Óperencia
Szabadidő
2009. március
Novella: Válság Márpedig írni fogok, írni fogok még akkor is, ha úgy érzem, megöl az ideg, valahogyan ki kell írnom magamból ezt a szarságot, ezt a feszültséget, mindent, ami emiatt a rohadt értekezlet miatt bennem kavarog; állítom, hogy ezeket is csak azért tartják, hogy a gyógyszergyárak meg az orvosok ne maradjanak munka nélkül, meg hogy az ember egy percre se tudja elfelejteni, hol is van a helye ebben az elcseszett társadalomban, mert értelmük az aztán nem sok van ezeknek az úgynevezett mítingeknek, csak fossuk a szót, aztán meg kenjük jobbra is, balra is, eredmény meg semmi, de most már tényleg túl kéne lépnem ezen, hiszen igazából azért ültem le, mert írni akarok, csak így elég nehéz lesz, ilyen idegben, na! A férfi a tóparti ház teraszán ült egy kis asztal mellett és állát két tenyerébe támasztva mereven bámult maga elé. Itt rendes esetben viszonylag enyhe szokott lenni az idő, mert a tartószerkezet oszlopain felkapaszkodó vadszőlő árnyas lombsátorként fonódik össze a hullámlemez tető fölött. Máskor a levegő is szabadabban járkált a levelek között, de most ezek is tikkadt rezzenéstelenséggel bóbiskoltak a mozdulatlan hőségben, némi zöldes árnyalatot permetezve a ház falán szétfolyó sárga fényfoltokba. De a rohadt életbe!, itt az ember hiába is igyekszik észérvekkel előhozakodni, a góré akkor is csak a magáét hajtogatja, aztán meg panaszkodik, hogy senki nem keresi meg, senki sem akarja a munkáját megkönnyíteni semmiféle hasznos ötlettel, de bármivel állunk is elő, az úgy sem jó, persze, ami nekünk hasznos, az nem biztos, hogy neki is az; régebben még csak-csak próbálkoztunk ezzel-azzal, ameddig rá nem jöttünk, hogy csak a szánkat tépjük feleslegesen, mert minden úgyis az ő szája íze szerint történt azután is, bűnbakot meg mindig könnyebb találni, ha valami nem úgy működik, ahogy azt az íróasztal mögött meg méltóztatik álmodni, mint megoldást keresni a problémára, akkor meg minek jártassa az ember a pofáját feleslegesen, csak hogy hűljön a gyomra?! A férfi előtti asztalon kis fekete írógép hevert, hengerén érintetlen papírlap hajolt át fehér ívbe feszülve, mintha csak várna valamire. Várt a férfi is, valamiféle türelmetlen, valamit visszafojtani igyekvő várakozással, és ennek a várakozásnak a feszültsége láthatatlanul ott vibrált körülötte is a levegőben. Hirtelen kilökte maga alól a széket és látszólag céltalanul néhány gyors kört tett az asztal körül, aztán a terasz korlátjához sétált és kihajolt rajta. Tekintetét az ég egy távoli és meghatározhatatlan pontjára szegezte, mintha onnan várna valamit. Kis idő múlva visszasétált az írógéphez és találomra leütött néhányat a csont színű billentyűk közül, de még meg sem várta, hogy a betűk szavakká állhassanak össze, az egészet kitépte a gépből és a sarokba vágta, majd egy új lapot vett elő az asztalka fiókjából és kapkodva befűzte a régi helyére. Arról már nem is beszélve, hogy komplett hülyének nézi az embert, mást se hallasz, minthogy a bevételünk nem fedezi a kiadásokat, meg hogy a 50
Óperencia
Szabadidő
2009. március
megnövekedett üzemanyagár meg a magas lízingdíj, és az APEH, meg még a kutya vérvörös bögyörője is, csakhogy mi is látjuk ám, mennyi pénzt viszünk be hetente a cégnek, sőt az autókat is mi tankoljuk, meg még a felvett anyagról is kapunk szállítólevelet, amin tételesen szerepelnek az árak is, na ez a legrosszabb az egészben, hogy komplett idiótának nézi az embert! Hátradőlt a széken, ujjai hegyével hosszan, erőteljesen dörzsölte homlokát, mintha csak a mély árkokba összefutó redőket próbálná valahogyan elegyengetni, szétkenni rajta, vagy talán csak a mögötte készülődő tompa fájdalom meg-megújuló támadásainak próbálta ily módon útját állni. Időnként két tenyere között ideges tekintettel a szoba felé, a sarokban elhelyezett telefonra sandított, mintha annak bármelyik pillanatban hangos csörgéssel kellene válaszolnia vizslató tekintetére, aztán figyelmét megint a némán várakozó papírlap felé fordította. Hosszú ideig bűvölten nézte a gép gombjait, talán azt várva, hogy azok egyszer csak maguktól is vallani kezdenek, majd hirtelen felpattant, felrántotta a szúnyoghálós ajtót és a telefonkészülék mellé lépett. Már nyúlt is volna a kagylóért, de valamiért mégis meggondolta magát. Aztán meg az a duma, hogy ő csak a munkában hisz, hogy csak a még több munkával lehet átlábalni a válságon, na persze, ha a mi munkánk is csak abból állna, hogy fölöslegesen csesztetjük az embereket, meg a dzsípíesz nyomkövetőt figyeljük az interneten, hogy ki, mikor, merre jár, úgy még túlórát is vállalnánk; apropó túlóra: az hogy van, hogy ha fél órával hamarabb mész haza, azt rögtön szóvá teszik, de ha két órával tovább húzod az igát, az természetes, azért persze nem jár plusz pénz, nem is kell, költse csak gyógyszerre! A készülék mellett bontatlan cigarettásdoboz és öngyújtó hevert egymáson. A férfi felkapta a dobozt, halk káromkodással konstatálva azt a tényt, hogy ettől az öngyújtó hangos koppanással előbb az asztalra, majd ott megpattanva a szőnyegre bucskázik. A celofánborítás arany színű nyitószalagját két ujja közé csippentette, majd egy hirtelen rántással letépte, ezzel együtt szakítva le a doboz fedelének áttetsző borítósapkáját is. A doboz sarkán apró négyzet alakú nyílást hasított körme segítségével, majd a kézfejéhez ütögetve néhány szál cigarettát rázott ki a dobozból. Az egyik a földre hullt, pont az öngyújtó mellé. Bosszús mozdulattal, térdét éppen csak megrogyasztva hajolt le értük. A cigarettát a szájába dugta, de miután észrevette, hogy fordítva kapta be, a nyelvére és ajkaira tapadt dohánydarabokat köpködve megfordította azt. Az öngyújtó az ötödik próbálkozás után sem gyulladt meg, hatalmasat lendítve vágta a sarokba, amitől az apró darabjaira hullott szét. Kapkodó lépésekkel a szemközti szekrényhez sietett, gyors egymásutánban feltépte annak fiókjait, és eszeveszetten turkálni kezdett a bennük lévő holmik között. Rövidesen, győzedelmes mosollyal az arcán egy gyufásdobozt húzott elő az egyikből. A füle mellé emelve röviden rázogatni kezdte, amitől az előbbi mosoly egy pillanat alatt hervadt le az arcáról. Az üres dobozt és a cigarettát galacsinná gyűrve vágta a padlóhoz. A fizetésemelésről már ne is beszéljünk, annak a fogalomnak még a szótári alakját sem ismeri, helyette akár órákat is tud beszélni a megdrágult 51
Óperencia
Szabadidő
2009. március
alapanyagokról, a megemelkedett bérleti díjakról, a recesszióról és a gazdasági válságról, a kormány megszorító intézkedéseiről, mintha mi nem is ezen a földön élnénk; az ember meg hiába is próbálja elmagyarázni neki, hogy minket egyelőre nem a világpiaci árak érdekelnek, hanem csak a Lehel piaciak, de már lassan azokat sem vagyunk képesek követni, arra persze nincs válasz, az nem érdekli őt, hogy nőne köröm a farkára! Egy darabig csak állt ott, mintha gondolkodna, mintha azon töprengene, vajon mit is akar tenni igazából, aztán világos vászonnadrágjának zsebéből gyűrött zsebkendőt rántott elő és felitatta vele a tarkóján, homlokán megcsillanó izzadtság apró gyöngyeit. Visszasétált az asztalhoz, de helyét most sem találta. Idegesen babráló ujjait éppen csak végigsiklatta a gép billentyűin, majd felállt, lassan, ténferegve a hűtőszekrényhez ballagott és szélesre tárta ajtaját. Eléje guggolt, és hosszan kotorászni kezdett az ételek és italok között, de céltalan mozdulatain látszott, hogy nem a szomjúság vagy az éhség miatt teszi ezt. Egy darabig még ebben a testhelyzetben maradt, és arcát egészen közel hajtva a gép lejegesedett polcaihoz, szemét szorosra húzva hagyta, hogy a kiáramló hideg levegő jóleső bizsergéssel simítson végig elkínzott vonásain. De ez sem tarthatott tovább néhány percnél, amikor is hirtelen felállt és széles mozdulattal bevágta a hűtő ajtaját. Ezzel egy időben, odakint, valahol messze, tompa morajlás hallatszott. Akár távoli ágyúszónak is vélhette volna az ember, ha ez rövid időn belül meg nem ismétlődött volna, de már jóval közelebbről. Bezzeg panaszkodni, azt tud, hogy kirohad alóla a kocsi, lecserélni meg nem tudja, mert nincs rá pénze, mert mindet a cégbe forgatja vissza, ki már évek óta nem vett belőle egy fillért sem, akkor miből telik egzotikus külföldi utazásra, padlófűtéses istállóra, meg benne a két Ausztriából behozott lóra, amelyekkel dicsekedhet a barátai előtt, mert lovagolni még élő ember nem látta, arra bezzeg van, hát járjon akkor a lovakkal, azok még nagyjából egyben vannak, és különben is, legalább valami jóféle magyar lovat tartana, hogyrohaggyonmeg! A férfi hirtelen felütötte a fejét. Szinte egy lépéssel szelte át a szobát, felszakította az ajtót és a vaskorláton áthajolva, ide-oda rebbenő pillantásokkal az eget kezdte kémlelni. A nap ez idáig égető sugarai mostanra halvány hunyorgássá szelídültek, a parti jegenye és nyárfák teteje felett pedig egy pillanat alatt feketedett meg az ég. A fák eleinte még büszkén és dacosan rázták dús lombsörényüket, de rövidesen gerincüket is kénytelenek voltak meghajtani a lecsapó vihar dühöngő orkánja előtt. Hirtelen fülsiketítően nagyot dördült az ég, és ezzel egy időben, mintha dézsából öntenék, szakadni kezdett az eső, a terasz tetején pedig géppuskaszerű vad ritmust vertek a vízzel lehulló borsó nagyságú jégdarabok. De a férfi ekkor már nem volt a teraszon, kis asztalával együtt a ház mélyére menekült, ahonnan rövidesen – a fergeteg csendesedtével – csupán az írógép billentyűinek ütemes kopogása hallatszott ki. Na tessék, a végén még talán ennek az idegbeteg állatnak is sikerül valami használhatót írnia, hogy dögölne meg ez is! Kacsirek Ottó
52
Óperencia
Szabadidő
Vers: Beretvás Blanka: Szivárvány Köd szitál ónos eső csöndje nyomaszt szófoszlány idézi a színes tavaszt szivárvány könnyből-kínból, most füst szag száll minden fáj! Gyarló test, vér, bőr, csontbálvány szív, szem,száj sóvárog a remény, irigy vágyzárvány ösztönös endokrin mirigy agy, lép, máj bőrt borítja ezer stigma a halál vergődő titkos enigma nagy talány szétterpesztett idő lejár.
Kosztyu Dávid: Forradalom Látnak a vakok, éjsötét napok Követik a fekete hajnalt, Tűzben állnak, pusztulásnak Indul minden, meghalt. Végül felkeltek, nem tehettek Mást, a hullám ostromol, Keserű harc, ezernyi arc Vált porrá, a hatalom megtorol. Azokat ölték, kik eltörték A vakok gerincét, Kik láncon húzták, verték, zúzták Ahol érték, lelkét, testét. Véres bosszú, a megtorlást hosszú Kínnal fűszerezték, Kiszabadult az állat, sokáig nem várat 53
2009. március
Óperencia
Szabadidő
2009. március
Magára a vég, majdnem megszerezték. De megtorpannak, gondban vannak Az utolsó lépésnél, Futni akar, falat kapar Körme, pedig ott a cél. Mert kell nekik, nem telik Tőlük több, saját rendszer, Kell egy vezér, ez mindent megér A népnek, legyőzi magát ezerszer.
Könyv: A parfüm (gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!) Már megint egy este otthon, betegen. Már négy napja így megy ez, hála a budapesti szórakozóhelyeknek a szilveszteri kavalkádban, amik csordultig tele vannak dohányzókkal, úgy, hogy az ember csak a vécén – az egyetlen helyen, ami rendelkezik ablakokkal! – tud egy kevés levegőhöz jutni annak érdekében, hogy ne fulladjon meg, vagy ne kapjon füstmérgezést. A hűvös levegő, ami hirtelen megcsapott minket és amiben több tíz percet elidőztünk a buli során, azt eredményezte, hogy kis csapatunk egy része rendesen megfázott és lázasan feküdt otthon. A semmittevést utálván, pihenésemet nem gátoló elfoglaltságot kerestem magamnak, így utam rögtön a könyvespolcom felé vette az irányt. Lehet, hogy a levendula illatú füstölő hatására történt, de az első impulzus, amit kaptam, az volt, hogy leemeljem Patrick Süskindtől A parfümöt a polcról, és elkezdjem újra olvasni. Vágyódtam újra elmerülni a XVIII. századi Párizsban, a város nyüzsgő forgatagában, különleges atmoszférájában. Történetünk mégsem Párizs látványosságaira és szépségére fókuszál, sőt egyetlen érzékszervünkhöz sem szól igazán, a szaglást kivéve. Tudniillik főhőse, Jean-Baptiste Grenouille, aki 1738. július 17-én született, a világ legkifinomultabb szaglásával rendelkező teremtménye. Kisbabaként is az orra segítségével ismerte meg az embereket, „szemlélte” a világot. Tárgyak neveit csak abban az esetben sajátította el, ha azok egy különleges illatélményt nyújtottak számára. Kilométerekről megérezte emberek jövetelét, viszont saját maga nem rendelkezett semmilyen illattal. Ez polgártársaiból félelmet váltott ki és kitaszítottságát eredményezte. Éjjelenként az utcákat járta új illatokat keresvén és felfedezvén. Minden egyes illatot képes volt elemeire bontani és képzeletben újra összekombinálni. Grenouille úgy tekint magára, mint egy zeneszerzőre, aki a különböző hangjegyekből új és új darabokat hoz létre. Egyetlen különbség, hogy nála a hangjegyeket az illatok helyettesítik. A mi „zsenink” életének értelme sokáig az összes lehetséges illat felkutatása és birtoklásának öröme volt. Egyik éjjeli barangolása során mégis új célok fogalmazódnak meg benne: a levegőben megérzi az eddig legtökéletesebbnek 54
Óperencia
Szabadidő
2009. március
vélt illatkompozíciót. Egy 14 éves kislányból árad ki az illat, amit rögtön magáévá is tesz, miután megöli a lányt. Ruháit elkobozza és addig szimatolja, amíg az illat el nem illan. Parfümériában dolgozván, hamar rájön arra a módszerre, hogy hogyan tudja tartósítani a tökéletes illatot. Szép, illetve hősünk számára jó illatú lányok lemészárlásában és illatuk szintetizálásában találja a legnagyobb örömöt. Hajukból és bőrükből kisajtolja az illatot, és tartósítószerként használja azokat. Célja egy olyan parfüm létrehozása, ami semmihez sem fogható, maga a tökély. Eme parfüm legfőbb alkotóelemének megszerzését Grenouille a legvégére hagyja, s a legnagyobb elővigyázatossággal kezeli leendő áldozatát. Az összes gyilkosság az utolsó lány, a tökéletes illat megőrzéséért történt. A szörnyű cselekmények mellett a szerző a könyvben korhűen ábrázolja a XVIII. századi állapotokat. Emellett az illatok részletezése, Jean-Babptiste beteges fantáziálásainak és tetteinek leírása „A parfümöt” egy zseniális elme szülte regénnyé teszi, ugyan felettébb bizarr, de érdekfeszítő olvasmány.
Simon Dóra
A könyvek világnapja A tanári szoba falitábláján mindig roskadásig lógnak az érdekesebbnél érdekesebb függesztvények: órarend, helyettesítések, aktuális és régen elavult hirdetmények stb., stb. Ezekhez képest kész felfrissülésként hatott, amikor Steinacker tanárnő (a könyvtáros) a közelgő „könyvilágnap” (április 23.) alkalmából egy kis közvélemény-kutatást tartott kollégái körében, kinek mi a kedvenc olvasmánya. Amint később azt magatok is láthattátok, a hosszas gondolkodás után kitöltött – de akkor még nem teljes – lista a könyvtárban is helyet kapott, hátha iskolánk diákjai kedvet kapnak tanáraik legkedvesebb olvasmányainak kikölcsönzéséhez és elolvasásához. Boldogan adjuk közre a kedvenc könyvek összeállítását immár hiánytalanul, lehet közöttük mazsolázni! Gertrude Assil: Bernhard Schlink (1944-): Der Vorleser (1995) / Ernest Hemingway (1899-1961): Über den Fluss und in die Wälder (1950) Bálint Rezső: Robert Merle (1908-2004): A sziget (1962) / Maurice Druon (1918-): Az elátkozott királyok I-VII. (1955-1977) Michaela Cziglar-Benko: Patrick Süskind (1949-): Das Parfum (1985) Elek Gabriella: George Orwell (1903-1950): Állatfarm (1945) / Hermann Hesse (1877-1962): Siddhartha (1922) Fialáné Dér Zsuzsanna: Szabó Magda (1917-2007): Abigél (1970) Fuxreiter Tibor: Ottlik Géza (1912-1990): Iskola a határon (1957) 55
Óperencia
Szabadidő
2009. március
Gerhard Grabner: Herman Melville (1819-1891): Bartleby der Schreiber (1853) Hajdu Lajosné: Herman Wouk (1915-): Zendülés a Caine hadihajón (1951) Markus Huber: Will Self (1961-): Great Apes (1997) (Die schöne Welt der Affen) Jakus Ágnes: Gabriel Garcia Marquez (1927-): Száz év magány (1967) Günther Kaiser: Max Frisch (1911-1991): Homo Faber (1957) Sylvia Konicar: Thomas Coraghessan Boyle (1948-): Water Music (1982) Wolfgang Kornke: Otto Schenk (1930- ): Sachen zum Lachen (2006) Alexander Kulman: Heinrich Böll (1917-1985): Frühe Erzählungen / Erich Kästner (1899-1974): Gedichte Mátyási Katalin: Mihail Bulgakov (1871-1940): A Mester és Margarita (1928k.) Mészáros Borbála: Milan Kundera (1929-): A lét elviselhetetlen könnyűsége (1982) / Halhatatlanság (1988) Ulrike Nedoma: Jonathan Lethem (1964-): Motherless Brooklyn (1999) / John Dos Passos (1896-1970): America (U.S.A., 1938) Pető Judit: Murakami Haraki (1949-): Kafka a tengerparton (2002) / Hermann Hesse (1877-1962): Siddhartha (1922) Soós János: Wass Albert (1908-1998): A funtineli boszorkány (1959) / Tamási Áron (1897-1966): Ábel trilógia (1932-34) Lydia Rauter: Dan Lungu (1969-): Das Hühnerparadies (2005) Simon Barbara: Pierre La Mure (1909-1976): Moulin Rouge (1950) Wiltrud Steinacker: Samuel Beckett (1906-1989): Happy Days (1961) Vincze Mária: Thomas Mann (1875-1955): A varázshegy (1924) Christa Wenzl: Eugene Ionesco (1909-1994): Rhinocéros (1960) / Harper Lee (1926-): To Kill a Mockingbird (1960) Sabine Wolf: Peter Dempf (1959-): Das Geheimnis des Hieronymus Bosch (1999)
Kiállítás: Attól, hogy vak, még nem láthatatlan Eleinte nem is érdekelt annyira. Aztán egyre több helyen láttam a hirdetéseket és egyre inkább idegesített, hogy bár folyton találkozom a plakátjával az utcán, még nem látogattam el a helyszínre, nem tudom, pontosan miről is van szó. Később már a barátom is azzal jött, hogy márpedig ide el kell mennünk. Jól van, mondtam, hát végül is miért ne… 56
Óperencia
Szabadidő
2009. március
Egyik péntek délután végre eljutottunk a Népligetbe, a Láthatatlan kiállítás helyszínére. A kiállítást csak csoportokban lehet „megtekinteni”, a csoportvezető pedig csökkent látású vagy vak. Itt még a szokásosnál is több a követelmény: semmi fény, semmi foszforeszkáló kütyü, még szemüveget sem szabad hordani, bár erre nincs is szükség. Lassan nyílik az ajtó… Tudatlan kis csoportunk bátortalanul és bizonytalanul lépi át a küszöböt, hogy aztán egy óráig megtapasztalhassa, milyen is a vakok élete. Pár szabály van csupán. Csak a falba vagy korlátba lehet kapaszkodni, egymásba nem. A lányok a mellkasuknál tartsák egyik kezüket, a fiúk ágyék tájt. A másik kezet ne használjuk, legyen mellettünk lelógatva, csökkentve ezzel az esetleges balesetek esélyét. Ami pedig a legfontosabb: senki se sikoltozzon, tegyen hirtelen mozdulatot vagy kapálózzon! Az első percekben éjsötét volt, de gondoltam, majd hozzászokik a szemem. Csak később derült rá fény, hogy semmi fényforrás nincs a teremben, így ez teljességgel lehetetlen… J Összesen kilenc terem van, melyekben különböző élethelyzetekkel ismerkedhetünk meg (konyha, utca, bár,…). A kiállítás lényege, hogy semmit, de szó szerint SEMMIT nem lehet látni, és úgy kell kitapogatni a különböző tárgyakat. A kiállítás során az idő elteltével érzékelhető, hogy a többi érzékszervünk felerősödik azáltal, hogy a szemünknek nem vesszük hasznát. Kicsit több mint háromnegyed óra leforgása alatt végigjárjuk az erdőt, konyhát, piacot, utcát, vagy éppen a pubot. Ki kell tapogatni különböző tárgyakat (és szigorúan CSAK tárgyakat!;) ), mint például balta, szemetes, valódi zöldségek, újságok, eresz, tükör(!), igazi kis bogárautó. Orrunkat kicsit jobban igénybe véve a konyhában kiszagolhatjuk a különböző fűszereket. A „múzeumban” például szobrok arcát és egy domborművet kell(ene) felismerni. Nehézséget okozhatnak a küszöbök és lépcsők, de itt mindig segítségünkre van az idegenvezető. Megdöbbentő volt azt tapasztalni, hogy a vezetőnk a kezünk alapján felismert minket, pedig előtte csak egyszer fogtunk kezet… Végül megérkeztünk a bárba, ahol helyet foglaltunk, majd rendelhettünk italt meg valami kis ropogtatnivalót. Csak fémpénzzel lehetett fizetni, mert csak azokon van jelzés a vakok számára. Szerencsémre a sötétben evés és ivás nem okozott nagyobb problémát, bár a mellettem ülőt így is leöntöttemJ Sok történetet hallottunk a pultostól és a vezetőnktől, hiszen ott minden dolgozó vak. Borzasztó volt tudomást szerezni arról, hogy itthon mennyire nincs támogatva a vakok sorsa. Szívszorító volt az is, hogy mennyire számunkra egyszerűnek tűnő álmai vannak ezeknek az embereknek (motorozni, kamiont vezetni), de mégsem tehetik meg: önhibájukon kívül. Ők ketten koraszülöttként jöttek a világra, és az inkubátorban elégett a retinájuk. Egyikük régebben látott még valami minimális fényt, de a látóidege annyira gyenge volt, hogy elsorvadt. A lány most is hálás a sorsnak, hogy valami fényt érzékel, például a napot. Nem helyesli az olyan vakok viselkedését, akik életképtelennek mutatják magukat és belemerülnek az önsajnálatba, habár tudja, sokkal nehezebb feldolgozni azt, ha valaki megvakul, mint azt, ha már valaki úgy születik. Azt sem várja el, sőt szinte dühíti, ha sajnálják… 57
Óperencia
Szabadidő
2009. március
Ennél a mondatnál fogtam fel csak igazán, miért is vagyunk itt: attól, hogy valaki bármilyen téren korlátozva van, azért még nem kell rajta szánakozni, nem kell, sőt nem szabad sajnálni sem. Ez jobban sérti az önérzetüket, mint hinnénk! Azzal segítünk leginkább az ilyen embertársainknak, ha egyenrangú partnerként kezeljük őket. Nekem ez a kiállítás nagyon sokat adott, és engem ez segített hozzá ahhoz, hogy teljesen más szemszögből közelítsem meg az efféle dolgokat.
Baráth Zsuzsi
Színház: Így járjon az ember színházba, avagy Mozart, Gyurma és a kerékbilincs Egy este anyum , én, a húgom és a barátnője elmentünk színházba. A sokak által fergetegesen jónak tartott Mozart című előadásra költöttük a kultúrajegyeinket, amiket apa kapott. Nagyon örültem, mert Wolfgang Amadeus Mozart szerepében újra láthattam az általam (és persze a profik által is) fantasztikus hangúnak tartott színészt, Dolhai Attilát. Vele már úgy is összebújtam, persze csak egy fotó erejéig… Mikor megérkeztünk a Madách Színházba, kiderült, hogy ez a 200. előadás, ezért kicsit tovább fog tartani, mint azt képzeltük. A musical Mozart zűrös életét dolgozza fel nagyon látványos jelenetekkel és dalokkal. Ha valaki viszont Mozart műveit akarja hallani, az inkább tegyen fel otthon egy Mozartlemezt, mert a „csodagyerek” munkássága a musicalban eltörpül önpusztító életmódja mellett. Nekem annak ellenére, hogy Dolhai ismét bebizonyította, hogy bármit el tud énekelni, nem tetszett a musical, mert kevés volt benne a cselekmény, és eléggé eltorzított, egyoldalú képet kaptunk a közkedvelt osztrák zeneszerzőről. Sajnos a ráadásként előadott dalokat már nem hallgathattuk meg, mert anya kiparancsolt a színházból azzal a felkiáltással, hogy késő van és holnap mindnyájunknak korán kell felkelnie. Én felhúztam magam, elvégre nem mindennap lát az ember egy jubileumi (ráadásul 200.!) előadást, de ami ezután következett, az volt csak az igazán idegesítő!... Az autónkon ugyanis egy nagy, narancssárga kerékbilincs éktelenkedett! Mondanom sem kell, csöppet sem voltunk elragadtatva. Hát még akkor, amikor konstatáltuk, hogy taxival el kéne utazni az isten háta mögé, ott kifizetni a büntetést, majd visszataxizni egy illetékessel együtt a helyszínre, aki leveszi a bilincset, s akkor majd végre hazamehetünk. Ja, és mindezt fél 11-kor, amikor másnap irodalomdolgozat! Már a kétségbeesés és az őrjöngés határán voltunk, mikor feltűnt Gyurma, aki felajánlotta, hogy leszedi a bilincset. Én azt hittem, át akar verni, ezért mikor a mobilomat kérte (amin korábban anya beszélt a közterület-felügyelettel), megfagyott bennem a vér. Szerencsére igazat mondott, mert a telefon másik végén ismerték. Nem volt tolvaj és a mobilomat is visszaadta! Hű, micsoda 58
Óperencia
Szabadidő
2009. március
megkönnyebbülés volt! Ráadásul ahogy ígérte, a kerékbilincstől is megszabadította az autónkat, majd közölte, hogy ő ebből él, és hogy máskor tegyük ki az elakadásjelző táblát, mert akkor nem tehetik fel a bilincset. Az egész este ettől a kis kalandtól vált igazán élvezetessé és emlékezetessé számomra.
Kelemen Éva
Film: Ha valaki örökké élhet… akkor miért érdemes élnie? Először egy barátnőmtől hallottam A filmről. Azt mondta, látta a moziban, utána egyből megvette a könyvet és elkezdte olvasni. Na, gondoltam, ha ő elkezd olvasni valamit, akkor az tényleg nagyon jó lehet, mivel nem arról híres, hogy szeret olvasni. Ezután többen is mondták, hogy nekik is nagyon tetszett a film és érdemes megnézni. Ekkor még nem tudtam, miről szól, ezért utánaolvastam az interneten és ezt találtam: „Az Alkonyat modern, látványos és szenvedélyes Rómeó és Júlia-történet a tiltott szerelemről: a vámpírról és halandó szerelméről.” Ez aztán még jobban felkeltette az érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy én is megnézem ezt a filmet. Aztán elérkezett a nap és Brigivel elmentünk moziba, de már csak a harmadik sorba kaptunk jegyet, ami szintén azt bizonyítja, hogy jó a film, hiszen sokan kíváncsiak rá. Én már nagyjából tudtam, miről fog szólni, Briginek azonban fogalma sem volt, és azt hiszem, úgy számomra is érdekesebb lett volna. Az eleje egy átlagos romantikus filmhez hasonlít, és a két főszereplő, Edward és Bella nem hétköznapi szerelméről szól, később azonban egyre furcsább dolgok történnek. Izgalmassá akkor válik a történet, mikor Bella rájön, hogy Edward ki, vagyis inkább mi is valójában: egy „vegetáriánus” vámpír, ami azt jelenti, hogy csak állatokat eszik. Kiderül, hogy már 90 éve 17 éves, azóta egy percet sem aludt, halhatatlan és mindig magányos. Ekkor vetődik fel a nézőben a kérdés, hogy vajon ha a valóságban is lenne ehhez hasonló (itt a halhatatlanságra gondolok), akkor érdemes lenne-e élnünk, lenne-e életcélunk. Ugyanis ha a világ összes idejét megkapnánk céljaink elérésére, álmaink megvalósítására, akkor azok elvesztenék valódi értéküket, mivel tudnánk, hogy ha nem sikerül a tervünk mondjuk 20 év múlva, akkor is temérdek (gyakorlatilag korlátlan) időnk marad arra, hogy véghezvigyük. És most vissza a történethez: ha kiderülne a barátunkról, hogy vámpír és a vérünkre szomjazik, minden normális ember félne és megpróbálná minél messzebbre elkerülni az illetőt. Bella azonban teljesen nyugodt marad, és egyedül attól retteg, hogy esetleg elveszítheti Edwardot. Ebből látszik, hogy egy ember hogyan képes feltétel nélkül szeretni egy másikat, bár ebben az esetben Edward nem is ember… Ettől kezdve a két szerelmes minden idejét együtt tölti, és nem foglalkoznak mások szemrehányó megjegyzéseivel és előítéleteivel. Egy nap Bella baseballozni megy Edward családjával és ezután teljesen megváltozik az 59
Óperencia
Szabadidő
2009. március
élete. Ez a rész lélegzetelállító és talán a film legérdekesebb jelenete. Egyike azoknak a részeknek, ahol az ember elgondolkozik azon, hogy ezt vajon hogyan csinálták, milyen számítógépes trükk kellett hozzá. Egy olyan embernek, aki nem ért a filmkészítés trükkjeihez (ahogy én sem J), szinte felfoghatatlan, hogyan képesek emberek olyan dolgokat megjeleníteni a vásznon, amelyek csak a képzeletünkben léteznek. A játékot Bella csak bíróként figyeli meg, mert neki nincs meg az emberfeletti ereje ahhoz, hogy vámpírokkal játsszon, és örül, ha látja, merre repül a labda. Az önfeledt játékot azonban hirtelen megzavarják az „igazi” vámpírok. Először kedvesen közelednek (már amennyire tőlük telik), és észre sem veszik Bellát, akit barátai minden eszközzel megpróbálnak elrejteni, „láthatatlanná tenni”. De hová lenne az izgalom, ha ez sikerülne nekik? Így egy nem várt széllökés következtében a „vendégek” megérzik Bella illatát, és egyből támadnak is, de Edward és a többiek védekeznek. Sikerül elérniük, hogy ellenségeik távozzanak, azonban tudják, hogy nem adták fel és a továbbiakban vadászni fognak Bellára. Edward bűntudata, ami eddig is folyamatosan jelen volt, felerősödik, és egyedül magát érzi felelősnek azért, hogy Bellának menekülnie kell. Mindent megtesz, hogy a lányt biztonságban tudja, ehhez azonban el kell válniuk egy időre. Edward két testvére kapja a feladatot, hogy elvigyék Bellát a városból és vigyázzanak rá, ám a vadász furfangossága és Bella szökése megakadályozzák őket ebben. A lány azt hiszi, édesanyja bajban van és elindul a segítségére, de mikor megérkezik és szembetalálja magát a vámpírral, rájön, hogy édesanyja biztonságban van, ő viszont magára maradt. Gondolatban felkészül a halálra, és úgy gondolja, ha már meg kell halnia, legalább nem értelmetlenül teszi, hanem valaki olyanért, akit szeret. Persze ez sem lenne egy igazi hollywoodi film, ha a hős megmentő nem érkezne meg időben és nem mentené meg élete szerelmét! Így hát mikor a vadász már épp készül megölni Bellát, hirtelen megjelenik Edward és harcolni kezd vele. Míg a két „férfi” küzd egymással, megérkezik Edward egész családja, és a segítségére sietnek. Apja orvos, így a sebesült Bella is megmenekül, azonban a vámpírrá válástól kizárólag Edward tudja megmenteni. Ebben a pillanatban a néző még azt is hiheti, hogy Bella meghalt, de később felébred a kórházban és minden rendben lesz. Ekkor Edwardban ismét felébred a bűntudat, és azt javasolja Bellának, költözzön az édesanyjához, és ők ketten ne találkozzanak soha többet egymással. A lány ettől nagyon megijed, kiabálni kezd, és arra kéri Edwardot, hogy maradjon vele örökre. Az utolsó jelenetben Edward és Bella elmennek az iskolai bálra, ahol a lány arra kéri a fiút, hogy változtassa vámpírrá, mert örökké vele szeretne lenni. Edward azonban megfontolt és azt mondja Bellának, hogy egyelőre elégedjen meg egy hosszú élettel, amit vele tölthet, és gondolja át még egyszer a vámpírrá válás következményeit… Engem nagyon megfogott ez a film, és azóta már a könyvet is elolvastam, ami pár részletben eltér ugyan a filmtől, meg persze hosszabb is, de ugyanolyan izgalmas. Bár a történet teljesen valószínűtlen, mégis nagy siker lett, 60
Óperencia
Szabadidő
2009. március
és különben is nagyon elgondolkodtató. Bemutatásra kerül benne a feltétel nélküli szerelem és elsősorban az élet fontossága. Mindenki tudja, hogy nem élhet örökké, bármilyen jó is lenne, és ezért meg kell tanulnunk megbecsülni az életünket, mert csak egyet kaptunk belőle. Ha nem vigyázunk rá eléggé, könnyen elveszíthetjük, pedig esetleg még nem vittünk véghez mindent, amit szerettünk volna. Mindenkinek tudom ajánlani a filmet, aki szereti a szerelmi történeteket horrorral vegyítve, és szeret izgulni a főszereplők sorsa miatt…J
Krist Anna
Koncert: „Legyen a zongorázás öröme mindenkié!” Szombat délelőtt rendezték meg a Régi Zeneakadémián, a mai Liszt Ferenc Emlékmúzeumban, Michel Sogny pedagógus-zeneszerző-zongoraművész „SOS Talents” Alapítványa két magyar, 13 éves növendékének első önálló koncertjét, ahova tiszteletjegyet kaptunk, hiszen az egyik zongorista, Vida Mónika Ruth rokonunk, ezért különösen izgalmas és megható volt számunkra a koncert. (A másik növendék Szokolay Ádám Zsolt.) Mindkét fiatal országos versenyeken első, illetve második helyezést ért el. Ennek az alapítványnak külön módszertana, kottái vannak, 8-14 éves tehetséges fiatalokra figyelnek fel. Így nyerte el mindkét fiatal a párizsi ösztöndíjat. A koncerten Michel Sogny által szerzett darabokat, Mendelssohn-, Debussy-, Bartók-műveket, a végén pedig egy csodálatos négykezes Mozartcsokrot hallhattunk, ahol a két fiatal tudásával és zongorajátékával teljesen elbűvölte a közönséget. Ez nem csupán egy kellemes élmény és kikapcsolódás volt számunkra, hanem annál jóval több: láthattuk és hallhattuk a fiatal tehetségek remek előadását, különlegesen magas szintű zongoratudásuk megnyilvánulását több ismert és kedvelt mű hallatán. Külön megható volt Mónikát látni a Zeneakadémia színpadán, akit családilag ismerünk, és tudjuk, hogy egész kislánykora óta örömmel, nagy kitartással gyakorol. Amikor vendégségben járunk náluk, mindig örömmel mutatja be új darabjait, és mi büszkén hallgatjuk. Tehetségüket és szereplésüket nagyra értékelem, hiszen rengeteg kitartó munka, gyakorlás áll mögötte, amit én is 6 évig a XVI. Kerületi Zeneiskolában műveltem, de a tanulás és a sport miatt abbahagytam. Szerencsére kellő alapot és tudást szereztem, amit bármikor tovább lehet folytatni. Erre is alkalmas ez a francia módszer, mert kortól függetlenül bárki elsajátíthatja. A koncert hatására elgondolkoztam egy későbbi lehetőségen, mert itt ezzel a módszerrel mindenki annyit sajátít el, amennyi örömet okoz neki. A szlogenjük: „Legyen a zongorázás öröme mindenkié!”
Kasnyik Ádám 61
