ON SAI. avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

ON SAI

avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Írta: On Sai A szöveget gondozta: AncsaT A borítót tervezte: Krajcz Vivien Copyright © Varga Beáta, 2013

ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 373 464 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Matejka György, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szuperákné Vörös Eszter, Schmidt Zsuzsanna Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ajánlás Ajánlom ezt a könyvet Anna lányomnak, aki vasárnapi ebéd után lelkesen mosogatott, hogy mihamarabb kész legyen a regény, és akinek kuncogása kihallatszott a szobájából, amikor a kéziratot olvasta. Szeretettel ajánlom továbbá minden kedves Olvasómnak, aki épp az élet árnyékosabb oldalán jár. Egy jó könyv, egy tiszta szív... és a világ máris derűsebbnek hat.

Köszönetnyilvánítás A regényírás ugyan magányos dolog, de a szerzőt el is kell viselni. Köszönöm ezt a könyvet a családtagjaimnak, akiket néha elfelejtek visszahívni telefonon. Köszönöm a Könyvmolyképző Kiadó munkatársainak, akik az utolsó utáni percben leadott kézirat láttán sem vérnyomásgyógyszereket szedtek, hanem profi és gyors munkát végeztek, külön köszönöm szerkesztőmnek, AncsaT-nek. Hálás vagyok a könyvesbloggereknek, akik az első kötet kapcsán annyi érdekes kérdést felvetettek, nélkületek sosem mesélek ennyire lelkesen. És végül, de nem utolsósorban köszönöm az írókörnek, és azoknak a szerzőtársaknak, akikkel a nyári, kerkakutasi táborban vertük a billentyűket, közösen izzadva, közösen nevetve. A magányos írós létből így közös élmény lett.

I. rész, amelyben Calderon rájön, jobb körökben a hazaárulás bocsánatos bűn, ámde az udvariatlanság soha

C

ült az ebédlő parancsnoki asztalánál, és udvariasan kavargatta a kávéját. Három mozdulat jobbra, kiskanál ki, megkocogtatni a fehér csésze peremét, majd három kavarás balra, és újra ki a kiskanalat. Úriember így kávézik, még akkor is, ha huszonöt nő üvölt vele. Calderonnak két hét sem kellett ahhoz, hogy ráébredjen, az anarchisták kedélyes űrturisták két tucat felbőszült anyához képest. Ezen már csak a kávé segíthet, és a megnyugtató mozdulatsor, úriember ugyanis nem szúr le hölgyeket. Amikor Őfelsége a Wellston roncsaihoz tartott, Oregon admirális sürgősen kinevezte a Békanyál parancsnokának. Calderon átszállt a hajóra, és eleinte nem foglalkozott a legénységgel, hanem gyógyult, és nyugtalanul várt, figyelte a híreket, hogy látja-e az apja, Eterno Ferrero gróf tradicionális lefejezését. Az öreg azonban zseniális túlélő volt, úgy tűnt kimagyarázta, miért párbajozott egy másik Ház fejével, miért gátolt egy katonai akciót, és hova tűnt a fiatal kapitány oly sürgősen a császári kegy elől. Calderon lassan leszokott róla, hogy minden közelben elhaladó hajót gyanakodva figyeljen, hátha császári bérgyilkosokat hoz. Ha Őfelsége megtudja, hogy ő, a Ferrero Ház valódi, bár elkóborolt elsőszülöttje, és ráadásul meg nemeshez méltatlanul dolgozik is – hát, élete rövid és dicstelen véget ér. Eltelt ez a két hét, és nem történt semmi, túlélte, hogy nemzeti hős merészelt lenni, így új célra kezdett koncentrálni, a hajó költségvetésére. Ennek folyományaként ma reggel berontott az étkezőbe a nőkből álló tisztikar és tudósgárda, hogy a problémamegoldás szokásos módszereként védtelen férfiakkal ordibáljon. Jelen esetben vele. – Nem tilthatja meg, hogy a fiam felhívja az apját! – Illira Sod űrcsillagász még kiabálás közben is gyönyörűen festett; kékre fecskendőzött szeme és fekete, vastag szálú haja félévi fizetésébe kerülhetett. A legszebb tudósok egyike volt. Nem csak a hajón, az egész világegyetemben. Az asztalt körbefogták a nők, Calderon pedig újra megkeverte a kávéját. Három keverés jobbra, kanál ki, kocogtatás, három keverés ALDERON KAPITÁNY A BÉKANYÁL KUTATÓHAJÓ FEDÉLZETÉN

balra, kanál ki, koccantás, és eszébe sem jutott megbámulni a gyönyörű szempárt, melynek fehérjét apró kék virágminta díszítette. – A megszólításom uram, Sod professzor! Attól, hogy polgári kutató státusza van, még tartsa be, kérem, a katonai előírásokat. A nők csapatostul körbefogták az asztalt, egyedül Lena Alion navigátornő ült le közömbösen. A cinikus, tüskés hajú, negyvenes nő gúnyosan elhúzta a száját a megszólításpontosításra, de csöndben maradt, ő irányította a hajót, ha nélkülözték a kapitányt, és a legénység fegyelmén meglátszott, mennyire nem érdekli a szabályzat. Calderon érkezése előtt még egyenruhát sem hordtak a fedélzeten. – Nézze, parancsnok, Rory kezelhetetlen! – csattant föl Illira Sod. – Egy tizennégy éves gyereknek szüksége van az apjára, ez az a kor, amikor a Világégés és más idióta játékok helyett a felvételi pontszám számít! Legalább heti kétszer kell, hogy beszéljenek, vagy a fiam szétszedi a hajót. – Akkor hívja fel a hajót a kedves apa, és fizesse ő a számlát. Ritkán vagyunk bolygóközelben, a mélyűrből túl drága a beszélgetés. Harminc gyerek, heti kétszer két óra, az havonta majdnem ötszáz óra csevegés. A hajó havi költségvetésének egytizede. Hatalmas felzúdulás volt a válasz: – Mit képzel? Mindig is így beszéltünk! – Nem szakíthat szét családokat! Calderon ingerülten felnézett. Úgy érezte, hogy a Ferrero Ház összes játszmázása sem annyira bonyolult, mint meggyőzni eme hölgyeket a telefonszámláról. A Békanyál a Családbarát Űrhajó Projektben lévő kutatóhajók közé tartozott. A flotta nem akarta, hogy a költséges katonai kiképzés után a nők a gyerekszülés miatt kiessenek a szolgálatból, az apák meg naprendszerhez legyenek kötve a családjuk miatt, így megteremtették a közös élet lehetőségét, olyan hajókat, ahol a családok együtt lakhattak. Calderon gyanította, hogy a végrehajtást végző Fay nemes igencsak komoly előítélettel viseltetett a program iránt, legalábbis az Ugrópatkány, Kisbolha és hasonló hajónevek erről tanúskodtak. A Békanyál még szerencsésen megúszta, ahogy eddig a leselejtezést is. A hajón harminc gyerek élt, a kicsik három-négy évesek lehettek, a nagyok még nem töltötték be a tizennégyet. Utána a gyerekek szinte mind a flotta előkészítő iskolájába kerültek. A hajó borzalmas műszaki

állapotban volt, de Calderon már értette, hogy miért nem technikai fejlesztésre, hanem játékokra, virtuális programokra költöttek hatalmas pénzeket: a kiskorúak egyszerűen őrjítőek voltak. A százszemélyes, háromszög alaprajzú, kétszintes hajót fegyelmezett felnőttekre tervezték, nem totyogó, zsibongó, rohangáló, göllerező kölykökre. Calderon maximálisan megértette a megszökött férjeket. Az ember a saját gyerekével még talán boldogul, de a másé roppant idegesítő. – Hogyan hívjam fel a kollégista lányomat? – mondta kétségbeesetten Mina Dei-Anang, egy magas, fekete bőrű, izmos nő. Valószínűleg lombikbébi lehetett, és a szülők az afrovérvonal erősítését kérhették csillagászati összegekért. Az ilyen szép, széles orrnyereg ritka nőknél. – Ő nem tud hívni, nincs pénze rá! – Ugyanúgy, ahogy más szülők a flottánál: a zsoldjából – felelte türelmesen Calderon. Pillanatnyilag a legkisebb gondja volt ez a beszélgetés. Az apja a császárral játszmázik, ráadásul azt ígérte, hogy személyesen megy felderíteni a Sexerteket. Vajon anya mit szól majd ehhez? Egy Ferrero családban nincs veszekedés, mindig minden rendben van, legföljebb néha valaki pár hétre egy lakatlan holdon találja magát, hogy eltűnődhessen a lét értelmén, vagy inkább Elena grófné hatalmán. Anya a Yani Házból származott, ami ősi ausztrál nyelven békét jelent, és tényleg ez volt a legnyugodtabb Ház mind a nyolc közül. A konfliktusokat nyílméreggel oldották meg, gyorsan és elegánsan. De a szülei nagyon szerették egymást, így ritka volt, hogy halálos sebet okozzanak. Bár ki tudja, hogy reagál anya, ha apa beleavatkozik megint a nagypolitikába, ahogy a Kawasa-mocsárnál. Calderon maga elé bámult. Várnia kell, ennyit tehet. És persze pénzt kell szereznie. Végre megtudja, milyen munkát végzett a Hallasikastélyban. Holnap bírálják el a pótköltségvetést. Vajon sikerül? Kap némi pénzt a Békanyálra? A nemesek gyakran nem a hajókat támogatják, hanem a kapitányokat. Az új kinevezésekor beadott egy módosítást, amiben hajónévként a Wellston helyett a Békanyálat jelölte meg. Kiskapu a rendszerben, de talán beválik az ötlet. Ha sikerül kijavíttatni a hajót, akkor eljut a hadgyakorlatra. Ó, bárcsak Sexert merényletet tervezne! Ha így lesz, ott kell lennie, és

persze tennie valami hősies dolgot. És utána... Nyelt egyet, Tainára gondolt, a fekete hajzuhatagra, a szétnyíló kimonóra, és arra a meleg szájra. Talán sikerül rávenni Őfelségét, hogy adjon egy jelentéktelen kisnemesi címet a lánynak. Az Ősökre! Akkor nőül vehetné. Ennyire nőt még nem kívánt. Életét adná a császárért, ha előtte elhálhatná ezt a nászéjszakát! – Figyel egyáltalán?! Nem, Calderon nem figyelt, de azért rutinosan hümmögött. A volt anyósán, Ellán edződött, kiválóan végszavazott akkor is, amikor a gondolatai elkalandoztak. Oregon admirális nem fogja eltűrni, hogy megtiltsa a beszélgetést! Követelem, hogy hívja fel az admirálist! – Illira Sod túlkiabált mindenkit. – Kérem, hagyjuk a telefonálást, inkább írjanak neki feljelentő levelet. Az olcsóbb. – Legyen megértő, parancsnok – búgta hirtelen az egyik tüzértiszt, Dejneka, és a füle mögé simította szőke haját, majd az asztalra támaszkodott. – Még nem is mondtam, mennyire hálásak vagyunk, hogy nem kérte vissza a kapitányi szobát a vezérlő melletti lakrészben, és ott maradhatott az óvodás csoport. Maga meg egy apró szobában nyomorog. Dejneka előrehajolt, a mélyen kigombolt egyenruha így már semmit sem bízott a fantáziára. Calderon kezében megállt a kiskanál a meglepetéstől, és hitetlenkedve bámulta a formás melleket. Most komolyan? Szexuálisan zaklatják? Őt? A kapitányt?! Alion navigátornőre nézett, de a helyettese rezzenéstelen arccal meredt a semmibe, és eszébe se jutott megmenteni felettesét a kibuggyanó keblektől. Hiba volt kimutatni a meglepetését, mert a nők fele egy szemvillanás alatt stratégiát váltott. Calderon érezte, hogy már nemcsak ő, de az alkarjára szíjazott kard is ingerült lesz, ahogy Dejneka búgó hangon monológba kezd, azt ecsetelve, mennyire örülnek, hogy a Békanyálra jött, és igazán hálásak minden intézkedésért, amivel a hajót meg akarja menteni. Calderon elhúzta a száját. Ezek a katonalányok megszokták a kikötői gyors szexet, a váratlan kalandokat. Ha az eddigi kapitányokat

is sikerült belerángatni a játszmába, nem csoda, hogy ilyen állapotok uralkodnak a hajón. – Befejeznéd? – sziszegte Illira Sod Dejnekának, aki azonban a füle botját se mozdította. Calderon beleivott az algakávéba, de az pontosan olyan pocsék volt, ahogy szokott, sajnos, ezen a legelegánsabb kevergetés sem változtatott. Gyanította, csak várnia kell, és a tudósok meg a katonák egymás torkának ugranak. Szinte háborús ellentét volt a két csoport, az irányítást és a technikai felügyeletet ellátó flottatisztek és a tudományos munkát végző csillagászok, asztrofizikusok, mikrobiológusok között. Szinte mindennel kapcsolatban ellenkező véleményen voltak. Most is, ahogy a katonák szexüzemmódra kapcsoltak, a tudósok kínosan feszengtek miattuk. Dejneka még jobban előrehajolt, kis híján ráhasalt az asztalra. Calderon összeszorította a száját; nem, egy úriember nem tesz dehonesztáló megjegyzést egy hölgyre. Még akkor sem, ha az illető hölgy valószínűleg nem ismeri ezt a jelzőt. Megint oldalra nézett, segélykérő pillantást vetve a navigátornőre, de Lena Alion most is hallgatott, és enyhe gúnnyal figyelte. Úgy tűnt, arra vár, Calderon hogyan oldja meg a helyzetet. A kard egyre ingerültebb lett, Calderon érezte az elméjében a lény dühét. – Begombolkozna? – mondta hűvösen a tisztnek. A kimért hangra Dejneka incselkedve oldalra fordította a fejét, és nevetett: – Kapitány, maga nagyon frusztrált! Kuncogtak rajta, és a hajukba túrtak, a mosolyok meleg éjszakákat, testnedvektől sikamlós öleléseket ígértek. Nem a telefonálási jogért, hanem mert élvezték, hogy játszanak, végre igazi nők egy jóképű férfi mellett. Mióta a hajóra lépett, azon versenyeztek, ki viszi ágyba elsőnek, de ennyire nyíltan még sose mertek felkínálkozni. A kard ingerülten az elméjébe nyomult, és felerősítette az érzékszerveit. Megérezte a testek illatát, ezer emléket idézett a sok női szag, a hajápolók, virágillatú kézkrémek bódító egyvelege. De nem vágyott rájuk, nem akarta érinteni ezeket a nőket, az az egy járt a fejében, akit nem kapott meg, akinek narancsillata végül sosem keveredett az övével, a kimonó sosem hullott a földre.

Fölé magasodtak, és egyre közelebb jöttek. Ez egy másik emléket is felébresztett benne, a Wellston kapitányi szobája jelent meg előtte, a fülledt levegőtől izzadó, összezárt tisztikar, ahogy lenéz rájuk a szekrény tetejéről, félig transzban guggolva, és a villanás, ahogy a kard, ez az ösztönlény önként mozdul, Taina felé csap, és az egység érzete, hogy ők ketten a karddal egyek, mindig is ismerték egymást, és mindig is fogják, még a halálon túl is, mert ez az igazi kötelék, ez az egyetlen valóság, az igen-nem szépsége, ahol nincsenek halvány árnyalatok, csak a napfény élessége, és az árnyék sötétsége, a harc egyszerűsége; érezte a felébredő kardot az elméjében, keze ösztönös mozdulattal nyúlt az alkarra szíjazott barát után, hogy kioldja, újra táncoljanak, újra harcoljanak, csurranó vörös vér szegélyezze az útjukat... – Kapitány? – Alion navigátor kemény alt hangja szinte berobbant az elméjébe. Calderon hirtelen felocsúdott. Kizökkent a transzból, a kardszertartás mély egyesüléséből. Az asztalon feketén csordogált a kiömlött kávé, talán egy hirtelen mozdulattal sodorhatta le a csészét, ami még csilingelt a fémpadlón a nők meglepett csendjében. Keze az alkarján volt, már felhúzta a zubbonya ujját, hogy kiszabadítsa a kardot. Mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon. Összeszorította az állkapcsát, és fegyelmezni próbálta a kardot. Az első egyesülés után egy hónapig naponta ki kéne mondani a kard nevét, és transzban harcolni pár órát, ez a kötelező minimum, hogy ne őrüljön meg, és uralni tudja a fegyvert, de még egyszer sem tudta megtenni. Olyan kicsi ez a nyomorult hajó! Egyetlen sporthelyiség az edzőterem, telezsúfolva női edzőpadokkal, és óvodásoknak való kismotorokkal. A szobája pedig egy kilenc négyzetméteres luk, szinte a kardot se lehet kinyitni benne, nemhogy lépéskombinációkat gyakorolni! – Miért ilyen merev, kapitány? – Dejneka még mindig mosolygott, fogalma sem volt róla, hogy az életével játszik. Már nem az asztalra támaszkodott, hanem a kapitány mellé lépett. A kard megmoccant a közelségre, és újra le akarta szúrni. – Ha a hajót lehetetlen megmenteni, legalább érezzük jól magunkat még fél évig. Calderon megköszörülte a torkát, felállt, aztán megigazította a zubbonya ujját, visszahúzta az arasznyi kardmarkolatra. A lényt egy

fémbetétes szíj szorította össze, és Calderon rájött, ez nem csak a rögzítésre jó, hanem magát a kardot akadályozza meg a spontán kinyílásban. – A hajó kiadásait minimalizáljuk. Pályáztam császári pénzekre. Három hónap múlva kész kell lennie a javításnak. Önöktől csak annyit kérek, ne akadályozzák a munkámat. – Mi nyitottak vagyunk – felelte halk sóhajjal Dejneka, és beharapta az alsó ajkát. Nagyon nyitottnak tűnt. Le fogja szúrni. Még egy centit közelebb jön, és leszúrja! – Jaj, hagyd már abba! – csattant föl Illira Sod. – Hogyan akar pénzt szerezni, uram? – kérdezte tétován az egzotikus orrú Mina Dei-Anang. Calderon figyelt arra, hogy a hangja fegyelmezetten csengjen, bár a tarkója lüktetett, a kard pedig ki akart törni a tokjából. – Holnap eldől a pótköltségvetés, amit nemesek osztanak szét. Eredetileg a Wellstonnak lobbiztam, és mivel nemzeti hősök, meg is kapják majd az összeg nagy részét, de talán nekünk is csurran-cseppen belőle. Pár hét múlva döntenek a kiegészítő költségvetésről. Ezt már katonák bírálják el, és a problémás technikai állapotra adnak támogatást. Nálunk rosszabbul egy hajó sem áll. Dejneka erre elfelejtette, hogy csábító űrdémont játszik, és peremvidéki tahó módjára fölhorkant: – A műszaki pénzt még egyszer sem kaptuk meg! Ez egy vacak kutatóhajó, azt inkább a harci egységeknek adják. – Vacak az anyád! – csattant föl Illira Sod űrcsillagász. – Pótolhatatlan tudományos munkát végzünk! – Hölgyeim! – szólt közbe Calderon, de senki nem figyelt rá. A katonai személyzet azonnal összeveszett a tudósokkal. A szavakból kiderült, a katonák parkolópályán érezték magukat, és valahol jogosan, mert egy jelentéktelen, alacsony presztízsű hajón szolgáltak, innen nem volt előléptetés. – Tudományos munka?! Néhány publikáció, amiért pénzt se kapott a hajó! Inkább a hivatalos méréseket végeznétek a hülye kutatások helyett, megint lecsúsztunk egy csomó pénzről! – Az én hibám, hogy leállt a hajtómű?! Ha rendesen karbantartanátok a hajót, odaértünk volna a napkitöréshez! Azt a mérést egy idióta is el tudta volna végezni!

– Egy idióta biztosan, de neked a négy doktoriddal se ment! Calderon újra Lena Alion navigátorra nézett. A tüsi hajú, zömök nő most sem szólt közbe. A köznépből származhatott, a kreol bőr, keletiesen keskeny szem, széles járomcsont sok hajdani nép génkészletét hordozta, átlagos és unalmas külseje mögött azonban egy karakán, erős nő rejlett, Calderon érezte ezt, és azt is, hogy ez a vérbeli katona még várakozó állásponton van, egyelőre csak megfigyeli. Calderonnak elege lett. Úgy vélte, ez nem hadihajó, hanem egy rossz vicc, a katonai fegyelem teljesen hiányzott, és hiába tudta, hogy másként kéne kezelni a helyzetet, a telefonszámla egyszerűen nem volt az a kategória, ami felébresztette volna benne a Játékot. – Befejezték? – kérdezte hűvösen. Meg se hallották. – Alion navigátor, teremtsen rendet! – Ön a parancsnok. – Igen, és épp most adtam parancsot – felelte gorombán Calderon. A lénytől annyira lüktetett a tarkója, és szinte viszketett a karja a szíj alatt, attól félt, a kard kinyílik a rögzítőszíj fém kupakja ellenére. A navigátornő csak egy gúnyos pillantásra méltatta, majd a szájába dugta két ujját, és fülsértőén éleset füttyentett. Azonnal csend lett, mintha elvágták volna a vitát. – Megértettem az álláspontjukat. Köszönöm a tájékoztatást – mondta Calderon. – A szolgálatban lévők, kérem, fáradjanak utánam. Nyolc óra, át kell venni a hidat. – Még nem is reggeliztünk! – Mina Dei-Anang értetlenül nézett rá. – A diéta roppant egészséges dolog. És mellesleg a késésért fegyelmit adok. Calderon biccentett, és hátat fordított, ki akart menni az étkezőből, de Illira Sod utánakiabált: – Egy pillanat, uram! Akkor törli a tegnap esti parancsot? Szabad a holohívás? – Dehogy. Nézzen végig rajtam! Úgy festek, mint aki hisz a demokráciában? – Tessék?! – De uram! – Várjon, parancsnok!

Calderon nem törődött a hangzavarral, kiballagott a helyiségből. A belső téren felsóhajtott, és a négy csenevész tujára bámult. Úriember nem szúr le nőket, ugye? *** Taina kecsesen megemelte a teáskannát, és az aranyló folyadékot beleöntötte a barna csészébe, melyet a jóképű, szőkére festett hajú szamuráj tartott. Tudta, hogy a férfi érdeklődve figyeli minden mozdulatát, a kivillanó csuklóját, a finom meghajlásokat, a nyaka ívét a ruha alatt, ahogy a többiek is, a Hirozi-ág férfi tagjai. A Mamamoto-kúria legszebb teraszán tartózkodtak, a mahagónivörösre lakkozott hajópadlón egyszerű, vajszínű párnák hevertek, azon ültek a tradicionális öltözetet viselő szamurájok. Előttük a térdmagasságú, hosszú, rusztikus asztalon teáscsuprok álltak. A csendes, délutáni szellő frissen nyírt fű illatát hozta a parkból, és a közeli bambuszágak alatt madarak füttyögtek. Azonban a zen kert szépsége most nem vonzotta a pillantásokat, még a három kékes árnyalatú bazaltkő sem. Taina hiába sütötte le a szemét, a bőrén érezte a férfiak tekintetét. Nagyapa őt kérte felszolgálni a megbeszélés alatt, és Taina ingerülten arra gondolt, hogy igen nagy bajban van a hazája, ha nagyapa az Illatos bolygók autonómiájának kérdését kizárólag harminc nőtlen szamurájjal tudja megvitatni. Hátrébb húzódott, és alázatosan a sarkára ült, miközben lesimította térdén a barackszínű selyemkimonót. – Látogasd a múltat, hogy megismerd a jövőd – mondta épp nagyapa, aki a japán közmondások kiapadhatatlan kútfője volt. – Ha megértjük a múlt hibáit, a korábbi téves politikai lépéseket, akkor most talán sikerül elnyernünk az önállóságot. Taina mélyet lélegzett, hogy ne ásítson. A Wellston óta rosszul aludt, minden éjjel a lézerharccal álmodott, sikolyokkal és égett hús szagával. Talán mégis beszélni kellett volna egy pszichológussal, ki tudja. – Ha a Sexert Ház nem lázad fel, akkor a császár aláírta volna a dokumentumokat. Már minden elő volt készítve – mondta épp Takoma bácsi a múlton merengve. – A történelem áldozatai voltunk.

Taina kedvelte a hatvanéves, szikár férfit. Talán mert Mamamoto nagyapa kifejezetten utálta az öccsét. Takoma bácsi nem teljesítette a kötelességét, soha nem nősült meg, a férfiszerelmet részesítette előnyben. Botrányos élete mellett botrányosan jó harcos is volt. A Sexert-lázadás után az Illatos bolygókon háború dúlt, számos szamurájcsaládot likvidáltak, köztük a teljes Tivesgei-ágat is. Takoma akkor összeszedte a kiközösített, egyoldalú érdeklődésű szamurájokat, és megszervezte a Yaoinak gúnyolt csapatot, ami sok nőt és gyereket kimenekített vagy elrejtett, amíg a Kétéves háború tartott. – Nyomorult Sexertek! – vetette közbe Mamamoto nagyapa, mintha a harminc éve történt lázadás mai sérelem lenne. Neki talán az is volt. – A múlt nem ismétlődhet meg! Nem hagyhatjuk! A fiatal báró nem fér a bőrébe, ha bajt kever, akkor az kihat miránk is. – A császár soha nem akarta aláírni az egyezményt. Ha a Sexertek akkoriban győznek, megadták volna az önállóságot, és lehetne sógununk, ezt ne feledjük! – vakkantotta az öreg Hirozi Gouki családfő, egy töpörödött, bottal járó vénember. Taina meglepődve felnézett, erről még sose hallott, álmossága azonnal eltűnt. Sógun az Illatos bolygókon? Katonai vezető? Szédítő lehetőség a népe számára, befolyás terén majdnem egyenrangúak lennének a nagy Házakkal, hiszen egy sógun alatt talán egyesülnének az Illatos bolygó szamurájai, akik most a különböző nemesi családok zsoldosai. Azonnal lesütötte a szemét, és az agya lázasan járt. Hajdan a Hirozi család – melyből Sezi úrnő, a híres Ősanya származott – a Tivesgei család hűbérese volt. Ha a Hirozik a Sexerteket támogatták, lehetséges, hogy a Tivesgei család is? Lehet, hogy ezért irtották ki őket? Fellázadtak a legfőbb hűbérúr, a császár ellen? Taina összeszorította a száját. Egy áruló család lánya lenne? Az ősei bemocskolták a Tivesgei nevet? Az lehetetlen! Anya mindig büszke volt a nevére, és az ő kívánsága volt az is, hogy ha nagykorú lesz, vegye fel nevelőapja, Mamamoto neve mellé édesapja eredeti Tivesgei nevét is. – Ne feledjük, a Sexertek vesztettek, nagyapa – szólt közbe udvariasan, de keményen a fiatal, szőke szamuráj. Szemtelenül világosra festett haját a szertartásos látogatásra sem színezte vissza feketére, és a beszélgetés alatt is, noha megtartott minden udvariassági

formát, illetlenül önálló volt. – Vesztettek, és tudjuk, mekkora árat fizetett érte a családunk... Taina kíváncsian felpillantott. Nocsak, milyen árat? Hiszen a Hirozi nemzetség túlélte, csak kisebb veszteséget szenvedtek a háborúban, nem úgy, mint a Tivesgeik. Azonban ahogy felpillantott, harminc fiatal szamuráj tekintete szegeződött rá, és a három öreg, a nagyapja, Takoma bácsi és a Hirozi családfő is őt nézte. Őt vádolnák? Taina egy pillanatra úgy érezte magát, mint a Wellston folyosóján a lézerágyúkkal szemben. A szíve hatalmasat dobbant, és utána az a hideg, higanyszerű nyugalom áradt szét benne, ami vészhelyzetekben szokott. Az én őseim nem árulók, gondolta keményen, és állta a tekinteteket. – Édességet? – kérdezte a mély csendben lágy alt hangon. A némaságban csak a bambusz zúgását lehetett hallani, ahogy a szél mozgatta a nádat. A surrogó hang körbefonta őket. – Én kérnék, Tainasa-san – mondta végül halkan Hirozi Aguri, a szőke szamuráj. Taina mosolygott, meghajolt, majd az oldalra készített tálalóasztalkáról elvett egy tálca rózsaszín jokant, és odatipegett a néma férfiakhoz. Körbekínálta a babpüréből készített zselés süteményt. Aguri őt bámulta, miközben vett. Taina csak későn eszmélt rá, hogy míg minden Hirozi szamuráj kért, addig a fiatal Mamamotók a nagyapára néztek, akinek arca merev maradt, és utána mind elhárította a kínálást, egyik sem mert enni. Taina rendületlenül mosolygott, és közben azon gondolkozott, mi folyik az asztal mellett. Ez csak egy sütemény, a férfiak mégis olyan jelentőségteljesen viselkednek, mintha valami politikai kérdésben foglalnának állást. A nyamvadt jokan mégsem olyan horderejű édesség, hogy az öreg Hirozi arca elsápadjon, ahogy vesz belőle, és a szeme könnybe lábadjon, amikor beleharap. Vagy túl kemény a zselé? Mamamoto nagyapa nem kért, sőt a halántékán kidagadt egy ér, de Takoma bácsi arcán széles mosoly ömlött el, és a kétperces kínos csöndet megtörte a vidám kiáltása: – Nyam-nyam, imádom, rögtön kettőt kérek! Taina megkönnyebbült, és hálásan rámosolygott. Takoma bácsi derűsen megette a süteményt, aztán nagy lendülettel lesöpörte szürke

kimonójáról a morzsákat. Közben Taina visszatipegett a tálalóasztalhoz, és lerakta a tányért. Várhatják ezek, mire újra megkínálja a társaságot! Csak lenne már vége a megbeszélésnek! Marikóékkal utána elmennek ruhát venni. A húgai már biztos türelmetlenek, hiszen késő délutánra jár. – A Sexertek mozgolódása valószínűleg a Házakat is nyugtalanítja – vette föl a fonalat Takoma bácsi. – Úgy hírlik, Eterno Ferrero gróf épp a mi környékünkön teszteli az új hajóját, és bejelentkezett a kormányzóhoz, hogy meglátogatja. – Mit akar itt az a kétszínű Ferrero? – morrant Mamamoto nagyapa. – Az sem igaz, amit kérdez! – Kétszínű? Inkább a szivárvány minden színében játszik. – Az öreg Hirozi is bólogatott. A Ferrero név fájdalmas gondolatokat ébresztett benne, de Taina elnyomta a feltámadó szomorúságot. Négyszer írt Calderonnak, de az nem válaszolt, ahogy másnak sem. A többi túlélő élénk levelezést folytatott egymással; Hegamon parancsnok persze idegesítő módon kijavította a helyesírási hibákat, Jakusi a csinos női rajongóival dicsekedett, még a nemesi származású Fay kadét is leereszkedett hozzájuk, de Calderon hallgatott. Valószínűleg el sem olvasta az üzeneteket. A kapitánynak nem volt szüksége senkire, miért is lett volna? ő egyedül is teljes, úgy tűnt, nem kellenek neki barátok, és főleg nincs szüksége egy szerelmes nőre. – Ferrero grófot biztosan a Wellston megtámadása nyugtalanítja. Az anarchisták majdnem megszereztek egy cirkálót, döbbenet! – mondta épp az öreg Hirozi családfő. – Ha ők voltak egyáltalán – bólogatott Takoma bácsi teli szájjal. – Nekem gyanús ez az egész. A Sexertek mozgolódnak a szomszéd naprendszerben. Taina azonnal megpróbált jelentéktelenné válni, és beleolvadni a mahagóni hajópadlóba. Mamamoto nagyapa ugyan gratulált a hősiességéhez, de megakadályozott minden tévéinterjút, és megtiltotta, hogy a kúrián lakó, nagyjából száz közvetlen családtagon kívül bárkinek is beszéljen az Ítéltekről, nehogy tovább rontsa a házassági esélyeit. Ki venne el egy férfiként viselkedő, sőt katonai parancsokat adó nőt? A mindennapokban nem épp az ilyen erények a fontosak. Inkább a konyhában látta szívesen, elvégre az Onna Daigakuban, Az

asszonyok nagykönyvében nincs benne a lézerfegyverrel való lövöldözés, ellenben a háztartás feladatainak ellátása annál inkább. Ha legalább karddal küzdött volna! Annak lenne becsülete. De sajnos, a flottánál csak a lőfegyverek használatát oktatják. Nagyapa morgása alatt Taina mindig visszafelé számlálta a napokat. Még négy éjszaka, és mehet vissza a flottához, nagyapa pedig álmodozhat az unalmas téli estéken az ő kiházasításáról. – Mekkora a valószínűsége, hogy a hajó megtámadása mögött a Sexertek álltak? – kérdezte hirtelen Aguri. Taina rezzenéstelen arccal bámulta a padlót. A mélyűrbe kívánta a nyughatatlan szamurájt, lehetőleg szkafander nélkül. Nem lehetne másról beszélni? A Wellston túl kényes téma, nagyapa még a végén felsúroltatja vele a verandát, mind a százegyet, ami a birtokon található. – Nem tudhatjuk a hátteret – felelte Mamamoto nagyapa kimérten. – De Ferrero gróf látogatása aggodalmat kelt bennem is. Nem szeretem, ha a nagy Házak fejei erre járnak, az sose jelent jót, ráadásul a császári kémek figyelmét is ránk irányítja. – Talán a lány tudja, ki volt a támadó. – Az öreg Hirozi nem engedte mellékvágányra a beszélgetést. Taina azonban nem nézett fel, udvariasan a padlót szemlélte. A teáscsészékben még ott fénylett az illatos nedű, így ő mindössze halovány árnyék volt a verandán, esetleg a zöld bambusz között susogó szél, jelentéktelen és szerény. – Tainasa-kun csak egy leány – felelte kelletlenül Mamamoto nagyapa a családi becézést használva. – Hálás vagyok a flottának, hogy megmentették, és nem kell félbeszakítani a házassági előkészületeket. Hamarosan férjhez megy, és teljesíti a legfőbb kötelességét, gyermekeket szül, ezzel is gazdagítva a családot. Anyád, gondolta Taina összeszorított szájjal, és emlékeztette magát, hogy ő most szélben susogó nád. Még négy napig legalább. – Bizonyára boldog vagy, lányom – bólintott az öreg Hirozi. Mivel közvetlenül hozzá szólt, így Taina szégyenlősen mosolyogott, és meghajolt. – Azt mondják, kiraktad a Sezi-sensei féle gin-ji köveket, és jóslatot kértél az Ősanyámtól. Taina újra kecsesen meghajolt. Óvakodott megszólalni, nagyapát már a süteménnyel feldühítette, nem kéne túlfeszíteni a húrt. Nagyon sok felsúrolható veranda van itt, és takarítórobot egy sem. A

szamurájcsaládoknál erős biztonsági rendszer van, minden energiatelepre beriaszt, a lézerfegyvertől a robotok energiacellájáig. Nem véletlen, hogy a Kétéves háborút karddal és íjjal vívták, a behatolók legjobb fegyverei még mindig az ősi eszközök. Az sem véletlen, hogy olyan kelendők a szamurájok a nagy Házaknál, a modern ellenőrzőrendszerek mind energiaérzékelésen alapulnak. – Ugyan, a kövek nem érdekesek! Tudjátok, milyenek a nők – legyintett nagyapa. – Minden házasság előtt az ősanyákhoz rohangálnak. A férfiak nevettek, öblös hangjukat messze vitte a tavaszi szellő. Az öreg Hirozi is mosolygott, majd folyatta: – Úgy hírlik, az eredeti Sezi-sensei féle gin-ji kövekkel jósoltál. Egy szoto mondta, az a külsős kommandós, aki a roncsból kimentette a holmidat. Taina csodálkozást mímelve felnézett. Az eredeti kövek és az Ősanya titkos naplója a Tivesgei család öröksége volt, és még a féltestvérei sem tudtak arról, hogy biztos helyen, a Hatos űrkikötő egyik bérelt széfjében pihentek. Ostoba volt, hogy a köveket a Wellstonra vitte, de már újra jó helyen vannak. Ám ez nem tartozik másra. – A szotók szava pernye a szélben – felelte szerényen. Egy lenézett, kiszakadt japán szava az övével szemben. Ugyan, ki hinne a kommandósnak? Taina pontosan ismerte a társadalmi különbséget, hiszen átélte, amikor anyja beházasodott ide, és vele együtt Mamamoto lett. Az ismert mondásra Aguri gunyorosan felnevetett: – Ami azt illeti, lefotózta, és a japán interfészek tele vannak vele. A patkány! És ő meg nekiadta az egyik kimonóját a kövek és a teáskészlet kimentéséért! – Sokáig szot... sajnálatos módon távol éltél, és talán nem érted, hogy nekünk mennyire fontos a napló. – Az egyik fiatal Hirozi szamuráj kedvesen rámosolygott. – Az ősanya kétszáz éve meghalt, és akkoriban nem lehetett sejteni, hogy mekkora kultusz övezi majd, mindössze egy különös asszony volt. Amikor a családom megerősítette a Tivesgei család felé a hűségesküjét, a naplót is odaadták, így az a női családtagjaid között anyáról lányára szállt. A Kétéves háborúban eltűnt, és szeretnénk visszakapni. Számunkra ez az egyik legfontosabb családi jelkép.

Taina lesimította barackszínű kimonóját, és ültében mélyen meghajolt: – Szavadban bölcsesség lakik, én valóban csak egy tudatlan lány vagyok. Nagy megtiszteltetés, hogy hajdan édesanyámat befogadta a Mamamoto család. Bocsáss meg, hogy ilyen butaságot kérdezek, de miért nem kérdik meg az Ősanyát a Hirozi asszonyok? Sezi úrnő bizonyára szívesen felel, és ha még létezik a napló, akkor méltó kezekbe helyezi. A fiatalabb szamurájok elmosolyodtak a naivitáson, hogy egy ősanya válaszolhat, de a három öregember arca komoly maradt. – Már kérdeztük, harminc éve faggatjuk Sezi-senseit, de nem felel – vakkantotta az öreg Hirozi, Taina meglepetésére. – Tehát? Nálad van az Ősanya naplója? – horkant föl Mamamoto nagyapa udvariatlanul. – Ha igen, kötelességed nekem odaadni. Vagyis a Mamamoto családnak. Még mit nem! – Nálam? – csodálkozott újból Taina. – Hogyan lehetne? – Ahol az eredeti kövek vannak, ott kell lennie a naplónak is! – Tainasa-kun szobájában egyszerű, bolti gin-ji készlet van – szólt közbe Takoma bácsi, miközben nyugodtan szürcsölte a teáját. – Valószínűleg hamisítvány az a fotó, és a szoto csak pénzhez akart jutni. Honnan tudják, milyen kő van nála? Átkutatták a szobáját?! Tainában düh lobbant, érezte, ahogy az arca elvörösödik az indulattól. Azonnal lesütötte a szemét, de gyanította, hogy késő, már észrevették, így inkább szégyenlősen megszólalt: – Nagyapa, ha nálam lenne, vajon titkolnám? Ilyen felbecsülhetetlen értékű hozomány bizonyára kibővítené a kérőim körét. Mamamoto nagyapa harsogva felnevetett, és aki nem ismerte, azt hihette, őszinte a vidámsága, de Taina tudta, hogy ez a zavar jele az öregnél. Úgy tűnik, telibe talált a mondat, a harminc ifjú szamuráj nem politikai megbeszélésre jött, hanem valóban a nőt mustrálja, akinél talán a felbecsülhetetlen napló van. Vajon van ezen a nyomorult bolygón valaki, aki a formás fenekéért akarná feleségül venni? – Ez igaz, te lány! Bizony nem könnyű téged férjhez adni. Biztosan megsokszorozódnának a kérőid! – Sajnálom, hogy gondot okozok, nagyapa, és bocsáss meg, hogy ilyen nehéz vak szamurájt találni. – Vakot? – szólt meglepve Aguri.

Taina nem felelt, szerényen lesütötte a szemét, hiszen egy lánynak nem illik, hogy „véleménye legyen dolgokról”, így Mamamoto nagyapáé volt az öröm, hogy megossza az ősanya jóslatát. A szavaira kis csönd támadt, majd Aguri megrázta szép arcát, kontyából kiszabadult egy szőke tincs. – Az űrkorszakban élünk. Ilyen orvosi felkészültség mellett minden sérült szamuráj szemét rendbe hozzák, aki pedig vakon született, az eleve nem lehet szamuráj. Pontosan. Taina nem győzött ezért naponta hálát adni az ősanyáknak. – Nos, a házassági ügyek legyenek a bátyám gondjai – legyintett Takoma bácsi. – Hozz szakét, te lány! Taina megkönnyebbülten felállt, számos új kancsót és csészét tett az asztalra, de nem töltött senkinek, innentől a férfiak már egymást szolgálták ki. A Kétéves háború után jött létre ez a hagyomány, a szamurájok az egyenlőséget és az egységet élték meg a kölcsönös rituális kínálással. Ahogy számított rá, Mamamoto nagyapa egy intéssel elküldte. Taina boldogan meghajolt, nem törődve vele, hogy Aguri a tekintetét keresi, megfordult, és a barackszínű kimonó elegáns susogása közepette könnyed, apró léptekkel eltipegett. A hátában harminc nőtlen szamuráj tekintetét érezte. *** Calderon kapitány az Ősök viccének tartotta, hogy neki kell fegyelemre szoktatnia másokat. Soha sem volt erős oldala a katonai szabályzat betartása, de a hajón uralkodó állapotot még ő is sokallta. Itt évek óta hiányzott a rendes parancsnok, és Alion navigátort láthatóan hidegen hagyta a szabályzat, még a szolgálati időbeosztást is úgy csereberélték a tisztek, ahogy nekik tetszett. A délelőtt rosszul telt. A vezérlőteremben Calderon egyszerre élvezhette Dejneka tüzértiszt, az afrofekete Mina Dei-Anang, Alion navigátornő és Nabuko társaságát. Utóbbi egy vézna, örökké lehangolt fiatal nő volt, akinek a fél arcát retro fogaskerék tetoválások díszítették, Calderon szépérzékét igencsak próbára téve.

Calderon azt hitte, a telefonálási problémát megoldotta, de tévedett. A gyerekek óránként váltották egymást a három fülkében, amit még a vezérlőterem mellett lévő orvosi szobából választott le Tea űrmérnök. A kölykök ki-be szaladgáltak a vezérlő és a fülkék között, mind azt kérte, hadd legyen ő az egyetlen, aki felhívhatja aput, nagyit. Dejneka – akinek amúgy nem volt gyereke – követelőzni kezdett, mire Calderon hamar megunta, és a parancsnoki kóddal blokkolt minden kimenő hívást. A kunyerálások megszűntek, és a legtöbb apa a szöveges üzenet után megértette a helyzetet, visszahívta a hajót, de jóval rövidebb ideig tartottak a beszélgetések, nem engedték csacsogni a kölköket, akiknek ez nagyon rosszulesett. A gyerekek a hívások után bejöttek a vezérlőbe, és szóltak, hogy végeztek. Calderon kényelmetlenül érezte magát, ennyi lógó orrú, csalódott gyereket még sose látott, ráadásul vita helyett most Dei-Anang bánatos fekete kutyaszeme meredt rá. A tetovált Nabuko elkezdte a saját alkarját karmolni, amikor a tizenhárom éves fiát, a dundi Dragont nem hívta vissza az apja. Kiderült, a híres napszörfös amúgy sem az apák gyöngye, élete a versenyzés körül forog, havonta egyszer beszél a gyerekkel, és most örömmel kibújt a feladat alól. Egy kurta üzenetet küldött: „bocs, majd máskor”. Nabuko nem vette észre az ösztönös mozdulatot, ahogy belevájja önmagába a körmét, miközben szóban ügyetlenül bátorítja a gyereket, de a fiú arca elszürkült, ahogy az anyja kezére pillantott. Calderon komoran figyelte az anyát, aztán a fiát, aki elkezdett bohóckodni, hogy anyja feszültségét oldja, de hiába, mert Nabuko körme alól vér serkent. Calderon nem tudta, mi baja a nőnek, csak azt, hogy ezt a pszichés kört azonnal meg kell szakítani. Rájuk reccsent, csak hogy kizökkentse Nabukót: – Mi ez itt?! Gyerekzsúr? A vezérlőteremben nem tartózkodhat kiskorú! Távolítsa el a kölyköt, vagy én dobom ki! Jól számított, Nabuko azonnal abbahagyta az önmarcangolást, és anyatigrisként úgy elküldte őt a mélyűrbe, hogy öröm volt hallgatni. Percekig kiabáltak egymással, ami feloldotta a nőben a feszültséget. Látványosan kisimult, ahogy levezethette a felgyűlt érzelmeket. A dundi Dragon arcán is látszott a düh, és Calderon örült, hogy anya és fia között létrejött a harmonikus egység, igaz, az ő utálatával.

Amikor befejezték, Calderon felsóhajtott, az apró játszmát nem a másik három tiszt előtt kellett volna lefolytatni. Dejneka szeme szikrázott, összeszorított szája pengevékony lett, Mina Dei-Anang összehúzta magát, őt megviselte a vita, Alion navigátornő pedig olyan nyílt megvetéssel nézte, hogy Calderon tudta, az eddigi minimális segítséget is meg fogja tagadni tőle, a helyettesénél leszerepelt. A testes Dragon kicammogott, hátán apró izzadságcsík húzódott a szürke kezeslábason. Nabuko halkan káromkodva munkához látott. Planetológusként a navigátor munkájához gyűjtött adatokat, a napszél erősségét, a háttérsugárzást, és landoláskor a geofizikai jellemzőket elemezte. A hajó stabilizáló rendszerei ócskák voltak, így ha más helyre ugrottak, vagy landolni kellett, akkor a legkisebb gravitációs torzulásra is odafigyeltek, nehogy egy technikai hiba az életükbe kerüljön. Ami más hajókon könnyed rutinmunka, itt különös odafigyelést igényelt. Calderon el nem tudta képzelni, hogyan merik a gyerekeik életét rábízni erre a roncsra és az instabil nőre. Vajon Oregon admirális tisztában van azzal, hogy Nabuko pszichológusra szorul? A pszichológusról azonnal eszébe jutott Frank, a szőke, copfos sógor. Föl kéne hívni, megígérte neki, hogy hamarosan megteszi, igaz a „hamarosan” igen tág határokat jelent. Ami azt illeti, Frank sem kereste, pedig azt mondta, kinyomozza, hátha akad valamilyen titkos pszichiátriai anyag a kard és az elme kapcsolatáról. De se híre, se hamva, és Calderon egy pillanatra magányosnak érezte magát. Taina természetesen nem hívta, miért is tette volna? Csakhogy saját anyja, a kecses Elena grófné, vagy Ferdinand, a bátyja sem kérdezte meg, ugyan élsz-e, féltél-e, akarsz beszélgetni egy kávé mellett, noha nemrég embert ölt, egyesült a karddal, és majdnem meghalt. Biztos tudnak már róla. Calderon keserűen arra gondolt, senkinek sem hiányzik. A kard megmoccant az elméjében, mintha azt üzenné, veled vagyok. Calderon türelmetlenül elnyomta a lényt, nem akarta, hogy a tudatába törjön. Hátradőlt a kapitányi székben, és a képernyőn lévő számokat fürkészte, a költségvetés kiadás oldalát muszáj még jobban megkurtítani. A kard magára hagyta, elcsendesült, és Calderon azon tűnődött, egyáltalán micsoda a fegyver. Hogy lehet élőlény egy fémdarab?

Gyerekként azt tanulta, ha egyesül vele, megért majd mindenféle transzcendens titkokat. Hát, nem értett meg egyet se. Félretolta a gondolatot, és a flotta szabályzatát böngészte, a kiskapukat kereste, honnan szerezhetne még pénzt. Előtte, az orrban, csendesen dolgozott a három másik tiszt. Alion navigátornő Nabuko mögé állt, és kurta szavakkal megvitatták az eredményeket. A következő kutatási terület a S6B618-as hold volt, ahol a közelben elhaladó hajók hajtóműveitől instabillá vált kőzetgyűrűt kellett ellenőrizni. Mielőtt odaugranak a Békanyállal, Alion tudni akarta, milyen gravitációs körülmények között kell valós idejű hajózást végeznie. – Egy óra van, uram – mondta félénken Mina Dei-Anang, és megfordult a székében. Dejneka tüzértiszt ingerülten felhorkant, mire Dei-Anang zavartan megdörzsölte szép, széles orrnyergét. Calderon egy pillanatra nem értette, miért fontos az idő, aztán rájött, ő adott parancsot tegnap este a kötelező étkezésre, így aztán felállt a gép mellől. – Vegye át a hidat! – mondta Dei-Anangnak, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kell a kínos ebéden részt vennie. Calderon felállt, és a három másik nő némán követte. A háromszög alaprajzú hajó felső fedélzetének elülső csúcsában a vezérlő, az egyik hátsóban az ebédlő, a másikban az edzőterem volt. A többi helyiség közöttük mind apró kajüt volt, kivéve a kapitányi lakrészt, ahol az óvoda üzemelt. A nagyobb gyerekek oktatása három egybenyitott kabinban zajlott, azt alakították át tanteremmé. A hajó belseje egy sokszögletű teret zárt körül, középen a fémpadlóra négy otromba vasládát tettek, benne föld és azokban megnyúlt, alul kopaszodó tuják senyvedtek. Láthatóan rosszul bírták az örökös lámpafényt, hiába ragyogott fölöttük egy vörös és két kék lámpa, biztosítva a túlélést. A tuják tövében most néhány kutató ült, lezseren csak a földön, és vitatkoztak. Ezen a hajón mindig mindenki a padlón ült, hol fal tövében, hol tuják alatt, mint valami csöves generáció, talán, mert megszokták, hogy a gyerekek folyton a padlón kúsztak. Calderon gyanította, róla beszélnek, mert amikor kilépett, mind felé néztek. Szerencsére nem szólították meg, így simán eljutott az ebédlőig, nyomában a hallgatag tisztekkel.

Calderon tudta, hogy utálják érte, de legalább a reggelit és az ebédet a flotta hagyományainak megfelelően akarta elkölteni. Egyszerűen szüksége volt erre, ahogy igenis szerette volna, ha uramozzak, ha tisztelegnek, amikor belép egy helyiségbe, nem a hatalom fitogtatása miatt, hanem, hogy legyen a napoknak egyfajta biztonságos kerete, megszokott ismerőssége. Civilizált ebédet akart, csevegni a bolygók időjárásáról, az űr szépségéről. Hát olyan túlzó kívánság lenne ez? Ma szerencséje volt, a kanalat csapkodó kiskölkök már befejezték az ebédet, és kifelé tartottak. Az étkezőben csak a tizenhárom éves kamaszok maradtak: a két ikerfiú, mellettük Rory Sod, aki átölelte a dundi Dragon vállát. Illira Sod fia a korához képest magas volt, egy langaléta kamasz, mutáló hanggal és pipaszár lábakkal, de éles ésszel és bicskanyitogatóan flegma modorral. Dragon feszengett, valószínűleg ritkán ilyen barátságos vele a „vezér, és lerítt róla, mekkora megtiszteltetésnek érzi. Calderon észrevette, hogy ellenséges pillantásokkal méregetik, bizonyára már hallottak a hívások letiltásáról. Az étkező egyben társalgóként is üzemelt, így folyamatosan ment a falon a holoadó, ha lakott naprendszerben jártak. Calderon szeme megrebbent, ahogy a hírekre pillantott. Az elmúlt napokban a Wellstontól zengett a sajtó, a közéleti műsorokban a támadást elemezték, a hírekben a meghalt legénység zokogó családtagjait mutatták, a pletykaműsorok Hegamon kapitány hősiességével, Jakusi műszaki tiszt hatalmas erejével foglalkoztak, Taináról viszont alig esett szó, szerényen eltűnt a névtelenségben. Most azonban őt mutatták, de nem egyenruhában, és Calderon különös nyugtalanságot érzett a kép láttán, miközben udvariasan félreállt a kifelé haladó gyerekek elől. Hirtelen a kard is megmoccant az elméjében, mintha valamire figyelmeztetni akarná, de azonnal elnyomta. Félt, hogy megint elveszíti felette a kontrollt, mint reggel, a kávé mellett. A kard azonnal visszaszunnyadt. – Milyen fiatal ez a lány – jegyezte meg Alion navigátornő elgondolkozva, miközben leült az asztalhoz. – Úgy hallottam, három embert tüntet ki személyesen a trónörökös, Hegamon kapitányt, Jakusi műszaki tisztet és őt. A többiek Fay tengernagytól kapják meg a plecsnit, még a behatoló kommandósok is. – Akkor ők miért a hercegtől veszik át? – kérdezte Dejneka, és Calderon látta, hogy felé néz.

Mind tudták, hogy a Wellstonról szedték föl, Calderon azonban már az elején rövidre zárta a kérdezősködést, közölte, ez hadititok, és onnan kezdve meg sem hallotta a megjegyzéseket. – Ötödikén lesz a Galaktikus Riport, ahová mind a három külön kitüntetett tisztet meghívtuk – hallatszott a vörös ruhás bemondó kellemes alt hangja. – Reméljük, a találgatások véget érnek, és megtudjuk, mi történt pontosan a hajón, és milyen szerepük volt a megmenekülésben, különösen ennek a csodaszép fiatal lánynak. Újra Tainát mutatták, kecsesen lépdelt egy zöld kimonóban, valami társasági eseményen, ahol a legtöbb ember modern ruhát hordott. Calderon elkomorodott a hosszú ujjú furisode kimonó láttán. Amikor a Ferrero-kastélyban Ferdinand, a bátyja a népek szokásait tanulta, ő kamaszként inkább azon tűnődött, hogyan lehet gyorsan kibontani az ilyen holmikat, épp ezért pontosan emlékezett a kimonók fajtáira. A furisode a hajadon nők ruhája, és ha nem egy rokon esküvőjén viselik – vendégként –, hanem valahol máshol, akkor virágnyelven azt jelenti, hogy a család igen szívesen látja a kérőket. Calderon leült az asztalhoz, és elgondolkozva hátradőlt a széken. Ideje kissé beavatkozni, Tainát motiválni kell, nem maradhat otthon, még a végén tényleg nőül megy egy kőagyú harcoshoz. Az embereket a félelmeik és a vágyaik mozgatják. Mire vágyik a lány? Mi az, ami cselekvésre ösztönzi, aminek kedvéért otthagyná az elegáns kimonókat és a jóképű szamurájokat? A tévé hangját elnyomta a szomszéd asztalnál ülő kamaszok röhögése. Szinte kirobbant belőlük, lehajtották a fejüket, úgy pislogtak fölfelé, Rory a fekete hajába markolt, úgy nevetett. – Rory? Miben sántikálsz? – kérdezte gyanakodva Illira Sod, de Calderon már tudta. Megérezte az ülepén és a hátán a nedvességet, és orrába kúszott az Univerzális Ragasztó halvány illata. Az ősökre! Ezt űrhajók javításához használják! Hát ezért jelzett a kard! Megérezte a rossz szándékot. Calderon azonnal lerúgta a cipőjét, feltépte a zubbonyát és a nadrágját. Huss, kicsússzam mindkettőből, még mielőtt átázik teljesen az anyag, és égési sérülésekhez hasonló bőrirritációt okoz a szer. A ruhája ott maradt a székhez ragadva. – Kapitány? – Alion szájában megállt a falat a meghökkenéstől.

Dejneka azonban nem dermedt meg, hanem jó alaposan végiggusztálta, majd visszatért pillantása a fekete alsónadrághoz. Calderon hálát adott az Ősöknek, hogy a divattal ellentétben hord ilyet, a legtöbb tiszt nem szokott alsóneműt viselni. – Rory! – Illira Sod dühösen felpattant. – Megint mit műveltél? Megígérted! – Hé, te mondtad, hogy ne a Világégéssel játsszak, hanem a valósággal foglalkozzam! Úgy kell neki, anya, megérdemelte! Aki Dragonnal szórakozik, az velem packázik. A kamaszok gurultak a röhögéstől, a könnyük is kicsordult. Calderon nem jött indulatba, az ilyen játszmákhoz két fő kell, megalázni azt lehet, aki hagyja magát. Az apja, Eterno Ferrero mellett ezerszer látta, hogyan kell kínos helyzeteket megoldani. Elindult Rory felé, azonban Illira Sod azonnal elé ugrott: – Ha meg meri ütni a fiamat, megbánja! Világos?! Minden tiszt felpattant, hogy a gyerek védelmére siessen, Alion navigátornő pedig a zubbonya alá nyúlt, és nyugodtan elővett egy altatópisztolyt. Calderon meghökkent a szélsőséges reakciótól, úgy viselkedtek, mintha megszokott dolog lenne, hogy a kapitányok kiskorúakat vernek. Bár látva ezeket a kölyköket, ez talán mégsem olyan meglepő. – Ez a maga hibája! Ő csak egy gyerek! Ha egy ujjal is hozzáér, esküszöm, én... Calderon előrenyúlt, és gyengéden a tudós szájára tette az ujját, mire az a döbbenettől elhallgatott. – Úriember nem ver nőket és gyerekeket, Sod professzor. Aztán félretolta Illirát, és Rory felé fordult: – Nem a nadrág teszi a férfit, hanem az egyenesség. Ha baja van velem, támadjon nyíltan, Sod, ne alattomban, és ne bújjon nők szoknyája mögé, mint egy kislány. A kamaszok torkán akadt a nevetés. Rory arca vörös lett, látszott, a szavakat keresi, vissza akar vágni. – Ha mondandója van, Rorian Sod, tudja, hol talál. Calderon nem várt választ, elegánsan meghajolt a nők felé, és a fekete alsónadrágban, mezítláb távozott. Zavart csönd ülte meg az ebédlőt, míg kifelé haladt, aztán halk szisszenéssel becsukódott mögötte az ajtó.

Odakint a téren elhúzta a száját. Szóval nem a tudós-katona ellentét az igazi tengely a hajón! A valódi erő itt a négy kamasz, akik kezükben tartják az anyákat. Megvakarta izmos hasát; a bőrregeneráló programnak hála már nem látszottak a Wellstonon szerzett sérülések. Miért szégyellné a testét? Azért mert más fel van öltözve? A civilizációs szokások is csak játszmák, még ha évezredesek, akkor is. Kényelmesen bandukolt a szobája felé, futólag bólintott a tuja alatt ülő meghökkent kutatóknak, akik közül néhány a szája elé kapta a kezét, hogy ne látszódjon széles vigyora. Calderonnak megfeszült az arca. Kinevetik! Őt! Egy Ferrerót! De ráérős eleganciával, mintha csak sétálni indult volna, tovább folytatta az irgalmatlanul hosszú utat a szobájáig. A kabinban jutott csak az eszébe, hogy mindössze egyetlenegy ruhája volt. A holmija a Wellston roncsai körül kering az űrben, a mostanit is Oregon admirális hozatta neki a két kincstári alsóval egyetemben. Calderon körbenézett az üres helyiségben. Két, falról lenyitható ágy, egy falba süllyesztett számítógép szék nélkül, ennyi volt az összes berendezés az apró kabinban. A szürke fémfalak siváran meredtek rá, még egy szekrénye sem volt. Megalázni csak azt lehet, aki hagyja. Odalépett az ágyhoz, és leszedte róla a lepedőt, kitépte a sarkából az öntisztító modul tenyérnyi vezérlőjét, majd a dereka köré csavarta az anyagot. Az alkarjáról levette a kardot, és a combjára szíjazta. Már csak egy nyaklánc kéne és elmehetne valami művészfilmbe gurunak. Kis habozás után odahajolt a fali számítógéphez, és rákeresett a Tainát ábrázoló felvételekre. A Zen bolygón se készítettek vele interjút, csak néhány hivatalos esemény képsorait találta. Különös. Minden bolygó nemzeti hősként kezelte a túlélőket, és szinte egymás kezéből tépték ki őket a tévétársaságok. Az is furcsa volt, hogy mindenhol Tainasa Mamamoto néven emlegették, noha a lány a flottánál vagy a teljes nevén szerepelt, vagy Taina Tivesként, amit mindenki „Tyívsznek” ejtett a közös nyelv szokásai szerint olvasva ki a betűket. A flotta mindig leegyszerűsíttette a nehezen megjegyezhető neveket, szabványosítva ezzel a sorból kilógó embereket is. Pár percig bámulta a lányt, a csinos kimonókat, a mosoly mögött is fegyelmezett arcot. Vajon boldog? Vajon tényleg ilyen sorsot akar?

Calderon sóhajtott. Jó lenne találkozni vele! Kiment a szobából, és újra átsétált a terecskén, meztelen talpa alatt halkan csattogott a padló. Már jóval többen voltak kint, olyanok is, akiknek az alsó szinten, a gépházban vagy egy kutatólaborban lett volna dolga. Valószínűleg a futótűz sebességével terjedt a hír, ahogy az egy hajón szokás. Calderon kényelmesen elsétált közöttük. A lepedő mégiscsak ruha, nemde? És akad ennél fontosabb gondja is: egyrészt a Hallasi-bizottság döntése, másrészt Taina. A gondolataiba merült, és amikor visszatért a vezérlőbe, csak elhessegette az elvörösödő Mina Dei-Anangot: – Menjen ebédelni, átveszem a hidat. Leült a számítógéphez. Vajon mivel lehetne Tainát kirobbantani imádott kérői köréből? Belépett a flotta rendszerébe, és lehívott egy listát a régi évfolyamtársairól, megnézte a mostani beosztásaikat. No, lám, a kis Joka Gojma a Mammamián dolgozik! Ideje feleleveníteni a régi szép időket, és azt, hogy ki vitt pucér csajokat a természetvédelmi tüntetésére – segítve ezzel egy gátlásos cigányfiúnak is, hogy elveszítse a szüzességét. Az ilyen apró szívességeket nem feledi egy férfi. A Játék máris fellobbant benne, és olyan örömmel töltötte el, hogy azonnal elfeledkezett a korábbi kínos percekről. *** Taina valójában nem szeretett élőben ruhát vásárolni, megelégedett a csomagküldő szolgálatokkal, de tudta, hogy a két testvérének ez kedvenc programja. Neki pedig bűntudata volt, valamivel feledtetni akarta a rettegést, amit a húgai éreztek a Wellston megtámadása hallatán, ráadásul szép jutalmat is kapott, és örömöt akart szerezni Marikónak és Jirónak. A Mamamoto-kúria régi, faragott fakapuja mindössze dísznek tűnt, de Taina tudta, milyen bonyolult védelmi berendezést rejt magában. A kúria körül húzódó három méteres fal olyan zavaróhálót üzemeltetett, hogy műholdról sem lehetett belátni a hatalmas területre, és a parkokban semmilyen elektronikus berendezés, telefon nem működött, csak az, amelyik a ház saját rendszerére csatlakozott.

A kapu mellett, az egyszerű verandán a szokott két szamuráj mellett még tíz másik ült és beszélgetett. Valamin nagyon nevetgéltek. Taina udvariasan meghajolt, bár nem túl mélyen, mert már egy modern, nyári ruhát viselt, és illetlenség lett volna a mellét mutogatnia. Majd, hogy ne zavarja a férfiakat, szó nélkül felment a két lépcsőfokon, át a verandán és besétált a kis faépületbe, amiben a zen kerthez szükséges hagyományos gereblyéket, ásókat tartották. A falipolcról levette az egyik családi sikló mágneskártyáját. Általában a család női tagjai imádták, ha a jóképű szamurájok elviszik őket, de Taina mindig maga fuvarozta a húgait, ha itthon töltött pár röpke napot. Ahogy kilépett a házikóból, azonnal kivált a beszélgetők közül Hakura, az egyik fiatal rokon: – Elviszlek titeket, Tainasa-san – tüsténkedett, és ki akarta venni Taina kezéből a kártyát. – Köszönöm, tudok vezetni – mosolygott Taina, és nem adta oda. – Nem számít, azért még elviszlek, drága rokon. Sokkal biztonságosabb, ha egy férfi kísér, ráadásul a vezetéssel sem kell bajlódnod, nálam jobb sofőröd úgysem lehet. Tainában fellobbant az indulat az önteltségre, most már mélyen, szertartásosan hajolt előre, nem törődve kivillanó mellével, és alázatos hangon fuvolázta: – Köszönöm a kedvességed, senpai, én csak egy ostoba nő vagyok, aki alig hatvankétféle űrhajót tud vezetni. A túlzott udvariasság dupla sértés, Hakura elvörösödött, a szamurájok pedig felnevettek. Taina csak biccentett, és kisétált a kapun. Örült, hogy végre kicsit elszabadul a tradicionális Mamamoto-kúriáról és visszacsöppenhet az űrkorszakba. Amikor visszanézett a két húgára, akik vidáman követték, látta, hogy a szamurájok már nem nevetnek, hanem őt figyelik. Csak azért is kihúzta magát, és ringó léptekkel elsétált, a könnyű kék nyári ruha meglebbent a combján. Negyedórát utaztak a siklóval a közeli városig. Hamar megtalálta a bevásárlónegyedet, és leparkolt a tetőn a többi sikló mellett. Az új húszemeletes áruházkomplexumot a feng-shui elvei szerint alakították ki, így kellemes csalódás érte; a rengeteg ember elveszett a hangulatos zugok között, a sövénnyel elválasztott bolthelyiségek és a holovetített vízesések mögött. Sok helyen virágok illatoztak, és padok

várták a vásárlásban megfáradt nőket, tövükben halkan zizegő lábmasszírozó géppel. Az emeletek között szemgyönyörködtető látványként egy hatalmas gömb alakú akvárium lebegett, benne piros, narancs és zöld halakkal. Taina hiába tudta, hogy biztonságos, nem szívesen sétált el alatta, ez a műszaki tudás átka, sosem bízott a technikában. Hat üzletet végigjártak, aztán megálltak jeges uborkalevet venni. – Ó, Taina-chan, igazán hagyhattad volna, hogy Hakura-san vezessen! – sóhajtotta újra Jiro, miközben beleivott a pohárba. Taina felnevetett, ki gondolta volna, hogy kisebbik húga ebben a hónapban épp a férfiba szerelmes, de nem felelt, inkább magasabbra állította a pohár hőmérsékletét, neki túl hideg volt az ital. – Még csak tizennégy éves vagy! – mérgelődött Mariko. – Nem illik ilyesmiken törnöd a fejed! – Neked sem illik csó...! – Csitt! – sziszegte Mariko, és Taina úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a kirakatba tett színváltós cipő. A lábbelik mögött tükörsort helyeztek el, és meglepődött, amikor megpillantotta a tömegben az egyik Mamamotót civilben. A harcosok hagyományos öltözete és katanája egyben ingyenes utazást jelentett a teljes naprendszeren belül. Melyik ellenőr mert volna odaállni egy morcos szamuráj elé, hogy „jegyeket, bérleteket, kérem”. A férfi most modern öltözetet viselt, Taina kíváncsian megfordult, de a szamuráj azonnal bement a legközelebbi boltba, egy szeximplantüzletbe, ahol az elsötétített kirakatüvegen diszkrét felirat hirdette, hogy a mell- és péniszméret-növelő műtét akciós a héten. Taina elmosolyodott, hát igen, oda talán jobb is, ha nem a megszokott hagyományos ruhájában megy. Még a végén nagyapa megneszeli. – Nézd azt a cipőt! – lökte meg Mariko Jirót, hogy ki ne kotyogja kivel puszilkodott. – Huszonnégyes! Sokkal jobb, mint ami Taina-chan lábán van, azt alig hat színre lehet állítani. Jiro nem hagyta magát: – Igenis ránézhetek Hakura-sanra! Már majdnem tizenöt vagyok! – Mit keres egyáltalán Hakura-san a birtokon? – kérdezte szórakozottan Taina, miközben újra beleivott a pohárba. – Elég messze lakik a családja.

– Á, mióta megjöttél, minden szamuráj itt van. Az ősökre, de helyesek! Olyan jó neked, hogy nagyapa kiházasít, úgy irigyellek... Hű, odanézz! Hajfestés! A lányok visítottak, ahogy meglátták a nanoszalont. Azonnal feledtette velük a jóképű harcosokat. Felhajtották az uborkalevet, és kidobták a poharat, majd könyörgőre fogták a dolgot. Taina azt se tudta, mi ez a szalon, de sajnos nem sokáig maradt eme boldog, tudatlan állapotban. A húgai kinevették, mennyire nincs képben az új divattal, és elmagyarázták, hogy ez intelligens hajfesték, felkúszik a hajára, és be lehet programozni, hány órát maradjon, utána porként lehullik. És ami a fő, hogy méregdrága. Taina nem akart bemenni, de látta, mennyire megnyúlik az arca Marikónak, így aztán hagyta magát rábeszélni. Remélhetőleg ma este már nem futnak össze nagyapával, különben nem marad veranda felsúrolatlanul a kúrián. Tavaly hatvanat súrolt fel, mikor kiderült, hogy nem szólt nagyapának a névváltoztatásról. – De csak rövid időt rendeljetek, holnap reggelre tűnjön el a festék! – sóhajtotta, miközben a lányok letelepedtek a székekbe, és a fejükre került a bura. Egy kedves hölgy beprogramozta a kívánt színeket, és öt perc múlva már Mariko narancssárga, Jiro pedig ezüst hajjal állt előtte. Taina nagy levegőt vett, és a pénztárhoz fáradt. Szerencsére a lányok csak egyszínű festést kértek, így is borsos ára volt a kis játéknak. A pénztáros lány újonc lehetett, mert hajlongása mögött idegesség érződött, Taina bátorítóan rámosolygott. A lány mellett egy öregember állt, valószínűleg az üzlet tulaja, aki épp az újoncot tanította be. Élő személyzet csak a luxusüzletekben volt, Taina megadóan átadta a bankkártyáját, hogy fizessen. – Tivesgei? – bukott ki a lány száján. – ó, bocsánat! Azt hittem, hogy az a család kihalt. Hát ezért nézték meg mindenhol a kártyáját, ahol ma fizetett! Taina azt hitte, amiatt, hogy nemzeti hős, de eszébe jutott, hogy mindig Tainasa Mamamoto néven szerepeltették a hírekben. – Biztosan az öné? – vakkantott az öreg. – Kérem, igazolja magát! Taina szó nélkül visszavette a plasztiklapocskát, és a szeméhez tartotta. A kártya hátlapja zölden villant, a retinaszkenner igazolta a tulajt.

– Ez lehetetlen – motyogta az öreg. Amúgy is ráncos arca még jobban meggyűrődött. – Az Ősökre! Egy Tivesgei? – Igen. Valami gondot jelent esetleg? – Egy élő Tivesgei-sama... Az öregember rámeredt, az arcán kavarogtak az érzelmek, az öröm, a felindulás, a döbbenet. Visszaadta a kártyát, közölte, hogy boldog, mert megtisztelték a szalont, és fogadják el ajándékul a hajfestést. Semmiképpen sem fogad el pénzt. Taina zavarba jött, el akarta utasítani, ám az öreg erre elvörösödött, és elkezdett hajlongani. Azt hadarta, méltatlan rá, hogy ostoba Hirozi létére egy Tivesgeinek bármit is adhasson, de könyörög, hadd készítse el Taina haját, hadd mutassa meg, milyen a hajfestés igazi művészete. Az egész jelenet annyira kínos volt, mindenki őket nézte a szalonban. Taina majd a föld alá süllyedt szégyenében, hogy egy öregember szinte sírva könyörög neki. Végül inkább beült a bura alá, és hagyta, hogy az öreg kibontsa fekete kontyát. A sötétben, behunyt szemmel azon gondolkozott, hogy amióta hazajött, úgy érzi, mindenki valami titkos nyelvet beszél, amit egyedül ő nem ért. Picit gondolkozott, de most fizetett először a helyi boltokban a bankkártyájával. Egy éve vette föl a Tivesgei nevet – nagyapa dührohamot kapott, amikor megtudta, és felsúroltatott vele vagy hatvan verandát, mire Takoma bácsi közbelépett–, de valójában sose mutatkozott be ezen a néven, nem volt rá alkalom. Ha itthon járt, más bolygóról hozott ajándékokat, és amikor a húgaival elhagyta a birtokot, főleg helyi készpénzzel fizetett. Vagy vele van baj? Mióta megtámadták a Wellstont, mintha paranoid lenne, mindenhol gyanús jeleket lát. Éjjelente rémálmok gyötrik, saját izzadságában ébred, nappal pedig még a kapuban beszélgető szamurájok is megerősített őrségnek tűnnek. Ha meg leül a számítógépes teremben, és megnézi az elektronikus levelezését, az a nyomasztó érzése van, hogy nem ő nézi először ezeket az üzeneteket. A tarkója viszketni kezdett, türelmetlenül várta, hogy a bura lekerüljön a fejéről. Amikor megtörtént, egy pillanatra hunyorgott a fényben, majd meglátta a tükörképét, és döbbenten felkiáltott. De nem csak ő, hanem a szalonban mindenki, a székekben várakozó nők előredőltek, és halk torokhangon ugyanazt ismételgették:

– Gyönyörű! A derékig érő hajzuhatag bal oldala lila színben játszott, majd szinte szálanként lett egyre világosabb, hogy jobb oldalon már teljesen rózsaszínné váljon, miközben alulról felfelé is egyre halványodott az árnyalat. Taina szinte megbűvölve állt föl, és megfordult a falon körbefutó tükrök között. A hajában egy kandzsi, egy ősi írásjel ékeskedett sötétebb lila árnyalatban: a bátorság jele. Az öregember szeme alja vörös volt, és Taina megérezte, hogy mi az a szó, amire vágyik: – Köszönöm. Az öreg válaszul meghajolt, visszafojtott könnyek csillogtak a szemében, úgy tűnt, képtelen megszólalni. Taina nem akart több jelenetet, nem akart egy idős és talán kissé hibbant vénembert sírni látni, így néhány dicsérő és köszönő szó után sürgősen távozott, maga után húzva a húgait. Az öreg egészen az üzlet ajtajáig kísérte őket, és még ott is hajlongott, hogy övé volt a megtiszteltetés, és soha nem felejti el ezt a percet. – Az ősökre, mi volt ez? – sóhajtott Taina, amikor hallótávolságon kívül értek. – Mit vársz, Taina-chan? A bolygó hőse vagy! – nevetett Mariko, és azonnal bement egy ruhaboltba. Taina sóhajtva követte. A boltban, a ruhasorok között számos fiatal lány nézelődött. Amikor meglátták Taina haját, azonnal irigykedve megbámulták. Taina zavarában leakasztott egy fekete ruhát, és azt kezdte nézegetni. Mariko már egy tükör elé pördült, és illegette magát, azon tűnődve, a narancs hajához kék vagy zöld ruhát válasszon. Jiro azonnal vitatkozni kezdett vele, hogy túl kivágottak, és inkább egyiket se. Taina sóhajtva arrébb sétált, a másik állványsorhoz. Lehet ez a nap még ennél is rosszabb? Lehet. Egy meleg tenyér fogta le a kezét. A ruhasor túloldalán Aguri állt. A szőke szamuráj fekete, modern nadrágban volt, csak felsőruházatnak viselt egy szürke, hagyományos haorit, keresztben megkötve, derekán pedig katana díszelgett.

– Inkább egy fehéret válassz, ilyen feltűnő hajhoz nem illik más. – A hangja hideg volt, a mondatot véletlenül sem dicséretnek szánta, modortalanul hozzá sem tette a megszólítást: Taina-san. – A fehér a halál színe, Aguri-san. – És az esküvőké – szólt megvetően a szamuráj. – Nálad a napló? Taina kihúzta a kezét a másik erős tenyere alól, levett egy újabb fekete ruhát, majd tüntetően maga elé tette. Ő itt vásárló, nem pedig a szamurájnak ugráló cseléd. – Mielőtt megvakítják az öcsémet, jogom van tudni! – sziszegte Aguri. Taina döbbenten felnézett. Ennyire mohón akarják azt a nyomorult könyvet? De ahogy szembetalálkozott a pillantása Aguri dühös tekintetével, maga is dühös lett. Érzelmi zsarolással nem mennek semmire. Ha olyan ostobák, hogy kiszúrják a fiúk szemét, és pláne a szamuráj is annyira bolond, hogy hagyja... hát meg is érdemli. – Fölöslegesen teszik. Nem házasodom sem most, sem később, Aguri-san. – Ne kellesd magad! Ki ne szeretne egy szamuráj asszonya lenni? Tainából halk, megvető torokhang szaladt ki. Ki szeretne? Fél életét az Illatos bolygókon kívül töltötte, így mindig irritálták a japán udvarlási szokások. Itt a lányok csokoládét főznek, és alázatosan szerelmet vallanak, a férfi meg lábtörlőnek nézi a nőt. Aguri bizonyára hozzászokott a piruló lányokhoz, sikoltozó tinikhez. Azt várhatja, hogy ő zavarba jöjjön! – Katona vagyok. Visszamegyek az űrbe. – Azt hiszed, van választásod? Ostobább vagy, mint gondoltam! Taina szó nélkül otthagyta, és elindult az egyik tükör felé. Maga elé tette a ruhát, úgy nézegette, bár semmi kedve nem volt megvenni. A tükörből látta, ahogy Aguri egy könnyed mozdulattal átugorja a ruhasort, és lekap egy hímzett, hosszú ujjú, de szemérmetlenül kurta szoknyájú ruhát. Legnagyobb megdöbbenésére a férfi hátulról átkarolta a nyakát, és elé tette a fehér holmit. Meleg karja hozzáért Taina bőréhez. A lány megragadta a kezet, és szabadulni akart, de Aguri nem hagyta. Taina a tükörben meglátta, hogy nemcsak a húgai, de a bolti eladók és a vásárlók is őket lesik, arcukon irigykedő mosollyal. Azt

hiszik, a szamuráj udvarol neki. Eszükbe se jut hívni a biztonságiakat, ahogy más bolygón történne. – Mit akarsz?! – Hol a napló? – Engedj el! Mindenki minket bámul! – Ne ficánkolj! Ha ügyes kislány vagy, akkor együtt is működhetünk. Ha nem akarod az öcsémet, mást is megkaphatsz – suttogta Aguri a fülébe Taina legnagyobb döbbenetére. – Ha szeretnéd, akár választhatsz is köztünk, csak Hirozi legyen. A lehelete csiklandozta a lány halántékát. – Micsoda?! – Taina elvörösödött a gondolatra. Tegnap este látta a félmeztelen szamurájokat a gyakorlótéren. Nagyon meg se kellene néznie őket, Aguri arányos teste, szögletes álla még az ő pillantását is vonzotta. Aguri beleszagolt a lila hajzuhatagba. Taina gerincében érezte a borzongást, zavarta a testközelség. – Ezt szeretnéd? Engem akarsz, Tainasa-chan? Tainának elakadt a lélegzete a bensőséges becézésre. Na, nem a vágytól, hanem a dühtől. Ökölbe szorult a keze. Máshol ez zaklatás lenne, és jól ágyékon rúghatná a férfit! Itt viszont nem is értik, miért nem olvadozik egy szamuráj karjában. Ha Aguri játszani akar, akkor emberére talált! Hirtelen hátradőlt, nekisimult Aguri széles, izmos mellkasának. A férfi meglepődött, a teste megfeszült, hogy megtartsa az ő súlyát. A tükörben találkozott a tekintetük, két konok, fekete szempár. – Igen, téged akarlak, Aguri-san – suttogta Taina megvetően, közben hátranyúlt és megmarkolta a férfi katonájának markolatát. – Térdelj le, kutya, és ajánld föl a kardodat! Köztünk ez az egyetlen kapcsolat, ami létrejöhet. A nagyapád még vazallusa volt a nagyapámnak! – Ha nem engeded el a fegyverem, ujjanként töröm el azt a csinos kis kezedet. A puhán ejtett mondatban hatalmas fenyegetés ült, Taina azonban nem eresztette el a katanát. összesimulva álltak, ám farkasszemet néztek a tükörben, keményen. Taina hiába tudta, hogy a másik erősebb, hiába tudta, hogy akár a csigolyáját is megroppanthatja, nem bírt meghátrálni, nem bírt megalázkodni. A határt meg kell húzni, és bár

arra nevelték, hogy a nád bölcsességében meghajlik az erőszakos szél előtt, a flottánál azt sulykolták belé, hogy egy tiszt akkor is irányban tartja a hajót, ha nehéztüzérséggel lövik. Kerül, amibe kerül. Fájdalmat várt. Alattomos mozdulatot, amit nem vesznek észre a boltban bámészkodók, és a csont reccsenését. Egy harcossal senki nem viccelhet, a szamurájok felette állnak a polgári törvényeknek, csak a csapat vezetője büntetheti meg őket. Az Illatos bolygók azért gazdagok és viszonylag önállóak, mert harcosokat adnak „kölcsön” igen magas összegű „ajándék” fejében a nagy Házaknak. – Bátor vagy, de gyenge, Tainasa-san – mondta érzelemmentesen a férfi. – A kettő együtt halálhoz vezet. – Már voltam halott. Újraélesztettek, de ki tudja, meddig maradok. Az élet túl rövid az önárulásra, Aguri-san, Sezi úrnő majd vezeti a lépteimet. – A hit nem ment meg. – Ott volt velem a harcban, hallottam a nevetését, ölj meg, ha zavarlak, és majd felelj tettedért az ősök előtt! Aguri váratlanul elvette a fehér ruhát a lány nyaka elől, és elengedte őt. Taina értetlenül megfordult, most szemben álltak, és Aguri illetlenül közel lépett hozzá. Akik nézték őket, azt hihették, talán meg akarja csókolni, ahogy lenéz rá. Az arcába hullott egy szőke tincs, csalókán meglágyítva jóképű, de kemény vonásait. – Ha átadod a naplót és a köveket, visszamehetsz az űrbe, Tainasasan. Sezi-sensei kedvéért kimentelek innen. Kilépsz a flottától, és elrejtelek egy távolabbi naprendszerben. – Kimentesz? – Taina szeme megrebbent, nem értette a dolgot. – Hogy lehetsz katonaként ennyire vak? A kúria őrségét megduplázták, fogoly vagy. Leütöttem a kísérőidet, azért tudunk beszélni. Nekünk csak Sezi úrnő öröksége kell, de a nagyapádat te érdekled, soha többet nem enged el. – Miért, Aguri-san? Aguri összeráncolta a homlokát: – Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd, Tainasa-san! Tedd, amit mondok, és élve maradsz. Taina lehajtotta a fejét, hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Mindig voltak furcsa dolgok a kúrián, de mióta hazajött, rengeteg

különös apróságba botlott. Tényleg túl sok fegyveres van a birtokon, és valóban egy civil ruhás Mamamotót látott az imént. Mit tegyen? Sezi úrnő öröksége nem csak tárgy, nem adhatja át, elárulná vele az Ősanyát. De ha csapdába került, és egyedül van, akkor ez józan megoldás lenne, sőt, valószínűleg az egyetlen jó megoldás. Bárcsak Calderon kapitány itt lenne! ö tudná, mit tegyen, ő átlátná a szándékokat és a helyzetet. Mit akar tőle nagyapa? Ez a fő kérdés. Aguri az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, mint valami dorama nyálas főszereplője, amin hétvégente tinilányok sóhajtoznak. Távolabbról tényleg felhangzott Mariko, és egy boltos lány „ó” felkiáltása. Bizonyára már tucatnyian lesték a szőke szamurájt, és a romantikusnak tűnő jelenetet. Nem is sejtették, hogy mi folyik előttük. – Ne félj, mellettem biztonságban vagy. Csak add ide, ami a miénk. Taina mélyen a szamuráj szemébe nézett, hadd örüljön a távolabb bámészkodó két húga, és hadd meséljenek szerelmi jelenetről, politikai vita helyett odahaza. Nem bízott Aguriban, és nehezen hitte, hogy a saját családja ellene fordul, még akkor is, ha egy szoto gyereke volt, vagy akár egy áruló család lánya. Ehhez igen nagy személyes vétség kellene, márpedig ő nem követett el semmit. Hogyan lenne fogoly a saját családjánál? – Nem érdekel a napló körüli nyavalygás, sem ez a nevetséges házasság. Katona vagyok! Azt teszek, amit akarok. – Nem jutsz ki a bolygóról, az űrkikötőket figyelik. – Ostobaság! Négy nap múlva elmegyek ebből a bolondokházából, két hét múlva kitüntetnek. Aguri lehajolt, szája szinte súrolta Taina száját: – Négy nap múlva a lábamat csókolgatod, hogy mentselek meg. – Fogadjunk? Ha kijutok, akkor térdre borulsz előttem! – Legyen! Sőt, felajánlom a kardomat is. – Aguri nevetett, majd meglóbálta a kezében tartott fehér ruhát. – Ezt megveszem neked. Majd ebben temettetlek, csinos hulla leszel, Tainasa-chan. Nem várt választ, jókedvűen az elpiruló boltos kisasszonyhoz ment, és rendezte a számlát, majd a ruhát otthagyta a pulton. Taina nyugtalanul nézett utána. Ha igaz, amit a férfi mond, akkor esélye sincs. Kérdés, igaz-e. Négy nap. Talán ennyi ideje maradt.

De miért? Mi folyik itt? *** Oregon admirális az irodájában az ablaknál állt. Szerette az űrállomás látványát, az ég kék háttere előtt felszálló hajókat, melyek zaját a hangszigetelés miatt nem hallotta, de az épület halványan megremegett, valahányszor távozott vagy érkezett egy-egy hatalmas, ezüst testű monstrum. Visszavágyott az űrbe, a régi kapitányi székébe, a vezérlőterem egyszerű, fémes világába, ahol annyira nyugodt volt az élet, nem szőtt át mindent a politika. Találkozott őfelségével... Valaha élete álma volt. Valaha ölni tudott volna azért, hogy szemtől szemben állhasson vele. Pár napja ennél is többet kapott, őfelsége megszólította. Oregon nyelt egyet. Az emlék több volt, mint kellemetlen. A Wellston roncsához odahajózott a császár, ez az alacsony, látszólag jelentéktelen, petyhüdt arcú öregúr a furcsa szagú, jakvajas teájával, a folyosó plafonján himbálózó barna fa szélcsengőkkel, melyek mellé apró ventilátort tettek, hogy megfelelően csilingeljenek. Nem, Őfelsége nem az, akivel az ember másodszor is szívesen találkozna. Amikor áthívatta a császári hajó rusztikus, gyékényszőnyegekkel borított termébe, egy emelvényen ült, látszólag szelíden, törökülésben. Mellette állt a két nagy Ház vezetője, és Oregon megdöbbenve látta a máskor nagyhangú Fay tengernagyot némán, felrepedt szájjal, és vele szemben a büszke Ferrero grófot bohém meleg művészként viselkedni. A félelem fojtogatóan megülte a szokatlanul hűvös termet. Egyik nemes sem látszott szokott önmagának, mindketten az életükért küzdöttek. Vajon jól felelt a császár kérdésére? Oregon admirális mélyet sóhajtott, ahogy az űrkikötő gyönyörű, ezüstös hajóit nézte. Az űr olyan nyugodt, annyira egyszerű. Bárcsak ott lehetne! – Uram? Oregon admirális megfordult. Beller állt az iroda ajtajában. A szőke nő sokat fogyott egy hét alatt, és bár a kollégák azt hitték, a fegyelmi miatt, amit kapott, mert visszahívta az automatikus vészjelzés után a

Wellstont, Oregon pontosan tudta, hogy a lányt az viselte meg, hogy kedvenc kapitányát kis híján megölette. – Bocsásson meg, uram, de nem jó a Wellston névlistája, amit a sajtónak kell küldenem. Névlista. A túlélők és halottak névsora, kiegészítve az elhunyt kommandósokkal. Mennyi ember. Mennyi halott! Oregon admirális összeszorította a száját, és Terra tábornokra gondolt. A felettese kitüntetést fog kapni a tömeggyilkosságért. Az ő ötlete volt, hogy a Wellston csali legyen. – Mi a gond a listával, Beller? – Nincs rajta Calderon kapitány neve, uram. – Én húztam ki. Ha bárki érdeklődne, akkor azt mondja, nem tud semmit, és majd utánanéz. Megértette? – Igen, uram. – Beller vékony hangon felelt. – Megkérdezhetem, hogy miért, uram? – Nem. És semmilyen információt nem adhat ki a kapitányról, világos? Ha megteszi, nem ússza meg egy fegyelmivel. Fay tengernagy és Eterno Ferrero gróf megegyezett, hogy Calderon személye maradjon titok, de ezt Bellernek nem kell tudnia. Ami azt illeti neki sem kéne. Az ilyesmi korai és kellemetlen halállal járhat. – Mi van a Galaktikus Riport műsorával? Egyeztetett a tisztekkel? – Igen, uram, Hegamon kapitány és Jakusi műszaki tiszt ott lesz a beszélgetésen, de Tives nem jelentkezett. – Ő is aktív szerepet játszott, kulcsfigura volt. Mindenképpen ott kell lennie a műsorban. – Felhívtam a nagyszüleit, de Mamamoto úr azt üzente, az unokája nem tér vissza a flottához, hanem beadja a leszerelési kérelmet. – Mit?! – Én se értem, uram. Hiszen jelentkezett a navigátori listára, sőt, ki is kérték, ráadásul név szerint. Joka Gojma másodnavigátor vallási okok miatt sürgős szabadságot kért, és őt szeretné helyettesnek addig. – Mi olyan sürgős pár imában? – Meghalt a másod-unokatestvérének a csecsemője, és ez egy cigány nagycsalád. Ha nem jelenik meg a temetésen, akkor elviszi a devla. Nagyon ideges volt emiatt. – Mi az ördög az a devla?

– Nem tudom, uram, de a szavaiból úgy vettem ki, valami terrorista csoport. Oregon szemöldöke a homlokáig felszaladt. Beller, úgy tűnik, a szokott intelligenciájával engedélyezett valami egyértelmű lógást. De mégse szólt, arra gondolt, Tives nemzeti hősként megérdemel egy lehetőséget. Az első pótnavigátori helyet a legnehezebb megszerezni. – Melyik hajó az övé? – Azért ennek a fickónak érdemes volna a körmére nézni. Oregon kiváló memóriával rendelkezett, évekkel később is emlékezett egy-egy hanyag tisztre. – A Mammamia, uram. A hajónév hallatán Oregon admirális arca megfeszült, öt éve Fay tengernagy egyik unokaöccse részegen adott nevet a zászlóshajónak. Egyszerűen botrányos, hogy ilyen előfordulhat a flottánál. – Mit mondjak nekik Tives kapcsán, uram? – Kerítse elő a lányt! Tőle akarom hallani a leszerelést. Tives nagyon precíz, bizonyára leadta érkezéskor a személyes hívószámát a helyi támaszponton. Hívja föl őket, hogy küldjenek neki behívóparancsot. Leléphet. Beller tisztelgett, majd fáradtan kiment. Oregon sajnálta a lányt, hallotta, hogy amikor kiderült az anarchisták támadása, és a sajtóban a kettészakadt cirkáló roncsát mutatták, a lány sírógörcsöt kapott, be kellett nyugtatózni. Attól rettegett, hogy Calderon halott. Vajon a kapitány tudja, mit érez iránta a fiatal nő? Oregon sóhajtott, aztán visszaült az íróasztalhoz. A hadgyakorlatot már megtervezte a császár. Általában a nagy Házak kapnak négy-négy Admiralitást, és azok hajóit, majd valami támadást kell végrehajtaniuk. Idén állítólag újfajta gyakorlat lesz, de Oregon még nem kapta meg a gyakorlat tervezetét. Csak annyit tudott, hogy a Hatos Admiralitást, az övét, meglepő módon a Fay család helyett Ferrero gróf alá osztották be, aki közismerten utálta a hadi játékokat, és előfordult, hogy kaszinóba vitte a kapitányokat a frontvonal helyett. Ráadásul Terra tábornok lett az alvezér. Az idén biztosan veszítenek. Oregon elhúzta a száját, a következő ötéves költségvetés igen szűk lesz, hiszen azt a hadi pontok alapján osztják el. Ha nem érik el a középmezőnyt, akkor a szociális projektek megszűnnek, sőt, talán a technikai fejlesztésekkel is gond lesz.

Nagyon remélte, hogy neki nem kell részt vennie a gyakorlaton. A másik három admirális nemesember, a szintén kisnemes Terra tábornok valószínűleg közülük választ szárnysegédet. Még egy találkozás a császárral... nem, ezt mindenképp el kéne kerülni. Bőven elég lesz két hét múlva a kitüntetés, és az, hogy messziről látja majd Őfelségét. A két névlistát nézte, néha elég a megfelelő embereket összetenni. Ha képes lenne a Ferrero nemeseket olyan kapitány mellé beosztani, aki hatást gyakorol rájuk, akkor a kipróbált tisztek döntenének, és talán nem az utolsó helyen végeznek. A baj csak az, hogy míg a kapitányokat ismerte, a Ferrero nemeseket egyáltalán nem, fogalma sem volt róla, ki kicsoda. Idegesen dobolt az asztalon. Minden nagyobb hajóra nemest kell tennie, de kit? Kis gondolkozás után inkább a kisebb hajók beosztásával kezdte. Hét hajó egy kötelék, a nyolcadik a cirkáló, mely vezeti őket. Átcsoportosította a hajóállományt. A Békanyál neve láttán habozott, egyelőre nem írta be futárhajónak. Belepillantott a levelezésébe, elolvasta Alion navigátornő üzenetét. Még a frontról ismerték egymást, a híres Kawasa-mocsárból. Alion hajója utánpótlást vitt a harcolóknak, de lelőtték, és a fiatal nő egyedül maradt a biorobotoktól és skorpióktól hemzsegő esőerdőben. Két hetet töltött a pokolban, mire kivergődött, aztán felderítőként ott maradt Oregon egységénél, aki a légi támogatást biztosította az űrgyalogosoknak. Sok közös harc állt mögöttük, Alion egy ízben ideggáz hatása alatt, hallucinálva is letett egy menekültekkel teli űrsiklót. Kawasa. Rég volt, de a barátság megmaradt. Ha új kapitány tette a lábát a Békanyál fedélzetére, akkor Alion rendszeresen tájékoztatta őt, sokszor csak annyit írt „ez seggfej ”, vagy „még nem lőttem le”. Oregon most meglepve olvasta a sorokat, egy teljesen szabályos jelentést. Nocsak! Calderon máris fellépett: meghúzta a költségvetést, egyenruhába bújtatta a tiszteket, megkövetelte a formális megszólítást, a rendszeres étkezést, az ügyelet pontos betartását, az edzésprogramot, a kutatási pénzek pontos elszámolását, és kitiltotta a gyerekeket a vezérlőből. Hát, ilyen rövid idő alatt ezt még a legvaskalaposabb tiszt se merte végigvinni! De vajon Calderon képes kezelni a következményeket is?

Oregon átfutotta újra az írást, de a navigátornő higgadt szavaiból úgy tűnt, nem kell kimenteni a kapitányt, mint az elődjét, aki megütötte Rory Sodot, a vezető tudós gyerekét. Ha Alion nincs észnél, és nem dobja ki egy mentőcsónakkal a tisztet, valószínűleg agyonverték volna a felbőszült anyák. Kissé gyanús volt a tökéletes jelentés, és főleg, hogy Rory Sod nem szerepelt benne. Pedig a kölyök már biztos pimaszkodott. Nem, inkább nagyon gyanús... Alion csak a frontról küldött ilyen beszámolókat. Oregon admirális habozott, hogy felhívja-e a hajót, de aztán mégsem tette. Calderon anarchistákkal is szembenézett, remélhetőleg pár nővel csak boldogul. Hirtelen felciripelt a hívó, és Beller hangja hallatszott. – Uram, Hallasi gróf keresi. Bekapcsolhatom? – Ha muszáj. A képernyőn megjelent a gróf, és mellette a pótköltségvetési bizottság tagjai. Egy előkelő szalonban ültek, mögöttük zöld-sárga selyemtapéta látszott, a háttérben egy megrakott asztalon édességek, méregdrága alkoholmentes italok és színpompás fagylaltkülönlegességek. Úgy tűnt, a jó munkához jó ételek kellenek, Oregon a kihagyott ebédre gondolt, és egy csöpp irigységet érzett. – Üdvözlöm, miben segíthetek... gróf úr? – tette hozza Oregon. Hallasi csak kisebb gróf volt, nem őrgróf, mint a nagy Házak fejei, de makacsul ragaszkodott a megszólításhoz. – Hamarosan kész vagyunk a pótköltségvetés elosztásával. Egy új hajóra is benyújtották a kérelmet, Békanyál a neve... A gróf szünetet tartott, de Oregon admirális türelmesen várt. Sose értette a virágnyelvet. Amennyiben Hallasi gróf akar valamit, akkor megkérdezi. Ha nem kérdez, az azt jelenti, nem is akar semmit. Ennyire egyszerű. Oregon a nejével kapcsolatban is ezt a módszert alkalmazta, húsz éven át kiválóan működött. Hallasi gróf várt még egy kicsit, aztán kedélyesen folytatta: – Úgy tudom, Calderon kapitány a parancsnok. – Igen. A gróf megint várt, Oregon admirális szintúgy. Odakint az űrkikötőben felszállt egy hajó, az ablak halk rezgése hallatszódott a csendben.

– Aki eddig a Wellston parancsnoka volt... – Igen. A gróf megint jelentőségteljesen várt. Oregon admirális kezdte elveszteni a türelmét, rendkívül utálta a nemesekben azt, hogy célozgatnak, de sose beszélnek nyíltan. – Elnézést, de sok a dolgom. Segíthetek valamiben? – kérdezte végül türelmetlenül. Bogota gróf felnevetett a háttérben, és közelebb lépett: – Hát, valóban segíthetne! Mondja, admirális, hogy a pokolba lehet, hogy Calderon a Wellston parancsnoka volt, de nincs rajta az előbb nyilvánosságra hozott túlélő- és gyászlistán, ellenben villámgyorsan egy másik hajó fedélzetére kerül át? Na, ez már értelmes kérdés volt, ezzel lehetett mit kezdeni. – A kapitány jelenleg valóban a Békanyál parancsnoka. A Wellston eseményeit Utulien Fay tengernagy zárolta, sajnos, ennél több információt nem adhatok. – Pedig jó lenne némi utalás, mert Calderon kapitány igen nagy összegre esélyes. Találkoztunk vele néhány bálon, és a szakértelme felkeltette a figyelmet. Szakértelem, ami bálokon nyilvánul meg? Oregon inkább nem reagált. Látta, hogy a háttérben nyílik az ajtó, és a karcsú Hallasi grófné lép be, kezében egy tálcán a gőzölgő kávéscsészékkel. Oregon szájában összefutott a nyál. – Ha valamit elkövetett, és azért ignorálják, tudnunk kell. Ugye, megérti, hogy nem részesíthetünk támogatásban egy becstelen tisztet? – Ez hogyan juthatott az eszébe? Calderon az egyik legjobb emberem! – Oregon admirális felcsattant, de azonnal visszafogta magát, amikor látta, hogy Hallasi grófné megbotránkozva ránéz, majd a férjére. Oregon admirális sosem tartott attól, hogy felbosszant egy nemest, de attól igen, hogy megsért egy úrhölgyet. Az ilyen nők nem bocsátanak meg, és nem felednek; olyan alattomos módon ütnek vissza, ami ellen védtelen minden becsületes ember. Egy fokkal udvariasabban folytatta: – Gróf úr, a Wellston teljes javítását fizeti a császár, és az emberek is magas jutalmat kaptak. Ha jó helyre akarják tenni a pályázati pénzt, nyugodtan adják a Békanyálnak. Calderon kapitány politikai okokból nem kaphat kitüntetést, de akár a teljes összeget is megérdemelné.

A nemesek meglepve néztek rá, a szókimondó Bogota gróf megint felnevetett: – Tudja, admirális, még nem hallottam, hogy maga bárkit is megdicsérne. Tényleg kiváló tiszt lehet ez a fiatalember. – Biztosíthatom róla, hogy a flotta ficsúrjai a nyomába sem érnek. – Örömmel hallom. Húsz perc és nyilvánosságra hozzuk a listát. Minden jót, admirális! És köszönöm a segítséget. Oregon elköszönt, majd az üres képernyőt bámulta. Félelmetes ez a kölyök! Egy hét alatt megoldotta, megmentette a Békanyálat. Az admirális visszatért a hadgyakorlat tervéhez, és némi habozás után beírta a hajót futárhajóként, közvetlenül Terra tábornok alá. *** Calderon kapitány rendkívül elegánsan tudott lepedőt viselni. Ha az ember félig pucéran járkál, akkor legalább tegye megfelelő öntudattal. Amikor a tisztek visszasorjáztak a vezérlőterembe, már újra a számításaiba mélyedt, és még csak mímelnie sem kellett a figyelmet, tényleg elfeledte a nőket maga körül. – Uram? – jegyezte meg nyersen Alion. Calderon felnézett a monitorról, ez a nő olyan hangsúllyal tudott egy-egy szót kimondani, ami felért egy becsületsértéssel. Mind a vezérlőterem ajtajában álltak. Dei-Anang fekete arcbőre sötétebbé vált, ahogy megint elvörösödött az izmos férfitest láttán. Dejneka tüzértiszt szemtelenül vigyorgott, ő élvezte a látványt, a tetovált Nabuko az alkarját vakargatta zavarában, és nyugtalanul Alion navigátornőt bámulta. – Esetleg felöltözhetne. – Alion rekedt hangja nem ígért jót. – Mibe? Látott nálam csomagot, amikor a hajóra jöttem? Az anarchisták sokat ártanak az ember ruhatárának. – Nem maradhat lepedőben. – Levegyem? – kérdezte érdeklődve Calderon. A másik megfeszülő vállát látva rájött, a nőnek nincs humorérzéke. Bárcsak itt lenne Tives! Ő tudná értékelni a viccet, és milyen ízesen tud vitatkozni mindenről. – Azt hiszem, nem ért – mondta halkan Alion, és közelebb jött.

– Ne csináld már! – kérte idegesen Nabuko az ajtóban toporogva. Calderonnak feltűnt, hogy a tisztek nem jönnek beljebb. A kard felébredt a combjára szíjazva, és feszülten figyelt. A kapitány teljesen megfordult a székkel, hogy szembe legyen a navigátornőnek, és a kezét nyugtatóan a kardra csúsztatta, a lepedőn át hüvelykujjal megsimogatta. – Mi baja, Alion? Merthogy nem az öltözetem, az biztos. A tüskés hajú navigátornő némán rámeredt, volt a tartásában valami keménység, olyasmi, amit az ember nem szed össze a flotta kiképzőközpontjában, valami, amit csak éles harci helyzet adhat. Calderon már bánta, hogy nem olvasta el a személyi lapokat. – Ne csináld – nyögte a tetovált arcú Nabuko, még mindig a nőre meredve. – Ja, szerintem is inkább dolgozzunk – mondta sietve Dejneka, és Alion vállára tette a kezét. A navigátornő csak ránézett hideg lárvatekintettel, mire a szőke jobbnak látta, ha elhátrál. – Nos? Mit vétettem tudtomon kívül? – kérdezte Calderon, lazán hátradőlt a székben, és látszólag ösztönös mozdulattal megigazította a fehér lepedőt. így már könnyen be tudott nyúlni alá a lábához szíjazott kardért. – Közzétették a tévében a túlélők listáját, ön nincs rajta – magyarázta Dejneka, és kioldalgott a fal mellé, úgy, mint aki távol marad a potenciális tűzvonaltól. Mina Dei-Anang is arrébb ment, és a falnak dőlt megfelelően messze. – Csak ennyi? Örülök, hogy aggódnak értem, de ahogy látják, élek. – Ne szórakozzon – mondta halkan a navigátornő. – Haverom az egyik titkosügynök, pontosan tudom, mi zajlik egy ilyen támadáskor. A kapitányokat ölik meg elsőnek. Maga kiadta a kódot, azért él. És azért halott a legénység fele! Calderon összeszorította a száját. Tudta, mit kéne mondania, hogyan kéne játszania, de amit a nő mondott, az igaz. Súlyosan hibázott, hiába nem gyanította, hogy a vírus bejuttatásához kellett a kapitányi kód, kiadta az információt, és ez a lényeg. – Ne csináld! – Nabuko szinte nyüszített, miközben átkarolta saját magát. Alion hátranyúlt a zubbony alá, és elővette a fegyverét. Ez nem az altatópisztoly volt, hanem lézer. Calderon döbbenten nézte, miközben a kard nyugtalanul moccant, szét akarta feszíteni a fémkapcsokat.

– Tíz másodpercet kap, hogy elvigye a lepedőjét meg a formás seggét a hajóról. Takarodjon, üljön mentőcsónakba! Na, mire vár? Már csak nyolc másodperc. Nem maga lesz az első hazaáruló, akit lelövök. Calderon arra gondolt, ez a nap már nem lehet rosszabb. – A Merton kisbolygó? Vagy a Kawasa-mocsár? Esetleg a Kilonimészárlás? Melyiknél szolgált? – Mindegyiknél – suttogta oldalt Dejneka. – Hat másodperc. Alion lőni fog. A Kawasa-mocsárban csődöt vallott a technika, olyan új álcázó berendezések védték a Sexert biorobotközpontot, hogy a flotta nem tudott mást tenni, leküldte az embereket a dzsungelbe, csakhogy a hazaárulók miatt élő húsként ledarálták őket. Alion hatalmas önfegyelemmel rendelkezik, hogy egyáltalán ad menekülési lehetőséget. Különös, de ez volt az első pillanat, hogy Calderon otthon érezte magát a hajón. Alion olyan ember volt, akivel szívesen együtt hajózna, olyan, akiben bízni tudna, mert ha azt mondaná neki: „utánam”, hátra sem kellene néznie, a nő gondolkozás nélkül menne vele a halálba. Ha hinne a kapitányában. Kár, hogy nem hisz. – Lőjön, navigátor, én innen nem megyek sehova. – Négy. – Mit kezd a hullámmal? A fekete doboz mindent rögzít. – Amikor leütöttem az első kapitányt, „elromlott”. A lányok mellettem tanúskodnak, ahogy máskor is. Három. – Kettő – felelte nyugodtan Calderon. – És megköszönöm, ha lelő. – Azt hiszi, szórakozom? Alion nyugodtan felemelte a fegyvert és lőtt. Calderon nem moccant, jól számított, a töltet minimumon volt, és a nő félelmetesen jól célzott. A lézer pontosan telibe kapta a szék karfáját. Nabuko nyüszített, a háromszögű vezérlőtermet betöltötte az égett műanyag szaga. – És most? – kérdezte nyugodtan Calderon, miközben a kard a saját nevét suttogta, azt akarta, nyissa ki és harcoljon. Alion szó nélkül, a hüvelykujjával, feljebb pöccentette a szabályozógombot. Most már Calderon lábszárára célzott. Ha talál, és szétég a csont, amputálni kell a lábát. – Egy.

– Nem vagyok hazaáruló. Alion összeszorított fogai közül préselte ki a szavakat: – És ezt higgyem is el, mi? – Nem érdekel a véleménye. Lőjön! A becsületem fontosabb, mint az életem, én vagyok a kapitány, és nem hagyom el a kijelölt posztomat. Történjék bármi. Calderon kimért nyugalommal megfordult a székkel, és látszólag a monitoron futó számsorokba mélyedt. Egy lapra tette föl az életét: ha Alion igazi, régi vágású katona, akkor nem lövi le hátulról. Ha téved, az utolsó tévedése lesz. Hogy mi lett volna, sosem tudta meg. Hirtelen felciripelt a számítógép, egyedül a Hatos Admiralitást kapcsolta be így a rendszer. Dejneka azonnal leült a pultjához, és bejelentkezett, a hangján egyáltalán nem hallatszott az elmúlt percek feszültsége, miközben higgadtan megkérdezte: – Oregon admirális van a vonalban, kapcsolhatom? – Igen – mondta Calderon hasonlóan fegyelmezetten. Látta, hogy Mina Dei-Anang és Nabuko is olajozottan leül a helyére, sőt, a navigátornő is elfoglalta mellette a székét, de a kard szinte őrjöngött a közelsége miatt. A háromszög alakú vezérlőteremben csak némi égettműanyag-szag árulkodott a vitáról. Az admirális megjelent a kijelzőn, fehér egyenruháját szembántó élességgel világította meg a felette lévő neonfény. Nem az irodából hívta, hiányzott a háta mögül a jól ismert fal a császár giccses keretben lógó ifjúkori képmásával, inkább valami bérfülke lehetett. Oregon csontos, beesett arca megfeszült a dühtől, és a szürke szemben olyan hideg könyörtelenség ült, hogy Calderon legszívesebben kicsire összehúzta volna magát. – Kapitány, elmagyarázná, hogy... – Oregon szava látványosan elakadt, és megrökönyödve nézte a meztelen mellkast. – Hol az egyenruhája?! Calderon reflexből kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott: – Kommunikációs problémánk volt a tisztikarral, így egy jól bevált csapattréninget alkalmazunk a személyes távolság leküzdésére, és a kölcsönösen megfelelő spontaneitás kialakítására, ami... – A Sod gyerek a székhez ragasztotta, mi? – vágott közbe türelmetlenül Oregon admirális Calderon meglepetésére.

– Így is mondhatjuk, uram – vallotta be lemondó hangon Calderon. – Biztosíthatom... – Ne biztosítson! Nem érdekel. Felhívott valakit az elmúlt fél órában vagy kereste bárki is? – Nem, uram. Oregon szeme megvillant. Valami Játszma folyik a háttérben, Calderon azonnal megérezte, és azt is, hogy az admirális kivételesen nem rá dühös. – Mi történt, uram? – Húzza fel a hagymát! Alion, kifelé! Calderon nem értette, de a navigátornő felállt, majd távoztában rácsapott egy kerek, kék gombra a műszerfalon. A monitor felett a falból előcsúszott tíz íves fémcsík, és lezárta a helyiség közepén a két vezető ülését, teljesen elszigetelve Calderont a külvilágtól, mintha egy nagy hagymában ült volna. Nyelt egyet, máris enyhe klausztrofóbiája támadt. A kard nyugtatóan zümmögni kezdett az elméjében. – Kapcsolja ki a rögzítést, és tegyen még egy kódolást a hívásra. Ne a gombokat nézze, maga szerencsétlen! Üsse be a kapitányi kódot! Calderon begépelte a tizenhat jegyű számsort, kiiktatta a rögzítést, és az eleve védett hívást egy újabb speciális kóddal is titkosította. Aztán némán fölpillantott. – A bizottság felhívott, megítélték a Békanyálnak a pénzt. – Hogyan? Ez nagyszerű, uram! – Ne örüljön. Az előbb nyilvánosságra hozták a hivatalos listát, de abban már nem volt benne a hajó. Felhívtam őket, de nem fogadták a hívást. Tett valamit, kapitány? Maga megszerezte a pénzt, de aztán törölték a listáról! Calderon maga elé meredt, a Játék felvillant benne. Azonnal kielemezte, hogy a hajóról kinek volt erre lehetősége és persze kinek fűződött hozzá érdeke, de a közrendűek hatalma nevetségesen jelentéktelen. Csakis nemes lehetett: vagy főrang lépett közbe hatalmi szóval, vagy valaki, aki a bizottság közvetlen környezetében van. Az idő azonban túl rövid volt, így inkább az utóbbi eset a valószínű. De vajon ki volt, és miért? – Korábban szétvertem egy kardszalont, talán egy megalázott nemes így vág vissza.

– Erre is gondoltam. Csakhogy van egy rosszabb lehetőség is. Nem tetszik a véletlen egyezés. Egyetlen dolgot tettem az elmúlt húsz percben: leadtam a Békanyál nevét a központnak. Közvetlenül Terra tábornok alatt lett volna futárhajóként. Mi van, ha valaki nem akarja, hogy ott legyen a gyakorlaton? Calderon megdermedt, azonnal felfogta a hallottak súlyát: – Uram, ki láthat rá a hadgyakorlat belső tervére? – Még Fay tengernagy se tudja más Házak hajóbeosztását. Egyedül Őfelsége és a koordináló csapat ismeri. – Feltörték a rendszert? Ha igen... akkor tudják, hol lesz a császár a gyakorlat alatt! – És azt, hogy mikor lesz védtelen. – Oregon admirális komoran bólintott. – Fiam, nem tudom, mi folyik itt. Van más furcsa dolog is, Fay tengernagytól elvették a Hatos Admiralitást, és a Ferrero Ház kapta meg. Calderont meglepte az információ. A Hatosban szolgált a legtöbb veterán tiszt, Oregon maga is járt a fronton. Általában a hajók elsőmásodik helyen végeztek a hadgyakorlatokon, mert a Fay Ház katona ifjai tudtak parancsolni az öntörvényű, háborús múlttal rendelkező kapitányoknak, de egy idegen Háznak, pláne a katonák között lenézett, puhány Ferreróknak esélyük sincs erre. Vajon apja intézte így, fedezni akarja az ő hátát? Vagy elvesztett egy politikai csatát? – Fordítsa meg a hajót! – döntött hirtelen Oregon. – Dokkoljon be, szükségem van magára. Verjen szét még egy kardszalont, vagy bálozzon... mit tudom én, amit szokott! De tudja meg, ki töröltette a listáról! – Igenis. Oregon szó nélkül lenyomta a gombot, megszakítva a hívást. A monitor elsötétedett, és Calderon a félhomályban ült, csak a műszerfal apró kék, zöld, sárga ledjei fénylettek. Vajon igaza van Oregonnak? De ha tényleg rálát valaki a központi rendszerre, akkor miért kockáztat, miért lép ilyen korán? Ő nem olyan fontos ember, hogy mindenáron eltüntessék Terra tábornok közeléből. Ha meg sejtenék, hogy valójában Alexandra Ferrero, az elsőszülött és a Székjog örököse a drágalátos bátyja, Ferdinand helyett, akkor inkább

protekcióval is bejuttatnák a hadgyakorlat sűrűjébe, ahol oly könnyű egy balesetet elintézni. Nem, ez inkább valami kicsinyes háttérjátszma, amit ujjgyakorlatként űznek egymással a nemesek, és ő csak véletlenül keveredett bele. Lenyomta a kerek, kék gombot, mire kinyílt körülötte a fémhagyma, és eltűnt az előbbi kellemes nyugalom is, a pislákoló ledek hangulatos fényével együtt. – Új útirány a Hatos Admiralitás. Navigátor, végezze el a számításokat! – Nem. Tektonikus rengéseket kell mérnünk. Majd ha halljuk az admirális parancsát, engedelmeskedünk – felelte a háta mögül Alion ugyanolyan ellenségesen, mint pár perccel korábban. Calderon azonban most már nem ért rá sem a Wellston miatt bűntudatban vergődni, sem Alion harcedzett leikével foglalkozni. – A hold várhat. – Távozzon a hajóról! Amíg teheti, kapitány. Calderon villámgyorsan megpördült a székkel, és mire felpattant, már a kard is szisszenve kinyílt a kezében. A penge félkörös mozdulat után Alion jobb szeme alatt állt meg, finoman megérintve a bőrt. Sok seb helyrehozható, a csonkolt végtag is pótolható implantokkal, de a navigátori munkához a flotta szabályzata szerint természetes binokuláris látás kell, vagyis mindkét szem. Alion semmilyen űrjárművet nem vezethet, ha kifolyik bármelyik szeme, még akkor se, ha agyi interfésszel meg tudná oldani. Ezt tudta ő is, mert elszürkült az arca. Farkasszemet néztek, egymást mérték fel, és Calderon sejtette, a legkisebb habozás, bizonytalanság láttán a nő kezében újra fegyver lesz. – Alion, az előbbi lázadása még szórakoztatott, most viszont közvetlen parancsunk van Oregon admirálistól. Megtagadja? Mintha a kard a teste része lenne, annyira pontosan érzékelte, mennyire nyomhatja bele a bőrbe, mikor még nem csurran vörös vérpatak az arcon. Jó érzés volt újra kinyitni a fegyvert, újra egymásba simulni az ösztön lén nyel, még akkor is, ha nem mondta ki a transzba vivő szót, nem suttogta el a kard nevét. Élvezte ezt a helyzetet, a hatalmat, és egy őrült pillanatig szinte várta, hogy a nő tegyen valamit, valami ellenségeset, és újra oly egyszerűvé váljon az élet, igenre és

nemre bomoljon a világ, ahol csakis a mozdulat számít, a lebegő-libegő mozdulat, a kard tánca, ahogy a húsba vág... Alion pupillája összeszűkült a félelemtől, talán saját gyilkos démonai néztek rá vissza Calderon szeméből, ki tudja. Nyelt egyet, ahogy megadta az egyetlen helyes választ: – Jó a szokásos útvonalterv, vagy megkeressem az optimálisat? Calderon az alt hangra azonnal kijózanodott, mélyet lélegzett, miközben elnyomta a kardot az elméjében. Az Ősökre, fel kéne hívni Franket, be fog kattanni, ha így folytatja! – A részleteket magára bízom, navigátor. Összecsukta a kardot, és nyugodt léptekkel kiment a vezérlőből. Szüksége van egy csendes zugra, egy helyre, ahol önmaga lehet. Vajon hol van ilyen ezen a nyomorult hajón? *** Taina a moziterem előtt kapta meg az üzenetet. Az apró, diszkrét ezüst fülbevalót sosem vette ki, még nagyapa kúriáján sem, noha ott az elektronikus védőháló miatt nem működött a készülék. Most azonban csippant egyet, Taina félretolta a csuklójánál lebegő antigravitációs bevásárlótáskát, amit a méregdrága fehér ruhához adtak. A füléhez nyúlt és kíváncsian megnyomta az apró telefont. Egy automata fémhangja csendült fel, de nem japánul, hanem a galaktikus nyelven. Berendelték a Hatos Admiralitáshoz, hogy átvegye a pótnavigátori megbízatását. A szíve hatalmasat dobbant. Az ősökre! Sikerült! Kikérte egy hajó! Legszívesebben ujjongott, és ugrált volna, miközben a húgai azon marakodtak, vajon vegyenek-e nádcukrot, vagy hányni fognak tőle, ha az interaktív székek zuhanást és más testélményeket is közvetítenek. Végül nem vettek, hanem vidáman egymásba karoltak, és már a filmbeli csókjelenetről susogtak, amit ugyanúgy közvetít majd a szék és a fejre tett vevő. – Üzeneted jött, Taina-chan? – Igen. Én... el kell intéznem valamit. Menjetek be, Mariko-chan! Majd a film után találkozunk. – Aguri-sama? Ugye, ő az? Megint találkozni akar veled? – ujjongott Mariko. – Ó, de helyes! Olyan szépek voltatok együtt!

– Nem ő az, dehogy! Na, menjetek már! – nevetett Taina, és előretolta a lányokat, akik vihogva biztosították, hogy eszük ágában sincs szólni nagyapának a légyottról, menjen csak nyugodtan. Taina megkönnyebbült, hogy egyedül maradt, bár a lila-rózsaszín hajzuhatag miatt túl feltűnő látvány volt, így a vágyott magányra és jelentéktelenségre nem sok reménye volt. Kifelé igyekezett a tömegből, szeretett volna egy kis nyugalmat. Megkapta az állást! Önkéntelenül elmosolyodott, ezt Calderon se hitte volna, és Oregon is meglehetős kétségekkel beszélt róla. Igazuk is volt, fenekén a tojáshéj, nemrég volt meg a kadétvizsgája. Biztos nagy kihívás lesz, sokat kell majd bizonyítani, de mégis, legalább ott lesz, ahol lenni szeretne. Áldottak legyenek az Ősök! Amikor kiment a komplexumból, céltalanul elindult az utcán, csuklója mögött ott lebegett a bevásárlótáska. Már besötétedett, de a nappal melegét még őrizték a hatalmas épületek, és a barna köveket utánzó járda. Az utat szépen nyírt fák szegélyezték, tövükben ízléses, lebegő lámpasorral. Az úttesten légpárnás suhanók haladtak vidám, buliba igyekvő fiatalokkal és színes, villogó fényekkel, míg odafent az égen a szokott siklóforgalom zajlott, a munkából hazatérő felnőttek tömött sorokban igyekeztek a külváros felé. Taina az első öröm elmúltával nyugtalan lett. Vajon nagyapa elengedi? Vagy Aguri-sannak igaza van? Ahogy a közmondás tartja, aki három nappal előrébb lát, az háromezer évvel gazdagabb. Taina felsóhajtott, az a gond az ősi mondásokkal, hogy nem elég gyakorlatiasak. Talán a flotta kiképzőtisztje bölcsebb ennél: „Kicsi vagy, üss elsőnek, majd fuss. Senki sem számít rá.” Igen, azonnal cselekedni kell, muszáj kipróbálni, hogy valós-e a fenyegetés, – mert ha az, akkor most még lépéselőnyben van. Taina körbenézett az utcán. Az út szélén meglátott egy bérsuhanót, beült az automata taxiba, és bedugta a plasztik hitelkártyáját. A gép azonnal kérte az útirányt, és ő megadta az űrkikötőt. A suhanóban átöltözött a kivágott fehér ruhába, és átállította cipőjét is fehér színre. Álcának megteszi, és ez a feltűnő, rózsaszín-lila haj is tökéletes. Aki már kiszállt nem ő volt, hanem egy gyönyörű modell; ilyen rövid szoknyában senki nem az arcát nézi, a pillantásokat óhatatlanul vonzza a flottánál edzett comb. Kivételesen hálás volt a kiképzőknek a büntető futásokért.

A kikötő nyüzsgésében biztos volt benne, hogy élő ember nem ismeri fel, de az arcfelismerő programok még veszélyt jelenthetnek. Az arcába simította a haját, ennél többet most nem tehetett, és hogy elkerülje a kamerákat, nem a jegyautomatákhoz ment, hanem élő emberhez. A fiú dundi volt és alig húszéves, látszott rajta a fáradtság, miközben rendületlenül mosolygott, és a problémás utasokkal foglalkozott, akik állatot vagy gyógyszereket akartak felvinni a hajóra. Amikor Taina mangaistennőként odalépett elé, a fiú zavarba jött, már a köszönésbe is beletört a nyelve. Taina kedvesen mosolygott, és elmondta az úti célt, majd odaadta a flotta azonosító kártyáját, amivel tisztként ingyen utazhat a lakhelye és a Hatos Admiralitás állomáshelye között. A fiú döbbenten a kártyára nézett, majd Tainára, utána a lány mögé a biztonságiak irányába. Annyira árulkodó volt az arca és a szeme, annyira sokat mondott a suta mozdulat, hogy Tainát elöntötte a víz. Hirtelen túl meleg lett a kivágott ruha, és mintha kiszippantották volna a levegőt a kikötő nyüzsgő csarnokából. A nyelve hegyén már ott volt a kérdés, hogy „gond van?” De nyilván az volt, a kérdés értelmetlen időrablás, és Taina már nem habozott, azt tette, amit évekig sulykoltak belé a kiképzők: cselekedett. – Ne dugja be, Siroku-san – szólt rá a fiúra, elolvasva a mellén a névtáblát, mielőtt betette volna a leolvasóba a kártyát. – Nevem bár méltatlan, talán ismerősen cseng... A fiú csak most nézte meg jobban a kártyát, a szeme elkerekedett, és dadogva felelt: – Igen, Tainasa-sensei. – Hozzátette a keresztnévhez a mestereknek járó megtisztelő jelzőt. – Bocsásson meg, hogy nem ismertem fel! Maga a galaktika hőse, minden híradást láttam! Rendkívüli, amit tett! – Szavai zavarba ejtenek, Siroku-san, méltatlan vagyok ilyen dicséretre. Név szerint keresnek valakit? Vagy csak az azonosító kártyákat szűrik? – A kártyákat. Honnan tudja, sensei? – kérdezte döbbenten a dundi fiú, kerek arcán zavar tükröződött. – A tea ízét jelzik a levelek. – Taina nagy levegőt vett. A teszt megvolt: valaki tényleg gátolja az elutazását. Akkor viszont haladéktalanul cselekednie kell! Ki tudja, lesz-e még ilyen esélye? –

Sajnos, az utam sietős, azonnali parancsot kaptam a felettesemtől. Hogyan juthatok ki a naprendszerből? Megtisztelne azzal, ha segítene elkerülni a hosszadalmas adminisztrációt, Siroku-san. Taina kecsesen meghajolt, Aguri tényleg zseniálisan választott ruhát, a fehér anyag mögül kivillanó mell vonzotta a tekintetet. A reptéri alkalmazott annyira próbált nem odanézni, hogy azonnal megizzadt, a homloka nyirkosán fénylett. – Most indul a Domingo, ez egy kereskedelmi hajó, de szállít utasokat is. Ha helyi jegyet vesz, sensei, akkor a naprendszeren belül nincs ellenőrzés. Később a hajón megválthatja majd tovább is a jegyét, vagy használhatja ezt a kártyát, el fogják fogadni. Taina agya villámgyorsan járt. Jegyet is csak a névvel ellátott bankkártyára vehet, de nem bízott a rendszerben. Valószínűleg az alkalmazottak figyelmét csak a flotta ingyenes igazolványára hívták föl – nem sok birodalmi tiszt lehet a bolygón –, de a számítógép talán a neve alapján is kiszúrja. Meglóbálta a csuklója mellett lebegő bevásárlótáskát. – Valamelyik boltban hagytam a nemzetközi hitelkártyámat. Helyi készpénzt is elfogad? Tudta, hogy nem, de meg kellett próbálnia. A fiú arca felderült, hajlongva mondta: – Sajnos, nem tehetem, de igazán megtisztelne, ha kisegíthetném egy jeggyel, sensei. Taina meglepve szabadkozott, de csak az illendőség határán belül, miközben a másik már fizetett is a saját kártyájával, és odaadta a beszállókorongot. – Esetleg fölhívhatom, hogy szerencsésen megérkezett-e, sensei? – Vérvörös lett, ahogy megkérdezte. Taina kicsit zavarba jött ettől, szokatlan volt számára a nyílt udvarlás, de megadta az elérhetőségét, majd elbúcsúzott. Zökkenőmentesen feljutott a hajóra, a naprendszeren belüli utazást alig ellenőrizték, a korongot egyszerűen bedobta a hajó utaskapujába, ami azonnal kinyílt előtte. Közben azon somolygott, hogy lám, mennyit jelent egy ilyen haj és ruha, még sose kezelték ennyire nőként. Vajon Calderonnak tetszene? A hajótest közepén egy nagyobb teremben voltak a rövidebb távolságra utazók ülései. Taina megkereste a helyét, és letelepedett.

Csillagközi utazásra általában kevesen használják ezeket a kereskedelmi hajókat, melyek minden bokorban megállnak, inkább rendes utasszállítókkal közlekednek. Ha kijut a japán területről, akkor majd ő is hajót vált, de most tökéletesen megfelel ez is. Tíz perc múlva felszálltak a Zen bolygóról, a gyorsulás egy részét megérezte, kissé belepréselődött az ülésbe, mert a hajó szabályozóberendezése nem működött rendesen. Pár székkel arrébb egy öregasszony sopánkodott, fájlalta a derekát, az unokája szégyenkezve csitította. Percek alatt kijutottak a bolygó tömegvonzásából, és utána már Taina is könnyebben vette a levegőt. Minél nehezebb a hajó, annál jobban el kell távolodni a bolygótól mielőtt a térugrást végrehajtják. Taina lenyomta a karfán a gombot, hogy lássa a menetrendet. Négy óra valós idejű hajózás vár még rájuk, és csak utána ugranak ki a naprendszer peremére, a legkülső bolygóhoz, a Vanussihoz. A tizenhat bolygó mindegyikén volt támaszpont és bánya, de csak három bolygó lakossága számított jelentősnek, ahol a terraformálásnak köszönhetően szabadon, űrruha nélkül élhettek a felszínen, virágillatú levegőt lélegezve. Taina nézte az ablakon át, ahogy távolodik a Zen bolygótól. A felhők szinte teljesen összefüggő takarót alkottak, alig látszott a kontinens alatta, csak itt-ott villantak ki a barna és vörös lakatlan puszták. Kevés volt a víz a bolygón ahhoz, hogy kéknek tűnjön messziről. Aztán hátradőlt és lehunyta a szemét. Kavarogtak az érzései. Otthagyta a két húgát, már biztosan keresik. Haza tudnak jutni, de aggódni fognak, aztán meg dühösek lesznek. Majd a szomszéd naprendszerből küld nekik üzenetet. Bármi történjék is, ők vér szerint Mamamotók, fizikailag sose ártanának nekik. Vajon nagyapa tényleg őriztette? Ez még mindig annyira hihetetlen. Talán Aguri csak rá akart ijeszteni, ő pedig ostoba liba módjára elhitte. Semmilyen közvetlen bizonyíték nincs rá. Ezen vajúdott a következő órákban, ahogy távolodtak a Zentől. Aztán letelt a négy óra, és még mindig nem ugrottak. A többi utas halkan, suttogva beszélgetett, furcsállták, hogy a hajó külső védőburkát még nem húzták az ablakok elé. Némi izgalmat keltett egy katonai űrsikló, ami a hajó mellé navigált. A fémburkolata éles fehérséggel szembántóan csillogott, ahogy megvilágította a nap.

Taina gyomra összeszorult. Lecsúsztatta a csuklójáról az antigrav bevásárlótáskát, és kikapcsolta, hogy ne lebegjen, majd a lába mellé, a földre tette. Pár perc múlva egy alacsony, kissé pocakos, borostás űrhajós lépett a terembe, és valakit keresett. Taina lehajtotta a fejét, és az Ősöket kérte, csak ne ő legyen az, aki után kutatnak. Ám a fekete lábbeli megállt mellette. – Hölgyem, egy pillanatra velem jönne? Taina mosolyt erőltetett magára és felnézett. Az első, amin megakadt a szeme, az űrhajós csípőjén a kopott öv, és az oldalan csüngő ETA-36-OS löveg, ami nem sima lézerfegyver volt, hanem olyan tűzerőt képviselt, hogy elvileg tilos űrhajóra vinni. Taina érezte, hogy a mosolya szinte rákövesedik az arcára, ahogy kecsesen bólint és feláll. Ment pár lépést és visszanézett, idegessége még jobban nőtt, ahogy látta, a borostás fickó felkapja a bevásárlótáskát, és utánaviszi. Előrementek a vezérlőterembe, ahol az irányítóasztal előtt ketten ültek, civil ruhájukból ítélve a legénység tagjai. Az ablak előtt még nem volt fémburok, a Zen bolygó vörös fénye visszatükröződött a csillogó műszereken. A vezérlő középen négy egyenruhás japán állt, övükön lézerfegyver, mellkasukon a kikötői őrszolgálat kék emblémája. Kard egyiknél sem volt, nem szamurájok jöttek utána, ettől fellélegzett. – Kisasszony, sajnos ellenőriznünk kell a személyazonosságát. Kérem, fáradjon át a hajónkra. – A vezető idősebb férfi volt, a hatvanat taposhatta, és a közös, galaktikus nyelvet erős akcentussal beszélte, valószínűleg sose élt más bolygókon. – Sietős az utam, engedelmükkel inkább azonosítanám magam most. – Taina előszedte a flotta kártyáját, és a szeméhez tette, a retinaszkenner azonosította, majd a kártya háta zölden villant. – Tainasa Mamamoto Tivesgei navigátor vagyok, a Hatodik Admiralitás tisztje. – Várjunk csak! – bámult rá az egyik űrhajós a vezérlőpult mögül. Keseszőke haja lelógott, némiképp eltakarva a világosabb foltot a bal halántékán, egy friss lézersérülés után a bőrregenerálás nyomát. – Maga a Wellston hőse?! Az a kiscsaj, akit a trónörökös tüntet ki? – Igen. – Taina zavartan biccentett, bár fogalma sem volt ki adja át a kitüntetéseket. A kesehajú és a társa is teljesen fellelkesült a válaszra, felálltak a székükből, és közelebb jöttek.

– Azta! Egy igazi hős – vigyorgott még a borostás fickó is, őszinte örömmel lóbálva a bevásárlótáskát. – Hont kapitány vagyok, enyém ez a kóceráj. Meghívhatom egy italra? – Sajnálom, de mindenképpen velem kell tartania Tainasa-san. – A parancsnok japánra váltott. – Jobb, ha nem ellenkezik, még a végén megsérül. – Ne fenyegessen! – Taina éles hangon felelt, és csak azért is a közös nyelvet használta. – Semmilyen indoka sincs, hogy feltartóztasson. Nem érek rá az ostobaságra, sürgős behívóparancsom van. – Valóban? Meg is tudja mutatni? Taina kiszedte a füléből a telefont, hangosított rajta, és lejátszotta az üzenetet. A japán biztonsági tiszt mosolya még szélesebb lett, annyira zavarba jött. A kapitány horkantott és kiköpött a padlóra. Látszott, mindjárt kidobja a hajóról a fontoskodó japánokat. – Sajnálom, Tainasa-san, nem akartuk nyilvánosságra hozni, de egészségügyi okokból kell magunkkal vinnünk. Felmerült a gyanú, hogy ön fertőzött, szívlárvája van. Meg kell vizsgálnunk. A kapitány káromkodott, azonnal eltűnt a jókedve. Szívlárva? A peték a vérárammal mindenhová eljutnak a testben, és két hét leforgása alatt akár több ezer rovar is kikel egy ember húsából. Taina tudta, vesztett. Pillanatok alatt elviszik a hajóról, és soha többé nem jut ki a bolygóról. Akinek van hatalma a kikötőt blokkolni, és játszi könnyedséggel ráuszítani az őrséget, annak nem jelent problémát az ő eltüntetése sem, mindegy, hogy nagyapa tette, vagy más. Agurinak igaza volt. Máris megbánta, hogy nem fogadta el a szőke szamuráj ajánlatát, ő legalább becsületesen játszik. Kétségbeesetten arra gondolt, vajon mit tenne Calderon? Ó, nem, a férfi nem adná fel. Harcolna az utolsó leheletéig. A kapitány övén ingerlően fityegett a lézerlöveg. Taina odaugrott. Kirántotta a fegyvert, és a biztonságiakra szegezte. Azok is fegyvert rántottak, négy lézer irányult rá. A két űrhajós a kapitányra nézett, de nem mozdult egyik sem, még vártak. Taina tőlük jobban tartott. – Legföljebb egy lövése van, Tainasa-san, mi pedig négyen vagyunk – mosolygott behízelgően a középkorú japán, bár erősödő

akcentusa idegességet sugallt. – Még a végén megsérül. Tegye le a fegyvert! Taina óvatosan hátrált. A borostás kapitány ledobta a földre a táskát, és figyelmeztetően dörmögte: – Az egy löveg a kezében, kislány. Jobb lenne letenni, amúgy sem tud hova szökni. – Egy ETA-36-os, tudom. Nekem egy lövés is elég. Taina az ablak felé fordította a fegyvert. A férfiak megdermedtek. A borostás kapitány halálosan sápadt lett, ahogy kinézett a biztonsági üveg mögött sötétlő hideg űrre, és a Zen bolygó vörös korongjára. *** Calderon az edzőterembe ment, és megkereste a súlyzógépet. A háromszög alaprajzú terem falát sportolók holoképei díszítették, az egy négyzetméterre jutó bicepszek száma meghaladta Calderon tűrésküszöbét, ő jobban szeretett zöldéi lő dombokat és vízeséseket nézni mozgás közben. Lehetőleg igazi parkokat, hegyeket egy hatalmas kastély ablakából. A legtöbb tornaeszköz nők számára készült, nem is annyira a mérete vagy formája miatt, hanem a színvilág alapján. Calderon igencsak kasztrálva érezte magát a rózsaszínű súlyzópad láttán, de mit volt mit tenni, az ember ott edz, ahol tud. A pad éppen üres volt, és Calderon lefeküdt rá. A teremben minden nő őt bámulta, itt is sokan voltak, ahogy mindenütt a hajón. Nem érdekelte, magányt akart. Anya mindig azt susogta: „Ha baj van, és nem találsz kapaszkodót a világban, húzódj önmagadba.” Hanyatt fekve felnyúlt a súlyzó rúdjához, rutinosan, vakon nyomkodta a gombokat, hogy mekkora gravitációs fokon legyen az eszköz. Úgy vélte, nyolcvan kiló elegendő lesz. Utána leemelte a lebegő súlyzót a tartóról, és bekapcsolta az indítógombot. Látszólag egy szimpla rúd volt, de most olyan erővel nehezedett a karjára, mint egy megtermett ember. Edzeni kezdett. A női beszéd, ez a folyamatos, idegőrlő csivitelés felerősödött. Róla beszéltek, elkapta a szavakat, hallotta a nevetéseket és a pisszegéseket. Zorach, suttogta. Lehunyta a szemét, és a kard lelkét hívta.

A lény a tudatába csusszant, és körülölelte. A transz létrejött. A külső hangok elnémultak, csak a fémes ízű név visszhangzott: Zorach, Zorach, Zorach, és vég nélküli jelenné tágult a pillanat, meleg, bensőséges magánnyá, ahol lágy zeneként a saját ütemes légzését hallotta, ki, be, ki, be, a világmindenség csendje fogta körbe, a csillagok magányos nyugalma, évszázadok békéje, és érezte, ahogy ellazul, megnyugszik, csak föl-le, föl-le, a súlyzó ütemesen járt a kezében, az izmok tánca annyira jó volt, annyira ismerős és megnyugtató; a verejték a homlokáról a halántéka felé futott, hogy aztán lecseppenjen a padra, érezte a szagát, de ez is jó illat volt, ismerős illat, saját testének illata; a mellkasán megfeszültek az izmok, a gerince átvette ezt a táncot, ezt az ütemes mozgást... föl-le... Zorach... örökkévaló ez a pillanat... A kard veszélyt jelzett, és Calderon szeme felpattant. Azonnal megérezte az ágyékának feszülő fegyvert, de nem tudott kardot rántani kezében a súlyzóval. – Na, végre! – mondta Alion navigátor, csuklóján felcsúszott a ruha, és kivillant alóla a lószőrből font karkötő. Mögötte Dejneka állt, és a teremben kisebb csődület bámulta őket. Körbeállták a padot. – Az az én farkam. – Tudtam, hogy félteni fogja – felelt éles hangon a tüskés hajú nő, barna szemében türelmetlenség ült. Elrakta a fegyvert. – Négy órája emelgeti ezt a rohadt súlyzót. Mi a franc van magával? Tíz perce üvöltözik Dejneka a fülébe! Négy órája? Calderon benyomta a súlyzón a gombot, a rúd azonnal lebegni kezdett. Dejneka szó nélkül odahúzta Calderon feje fölé az állványra, majd kikapcsolta az antigrav szabályozót. A súlyzó hangos csattanással zökkent a helyére, Calderon fülét sértette a zaj. Felült, közben elnyomta a kardot az elméjében, és hirtelen megérezte az éles fájdalmat a vállában. Négy órája?! Azóta fekszik a padon? Esküdni mert volna rá, hogy mindössze húsz perc telt el. – Van egy kis gondunk. Épp ugrani akartunk, amikor vettünk egy felvillanó vészhívást. – Dejneka gesztikulálva magyarázott. – Bemértük, egy napszélszörfös. – A naprendszer szélén vagyunk. Túl távol van a nap egy szörfhöz – mondta értetlenül Calderon, ö is szörfözött hajdan a négyméteres,

csepp alakú deszkán, amit napenergia hajt. A szörföst mindössze a ruhája, és egy csalóka energiaburok védi az űr fagyos hidegétől. – Valószínűleg rákapcsolódott egy nagyobb űrhajó hajtóművéből szivárgó energiára, és úgy jutott el idáig. Nagyon ügyes – mondta Dejneka. Alion felhorkant: – Ügyes?! Ez egy barom! Még jó, hogy leszállt az energiaszivárgásról, mielőtt a hajó elugrott a mélyűrbe! Széttépte volna a térváltás. Most viszont bajban van, még két óra, és belesodródik egy elhagyatott szeméttelepbe. – Miért nem szedték föl? – Hát ez az! – morogta Alion. – Valami idióta lehet, mert megtiltotta, hogy segítsünk, vagy hívjuk a mentőszolgálatot. Azt mondta, idézem, roppant kínos lenne, ha közrendűek mentenék meg, ez nem elegáns, és amúgy szólítsuk Ibrahimnak, nem úgy hívják, de mindig is az szeretett volna lenni. Calderon sóhajtott, a fickó tényleg nemes lesz. Remélhetőleg nem közeli rokon, egy Ferrerónak most kiváltképp nem örülne. Balra, majd jobbra döntötte a fejét, hogy kicsit mozogjon a nyaka, úgy érezte megmerevedett a beálló fájdalom hatására. – Nincs más hajó a környéken? – Csak a Hazan cirkáló volt, valószínűleg azt lovagolta meg. – Alion itt akarta hagyni a napszörföst – kotyogott közbe Dejneka. – De aztán meggyőztük, hogy az emberölés. Mit tegyünk, parancsnok? Erőszakkal nem hozhatjuk a fedélzetre. – Beszélek vele – sóhajtott Calderon, és szorosabban maga köré tekerte a lepedőt, miközben Felállt. – Majd csak hangot adjanak be, képet ne. Átmentek a vezérlőbe, minden egyes lépésnél úgy érezte, leszakad a háta és a karja. Felhívták a szörföt, és Calderont a hárompercnyi rádióbeszélgetés meggyőzte arról, hogy a nemes nem óhajtja figyelembe venni, hogy hamarosan becsapódik az űrben keringő roncstelep hulladékai közé. Szerinte minden teljesen rendben van, és amúgy nagyon szép a kilátás. Calderon sóhajtott. Már ő is járt így, az ember belemegy őrült fogadásokba, aztán majdnem belehal abba, hogy túl büszke közrendűektől segítséget elfogadni. A Ferreróknál a vezető halálozási

okok között a méreg és a kardpárbaj után közvetlenül az elegancia szerepelt. – Kapcsoljon képre! Nabuko leszedte a kimenő jelről a szűrést. A monitoron megjelent a huszonéves fiatal férfi, szimpatikus arcán felvillant az őszinte meglepetés, ahogy Calderon mezítelen mellkasát meglátta. De nem tette szóvá, úriember nem tesz megjegyzést más kinézetére. – Kapitány, örökké hálás leszek a segítőkészségéért, de nyugodtan hajózzon tovább. Calderon szó nélkül kivette a lábára szíjazott tokból a becsukott kardot, és hanyagul megmutatta a fekete markolatot. – Ó – nevetett megkönnyebbülve a másik. – ön igazán hatásosan érvel. Mondhatni lenyűgözően. – Volt egy ilyen érzésem. – Calderon nem tehetett róla, de vidámmá vált a fickótól. – Sajnos, sürgős az utunk, visszafordulni nem tudok a lakott területek felé, de hamarosan ugrik a hajó, szívesen elvisszük a következő naprendszerig. – Ez nagyszerű ötlet! Hálás vagyok a vendéglátásért, kapitány úr. Nem a segítségért, hanem a vendéglátásért. Calderon figyelmét nem kerülte el az árnyalatnyi különbség. Elnyomott egy mosolyt: – Átadom a navigátort, vele megbeszélheti a részleteket. Alion tényleg nagyszerű szakember volt, hiába vergődött a hajó hajtóműve, amitől a kis távolságok komoly navigációs gondot jelentettek, fél óra múlva leparkolt a napszörf mellett, olyan precízen, hogy csak méterek választották el egymástól a két járművet. Tea űrmérnök szkafandert húzott, kiment, és rögzítette a napszörföt a Békanyálhoz. Calderon és Dejneka a belső téren várták a beszálló férfit. A nemes alig huszonkét éves lehetett, kisportolt testén mindössze egy narancssárga szörfös kezeslábast viselt, ami biztosította a túlélését. A speciális anyagon át kirajzolódtak a kockák a hasán. – Gyakrabban is jöhetnének vendégek – sóhajtott föl Dejneka a szép férfitestet nézegetve. A nemes hamisítatlan eleganciával észre sem vette a módfelett kínos kapitányi lepedőt, így Calderon teljesen őszinte mosollyal nyújtott kezet:

– Genius Calderon kapitány vagyok. Üdvözlöm a Békanyál fedélzetén! – Részemről a szerencse, kapitány. Kérem, szólítson csak Ibrahimnak. – Köszönöm. Ma nagyon szép az űr, nemde? – váltott Calderon a bevett időjárás témára, jelezve, hogy úriember nem faggatózik kényes fogadások kapcsán. Ibrahim megkönnyebbülten felnevetett, és biztosította, hogy gyönyörű ez a naprendszer ma, a porszemcséken megcsillanó fény igazán művészi hatást kelt. Innen kezdve gördülékenyen haladt a társalgás. Egyikük se kérdezte, kicsoda a másik, miért van az adott kínos helyzetben, hanem csevegtek az űrről, a szépségről, a szörfözés fogásairól. Régen Calderon is űzte ezt a veszélyes sportágat, csak aztán az udvarlás, és a kastélyokba való beszökdösés nagyobb mókának ígérkezett. Bár a hajó kicsi volt és lehangolóan kopott, a belső téren pedig túl sok idegesítő közrendű nyüzsgött, mégis Ibrahim csillogó szemmel nézett körül: – Gyönyörű! Ez a hajó, annyira lenyűgöző! Imádom a posztapokaliptikus szürrealisták fémszobrait. Az Ősökre, ez a hangulat, ez a kifinomult stílus! Mintha egy műalkotásban járnék! Calderon is körbenézett a sokszög alakú belső téren. A kornyadt tuják fölött égő kék lámpa fénye megcsillant a szürke fémfalakon, a plafon közelében több borítólap hiányzott, kilógtak a csövek és a színes kábelek, talán az űrmérnöknek valahol fémre volt szüksége, és végső kétségbeesésében innen vitte el. A hajó sivárságát nem enyhítette, inkább kiemelte az a pár apró graffiti, amit a kölkök rajzoltak a falakra: kis kurta betűk, ostoba képecskék, masírozó ceruzaemberek. – Igen, határozottan szürreális. – Calderon hirtelen más szemmel látta a hajót, a nemes szemével, aki a szépséget ott is megtalálja, ahol szinte lehetetlen. – Körbevezetne? – kérlelte alig titkolt mohósággal Ibrahim. – Dorakor a kedvenc művészem, és ez a hely annyira hasonlít az ő képeire és fémszobraira. Percekig a művészetről csevegtek, és Calderon érezte, hogy kisimul, nem is hitte volna, mennyire hiányzik neki ez a fajta társalgás, ami öncélú, információmentes, épp ezért a végső eleganciát képviseli.

– A Kutya atomcsapásban a kedvenc festményem tőle. És önnek? – Nahát! Én is imádom! Ahogy beleég az állat árnyéka a falba, hát az egyszerűen zseniális! – Ezt Alion navigátor előtt ne említsék – jegyezte meg Dejneka nyugtalanul. – Egyszer atomot dobtak az egységére, azóta kissé türelmetlen az ilyen művészi dolgokkal kapcsolatban. Esetleg lelövi magukat. – Egy igazi veterán a hajón? – mondta döbbenten a nemes. Fekete szeme élénken csillogott. Dejneka vállat vont: – Többen is vagyunk. Alion megfordult az elmúlt húsz év minden nagyobb csatájában. Nabukóval a Merton kisbolygón szolgáltunk vele, Tea űrmérnök meg a Kawasa-mocsárban robbantgatott. Calderon csodálkozva figyelt. Az űrmérnök túl fiatal volt ehhez, vajon hány éves lehetett a Kawasa idején? Tizenhat? Ideje lenne elolvasni a személyi lapokat, úgy tűnik, a hajón akadnak meglepetések. – Tea? Minő furcsa név! – mondta Ibrahim. Dejneka fintorgott: – Két hónap volt, mire megtanultam, hogy Alba Teathintzhotodrgavnak hívják. – Ez tényleg különös név. Annyira szívesen megismerkednék vele! Calderon elnevette magát, még ő is alig találkozott a furcsa űrmérnökkel: – Hát, az egy élmény lesz. Jöjjön, leviszem az alsó szintre! Egy intéssel visszaküldte a vonakodó Dejnekát a vezérlőbe. A nő szemérmetlenül végignézte a nemest mellkastól ágyékig, majd kis sóhajjal távozott. Ibrahim zavartan megköszörülte a torkát, öt-hat évvel fiatalabb lehetett Calderonnál, és úgy tűnt szokatlan neki az ennyire nyílt felkínálkozás. Nemesi körökben egy hölgy legföljebb a csuklóját villantja ki, vagy a kert szépségére tesz megjegyzést. Calderon bátorítóan megfogta a karját: – Türelem. Nyolc óra múlva lakott bolygó mellett leszünk. Ahogy bejárták a hajót, újra a műalkotásokról beszélgettek. Minden zugot összevetettek képekkel, szobrokkal, művészeti irányzatokkal. Lementek az alsó szintre is, ahol Calderon se sokat járt eddig. A lépcső alján a nyolc négyzetméteres előtérből hat ajtó nyílt. Ott volt a kutatólabor, a víztisztító, az oxigénellátó, a lőszerraktár, az

élelmiszerraktár és a gépház, ez utóbbi a lenti szint háromnegyedét foglalta el. A belmagasság is nagyobb volt az alsó szinten, elérte az öt métert. – Létezik, hogy itt melegebb van? – Nem jó a hűtőrendszer. Itt még elviselhető, de a gépház maga a pokol. Illira Sodhoz néztek be először. A labor falain egész a plafonig gépek és műszerek sorakoztak, a holokészülékek számsorokat vetítettek eléjük, értehetetlen adatok futottak, a zöld betűk között fekete, narancs és kék feliratok, képletek is megjelentek. A kutatónő a szoba közepén állt, a földön, a lába alatt egy bolygó holoképe, amire vörös rácsot vetítettek, megmutatva a szektorokat. A nő egy öklömnyi labdát dobált egyik kezéből a másikba, piff-puff, gyorsan, ingerülten, miközben maga elé meredt. A szobában még négy nő ült, de ők is csak egy pillanatra néztek föl Calderon érkezésére. – Hadd mutassam be a vendégünket, Sod professzor. – Szólítson csak Ibrahimnak, hölgyem. A tudós most teljesen más volt, mint amilyennek Calderon megismerte. Hiányzott belőle az éles figyelem, a vitára kész magatartás, és még a szokott arrogancia is. A nő szórakozottan odalépett, mosolygott, hagyta, hogy Ibrahim kezet csókoljon neki, de Calderon esküdni mert volna rá, hogy nem fogja fel a jelenlétüket, pusztán csak a rutin mozgatja. Olyan mélyen járt a gondolataiban, hogy Ibrahim udvarlását valószínűleg meg se hallotta. A nemes élvezte, hogy bókolhat, és úgy tűnt szórakoztatja a helyzet, hogy a kutya se figyel rá: –...és ez a szem! Milyen bájos árnyalata a kéknek, mint a vízpára az óceánok fölött, olyan tőle... – Vízpára – ismételte Sod. – Hát, persze! A halmazállapot módosulhat a szennyezés miatt. Állítsátok át a spektrumot! És molekulaszűrőt rá! – A C16 a négyesen van, a középmérő viszont 62-t mutat – mondta meghökkenve az egyik segéd. Hirtelen a nők egyszerre kezdtek beszélni, tudományos szakkifejezések röpködtek, az egyik falon megváltoztak a számok, a másikon villogott egy furcsa, hosszú képlet. Illira Sod ide-oda fordult, utasításokat vakkantott, láthatóan elemében volt. Calderon megértette, ez a nő igazi arca, ez a fanatizmus, hogy szerelmese a munkájának, nem

csoda, hogy Rory Sod sem fért el a lelkében és a Világégéssel játszott egész álló nap, a gyereknek csak a sokadik hely jutott a kutatások mögött. Calderon és Ibrahim egymásra nézett, a szájuk szegletében visszafojtott nevetés ült. Halkan kióvakodtak a szobából, a kutatónő észre sem vette a távozásukat. Odakint a nemes megjegyezte: – Nagyszerű legénysége van, és milyen csinosak! Igazán irigylem magát, kapitány! Calderon bólogatott, ebben a percben szinte ő is irigyelte saját magát. A labor az edzőterem alatt volt, de ebben a szegletben állt még a víztisztító és az oxigénellátó is, ide nem néztek be. Az élelmiszerraktár a hajó másik sarkában, az ebédlő alatt helyezkedett el. Szabványdobozokban álltak a sztáziscsomagolt készételek, és más tartós élelmiszerek. Robotkarok mozgatták őket a fenti rendeléseknek megfelelően. – Hm, ez a helyiség mintha kisebb lenne, mint a fönti ebédlő. – Igen, a belső rész a lőszerraktár. Azért a hajó testében, hogy külső találat esetén se robbanjunk fel. A hajón minden ajtó annyira erős, hogy zsilipként le lehet zárni, ha valahol szökik a levegő. Calderon a lőszerraktárt nem mutatta meg, de Ibrahim nem is kérte, valószínűleg úgy vélte, hogy az ilyesmi biztonsági kérdés. Valójában Calderon attól tartott, hogy Alion nem adott neki jogosultságot a belépéshez. Az a nő teljesen öntörvényű. Calderon az Ősök humorát érezte a dologban, eddig ő volt a fő szabályszegő, és most rájött, kispályás a negyvenöt éves, cinikus veteránhoz képest, aki divatjamúlt, szőrből font nyakláncát, karkötőjét szinte trófeaként viseli. A hatodik ajtó egy arasznyi vastag zsilip volt. A gépház az alsó szint kétharmadát elfoglalta, és hatalmas csarnokában kis utacskák vezettek a plafonig érő gépek között. Az egész egy átláthatatlan gépdzsungelnek tűnt, némelyik berendezés ezüstösen fénylett, más rozsdásnak látszott, a speciális tisztítószer szúrós szaga keveredett az áporodott gépzsírszaggal és a női dezodorral. Négy hatalmas, háromölnyi széles henger kimagaslott a gépek közül. Az egyik fémköpenye repedt volt, és átlátszó fóliával ragasztották le, amitől úgy festett, mintha ragtapaszt tettek volna egy szürke fémszörnyre.

Ibrahim homlokán izzadságcsepp csillant, a férfi kibontotta a nyakán a narancssárga kezeslábast: – Melegebb van, mint egy napban. – Ugyan, az hatezer fok, itt csak alig harmincöt lehet. Bár ha mind a négy hajtómű megy, akkor eléri a negyvenet is – mondta egy hang fölöttük. Fölnéztek, és egy női feneket láttak. Rendkívül formás fenék volt, és mindössze egy apró, fekete sort takarta. Az űrmérnök derékig egy gépbe hajolt, vékony lába a levegőben kalimpált, meztelen talpa ragadt a kosztól. – Tea űrmérnök, hadd mutassam be... – Ne most, drágám, vár a beteg – dúdolta a nő hamisan. – Pardon? – kérdezte meglepetten Calderon. – Ja, csak vicceltem. Maga nem a kedvesem, ahhoz túl olyan hogyishívják, de még másfél perc kell, hogy beállítsam a kicsikét, elállítódott a finomnavigáláskor, aztán a magáé vagyok. Mármint nem úgy, persze. Pontosan másfél perc múlva előbukkant a huszonéves lány, és leugrott a négyméteres magasságból, övén csilingeltek a szerszámok. Az apró nadrág felett mindössze egy fekete topot viselt. Kezet fogott a nemessel, akinek becsületére legyen mondva, arcizma sem rándult a maszatos tenyér láttán. – Gyönyörű a kicsike, ugye? Látott már ennyire erotikusán áramvonalas hajtóművet? Calderonnak sose jutott volna eszébe a szex egy fémtömbről, és Ibrahim szava is elakadt egy pillanatra, de aztán sajnos rutinból helyeselt, mire a következő két órában – a fullasztó melegben – az űrmérnök lelkes magyarázatát hallgathatták. Valószínűleg kiválóan boldogult a gépekkel, de az emberi kommunikáció meghaladta a képességeit. Valahogy sose jót és jókor mondott, esetlenné vált minden szava, a technikai részleteket sem tudta laikusoknak elmagyarázni, hol belement műszaki apróságokba, hol a kulcsinformációkat felejtette ki. A helyzeten csak rontott a pisze orr, és a feszes, bár most kissé olajos has. Talán ha kevésbé csinos, akkor nem alakul ki az a kínos szokása, hogy minden vicces mondat után azonnal hozzátegye, nem szexuális értelemben értette.

A gépház alapzaja mellett hol egyik, hol másik eszköz zümmögött fel, hogy hirtelen elhallgasson. Az űrmérnök mintha része lett volna a gépeknek, oda se pillantott a váratlan hangokra, ám megpördült egy halkabb szisszenésre, megállt a mondat közepén, belerúgott az egyik műszerbe, majd figyelte a zölden villogó kijelzőt, aztán folytatta, ahol abbahagyta. Az egyik sarokban egy függőágy lógott, mire Calderon összeráncolta a homlokát. Létezhet, hogy lent alszik a lány? – Szóval a négyből csak egy hajtómű jó teljesen? – kérdezte épp Ibrahim, aki szívós udvariassággal próbálta követni a monológot. – Biztonságos ez? – Nem, de nagyon mókás. Inkább csak az a repedés a gond, látja? – De hát a hajón gyerekek vannak! Tea űrmérnök bólogatott, és valami olyasmit mondott, hogy ilyen az élet. Meg a halál. – Az egy plazmafejes atomtöltet? – mutatott döbbenten oldalra Ibrahim. – Á, csak a hűtőm. Egy eldugott bolygón vettem, de kiszedtem belőle a robbanófejet, ne aggódjon. Itt van valahol az is. Majd ne lépjenek rá. Kérnek vizet? Kértek. *** Taina újra azt a hideg nyugalmat érezte, amit a Wellston folyosóján a lézertűz alatt. Már nem félt, nem aggódott, a józan ész helyét átvette az adrenalin, és a „lesz, ahogy lesz” megveszekedett érzése. – És most? – kérdezte a kapitány. – Csak szólok, ha kilövi az ablakot, ön is meghal, kiszippantja az űr. – Mit veszthetek? Maga szerint, aki idáig követett, megállította a hajót, és most szívlárváról hazudik, hogy visszavigyen, az teázni szeretne velem? – Ez ostobaság! Ön beteg! – csattant föl a japán biztonsági tiszt. A kapitány ingerülten lehurrogta: – Csendet! Ez az én hajóm, és az én terroristám. Mit akar? Eltéríteni egy utasszállítót? Maga nemzeti hős, rosszul mutatna a börtön az életrajzában.

– Ferrero-tulajdon a hajó, nemde? Politikai menedékjogot kérek. A kapitány igen ostobán nézett rá, Taina megismételte és hozzátette: – Eterno Ferrero a naprendszerben van. Személyes ismerősöm. Hívja fel! Két perc vita után a kapitány megtette, a Zen irányítótornyán keresztül kis idő múlva elérték a hajót. Az Aranyszárny csak Taina neve hallatán fogadta a hívást. Eterno Ferrero kortalan, jóképű arca betöltötte a képernyőt. Ősz haját most is a tradicionális nyolc tincsbe fonták, hét fonat a tarkójáig lógott, ahol összefogta egy fekete szalag, a nyolcadik azonban megcsonkítva fityegett, jelképezve az áruló Sexert Házat. – Á, a gyönyörű Tives! Üdvözlöm, kisasszony! – mosolygott Ferrero gróf, és a szeme sem rebbent Taina különös kinézete vagy az ablaknak szegezett fegyver láttán. – Azzal a sületlenséggel hívtak föl, hogy politikai menedékjogot kér. – A hölgynek szívlárvája van – fontoskodott a biztonsági tiszt. – Sürgős ellátásra szorul, nem engedhetjük ki a Zen bolygóról. Karanténba tesszük, amíg ki nem vizsgálják a gyanút. Ferrero gróf láthatóan nem szokott hozzá, hogy egy közrendű a szavába vágjon. Felemelte az állát, és olyan metsző, megvető pillantással mérte végig a japánt, hogy az idegességében elhallgatott és pánikszerűen mosolyogni kezdett. Taina udvariasan biccentett, így üdvözölte a főnemest. A fegyver nem rezzent a kezében. – Sajnálom, gróf úr, hogy újra zavarom. Nem mondta ki, hogy a gróf tartozik egy szívességgel. Amikor Calderon a Wellstonon haldoklott, Taina segítsége kellett, az ő tudatán át jutottak el a kapitány elméjébe, és így tudták a férfit a kardok meggyógyítani, teste tartalékait feltölteni. A gróf az adósa, és ezt mindketten tudták. – Dehogy zavar! Sőt! Mulatságos lány maga. Politikai menedékjog? Elképzeltem őfelsége arcát! Bizonyára azt gondolná, hogy a nemzeti hősét megakadályozzák a kitüntetés átvételében. Első dühében azonnal intervenciós csapatokat küldene, és megszállná az űrgyalogság a bolygót. Hát, nem izgalmas helyzet?

Taina elsápadt. A Sexert lázadás után az intervenciósok itt felejtették magukat öt évig, aztán mikor távoztak, egy katonai támaszpontot hagytak maguk után, ami a mai napig megmaradt. A japán biztonsági emberek is megdermedtek, élükön a középkorú tiszttel, aki a néma csendben felcsuklott. Ferrero gróf közben kedélyesen mosolygott és jelentőségteljesen várt. Taina megértette, hogy mire. Nyelt egyet, és leeresztette a fegyvert. Megadta magát. Az utasszállító kapitánya azonnal kitépte a kezéből. A japánok is előreléptek, hogy foglyul ejtsék, de Ferrero gróf vidáman közbeszólt: – Apropó! Biztosak benne, hogy szívlárva? Az olyan gusztustalan! És roppant fertőző. Ha felmerül ez a gyanú, karanténba kell tennem a teljes naprendszert. Nem kockáztathatom a Ferrero-hajókat, ugye megértik? A császár rám lenne dühös, ha egy ilyen fertőzést behurcolnánk a Galaktika több bolygójára, talán le is fejezne érte. – Nem kell aggódnia, uram, ez csak egy gyanú. Kivizsgáljuk, és majd tájékoztatjuk önt, gróf úr. – Ó, aggódjanak a japán kolóniák! Az egyhavi karantént azért elrendelem, hiszen ha mindenféle vizsgálat nélkül is lárvára gyanakodnak, akkor arra bizonyára alapos okuk van. Minden kereskedelmi hajó leáll, senki nem juthat se ki, se be. Az utasszállítás csak részben az enyém, így muszáj lesz a birodalmi járványügyieket hívnom, hogy ellenőrizzék a három bolygót. Mit is mondott, hogy hívják? Ha mégsincs féreg, természetesen a kieső forgalom miatt a kártérítési igényemet majd benyújtom a főnökeinek. Hatalmas haszontól esek el, de fő a Birodalom biztonsága! A biztonsági tiszt homlokán láthatóan megindult egy izzadságcsepp. Hebegett-habogott. Ferrero gróf hamar megunta, és nagyvonalúan legyintett: – A hajómon ki tudom vizsgálni az esetet. Ha ez megfelel. Taina megkönnyebbülten figyelte az eseményeket. Ferrero gróf pillanatok alatt megoldotta a helyzetet, könnyedén és főleg vér nélkül. – Húsz perc múlva ott vagyok – mondta búcsúzóul a nemes, és kilépett a vonalból.

Hont kapitány megpróbálta kidobni a hajóról az űrkikötő biztonsági embereit, de azok ragaszkodtak ahhoz, hogy megvárják a kis hajót. A kapitány végül legyintett, és vidáman Tainához fordult: – Bocsánat a kellemetlenségért! A japánok mind furák. Mármint nem úgy értem, maga nem. Tudja, mit meg nem adnék egy közös felvételért? A fiamnak elfelejtettem ajándékot venni, és rajong a Wellston hőseiért. Megtenné nekem? Ha mégis lárvája van, vállalom a korai halált. Taina zavarba jött, de a másik két űrhajós is kérlelni kezdte, a lelkesedés annyira furcsán hatott meglett, felfegyverzett férfiak szájából, hogy hamar igent mondott. Egy ETA-36 tulajdonosával az ember lánya ne vitázzon. Elindították a felvételt, és a kapitány leült mellé, dedikáltatta az épp kezébe akadó tárgyat – egy önmelegítős, zöld kávéspoharat –, majd kérdezgetni kezdte: – Milyen érzés volt, amikor meglátta a támadókat? – Ijesztő. Az ember azt hinné, az ilyen dolgok csak mással esnek meg. – Sok sebet szerzett? – Nem, a férfi tiszttársak óvtak minket, a kapitány sem engedte, hogy bajunk essen. A kapitány. Vagyis Calderon... Taina azonnal észbe kapott, és igyekezett semleges válaszokat adni. Hamar belemelegedtek a beszélgetésbe, és egy idő után inkább őróla kérdezett a borostás férfi, és nem a támadásról. – Ez a lila és rózsaszín haj nagyon különleges. Nem ismertem fel vele. – Egy kedves úr ajándéka volt nemrég. Igazán megtisztelt vele. – Sok rajongóval találkozott? – Nem, dehogy. Tekintettel voltam a családomra, és így nem adtam interjúkat. – Tekintettel? – A biztonságiak közül az egyik fiatalabb japán gúnyosan felnevetett. Kerek arcán megvetés ült, miközben a szavakat köpte. Ő már akcentus nélkül beszélte a galaktikus nyelvet. – Ha lenne magában tisztelet, akkor engedelmeskedne a családfőjének. Taina arca megkeményedett:

– Hálás vagyok a Mamamoto családnak, hogy befogadott, de nem engedem, hogy korlátozzanak. – Ön szégyentelen és hálátlan. Tainát felingerelte az ellenszenv: – Akkor lennék hálátlan, ha engedelmeskednék a Mamamotóknak! Az apám és az anyám Tivesgei volt, és én vagyok az utolsó, aki viseli ezt a nevet. Nem érdekel, mi tapad hozzá, vagy milyen ára van. A fiatal japán gúnyosan horkantott erre. Tainában düh lobbant, eszébe jutott a családi mondás, amit annyit hallott gyerekként az anyjától: – „A sólyom röpül, akkor is, ha a veréb a bokor alatt gubbaszt. Mi hát a különbség, ha a szél ugyanaz?” A japánok döbbenten összenéztek. Az előbbi fiatalember idegesen pislogott. – Nem tudom, miről van szó, de itt az ideje, hogy lekotródjanak a hajómról – jegyezte meg a borostás kapitány ellenségesen méregetve a japánokat. Taina felállt, és megfordult, hogy a háta mögött megnézze a radart. Az ablakon át látta, hogy az Aranyszárny épp akkor bukkant fel a semmiből. A neve ellenére egyszerű, unalmas, ezüstszínű kisgépnek látszott, a formája alapján akár csupán bolygó körüli feladatokra szánt űrsikló is lehetett volna. De mikrougrás a Zen mellett? Milyen hajtómű képes erre?! A tömegvonzás miatt minden térugrásnál el kell távolodni a bolygóktól, és ez több óra valós idejű hajózást jelent. Az utasszállító így haladt eddig, de az Aranyszárny egyszerűen odaugrott melléjük, valószínűleg a bolygótól. Szét kellett volna szakadnia a kis hajónak! – Eh, kapcsoljátok ki a felvételt! Itt vannak! – mondta kissé kelletlenül a borostás kapitány. Látszott rajta, még szívesen beszélgetne a nemzeti hőssel. – Köszönök mindent, a fiam hálás lesz érte! Taina kedvesen biccentett. Az Aranyszárny ügyesen manőverezve az utasszállító zsilipjéhez kapcsolódott. A japán biztonsági tisztek hiába várták Ferrero grófot, a nemes nem jött át a hajóra, az egyik emberét küldte át. A vézna, magas, harmincéves fickó be sem mutatkozott, csak hanyagul intett, hogy kövesse a lány.

Taina elköszönt, majd a fehér bevásárlótáskát markolva átment a másik hajóra. Az Aranyszárny mindössze egyszintes hajó volt. A zsilip után egy rövid, egyenes folyosóra jutottak, a fémfalon két-két ajtó nyílt jobbra és balra is, valószínűleg a kabinok. A folyosó végén lévő ajtóhoz mentek. A vezérlőterem olyan volt, mint bármely más hajóé, a falakon körben műszerek, a zöld, sárga, kék ledek egyhangúan égtek, hiába várt Taina valami mást, akár a nemesekre jellemző aranyozott díszítést vagy a technikai újítás csodáját. A jázminillatú légfrissítő nem tudta elnyomni a hajó gyári szagát. A navigátori székben egy űrhajós ült, Taina kísérője letelepedett a férfi mellé. – Kisasszony! – Ferrero gróf elegánsan biccentett, de nem mozdult, az egyik pultnak támaszkodott. Halványzöld ruhája bal vállán apró, finom, fekete hímzés futott végig, le egészen a csuklójáig. A férfi tartásában több száz év társadalmi különbsége érződött, Taina csak közrendű volt, míg ő főnemes, a transzcendens feudalizmus egyik vezető Házából. – Gróf úr! – Taina nem tudta, hogyan viselkedjen, így zavarában meghajolt. Csak későn kapott észbe, hogy a mélyen kivágott, fehér ruhában ez inkább kihívó lehetett, mint tiszteletteljes. – Köszönöm a segítségét! Ferrero gróf elgondolkozva végigmérte tetőtől talpig, aztán ellökte magát a pulttól, és Tainához sétált. – Milyen csinos ebben a ruhában! – Túl közel állt meg, és bár sem az arca, sem a testtartása nem tükrözött szexuális vágyat, mégis maga a közelség zavarba ejtő volt. Taina tudta, hogy a gróf teszteli. Bizonyára sok nőt látott, akit megszédített a nemesi rang, a pénz vagy épp az a megfoghatatlan személyes kisugárzás, ami egyaránt sajátja volt az apának és a fiának, Calderonnak is. – Köszönöm a bókot. Álruha – felelte tömören Taina, és arcizma sem rezdült a főnemes közelségére. A japánoknál amúgy is kisebb a megszokott távolság, amit két ember között természetesnek tartanak, biztos volt benne, Ferrero grófot jobban zavarja az ízléstelen intimitás. A gróf egy pillanat múlva tényleg hátrébb lépett.

– Ne köszönje, ez sima üzlet. Az adósa voltam, és kiegyenlítettem a számlát. Kaphatott volna jóval többet is cserébe. Hallottam, ki akarják házasítani. Ennyire ellenére van az esküvő, hogy inkább elhasznál egy főnemesi kegyet? Taina az ősz hajat nézte, de nem érezte a kornak járó tiszteletet. A gróf előbbi szavai otrombán hatottak a vezérlőteremben. A két űrhajós valami számításba mélyedt, nem törődtek a beszélgetéssel. – Úgy érti, a fia élete és egy ötperces holohívás nincs egy súlyban? – kérdezte naiv csodálkozással a lány. A kimondatlan sértésre a gróf elmosolyodott. Felfogta, hogy a lány rossz apának tartja és megveti. Nem volt semmi melegség ebben a mosolyban. – Ismeri Ferdinandot? Ki az a Ferdinand? Tainának beletelt két másodpercbe, míg rájött, hogy a gróf másik fia. A gróf csak a felpillantó navigátorok miatt hozta szóba, vagyis Calderon valódi személye még a bizalmas emberei előtt is titok. És csak ekkor fogta föl, hogy hibázott. Mégpedig súlyosan. A gróf most azt hiheti, bizonyságot kapott arra, hogy közte és Calderon között mélyebb kapcsolat feszül, ha a fia bevallotta a származását. Pedig Taina maga jött rá. És talán Calderon sem tudja, hogy tisztában van vele, milyen magas rangú parancsnok alatt szolgált. – Ki ne ismerné Ferdinand grófot? A hírek még a magamfajta, egyszerű peremvidékihez is eljutnak. – És megkérdezhetem, milyen kapcsolat fűzi a fiamhoz? – A fiam szót halványan megnyomta, utalva arra, hogy Calderont érti alatta. – Amilyen a fűszálat a magasban szárnyaló sashoz. Ugyanaz a szél fúj körülöttünk, mégis más világban élünk. A gróf hosszan nézte, az arca kifürkészhetetlen volt. Taina tudta, felméri őt, minden rezdülését. A csendet az egyik navigátor dörmögése törte meg: – Kész a számítás, uram. De még kéne némi valós idejű hajózás, ha nem akar testi hatást. – Sietünk, ugorjon most. – Igenis. Húsz perc, és a Neon mellett vagyunk. A szomszéd naprendszerben? Közvetlenül a bolygó mellett?!

Taina szinte levegőt venni is elfelejtett, olyan izgalomba jött. Milyen hajtóműve van a hajónak? Milyen vezérlőrendszer? Bárcsak leülhetne az irányítópulthoz, bárcsak vezethetné! A szeme rátapadt a monitorra, izgatottan fürkészte a számokat. – Jöjjön, kisasszony, kóstolja meg a kávénkat. – A gróf hangja túlzottan szívélyessé vált, és Taina azonnal lesütötte a szemét, felfogta, hogy megint hibázott, a másik megsejtette a mohóságát, és óvakodott hadititkokat kiadni. A lány nem ellenkezett, hanem kecsesen biccentett, és rá sem nézett a monitorra, úgy ment ki. A folyosón jobbra az első ajtó mögött egy elegáns ebédlő várta. A falakat itt már selyemdrapéria borította, a halványbarna négy színárnyalata keveredett, harmonikusan kiegészítve a dohányszínű padlószőnyeget. A helyiség közepén egy mahagóniasztal állt és csak két szék, úgy tűnt, a gróf nem evett az embereivel. A fal mellett egy méregdrága Brasilo kávéautomata és egy plafonig nyúló, áramvonalas, faberakásos élelmiszer-automata állt. Mellettük újabb asztal, immár egyszerűbb, valószínűleg a legénységnek. A gróf a kávéautomatához lépett, míg Taina letelepedett a szebbik asztalhoz. Szándékosan ült le, látta, hogy Ferrero gróf egy pillanatig bizonytalanul néz rá, majd felfogja az üzenetet, és merevvé válik az arca. Ő, az őrgróf rá lett kényszerítve arra, hogy udvariasságból kiszolgáljon egy senki közrendűt! – Milyen kávét kér? – kérdezte kedvesen Ferrero, várva, hogy zavarba jöjjön a hatalmas exkluzív választék láttán. – Csak egy mézes capricót kérnék, köszönöm. Még soha nem ivott ilyet, egy filmben hallotta a mondatot. Hirtelen nagyot rándult a hajó, és Taina körül elmosódott a világ, aztán mikor újra képes volt körbenézni, hosszú másodpercekig megkettőzve látta a tárgyakat. – Ne aggódjon, csak ugrott a hajó. Túl közel volt a bolygó, a látás torzulása a testi mellékhatás. Ferrero gróf megnyomott pár gombot, és a készülék halkan zúgni kezdett. Igazi kávészemeket őrölt, a pörkölt kávé különleges illata betöltötte a helyiséget. Amikor elkészült az ital, Ferrero gróf szeme sem rebbent, tökéletes udvariassággal vitte az asztalhoz. Majd a saját kávéját is odahozta,

mellé egy kis tálcán két kiskanalat és cukrot, aztán letelepedett ő is. Félrehajtotta a fejét, úgy nézett Tainára, a mozdulattól jóval fiatalabbnak tűnt a koránál: – Különös lány maga. Ha jól tudom, az édesapja nem szamuráj volt, hanem pingpongozó. A lány bólintott, majd kíváncsian arra gondolt, vajon sejti-e bárki, hogy apja kiváló célzóérzéke a lézerfegyverek kezelésén is látszott. Tőle örökölte a százszázalékos lőlapok iránti vágyát. – Igen, egyszerű sportoló volt, a Holió bolygó holdján laktunk az edzőterem mellett. – Bátor ember lehetett. Úgy hallottam, már rég távol élt a családtól, amikor az egyik látogatása során teherbe ejtette a kedves édesanyját. Egy hét múlva megkérte a kezét, és mikor a család csak több hónap múlva akarta az esküvőt, egyszerűen megszöktette a lányt, és hazaküldte a házasságlevelet. – Igen, a szüleim nagyon szerették egymást. – Taina nem értette, hogy a grófot miért érdekli a családfája, de semmitmondó társalgásnak ez is megteszi. – De nincs idősebb testvére. – Aztán kitört a Sexert-lázadás és a Kétéves háború. Anyám elvetélt, nem sokkal azután, hogy értesült a szülei haláláról. – Szegény asszony. A mondatnak némi éle volt, de vajon miért? Taina hiába figyelt, nem értette, így inkább belekortyolt a kávéba. A narancsos aroma igazán egyedi zamatot adott az amúgy is különleges kávénak, a méz pedig kiemelte az eredeti kesernyés ízt. Élete legjobb kávéját itta, kár, hogy a társaság elrontotta az élményt. Vajon Calderon is ilyen lesz idősebb korában? Nézd meg az apját, és lődd le a fiát, gondolta cinikusan Taina. – Nehéz időszak lehetett. Aztán jóval később megszületett ön, de sajnos, maga ötévesen elvesztette az apját egy balesetben. Jól tudom? Taina csak bólintott, és újra belekortyolt a kávéba, várta, hova akar a gróf kilyukadni. Alaposan utánanézett az életének, az biztos. – Annyira nagy szerelem nem lehetett, ha az édesanyja rá három hónappal már nőül is ment egy Mamamoto szamurájhoz, sőt arra csábította, hogy hagyja ott a családját, és éljenek egy másik bolygón.

Taina elmosolyodott. Ezzel akarja megbántani? Évek óta hallgatja a gyalázkodást a Mamamoto család nőtagjaitól, tapasztalja azokat az apró szurkálásokat, megvető összenézéseket, melyeknek a nők az igazi mesterei. – Ó, igen, anyám nem akart a Zen bolygón élni. Meg is értem, egyszer büntetésből felsúroltam vagy hatvan verandát. Pechemre még pont kiskorúnak számítottam, amikor meghalt ő és a nevelőapám. Így Mamamoto nagyapa lett a gyámunk, és muszáj volt a kúriára költöznünk a húgaimmal. – Tudja, meglepő, hogy a nevelőapja elengedte a flottához. Ez az engedékenység nem vall egy jó családból származó szamurájra. – Hát, nem volt lelkes, de édesanyám jósolt a Sezi-féle gin-ji kövekkel, így kénytelen volt meghajolni az ősök akarata előtt. – Nohát! Egyszerű, de zseniális – bólintott vidáman a gróf. – Már értem, kitől örökölte a képességeit. Taina értetlenül pislogott, de nem felelhetett. A hajó újra megrázkódott, és a lánynak megint kettős látása lett, súlyosbítva egy erős fejfájással. Hasogatott a tarkója. A kávé kilöttyent, szerencsére nem a fehér ruhájára, hanem az asztalra. Taina körbenézett, de nem látott takarítórobotot a helyiségben. A gróf nem törődött a kávéval, sem azzal, hogy az befoghatja a méregdrága mahagóniasztalt, hanem őt bámulta, próbált belélátni. Taina megunta az elmejátékot: – Semmilyen képességem nincs, gróf úr. Egyszerű katona vagyok, ha azt mondják, menjek, megyek, ha azt, hogy haljak, halok. A fia a parancsnokom volt, csak együtt harcoltunk, nem volt köztünk szexuális kapcsolat, nem kell aggódnia. Hát, szexnek semmiképp nem lehet nevezni azt, ami történt, gondolta Taina. – Ugyan! Nem azok a nők a veszélyesek, akik az ágyukba fogadják a férfit, hanem azok, akik csak félig bontják ki a ruhájukat. Ráadásul ön katona, sőt jó katona. Pontosan ez aggaszt. Tartsa távol magát a fiamtól! A gróf bele sem kóstolt a saját italába, hanem felállt: – Megérkeztünk a Neon bolygóhoz. Van kedve megnézni? Igazán látványos innen fentről a légkört védő energiaburok fénytörése. Mindig is csodáltam ezeket az embereket, ha a burok megszűnne, szénné égnének az intenzív napsugárzás miatt.

– Úgy tudom, a rendszerben csak itt ideális a gravitáció. Taina szíve szerint elkortyolta volna a havi bérét érő kávékülönlegességet, de kecsesen felállt, és követte a grófot. Az ajtóból még visszafordult, rendszerető lelkét idegesítette a koszosan otthagyott asztal: – Nem kellene egy takarítórobotot beindítani? – Ha elhagyjuk a helyiséget, automatikusan előjönnek a robotok a falból. Egy pillanat, forduljon meg! Ez valami jel a hajában? Taina megrázta a lila haját, hogy jobban láthassa a gróf. Majd visszafordult, és vidáman mondta: – Csak egy írásjel. A bátorság jele. Meglepetésére a gróf arcából kifutott a vér. A férfi – talán hogy időt nyerjen – automatikusan a karját nyújtotta, mintha nemes hölgyet kísérne. Taina engedelmesen belékarolt, de közben nyomasztó módon az jutott eszébe, hogy Calderonból is kihozza a mély megrendülés a gyerekkori neveltetést. Vajon min döbbent meg ennyire Ferrero gróf? Átmentek a rövid folyosón, és a vezérlőteremben a gróf szintén automatikusan elengedte a karját. Az egyik navigátor azonnal jelentett: nem szállnak le a Neonra, hanem a kikötő parancsnoka feljön a vendégért, és leviszi. – Nagyszerű! – mondta a gróf, és attól kezdve a Neon fénytöréseiről beszélt. A bolygó monumentális, többrétegű energiapajzsa napenergiával működött, és Tainát máskor lenyűgözte volna a technikai rendszer, főleg azok az apró részletek, melyeket a gróf tudott róla, de most inkább a férfi viselkedése nyomasztotta. Amikor megérkezett a lenti hajó, a gróf kikísérte őt a folyosóra. Már becsukódott mögöttük a vezérlő ajtaja, és a folyosón kettesben arra vártak, hogy a kintiek rácsatlakozzanak a zsilipre, amikor a nemes halkan megjegyezte: _ Téved, ha azt hiszi, a fiam szerelmes. Családi vonás, hogy vonzódunk a veszélyes nőkhöz. – Nem kell aggódnia. A Wellston túlélői nagy levelezést folytatnak, de a kapitány nem ereszkedett le közénk, velem sincs kapcsolatban. – Maradjon is így. Cserébe adok egy tanácsot: szálljon rossz hajóra, ne érjen oda időben a kitüntetés átadására. Akkor talán van esélye túlélni.

Túlélni?! Taina szava elakadt. Aguri is a halálát jósolta. Mi az, amit még a külvilági Ferrero gróf is tud, csak ő nem? Mi folyik itt? A zsilip kinyílt, és a tésztaképű, gyors beszédű kikötőparancsnok szinte rájuk zúdult, és arról magyarázott, mekkora megtiszteltetés, hogy ő viheti le az őrgróf vendégét, persze a legnagyobb diszkrécióval. Apró, fekete szeme szüntelenül ide-oda cikázott, azonnal felmérte a hajót, Taina domborulatait, Ferrero gróf elegánsan őszülő haját. Ferrero gróf csak biccentett a férfi felé, de nem méltatta üdvözlésre, hanem egy rutinos, idős világfi mosolyával lehajolt Tainához, és igen félreérthetően köszönetét mormolt. Meg se várta, hogy kizsilipeljenek, hátat fordított és visszatért a vezérlőbe. Taina beleharapott a szájába, és míg a kikötőparancsnok hízelkedő monológját hallgatta, Ferrero gróf szavain gondolkozott. *** Oregon admirális az irodájában ült. Már napok óta nyugtalannak érezte magát. Ott volt az érzés minden reggel, ahogy bement a Hatos Admiralitás parancsnokságának hatalmas üvegépületébe, és magára maradt a gravoliftben. Ott cikázott a gondolat, amikor kiadta a flottának a napi parancsokat, vagy döntött a kényes ügyekben. Az egész hétre rányomta a bélyegét a gyanú, hogy valaki belelát a hadgyakorlat titkos rendszerébe. Más gond is akadt, a Tives lány hat napja bejelentkezett a Neonról, de még mindig nem érkezett meg. Hol a fenében lehet? Egy óra múlva kezdődik a Galaktikus Riport! Bezzeg Calderon ma este landolni fog. Hogy a pokolba ért ide ilyen hamar a külső szektorokból? Hat nap alatt megérkezett nyolc helyett. Oregon admirális ingerülten dobolt az asztalon. Valószínűleg nem kellett volna azt mondani ennek a nemesi huligánnak, hogy siessen, és akkor most nem villózna a gépén négy szabálysértési feljelentés különbözők bolygókról. Körbenézett az irodában. A méretes íróasztalon túl két szék állt, a padlót bársonyszőnyeg borította. A hatalmas üvegablakon gyors, türelmetlen cseppekben pergett le a halványzöld eső. Virágzott a helyi algaflóra, és ilyenkor – évi hat napon át – a levegő tele volt a zöld porral, a csapadék belemosta a földekbe, és persze az épület előtt

parkoló siklóját sem kímélte. Reggel elfelejtette bekapcsolni az energetikai védőburkot, úgyhogy már megint viheti mosatni a járművet. A csontos arcú admirális körbefordult a hatalmas bőrfotellal, és megnézte a háta mögötti falon lógó képet. Őfelsége ifjúkori képmása egy gusztustalanul giccses aranykeretből tekintett le rá. Legszívesebben megkérdezte volna a képet, mit gondol. Tényleg behatolt valaki a rendszerbe? Vagy ő lett öreg korára paranoid? És egyáltalán! Calderon kapitány fantazmagóriájára semmi bizonyíték. A Wellston támadása mögött talán zsoldosok álltak, és a helyszínről távozó Leviatán űrállomás is gyanús volt, ráadásul a Sexert Ház zászlaja alatt hajózott, de ez még kevés. Nincs logikai kapcsolat, túl merész az a következtetés, hogy a császár veszélyben van. Őfelsége képét nézte, főleg a szemét, és eszébe villant az igazi császár igazi tekintete. Hogy hihetné bárki is, hogy ezt az embert meg lehet ölni? Oregon nem volt gyáva ember, ám Őfelsége előtt félt. Az admirális sosem volt vallásos, sose hitt a transzcendens dolgokban, pusztán elfogadta, hogy a tibetiektől eredő transzcendens feudalizmus egyik alaptétele a hit. Amikor az emberiség kirajzott az űrbe, és a bolygóközi háborúkban a Kínai Szövetség erőfölénye elsöprő lett, a tibeti nép maradékát deportálták egy lakhatatlan bolygóra. Hónapokig tartó, lassú kínhalál lett a sorsuk, de a mérgező, fullasztó légkör, az elviselhetetlen meleg és a nyomorúságos, férges élelem ellenére nem indult a túlélésért patkányharc, ahogy egy normális emberi közösségben történt volna. Két évvel később egy eltévedt csempészhajó megtalálta a települést. A halottak egy köves fennsíkon feküdtek, döbbenetesen furcsa tömegsírban. Középen Loszang Gyaco, a dalai láma ült, az ölében egy karddal és egy fémtokba zárt üzenettel. Körülötte száznyolc szerzetes, kezükben málát tartva, a buddhisták imafüzérét. Ezt az első kört nyolc hasonló, száznyolc fős emberi gyűrű vette körül, de ezek közepén nem ült senki, hanem egy-egy kard volt, amit a lakóházaknak gúnyolt silók acélfalából kovácsoltak. Legszélen, a külső gyűrűkben lévő testek egy többezres, hatalmas spirálban helyezkedtek el: nők, férfiak, gyerekek egyetlen borzalmas és gyönyörű emberi láncot alkottak. A csempészhajó kapitánya kibontotta a fémtokot, elolvasta és követte az üzenetben foglaltakat. Hogy mi volt ez, soha egyetlen

történész sem tudta meg. A halottakról, a helyről, a kardokról több száz felvétel készült, de magáról az üzenetről egy sem. Három év múlva egy eldugott hajón – a világ nagy derültségére – megkoronázták I. Onang császárt. Különböző bolygókról nyolc befolyásos férfi támogatta. Csak egyetlen közös dolog akadt bennük, ez pedig a hit, a saját vallásukba vetett mélységes hit volt. Tizenkét év alatt legyőzték az összes bolygót, minden egyes naprendszer az ő uralmuk alá került, ha csatát vesztettek is, a háborút megnyerték. Kikiáltották a transzcendens feudalizmust, de a közrendűeknek meghagyták a bolygószintű demokratikus választásokat, és részben önmaguk kormányzásának jogát is. Oregon admirális a falon lógó képet bámulta. Egyszerűen borsódzott a háta a császár láttán, mikor az a Wellston roncsainál megjelent. Neki! Noha a Kawasa-mocsarat is megjárta, számos harci helyzetben tanúsított halált megvető bátorságot. Nem tudta mire vélni. Ez nem normális félelem volt. Megdörzsölte az állát, és sóhajtva visszafordult az asztalhoz. Információra van szüksége. Muszáj valami bizonyítékot találnia a támadásra! Amikor találkoztak, a császár egy faemelvényen ült törökülésben, egyszerű ruházatban. Mellette rózsaillatú füst csíkja szállt fel. Pusztán egyetlen kérdést tett föl, míg a két főnemes, Eterno Ferrero és Utulien Fay tengernagy halálos sápadtan állt az emelvény mellett és várt a válaszra. „Ön katona. Mit súgnak az ösztönei, lázadás készül ellenem? A két gróf lassan, kétségbeesetten egymásra pillantott, és Oregon rájött, egy vita eldöntése miatt hívatta a császár. Gyanította, hogyha nemet mond, Ferrerónak árt, ha igent, akkor Fay tengernagynak. Kitérő választ akart adni, valamit, ami elhárítja a felelősséget, de a nyelve nem mozdult, csak bámult azokba a szigorú, kemény, fekete szemekbe. Aztán a józan ész válaszát akarta adni, a méricskélő valóságét: nincs bizonyíték. De a torka összeszorult, a hang nem tudott kibújni. Végül feladta, és csak gondolattalanul bámulta a fekete szempárt. A császár tekintete ekkor megenyhült, és az admirális úgy érezte, hogy hatalmas teher gördül le a mellkasáról, mintha víz alól bukkanna föl.

A császár elfordult tőle, és először az egyik, majd a másik nemesre nézett. A tekintete alatt a szálfatermetű Fay tengernagy még sápadtabb lett, egyenes gerincét mintha már csak a flotta ruhája tartotta volna mereven, homlokán gyöngyözött a veríték. Ferrero gróf viszont meggörnyedt, befont, fehér haja a homlokába hullott, mint egy gyönyörű műalkotás, olyan szép volt a férfi, ragyogott belőle valami művészi és valami védtelenség. – Nem lázadás. Merénylet – mondta hirtelen Oregon admirális, úgy bukott ki belőle, mintha azt mondaná: ne öld meg őket. A császár ránézett, és hirtelen felnevetett. Szerényen, kedvesen. Olyan váratlanul lett teljesen más ember, egy átlagos, alacsony, pofaszakállas öregúr, hogy ez még riasztóbb volt, mint az előbbi nyomasztó légkör. Mintha két személyisége lenne. – A jó kérdés fél siker, nemde? – mondta kedélyesen Őfelsége. – Azt hittem, utálja a nemeseket. Ó, nem, inkább ne feleljen, még a végén fej nélkül távozna. – Talán a merénylet igaz lehet, és tévedtem, Ferrero nem egy ravaszkodó patkány – köszörülte meg a torkát Fay tengernagy, megragadva a mentőkötelet. – Talán tényleg csak merénylet, nem újabb Sexert-lázadás. És persze, Fay barátom sem hazaáruló – mondta habozva, elegánsan Ferrero gróf, beleegyezve a felkínált kompromisszumba. Oregon admirális elhessegette az emléket. Újra a szobáját bámulta, és az ablakon lecsorgó zöld esőt. Kocsimosatás, igen, ez épeszű gondolat. A császár hipnotikus szeme, nem, ez nem épeszű gondolat. Calderonnak fegyelmit kell adni a gyorshajtásért, ez épeszű. Két főnemes fogja megtorolni, hogy rettegni látta, ez nem épeszű gondolat. Információt kell szerezni a tervezett merényletről, ez épeszű. Be kéne avatni a veterán csapatot, ez nem épeszű... Egyszerűen megfelelő dobozba kell tenni a dolgokat. – Uram? – Beller vékony, zavart hangja hallatszott az iroda ajtajából. Oregon admirális szíve hatalmasat dobbant, annyira megijedt. – Utálom, amikor így beront ide, ugye tudja? Mit akar?

– Bocsánat, uram – felelte a nyúzott arcú, karikás szemű nő. – Megérkezett Hegamon kapitány és Jakusi műszaki tiszt. A dísztermet már előkészítettem, szállingóznak az újságírók. – Küldje be a két tisztet, jobb, ha csak a kezdéskor találkoznak a hiénákkal. Tives? – Még nem jött meg, uram. Megírjam azért a behajózó parancsot? A Hazan cirkálóról reggel hívtak, kérdezték, hogy jön-e a pótnavigátor. – Hazan? Nem a Mammamia kérte ki? A Hazan cirkálón Gorkij kapitány szolgált, aki hiába volt nemes, nem kapta meg az admirálisi széket, helyette Oregont nevezték ki, emiatt évek óta hűvös utálattal viseltetett iránta. – Nem, a Hazan, valószínűleg elnéztem a múltkor, uram – felelte zavartan a szőke lány. Szidást várt, de az admirális csak legyintett, kisebb problémája is nagyobb volt ennél. – Leléphet! Hamarosan besántikált Hegamon kapitány, a lábán egy fémszerkezettel, ami az átlőtt inakat stimulálta. Mögötte Jakusi műszaki tiszt ballagott, sapkája a kezében, az arcán bizonytalanság. – Parancsnok, én képtelen vagyok erre – mondta kétségbeesetten Hegamon a kölcsönös köszönés után. – Meg tudja csinálni. – Nem, ez egy rémálom! Mindenki nemzeti hősnek tart, azt hiszik, én szabadítottam ki a tiszteket a fogságból, én vezettem a vezérlő ellen a támadást, sebesült lábbal! Nem vagyok képes hazudni! Hegamon hosszú monológba kezdett. Oregon admirális hagyta, a köpcös tiszt hadd eressze ki magából a feszültséget, végül, amikor a férfi elfáradt, csak annyit mondott neki: – Ha kínos kérdést kap, mondja azt, hogy hadititok, és nem válaszolhat. Élő adásban lesznek, úgyhogy figyeljenek minden szóra. Beller visszajött: – Uram, Tives felhívott minket, csak most engedték holofonálni. Tegnap találtak egy hullát a szállodájában, és mindenkit kihallgattak. Még a szomszéd bolygón van, csak este hétkor landol. Elnézést kér. – A mázlista – morogta Jakusi, a nagydarab kínai. – Micsoda ürügy! Fogadjunk, direkt... – Biztosan személyesen lőtte le, nehogy ide kelljen érnie! – jegyezte meg epésen Oregon. Már nagyon unta a két férfi sirámait.

– Leszúrták – pontosított a szöszke Beller, de Oregon admirális ingerült tekintetét látva sürgősen tisztelgett és kiment. – Tives nélkül nem tudom, megcsinálni – aggodalmaskodott Hegamon. – Ebből elég! Kifelé! Ha Calderon szerepe kiderül, akkor az haditörvényszéket jelent. Tartsák észben! Oregon is felállt, és biztos, ami biztos, lekísérte a tiszteket az első emeleten lévő díszteremig. Addig is figyel rá, hogy az újságírók ne férkőzhessenek a közelükbe. A terem zsúfolásig megtelt, minden ülőhelyet elfoglaltak a magas rangú katonák és a riporterek. A levegőben ceruza méretű, zümmögő kamerák lebegtek, a különböző bolygók híradósai mind maguk akarták felvenni a képanyagot. Oregon elhessegette az egyik túl szemtelen eszközt, ami ettől a földre zuhant. A közelből fojtott káromkodás hangzott. Jakusi és a fájós lábú Hegamon a pódiumhoz ment, és helyet foglalt a piros, csepp alakú székben, szemben velük Joshino riporter ült, a szokott idegesítően nyájas mosolyával. Harmincéves, helyes uniszex férfi volt, ruhától függően nőnek vagy férfinak is kinézhetett, annyira androgün arccal és alkattal rendelkezett. Felháborodottan gesztikulált, amikor megtudta, hogy a csinos japán nő nem lesz jelen. Őrá akarta építeni az egész beszélgetést. Az adás elindult, és a riporter azonnal megfékezte magát. Túláradó kedvességgel felkonferálta a két feszengő férfit, méltatta a hősiességüket, bátorságukat, és mikor azok végre ellazultak, és már egy ostoba viccen is nevettek, föltette az első kérdést: – Jakusi műszaki tiszt, maga a kínai kisebbséghez tartozik, a népét évszázadok óta kollektiven háborús bűnösnek tekintik a tibeti nép kiirtásáért. Milyen érzés kitüntetést átvenni a trónörököstől? Úgy érzi, ezzel kárpótolhatja kicsit a világot a tibeti holokausztért? Hátul az ajtó mellett Oregon admirális felszisszent. Ki volt az az idióta, aki ezt a riportert engedte ide? Beller?! Jakusi idegesen hebegett, valami olyasmit mondott, hogy ő nem érez diszkriminációt az ősei miatt, és így nem is ilyen érzésekkel megy majd a kitüntetésért. Aztán a beszélgetés további részében próbált minél ritkábban megszólalni.

Hegamon kapitány is csak ötölt-hatolt, ahogy a nőtlenségéről kérdezték. Látszott, ez nem az a téma, amiről szívesen cseveg. Oregon admirális egyre erősödő rossz érzéssel figyelte a beszélgetést, aztán a nyolcadik percben bekövetkezett, amitől félt, bár nem úgy, ahogy várta. – Nagyon érdekes hajó lehetett a Wellston. Ki volt a másodkapitányuk? – Tessék? – Hiányzik a listáról, sem a túlélők, sem a halottak között nem szerepel a neve. Ne válaszolj, szuggerálta Oregon, és a tiszt megérezte, mert elfordult a riportertől, kétségbeesetten az ajtó felé nézett, egyenesen Oregonra. A riporter követte a pillantását, és elhúzta a száját. Majd erőszakosan és gúnyosan azt taglalta, hogy egy rendes hajón kellene lennie helyettesnek, és milyen trehány hadihajó az ilyen. Szándékosan megbirizgálta Hegamon hiúságát és szabálytudatát, aki pillanatokon belül kikérte magának ezt, és kifejtette a „jó hadihajóról” szóló oktatási nézeteit. Sajnos, azt is kibökte, hogy ő volt a másodkapitány, de azért tartotta magát a fedőtörténethez, hogy kinevezték a támadás előtt. – Ki vezette a hajót a támadás előtt? Hol volt és mit tett alatta? – A kérdések pergőtűzként záporoztak, Joshino érezhette, hogy beletalált valaminek a közepébe, mert érdeklődve előredőlt. – Sajnálom, de ez hadititok – felelte makacsul Hegamon. Oregon admirális összeráncolta a homlokát. Ebből baj lesz. A riporternek nem kellettek valódi válaszok. Úgy tette föl a kérdéseket, hogy azzal erősen sugalmazta a hallgatóknak a válaszokat. – Egy ekkora hadihajóra hogyan lehet árulás nélkül feljutni? Volt valaki, aki segített az anarchistáknak? Szövegkörnyezet, üvöltötte volna legszívesebben Oregon a két tisztre. De ők látványosan összenéztek, és egyedül Oregon tudta a teremben, hogy Anerra doktornő árulására és halálára gondolnak. Mindenki más csak a mimikát látta, ami egyértelműen „igent” mondott, hiába tagadta utána Jakusi szavakkal. A riporter hirtelen visszafogta magát, és nőies mozdulattal keresztbe tette a lábát. Oregon gyanította, hogy most fogja kiugratni a

nyulat a bokorból. Körbenézett a teremben. Hogy lehetne megszakítani ezt a riportot? De nem volt ötlete. – Önök igazi hősök. Nemcsak azért, mert harcoltak az ellenség ellen, hanem mert megvédik a felettesüket, hiába árulta el magukat. Ez az igazi emberi nagyság! A tisztek döbbenten meredtek rá, és egyszerre tört ki belőlük: – Biztosíthatom, téved! Maga egyáltalán nem érti a helyzetet! Ő nem áruló! – Ez nem igaz! Calderon kapitány soha nem ártott a hajónak! A riporter újra előredőlt, és most már nevetett: – Szóval Calderon a neve? Köszönöm, uraim! Ez nagy segítség volt. A flotta zárolta az információt, de az emberiségnek joga van tudni, hogy ki az, aki segített bejuttatni a HTX-vírust a hajóra, több száz fiatal, életerős katona borzalmas halálát okozva. És az áldozatok családjának is joga van tudni, ki a bűnös. Jakusi és Hegamon kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetet, de pont ezzel még jobban Joshino kezére játszottak. A riporter arca szinte átszellemült, annyira tudatában volt annak, hogy galaktikaméretű botrányt kavart. A riport után elvileg kérdezni lehetett volna, de Oregon admirális modortalanul közbelépett, és kiszedte az újságírók karmai közül a két katonát, élő adás ide vagy oda. Visszavitte őket az irodába. A folyosón utánuk zúdultak a lebegő kamerák. – Sajnálom, annyira sajnálom! – dörmögte idegesen Jakusi. – Minden rendben. – Oregon admirális figyelmeztetően az ablak felé intett, ahol már lebegett pár szemtelen kamera. Néhány élelmes riporter az épületen kívülre navigálta a ceruza méretű gépeket, hátha a felvétel alapján egy szájról olvasó program a hangszigetelt ablaküveg ellenére is kilesheti a beszélgetést. Hegamon és Jakusi idegesen egymásra nézett, és csendben maradt. Szinte szétfeszítették őket a ki nem mondott szavak. Oregon felhívta a biztonságiakat, hogy küldjenek embereket, akik elkísérik a két tisztet a szállodájukig. A Wellston cirkáló hetekig javítás alatt áll, addig a túlélők hazamehettek a családjukhoz. Akinek nem volt hova, azt elszállásolták a flotta nyaralójában.

A biztonságiak elég sokára érkeztek meg. Oregon admirális megígérte a két tisztnek, hogy holnap benéz hozzájuk. Megkönnyebbült, amikor elmentek. – Uram, égnek a vonalak – jött be Beller, de aggodalma mögött valami boldog várakozás feszült. Szőke hajában apró, kék csatok fénylettek, arcát finoman kisminkelte. Meglepő volt a változás a korábbi, nyúzott kinézetéhez képest. – Dobja ki a firkászokat! – Őket már elküldtem. Ezek a Wellston túlélői. Fel vannak háborodva, nyilatkozni akarnak. Oregon káromkodott. Az ablak felé pillantott, de eltűntek a kémkamerák, ő kevésbé volt izgalmas, mint a két tiszt. Mit tegyen? Calderon nevét megtudták, már bármit csinálnak, focim lesz a kapitányból. Ha kicsit megkapargatják az életét, az egyetemi huligánságtól kezdve a kadétlányos botrányig, a gazdasági okokból elvesztett hajóig mindent kiderítenek. Olyan hazaárulót csinálnak belőle, hogy nemcsak a karrierjét törik ketté, de a lábát sem teheti ki az utcára, mert azonnal meglincselik. Viszont ha nyilvánosságra hozzák, hogy nemzeti hős, akkor logikus a kérdés, miért titkolta. Fuccs a hadgyakorlaton a lázadók kiszűrésének. Ha meg kiderül, hogy főnemes és dolgozik, a császár példát fog statuálni. A legalacsonyabb rang, amiben kisnemes lehetett, az admirálisi szék volt, és ők ingyen szolgáltak, soha nem mocskolták volna be a kezüket fizetéssel. Főnemesként pedig csak Fay tengernagy és négy ellentengernagy szolgált a flottánál. Vajon mi jobb Calderonnak? Ha elveszti a becsületét, vagy ha a császár kivégezteti? Oregon nem tudta eldönteni. Ismerve a nemeseket, a válaszban nem volt biztos. – Beller, kérjen időpontot Fay tengernagytól, beszélnem kell vele. Csak ő oldhatja fel a titoktartási parancsot. Ha akarja. Oregon gyanította, hogy a tengernagy nem lesz bánatos a botrány láttán, de remélte, hogy felülemelkedik a Ferrerók iránt érzett utálatán, és valami megoldást talál a helyzetre. Akár a valódi áruló nevét is nyilvánosságra lehetne hozni. – Igen, uram, felhívom.

– Várjon... – Oregon jobban megnézte a szőke nőt, a fitos orrát, és a tövében üldögélő anyajegyet. – Calderon hamarosan landol. Csak nem vele fog találkozni? – De igen, uram. – Beller szeme boldogan ragyogott. – Nemrég üzent, hogy vigyek neki másik egyenruhát, mert sajnos a régi tönkrement. Katonai futárral hozattam, remélem, nem baj. – Nem. Jobb, ha visz neki, mielőtt egy szál lepedőben kezd rohangálni a kikötőben a sajtó nagy örömére. Más van még? – Most érkezett a lánya, odakint várja. – Kicsoda?! Oregon esküdni mert volna, hogy nem csinált gyereket az utóbbi negyven évben. Döbbenten kiment az előtérbe, ahol Beller pultja állt. Egy gölleres, neonzöld térdvédős, kék topot és fekete sortot viselő, izmos kamaszlány hangosan szürcsölte a dobozos üdítőt. A zöld, virágos bukósisak alól kilógott a lila-rózsaszín, derékig érő haja, csuklóján csiricsáré láncok villogtak, hátán egy félig lapos hátizsák fityegett. A lány felállt, felkattintotta a sisakot – kivillant alóla Taina Tives fáradt, karikás szeme –, majd némán lecsukta a fél arcot takaró sötétített üveget. – Nem a lánya? – kérdezte értetlenül Beller, aki szintén kijött utána. – Szia! Mehetünk? – Taina kedvesen Beller felé fordult. – Neked meg sok sikert az estéhez! Az egész emelet drukkol. Oregon értett a szóból, és körbenézett. Az előtérben, ahol a titkárnő pultja állt, csak hárman voltak, de a folyosó végén a lift mellett ott ácsorgott két riporter. – Maga elpletykálta, hova megy este? Megőrült, Beller?! A kapitányra szabadítja a sajtót! A nő arcából kifutott a vér, valamit hebegett arról, hogy ő nem gondolta, és olyan kedvesek voltak a tudósítók. – Az a táska ott az asztalán? Abban van az egyenruha? – Igen – mondta kétségbeesetten a szőke nő. Oregon a fejével intett, mire Taina odagurult, és gyors mozdulattal betűrte a táskát a hátizsákjába. Beller szemét elfutotta a könny. – Sajnálom, Beller. Még egy fél órát próbáljon meg mosolyogni, aztán menjen haza – mondta Oregon, és intett a „lányának”, hogy kövesse.

A lift előtt rájuk tapadt a két riporter, és az épület aulájában is még három, nyilatkozatot akartak. Oregon admirális hosszú léptekkel átvágott közöttük, Tives utánagurult, könnyed mozdulatokkal lavírozott a modern görkorcsolyán. Odakint már nem esett, de az úton még csillogtak a zöldes vízfoltok. Lassan esteledett, a házfalakon futó hirdetések élesebb fényre váltottak. A közvilágítást elnyomták a színes, ugráló, villózó reklámok. Beültek az admirális koszos siklójába, és a férfi felemelkedett. Körülötte zizegtek a kém kamerák. Áldotta az eszét, hogy nem suhanóval jött, azok csak négy méterig emelkedhettek, de a sikló könnyedén felment a magasabb légi utakra, ahová a kamerák már nem bírták követni. Taina a lábához tette a hátizsákot és levette a fejéről a virágos sisakot. A Wellstont ért támadás után sem volt ennyire nyúzott az arca, és ilyen karikás a szeme. – Szép munka volt, Tives. Örülök, hogy megjött, de pocsékul fest. Minden rendben? – Igen, uram. – Tives, ha udvariaskodni akarok, elmegyek a tiszti klubba. – Bocsánat, uram – sóhajtott a lány, és megdörzsölte a szemét. – Otthon családi balhé volt, meg kellett szöknöm. Meg a Wellston óta rosszul alszom, rémálmaim vannak. Az elmúlt két nap sem volt könnyű a rendőrségen. – A rémálom poszttraumás stressz. Idővel elmúlik, ne aggódjon. Miért csukták le? – Tegnap hajnalban a szállodában találtak egy japán hullát, és mivel én voltam az egyetlen japán, a nyomozók nem engedtek el. Utána azt hitték, hamis a személyi kártyám, mert biztos nem én vagyok a nemzeti hős, és csal a retinaszkenner, így elvégezték a DNS-vizsgálatot is. Húsz órát voltam bent. – Ismerte a halottat? – Nem. – Taina őszintén megrázta a fejét. – Még sose láttam. Megmutatták a holttestet is, szerintem valami politikai dolog lehetett. Ha a szamurájok leszámolást tartanak, mindig eltüntetik a hullát, de most otthagyták, miután átdöfték a kontyát a saját tőrével. – Mármint a haját? Ez normális? – Nem az. A haj levágása vezeklés minálunk, de az átszúrása fogalmam sincs, mit jelent.

Oregon oldalra sandított. A lány feszültnek tűnt, de nem a hulla aggasztotta. Annál inkább a mostani helyzet. – Mi lesz most Calderon kapitánnyal, uram? Landolás alatt az utasok is az élő adást nézték. Láttam a beszélgetést. – Nem tudom, ez Fay tengernagy asztala. Calderon este érkezik, jobb, ha nem jön be az Admiralitásra. A ruhákat elviszi neki, de előbb még teszek bele valamit. A lányon nem látszott érzelem: vagy nem érdekelte, hogy láthatja a kapitányt vagy vigyázott az arcvonásaira. Az admirális leszállt egy parkolóban. Már rájuk köszöntött az este, most indult meg az igazi élet az utcákon. Fiatalok nevetgéltek mindenfelé. – Menjen, igyon egy kávét! Addig megcsinálom, amit akarok. Tives kérdés nélkül kiszállt és elgörkorcsolyázott egy cukrászda felé. Izmos combjával, lobogó, színes hajával tényleg kamasznak tűnt, nem katonának. Oregon egy pillanatra sajnálta, hogy nincs lánya. Elhessegette a gondolatot, és felnyúlt a sikló plafonjára. A kárpit alatt titkos rekesz lapult, benne egy karkötő alakú számítógép. Aki megjárta a Kawasa-mocsarat, mind kissé paranoiddá vált, még egymással is csak titokban tartották a kapcsolatot, naplózást nem végző szervereken, lenyomozhatatlan eszközökkel. Oregon bekapcsolta a gépet, a karkötő kivetítette a monitort és a billentyűzetet. A férfi belépett a galaktikus hálózaton a szado-mazo oldalakra, és ott is az űrlapfetisiszták csoportjába. A csoport leírása szerint mindenkit szívesen látnak, aki videofelvétellel bizonyítja, hogy egy elektronikus formanyomtatvány kitöltése közben spontán orgazmust ért el. Utána kaphat jelszót a csoporthoz. Oregont rengeteg üzenet várta, a veteránok hetek óta azt taglalták, mi a pokol történhetett a Wellstonon, és miért ilyen karót nyelt ő, hogy nem mesél, amikor pedig még a hadititkokat is meg szokták osztani egymással. Itt nem voltak rangok, nem volt tekintélytisztelet, ő is csak egy tag a sok közül, hiába volt a valóságban néhányuk főnöke. Az admirális sóhajtott, hazaárulásért akár le is lőhetik. De a Kawasát is azért élték túl az emberei, mert tudta, mikor, melyik parancsot kell megszegni. Calderonnak segítségre van szüksége, ez a kölyök állandóan pengeélen táncol. Kurta, rövid szavakkal leírta a Wellston eseményeit, és a gyanút, hogy Sexert áll mögötte, illetve azt

is, hogy talán valaki belelát a flotta rendszerébe. Kérte, tartsák nyitva a szemüket, és bármilyen gyanús dolgot látnak, jelezzék. Tudta, hogy megkezdik a nyomozást, mindenki a maga területén, összehívott egy találkozót is, öt nappal későbbre. Nem várt választ, kilépett a rendszerből. Utána letörölte a kis gépen az összes adatot, és egyetlenegy dokumentumot hozott létre, Calderonnak. Már fejből tudta a nemesek és a kapitányok listáját, annyit bámulta. Begépelte gyorsan, és még néhány parancsot mellé, majd kikapcsolta az apró gépet, és becsúsztatta Taina zsákjába a ruhák közé. Taina húsz perc múlva tért vissza, egy piros nyalókát szopogatott, aminek a pálcikája idegesítő módon zenélt. Beült a siklóba, kivette a szájából a nyalókát, mire az a férfi nagy örömére elhallgatott. Oregon a sikló holofonjáról felhívta a kikötőparancsnokságot. Megtudta, melyik dokkba érkezik Calderon, és megtiltotta, hogy ezt az információt bárkinek is kiadják. – Lerakom a dokk mellett – mondta a lánynak, miután befejezte a hívást, és felszállt a siklóval. – Calderon a kabinjában bontsa ki a csomagot. Vissza fog küldeni valamit, maga pedig elhozza holnap reggel, mikor felveszi a vezénylési parancsát a Hazan cirkálóra. – Egyenruhában jöjjek? – Igen, és nyilatkozzon a sajtónak. Próbálja meg tompítani a mostani botrányt, de ne mondjon konkrétumokat. – Igenis, uram. A dokkhoz menet nem beszélgettek. Oregon kedvelte azokat az embereket, akikkel a hallgatás nem kínos csend, hanem az egység természetes része. Tives ilyen volt, egyszerű, nyugodt, kiegyensúlyozott, még fáradtan is olyan stabil, mint egy bolygó kőzete. Lehetett rá építeni. Kirakta a lányt a kikötőben, és pár pillanatig nézte, ahogy könnyedén siklik a görkorcsolyán. Karkötője villózott a rosszul megvilágított kikötőben, neonzöld térdvédője miatt robothatást keltett a mozgása. A Békanyál kopott fémteste körül suhanók álltak, valószínűleg riporterek. Oregon elmosolyodott, aznap először. Ha valaki, hát Taina biztosan átjut közöttük.

*** Calderon az elmúlt napokban jókedvűnek érezte magát. Ibrahim rövid ideig tartózkodott a hajón, és abból is két órát szunyókált – Calderon udvariasan átengedte a kabinját –, de a nemes gondolkozásmódja mintha egy régi, elfeledett kapcsolót átkattintott volna benne. Miután Ibrahim elment, már nem érezte magát olyan talajtalannak. A neje, Mara halála után magányos volt, bármit érzett iránta, szerelmet vagy mélyebb, játékosabb vágyat. A Wellston elvesztése is kihúzta a lába alól a talajt. A kard pedig a személyisége alapjait ingatta meg. Pedig ez ostobaság. Ő mindig önmaga marad, erre jött rá. Ibrahim mellett nemesként viselkedett, Alion navigátorra katonaként reagál. Vajon Taina láttán mi lenne? Valószínűleg férfi, aki a nőt akarja. Ez ennyire egyszerű. Vidámsága átragadt a tisztekre is, sokkal kellemesebbé vált az élet a hajón. Főleg, hogy korábban Dejneka ébresztette Ibrahimot, és igen alapos költögetés lehetett, mert fél óra múlva kerültek csak elő. Azóta a szőke űrgyalogos egyszer sem akart csábító űrdémont játszani Calderon reggeli kávéjába hasalva, amiért is a kapitány módfelett hálás volt – Ibrahimnak. Az évad utolsó Hallasi-estélye is szerencsés időpontra esett, Calderon rávette Alion navigátort, hogy siessenek. A tisztek kissé túl rutinosan szegték meg a hajózási szabályokat, és olyan közel ugrottak a bolygókhoz, amilyen közel csak lehetett, így elkerülték a hosszas valós idejű hajózást. A bolygóközi közlekedési szabályok hatalmas biztonsági holtteret hagytak, eleve nagy testű cirkálókra találták ki őket, nem pedig apró százszemélyesekre. Mivel a hajó tömege elenyésző volt, igazi kockázatot nem jelentett a kicsit közelebbi ugrás. Calderon gyanította, hogy már régóta így spórolnak az üzemanyagon. E héten Rory Sod is viselkedett, igaz, a kapitányi kabinban a zuhanyt átprogramozták a kölkök, hogy váltogassa a hideg és a meleg vizet, meg az ágy is kéjes nyögéseket hallatott, amikor ráfeküdt, de Calderon ilyenkor rutinosan hívta Tea űrmérnököt, és próbált nem figyelni a csinos, izgága fenékre, míg a tiszt elhárította a problémát. Később Rory Sodot szerelmével üldözte egy repülő fizikapéldatár, Dragon pedig a kötelező egészségügyi szolárium alatt pecsenyevörös

lett, valószínűleg Tea űrmérnök sajátos bosszúja nyomán, így hamar megszűntek a kellemetlen meglepetések a kapitányi kabinban. A Galaktikus Riport azonban elfújta ezt a szertelen jókedvet. Az ebédlőben a teljes legénység összegyűlt az izgalmas műsorra. A tisztek is kikönyörögték, hogy aki szolgálatban van, az hadd nézze a vezérlőben az adást. Calderon szívesen látta volna Tainát a képernyőn, így megengedte, hogy bekapcsolják. Nem éppen erre számított. Merev arccal figyelte, ahogy több milliárd ember előtt hazaárulónak bélyegzik. Rosszulesett neki, átkozottul rosszul. Eszébe jutott a tucatnyi pillanat a támadás alatt, amikor az életét kockáztatta. Emlékezett a lézerek villanására a folyosón az ellentámadás alatt; a fulladásra, ahogy a levegő kisurran az űrbe, míg ö egy közlegényt tart selyem kötélen; az anarchisták vezetőjére, ahogy kést szorít a torkának, és a borzalmas, vértől csuszamlós párharcra. A kard is emlékezett, és megfeszült a dühtől. Becstelennek bélyegezték, legszívesebben legyilkolta volna a riportert, szétverte volna a képernyőt, Calderon alig tudta megfékezni. Eddig állatként gondolt rá, most ébredt rá, hogy sokkal tudatosabb lény, sokkal több mindent megért. A riport után kínos csönd maradt a vezérlőteremben. Nabuko elgondolkozva karmolászta magát, Mina Dei-Anang sűrűn pislogva bámult ide-oda, Dejneka karba font kézzel, mereven ült és Alionra várt. A zömök, tüsi hajú navigátornő némán elővette a fegyverét, és megnézte a töltet szintjét. A kard nem jelzett veszélyt, Calderon rájött, a nő most nem fenyegetésnek szánta, hanem önmagát nyugtatja a fegyver babrálásával. A vezérlő ajtaja szétnyílt. Tea űrmérnök és Illira Sod jött be. Csak megálltak az ajtóban és hallgattak. Kínos, gyűlölettel teli csend volt. – Beszéld meg Oregonnal az áthelyezését – vetette oda végül Sod professzor Alionnak, keresztülnézve a kapitányon. Calderon arca megfeszült a megalázástól. Nem bírta tovább: – Én vezettem a Wellstonon az ellentámadást. Ez az a titok, amit nem mondhattak el az embereim a riportban. Nem döbbentek meg, hanem értetlenül bámultak rá. Aztán Dejnekából kitört a nevetés, igazi vaskos, űrgyalogos röhögés, és mind csatlakoztak hozzá. Nem hittek neki.

Calderon érezte, ahogy elborul az agya, a combjára szíjazott kard szét akarta tépni a fémpántokat. Összeszorította az állkapcsát, próbálta legyűrni a transzot. Egy villanásra észrevette, hogy Alion szemében aggodalom villan, és a nő ujja ráfonódik a lézer gombjára, valószínűleg érzi a veszélyt. Calderon felállt, és gyors léptekkel kiment a vezérlőből, miközben próbálta megfékezni a kardot. Odakint a központi téren tömeg állt, a nők hangosan vitatkoztak, úgy tűnt, az egész hajó felbolydult. Calderon láttán elhallgattak, és ellenségesen figyelték. A férfi sietősen átvágott közöttük, nem érdekelte, hogy félreértik, nem érdekelte, hogy drámai távozása menekülésnek tűnik, csak egy dologra koncentrált, hogy ne legyen véres, csonkolt holttest belőlük. A szobájába zárkózott, és elkezdett beszélni a kardhoz. Nőket nem lehet megölni, ártatlanokat nem szabad leszúrni, és amúgy is ez egy ostoba tévedés, nem tudják, mit tesznek... csak mondta, mondta, fel-alá járkálva a csöppnyi szobában, és a kard, ez a transzcendens kis szörnyeteg feszülten figyelte. Először próbáltak szavakban kommunikálni. Calderon nem volt róla meggyőződve, hogy érti a nyelvet a lény, de abban biztos volt, hogy az érzelmeket a legapróbb villanásokig követni tudja. Calderon kifulladásig beszélt, és a legrosszabb volt, hogy nem szóvirágokkal kellett a Játékot űznie, hanem őszinte érzésekkel, és ez nehéz volt, nagyon nehéz. Aztán a kard lecsillapodott, és ő fáradtan leheveredett az ágyra, mellkasára tette a fegyvert, és immáron másról mesélt. A régi szülői kastélyról, az első kardleckéről, Marcóról, a közrendű vívóról, akivel barátok lettek, és aki meghalt. Maráról, aki olyan volt, mint egy műalkotás, szépségével és lenyűgöző személyiségével. Jó volt a haldokló, agytumorban szenvedő lány mellett a hős szerepét játszani, ő volt a fehér ruhás herceg, és Mara beleszédült a csodába, hogy tényleg eljött érte, megtestesült a lányszobák vágya. Frank, a sógor jól érezte, ez nem szerelem volt, hanem valami más. Aztán Taina jutott az eszébe, és hirtelen elfogytak a szavai. A kard figyelt egy darabig, aztán csalódottan zümmögött. Calderon elterelte a gondolatait, és Sexert báróra gondolt. Még mindig semmit nem tud a lehetséges támadásról. Sötétben jár, kósza megérzésekre hallgat.

Vajon alkalmatlan Ferrerónak? Na, és kapitánynak? Már megint van egy lázadó legénysége. Ez úgy látszik, belőle fakad. De mit kéne tennie? Mit kéne máshogy csinálnia? Megérezte a nehézkedési erőt. Az antigrav szabályozó megint vergődött, pillanatokra kihagyott, és ilyenkor hatalmas súly préselte Calderon testét az ágyhoz. Valószínűleg landolnak. Calderon nem jött ki a szobájából akkor sem, mikor a hajótest nagyot zökkent, és földet értek. Húsz perc múlva a számítógépe felzizegett. Nem fogadta a hívást, tudta, hogy Beller az, meghozta az új egyenruhát. Mehet bájologni. Sóhajtott, felállt és a kardot az ágyra dobta. A lény azonnal az elméjébe nyúlt, szinte szűkölt, hogy vigye magával. Calderon is üresnek érezte magát a gondolatára, hogy elválnak. Valahogy meztelenné vált a fegyver nélkül, sokkal jobban, mint az egy szál lepedőben. – Elég! Majd ha megtanulsz viselkedni, akkor viszlek emberek közé! Calderon kiment, de pár lépés után legszívesebben visszafordult volna. Szinte a mellkasára ült a kard hiánya. Kamaszként csak divatnak hitte, hogy a felnőttek állandóan mindenhová magukkal viszik a kardjukat, most értette meg, hogy ez kényszer, mélyről jövő, belső szükséglet, egy erős szimbiózis. Megrázta a fejét. Már csak az kéne, hogy egy fémdarab parancsoljon neki! Mit képzel ez a vakarcs! Újra átvágott a belső téren, már jóval kevesebben voltak. Épeszű űrhajós kikötő láttán azonnal kámforrá válik. Csönd lett, ahogy elhaladt egy kisebb, beszélgető csoport mellett, a nők ellenséges tekintettel méregették. A vezérlőterembe érve meglepve látta a háttal álló kamaszlányt a jópofa gölleres szerelésben, a lila-rózsaszín hajjal. A lány megfordult. Calderon lába a földbe gyökerezett. Taina?! Ösztönös mozdulattal a lepedőjéhez nyúlt, szinte belekapaszkodott. összeszorította a száját a felvillanó döbbent tekintet láttán. Azt hitte elsüllyed, azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, bárcsak a Sexertek plazmát dobnának az űrhajóra!

Nem így képzelte el ezt a találkozást, nem így képzelte az első viszontlátást. – Mit keres a hajómon, Tives?! *** Taina még sosem érezte ezt az őrült, bizsergető izgalmat, amit a Békanyál láttán. Milyen lesz Calderon? Leülnek beszélgetni? Elmondja a férfi, hogy mit gondolt a riport láttán, megosztja vele a rossz érzéseit? A barátot, a harcostársat látja benne? Vagy meghívja a kabinjába? Marasztalja éjszakára? Csak reggel kell az Admiralitáson jelentkeznie, addig szabad, övék az éj, a végtelenül hosszú idő, ami ugyan elég egy ölelésre, de kevés egy életre. Vagy többet akar? Vajon fontos volt a kapitánynak a közös teázás? Vajon felégette másnap a lelkét? Érzi a hiányt? Akar érte küzdeni, akarja a préda-vadász örök játszmáját, a legszentebb férfi-nő párharcot? Annyi kérdése volt, és olyan hatalmas izgalommal várta a találkozást, hogy szinte átrobbant a külső zsilip előtt álló tucatnyi riporteren. A tudósítók az éjjeli kimenőre igyekvő nőket faggatták, akik azonban lerázták őket, rövid szoknyájuk kihívóan libbent, látszott, hogy unalmas interjú helyett másfajta szórakozást keresnek. Taina észrevett négy kamaszt, akik a hajó mellett fociztak, a labda sárga ledekből álló kontúrja fel-felvillant a rosszul megvilágított dokkban, néhány égő már kihunyt, az átlátszó műbőr bevonat sem tudta megvédeni ezeket egy-egy erősebb rúgástól. A fiúk tizennégy év körüliek lehettek, amikor Taina odagurult és bemutatott göllerrel pár ugrást, légpárnás üzemmódban, meg néhány ügyes csavart a levegőben, azonnal abbahagyták a játékot, és vigyorogva figyelték. Hamar megismerkedtek, és Taina kérésére beszóltak a vezérlőbe. Már a kamaszok nevetésében is volt valami zavaró, amikor megtudták, hogy ruhát hoz Calderonnak, de ahogy belépett a hajóba, még inkább erősödött ez az érzés. Nem is a kopott hajóbelső miatt, hanem mert a beszélgető emberekből sütött az ingerültség. Taina elhaladt a belső téren, a négy kornyadt tuja mellett. Külön kéne tenni az

egyiket, a páros szám nem jó, a négyes különösen nem, a halált jelenti. A tuják nem boldogok, ez látszott rajtuk. Ahogy belépett a vezérlőbe, négy nőt pillantott meg. A negyvenes, izmos, zömök navigátornő köszönés nélkül fogadta: – Örülök, hogy ruhát hozott annak a ficsúrnak, már kezdett elegem lenni belőle. Nabuko, csörgesd meg! Ficsúr? Tainának beletelt két másodpercbe, mire megértette, hogy Calderonról beszél. Zavartan pillantott a navigátorra. Egy tetovált arcú, vézna lány szó nélkül odalépett a vezérlőpulthoz. Taina szemét vonzotta az arcán a minta, az egymásba csúszó fogaskerekek. A lányból sütött a nihil, az ilyeneket az öregek óvó szeretettel veszik körül, és zen kertekbe küldik, hogy a természet szépsége a lelkűk és a szakadék közé álljon. – Figyelj, rohadtul nem érdekel! Kimenőt akarok ma éjjelre! – Szólalt meg az izmos, magas, szőke tiszt türelmetlenül, valószínűleg a félbeszakított beszélgetést folytatta. Erőszakos, nagyhangú nő volt, ha idősebb lenne, akár kiképzőtiszt is lehetne. – Az sem érdekel, ha idegyűlik a bolygó összes riportere, én ma éjjel leiszom magam és szexelni fogok, világos? – Dejneka, elég legyen! Holnapig bírd ki, akkor találkozom Oregonnal, és kidobatom. Nem kellett mondani, hogy kit. Taina jókedve elpárolgott. A vezérlőben két helyen kilógtak a kábelek, a kapitányi szék karfája csorbán, megolvadtan árválkodott, az egész helyet belengte valami erőteljes negatív atmoszféra. Es ezek a tisztek... A Wellstonon sokszor haragudtak Calderonra, de ilyen hangot soha nem merészeltek volna megengedni maguknak, még a háta mögött sem. A negyedik nőre nézett, a sudár, fekete bőrű tisztre, de az álmosan pislogott, nem vette védelmébe a kapitányt. Valahol teljesen máshol járt. – Nem veszi fel – mondta épp a vézna, tetovált nő, amikor nyílt az ajtó, és Calderon belépett. Taina megfordult, és egyszerűen lefagyott, mint egy rossz kompjúter. Csak bámulta meredten a félmeztelen férfit, és azt hitte, nem jól lát. Calderon? Megalázva? Pőrén? Az ősökre, mit műveltek ezek vele?! Calderon is némán bámulta, és olyan ösztönösen, kétségbeesetten indult a keze a lepedő felé, hogy Taina majdnem elsírta magát.

Legszívesebben máshol lett volna. A férfi úgy érzi, elvesztette az „arcát”, és ő, amilyen nyomorultul szerencsétlen – ezt meglátta. Odahaza egy szamuráj akár el is vágja a torkát annak, aki megpillantja „arc nélkül”. Soha többé nem lesz már ugyanaz a kapcsolatuk. Mindent tönkretett ez a perc. – Mit keres a hajómon, Tives?! A szokott, kötekedő hang kirántotta Tainát a hirtelen rátört kétségbeesésből. – Köszönöm a kérdését, jól vagyok – csattant fel. Próbálta megtalálni a régi vitáik ízét, visszanyerni valamit az első idők játékosságából. – És ön? Esetleg vehetné a fáradságot, hogy visszaír a volt tisztjeinek. Calderon értetlenül nézett rá, és beljebb jött az ajtóból. Az izmos mellkason már nem látszódtak a Wellstonon szerzett sebhelyek, a bőrregeneráló programnak hála a külső sérülések eltüntethetők. Vajon a belsők is? Taina reménykedett, hogy igen. – Üzentek? Mikor? – Folyamatosan, parancsnok. Legalább kétszáz levelet írtak. A férfi arca hirtelen érzelemmentessé vált, állát megemelte, ahogy akkor szokta, amikor dühös. A rövid hajú navigátornőre nézett. – Mi vagyok én, szárazdajka? – Alion vállat vont. – Biztos nem állította be a hajó vezérlését, hogy leszedje az üzeneteit a szoba gépére. Alion flegma válaszára a szőke társa felnevetett. Taina lesütötte a szemét, nem bírta nézni az újabb megaláztatást. Calderont annyira sem becsülik a tisztjei, Hogy megadják neki a minimális udvariasságot és segítséget. – Semmi gond, majd beállítom. – Calderon látszólag könnyed hangnemmel megpróbált úrrá lenni az újabb kínos helyzeten. – Meséljen! Mi történt azóta? Sikerült a pótnavigátori állás? Taina bólintott, örült a témaváltásnak. – Igen, a Hazan cirkálón leszek. Annyira nagy szerencse, hatalmas lehetőség. – A Hazan? Calderon hangjában árnyalatnyi ingerültség csengett, és Taina megérezte, hogy nem örül. Nyelt egyet. Szóval Calderon nemet várt? Azt, hogy sikertelen a jelentkezése? Nem akarja, hogy az űrben legyen?

Nem akarja, hogy kapitányi bálokon összefussanak, vagy a flotta üdülőjében „véletlenül” együtt nyaraljanak? Fájt. Mit keres ő itt egyáltalán? Fut egy olyan férfi után, aki nem tesz egyetlen lépést sem felé, és aki rangban jóval fölötte áll. Azt kívánta, bárcsak odakint lenne már, bárcsak vége lenne ennek a zavaros beszélgetésnek, és a kikötőben görkorcsolyázhatna! A hűvös menetszél lehűthetné égő arcát. Elég volt ennyi. Olyan örömmel jött, és olyan gyorsan szertefoszlott ez az öröm. – Igen, a Hazan – felelte keményen. – Holnap felveszem a parancsot, beszállok a hajóra. A kapitány mindenképpen engem akart, biztosan kíváncsi a Wellston eseményeire. – Hé! Tudom már, honnan ismerős! – kurjantott a szőke tiszt. – Maga a nemzeti hős! Istenem, maga az a fiatal nő! Hirtelen mind a négy nő lelkes lett és nevetett, köré gyűltek, tucatnyi kérdés záporozott rá, míg ő a válluk mellett Calderonra nézett. A férfi konok, hideg dühvel meredt rájuk, a szeme az arcukra tapadt, és Taina úgy érezte, elsüllyed, az igazi nemzeti hőst árulónak tartja a világ, míg ő, az egyszerű senki ekkora tiszteletet kap. Nem igaz, hogy nem számít más véleménye. Igenis számít, egy nemesnek és egy japánnak mindennél többet jelent, hiszen ők nem individuumok, hanem szerves részei egy hatalmas egységnek. – Dedikálná a sapkámat? A fiam, Dragon szívesen megismerkedne önnel! Csak magáról beszél! – Van kedve inni egyet valahol, és mesélni? – Igen, szívesen meghallgatnánk, hogyan történt – mondta a navigátornő is. Taina kínjában mosolyogni kezdett, ahogy mindig, és későn vette észre, hogy ez az első mosolya a hajón. Calderon azonnal hideg udvariassággal kezelte a helyzetet: – Tudtommal ruhát hozott. Ideadná? Taina levette a zsákját, mire a szőke tiszt erőszakosan kikapta a kezéből, és szó nélkül a kapitánynak dobta, a mozdulatban benne volt, hogy menjen már a pokolba a férfi, csak zavarja őket. – Oregon vár valamit vissza. – Tainának csak ennyit sikerült mondani, mielőtt Calderon elegánsan és fagyosan biccentett, majd sarkon fordult és kiment.

Taina legszívesebben sírva fakadt volna. Hány módon lehet megalázni valakit? A lepedővel megszégyenítették a férfit, az üzenetek hiányával a kapitányt, a mostani rajongással pedig a nemzeti hőst. – Csinálhatok közös felvételt? – kérdezte a fekete bőrű nő. – Nem! – Tessék? Meglepett tekintetek. – Takarodjanak a közelemből! Maguk soha az életben nem kapnak tőlem semmit. Döbbent arcok. Taina már nem is próbálta fékezni magát. Hideg, gúnyos szavakkal elküldte a mélyűrbe a tiszteket. Nem volt itt Mamamoto nagyapa, aki szerint egy hölgy legföljebb a kimonó ráncával és a meghajlás mélységével juttatja kifejezésre nemtetszését. Nem volt jelen Oregon admirális, aki előtt talán visszafogott katonaként viselkedett volna, és maga Calderon sem hallotta, milyen csendes, gyilkos szavakat használ. Nem mondta el, mi történt pontosan a Wellstonon, nem adott ki információt, de átadott hangulatokat, érzéseket és vágyakat. Hogy a túlélőknek Calderon a minden, Isten után az első, a kezdet és a vég, a férfi, akivé válni akarnak, a katona, akit a pokolba is követnek. Hogy mennyire fáj nekik, a kapitány hallgatása, hogy nem válaszol a leveleikre. Ők bármit megtettek volna, hogy Calderon a parancsnokuk maradjon. Kínos csönd támadt a kioktatás nyomán. A tisztek arcán szégyenkezés látszott, és még valami, amit Taina nem értett. A nők pillantásokkal beszéltek, szavak nélkül is értették egymást. – Kint leszek a hajó előtt – mondta megvetően Taina. Nem akart egy levegőt szívni ezekkel. A homlokához emelte a kezét, és végrehajtott egy tökéletesen szabályos katonai tisztelgést. A négy nő kihúzta magát, kezük egyszerre lendült, ahogy viszonozták a köszöntést. Taina biccentett, majd fejére tette a bukósisakot és kigurult a görkorcsolyával, az ajtó automatikusan kinyílt előtte. Kiment a dokkba. Még több újságíró nyüzsgött kint, mint korábban. Valószínűleg egyre többen jöttek rá, hol lelik Calderont. A kapitány – és vélt árulása – a sajtó figyelmének előterébe került.

Taina habozott. Majd azt tette, amit egy igazi nő tehet, ha a férfi, aki fontos neki, bajba kerül – biztosította a nyugalmát. Az igazán fontos dolgok apróságokon múlnak: békében otthont teremteni, a talajt, ahonnan szárnyalni lehet; harcban hátországot biztosítani, a támogató csendet. Calderonnak otthonra van szüksége, négy halált hozó tuja helyett a feng-shui lágyságára, az emberek utálata helyett hűséges harcostársakra. Taina odament a kamaszokhoz, és intett nekik, hogy tartsanak vele, jöjjenek messzebb a várakozó riporterektől, és azok kémkameráitól. A fiúk lelkesen szaladtak a gyorsan guruló lány után. A hajó lámpái csak ötvenméteres körzetben világították meg a leszállópályát, azon túl sötétség honolt, hiszen az apró, százszemélyes hajó túl kicsi volt, hogy betöltse a teljes dokkot, még a legkisebb járműveknek szánt leszállópályán is elveszett. Amikor biztonságos távolba értek, levette a sisakot, és megmutatta az arcát, a csuklóján viselt karkötő rózsaszín, sárga, zöld ledjei halványan megvilágították a vonásait. Be sem kellett mutatkoznia, mert a dundi fiú hatalmasat csuklott, és dadogni kezdett: – Maga... maga... Istenem! – Mi a nevetek? A kövérkés kamasz Dragon volt, a kék szemű, kissé arrogáns fiú Rory. Az ikerpár Boro és Jamaica néven mutatkozott be, mindketten izmos vállú, mogorva tizenévesek voltak, valahogy túl felnőttnek tűntek a korukhoz képest. – Amit mondok, az hadititok, engem lelőnek, ha kiderül, az édesanyátok pedig börtönbe kerül érte. Érzitek ennek a súlyát? A fiúk arcát csak halványan látta a félhomályban, de ahogy ösztönösen közelebb húzódtak, abból érezte a feltámadó kíváncsiságot. – Azt hittük, hogy a hajómat anarchisták támadták meg, de zsoldosok voltak, akik pénzért ölnek és kínoznak. Az a gyanúnk, hogy a támadás hátterében sokkal nagyobb dolog áll. Rory döbbenten füttyentett. – És mit akarsz tőlünk? Gondolom, nem viccből mondtad el. – Segítséget. Taina halk, pergő szavakkal beszélt, a fiúk egyre közelebb húzódtak hozzá. Érezte Dragon férfias tusfürdőjének szagát, Rory fokhagymás algapasztát ehetett, az ikrekből a foci után izzadságszag áradt. Taina a

hajába túrt, tudta, hogy a mozdulat is beléjük ég, hiszen ő is kicsit példakép. Most tanulják, mi a nő és mi a férfi, most alakul ki, mivel azonosulnak, mit utasítanak el, és ő talán nem az ideális nő, de Calderon az a férfi, aki elég erős és bátor ahhoz, hogy alakítsa a bennük formálódó világot. Taina tudta, hogy teremt, gondolatokat ültet el, vágyakat kelt. És amikor végzett, egy hümmögő csapatot hagyott ott. A hümmögésből pár napon belül gyenge nemek lesznek, majd egyre erősebb igenlések, és négy szövetséges máris akad a hajón. Calderonnak segítség kell, de ezt sosem mondaná ki a férfi. Mikor Taina visszagurult a hajótest mellé, egy tízéves gyerek ott ült a rámpán, a lábát lógázta, és mellette hevert a lány hátizsákja. Nem Calderon jött ki, nem is jöhetett a sajtó miatt, de azért mégis szíven ütötte a lányt. Aztán arra gondolt, hogy jobb is, hogy nem látja, nem keverednek újabb kínos beszélgetésbe. Volt pár jó pillanatuk, egy közös teázás és néhány csók, de úgy tűnik, nem sokat jelentett a férfinak, és jobb megőrizni ezt a keveset, mint tolakodással elveszíteni a szép emlékeket. Átvette a könnyű zsákot, és elgurult a görkorcsolyával a sötétbe, nem hívott taxit, hanem száguldott, kilométereken keresztül a hatalmas éjszakai kikötőben, míg megfájdult a lába, égtek az izmai. Aztán hirtelen lefékezett, és kinyitotta a zsákot. A sötétben nem látott, a világító karkötője adott csak némi fényt. A táska üres volt, az egyik részében az ő tiszti egyenruhája árválkodott, ez eddig is benne volt. Ezenkívül csak egy apró memóriakártyát akasztott a kapitány a belső láncra, valószínűleg Oregon ezt várta vissza. Nem talált üzenetet, nem volt semmilyen jelzés, semmilyen tárgy vagy levél, ami neki szólna. Calderon pusztán futárnak tartotta, nőként nem létezett a számára. Taina a hátára dobta a zsákot, és újra elindult, sokkal gyorsabban, veszettebben. Peregtek a könnyei. Most már egyedül volt, most már elengedhette önmagát. És míg a meleg cseppeket a légáramlat lehűtötte, majd lassan felszárította, elővette újra a közös pillanatokat, minden percet, minden megélt emléket. Búcsúzott. Egy sosem volt szerelemtől, képzelt érintésektől, a tévesen értelmezett pillanatoktól. Álmodott valamit, valami szépet, ami nem létezett. Meggyászolta, hogy el tudja engedni.

Nem biztos, hogy Calderont valaha is elfeledi. De idővel talán nem fog ennyire fájni. *** Calderon másnap arra ébredt, hogy a hajót körbevették az újságírók, a hatalmas dokkban kiválóan elfért az összes bolygó nagyobb tudósítótársasága, így mintegy ezer holotévé-társaság nyüzsgött körülöttük, repkedtek a ceruza alakú kémkamerák, és kényelmes, lebegő antigrav székeken sört iszogatva várakoztak az újságírók. A vezérlőteremben az éjszakás tiszteken kívül ott bámészkodott a nappali legénység is, és amikor belépett, mind felé fordultak. Calderon nem sokat aludt, a kard egész éjjel sértetten és éberen zümmögött, a hang nem valódi volt, csak az elmében hallatszott, de iszonyúan idegesítette. Hiába magyarázta a lénynek, hogy ő igenis kivitte később a vezérlőbe, de a lány már lement a hajóról, nem akart találkozni vele, velük. Calderon meg is értette, miért. Szégyellte magát, annyira puhánynak, annyira férfiatlannak tűnhetett a lány szemében. Hálás volt Tainának, hogy japánként reagált és nem kezdett tolakodóan kérdezősködni a lepedő felől, hanem elegánsan meg sem történtté tette a helyzetet. Majd később, máshol találkoznak, lesz még alkalom rá. Bár azért érzett némi keserűséget: igazán megvárhatta volna a lány. Viszont amit Oregon admirális küldött, annak megörült. Jó érzés, hogy a tiszt megbízik benne, és vele végezteti a nemesek és a kapitányok párosítását. Könnyedén megoldotta. Annak is örült, hogy Oregon nekiadta a kis számítógépet, amit nem lehet bemérni, sem azonosítani. Az űrlapfetisiszta-csoportot azonban furcsállta, nem a fedősztori miatt, hanem mert semmilyen elektronikai eszközben nem bízott. Minden csoport felkutatható, minden írott szó lemásolható. Odahaza a Ferrero Házban az írás szinte tabunak számított, még a hanghívást is megfontolták. – Tegnap éjjel alig jutottam vissza a hajóra, majdnem bevertem az egyik riporternek, olyan erőszakos volt – morogta Dejneka. Mina DeiAnang csak ingerülten legyintett:

– Én se voltam ruhaanyagot venni. Pedig megígértem a lányomnak, hogy varrunk majd közösen, ha megjön. A gyerekeket is ki kéne vinni a levegőre. Annyira unják már a hajót! – Reggeli közben megbeszéljük – felelte higgadtan Calderon. Fel volt öltözve, és már ez is kellemes örömmel töltötte el. Az ember nem is gondolná, milyen sokat számít egy nadrág a megfelelő helyen. Mondjuk őrajta. – Most ugye viccel? Kávézni akar, miközben ilyen állapotok uralkodnak? Nem, Calderon nem viccelt, kávézás közben kiválóan lehet gondolkozni, még akkor is, ha az egy szörnyű algakávé, de látta, a nők túl idegesek ahhoz, hogy ezt megvitassa velük. Taina kéne ide, a lány valószínűleg nem a helyzet érzelmi részét nézné, hanem a megoldáson dolgozna. Mondjuk Fay tengernagyot felkérné egy cáfolatra. Dejneka káromkodott, elege volt a kinti riporterekből. – Nem értem, mi bajuk. Én vagyok a Birodalom árulója, maguk legföljebb csak sikló matricák mellettem. Attól félnek, hogy ártok a karrierjüknek? Kimenjek nyilatkozni, hogy csakis a flotta fegyelme tartja vissza magukat a kilépéstől? A nők összenéztek, a szemek néma beszélgetéséből Calderon kimaradt. A férfi elhúzta a száját, és epésen megjegyezte: – Rendben. Megoldom a bajukat. – Várjon! Hova megy? – Elcsalom őket. Kicsit fogócskázunk a városban. – Na, persze! Tudja, mi az akcióhősök és köztünk a különbség? – kérdezte ingerülten Alion. – A számla! Nagyon menő egy ilyen kaland, de a sok összetört sikló és balesetet szenvedett civil kártérítése már kevésbé. – Rendben, akkor mit szeretnének? A nők se tudták, így a reggel veszekedéssel telt el. Calderon pokoli fejfájást kapott tőlük. Fáradt volt, ingerült és magányos. Egyre rosszabbul esett neki, hogy Taina nem várta meg, amíg felöltözik, még egy kávét se akart meginni vele. Ráadásul hazaáruló. Vajon mit éreznek most a régi évfolyamtársak? Mit szól Frank és a családja? Mit gondolnak azok a Ferrero rokonok, akik felismerték? Valószínűleg szégyellik őt.

– Ezek meg kik? – Nabuko megvakarta a tetoválását, miközben a monitorhoz hajolt. Vékony ujjaival idegesen babrált a műszerfalon, ahogy bekapcsolta a külső rádiót. Calderon csak egy pillantást vetett a kinti tömegre, majd döbbenten közelebb ment. Odakint egy szőke, katonásan rövidre vágott hajú, középkorú nő tört át a riportereken, mögötte némileg rémült ábrázattal nyolc hosszú hajú férfi jött, kezükben dobozokkal. Calderon földbe gyökerezett lábbal állt, erre végképp nem számított. Ella, az ismert író és kevésbé ismert anyós frontális támadással bevette a hajót. Két perc alatt átjutott a lenti őrökön a családi kapcsolatra hivatkozva. – Magának van anyósa? – csodálkozott Nabuko. – Tagadjanak le – nyögte Calderon, ám a tisztek kinevették, és kiráncigálták a vezérlőből a térre. Ott eleve sokan voltak, az unatkozó gyerekek és a vitatkozó legénység nyüzsgése elhalkult az idegenek láttán. – Te mocskos hazaáruló! – kurjantotta Ella boldogan. – Hát, mit képzelsz! Oda se tolod a képed hozzánk? Tudod, mennyire aggódtam? Majdnem meghaltál! Aztán Calderon nyakába borult, és ölelgette, ahogy Mara bátyjai és unokatestvérei is. Calderon azt hitte megfullad, irritálta ez a testközelség, de meg is hatódott, hogy ennyire féltették. Frank, a pszichológus sógor még puszit is adott, és röhögött, tudva, hogy utálja az ilyesmit. – Kitartás – súgta a fülébe. – Bírd ki, hogy szeretünk. Majd később kikezellek a traumából. Ami utána következett, egy atomcsapással ért fel. Ella pillanatok alatt meghódította a hajót a személyes varázsával és a dobozokban lapuló süteményhegyekkel. A gyerekek akkora ujjongással vetették rá magukat a házi készítésű édességekre, ami az anyák szívét is meglágyította. Ella őt is unszolta, hogy vegyen, de Calderon habozott, túl jól ismerte az anyósa konyhaművészetét. A nő imádott sütni-főzni, csak épp véletlenszerűen használta a fűszereket, alapanyagokat, és kétszer ugyanazt képtelen volt megcsinálni. – Vegyél már, te űrpatkány – morogta Frank a habozás láttán. – Anyát le kellett vinnem hipnózisba a receptekért, mert nem emlékezett, melyik sütiket dicsérted meg. A szakmám meggyalázása!

Calderon elvigyorodott. Igen, ezt el tudta hinni, Mara családja sose volt normális. Megkóstolta az egyik citromos-algás édességet, és meglepve sóhajtott a szájában szétáradó kellemesen savanykás ízre. Frank tényleg nagyszerű munkát végzett, jó a terapeuta a konyhában. Rory elkezdett hízelegni, és arra kérte Ellát, meséljen a kapitányról. Calderon hiába próbálta, nem tudta megakadályozni. A nők élvezettel hallgatták Ella anekdotáit, az „amikor Gen először látott tésztaszűrőt” történet különösen nagy sikert aratott. – Anya, elrabolom Gent, meg kell néznem, van-e poszttraumás stressze. – Nincs – felelte azonnal Calderon, és megpróbált kibontakozni Frank baráti öleléséből, de a pszichológus keményen markolta a vállát. – Majd anyától lesz, ne aggódj – suttogta vigyorogva. – Hírem van. A kardok, gondolta Calderon. Frank pszichológusként eljött a Wellston roncsára, és megígérte, hogy utánanéz a nemesek kezelésének. Ez nemcsak orvosi titok, de politikai titok is, Frank az életét kockáztatta az információért. Calderon szobájába mentek. Frank meglepve körbenézett a kis helyiségben: – Itt élsz? Olyan, mint egy átmeneti szállás. Mentálisan nem megfelelő környezet neked, túl negatív a... – Beszélj a kardokról! Hogy szereztél anyagot róluk? Remélem, nem húztál ujjat valamelyik Házzal. – Annál több eszem van. A Wellstonon ragaszkodtál hozzá, hogy én legyek az elmeszakértőd, és kiharcoltam, hogy felvegyenek a flottához civil kutatóként. Hát, mit mondjak, nem rajong értem a flotta pszichiátriai osztálya, most dobták vissza az erőszakról szóló publikációmat a rohadékok. Szerintük azért nem hiteles, mert nincs saját élményanyagom a tárgyban. – Frank türelmetlenül legyintett. – Ki akartak készíteni, így első esetként egy nemest kaptam. Az egyik szárnysegéd agya elborult, hol katatón állapotban van, hol pedig mészárolni akar. Semmilyen normális pszichés betegségre nem hasonlít a tünet. Két hete rájöttem, hogy nem a sráccal van gond, hanem a kardjával. Meghalt a kardhordozója egy autóbalesetben, és a kard nem tudja feldolgozni.

– Azt hiszem, a kardművész, a kard és a kardhordozó között nagyon erős, transzcendens kötelék van. Nemcsak a két ember, de a fegyver is kötődik. – Épp ezért hálás vagyok neked! Ha nem élőlényként utalsz a kardodra, soha nem jövök rá, hogy a fegyvert kell terápiába vinni, nem az embert. Az apja Fay, egy jelentéktelenebb oldalágból, imádja a fiát, és minden információt megad. – Ha az Első család rájön, likvidálják. És téged is, Frank. – Tényleg? Akkor gyorsan átolvasom az összes anyagot. Válaszul Calderon belebokszolt a sógor vállába. Frank vérbeli kutatóként egy izgalmas felfedezésért az életét adta volna. A pszichológus csak nevetett, aztán leült az ágyra és mesélni kezdett. – A Fay Ház a kardról azt hiszi, hogy az egyenesen az Úr lángpallosának egy darabja, és minden hívását teljesíteniük kell, ezért párbajoznak annyit a becsületért. A kardokat megáldják egyesülés előtt. Az első ölés nagyon sokat számít, ők bikát gyilkolnak, mert úgy hiszik, erős lesz tőle a kard, de minden Ház más állatot öl. Calderon is leült mellé az ágyra. – Hát, tényleg brutális ütéseik vannak. Nálunk a madárházba küldik be az embert, azok a nyomorult fecskék borzalmasan sokat cikáznak. Lehet, emiatt híresek a Ferrerók villámgyors riposztjai? Eddig azt hittem, csak az elegancia miatt van így, egy madárban kevesebb a vér. De valamit nem értek, az én kardom minden, csak nem az Úr lángpallosa. – Volt egy célzás arra, hogy az afrikai Beyala Ház szerint a kard totem, az ő törzsi vallásukból ez következik. Odahaza mit tanultál róla? – Semmit, pont ez a gond. Egyszerűen nem értem! Mintha szándékosan sötétségben tartottak volna. – Van egy elméletem. Szerintem a fegyver azzá válik, amivé a harcos teszi. A Fay Ház vallási gyökere a protestáns erkölcsön alapul, az eleve elrendelésben hisznek, ezért lövik le, aki nem tudja uralni a kardot. Minden tanulás egyben a nézőpontok leszűkítése is. A te családod az önálló gondolkozást értékeli. Ti vagytok az egyetlen Ház, ami hitet váltott, a hajdani erősen katolikus cukrászcsalád ma már az ősöknek hódol. Nem a vallást tartottátok fönn, hanem a hitet hozzáigazítottátok a tapasztaláshoz.

– Ez érdekes gondolat. – Calderon próbálta megemészteni. Aztán valami más jutott az eszébe: Taina. – Mi van a Hordozóval? Mi ez a kapcsolat pontosan? Frank megcsóválta a fejét. A betegéről beszélt, a fiú szinte beleőrül a kard fájdalmába és a bűntudatba. A Fay Házban tiltott a homoszexualitás, és ő vágyott a másikra, attól fél, valaki rájött, és megölték a Hordozóját. Frank szomorúan mondta, hogy ez csak egy tévedés, egy villózás volt a két fiú között, a betege nem meleg, még csak nem is biszexuális. Tévesen azonosítottak egy intenzív érzelmi kapcsolatot. A Kardtánc során egyesült a Hordozó és a kard lelkileg, csakhogy aznap éjjel egy szobában beszélgettek, majd egy ágyba feküdtek, és magától az erkölcsi tiltástól lett annyira felfokozott a helyzet, hogy hiába nem értek egymáshoz, éjjel magömlésük volt. Innét kezdve meg voltak győződve róla, hogy ez szerelem. Calderon fejébe szöget ütött a gondolat. Vajon Taina iránt mit érez? Nem lehet, hogy csak a kard műveli ezt vele? Összeszorította a száját. Nem, mielőtt Zorach felébredt volna a harctól, már előtte is tetszett neki a lány. De mihez vonzódik Taina? Hozzá vagy a kardhoz? A kard a gondolatra dúdolni kezdett, sóváran vágyott a lányra. Calderon ingerült lett, megfogta a markolatát, és durván megszorította a lényt. Nem tudott fájdalmat okozni a fémdarabnak, de az megérezte a szándékot, és megsértődve elhallgatott. Hirtelen azonban veszélyt jelzett. Frank közben a tiltásokról beszélt. A harcos megőrül, ha megöli a Hordozóját, a saját testvérét vagy az ősi kardok ellen fordul. Ezt Calderon is tudta, noha soha nem mondta neki senki. Sőt, mielőtt Frank kimondta volna, már azt is tudta, az új fegyver születése évtizedek alatt történik, a Kardteremben az ősi kard közelében átveszi annak lélektöredékeit. A kardok valamilyen módon kommunikálnak egymással, sőt rangsort is kialakítanak egymás között. – Gen, ha tudod, minek mondjam? A kard veszélyt jelzett Frank felől, noha a pszichológus látszólag teljesen nyugodtan beszélt. Calderon jobbnak látta, ha feláll az ágyról, és kikerül Frank kartávolságából. – Azt hiszem, ezt a kard tudja, nem én. Van még valami? Lassan meg kéne néznünk anyádat.

– Ezer kérdésem van. – Frank is felállt, és egy pillanatig fürkészve nézte. – De egy érdekel igazán. Miért nem kérdezted meg? – Mit? – Ne nézz hülyének! A japán lányt. Tudom, hogy nála volt a kardod, míg haldokoltál, mégsem kérdezted meg, hogy nő volt-e már Hordozó. És az se tetszik, hogy egy pszichológust se engedett magához. Mindketten hallgattok erről a dologról. Calderon sétált pár lépést, és a falnak dőlt. Már egyszer összeverekedett a sógorával Mara halála miatt, hiszen Frank rajongva imádta a húgát. Calderon szégyenkezve gondolt rá, hogy az utóbbi hetekben eszébe se jutott a meghalt kedves. A Ferrerók gyásza egy hónapig tart, erre nevelték, még a nagyapját se siratta tovább a család. Apja a saját édesapja halála után bezárkózott, nem evett, apátiába süllyedt, mégis, harminc nap múlva kitárta az ajtókat, levetette a gyászt és új emberként lépett elő. Soha többé nem beszélt a fájdalmáról. Az élet megy tovább, a halál feldolgozása a Ház iránti kötelesség. Calderon sóhajtott. De hogy értesse meg ezt a sógorral, aki még a gyász közepén jár? – Taina nem számít. Lehet, hogy a Hordozóm lesz, nem tudom. – Ha szóba hozod a lányt, akkor talán el is hiszem, hogy nem fontos. – Frank közelebb ment. A hangja elmélyült, az orrcimpája kitágult, és az eddig elfojtott indulat kiült az arcára. – Szerintem te szerelmes vagy. A húgom pár hónapja halott, és te más nő után kajtatsz! A kard veszélyt jelzett, de Calderon nem védekezett. – Tudod, én megértem – mondta Frank, és gyomorszájon vágta. Az ökle brutálisan csattant Calderon hasán. – Én kurvára megértem. – Újra ütött. – Mert jó pszichológus vagyok. – Ütött. – És megértő. Calderon köhögve előregörnyedt. Nem védekezett, remélte, a sógor így hamarabb lenyugszik, de Frank még ötször behúzott neki, azt magyarázva, hogy milyen empatikus. Amikor Calderon állát akarta megütni, a kapitány ösztönösen oldalra hajolt. – Az arcomat ne! Bálba kell mennem. – Bálba?! Te bálba jársz, amikor Mara... – Frank agya elborult, és úgy állón vágta Calderont, hogy az a falnak zuhant, fájón beütve a gerincét is.

Calderonban düh lobbant, nem elég, hogy annyi baja van, még Frank se hagyja békén. Fél percen belül már ütötték-verték egymást. Szakadtak a ruhák, reccsentek a könyökök, miközben a földre zuhantak. Zihálva csépelték egymást, minden szabály nélkül birkóztak, csak az izmok ereje és a düh számított, ahogy mindent beleadtak a küzdelembe. Hosszú perceken át verekedtek, amikor kinyílt az ajtó. Tea űrmérnök bámult be, kezében csavarhúzó. Mellette a meglepett Alion és a kevésbé meglepett Ella állt. – Á, gondoltam, hogy ezért nem veszitek föl a hívást – közölte vidáman az anyós. Calderon és Frank némán lemászott egymásról, Ella kisugárzásában volt valami, amitől Calderon rajtakapott gyereknek érezte magát. Frank is erre gondolhatott, mert kifelé menet ingerülten morogta: – Anya, már mondtam, hogy kasztrációs szorongást keltesz, ha nem tartod tiszteletben az énhatáraimat! Hátra sem nézett, és elment. Alion az ajtóban félreállt előle, és elismerően gratulált a kapitány verésért, de Frank még erre sem reagált, hanem dühösen távozott. – Sajnálom, ami történt – mondta kelletlenül Calderon, meg akarta igazítani az ingujját, de a mozdulattól végleg elszakadt az anyag. Ella csak legyintett. – Ne sajnáld. Frank rosszul viseli a húga halálát, és túl sokat elemezgeti magát. A kollégái meg inkább ártanak neki a nagy lelkizésekkel. Néha egy férfinak vér és fájdalom kell, csak így bocsát meg. Ella megölelgette őt, aztán javasolta, inkább fürödjön meg, ne kísérje ki őket, ne mutatkozzon ilyen szakadtan a legénység előtt. Calderon fáradtan sóhajtott, amikor becsukódott az ajtó, és magára maradt. Rossz érzés volt Frank fájdalma, és még rosszabb, hogy ő ezt a gyötrődést nem érezte. Már meggyászolta Marát, lezárta a múltat. Ha tudnának osztozni a közös szenvedésben, akkor erős, hatalmas barátság születne belőle, de így csak vergődés az egész. Vagy egy órát pepecselt a fürdéssel, tiszta zubbonyt vett, és átballagott az orvosi szobába, hogy rendbe hozassa az arcát. Frank és a családja már elment, a központi téren a gyerekek valami új labdajátékot játszottak, egyszerre nyolc labdával, de a folyamatos pufogás láthatóan nem zavarta a nőket, mert lelkesen pletykálkodtak.

– Kapitány, miért verekedtek? – kurjantotta Dejneka az egyik csoportból. Az űrgyalogos tolakodása elől Calderon szó nélkül bemenekült az orvosi szobába. A helyiségben egy kopott diagnosztikai gép állt, és egy elavult automatizált műtőasztal a sürgős eseteknek. Calderon végighúzta az ujját az enyhén poros asztalon. A számítógép előtt egy fél keksz hevert, a székre dobva egy gyűrött, fehér orvosi köpeny és egy kék kendő. Illira Sod töltötte be a hajóorvos szerepét is, az egyik diplomáját némi átképzéssel elfogadták, de láthatóan a nő nem rajongott a gyógyászatért. Calderon beprogramozta a műtőasztalt, és lefeküdt. A bőre bizsergett, ahogy a gép helyrehozta a megpattant vérereket, és a lila foltokat kezelte, kiszívva a szövetekből a vérömlenyt. Nyílt az ajtó, és bejöttek a tisztek. – Szóval itt van – mondta Alion. – Mégis, mi a fene történt? Miért verekedtek? Calderon lehunyta a szemét, és hiába faggatták, nem felelt. Amikor a gép végzett, és a lila foltok után a felrepedt száját is rendbe hozta, felült, és kikapcsolta a berendezést. Nem törődött a testét borító zúzódásokkal. – Alion, vegye át a hajót. Elviszem az egyik siklót. – Hova megy? Minden tele van riporterekkel! – Ne aggódjon, a kapitányi fizetésem már megjött, ha összetörök valamit, majd abból állom a számlát. Otthagyta őket, és nem foglalkozott a kint kérdezősködő nőkkel sem. Látta, hogy Rory Sod és a három kamasz összenéz, és Rory rászól a felnőttekre, hogy hagyják békén őt. A hajónak két siklója volt, melyek kívülről tapadtak a hajótesthez, de mivel a vészkijáraton keresztül kapcsolódtak a hajóhoz, belülről is el lehetett érni őket. Calderon lement az alsó szintre, és a lenti kis folyosóról átment az egyik siklóba. Amikor beült, lehúzta a kis jármű külső burkát, hogy biztosan felismerjék. Ha játszani akarnak, hát legyen. Az üvegen keresztül azonnal meglátták az arcát, és a kikötő felbolydult. A kém kamerák piócaként tapadtak a hajóra. – Megőrült? – hangzott Nabuko ideges hangja a műszerfalba épített rádión át, bár nem volt egyértelmű, hogy a távozásra érti, vagy arra, hogy akik épp a sikló alatt vannak, megéghetnek az indításkor.

Kikapcsolta a rádiót, még mielőtt a tiszt még valamit mondhatott volna, és inkább a külső hangszórót kapcsolta fel, majd teljes hangerőre állította. Füttyentett egyet, amire kint a fülükhöz kaptak az emberek, de megértették a jelzést, hogy kotródjanak a hajó közvetlen közeléből, ha élni akarnak. Villámgyorsan elhátráltak, csak a kémkamerák maradtak szenvedélyesen az ablakhoz tapadva, hogy az arca minden rezdülését felvegyék. Calderon felszállt. Megnézte a kikötő térképét, és a monitorra kivetített figyelmeztető jelzéseket, hol landol más hajó, majd észak felé indult. Több dokk felett is elhúzott, betartotta a kötelező ötvenméteres magasságot. Talán négy kilométert haladt, amikor gyorsított. A műszereken látta, hogy gyorsítanak a riporterek is. A katonai kikötő területe széltében-hosszában, negyven kilométer volt, a dokkok szélét zöld és bordó bokorcsoportok sávja is jelezte, így felülről egy hatalmas sakktáblának tűnt az egész. Szélén az Admiralitás tornya állt, az üvegépület csillogott a délelőtti napfényben. Calderon itt nem mert manőverezni, a szemtelenségnek is van határa, nem Oregon admirális orra előtt kellene törvényt szegnie. Utána egy kisebb városrész következett, szolgáltatónegyedek, szállók és szórakoztató cégek színes kavalkádja. A tetőteraszokon vidáman virítottak a piros, narancssárga és zöld napernyők, alattuk sok helyen medence vize csillant. Rengeteg ember járt az utcákon, Calderon itt nem merte lerázni az őt követő siserahadat, félt, hogy balesetet okoz. Alionnak igaza van, az akcióhősök sose törődnek az ártatlan járókelőkkel. Viszont utána már a civil kikötő következett, ami négyszer nagyobb területen feküdt, és az intenzívebb forgalom miatt a siklóútvonalak csak a dokkok határain futottak. Calderon gyorsított, aztán hirtelen lefordult a kijelölt útvonalról, és megcélzott egy parkoló hajót, mintha oda menne, ám nem lassított mellette, hanem iszonyú sebességgel a következő hajó mellé lendült, majd így tovább. Úgy cikázott a kikötőben, mint ahogy a kilukasztott lufik süvítenek ide-oda, rossz gyerekviccként idegesítve a felnőtteket. Az irányítótorony nekiállt ordibálni vele, de zengett a rádiócsatorna az anyázásoktól is, amikor Calderon – megsértve minden szabályt – egy leszálló hajó alá vágódott be. Ott el is maradt a riporterek fele, nem merték követni az utasszállító hatalmas hajtóműve alá. És maga a hajó kapitánya is habzó szájjal üvöltött.

Calderon a riporterek kilencven százalékát lerázta a kikötőben, a maradékot pedig bevitte a sűrű városi forgalomba, ahol esélyük sem lehetett vele szemben. Megérte kamaszként annyi alkalommal belopózni a Fay lányok hálószobáiba, Calderon olyan meneküléshez szokott, ahol lőnek is rá, annak idején a lányok vonzerejét határozottan növelte a szemében bátyjaik vehemenciája és vezetési képessége. Amikor eltűntek a tudósítók, berepült egy áruház mélygarázsába, ahová többnyire a földön mozgó suhanók szoktak beállni, a siklók inkább a tetőparkolókat használják. Leállította a járművet. Rossz kedve volt. Bekapcsolta a helyi holotévét. A monitoron egy lelkes riporter épp az ő mutatványairól tudósított. Calderon tűnődve figyelte a manővereket, úgy tűnik, nem jött ki a gyakorlatból. Aztán váltott a kép, és Taina látszott, ahogy fehér egyenruhában épp kilép az Admiralitás épületéből, és felteszi a sapkáját. A haja most már visszanyerte eredeti fekete színét, és szigorú, fegyelmezett kontyban feszült. Arca fáradtnak tűnt. – Kérem, feleljen! Genius Calderon az áruló? A riporterek körbevették, és erőszakosan választ követeltek. – Calderon kapitány? – kérdezett vissza Taina. Arcán látszott a meghökkenés. Aztán hirtelen nevetésben tört ki. Őszinte, kirobbanó, lányos vihogás volt, mintha valami igazán nagy képtelenséget hallott volna. – Sajnálom, de nem nyilatkozhatok – felelte, és vidáman, a fejét csóválva átvágott a riporterek gyűrűjén. Calderon elismerően gondolt a profi cáfolatra, ezt még ő se adhatta volna elő ennyire jól. Nézte a lányt, és megkeseredett a szájában a nyál. Vajon menynyi idő kell, hogy Taina elfelejtse a tegnapi kínos helyzetet? Talán egy sikeres hadgyakorlat, vagy a lázadók leleplezése ellensúlyozhatná azt a képet, hogy ő egy életképtelen, lepedőben szerencsétlenkedő puhány. Vagy az sem tudná? Calderon dühös volt magára. Hogy lehetett ennyire esetlen? Az, aki előtt a legjobb formáját akarta mutatni, meglátta a legrosszabbat. Nagy levegőt vett, és félretolta a gondolatot. Taina ráér, ezzel a helyzettel most nem tud mit kezdeni, így nem érdemes aggódni miatta.

Ellenben az információszerzés sürgős: meg kell tudnia, miért törölték a listáról, márpedig ma este bál lesz a Hallasi-kastélyban. Egész nap a riporterekkel fogócskázott, egy-egy órát meglapult valahol, majd megtalálták a vércseként figyelő siklók, melyek a várost járták őutána kutatva. Néha hagyta, hadd közelítsék meg, aztán fergeteges tempóval lerázta őket. A kard szinte végig aludt, és Calderon rájött, hogy a lény az objektív veszély helyett a mások tudatából áradó fenyegetést érzékeli. Alion gyilkos indulatára korábban figyelmeztette, és most is, kiélesítette Calderon érzékszerveit, hogy elkerüljenek egy karambolt. De amikor úgy jött a veszély, hogy az véletlen volt, és Calderon sem láthatta előre, akkor a lény sem érzékelte. Az egyik üldöző riporter bevágott egy antigravitációs, lebegő emelődaru alá, ami épp egy hatalmas betonelemet vitt az épülő felhőkarcoló tetejére, és valószínűleg a gyors légnyomásváltozás bezavarta a daru vezérlését. Calderont a véletlen mentette meg, a lezuhanó konténer oldalra fordult, így pont elsuhant mellette. Ez a képsor kiemelten szerepelt a hírekben. Majdnem otthagyta a fogát. Folyamatosan nézte a tévéadást, figyelte a kommentárokat, hol zavarta meg épp a közlekedést. Meghallgatta a csevegőműsorokat, egy pszichológus nyilatkozott az ő kockázatkereső mentalitásáról, az egyik vezető rendőr biztosította a lakosságot, hogy nem történt eddig halálos baleset, de természetesen lekapcsolják a felháborítóan szabálytalan siklókat. A médiaszakértők azon csámcsogtak, vajon Calderon áruló vagy sem, közben a korábbi élete után nyomoztak, de csak a flottánál töltött idejéről volt információ. Calderon remélte, az akadémiai évei és az ottani botrányok lekötik őket egy időre. Szerencsére bőséges anyagot találhatnak. A közvélemény még nem döntötte el, hogy áruló vagy huligán, esetleg egyszerre mind a kettő. Calderon egyre éhesebb lett, és estére már kifejezetten megunta a fogócskát, de valószínűleg a riporterek is rájöttek, hogy szórakozik velük, mert egyre kevesebb sikló és földi suhanó kutatta, inkább újra a Békanyállal kezdtek foglalkozni, és a visszatérő gyerekcsoportokat mutatták a képernyőn, találgatva, vajon Calderontól származhat-e

valamelyik kölök. A nap botránya Calderon lett, és estére már az összes bolygóközi híradóban szerepelt. Vajon apa mit szól hozzá? És mit szólnak a kedves rokonok? Valószínűleg az összes Ferrero felismerte. A közrendűeknél ugyan nagy divat az arcszabászat, és egy meghalt aranyifjú vonásait – az övét – akár ezrek is hordhatták akkoriban, de a vezetési stílusa eléggé árulkodó. A másik hat nagy Ház első családját ismerte, és a főnemesi réteg ifjait is. A közép- és alsónemességgel viszont sohasem vegyült. Szerencsére a közrendűekben föl sem merül, hogy ő nemes lehet. Ha igen, és ezt megsejti a sajtó, akkor nagyon hamar halott lesz, hiszen a császár példát statuálna. Bár a Ferrero család veszélyesebb, több száz kiváló nő és férfi, akik magas szinten űzik a Játékot... ők is elteszik láb alól, ha veszélyezteti a Ház érdekeit. Úgy érezte, egyre mélyebbre kerül a kátyúban. Közel a Hallasi-kastélyhoz látott egy taxiállomást. Az automata bérsuhanók egy eldugott, kopott utcában álltak, ember nem látszott köröttük. Calderon leszállt, beprogramozta a saját siklóját, hogy visszatérjen a Békanyálra, majd küldött egy üzenetet, hogy figyeljék a bejövő járművet, nehogy balesetet okozzon. Aztán átült egy bérsuhanóba, és elment a Hallasi-villához. A járműnek algapálinka szaga volt, de elviselte, nem akarta a sajtót egy nemesi családra zúdítani. Ezen a bolygón csak villájuk volt, nem hatalmas kastély, de a család szeretett itt lenni, ezért zárult minden évben a bálsorozat az ötvenszobás apró épületben. A Hallasi család az alsónemességhez tartozott, egy Ferrero soha nem jött volna el az ő báljaikra, ahogy a Hallasi család feje is csak nagyobb ünnepeken láthatta a főnemességet, messziről, és akkor is inkább a Fay családot, mellyel szorosabb kapcsolatban álltak. Az alsónemességnél nem számított kínosnak, ha a kapitányok bérsuhanóval érkeznek. Calderont átengedték a kapun, amikor bemondta a nevét, vagyis még nem vették le a meghívottak listájáról. Ma nem akart táncolni, mindössze Hallasi gróffal szeretett volna pár szót váltani valami diszkréten csendes sarokban. Tudta, hogy feltűnést fog kelteni, de mivel a záró bálra főleg nemesek hivatalosak, ezért remélte, tudnak annyira viselkedni, hogy nem csinálnak nyilvános botrányt. Erre azonban álmában sem számított.

Amikor belépett a földszinten lévő bálterembe, és az ajtónálló elkiáltotta a nevét, minden arc felé fordult – mosolyogva. A színes báli ruhákban pompázó hölgyek, a hímzett selyemzakóba és bricseszbe öltözött urak mind-mind derűsen szemlélték. Calderon hátán felállt a szőr. Beljebb sétált, de jobbról azonnal elé pördült Hallasi gróf egyik lánya, Amal, annyira gyorsan mintha várta volna. A kötelező udvariaskodás után a táncparkett felé intett, és Calderon kissé értetlenül felkérte. Egy táncot táncoltak, közben semmiségekről csevegtek, mintha Calderon nem is egy hazaáruló lenne. Majd a másik Hallasi lány következett, ő is felkérette magát, és szintén kedvesen csicsergett. Egy egyszerű, ártatlan kapitányt talán elbájolt volna ennyi nemesi figyelem, de Calderon főnemes volt, nem hatotta meg a Hallasi család egybolygós vagyona, másrészt tapasztalt játékosként tudta, hogy érdekből senki sem kedves ezekben a körökben. Vajon hol lehet Hallasi gróf? Ahogy erre gondolt, és körbenézett táncpartnere válla fölött, a kard is reagált. Azonnal bemérte, hogy hány kard van a teremben és hol, melyek az „alvó” kardok, és melyek az „ébren levők”. Nem szavakban üzent, így könnyű volt rájönni, hogy a transzon átesetteket tekinti élőnek, a nyolcvanhat kardból hatvankettőt. Calderon magára a grófra összpontosított, és a kard felvette a kapcsolatot a gróf fegyverével, majd felvillantotta egy kártyaszoba képét. Calderon meglepetésében majdnem elvétette a tánclépést. Kapcsolat van a kardok között? Alig várta, hogy a zene elhaljon, és valami udvariassági frázissal elbúcsúzhasson, hogy megkeresse a grófot, de ekkor hirtelen, a taktus közepén abbamaradt a muzsika. A táncolok mind megálltak, Hallasi grófnő vágott át a párok között. A nemesek hátrébb húzódtak, és arcukra megvetés ült, miközben Calderont nézték. – Genius Calderon kapitány! – csattant föl a kecses grófnő olyan metsző, éles hangon, amit úrhölgy még cseléddel szemben sem használ. – Takarodjon a házamból! A magafajta sohasem lesz szívesen látott vendég a mi köreinkben! Calderon megdermedt. Nemcsak a megszégyenítéstől, hanem az ízléstelenségtől is. Egy igazi úrinő sohasem tenne ilyet; anyja, Elena grófnő csendesen megmérgezné egy félreeső szobában, Fay grófné

udvariasan kihívatná és lelövetné a parkban. De megzavarni a mulatságot, és jelenetet csinálni a vendégek előtt? Ez annyira közönséges. A vendégsereget is minősíti, hogy valószínűleg tudtak róla, és örömmel várták az ő megszégyenítését. Egy főnemesi házban ez elképzelhetetlen lenne. Calderon némán és elegánsan meghajolt. Úgy érezte, ő az egyetlen civilizált ember itt. Védekezhetett volna, bájologhatott volna, de annyira rangon aluli ez a bál és ezek a vendéglátók, hogy képtelen volt a gyerekkori neveltetést levetkőzni. Egyszerűen átnézett a grófnőn, ahogy minden főnemes tette volna. Ahogy megfordult, hogy elmenjen, Hallasi grófné még gúnyosan utánaszólt. – Naomi grófné üdvözletét küldi. A teremben halk, gúnyos nevetés hallatszott, a bálozók mind értették a célzást. Calderon egy pillanatra csodálkozva nézett, ki a galaxis az a Naomi, aztán rájött, hogy a nő, akivel nem feküdt le egy korábbi bálon, és aki felpofozta őt. Eddig azt hitte, a sajtóbotrány miatt dobják ki, de úgy látszik, kisnemesi körökben a hazaárulás bocsánatos bűn, ámde az udvariatlanságot nem nézik el soha. Nem tett kedvére egy vénülő özvegynek, és ez kiveti a világukból. Calderonban hatalmas düh lobbant. Ezért nem kapta meg a hajó a pénzt?! Egy felkínálkozás elutasításán múlt a katonai költségvetés? Naomi befolyásolta Hallasi grófnőt, aki meg a férjét, és az pedig a bizottságot. Ilyen egyszerű, ilyen szánalmas, ilyen végtelenül igazságtalan. Calderon körbenézett a teremben, és képtelen volt visszafogni a dühét, legszívesebben levágta volna a jelenlévőket. A kard is így gondolta, nekifeszült a pántoknak, és a saját nevét suttogta, hogy transzba hívja. Calderon megérezte a környező fegyverek ébredését, és azt is, figyelmeztetik a gazdáikat. A férfiak döbbenten összenéztek, és lassan, óvatosan előrébb húzódtak, megvédeni a nőket. Calderon azonban nem rántott fegyvert, fékezte a gyilkos indulattal lobogó kardot. Hosszú, higgadt léptekkel elsétált a grófné mellett. Már tudta, hol van a gróf. Ideje beköszönni neki. – Mit merészel, hova megy? – kiáltott utána gőgösen Hallasi grófné, aki nem sejthette, hogy az életével játszik. Az egyik férfi

megfogta a nő karját, és nyugtalanul visszahúzta. Calderon nem törődött velük, egyenesen a terem másik végébe tartott, a nemesek mind idegesen az alkarjukra csúsztatták a kezüket, de félreálltak előle. Benyitott a férfiaknak fenntartott különterembe. A bordó-fekete selyem kárpittal borított szoba közepén négy kártyaasztal állt, a Hallasi, a Bogota és egy kisnemesi Fay család tagjai ültek mellettük, és az asztalok körül fiatalabb nemesek kibiceltek. Talán húsz ember lehetett a szobában. Az egyik arc ismerősnek tűnt, Calderon meglepetésére Ibrahim is ott bámészkodott, de kard nem volt nála és valami egyszerű, szegényesen hímzett kék öltözetet viselt. – Kapitány? – Hallasi gróf a legelső asztalnál ült. Most felnézett, szemében zavar látszott. A kard azonnal reagált, Calderon megdöbbent, mire képes. Mint valami falkavezér, a lény morrant egyet – hangtalanul, pusztán az elméjében érezte –, és a teremben lévő kardoknak feszült. Néma hatalmi csata volt ez, az erőviszonyok felmérése, a pusztító düh előtt lekushadó állatok szűkölése. Frank igazat mondott, tényleg van rangsor. És Zorach az élén áll. – Mi a franc? – suttogta rémülten Bogota gróf. Az asztalnál még egy Defoa és egy Portlanek öregúr ült, a ruhájuk ujján hímzett családi címerből ítélve. – Embert ölt. Első egyesülésre. Nagyon erős – motyogta Hallasi gróf önmagába befelé figyelve. Calderon most ébredt rá, hogy a gyilkosság háborúra formálta a kardot. Hallasi grófnak megfeszült az arca, a kardja ellenállt Calderon kardjának, de sikertelenül. A kártyát tartó keze az asztalon csattant, az alkarjára szíjazott kard lehúzta az asztalra, miközben a lapok kihullottak a kezéből. Pillanatok alatt mindenkinek a keze az asztalon hevert, leszögezve, aki pedig állt, annak kinyújtva, minél közelebb a földhöz. Calderon érezte, ahogy Zorach megvetően villan, nyugtázza a meghunyászkodást, aztán elereszti a többieket. Csönd lett. Calderon hideg gúnnyal biccentett. Tudta, hogy félnek tőle, ám neki volt gyerekszobája, Hallasi grófnéval ellentétben. Tudott viselkedni: egy főnemes nem mészárol bálokon.

– Gróf úr, köszönöm a kiemelkedő szakmai munkát, amit a flottának végez. Időt hagyott, hogy a sértés biztosan eljusson Hallasi gróf tudatáig, és felfogja, hogy a költségvetésről beszél, és egy etikátlan pondrónak tartja. A gróf zavartan lesütötte a szemét. – És gratulálok a házasságához is. Az újabb sértésre – miszerint az asszony viseli a nadrágot – a gróf elvörösödött. – Remélem, hamarosan találkozunk. A fenyegetésre, hogy kardpárbajra számíthat, a gróf elsápadt. Calderon udvariasan meghajolt. Elmondta, amit gondolt, és távozni akart, ám Bogota gróf utánaszólt: – Kapitány! Ön kardot visel. Megtudhatnánk, melyik család fattya? Nem sértésnek, hanem dicséretnek szánta a fattyú szót, hiszen egy közrendűnél nagy előny, ha nemesi magból származik. És bár nem hordhatja a család nevét, de ha kardot kap, az azt jelenti, hogy hatalmas megbecsülésben részesült, a család számol vele, és bízik benne. Azonban főnemesi körökben ez a szó annyira sértőnek számít, hogy Calderon szeme megvillant, és a kardban is düh lobbant. Bogota gróf kardja azonnal érzékelte az életveszélyt, és gyáván meghátrált a „falkavezér" elől, „hátraugrott”, elrántva ezzel a gróf kezét. A férfi székestül hanyatt esett volna, ha a mögötte álló huszonéves fia nem kapja el a háttámlát. Calderon meglepődött azon, hogy a kardok önálló mozgásra képesek, azt hitte, korábban csak a gravitációt erősítette föl az ő kardja. Aztán eszébe jutott, hogy itt ő nem főnemes, hanem egy közrendű kapitány, vagyis elég furcsa, ahogy a fattyúzásra reagál. Újra biccentett, és távozni akart. – Kapitány! – szólt utána váratlanul Bogota gróf, a hangjában valami különös mellékzöngével. Látszott az arcán, hogy mondani akar valamit, de aztán mégis becsukta a száját, és hallgatott. Végül inkább azt kérdezte: – Volna kedve kártyázni? Nocsak! Calderon nem értette a helyzetet. A düh helyét azonban átvette a kíváncsiság, vajon mi az, amit a szókimondó Bogota nem mer elmondani, de mégis van annyira fontos, hogy az előbbi megaláztatás ellenére is közölni akarja?

Hallasi gróf láthatóan ideges lett ettől. Vagy csak attól, hogy Calderon volt az utolsó, akihez egyméternyi távolságra akart kerülni? Mindenesetre az ötvenéves gróf megfontoltabb volt annál, semhogy elutasítsa az életveszélyes kártyapartnert: – Van kedve csatlakozni? Örömmel látjuk. – Egy kis késéssel még hozzátette: – Általában nagy tételben játszunk, de pihentetőül jólesik pár tét nélküli parti. Az asztal mellől sietve felállt a legalacsonyabb rangú Portlanek nemes, és átadta a helyét. Calderon leült, megnézte a téteket, csak ezüstök hevertek mindenütt. – Ugyan! Tét nélkül mit ér a játék? – Calderonnak hirtelen veszett kedve támadt. – Játsszunk aranyban, én pedig felteszek valami értékesebbet. Információt. Kíváncsiak, mi történt a Wellstonon? Bogota gróf előrehajolt, és a többi kártyaasztaltól is közelebb jöttek az emberek. Naná, hogy érdekelte őket. A Galaktika legnépszerűbb titkát tálcán kaphatják. Defoa gróf, a negyedik kártyapartner összeszedte a lapokat, majd megkeverte. Calderon figyelte a kezét és figyelte az osztást is. A Ferrero neveltetésben a kártyajátékok oktatása is szerepelt, nyerni minden idióta tud, ha szerencsés a lap, de veszteni – magasabb érdekekből – sokkal nehezebb, és magas szintű hamiskártyástudást igényel. Maga sem tudta, hogy most nyerni vagy veszteni szeretne, egyszerűen csak játszott, és hamar rájött, hogy a memóriájával – évek kitartó képzése – könnyedén lemossa az asztalról mind a három nemest. Ezek kispályások hozzá képest. Azt is látta, hogy amíg Defoa és Bogota gróf nyerni akar, addig Hallasi gróf a vesztésre játszik, valószínűleg féltette az életét. Bogota gróf néha csevegést kezdeményezett, csak úgy általánosságban a bálról, a kereskedelmi helyzetről, kárörvendett azon, hogy a Ferreróknak csorbul a monopóliuma, a napokban a Sexertek megkapják a vetőmag-szállítási jogokat. De beszélt a hadgyakorlatról is, és hogy mindig a Fay Ház nyer. Calderon hiába figyelt, nem értette, mit akar, a gróf annyira ügyetlenül használta a virágnyelvet, hogy ellentétes információkat sugallt, az egész egy merő zagyvaság volt, ha egyáltalán mondani akart bármit is, mert Calderon a végén már ebben sem volt biztos.

Calderon folyton nyert, már egy kisebb kupac arany hevert előtte. A dühe elmúlt, csupán fáradtság maradt utána, és a sikertelenség keserű érzése. Naomi bárónő a kisstílű intrikáival áthúzta az ő korábbi elegáns lobbitevékenységét. – Köszönöm a játékot, uraim. – Van kedve újabb partihoz? – kérdezte gyorsan Bogota gróf, hiába nézett rá gyilkos tekintettel Hallasi gróf. – Kapitány – szólt hirtelen a hátrébb állók közül Ibrahim. A fiatal nemes arcáról most hiányzott a játékos könnyedség, inkább szomorúnak tűnt. – Az urak csak pénzt veszíthetnek, míg ön a becsületét. Terra tábornok hadbíróság elé küldi, ha kiadja a hadititkokat. – Terra! – Calderon szitokként köpte ki a nevet. Gyűlölte ezt a köpcös kis embert, a Télapó-szakállával, aki nemesként katona lehetett, és behízelegte magát egy tábornoki székbe. Ő használta csalinak a Wellstont, és ő vonta vissza a kommandósokat – tévesen –, mielőtt a hajót támadás érte. De nem mondta ki, amit gondolt, hanem felállt az asztaltól, és újra megköszönte a játékot. – A nyeremény! Nem viszi el? – kérdezte meghökkenten Bogota gróf. Calderon a pénzre pillantott. Semmit nem jelentett a számára, kamaszként egyheti zsebpénze volt ez az összeg. – Minek vinném? A hajómnak többre lett volna szüksége. Önök miatt leselejtezik a Békanyálat, kilencven nő és gyerek veszíti el az otthonát. És miért? Tegyék fel a kérdést maguknak. Az őseik bizonyára büszkék önökre. Szép estét, uraim! Otthagyta őket, és kiment. Ibrahim is meghajolt, és vele tartott, miközben átvágtak a báltermen, ahol Hallasi grófnét épp két cselédlány legyezgette egy-egy hatalmas, pávatollas legyezővel. A nő azonnal elhessentette a lányokat, hogy újabb támadásra lendüljön Calderon ellen. Ám amikor észrevette Ibrahimot, csak feszes, nyugtalan mosolyra húzódott a szája, és udvariasan pukedlizett. Calderonnak feltűnt, hogy Ibrahim csak int neki és nem búcsúzik el a házigazdától. Úgy sejtette, rangban jóval a kisnemesség fölött állhat. – Jöjjön, elviszem egy darabon – mondta Ibrahim. A kapitány nem tiltakozott.

Beszálltak a férfi siklójába. A fiatal nemes maga vezetett. Calderon úgy vélte, az a fajta férfi lehet, aki szereti a kalandokat, és nem vágyik se testőrre, se az apjának kémkedő sofőrre. Sok dologban hasonlítottak. – Ez nagyon stílusos végszó volt – mondta elismerően Ibrahim. – Sokszor az jut eszembe, hogy mi, nemesek csak élősködők vagyunk, és hagyni kéne, hogy érvényesüljön a természetes szelekció. Egy olyan világban, ahol képesség és becsület dönt, soha nem alakulna ki ilyen helyzet. Calderon csak sóhajtott. Nem mondta, hogy ezek veszélyes eszmék, a demokrata anarchisták nézetei, túl fáradt volt ehhez. Kinézett az ablakon. Ibrahim nem erőltette a beszélgetést, szótlanul tették meg a félórás utat. Jó volt egy barát mellett ülni, valaki mellett, akinek nem számított a rang, nem számított a kinézet, nem számított semmi, pusztán a személyes szimpátia. Calderon hálás volt a fuvarért. A dokk szélén Ibrahim leszállt, és zavartan szemlélte a monitoron a kint nyüzsgő riporterhadat. – Jobb, ha nem jön a hajó közelébe. Nem kell, hogy hírbe hozzák egy árulóval – mondta keserűen Calderon. – Maga nem áruló, ebben biztos vagyok. Sejtem, mit érez, milyen az, amikor olyan bűnökért vádolják, melyeket nem ön követett el. Ha valaki, én megértem, min megy át. De tudja, mit? Nem számít, mit hisz a világ! Figyeljen azok véleményére, akiknek fontos. A családja mit mond? – Semmit. Apámnak legföljebb sakkbábu vagyok, anyám és a bátyám meg sem látogatott évek óta. Nem mindenki olyan szerencsés, mint ön, Ibrahim. – Szerencsés? – Ibrahim vidáman felnevetett. – Nos, azt hiszem, egyikünk sincs megáldva épeszű rokonsággal. A flotta se becsüli magát kapitány. Nem akar leszerelni? Hagyja itt ezeket a bolondokat! Szívesen látom a házamban, lakjon nálam. – Munkát ajánl? – Calderon csodálkozott. Ibrahim igazán nagyon nyitott. Micsoda fickó! – Ó, azt nem fogadhatná el. Maga nemes, nemde? Nem, ne mutatkozzunk be egymásnak! A családi nevekkel egyben a politika is közénk állna, akárki is maga. Inkább azt mondom, jöjjön, legyen a vendégem, napszörföljünk együtt, tanítson meg ezekre a szédítő siklómanőverekre, amiket ma a városban művelt. Megkap mindent,

házat, egy-két gyárat, hogy ne érezze úgy, hogy függ tőlem. Jöjjön, tartson velem! Calderon elmosolyodott. Tényleg jó lenne, újra az aranyifjak felelőtlen, boldog élete várná. Sőt, az apja, Eterno Ferrero egy egész kincstárat adna Ibrahimnak, ha az rávenné a kedvenc fiát, hogy ne katonáskodjon többé és ne vegyüljön közrendűekkel, hanem inkább nemesekkel barátkozzon. A probléma, hogy nem megy. A probléma, hogy ez a könnyebb út, elfutni a nehézségek elől. Képtelen megtenni. Kudarcot vallott, nem jut el a hadgyakorlatra. És talán a Sexerttámadás is csak a fantazmagóriáiban létezik. Semmi alapja nincs a feltételezésnek, az apja sem üzent, hogy talált volna valami nyomot, és új cirkálót sem támadtak meg. Nincs jele annak, hogy Sexert báró lépett volna. És az is tévút, hogy a flotta rendszerébe belenyúltak, ez csak Naomi pitiáner bosszúja. És mégis... ha kudarcot vall, akkor is marad. Még van idő, még kell lennie lehetőségnek, kell lennie nyomoknak. – Köszönöm, de képtelen vagyok rá. Ez nem az én utam. Ibrahim hosszan nézte. Arcán szomorúság ült: – Mindig szerettem volna, ha lenne egy bátyám. Önző vágy, ugye? Tudom, maga nem válhat azzá. Bárcsak a családomba született volna, ha van valami, hát ez, amit sajnálok. Ibrahim kezet nyújtott, és Calderon megszorította, erősen, természetesen, őszinte szeretettel. Ibrahim sóhajtva a monitorra nézett: – Félek, hogy meg fogja bánni, hogy nem fogadta el az ajánlatomat. – Már most bánom – mondta halkan Calderon. Aztán kiszállt, és gyalog indult el a riporterek felé. Ahogy felismerték, azonnal körbevették, a kémkamerák rárepültek, arca előtt nyüzsögtek, a kiabáló, izgatott, hadonászó emberek majdnem maguk alá tiporták, ahogy megpróbált átvágni közöttük. Calderon arra gondolt, a pokol lehet ilyen. ***

Taina rendben bejelentkezett a Hazan cirkálóra, és a következő két hétben összeismerkedett a tisztekkel. A hajó miatta nem szállt fel, megvárták a császári kitüntetést. Gorkij kapitány egy megnyerő, ősz hajú úriember volt, akin erősen látszott a sznobizmus, a villáját úgy tartotta, ahogy a nemesek, a katonai szabályzatot megszegve előreengedte az ajtóban a rangban alatta álló hölgyeket, és számos hasonló – erőltetett – aprósággal adta tudtára a világnak, hogy ő bizony nem egyszerű közrendű, hanem balkézről nemesi vérből származó gyerek. A modorosságok, melyek Calderonnál természetesek voltak és a lényéből fakadtak, a kapitánynál felvett viselkedés maradt, amit azonnal levetkezett, ha kihozták a sodrából. Taina túl nyájasnak, túl simulékonynak tartotta Gorkij kapitányt. Sokkal jobban szerette Oregon admirális nyers modorát, Calderon kurta parancsait, azok valahogy valóságosabbak voltak, tiszták és egyszerűek, nem úgy, mint Gorkij udvarias körmondatokban megfogalmazott utasításai. A hajón a teljes legénységnek és tiszti karnak dedikálnia kellett a sapkáját, Taina keze ólommá vált minden egyes nap végére. Amikor azt hitte, hogy már kész, nem maradt szem szárazon, és sapka tintátlanul, akkor a legénység újabb fejfedőket hozott, hogy csakis a legjobb barátjuknak, anyjuknak, macskájuknak még egy aláírást, de tényleg csak egyet. Igen, egy macskanyakörvet is dedikált. A napok feszülten teltek, Tainát egyre jobban fárasztotta a faggatózás. A tisztek közös esti programja volt, hogy megnézték a híreket, és Tainának illett csatlakozni hozzájuk. Calderon a hírhedt fogócskája után nyugton maradt, nem okozott újabb sajtóbotrányt. Egyszer a Békanyál megpróbált felszállni, de száz méter után le kellett tenni a hajót. Taina nagyon ideges lett a felvételtől, úgy tűnt, olyan rossz a műszaki állapotuk, hogy a híradósok ezernyi elektronikus eszköze be tudta zavarni a hajó irányítását. Ehhez az kell, hogy ne működjön számos biztonsági rendszer, vagyis a hajó alapból is kézi vezérléssel indult volna, hibás hajtóművekkel és emberi számítások alapján, nem automatikus vezérléssel. A kényszerleszállás után napokig egy sortba és topba öltözött nő mászkált a hajótesten, nem zavartatva magát a kameráktól. Női fenékről ennyi felvétel ritkán járja be a

birodalmi sajtót. Taina próbált nem gondolni arra, menynyi csinos lánnyal él együtt Calderon. Később tüntetők vonták blokád alá a hajót, olyan fiatalok, akik a kapitány halálát követelték. Szerencsére Calderonnak több esze volt, semhogy kilépjen a dokkba, és a helyi rendőrség is jobbnak látta biztosítani a terepet, kordont vontak a Békanyál köré. Később Oregon admirális egy kurta sajtónyilatkozatot tett közzé. Beesett, csontos arca határozottan halálfejre emlékeztetett, ahogy a felvételen mindössze annyit mondott: – A flotta hivatalosan cáfolja a Calderon kapitány hazaárulásáról szóló híreszteléseket. A hajóra valóban árulással jutottak fel, és erről tájékoztattuk az elkövető családját. De mivel az áruló később megpróbálta megakadályozni a támadást, és eközben, társait védve hősi halált halt, nem látjuk helyesnek, hogy a családját emiatt megbélyegezzék. Ezért a flotta nem kívánja közzétenni a nevét. Köszönöm a figyelmet. A cáfolat hatására megszűnt a Békanyál előtt a fiatalok tüntetése, inkább átvonultak az Admiralitás épülete elé, hogy Oregonnál tiltakozzanak, mert ezek szerint kitüntetnek egy méltatlan embert. – Áruló vagy sem, ez a Calderon akkor is a flotta szégyene – mondta Gorkij kapitány a második hét végén. – De maga sokkal jobban ismeri. Milyen ember? – Nem tudom, uram, a vezérlőn kívül alig találkoztam vele. Szeret úszni. Ilyen félmondatokkal tért ki a válasz elől. Volt valami, ami zavarta a jóvágású Gorkij kapitányban, valahogy túlzottan érdeklődött, és ha kettesben voltak, a támadás olyan apró részleteire is rákérdezett, melyek biztosan nem szerepeltek a nyilvános sajtóközleményben. Nemesi kapcsolatai révén valószínűleg hozzájutott néhány zárolt anyaghoz, de a lényeget nem látta át. Taina nagy örömére a kitüntetés előestéjén a kapitány kizökkent saját tökéletességének csodálatából. A vacsorát megzavarta egy pillanatnyi vészjelzés. A Hazan cirkáló tüzet jelzett az oxigénellátó teremben, és lezárult az összes ajtó, elvágva egymástól minden egyes szektort. Gorkij kapitány azonnal intézkedett, ellenőriztette a füstérzékelőket, és amikor a program nem jelzett veszélyt, a férfi a kapitányi kóddal feloldotta a hajón lévő lezárt helyiségeket, hogy a

szerelőcsapat be tudjon jutni a területre. A kapitány végig feszengett, és Tainát figyelte, hogy vajon a nemzeti hős előtt nem szerepelt-e le. Tainának a szeme sem rebbent, a gúnyos gondolatok nem ültek ki az arcára. Amikor végre a szobájába mehetett, és az ajtón belépve nem gyulladt föl a lámpa, azonnal tudta, hogy baj van. A gondolat épp csak belé villant, már moccanni sem tudott, mert valaki elkapta hátulról, és egy hűvös kardpenge simult a nyakához. Hátuk mögött bezáródott az ajtó, koromsötét lett. Taina azonnal megértette: ezért volt a vészriasztás, a szamurájnak be kellett jutnia a hajóra. – Miért ölsz meg? Jogom van tudni – mondta Taina japánul. Nem moccant, tudta, hogy esélytelen. A halált emelt fővel kell fogadni. Nem volt válasz. A kard sem csapott le, a vaksötétben csak a szamuráj halk lélegzése hallatszott. Habozik? Különös. – Hamarosan Sezi úrnőnél leszek – suttogta Taina, megragadva az utolsó szalmaszálat. Remélte, hogy az ősanya kultusza a férfi családjában is erős, ahogy sok százezer tradicionális családban. – Nálam van a naplója, az eredeti, és felelnem kell neki, miért veszik el örökre. Mit mondjak, hol hibáztam, hogy kivívtam a haragodat? Csend. Aztán egy halk, kemény, megvető hang: – Még mindig nem érted, mi? Aguri volt az, a szőke szamuráj jött megölni őt. Taina megdermedt, nem mert moccanni, nem mert megszólalni. Bármi, amit kiejtene a száján, csak rontana a helyzeten. Lázasan gondolkozott. A férfi hatalmas dilemma előtt állhat, a naplót csak tőle szerezheti vissza, ám a vezetőjétől parancsot kapott a megölésére. Mi erősebb? A családi kötelék vagy a parancs? Csendben álltak hosszú pillanatokig. Taina a saját szívverését hallgatta. – Sajnálom – mondta végül a szamuráj. Úgy tűnt, döntésre jutott. – Te vagy az utolsó Tivesgei. Nem térdelhetsz le holnap a császár előtt. – Mi?! – De ha elmondod, hol a napló, akkor cserébe egész életükben óvni fogom a húgaidat. Ennyit ajánlhatok, Tainasa-san. Taina tökéletesen ostobának érezte magát. – Aguri-san, miért nem térdelhetek le a császár előtt?

A lány hallotta, ahogy a szamuráj dühösen felhorkan, érezte, ahogy a hideg pengét elveszi a torka elől, majd hallotta a szisszenést is, ahogy visszacsúsztatja a tokba. Taina még az ellentámadás gondolatáig jutott csak, amikor nyakszirtje már a férfi markában volt, és Aguri lenyomta a padlóra a fejét, megalázó guggolásra kényszerítve őt. A gyerekeket rendszabályozza meg így az idősebb testvér. – Te ostoba, külvilági szoto! Mindent összekavartál, de még csak észre sem vetted! Takoma-sensei megmondta, de nem hittem el, hogy ennyire buta vagy. Harminc évvel ezelőtt a Tivesgei család Abram Sexert grófnak dolgozott, de megtagadták, hogy a lázadásban részt vegyenek. Azonban Sexert megkereste a hűbéreseiteket, köztük minket is, Hirozikat. Japán autonómiáját ígérte. Érted, mit jelent ez? Mióta vágyunk erre! A rohadt kínaiak miatt miránk is vonatkozik, hogy nem kaphat nemesi címet senki a japánok közül, és így soha nem szólhatunk bele a nagypolitikába. De ha megkapnánk az autonómiát, legalább a saját naprendszerünket mi uralnánk. Hat ősi szamurájcsalád Abram Sexert mellé állt, a Tivesgeik tudta nélkül. Az apáink elárultak titeket. Taina hatalmasat nyelt. Vagyis nem az ősei az árulók? De akkor miért ölték meg őket?! – A lázadás megbukott. És a császár tisztogatni akart. Neveket követelt, de a Tivesgeik megtagadták, azt mondták, elveszítik a becsületüket, ha kiadják a vazallusaikat, és a családi jelmondatot idézték. A császár nyomást gyakorolt, elkezdte gyilkolni a családodat. Sexert gróf úgy vélte, miattatok bukott el a lázadás, utolsó parancsa a bosszú volt. Aguri szorítása erősödött. Taina már szédült, ahogy lenyomva tartotta a padlón, de nem akart szólni, nem merte félbeszakítani az őszinte kitárulkozást. Aguri tovább beszélt, a keserű szavakból megelevenedett a háború igaz története. A hat szamurájcsalád megrettent a császártól, el akarták tüntetni a nyomokat. Biztosak voltak benne, hogy a Tivesgei szamurájok végül megtörnek, és feladják őket. Ám a nyolc vezető Tivesgei családfő – akik ismerték a titkos információkat – összegyűlt, és rituális öngyilkosságot követett el. Hűbérúrként felelősséget vállaltak a vazallusaik tetteiért, és megvédték őket, akkor is, ha hibáztak. Taina látta gyerekként ezt a holofelvételt. Bejárta a világot.

„Nem élhetünk a becsületünk nélkül. A sólyom röpül, akkor is, ha a veréb a bokor alatt gubbaszt. Mi hát a különbség, ha a szél ugyanaz?” Aguri szerint zseniális politikai lépés volt, mert így a császár megértette, hogy vesztett velük szemben, és más irányba folytatta a nyomozást, békén hagyta a többi Tivesgeit. Az áruló szamurájcsaládokat is megszégyenítette ez a szeppuku, kettészakadt a szövetség, nagyobb részük a maradék Tivesgei harcosok mellé állt. Majdnem béke lett, vagy legalább egy új erőegyensúly. Csakhogy Abram Sexert meghalt, a kiadott parancs azonban tovább élt, és a felbérelt szamurájok becsületbeli ügynek tartották a teljesítését, a Tivesgei család lemészárlását. Aguri elhallgatott. Szamuráj volt, egész életében eszmék iránti hűségre nevelték, arra, hogy kövesse a bushidót, kövesse az igazság útját. De a családja áruló és vesztes, ezzel a kettős szégyennel kell élnie. Ezzel kell élnie számtalan szamurájnak. Taina már értette a hajfestést, értette azokat a furcsa pillanatokat, ahogy ránéztek az emberek, mióta visszavette a Tivesgei nevet. Le voltak kötelezve neki. – Felvállaltad, hogy az utolsó Tivesgei légy. Nemzeti hős lettél, már harcosként kezelnek, nem asszonyként. Ha letérdelsz a császár előtt, azzal újra hűbéresküt teszel mind a családod, mind az összes régi Tivesgei-vazallus nevében, akik azóta vezető erők odahaza. Vagyis őfelsége megint nem írja alá az autonómiát. Ha nem térdelsz le, akkor szintén a mi nevünkben nyilatkozol, és lázadásért intervenciós űrgyalogosok szálljak meg a bolygóinkat. Érted már? Taina nyelt egyet. Értette. A halálával az otthona megússza a háborút. – És ha nem megyek el? – Ezt szerettem volna – Aguri szorítása gyengült. A férfi még mindig lenyomva tartotta Taina fejét, de a hüvelykujjával megsimította a nyakszirtjét. Apró, gyengéd mozdulat volt, alig észrevehető. – Megmondtam, tied a kardom, ha kijutsz a bolygóról. Álltam a szavam, megöltem azokat, akik utánad eredtek. Aguri felsorolta a helyeket, és a tizenkét halottat, akikről Taina nem is tudott. A kontyba szúrt tőr jelentése, „vállaljátok fel a szégyeneteket". Az utolsónál túl hamar találtak a holttestre, nem tudta ládában hazaküldeni. Majdnem lekapcsolták Agurit is. A férfi nem tudta, hogy Taina a rendőrségen van, azt hitte, már elhagyta a bolygót, és őrült

módon kereste. Eredetileg ma estig kellett volna beszélnie vele, de Taina nyilatkozott a sajtónak, és beszállt a Hazan cirkálóra. Már tudja a császári titkosszolgálat, hogy itt van. Aguri kifutott az időből. – Ha nem mész el, az nyilvános parancsmegtagadás. Ugyanúgy lázadás. Az egyetlen kiút, ha megöllek. A halálodat majd felvállalom, és szakadárként szeppukut követek el, hogy a császár dühe ne csapjon le a bolygónkra. Taina agya lázasan járt, próbálta megérteni az új helyzetet, átlátni a homályos részleteket. Ezer kérdése lett volna, de sejtette, Aguri nem sokat beszélne, hanem cselekedne. Olyasmit kell tennie, ami megrendíti a férfit, olyasmit, ami eltéríti az eredeti szándékától. – Igazad van, ideje méltó kezekbe adnom a naplót. Korábban azt mondtátok, hogy Sezi úrnő nem hallgatta meg a kéréseteket, és nem mutatta meg, hol van. – Valóban. – Nekem küldött jóslatot, majd amikor harcoltam, hallottam a nevetését. Később pedig a segítségével gyógyítottunk meg egy embert. – Gyógyítás? Ez hogy lehetséges? – Aguri szorítása újra gyengült. Taina érezte, támadásba lendülhetne, de értelmetlen gondolat volt, egy ütést se tudna bevinni ilyen ellenséggel szemben. A szó a legerősebb fegyver, semmilyen izom nem pótolja. – Azért nem mutatta meg nektek, hol a napló, mert nem méltó rá a családod. Nincs jogom átadni. – Azt hiszed, alkudhatsz? Azt hiszed, megválthatod az életedet vele? Mindenképpen meghalsz. Utolsó tetteddel még jót cselekedhetsz. Tedd hát meg! – Nem vagytok méltók az ősanyához. Gyávaságból öltök meg. Van más út is, engedj oda holnap a császár elé, és meglátod! – Soha! – Mennyi félelem van benned! Sezi úrnő nem véletlenül küldött téged, esélyt adott nektek, hogy újra őt szolgáljátok. Feloldalak a viccből kimondott esküd alól, nem vagy méltó arra, hogy a testőröm légy. – Taina tudta, hogy ez az ütés mennyire fájhat. Ám bevitt egy még nagyobbat. – Nem volt méltó a családod sem, hogy a vazallusunk legyen.

– Szavak! Üres szavak! – Aguri marka újra erősebben szorította. Taina megérezte, hogy a férfi fegyelmezettsége mögött kirobbanó szenvedély lapul. – Ahogy ezek is? „A sólyom röpül, akkor is, ha a veréb a bokor alatt gubbaszt. Mi hát a különbség, ha a szél ugyanaz?” Én egy Tivesgei vagyok! Add a tőröd! Méltatlan vagy rá, hogy a kezed által haljak meg. Aguri olyan hirtelen engedte el, hogy Taina előrebukott a padlón. Valami csörrent a vaksötétben, a férfi egy kést dobott elé. Taina előrenyúlt, kitapogatta a kezével. Csak egy pillanatnyi gondolat volt, hogy támadnia kéne vele. De tudta, a férfi ezt várja, hogy utána nyugodt szívvel megölhesse. Mindenképp meghal. Életösztön ide vagy oda, ebben a küzdelemben esélye sem lehet. De nem is akart harcolni. Vajon mi a fontosabb? Az élete vagy a becsülete? Egy dicső család vár rá odaát, nagyapák, szülők, unokatestvérek hosszú sora. Egy ragyogó, fényes ösvény Sezi úrnővel. Mi a halál, ha nem az élet értelme? A legvégső cél, minden korábbi tett csak előjáték az egyetlen igazi, nagy próbatételhez, a méltó elmúláshoz. Feltérdelt és a nyaka felé fordította a tőrt. Hideg nyugalmat érzett. Alig hallhatóan suttogott, megbűvölve mondta ki a véres, gyönyörű, igaz szavakat, a család ősi jelmondatát: – A sólyom röpül, akkor is, ha a veréb a bokor alatt gubbaszt. Hangosan kifújta a levegőt és szúrt. Fém csattant a fémen, ahogy Aguri elütötte a pengét. Taina csuklója megbicsaklott a hatalmas erőtől, ami kiszakította a fegyvert a jobbjából. A kés hangosan csilingelve a földre zuhant. Egyikük sem moccant. A pillanat döbbenetes szépsége letaglózta mindkettejüket. Csak a halál pillanatában lesz igazán értékes az élet. Taina az első korty levegőt olyan lassan szívta be, ahogy a misztikusok az istenüket hívják. Mélyről jövő alázatot érzett, és egy pillanatra Sezi úrnőt érezte maga mellett. Aguri viszont zihált, gyors, kapkodó légvétele a sötétben és a mély csendben erősebb hűségeskü volt, mint bármilyen szó. A férfi próbára tette, hogy méltó-e a családi névre, és utána meghozta élete legnagyobb döntését: megadta a feltétlen bizalmat.

Taina neszt hallott maga előtt, majd egy halk koppanást. Előrenyúlt, tenyere alatt a férfi lehajtott feje volt, és az infaszemüveg pántja. Taina gyöngéden a hajába túrt. Mostantól Taináé a szamuráj teste, lelke, övé a kardja, övé az élete. Gondolkozás nélkül követni fogja akár becstelenségbe, akár halálba. Átadta az akaratát a lánynak. De Taina megkapta a felelősséget is. Hirtelen elmúlt a pillanat gyönyörűsége, mindössze a hatalmas teher maradt a nyomán. Holnap a császár előtt állva életek múlnak rajta. Háború lesz, ha nem talál egy harmadik utat. Kérdés: mi lehet az? *** Oregon admirális előrelátó volt, reggelre berendelte a túlélőket, noha a császári ünnepség csak ötkor kezdődött és utána a bál este nyolckor. Az admirális kivette a flotta szállodájának egyik szárnyát, és őröket állíttatott, nehogy bárki illetéktelen bejuthasson. A titkosszolgálattól az egyik veterán, a Kiskrumpli fedőnevű mackós ügynök személyesen jött el, hogy biztosítsa a terepet, és semmilyen kémkamera, poloska ne kerülhessen a nemzeti hősök közelébe. Egy nagy teremben rengeteg hússaláta, üdítő, szendvics várta a Wellston túlélőit és a bevetett kommandós csapatot, ellenben alkohol vagy élő személyzet egyáltalán nem volt. Oregon jól számított, amint élőben találkoztak az emberek, hatalmas hangzavar keletkezett. Calderon ügyét tárgyalták, és dühöngtek, különösen Hegamon kapitány, aki szabályos kis szónoklatot rögtönzött, mely szerint egy ideális államban ilyen gyalázat nem fordulhat elő, hogy a „haza dicső bajnokát” „ebek harmincadjára” vetik. Oregon szemöldöke először a szóvirágoktól szaladt össze, majd pedig a homlokráncolás állandósult, amikor felfogta, hogy a kapitány épp kimeríti a felségárulás fogalmát. Jobb, hogy ezt mások nem hallják. Jakusi tiszt is felfogta a helyzetet, kínai kisebbségiként különösen tartózkodott a politikai megnyilvánulásoktól. Azonnal csitítani kezdte a kapitányt.

A közlegényeket dühítette, hogy Calderont leficsúrozták. A kadétlányokat az érdekelte volna, hogy van a kapitány az új hajóján. A kommandósok pontosan tudták, hogy végül Calderon ölte meg Adlert, aki az ő hibájukból jutott át a másik hajóra és Calderon betegágyához; behúzódtak egy szegletbe, és halk szavakkal beszéltek. Komor arcukon látszott, hogy nagyon közel állnak ők is a parancsmegtagadáshoz, és kitálalnak az emberiség előtt, még akkor is, ha az a fejükbe kerül. Oregon elhúzta a száját, muszáj valamit tenni, ezeket nem fogja visszatartani a sima parancs. A termet figyelte, és feltűnt neki, hogy egyedül Tives hallgat. A japán lány arca feszült volt, a fáradtság mögött még valami más is meghúzódott, valami eltökéltség, amit Oregon admirális nem értett. Kiskrumpli odasétált Oregon mellé. A férfi kora meghatározhatatlan volt, valahol a negyven és a halál között járhatott. Oregon tizenöt éve ismerte, már akkor is ez az idétlenség volt a fedőneve a kétméteres, zömök fickónak. A Kawasát és más harci helyzeteket együtt csináltak végig, és bár soha nem kedvelték meg a másikat, a közös harc kialakította közöttük az erős bajtársi köteléket. – Nincs infó – mondta az ügynök, és igazított egyet a gyűrűjén, ami zavaróberendezésként működött a lehallgatókészülékek ellen. – Semmi nyomra nem akadtam a feltételezett lázadás kapcsán, nincs anomália a flotta biztonsági rendszerében, és a veterán csapat sem talált semmi szokatlant. Ja, meg Nyikhaj se tűnt fel a színen. Calderon azonosítója lenne ez, ha méltóztatott volna bejelentkezni a karkötő-számítógépen az űrlapfetisiszták titkos csoportjába. Egyértelmű parancsot kapott: ha baj van, jelezze. Úgy látszik az, hogy a fél kikötő meg akarta lincselni, nála még nem számít bajnak. – Kell lennie nyomnak – felelte Oregon. – A fiúnak jók az ösztönei, szerintem nem tévedett. – Az a jobbik eset, ha idióta. Van, akinek nem elég, hogy anarchisták támadták meg, még egy igazi nemesi összeesküvést is vizionál mellé. – Nem kedveled. – Nem. Alion sem, csoda, hogy nem lőtte még le. – És mi a rosszabbik eset? – Ha bábu más kezében. Beengedted a belső körökbe! Már tud a veteráncsoportról is. Lenyomoztam a fiút, tudom, kicsoda. Mi van, ha a

Wellston megrendezett dolog volt? Sexert báró a trónörökössel a génmódosított vetőmagok szállításáról tárgyal, békét akar és visszakerülni a császár kegyébe. Az egyetlen, akinek érdeke a lázadás, az Ferrero gróf. Az ő kereskedelmi monopóliumát csorbítja, ha Sexert kiharcolja magának ezt a jogot. A báró okos, tudja, hogy a Birodalom bajban van, és kell az új biotech csíráztatás, Ferrero veszíteni fog vele szemben. – Ekkora gond van a mezőgazdasággal? Az ügynök komoran bólintott. A bolygókat hiába formálták át az emberiség számára élhető helyekké, az anyatermészet nem adta meg magát, harcolt az idegen állat- és növényfajok ellen. Sok helyen instabil volt az ökoszisztéma, az elvetett magok mutálódtak, ráadásul olyan kártevők jelentek meg, melyek ellen védtelenek voltak. A hagyományos csíráztatás nem működött, ahogy a műtrágyák és növényvédő szerek sem. Minden vetésnél újbóli vetőanyag-módosításokra lett volna szükség. A több száz bolygó többmilliónyi speciális igényű növényt, állatot jelentett. A helyi kutatók hiába álltak át önellátó rendszerre a Sexert-lázadás után, nem volt a kezükben sem a speciális biológiai tudás, sem az ősi földi génbank, hiszen az eredeti növények ismerete Sexert-monopólium volt korábban. A császáriak csak a megyényi méretű biotech gyártósorokat és laborokat foglalták el, de magát a legfontosabbat, az információt sosem szerezték meg. – Négy bolygó komoly bajban van, kimerült a vetőmagkészletük. Már évek óta más bolygó vetőmagjával próbálkoznak, de nincs elég termés. Az élelmiszerimport pedig megoldhatatlan milliárdnyi ember részére, ráadásul a Ferrerók kezén van a szállítási jog. A császárnak kellenek a Sexertek, és ezt a báró is tudja, azért van itt. – Itt? Személyesen jött? Azt hittem, összeégett a Merton holdján, és oxigénsátor alatt él. – Leon Sexert meghalt, az új báró Henna. Nem viccelek, tényleg ilyen nőies neve van. A trónörökös úgy tűnik, kedveli a fickót, van egy közös képem róluk, elég önfeledten beszélgetnek. Henna a légynek se akar ártani, egy béna zseni, akire azonnal rájön a csuklás, ha meglátja a kis Lilina hercegnőt. Ha hazaérek, bedobok egy felvételt a csoportba, nagyon vicces.

Oregon értetlenül nézett az ügynökre. A lázadás után a császár kiirtotta a Sexert Ház összes férfi tagját, csak a nőket és az öt év alatti kisfiúkat hagyta meg. – Azt se tudtam, hogy volt ilyen Sexert kölyök. – Nem volt. Henna lombikbébi, meg akarták tartani a vérvonalat, és az őrgróf lefagyasztott ivarsejtjeiből hozták létre. Így ha a császár megbocsátana, akkor a Ház akár vissza is kaphatná az ősi kardot és a Székjogot. Mondom, a Sexerteknek nem érdekük a lázadás. Sokkal többet érnek el politikai úton. – Valamit nem látunk. Valamit, ami kiveri a szemünket – morogta Oregon. A teremben lassan elfogyott az étel, és az emberek is nyugodtabbá váltak, kibeszélték magukból a feszültséget. Hegamon kapitány is szónoklás helyett kávéra vágyott. Délben érkezett az udvarmester, hogy kioktassa a helyes lépésről, nézésről, viselkedésről a csapatot. Majd elvonult az egyik kisebb szobába a három kiemelt tiszttel, miközben a két segédje – orrukon egyegy csíptetővel – Fay tengernagyról beszélt, és arról, a főnemes milyen sorrendben adja át a kitüntetéseket. Az egyórás szónoklatot Oregon jobbnak látta lefordítani a katonáknak, akik valószínűleg elvesztek a szóvirágokban: – Négyes sorokban állunk, tisztelgés, kézfogás, plecsni, majd ha négy fő kész, jobbra át, és az oszlop végére állnak. Kérdés? Nem volt. Oregon ekkor otthagyta a két segédet, akik mindenáron el akarták próbáltatni a katonákkal a díszlépést, hogy „megfelelően kecses” legyen. A nagydarab ügynök az ajtó mellett állt, és a mondat hallatán elfordult röhögni. – Miért van rajtuk csíptető? – kérdezte undorodva Oregon, ahogy mellé ért. – Mert az orrlukak nem elegánsak. De csak a közrendűeké. Oregon inkább nem mondott semmit, csak sóhajtott, és átment a másik helyiségbe, ahol Hegamon és Jakusi üldögélt elgyötörtén az előző szóvirágoknál is hosszabb körmondatokat hallgatva. A japán lány közben a semmibe meredt, szórakozottan babrálta a hófehér

díszegyenruhához tartozó aranykesztyűket. Oregon admirális rutinból odaszólt neki: – Tives, összefoglalót! – Bevonulás, díszlépés, sapka a hónunk alatt. A trónörökös előtt tisztelgés, nem lehet a szemébe nézni, nem lehet kezet fogni, a császárra nem nézünk. Ha a trónörökös megszólít, tisztelgés, ránézés és rövid válasz. Ha a császár megszólít, nemesek állva felelnek, közrendűek térdelve, rövid válasz, rövid szemkontaktus, felállás csak Fay tengernagy elbocsátó intésére. Aki hibázik, annak börtön, ha felségsértés, akkor halál – darálta Tives, pont úgy, ahogy korábban maga Oregon is. – Csodás. Ha jól látom, mindent tudnak. Élő közvetítés lesz, úgyhogy legyenek észnél. Az udvarmester azonnal közbeavatkozott, mert szerinte mégse tudtak mindent. Oregon feje megfájdult a csiricsáré szóképektől és a fél mondatonként elpotyogtatott megtisztelő, lenyűgöző, fenomenális jelzőktől, így hamar kimenekült, és az esemény kezdetéig inkább az ügynökkel beszélgetett. Hamarosan siklókba ültek, és átmentek a császári palotába. Ez a kontinens másik felén állt, a császári család tagjai itt szálltak meg, ha a bolygón akadt dolguk. A biztonsági ellenőrzéshez hozzátartozott a DNS-vizsgálat, a testszkenner, és a bio fegyverszűrés, de még a gombokat is megvizsgálták a díszegyenruhájukon. A kastély teljes földszinti részét a monumentális bálterem foglalta el, a hossza százötven méter volt. A hatalmas, kétszárnyas ajtókon beláttak, tucatnyi cseléd rendezte a termet. A császári palotába biztonsági okokból még takarítórobotot sem lehetett bevinni, minden energiacellával rendelkező tárgyat azonnal elkobzott a palotaőrség. A terem selyemkárpitja idén a zöld ötféle árnyalatában pompázott, a falak virágdíszítésében kék és sárga ékkövek csillogtak. A padló üvegparkettája alatt ékköveket láttak, virágformára kirakva. A csapat felment a vörös márványlépcsőn az emeletre, ahol a trónterem állt, a maga szerény, nyolcvanméteres hosszával. Oregon megdöbbent, a báltermet már látta képekről, de a trónterem eddig zárva volt a nyilvánosság előtt. A terem hatalmas stílustörésnek érződött, nem illett ebbe a palotába, nem illett a nemesek túldíszített, cicomás világába sem.

Mindenhol fa, nád és kő díszítette a falat, a faragások különös, hajlékony formái jobban illettek volna meditálóhelyekhez, transzcendens központokhoz. Minden faragvány más-más naprendszert ábrázolt. Oregonnak eszébe jutott a császár, és az a nyomasztó, torokszorító érzés, ami elfogta a jelenlétében. A tróntermet látva megértette, hogy nem két világ van, a modern technikában élő közrendűeké és a pompában tobzódó feudális nemességé, hanem ezek fölött még egy harmadik is létezik, a minden hatalommal rendelkező, de mégis egyszerű császáré, aki olyan mérhetetlen távolságban áll még a főnemesi réteg fölött is, hogy nem merik átvenni a szokásait, öltözetét, építészeti stílusát sem. – Mint egy templom – suttogta Oregon mellett Taina elfúló hangon. A férfi kellemetlenül érezte magát a derékig érő, karnyi vastag, jázminillatú füstölők között, és nem értette a lány arcán az áhítatot. Beljebb mentek, és ámulva nézték a falakon az aprólékosan kidolgozott domborműveket. – Azok ott az Illatos bolygók, uram? A lány jobbra intett, ahol a virágzó cseresznyefa törzsébe egy kilencbolygós naprendszert véstek. – Azt hiszem, igen. Az ön hazája. Az udvarmester elpróbáltatta velük a bevonulást, de már sietősen, majd felállította a csapatot a terem végébe, felhúzták az aranyozott kesztyűt, és bő egy órán át vigyázzban álltak, míg a terembe lassan szivárogni kezdtek a nemesek. Oregon admirális úgy érezte, túl köszvényes a császári kitüntetéshez. Sokkal hősiesebb dolog a büdös füstölők között némán, meredten állva várakozni, mint mondjuk egy légimentés a Kawasamocsárból. Különben is, volt már pár kitüntetése, és csak azért nem tartotta őket a vécében, mint Alion navigátornő, mert gyanította, a titkosszolgálat naprakész a folyó ügyeiből is. Aztán – mikor már a dereka és a lába is őrülten fájt – végre megtelt a trónterem a nemesekkel. Csak férfiak voltak jelen, a Fay család tagjai és vazallusaik szinte mind fehér díszegyenruhában jöttek, a flotta vezetőinek nagy része közülük került ki. Mellettük az afrikai Beyala Ház színes kavalkádnak tűnt az ébenfekete bőrön viselt vidám narancs, kék, zöld, sárga tunikáikkal, melyeknek szélét drágakövek díszítették. A

Min Ház egyik fele indigókék hanbokot viselt, a másik pirosat, bizonyára valami pozíciót jelölt a szín, de Oregon nem tudta. A Shanti Ház színes indiai népviselete mellett fakónak tűnt az orosz Dnyeper család egyszerű, rusztikus eleganciája. A Yani Ház modern, praktikus ruhái nyers színű szövetekből készültek, míg a Ferrerók egyáltalán nem hordtak egységes öltözetet, ahányan eljöttek, annyiféle divatot képviseltek, lényükből fakadó önállósággal. Végül a császár és a trónörökös is megjelent, ők sem hozták a család nőtagjait, azok már a bálra készültek, egy katonai eseményen nem illett megjelenniük. A hetvenéves császár és a tizenhét éves fia, Khangcen herceg is katonai egyenruhába bújt, melyen rangjelzés helyett a kilenc kardot ábrázoló császári címer díszelgett. Felmentek az emelvényre, és leültek. Oregon parancsot adott, díszlépésben átvonultak a termen, egészen a várakozó két nemesig. Fay tengernagy mellett Terra tábornok állt, kezében a fehér selyemmel bélelt doboz, melyben a kitüntetések lapultak. Fay tengernagy beszédével kezdődött a ceremónia, aki méltatta a nemzeti hősöket, és a császár nevében megköszönte a bátorságukat és hűségüket. A szálfatermetű tengernagy egyszerű, érthető szavakat használva szónokolt, szája előtt egy apró, gyűszűnyi mikrofon lebegett. Oregon közben a császári emelvény előtt ülő hat másik főnemest figyelte, akik a Székjog miatt leülhettek a császár jelenlétében. Neki a hideg futkosna a gerincén, ha hátat kéne fordítania ennek a különös császárnak. A szónoklat után megkezdődött a kitüntetések átadása. Fay tengernagy odalépett az első négy közrendű kommandóshoz, és míg a teremben felhangzott a hangszórókból az illető neve, és néhány apró kamera közeli képet készített, a tengernagy Terra tábornok dobozából kivette a kitüntetést, feltűzte, majd gratulált. Oregonnak mindössze annyi dolga volt, hogy szintén kezet fogjon a katonákkal. Hosszú és egyhangú ceremónia volt. Terra tábornokon egy idő után látszott, hogy unja. Oregon azonban örömmel szorította meg ezeket a kezeket, és valami fájdalmasan nyomta a gyomrát, amikor az életben maradtak után felsorolták a halottak neveit is. A családjuknak személyesen viszi el a kitüntetést a szülőbolygójukon állomásozó flotta parancsnoka. Oregon

Terra tábornokra sandított, akinek az arcán unalom ült, valószínűleg eszébe se jutott, hogy ő okozta a halálukat. Oregon meg tudta volna ütni. Utána a ceremónia második része következett. Előrelépett Hegamon, Tives és Jakusi, aztán melléjük állt ő és Terra tábornok. Egy szárnysegéd elvitte a kiürült dobozt, és egy vörös selyempárnát hozott, rajta öt kitüntetéssel. A trónörökös lesétált az emelvényről, arcán halvány, udvarias mosollyal, és rang alapján először Terra tábornokhoz lépett oda, feltűzte a kisnemesnek a kitüntetést. Utána Oregon is megkapta a sajátját. A trónörökös kesernyés parfümillata kaparta Oregon torkát, ösztönösen krákogott, amit hangosan visszhangoztak a mikrofonok. Érezte, hogy a fiatal uralkodó ránéz, de óvakodott attól, hogy viszonozza a pillantását, inkább egy távoli pontra meredt, ahogy az udvarmester tanácsolta. Aztán Hegamon neve hangzott fel, a kapitány elvörösödött, hangosan nyelt egyet, miközben a trónörökös odalépett hozzá a kitüntetéssel. Taina neve is felcsendült a hangszórókból, és ekkor váratlan dolog történt. Odafent az emelvényen megszólalt a császár. A mély, nyugodt hangra fojtott csend támadt a trónteremben, megszűnt az eddigi halk alapzaj. – Tivesgei? Az s kissé sziszegett, a szóvégi hangok viszont dallamosan felíveltek. A trónörökös megtorpant, kezében a kitüntetéssel, érdeklődve nézett a lányra. „Térdre” – tátogta mellette Fay tengernagy, Oregon látta a főnemes hirtelen támadt idegességét. Tives nem moccant. Oregon meglepődött. Vannak, akik váratlan helyzetben azonnal cselekednek, mások éppen hogy megfagynak, mint egyes rágcsálók. Navigátor csak az lehetett, akinek evolúciós reakciója a harc, a flottánál a navigátorok genetikai alapú szűrésen is átestek. – Úgy tudtuk, az Illatos bolygók vezető szamurájcsaládja már kihalt. Ön onnan származik, ebből a vérvonalból? – kérdezte a császár kedvesen, érdeklődve. „Térdre!” – mutogatott immáron dühösen Fay tengernagy. Oregon oldalra nézett. Tives merev arccal állt. Nem mozdult.

*** Calderon ösztönösen felkiáltott: – Az Ősökre, térdelj már le! Akaratlanul csúszott ki a száján. A Békanyál ebédlőjében állt, eddig könnyedén az ajtó mellett támaszkodva, nem akart beljebb menni a zsúfolt étkezébe, ahol az összes felnőtt és a nagyobb gyerekek a kitüntetést nézték a fejük felett lebegő háromdimenziós holoadáson. Calderon észrevette a tekinteteket, ahogy a nők hátranéznek, de nem törődött velük. Tives az életével játszott, már nem először ismeretségük óta. – Vajon mit csinál a tiszt? – kommentálta a riporter is a világ felé. – Ha nem térdel le, az felségsértés, és lelövik érte. Miért teszi ezt Taina? A máskor szép arc most nyúzottnak tűnt, a tekintetből pedig olyan szomorúság áradt, mintha nem ünnepi rendezvényen lenne, hanem temetésén. – Mi lesz már! – mondta Nabuko aggódva, a körmét rágva, mintha a messzeségben lévő lány hallhatná a szavait. Calderon érezte, ahogy a kardja is megmoccan, megérti az ő feltámadó rémületét és csatlakozik hozzá. A lény nem akarta elveszíteni a Hordozót. Ami azt illeti Calderon sem. Ekkor Taina megmozdult, talán megérezte, hogy milliárdok figyelik visszafojtott lélegzettel. Meghajolt, egyenes háttal. Calderon tanulta hajdan a sokféle hajlongás jelentését, a japánoknál szinte önálló virágnyelv a meghajlás módja és mélysége. Először azt hitte, hogy egy szaikeireit lát, vagyis alázatos bocsánatkérést, de a lány mélyebben hajolt meg, nem negyvenöt, hanem kilencven fokban, ami a japánok ősi üdvözlése az uralkodó felé, mára már szinte teljesen kihalt köszöntésmód. A riporter hebegett valamit a japán népszokásokról, de érezni lehetett a hangján, hogy nem tudja, mi történik. – Maga érti, uram? – Rory Sod hátrafordult, és udvarias tisztelettel kérdezte. Calderon meglepődött. Nem akarta visszautasítani a kamaszt, ezért felelt neki. – Tradicionális japán módon üdvözölte az uralkodót, de a keze a teste mellett van, vagyis nem a nőknél szokásos módon, hanem férfiként hajolt meg, ami szokatlan. Így van egy olyan árnyalata is, hogy nem japánként, hanem birodalmi katonaként tiszteleg.

Aztán Taina jobbra fordult, kivette a hóna alól a sapkáját és összetette a kezét, mint egy nő. Calderon hatalmas döbbenetére letérdelt a padlóra és a sarkára ült. – Ez megőrült! Mit művel? – nyögte Alion. A riporter gyorsabban rájött, az egyik kamera a lány háta mögé úszott, és megmutatta az irányt. A falon egy mahagóni dombormű látszott, egy virágzó cseresznyefa, és annak a törzsébe vésve a japán kolóniák naprendszere. A kép újra a lányt mutatta, aki ülve hajolt meg. Előtte a földön a fehér sapka, összezárt ujjai háromszög alakot formáztak. Rory kérdő tekintetére a kapitány folytatta: – Ez egy sinrei. A temetéseken használják, de itt valószínűleg azt jelenti, hogy „tisztelgés az ősök előtt”. A falon a szülőbolygója van. A sapkát viszont nem értem, talán az ősök katonai hűsége vagy hősi halála előtt is tiszteleg. – Calderon idegesen nyelt egyet, a torka összeszorult. A Kétéves háborúban állítólag a Tivesgei-ág ellenszegült a császárnak, de akkor most Taina olyan arcátlanságot művel, amiért ízekre tépeti a császár. Szó szerint. Vagy mindennek van más jelentése is? Az is lehet, hogy köszönetét mond az őseinek, hogy a flottához vezérelték, vagy hálát ad az ősanyának, hogy túlélték a támadást. Vagy mindez együtt, gondolta Calderon, egy biztos, már az előző gesztus is bonyolult volt, de ezt a sinreit még a japánok is nehezen fogják kibogozni. Taina felvette a sapkát és felállt. A császár felé fordult. Majd újra letérdelt, a sapkáját maga mellé tette. Immáron görbe háttal meghajolt, fejét a padlóhoz érintette. A keze most a feje mellett volt. – Ez egy dogeza – sóhajtotta Calderon. – Most bocsánatot kér az eddigi meghajlásaiért. Nagyon kínos dolog a japánoknál, hatalmas megalázkodásnak számít, addig nem állhat fel, amíg a másik nem mondja többször is, hogy elég legyen. Ám Taina felvette a földről sapkáját, és kecsesen felállt. Majd vigyázzállásba dermedt, ahogy katonának illik. A bálteremben néma csönd volt, éppúgy, mint a Békanyál étkezőjében. – Ha csak térden állva beszélhet a császárhoz – kezdte habozva Rory –, akkor most kivégzik?

Calderon rámeredt a kamaszra, és végre megértette. Kitört belőle a nevetés, az ideges, de felszabadult kacagás. Ugyanebben a pillanatban a császár is kurta, vidám hangocskát hallatott, a bálterem és a riporter értetlenkedése közepette. Taina ugyanis végig hallgatott, vagyis nem vétett a törvények ellen, nem beszélt a császárhoz, úgy kommunikált. – Kérdezni sem kellett volna, maga igazi Tivesgei – mondta őfelsége derűsen. – Sólyom a verebek között. Elegánsan intett, és folytatódott a ceremónia, mintha mi sem történt volna. A fiatal herceg feltűzte a kitüntetést a lány mellkasára, bár mintha kissé tovább rajta felejtette volna a szemét a csinos arcon. Calderon ekkor vette észre, hogy görcsösen szorítja a karjára szíjazott kardot. Megkönnyebbülten elengedte a lényt. Inkább felelt a nők záporozó kérdéseire. – Mi történt? Miért nevet a császár? Honnan tud ilyen japán dolgokat, kapitány? Miért csinálta ezt a navigátor? Ez utóbbit Calderon se értette, de arra gondolt, Tives az életével játszott, és bizonyára jó oka volt erre. A lány bátor, és mindenbe belekeveredik, de feleslegesen nem keresi a bajt. – Ez a nő őrültebb, mint bárki a Kawasa-mocsárban – morogta Alion. – Amikor itt volt, akkor is felért egy század űrgyalogossal. Elfogadnám helyettesnek. Calderont váratlanul érte a gondolat. Kikérni Tainát pótnavigátornak? Vagy épp véglegesnek? Nem tudta, mit gondoljon a dologról, de akaratlanul is zavartan megigazította az egyenruhája ujját. Egy fedél alatt élni, az Ősökre! Már a gondolat is forró nyugtalansággal töltötte el. Nem csak őt, hanem a kardot is. Az étkező ajtaja kinyílt, és Dejneka rontott be rajta, szinte habzott a szája a dühtől. Egyedül őrizte a hidat, de annyira szétfeszítette az indulat, hogy a rádió helyett inkább átrohant hozzájuk, egyedül hagyva a vezérlőtermet. – Alion, ezt látnod kell! Kapitány, jöjjön! Egyszerűen nem hiszem el! Dejneka kifordult az ajtón, a tisztek felpattantak és utánarohantak. Calderon nem szaladt, de azért gyors lépésekkel követte őket. Nem szól a vészjelzés, mi lehet akkor annyira sürgős, hogy egy volt űrgyalogos rohangálni kezd?

Amikor a vezérlőbe lépett, épp egy felvétel futott. A monitoron a megilletődött Ibrahim és az egyik hercegnő látszott, egy Fay-villa kertjében sétáltak, és a nő lila ruhája beakadt egy zöld bokorba. Ibrahim mélységes zavarban ügyetlenkedett, hogy kiszabadítsa az anyagot. Dejneka gyűlölettel mondta: – Egy ügynök barátom küldte pár perce. A férfi Henna Sexert. Döbbent csönd lett. Calderon először hitetlenkedve, majd egyre nagyobb elismeréssel nézte a felvételt: Ibrahim olyanná vált, mint az esetlen Lilina hercegnő, aki szótlan és félszeg. – Biztos csak hasonmás – nyögte Nabuko, a tetoválását vakargatva. – Az arcszabászat nagy divat. Ibrahim nem volt ilyen ügyetlen, mint ez a fickó. Ne légy ideges. Ez Dejnekának szólt, aki szinte izzott az indulattól. Calderonnak eszébe jutott, hogy a nő valószínűleg lefeküdt a férfival. Dejnekát kirobbanó dühe és fekete-fehér gondolkozása nagyszerű űrgyalogossá tette, de lerítt az arcáról, hogy képtelen árnyaltabban látni a helyzetet. A Sexertek ellenségek, és ő szó szerint hagyta őket a védvonalon belül kerülni, sőt a testébe is bejutni. Dejneka a kiborulás szélén állt, és Calderon gyanította, hogy ez nem sírás lesz, hanem lövöldözés és ámokfutás. – A rohadék! Lecserélem a kódokat, és ellenőzöm, hogy van-e rajtunk nyomkövető! – hadarta Tea űrmérnök. – Ezt a tetűt beengedtük a gépházba is! A teljes hajót felderítette, minden műszaki bajunkat tudja! Kiskrumpli azt mondta, hogy újabb hajót fognak megtámadni. Kiskrumpli? Calderon összeráncolta a homlokát az idétlen névre. Hirtelen rájött az összefüggésre, Oregon admirális szexcsoportja megbízható emberekből áll, ergo, akikkel harcolt, vagyis Tea, Alion, Dejneka szintén tag, és ez a Kiskrumpli valami hírszerző lehet, ha ilyen információkkal rendelkezik. Valószínűleg a felvételt is ő küldte. Alion azonnal Tea szavába vágott: – Kit érdekel! Mi kis halak vagyunk, nem egy cirkáló! Hát nem értitek? Túl jelentéktelen ez a hajó. Valami mást akart itt. De mit? Mi a fenét! Biztos, hogy nem véletlenül találkoztunk vele! Engem akart, gondolta Calderon. Az Akadémián volt egy napszörfös botránya, és egyszer egy Dorakor-kiállításra is belógtak éjszaka. Ibrahim feltérképezte a személyiségét, és eljátszotta azt, amire Calderon vágyott. Olyan gyorsan

megszőtte a barátság vékony pókfonalát, annyira természetes egyszerűséggel hasonlított rá, mintha Ibrahim az ő fiatalabb, gondtalan változata lenne. Feltétel nélkül befogadta, talán soha nem érzett ilyen szoros kötődést. Zseniális! Calderon felnevetett. Lehunyta a szemét. Kijátszották, elárulták, és mégis! Olyan izgalom, olyan boldogság töltötte el, szinte érezte, ahogy zubog a vérében egy új erő, a Játék öröme. Magányos volt, sodródott, nem tudta, valós-e a feltételezett támadás. De a jó ellenség olyan, mint egy igazi barát, különlegesen értékes. Senki sem követi annyira nyomon az ember életét, senki nem törődik vele annyira, mint egy igazi, méltó ellenfél. Ibrahimtól megkapta azt, amit mostanság senkitől: valakinek fontos volt. Annyira fontos, hogy az életét kockáztatta egy napszörfön, és egy szakadt hajóra is eljött, csakhogy megismerje. – Kapitány? – Alion alt hangja tompán, értetlenül csengett. Calderon nem nyitotta ki a szemét. Tengelyeket és csomópontokat látott, az információk új sorokba rendeződtek, átalakult minden pillanat, minden mozzanat, amit közösen töltött az ellenséggel. Hatalmas új adatmennyiség, utalások láncolata. Idő kell, időre van szüksége, hogy feldolgozza. Mit tett volna, ha ő lenne Henna Sexert? Lássuk csak, a Wellston elfoglalása meghiúsul egy kapitány miatt, akit nem kitüntetnek, hanem diszkréten eltűnik a süllyesztőben. Meg kell tudni, hogyan győzött, meg kell tudni, sejti-e, hogy a támadás Sexert-akció volt? Aztán kiderül, a kapitány nemes. Vagyis olyan erőforrások lehetnek a kezében, ami átrendezi a pályát: pénz, kapcsolatok, információs csatorna a császárhoz. Calderon hátrahajtotta a fejét, és vidáman mosolygott. Ugyanezt a vakmerő lépést tenné ő is, mint Ibrahim, nem bízna másban, hanem megnézné személyesen az ismeretlen erőt, az új játékost, és módosítaná a terveket, belekalkulálva az újabb változót. A későbbi lebukás mindegy, az információ megéri mindezt. De miért vitte el a kártyaasztaltól? Mert Bogota gróf el akart mondani valamit. Valószínűleg azt, hogy a megrendezett botrány csak látszat, Ibrahim gátolta meg a bizottsági pénz elnyerését. Hallasi gróf

ezért volt olyan ideges, Bogota vakmerősége az életükbe kerülhetett volna. Kérdés, miért volt jelen Ibrahim azon a bálon? Tudnia kellett, hogy ő is elmegy, mert válaszokat akar, vagyis számítania kellett a találkozásra. Csomópontok, mindenhol események láncolatai, melyek bármerre ágazhatnak... Valaki durván meglökte a mellkasát. Calderon kinyitotta a szemét. A nők őt bámulták, mint valami őrültet. Alion állt előtte, egyszerre volt jelen az arcán a döbbenet, a düh és az értetlenség. – Mi az ördög van magával? Calderon örömében megfogta a navigátor vállát, és megszorította: – Sexert lépett. Akaratlanul megadta azt a nyomot, amit kerestem. Hívja össze a fetisisztáit, Alion! A Játék elkezdődött. Ma éjjel megbeszélést tartunk.

II. rész, amelyben Calderon felveszi a kesztyűt – Taina meg a kimonót –, komoly felfordulást okozva ezzel a Galaktikában

ŐSANYÁNAK, HOGY TÚLÉLTE A KITÜNTETÉST. Amikor díszlépésben kivonult a csapattal, akkor fogta csak föl, hogy mit tett. Szembeszállt a világ urával – és túlélte. Semmi mást nem akart, csak egy meleg zuhanyt, egy szakét, és igen, Agurit. A szőke szamurájból áradó nyugodt biztonságot, és a megerősítést, hogy okosan cselekedett, nem sértett politikai érdekeket, nem lépett senki tyúkszemére. Ehelyett odakint közrefogták a katonatársak, és faggatták, miért tette, minek ez a feltűnősködés, mégis hogy képzeli, hogy ilyen kínosan viselkedik. A szavak sűrű esőcseppként záporoztak, és Taina túl soknak érezte a vihart, legszívesebben lekuporodott volna a padlóra, hogy átkulcsolja a térdét, lehajtsa a fejét, ahogy gyerekkorában. Hetek óta nem aludt, éjjel rémálmok telepedtek a párnájára, nappal a zűrzavar tette nyughatatlanná. – Elég! – Oregon admirális hangja csattant. A kopaszodó tiszt megfogta a könyökét, és határozottan, lendületesen kivezette a többiek közül. Taina hatalmas hálát érzett ezért. De nem jutottak messzire, a folyosó végén megállította őket egy fehér fodrokba öltözött férfi. – Tivesgei kisasszony! Igen nagy megtiszteltetés érte. Őfelsége szeretné meghívni a bálra. Taina nem az udvaroncra figyelt, hanem a fehér ruhát bámulta, bárcsak tajtékfodrok lennének, bárcsak a hátukon elúszhatna messzire a tengerben. A szemét elfutotta a könny. – Tives köszöni, de sajnos rosszul van – felelte udvariatlanul Oregon admirális. – Admirális úr, valószínűleg nem tudja, hogy közrendű utoljára negyven éve léphetett be a császári bálterembe, és az is férfi volt. – Az udvaronc hangjából kiveszett a lágyság, az arcán látszott, nincs visszautasítás. – Kérem, kisasszony, tartson velem, adunk önre báli ruhát. Taina kétségbeesetten nézett Oregonra, de tudta, ő sem segíthet. Az admirális bátorítóan megszorította a lány könyökét. – Menjen, Tives. Legyen udvarias. Mosolyogjon! Ez parancs. – Igenis.

T

AINA HÁLÁS VOLT AZ

– Számolja a perceket, úgy könnyebb, én is azt szoktam – morogta még az admirális alig hallhatóan. Tainát egy pipereszobába vezették. Az öltöztetőlányok nagyon izgatottak voltak, sütött belőlük a lelkesedés és a döbbenet, hogy közrendű őfelségével egy légtérben lehet. Ráadtak egy földig érő sötétzöld selyemruhát, melynek derékrészén hátul világoszöld fátyol futott a földig, apró uszályként követve a mozgását, a mellrészét pedig hasonló, almazöld csipke díszítette alabástrom gyöngyökkel. Amikor a haját készítették, megjött az udvarmester is, és idegességében belegabalyodott a saját szóvirágaiba. Monológot adott elő arról, hogy csak főnemesek lesznek a bálon, és hogyan illik nézni, beszélni, járni, enni a teremben, a „hölgy” státuszban lévő személyeknek – mindezt egy, a karjára erősített számítógépről leste, úgy tűnt, ő is bizonytalan, soha nem találkozott ilyen helyzettel. – Fay tengernagy hatodik fia lesz az ön partnere. Tizenhat éves, első bálos volt a szezon elején. Három táncot fog önnel táncolni, de nem kell aggódnia, egész este a kísérője marad. Ha szerencséje van, akkor talán egy-két fiatalabb főnemes felkéri. – Nem tudok táncolni – mondta csendesen Taina. Honnan tudott volna? Ezek a táncok még az űrkorszak előttről származtak, amikor egyetlen bolygón élt az emberiség. Az udvarmester előbb értetlenül, majd hitetlenkedve nézett rá. Végül falfehér lett. – Akkor mosolyogjon. Maga szép, és mi a ragyogást mindennél többre becsüljük. Már nincs időm megtanítani, csak ne lépjen senkinek a lábára, és ne essen el. Lássam a derűt! Taina engedelmeskedett. Hamarosan érte jöttek, elvitte egy másik udvaronc, majd átadta egy harmadiknak, aki már katonai egyenruhát viselt és Fay szárnysegéd lehetett, ő bemutatta a vállas, kissé nyugtalan fiatalembernek. Detrich Fay meghajolt, mélykék ingén minden második kapocs szándékosan nyitva állt, belátást engedve alatta a csupasz bőrre. Szürke térdnadrágot viselt, és lábszárközépig érő koromfekete rövid csizmát, mely az orránál félig nyitott volt, és a kislábujjat szabadon hagyta. Taina lepillantott, és arra gondolt, bátor dolog ilyet húzni, ha vele fog táncolni. A bálteremben még kevesen voltak és csak a fiatalabbak, hiszen rang alapján illett megérkezni. Detrich megpróbált az időjárásról

beszélgetni. Taina semmitmondó válaszokat adott, miközben az üvegpadlót bámulta, ami alatt különböző virágformációkba drágaköveket tettek, a rubint és a zafírt felismerte, de a sárga, rózsaszín és lila ékköveknél fogalma sem volt, mit lát. A falakat aranyszegélyű tükrök borították, és igazi aranyláncok fogták össze a nehéz, bordó függönyöket az ablakok előtt. A terem selyemkárpitjának ötféle zöld színét is oldotta egy-egy kék és sárga féldrágakő. A lecsüngő lámpák kristályai az ősi világot idézték, a szertartásos nemesség világát. A mérhetetlen gazdagság nyomasztotta Tainát. Detrich behúzta őt a táncparkettre, ahol mindössze húsz pár táncolt. – Nem tudok – suttogta Taina, de a fiú nem hitte el még akkor sem, amikor Taina negyedszer taposta le a lábát, a fal mellett álló fiatal főnemesek nagy örömére. Gúnyos nevetés hangzott felőlük. – Miért akar így megszégyeníteni? – morogta a fiú, és úgy szorította Taina kezét, hogy már fájt. Minden lépésnél rángatta, Taina hiába próbált figyelni, egyre kétségbeesettebben mozgott. Azt hitte sose ér véget a zene. – Szabad? – kérdezte egy udvarias hang. Egy harminc körüli férfi állt meg mellettük pedánsan begombolt szürke selyemingben, hímzett bricseszben, zárt lábbeliben, mértani tökéletességgel nyolc részre osztott hajjal és fegyelmezetten a fejre simuló barna hajfonatokkal. – Gróf úr! Ilyen korán jött? Ha megbocsát, ez még csak az első táncunk a háromból. – Igen, ez feltűnt – mondta enyhe gúnnyal a férfi. – Bemutatna, kérem, a hölgynek? – Tivesgei kisasszony, hadd mutassam be Ferdinand Ferrero grófot, a Ferrero Ház Első családjának elsőszülöttjét, a Székjog örökösét. Calderon bátyja szertartásosan, udvaronc módjára meghajolt. Taina arra gondolt, vajon a karót nyelt báty és a túl spontán öcskös megtalálta-e valaha is a közös hangot? Vagy megmaradt a jellemükből fakadó utálat? Taina őszintén rámosolygott a férfira, és lassan, méltóságteljesen meghajolt. Azért sem pukedlit csinált, ahogy az udvarmester tanította, hanem japán módon köszönt. – Édesanyám szerint ön roppant figyelemre méltó hölgy. Sajnálta, hogy nem lehet itt, de kérte, legyek a segítségére, mielőtt megérkezik a többi főnemes. Elnézését kérem a modortalanságért. Öfelsége igazán

feledékeny volt, hogy eszébe sem jutott, egy katona lőni tud, nem táncolni. – Őfelsége... modortalan? – Detrich elsápadt, és körbenézett, ki hallhatta, de túl sokan figyelték őket, valószínűleg mindenki. – Kérem, jöjjön, kisasszony, megtanítom táncolni. – Itt?! – Detrichből és egy fiatal nemesből egyszerre szakadt ki a kurta kérdőszó. – Ez képtelenség, uram! Nem teheti, roppant illetlen. Taina végre megértette, Ferdinand gróf nemcsak azáltal megy szembe a szokásokkal, hogy megjelent a bál elején és őt, a senkit felkérte, hanem azzal is, hogy nyilvánosan felvállalja ama fogyatékosságot, hogy ő szalonképtelen. A férfi gúnyosan mosolygott a fiatalok felé: – Illendő az, amit egy Ferrero tesz. Egy Fay meg csak játszadozzon a flottájával. Taina elképedésére Ferdinand teljes nyugalommal a bálterem közepére vezette, és elkezdte a lépéseket magyarázni, majd hozzátette: – Ne aggódjon, csak rám figyeljen. Most precedenst teremtünk, hátha egyszer még más közrendű hölgy is báli vendég lesz. Taina hálásan bólintott. Úgy tűnik, mégis sok közös van a két testvérben. Ha más nem, annyi mindenképp, hogy azt hiszik, felette állnak mindennek. – Vezetett már gyalogsági harci gépet? Ott teljes testtel végzi a vezérlést. Ha belegondol, ez pontosan ugyanaz. Vagy mint amikor navigál egy hajót. Az ön mozgáskoordinációja valószínűleg bámulatosan fejlett, biztos vagyok benne, hogy könnyedén elsajátítja az alaplépéseket, és onnan kezdve csak hagyatkozzon a partnerére. Ferdinand beszélt, majd közelebb lépett, és összesimult a tenyerük. Taina hirtelen megérezte a kardot. Ferdinand gróf kardja éppoly kimért és szabálytisztelő volt, mint a gazdája. Taina érezte elméje peremén a lényt. Valószínűleg tényleg az anya parancsára táncolt vele a főnemes, mégsem önálló kezdeményezés ez. Taina, miközben a tánclépésekre koncentrált, másfelé is figyelni kezdett, önmagába, abba a meditációs térbe, ahová gyerekkora óta behúzódott, nézve az esőcseppeket, szemlélve a kő növését, vagy az űr fenséges szépségét.

Érzékelte a teremben lévő kardokat, sok közülük szunnyadt, csak halvány csík volt, de ahogy érkeztek az újabb és újabb nemesek, megjelentek erőteljesebb lények is. Ferdinand gróf egyre bonyolultabb lépéseket mutatott, és Taina egy pillanatra kétségbeesett, hogy lesz képes ezeket megtanulni. Ekkor a gróf kardja dúdolni kezdett. Nem volt emberi fülnek hallható, de Taina érezte, és a grófra pillantott, vajon észrevette-e. Ám a férfi udvarias arca csukott könyv maradt. Taina egy gyors fordulatnál majdnem kibillent az egyensúlyból, ekkor azonban a kard dúdolása felerősödött, és a lány egyszerűen tudta, hova lépjen. Innentől nem gondolt semmire, hagyta, hogy ne a férfi, hanem a kard vezesse. Jó volt a lénnyel táncolni, egyszerűbb és megnyugtatóbb, mint egy emberrel. Ferdinand gróf visszavitte az első partneréhez, és udvarias meghajlás után távozott. Taina hálásan nézett utána. Most már a fiatal fiúval is könnyen táncolt. Detrich kardja is dúdolni kezdett, de gyengén, alig hallhatóan, mindenesetre túlélték a maradék két táncot hibázás nélkül. A többi első bálos kamasz is felkérte, szinte versengtek érte, Taina egyre jobban érezte magát, és bár még mindig óvakodott attól, hogy egy-egy szónál többet beszéljen, néha már nevetett a tréfákon, vagy az udvarláson. Biztos volt benne, hogy a bókok nem a személyének szólnak, hanem az udvariasság diktálja őket, de ennyi variációban még sohasem hallotta, hogy szép a szeme. Kezdett feloldódni, és hálásan gondolt Ferdinand grófra. A kardok pedig dudorásztak, halkan, hívogatóan. Csábítgatták, és tudta, érezte, Hordozónak akarják. Olyan társul, aki a nemes kard mestere, leghűbb testőre, kardjának igaz őre. Két órával később bevonult a császári család és a főnemesek első, második és harmadik családja követte őt. Tainát nem a báli ruhák vakították el, nem a férfiak sokféle szépsége nyűgözte le, vagy a nők tökéletessége és légiessége, hanem az ősi kardok. Behunyta a szemét, mint egy fényoszlop, olyan volt a császári kard. A főnemeseknél két-két kard volt, az egyik becsukható, a másik az eredeti, ősi kard, utóbbiak lángcsóvaként ragyogtak.

Taina a császári kardra koncentrált, és megszédült. Buddhistákat látott maga előtt, és köztük egy arcot, amit a történelemleckékből ismert. Gyaco láma éhezéstől lefogyott arcát látta, ahogy évszázadokkal ezelőtt ölelte a kardot. Ezernyi lélek lenyomata volt ezekben a fegyverekben, az önmagukat feláldozó tibetiek hallgatása és békevágya, a későbbi korokban megvívott párbajok gőgje, csaták vérszomja, minden érzelem a kardokba ivódott, és minden lélek otthagyta a lenyomatát, amit meggyilkoltak velük. De minden békés párbaj önmegtartóztatása is felcsillant, minden elengedett ellenség iránti nagyvonalúság benne fénylett. A béke kardjai voltak ezek. Taina végtelenül parányinak érezte magát, kisebbnek, mint a templomnak kinéző trónteremben. Ott nem érezte meg a kardot, noha a fegyver a császárral volt. Talán ez a sok tánc nyitotta meg az elméjét, a sok-sok dúdoló kard. Vagy épp Ferdinand gróf kardja. – Rosszul van? – kérdezte az épp mellette álló partnere. Taina félénken bólintott, mire kimentek frissítőt inni. Amikor visszatértek, újabb táncok következtek. Ezek a kardok már egyre erősebben dúdoltak, csábítani akarták. Taina nem merte lehunyni a szemét, nem merte „meglátni” újra a császári kardot és az ősi kardokat. Tarkóján egyre jobban felállt a szőr, érezte, hogy a lények figyelik. Minden egyes kard figyeli. Taina háta borsódzott. Aztán felkérte Boris Dnyeper báró, az ősi orosz Ház második családjának negyedik szülöttje. A báró negyven felé járt, vastag száját megnyalta, ahogy a keze Taina derekára csúszott. A kard az első lépések után azonnal támadásba lendült. Az eddigi lények megmegsimították Taina tudatát, de Dnyeper kardja be akart törni. Taina döbbenetében elvétette a lépést. Mintha valaki maga alá gyűrné, és szétfeszítené a combját, hogy erőszak árán is behatoljon, olyan érzés volt. Bezárta az elméjét, szorosan, de a lény újra és újra nekifeszült, uralni akarta őt, birtokolni. Közben a báró arca meg sem rezdült, a férfi udvariasan csevegett a bálterem szépségéről, és ez még rémisztőbbé tette a helyzetet. Taina mosolya maszkká vált. A lány rendületlenül táncolt tovább, és udvarias, szerény válaszokat adott, miközben kétségbeesetten védte önmagát. A következő partner is erőszakoskodott, és sorra mind.

Volt, aki taperolós módon, mintha virsliujjakkal kutatna serdülő lányok bugyijában, volt, aki frontálisan támadott, maga alá akarta gyűrni, mélyen belényomulni, de fájdalmat okozni és uralkodni is sokan vágytak. Taina kifelé rendületlenül mosolygott, de belül sírt. Nem más volt ez, mint csoportos erőszak, megalázó és otromba. Attól, hogy nem a testét fogdosták, még nem változott a dolog. Aztán az egyik kardnak majdnem sikerült betörnie. És Taina az eddigi kétségbeesés helyett fellobbanó erős gyűlöletet érzett. Elég volt! Ez volt az a pont, ahol elege lett. Inkább a halál, mint hogy olyan lépjen Calderon kardja helyére, akit nem akar. Calderon kardja, Zorach elárulta őt. Itt kellene lennie, meg kéne védenie, fel kéne vállalnia, hogy egyek! Hiába tudta, hogy irracionális a gondolat, de mégis, úgy érezte, ez az igazság, ez a mély, transzcendens igazság. Calderon és Zorach hibája, hogy ót most bántják. A tánc után egy nemes jött érte, azzal, hogy a herceg hívatja. Taina szíve kihagyott a mondatra. Lassú léptekkel követte a másikat, méterről méterre nőtt benne a rettegés. Aztán meglátta, hogy a fiatal trónörökös a császár mellett áll, körülötte a főnemesek és a fiaik. Még a leggyengébb is olyan erős karddal, ami ellen már vedtelen, ami feltöri őt, mint valami kagylóhéjat. Megtorpant. És ekkor azt a hideg nyugalmat érezte, amit a Wellston lézerágyúival szemben, azt, amit a császár előtt állva, mikor Fay tengernagy azt parancsolta, térdeljen le. Az ereibe higanyként csorgott az adrenalin. A halálra gondolt, és arra, ugyan, mit veszíthet. A nemes sürgette, és ő nyugodt léptekkel követte, még mosolyogni sem felejtett el. A fiatal trónörökös, Khangcen herceg kedves szavakkal üdvözölte, és táncra hívta. Őszinte jó szándék sugárzott belőle, de Taina már nem hitt neki, már nem bízott egyikükben sem. Aztán a kezét nyújtotta, de Taina nem fogadta el. Meghajolt mélyen, és úgy maradt, miközben lehunyta a szemét. A lángoszlop elvakította, körülötte az ősi kardok fegyelmezetten figyeltek. Ez volt az igazi valóság, nem a bálterem pompája, a keringőző színes ruhák forgataga. Csapdaként zárultak köré a nemesek és a fegyverek. Innen nincs kiút.

A herceg kardja dühös lett az elutasításra, az agyának feszült ő is. Mivel nem érintkezett a gazdája és a lány bőre, így nehezebb dolga volt, de megpróbált bejutni. – Nincs kedve táncolni? Ó, ne jöjjön zavarba, tudom, hatalmas megtiszteltetés. Ne érezze feszélyezve magát, mert közrendű. – A trónörökös üres, udvarias szavakat mondott, csakhogy táncra, és ezzel testi érintkezésre bírja, miközben a kardja rést keresett. Taina nem rá figyelt, hanem a lángoszlopra, a császár kardjára. Megpróbált ráhangolódni, bár megérezte, hogy a lénynek már van Hordozója. Ő nem azzá akart válni, pusztán egy üzenetet akart átadni az ősöreg lénynek. Miért hagyod, hogy ezt tegyék velem? Inkább ölj meg! A trónörökös szava elakadt, és Taina egy kezet érzett, amint felemeli az állát. A császár lépett oda hozzá, fehér selyemruháján zöld zafírok csillantak, és ahogy a lány felpillantott, tekintete találkozott a fekete szempárral. – Érzed a kardokat? Ez a hang mélyebb, reszelősebb volt, nem azé a császáré, aki a trónteremben kedélyesen megkérdezte a nevét. Ez egy másik személy volt, maga a kard, és Taina pánikot érzett, le akarta sütni a szemét, le akart borulni a hatalmas erő előtt, ami sugárzott ebből az emberből, de a tekintet mintha szó szerint odaszögezte volna, fogva tartotta. A kérdés betöltötte teljesen, és képtelen volt hallgatni, a szavak kibuktak belőle: – Érzem. Kétszáznyolc kard, fele alvó, másik fele éber. – Ez lehetetlen! – dörmögte oldalról Fay tengernagy. – A Hordozó csak egy kardot érezhet, amihez kapcsolódni tud. – Talán, mert szamurájcsaládból való – suttogta Yani gróf, az ausztrál főnemes. – Ők az élettelen kardokat is már-már élővé teszik. – Kapcsolódj! – A császár a fejével intett a fiának, de nem nézett rá, fogva tartotta Tainát. A trónörökös kardja újra megpróbált behatolni. Tainában mély gyűlölet lobbant. Ő nem egy tárgy! Nem egy kurva, akibe bárki belemászhat. Nekifeszült az idegen akaratnak, egész teste megfeszült, a foga csikorgott, keze ökölbe szorult, ahogy megvédte önmagát. – Elég! – mondta a császár, mire megszűnt a támadás. A trónörökös kardja engedelmesen elcsendesült.

A császárt uraló lényből szomorúság áradt, ahogy egy pillanatra bocsánatkérően megérintette Taina elméjét. Majd a kard visszahúzódott, nem uralta többé az emberi testet. Taina mintha víz alól bukkant volna fel, ahogy felszabadult a transzcendens kapcsolat alól. A császár tekintete kitisztult, a férfi tartása megváltozott, immáron egyszerű, alacsony pofaszakállas öregúrrá vált. Még a hangja is magasabb volt, ahogy megcsóválta a fejét és mentegetőzni kezdett. – Sajnálom, kisasszony, nem akartuk bántani. Nagyon kevés a Hordozó a mai világban, nem elég a hősiesség, de mély hit is kell, bármilyen vallásban, hogy nyitott legyen az elméje a kard felé is. Mindig nagy öröm, ha találunk új kardhordozót. Az ön elméje döbbenetesen nyitott, a harcosaim pusztán megpróbáltak kapcsolódni. Felénk ezt egész másképp nevezik! Taina dühös volt és zavarodott. Calderonra gondolt. Amikor a kommandósok bejutottak a Wellstonra, elvitték őket, és a kapitány öntudatlanul feküdt a kórházi ágyban. Taina elrejtette a kardot, és aznap éjjel együtt aludt vele. Eddig azt hitte, csak álmodta azt a rezdülést. A kard olyan szemérmesen, gyengéden érintette meg, hogy Taina vágyat érzett, hogy a kezébe vegye. Csak egy tárgynak tartotta, és simogatta aznap éjjel, majd a vallása szerint a lélek helyére, a saját hasára tette, a meztelen bőrére, és úgy aludt el. Csak amikor a kapitányt meg kellett gyógyítani, és a két főnemes, Ferrero gróf és Fay tengernagy kardja is az elméjébe hatolt, segítve a kapitány kardját, akkor jött rá, hogy a fegyverek élnek. Aztán eszébe jutott a teázás. Calderon őrült vágyat érzett iránta, és ő is a férfi iránt – a kard okozta mindezt, egyesíteni akarta őket, talán hogy ő maga is a lányban lehessen. De még akkor sem tört közvetlenül az elméjébe, akkor sem akart transzcendens erőszakot tenni rajta! Hazugság! Amit a nemesek akartak az nem kapcsolat, hanem hatalom volt. Birtoklás, nem több. Míg ő lehajtott fejjel állt, és gondolkozott, a nemesek is a helyzetet vitatták. Most is csak egy tárgy volt a számukra. Arról beszéltek, hogyan jöhetett létre ez a helyzet, és mi alapján döntsék el, kinek a Hordozója legyen. Az orosz Dnyeper Ház kardpárbajokat javasolt, de a koreai Min Ház feje kikérte magának, hogy egy közrendű nőért vívjanak, ráadásul egy japánért. Az afrikai Beyala Ház szerint lakjon a lány mindenhol egy

hetet, és majd ő döntse el, de bennük sem merült fel, hogy Taina talán nem akarja ezt. A Shanti Ház feje egy kissé pocakos, széles arccsontú öregember volt, ők uralták a médiát. Egy fiatalember hozzásietett, és a fülébe súgott valamit, majd távozott. – Felség, a Hordozóm is a palotában van, megkérdeztem tőle, érzett-e ilyen nyitottságot hajdan. Azt üzente, a Kardtánc során volt egypár perc, amikor minden kardot érzékelt maga körül. Szerintem ez a lány már kapcsolatba került egy karddal, de félbeszakadt a szertartás. Taina meglepve felnézett, és szeme sarkából észrevette, hogy Ferrero gróf és Fay tengernagy összepillant. – Az lehetetlen, minden Hordozót be kell jelenteni a Háznak – mondta a tengernagy azonnal. Taina meghökkent. A két főnemes, úgy tűnik, mélyen hallgat Calderonról, pedig pontosan tudják, hogy ő őrizte a kapitány kardját. – Kisasszony, volt korábbi találkozása valakinek a kardjával? – A trónörökös kíváncsian kérdezte. – Igen. – És ki volt az? Melyik Ház tagja? Taina nem mert hazudni. De a szavaknak mindig is több jelentése volt: – Nem mondta soha, felség. Majdnem együtt töltöttünk egy éjszakát, de végül mégsem szerelmeskedtünk, csak beszélgettünk. Az illetlen nyíltságra pár fiatal nemes zavartan elfordult, az öregebbek meg felnevettek. Egy hölgy szexualitásának nyilvános említése nem szalonokba való. Taina biztos volt benne, hogy ettől kezdve már nem faggatóznak a név után. – Szerencsés fickó lehetett! – mosolygott gyanútlanul a császár is. A trónörökös közelebb lépett: – Döntöttem, mivel egyik kard sem tudta elkötelezni, így ön az enyém lesz. Holnap a palotámba költözik, kisasszony! Nem fogom erőltetni, hogy kapcsolatba lépjen a kardommal, de reménykedem benne, hogy pár év alatt megtörténik. Ha pedig sohasem, akkor is gazdagon élhet mellettem egész életében. Taina meredten nézte: – Nem, herceg – mondta egyszerűen. Inkább a halált választja az aranyketrec helyett. – Nem fogom megtenni.

A nemesek hirtelen elhallgattak a felségsértésre. Fay tengernagy azonnal reagált, kicsit talán túl gyorsan is: – Herceg, kérem, fontolja meg! A lány alkalmas, de bizonyára volt egy objektív tény, ami miatt elutasította a nemes, akivel találkozott. Mondja, Tives, tud maga vívni? – Nem, uram. Taina azon döbbent meg, hogy feltételezik ezt a tudást, a nemesek pedig azon, hogy Tivesgei létére nem használ kardot. – Nem lényeges, tíz év alatt megtanul – kötötte az ebet a karóhoz Khangcen herceg, és föl sem merült benne, hogy a lány nem tárgy, akit feltehet a polcra. – Milyen kár, hogy ön nem érne meg még tíz évet, hercegem – szólt közbe csúfondárosan Ferrero gróf. A nemesek azonnal megbotránkoztak a hangnemen, többen felszisszentek. – Eterno, egyszer lefejezlek – mosolyodott el a császár. – Már feltűnt, hogy nagyon csendben vagy. Na, halljam, most épp miért vagyunk szánalmas fajankók? – Apám, muszáj? A gróf szavai nyomán a fehérből is fekete lesz. Mire befejezi, nemcsak a lányt viszi, de hálából még egy bolygót is neki adsz. A császár felnevetett, és a nemesek is követték. Taina reménykedve várt, ha valaki, hát Ferrero gróf képes őt kihúzni a csávából. Eterno Ferrero elegánsan vállat vont, és csak annyit mondott: – Ó, én inkább a Fay elsőszülöttnek adnám ezt a kiváló Hordozót. – Ki vele, Eterno! Mi jár a fejedben! Olyan még nem volt, hogy te egy Fay fiúval kedves legyél. – Felség, tudjuk, hogy a harcművész és a kardhordozó között az erős érzelmi kötelék átcsúszhat fizikai vonzalomba, ha húszéves kor alatt találkoznak, és még tombolnak bennük a hormonok. Ilyen volt a legutóbbi eset is... Ó, semmi baj, kedves Fay barátom, természetesen mit se tudok róla... Tivesgei kisasszony egy hölgy, és intim helyzetben volt az első tapasztalata, jó eséllyel azonosítja a nemiséggel a kard kapcsolódását. Uraim... ez esetben, amit az előbb műveltek a táncparketten, vagyis a kardok belépési kísérlete... – Ferrero gróf jelentőségteljesen elhallgatott, aztán kínosan köhintett. Döbbenten felmorajlottak a nemesek, és kikérték maguknak ezt a rágalmat, Ferrero gróf azonnal harminc párbajkihívást kapott.

A császár csak intett, mire elhallgatott a zúgolódás, mintha elvágták volna. Az uralkodó kérdőn ránézett, vajon tényleg szexuális zaklatásnak élte meg? Taina némán bólintott. Súlyos, gyűlölettel teli bólintás volt. Majdnem csoportos erőszakot tettek rajta. Annyira mély, szégyenkező és kínos csend telepedett rájuk, hogy Taina fel se mert nézni. Lángolt az arca a megaláztatástól, ahogy a nemeseké is mind, akik ennyien arcot vesztettek. A csendet végül Dnyeper gróf orosz káromkodása törte meg. – Én... elnézést kérek a fiaim nevében, ez egyszerűen... nem találok szavakat... – Ez csak az egyik gond – vágott közbe Ferrero gróf gúnyosan. – A másik, hogy maguk összetévesztik ezt a katonát egy hölggyel. Aki itt áll, egy nemzeti hős. Vajon miért? Senkinek nem tűnt fel, hogy sírás és idegösszeomlás helyett órák óta csak mosolyog? Aki a kastélyába kényszeríti, azt meg fogja ölni. A korábbi szégyenkező, kínos csend átadta a helyét egy másfajta némaságnak. A császár újra ránézett, és Taina felemelte a fejét, mereven a semmibe bámult, és egy szóval sem cáfolta az elhangzottakat. Valóban megtenné, amint alkalom nyílik rá. Ferrero gróf kedves, behízelgő hangra váltott: – Tivesgei navigátor, ami történt, egy kommunikációs probléma volt. Elnézését kérjük a mai bálért, és biztos vagyok benne, hogy őfelsége a továbbiakban is számít az ön hűségére. Semmiképpen nem szeretnénk, ha ez az incidens kihatna a japán kolóniákkal ápolt kapcsolatunkra... Taina lenyűgözve figyelte, ahogy a gróf művészi módon megcsavarta a helyzetet, behozva a világpolitikát. –...engedelmével Mamamoto nagyapjának küldenek egy hajórakomány mahagónit azokhoz a csodás faépületekhez, melyek annyira híresek az országában. Ferrero gróf szavai befonták a jelenlévőket, az oroszok, a bányamonopólium tulajdonosai szilíciumot ígértek, a Beyala Ház művészi faragásokat, a Yani Ház drágaköveket, a Min drága technikai eszközöket, a Fay család egy csinos kis űrhajót. A császár néhány japán műkincset szeretett volna mindenáron neki ajándékozni.

Ferrero gróf figyelmeztető pillantására Taina nem merte visszautasítani a hatalmas vagyont, a nemeseknek szükségük volt rá, hogy ily módon bocsánatot kérhessenek, és ne maradjon rajtuk a szégyen. Taina jó képet vágott a dologhoz, bár tudta, otthon nagyapa tajtékzani fog a dühtől, és valószínűleg ez a túlzott kegy felborítja majd a helyi politikai egyensúlyt, ha úgy hiszik, Tivesgeiként megvette őt a császár. Egy nem túl mély meghajlással és pár köszönőszóval felelt minderre. – Örülök, hogy megismerhettem. Bár sajnálom, hogy ilyen körülmények között – mondta utána atyáskodva a császár, és a hangsúlyban elbocsátás rejlett. Taina mélyen meghajolt, ahogy uralkodóknak kijár, homloka szinte súrolta a combját. – Kikísérhetem? – kérdezte túl kedvesen Ferrero gróf. Minden szívességnek ára van. A gróf megmentette az életét, és most ő akar biztosítékot: egy ígéretet. Taina szomorúan elmosolyodott, és megadta, amire a főnemes vágyott: – Köszönöm, nem szükséges. Hálás vagyok a segítségéért, de ugye megért, gróf úr? Egyetlen nemest sem szeretnék többé a közelemben látni, még az ön Házából sem. Calderont sem. Ferrero gróf válaszul elegánsan meghajolt, jelezve, hogy megértette. Taina egyedül vágott át a báltermen. A szemek rátapadtak, a nők összesúgtak, most fogta föl, mennyire feltűnő lehetett a hosszas beszélgetés a császárral, és a tucatnyi főnemessel, akik gyűrűbe fogták. Azt hitte, sohasem éri el a kijáratot. Odakint egy közrendű udvaronc meghozta egy táskában az egyenruháját, és mellé a hölgyeknek kijáró apró ajándékot – virágot és arany bokaláncot. Majd közölte, hogy a sofőrje kint várja. Aguri állt kint lopott kadétruhában. Taina túl kimerült volt, hogy meglepődjön, csak hálás volt, hogy a férfi vigyáz rá. A szamuráj kinyitotta előtte a sikló ajtaját, majd beszálltak és némán valami szállodáig repültek. Taina fázott, végig vacogott az idegkimerültségtől, most jött ki rajta az elmúlt órák minden feszültsége. Összeomlott lelkileg. Mikor felértek a szobába, betámolygott a mosdóba, és hányt.

A szamuráj utánajött, gyengéden, szótlanul tartotta a haját. Később adott egy pohár mentás vizet, hogy kiöblítse a száját, majd felnyalábolta Tainát, és betette az ágyba. Taina képtelen volt elengedni az izmos nyakat. A szeméből megindultak a könnyek, és csak sírt fáradtan, kimerültén. Aguri most sem szólalt meg, nem kérdezett, csak átölelte, és meleg tenyerével Taina nyakszirtjét dörzsölgette. Aztán hátradőlt az ágyon, és a mellkasára vonta a lányt, egyik kezével őt cirógatta, a másikban a kardját tartotta. Taina csak így bírt elszunnyadni. Tudta, őrzik az álmát. Oregon admirális másnap reggel kényelmesen leült a nappalijában, kedvenc foteljába, és felhívta a Hazan cirkálót, noha hétvége volt, és elvileg nem kellett volna a flottával foglalkoznia. Tives épp akkor érkezett meg a hajóra. Az arca kipihentnek tűnt a képernyőn keresztül, és azt mesélte, rengeteg nemessel táncolt. – Szívesen menne máskor is? – Soha – felelte őszinte utálattal Tives, mire Oregon elnevette magát. Meg tudta érteni, ő se kedvelte a nemeseket. Az admirális megnyugodva bontotta a vonalat, Tives nem került bajba. Utána felhívta Aliont, hogy rákérdezzen másik kedvencére, Calderonra. Alion nem fogadta a hívást, valószínűleg tartott tőle, hogy a sajtó lehallgathatja a Békanyálat, helyette csak egy üzenetet küldött. „Sör?” Oregon egy pillanatra nem értette, mindketten utálták a sört, de amúgy sem szoktak összejárni, legföljebb félévente a veteránok titkos gyűlésén találkoznak. Hirtelen rossz érzése lett, és feltúrta a nappalit a kis karperecbe épített számítógép után, ami még Kiskrumpli ajándéka volt. A gép rejtett azonosítóval csatlakozott a bolygó hálózatához, Oregon belépett az űrlapfetisiszták csoportjába. „Patkány nálunk járt. Találkozzunk.” Bombaként robbant Alion híre. A Kawasa óta sosem írták le a Sexert nevet – ahogy sok más nevet sem. Mi az, hogy a hajón járt? Hogy lehet ez? Az egész csoport hangyaként felbolydult, mind a hatvankét tag információt szeretett volna, de Alion nem mondott bővebbet.

Megbeszélték, hogy ma este a szokott időben a szokott helyen összejönnek. Oregonnak feltűnt, hogy Alion óvakodik ennél konkrétabban írni. Szokott hely valójában nem volt, mindig az utolsó alkalommal beszélték meg a következő helyet. Az admirális egész nap ideges volt, végül délután elment az edzőterembe teniszezni, így kis késéssel ért oda a kocsmába a veteránokhoz, akik nevükkel ellentétben nem kiszuperált roncsok voltak, hanem nagyon is keménykötésű férfiak és nők, és még az idősebbek is bármikor földhöz vágtak volna egy edzőtermekben pózoló mai fiatalt. A kikötőnegyed egyik lebujában ültek, hátul a különteremben. Mindenki civilben érkezett, Kiskrumpli egy neonzöld pizzafutáregyenruhában, régi nézete volt, hogy a feltűnő ruhákra minden szemtanú emlékezik, de arra, aki viselte, már jóval kevesebben. Oregon meglepődött, hogy a legtöbben eljöttek, hiszen a veteránok között mindössze hat kapitány volt, a többiek a hajójuk menetrendjétől függtek. De aztán eszébe jutott, hogy sok kapitány úgy tervezte az útvonalat és a munkát, hogy ezekben a napokban a bolygóra tudja hozni a járművet, mert most zárul a Hallasi-bálsorozat, és hamarosan következik a tiszti bál. A nagy csillagrombolók vezetői pedig amúgy is hivatalosak voltak a kitüntetésre a trónteremben. – Mi történt? Oregon kérdésére Dejneka felelt. Felszedtek egy napszörföst, akivel a kapitány órákig beszélgetett, és bemutatta minden tisztnek. Sexert volt. A szőke űrgyalogos közben töltött magának, és úgy nyelte az algapálinkát, mintha víz lenne. Nabuko el akarta húzni előle az üveget, de Tea űrmérnök megfogta a karját. Dejneka nem úgy festett, mint aki harc nélkül átadja az alkoholt. – Hogy lehet a kapitányotok ennyire idióta? – morogta Kiskrumpli. – Nekem se volt gyanús – felelte ingerülten Alion. – Azt hiszed, nem vagyok dühös magamra? Nem tudjuk, mit akart a hajón. A kapitány meg, amikor rájött, úgy reagált, mint egy elmebeteg. Boldog lett és azt mondta, nyomon van, és találkozót kért. Aztán éjjel lelépett a hajóról, és azóta se láttuk. Calderonról vitatkoztak vagy egy órán keresztül, és egyre türelmetlenebbek lettek, mert nem érkezett meg. Kiskrumpli és a kapitányok egyre jobban támadták Calderont, Oregon szándékosan nem

szólt közbe, amikor észrevette, hogy Alion és társai először tétován, majd egyre határozottabban védelmükbe veszik a fiatal férfit. A közösségben amúgy sem számított a rang, legfeljebb Kiskrumpli volt afféle bandavezér. Aztán Calderon megjött, és olyan hangulatot hozott magával, hogy lénye betöltötte a különszobát. Nem sokat törődött az álcázással, barna kincstári gyakorlónadrágot és egy fekete selyeminget viselt; annyira elütött egymástól a kettő, hogy Oregon biztos volt benne, csak kölcsönkapta. A fiú vidám volt, sütött róla a lelkesedés és a jókedv. – Örülök, hogy itt van, uram – mondta Alion, meglepő módon a szokott nyegle stílusa nélkül. – Hadd mutassam be... – Felesleges – intett Calderon, és megállt az ajtóban. – Önök a Hatos Admiralitás alatt szolgáló veteránok, simán csak megnéztem, kit tüntettek ki az elmúlt években. Kettő percbe telt. Ennyi erővel nyilvánosan is üldögélhetnének a parkban pár virslivel, kevésbé lenne feltűnő. Az asztal végében, gondolom, Kiskrumpli fedőnevű barátjuk van, aki középvezető a katonai hírszerzésnél. Dejneka, le a poharat! Ibrahim azért tette, amit tett, hogy ön kikészüljön, és aztán destruktív módon aláássa mások harci morálját. Ha még egy kortyot iszik, vissza se jöjjön a hajóra. – Miért, mit tett? – Nem tartozik önre, Droznyij doktor. Inkább tegye hasznossá magát, és mossa ki a sebeimet. A pálinka jó lesz, Dejneka már úgyse kéri, ugye? Dejneka nemet intett, mire Oregon admirális elnyomott egy mosolyt. Calderon spontán módon vezér volt, az ilyesmi tanulhatatlan. – Késett. Minek kért találkozót, ha képtelen ideérni? – mondta Kiskrumpli. Neki láthatóan nem tetszett a fiatal kapitány irányítása. – Esetleg egy bocsánatkérés? – Ne tegye, szükségtelen. Húsz órát vívtam, de megérte. – Calderon levette az ingét, majd az alatta viselt kincstári pólót kezdte lefejteni magáról. Dejneka szó nélkül felállt a székről, és Calderonhoz ment, majd letépte a sebekről a beleragadt ruhát. Calderon felszisszent. A testén vérezni kezdtek a vágások. – A Fay Ház lobbija sikeres volt, előrehozták a hadgyakorlatot. Egy hónap múlva lesz, és meglepetésszerűen jelentik majd be.

– Hogyan?! – Oregon admirális előredőlt. Ilyenre még nem volt példa. – Biztos benne, hogy korábban kezdik? – Teljesen. A nagy Házak sem tudják még, a császár meglepetést akar. Arra vártunk, hogy elfoglalnak egy új cirkálót, de nem tették. Fay tengernagynak is gyanús lett, és rájött, hogy Sexert módosított a haditerven. De valószínűleg nem jött rá, hogyan. – De persze maga tudja – szúrta közbe Kiskrumpli rosszindulatúan. – Csak részben. Admirális, mondja, Tives hogy kapta meg a Hazan pótnavigátori helyét? Nem volt semmi gyanús körülötte? – Először a Mammamia kérte ki, utána mégis a Hazan látszott a rendszerben. – Nagyszerű. Gondolkozzunk az ellenség fejével! Sexert zsoldosokat küld a Wellstonra, de azok meghalnak, így választhat, vagy új csapatot szervez, vagy új módszert használ. Utóbbit teszi, megveszteget egy kapitányt, valakit, aki már a pályája végén jár, és családja sincs, akit féltene. Mondjuk Gorkij kapitányt a Hazan cirkálón. – Gorkij egy barom, de soha nem tenne ilyet – szúrta közbe Dejneka, és rányomta Calderon sebére a pálinkával átitatott inget. A kapitánynak egy pillanatra elakadt a fájdalomtól a hangja, ösztönösen az alkarjához nyúlt, ahol a kardot viselte, és csak utána folytatta: – Emlékezzen, Dejneka! Sexert szörfje vészjelzést küldött, és egyetlen hajó volt a környéken, ami aztán elugrott: a Hazan. Ők hozták oda. – Ez sima véletlen is lehet – felelte Alion. Oregon összeráncolta a homlokát, pontosan emlékezett arra, milyen dührohamot kapott Gorkij, amikor nem őt nevezték ki az admirálisi székbe. Calderon megcsóválta a fejét: – Egy véletlen esemény a sors műve, kettő már Játszma. Sexert miattam jött a hajóra, az én gyenge pontomat kereste. Viszont a kabinomban személyes tárgy nincs, és a számítógépemen magánlevelezés sem volt, hála a tisztek kicsinyes viselkedésének. Egyetlen keresési előzményt talált, amikor Tives riportjait nézegettem. Azt hitte, kötődöm hozzá, és zsarolható vagyok vele, így feltörte a rendszert, és átvitette a lányt a hajóra.

Oregon hümmögött, az biztos, hogy a lány és a kapitány között erős a kötelék. Sexért okos, nagyon okos, ha erre rájött. Az ügynök azonban lapátkezével megvakarta az állát, majd megjegyezte: I – Erre nincs bizonyítéka. – Ellenőrizze a kikötőt. A Hazan az egyetlen hajó, ami ma reggel elment, mindenki más a tiszti bált várja. Mi olyan sürgős nekik? – Calderon utána Oregonra nézett. – Admirális, túl feltűnő lenne, ha ön szedné le a lányt a hajóról, de én meg tudom oldani. Ha odaenged a személyi lapokhoz, átírom Tives egyik adatát. Gorkij holnap felhívja önt egy egészségügyi probléma miatt, utána már csak engedélyeznie kell Tives távozását. Kiskrumpli megvetően horkantott, de Oregon elővette a zsebéből a karperec alakú számítógépet, és belépett a rendszerbe. Lehívta a lány adatlapját, majd átadta a gépet a kapitánynak, aki beírt valamit. Dejneka látta, mit, és felröhögött, aztán vidáman tovább tisztogatta a sebeket. Calderon kilépett a programból, visszaadta a kis gépet, és folytatta: – Sexert valóban rálát a belső rendszerre, onnan tudta, hogy a hajóm futárként szolgái, így elérte Hallasi grófnál, hogy ne kapjam meg a támogatást. Azonban nem számolt Bogota gróffal, aki kierőszakolt egy kártyapartit és látványosan ostobán információt akart átadni, mire Sexert közbelépett. Valójában Sexertre akarta felhívni a figyelmemet. Az üzenetet pedig nem szavakba kódolta, hanem másnap reggel az arany elküldésébe. Tea űrmérnök vette át a nyereményem, és el is költötte a hajóra, ezért nem láttam a zacskót. Állítólag csíkos volt, a színek a bizottságban lévő nemesek színei voltak, és egy vörös szalaggal kötötték át. Vagyis az üzenet: nem mi voltunk. A költségvetési pénz kiosztását Sexert gátolta meg. Kiskrumpli felröhögött: – A szomszéd macskája meg kettőt nyávogott, de ha hatot fog, akkor lelövöm, mert Sexert kém. Az egész csapat nevetésben tört ki. Oregon ingerült lett. A kölyök zseniális, csak épp nem ismeri eléggé ezeket az embereket. Soha nem fogja meggyőzni őket. Csak a harctéri tapasztalat számít nekik, vagy a parancs. Az egyik kapitány gúnyosan megjegyezte:

– Látom, van egy kardja, vagyis nemesi fattyú, de attól még nem a világ közepe. Majd pont a maga ócska hajójával lesznek elfoglalva a Sexertek! – Én vagyok az ismeretlen változó. Egy akció már elcsúszott rajtam. Kinevették. Calderon lelkesedését mintha lekapcsolták volna, az arcáról eltűnt az előbbi frissesség. Oregon ugyanazt a kimerültséget látta rajta, amit Tainán is, ezek ketten a végsőkig küzdöttek, és egyre újabb harcokba keverednek, egyre nehezebben bírják a terhelést. Talán az sem tesz jót nekik, hogy külön vannak, együtt jóval erősebbek lennének. Amikor elült a nevetés, Oregon megköszörülte a torkát: – Én egyetértek önnel, kapitány. Sexert a Wellstonon maga miatt vallott kudarcot. Ha lett volna esze, akkor most megöli önt. – Kicsoda maga? – kérdezte hirtelen Alion. – Tudom, hogy nemes, és hetekig tartott, de átnéztem az összes Fay tisztet, sőt a flottán kívüli kisnemeseket is, de nem találom. Calderon elegánsan meghajolt, mire az egyik vágásból a mellkasán újra vér buggyant. – Ön téved, nem vagyok Fay nemes, sajnálom. A nevem Genius Calderon. Viszont van pár ötletem, hogyan biztosítsuk a császár védelmét. Kérem, hallgassanak meg! Oregon összeráncolta a homlokát. Mit csinál ez a kölyök? Ha megmondaná, kicsoda, a csapat másként vélekedne róla. Elhinnék az összeesküvést. – Engem a valódi neve érdekel – szólalt meg az egyik kapitány. Többen csatlakoztak hozzá, és a hangulat kezdett ellenségessé válni. – Ha egy nemes szava többet ér, mint egy katonáé, akkor rossz helyen járok. Calderon felállt, félretolva Dejneka kezét, és gőgösen a levetett ingéért nyúlt. Oregon megcsóválta a fejét, már értette, miben mesterkedik a fiú. A veteránok elismerően összenéztek, miközben Calderon kifelé tartott. Kiskrumpli meghökkenve bámulta a távozót. – Ön Alexandra Ferrero – szólt utána az ügynök, még mielőtt Calderon kilépett volna az ajtón. – Az a Ferrero az Első családból, aki eltűnt egy vadvízi evezésen.

– Mi? – nyögte Dejneka. – Az anyját, tényleg! Tudtam, hogy ismerős, a húgom elbőgte magát, amikor nem találták. A kapitány megfordult, arcán meglepetés látszott, és némi őszinte zavar. Oregon tudta, hogy csak mímeli. És ez volt a baj. Hogy rájött. Kívülállóként nézte a következő perceket, ahogy Calderon nem akar maradni, de a veteránok győzködik, végül az ügynök feláll, és karon fogva visszacipeli az asztalhoz. Az az ember, aki eddig ellenszenvesnek tartotta. Az egész annyira tökéletes volt, annyira őszinte, mintha véletlenül alakulna így a helyzet. Oregon egyre komorabbá vált. Az apa és a fia hasonlóan zseniális a pszichológiai hadviselésben. De vajon lehet bízni abban, aki így tud játszani másokkal? Oregon megfogta a poharát és az algapálinkába nézett. Akaratlanul is eszébe jutott, amit Kiskrumpli mondott: a Sexertek befeketítése a Ferrerók érdeke is lehet. Mi lenne, ha egyszer a Ferrero Ház fellázadna? Létszámukat tekintve ők a legkisebb Ház, de még akkor is több száz zseniális manipulátorról beszélünk. Látszólag nincs hatalmuk, egyik naprendszer sem az övék, de aki tanult stratégiát, annak azonnal feltűnik, hogy kezükben az infrastruktúra. Ha a galaktikus hajózás és a távközlés leáll, akkor elszigetelődnek a naprendszerek. A hatalmas Ferrero hajóállományhoz képest a flotta és az a pár nemesi hajó jelentéktelen. Oregon mélyet lélegzett. Ez képtelenség! De hiába, a gyanú már belefészkelte magát. Nézte a fiatal kapitányt, aki épp a hadgyakorlatok történetének legzseniálisabb és legtisztességtelenebb megelőző csapásával állt elő. Kedveli a fiút, nagyon kedveli. De vajon ez a saját érzése? Vagy ő is csak egy ügyes manipuláció áldozata? *** Calderon kapitány másnap borzalmas fejfájással és pocsék szájízzel ébredt. Miután kiadta a veteránoknak a parancsokat, az idióta fedőnevű ügynök mindenáron koccintani akart a hadgyakorlatra. Calderon tényleg csak egy algapálinkát ivott, egyetlenegyet, de az annyira silány

minőségű volt, hogy kétséges egyáltalán, látott-e algát, nemhogy abból készült volna. Az utána következő órák ködbe vesztek. Homályosan emlékezett rá, mintha egy vécétől elnézést kért volna, mert leokádta, de biztosította róla, hogy nagyon szép a szeme, és mennyire jól áll rajta az a fitos kis ülőke. Calderon megdörzsölte a halántékát, majd kimászott az ágyból. Egy gyors zuhany és még gyorsabb öltözés után a vezérlőbe ment. Muszáj felhívnia a Hazan cirkálót. A gondolat, hogy Taina veszélyben lehet, mélyről jövő nyugtalansággal töltötte el. Oregon admirálisban is volt valami furcsa, de nem tudott rájönni, micsoda. Az öreg túl hallgatag, és a mimika sem az erőssége, így pedig nehéz kitalálni, mi jár a fejében. A vezérlőben Alion ásítozott a navigátori székben. A tetovált Nabuko kártyajátékot játszott a monitoron, míg Dejneka és Mina DeiAnang valamin nevetgélt. A kikötőben vesztegelve semmi dolguk nem volt, de a szolgálati beosztást Calderon betartatta velük. – Jobban van parancsnok? – kérdezte Dejneka, amikor Calderon belépett. – Tegnap igen közeli kapcsolatot ápolt egy budival. – Úrinő nem emlékezteti kínos helyzetre az embert. – Még szerencse, hogy nem vagyok az. Dejneka megjegyzésére Alion ásítás közben röhintett egyet, aztán csuklani kezdett. Ő is erősen másnaposnak tűnt. – Ne aggódjon, kapitány, minden tagot leitatunk belépéskor. Bár egy pohártól eddig még senki nem állt fejre. – Csuklás. – Mi is eláztunk éjjel. Még jó, hogy a riporterek elmentek tegnap. Tives után nyomoznak. – Jaj, annyira szerencsés – sóhajtott Dei-Anang. – A fél éjszakát áttáncolta a nemesekkel, még a császárral is beszélt. Most néztem a híreket, állítólag a bálról éjfélkor távozott, de a hajójára csak reggel ért oda, ettől zeng a média. Az után nyomoznak, vajon hol lehetett és kivel. Calderon megdöbbent, aztán iszonyúan ingerült lett: – Nem érdekel Tives! Ahelyett, hogy a pletykaműsorokat lesik, inkább a hajó stabilizátorával foglalkoznának! Még mindig nem tudunk felszállni. – Már nem is kell, töröltek minket a kutatási listákról – mondta zavartan Mina Dei-Anang. – Illira az egyetemeken kilincsel. Ha nem oldja meg, akkor két hét múlva üzemanyagra se lesz pénzünk.

– Fölöslegesen erőlködik – sóhajtotta Alion, és megdörzsölte a mellkasát. Sexert elvonja a forrásokat. Calderon elismerően bólint, Henna átkozottul gyors. – Nézzék át a flotta szabályzatát, és listázzák ki, milyen jogcímeken lehet pénzt lehúzni az éves kereten felül. Minden érdekel. – A kadétképzésre adnak valamennyit. – Helyes. Ideje oktatnunk. – Már elnézést, uram, de ön hazaáruló. Ki jönne ide tanulni? Tönkretenné vele a karrierjét. Calderon maga elé meredt. Fellobbant benne a Játék. Azonnal csomópontokat látott, és lehetőségeket szédületes gyors villódzással. – Ne vicceljen, Alion, minden műszaki kadét álma mi vagyunk. Máshol a műszereket bámulva unatkoznak, de itt élesben szerelhetnek. Csináljon egy kétperces bemutatkozó videót. Elmagyarázta, hogyan, mire Dejneka füttyentett egy nagyot: – Hát, így tálalva tényleg nagyon menők vagyunk. Alion csuklása is abbamaradt a döbbenettől. Calderon rámosolygott, majd folytatta: – Kilenc férfi kadétot várunk. Ez nemi diszkrimináció, úgyhogy lesz egy kis botrány a dolog körül, egy napig hagyja, aztán kérjen bocsánatot, és helyesbítse a kiírást. Calderon az egzotikus orrú Mina Dei-Anang felé fordult. – A tizedik kadét Ambrosia Fay lesz, őt máris felvettem, DeiAnang, maga kezeli ezt az ügyet. Küldjön egy behívóparancsot, hogy három napja van behajózni. A kadét ott volt a Wellstonon, de ez titok, mivel egy nemes lánya. Utána rengeteg Fay fogja hívni a hajót, ezt maga kezeli, próbáljon szerencsétlenkedni. A civilek hívását ne vegye fel, a tábornokokéra pedig felelje azt, hogy a kapitány nem elérhető, a parancsot így nem tudja módosítani. Amikor Fay tengernagy jelentkezik, ön kezdjen ujjongani, hogy a kadét a Wellston hőse. Aztán mondja azt, hogy a kapitány nem elérhető, mert a peltroni szervizcsarnokkal alkudozik a hajó javításával kapcsolatban. A Wellston és az alku szó nagyon fontos, mindenképp legyen benne, megértette? – Igen, uram.

– De én nem értem, örülnék neki, ha beavatna. Ez eléggé zsarolásszagú, uram. – Ugyan, Alion! Csak segítünk egy fiatalnak, hogy megvalósítsa az álmait. Ambrosia Fay a bátyjai kedvence, soha nem engednék egy roncsra, Rix igazgató a rokonuk, vagyis a peltroni csarnokban hatalmas kedvezményt fogunk kapni a szerelődokkra. Calderon kedvesen mosolygott, de a lényeget nem mondta el. Fay tengernagy az egyetlen, aki törölhetné a behívóparancsot, de nem fogja megtenni. Hibáztak, hogy Ambrosia nem kapott kitüntetést. Ha most derül ki, hogy a Wellstonon volt, akkor úgy fest, mintha egy huszonéves lányt se tudna fegyelmezni a tengernagy, a haza nagy hadvezére. A Ház feje felelős a több ezer családtag tetteiért, ezzel megszégyenülne más Házak előtt. Ambrosia nemesként sose kaphat pénzt a munkájáért, és a Fay Ház konzervatív nézetei miatt nőként katona se lehetne. A lány előtt hatalmas csata áll, a kadétidő csak haladék, el kell döntenie, mit választ. Ha az űrt, az kitagadást, talán halált jelent. – Mondja, kapitány, még sose akarták lelőni? – kérdezte érdeklődve Alion, talán megsejtve a hátteret. – De, rendszeresen. Nabuko, maga keressen valami gyerekvédelmi szervezetet, biztos van a flottának ilyen. A hajón lévő kölköket el kell távolítani a hadgyakorlat idejére, a flottának vannak üdülői, próbáljon megkapni egyet, a szociális helyzet miatt teljes ellátással. – Igen, uram. – Dejneka, maga szerezzen négy meghívót a tiszti bálra. – Megőrült? Meglincselik belépéskor. – Ezért jönnek maguk is, és megvédenek. – Ez a legnagyobb közrendű bál évek óta, ott lesznek a Wellston hősei, már minden belépő elfogyott hetekkel ezelőtt. Lehetetlen szerezni. – Azért bízom magára. Űrgyalogos volt, fogja fel frontális támadásként. Menjen személyesen a bál szervezőihez, és rendezzen botrányt, hogy a többszörösen kitüntetett Alion navigátornő nem kapta meg a meghívókat. Engem csak „férfi kísérőként” említsen, ne árulja el a nevemet. Mindenképpen be kell jutnom. – Calderon felsóhajtott. – Tudja, mi az a használt ruha? Hát, én nem tudtam, de tegnap vettem egy fekete inget. Hegamon kapitány épp a Wellstont szerelteti, és

irgalmatlanul nagy pénzekből. Muszáj beszélnem vele, hátha van pár műszer és alkatrész, amit leselejtezne a kedvünkért. Hiába a szerelőcsarnok és a munkaerő, ha nincs, amit beépítsenek. A bálra hozzon egy listát, mire van szükségünk. Dejneka elképedten vigyorgott: – Fogadjunk, azzal foglalta vissza a Wellstont, hogy kinyitotta a száját. – Ne legyen szemtelen, tüzértiszt. Mit állnak itt? Munkára! Calderon elhessegette őket, majd arrébb küldte Aliont is, és felhúzta a fémhagymát az irányítópult elé. A félhomályban a megnyugtató, zöld ledeket bámulta. Fel kell hívnia Tainát. Vajon a lány érteni fogja a Játékot? Ha nem, akkor kudarcba fullad a terv, és Taina csonkolt testtel, megnyomorodva végezheti. Calderonnak nem volt hatalma, hogy megmentse, és az apjához hiába fordulna, nem tenné meg. Egy Ferrero nem zsarolható. Tainának ez a hívás az egyetlen esélye, ha Gorkij áruló, akkor amint kiviszi a végekre, átadja a lányt egy zsoldosnak. Bízz bennem, Taina, gondolta Calderon. *** Taina különös reggelre ébredt. Az ágyban Aguri hónalja alá bújva pislogott, teljesen a férfi mellé kucorodva. Ami éjszaka még biztonságot adott, az nappalra annyira illetlenné, sőt kínossá vált, hogy Taina szótlanul bemenekült a fürdőbe, magára zárta az ajtót, de a zuhany csobogása sem tudta elűzni a feszengését. Pláne, amikor rájött, hogy nem vitt be váltóruhát. Kilépett a zuhanyból, és kétségbeesetten állt a tegnapi gyűrött, zöld báli ruhával a kezében, amikor nyílt az ajtó. Az, amit bezárt korábban! Egy kéz látszott, amint lendületesen betol egy széket, rajta az összehajtogatott tiszti egyenruhával. Taina szóhoz sem jutott, az ajtó máris becsukódott. A férfi természetes gondoskodása a reggelin is meglátszott. Mire Taina kijött, az asztalon várta egy tálka meleg tamago gohan, és a szamuráj épp a főzőlapot tette el. Aguri némán az ajtó mellé telepedett a harcosok szokott mozdulatával, így Taina egyedül élvezte a

szójaszószos rizst, és azon tűnődött, hogy a szamuráj hol szerezhetett friss tojást, és főleg mikor. Aguri végig tisztelettel viselkedett, teljesen más embernek tűnt, mintha a hűségesküvel egyben a szemtelenégét és dominanciáját is letette volna. Még az otthon extravagánsnak tűnő haja is új értelmet nyert. Amikor induláskor feltette a kadétsapkát, csak a tarkóján felnyírt szőke haj látszott, a kontya nem. A mandulavágású szemét eltakarta a városi navigációhoz használt széles szemüvegcsík, ami a légicsatornákat mutatta. Senki meg nem mondta volna, hogy japán, Aguri teljesen beleolvadt a helyi lakosságba. – Mi lesz most? – kérdezte Taina, ahogy a város felett repültek. – A hajóra nem jöhetsz fel. – Éjjel bejutok. Melletted a helyem, sensei. – Ne szórakozz! Mit kezdek egy hadihajón veled? Ha rájönnek, kirúgnak a flottától. – Huszonkétszer hatoltam be hajóra – felelte nyugodtan Aguri. – Megesett, hogy két hónapig egy cirkálón lapultam, minél nagyobb egy hajó, annál több kihalt része akad, és a belső védelmet ki lehet játszani, ha nincs energiacella nálunk, mondjuk egy lézerfegyverben. Taina a férfi arcélét nézte. Kényelmes dolog, ha az embernek van egy saját szamurája, de sajnos nem lehet a fiókba tenni, ha nincs rá szükség. – Megtiltom, hogy a hajóra gyere. Aguri előrenézett, a légiforgalmat figyelte, közben felvillant a régi, szemtelen mosolya. Nem felelt. Tainának eszébe jutott Takoma bácsi. A verandája előtt gyakran térdepeltek szamurájok, akik napokig böjtöltek, hogy bocsánatot nyerjenek, de előfordult az is, hogy megostorozták magukat, ezzel bizonyítva az alázatukat. Vajon Agurit hányszor büntette meg a parancsnoka? Taina rájött, semmit se tudna tenni, ha a férfi nem engedelmeskedik. – Nem akarom, hogy ott legyél. Ha valóban hűséges vagy, bizonyítsd azzal, hogy engedelmeskedsz minden szavamnak. – Éveken át behatolásra képeznek ki minket, vagyis azok a szamurájok is bejutnak a hajódra, akik meg akarnak ölni. Gondolkozz el ezen, sensei.

Tainának a Kawasa-mocsár jutott az eszébe. Otthon azt suttogták, hogy a fél évig tartó kegyetlen harcnak a hírhedt Yaoi szamurájok vetettek véget. Valaki felbérelte őket, és észrevétlenül behatoltak a csatamezőre, majd lemészárolták mindkét fél vezérkarát, megsemmisítették a biotechnikai fejlesztéseket. Egy olyan szamurájnak, aki a szupertechnikával figyelt frontvonalon láthatatlan tud maradni, egy cirkáló valóban gyerekjáték. Aguri is hasonló kiképzést kaphatott. Közben megérkeztek. Aguri leállította a siklót a hatalmas cirkáló mellett, de nem szállt ki. – Ne aggódj, sensei. Éjjel bejutok, és utána a szobádban maradok, nem fognak észrevenni. – A szobámban? – A daimjóm vagy, az ágyad előtt kell aludnom, amíg veszély les rád. Aguri búcsúzóul ültében meghajolt, Taina viszonozta, majd kiszállt. Odakint a szélbe belesuttogott egy halk japán káromkodást. Aguri? Az ágya előtt? Már a gondolatra is elvörösödött. Eszébe jutott az a rengeteg romantikus dorama, amit kamaszként látott. Az egyik kedvenc sorozata egy hercegnő és egy testőr tiltásokkal tűzdelt, izgató kapcsolatáról szólt. De élőben kipróbálni? Egy fedél alatt élni egy férfival, aki nem a szerelme? Ez nem romantikus, hanem iszonyúan kínos. Taina felnézett az előtte tornyosuló hajóra, a reggeli napfényben hatalmas fényszörnynek látszott. A lány felment a rámpán, és beudgta az azonosító kártyáját, majd rámosolygott a kinyíló ajtó mögött posztoló két közlegényre, akik ellenőrizték őt a retinaszkennerrel. Odafönt a vezérlőteremben Gorkij kapitány olyan túláradó kedvességgel fogadta, hogy Taina ösztönösen hátralépett. A húsz tiszt a vezérlőteremben ült, oldalt a tíz kadét állt a falnál, elegánsan és fegyelmezetten, de mindenki őt bámulta, a szemükben kíváncsiság csillogott. Taina mosolyogva válaszolgatott a kérdésekre. Igen, nagyszerű bál volt, igen, a palota lenyűgöző, igen, a trónörökös különösen kedves, nem, nem táncolt vele, igen, a sok nemes megtáncoltatta, és így tovább. Gorkij kapitány, ez a jó kiállású, udvarias férfi és gyakorlott csevegő húsz percen át bájolgott, de hiába, Taina érezte a szavak mögött húzódó

türelmetlenséget. Mikor a kapitány úgy érezte, kellően barátságos volt a nemzeti hőssel, odavakkantott a navigátornak: – Kérjen felszállási engedélyt, indulunk! – De uram! És a hétvégi tiszti bál? – jött a meglepett válasz. Többen is értetlenkedtek, hiszen az eseményre már hetek óta vártak. Taina nyugtalanul figyelte, ahogy a kapitány leteremti a tisztikart. Gorkij igazi arca ez a gőg volt, de most nagyfokú idegesség is látszott rajta. Látta, hogy a kapitány azt várja, hogy ő is tiltakozzon, de Taina nem tette. Szívesen találkozott volna a régi csapattal, de Calderon amúgy sem lesz ott, így aztán minek? Amikor a hajó felszállt, Taina az étkezdébe ment. Leült az üres tiszti asztalhoz, és egy fekete teát kortyolgatott eltűnődve. Nem szerette ezt a teát, de a hajón a gépből csak ilyet tudott rendelni, márpedig a gondolkozáshoz tea kell. Az elmúlt napon járt az esze, túl sok dolog történt, össze kéne szednie magát. Talán egy óra telhetett el, amikor a rádión szóltak, hogy Calderon keresi. Calderon?! Taina torka összeszorult a hírre. Talán randevúra hívja? Szinte repült vissza a vezérlőterembe, csak az ajtó előtt vett nagy levegőt, hogy gyorsan dobogó szíve lecsillapodjon. Nyugodt mosolyt kényszerített magára, úgy lépett be. Odabent Gorkij kapitány a nagy monitor előtt állt, ahová Calderon hívását kapcsolták, a két férfi éles megjegyzéseket tett egymásra. Meglátni és megutálni egymást valószínűleg egy pillanat műve lehetett. – Á, Tives! Jó, hogy idefáradt. Mondja, milyen hajó ez, ahol csak úgy ellóghat a szolgálatból a navigátor? Taina azt hitte, hogy rosszul hall. – Tessék, uram? Calderon megismételte, immáron jóval gúnyosabban. Sugárzott belőle a lendület és az arrogancia. Taina dühös lett. Arra számított, hogy a férfi mentegetőzni kezd az előző találkozás miatt, esetleg valami ürüggyel látni akarja, de helyette csak kötekedett. – Ez egy valódi hadihajó, Calderon kapitány, talán azért furcsa önnek. Miért keresett, uram? – Csak információt akarok. Miért, azt hitte, a hogyléte miatt hívom? – Nem feltételeztem – mondta hűvösen Taina. Hiába volt fegyelmezett a hangja, érezte, hogy a szeme elárulja. Calderon azonnal

megérthette, hogy valami bántja, mert felvillant az a mély, fürkésző tekintete. Azonban ez sem gátolta abban, hogy elkezdjen veszekedni egy feljelentés miatt. A Wellstonon szolgálva Taina felterjesztette a még megengedhető parfüm per légköbméter határérték problémáját a flottaparancsnokságnak. Taina hiába figyelt, nem értette, mit akar a férfi. A parfümügy biztosan hidegen hagyja. Calderon hirtelen megakadt a mondat közepén és látványosan elhallgatott. Érdeklődve előredőlt. Taina biztos volt benne, most jön a lényeg, az eddigi beszélgetés mindössze ürügy volt. Most. Most fog találkozót kérni a parfümügy megvitatására. Tainának mindegy volt, akár a kerti törpék programozási nehézségeiről is csevegett volna, csak egy levegőt szívhasson a férfival. A remény, ez a csalfa áruló újra beóvakodott, pedig azt hitte, már lezárta a kapcsolatot. – Hol a melle, Tives? – Micsoda?! Taina úgy érezte magát, mint akire egy cirkáló zuhant. – A melle, Tives! A Wellstonon még legalább két mérettel nagyobb volt. Maga szerencsétlen! Ne mondja, hogy implantok voltak! Megőrült?! Taina köpni-nyelni nem tudott. Nemcsak a csalódottságtól, hanem a kínos témától is elakadt a szava. Azt hitte, megnyílik a fedélzet, és azonnal elsüllyed. Mindenki őt bámulta. – Jézusom, Tives! Hogy lehet ennyire ostoba? Tudja, milyen veszélyes? Akár bele is halhat, ha bekerül a nyirokrendszerébe az anyag! Kódszavak. Taina azonnal kapcsolt. A „Jézusom” kódszót ő adta meg a Wellstonon, így értesítették Oregon admirálist az anarchistákról. Azonnal átértékelte a helyzetet. – Drogot szed, parancsnok? – kérdezte döbbenten Gorkij kapitány. – Ezt nem hallgatjuk tovább. Kadét, bontsa a... – Várjon! Nézze meg Tives adatlapján a ruhaméretet, rajta kell lennie a mellbőségnek. Taina azt játszotta, hogy néma kétségbeeséssel áll – nem is esett nehezére –, de az agya sebesen járt. Calderon sürgősen le akarja szedni

a hajóról. De miért? Azonnal mellé tette Gorkij kapitány idegességét és a gyors távozást a kikötőből. Gorkij lepaktált Sexertel? Rákérdezett: – Árulja el, kapitány, mit vétettem maga ellen? – Maga okos kislány. Higgye el, kis mellel is értékes. Ez annyira kínos! Taina értette, hogy csak egészségügyi problémával kaphat azonnali eltávozást, és valami olyan kell, amit a cirkáló hiper-szuper felszerelésével sem lehet megoldani. De egy implant?! A vezérlőteremben a húsz tiszt és a tíz kadét őt bámulta, látszott az arcukon az elképedés, ahogy nyíltan a mellét méregették. – Lehívtam az adatlapot, kapitány – mondta idegesen az orvos. A vezérlőpult előtt ült, megfordult a székkel, és csak utána folytatta. – Tényleg van két szám eltérés a jelenlegi méret és a megadott között. Ritka szépészeti probléma, de ha a Wellstonon a belső levegőnyomás ingadozott, és közben a hajó túl közel ugrott egy bolygóhoz, akkor a gravitációs mező torzulása... – Kit érdekel, maga barom?! – ordított Calderon. – Lehet, hogy órákon belül meghal! Dobja ki a hajóról, mielőtt magukon marad, hogy kinyírtak egy nemzeti hőst! Ó, hogy a kutyák zabáinak fel a beleidet! Taina két kezével kétségbeesetten eltakarta az arcát, és gondolatban csúnya japán káromkodásokat sorolt, míg a férfiak egymással üvöltöztek. Ezért még megfizet Calderon! Majd elvette az arcáról a kezét, és élete legjobb hisztérikus alakítását nyújtotta. Egyszerre sírt kétségbeesésében Gorkij vállán, kiabált Calderonnal, hogy árulhatta el, és könyörgött az orvosnak, hogy mentse meg, inkább meghal, de nem hagyja el a hajót. Gorkij kapitány mindenáron azon volt, hogy a hajón tartsa, de ekkor az orvos kiborult, hogy ő nem jártas a szépségiparban, és hanyagságból elkövetett emberölésben lenne bűnrészes, ha akár egy percig is megengedné, hogy itt maradjon a lány. – Könyörgöm, doktor, mentsen meg! – Ne legyen nevetséges! – vetette oda megvetően Calderon. – Mi ér többet? A karrierje vagy az élete? A karrierem, gondolta Taina, de nem válaszolt, inkább csak szipogott, nem is kellett megjátszania a szégyent, az arca valóban lángolt a megaláztatástól. Karjával átölelte a vállát, és meggörnyedt, kicsire összehúzva magát.

A monitoron látszott, ahogy Calderon arcáról eltűnik a düh és csak fáradtság marad a helyén. A férfi előredőlt, és csak annyit vetett oda Gorkijnak, mielőtt kilépett a beszélgetésből: – Hívja föl Oregon admirálist, maga idióta! Gorkij kapitány levegő után kapkodott. Aztán olyan hangnemben kezdett üvölteni Tainával, hogy a lány lehajtotta a fejét, bezárta a szemét, mintha jelen se lenne. Gorkij szinte pánikba esett, hogy ő távozhat a hajóról. A doktor közben nem várta meg a parancsot, hanem felhívta Oregont. Az admirális csontos arca betöltötte a képernyőt. Gorkij kapitány bonyolult körmondatokkal akarta tálalni a helyzetet, de a parancsnok csak rávakkantott, hogy térjen a lényegre. Amikor megtudta, mi történt, Tainához fordult: – Ugye tudja, ha egészségügyi vészhelyzettel távozik, akkor az felkerül az adatlapjára. Nem hiszem, hogy valaha is el tud helyezkedni hadihajón. Mi legyen? Taina meredten nézte. Calderon tönkreteszi az életét. Még meghátrálhat, Oregon adott egy kiskaput, de mégsem volt képes kihasználni. Mély, feltétel nélküli bizalmat érzett Calderon iránt. És a józan ész is a férfi mellett állt: ha megölik, az is sokat árt a szakmai fejlődésnek. Csak bólintott, és kérte az eltávozását. Gorkij kapitány azonnal felajánlotta, hogy a hajó elviszi Tainát, és megvárja, mégsem lehet egy nemzeti hőst így kitenni. – Ezt felejtse el! – felelte Oregon. – Nem fog egy négyszáz személyes hadihajó egy mellműtétre várni! Ha megneszeli a sajtó, rajtunk röhög a galaxis. Tegye egy űrsiklóba a navigátort, és induljon tovább. Ez parancs, megértette? Tives, hozza be a siklót az Admiralitásra. Majd ha erre jár a Hazan, akkor visszakapja. Oregon köszönés nélkül kilépett a hívásból, és Taina magára maradt a tucatnyi megvető vagy kaján tekintet kereszttüzében. Nagyonnagyon hosszú volt az a pár méter, amíg kijutott a vezérlőteremből. Gorkij kapitány majd felrobbant a dühtől, miközben egészen a siklóig kísérte, mellettük loholt az orvos, aki olyasmit magyarázott, hogy majd összeszedi a ruháit, és később leadja az Admiralitáson, ne aggódjon. Meg mindenképpen jelentkezzen, ha van vizsgálati eredmény, és ő

mellette áll, reméli, a belső szervei nem szenvedtek maradandó károsodást. Taina alig várta, hogy rázáruljon a sikló ajtaja. Hatalmas sebességgel távolodott a hajótól, és a bolygó felé menet végig kézi vezérlésen hagyta az irányítást, szüksége volt valamire, ami leköti. Ami a hatalmas hajtóművekkel rendelkező Hazan cirkálónak egy óra valós idejű hajózás volt, az neki a kis űrsiklóval három órába is beletelt. Taina a bolygót nézte, a szürke felhőrétegtől nem látta a szárazföldeket, de még műszerek nélkül is tudta, hol az Admiralitás. Akár vakon is repülhetne, egyszerűen érzi az irányt. Jó navigátor lettem volna, gondolta reményt vesztve. Élete álma volt, hogy ő vezethessen egy hajót. Sírni kezdett. Arcán csendesen peregtek a könnyek, és a meleg, sós cseppek a kezére hulltak, ahogy vezetett. *** Oregon admirális egész héten Calderon után „takarított”. Elképedve figyelte, mit művel a fiatal kapitány. Gorkij fegyelmit akart kiharcolni Calderonnak, mert leidiótázta őt a tisztikar előtt, így átküldte a beszélgetés másolatát. Az admirális háromszor is megnézte a felvételt, elsőként Calderon nyűgözte le, aztán rájött, Taina az igazán zseniális. Hiába figyelt, nem jött rá, a lány honnan tudta, hogy bele kell mennie a játékba. Olyan hihető idegösszeroppanást produkált, hogy még Oregon is majdnem lépre ment. Mellméret! Ennél szánalmasabb indokot ki se lehetne találni, de pont mert ennyire feltűnő, ezért nem is gyanús. A probléma, hogy az egyik legjobb tisztjének kinyírták a karrierjét, innentől kezdve örülhet a földi szolgálatnak is. Ezzel még gond lesz. Oregon másnap meglátogatta Terra tábornokot, hogy megkérje, a titkosszolgálat nézzen utána a Hazan cirkálónak. A köpcös, Télapószakállú tiszt épp golfozott, pontosabban sport címén a golfütővel terrorizálta a gyepet. Alig hallgatta meg az árulás gyanúját, máris más témára tért: Calderonra. – Mégis, mit képzel az az alak?! Hogy adhatott behívóparancsot Ambrosia Fay kisasszonynak? Egy nemes sose szolgálhat közrendű alatt! Ez nevetséges!

– Calderon is nemes – felelte halkan Oregon, és kárörömmel látta, hogy elakad a tábornok lélegzete. Terra is sejthette, hiszen látta Calderon kardját, de nem tudott semmi konkrétumot. – Ha a lány nem megy a hajóra, parancsmegtagadás miatt haditörvényszék elé áll. Terra tábornok még egy órán át dühöngött, csak utána engedte el Oregont. Az admirális visszament a munkahelyére, az archaikus üvegés betonelemekből álló toronyba. Ott az elcsigázott Beller fogadta. Huszonegy Fay kereste a kadétlány miatt, a nemesek tomboltak a dühtől. Oregon elhessegette a nőt, és megkérte, hogy tagadja le mindenki előtt. Vajon miért akar Calderon kadétot oktatni? Másnap kitört az újabb botrány. Felkerült a flotta belső hírhálózatába egy videó, ahol Alion beszélt. Oregon hatvannyolc panaszlevelet kapott, miszerint a kadétok tömegesen átjelentkeznek a Békanyálra. – A felvétel vírusként terjed, uram – mondta Beller, amikor bejött az irodába. – Azt hiszem, jobb lenne, ha megnézné. – Mi olyan érdekes egy bemutatkozó videón? – kérdezte Oregon admirális, de azért kelletlenül intett, hogy indítsa el a lejátszást. Az első pár másodperc után megértette. A filmen Alion beszélt, mellkasán tizenkét kitüntetés, háta mögött egy látványos légitámadást mutatott a kép, ibolyaszínű lézersortűzzzel, és egy kisebb atomrobbanással. – Lena Alion navigátor vagyok. A hajónkra kilenc műszaki kadétot várunk. Olyan férfiakat, akik a legjobbak akarnak lenni. Nem fontosak az osztályzatok, nem érdekes, ha problémás a magatartása, nálunk a szakértelem számít. A felvételi annyi, hogy az űrmérnök feltesz egyetlen kérdést. Jelentkezzen át hozzánk, tisztjeink nagy része nemzeti hős. Utána a kép „elméleti oktató” felirattal Illira Sod professzort mutatta, a video alján alul a tudományos fokozatai és híres publikációi futottak. A nő a labor közepén az elemzőberendezésben állt, a zöld lézersugarak és számok beborították a testét, azt a karcsú testet, melyet mindössze egy könnyed, fehér nyári ruha fedett, és ami alatt egyértelműen nem viselt melltartót. Illira felnézett, szeme fehérjében a kék virág különösen igézőnek tűnt.

– Mit írj nekik? Azt, hogy zseni vagyok. Az agy felvételi követelmény, középszerűekre nincs időm, a legjobbakat akarom. Most kotródj a kamerával, nem érek rá! Utána Tea űrmérnök látszott, „gyakorlati oktató” felirattal. A háttérben a hatalmas gépek zúgtak, és ő átvetett lábbal ült egy pozitronszabályozón, az apró fekete sort feszült a fenekén. A kép alatt a feliraton dátumok futottak, és szabadalmak sokasága, de a találmányok neve helyett „titkosítva” jelzés. A nő épp kidugott nyelvvel szerelt, a kamera láttán abbahagyta: – Mondd meg a kis izéknek, hogy itt nincs szimulátor, élőben szerelünk. Ha elszúrnak valamit, feldugom a seggükbe a villáskulcsot. Persze, nem szexuális értelemben, hihi. Ja, és bugyirohasztó meleg van, de csak enni mehetnek föl, meg éjjel is pattannak, ha füttyentek. Hé, mit röhögsz? Ugye, nem ezt akarod leadni? – Hozzávágta a kamerához az első kezébe akadó szerszámot. A kép váltott, és Dejneka verekedett egy másik izmos lánnyal. Akár mézbirkózás is lehetett volna, olyan erős szexuális töltet sugárzott a mozgásukból. A teremben húsz csinos és lenge edzőruhát viselő nő drukkolt. Dejneka győzött, izzadt testtel ráfeküdt a másikra és a combja közé szorította annak fejét, közben elégedetten nyögött. A kép megállt, és megjelent alatta a felirat: „A hajó túlzsúfolt, a feszültséget testcsatával vezetjük le. Akarsz a helyében lenni? Jelentkezz most!” Oregon nagy levegőt vett, és kikapcsolta a felvételt. – Köszönöm, Beller, így már értem a problémát. – A kapitányok nagyon dühösek. A jövő héten kell leadniuk a kadétok végleges listáját, és ez alapján kapják meg az éves oktatási pénzt. Szerintük Calderon átcsábítja őket. Az admirális elismerően bólintott. Szóval Calderon egyszerre szerez pénzt és ingyenszerelőket. Szép munka. A következő napon furcsa hívás érkezett. A peltroni szervizcsarnok vezetője, Rix igazgató engedélyt kért, hogy a Békanyál bekerülhessen a katonai rendszereket tesztelő programba. Cserébe a szokásos summa jár a hajónak, de három hétre szervizdokkba kell állniuk, hogy beszerelhessék az új radar- és holoadórendszert. Oregonnak erős önmegtartóztatásába került, hogy ne kérdezze meg, mégis minek egy apró futárhajón egy cirkálókra kifejlesztett

radarrendszer, és egyáltalán hogyan fér el a külső burkolaton. Másrészt pedig a három hét igen-igen sok egy ilyen szerelésre, akár egy teljes generált meg lehet csinálni ennyi idő alatt. De inkább nem firtatta a részleteket, a lényeg, hogy Calderon újabb pénzhez jutott, és még a méregdrága dokkot is ingyen kapja meg. Mire eljött a hétvége, és beköszöntött a tiszti bál, Beller máskor tökéletes haja csapzottan lógott, és az admirális is óránként gondolt a korai nyugdíjazásra. A bál előtt Oregon admirális lemosatta a siklóját és elment Taináért. A lányon elegáns, fekete estélyi ruha volt, de a visszafogott smink mögött is látszott a fásult rosszkedv. – Biztos, hogy engem akar kísérőnek, uram? – kérdezte tétován Tives, ahogy beszállt a siklóba. Oregont megcsapta a narancs illata. Első gondolata az volt, hogy megdicséri a lány ruháját, azt szeretik a nők, hátha kevésbé lesz borús kedve a leselejtezett navigátornak. Végül inkább csak annyit mondott: – Föl a fejjel, Tives. Azért viszem, hogy kapcsolatokra tegyen szert, még mielőtt elterjed a pletyka az implantokról. Calderon csak jót akart, a maga módján aggódott önért. Bemutatom pár kapitánynak, hátha valamelyik kikéri navigátorként. Próbáljon mosolyogni. – Megpróbálok – felelte depressziósán a lány. Ám húsz perc múlva, amikor kiszálltak, és felnézett a tiszti kaszinó arasznyi fémkockákból összerakott épületére, olyan bájos mosoly villant az arcán, hogy a bejáratnál álló riporterek megrohanták őket, és Oregon biztos volt benne, a kettősük perceken belül vezető hír lesz, ahogy felmennek a ház lépcsőjén. Beléptek a kaszinó épületébe, ami kicsi volt az ötszáz fős rendezvényhez, így hátul a parkban volt az esemény. Átsétáltak a folyosón, és kiléptek a terasz ajtaján. Egy pillanatra megálltak a lépcső tetején, és Oregon fürkészve nézte az előtte elterülő parkot. A zöldellő bokrok között most vörös lampionok világítottak, és a kis kerti asztalok roskadoztak az édességektől és színes koktéloktól. A táncparkett egy emelvényen kapott helyet, de alig két pár forgolódott rajta, a tiszti bálon elsősorban kapcsolatokat ápoltak, a résztvevők nagy része inkább beszélgetett. Oregon a veteránokat kereste a tekintetével, meg is találta őket, elszórt csoportokban beszélgettek és iszogattak. Készültek a bál végi akcióra.

– Oregon admirális és kísérője Taina Tives! – szólt a mikrofonba a szárnysegéd, hogy bejelentse őket. Oregon lesétált a lánnyal a tíz lépcsőfokon, de sajnos nem jutott el a süteményekkel rakott asztalig, mert azonnal körbevették a kapitányok. A következő órát egy kesernyés koktéllal és a rengeteg panasszal töltötte. A bál közös témája Calderon utálata volt. Oregonban aggodalom támadt, hogy a kapitányt egyszerűen meglincselik a jelenlévők. Irigykedve figyelte a lányt, aki lelkes beszélgetésbe merült a Wellston túlélőivel. Azokon látszott a feszültség, valószínűleg ingerelte őket, hogy miket kell végighallgatniuk kedvenc kapitányukról. – Azt a fickót soha nem szavazza meg a bizottság. Soha! – bizonygatta Mort tábornok. – Maga mit gondol, admirális? A pótköltségvetés bizottsága sétált mellé. Oregon köszönt Cedericon admirálisnak. Valahogy lobbizni kellene Calderon mellett, de Oregon tudta, ez úgyse menne neki, a finom célzás sosem volt erőssége, így aztán kimondta nyersen, egyenesen, amit gondolt: – Mort tábornok, azt suttogják, hogy Calderon kapitányt hajdan azért váltották le az első hajójáról, mert az ön lánya megvádolta azzal, hogy teherbe ejtette. Mort tábornok arca bíborszínt öltött, egy pillanatra meg se tudott szólalni, aztán pedig már nem volt módja rá. A hangszórókból a szárnysegéd zavart hangja csendült: – Genius Calderon kapitány és tisztikara! A lépcső tetején megjelent Calderon vidám mosollyal, fehér díszegyenruhában. Mellette pedig Alion, Dejneka és Tea űrmérnök szintén hófehér estélyi ruhában. A zenekar is elhallgatott, a táncolok megálltak, úgy bámulták őket. – Calderon! Mit képzel ez a rohadék! – sziszegte Mort tábornok magából kikelve. Mindenhonnan a „hazaáruló” és az „átkozott” szavak hallatszottak. Oregon idegesen a veteránok felé nézett, akik elkezdtek közelebb nyomulni, hogy megvédjék Calderont az atrocitástól. Láthatóan Alion és két társa is erre gondolt, mert egy lépcsőt lejjebb léptek, élő falat képezve a kapitányuk előtt. Egyedül Calderont nem zavarta a közhangulat. Udvariasan mosolygott a lépcső tetejéről, és nem moccant. Ekkor olyasmi történt, amire sem Oregon admirális, sem a jelenlévők nem számítottak.

Hegamon kapitány boldogan elbődült: – Calderon kapitány! Itt van a kapitány! Istenem, emberek! A Wellston túlélői közül a kadétlányok sikítottak, mintha valami híres, jóképű zenészt látnának, a férfi tisztek a partnerük kezébe nyomták a poharat, és mind egy emberként vágtak át a tömegen Calderon felé. Oregon látta, hogy a hörcsögképű Cedericon admirális meghökkenten összenéz Mort tábornokkal. – Vivát Calderonnak! – vezényelt Hegamon a lépcső aljából. A nemzeti hősök háromszoros vivátot kiáltottak kitörő örömmel és fülsértő hangon, majd tisztelegtek a hazaárulónak. Olyan csönd lett, hogy csak a szél nesze hallatszott. A több száz kapitány és tiszt mély megrökönyödéssel bámulta a jelenetet. Calderon rámosolygott a volt embereire, majd átnézett a parkon. Oregon követte a férfi tekintetét. Az egyik lila mályvabokor mellett Taina állt, mint egy védtelen, ázott madár. Arcán zavar ült, és a tartásából meglepő lágyság sugárzott. Volt benne valami sebzett, mély szépség. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta Calderon, a közeli mikrofon miatt kellemes baritonja az egész kertet betöltötte. Látszólag a csapatnak szólt a mondat, de Oregon biztos volt benne, hogy a lánynak szánta. Aztán a kapitány lesétált a lépcsőn, és elvegyült az őt ölelgető emberek között. Mondabeli félisten tér így a hívei közé. Oregon admirális azonnal kérdések kereszttüzébe került, de hiába faggatták, mindig annyit felelt, sajnálja, az információt zárolták. Míg több mint négyszáz ember azon vitázott, vajon mi történt valójában a Wellstonon, addig Calderon és a régi csapata önfeledten szórakozott. Fittyet hánytak a kapcsolatépítésre, vagy arra, hogy mennyien kíváncsiak rájuk, inkább összekapaszkodva orosz körtáncot jártak a pódiumon, kurjongatásuk betöltötte a parkot. Calderon még a merev Hegamon kapitányt is rávette némi bokázásra. Oregon kiitta a poharából az utolsó kesernyés kortyot, és körbenézett, hol szerezhetne másik citruskoktélt, de mielőtt elsétálhatott volna, Mort tábornok megfogta a karját: – Nézze, nekem tudnom kell, milyen ember ez a fickó. – A legjobb tisztem, tábornok – felelte egyszerűen Oregon, és otthagyta a bizottságot, hadd rágódjanak tovább.

Oregon az egyik asztalhoz ment, és evett pár falatot. Calderon közben sorra az emelvényre vitte a régi kadétlányait. Rendkívül jó táncos volt, és a piruló arcok és kézcsókok láttán Oregon hálát adott az égnek, hogy most nem női kadétok lesznek a hajóján. A táncparkett másik feltűnő jelensége Tives volt. Oregon először meg sem ismerte, mert a lány kibontotta a fegyelmezett kontyát, és gyönyörű, ébenfekete, derékig érő haja minden mozdulatára lágyan ringott. Ahogy Oregon a két kedvenc tisztjét figyelte, homályosan az az érzés támadt benne, hogy ezek valójában egymással táncolnak, és a ragyogás az arcukon nem a partnerüknek szól. – Hogy tetszett a belépőnk? – kérdezte mellette Alion, és átnyúlt az asztalon, hogy elérje a gyömbéres kekszet, izmos válla az admirálishoz ért. Oregon arrébb húzódott, furcsa volt a navigátort testhez simuló estélyiben látni, tisztára úgy festett, mint egy nő. – Hatásos volt. Láttam, eléálltatok a lépcsőn, nehogy bántsák. Megkedvelted? – Nem is tudom. Van a fickóban valami. – Alion elgondolkozva megnyalta az ujját a keksz után. – Szerintem a maga módján zseni. Meg az első férfi a hajón, aki bírja önfegyelemmel, és nem visz ágyba senkit. Jó kapitány. Oregon Alion lenyalt ujjára nézett, majd inkább a táncolok felé intett: – Tudtommal találkoztál a lánnyal. Mit gondolsz róla? – Tivesről? Keményfejű, nem az a kis virágszál, aminek tűnik. – Örülök neki. Akkor megvan az új személyzeti tiszted. – Hé, ez hatalommal való visszaélés – nevetett Alion, és bekapott egy újabb gyömbéres kekszet. – Nem szólhatsz bele a legénység kiválasztásába. Oregon elmondta, mi történt a Hazan fedélzetén. Alion hümmögött: – Nem biztos, hogy kibírják egy hajón, de legyen, legalább nem unatkozunk. Megyek, felkérem a lányt, és szólok a kapitánynak is. A bál további részében Calderon és Tives vagy ötször „épp véletlenül” arra járt. Calderon közölte, hogy ez fölöttébb kínos, nem akarja Tainát a hajójára, nem bír vele együtt dolgozni, és inkább keres neki másik helyet, de persze, ha Tives mindenképp ragaszkodik a Békanyálhoz, akkor átmenetileg felveszi, ám ez mégiscsak nagyonnagyon rossz ötlet. A lány ugyanezeket a köröket futotta, nem akart ott

dolgozni, nem akarta, hogy Calderon szívességet tegyen neki, ellenben túl kínosnak érezte, hogy ezt a kapitánnyal is közölje. Oregon faarccal hallgatta őket, és mindig azt mondta, beszéljék meg, de biztos volt benne, hogy csak keringenek egymás körül, és egyik sem fog kezdeményezni. Akarták, nagyon is akarták a közös munkát, de egyben rettegtek is tőle. Oregont különösebben nem érdekelte, hogy vonzódnak egymáshoz vagy sem. Tives elég stabil erő volt, hogy a kapitány szélsőségeit visszafogja, mellette biztos nem merne siklóüldözést játszani a sajtóval. Calderon pedig nagy nyomás alatt tartja majd a lányt, kihozza belőle a legjobbat. Ráadásul eszes, így meg tudja védeni Tainát. Oregon elkomorodott a gondolatra, hogy már nemcsak a japán kolóniák, hanem sok nemesi Ház is „csak úgy” érdeklődik a lány felől. Ez sosem jelent jót. Éjfél előtt pár perccel, látványos búcsúzkodás után Calderon és három tisztje távozott. Oregon pedig az egyre részegebbnek tűnő veteránokat figyelte, majd a megbeszéltek szerint a mosdóba távozott. Ez volt a jel számukra. Az épületben a kék mozaikkal díszített férfivécében megmosta az arcát, és próbált úgy tenni, mintha valami dolga lenne, de közben türelmesen számlálta a perceket. Idő kell egy jó kis verekedés kibontakozásához. Tíz perccel később ment ki, akkor már a meghívott vendégek java a park másik felébe húzódott, és vagy a nőket nyugtatgatta, vagy az egymást aprító veteránoknak kiabált, hogy hagyják abba. A huszonnégy verekedő meg sem hallotta. A bevitt ütések valóban csattantak, ruhák szakadtak, fogak csikordultak. Többek szeme alatt lila folt éktelenkedett, és a fehér díszegyenruhákat vörös vércseppek csúfították. A berendezést összetörték, a lampionok a földön hevertek, a süteményekre ráömlött a koktélos kancsók tartalma. Két takarítórobot küszködött az oldalán heverve, valószínűleg beindultak a rendetlenséget észlelve, de a katonák felrúgták őket. Oregon a mikrofonhoz ment, és kivette a kétségbeesett szárnysegéd kezéből, aki félpercenként könyörgött, hogy hagyják abba. – Elég! Fejezzék be a verekedést! – dördült bele Oregon. A veteránok tovább csépelték egymást. – Ez parancs! Abbahagyni, vagy nem ússzák meg fegyelmivel! A veteránok folytatták.

– Itt Oregon admirális – üvöltött bele immár harmadszor. Teljesen kikelt magából, olyasmit mondott, hogy szégyent hoztak a flottára és nem méltók arra, hogy a Hatos Admiralitás kiváló csapatában dolgozzanak. Parancsmegtagadásért az egész bandát felfüggesztette, és közölte, nem érdekli, hogy nemzeti hősök, elege van belőle, hogy folyamatosan szemet hunyjon a kihágások felett. Ez volt az utolsó csepp, és immáron kereshetnek maguknak másik flottilában szolgálati helyet. Döbbent csönd támadt a parkban, még sose hallották őt ordítani. Visszaélt a hatalmával, a bámészkodók értetlenül figyeltek. A verekedők megálltak, páran előrehajolva lihegtek, mások kétségbeesetten belerúgtak a legközelebbi asztalba. – Ezt nem teheti – mondta ijedten a háta mögött a fiatal szárnysegéd. – Nem rúghat ki két tucat embert, főleg nem a Birodalom hőseit! – Márpedig megtettem – közölte fagyosan Oregon. Körbenézett újra a szétvert tiszti bálon, majd emelt fővel távozott. Csak odakint a siklóban ülve engedett meg magának egy kurta, vidám nevetést. Calderon haditerve működésbe lépett. Hogyan lehet huszonnégy kémet beépíteni a másik hat Ház hajóira? Hát így. *** Calderon még soha ennyi ideig nem kevergette azt a szerencsétlen algakávét, mint aznap reggel, amikor Tives megérkezett. A bál óta két nap telt el. A sajtó visszhangzott a botránytól, hogy a veteránok összeverekedtek a tiszti bálon, és Oregon admirális példát statuált, így valószínűleg elkerülte a figyelmüket az a csendes kis regisztrációs hír, miszerint egy csinos nemzeti hős már nem a jó nevű Hazan cirkálón szolgál. Calderon a reggelizőasztalnál ült, és próbált Fay kadét monológjára figyelni, de nem ment. A nemeslány tegnap költözött be, repesett az örömtől, hogy végre megint kadét lehet, és tényleg nagyon iparkodott beilleszkedni, de a lepusztult hajó, és az itteni nők szemöldöke, körme és szóbeli stílusa

valószínűleg mélyen érintette a lelkivilágát. Természetesen nem erről beszélt, hanem az aszteroidagolf legújabb eredményeiről, amivel Calderont ki lehetett volna kergetni a világból. Épeszű embernek mi érdekes abban, hogy egy csapat űrruhás nemes milyen messze tud lőni egy sivár kőzetről egy világító labdát? Ambrozia körül erős csokoládéillat terjengett, ami szintén idegesítette Calderont. Egy parfümnek legyen gyümölcs- vagy virágillata, de ne ételszaga, egy férfi nem felfalni akar egy nőt. Jobb esetben, persze. A kard hirtelen felujjongott az elméjében, és Calderon tudta, hogy Taina megérkezett. Ez iszonyúan kínos. A tiszti bálon a park árnyas zöld fái alatt a kard szerelmesen zümmögött a lánynak, és ha sikerült kisiklania Calderon vaskemény szorítása alól, akkor átvette a hatalmat, és hiába táncoltak más partnerrel, valójában mindkettejüket a fegyver mozgatta. Zorach egyesülést és Kardtáncot akart, olyan szívfájdító vággyal és elmét szaggató erővel, hogy Calderon azért táncolt a férfiakkal körtáncot, azért vitt újabb és újabb lányt a parkettre, hogy levezesse ezt a hatalmas energiát. De amikor Taina is megjelent egy parnerrel... onnan kezdve elveszett. Gyerekkorában nagy örömnek számított a családban, ha egy harcos ilyen szoros kötelékbe lépett egy hűséges katonával, ilyenkor minden Ferrero férfi összegyűlt az Első család palotájában. Először a Harcos és a Hordozó táncolt a karddal, egyedi, csak rájuk jellemző lépéskombinációkkal, majd a többiek is bekapcsolódtak, és megtanulták az új lépéseket, és talán valami mást is, anya szerint lelkileg többek lettek az új kötelék által. Lenyűgöző hatalom áradt ilyenkor a felnőttekből. De nyilvános Kardtánc Tainával? Ez képtelenség! Már a tiszti bálon is megbotránkozott a kardot viselő Cedericon admirális és Terra tábornok, érezték, mi zajlik a szemük előtt, mennyire modortalanul szexuális töltetű a viselkedésük. Ha egyszer a lány a Hordozójává lesz, az puha, elefántcsontszínű párnák között fog megtörténni, és a baldachinon kívül más nem lehet a tanúja. Ám mi legyen addig? Hogy fogja kibírni? Hogyan tudna Tainával egy fedél alatt élni? Ez annyira illetlen! Még odahaza, egy kétszáz szobás palotában sem fordul elő, hogy valaki az esküvő előtt együtt

lakjon a szeretett nővel, nemhogy egy ilyen szűk hajón. Nem véletlenül. A férfiak és nők közötti kapcsolatot szabályozó hagyományok okkal alakultak ki. Az udvarlás szépségét a távolság adja. – Megjöttek – hangzott az ügyeletes hangja a zubbony felső gombjába szerelt mikrofonból. – Nem bírom ezt a csajt – morogta Dejneka. Calderon felállt, és kivonult a központi térre a tisztekkel együtt. Különösen kihaltnak tűnt a tér most, hogy Alion parancsára a gyerekeket száműzték a szobáikba, nehogy a felszállás előtt valamelyik kadét elmeneküljön. Calderon most jött rá, mennyire megszokta már a visítozó, tipegő kicsiket vagy épp a szemtelenkedő nagyobbakat. A kilenc kadét izgatottan állt a négy kornyadozó, sárgászöld tuja mellett. Tives előrelépett mögülük, és tisztelgett, mire a fiúk is fegyelmezetten követték. A nők, akik a közelben ácsorogtak felkuncogtak, valószínűleg évek óta nem láttak rendes katonai fogadtatást. Calderon nyelt egyet, Zorach úgy ujjongott, olyan őszinte szeretet áradt belőle a lány felé, hogy a kapitánynak hatalmas erőfeszítésébe került fegyelmezni az arcát. Mondott pár üdvözlő szót a kadétoknak, majd hogy időt nyerjen, mindegyikhez odalépett, kezet fogott velük, és pár szót beszélt is a fiúkkal. Szolgáltak-e máshol, milyen technikai irány érdekli őket, volt-e más tiszt a családban. Rutinosan udvariaskodott, de a kard az első nagy öröm után sem nyugodott meg, egyre erősebben áradt belőle a vágy, és Calderon csak kis késéssel fogta fel, hogy miért: Tainával is illik majd kezet ráznia. A testkapcsolat gondolatára azonnal kiverte a víz. Bőr bőrhöz simul, puha, meleg érintés, amin keresztül Zorach becsusszanhat. Calderon tarkója nyirkos lett, szája kiszáradt, tenyere izzadt, de eljött a pillanat, amikor a lány előtt állt. – Üdvözlöm a fedélzeten, Tives személyzeti tiszt. Örülök, hogy itt van. Calderon kezet nyújtott. A kard nem bírta tovább, kitört Calderon szorításából, és be akart lépni a lány tudatába. – Valóban? – kérdezte fagyosan a lány, és nem fogta meg a kezét. És ekkor olyasmi történt, amire Calderon álmában sem gondolt. Taina lesújtott a kardra. Egy hatalmas mentális csapás jött felőle, annyira durva, annyira kemény, hogy a kard öröme elmúlt,

visszahúzódott és vinnyogott, nem értette a helyzetet, nem értette, miért nem szereti, miért nem akarja őt a lány. Tétován újra kinyúlt, de Tainában újra gyűlölet és düh lobbant, mire a kard visszavonulót fújt. Calderon leengedte a kinyújtott kezét. Hatalmas ürességet érzett. Taina elutasította. Nem akarja a kardot. – Kapitány? – Alion megköszörülte a torkát. Calderon körbepillantott, és rájött, hogy mennyire kínos a helyzet. A nemzeti hős nem fogadta el a korábban hazaárulónak kikiáltott kapitány kézfogását. Ennyit a tekintélyéről. Valamit tennie kell, hogy átértelmezzék a helyzetet... – Tives, sajnálom, hogy tönkretettem a karrierjét. Nem bírom az algapálinkát. Tényleg nem bírta, ez nem hazugság, Taina azonnal felfogta, szeme a körülöttük állókra villant, és megértette a szituációt. – Sajnálja? Ha nem bírja az algapálinkát, miért iszik? A kapitányom azt hitte, haldoklom! Maga miatt egészségügyi vészhelyzettel kidobtak életem első navigátori helyéről! – Bocsásson meg nekem, abban a pillanatban nagyon viccesnek tűnt, de el nem tudja képzelni, mit éreztem utána! – Attól, hogy a Wellstonon megmentette az életemet, még nincs joga az ilyen viselkedéshez! A nők összesúgtak, a kadétok meglepve figyeltek. Megmentette? Tives olyan elegánsan visszaszerezte az előbb elvesztett kapitányi tekintélyt, Hogy Calderon szóhoz sem jutott. Nem is kellett: – Parancsnok, mindkettőnknek kellemetlen a közös munka, de Oregon admirális ragaszkodott hozzá. Kérem, haladjunk, és tájékoztassa a kadétokat a szexuális zaklatás témájáról! Calderon – hogy időt nyerjen – szó szerint elmondta az unalmas paragrafusokat, melyeket a flotta a koedukált legénység miatt léptetett életbe, majd átadta a fiúkat Tea űrmérnöknek, aki kivételesen felöltözött az ünnepi alkalomra. Minden tökéletesen hidegen és szabályosan zajlott, egészen addig, míg Tea meg nem szólalt: – Mindjárt felszállunk, ruhát le, velem jönnek az alsó szintre! A kadétok közül páran kétségbeesetten a téren susmorgó női legénységre bámultak, de a legtöbbjük elég lelkesen nyúlt a gombok, kapcsok, csatok felé.

– Állj! – csattant Tives. – Kicsit gyakori errefelé az egy négyzetméterre jutó ruhátlan férfiak száma, nem gondolja? Amikor legutóbb itt jártam... Calderon udvariasan köhintett. Nem kívánt a lepedőjéről hallani. – Elnézést, parancsnok. Engedelmével, elszállásolom a kadétokat, és ellenőrzőm a képzés körülményeit. – Tives hangsúlyában a „menj” üzenet lapult. Calderon habozott. Féltette a lányt, ezek ki fogják készíteni, viszont ha most korlátozza a hatáskörét, akkor Tainának nem lesz tekintélye. Összenéztek, és a lány szeme kérőn rebbent. – Nagyszerű! Tegyen belátása szerint. Ha végzett, várom a jelentését, Tives. Tea űrmérnök, tíz perc múlva indulunk. Reméljük, sikerül az összetákolt kiegyenlítővel, gondolta Calderon, de csak biccentett, és otthagyta az ingerült Tea űrmérnökkel Tainát. Aztán egész délelőtt a műszerfalon dobolt. A felszállás kisebb zökkenőkkel megtörtént, de Taina nem jött be a vezérlőbe, ő meg nem akart kimenni, megnézni, hogy odaragasztották-e valamihez, vagy más módon kapták el. Inkább a peltroni szervizzel egyeztetett, és Hegamonnal levelezett az alkatrészlistáról. Az öreg, kimért tiszt miatta képes lett volna akár szabályzatot is szegni, ami tőle hatalmas dolog volt. Calderonnak hiába számított a legkisebb műszer vagy szabályozópanel is, mégse akart visszaélni a volt másodkapitánya nagylelkűségével, így a hajtóművet és a többi nagyobb tételt kihúzta Hegamon ajánlatából. Taina pontosan délben megjelent a vezérlőben. Nyakán verejték csillogott, fekete haja izzadtan tapadt a homlokára, és az egyenruha mellrésze alatt is egy vízszintes, nedves csík húzódott. – Jelenthetek, uram? Calderon felállt a kapitányi székből, és a lányhoz lépett. Egymással szemben álltak, körülményes udvariassággal. Oldalról látta, hogy a tisztek kíváncsian figyelnek, még Dejneka is abbahagyta Fay kadét oktatását, aki tüzértisztnek tanult, így velük volt egész nap a vezérlőben. – Hallgatom, Tives. – A kadétokat elhelyeztem a kabinokban, négy szobában párban vannak, egy fiú Dragon szobájába költözött be. Fay kadét külön szobát kapott. A kadétoknak sajnos nem tudom engedélyezni a kisgatyában való munkát, ez képtelenség, de a gépterem hőmérséklete miatt az egyik

speciális egyenruha jó lehet. A skótokét soha nem törölték a szabályzatból. – Kik azok a skótok? – kérdezte kíváncsian Dejneka a műszerfal mellől. Mina Dei-Anang és Alion értetlenül összenézett. – Egy kihalt népcsoport – kotyogott közbe fontoskodva Ambrosia Fay. – Szoknyát akar húzni arra a kevés hímneműre is, aki a hajón van? – Calderon elképedt a gondolatra. – Nincs itt elég nő, Tives? – Uram, rosszul közelíti meg a kérdést. Szabványos egyenruhát adunk rájuk, amit odalent is hordhatnak. – A kadétok talán skótok? – Uram, a vallás- és hagyománygyakorlási törvény nem teszi lehetővé, hogy ezt a kérdést feltegye nekik – csattant Taina hangja talán élesebben, mint illett volna. Calderon azonnal vitába szállt: – Mi lenne, ha egyszerűen rövidnadrágot vennének fel? – A rövidnadrág nem egyenruha! – A skót szoknya meg nevetséges. Ráadásul a régi skótok nem hordtak alatta semmit! Mond valamit a szabályzat az alsógatyáról? – Nem, uram, de feltételezem... – Ne feltételezzen semmit! Szexuális zaklatásnak akarja kitenni a kadétokat?! – Hőgutának akarja kitenni őket?! Váratlanul éles füttyszó hallatszott. Alion navigátor kivette a szájából az ujját, aztán elgondolkozva megvakarta a tüskésre nyírt haját: – Bocsánat, hogy közbeszólok, de épp a peltroni szerelőcsarnokba tartunk, és többek között a lenti hőszabályozót is megjavíttatjuk. Nem mindegy, addig miben szerelnek? Calderon meglepve elhallgatott. Taina is meghökkent. Azért vitáztak, mert veszekedni akartak, semmi köze nem volt ennek a skót szoknyákhoz. Calderon nem tudta, mit mondjon, így inkább továbblépett más témához: – Van még valami, Tives? – Igen. Beosztottam az edzésidőt, az öné este hattól nyolcig tart, a vacsoráig. – Szeretném akkor használni az edzőtermet, amikor akarom. – A hajó zsúfolt, és van, aki elmismásolja a sportot. Kell a pontos terem használati idő.

Calderon tudta, ezt képtelen betartani, a sport volt az egyetlen menekülési pont ezen a zsúfolt hajón. Szüksége volt a súlyzó emelgetésére, a karjaiban feszülő fájdalomra. – Ismétlem, szeretném akkor használni a termet, amikor akarom. – Sajnálom – mondta hűvösen a lány. – A belső szokások átalakítása mindenkinek kényelmetlenséggel jár. – Ezt nem fogom betartani. – Miért tartanák be a szabályokat mások, ha a kapitány se teszi? Calderon nem felelt, fagyosan állt. Mi ez? Dominanciaharc? Miért nem képes Tives engedelmeskedni? A lány sötét szeme most matt volt, nem ragyogott. Az arcáról sem tudta leolvasni, mit gondol. A csend egyre feszültebbé vált, Calderon látta, hogy Alion elhúzza a száját, Dejneka némán vigyorog, Mina Dei-Anang és Nabuko zavartan bámulja őket, a Fay lány arca kifürkészhetetlen. Calderon ingerült lett. A vitával egymás tekintélyét ássák alá, ahelyett, hogy összefognának és hatékonnyá tennék a hajót. Ha nem képesek csapatot alkotni, ki kell dobnia Tainát innen, egyszerűen nem tehet mást, a hadgyakorlatra nem vihet egy megosztott tisztikart. – Miért... – kezdte volna Taina. – A hajó... – szólalt meg vele egyszerre Calderon. Ugyanarra gondoltak: a másik szempontját meg kell érteni. Mind a ketten túl erősek, a végtelenségig bírnák a párharcot. Ezen csak az őszinte kommunikáció segít, de a gondolatok kimondása egyiküknek se erős oldala. – Uram, miért fontos a kötetlen edzésidő? – kérdezte nyíltan Taina. Hiányzott a hangjából a keménység, csak értetlenség lapult a kérdésben. – Mert a hajó olyan zsúfolt, hogy megőrülök tőle. Egy lukban lakom, amitől szinte klausztrofóbiás vagyok; ha kiteszem a lábam, egy csapat gyerek visít kint, vagy a hölgyek beszélnek folyamatosan; nincs egy civilizált ebéd sem, az ételek rosszak, a kávé ihatatlan, és még az asztalnál se lehet kikapcsolódni, ott is a hajó ügyeiről esik szó; nincs mód a kardom használatára sem, pedig muszáj gyakorolnom, anélkül nem tudom uralni. Taina, nem tudom betartani a kötött edzésidőt, nem vagyok rá képes, sajnálom. Calderon saját magán is meglepődött, annyira egyszerű volt kimondani. Tainának meg tudta tenni. A lány kedvesen elmosolyodott, és ösztönösen, japán szokás szerint meghajolt:

– Bízzon bennem, uram. Adjon három napot, és nézze meg a változásokat. – De addig legyek jó, nemdebár? – Calderon elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Rendben, Tives, lássuk, mire megyünk. De egy kikötésem van: nem húzhat szoknyát a férfiakra, így is eléggé kasztrál ennyi nőnemű a fedélzeten. – Igenis, uram. – Taina mosolygott, és egy pillanatra újra olyan játékos lett köztük a hangulat, mint régen a Wellston fedélzetén. Az ebédig még az apróbb változásokról beszéltek, aztán egykor átmentek az ebédlőbe. Calderon azonnal rájött, hogy miért a lányt küldte Oregon személyzeti tisztnek. Az öreg admirális zseniálisan választotta ki az embereket. Az étkezőben korosztály szerint ültek a gyerekek, és a szokott vitatkozás nélkül, vidáman ettek. A tiszti asztalnál megjelent Tea űrmérnök és Illira Sod is, akik ezt eddig ritkán tették, Calderon láttán a nyolc kadétfiú felállt – egy fő bizonyára a hajtóműnél maradt –, és az asztalnál ülők követték a példájukat, még a civil Illira Sod és Tea is, noha ilyet még soha nem műveltek, soha nem adták meg a tiszteletet. Csak akkor telepedtek vissza, amikor a kapitány is helyet foglalt az asztalfőn. Nyugalom, harmónia és a flotta fegyelme – ez tükröződött az embereken. Fay kadét Calderon balján akart helyet foglalni, ahogy reggelinél, de Taina csak megállt mellette és kérdőn nézett rá, mire a nemeslány észbekapott és átadta a helyet a magasabb rangúnak. Calderon lenyűgözve figyelte a kis közjátékot. Aztán Taina leült, tőle karnyújtásnyira, és Calderont először nagyon zavarba hozta ez a közelség, és Zorach szomorúsága is fájt. A kard nem mert közeledni a lányhoz, még dúdolni sem, nemhogy megérinteni az elméjét. Taina azonban mosolygott, azzal a szerény, nyílt mosolyával, ami mögött mindig érdeklődés lapult. A beszélgetés az első mondat után gördülékenyen haladt. Semmiségekről esett szó, a közelben elhaladó üstökös szépségéről, a manapság divatos táncokról és a tiszti bálról. Mint egy könnyed, friss patak, úgy csobogott a csevegés, mindketten élvezték.

Calderon látta, hogy a tiszjei feltűnően hallgatnak, és a kezét nézik. Csak az ebéd után, a kávénál jött rá, hogy úgy eszik, mint egy közrendű, sőt még a kávét sem kevergette meg háromszor jobbra és háromszor balra. Taina mellett annyira feloldódott, hogy nem kellettek azok az apró szokások, amelyek megnyugtatták. Egyszerűen jó volt a lánnyal. Aznap még számos intézkedésnél kis híján vitába kezdett, de ilyenkor Taina kecsesen meghajolt, majd emlékeztette, hogy három nap. Calderon csak nevetett kínjában. Alion és Dejneka meg őrajta. Délután újabb döbbenet érte. Az edzőteremben hattól csak férfiak tartózkodtak. A kadétfiúk mellett Rory, Dragon, és az ikrek álldogálltak tréningruhában, és eléggé zavartan. Calderon lefeküdt a súlyzóhoz, és nem foglalkozott másokkal. A kadétok kipróbálták az edzőgépeket, egymást ugratva, hogy kinek hogy áll a rózsaszín, majd félretolták a terem sarkába őket, és előszedték a szekrényből a két kompresszoros, felfújható birkózószőnyeget. Nagyokat viháncolva birkóztak, nem sajnálták egymást. Előkerültek a bokszkesztyűk is, és ütések puffantak vállon, hason, néha jajgatás vagy szitkozódás is felzendült, de hahotázásba fulladt rögvest. Calderon azon kapta magát, hogy érdeklődve figyeli őket. – Kapitány, van kedve? – kérdezte Izio kadét, egy izmos, olajos barna bőrű, göndör hajú, latinos vonású fiú. Calderon levette a kardját – Zorach mérgesen füttyentett a röpke elválásra –, és nekiálltak egymást két vállra fektetni. Calderon játékosan hagyta Iziót próbálkozni, majd élvezettel összecsomagolta a fiút. Aztán később az összes többi kadétot is, afféle férfias ismerkedésként. A fiúkon látszott, örülnek annak, hogy a kapitányuk foglalkozik velük, valahogy egymás izzadságát szagolva, a verejtékes bőrön megcsúszó kézzel, sokkal személyesebbé vált a kapcsolat, mint amikor udvariaskodva a hogylétüket firtatta. A kamaszok csillogó szemmel lesték őket az edzőpadokról, és Calderon intett Iziónak, aki egy bokszkesztyűt dobott Rory felé, majd elkezdte tanítani a fiúkat a közelharc alapjaira. Később az egyik szőnyegen birkóztak is, és Calderon látta, Dragon milyen büszke, hogy mindhárom barátját sikerült lenyomnia. Hamar elszállt az edzésidő, és Calderon úgy érezte, teljesen feltöltődött.

Odakint a központi téren megint sok nő beszélgetett, fúrta a kíváncsiság az oldalukat, utálták, hogy kizárták őket valahonnan, és ezt megérezve Calderon összevigyorgott Izióval és a többi fiúval. Nekik is kellett egy nőmentes zóna. Illira Sod azonnal odament a fiához, amint meglátta a felrepedt száját. – Kapitány! Mit művelt a fiammal? Ez felháborító! – Jaj, anya, hagyj békén! Ne égess, nem vagyok már kisbaba – felelte ingerülten Rory, és a kamaszok sértetten távoztak. Sod professzor megrökönyödve fordult utánuk. A következő napok is így teltek. Taina átformálta a hajót. Calderon rájött, csak vele szemben emeli fel a hangját, a többieknek csak tanácsot ad, vagy inkább ötleteket. Calderon először meghökkent és nevetett, amikor Tives lábai előtt fekvőtámaszt nyomó kadétokba akadt. Aztán Dejneka átvette a fegyelmezést, az új hobbija az lett, aki tiszteletlenül viselkedett a feljebbvalójával, vagy hanyagul hordta az uniformist, az karizomerősítésbe kezdhetett. A volt űrgyalogos egyszerűen élvezte, hogy büntetést adhat. Nabuko átpakoltatta a téren a növényeket, mert „a tuják nem boldogok”. Mina Dei-Anang elkapta a falra firkáló nyolcéves szabotőröket, és körömkefével lesúroltatta a falat, közben vidáman az Én kicsi űrhajómat dalolta velük. Illira Sod leereszkedett egy előadás erejéig az átlagemberek szintjére, és egyik este elmagyarázta a színkeverés, fényvisszaverődés és a smink összefüggéseit, ráadásul viccesen. Tea űrmérnök a kadétok segítségével felszerelt a téren a falra egy kötélhágcsót, amin fel lehetett jutni a plafonig. Oda fémrudakból akadálypályát hegesztettek, majd az egész alá erőteret vontak, hogyha leesik valamelyik gyerek, az ne sérüljön meg. Kicsit csípett az erőtér, és bőrpírt okozott, de legalább a gyerekek nem ugráltak le szándékosan. Calderon nagyon hálás volt, hogy járni lehet végre a hajóban, a gyerekek pedig úsztak az örömben, hogy légi játszóteret kaptak. Az étkezések voltak a legjobbak, Calderon zavartan vette észre, hogy várja azt a pillanatot, amikor a lány mellé ülhet, és figyelme csak az övé. Soha nem beszéltek a hajó ügyeiről, sem a flottáról, ellenben a cseresznyefa-virágzásról, más népek szokásairól rengeteget. Calderon

azon kapta magát, hogy ő is mesél. Számára természetes volt, hogy bejárta a Galaktikát, minden fontosabb bolygót látott, gyerekként a műemlékeket, népszokásokat ismerte meg, aranyifjú korában pedig napszörfösként a helyi udvarlási szokásokat és verekedési módokat. A kard is megnyugodott, igaz, nem mert a lányhoz közeledni, de éjszakánként dúdolt neki, amikor Calderon félálomba merült, és kiengedte a lényt az ellenőrzése alól. A hajó ugyanaz a lepusztult, zsúfolt ketrec maradt, Taina lénye azonban átsugárzott rá, és Calderon élvezte az utat a Peltronig, örömmel várta a közelgő szerelést. *** Taina egyre kimerültebbé vált. Minden éjjel a nyirkos ágyban ébredt, a saját sikolya keltette. Újra és újra a Wellston folyosóján harcolt, az égett szag az orrába kúszott, és ahogy a félig megsült halottakra lépett, a belső szerveik csúszósán szétmállottak a lába alatt. Néha, hajnaltájt mintha a kard nyugtató dúdolását hallotta volna, és ilyenkor egy röpke órára elszunnyadt, de valószínűleg csak a vágyai játszottak vele. Egyszerre szerette és gyűlölte a kardot, össze volt zavarodva, amikor a hajóra lépett, a kard megtámadta, az agyába akar lépni, ő megijedt és dühös lett. De azóta egyáltalán nem érezte a fegyvert. Calderon pedig hallgatott, egy rezdüléséből se lehetett kiolvasni, mit gondol. Ennek ellenére várta a reggeleket, Calderon kedvességét, a férfiból áradó erőt és biztonságot. Mellette minden olyan játékossá vált, mintha az élet nem küzdés lenne, hanem egy kellemes kaland, egy örökké tartó vidám napszörfözés. Vajon a férfi sejti, hogy a hajón tapasztalható változásnak ő az oka, és nem Taina? A lány sokat töprengett ezen. Calderon általában matt semlegességet színlelt a világ felé, de amint erős érzelem támadt benne, a hangulatát átvitte a környezetében élőkre. Ha ingerült volt, más is az lett, ha közönyös, más is érdektelenné vált, ha vidám, sugárzott mindenki, aki kapcsolatba került vele. őt kellett jókedvűvé tenni, és Taina biztos volt benne, hogy az emberek napi élete is megváltozik.

Azt hitte, nehezebb lesz, de hamar rájött, a nőket a gyerekek befolyásolják, azokat meg a négy kamasz. De hosszabb idő kellett volna a változásokhoz, és sok csatát meg kellett volna vívnia, ha Calderon nem mutatja meg énje másik oldalát. Rácsodálkozott a kadétok fekvőtámaszára, megjelent az arcán egy kisfiús mosoly, olyan, amit még Taina se látott. Ennek következtében Dejneka spontán felvállalta, hogy katonásdit játszik a hajón, és imádta, amikor a kapitánytól figyelmet és kedvességet kapott cserébe. Calderon minden apróságnak örült, és úgy tudott dicsérni, hogy abba belepirultak a lányok. A nők innentől a kapitány újfajta figyelméért harcoltak. Azt akarták, hogy beengedje őket a saját elzárt világába, abba a világba, ahol szelíd, szégyenlős, kedves. Calderon valószínűleg nem sejtette, hogy mennyire férfiideál. A gyerekeket kerülte, de ha gondot látott, apaként reagált, ösztönösen simogatott. Egyik este elmagyarázta egy négyévesnek, hogy úriember sosem vesz el játékot egy hölgytől, másnap az óvónő azt mesélte, hogy a kisfiúk között elterjedt a mondás, és mind előzékenyek a lányokkal, aminek hallatán az anyák szinte elolvadtak. A macsó oldala is felvillant. Amikor először kijött az edzésről, Taina is a téren beszélgetett. Látta, mennyire zavarba jöttek a nők, mert a fiúkból annyi maszkulinitás áradt, az izzadt testek, felrepedt szájak, lila foltok közös, férfias szórakozást sugalltak, és Taina biztos volt benne, hogy Calderon első dolga volt maga alá gyűrni minden hímneműt. Hallotta, hogy Dejneka vágyakozva sóhajt, Calderon félmeztelen mellkasát nézi, aztán meg Izio kadét mozdulatát, ahogy a ruganyos fiatal férfi levett pólójával megtörli a nyakát. Az űrgyalogos még aznap éjjel ágyba vitt három kadétot. Egyszerre. Állítása szerint azért, hogy legyen két tanú, nem volt szexuális zaklatás a háttérben. Fay kadéttal szemben Calderon nemesként viselkedett. Vacsora után minden este félrevonult a lánnyal az ebédlő sarkába, és sakkoztak. Calderon természetes mozdulattal csókolt kezet, hozott innivalót, és persze folyamatosan bókolt neki. A hajón azt hitték, udvarol, és ebből volt némi kavarodás, hiszen egy kadét-kapitány kapcsolat még közös beleegyezés esetén is elképzelhetetlen lenne. De miután Taina elmagyarázta, hogy ez sima udvariasság, sok nő a közelükbe ült, és kártyázásnak álcázva hallgatózott. A két nemes modoroskodása jobb szórakozást ígért, mint az esti romantikus filmek.

Azért Taina különös érzésekkel figyelte a párocskát. Három nap alatt megérkeztek a Peltronra, de még két napot keringtek fölötte a megürülő dokkra várva. Mikor megkapták a leszállási engedélyt, épp hóvihar tombolt, és a földi irányító igen ideges lett a hírre, hogy rossz az automata vezérlés, és kézi irányítással landolnak. Taina épp az óvodában volt, amikor megkezdték az ereszkedést, a kicsik rutinosan lenyitották a falról az ülésüket, és bekötötték magukat. Tainát Calderon a vezérlőbe rendelte. Mivel Alion a másodkapitányi székben szokott ülni, így Taina a navigátori pultot kapta meg. Ijesztő landolás volt. A szél dobálta a hajót, Nabuko mint valami virtuóz, úgy állítgatta a gravitációs szabályozót, és félszavakat vakkantott a rádióba Tea űrmérnöknek, aki odalent csinálta ugyanezt a hajtóművel. A radar egyszer pár másodpercre üzemzavart jelzett, Alion nem esett pánikba, cinikus közönnyel, vakon vezetett. Taina lenyűgözve bámulta a kijelzőket és a monitoron futó számsorokat. Már nem sajnálta a Hazan cirkálón elvesztett helyét. Amikor Alion puhán letette a hajót, és a földi irányítótoronyból kurjongatás és taps hangzott, Calderon pedig meleg baritonján azt mondta, hogy jobb csapatot álmában se kívánhatna, Taina egy pillanatra lehunyta a szemét, és hálát adott az Ősöknek, hogy ide vezérelték. A szervizcsarnokban viszonylag unalmasan teltek a napok. A kadétok örömmámorban szereltek, Tea űrmérnök szintén boldog volt, bár ő az új alkatrészek láttán, amiket a Wellstonról Jakusi és Hegamon kapitány hoztak át. Az ő hajójuk is ebben a csarnokban állt, így könnyen megoldották a „selejtezést”. A gyerekeket mindennap elvitték valahová, imádták a folyamatos hóesést, így a hajó csendessé vált. Calderon mintha kerülte volna őt, gyakrabban tartózkodott a Fay család házában, mint a hajón. Ambrosia élvezettel cipelte el a családi ebédekre, vacsorákra, és Calderon sóhajtva mesélt a finom kávékülönlegességekről. Taina ilyenkor kelletlenül arra gondolt, hogy a régi japán írásoknak igazuk van, a férfiakat tényleg a hasukon keresztül lehet megfogni. Ami azt illeti őt is. Igazán megtalálhatná Aguri, és főzhetne egy isteni tamago gohant. Vajon hol van a szamuráj? Bizonyára időbe telik, mire rájön, hogy nem a Hazanon van, és aztán meg kell találnia a Békanyálat a dokkban.

Ahogy teltek a napok, Taina egyre magányosabbnak érezte magát, és egyre többet gondolt a húgaira. A kisebbik nem beszélt vele, haragudott, hogy otthagyta őket. Mariko, a nagyobbik, többet sejtett a helyzetből, érezte, hogy Taina nem egy sima házasság elől menekült el, szégyent hozva a családra, hanem valami súlyosabb dolog húzódik a háttérben. Egyik este az üres vezérlőteremben Taina megnyitotta a saját levelezését. Nem merte fölhívni Marikót, óvakodott az otthoniaknak nyomot adni a hollétéről. Nézegette a korábbi üzeneteket. Mariko megírta, hogy a szökés után negyven szamuráj ült a kúria porában, esőben, napsütésben, és öt napig makacsul éheztek, hogy bocsánatot nyerjenek. Aztán pár napra rá hatalmas botrány volt otthon, Taina kitüntetésének napján hat vezető szamurájcsalád jött a kúriára, majdnem négyszáz fő. Az ingerültség szinte szétfeszítette a zen kertet. Együtt figyelték az élő közvetítést a kitüntetésről. Mariko nem mehetett a közelükbe, csak a felszolgálónők szavait kapta el, akik azon aggódtak, hogy az „élő” közvetítés a hatalmas távolság miatt fél nap késéssel ér oda. A galaktikus adók adatcsomagokat továbbítanak, mikroméretű térkaput nyitva a másik naprendszerben lévő adóhoz, és a jel így halad keresztül az univerzumon, végül az átalakítók folyamatos képpé transzformálják, de minden ugróponton van időveszteség. Ráadásul az adókat a Ferrerók üzemeltetik, igaz a média nem az ő kezükben van, hanem az india Shanti Házéban, mivel a hajdani első császár spirituális médiát szeretett volna. A Shanti Ház sosem engedné a korlátozást. Taina sóhajtott, Mariko nem értette a lényeget: a császár gyorsabban értesíti a bolygón lévő katonai támaszpontot, mint ahogy az „élő” közvetítés odaér. Valójában Mamamoto nagyapa a kitüntetés idejére berendelte a vazallusait és családjukat a jól védhető, csúcstechnológiával rendelkező Mamamoto-kúriára. Katonai csapást várt. Vajon mi lehet most odahaza? A Házak tényleg elküldték az ajándékokat? Mariko öt napja nem írt, és Taina ideges volt, nehogy baja essen. A vezérlőpultot bámulta, a kikapcsolt műszerek miatt a szokott színes ledek nem világítottak, hiányzott az a megnyugtató, halk zümmögés is, ami az űrhajók sajátja. Magányosnak érezte magát.

Aztán látta a külső kamerán keresztül, hogy Calderon megérkezik, egyenletes, nyugodt léptekkel átsétál az üres szerelőcsarnokon, szürke, hosszú kabátjára ráolvadnak a kinti hópelyhek, és mire a hajóhoz ér, már csak egy nedves folt látszik a vállán, fekete haja nyirkosan összetapad. Taina sóváran a férfira gondolt. Calderon óvakodott kettesben maradni vele, pedig most annyira szívesen beszélgetne. Annyi dolog nyomasztja, és nincs, akivel megoszthatná. Sezi úrnő túl csendes társaság, a halott Ősök nem igazán a kommunikációról híresek. Jó lenne egy váll, aminek nekidőlhet, jó lenne egy hang, ami hozzá szól. Taina lehunyta a szemét, és fáradtan hátradőlt. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Mielőtt az apró csepp felszáradhatott volna, az ajtó kinyílt, és a kapitány lépett be. Taina meglepve hátranézett. Calderon egyenesen hozzásietett, a szék elé guggolt, kabátja a földet súrolta. Aztán egy pillanatig csak szomorúan, szeretettel nézte, majd kinyúlt és letörölte a könnycseppet. A kard is ott volt, vigasztalóan dúdolt, de nem közeledett az érintéskor sem. – Most hallottam a hírt. Fogadja részvétemet, Taina. Ha bármiben segíthetek... – A részvétét?! – Taina szinte sikoltott. Kétségbeesetten megragadta a kapitány vállát. – Mariko?! Meghalt a húgom? Megölték a nyomorultak?! – Nem, nem, dehogy... – Calderon értetlenül nézte a váratlan kitörést. – Nem látta a híreket? Takoma Mamamoto... Taina zavartan eleresztette a kapitányt, és megtörölte az arcát. Nem értette. Meghalt Takoma bácsi? De hogyan? Az öreg, mindig vidám szamuráj olyan szívós volt, mint a bambusz. – Miért hitte azt, hogy bántották a húgait? – kérdezte Calderon. Még előtte guggolt, a megnyugtató közelsége és a kard csendes vigasztalása annyira jó volt, hogy Taina nem szégyellte a kétségbeesését. – Belekeveredtem valamibe, meg kellett szöknöm, de ők otthon maradtak.

– Igen, gyanítottam, hogy gond van. – Calderon habozott, de aztán folytatta. – Az a meghajláskombináció zseniális volt a császár előtt, de politikai állásfoglalásnak tűnt. Taina, mi folyik maga körül? – Nem igazán tudom. – Taina sóhajtott. – De mi történt Takoma bácsival? És miért volt benne a hírekben? Calderon szó nélkül felállt, a vezérlőpulthoz lépett. Rácsatlakozott a helyi holotévé adójára, és kikereste a hírt. Nem a japán kolóniáktól vették át, a rejtett kamerás, kézi felvételt egyenesen a csillagközi sajtónak küldték, akik nem értették, és a „kis színes” rovat keretében adták le. Calderon a bejátszást nem valósághű holovetítésre tette, hanem csak a képernyőre, talán azt remélte, így kevésbé megrendítő az élmény. Taina döbbenten bámulta Takoma bácsit. Az öreg szamuráj fehérbe öltözve ült a tanácskozóként használt mahagóniverandán, a felkelő nap meleg fénye körbeölelte. Előtte rózsaszín jokan, olyan sütemény, melyet legutóbb Taina szolgált fel neki ezen a helyen. Az édesség tányérján meglepő módon egy cseresznyevirág díszelgett, amit Takoma felemelt és megszagolt. A hosszúkás levelű, rózsaszín virág helyi mutáció, eredetileg a múlandóságot jelképezte, de ez a kis virág az életről mesélt, arra a hatalmas harcra utalt, amit a naprendszerben a cseresznyefák meghonosításáért folytattak; a rózsaszín szirmok az idegen talajon is megkapaszkodó és győztes gyönyörű fákról származtak. Ez én vagyok, gondolta kétségbeesetten Taina, idegen talajon is győztes. A szíve összeszorult. Hangtalanul sírni kezdett, arcára nedves vonalat rajzoltak a könnyek. Már tudta, mi következik. Takoma bácsi feltérdelt. Az öreg Hirozi belépett a kamera elé, és lesegítette róla a felsőruházatot. Elé tette a rövidebbik kardját, Takoma vakizasiját, majd mellé állt a kivont katanával. Takoma bácsi szertartásosan meghajolt. Most már nem mosolygott, de az a különös, csendes derű még mindig körüllengte. – Bocsássatok meg, de nem teljesíthetem a kötelességemet. A sólyom már repül, és az ég kékje védelmezi őt. Aztán megszúrta önmagát. Taina a könnyein át is látta a vágás módját, a sokféle szeppuku közül ez egy kansi. A mester végső eszköze, hogy jó útra térítse a tanítványokat. Takoma a szamurájiskolák hálózatának tiszteletbeli vezetője, az üzenet a naprendszer összes harcosának szólt, mindazoknak, akik valaha is tanultak a keze alatt,

vagy kisfiúként elalvás előtt példaképként az ő nevét suttogták. A bácsi leszorította az állát, az arca megrándult a kíntól, ahogy megejtette a híres második vágást is, de nem hagyta el jajszó a száját, ahogy a kard mélyre hatolt, és a vér beborította a testét. A halála éppoly gyönyörű volt, ahogy élt. Aztán az öreg Hirozi kardja lecsapott, a rituális suhintás is tökéletes volt, pontosan olyan mély lett, hogy Takoma meghaljon, de a feje ne szakadjon le. A test elzuhant, a süteményes tányér mellé, a vörös vér beborította a jokant. Hirozi leeresztette a kardját, mélyen meghajolt, és nem egyenesedett föl. Taina nem bírt megmozdulni. Calderon kikapcsolta a felvételt, és a riporter értetlen szavait, aki a „furcsa japánokról” és „egzotikusan vad szokásaikról” beszélt. Hallgattak. A kapitány nem jött közelebb, az ajtó mellé húzódott, és a kard sem dúdolt. Tiszteletben tartották a gyászát, nem tolakodtak. Taina sokág ült csendben, a kezét összekulcsolta az ölében, mintha önmagába kapaszkodna. Takoma hiánya annyira fájt. Ritkán beszélgettek, de most jött rá, az öreg szamuráj „véletlenül” mindig a közelben járt, ha ő bajba került a Mamamoto-kúrián. Taina hirtelen Agurira gondolt, aki úgy ölt érte, hogy neki sejtelme sem volt róla. Olyan érzése támadt, hogy Takoma is hasonló volt, egy kislány árnyékává lett, ő volt a falra vetülő halovány folt, ami nem hivalkodik, amit csak az vesz észre, aki tudja, hol keresse. A szamuráj a csendjével óvta éveken át. Takoma miatta halt meg. Ő a cseresznyevirág, és ő a sólyom, akit Sezi úrnő védelmez. A jokan azonban mást is üzent, ami nem a világnak szólt, nem a harcos férfiaknak, hanem csak neki. Taina nyelt egyet, és letörölte a könnyeit. A tanácskozáson nem volt tisztában azzal, hogy mit tesz. A jokant Tivesgeiként kínálta nekik, ráadásul az autonómiáról szóló beszélgetésen, mintha azt mondta volna: kövessetek! És Takoma vett belőle! Már akkor tudhatta, hogy a sütemény a halála lesz. Most pedig az öreg szamuráj őt kínálta a vérrel áztatott édességgel, olyan becsületbeli köteléket hozva létre, ami felbonthatatlan, amit lelkével pecsételt meg. Autonómia. Taina összeszorította a száját. Takoma ezt a harcot várja tőle. Hiába egy senki, egy ostoba lány, a politika őrült üstököse

elindult, és már nem számít, micsoda, és az sem, hogy belehal, ez olyan küldetés, ami elől már nem hátrálhat meg. Felállt, és egy szomorú meghajlással megköszönte Calderon kedvességét, és kifelé indult, hogy a szobájába menjen. A férfi azonban nem engedte, ahogy elhaladt mellette, gyengéden megfogta a vállát. Taina megállt, de csak egy pillanatra. Egy mezei kapitány vele tarthatna gyászban, harcban, de egy Ferrero sohasem. Túl nagy politikai jelentőséget hordoz. Eterno Ferrero már akkor tudta ezt, amikor meglátta a hajában a jelet. Sejtette, hova vezet az út. Taina egy pillanatra a meleg kézhez szorította az arcát. Mindaz, ami el sem kezdődött közöttük, máris véget ért. A jeges szél megöli a cseresznyefák nyíló bimbóit. A szél pedig még csak most támadt föl. Taina nem nézett vissza, némán kiment. *** Oregon admirális négy napot utazott Terra tábornokkal, csak hogy részt vehessen a tanácskozáson a császári palotában. Nagy bánatára őt nevezték ki Terra tábornok helyettesévé a hadgyakorlaton, és nem a másik három admirális egyikét, noha azok nemesek. A tábornok sem örült a dolognak, de Eterno Ferrero parancsa ellen nem tehetett semmit, ellenben az egész utazást végigdohogta, még azzal sem törődve, hogy a Bella cirkálón minden szavukat hallja a tisztikar. A császári palota monostorokat idéző kőépülete egy meredek hegycsúcsra épült, ahová hatezer lépcsőfok vezetett fel. A sziklafalon apró zöld cserjék küszködtek az életben maradásért, a kövek repedéseiben vörös moha ült. Az építményt egy hatalmas, kékesen villózó energiaburok védte, melyen siklóval nem lehetett áthaladni. Oregon a hűvös, hegyi levegőben fázósan összedörzsölte a tenyerét, ahogy fejét hátraszegve fölnézett a magas hegyoromra. Kissé ingerült lett, amikor közölték, csak gyalog lehet bejutni a palotába, de aztán kiderült, hogy a hegy belsejében lévő gravoliftre gondoltak, nem a lépcsőkre. Odafont buddhista szerzetesek fogadták őket, naptól és széltől cserzett arcukon időtlen kedvesség ült. Az udvaron csilingelő szélcsengők és piros szalagok alatt elhaladva egy torony tövében lévő

terembe vezették a meghívottakat. A kőből rakott, szürke falakat barna bamuszgyékények tették otthonosabbá, az ablakok színes üvegein a nagy Házak neve díszelgett, alattuk egy-egy kard ezüstös mozaikképe fénylett. A kör alakú teremben a faragott faszékeket nyolc körcikkbe rendezték, közöttük üres helyet hagytak a közlekedésnek. Már minden Ház helyén nyüzsögtek a nemesek, a színes ruhák kavalkádjában néha fehér egyenruha villant, a legtöbb tiszt a Fay Házból származott. Egyedül a Ferrero család székei árválkodtak üresen. Terra tábornok is elbizonytalanodott, és megtorpant, majd jobbnak látta a hátsó székekre letelepedni, feltételezve, hogy hamarosan megjönnek a nemesek. Oregon admirális nem ült le, hanem hátul a falnak támaszkodott. Valószínűleg ő volt az egyetlen közrendű a teremben, és fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie. Ebben a pillanatban örült volna még az idegesítő, állandóan körmondatokban beszélő udvarmesternek is. No, meg egy kabátnak, mert a teremben ugyan melegebb volt, mint odakint, de a hőmérséklet így se haladta meg a tizenhét fokot. Aztán megérkezett egy szürke prémekbe öltözött harmincas férfi. Ferdinand Ferrero csak végigpillantott rajtuk, majd odaszólt valamit az őt kísérő húszéves, vékony, szinte légiesen szép inasnak, aki biccentett és távozott. Azután Ferdinand gróf magához intette őket is, és leült az első sorban elhelyezett két szék egyikére. Terra tábornok és Oregon admirális mögé telepedett, ebben a sorban már három ülőalkalmatosság volt, és utána minden sorban eggyel több, így jött ki a körcikkforma a végére. Az inas visszatért és két prémes felöltőt hozott nekik, amit Terra tábornok szép szóvirágokkal köszönt meg Ferrero gróf hátának. Oregon hallgatott, nyomasztotta, hogy ez a Ferrero is belelát mások gondolataiba. Jobbra az oroszok ültek, mindegyik Dnyeper keménykötésű, durva vonású férfi volt, fiatal és öreg egyaránt. Balra az ausztrál Yani Ház kalandor kinézetű tagjai beszélgettek. A császárt észre se vették volna, hogy bejön, ha a nemesek nem állnak fel. őfelsége mosolygott, és intett, hogy üljenek le. Oregon meglepődött, de Terra tábornok odasúgta neki, hogy a Székjog a nyilvános alkalmakra vonatkozik, a császár a saját monostoraiban „közvetlen” a nemességgel.

Őfelsége fekete leplet viselt, hasonlót a kinti szerzetesek ruhájához. Mellette a fia egyszerű zöld nadrágot és egy árnyalattal világosabb inget hordott. Láthatóan egyiküket sem zavarta a hideg. A császár leült a nyolcadik, üres körcikkbe, a régi Sexert-helyekre, mellé telepedett a fia, és mögé ültek a családtagok, mind alacsony, kissé kerek arcú férfiak. Valami kortalan nyugalom sugárzott mindegyikből, és mintha felette állnának az űrkorszaknak, néhányuk imaláncot morzsolgatott, Oregon nem kis meglepetésére. Nem így képzelte el a Birodalom vasakaratú uralkodói ágát. A császár körbenézett a Házak vezetőin. Odabiccentett a narancssárga és piros kendőkbe burkolt indiai Shanti Háznak, majd a Beyala Ház fekete bőrű tagjaira is rá mosolygott. Aztán Oregonék felé nézett, és eltűnt a derű az arcáról. – Hol van Eterno? – kérdezte hűvösen. Ferdinand gróf felállt és meghajolt. Terra tábornok is felállt, mire Oregon is követte a példáját, ők ketten fejüket lehajtva álltak a nemes mögött. – Atyám megkért, hogy tolmácsoljam alázatos bocsánatkérését, amiért nem tud jelen lenni a megbeszélésen, de a Galaktika másik végén jár. Engem küldött, és biztosítani szeretné őfelségét, hogy... – És a többi Ferrero? Mindenkinek pont most akadt dolga a Galaktika túlsó felében? – Felség, bocsásson meg nekünk, a hadgyakorlat csak fél év múlva lesz, atyám nem gondolta volna, hogy ennyire jelentős a mostani megbeszélés, hogy a gyakorlaton résztvevő nemesek mind összegyűlnek. Az előző gyakorlatnál az első tanácskozás szűk körű volt, ezért azt gondolta... Oregonnak egy mondás jutott eszébe: csak az nem fél, akinek nincs elég fantáziája, hogy megértse, mi mindent tehetnek vele. Ferdinand grófon nem látszott aggodalom, noha a császár egyre komorabban hallgatta a mentegetőzését. – Elég! – A császár hangja megváltozott, sokkal mélyebb lett, mintha egy másik ember beszélne. Oregon érezte, ahogy lúdbőrözni kezd a háta, és észrevette, hogy mellette Terra tábornok hirtelen beszívja a levegőt, majd nem fújja ki. Még lélegezni se mert. – Hol vannak a Ferrerók?

Ez a hang kemény volt, a kimondatlan fenyegetés megülte a termet. A többi nemes is kényelmetlenül feszengett. Ferdinandból erőszakkal törtek elő a szavak, láthatóan nem akart beszélni, mégis kicsúsztak a felségsértő mondatok: – Apám egy műkincset keres... azt mondta... ronda a rusztikus monostor... nem bírja a szépérzéke... nem érdekli a haditanács...majd foglalkozik a... gyakorlattal, ha nyakán... van egy támadás. A többieket nem értesítette... azt se tudja, ki kapott hajót... a szárnysegéd intézi az ilyen mar... marhaságokat. Oregon admirális oldalra pislogott, látta a nemesek rémült arcát. Terra tábornok is halálosan sápadtnak tűnt a felségsértő szavakra. Csend volt, aztán hirtelen a császár hangja hallatszott. A valódi hangja. Félig nevetve, félig bosszankodva mondta: – Apád állandóan próbára teszi a türelmemet. Szerencséje, hogy gyerekkora óta ismerem, már akkor is a bőrét kockáztatta egy-egy értékes régiségért. Vagy másét. Egyszer még megölet téged, fiú. Ha nem lennél elsőszülött, már rég elválasztottam volna a nyakadtól a fejedet. Ferdinand válaszul elegánsan meghajolt. A császár csak legyintett, hogy foglaljon helyet, és többet nem foglalkozott a kérdéssel. Oregon admirális és Terra tábornok is leült, utóbbi halk zihálását szerencsére elnyomta a trónörökös hangja, aki ismertette a hadgyakorlat tervét. Oregon nem mert a császárra nézni. Vajon Őfelsége ember? Miért nem zavarja a nemeseket ez a kettős személyiség, sem a belőle áradó természetellenes erő? Oregon admirálist nyomasztotta a gondolat, hogy hiába él a Galaktika békében, vajon mekkora árat fizetnek ezért? Ki uralja a világot? Harminc éve a Sexert család miért harcolt? Az amerikaiak szinte a génjeikben hordták a szabadságvágyat már akkor is, amikor csak egyetlen bolygón élt az emberiség. A sajtóban hatalomvágy és gonoszság szerepelt a lázadás okai között, de vajon mi az igazság? Egy idegen lény ellen küzdöttek? És miért harcol most Henna Sexert? Mi motivál egy apátlananyátlan lombikkölyköt, hogy egyedül meginduljon a világ ellen? Mi az a cél, ami a szeme előtt lebeg? Oregon egyre jobban elkomorodott. Sosem a gonoszok borítják vérbe a világot, hanem azok az igaz emberek, akik felsőbbrendű

eszmékben hisznek. Nem a célok minősítenek, hanem az eszközök, amiket felhasználnak az elérésükhöz. Mi Sexert célja? Ezt a kérdést valahogy elfelejtik feltenni. Pedig ez a legfontosabb. A császár közben bejelentette, hogy mától kezdődik a hadgyakorlat. A nemesek soraiban halk zúgás támadt a döbbenettől. Oregon elismerően gondolt Calderonra, a kölyök már egy hónapja tudta ezt. Utána Khangcen herceg, a fiatal trónörökös ismertette az idei hadgyakorlat főbb pontjait. A két hónapos játék lényege, hogy meg kell találni az elrabolt Lilina hercegnőt. Oregon összeráncolta a szemöldökét, a császári család sose volt célpont, sose vett részt a játékban. Nem tetszett neki ez a változtatás. A herceg közben tovább magyarázott, tömpe kezével gesztikulált minden mondatnál. Elrejtenek a Galaktikában tizenkét tudóst, némelyeket katonai bázisokon, másokat a civil lakosság között, és minden tudósnál lesz egy részinformáció arról, hogy hol lehet megtalálni a túszt. A Házak szövetséget köthetnek egymással, de a végső nyertes csak egyetlen Ház lehet. – Van kérdés? Ferdinand Ferrero elegáns mozdulattal felállt és meghajolt. – Igen? – Megkérdezhetem, herceg, hogy kinek a fejéből pattant ki eme meglepő ötlet, Lilina hercegnő bevonása? – Miért? – kérdezte ellenségesen a fiatal herceg. Ingerülten összeszorította a száját, és hátradőlt, keresztbe fonva maga előtt a karját. – Henna Sexert – felelte helyette nyugodtan a császár. A teremben nyugtalan suttogás támadt. – Megtudhatnám, hogy mire irányul a kérdés? – Semmire felség. Atyám egyetlen utasítást adott, ha bármilyen szokatlan változtatás van a gyakorlat menetében, kérdezzek rá, kinek a javaslatára történt. Köszönöm az információt. Ferdinand meghajolt, és leült. Mintha bombát dobott volna a nemesek közé. Egyszerre pattant föl a másik hat Ház vezetője, hogy szót kérjen. Azt akarták tudni, pontosan mit keres a hazaáruló Sexert kölyke a tanácsadók között – akik ugyebár ők lennének. Egyáltalán, hogyan tudhat a gyakorlat részleteiről, és pontosan milyen aktuálpolitikai szerepet tölt be jelenleg a Sexert Ház.

Nyugtalanság látszott az arcokon, a kérdések egyre élesebbé váltak, és mivel a császár hallgatott, és rövid pofaszakállát simogatta, a trónörökös válaszolgatott. A nemesek pillanatok alatt sarokba szorították a fiatal Khangcen herceget, aki egyre zavartabban magyarázta, hogy Henna csupán a húga vendége a monostorban, tudósként a különleges helyi mohaflóra iránt érdeklődik, és semmilyen politikai célja nincs a jelenlétének. – Méghogy nincs! – suttogta gúnyosan Terra tábornok. – Ki kellett volna irtani a Sexerteket! Mint a patkányok, újra és újra előbújnak a lyukakból. Oregon admirálisban rossz érzés támadt, ahogy Ferinand gróf most először körbenézett a teremben. A nemes újra felállt, hogy szóljon, de már későn, mert Khangcen herceg felcsattant: – Elég ebből! Henna maga kérte, hogy ne vegyük komolyan a viccnek szánt ötletét. Azt mondta, a Ferrerók azonnal fellépnének vele szemben, és ellene hangolnák a teljes nemességet, csak mert gyűlölik őt, amiért néhány éhező bolygóra csíráztatott magokat juttat. Zavart csend lett. Ferdinand gróf higgadtan meghajolt. – Mi, Ferrerók, maximálisan megbízunk felséged értékítéletében. Biztos vagyok benne, hogy Henna Sexert tanácsa mögött nem lapul félreérthető szándék. Ám egy hölgyet a katonai játék durvaságának kitenni fölöttébb nagy illetlenség. Kérem, gondolja át! – Most pedig a jó modorra hivatkozik? – felelte gúnyosan a trónörökös. – Henna mondta, hogy ezt is fel fogja hozni. Mulatságos, mennyire kiszámíthatóak maguk, Ferrerók! Megint keresztnéven említi, gondolta idegesen Oregon admirális. – Az utolsó ütközetnél valószínűleg kézitusa lesz, a hercegnő kellemetlen, sőt, illetlen helyzetbe kerülhet, ha közrendűek rángatják mindenfelé. Úgy vélem, felség, ez nem úrhölgynek való, én sem tenném ki a kislányaimat ilyen inzultusnak. – Igaza van – szólt közbe a császár elgondolkozva. – Valóban nem túl elegáns lépés. A hercegnő mindig etalon, amit ő tesz, minta a hölgyek számára. A háború férfidolog, ebben most nem vehet részt Lilina. – Apám! Mondtam, hogy szavamat ad... – a herceg kétségbeesetten elharapta a mondatot.

Egy pillanatra döbbent csend támadt, majd a teremben kitört a hangzavar, a nemesek egymás szavába vágva beszéltek, a fölbolydulásban csak Oregon bámult értetlenül. Aztán lassacskán felfogta, hogy a nemeseknél a szó kötelez, vagyis a trónörökösnek hatalmas megaláztatás és tekintély veszteség, ha a császár visszavonatja vele a szavát. Elveszti a becsületét a nemesség előtt. őfelsége csak intett, a fekete ruha meglebbent vastag csuklóján. Mintha elvágták volna a zajt, úgy elhallgatott mindenki. – A fiam óvatlanul ígéretet tett arra, hogy a túsz a császári családból származik majd. – A császár elhallgatott. Habozott, mielőtt kimondta volna. – Úgy döntöttem, a hadgyakorlaton Khangcen herceg vesz részt. Oregon úgy érezte kiszárad a szája. A trónörökös? Az egyetlen fiúgyermek? Milyen abnormális gondolkozás ez? Az illem fontosabb, mint a józan ész?! Látta, ahogy Ferdinand gróf háta meggörnyed egy pillanatra. És az a nyomasztó érzése támadt, hogy Henna Sexert pontosan előre látta ezt is. Csatahajókat küldhet a védtelen herceg ellen. *** Calderon élvezte a Fay-házban tett látogatásokat. A hegyekben egy síparadicsom lapult, ahol Ambrosia keménykötésű bátyjai azzal szórakoztak, hogy próbára tegyék őt a különböző járműveken, de örömmel vívtak kardpárbajt is a hulló hóesésben, vagy birkóztak szakadékok szélén. Calderon minden pillanatot élvezett, bár egyre nagyobb nyugtalansággal figyelte Ambrosia elakadó lélegzetét, zavartan megremegő kezét, ha közel lépett hozzá. A lány beleszeretett, ezt sajnos nem tudta nem észrevenni, és így üröm került a kellemes látogatások okozta örömbe. A hajó lassan elkészült, hála a Tea űrmérnökért rajongó műszaki kadétoknak, Hegamon kapitány lelkes segítségének és áthordott alkatrészeinek. Rory, Dragon és az ikrek is keményen dolgoztak, naponta kétszer feltörték a szerelőcsarnok számítógépes rendszerét, vagy valamelyik javítás alatt álló űrhajóra hatoltak be, így Rix igazgató a végén már mindenre képes volt, csakhogy mihamarabb távozzon a

dokkból a Békanyál. Adott szerelőket, hitelre alkatrészeket, bármit, amivel meggyorsíthatta a folyamatot. Csak Taina ne lett volna. A lány mosolya mögött kínzó magány fészkelt, mint valami komor, fekete holló, és csőrével ráncokat vájt belülről az arcára. Minden reggel mélyebb árkok húzódtak a szeme alatt. Calderon nem tudta, mit tegyen, és a legrosszabb, hogy azt se tudta, akar-e tenni valamit. Ki neki ez a nő? Micsoda egyáltalán a szerelem? Egy kedves arc, egy formás test utáni vágy? A hasonló gondolkozás öröme? Vagy a kard esztelen igénye hajtja őt? Miért szeressen valakit, akit nem is ismer? Calderon az eszére hallgatott. Egyszer már megnősült, önmagát is becsapva. Nem akarta újra elkövetni ezt a hibát. Ám amikor meghallotta a halálhírt, nem volt képes többé Ambrosia Fay szavait lesni, nem érdekelte a kávé, a csevegés, még az egyik kötekedő, párbajozni akaró fiú sem. Sürgető vágyat érzett, mennie kellett, akkor is, ha ostobaság, és a lány elutasítja. Taina összeroppant, ám nem úgy és nem azért, amire Calderon számított. Akkor jött rá, milyen önző és ostoba, fogalma sem volt arról, mi zajlik Taina körül. Meglepődött, hogy a húgait félti. Mara halála jutott eszébe, és a magzaté. Azóta sem merte feltenni a kérdést, ki ölte meg, félt a választól, félt, hogy olyan valaki nevét kapja, akit szeret. Taina azonban nem félt. Calderon nem találkozott még nővel, aki így nézett volna végig egy belezést. Ezek a könnyek nem a gyengeségből fakadtak, hanem ellenkezőleg: az erőből. Az egyre jobban megkeményedő arc, a komor szem elárulta, mi jár Taina fejében. Ez a pici, japán lány ellene megy a világnak, ő nem fél kérdezni, nem fél a válaszoktól, és nem fél a haláltól sem. Vele akart tartani, tenyerébe zárni ezt a makacs arcot, várta, hogy a lány kérjen, hogy ő nagyvonalúan adhasson. Játszmákat, kapcsolatokat, véres harcokat. De csak egy érintést kapott, a kezéhez simuló meleg, könnyes arcot, a vallomást: fontos vagy. Taina nem kért segítséget, hanem járta a saját útját, és őt nem rántotta magával a káoszba.

Mi a szerelem? Calderon már tudta. Ott, a vezérlőterem kopott magányában jött rá. Kit érdekelnek a puha, nyirkos testek, az alárendelődő nők, akik őt imádják? Mi örömöt adnak a nemeslányok, a hasonló világukkal, a csuklóvillantások bűvös szabályaival? Kit vonzanak a lelkileg ragyogó nők, a szárnyaló szellemek, amilyen Mara volt? Az igazi szerelem nem csillogás, hanem az egyenragúak kapcsolata. Néma, közös benső tánc, páros csend. Egy társat akart, akivel nincs aláfölérendeltségi viszony, egy lányt, akit tisztelni tud, akiben meg tud bízni, aki olyan, mint ő. Ennyi a titok, az arcába nézve saját arcát látta. Nem ment Taina után. Ő se nyitott ajtót senkinek, amikor Marát siratta. Van, akinek kell a fájdalomban társ, mert vigasztaló szavakat vár és ölelést, melyben megélheti a bánatot, dühöt, reményt. De van, aki elhúzódik, mint a bokor alatt haldokló állat, és nem kér mások sajnálatából. Calderon nem tolakodott. A gyász olyanoknak, mint ők, magányos dolog. Mással foglalkozott: információt akart. Tudnia kell, mi folyik a lány körül. Aznap éjjel átnézte a japán híradásokat, próbálta kiszűrni a politikai hírek igazságmagját, összeszedni az apró morzsákból, mi történik az Illatos bolygókon, és mibe keveredhetett Taina. Csakhogy a nyilvános médiában túl kevés nyom akadt, a japán interfészeken zajló beszélgetésekhez pedig kevés volt a nyelvtudása. A Ferrerók kémhálózata sem állt a rendelkezésére, nem inthetett elegánsan a titkárának, hogy derítse ki a lényeget. Vaknak érezte magát, és ez idegesítette. Segítséget onnan kapott, ahonnan a legkevésbé számított rá. Másnap reggel egy hatalmas hajóval megérkezett Baboa asszonyság, és a Békanyál mellé parkolt. Ambrosia Fay odáig volt az örömtől, Baboa a főnemesek lakberendezőjeként eljött a hívására, noha ő csak az alsónemességből származott. Calderon tudta, hogy a lány őt akarja lenyűgözni, mert emlékezett rá, hogy hajdan a Wellstonon is az asszonytól származott a kapitány baldachinos ágya, és most is így akarta berendeztetni a férfi szobáját. Calderon kínosnak érezte a helyzetet, egészen addig, amíg a testes asszonyság át nem csörtetett a hajóra.

Calderon a központi téren fogadta, és odaparancsolta a kimenő után másnapos Dejnekát és Aliont is, hogy a borzalmas természetű dekoratőr ne legyen akkora túlerőben. A fehér ruhát és most épp ezüst frizurát viselő nő öt segéddel érkezett. Mind egy-egy színt képviselt, a cipőjük az adott szín sötét árnyalata volt, az egyiküké mélykék, majd felfelé a ruházata egyre világosodott, az arcán már égkék bőrfesték csillogott, míg a hajtőtől kifelé az egyre haloványabb árnyalat végül fehérbe fordult. De akadt barna, zöld, piros, sárga beosztott is. – Ez a hely olyan undorító, mint egy Dorakor-festmény – közölte Baboa a maga erőszakos, ellentmondást nem tűrő hangján. – De itt annyi helyes nemzeti hős van, és maga olyan cuki fiú, kapitány! Dejneka nyíltan felröhögött a szóra. – Annyira örülök, hogy eljött a hívásomra, mindig szerettem volna megismerni a híres... – Ambrosia Fay hálálkodni akart, de a nő egyszerűen hátat fordított, és tett pár lépést, megbámulva a plafon alatt húzódó játszóteret. – Dorakor, a korai stílusából, igen, még a mászóka nyers hegesztése is rávall. Ez borzalom! Agyon kellett volna lőni, aki az első művészeti galériáját megnyitotta. Mennyire terjed az ízléstelenség! Jól van, meggyőztek, megalkotom az egész hajót! – kiáltotta széttárt karral Baboa, noha ilyet senki nem kért tőle. Ambrosia Fay elsápadt, valószínűleg az irdatlan költségekre gondolt. – Egy hatalmas, úszó paradicsom lesz! A hadihajók robusztus világát egyesítjük a nemesi eleganciával! Kárpitok, szőnyegek, tükrök! Ezek kellenek ide! – Köszönöm, hogy meglátogatott minket, de sajnos... – kezdte Calderon. – Ugyan-ugyan, cukimókus!Örülök, hogy leszúrta azt a fajankót, aki a múltkor olyanokat mondott az alakomra. Hah, méghogy én egy... ki se merem mondani, ez annyira udvariatlan szó! – Nos, én igazán... – kezdte újra Calderon. – Eh, többet egy szót se vesztegessünk rá! Hadd legyek hálás, hadd adjak ajándékba valami emlékezeteset! Ne is erőltesse, sosem fogadnék el pénzt ezért a munkáért. Enyém a megtiszteltetés, hogy itt lehetek! Ambrosia újra mondani akart valamit, de Baboa asszonyság beléfojtotta a szót, és a művészettörténeti korszakokról magyarázott valamit, csakhogy Calderon már nem figyelt rá.

A kard különösen viselkedett, olyan izgatottan ujjongott, mint valami gyerek. Calderon nem értette, de amikor Baboa asszonyság két szakszó közé befűzte, hogy menjen át a hajójára, válassza ki a baldachint, amit a szobájába szeretne, már tudta, hogy a nő nem Ambrosia hívása miatt van itt. Más küldte. A barna segéd átkísérte a másik hajóra, a süppedő szőnyegek világába, majd egy ajtóra mutatott, és meghajolt. A kard szinte szomjazott a vágytól, hogy bemenjenek, csak villanásnyira mutatta, hogy sok kardot érzékel odabent. Calderon belépett a szétcsúszó elektromos ajtón, és egy kis, üres szobát látott, és még egy ajtót. A belső szobában negyven Ferrero várta, vidáman támasztották a falat, páran a napszörfösök testre simuló ruháját hordták, bizonyára álcázva jöttek a bolygóra, mások a közendűek öltözékébe bújtak. Apja a szoba végében állt, és mosolygott, szürke ruháján a hímzés a szokott csendes eleganciával fénylett. A kard felujjongott volna, de Calderon azonnal visszafogta. Odahaza nem szokás az érzelmek nyílt kimutatása, ez a derűs légkör egyenértékű a közrendűeknél megszokott ölelkezéssel. – Üdvözöllek, Alexandro! – mondta az apja, Eterno Ferrero. – Bocsáss meg, hogy bejelentkezés nélkül látogattunk meg. Itt az idő, hogy a kardod hivatalosan bemutatkozhasson a kardjainknak, és a család részévé váljon. A hadgyakorlat sikeréhez ez kelleni is fog. Calderon közelebb sétált, de hirtelen megtorpant, ahogy veszélyt érzett. A hangulat megváltozott, a derű eltűnt a férfiakból, helyét gyanakvás váltotta föl. – Eterno, a kardja nem üdvözli a miénket! – szólt Matteo, egy ötvenes, kissé pocakos rokon, aki a lila bricsesz mellé fekete körömfestéket viselt. – Kölyök, elárultál minket? Elkötelezted magad egy másik Háznak? – Ó, csak visszafogtam, mert nem tud viselkedni – mondta meglepve Calderon, és elengedte a kardot. Zorach szinte berobbant a mentális térbe. Mint egy vidám kölyökkutya úgy ugrándozta körbe a többieket. Kitörő örömmel üdvözölte a testvéreit, akikkel évtizedekig egy teremben hevert. De ott volt az ősi kard is apja kardbotjában, és Calderon előtt felragyogott a hatalmas, nyugodt erő, mint valami tündöklő fényív.

A család megdöbbent, ilyen intenzitásra nem számítottak, és Calderon kicsit szégyenkezett. A kard közben játékosan kötekedni kezdett, maga alá gyűrt mindenkit, kényszert érzett a rangsor kialakítására, és Calderon megérezte, hogy a fegyverek ugyan bolondozva, de egymásnak feszülnek. – Sajnálom – mondta zavartan. – Ezért jöttünk. Megkeresi a helyét. – Allorio, a másodunokatestvére lekapcsolta a fekete napszörfös kesztyűt, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy látlak, Alexandro, utáltam, hogy hivatalosan halott vagy. Milyen furcsa volt az eredeti neve! Már nem érezte a sajátjának. Megszorították egymás kezét, aztán sorra odaléptek a többiek is. Calderon egy idő után levette a kardot, és letette az asztalra, mert amint a bőre összeért bárkivel, Zorach azonnal lenyomta a másik fegyvert, teljesen modortalanul, ámbátor vidáman. – El tudtok válni? De hát hogyan? – kérdezték többen is. Calderon nem értette a dolgot. – Általában harminc év gyakorlás, mire a harcos vissza képes fogni a kardot, vagy el tudja engedni a testétől – magyarázta Matteo szélesen gesztikulálva; az ízlésesen kifestett körmök vonzották Calderon tekintetét. Az apja is közelebb lépett, a többiek tisztelettel utat engedtek neki. Calderon ösztönösen megölelte. Csak az öreg pillanatnyi meglepetésétől kapott észbe, hogy ez mennyire szokatlan. Elengedte volna, de ekkor Eterno Ferrero is átkarolta, erősen, őszinte örömmel. Egyszerre engedték el egymást, zavartan mosolyogva. – Örülök, hogy élsz, fiam. – Örülök, hogy élsz, apa. Sajnálom, hogy annyi bajt okoztam. – Ne bánd! Jól szórakozok, a császár majdnem lefejezett. Ha láttad volna, micsoda művészet volt elkerülni! Az apja szinte megifjodva nevetett, a tradicionális, fehér hajfonatok a nyakának csapódtak. – Gyere, meg kell jegyezned a kardok nevét és azt is, hogy melyik kié. Intésére Calderon az asztalhoz ment, és megfogta a saját fegyverét. Amint létrejött a kapcsolat, és érzékelte a kialakult rangsort, azonnal dühös lett. Zorach minden kardot maga mögé utasított – még az apja

becsukható, fiatalkori kardját is. Egyedül az ősi, tibeti fegyver állt fölötte türelmes nyugalommal. – Mégis, mit képzelsz?! – hangosan törtek elő a szavak. Zorach azonnal ingerülten zümmögni kezdett, de Calderon nem hagyta annyiban. Most az ő akaratuk birkózott egymással, és a kard vesztett. A második helyről visszahúzódott a harmadikra, előreengedve Eterno fegyverét. – Sajnálom, apa, még nem sikerült rendesen megnevelnem. A család nevetni kezdett, a vaskos, férfias hang visszhangzott a szobában. – Halljátok? Nem tudja „megnevelni”! – Ha nem látom saját szememmel, sose hittem volna, hogy ilyen létezik! – Ez elképesztő! Az apja is mosolygott, majd csendet intett: – Mondtam, hogy muszáj találkoznunk vele! Teljesen speciális helyzet jött létre. A kardja embert ölt, ezért erős, de nem szomjazza a vért, mert irgalomból tette, és mások védelmében. Ráadásul azonnal megtanultak elválni. Hogyan képzeled el a kardot, fiam? Ez is befolyásolja a kapcsolatot. Én az apám szellemének, más totemnek, szent hangnak, vagy épp a szeretett nőnek. Neked micsoda? Szent hang? Nagyapa szelleme? Calderon magában káromkodott, de aztán feszengve ki nyögte: – Egy kölyökkutya. A férfiak meghökkent pillantásokat váltottak, aztán Allorióból kitört a nevetés, a fiatalok mind követték, de az idősebbek megbotránkozva morogtak, szentségtörésnek érezték, hogy lealacsonyítja a lényt. – Ez logikus – mondta az apja elgondolkozva. – A kardod túl erős, ösztönösen megvédted az elmédet tőle, és nem teremtettél neki emberi tudatot. Maradjon is így. Most pedig kezdjük a bemutatkozást! A férfiak egyenként elé járultak. Kinyitották a kardot, és kimondták a saját nevüket, majd a fegyverét is. Calderon látta, hogy Zorach is figyel, összekapcsolja az érzelmi lenyomatot a nevekkel. Utána ő is bemutatkozott, majd az apja két kardja. A kamaszként kiválasztott, becsukható kard neve Bezion volt, az ősi kard pedig a tibeti Joszang nevet viselte. Az apja baljában az egyiket, jobbjában a másikat tartotta. Az eredeti kardról most lekerült a kardbot fényes fatokja, és a

matt színű penge, melyet hajdan a silók acélfalából kovácsoltak a szerzetesek, nyugtalanító erővel vonzotta a tekinteteket. Calderon érezte, ahogy Joszang kinyúl az elméje felé, és lágyan megérinti, óvatosan, mintha törékeny porcelánt fogna egy hatalmas, erős marok. Calderon iszonyatosan intenzív hívást érzett, térdre rogyott, és megcsókolta a kard pengéjét. Lehunyt szemmel ott maradt, képtelen volt moccanni, vagy elszakadni tőle. Erős érzelmek törtek rá, nem tudta kontrollálni őket, minden porcikájával szerette az ősi fegyvert, amiben a béke szelídsége és ezrek lelke kavargott. Egy hatalmas emberspirált látott, csendesen dúdoló férfiakat és nőket. Soha nem akart elválni tőle, meg akarta állítani az időt, csakhogy mindhalálig ott térdelhessen a kard előtt. Lángolt a lelke, a tenyere izzadt, minden szívdobbanását hallotta. Egy gondolat kezdett testet ölteni benne. Apja halála után őt illeti a lény. Megfoghatja, a derekára kötheti, éjjelente akár vele is alhat, hogy sose váljanak el. De vajon a kard lesz az övé, vagy ő lesz a kardé? Egy idegen elme uralja majd? Calderonban feltámadt az óvatosság, és megpróbált kicsúszni Joszang szelíd, de erős érintéséből. A lény egy különös taktust dúdolt, mindössze öt hangot, aztán derűsen elengedte. Calderon csak ekkor volt képes kinyitni a szemét, és elhúzódni a pengétől. Megszédült, ahogy felállt. Zorach csendes nyugtalansággal figyelte, aztán halkan dúdolni kezdett, ugyanazt az öt hangot, egy pentatont. Minden kard csatlakozott, mindegyik tisztelgett őelőtte, és egyszerre dúdolták az új dallamot, a zenét, mely immár elválaszthatatlan tőle. A rokonok térdre ereszkedtek, és lecsukták a szemüket, átadták magukat a szertartásnak. – Joszang elfogadott elsőszülöttnek – mondta ünnepélyesen az apja. – Mától az örökösöm vagy. A Ház következő feje. – Kardod a kardunk, harcod a harcunk! – suttogták maguk elé a férfiak. A pentaton szárnyalt, és Calderon torka összeszorult, ahogy az előtte térdeplő rokonokat nézte. Nem volt benne biztos, hogy ezt akarja. A hatalom súlya nyomasztotta, mától életeknek ura. Aztán észrevette az apja halvány, cinkos mosolyát.

Akkor jött rá, az öreg csőbe húzta, egy ügyes Játszmát folytatott ellene. Vissza akarta kapni a fiát, ezért létrehozott egy spontán beavatási szertartást. Calderon hitetlenkedve megcsóválta a fejét, mire Eterno Ferrero vidáman vállat vont. A kis, csúfondáros közjáték azonnal elvette a szertartás nyomasztó súlyát. Az alatt a fél óra alatt, míg az emberek a padlón transzban térdeltek, őt imádták és dúdoltak, egyre jobban átadva magukat a természetfelettinek, Calderon és az apja csak udvariasan állt. Ők nem hittek saját felsőbbrendű voltukban. Egyszer minden dal véget ér. És utána jöhet a pálinka. Eterno Ferrero eltette az ősi fegyvert a kardbotba, majd a rokonok szédelegve felálltak, és pár másodperc zavart csönd után összeszedték magukat. Utána mindannyian felszabadulva, egyszerre kezdtek el beszélni. Kiosztották az alkoholmentes rózsapálinkát, és a vörös nedűt kortyolgatva Eternót faggatták: – Hát, ritka nagy meglepetést okoztál! – nevetett Matteo. – Ha Alexandro az elsőszülött fiad, akkor kicsoda Ferdinand? Calderon a pohárba nézett, a rózsapálinkán megcsillanó fényt csodálta, míg az apja elmesélte, hogy Elena grófnő nem belé volt szerelmes, hiába udvarolt neki évek óta. Utolsó nagy Játszmaként az anyja még az illendőséget is áthágta, remélve, hogy a Yani Ház a botrány elkerülése miatt férjhez adja. Csakhogy kitört a Sexert-lázadás, rengeteg fiatal nemes meghalt, köztük a kedvese is, ő pedig nem akarta elvetetni a szerelme gyermekét. Ehhez pedig egy férj kellett. Calderon kiábrándultan arra gondolt, a szülei kapcsolata Játszmán alapult. Élvezték mindketten, ezt látta az otthon töltött évek alatt, a szülei hol szerelmesen enyelegtek, hol megmérgezték egymást, persze csak udvariasan, lassan ható méreggel, hogy a másiknak legyen ideje ellenszert keresni. De vajon gondoltak arra, mit érez ő és Ferdinand? A bátyja mindig olyan feszesen pedáns és maximalista volt, pedig bizonyára tudta, hiába ő az okosabb, józanabb testvér, hiába alkalmasabb a Ferrero Ház irányítására, csak egy báb. Calderon még sohasem becsülte annyira Ferdinandot, mint ebben a pillanatban. – Hol van most Ferdi? – kérdezte csendesen Calderon. A testvére nem jött el a saját megaláztatására, ez talán érthető.

– A császárnál. Henna Sexert rávette a trónörököst, hogy hívjon össze egy katonai megbeszélést, valószínűleg megtudta, hogy túl messze vagyunk, nem érnénk oda. Azon mesterkedik, hogy árulónak állítson be minket. Nem számított rá, hogy a bátyádat nem hozom. Csak félig sikerült a terve. – Eterno, te nem vagy észnél – mondta Matteo, és a fekete körmök most idegesen kocogtak a pohár szélén. – Ha Őfelsége rájön, hogy Alexandro él, és dolgozott, akkor végünk. Márpedig rájön. – Sokkal nagyobb bajban vagyunk. Alexandro amúgy nem dolgozott, ha szó szerint vesszük. Technikai hiba miatt sosem kapott pénzt közrendűtől, minden jövedelme a Ferrero kincstárból származik. – Tessék? – Calderon csak ezt a kurta, hideg szót ejtette ki, de a család értette. Sosem, bocsátja meg, ha szabadságvágya mindössze egy hosszabb póráz volt. – Bocsáss meg, mi tettük – lépett közelebb Allorio, és a napszörfös fiúk csatlakoztak mellé. – Mégse hagyhattuk, hogy valamelyikünk apja megölessen, így aztán kiharcoltuk, hogy a zsebpénzünkből fizethessük a zsoldodat. Mindig az töri fel a banki rendszert, aki éppen veszít kártyán. Calderon elképedve nézett rájuk. Furcsa volt ez a fajta tapintható szeretet, a régi barátok még akkor is vigyáztak rá, amikor elhagyta őket. Csak néhány melegebb pillantást váltottak, nem kellettek a szavak. – Sexert azon mesterkedik, hogy minket állítson be árulónak. – Eterno Ferrerónak intenie sem kellett, máris valaki újra megtöltötte a poharát, a család jelekből is megértette egymást. – Rosszul állunk, őfelsége eddig is tudta, hogy Alexandro él, ne becsüljétek alá a kémeit. Valószínűleg azt hitte, van egy problémás fiam. Most viszont Sexert azt akarja elhitetni, hogy van egy titkos elsőszülöttem, akit egy katonai iskolában stratégának képeztem, és aki megszervezett magának egy támadást, csakhogy világhírű lehessen. És ő, Henna az ártatlan áldozat, mert biológiai fegyverek láttán mindenki a Sexertekre gondol. Calderon azonnal újraértelmezte az életét, nos, tényleg gyanús alak, a császár helyében ő is kétségekkel szemlélné önmagát. A Ferrero Ház a leggazdagabb család, hatalmas kereskedelmi hajóállománnyal, de ha még a katonai dolgokba is beleártják magukat... – Te intézted, hogy árulónak tartson a sajtó? – kérdezte elgondolkozva az apját.

– Persze – bólintott az ősz Ferrero. – Különben már nem lenne a helyén a fejem. Tudom, megnehezítettem a terveidet, de biztos voltam benne, hogy megoldod a hajó szerelését, és megszerzed a veteránok támogatását. Láttam, kémeket raktál minden nagyobb hadihajóra. Szép munka, hamarosan szükség lesz rájuk. Ferdinand egy órája üzent, megvan a hadgyakorlat terve. Calderon egy pillanatra ingerült lett: minek neki ellenség, ha ilyen családja van? Az apja igazán szólhatna, mikor keresztezi az útját. De aztán elszállt az érzés, és figyelt a hadgyakorlat tervére, tudósokat keresni, majd a trónörököst meglelni, ez a cél. – Khangcen herceg a tét? – Többen is döbbenten ismételték a nevet. – Ezek nem normálisak! – Az a gond, hogy Ferdinandot kijátszották, most úgy tűnik, mintha mi mozgattuk volna a szálakat, hogy idáig fajuljon a dolog. – És mi a nagyobb baj, amit említettél? – Az a kis cafka belekevert a japán politikába – felelte fejcsóválva az apja. Japán cafka? Calderon szeme megrebbent. Matteo elhúzta a száját: – Eterno, hogy lehettél ennyire óvatlan! A Tivesgei lány nyilatkozata hadüzenet volt, azonnal rá kellett volna küldened a Yaoi szamurájokat! – Nem ölök nőket. Azt hittem, csak egy ártatlan kis liba, akit elintéznek majd maguk a japánok. Most meg már késő, Takoma a halával nyilvánosan melléállt, és két napja kitörtek a harcok. Ezek még csak helyi csetepaték, mindenki arra vár, hova állnak a nemzeti hős Yaoi szamurájok. Ha ők a nőt támogatják, akkor az Illatos bolygók fellázadnak, és megindulnak az autonómiáért. – Miről van szó? – kérdezte egyre nyugtalanabbul Calderon. Egy szót sem értek. Az apja megigazította a szürke, hímzett ruha ujját, láthatóan időre volt szüksége, szégyellte, mekkorát tévedett: – Hibáztam, fiam. Pár hete Tivesgei megszökött a bolygójáról, aztán kikerült a japán interfészekre egy felvétel. Valami rajongó kérdezgette a nőt, ő meg kimondta a családi jelmondatot, azt, ami hajdan kirobbantotta a Kétéves háborút. Már a megjelenésével is

lázításra buzdította a szamurájokat, mivel a hajában a bátorság jelét hordta. – Micsoda? – Calderon nem hitt a fülének. Letette a poharát az egyik asztalra. – Ez biztosan tévedés. – Van rosszabb. Én mentettem ki a bolygóról, a felvételen látszik a megérkező Aranyszárny. Calderon maga elé meredt. Csomópontokat látott, politikai szálakat és elágazásokat. – Viszont a hajlongása a császár előtt a békét erősítette. – Igen, okos nő, az biztos, átmenetileg stabilizálta a helyzetet. De a viselkedésével egyben fel is vállalta, hogy ő a Tivesgei daimjó, vagyis a régi vazallusoknak most esküt kell tenniük. Egyszerűen nem értem, hogy lehet még életben. Aztán Sexert kijátszotta őt is. Meghívatta a bálra, ahol kiderült, teljesen nyitott az elméje Hordozóként. Honnan jött rá, rejtély. Minden Ház szívesen rátenné a kezét a nőre, még Khangcen herceg is őt akarta. Sexert bedobta a koncot közénk, és kis híján egymás ellen fordultak a Házak. – Ki ne akarna egy ilyen Hordozót? – morogta az egyik rokon. – Aki megkapja a nőt, az gyarmatosítja a japán kolóniákat, főleg, ha egy zabigyereket is csinál neki. Calderon döbbenten hallgatta a mondatokat. Iszonyú indulat lobbant benne arra a gondolatra, hogy Tainát bántják, és Zorach is olyan hevesen reagált, hogy a körülöttük levő férfiak összenéztek. Az előbb megszólaló rokon hátrébb húzódott, amit jobban is tett, mert Calderon úgy szorította a becsukott kardját, hogy látszott, legszívesebben levágná a közönséges szavakért. Kínos csend lett. A család érezte az ő erős vágyát. Eterno Ferrero megköszörülte a torkát: – Büszke vagyok rád, fiam, hogy elengedted, és nem tetted Hordozóddá. Calderon nem felelt, egyre nagyobb súly ült a mellkasára. Elmondja, hogy Taina három hete vele lakik? Úgy tűnik, még nem tudják, valószínűleg Oregon „elfelejtette” adminisztrálni a kinevezését, és ezek szerint nincs kémük a hajón, csak külső megfigyelők. – Fiam, tudom, hogy ez nehéz, de nem egyesítheted a mi politikai hatalmunkat az ő seregével. Még nyilvános helyen sem találkozhatsz

vele. Ha eljárjátok a Kardtáncot, és létrejön a kapcsolat, azonnal meg kell ölnünk a lányt. Ez a Ház érdeke. Calderon a kék selyemtapéta mintáit nézte. Ha elküldi a lányt, Taina még nagyobb veszélyben lesz. Viszont, ha marad, és a császár rájön – márpedig rájön, csak idő kérdése –, azzal kockáztatja az apja életét. Döntött. A kecskét is, és a káposztát is akarta. Egy Ferrero mi mást tehetne? – Apám, nem tudom megígérni, hogy nem találkozók vele, de becsületszavamat adom, hogy az engedélyed nélkül nem lesz a Hordozóm, és nem lépek vele szexuális kapcsolatba sem. A becsületszó erős kötelék. A császár kivallatja majd az apját, de nem fog lépni, míg nem ellenőrizte, hogy tényleg létrejött-e az egyesülés. – Ezzel ne játssz, kölyök – morogta Matteo. – Ha a becsületszót megszeged, a családban is elveszted a helyed, egy utolsó pondró leszel. Hogy bírnád ki, ha látod a lányt? Az apja azonban hosszan nézte, az arca most kifürkészhetetlenné vált, és Calderon úgy érezte, a veséjébe lát. Próbálta semlegesen állni a tekintetét, és remélte, hogy az apja nem jön rá, Taina pár száz méterre van. Ha kiadja a parancsot, hogy itt és most öljék meg... negyven rokont kéne lemészárolnia, hogy megvédje a lányt. Márpedig megtenné, képtelen lenne végignézni a halálát. Ne kérd, hogy válasszak közte és köztetek, apa, gondolta kétségbeesetten. Eterno Ferrero egy kis ideig hallgatott, majd nyugodtan kezet nyújtott: – Rendben. Elfogadom az ígéretet. A kardodat is tudod fegyelmezni, jobban, mint közülünk a legtöbben, így elhiszem, hogy ezt a kapcsolatot is tudod hűvösen kezelni. – Köszönöm, apám. – Calderon szertartásosan megfogta a kezét. – Hát... úgyse akartam unalmas halált – morogta Matteo, mire pár rokon felnevetett. Látszott rajtuk, izgalommal tölti el őket, hogy bonyolódik a Játszma. Élvezték, hogy életveszélyes helyzetekbe keverednek az Első család miatt.

– És hogy lesz a hadgyakorlat? – jegyezte meg Allorio. – Még sosem parancsoltam hadihajónak, már nagyon várom. Vicces lesz, remélem, valami nagy kavarást csinálunk. – Van már haditerved, apám? – kérdezte Calderon is, hogy elterelje a témát Taináról. – Ezekkel az elrejtett tudósokkal elég bonyolult a dolog, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Más, mint a szokásos kétvagy háromfrontos háború. Nem összevont támadás, pont ezért csaták sora várható az összes Ház között, sőt a bolygókon gerillaharc is előfordulhat. – Van tervem, persze, ezért vagyok itt – mondta mosolyogva Eterno gróf, és Calderon meglepve látta, hogy a rokonok vidáman vigyorognak, mintha már tudnának valamit. Az apja újra hozzálépett, és vállon veregette: – Genius Calderon kapitány, gratulálok az alparancsnoki kinevezéséhez. *** Taina három napig nem jött ki a kabinjából. Gyászolt, és ebbe a gyászba nem fért bele a külvilág. A harmadik napon gyomorsavat öklendezett fel, szervezete a sárgás nyálkával figyelmeztette, van egy pont, ami után nincs tovább, szüksége van táplálékra. A kabin szobája hirtelen idegenné, üressé vált, és akkor jött rá, hogy senki nem zaklatta, nem akarta kivinni innen, nem aggodalmaskodott körülötte orvos vagy feljebbvaló. Calderon odakintről is őrizte őt, és nem engedett senkit beleavatkozni a gyászába. Hálás volt a férfinak, és ez sokkal nehezebbé tette, hogy találkoznia kell vele. Megfürdött, és tiszta ruhát vett, majd hatalmas sóhajjal kilépett a szobájából. Odakint földbe gyökerezett a lába. A központi teret zöld szőnyeg borította, a falakat napsárga és narancsszínű tapétacsíkok fedték, előttük hatalmas cserepekben nagy levelű, lombos futónövények pompáztak, melyek felkúsztak egy rácsos álmennyezetig, ahol sárga, kék, piros, lila, és bordó virágok csüngtek, közöttük kék lámpák és speciális apró világítótestek, melyek segítették a túlélésüket. A fenti játszótér nem látszott, de nevetés hallatszott fentről, vaskos, felnőtt férfihang, aztán

Dejneka felcsattanó szava, aki sürgette a feladat elvégzését, mintha kiképzést tartana. Közvetlenül a plafon alatt néhány átlátszó függőágy lebegett, az egyikben Dragon szundikált, a fiú hason aludt, pufók arca nekinyomódott az ágynak. Egy másikban két közlegény kártyázott. A haldokló tuják eltűntek, a helyükön, a szépen nyírt bokrok között fából faragott padok bújtak meg, és a délutáni óra miatt sok ember üldögélt ott, csendesen beszélgetve. Középen egy holoszökőkút vize csillogott, annyira valóságosan, hogy Taina egy pillanatra azt hitte, igazi. A csendes csobogás és a víz illata eszébe juttatta a zen kertek nyugodt világát. – Á, kijött, asszonyom? – Az egyik elhaladó közlegény, Marcia örömmel köszöntötte. – Elvégezte a szertartást? A kapitány azt mondta, pár napig valami taoista dolga van. Hű, nehéz lehet japánnak lenni. Én biztos nem bírnám. Taina zavartan pislogott, csak a többi odasiető nő szavára fogta föl, Calderon nagyvonalúan nem részletezte, hogy mégis milyen szertartás miatt tűnt el a hajó életéből. Azt hitték valami imanapot tart. Hálás volt a férfinak, képtelen lett volna elviselni a sajnálkozó arcokat, a tapintatnak hitt tolakodó részvétet. Újabb titok kettejük között. – Mi történt itt? Hogy újítottuk fel a hajót ilyen gyorsan? A lányok lelkendezve elmesélték, hogy Baboa asszonyság és a harminc segédje átrendezte a hajót. Sőt, a lakberendező „kibérelte” a gyerekeket is két hónapra, mert újfajta játszótereket fejleszt, és „szüksége volt szakmai segítségre”, így aztán ezért a nagy csend, harminc gyerek és tizenkét anya elment, csak a négy kamasz maradt. Taina gyanította, Calderon keze van a dologban. – A kapitány nagyon hiányolta magát, bár aztán azt mondta, jobb is, hogy nincs kéznél, és a kristálycsillárt nehogy eláruljuk, mert maga leszedi a fejét. A nők nevettek, és a park felé intettek. Taina észrevette a férfit. Az egyik pad közepén ült, kényelmesen hátradőlve, mellette Ambrosia bájolgott a jóval szűkebb helyen. Nem lehetett másként hívni, amit a lány művelt. A flotta egyenruhájában különösen festett a szőke hajával, melyet most kibontva hordott, szögletes csigákba törve. Derekát egyenesen tartotta, mellét előretolta,

miközben a térdeit összeszorította és a két lábát elegánsan oldalt döntötte. Jobb kezével apró mozdulatokat téve gesztikulált, csuklóján felcsúszott az egyenruha ujja. Taina arra gondolt, Agurit is így imádhatják a kamaszlányok. Már azon se lepődött volna meg, ha a kadétlány zuhanyzójában Calderon félmeztelen holoképét találja kitéve, ahogy a zenészekét szokás a tinik között. A férfi megérezte, hogy nézik, és odapillantott felé, majd elfordult, és karját a pad támlájára tette, a lány háta mögé. Taina érezte, ahogy az arcába fut a vér az otromba célzásra. De az ő hibája, elutasította a kapitányt, és az már új nő után nézett. Ennyit ért a férfinak. – Az űrben vagyunk? – Igen, teljesen kész a hajó, feltették az antennákat, és új hajtóműveket is kaptunk tesztelésre – magyarázta izgatottan egy másik közlegény. – Sőt, új parancs jött, képzelje, elkezdődött a hadgyakorlat. Megyünk vissza az Admiralitásra, mert Terra tábornok személyes eligazítást akar tartani a kapitányoknak. Taina megszédült. Újra rátört a hányinger. Alig volt képes a szavakra koncentrálni, arra figyelt, hogy ne ájuljon el. Túl sok szó, túl sok élmény, túl sok információ érte. Mély levegőt vett, majd egy újabbat, de kezdtek elmosódni az arcok. Váratlanul egy erős kéz tartotta meg a karját. Illira Sod állt mellette. A nő elhessegette a közlegényeket, és becipelte az orvosi szobába. Leültette, és elé tett öt, narancssárga folyadékkal teli üveget, meg egy csupor igazi, aranyló mézet. – Roboráló készítmény. A kapitány utasítása, hogy be kell szednie. – Illira gyors mozdulattal kinyitott egy palackot. – Nézze, én vagyok a hajóorvos, és most pátyolgatnom kéne, de épp egy számítás közepén járok. A radarrendszer tesztje egy villanásnyit lassabban fut, tisztára mintha ellenőrizne egy külső portot. Ezen vitázunk Teával, szerinte van egy szándékos biztonsági rés a rendszerben. Ugye, meg tud inni nélkülem is pár kortyot? Taina bólintott, mire a tudós megkönnyebbült, és sietve kiment. Jó volt egyedül maradni. Taina belekortyolt az italba, az édessavanykás íz szétáradt a szájában, és nagyon jólesett. Calderon figyelmessége is meglepte, az ital nem tartozott az alapfelszereléshez, a férfi valószínűleg miatta szerezte be ezeket még a kikötőben.

Vacsoráig elüldögélt az orvosiban, aztán csatlakozott a tisztekhez. Ideje volt visszailleszkedni a hajó életébe. Az ebédlőasztalnál felszabadultan beszélgetett mindenki, az új környezet és az új kihívás kizökkentette az embereket a szokott monotóniából. A kapitány csak köszönt, majd Alion és Dejneka beszélgetését figyelte, akik azon töprengtek, hogyan lehetne a tudósokat megtalálni. – A nevek adottak, nem? – mondta Dejneka két falat között. – Akkor elmehetünk az egyetemekre vagy a családokhoz kérdezősködni. Mondjak megverni azért nem kéne senkit. – Nem hiszem, hogy zaklatni kellene őket. – Alion némán ingatta a fejét. – Esetleg törjük fel a holohívásokat és a levelezést. – Úgy érzi, az udvariasabb dolog és nem zaklatás? – Calderon vidáman felnevetett. A tisztek csodálkozva odanéztek, Taina is meglepődött, a kapitány legföljebb mosolyogni szokott, hangosan nevetni sosem. – Szerintem nem a mi dolgunk, hogy nyomozzunk, majd kitalálnak valamit a vezérhajók. Taina megpróbált pár kanál levest leerőltetni, de főként csak kavargatta a híg, zöld, brokkoliízű algalevet. A kapitány se evett sokat, de megint kávé állt előtte, egészségtelen módon minden étkezést ezzel fejezett be. Taina kinyújtotta a lábát az asztal alatt, fájt a bokája, nagyon sokat ült a sarkán az elmúlt napokban. Pár pillanattal később Calderon is kinyújtotta a lábát. Az érintés mindkettejüket megdöbbentette. A lábuk összesimult a nadrágon keresztül. Két hosszú másodpercig megdermedtek, majd egyszerre húzódtak hátra. Taina nem mert fölnézni, a tányért bámulta meredten. Hirtelen meghallotta a kard boldog dúdolását is, majd eltűnt a hang, aztán újra visszatért a foszlányos dallam, úgy tűnt, valami próbálja elnyomni. Calderon közben nyugodt hangon beszélt Dejnekával, mintha mi sem történt volna. Azonban a kezében megcsörrent a kiskanál, három keverés jobbra, koccanás a poháron, három keverés balra, kocc-kocc. Az előbb még nem így kávézott.

Taina a vacsora végéig elmerült a zöld lében úszó apró algadarabkák szemlélésében. Csak miután felálltak az asztaltól, akkor szólalt meg: – Kapitány válthatnánk pár szót? Délután Calderon a parkban volt, azaz elmulasztotta az edzést. Ezzel rossz példát mutat, erről akart beszélni vele. – Most nincs időm. Majd holnap, Tives. Calderon Ambrosiára mosolygott, és kiment a kadétlánnyal, miközben az űrgolfról csevegtek. Taina váltott még pár szót a navigátorral, majd ő is a szobájába ment, de közben látta, hogy a téren Calderon és Ambrosia épp virágot szagolgat, és a lány csengő hangon felnevet. Calderonnak másnap sem volt ideje a beszélgetésre. Tainának egy ideig fel sem tűnt a dolog. Rengeteg munkával elmaradt, adminisztrálnia kellett a gyerekek és szülők távozását, átnézte a hajót, melyik új lakberendezési tárgy tűz- vagy balesetveszélyes. A fenti játszótérnél például az álmennyezet miatt kicsi volt a légtér, oda új szellőzőt kellett betetetnie. Tea űrmérnökkel össze is rúgta a port, mert a gépházban nem csinálták meg a kadétok biztonsági ülését, ahova beszíjazhatnák magukat. Taina ráült a hűtőre, és közölte, addig nem jutnak hideg vízhez, amíg el nem készülnek. A hőszabályzót kijavították és normális hőmérséklet volt, így igazából nem számított a hűtő, de Tea annyira megszokta a mozdulatsort, hogy húszpercenként odamegy, kiveszi a citromos vizet és iszik, hogy állandóan kizökkent a gondolkozásból, amint meglátta őt ott trónolni a gépen. Egy órába telt, míg megoldották a biztonsági üléseket, de a fiatal, szabadszájú űrmérnök mindennek elmondta közben, persze nem neki, a felettesének címezve, hanem a „szemét kis hogyishívjákoknak”. Taina szólt azért is, hogy szedjék össze a szanaszét heverő szerszámokat, robotokat, mert veszélyes a rendetlenség, de Tea vöröslő fejjel közölte, hogy a technikai dolgok őhozzá tartoznak, majd ő megmondja, mi a szabványos tárolás, és az inaktív atomtöltet teljesen jó helyen van a terem közepén. Taina ezek után nem erőltette a dolgot. A végére hagyta Calderon szobáját, és az ominózus csillárt. Az óvoda átmenetileg megszűnt, így Calderon visszaköltözött a kapitányi lakrészbe. Tainának megjött a jókedve, a gyönyörű környezet és a

szellősebb élettér az ő hangulatán is sokat javított, így viszonylag türelemmel kezelte, hogy az egyik munkát halogatnia kell. Harmadnap délelőtt a vezérlőben nemet mondott a kapitány, de valamilyen számításba tényleg belemerült. Ebéd után sem ért rá. Délután megint kihagyta az edzést, hogy a kadétlánnyal enyelegjen, végül Taina a vacsora befejeztével megint megkérdezte: – Uram, válthatnánk pár szót a szobájában? Calderon már felállt az asztaltól, és meg se torpant, úgy vetette oda: – Később. – Rendben. Szerencse, hogy éppen egy lakott bolygó mellett vagyunk. A tűzvédelmi szabályzat megszegéséért dokkba vontattatom a hajót, míg el nem végzem a kötelező ellenőrzést. Kérem, adja ki a leszállási parancsot! Az ebédlőben elhallgatott a beszélgetés. Alion és a tisztek értetlenül néztek, a kadétok pedig halkan összesúgtak. Calderon lassan, ingerülten megfordult: – Ezt megismételné, Tives? – Jól hallotta, uram. Ön nem hajlandó együttműködni. Így kénytelen vagyok megtenni a kötelező biztonsági lépéseket. – Az biztonságos volt, amikor stabilizátor nélkül repültünk? Vagy amikor kézi vezérléssel szálltunk le? – Calderon hangja metszően hideggé vált. – A hajó technikai állapota az űrmérnök felelőssége, a balesetvédelem viszont az enyém. Láthatnám az új csillárját? – Nem. A csillárt nem fogja kidobni – vetette oda Calderon. Alion navigátornő láthatóan megunta: – Mondják, hogy foglalták vissza a Wellstont? Komolyan érdekelne! – Szerintem a támadók krónikus fejfájást kaptak tőlük – vigyorgott Dejneka. – Már vártam, mikor vesznek össze újra. Mondtam, hogy fogadnunk kéne! – Mi lenne, ha holnap reggel nézné meg? – kérdezte feszülten Calderon. – Nem szoktam este hölgyvendéget fogadni a szobámban. Taina azonnal dühös lett: – Pedig nem ártana néha. Ahelyett, hogy egy kadéttal szórakozik, átlépve a jó ízlés határát. A kapitány gúnyosan felcsattant:

– Ugyan, csak nem... Elharapta a mondatot, de Taina jól értette így is: csak nem féltékeny? Legszívesebben megütötte volna a férfit, hogy merészeli ezt? És egyáltalán! Miért kell kicsinyesen akadályozni a munkáját! Utálja ő is a balesetvédelmet, és felesleges kukacoskodásnak tartja – egészen addig, míg egy leszakadó csillár be nem zúzza a kapitány koponyáját. Nem. Elég volt Calderonból! Taina japán módra udvariasan meghajolt: – Elnézést, hogy átléptem a határt, ön a kapitány, azt tesz, amit jónak lát. A jövőben nem kellemetlenkedek a szabályzattal. A jövőben nem kíván a hajón maradni. Egyszerűen nem képes rossz munkát végezni, egész életében maximalista volt, százszázalékos vizsgákat akart, tökéletes lövészeti találatokat, centire pontos landolást. Az ilyesmi nem múlik el. Eleve rossz ötlet volt, hogy ide helyezték, Calderonhoz, amint az Admiralitásra érnek, beszél Oregonnal. Taina megfordult, és ki akart menni. – Tives! Az idegeimre megy, remélem, tudja? Mi az, hogy nem tartatja be a szabályzatot? – sóhajtott Calderon, és Taina legnagyobb megdöbbenésére a kapitány utánament. – Sajnálom – mondta odakint a férfi, de nem fűzött hozzá magyarázatot, hanem gyors léptekkel a kapitányi szobához ment. Taina alig tudta követni. Nem értette a helyzetet, nem értette, hogy a férfi miért gondolta meg magát ilyen hirtelen. Calderon az ajtó előtt bemondta a nevét, mire a hangazonosítás után halk szisszenéssel elcsúszott az automatikus ajtó. – Megvárom a parkban, jöjjön oda, ha végez. Taina meglepődött, de nem szólt. A férfi ennyire nem bírja a közelségét? Belépett a kapitányi lakrészbe. Egy nappali szoba fogadta, kellemes, vajszínű, rombuszmintás selyemtapétával és kárpitozott fotelokkal. A szobában fejmagasság felett beépített szekrény lógott a falon, egy divatos modell, amiből robotkar adja ki a ruhákat. Oldalt faborítású bárpult állt, tele üvegekkel. Taina megnézte közelebbről, mindegyiket megfelelően rögzítették, nem esnek ki vészleszállás esetén sem. A számítógép képernyőjét faragott fakeret borította, előtte a szék viszont

modem, antigravitációs puff volt, egy kerek, kipárnázott fémkorong, bár ezt is világosbarna bársonnyal borították. Jobbra két ajtót látott, egyik mögött a konyha, a másik mögött a fürdő volt, visszafogott elegancia látszott a berendezésükön, Baboa asszony jó munkát végzett, a lakosztály valóban illett Calderonhoz. A nappaliból balra csak egy ajtó nyílt, a hálószobáé, bement oda is. Zavarba jött, ahogy megérezte Calderon arcszeszének illatát, és a baldachinos ágyra dobva meglátta a kurta, fekete selyemköpenyt. Az ágy hagyományos, ősi modell volt, így a takaró gyűrődése még őrizte Calderon testének lenyomatát. Annyira intim dolognak tűnt, ahogy ott áll és bámulja a takaró ráncait. Vajon Calderon meztelenül alszik? Elhessegette a gondolatot. Fölnézett a plafonra. A hatalmas csillár túlságosan ragyogott, Taina szemét zavarta ez a fényár. A baldachinos ágy keretében elrejtett lámpákat látott, felkapcsolta őket, majd eloltotta a fenti világosságot. A kellemes, szűrt fényben újra megbámulta a csillárt. Volt benne valami furcsa, valahogy túl mereven lógtak a tenyérnyi, lencse alakúra csiszolt kristályok, és az elrendezésük is hasonlított valamire. Információs kristályok?! Taina átment a másik szobába, és behozta a számítógép előtti párnázott ülőkét. Rátérdelt, majd bekapcsolta, és a magasságszabályozót nyomkodva fellebegett a csillárig, kissé instabil szerkezetnek tűnt, figyelnie kellett az egyensúlyra. A csillár valóban nem egyszerű lámpa volt, közelről már látszottak benne a halvány, vékony, szürke huzalok. Taina óvatosan megnézte a berendezést, de nem tudott rájönni, mire szolgál, ilyet még sose látott. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Taina a hangra odakapta a fejét. Calderon állt ott: – Mit csinál? – kérdezte meglepve a kapitány. Taina elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanatra hallotta a kard éles, veszélyre figyelmeztető füttyszavát, aztán lezuhant az ingatag ülőkéről. Calderon moccant, hogy elkapja, de megtorpant, mégsem ugrott oda. Taina a földre esett, fájón beverte a térdét. A padló kemény volt, bár az ütést enyhítette a dohányszínű szőnyeg. Taina hitetlenkedve nézett fel. Calderon, a nemesi eszmények élő megtestesülése meg se próbálta elkapni? Úgy érezte magát, mint egy darab rongycsomó a földön.

A férfi kifehéredő ujjakkal az ajtókeretet markolta. Úgy tűnt, rosszul van, ahogy előregörnyedt, és vér tolult az arcába. Feszültség sugárzott az egész emberből, mintha minden porcikája egy hatalmas, visszafogott indulat lenne, egy megfékezett áradás. A kard dala váratlanul olyan élesen csendült, hogy Taina összerezzent. Majd eltűnt a hang. Calderon kinyitotta a szemét, és leguggolt, de még mindig az ajtóban maradt, mintha nem merne beljebb jönni. – Ne haragudjon, Taina, ügyetlen voltam, nem akartam megijeszteni. Jól van? – Igen – motyogta a lány. Megnézte a kezét, az egyik ujján beszakadt a köröm, a piros vércsepp a szőnyeg felé tartott. Gyorsan a szájába vette, mielőtt összekoszolja a méregdrága padlót. Látta, ahogy Calderon pillantása megbabonázva követi a mozdulatát. A férfi pupillája kitágult, és kissé kinyílt a szája, majd beleharapott az alsó ajkába. A kard pedig akkorát sóhajtott, olyan őszinte vággyal és lemondással, hogy Tainából kitört a nevetés. Nem tehetett róla, talán az elmúlt napok idegkimerültsége okozta, de képtelen volt abbahagyni. Lehajtotta a fejét, és vihogott. – Jól érzem, hogy kinevet? – A kapitány esetlenül intett. – Sajnálom, hogy nem kaptam el, bocsásson meg érte. – Semmi gond, megértem. Vacsora után illetlen dolog a női tisztek megmentése – felelte játékosan Taina. Erre Calderon is megkönnyebbülten mosolygott, és hasonló hangon felelt: – Az ilyesmivel minden romantikus filmben pórul járnak a védtelen kapitányok. A kard megint epedve sóhajtott, mire Tainából újra kitört a nevetés. Calderon döbbenten ránézett: – Az ősökre, maga hallja! Sajnálom, hogy ilyen illetlen a kardom. Remélem, megnyílik alattam a padló! – Tea űrmérnök igen örülne, ha a nyakába esne. – Jaj, nekem. Újra megtalálták azt a vidám, játékos hangulatot, ami régen volt közöttük. Calderon levette az alkarjára szíjazott kardot, és az ágyra hajította. A lény sértődötten füttyögetett, mire összenéztek, és kimentek, otthagyták a hálószobában a fegyvert.

– Foglaljon helyet. Megkínálhatom valamivel? Taina bólintott, és míg beleereszkedett a kényelmes vajszínű fotelba, azon gondolkozott, hogy a kapitány mindig iszik, ez valami családi szokás lehet náluk, koktél nélkül el se tudják képzelni az életet. – Remélem, nem tolakodó a kardom, próbálom fegyelmezni, de néha nagyon makacs. – Semmi baj. – Taina átvette a kék folyadékkal teli poharat, és beleszagolt. Óceán illatát érezte és még valamit, egy kis körtearomát. Megkóstolta az italt, az ízek szétáradtak a szájában, ilyen finomat még sose ivott. – Mindig hallja? – kérdezte feszengve Calderon, míg a mellette lévő fotelba telepedett. – Nem, csak nagyon ritkán. Köszönöm, hogy megfékezi. A bálon nagyon rossz volt, a maga kardját kedvelem, de azok a kardok annyira... nem is tudom, támadóak voltak. Féltem tőlük. Pár szóval elmondta, mi történt a nemesekkel. Calderon némán hallgatta, aztán megcsóválta a fejét. – Vigyázzon magára. Nem mindegy, melyik Háznál lesz Hordozó. Nőként különösen nehéz dolog ez. A harcos és a kardhordozó között nem szokott intim kapcsolat lenni, de a feleségek még a baráti viszonyra is féltékenyek. Ha nőként bekerül egy nemesi család életébe, bizony nem lesz könnyű dolga. Ráadásul maga még politikailag is jelentős tényező, így ez külön bonyodalmat okoz. – Nem akarok Hordozó lenni. Semmi közöm a nemesek világához. Calderon belenézett a poharába, és nem felelt, láthatóan rosszulestek neki a szavak. A célzás rá is vonatkozott. – Megnéztem a lámpáját. – Taina jobbnak látta témát váltani. – Csillárként nem engedélyezhetem, de ha meggyőz róla, hogy ez egy technikai eszköz, akkor az űrmérnök hatáskörébe tartozik a dolog. – Ravasz – mondta vidáman Calderon. – Nagyon ravasz. Tudom, hogy nem nyugszik, míg rá nem jön, így egyszerűbb lesz, ha megmondom. Ez a külső antennarendszer egyik holoadója, a másik a vezérlőteremhez kapcsolódik. – És minek magának egy ilyen brutálisan erős adó a hálószobába? Átnyergelt a pornóiparra? Calderon félrenyelte az italt, és prüszkölve köhögött. Taina nagyon jól szórakozott a látványon.

– Nem éppen ilyen célokra kell, inkább katonai okokból. Tudok vele titkos megbeszélést folytatni. Taina félrebillentette a fejét. Hirtelen eszébe jutott, hogy Mina DeiAnang azt mesélte, a kapitány négy órán át válogatott a baldachinok között Baboa asszonyság hajóján. Majd pont Calderon. – Maga vezeti a Ferrero Ház csapatát, uram? Calderon abbahagyta a köhögést, és megtörölte a száját. Hosszan nézte, egy pillanatig kifürkészhetetlennek tűnt az arca, de aztán újra visszatért közéjük a derű: – Kár, hogy nem Ferrerónak született. Maga egy kincs. Igen, én vagyok az alparancsnok, de ezt senki nem tudja, kérem, tartsa titokban. – Most viccel? Esélye sincs észrevétlenül használni a berendezést. Ne becsülje alá a tiszteket! Ez a hajó csak látszólag diliház, valójában profik ülnek benne. Tea máris rájött a külső portra. Sod professzornak magasabb az intelligenciája, mint amiről átlagember akár álmodni mer. A veteránok meg paranoidok, Alion minden kimenő után ellopja a hajszálakat, hogy DNS-vizsgálattal ellenőrizze, valóban mi vagyunk és nem biorobotok, Nabuko meg nem bízik a belső szkennerben, rendszeresen kiszámítja a hajó súlyát és az elfogyasztott oxigént, hátha potyautasunk akad. Fogadjunk, hogy rájönnek. – Fogadni akar? – kérdezte előredőlve Calderon. Taina meglepődött, neki csak egy szófordulat volt ez, de a kapitány vidámsága láttán bólintott. – Legyen, parancsnok. Kapcsolja be a készüléket! Tíz percen belül itt lesznek. – Nem hinném. Ha veszít, tart nekem holnap egy teaszertartást. Taina szíve szerint máris vesztett volna. Hiába tudta, hogy felelőtlenség, mégis örömmel maradt volna kettesben a férfival. Vele valahogy megszűntek a félelmei a jövőtől, minden könnyed játékká vált, nem nyomasztotta Takoma bácsi halála, elfeledte a rémálmokat, Aguri gyilkosságait, nagyapa politikai cselszövéseit. – Mit kér, ha nyer? – kérdezte kíváncsian Calderon. Taina elgondolkozott, ugyanúgy egy közös teázás volt minden vágya, de aztán győzött a józan ész. Aguriról eszébe jutott, hogy a férfi még bajt fog okozni. – Egy katonai tanácsadót. A szabályzat szerint a gyakorlat alatt bármennyit felkérhetünk.

– Minek nekünk tanácsadó? – Miért ne? Úgyis megcsappant a legénység, és nem árt a háznál még egy férfi. – Jó érv – mondta nevetve Calderon. – Szeretem a felesleges, ámbátor elegáns dolgokat. Rendben. Átmentek a másik szobába, Calderon rámordult a kardra, hogy maradjon nyugton, majd bekapcsolták a készüléket. A csillár sárga fényt sugárzott, egy holohengert, melybe Calderon nem lépett be, hanem csak viccesen a kezét dugta bele, és úgy mozgatta, mintha árnyjátékot játszana: – Félre az utunkból, itt az ujjzombik serege. Aztán elküldte az üzenetet, bele a világűrbe. Jókedvűen visszatértek a másik szobába, és a számítógép monitorán Calderon elindította a visszaszámlálást. Három és fél percen belül bejelentkezett Tea űrmérnök, szinte azonnal utána Sod professzor, hogy nagy erejű hívás ment ki a hajóról. Calderon a szobájába kérette őket. Az ajtó a negyedik percben magától szétnyílt, valaki felülbírálta a zár kódját. Alion érkezett és Dejneka, utóbbi mindössze egy fordítva felkapott fehérneműt viselt. Mindketten lézerfegyvert tartottak. – Bocs, hogy berontok, a rádiót nem mertem használni – hadarta Alion hatalmas lendülettel, miközben Dejneka egymás után ellenőrizte a többi helyiséget, hogy van-e ott ellenség. – Nabuko mindjárt hozza a fegyvereket. Rés van a biztonsági rendszeren, kém van a hajón. Dejneka itt marad magát védeni. – Minden tiszta, elmehetsz – mondta az izmos testű, szinte meztelen űrgyalogos. Taina lenyűgözve figyelte ezt a hatékonyságot. Ide próbáljon behatolni Aguri, ha tud! Ezek elkapják, mielőtt egyet szusszan. – Állj, én küldtem a hívást – szólt gyorsan Calderon, mielőtt Alion elszáguld, hogy lelőjön valakit. – Hívassa ide Dei-Anangot és Nabukót, eligazítást tartok. Örülnék, ha legközelebb nem törné fel a szobám ajtaját, ez akkor is roppant udvariatlan dolog, ha haldoklom. – Vacsora után különösen – bólogatott Taina rezzenéstelen arccal, mire Calderontól egy játékos grimaszt kapott. Sod professzor, Tea űrmérnök és a másik két tiszt hamarosan a fotelokban ücsörgött kezükben egy-egy pohár itallal, Dejneka egy kék

selyemköpenyt is kapott mellé, amit élvezettel megszagolt, mielőtt belebújt volna. Calderon pár szóval elmondta, ő a flottájuk alparancsnoka, és a rendszert tesztelte, de épp csak utalt rá, hogy nemes. Taina meglepetésére senki sem hökkent meg a kinevezésen. Alion inkább megkönnyebbülten bólogatott: – Megnyugodtam. Ha még egyszer Terra tábornok alá osztanak be, még ha csak egy hadgyakorlaton is, én lelövöm. – A tiszti bálon Terra fel akart kérni táncolni – horkant Dejneka. – Képzelheted, mit szóltam hozzá! Taina észrevette, ahogy Tea űrmérnök maga elé bámul, és ösztönösen felhúzza a lábát a fotelba, észre sem véve, hogy a cipőjét a drága huzatnak nyomja. Valószínűleg elfeledte, hogy újabban nem mezítláb és sortban, hanem felöltözve jár. – Mi a baj? Tea nem hallotta, hogy szól hozzá, így Taina átnyúlt a másik fotelhoz, és lágyan megérintette a fiatal nő kezét. Tea felocsúdott, és tétován kérdezte: – Volt jelzavarás a kimenő adáson? – Ha nem, akkor bemérhető a sugár iránya – mondta hirtelen Illira Sod is, fekete haja a szemébe hullt, ahogy hirtelen előredőlt. – Itt van mellettünk egy bolygó tele műholdakkal. – Már tart a hadgyakorlat, uram – mondta halkan Taina. – A közelben van egy cirkáló... –...ami a Shanti Ház alá tartozik, akiké a média. – Calderon fejezte be a mondatot. A tisztek egyszerre ugrottak talpra, de ebben a pillanatban a szoba számítógépe bekapcsolt, és felzendült a hangszóróból az egyik ideges kadét hadarása: – Uram, a Noah hadihajó felénk indult! Felszólított minket a megadásra. – A vezérlőbe! – kiáltott Calderon. – Vörös kód! Calderon a téren átrohanva arra gondolt, hogy lehet ennyire ostoba. Tainának igaza van, csapatban erősebbek, és szüksége van a többiek eszére és harci tapasztalatára, hogy ne hibázzon többet. – Tudják, kik vagyunk? – kérdezte a kadétot, amint berontottak a vezérlőbe.

– Nem, uram, ott voltam tegnap Tives szemtiszt biztonsági oktatásán – felelte büszkén a fiú. Csillogó szemmel beszíjazta magát az egyik oldalsó ülésbe. – Nem jelentkeztem be a bolygónál, és nekik se feleltem. – Sod, a rádióhoz! – Calderon bevágódott a székbe, és megnézte, hol van az űrben hozzájuk képest a cirkáló. Mellette Alion kézi vezérlésre kapcsolta a rendszert. – Kitérő manőver – parancsolta Calderon. – Lőtornyok kész? Az orrban a vezérlőpultnál Dejneka aktiválta a harci rendszert, kinyúlt elé a speciális robotvezérlés, és a monitorán villogott a hat lőtorony. – A kettes és négyes toronyban nincs ember, a gyerekekkel kiszálltak. – Tegyünk be kadétokat, Fay és All lőlapja a legjobb – vakkantotta Tives, aki fejből tudta a személyi adatokat, már becsatolta magát a navigátorszékbe, és a monitorán számsorok futottak. – Minden szék jelzett, az emberek bekötve, a hajó átállt harci üzemmódra. – Rendben, a két kadét mehet – felelte Calderon. – Többiek? – Stabilizátor átállt. Gravitációs mező bemérve – felelte Nabuko a bolygó és a hajó helyzetét nézve. – Pajzs maxon – mondta Dei-Anang. – Gépház kész. – A rádióból Tea űrmérnök kurjantása hallatszott, majd a kadétok vidám nevetése. Calderon elemében érezte magát, ahogy elindult a hajsza. Olyan volt, mint a hajdani napszörfözés, csak nagyobb volt a hajótest, és csapatként mozdultak az emberek. Végig se kellett mondani a parancsokat, már megértették, és reagáltak rá. Alion zseniálisan vezetett, és olyan fegyelmezetten követte az utasításokat, mintha a kapitány karjának meghosszabbítása lenne. A negyvenöt éves, cinikus veterán nem kételkedett, nem kérdezett, amint parancsot kapott, a legőrültebb helyzetbe is belerepült. A bolygó felett az első húsz percben megszűnt a légiforgalom, minden hajó eliszkolt a szlalomozva repülő Békanyál, és az őket követő hatalmas cirkáló elől, de aztán megjelentek a tudósítók hajói, akik élvezettel rögzítették az eseményeket. Tíz óra médiacsend után leadhatnak bármely képsort a gyakorlatról. – Ugranunk kell – mondta Calderon. – Hogy állunk?

A bolygó közelsége miatt a tömegvonzás annyira erősen hatott a hajóra, hogy valós idejű hajózással tudtak csak távolodni. Márpedig a cirkáló fegyverei bemérték őket. – Negyven perc! Szétszakad a hajó, ha előbb ugrunk – kiáltotta éles hangon a tetovált Nabuko. – Még az új Aranyszárny hajtóművek sem bírnak hamarabb ugrani. – Aranyszárny? – kérdezte döbbenten Taina, és Calderon látta, ahogy a lány hirtelen mozgásvezérlésre kapcsolja a navigátori pultot és egy szimulációt futtat, éles csuklómozdulatokkal szétdobálva a levegőben az arca előtt futó kék számsorokat. De nem tudott rákérdezni, mert Dejneka felcsattant: – EMP, kettő jön! Két elektromágneses torpedó, ami becsapódva kiiktat minden számítástechnikai eszközt, Calderon tudta, ha eltalálják őket, percekig vakon sodródnak. A hadgyakorlaton csak a lézer volt betiltva, minden mást bevethetett ellenük a cirkáló. – Digitális csalit kidobni! – parancsolta Calderon. Kilőtték a megtévesztő kúpokat, és a cirkáló első két lövése ebbe szaladt bele. – Tudunk lőni? – Nincs értelme, nekünk lőtávolságon kívül vannak – felelte Dejneka. – Négy új EMP. – Kitérés! – Calderon sorolta a szögeket, Alion pedig követte a parancsot, és felrántotta a hajót. Az egyik torpedó elrepült mellettük, és egy műholdat mért be magának, de három beléjük csapódott. A hajón két másodpercre súlytalanság lett, majd visszaállt a belső gravitáció, a szabályozó kiegyenlítette. – Találatot kaptunk! Pajzs negyven százalékon! – kiáltotta DeiAnang. Alion ingerülten fel mordult: – Még egy ilyen, és nekünk annyi! Calderon gondolkozott, aztán támadt egy új ötlete: – Sod, üzemelje be a radart! Információs túladagolást akarok! Hívja fel a hajójukat, és terhelje le a rendszert. – Igenis – mondta lelkesen a csinos professzor, majd beszólt a belső rádióba. – Rory, te anyaszomorító! Harminc másodperced van, adok egy külső portot, nyomd fel a vírusaidat, az összeset! Calderon a másik hajó minden rezdülésére figyelt. Egyedül a gyorsaságukkal győzhetnének, de a cirkáló fegyverei messzebb

hordanak. Vagy ki kell iktatni őket, vagy távolabb kell kerülni, különben reménytelen az ügy. – Bemérnek – mondta Dejneka. – Újabb négy EMP. Most kettőt sikerült lerázni, és megzavarni a nyomkövetőjüket, de a másik kettő becsapódott. A gravitációs kiegyenlítő meghalt, súlytalanul lebegtek, csak a szék szíjai szorították őket az üléshez. Sod kibontott fekete haja gömb alakban szétterült. – A pajzs tíz százalék alatt. Ezzel már ugrani sem tudunk. Calderon lázasan gondolkozott. Megoldást kell találnia! – Bejövő hívás – ujjongott Sod. Az ellenfél valószínűleg megadásra akarta felszólítani őket, de akaratlanul is rést nyitott a saját biztonsági rendszerén ezzel. – Küldöm a meglepit! A csapás sikerrel járt, Calderon megkönnyebbült, bár gyanította, csak négy-öt percet nyertek. – Tea, mekkora a kár? – szólt le a gépházba. – Nagy, de megoldjuk. Mire csoportosítsak energiát? A pajzs kell vagy a lőtornyok? – A pajzs – döntött Calderon. – Ugranunk kell, amint lehet. – Még huszonnégy perc. – Nabuko megfordult a székkel. – Ha most tesszük, szétszakad a hajó. Calderon Tainára nézett. A lány eddig nem törődött velük, hanem a számokba mélyedt, gyorsan hadonászva a részeredmények között, de most már mozdulatlanul figyelt, aztán hátranézett Calderonra. – Mikrougrás a bolygó gravitációs mezőjén belül. – Mi?! – kérdezték egyszerre többen. Ugrani nem lehetett a bolygók közelében, ez képtelenség. – Láttam élőben – felelte határozottan Taina. – Kész vagyok a számítással. Az új hajtómű képes rá. – Ez őrültség! – kiabált Dejneka. – Adjuk meg magunkat, és majd megszökünk! Sod professzor is megrázta a fejét: – Ez csak egy hadgyakorlat, könyörgöm! Ne nyírjuk ki magunkat. – Kapitány, bízzon bennem! – mondta csendesen a lány. – A kisebb ugrás, kisebb erőhatás, nem tépi szét a hajót. A hajtómű elég pontosan szabályozható ehhez.

Calderon az ösztöneire hallgatott, és döntött, akármekkora őrültségnek tűnt, és bízott abban, hogy Tives a szokott alapossággal jár el: – A hajó nem kerülhet idegen kézbe. Ez a gyakorlattól független probléma: az Aranyszárny új technikai fejlesztés, és a Házak közti konfliktushoz vezet. Tives, gyerünk, csinálja! – Igen, uram – felelte a lány. Most is olyan nyugodtnak tűnt, mint a Wellstonon a tűzvonalban. – A hazáért, a császárért – morogták egyszerre a veteránok, mint valami imát. Alion tiltakozás nélkül átadta az irányítást a lány pultjára. Taina pedig ugrott a hajóval. Calderon csak egy villanást látott, és azt érezte, hogy a mellére hatalmas súly ül, a végtagjai ki akarnak szakadni, gyomrának tartalma kifelé törekszik. Aztán elmúlt a pillanat, csak némi fájdalom és kettős látás maradt. A külső monitoron megváltozott a bolygó íve. – Sikerült – ordított Dejneka fülrepesztő hangosan. – Broáh – mondta Nabuko, és kihányta a vacsoráját. Jobbára a monitorára és a műszerfalra, de a súlytalanság miatt az algazöld lé egy része szabadon lebegve szétterjedt a vezérlő teremben. A nők dühösen méltatlankodtak, főleg Illira Sod, akinek a hajára is jutott. Dejneka csak megtörölte a kék köpeny vállát, őt nem zavarta semmilyen váladék. – Négy EMP, nagy hatótávú. Még pont elkap minket. – Új ugrás? – kérdezte Tives. – Kész még egy számítás. – Nem – nyögte Nabuko. – De – közölte Calderon. – Kezdje! Újra ugrottak. Ez is egy villanásnyi erőhatás volt, de már fájdalmasabb. A szervezetük nem örült az újabb megterhelésnek. Calderon összeszorította a fogát, ki akartak szakadni a belső szervei, és hallotta, ahogy Dei-Anang felsikít a váratlan kínra, Nabuko és DeiAnang elájult, ernyedten lógtak a székben, Sod professzor öklendezett, a gyomorsavval kevert alga szaga betöltötte a vezérlőt. A bolygót viszont valóban maguk mögött hagyták, golflabda méretűvé zsugorodott. Calderon sűrűn pislogott, hogy visszanyerje normális látását, de nem sikerült, minden homályos paca maradt. Sodródtak az űrben. Közben hallotta, hogy Alion elcsigázva suttogja: – Interfész, agy felszínre!

A pultból kinyúlt egy robotkar, és hatvan vékony csáp nyúlt ki belőle, hogy rákapcsolódjon a nő fejére. Az apró mikroelektródák behatoltak a bőr alá, és kapcsolódtak az idegrendszerhez. Calderon szólni sem tudott a döbbenettől, a navigátorok irtóztak a közvetlen gépember kapcsolattól, csak vészhelyzetkor használták, ha csonkolt kézzel vezettek, vagy megsérült a szemük. Alion azonban olyan természetességgel dőlt hátra, hogy látszott, nem először használja a gépet, szinte barátként üdvözli. Lehunyta a szemét, és ellazult. A monitor felvillant előtte, ahogy visszavette a vezérlést. – Hajó normál ugrása tíz másodperc, kilenc, nyolc... – A számítógép monoton hangja mintha az agyukon kopogott volna. A tisztek csak felnyögtek, egyedül az elpusztíthatatlan Dejneka szólt, ő már a következő problémánál járt: – Kapitány, a hat lőtoronyból háromból nem felelnek, szerintem áramütést kaptak. Az EMP olyan, mint a villámcsapás, hatszor kaptam be, egyszer újra is élesztettek. Az ugrás most nem járt többel a szokott szédülésnél, itt már nem hatott rájuk akkora gravitációs erő, így könnyedén elugrottak a mélyűrbe, a naprendszerek közötti hatalmas, üres semmibe. Calderon utasítást adott a közlegényeknek, hogy ellenőrizzék a néma tornyokat, majd Tea űrmérnököt hívta: –...dugom a lézerfegyveredet! – ordított épp Tea. – Kapitány, jól vagyunk, pár törött csont, némi vér, de élünk. Kárjelentés öt perc múlva. Már szereljük a szabályozót, de a belső gravitációt nehogy bekapcsolják, ránk esik minden, ami lebeg, köztük az a rohadt atomtöltet. – Rendben. – Calderon megkönnyebbülten fellélegzett, a lenti csapat még élt. Aztán mivel kitisztult a látása, körbenézett a lebegő hányáson, a lassan feleszmélő tiszteken, és elmosolyodott. – Szép munka volt, hölgyeim! Dejneka felnevetett, és kikapcsolta az övét, majd ellökte magát, és átúszott a helyiségen. A lehányt kék köpeny kinyílt rajta, szabadon hagyva a mellét. – Jobb, mint a szex! Imádok maga alatt szolgálni. Calderon is élvezte, és amikor Taina hátranézett és rámosolygott, különösen büszke volt a lányra és az egész legénységre.

Az utójáték hajnalig tartott: a takarítás, a sebesültek ellátása, a műszaki hibák kijavítása. A gépteremben szinte minden kadét tele volt lila zúzódásokkal, és négy fiúnak eltört valamelyik bordája vagy a keze. Kiderült, hogy az első, rövid súlytalanság alatt rájuk estek a széthagyott szerszámok, apró robotok. Kiszálltak a biztonsági ülésekből, hogy rögzítsék a veszélyes holmikat, de a hajó cikcakkmozgása miatt ez emberfeletti feladattá vált. Calderon mindenhol ott volt, megnézte a sebesülteket, beszélt az emberekkel, csak úgy szívta magába a csata utáni, lelkes hangulatot. Még sose volt része benne, és most már értette, miért megy Alion újra és újra vissza a frontra. Az adrenalinlöket, ami a küzdelem közben szétáradt benne, és a harc után jövő mély, boldog nyugalom olyan volt, mint a drog. Bár agya józanabbik fele emlékeztette, hogy nem éles lézerrel tüzeltek rájuk, és nem halt meg embere. Úgy kissé más élmény lenne. Az orvosi szoba így is tele lett. Taina megkérte, hogy a kapitányi fürdőkád sebgyógyító rendszerét is használhassák, vagyis a szobája átjáróház lett. Pontosabban átrepülőház, mert a belső gravitációt csak éjfélkor lehetett visszaállítani, addig a legénység fele a gépteremben pakolt, a lebegő szerszámokat és kisrobotokat kergette. Calderon megfigyelte, mennyit nőtt Taina tekintélye. Mióta a hajóra lépett, egy kukacoskodó bürokratának tartották, de most sokakat az mentett meg a súlyos sérüléstől, hogy szabályosan, a mágnestalpakon álltak a műszerek, működtek a biztonsági ülések, stabilan álltak a berendezések. A lány most is fáradhatatlanul dolgozott, noha sápadt volt, és néha úgy tűnt, megszédül. Alion biztonságos távolba vitte a hajót, aztán áttette robotpilótára a navigációt, és beosztotta az épebb kadétokat éjjeli szolgálatra. Hajnal felé Calderon mindenkit elküldött aludni, a többi javítás ráért másnap. Amikor visszament a szobájába, a nappaliban, az egyik fotelban Taina szundikált, kezében egy csavarhúzót és az ölében a kicsi takarítórobotot tartotta. A lány feje félrebillent, fekete hajából kócos tincsek lógtak a nyakára. Az egyenruhájából fertőtlenítő, gépzsír és hányás szaga áradt. Calderon leguggolt elé, és mosolyogva nézte. Kinyúlt, és megsimogatta a meleg arcot.

A másik szobában a kard azonnal dúdolni kezdett. Calderon sóhajtott. Fogd már be! A fürdőszoba ajtaja ekkor szétcsúszott, Rory és Dragon lépett ki. Félmeztelenek voltak, a felsőtestükön számos meggyógyított zúzódás nyoma látszott, a bőrregeneráló program piros foltja még nem tűnt el teljesen. Calderon zavartan felállt, próbált úgy tenni, mintha nem kapták volna rajta semmin. Hogy hihette, hogy a lány egyedül maradt a szobájában? – Szép munka volt a vírus. Nélkületek nem tudtuk volna lerázni a cirkálót. A fiúk arca felragyogott a dicséretre, de azért próbáltak szemtelen semmiségeket mondani, amire Calderon csak felnevetett, és legyintett, majd bement a fürdőbe. Kényelmesen megmosdott, és magára vett egy fekete selyem köpenyt. Amikor újra kilépett a nappaliba, zavartan látta, hogy Taina még ott van, azt hitte, a fiúk felébresztették a rájuk váró személyzeti tisztet, és együtt mentek el. Calderon hangosan megköszörülte a torkát, és szólongatni kezdte a lányt, de az nyugodtan aludt tovább. Közelebb ment, és megrázta a vállát, de csak némi japán motyogást kapott válaszul, így aztán elvette tőle a csavarhúzót, és kivette Taina lába közül a kis robotot. A mozdulatban nem volt semmi intimitás, mégis zavarba jött attól, hol nyúlkál. Szükségét érezte egy italnak, de a gyomra még nem volt rendben az ugrások óta, így inkább csak leült a szemközti fotelba, és nézte az alvó lányt. Taina pisze orra, puhán szétnyíló szája igencsak hívogatta. Alul kikapcsolódott a zubbony, és egy ujjnyi csíkban kivillant a lány hasa. Semmi más nem látszott ki, de mégis... maga a tudat, hogy ott lapul a köldök mélyedése, csak egy leheletnyit arrébb kéne húznia a szövetet... Nem mozdult, nem élt vissza a helyzettel, csak nézte a lányt. Majd mindjárt felkelti. Csak még öt perc. ***

Taina hetek óta nem aludt ennyire jól. Álmában egy csendes, megnyugtató dallamot hallott, valami altatódal lehetett. Kinyitotta a szemét, és az első döbbenet után le is csukta. Szemben a kapitány ült, lazán hátradőlve a fotelban, álmában is elegánsan. A fekete köpeny alatt nem viselt semmit, miért is tette volna, bizonyára meztelenül alszik, viszont egészséges férfiember lévén a fekete anyag közepe így, hajnal felé jelentőségteljesen megemelkedett. Taina kínjában azon győzködte magát, hogy ő felnőtt nő, és nem kéne ilyen gyerekesen viselkednie, reggelente gyakori dolog a férfiaknál a kimagasló pillanat. Úgyhogy kinyitotta a szemét, és bár zavarban volt, csak azért is megbámulta a kapitány minden egyes porcikáját, a köpeny alól kilógó izmos lábakat, a fekete anyagon átsejlő erős testet, a szögletes állat, a vastag szájat. Meg a köpenyen át azt. Vajon, ha Calderon alacsony, köpcös és kancsal lenne, mellé raccsolva gyilkolná a nyelvet, akkor is ilyen vágyat érezne, hogy az ölébe üljön, és úgy ébressze? Taina beharapta az ajkát. Szerette volna azt hinni, hogy csak a férfi teste vonzza, úgy minden egyszerűbb lenne, és könnyebben kezelhető. Calderon megmoccant, a fejét átfordította a másik oldalra, és Taina megijedt, hogy felébred. Kínos lenne mindkettejüknek. Halkan felállt, és elindult kifelé. Hirtelen azonban meghallotta az éjjeli dallamot. Megtorpant, azt hitte, ezt csak álmodta, de most egyértelműen érezte, hogy a kard dúdol a másik szobában. A lány habozott. A dal azonban olyan nyugodt, szinte szórakozottan játékos volt, mintha nem is neki szólna. Tudta, hogy butaságot tesz, ezt nem kéne, de bement a hálóba. A kard az ágyon hevert, és jöttére csak villanásnyi derűt mutatott, majd tovább folytatta a dalt. Taina csendesen hallgatta, aztán megszólalt: – Köszönöm, hogy segítettél aludni. Mert azt tetted, ugye? Őrizted az álmomat. A kard abbahagyta a dúdolást, és csendes várakozással figyelte. Taina az ágyhoz lépett, és odanyúlt a fegyverhez. Egy ujjal, félénken megcirógatta. Mindkettejükben fáklyaként lobbant az öröm. A fizikai érintés olyan jóleső volt, annyira bensőséges és nyugodt, hogy Taina úgy

érezte, ide tartozik, ehhez a fémdarabhoz. Mintha hazaérkezett volna, a kard lénye csendes zöld zen kertként befogadta. Amint elhúzta a kezét a kapcsolat megszűnt, és a lény nem nyúlt utána, nem erőszakoskodott, hogy megtartsa őt. Annyira más volt, mint a bálterem felsőbbrendű fegyverei, és ez a kedvesség, játékosság tetszett a lánynak. Újra megérintette. Megint átélték a kapcsolódás örömét, de most a kard húzódott el, és csak derűt küldött, mintha jó reggelt kívánna. Aztán egy sürgetést, amiből a lány rájött, Calderon ébredezik, és a kard tudja, hogy szidást kap, amiért a kapitány háta mögött kapcsolatot létesített vele. Mulatságos gondolat volt, hogy in flagranti rajtakaphatják egy karddal. Taina halkan kuncogott, de aztán kiosont a hálóból, és a puha szőnyegen kilopakodott a mocorgó kapitány mögött. Csak odakint nevetett föl. A következő napokban megmaradt a jókedve. A hajót rendbe tették, és folytatták az utat az Admiralitás felé. A kapitánnyal udvariasan kerülték egymást, nem feltűnően, de azért iparkodtak, hogy ne maradjanak kettesben az asztalnál, ne kelljen a parkban összefutniuk ugyanannál a padnál. Mindebben volt valami kedves cinkosság, és egyfajta elegancia, a hatalmas, gyönyörű madarak násztáncára emlékeztette Tainát. Kerülgették egymást, de minden lépésük a másikhoz igazodott, a reggeli első pillantástól kezdve az esti udvarias elköszönésig. A kapitány kiértékelte az akciót, és mindenkit megdicsért, sőt a hajónaplóban is rögzítette ezt. Taina látta, hogy a nők mennyire örülnek, bár próbálják nem mutatni, a kamaszok viszont nyíltan büszkélkedtek azzal, hogy ők milyen zsenik, de persze csak a kapitány háta mögött. Calderon felé a menő férfit próbálták adni, és örültek, hogy a kapitány egyenrangúként kezeli őket, például edzésen birkózik már velük is, nemcsak a kadétokkal. Calderon a tisztekkel is másképp bánt, ettől kezdve megbeszélte velük az ötleteit: – Terra tábornok szakértelme erős kétségeket ébreszt bennem. Ilyen tanácskozást hadgyakorlat előtt szoktak tartani. Most egy helyre gyűjti a kapitányokat és a nemeseket, lényegében célponttá téve őket. Mit gondolnak, várható támadás?

Taina örült az ilyen felvetéseknek. Calderon meghallgatta a véleményeket, ami nagy fejlődés volt a zárkózott férfitól. Sőt, be is avatta őket abba, amit tervez. Taina látta, az új csel milyen gonosz vigyort csal Dejneka és Alion arcára. Úgy tűnt, utálják Terra tábornokot. Az egyik délelőtt Calderon rá akarta venni Aliont, hogy próbálják ki a mikrougrást, de a navigátor csak a fejét rázta: – Majd ha kergetnek, legföljebb akkor. Ha még egyszer idehány valaki a vezérlőbe, azt lelövöm. – Én inkább megadnám magam az ellenségnek – mondta kétségbeesetten Nabuko. Taina épp a vezérlőben tartózkodott, és kicsit zavartan megszólalt: – Igazából nem ennyire rossz a dolog. – Persze, hogy nem – legyintett Calderon. – Egy kezdő navigátor, egy ismeretlen hajtóművel pontatlan adatok alapján vészugrást hajtott végre. Ugyan, Alion! Maga profi, és most van idő a rendes számításra. Eterno Ferrero sose hajózna Aranyszárnnyal, ha kilöttyenne rajta a kávéja. Taina feszengve megkérdezte: – Tudta, hogy nem pontosak a számok? Mégis hagyta, hogy...? Calderon elmosolyodott: – Csak gyanítottam. Viszont biztos voltam benne, hogy kihozza a helyzetből a legjobbat. Összenéztek, és Tainának jólesett a hatalmas bizalom. Ez nem a nőnek, hanem a navigátornak szólt. – Vágjunk bele – parancsolta udvariasan, de ellentmondást nem tűrve Calderon. – Egy lakatlan bolygó mellett vagyunk, ennél jobb alkalom nem adódik. Alion csendesen szitkozódott, de odaintette Tainát, és elkezdték a közös munkát. Nagyjából egy óra múlva figyelmeztették a legénységet, és végrehajtották az első ugrást. Most csak egy erősebb szédülést és némi kettős látást tapasztaltak, fájdalmat egyáltalán nem. Alion elégedetten csettintett, és innét kezdve már lelkesen belevetette magát a hajtómű tesztelésébe. Délutánra hat mikrougrást is elvégeztek, de akkor Tea űrmérnök felhívta a vezérlőt, és ordítva közölte, hogy szeretne végre kimenni az űrbe, megnézni az antennarendszert, és nem akarja, hogy „perverz navigátorok

kidiffundálják az űrruhájából”. Így aztán befejezték a mókát, és csak szimulációkat futtattak. Két órával később Tea bejött a vezérlőbe, még űrruhát viselt, csak a sisakot vette le. Egy karnyi hosszú, cső alakú alkatrészt dobott a padlóra. Taina összerezzent a csattanásra. – Mi ez? – nézett oda értetlenül Alion. – Hát, én is ezt kérdem. Az egyik radar alá rögzítették. Amikor felszálltunk, még biztosan nem volt ott. Calderon leguggolt a fémdarab elé, megnézte minden irányból. – Ez egy napszörf csáklyája, valaki velünk utazott. A szörf megvan? – Nincs, ennyi az egész, amit találtunk, a fiúkkal átvizsgáltuk a hajó felszínét. Taina kezdett nyugtalan lenni. Véletlen lenne, és tényleg egy szörfös, vagy egy újabb orgyilkos? Vagy esetleg Aguri az? Látta, hogy Calderon ránéz, majd újra a fémdarabra. – Szóval van egy behatolónk? – Lehet, uram. Nem mertem a rádiót használni, hátha lehallgat minket. – Ugyan, ha itt volt, akkor már halott – szólt közbe Dejneka. – Nagyon jó álcázással jött, hogy nem vettük észre, de az EMP elől nem bújhatott el. Biztos, hogy megszűnt a napszörf erőtere, és akkor csak az űrruha védte. Még a tornyokban is elájultak a csapástól, a felszínen átélve ez halálos. A szörföt meg a hullát aztán lemetszette rólunk a mikrougrás. Nabuko eddig a monitorára meredt, és valamit számolt, csak most fordult meg a székkel: – A belső szkenner szerint nincs idegen a hajón. Tea űrmérnök mégis ingatta a fejét, és a töprengő A1 ionra nézett: – Emlékezz Kawasára! A rohadt szamurájok úgy jöttek, hogy semmit nem vettünk észre reggelig. Most volt egy rakás vészriasztásom, meghibásodó rendszerem. Szerintem bejött a hajóra a támadás alatt. – Nézzünk körül – felelte Calderon egyszerűen. Taina idegesen figyelte, ahogy kiosztják a fegyvereket. Ő is kapott, de Calderon nem engedte ki a vezérlőteremből, állítólag azért, hogy legyen egy navigátor, ha Aliont véletlenül lelövik. A mondatra Dejneka

felröhögött, és Alion felhúzta a szemöldökét, nem az a könnyen lelőhető típus volt. Taina viszont sejtette, hogy ez ürügy, a férfi őt félti. Volt is mitől. Nabukóval kettesben maradtak, és a percek egyre hosszabbra nyúltak. Nabuko feszültsége is nőtt, baljával dobolni kezdett a műszerfalon, míg a jobb kezével villámgyors csuklómozdulatokkal adatokat rendezett, és közben olyasmit morgott, hogy fölös súly nincs, az ajtók rendszere ép, a szellőző zárt. Mindent ellenőrzött, újra és újra, és Taina nem szólalt meg, pedig tudta, felesleges a számolgatás. Ha szamuráj a potyautas, azt hároméves kora óta harcra és behatolásra képzik. Esélyük sincs ellene. Csak Calderon meg ne sérüljön! Fel óra telt el, mikor Dejneka beleszólt a rádióba, hogy megvan a madárka, és lehívta Tainát a lőszerraktárba. Taina rohant, és végig az járt a fejében, hogy miért nem Calderon beszélt vele. Talán baja esett? Odalent a raktárban a falakon körbefutó szürke polcokon fegyverek és lőszerek tömkelege hevert. Középen a húsz darab háromméteres plazmatorpedó majdnem a plafonig ért. A tövükben álltak az emberek és felfelé céloztak. A negyedik torpedó csúcsán egy szürke napszörfös ruhát viselő férfi guggolt, az arcán maszk, az egyik kezében robbanószerkezet, a másikban katana, aminek a hegye Calderon felé mutatott. Calderon a szomszédos torpedó tetején egyensúlyozott, szintén kivont karddal. Taina rémülten nézte őket. – Nem akarja megadni magát. Azt mondja, az ismerőse, és csak benézett köszönni – közölte Alion, majd felüvöltött. – Hé, idegen, itt van Tives! A két férfi nem nézett le, továbbra is mereven bámulták egymást, minden moccanást figyelve, de a csuklyás megszólalt: – Üdvözöllek, Tainasa-san. Taina gyomrában feloldódott a csomó. Aguri volt! Egyszerre örült annak, hogy a férfi túlélte az EMP-ket, annak, hogy a kapitánnyal nem szúrták le egymást, és még annak is, hogy látja. De ettől még dühös volt, és kirobbant belőle a feszültség: – Az ősökre! Azonnal jöjjenek le a torpedóról! Megőrültek?! Ez nem mászóka! – Aztán a közlegényekre nézett. – Maguk meg hogy

mernek lézert elővenni egy lőszerraktárban? Elment az eszük? Nem tartottam elég biztonsági oktatást? Alion és a tisztek döbbenten néztek rá, és több közlegény zavartan meghátrált az üvöltése elől. Még sose látták így kiabálni. – Maguk ketten! Lefelé! Most! Aguri gondolkozás nélkül engedelmeskedett, visszadugta a katanát a hátán hordott hüvelybe, kiszabadította szőke kontyát a maszk alól, majd könnyedén lehuppant a földre. – A detonátort! – Taina kinyújtotta a kezét, mire megkapta a kis dobozt. Aguri szája cserepesnek tűnt, arcán zúzódás látszott. A férfiból sütött a kimerültség, de a fekete szem vidáman villant. Calderon fentről figyelte őket, üres, merev arccal, készen arra, hogy levágja a szamurájt. Taina most jött rá, hogy transzban van. A veszély hatására a férfi kapcsolódott a karddal. – Kapitány, kérem, fáradjon le! – Taina lágyan elhúzta a szavakat, és mellette erősen a kardra gondolt. Barát, súgta a lénynek, nem bánt. Calderon tekintete pár pillanat múlva feltisztult. Becsukta a fegyvert, némileg bizonytalanul pillantott le a háromméteres magasságból, de aztán leugrott ő is. – Úgy érzem, némi magyarázattal tartozik, Tives. – Elnézést, uram. – Taina udvariasan biccentett. – Calderon kapitány, hadd mutassam be az új katonai tanácsadónkat. Gondoltam, ha be tud hatolni, megkaphatja az állást. *** Oregon admirális meglapult az utcán felejtett szemeteskonténerben. Kicsit furcsán érezte magát hajléktalannak álcázva, és kifejezetten idegesítette, hogy a veséjének nyomódik az egyik veterán könyöke. A nosztalgiázást nem pont így képzelte el. Magában somolygott, akárhányszor egy Ferreróval találkozik, mindig káosz lesz körülötte. Kezdte becsülni az unalmas, arrogáns Fay családot. Tegnap kezdődött a dolog. Igencsak meglepődött, amikor a fekete körmű, kockás bricseszt és piros, hímzett inget viselő nemes besétált az Admiralitás épületébe. Az ötvenes férfi közölte, hogy a Ferrero Ház nemesei hatalmas problémát találtak a számukra kirendelt hajókon: az óceánillatú légfrissítő nem megy a hajbalzsamuk szagához.

Oregon ötig számolt magában. Aztán keresetlen szavakkal elmondta, mit gondol a hajbalzsamról. A nemes ekkor őszinte örömmel felnevetett: – Azt hiszem, kedvelni fogom, admirális! Tudja, évek óta minden hadgyakorlaton elsütöm ezt, de maga az első, aki elküldött a... hova is? A Kawasa-mocsárba nyálkát szopogatni. Jól mondtam? Jöjjön, meghívom egy kávéra, hadd kapjanak tereppótlékot az irodát lehallgató kedves fickók. Ilyen invitálást nem utasít vissza az ember. Oregon elment Matteo Ferrero siklójára, ahol megértette, mi az algakávé és a kávé között a különbség. A nemes pár mentaillatú korty után lelkesen áradozni kezdett: – Terra tábornok mindig lenyűgöz. Magát is? Egyszerűen zseniális, hogy még a flottánál van. Ennyire alkalmatlan ember, mégis stabil a tábornoki pozíciója! Oregont kevésbé nyűgözte le, és ez valószínűleg meg is látszott rajta. – Maga túl egyenes ember, admirális! De sebaj! Csak maradjon csöndben a nemesség előtt, nehogy leszúrják – mondta vidáman Matteo gróf. Oregon erre elmosolyodott, nem tehetett róla, de kezdte megkedvelni a Ferrerókat. – Gondolom, van valamilyen célja a látogatásának, gróf úr. – Ó, igen, majdnem elfelejtettem. Az alparancsnok üzenetét hozom. Terra tábornok eligazítására valószínűleg lecsap a Shanti Ház, ezért tőlünk nem lesznek jelen a valódi parancsnokok, hanem hasonmásokat küldünk. Szeretném, ha ön sem menne el a megbeszélésre, hanem egy kis katonai csapattal elrejtőzne az Admiralitáson. – Erre vannak nálam alkalmasabbak. – Fogja fel nosztalgiának. Mindenképp maga kell, a feladat túl bizalmas. A Shantik nagyon jók a kommunikációban, és a kémkedésben is, de a katonai akció nem igazán az ő területük. Ráadásul az Admiralitásra behatolni, ami tele van jól képzett tiszttel! Tegnap lefizettem az egyik kémüket. Ahelyett, hogy felbéreltek volna egy szamurájcsapatot, néhány ifjú nemes és a testőrség végzi majd a támadást. Hát nem szánalmas? – Azt hiszem, nem tudom követni – mondta értetlenül Oregon.

– Nem az a dolga, hogy megakadályozza az akciót, hanem az, hogy segítsen ezeknek az idiótáknak kijutni. – Most ugye viccel? – Nem – ingatta a fejét megértően Matteo. – Közvetlen utasítást hoztam az alparancsnoktól. El kell raboltatnunk Terra tábornokot. Így esett, hogy Oregon admirális a kukában ült, és veséjébe egy könyök nyomódott. Ilyen rövid idő alatt csak a kikötőben tartózkodó hajók veteránjait tudta elérni és néhány leszerelt, régi cimborát, akik a bolygón éltek. Szívesen beszálltak egy „rendhagyó nosztalgiabuliba”. Tizenhat fő jött össze, és ezt a csapatot is meg kellett osztani. Éjjel átnézték az épület tervrajzát, és összevetették azzal a behatolási tervvel, amit Matteo gróf adott. Tényleg amatőrök voltak a támadók, egy profi az ablakon át menne, de ezek az utcáról fel akartak liftezni a hatvanadik emeletre, majd vissza le. Méghozzá túszokkal. Oregon minden harci tapasztalatát összeszedte, hogy megtalálja a megfelelő pontokat, ahol észrevétlenül elősegítheti a támadók sikerét. Minden nagyobb iroda mellé takarítónak álcázott lövészt tett, ő maga pedig a kijáratnál lapult meg két társával. A megbeszélés előtt egy órával elfoglalták a pozíciójukat, és vártak. Oregon eljátszotta Bellernek, hogy gyomorrontása van, és orvoshoz megy, majd az egyik veterán siklójában átöltözött hajléktalan drogosnak. Becsusszant a kukába, ahol két katona és a fegyverek várták. Az ál nemesek látványosan leparkoltak az épület előtt, és még látványosabban bevonultak. Néhány hajó kapitánya és másodkapitánya is velük tartott, amin Oregon meglepődött. De amint jobban megnézte a tiszteket, biztos lett benne, hogy nem „eredetiek”. Az arcok valamelyest hasonlítottak, de a mozgás nem, ráadásul pár emberen csálén állt a sapka, vagy ki volt gombolva az egyenruhájuk felső gombja. Oregon türelmesen várt. A percek teltek. Amikor Terra tábornok is megérkezett, és peckesen bevonult az épületbe, az admirális belevakkantotta a rádióba: – Kezdhetitek! – Térfigyelő kamerák elfoglalva – jött Kiskrumpli válasza. – Blokkolók, induljatok.

A két katona kibújt Oregon mellől a kukából, és részeg hajléktalanként kéregetni kezdtek. Közben elhelyezték a flotta őrségének járművein a gravitációs bilincseket, melyeket a rendészek használnak, hogy ne tudjon felszállni egy-egy tilosban parkoló sikló. A parkolót őrző közlegények megpróbálták elzavarni a hajléktalanokat, és elkövették azt a hibát, hogy az egyik veterán után mentek. Oregon nem látta, mi történik, de többet nem jöttek vissza az ifjak, valószínűleg ájultan feküdtek valahol. Oregon közben a kuka bensőséges magányában megtöltötte a puskát. Azok a régi szép idők, amikor Alionnal vadászott ellenségre! Egészen jó kedve lett. – Francba! Máris itt a sajtó! – dörmögte Kiskrumpli. Oregon újra kinézett. Meglátta az épület előtt landoló siklót. Két riporter ugrott ki belőle, majd néhány kamerát küldött föl a ház oldalára. – Szerintem tudnak a dologról, azok az idióták értesítették őket – mondta Oregon a mikrofonba, és közölte hol és hány kamera van, nehogy a bentiek látótérbe kerüljenek a hatalmas üvegablakokon át. Pár perccel később megérkezett a támadó csapat. Oregon nem hitt a szemének. Fényes nappal fekete ruhás, csuklyás kommandósok lopakodtak az épület felé. A járókelők csodálkozva megbámulták őket, főleg azt a három fickót, akik bricseszt viseltek. A riporterek kamerái minden mozdulatot követtek. Kiskrumpli, a szabadnapos titkosügynök halkan röhögött, a biztonsági kamerákon át mindent látott. – Az aula kávézójában vagy hatvanan vannak, akik mit se tudnak a madárkákról. Ennyit nem tudunk lelőni. Nem fognak eljutni a liftig. – Mondd be a földszinti rádióba, hogy forgatás zajlik – parancsolta Oregon. – Siess! Mindjárt beérnek. Az ügynök megtette. – Oké, átjutottak az aulán, most az ellenőrző pontnál vannak... rendben, kettes hagyta magát leütni. Hármas, vidd el, és húzd oda az igazi őrt. Oregon élénken figyelt az akció menetére. A Shantik bementek a gravoliftbe, és feljutottak a tanácskozóteremig, ahol a szöszke Beller – életében talán először – profin cselekedett, és ahelyett, hogy kirohant volna a pult mögül hősiesen Feltartóztatni őket, inkább hidegvérrel megnyomta a riasztót, mielőtt lelőhették volna. Erre Oregon sem

számított, az ember azt hiszi, ismeri a munkatársait, és lám, mindig tudnak meglepetést okozni. Az épület felbolydult a vészjelzésre. Közben a behatolók altatógázt vetettek be a tanácskozóteremben. – Hatos, nem kellenek a robotok – szólt hirtelen Kiskrumpli. – Hoztak kinyitható antigrav hordozót. Felpakolták az ájult Terra tábornokot, és még négy álnemest. Kiskrumpli közben lezárta a lépcsőház ajtaját, mert az épület biztonsági emberei épp a lépcsőn trappoltak felfelé, és be akartak rontani a folyosóra. A túszejtők beszálltak a gravoliftbe, amit két emelet között megállítottak a biztonságiak. Kiskrumpli számított rá, és újraindította a liftet, de folyamatosan harcolnia kellett a vezérlésért, az őrség programozója is nagyon értett a dolgához. Amikor leért a lift, az aulában már harminc fegyveres várta a behatolókat, és az a hatvan tiszt, aki korábban a földszinten élt társadalmi életet. Oregon tudta, hogy innét jön a neheze. Ha nem elég ügyesek, a szabadnapos, kávézó tisztek sült hússá lövik az idióta Shantikat. ők ugyanis szolgálati lézert viseltek, nem pedig altatófegyvereket. A bricseszes csapat elkezdett fénygránátokat és füstbombákat dobálni, ami ugyan nem zavarta a flotta jól kiképzett tagjait, de a veteránok a hangzavar és a villanások alatt ügyesen kihúztak kétoldalt egy-egy erőteret, így ösvényt nyitottak a bejáratig. Semmilyen lövés nem ment át ezen, hiába tüzeltek a tisztek. A rohanó és látványosan tüzelő nemesek sikeresen kijutottak az épület elé. – Készülj! – mondta Kiskrumpli. Oregon kidugta a fegyver csövét, és lőtt. Elsőnek a közvetítősikló antennáját, majd üvegét. A golyó látványos pusztítást végzett. A riporterek hatalmas ordítással vetették magukat a földre. Utána a kinti katonákra célzott. Ismerte ezeket a fiúkat, nap mint nap látta őket, összefutott velük a mosdóban, folyosókon, épp ezért nem bízhatta másra az éles támadást. Szétfröccsent a járda a lövései nyomán, siklók lyukadtak, fák törzse hasadt szilánkosra, de embert nem talált el. Homlokán megjelent egy izzadságcsepp, ahogy feszülten figyelt, pergőtüzet bocsátott rájuk, de minden lövés szögét és a felcsapódó szilánkok hatásmezejét ösztönösen érezte, rutinosan kiszámolta. Aki

szedett már le biorobotot a katonatársa testéről, az nem felejti el, mi a pontosság, és mi a félelem. A Shantik végre beszálltak a siklóikba, és elmenekültek. Oregon látta, hogy pár katona is indulna, hogy kövesse őket, de a siklóik nem indultak, a blokkolók jó munkát végeztek, minden parkoló járművet a földhöz szegeztek. A riporterek szintén elszáguldottak, bizonyára üldözéses jelenetekre számítottak. – Tizennégyes indul – mondta Kiskrumpli. Oregon látta, hogy az épület előtt maradt emberekhez csatlakoznak a berniek, majd többen oldalra indulnak. Tudták, hol van, és őt akarták elkapni. Lecsukta a kuka tetejét, hátára vette a fegyvert, és bebújtatta a kezét a mágneses kesztyűbe. Várt. Hamarosan meghallotta a sziszegést, a kuka kemény fém falát lézerrel lőtték, és kezdett átforrósodni. Ekkor hatalmas lökést érzett felülről, még az állkapcsa is beleremegett. Az utolsó veterán méternyi átmérőjű mágneses tappancsot dobott a kukára, és siklóval felemelte a levegőbe. Csak a kuka tetejét rögzítette, ezért a doboz kinyílt, Oregon bekapcsolta a mágneses kesztyűt és megkapaszkodott a fém oldalfalban, nehogy kiessen. Behúzódott a sarokba, miközben alulról folyamatosan tüzeltek rájuk. A válla meghúzódott, a szíve túl gyorsan dobogott, elszokott már az ilyen erőfeszítéstől. Mégis, amikor a szél az arcába csapott, boldogan mosolygott. Hiányoztak a bevetések. Egy sikló érkezett alá, és kinyílt a teteje. Kiskrumpli csak intett, mire Oregon kikapcsolta a kesztyűt, majd kiaraszolt a ferdén himbálózó kuka szélére. Ez volt a legveszélyesebb: le kellett ugrania a sikló belsejében kifeszített kétszer két méteres erőtérre. Ha rosszul célozza be magát, nekicsapódik a jármű szélének. Egy pillanatra a szélirányra koncentrált, aztán felhúzta a térdét, behúzta a könyökét, ahogy hajdan a kiképzésen sulykolták bele. Ugrott. A fegyver a hátán nagyot csattant a sikló tetejének szélén, és Oregon szeme fennakadt a fájdalomtól, ahogy a fémcső nekicsapódott, de szerencsésen lejutott a siklóra. Az erőtér körbefogta, mint valami burok, a bőrét pirosra csípte a becsapódás ereje.

Az ügynök lekapcsolta az erőteret, mire a padlóra pottyant. Oregonnak minden csontja fájt, öreg volt már az ilyen kalandokhoz, de sietve elbotorkált a sikló hátuljába. – Áttetted robotpilótára? – szólt a rádióba Kiskrumpli. A pilóta igent morgott, mire az ügynök visszakapcsolta az erőteret, és kicsit gyorsított, hogy a szemetest szállító gép elejéhez érjen. A fenti katona is kiugrott, ügyesen bele a siklóba. A sikló vezérlése továbbvitte a hajót a szeméttelepig. – Anyám, öreg vagyok én már ehhez – nyögte a veterán, amikor kikapcsolták az erőteret. – De milyen jó móka volt! Az ügynök felröhögött: – Berozsdásodtatok, mi? Na, jöhet a kocsma? Oregon vidáman bólintott, és kinyújtóztatta a fájós vállát. Terra tábornok elrabolva. Megérdemeltek egy italt. *** Calderon kapitány az étkezőben ült, és elégedetten hallgatta a híreket. Vacsora után jártak, és még az űrben voltak, nem szálltak le az Admiralitás kikötőjébe, inkább diszkrét távolságban, a szomszéd kontinens fölött stacionárius pályára álltak. Calderon egy almalevet iszogatott, miközben a riportert figyelte. Mellette ott ült Alion és Dejneka, jókat nevetve. Terra tábornok elrablása aznap a legfelkapottabb műsor volt az egész Galaktikában. A teljes akciót végignézhették, a belopakodó kommandósoktól kezdve a végső, hatalmas tűzijátékig. Calderon arra gondolt, hogy a fekete, katonai szabású bricsesz valószínűleg új divatot teremt a fiatal nemesek körében. A Shantik mindenre gondolnak. – Milyen jók a vágások! Így teljesen profinak tűnnek – mondta meglepve Dejneka. – Pedig a csoport azt mesélte, megizzadtak, mire kihozták ezeket az idiótákat. Miért nem lép már be a veteránok fórumára, kapitány? Egy csomóan azt kérdezik, ki az alparancsnok, nagyon hálásak neki a nosztalgiabuliért. – Halkabban, a közlegények se tudhatják. Nem fogok regisztrálni semmilyen virtuális közösségbe, nem biztonságos. És az alparancsnok kiléte erősen hadititok. Közben a holotévén újra a riportert mutatták.

– Az exkluzív felvételeken jól láthattuk, hogy a Ferrero Ház csúfos kudarcot vallott már a hadgyakorlat legelején. Vajon mihez kezdenek a többszörösen kitüntetett Terra tábornok nélkül? Ki vezeti így a Ferrero flottát? És mi lesz a sorsa az elfogott nemeseknek? Váltságdíjért szabadon engedik őket? – Hé, az ott nem Julo? – kérdezte Alion. – Szerintem a Shantik rá fognak jönni, hogy mi raboltuk el magunkat. Csak ki kell elemezniük a felvételt. Calderon bólintott, és fél szemmel az étkezőbe érkező Tainát figyelte, aki odament a helyiség másik sarkában kártyázó Dragonhoz. Fogadni mert volna rá, hogy a szamuráj két percen belül megjelenik a lány után. – Igen, rájönnek, de hallgatni fognak róla, ahogy a mi üldözésünkről is – magyarázta Calderon. – Ha lenyomozzák a veteránokat, ők a Dnyeper Házra terelik a gyanút. Terra tábornokot pedig korábban olyan dezinformációval láttuk el, hogy a Ferrero Ház titkos szövetségre lépett a Yani Házzal. Amikor kiszedik belőle, az biztos megzavarja majd a hadi helyzetet, és a most alakult Yani–Fayszövetséget. A szamuráj is megjött. Szürke nadrágot, szürke haorit és a hátán katanát viselt. A férfi lapos, gyors pillantásokkal felmérte a helyiséget, és leguggolt az ajtó mellé, hátát a falnak vetve. Taina akárhová ment a hajón, Aguri árnyékként követte, Calderon már értette, amit Eterno Ferrero nem, hogy a lány hogyan maradt életben. Egy normális testőr ezt látványosan tenné, de Aguri olyan „épp arra járok, bámészkodom” nemtörődömséggel csinálta és messziről, Calderon biztos volt benne, csak neki szúrt szemet a dolog. A szamuráj minta volt a tapétán, annyira jelentéktelen, hogy most még Dejneka sem vette észre, noha a nő már kinézte következő ágyvendégnek. Calderon mégis utálta a férfit. Leginkább az zavarta, hogy ezek ketten sosem beszéltek, sosem látta Tainát és Agurit interakció közben, így le sem tudta mérni, milyen jellegű a kapcsolat közöttük. Taina befejezte a beszélgetést Dragonnal, és odajött az asztalhoz. – Közös tévézés? – kérdezte kedvesen, és kissé habozott, hogy leüljön-e. Calderon észrevette az udvariasságot, és tudta, a lány nem akarja zavarni. – Inkább katonai megbeszélés. Jöjjön, Tives.

– Katonai? – A lány csodálkozva helyet foglalt, bár figyelt rá, hogy maradjon köztük egy üres szék. – Gond volt az akcióval? – Minden rendben zajlott. A Ferreróknak most már van ürügyük – felelte Calderon. A terv egyszerű volt. A kémnek kihelyezett veteránok jelentést adnak a többi hajó helyzetéről, és ahol megnő az aktivitás, vagy elkapnak egy tudóst, oda ellátogatnak a Ferrero-hajók. Míg az idősebb nemesek – mint Matteo – kardcsörgetve kellemetlenkednek, alkudoznak vagy könyörögnek az oly fontos Terra tábornokért, addig a fiatalabb Ferrerók behatolnak és kikémlelik a helyzetet, megszerzik a tudós információit. Csak arra kell figyelni, nehogy véletlenül megtalálják a tábornokot is. – Szép ugrás volt Oregontól – szólt közbe Dejneka. – Ő a fegyveres csöves a kukában. Nézze! Dejneka visszatekerte az adást, Taina elismerően figyelte a parancsnok alakítását. – Nagyon profi. Annyira meglepő akció közben látni! Calderon egyetértett, ezt az oldalát nem ismerte az admirálisnak. Amikor kiadta a parancsot, azt hitte, Oregon valami koordináló szerepet vállal, ehelyett az akció legveszélyesebb részére helyezte magát. Ez sokat elmond a főnökükről. A kapitány tarkóján felállt néhány szőrpihe. Oda se kellett pillantania, tudta, a szamuráj bámulja. Aguri állandóan figyelte, talán mert bemutatkozáskor azonnal megkérdőjelezte a Takahashi nevet, és közölte, hogy Tainának nincs ilyen rokoni ága. Akkor a szőke férfi felnevetett, és felfedte az igazi kilétét, egy Hirozi volt. – Mi lesz a következő lépésünk? – kérdezte Taina. Calderon vállat vont, és ingerülten a szamuráj felé intett: – Esetleg előfordulhat, hogy a katonai tanácsadónk katonai tanácsot ad? – Igen, persze, uram. Eddig a hajó biztonsági rendszerét programozta át. Nabuko és Tea nagyon elégedett vele, elmagyarázta nekik, hogyan akadályozhatják meg az észrevétlen behatolást. Taina bólintott a szamurájnak, mire a férfi felállt, és odasétált hozzájuk. Nem volt szükségük beszédre, természetes összhangban voltak, és ez nyugtalanította Calderont.

– Épp a haditervről beszélünk – mondta neki Taina, de nem nézett rá. – Itt? – kérdezte kurtán a férfi. Calderon szájában megkeseredett a nyál. Utálta, hogy a szamurájnak igaza van, az étkező esti nyüzsgése nem épp a legmegfelelőbb hely erre. Felállt, és intett a tiszteknek, hogy tartsanak vele. Kifelé menet látta, hogy az adást megszakítja az egyik Shanti nemes: – És most üljünk le kényelmesen lótuszülésbe, és koncentráljunk a csakráinkra. – Ennyit az esti bokszközvetítésről – szitkozódott Dejneka. Az indiai Shanti Ház igen különösen fogta föl, hogy övék a média felelőssége. Negyedévente valamelyik nemes megvilágosodott, és egy erőszakosabb természetű adás után csobogó vízeséseket, álomszép hegyeket közvetítettek a teljes Galaktikában, a kevésbé spirituális emberiség türelmét jelentősen próbára téve. A kamaszok is csalódottan kiáltottak fel a háromszög alakú ebédlő túlsó sarkában. Átmentek a kapitányi szobába, ahol Calderon mindenkit megkínált egy üveg alkoholmentes itallal, majd magának is készített egy koktélt a bárpultnál. A szamuráj nem kért inni, lazán hátradőlt a fotelban, és a hátáról az ölébe húzta a kardját. – Letehetné azt a bicskát, idegesít, hogy mindig hordja – morogta Alion. A tüsi hajú nő láthatóan nem kedvelte a férfit. – Meztelennek érezném magam nélküle, de gondolom, megérti, hiszen önnél három fegyver is van. Három? Calderon csak kettőről tudott. Még a pult mellett ált, és némán figyelte a közjátékot. Alion fenyegetően előredőlt: – Nem tudja véletlenül, hová tűnt a DNS-vizsgálóm? – Biztos elpakolta valahová. – Mind a kettőt? Aguri gúnyosan felnevetett, amitől semmivé foszlott a korábbi szerénysége és szürkesége. – Kissé paranoid dolog, hogy hajszálakat lopkod, nem gondolja? – Nem. Hogy jutott be a szobámba? – És az enyémbe? – kérdezte Dejneka. – Nem szeretem, ha a bugyijaim között kotorásznak. – Valóban? – kérdezte szemtelenül a szamuráj.

Calderon némán lötykölgette az italát, és figyelt, feltérképezte a másikat. Ez a kis interakció többet elárult Aguriról, mint eddig bármi. A két nő és a férfi úgy viselkedett, ahogy az erőszakszervezetekben szocializálódott emberek, elkezdték kialakítani a hatalmi sorrendet. Aguri bizonyára megszokta, hogy irányít, azonban a másik kettő is. Taina bocsánatkérően közbeszólt, bár valószínűleg hazudott: – A tanácsadó az én kérésemre tesztelte a szobák biztonságát. Hamarosan javaslatot tesz a belső védelem erősítésére. – Ühüm. Aguri szemtelenségére Taina szeme megvillant. A szamuráj arcáról azonnal leolvadt a pimasz vigyor, és tiszteletteljesen folytatta: – Sajnálom, ha problémát okoztam. Holnap megadom az eredményeket Tea ürmérnöknek. Calderon beleivott a poharába. Taina közben kedves szavakkal elsimította a villongást. Calderon szerette nézni, ahogy a lány átveszi az uralmat a helyzet felett; másnak talán egy formás mell, egy kivillanó has kellett a szexuális vágyhoz, de őt ez a kesztyűs kezű hatalom vonzotta, ami Ambrosiából hiányzott, ahogy a nemeslányok többségéből is. Anyja, Elena grófnő volt ilyen, és Calderon már értette, hogy az apját mi hajtotta őrült szenvedéllyel újra és újra abba a hálószobába, ahol néha méreg vagy bilincs várta. Taina azonban más volt. Soha nem ártana neki, és soha nem árulná el. Ha az övé lehetne... Calderon nyelt egyet. Nagyon megkívánta a lányt. A kard sóváran dúdolni kezdett, de Calderon elnyomta. Újabban rendesen viselkedett a lény, és nem zaklatta Tainát. Calderon kicsit furcsállta, hogy reggelente mintha köszönnének egymásnak, és most is meglepve vette észre Taina arcán az apró, felvillanó mosolyt. – Kapitány úr, ha jól értem, az emberei a helyükön vannak, a kémek is és a hajók vezetői is. – Aguri, mióta a hajón van, most először közvetlenül hozzá intézte a szavait. Calderon kényelmesen odasétált az egyik fotelhoz, és letelepedett, szemben a szamurájjal. Kinyújtotta hosszú lábát, majdnem hozzáérve a férfi lábbelijéhez. Látta, Agurit zavarja a közelség. – Önnek hatalmas harci tapasztalata van. Mit tanácsol, mi legyen a következő lépésünk? – kérdezte egyszerűen. A gondolkozásmód maga

az ember. Nem cifrázta, remélte, a szamuráj valóban vezető, és így azonnal bele is sétál a csapdába. Meg is történt. Aguri töprengve ránézett, majd ösztönösen átvette a felkínált irányítást: – A hadgyakorlat szempontjából rendben vagyunk. A Házak eddig kiszámíthatóan viselkedtek. A tudósok keresését mindössze négy Ház végzi. A német Fay család titkos katonai akciókat hajt végre, a Yani Ház, az ausztrál felderítők és bolygógyarmatosítók kalandorokat küldenek mindenhová, és várhatóan spontán behatolásokkal operálnak majd. A Dnyeper Ház, az orosz bányászok és energiagyárosok tegnap már ráköltöttek egy erőművet, mire a kontinens helyi vezető közrendűi jobbnak látták előkeríteni a tudóst, és túszként átadni. Ők a nyílt erőszak hívei, nem kéne szembekerülnünk velük, mert kissé nagy náluk a „leírható veszteség”, minden hadgyakorlatnál előfordul pár halálos baleset. Calderon bólintott. A Dnyeper család fiait holdak bányáiban gyakorlatoztatták, nem mindegyik élte meg a nagykorúságot. A Ferrerók sose házasítottak be hozzájuk senkit, mert a szexualitást is frontális támadásként fogták föl. Bezzeg a Fay család imádta őket. – Az afrikai Beyala családoknak erős értelmiségi kapcsolata van, bár főleg a humán területeken, régészek, történészek és iparművészek között. Ezt valószínűleg lebecsüli a többi Ház, noha a Beyalák szinte biztosan tudják már, melyik tudós hol van. A szakmai szubkultúrákban mindenki ismer mindenkit, a tudósok pedig képtelenek a szakmai világtól elzárva maradni két hónapig. Őket kell figyelni. Calderon elismerően bólintott. Ez jó gondolat, majd továbbítja Matteo felé. – A koreai Min Ház szakmai kapcsolatai erősebbek, ők a technikai eszközök gyártása miatt közvetlen kapcsolatban állnak a természettudományos világgal, de pont ezért most minden Ház rájuk figyel, és ezzel blokkolja is őket a szabad cselekvésben. Ráadásul a tudósok barátai is tisztában vannak vele, kiknek nem kéne elmondani a megsejtett információkat. Calderon arra gondolt, hogyha a kínaiakat nem irtják ki szinte teljesen a tibeti holokauszt miatt, akkor most vezetők lennének, a koreaiak helyett ők látnák el hétköznapi technikai eszközökkel a

világot. A japánok pedig nem elzártan élnének a periférián, hanem egy megbecsült, virágzó kultúra lehetnének. Azonban a történelem utólag nem változtatható. A japánok kiálltak a kínaiak mellett, és ezzel mindörökre elvesztették a jogukat, hogy kardot kapjanak és tagot delegáljanak a császári tanácsba. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Taina egy nagy Ház lánya volna! Még egy ellenséges család sarjai is könnyebben házasságra léphetnek, mint a Ferrero vagyon és a Tivesgei katonaság. – A Shantik a galaktikus közvetítések miatt lépéselőnyben vannak, ők minden látványos akciót előbb tudnak meg, ezért nem kell a kereséssel bajlódniuk, elég a riporterekre figyelniük. Adásba csak tíz órával később mehet egy hadianyag, de ők korábban megkapják. Nem véletlen, hogy utánaeredtek a Békanyálnak a nagy erejű adót észlelve. Nem engedhetik meg, hogy ilyen eszközt más Ház birtokoljon, pláne egy kicsi hajón. Valószínűleg készítettek a hajóról felvételeket, és már beazonosítottak minket. Vadászni fognak ránk. – Igen – bólintott Calderon. – Nem sokáig maradhatunk a Hatos Admiralitás támaszpontjának környékén. De a Ferrero Házat kifelejtette. Véletlenül vagy túl udvarias? -Mindössze utoljára hagytam. A Ferrerók szokott módszere a kémkedés, vesztegetés és a zavarkeltés, persze mindezt csak elegánsan. Alion hümmögött, úgy tűnt számára ez az összefoglaló radikálisan új lehetett. Taina pedig elismerően rámosolygott a szamurájra. – Mindezt tudom – legyintett unottan Calderon. Csak azt nem sejtette, hogy Aguri ennyire ismeri a Házakat. – A mi bajunk viszont a Sexert Ház. Mit gondol róluk? – Henna Sexert lombikgyerek, titokban hozták létre, titokban nevelték, pont azért, hogy szabadon mozoghasson. A Sexert Ház férfi tagjait harminc éve kivégezték, csak az öt év alatti kisfiúkat hagyták életben. A nők nagy része is közrendű gazdag családokba házasodott be, nem akarják a nevet továbbvinni. A Sexert Ház most alig húsz családból áll, és ezeket nők vezetik vagy huszonöt év alatti fiúk. Nemes nem mer beházasodni közéjük, közrendűt meg nem fogadnak be. A Freedom bolygó biotechnológiai gyártósorait hajdan lebombázta a császár, de egy részüket már újjáépítették, és minimális munka is folyik. Kiképeztek egy új tudósgárdát, de amíg kereskedelmi blokád

alatt vannak, addig nincs értelme a fejlesztéseknek és az új vetőmagok gyártásának. – Ejha – morogta elismerően Dejneka. – Ki se néztem magából, hogy a hasizom mellett agya is van. Calderon finoman és jelentőségteljesen elhúzta a száját, majd kiitta a poharából az italt. – Csak ennyi? – Mit szeretne még? – Semmit. – Calderon udvariasan mosolyogva felállt. Tudsz te többet is, gondolta. – Örülök, hogy itt van, maga jó biztonsági szakember. Majd egyeztessen Tea űrmérnökkel, biztos vannak apróbb munkák, amiket el tud végezni. A szamuráj elmosolyodott, valahogy túl udvariasan, amiből Calderon tudta, sikerült kibillentenie az önhittségéből. – Henna Sexert szövetkezett a Demokrata Párttal – vetette oda Aguri. – Lepaktált az anarchistákkal. – Micsoda? – kiáltott egyszerre Alion és Dejneka. A döbbenet kiült az arcukra. – Tudok róla. Ne feledje, én öltem meg Adlert, a Wellston támadóját. – Calderon legyintett. – Adler zsoldos volt, és neki dolgozott, de Sexert csak felhasználja az anarchistákat. Azt hiszem, van valahol gyömbéres keksz. Kérnek? A bárpulthoz ment, letette a poharat, és látványosan keresni kezdte a kekszet. Közben elnyomott egy mosolyt, hátra se kellett néznie, Aguri meghökkent csendjéből tudta, hogy megalázónak tartja a szamuráj, hogy ennyire senkiként kezelik. – Kapitány, Aguri hadi és politikai tapasztalatai nagy hasznunkra lehetnek – mondta Taina. – Biztos vagyok benne, hogy... – Valóban? – Calderon megpördült és gúnyosan közbevágott. Tudta, hogy a tiszteletlenség felingerli a másik férfit, aki Tainát úrnőjeként kezeli. Lekezelően folytatta: – Nem érdekelnek a Sexert családok. Az érdekel, hogy ki áll Henna mögött. Valaki megtanította, hogyan épüljön be minden Házba. Valaki, aki naprakészen ismeri a gyenge pontokat, Khangcen hercegét, a hercegnőét, sőt még az enyémet is. – Csak annyit tudunk, hogy egy nő, de mást semmit – mondta Aguri.

„Tudunk.” Calderon felfigyelt a többes számra. Érezte, jó úton van. – Hát, ez elég szánalmas. Azt hittem, a szamurájok katonai hálózatánál nincs jobb. Ennyit a bálozó unokahúgaim is tudnak. Henna egy jelentéktelen senki. – Az a rohadék Henna sokkal veszélyesebb, mint hiszi! – Aguri talpra szökkent, szavai mögött felizzott az indulat. – Maga mellé állította a népemet! A Mamamotók és vazallusaik szövetségre léptek vele, ők is megindulnak, ha Henna támad! Ha nem lépett volna fel az utolsó Tivesgei, és nem emlékezteti a világomat a becsületre, már vérben fürödne a Galaktika. Taina úrnő megosztotta a szamurájokat, és Takoma-sensei is mellé állt, a halálával sereget adott neki. Azt hiszi, Henna nem veszélyes?! Egy féreg, ami a bőr alá furakodik! Már a maga bőre alatt is ott van. Calderon megdermedt a kitörésre. A kezében ostobán tartotta a süteményes dobozt. Szövetség a jelentős szamurájcsaládokkal? A hír letaglózta, ez olyan politikai horderejű esemény, ami valóban elsöpörheti a császárságot. A szamurájok harmincfős csapatokban a különféle kisebb és nagyobb Házaknak dolgoztak, pont ezért jól ismerték a biztonsági rendszereiket. Még soha nem egyesültek rokonsági alapon, de ha ezt megteszik, ha valaki képes összefogni őket, akkor másfél millió félelmetesen képzett harcos indul meg a világ ellen. A hajózás az egyetlen kérdés, márpedig ha Henna megkapja a jogot a vetőmagszállításra, akkor hatalmas űrhajókat indíthat bárhová, senki nem kérdezi, a silókban mi vagy kik lapulnak. A szamurájon most látszott csak mennyire kimerült, és mennyire pattanásig feszült. – Várjunk, ezt hogy érti? – Alion is talpra ugrott Dejnekával egyetemben. – A rohadt árulók! Ki kéne irtani minden nyomorult szamurájt! A Kawasán is beavatkoztak a szemetek, és kinyírták a vezérkarunkat. – Mind a két vezérkart! – csattant Aguri. – Örüljön neki! Ha a Yaoik nem teszik, ma már a császár is biorobotokat gyártana! – Szóval a Yaoik voltak, igaz a pletyka! – ordított Dejneka is, és indulatosan meglökte Agurit. A következő pillanatban a férfi két villámgyors mozdulatot tett, és az űrgyalogos nem kapott többé levegőt. Fuldokolva hörgött, térdre zuhant, miközben a torkát markolta.

Egyedül Taina ült nyugodtan, kezét az ölében tartva. – Elég – mondta halkan. Aguri arcán düh villant, de engedelmeskedett, és újra rácsapott Dejneka gégéjére. Az űrgyalogos megint kapott levegőt. Alion azonban már fegyvert fogott a szamuráj homlokára. – Vissza – dörrent rá Calderon. – Szükségünk van egymásra! Alion szitkozódott, de leengedte a fegyvert. A két nő és a szamuráj feszülten meredt egymásra. A csendben Taina nyugodt hangja csendült: – Kapitány, kaphatok egy kis kekszet? – Persze – bólintott Calderon. Odavitte az édességet és leült Dejneka üres foteljába, Taina mellé. Mindketten vettek egy gyömbéres szeletet, és miközben a többiek zavartan meredtek rájuk, ők beleharaptak. Összemosolyogtak. *** Taina örült neki, hogy Calderon a parancsnoka. A férfi nyugalma, ellentmondást nem tűrő határozottsága hamar lecsendesítette a kedélyeket. A megbeszélés során Calderon szigorúan zárolta a japán információt, ezt a veteránoknak sem lehet kiadni, mert ha kiszivárog, akkor a császár megelőző csapást mérhet a Zen bolygóra. Alion és Dejneka megértette a felelősség súlyát. Aguri pedig sötéten hallgatott. Taina érezte, hogy a férfit önvád gyötri. Ezért amikor a beszélgetés véget ért, és Calderon egy intéssel elküldte őket, maga után hívta a szamurájt. Nem törődött azzal, ki láthatja a téren beszélgető emberek közül, bementek Taina szobájába. Aguri azonnal térdre borult, homloka a földön koppant. – Szégyenletes módon hibáztam, ostoba büszkeségemben elárultam a hazámat. Nem vagyok méltó arra, hogy szolgáljalak. Kérlek, engedd, hogy magam helyett másik szamurájt hívjak a védelmedre! Taina a lehajtott szőke fejet bámulta. Nem tehetett róla, egyszerűen élvezte, amikor Aguri, ez a makacs, büszke férfi hajlong előtte, eszébe jutott a vitájuk a ruhaboltban, és jókedvre derült tőle. De elnyomta a mosolyát.

– Ha elégedett vagy az eddigi szolgálataimmal, kérlek, engedd meg nekem, hogy szeppukut kövessek el! Ne kelljen más kezétől meghalnom, szégyenbe hozva a családomat, barátaimat. Taina jókedve azonnal elszállt. Ez az idióta szamuráj tényleg megtenné, kibelezné saját magát! – Nem engedhetem, szükségem van rád. – Nem vagyok méltó, hogy a testőröd legyek. Nem vagyok méltó, hogy szamuráj legyek! A mondatból olyan fájdalom, keserűség csendült, hogy Taina kétségbeesetten Takoma bácsira gondolt. Vajon ő mit tenne? Aztán eszébe jutott, amit egyszer Takoma verandája előtt látott. Az öreg szamuráj megértette a „fiait”. Aguri újra könyörögni akart, de Taina egyszerűen nekiesett a férfinak, és indulatosan ott rúgta, ahol érte. – Azt hiszed, a halálba menekülhetsz a feladatod elől? Hogy lehetsz ilyen önző? Itt akarsz hagyni védelem nélkül?! Sezi úrnő téged választott testőrnek, és most az otromba nyavalygásoddal ellenszegülnél neki is? A daimjód vagyok, és nem adok engedélyt a szeppukura! Te nyomorult féreg! Aguri nem védte a testét, csak a padlóra bukva kuporgott, úgy tűrte a rúgásokat. Taina tudta, a szamuráj túljutott a határon, a saját tűrőképessége határain, halálosan kimerült volt, hetek óta ismerős szamurájokat ölt, talán rokonokat is, hogy őt védje; a hajó felszínén túlélt áramütés fizikailag is megviselte; az otthoni helyzet és Takoma halála lelkileg zúzta össze. Jól szabályozott világából kicsöppent oda, ahol nincsenek egyértelmű igenek és nemek, hanem neki kell dönteni, és viselni a döntés súlyát. Aguri ellen fordult a családja, barátai, felhasadt az egység, aminek eddig része volt. A „mi” hiányát igazán csak japánok érthetik. Taina lihegve rúgta, ahol érte, és bevitte a következő lelki ütést is: – Gőgös vagy, az a te bajod! Azt hitted, a Ferrero egy kardozó ficsúr? Esélyed sem volt ellene, bárkiből kiszed bármit! Azon sírsz, hogy elárultad a néped? Azt hiszed, vagy valaki? Azt hiszed, számítasz? Pernye vagy a szélben! Én engedtem, hogy elmondd neki az információt. Semmi nem vagy! Ezt jól jegyezd meg! Taina abbahagyta a verést, már fájt a lába a férfi kemény oldalától. Zihálva a térdére támaszkodott.

– Szedd össze magad, mire kijövök, te ostoba patkány. A lány hangosan sóhajtott, majd átment az apró fürdőbe. Ott fáradtan megmosta az arcát, és a saját tükörképét bámulta. Lelkisegély szamurájoknak... Hát, ez borzalmasan furcsa volt. Takoma ugyanezt csinálta hajdan azon a fenyőverandán; hosszú percekig rugdalta a szeppukut kérő katonát. Aztán odajött őhozzá, a szomszédos épületnél döbbenten ácsorgó kamaszhoz, és cinkosan odasúgta, hogy egy szamurájnak, aki hibázott, büntetés kell, a test fájdalma felszabadítja a lélekét. Vajon Takoma szándékosan tanította? Tudta, hogy egyszer szüksége lesz erre a tudásra? Taina megcsóválta a fejét. Hiányzott neki az öregember, hiányzott a derűje, és az, hogy mindenre akadt válasza. Lezuhanyozott, felvett egy barackszínű, térdig érő selyem hálóinget, és kiment. Aguri már az ajtó mellett ült, félig térdelő helyzetben, és kezében lazán tartotta a katanát. Félig leeresztett szemhéja csalókán békességet sugallt, ám Taina tudta, a férfi villanásnyi idő alatt ölni tudna. Az arcán már semmilyen érzelem nem látszott. – Menj a szobádba – mondta Taina. Aguri felállt, és habozva megjegyezte: – Az ajtód előtt szoktam aludni, a falat borító virágok alatt. Kérlek, ne küldj a szobámba, onnan nem tudlak őrizni. Taina megrökönyödve nézte. – Nem is férsz el a növények alatt! – De igen, állva. Állva alszik. Taina inkább nem mondott semmit, Aguri úgyse fogná fel, hogy ez nem normális dolog. A szobájába parancsolva valószínűleg egész éjjel még ennyit se aludna, húsz év kiképzése nem múlik el nyomtalanul. A testőr helye a test mellett van. – Jól van, maradj a szobámban – mondta kis gondolkozás után. – De aludj, amennyit tudsz, nem vagy hasznomra ilyen kimerültén. – Hai! Aguri visszaült az ajtó mellé, a katanát az ölébe húzta, és lecsukta a szemét. Taina bebújt az ágyba, és pár pillanatig a szamurájt bámulta. Fogadni mert volna rá, hogy a férfi máris elszunnyadt. Vajon Agurinak akad emberi oldala is? Parancsra alszik, parancsra hal meg... Az

űrkorszak őskövülete. Taina gyerekként rajongott a szamurájokért, szuperhősnek látta őket, de élőben roppantul kimerítőek. A másik oldalára fordult, és lecsukta a szemét. *** A halálsikolyok várták. A Wellston folyosóján állt, és a vezérlőt ostromolta. Be kell jutnia a felmentő sereggel! Rohanó léptei alatt szemgolyó fröccsent, szétmálló, szenes lábcsonkon taposott. Zihált az erőfeszítéstől, orrát megtöltötte a halál sülthús-szaga. Lövés villant, elvakította, miközben futott. A folyosón fülsértőén sistergett a lézerágyú hangja, a hőség elviselhetetlenné vált, szemébe verejték folyt. El kell érnie Calderont! Nem halhatsz meg, suttogta iszonyú erőfeszítéssel. – Nem halhatsz meg! Saját elcsukló, rémült kiáltására ébredt, és egy kéz érintésére, valaki megrázta a vállát. Hirtelen felült, nem kapott levegőt, torkában még az égett hús fojtogató bűze ült. Zihált, és ösztönösen átkulcsolta a mellette ülő férfi nyakát. Calderon itt van, most már nem lehet semmi baj. Él. Beleszagolt a férfi nyakába, száját a bőréhez érintette, a keze becsúszott a felsőruházat alá, érezni akarta, hogy a meleg test valóságos, érezni akarta, hogy nincs semmi baj. A férfi visszaölelte, és annyira jó volt a biztonságos karokban. Összesimulva ültek a vaksötétben, aztán Taina felocsúdott. Az álom kábulata teljesen elszállt. Calderon nem lehet itt. Ez Aguri! Mélységes indulat lobbant benne. A körmét belemélyesztette a férfi hátába, és végighúzta dühében: – Mit keresel az ágyamban, te nyomorult?! – Rémálmod volt, sensei. A szamuráj védőn ölelte, Taina azonban ellökte magától. – Soha többé ne merészelj hozzám érni! Aguri azonban tűrte az ütéseket, és nem engedte el. – A Wellston óta álmodsz ilyesmit, vagy most kezdődött? – Eressz!

Aguri habozott, de elengedte. A sötétben nem látták egymás arcát. – Alhatsz rajtam, úrnőm. Ne érts félre, soha nem fogom átlépni a határt, de kardom, vállam, mindenem a tiéd. Ha így jobban tudsz pihenni, engedd meg, hogy a közeledben maradjak. – Mégis, mennyire közel? – kérdezte gúnyosan Taina. – Tudnod kell, hogy én... – Aguri zavartan elharapta a mondatot. Taina összeszorította a fogát. Mi ez? Valami beteg szamurájromantika? – Én csak egy tárgy vagyok – suttogta jóval halkabban, szinte könyörgő hangon a férfi. – Előttem nem kell erősnek látszanod, úrnőm. Taina erre eddig nem gondolt. Eszébe sem jutott, hogy a férfinak ő a kiválasztott, a napló áldott őre, aki egy egész naprendszert tart sakkban pusztán a szavával. De aki mellesleg egy gyönge nő, és éjjelente sikoltozik álmában. Átértelmezte a helyzetet. Ez a bizalomról szólt. Aguri hibázott a kapitány kabinjában, a daimjója büntetést adott, de ha most elutasítja, és nem meri előtte megmutatni a gyengeségét, akkor az újra a bizalom hiányát jelenti. Akkor Aguri értéktelen szemét, nem a gazdája élő pajzsa. Taina felsóhajtott. Miért ilyen bonyolultak a szamurájok? – Feküdj ide! Nesz hallatszott, Aguri ledőlt az ágyra, combja a lányhoz ért. Taina is lefeküdt, és befészkelte magát a férfi karjába. – Ha szexre mersz gondolni, holnap nem ehetsz. – Hai! Tényleg jó volt egy meleg test mellé bújni. A férfiból nyugalom áradt, az ellazult izmok biztonságot sugalltak. A haori kioldódott a mellkasán az előbbi vita alatt, és mikor Taina átölelte, akkor ujja alatt meztelen bőrt érzett. Az rendben, hogy a szamuráj nem gondolhat a szexre, de mi a helyzet vele? Némán szitkozódott. A percek csigalassúsággal teltek. Taina hol lehunyta a szemét, hol a sötétséget bámulta. Képtelen volt visszaaludni. Aguri túl jóképű férfi volt egy testvéri összebújáshoz. Legalább ne lenne ennyire izmos.

Taina elkezdte felidézni a különböző űrhajótípusok navigátori pultjainak kapcsolási rajzát. Az akadémián ezen bármikor el tudott aludni. A tizennégyes panel huzalozása közvetlen kapcsolatban van... a mivel is? A fővezérlő 416-os kábelével. Nyelt egyet, érezte, hogy a tenyere nyirkos lesz, elhúzta a meztelen mellkasról. Aguri karja megmoccant a feje alatt. A férfi átölelte, és megcirógatta a vállát. Taina megdermedt zavarában. Örült, hogy égő arcát elrejti a sötét. A szamuráj újra elkezdte simogatni a hálóingből kibukkanó vállát, ujjával finom köröket írt le. Aztán közelebb húzta őt. Taina nem bírt ellenállni, odabújt, szorosan átölelve. A szelíd mozdulatokból érezte, hogy a szamuráj nem kezdeményez, de hívja, hogy tegyen meg bármit, felajánlja önmagát. Taina félig ráfeküdt, fejét a másik mellkasára tette. Aztán felhúzta a lábát, combja a félig a férfi lábára került. Meghallotta a férfi szívének dobbanását. A nyugodt, egyenletes dobogást. Nem gyorsult fel a szívverése az ő közelségére. Calderon jutott eszébe. Az a pillanat, amikor a férfi átjött a Wellston harca után, és közösen teáztak. Olyan szomjasan nyúlt a kimonója alá, olyan mohón csókolta, hogy Tainának már az emléktől is elakadt a lélegzete. Részben a kard tette, igen, de miután a kapitány lecsatolta és elhajította a lényt a szoba másik felébe, még mindig nyirkos volt a tenyere, tág a pupillája, és olyan vággyal nyúlt hozzá, ahogy férfi még sohasem. Vajon feküdhet valaha is Calderon karjai közt? Hallgathatja a szívét? Ezt a lüktetést, ezt az apró kis hangot, ami elmond mindent szavak nélkül is a másikról? Taina elhúzta a lábát, és keserűen nyelt egyet. Nem erre a testre vágyott, nem ezt a lelket akarta. A hangulat elszállt. Aguri habozásnak tarthatta a mozdulatot, mert áttette a katanát a másik kezébe, és a baljával megcirógatta a lány derekát. Végighúzta az ujját a combján, majd felcsúsztatta a hálóinget. – Kérlek, úrnőm... megtisztelsz, ha... – suttogta. Nem fejezte be, gyengéden, de határozottan Taina öléhez siklott a keze. Taina megfogta a csuklóját és eltolta.

– Kérlek – lehelte kedvesen, bátorítóan a szamuráj. Újra hozzáért volna, de Taina megint megfogta a kezét. – Nem. Talán majd egyszer. De most nem. Talán egyszer. Taina hallgatta a szívdobogást, és érezte a szavai igazságtartalmát. Calderon soha nem lesz az övé, az Ambrosia-féle nemeslányok ágyában forgott eddig is, és újra oda tér vissza. Bárcsak lefeküdt volna a férfival! Legalább a játékszere lehetett volna, legalább egy éjszaka emléke az övé lehetne. Calderon alig érintette meg. Letörölt egy könnycseppet, a lábuk összeért az asztal alatt, de ennyi. Ambrosia viszont nap mint nap a közelében van, a csinos szőke fejével, az implant nélkül is kétszer akkora mellével. Talán egyszer. Igen, el fog jönni az az éjszaka. El fog jönni a pillanat, amikor a magány, a kétségbeesés a szamurájhoz sodorja. Akkor nem fogja megállítani a kezét, nem fog megtörni félúton a mozdulat. Eljön az az idő is, amikor házasságot köt egy szamurájjal. Ebben az egy dologban igaza volt nagyapának: erős férjre van szüksége. A Hirozik már a Mamamotók ellenségei lettek, Takoma bácsi fejét az öreg Hirozi vágta le, ezzel kinyilvánították a hűségüket a Tivesgeik iránt. A tett jutalmat érdemel, közülük célszerű férjet választania. Agurit helytelen lenne, a férfi felesküdött rá, ezzel alárendelte magát neki, de valamelyik rokonát még szívébe, ágyába fogadhatja. A kapitányt el kell felejtenie. Időbe telik, de majd emlékké szelídül az érzelem, ahogy a világon minden. Most azonban még a most van, és a magány. Fájt Calderon hiánya, hiányzott az illata, a csókja, hiányzott az egész lénye. Taina halkan sírni kezdett. A forró könnyek a szamurájra hullottak. – Lenyűgöző férfi, megértem, hogy szereted. Jobban, mint gondolnád, úrnőm. De ez a kapcsolat lehetetlen. Aguri nem mondott többet, mindkét karjával testvériesen átölelte, a kezében tartott katana nekinyomódott a lány oldalának. Jó volt, hogy valaki tudja a titkát. Taina úgy érezte, hatalmas terhet tett le. Csendesen sírt, és tudta, a szamuráj örül a pillanat szépségének, és a megtiszteltetésnek, hogy osztozhat a daimjó gyengeségében.

*** Calderon jókedvűen ment reggelizni. Az éjjel beszélt Matteóval, de nem merte a távközlési eszközökre bízni a titkot, a japán helyzetet, így megbeszélték, hogy ma délelőtt meglátogatja a rokont. A kapitány szájában összefutott a nyál a remek kávé gondolatára. Matteo mindig ínyenc volt, még Ferrero mértékkel mérve is. Kicsit korábban ért az étkezőbe. A legénység tisztelgett, aztán tovább falatozott, de a tiszti asztalnál még csak hárman ültek. Alion épp unottan könyökölt, a Dejneka és Nabuko közötti vitát figyelte. – Igazán megmondhatnád! Ez csak egy műszaki információ. – Nem tartozik ránk – felelte nyűgösen Nabuko. – Hagyj már békén! – Nem lehetsz ennyire undok! Calderon köszönt nekik és leült. Közben felbukkantak a kadétfiúk is az ajtóban, mögöttük Ambrosiával. – Mi a gond? – kérdezte Calderon. A két nő zavartan hallgatott, helyettük Alion felelt: – Tives ajtónyitási statisztikájáról van szó. Este a kedvenc politikai tanácsadónk bement a szobájába. – Na és? – kérdezte értetlenül Calderon. – A kérdés, hogy kijött-e – fújtatott bosszúsan Dejneka, közben a fiúk odaértek az asztalhoz. – Ne a kadétok előtt – mondta figyelmeztetően Nabuko, de az űrgyalogos felcsattant. – Hé! Az én szexuális életem állandó téma a hajón. Csak kíváncsi vagyok, vajon mikor jött ki Aguri a mi kis képmutató személyzetisünk szobájából. Miért, mondtam valami rosszat? Úgy nézek ki, mint aki célozgat valamire?! Calderon nevetségesnek tartotta az ötletet, hogy Taina és a szamuráj nemi életet élhet. A férfi pusztán testőr, és Tainának végre megjött az esze, hogy beengedte a szobájába. Csak idő kérdése, és Aguri lebukott volna a fali növényzet alatt. A szamuráj zseniális tapéta, de ez már az ő képességeit is meghaladja. Calderon hidegen köhintett: – Reggelizhetnénk? Vagy inkább lenyom négyszáz fekvőtámaszt tiszthez nem illő magatartásért? A kadétfiúk leültek és némán vigyorogtak, hogy végre nem velük törli fel valaki a padlót. Dejneka dühösen fújtatott, de nem szólt többet.

Ambrosia Fay is kecsesen leült, de csengő hangon, vidáman megjegyezte: – Fél ötkor távozott. A fiúk már megnézték. Az asztalnál nevetés tört ki, csak Dejneka szitkozódott, nem örült a hírnek. Calderon szeme megrebbent. Tulajdonképpen csak a nemesi családok testőreinek szokásait ismeri, a japánokét nem, vagyis akár... De nem, ez ostobaság! Észrevette, hogy Ambrosia reménykedve figyeli, a nőt nagyon nyugtalanította Taina. Calderon akkor is ízléstelennek tartotta a mondatot. Egy igazi nő sosem féltékeny, hanem hisz magában, mert pontosan tudja, hogy az értéke felbecsülhetetlen. Tea űrmérnök lépett az étkezőbe Tainával beszélgetve, majd megjött Sod professzor és végül a szamuráj. Mind letelepedtek az asztalhoz. Enni kezdtek és semmiségekről folyt a szó. Calderon most érezte, mennyit nőtt a tekintélye, mindenki fegyelmezetten ült és csevegett, még Dejneka is visszafogta magát, némán rágta az előrecsomagolt szendvicsét. Calderon látta, hogy Taina a szamurájra pillant. A lány elpirult, miközben a jóízűen falatozó harcost nézte, majd sürgősen a teájába merült. A kapitányt zavarta a közjáték, utálta, hogy ezek ketten annyira egy húron pendülnek. – Alion, kérem, vegye át ma a hidat. Lemegyek a felszínre, van egy megbeszélésem. – Igen, uram. Calderon reggeli után a szobájába ment és átöltözött egy hímzett, szürke selyemzakóba, ami alól kilógott az ingujj fehér fodra; nadrág helyett bricseszt húzott puha, magas szárú bőrcipővel. Baboa asszonyság a ruhatárról is gondoskodott. Matteo gróf sofőrt és siklót küldött érte, és Calderon örömmel elhagyta a hajót. A rokon vadászháza egy tóparton állt, a harmincszobás apró villa kívülről egyszerű, szolid nemesi laknak tűnt, a Ferrerók sosem hivalkodtak a vagyonukkal. Még a park is csak egyszerű fák és virágok kellemes egyvelegéből állt, látszólag semmi különleges. Mégis, a hely drágább volt, mint a Fay Ház kastélya.

A finom részletek csak hozzáértő szemnek tűntek fel. A zöld tóban igazi halak úszkáltak, noha a környéken mérgező volt a talajvíz. Másik bolygóról kellett földet hozatni és vagy százméteres vastagságban kicserélni, hogy a helyi bíborkén-baktériumok ne tegyék a hidrogénszulfiddal élhetetlenné a vizeket. Az épület belsejében minden kárpit kézzel készült, az ajtófélfákat díszítő üvegberakás féldrágakövekből állt, a padlót valódi márvány fedte. A szem átsiklik a finomságokon, Calderon azonban olyan rég járt Ferrero-házakban, hogy akaratlanul tudatosult benne az, amit hajdan természetesnek vett. Matteo gróf elésietett, most fahéjszínű ruhát viselt, vajszínű körmökkel, melyek fölött, ha megfelelő szögben esett rájuk a fény, gyöngyházcsillogású, nonfiguratív holominta jelent meg a levegőben. Matteo átkarolta és bevezette. A parkban egy tucat hölgy beszélgetett, jöttükre a színes ruhák pillangóként rebbentek szét. Távolabbról lövések hangzottak, a vadászidény már elkezdődött, de a Ferrerók a kicsorduló vörös vagy sárga testnedveket nem tartottak elegánsnak, így robotmadarakra lőttek. Calderon egy kicsit zavarba jött. Hogy viselkedjen? Alexandróként modortalanság lenne, hiszen hivatalosan még halott, Genius Calderonként pedig ízléstelenség bemutatkozni, nem csak a közrendű név miatt, hanem mert közeli családtagok, ismert mindenkit gyerekkora óta. De aztán vidám nemtörődömséggel Matteóra bízta a problémát. – Hadd mutassam be pártfogoltamat, az Illatos bolygókat jól ismerő Gent. Calderon fiatal unokatestvére elegánsan meghajolt, és a mellette álló hölgyek is vidáman kuncogtak. Calderon élvezte a játékosságot, a Gen nemcsak a Genius rövidítése, de japánul illúziót jelent. Ráadásul egy kaján szúrás is akadt benne, Tainára utalt. Matteo gróf mindig is virtuóz módon használta a nyelvet. Jó volt hazaérkezni, jó volt az utalások, csuklóvillantások, gondtalan nevetések földjére lépni. Itt mindig minden Játék volt, néha ugyan halálos, de akkor is élvezettel, örömmel mentek a pusztulásba. Most jött rá, milyen sok terhet hurcol a közrendűek között, és mennyire magányos.

Leültették a villa teraszán, és kérés nélkül is megkapta a kedvenc kávéját, az egyik unokahúg emlékezett rá, mit szeret, és odahozatta az inassal. Míg kevergette az eltérő fajsúly és a speciális készítés miatt folyton rétegekre szétváló, négyszínű italt, meghallgatta a lelkes beszámolókat, mi történt az elmúlt években. Kicsit csodálkozott, hogy miért nem kezdik a megbeszélést, hiszen fontos a téma, de nem sürgette Matteót. Csak lassan tudatosult benne, hogy valami mégis más, mint hajdan. Zorach minden kardra rámorrant, és maga mögé utasította azoknak a családtagoknak a fegyverét is, akikkel most találkozott, akár idősebb viselte, akár suhanc. A férfiak viselkedése azonnal megváltozott, és ezt ösztönösen megérezték a nők is. Tisztelet áradt mindenkiből. Ebédre megérkeztek a kint lövöldöző férfiak is, köztük sokan ott voltak a korábbi tanácskozáson Baboa asszonyság hajóján. A kard előtt tisztelegtek a kardok, és behódoltak az újabb fegyverek. Az asztalnál különös dolog történt. Mind leültek, beszélgettek, miközben kihozták az előételt. A rangban első veszi föl az evőeszközt, ez régi hagyomány a Ferrero családoknál. Azonban Matteo nem nyúlt a villa után, hanem udvariasan várt, ahogy vártak a többiek is. Nem néztek rá, pusztán csevegtek, így Calderonnak kellett némi idő, mire felfogta az üzenetet. Már ő a család feje. Nem az apja. Nyelt egyet, és ölébe terítette a batisztszalvétát, majd megfogta a villát. A rokonok egyszerre mozdultak, és hozzákezdtek az eléjük tett ételhez. Calderon torka összeszorult, nehezen ment le a falat. Matteo bátorítóan rámosolygott, és hogy időt adjon neki, monológba kezdett a fekete kommandós bricseszről, ami pár napja már hódít az alsóbb nemesség körében, de annyira közönséges a szabása, hogy Matteo majdnem párbajra hívott a kardszalonban egy ifjú Ferrero rokont, aki felvette. Calderon mélyen átérezte a bricseszproblémát, legalábbis erre fogta, hogy könnybe lábadt a szeme. A bricsesz mindig is fontos eleme volt egy úriember ruhatárának. Ő a Ház feje. Ez azt jelenti, hogy az apját letartóztatta a császár. Még élnie kell, mert Joszang, az ősi kard nem hívta őt, az utódot, de ez csak idő kérdése.

Apa nem lesz többé. A villa nem koccant a tányéron, a pohár nem remegett meg a kezében, ahogy belekóstolt a zöld lime-koktélba. Tudta, hogy figyelik, de azt is tudta, hogy szeretik és mellette állnak, azért nem siettek szavakba önteni a hírt. Az ízek azonban megszűntek, a felszolgált húsok, ínyencségek többé semmit nem jelentettek már. Hálás volt a verandán töltött órácskáért, az utolsó igazi kávéért, mert többé semmi nem lesz ugyanaz. Az ifjúság, a lázadás ott maradt a napfényes teraszon. Az étkezés végén már más emberként kelt föl az asztaltól. Kapitányként alig száz emberért volt felelős, most pedig számos családért, a nekik dolgozó milliárdokért, a Birodalom kereskedelméért. Mosolygott és megköszönte a kiváló vendéglátást, ahogy apja tette volna, majd kezet csókolt a legidősebb hölgynek, és kérnie sem kellett, a nők kecsesen suhogva elhagyták a termet. A férfiak átsétáltak a kártyaasztalhoz, azonban a paklikhoz senki sem nyúlt. – Apám Őfelsége palotájában van? – Calderon nem kertelt, a családi tanácskozás sosem virágnyelven zajlott, hanem nyers őszinteséggel. – Nem ott. A császár az egyik monostor alá zárta, azt mondta, nem érdemli meg az űrkorszakot sem. – Mit tud a császár? – kérdezte Calderon. – Azt, hogy Ferdinand nem elsőszülött, neked titkos beavatást tartottunk az ő tudta nélkül, és a Tivesgei lány a hajódon van – sorolta Matteo. – Az történt, hogy... – Micsoda? Hol van a nő?! Többen is visszakérdeztek, úgy látszik, ezt Matteón kívül más nem sejtette. – Ott volt akkor is, amikor Baboa hajóján találkoztunk? – kérdezte Allorio, a régi napszörfös barát. – Elment az eszed?! Hogy tehetted ezt a családdal? Miért nem mondtad el? A család felzúdult. Calderon csak felvonta a szemöldökét, Zorach pedig rámorrant a kardokra. Kellemetlen csend támadt. Calderon azonnal tudta, hogy hibázott, ez nem a katonaság, a Ferrerók nem szoktak erőszakkal fegyelmezni,

sem a hatalmukkal villogni. Itt mindenki egyenlő. Vajon az apja hogyan boldogult ennyi fegyelmezetlen és különc emberrel? – Nem kérdeztétek, hol van. A lányt Sexert megpróbálta tőrbe csalni, azért helyeztem biztonságba, a hajón meg tudom védeni. – Ez túl veszélyes – mondta Allorio. – Ha akkor elmondod, elrejthettük volna az egyik palotába, de most már meg kell ölnünk. Nem léphetünk a japánokkal szövetségre, a császár csak a hullája láttán lesz nyugodt. Tainát meggyilkolni?! Calderon visszafogta az ingerültségét, és a kardját is. Annyira, hogy elvesztette a tudata pereméről a többi kardot. Teljesen lezártak ők, ketten, páros magányba kerültek, kirekesztve mindenkit. Matteóra pillantott, a férfi a körmeit nézegette, de lopva őt figyelte. Calderon kinézett a hatalmas üvegablakon. Aztán kényelmesen odasétált, megállt háttal a többieknek és a parkot bámulta, a fák törzsének barna ívét, az árnyékok megnyúlását. A szavak semmit nem jelentenek. Nincs valódi hatalma, elhagyta a családot, szeretik, de nem ismerik, és évek kellenek a bizalom visszaallításához. Hogyan kövessék, ha azt hiszik, hibát hibára halmoz? Érezte, ahogy a háta mögött nő a feszültség. A család pillantásokkal, némán beszélget. Nem kéne hagyni, de Calderon tudta, a kétség újra és újra felbukkanna. Vannak ügyek, amiket érdemes azonnal lerendezni. A család úgy érzi, ő alkalmatlan. Ha pedig egy elsőszülött alkalmatlan... a családnak kötelessége tenni ellene. Meg kell ölni, hogy a második család elsővé válhasson. Zorach hirtelen halálos veszélyt jelzett. Calderon oldalra vetődött, és kardot rántott. Zorach, suttogta a transzba vivő szót, és megszűnt az idő, megtorpant a létezés, a jelen egyetlen hatalmas pillanattá tágult, ahol mindössze a csapások szépsége és tökéletes íve maradt; fém csendült a fémen, embertelen, hideg hangon, a halál hangján, de ő visszafogta a pusztítást, a kezében lapuló őrjöngő hatalmat, a vért szomjazó fegyvert, akinek többé már mindegy volt barát vagy ellenség; néhány hónapja vérből született, és újra erre vágyott, minden vöröslő cseppel egyre többet akart, minden támadóra egyre mohóbban várt, majd kitört Calderon szorításából, és onnantól kettejük között zajlott a lelki harc, a fegyver elé kerülő emberek díszletekké váltak csupán; hussant a kard,

repedt a bőr, húsba csúszott a penge, mohón élvezve a vért, de Calderon nem oldódott föl az egységben, meghallotta a fájdalom kiáltásait, a szétvágott test neszeit, és vasmarokkal visszaszerezte az irányítást; övé a hatalom, ez csak egy kutya, egy nyomorult dög, aki nem irányíthatja a kezét, akit lábhoz kell kényszeríteni a lebegő-libegő, vércseppekkel vegyülő porszemek fénylő sávjában is... – Elég! – kiáltotta Calderon, és olyan dühvei hajította el a kardot, hogy a véres penge beleállt a díszes ajtófélfába. – Még egy ilyen, és kettétörlek, te nyomorult vasdarab! A kard agresszíven füttyögött Calderon elméjében. Megpróbált az agyába nyúlni, és átvenni a hatalmat, ahogy az imént. – Szobafogságot akarsz? Még egyet moccansz, és eltiltalak a Hordozótól! A kard azonnal elcsendesült. Calderon csak most nézett körbe. A helyiségben a széttört asztalokon, szétszóródott, véres kártyalapokon sebesültek hevertek, a fele eszméletlen volt, a másik fele némán, fájdalomtól eltorzult arccal szorította a vérző oldalát, hasát, de mindenki élt. Allorio és két barátja lihegve támaszkodott a térdére, ők is véreztek, de még harcoltak az imént. A legtávolabbi sarokban Matteo állt, kezében egy festett vázával, háta mögött négy idősebb rokonnal. Ők nem rántottak fegyvert. – Normálisak vagytok? – kérdezte Calderon a sebesülteket, és az ősi spanyol nyelven szitkozódott. – Megtámadtok egy olyan kardot, ami gyilkolással tért öntudatra? Mégis, mit hittetek? Hogy meg tudtok ölni? Hogy a kardjaitok viccből kaptak frászt az enyémtől? Allorio kimerültén lihegett: – Meg kellett próbálnunk. Miattad fogoly Eterno! Veszélyezteted a Házat! – Gondolkozz már! Még ti se tudtátok, hogy Tivesgei a hajómon van. Apámat túl hamar csukták le, hatalmas a Galaktika, semmilyen kémhálózat nem dolgozik ilyen gyorsan. Apa rájött a múltkori találkozáson, hogy a lány velem van, és a kardom nem fogja elengedni, de hallgatott, mert sejtette, hogy egy ilyen csetepaté lenne, ha erőszakoskodik. Azt hiszed, vissza tudnám fogni a kardomat, ha a Hordozóját akarnátok megölni? Apa valószínűleg a maga szokásos hajmeresztő módján besétált Őfelsége tanácskozótermébe, és bevallott

mindent, mielőtt mástól tudja meg a császár. Ez az egyetlen magyarázat az időfaktorra. – Ami azt illeti, őfelségét reggelizés közben zavarta meg – jegyezte meg udvariasan Matteo. – Csak azért nem szúrta le Eternót, mert a császárné kézzel hímzett terítője volt az asztalon, amit egy évig készített jegyajándékként. Elmondtam volna, csak olyan forrófejű a mai fiatalság, belekardoznak az ember szavába. Calderon lába elől nyögés hallatszott, majd Matteo legkisebb fia zavartan köhécselni kezdett: – Elnézést, tudom, roppant modortalan kérés, de esetleg kaphatnánk egy orvost? Matteo valamit morgott a mai fiatalság neveltetéséről, hogy a haldoklásukkal az ember szavába vágnak, de azért kiment, és hamarosan a hölgyekkel tért vissza. Calderon értetlenül nézte, hiszen mindenféle testnedv igen illetlen dolognak számít, ráadásul a ruhaköltemények is tönkremennek, nem lehet kimosni belőlük a vért. De fél perc múlva rájött, hogy Matteo pusztán a gyógyulást akarja gyorsítani. A nőkből a meghökkenés után olyan erős érzelem áradt, ami szinte megülte a szobát, és a harc miatt túlérzékeny elméket. Az érintéseik, ahogy a kis orvosi gépeket a testre csúsztatták, a kivillanó csuklók, nyakuk gyönyörű íve, kezük puhasága, karcsú testük illata azonnal újfajta gondolatokat ültetett a Ferrero ifjak fejébe, már nem harcra vágytak, hanem valami egész másra. Míg a Fay lányok érintetlenségét a teljes Házuk védte, addig egy Ferrero lánytól igen nagy udvariatlanság és műveltségi hiány lett volna, ha szűzen megy férjhez, és a párjától kell megtanulnia a szerelem művészetét. A helyiség percek alatt flörtölő fiatalokkal lett tele. És látszott, ma éjjel néhány férfi látogatást fog tenni néhány hölgynél, akik vagy beengedik, vagy lelövetik őket, közös, kellemes Játszmájuktól függően. Calderon hátat fordított a jelenetnek, és az ablakhoz lépett. A parkot bámulta és Tainára gondolt. A lány soha nem érintheti így, és ő soha nem törhet be éjjel egy palotába vagy szamurájoktól őrzött pagodába, hogy kioldjon egy selyemkimonót. Sokáig állt ott, mögötte gépek zümmögése és Matteo gróf szervezkedése hallatszott, aki a verandára kérte a teát.

Aztán Calderon puha kezet érzett a vállán, egy mosolygós, fiatal lány le akarta segíteni róla a szakadt, véres zakót. Ő volt az egyetlen, aki meg merte közelíteni a magányosan álló családfőt. – Majd Allorio – mondta keményen, udvariatlanul Calderon. A hangjára elcsitult mögötte a zaj. A hangulat elszállt. A félmeztelen, vértől még néhol koszos, de bekötözött Allorio odament, és merev mozdulatokkal lesegítette róla a zakót. Calderon kitárta a karját, értésére adva, hogy az elkoszolódott inget is vegye le, mint valami inas. A megaláztatásra Allorio arca megfeszült, de a férfi engedelmeskedett. – Vizet – mondta Calderon. Az előző lány törlőkendőket hozott egy szépen díszített dobozban, de Calderon hátrébb intette. Allorio kezébe vette a nedves kendőt, de képtelen volt megtenni. Képtelen volt ennyire megalázkodni. Calderon megfordult, és a némán figyelő csapatra nézett, majd kivett a lány dobozából egy törlőkendőt. Megszagolta, majd megtörölte a kezét. Utána egy másik kendővel nyugodtan odalépett és elkezdte Allorio válláról letörölni a vért. – Félig Ferrero vagyok, félig azonban katona – mondta, miközben gyengéden letisztogatta a gyerekkori barátot. – Nem baj, ha nem hisztek bennem. A céljaink közösek: mind apámat akarjuk családfőnek. Támogassatok, mert ha meghal, akkor engem kaptok vezetőnek, és erős a gyanúm, hogy ezt egyikünk sem szeretné. Allorio elmosolyodott, és némán dörzsölni kezdte Calderon koszos nyakát. Egymást mosdatták, ami egy idő után fiús csapkodásba csúszott át, a régi barátság szálai még mindig erősek voltak. A légkör megenyhült, és a végén már nevettek. A jókedvet átvették a többiek is. Matteo elismerően bólintott, és Calderon tudta, úgy zongorázott a családon, hogy ez kivívta az idős gróf megbecsülését is. A teát végül nem a teraszon itták meg, hanem a zárt, lehallgatástól védett könyvtárszobában. Az igazi papírkötetek illata betöltötte a helyiséget, a vörösfenyő polcok elé az inasok kerek asztalokat állítottak, majd behozták a forró vizet, töltöttek, és magukra hagyták a férfiakat. A hölgyek nem voltak jelen, elvonultak átöltözni. Calderon kényelmesen helyet foglalt, és miközben ázott a vörös gyümölcstea, megkérte Matteót, hogy számoljon be arról, mi történt a császárnál.

– Amikor legutóbb találkoztatok, elhozott idáig az Aranyszárnyon, úgy ment tovább a császárhoz a Hold Palotába. Kaptam tőle ajándékba harminc kézi orvosi gépet, azt mondta, ha legközelebb benézel, szüksége lesz rá a régi barátaidnak. Azt hittem, viccel. Allorio és a napszörfös fiatalok sürgősen a csészéjükkel kezdtek foglalatoskodni, elvégre, ha nagyon kiázik a fű, sok lesz a teában a csersav. – Eterno szerint őfelsége családja túlságosan sokáig látja vendégül Sexertet. Muszáj eltüntetnie a fiút onnan. A többit szerencsétlen Ferdinandtól tudom, akit persze nem avatott be. – Matteo megcsóválta a fejét. – Eterno berontott őfelsége reggelije közepette, sértődötten közölte, hogy egyes korcs lombikszökevények szerint ő hazaáruló, csak mert az elsőszülöttje két lábbal tapos a szépségen, és elment katonának, ráadásul a kiszemelt Hordozója nem elég hogy nő, de még japán daimjó is. Elege van abból, hogy neki, egyszerű művésznek kell a két őrült Kardszertartása közé állnia, legyen most már a császár feladata, ő itt háborúkat akadályoz meg, ahelyett hogy festene. De most átadta a Házat neked, és ő a lefejezését kéri, a császári megbecsülés ilyetén hiányába amúgy is belehalna. Matteo puhán felnevetett, és kényeskedve belekortyolt a teába, körme felett megcsillant a gyöngyházfényű holokép. A többi családtag is elismerően bólogatott. Calderon elgondolkozva figyelt. – A császár iszonyatosan dühös lett, átvette felette az uralmat a kard, de mielőtt lefejezhette volna Eternót, apád utolsó szavával bocsánatot kért a császárnőtől, hogy tönkreteszi a terítőjét, de hát a műremekek pusztulása mindig bekövetkezik a katonai diktatúrákban. Ekkor a császárné hatalmas veszekedést rendezett, hogy nem bírja tovább, elege van az ősi kardokból és a lefejezésekből, még a reggeli kávéját se tudja vérmentesen meginni, őfelsége kiesett a transzból, és üvöltözni kezdett a feleségével. Lilina hercegnő elájult, a császári család többi tagja is csak növelte a káoszt. Végül apádat letartóztatták. Mivel főnemes, ő választhatta meg a fogsága helyét. Sértettségében egy kazamatát akart láncokkal, meg kenyéren és vízen tengődni. Őfelsége kegyes volt, így most az Indra monostor alatt van. – Láncok? Stílusos – bólogatott Allorio, és pár fiatal. Calderon csendesen beleivott a teájába. – Hogy kapcsolódik mindez Sexerthez?

– Ferdinand, amikor meghallotta a letartóztatás hírét, szinte sokkolta. Te kamaszként már önálló voltál, de neki még harmincévesen is Eterno a talaj. Császári kihallgatást kért, de nem kapott, és ezen annyira felbőszült, hogy tűvé tette Sexertért a palotát, ki akarta hívni párbajra. – Sexert tud vívni? – kérdezték többen meglepve. – Valamennyire megtanult a közrendűektől, de az másféle vívás, és nemesi kardja sincs. Lilina hercegnő elrejtette Hennát, és aztán kimenekítette a palotából. Ferdinand tombolt, majd felhívott, mire én mondtam, hogy ne aggódjon, és hogy apátok bemutatott téged az ősi kardnak. Lehet, hogy hibáztam. Ettől teljesen megdermedt, fél percig szóhoz se jutott. – Ferdinand a Ház gazdasági vezetője, ezt a pozícióját akkor sem fogja elveszíteni, ha én leszek a Ház feje. Ő fog képviselni, semmi nem változik. – Ezt mondtátok neki is? – kérdezte érdeklődve Matteo. – Te és az apád egy húron pendültök, szavak nélkül megértitek egymást, legföljebb nem vagytok hajlandók engedni a vitákban. Ferdinand viszont olyan, mint egy óramű, pontos és fantáziátlan. Azóta sem látták, nem jelent meg a kereskedelmi megbeszéléseken sem. Calderon elgondolkozott. Nem létezik, hogy apa nem látta előre ezt a fejleményt! Vajon miért érdeke az, hogy Ferdinand kiboruljon? – Milyen következményei vannak Ferdi hiányának? – Leálltak a kereskedelmi tárgyalások. Ebből a legfontosabb az uszályok töltőállomásainak közös használata. Sexert... – Matteo döbbenten megakadt, aztán felnevetett. – Sexert hiába indítja el a génkezelt vetőmagokat, nem jutnak át a hajói a Galaktikán, ha nem tud üzemanyagot tankolni. – Azok nem vetőmagok, a silókban szamurájok lennének. Sexert szövetséget kötött az öreg Mamamotóval, aki jelenleg a Zen bolygó legerősebb daimjója. Néma, feszült csend támadt a hírre. Calderon halkan folytatta, a könyvtárszobában most egy kiskanál koccanását sem lehetett hallani. – Ezért kértem a találkozót tőled. Úgy látom, apám már rájött a dologra, és egy lépéssel előttünk jár, ahogy szokott. Jelenleg a japán lázadást fizikailag a csapatszállítás hiánya, lélektanilag pedig a Tivesgei lány gátolja.

– Akkor Eterno a legjobb helyen van. A császár átköltözött a monostorba, és naponta látogatja az apádat, csakhogy veszekedjenek. Apád biztos, hogy elülteti a kétséget benne. – Konkrét bizonyíték nélkül kevés a kétség. Hol van Sexert? – Nem tudjuk. – Hol van Khangcen herceg? – Nem tudjuk – felelte Allorio, aki a kémkedést koordinálta. – Eddig három tudóst kerített elő a többi Ház. Annyi rész-információ volt náluk, hogy a herceg egy holdon van, a környékén rézlelőhely található, és nincs légkör. Ez sok ezer holdra jellemző. – És van egy kis gond – mondta Matteo. – A Dnyeper Ház petíciót nyújtott be ellenünk. Mivel apád, Ferdinand és Terra tábornok is inaktív, nincs, aki vezesse a Ferrero Házat a hadgyakorlaton. A kizárásunkat kérték. – Szerintem azért idegesek, mert berobbantottuk az egyik bányát menekülés közben – vigyorgott Allorio. – Kicsit gyorsan kellett távoznunk. – Ez nem vicces, kölyök, ha kizárnak minket, nem lesz ürügyünk a kémkedésre. Muszáj megtalálnunk a herceget, mielőtt Sexert megöli. – Nem a herceg az elsődleges célpont – szólt közbe Calderon. – Hanem a császár. De csak úgy tudja megölni, ha elpusztítja a kardot. A kérdés, ezt hogyan éri el? Pár pillanatig egymásra bámultak, de senkinek nem volt ötlete. Matteo szólalt meg végül: – Mi legyen a katonai vezetéssel? Oregon admirális közrendű, ő nem veheti át hivatalosan a fővezér posztját. Én se tehetem, csak az Első családból származhat a parancsnok... A középkorú nemes várakozóan elhallgatott. Minden rokon szeme Calderonra irányult. Calderon hosszan, ízesen káromkodott az ősi spanyol nyelven. – Egyszerűen nem igaz, hogy apa még ezt is elérte! Jól van, küldj közleményt a sajtónak, hogy a halottnak hitt Alexandrót megtalálta a család, és a hadgyakorlatot záró bálon hivatalosan is bemutatkozom. A császártól pedig kérj aznapra audienciát, addig pedig jelents be formális katonai parancsnoknak. – Mi lesz, ha őfelsége azonnal látni akar? – A te dolgod, hogy elkerüld. Oldd meg!

– Olyan vagy, mint az apád – sóhajtott félig bosszúsan, félig nevetve Matteo. – Nem esett messze az alma a fájától. Remélem, legalább a házasságod normálisabb lesz, mint az övé volt. – Volt? – visszhangozta Calderon. A gyomrában hatalmas csomó támadt. – Hogy érted azt, hogy volt? Matteo habozva az idősebb férfiakra nézett, akik inkább a teájukra meredtek. A fiatalokon látszott, hogy semmit nem tudnak, kíváncsian várták a választ. – Matteo! – Sajnálom, fiam, de azt hiszem, végleg különköltöznek. Amikor a Wellstonon majdnem meghaltál, apád iszonyúan dühös lett Elena grófnőre, szerinte tudott a támadásról, és meg akart öletni téged. Édesanyád ekkor borzalmasan kiborult, felgyújtotta a Michelangelovillát. – Micsoda? – nyögte döbbenten Calderon. Azt a villát anya építtette az első házassági évfordulójukra, telerakta ősi, földi műkincsekkel, és azóta is a szerelmi fészkük volt. Az egyetlen hely, ahol nem csatáztak egymással. – Igen – sóhajtott Matteo. – A villa negyede leégett, olyan régészeti emlékekkel, hogy apád percekig sírt a romok felett. Ezt soha nem fogja megbocsátani. Elena grófnőt azóta nem látta a család, valahol a perifériákon lehet. Most sem ment el a császárhoz apádért könyörögni. Sajnálom, fiú, azt hittem, tudod. Calderon érezte, hogy kiszárad a szája. A szülei vitáit már megszokta, mindketten erős, szenvedélyes emberek voltak, akik állandóan fegyelmezték magukat és uralkodtak a politikai színtéren, de egymással őszintén csatáztak. Szükségük volt erre a szerelemre, erre a harcra, hogy emberek maradjanak. Nemcsak a véglegesnek tűnő különválás kavarta fel, hanem azok a csomópontok is, amiket hirtelen meglátott. Az apró mozaikok olyan mintázatba rendeződtek, amit nem akart felfogni, nem akart megérteni. Anya valóban tudott a támadásról. Csakhogy apa téved, nem a halálát akarta, aranyat, nemesi ruhákat és baldachinos ágyat küldött a Wellstonra, hogy fogságba essen és eljusson... kihez? Henna Sexerthez. Taina egész nap nyugtalan volt.

Hogy Calderon és a kard hiánya tette, vagy valami előérzet, nem tudta megmondani, mindenestre egyre jobban növekedett benne a vágy, hogy tanácsot kérjen Sezi úrnőtől. A hajón is feszültek voltak az emberek. Taina nem gondolta volna, hogy a kapitány mellett már a szamuráj is férfiidol, és ekkora ingerültséget kelt, hogy ők ketten együtt töltik az éjszakát. Talán fél nap alatt elcsitult volna a dolog, de a helyzetet rontotta, hogy Rory és Dragon kamaszos indulattal kérdőre vonták, hogy megcsalja a kapitányt, akinek a szobájában aludt legutóbb a cirkáló támadása után. Kiderült, látták, hogy Calderon megsimogatja, amikor alszik, és később megnézték az ajtónyitás statisztikáját, és tudják, Taina csak reggel távozott. Ha kapcsolatba hozzák egy férfival, az romantikus, de ha kettővel is, az már aknamező, főleg egy nőkkel ennyire telezsúfolt hajón. Dejneka kiborult, és egy űrgyalogosnál ez nem sima szócsatát jelent. Mindenkibe belekötött, aki élt és mozgott. A kadétok rekordmennyiségű fekvőtámaszt nyomtak, Ambrosia fülbalzsammal kezelhette a növények leveleit, a közlegényeket kirendelte hajósikálásra. Alion pedig csak a vállát vonogatta, és azt mondta, sokkal jobb, ha Dejneka takarít, mintha verekszik, és javasolta Tainának, hogy kicsit menjen levegőzni. Mondjuk le a bolygóra, és lehetőleg sürgősen, ha a bordái épségét meg akarja őrizni. – Hát, ami azt illeti, van a kikötő csomagmegőrzőjében valami, amit elhoznék – mondta habozva Taina. Sezi úrnő naplója és az eredeti jóskövek ott pihentek. – Nagyszerű. Akkor most parancsot adok Oregon admirális meglátogatására – felelte hivatalos hangon, de unottan Alion. – A katonai tanácsadót vigye magával, és mutassa be az admirálisnak. Holnap reggelig meg ne lássam magukat a hajón! Menjenek, hátha addig lenyugszik ez az idióta is. Taina örömmel távozott. Aguri egyáltalán nem akart menni, veszélyesnek tartotta, de amikor kiderült, hogy mi lapul a csomagmegőrzőben, elakadt a szava, a pupillája kitágult, és olyan szenvedéllyel markolta meg a lány vállát, hogy Taina elképedten bámulta. Végre sikerült felizgatnia a szamurájt. Az egyik siklót elvitték, és leszálltak a katonai kikötőben. Aguri egy kölcsönkért ruhában megint kadétnak álcázta magát, és a fejére tett

szemüvegcsíkkal eltüntette a japán vonásait. A katanát is vitte, egy díszes golfzsákba tette, amiről Taina gyanította, hogy a kapitány szekrényéből származhat, de inkább nem kérdezett rá. ő csak egy hátizsákot akasztott a vállára, amibe beleteheti a dobozokat és a szolgálati fegyvert. Odalent az Admiralitás aljában, a kávézóban találták Oregon admirálist. A beesett arcú, öreg tiszt derűsen evett egy vaníliás süteményt. – Ha nem szólnak, hogy jönnek, már hazamentem volna – mondta a kölcsönös tisztelgés után az admirális. – Lemondták a tisztképzőben az előadásomat. Mióta elrabolták az orrom elől Terra tábornokot, rengeteg közszereplésemet törölték. – Sajnálom, uram – mondta Taina kicsit zavartan. Calderon áldásos tevékenységének hála, a többszörösen kitüntetett tisztet ilyen megaláztatás éri. – Ó, én nem sajnálom. Tudja, mikor volt időm utoljára egy kávézóban ücsörögni? Taina elmosolyodott. Még sose látta ennyire emberinek az admirálist. Valahogy jót tett neki a bevetés, az akció megfiatalította. – Uram, hadd mutassam be... – Ne tegye, a helyi sajtó nyitott egy rovatot a Hatos Admiralitásnak. Celebek lettük. Három perc, és itt vannak a riporterek. Oregon bekapta az utolsó falatot, majd letette a villát. Megnyomta az asztal gombját, és az üres tányér lesüllyedt az asztallap alá. – Jöjjenek! Követték az admirálist, aki kivitte őket a parkolóba, majd beültek a siklójába. A parancsnok elsötétítette az üveget, majd egy pillanatra kifelé figyelt. – Mondom, három perc. – A parkoló felé intett, ahol négy közvetítősikló szállt le, melyekből riporterek ugráltak ki, majd rohantak be az épületbe. Fejük körül tucatnyi kémkamera nyüzsgött. – Esős időben öt perc is van, olyankor jóval lassabbak. – Védett a sikló? – kérdezte halkan Aguri. – Igen, egy ügynök barátom lefedte. Szóval maga a katonai tanácsadó. Miért van szüksége Calderonnak tanácsadóra? Egyedül is képes káoszt kelteni. Taina egyszerűbbnek tartotta az igazságot:

– Rendszeresen támadás ér, uram. Takahashi úr igazi neve Hirozi, és az én testőröm. Alion navigátor kérte, mutassam be önnek. – Alion a vezetési stílusáról híres, nem az udvariasságáról. Miért távolította el magukat a hajóról? Taina kínosan feszengett, de többre becsülte a tisztet, mintsem kitérő választ adjon: – Dejneka dühös rám, azt hiszi, viszonyom van a kapitánnyal és Agurival. – És nincs? – Nincs, uram. – Hiba. Maga és a kapitány kiváló páros. Dejnekára meg ráfér némi önuralom – legyintett Oregon, majd végigmérte Agurit. – Vegye le a szemvédőt! A szamuráj megtette. Taina érezte, ahogy a parancsnok felméri a férfit. – Jó. Maga megfelel, épeszűnek tűnik. Elmagyarázná, miért hozta a védett személyt egy olyan pontra, amit biztosan megfigyelnek a támadók? – Tisztában vagyok a kockázattal, de parancsot kaptam, uram. – A kapitányét? – A kapitány nincs a hajón, nemesi megbeszélésen van – mondta halkan Taina. – Én akartam lejönni, mert... – Magát kérdeztem, Tives? – Nem, uram. – Szóval? – Az úrnő el akar hozni valamit a csomagmegőrzőből. – Más nem tudta volna elhozni? Nincs elég kiskorú a hajón, aki két perc alatt feltör egy retinaszkennert? – Oregon megcsóválta a fejét. – A maguk baja ugyanaz, mint a kapitányé. Nem gondolkoznak csapatban. Az árulás kockázata jóval alacsonyabb, mint a magányosan meghozott hibás döntésé. Alion soha nem engedte volna le magát, Tives, ha ismeri a veszélyt. A kapitány meg, feltételezem, nem is sejti, hogy elhagyta a hajót. Taina szégyenkezve hallgatott. Látta, hogy Aguri egyre növekvő tisztelettel figyeli az admirálist. Legalább ennyi haszna volt a szidásnak. – Sok a riporter, már nem szállhatnak ki. Elviszem magukat a csomaghoz, aztán a hajóra. A siklójukat majd vigyék fel automata

vezérléssel. A jövőben pedig nem akarok ilyen magánakciókat látni, világos? – Igen, uram – mondták egyszerre. Oregon kényelmesen hátradőlt az ülésben, és indított. Taina látta, hogy nem automata a vezérlés, hanem kézzel irányít, bizonyára megszokásból, hiszen valaha kapitány volt. Hamar odaértek, a civil kikötő az Admiralitás közelében volt. Oregon leszállt, majd az egyik kis rekeszből elővette a lézerfegyverét. Taina Agurira fintorgott, kissé paranoiásnak tartotta a felettese viselkedését, de a szamuráj komor arccal nézett rá vissza. Kiszálltak, és nyugodt léptekkel bementek az épületbe. Oregon lemaradt, látszólag ténfergett, csak Aguri tartott a lánnyal a csomagmegőrzőig. A hosszú csarnok oldalában fémszekrények álltak, középen, a padokon százak várakoztak, és az élelmiszer-automatákból vett ételeket majszolták. Taina megkereste a szekrényt, és azonosította magát a retinaszkennerrel, majd kivette a két fadobozt, az egyik a naplót, a másik a köveket rejtette. Ahogy a kezében voltak, és megfordult, egy pillanatra feltámadt a szél a zárt csarnokban, meglibbent a kontyából kilógó hajtincs. – Mi volt ez? – suttogta Aguri. – Sezi úrnő – mosolygott rá Taina, és betette a hátizsákjába a két dobozt. – Mondtam, hogy felel. Majd jósolni szeretnék, korábban vak férfit... Aguri hirtelen elkapta a derekát, és sietősen a szekrénynek nyomta. Felhajtotta a szemvédőjét, hogy látszódjon az arca, és ráhajolt a lány szájára, de nem csókolta meg. Taina gyomra összeszorult érezve, hogy a férfi eltakarja őt. – A kendős öregasszonyok továbbmennek, vagy irányt váltanak? – kérdezte Aguri. Taina óvatosan kilesett. – Erre tartanak. – Fuss, sensei! Rohanj! Aguri megpördült, a golfzsákból előkapta a katanát. A vénasszonyok ledobták a kendőt, és öt támadó szamuráj tartott feléjük. Fény villant, és az egyik szamuráj máris halott volt, mire odaérhetett volna Oregon lelőtte.

Óriási sikoltozás támadt körülöttük, az emberek pánikba esve menekültek. Taina nem szökött el. Fegyvert rántott, és leszedte a másodikat, de a maradék három már a nyakukon volt. Aguri futva támadt rájuk, hogy megakassza a rohamot. Két szamurájjal vívott egyszerre, villámgyors mozdulatokkal ide-oda vágott, sakkban tartva mindkettőt, de a harmadik egy könnyed szaltóval átugrotta, és Taina elé lendült. A lány lőtt, reptében oldalba találta a férfit, a bőr feketére sült a lézerlövésre, de a szamuráj összeszorított foggal, puhán, guggolva földet ért. Felpattant, átdobta a másik kezébe a kardot és vágott. Taina hátraugrott, de a kard hegye elérte, és keresztben átlós sebet ejtett a mellkasán. A fájdalomra feljajdult, a vér megfestette az egyenruhát. Szerencsére hátraesett, neki a szekrényeknek. A szamuráj második csapása fémen csendült, aztán a férfi megdermedt, és holtan esett össze, égett nyakszirtjéből sült hús bűze áradt. Oregon újabb lövése is telibe talált. Taina a padlón ülve lőtt, Agurinak a combját súrolta a lézer, de az őt támadó szamurájt az ágyékán érte. A férfi szeme fennakadt, és ájultan zuhant a földre. Az utolsó támadót Aguri lefejezte, majd felragadta Tainát meg a hátizsákot a padlóról, és rohantak kifelé. Oregon csatlakozott hozzájuk, a vállával tört utat a kijáratnál összezsúfolódott, menekülő tömegben. Az emberáradat rejtekében kijutottak az épületből. Odakint azonban a biztonsági őrök körbefogták őket, és fegyvert szegeztek rájuk. Taina a sebét markolta, a meleg vér kicsordult az ujjai között. – Oregon admirális vagyok! Engedjék tovább az embereimet! Itt maradok, és vállalom a felelősséget – kiáltotta az admirális, eldobta a fegyverét és feltette a kezét, aztán halkan hozzátette: – A siklóm vészjelszava mellionl2, menjenek! Taina érezte, ahogy Aguri meglódul vele. A biztonságiak haboztak, nem akarták elengedni kettejüket. – Meg tudják védeni őket még egy szamurájtámadás ellen?! – üvöltötte Oregon. Erre leengedték a fegyvert, és utat nyitottak. Aguri fél karjával őt markolta, másikban a katanát, úgy rohant. Taina szédült, rogyadoztak a lábai, a szeme előtt összemosódtak az arcok, de szívósan szorította a hátizsák szíját. Aztán a szamuráj bevágta őt a siklóba, és felszálltak a géppel.

Aguri minden közlekedési szabályt áthágott, és olyan gyorsan emelkedett föl a sztratoszférába, hogy a lány belepréselődött az ülésbe, a gravitációs kiegyenlítő nem bírta ellensúlyozni az erőhatást. A vágás továbbrepedt, és Taina elájult a fájdalomtól. *** A hajón tért magához, a fehér orvosi szobában feküdt, a kék huzatú, hűvös ágy biztonságot árasztott, és a mellkasa előtt zümmögő robotkar doboza megnyugtatta. Képtelen volt kinyitni a szemét, vagy akár megmoccanni, kiszakadni a fájdalomcsillapítók okozta kábulatból. – Mennyire súlyos? – Calderon baritonja betöltötte a szobát. – Hát... még sosem kezeltem ilyen sebet, de azt hiszem, már elállt a belső vérzés. Gondolom, rendbe jön – mondta idegesen Sod professzor. – Nagyon jó ez a gép, és teljesen automatikus. Azt írta, 1,86 liter vért vesztett, és a vágásmélység átlaga... – Kifelé! – Calderon hangjában ingerültség szikrázott. – Most! Léptek nesze hangzott, a tudós kiment, és Taina érezte, ahogy egy meleg tenyér simul az arcára. A hüvelykujj lágyan cirógatja, aztán egy puha száj érinti a homlokát. A kapitány haja Taina bőrére lógott, jólesően csiklandozta, de ő képtelen volt megmoccanni. – Ha meghalsz én... – A férfi elhallgatott, csak az arca simult Taináéhoz, aztán elhúzódott. – Zorach, vizsgáld meg! Tudni akarom, mennyire súlyos. Tainában homályosan tudatosult, hogy nem érzi a kardot. – Zorach, kérlek! Ne most veszekedjünk... A kard sértődötten füttyentett. – Jól van, mindkettőnknek nehéz napja volt. Kimegyek, vizsgáld meg úgy. De... rendben, megyek már! Taina érezte, hogy Calderon megsimogatja, majd a meztelen hasára egy hűvös fémdarabot helyez, és utána halk léptekkel kimegy. Zorach kedvesen köszöntötte őt, majd dúdolni kezdett, egy új, különös dallamot, Joszang, Joszang, Joszang, énekelte. Még egy kard csatlakozott hozzá, mintha irdatlan messzeségből jönne a hangja, a galaktikán átívelő sötétségből, és dúdolni kezdett. Erő volt ebben a hangban, a szél ősi erejének zúgása, imamalmok csilingelése.

Taina egy hatalmas, kopár fennsíkot látott, és furcsa, derűsen mosolygó, különös, dúdoló embereket, tibeti ruhákban. A háttérben silók fémfalai fénylettek, és Taina látta, ahogy a hatalmas koncentrikus körökben ülő nők, férfiak és gyerekek megfogják egymás kezét... *** Oregon admirálist letartóztatták. A rendőrség rögtön bevitte a repülőtér biztonsági embereit is, akik „a másik két gyilkost elengedték". Az admirálist – a rangjára való tekintettel – pusztán egy üres szobába tették, és felajánlották neki, hogy egyvalakinek telefonálhat. Oregon nemet intett, aztán kényelmesen hátradőlt a székben és lehunyta a szemét. Kit hívott volna? Terra tábornokot, akit ő raboltatott el? Ferrero grófot, aki Kiskrumpli szerint kegyvesztett lett? Vagy a veteránokat, akik szétlőtték volna az épületet annak hallatán, hogy egy önvédelmi akciót gyilkosságnak neveznek? Szamurájok, szitkozódott Oregon. A biztonsági kamerák felvétele már kikerült, és innentől politikai helyzet kérdése, hogy hogyan értelmezik. Ő lőtt először. Ha közrendű katonai tárgyalás lesz, akkor börtön várja; ha kiadják a japánoknak vagy átkerül a Fayek nemesi fennhatósága alá – övék az űrkikötő –, akkor gyors halál. A nemesek nem a hosszú jogászkodás hívei. Ásított. Holnap zengeni fog a világ az ügytől, így ideje aludni, sokáig nem lesz majd rá lehetősége. Tives túléli, erős lány. Csak Calderon se csináljon őrültséget. Talán egy fél órát szunyókálhatott, amikor kinyílt az ajtó. Oregon nem nézett föl. Nem, ezt a hangot nem akarta megismerni. –...tényleg szörnyű eset! Látja, annyira felzaklatott, hogy még a körmeimet sem festettem ki! – Ez igazán... – A rendőrparancsnok, úgy tűnt, nem találja a szavakat. Oregon megértette, ő se szokta. – Ejnye-bejnye, szamurájok a városban, minő káosz! Örülök, hogy elengedte a biztonságiakat, ki tudja, hátha gyilkos kardozók kószálnak még odakint, és az ártatlan csecsemőket veszélyeztetik, a maga helyében igazoltatnám a városban az összes japánnak kinéző alakot. Nézze, szegény admirális is hogy magába roskadt!

Oregon admirális kinyitotta a szemét. Azért a „roskadás” kissé túlzás. Sajnos nem választhatott a börtön és Matteo gróf között, muszáj volt a főnemessel tartania. Kimentek a folyosóra, ahol egy lélek se járt, és Oregon megértette, mi a hatalom. Az egész szárnyat kiürítették, csakhogy a grófot ne zavarják a közrendűek. Az épület előtti téren is magukban voltak, se járókelő, se riporter, sőt kémkamera sem ólálkodott a közelben. Beszálltak Matteo gróf ezüstfényű siklójába, ahol természetesen azonnal kapott egy pohár lilás színű, alkoholmentes bodzapálinkautánzatot. Oregon némán fintorgott, mire a gróf mosolyogva beleöntött még valamit az italba. A vodka erős szaga megcsapta az admirális orrát, és sokkal jobb kedvvel kortyolt bele a pohárba. – Köszönöm, hogy kihozott. Gondolom, a megmentésemért cserébe... – Ó, dehogy! Nem a lekötelezettem. Hát úgy nézek én ki, mint egy Fay? – legyintett Matteo gróf, és a pult alól elővett egy manikűr- és festőkészletet. – Nagyobb problémánk van. Először is ki kell lakkoznom a körmömet, mert különben elindul egy vészforgatókönyv... Oregon meglepve pislogott. Mondjuk, számíthatott rá, hogy a Ferrerók vészriasztásai is abnormálisak. A gróf körmei valószínűleg dekódolt üzenetek, egyszerűbb a sajtóra bízni a képek világgá röpítését, mint titkos kommunikációs hálózatokat építeni. A kérdés, hogy miért mondja el ezt neki? – Tudja, ki az alparancsnok? Látom, igen. Holnap reggel bejelentjük, hogy az elveszett Ferrero gróf él, és átveszi a hadgyakorlat irányítását. Maga hallgasson a sajtó előtt, vissza kell fognia a veteránokat is. A mai eset értelmezését majd elvégzi Alexandro. Ez most aknamező. Kénytelenek vagyunk megtenni a bejelentést, de a maguk akciója miatt olyan hatása lesz, mintha a támadás lenne a kiváltó ok. A baj, hogy a Tivesgei lány léte harcot válthat ki a Házak között, akik félnek egy Ferrero-Tivesgei-szövetségtől. Az, hogy szamurájok a támadók, háborút robbanthat ki a japán bolygókon. Nagyon meg kell gondolnunk, hogy mit mondunk. – És akkor most mit fog tenni Calderon? Matteo kelletlenül sóhajtott: – Fogalmam sincs.

Oregon csak elfintorodott és beleivott a poharába. Nézte, ahogy a férfi kikeni a körmeit egy zöldeskék lakkal. – Mit jelentenek a színek? – Ez passzivitásra inti a többieket. A divatlapok mindennap leközlik az aktuális viseletemet. Most elég a narancssárgáról tudnia, ha az van rajtam, nem mondok igazat, minden nyilatkozatom megtévesztés. Ha lila fehérrel kombinálva, akkor az riasztás, hogy jelentkezzen azonnal a Ház fejénél. Ön mostantól Alexandro közvetlen parancsnoksága alá tartozik, fontos, hogy ezt tudja. Calderon kapitány holnaptól nem létezik, csak Ferrero alparancsnok, és a Békanyál a vezérhajóvá válik. – Értem – mondta egyszerűen Oregon. Matteo várakozóan nézte, aztán töprengve mondta: – Mások faggatóznának, ellenkeznének, vagy csak át akarnák beszélni a helyzetet. Maga nem. Már értem Eterno aggodalmát, attól tart, hogy Alexandro túl jó példát lát. Márpedig ilyen fokú őszinteséggel és katonás becsülettel nem lehet elvezetni egy Házat. Oregon erre nem tudott mit mondani. A célja ellentétes volt az apáéval, ő jó tisztet akart faragni a kölyökből. Más kérdés, hogy szabade. A gróf fáradtan elhallgatott, ahogy aprót zökkent a sikló. – Megérkeztünk, admirális, a háza tetején vagyunk. Ne feledje a sajtócsendet. Oregon udvariasan elköszönt, és távozott. Odahaza elsötétítette az ablakokat – a ház előtt már nyüzsgött pár riporter –, és megnézte az esti híreket. Az űrkikötőbeli harc volt a fő téma, több kamera is rögzítette. Újra és újra megnézte, de nem hibáztak, összehangoltan reagáltak a támadásra, Tives sérülése elkerülhetetlen volt. Belépett a veteránok űrlapfetisiszta-csoportjába. Már javában zajlott a vita, és megértette, hogy Matteo gróf miért hozta ki olyan gyorsan a rendőrségről. Sose tartotta magát különösebben fontos embernek, nem gondolta, hogy ennyire példakép. A régi harcostársak vöröset láttak a dühtől, hogy ő csak az embereit védte, mire lecsukják. Ez előhívott belőlük számos háborús élményt. Sztrájkon, tüntetésen, rendőrségi ostromon gondolkoztak, és Kiskrumpli is, ahelyett hogy csitította volna a kedélyeket, elkezdte megszervezni a behatolást. Oregon helyre tette őket, és áldotta az eget, hogy a Ferrerók ennyire előrelátóak.

Utána rákérdezett Tives állapotára, Alion szerint súlyos volt, de nem halálos. Inkább a kapitány elmeállapota aggasztotta. Calderon órák óta fel-alá sétál az orvosi szoba előtt, ahova nem enged be senkit, mert a kardja bent van. Legutóbb akkor tűnt ennyire furcsának, amikor összeverekedett a sógorával. Alion elköszönt, a hajó már eltávolodott annyira a bolygótól, hogy ugorhassanak. Nem akartak élő céltáblaként a naprendszerben maradni. Oregon admirális is kilépett a beszélgetésből. Eltűnődött azon, vajon belegondolt-e bárki is a Ferrerók közül, hogy Calderon holnapi nyilatkozata felkavarja a régi, közrendű családja és barátai életét? Talán nem ártana tájékoztatni őket is. A flotta rendszerében megvolt Frank Fehling pszichológus száma és lakcíme. Oregon kicsit habozott, lévén késő éjjel, de felhívta a férfi személyi hívóját. Ki volt kapcsolva. Utána megcsörgette a házat is, de az üzenetrögzítő jelentkezett be. – „Itt Ella. Sikerült, lányok, fiúk! Megnyertük a legjobb könyvnek járó díjat, a galaktikus utazást! Egy hónapig ne keressetek, se engem, se ezeket a lökötteket! Csók és köszönet minden szavazatért! Ígérem, új regényötlettel jövök haza!” Oregon értetlenül hallgatta az ujjongást, aztán rákeresett az információra. A bolygó legjobb szerzője elmehetett világ körüli útra a családjával. A nő tényleg szerencsés, hogy ennyi rajongója van. Talán jobb is, hogy nincsenek itthon, amikor Calderon felforgatja az életüket. Oregon ásított egyet, majd úgy gondolta, elteszi magát másnapra. Calderon fel-alá sétált a Békanyálon, nem idegességében, hanem mert a mozgás ébren tartotta. Megint erőn felül teljesített a harcban, a transz kiszívta az erejét. Remélte, hogy a hadgyakorlat végéig megússza, hogy kiderüljön, a lány vele él egy fedél alatt. Mindenképp el kell hallgatni a dolgot, a Házak persze már rájöttek, de az más, mintha nyíltan felvállalná, hiszen akkor állást kell foglalniuk az ügyben. És az, hogy egybeesik az ő fellépése és a Taina elleni támadás, el fogja szabadítani az indulatokat. A japánokhoz a távolság miatt csak holnap ér el a hír, az utolsó Tivesgei vére láttán valószínűleg kitörnek a harcok. Ezt ő sem tudja megfékezni, de ha karanténba teszi őket, akkor gyengíteni tudja a Sexert-párti erőket, és meggátolja, hogy átterjedjen a harc a naprendszeren kívülre.

Az Ősökre! Ezt jelenti családfőnek lenni. Minden felelősséget egyedül viselni. A kis hiba is nagy hibává válik, egy rossz döntésen életek múlnak. Túl nagy ez a hatalom. Bűntudata volt, hogy eddig cserbenhagyta az apját. Fel-alá járkált a központi téren, várta, hogy végezzen a kard, akárhányszor visszament volna Zorach mindig elhessegette. Calderon egyre erősebb féltékenységet érzett, de tartott tőle, ha bemegy, képtelen lesz visszatartani az elméjét attól, hogy mindkettejükkel összeolvadjon. A kinti várakozás azonban végtelen ürességgel töltötte el. Néha a nők meg akarták szólítani, de elhessegette mindet, a bűntudattal teli Dejnekát, az értetlen Aliont, most nem tudott velük foglalkozni. A szamuráj is odament hozzá, és be akart menni. A lábát enyhén húzta, látszott a lézerlövés nyoma, a szakadt haori alól kötés villant, megszúrták a kikötőben, de még nem kezelte a sebet. Calderon csak szárazon közölte, hogy a szamuráj egy támadót ölt meg, Tives kettőt, Oregon szintén kettőt. – El kéne gondolkoznia azon, ki védett meg kit – vetette oda Agurinak. A szamuráj fáradtan bólintott: – Megtettem. Ha az admirális nincs ott, meghalunk. Tainasa-sama védelme mostantól sokkal nehezebb lesz, egyedül nem tudom megóvni. Beszélnem kell vele, szeretném iderendelni a csapatomat, huszonkilenc szamurájt. Mind megbízható, és már a naprendszerben vannak. Calderon megtorpant. Hat egységnyi szamuráj. A Játék egy pillanatra fellobbant benne, máris csomópontokat látott. Fürkészően Agurira nézett. – Ki a vezérük? – Én. – Volt valami apró szomorúság a férfi hangjában. – Tives eszméletlen, ne zavarja feleslegesen, és amúgy is én vagyok a parancsnok. Megadom az engedélyt, a hajóm szívesen lát újabb katonai tanácsadókat. Aguri köszönete jeléül meghajolt, és hozzátette: – Ne a perifériára ugorjunk, közelítsük meg a napot, ott könnyebben felszedjük őket. Calderon bólintott, gyanította, napszörffel jönnek.

– Rendben, szóljon Alion navigátornak. Elmegyek aludni, üljön az ajtó elé, reggelig nem mehet be senki. – Hai! Calderon otthagyta a megkönnyebbült szamurájt, aki a sebesüléseiről megfeledkezve, boldogan telepedett le az ajtó elé, és magához intett egy tébláboló kadétot, hogy a vezérlőbe küldje. Az éjszaka nyugodtan telt, Calderon annyira fáradt volt, hogy egy villanásnyi zuhanás után már nem emlékezett semmire. Másnap reggel pihenten és sokkal vidámabban ébredt. Ez is csak egy Játszma, hatalmas játék, de a szabályai ugyanazok, nem fontos, hogy világméretűek a hatásai. Nemesi ruhát húzott; egy elegáns szürke, hímzett felsőt, bricseszt, majd vörös ékkövet tett a nyakába. A családfő az ékkövek és sálak nyelvén üzen. A vörös a hatalom színe, és a kerek forma engedelmességre utasít. Amit a nyilatkozatban szándékként megemlít, azonnal végrehajtják, külön utasítás nélkül. Amikor kiment, sokan a téren beszélgettek, Calderon látta, az emberek nem tudják hova tenni, hogy Tainát megtámadták, ő nemesi ruhában mászkál, a hajót ezrek hívják, a sajtó mellett a nagy Házak képviselőit is beleértve. – Mondja el nekik, hogy ki vagyok – utasította Aliont, aki az egyik csoport közepén állt, és éppen Sod professzorral vitatkozott. – Majd megszokják, hogy főnemessel dolgoznak. Semmi nem változik, csak dupla bért kapnak, mivel vezérhajó leszünk. – Igen? – kérdezte felcsillanó szemmel Dejneka. Az eddigi bűntudata és rezignáltsága eltűnt. – Ez nagyszerű! Calderon elmosolyodott. – A veszély is nagyobb. Tízkor sajtóközleményt adok ki, onnantól kezdve célponttá válunk. – Annál jobb! – mondta vidáman az űrgyalogos. – Kerítsük már elő Sexertet, olyan szívesen szétlőnék valamit! Calderon fölnevetett, és megveregette Dejneka vállát, amikor elhaladt mellette. Sose gondolta volna, hogy egyszer megkedveli a tisztet. – Rá kell néznem a betegemre, de az az őrült Aguri nem enged be – közölte Illira Sod ellentmondást nem tűrő hangon. Calderon egy pillanatra az orvosi felé figyelt, de már nem érezte a kard elutasító

füttyögését, mint korábban. Zorach szunyókált odabent. Így aztán intett a szép tudósnak, és odamentek az őrködő szamurájhoz. – Jöjjön, magát is megvizsgálja Sod professzor. Mindhárman bementek. Calderon azonnal megtorpant, zavarában azt sem tudta, hova nézzen. A diagnosztikai gép félre volt tolva. A lány öntudatlanul feküdt az ágyon, egyik keze a feje fölé nyújtva, a haja kibontva terült el körülötte. Mindössze nadrágot viselt, felül az apró, kerek melleket már nem takarta a gép. De nem ezért vörösödött el Calderon. A kard még a lány hasán hevert, de kinyitva, Taina álmában jobb kézzel fogta a markolatot, miközben egyik térdét oldalra felhúzta, így az egyenes penge a lába között hevert. – Khm, nos – mondta Illira Sod az erotikus látványra. Calderon nyelt egyet. Pontosan hogy is van az a dolog a japánokkal és a hentai kultúrával? És egyáltalán! Mi történt itt? Olyan indulatot és féltékenységet érzett a saját kardja iránt, hogy csak egy helyben toporgott kínjában. A szamuráj mozdult elsőként, a székre dobott fehér, orvosi köpenyt ráterítette az úrnőjére, a kardot pedig elvette és becsukta, majd a közeli asztalra tette. Zorach egy pillanatra fölébredt az idegen kézre, aztán érzékelte Calderon elméjét, és érzelmeit, majd szinte nyelvet öltve újra elszunnyadt. Ő már megkapta a lánytól, amit akart, és most a tudata kimerülten visszahullt a semmibe. Calderon nem bírta tovább, kimaradt kettejük egyesüléséből, és ez annyira felkavarta, hogy sarkon fordult. Egy halk hang azonban utána szólt: – Parancsnok... Calderon megtorpant, és kelletlenül visszanézett. Nem akart most Tainával beszélni, nem akarta látni a nők reggel szokásos, lustamacskatekintetét, a kisimult arcot. – Mi az a „joszang”, uram? – Tessék? – Calderon nem pont erre számított. – A kard azt énekelte, hogy joszang. És láttam a tibetieket. – Láza van? – kérdezte értetlenül Illira Sod is. Azonnal a diagnosztikai géphez lépett, és megnézte az orvosi adatokat.

Taina felült, melléhez szorította a köpenyt, fekete haja kócosan hullott a vállára. – Most jött be a szobába? – kérdezte feszengve. – Akkor csak álmodtam, hogy...? Beharapta az alsó ajkát, és az arca bíborvörös lett. Calderon legszívesebben segített volna harapdálni azt a szájat. Ha kettesben vannak, talán meg is teszi, így csak zavartan megigazította a nemesi felöltő ujját, a fehér, csipkés kézelő minden ráncát. Az más. Ha Taina vele álmodik, és attól lesz ilyen fülledt hangulat a szobában, nos, az teljesen más. – Nem értem – morogta közben Sod a kijelzőt fürkészve. – A gép éjfél körül üzemzavar miatt leállt. De akkor hol a vágás? Taina Agurira pillantott, mire a szamuráj azonnal reagált: – Biztos működött, csak nem rögzítette az adatokat. Esetleg megnézzük a sebemet? Nagyon fáj az oldalam. Sod azonnal sürgölődni kezdett a szamuráj körül, aki levette a haorit, és békésen tűrte az orvosi kezelést. Taina félredöntötte a fejét. Fekete szeméből egyáltalán nem reggeli lustamacska-tekintet sütött, hanem hívogatás. – Joszang az ősi kardunk neve. – Calderon, mint akit láthatatlan szálak húznak, úgy ment oda, leült az ágy szélére, és halkan, kiszáradt szájjal beszélt. – Idővel az én kardom lesz. – És kik voltak azok az emberek? Olyasminek tűnt, mint a régi, tibeti tömegsír... Csak éltek. – Igen, az Ősök és a tibetiek – mondta szórakozottan Calderon. Hatalmas dolog, amit a lány átélt, de képtelen volt az információra koncentrálni a kerek, mezítelen vállak láttán. Félresimított egy tincset a lány arcából. – Nem szabad – suttogta Taina, de hangosan nyelt, és tekintete az ő szájára rebbent. – Nem – lehelte Calderon is. A fél karját odaadta volna egyetlen csókért. – És amúgy is hamarosan a sajtó elé állok. – Jól van, akkor beprogramozom a kezeléseket – mondta közben Illira Sod Agurinak. – Van egy bordarepedése, egy szúrás a bal oldalán, égésnyom a jobb lábán és karmolások a hátán. Karmolások? Calderon odanézett.

A szamuráj hátán vörös csíkok húzódtak, férfi ilyenre egyetlen módon tehet szert. Egy heves éjszaka során. Aguri nyugtalan pillantást vetett rá, és Taina arcán is rémület cikázott át. Calderon elhúzódott a lánytól. Azonnal elmúlt a vágy, és csak az üresség maradt. Calderon felállt az ágy széléről. Szóval Dejneka gyanúja mégsem akkora ostobaság, ezek ketten egymás karjában töltötték az éjszakát. És egy emlék is beugrott: Taina a császári bálról éjfélkor ment el, de csak hajnalban ért haza. Vajon, akkor ki volt a szerencsés? Talán valamelyik katonás modorú Fay? Vagy inkább egy divatbolond Shanti? – Félreérti – nyögte a lány. – Sehogy nem értem – biztosította Calderon merev arccal. Hány éjszakán át vágyott erre a nőre, aki másnak ilyen bőkezűen osztja a kegyeit! Nevetségesnek érezte magát. Csodálata tárgya annyit ért, mint egy rongyos zsebkendő, amit egymásnak adogatnak a cselédek. Megkerülte az ágyat, és elvette az asztalról a kardját. – Gen – kérlelte Taina. – Tévedsz. A tegezésre Calderon gőgösen felemelte az állát. – Csak pihenjen, Tives. Nem szükséges gyorsan munkába állnia. Biccentett, és kiment, nem érdekelte Taina szánalmas magyarázkodása. Csak megalázná mindkettőjüket. *** Taina nyomorultul érezte magát. Amíg Illira Sod a szamurájjal foglalkozott, ő félrefordította a fejét, és halkan sírt. Mit gondolhat róla Calderon? Akárhányszor azt hiszi, már lezárta a férfihoz fűződő kapcsolatát, Calderon újra közeledik, felparázslik közöttük mindaz, amit elnyomnak, de mielőtt bármi történne, a férfi ellöki őt. Kimerítő ez a játék, belefáradt ebbe a furcsa táncba, az elengedés és a vonzás játékába. Vajon Eterno Ferrero milyen viszonyban van a feleségével? Ennyire viharos az ő kapcsolatuk is? Taina a saját szüleire gondolt, az édesapja és később a nevelőapja is csendes, nyugodt ember volt. Szavak nélkül megértették az anyját, és meghaltak volna érte. Lényegében meg is haltak.

Taina letörölte a könnyeit. Mégis, mit képzel ez a fajankó? Meg se hallgatja? Ez olyan, mint az ősi történetek közül a két ostoba, veronai kamasz, akik ellene szegülnek a családjuknak, és aztán egy kommunikációs baki miatt meghalnak. Calderonban föl sem merült, hogy Aguri hátán akár Dejneka körme is lehetne. Vagy esetleg verekedés nyoma, vagy bármi más... mondjuk tízkörmös szamurájnevelés az éjszaka közepén. Nem, Calderon a maga csalhatatlan felsőbbrendűségével ítél felette, mielőtt a bűnt elkövette volna. És különben is, milyen bűnt? Volt valaha köztük bármi is, akár csak egy rendes csók, nem beszélve egy rendes szeretkezésről? A kamaszromantika izgalmas, de legföljebb húszéves kor alatt. Felnőttként mást jelent a szerelem, sokkal többet szerepelnek benne izzadtan összetapadó testek; és a lelki történés sem a gumikötél rugózásához hasonlító szeret-nem szeret játék, hanem inkább kölcsönös kiteljesedéséről szól. A jóslatban, amit hónapokkal ezelőtt Sezi úrnő adott, az volt, hogy vak férfit szán neki a sors. Hát, ideje Calderon szemét kinyitni! Tetszik, nem tetszik, ő már a kardja Hordozója. Taina dühösen összeszorította a száját. Az éjjel egy rakás tibeti zümmögött a fülébe, és reggelre eltűnt a sebe. Aztán a kardnak japán altatódalt tanított, és mikor elaludt, Calderonnal álmodott. Olyasmit csinált vele, amit élőben kellene megtenniük, méghozzá gyakran és alaposan. Elég volt. Elég a japán politikából! Ezek csak ürügynek használják őt, hogy lemészárolják egymást. Elég a Ferrero Házból is! Mi az, hogy élő ember megtiltja egy transzcendens lénynek, a kardnak, hogy egyesüljenek? Sezi ősanya egyértelműen akarja ezt a kapcsolatot, ahogy Joszang, a Ferrerók ősi kardja is. Taina japánul káromkodott. Egyre többet, és egyre hangosabban. Sod professzor idegesen odament, és a homlokára akarta tenni a kezét, de ő hátrahőkölt. – Hozz kimonót – vakkantotta Agurinak. – És Sezi úrnő dolgait. A férfi azonnal eltolta a gépet, és ment, Sod hiába kiabált vele. A professzor aztán Tainának sorolta, hogy mennyire elmebeteg dolog, hogy egy másik embert rabszolgaként tart, de Taina nem is

figyelt oda. Végül a tudós elment reggelizni, így is elmúlt már kilenc óra. Taina arra gondolt, hogy Calderont akarja. Nem harcol tovább ez ellen a vágy ellen. Ki mondta, hogy egyszerű lesz? Ki mondta, hogy békés lesz? Ha a régi módszerek nem működnek, akkor újakat kell keresni... Oregon admirálisnak igaza van, kettejük sorsa közös. Ez pedig tetszik-nem tetszik, egy Ferrero és Tivesgei szövetséget is jelent. Aguri meghozta a ruhát, majd pár szóval tájékoztatta, mi történt tegnap óta. Taina annyira gyenge volt, hogy a kezét is alig tudta felemelni, mire Aguri gyengéden átöltöztette. Tainában már föl se merült, hogy zavarná a meztelenség a szamuráj előtt. Nehézkesen kontyba tette a haját, de ez is kimerítette. Nem tudott lábra állni, így Aguri beleültette egy antigrav székbe, és tolta. Odakint nagyon örültek neki az emberek, ezernyi kérdést kapott, de csak mosolygásra futotta az erejéből. – Hamarosan tíz óra, nem nézik a kapitány nyilatkozatát? – Az övét? – kérdezte az egyik kadét, és a park felé intett. – Azt mondta, az emberiség várhat, neki tradicionális haj kell. Calderont éppen Fay kadét fésülte, és a félarasznyi hajat megpróbálta pici nemesi hajfonatokba kényszeríteni. A hét fonat a nagy Házakat jelképezte, a nyolcadik, egy rövidre vágott tincs a Sexert Ház bukását. – Mehetnének inkább szobára – mondta valaki halkan, mire nevetés tört ki. Ambrosia illetlenül közel állt hozzá, a melle szinte Calderon arcához ért, de a kapitányt ez láthatóan nem zavarta. Taina csomót érzett a gyomrában. Calderon így viselkedik, ha megsebzik? Azonnal egy másik nőhöz rohan? A kapitány odafordult a nevetésre, és meglátta a lányt. Farkasszemet néztek. Calderon gőgösen elfordította a fejét. Aztán hirtelen visszanézett. Taina tudta, most fogta föl, hogy rajta kimonó van. Elnyomott egy gonosz kis mosolyt. – Menjünk a vezérlőbe, felhívom nagyapát – utasította Agurit. A férfi elindult vele, az orvosi a vezérlő mellett helyezkedett el, így nem kellett átmenniük a téren. Alig két lépés után Calderon kiáltása harsant mögöttük:

– Tives! – Tovább – mondta Taina. – Tives! – Calderon üvöltött és spanyolul káromkodott. – Mondja, hogy nem arra készül, amire készül?! A férfi sietős léptekkel, dühösen utánament. Hajából még hiányzott az utolsó fonat, csak egy apró, vékony, fekete drótspirál árválkodott a helyén, amibe a kadétlány a tincset rögzítette volna. – Csak felhívom a családomat. – Kimonóban, mi? A maga szereplései valahogy mindig azzal járnak, hogy Ferrerókat akar lefejezni a császár. – A maga fellépései pedig megszégyenítést, kirúgást és hasonlókat vonnak maguk után. – Senkit nem hívhat föl! Az egész világ ezt a hajót figyeli, el fogják kapni a kódolt hívást! Nem derülhet ki, hogy a hajón van! – A vallás- és hagyománygyakorlási törvény értelmében nincs joga megakadályozni, hogy bejelentsem, Sezi úrnő naplója nálam van. Vagy a Ferrerók nem becsülik a kultúránkat? És nem értékelik a műkincseket? – Háborút akar?! – Maga okoz háborút! Azt hiszi, ismeri a japán belpolitikát? Azt hiszi, tudja kezelni a helyzetet? Dühösen egymásra meredtek. Az emberek körülöttük értetlenül figyelték a vitát. – Két perccel elmúlt tíz – mondta halkan a szamuráj. Calderon arca dühösen megfeszült. – Tisztában van azzal, mivel játszik? – Igen. Menjen, nyilatkozzon! Amíg magára figyelnek, elküldök egy csendes üzenetet. Meg kell akadályoznom a Zenen a harcokat. Ott élnek a húgaim. Maga szerint kik halnak meg elsőként? Egységben kell dolgoznunk, tudom, hogy dühös rám, de külön-külön gyengék vagyunk, csak akkor... – Taina elhallgatott, túl sokan figyelték őket. A kapitány rögtön megértette, egyszerűen intett Agurinak, hogy kövessék, és elindult a szobája felé. Aguri utánatolta Tainát a lebegő széken. Bementek a nappaliba. Calderon ingerülten fordult feléjük: – Ha azt hiszik, hogy van köztünk valami, akkor a császár és a nagy Házak megindulnak!

– Miért, van? – szúrt egyet Taina. – Mi lenne, ha az igazat nyilatkozná? Calderon mereven nézte, aztán a kemény tekintet megszelídült, és a férfi maga elé bámult, immáron befelé figyelt. Taina ismerte ezt az arcot, Calderon Játszmába kezdett. – Tudom már, hogyan kerítjük elő Khangcen herceget – mondta Calderon, és hirtelen fél térdre ereszkedett előtte. Taina szeme a döbbenettől kerekre tágult. Megdobbant a szíve, és nyirkos lett a tenyere. – Megigazítaná a hajamat? – kérdezte Calderon, és lehajtotta a fejét. Hogy lehet ilyen bolond? Taina szidta magát, hogy egy pillanatig lánykérésként értelmezte a mozdulatot. – Ne reménykedjen, az soha nem fog megtörténni – suttogta megvetően Calderon. Taina megragadta a tincset, és mérgében meghúzta, hogy fájjon, miközben gyorsan befonta és rögzítette. – Kettő percet kap, és csak a műkincsről beszélhet, világos? – mondta hidegen Calderon, és felállt. – Ha bele mer szólni a mondandómba, kihajítom a hajóról. Bementek a hálószobába. Ott egy fotel állt a falnak tolva, úgy hogy az ágy széle se látszódjon, és az aktív sugár már ráirányult. Az emberiség percek óta várakozott az üres fotelt nézve. Calderon a sugár alá sétált, és egy lábmozdulattal arrébb lökte a fotelt. – A nevem Alexandro Ferrero. A továbbiakban a hadgyakorlaton én vezetem a Ferrero Házat... Taina figyelte, ahogy a férfi beszél. Ahogy elegánsan, humorosan arról is ejt pár szót, hogy apja türelmét próbára téve kapitány lett, de természetesen sosem dolgozott, és Utulien Fay tengernagy is tudott a kilétéről. Taina oldalról nézte a szép arcot, és arra gondolt, az adás után már nem csak Fay kadét, hanem többmilliónyi nő lesz a potenciális vetélytársa. – A Wellston tisztjeinek és közlegényeinek köszönöm, hogy titokban tartották, én vezettem a hajó visszafoglalását. Két tiszttársam jelenleg is velem szolgál. Tegnap az egyiküket támadás érte. Calderon oldalra nézett, és kisétált a sugár alól. Aguri betolta Tainát, ügyelve arra, hogy belőle csak a keze látszódjon.

Taina torka összeszorult, most ébredt rá, hogy az egész emberiség figyeli. Zavarában azt tette, mint mihdig. Kihúzta a derekát, és ülve meghajolt. – Üdvözlöm az emberiséget, üdvözlöm hazámat, az Illatos bolygókat. A nevem Tainasa Mamamoto Tivesgei – mindkét nevet kimondta, felvállalta azt is, hogy Mamamoto, vagyis mindkét tábornak a gyermeke. – Szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy jól vagyok. Sezi úrnő naplója és jóskövei is megvannak. Ez idegeneknek csupán felbecsülhetetlen értékű műkincs, de nekünk, japánoknak ennél sokkal több, múltunk egy része és jövőnk záloga. Taina kinyitotta a két fadobozt, és megmutatta az igazi, kézzel írt lapokat, és a szép rendben tartott köveket, melyekből az egyik, a Halál köve kettétörve hevert. – A tegnapi támadás nem sikerült, Sezi úrnő velem volt, figyelmeztetett és megóvott, ahogy korábban a Wellstonon is tette. Tudom, velem lesz a jövőben is, és emlékeztet őseim üzenetére. Értelmetlenül marakodnak a verebek, ám a sólyom tudja, hogy a cél közös. Taina nyugodtan, lassan becsukta a dobozokat, majd meghajolt. Aguri kihúzta a sugár alól. Milyen könnyű felvállalni, hogy az autonómiáért küzd! Ez a valódi cél, minden japán közös álma. Az egymással szemben álló felek ugyanazt akarják elérni, csak más-más úton, egyikük lázadással, a másik békés tárgyalásokkal. A sólyom tudja, hogy a cél közös. Csak azt nem tudja, hogy a csudába fogja elérni. De ez a jövő kérdése, egyelőre a jelent kell túlélni. A kapitány visszasétált. – Van még egy nemzeti hős a hajón, aki kadétként helytállt a Wellstonon, és aki most is velem szolgál. A hölgy a Fay család tagja. Szeretnék nyilvánosan bocsánatot kérni Utulien Fay tengernagytól, és biztosítom a Fay családot, hogy Ambrosia kisasszony és köztem semmi nem történt, erre becsületszavamat adom. Oregon admirális előrelátóan a hajómra parancsolta Tivesgei személyzeti tisztet, nélküle nem hajózhattam volna be a kadétokat. Taina meglepve összeszorította a száját, kis híján felnevetett. Calderon lényegében igazat mondott, csak épp a szövegkörnyezet...

– Érzékenyen érint, ha kószáló szamurájok megpróbálják megölni Tivesgeit. A Wellston harca alatt sajnos elfelejtettünk bemutatkozni, így nem tudtam, hogy egy szamurájcsalád kihaló vérvonalát mentem meg, és ő sem sejtette, hogy egy főnemest hoz vissza a halálból. Le vagyunk kötelezve egymásnak. A hadgyakorlat végéig a hajómon maradok, és szükségem van a tisztre, méghozzá élve. Nem tudom, ki adott parancsot a megtámadására, és nem is érdekel. A japán kolóniák Ferrero-jogokat sértettek, én pedig nem az apám vagyok, hanem balszerencséjükre egy katona. Taina összeráncolta a szemöldökét, nem tetszett neki, milyen irányt vett a beszéd. – Így három napra gazdasági karanténba zárom a naprendszert... Micsoda?!Taina az irdatlan anyagi kárra gondolt, minden kereskedelmi és személyszállítás megállna, kilenc bolygó és hold blokádja ez. Dühösen köhintett. Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne szóljon bele. Calderon a mondat középen hallgatott el. Oldalra fordult, és farkasszemet néztek, majd a kapitány fintorgott. – Rendben. Nem gazdasági karantént kapnak, mivel ez a Tivesgeiszörnyeteg pokollá tenné az életemet. Leszállhatnak a kereskedelmi hajóim. Ellenben három napra lekapcsolom a naprendszer körüli átjátszóállomásokat, minden híradás, szórakozatóműsor, személyes kommunikáció megszűnik mostantól. Aki kifelé figyel, az elveszíti a belső csendjét. Ideje, hogy a nagy szamurájiskolák elgondolkozzanak azon, mi a bushido, és hogy megengedhető-e egy zsúfolt űrrepülőtéren, ártatlan civilek között gyakorolni a véres japán belpolitikát. Köszönöm a figyelmüket. *** Oregon admirális már megszokta, hogy Calderon után „takarít”. Rezignáltan tűrte a káoszt. Két hét telt el a nyilatkozat óta. Az Admiralitás előtt parkoló lakósiklókban tárborozott a sajtó, és volt is mit látniuk. Kardcsörtető Fay nemesek jöttek hozzá, akik azonnal le akarták szedetni Ambrosiát a hajóról, mert nyilvánosan hírbe hozta a kapitány. Calderon kapott vagy hatvan párbajkihívást, amit nem tudtak

átadni neki, mivel a Békanyál nem fogadott civil hívást, és Oregon admirális megtagadta, hogy a katonai csatornán közölhessék. A szöszke Bellerrel fotósorozat készült, hiszen ő volt az a nő, aki majdnem randevúra ment a galaxis legszexibb főnemesével, és ez szintén növelte a káoszt. Fay tengernagy feloldotta a titoktartási parancsot, így a Wellston tisztjei végre boldogan nyilatkoztak, és zengett a sajtó a támadás igazi részleteitől. Az interfészeken Alexandro-fanklubbok alakultak, és kamaszlányok sikoltoztak az Admiralitás előtt, reménykedve, hogy egyszer megpillantják Calderont. A kamaszfiúk új elemeket építettek a Világégés virtuáljátékba, most már rangrejtett főnemessel is lehetett harcolni. Sőt, elindult egy hatalmas verseny, meg kellett keresni egy elrejtett kincstárat. A felnőtt média is Calderonnal foglalkozott, a politikai elemzők boldogan szedték szét a mondatait, és „Éjsötét Napok” néven vonult be a történelembe a japán távközlési blokád. Sokak szerint Tives politikai zseni, és a napló bemutatásával megállította a pár órával korábban kitört harcokat. A Ferrero-féle izolálás pedig összefogásra kényszerítette a japán naprendszer vezetőit, akik így kivégeztették a szélsőséges elemeket. A populáris csatornák főleg a Shanti Ház felháborodását taglalták, akik kártérítést követeltek a Ferrero Háztól, mivel önkényesen beszüntették az ő holoadásaikat is, mire a Ferrerók egy kis darab aranyat küldtek, hivatkozva az unalmas műsorokra, és mellé még kikérték maguknak a fekete kommandós bricsesz ízléstelenségét. Oregon azonban a világméretű botrány mögött egyszerű, józan tervet sejtett, és igaza is lett. A kémnek kihelyezett veteránok jelentették, hogy a nagy Házak vezetői találkoztak, és megbeszélést tartottak. Utána pedig több veteránt is rá akart venni a parancsnoka a „kémkedésre”, pontosabban annak inverz módjára, vagyis hogy elevenítsenek fel pár régi kapcsolatot, és keressenek olyan megbízható ismerősöket, akik bizonyos kiszivárgó információkat eljuttatnának Oregon fülébe. Az űrlapfetisiszta-csoport azon röhögött, hogy a jövőben kettőském-szolgálatot fognak üzemeltetni. Milyen mókás, hogy a nemesek pont az ő kémeiket látják el dezinformációkkal.

Oregon admirális azonban szép csendben összerakta a megszerzett tényeket, és elküldte Calderonnak, aki türelmetlenül várta. Ezek ugyanis valós információk voltak. Vajon a nagy Házak miért „árulják el” saját magukat? Oregon fejébe nem fért a dolog, így találkozót kért Matteo gróftól. A nemes személyesen jött el hozzá. Egyik éjjel landolt Oregon háza tetején, és míg az admirális nadrágot kapott magára, Matteo testőrei megszállták a lakást, és zavaróberendezésekkel hatástalanították az elektronikai eszközöket, köztük a mosógépet, ami utána kedélyes víztócsával árasztotta el a fürdőszobát, majd a nappalit. Míg a testőrök a vizet meregették – a takarítórobotok sem működtek –, Matteo és Oregon átsétált a hálószobába, bár Oregon határozottan feszengett. – A körmömet nézi? Igen, ez egy női arc, a feleségem portréja. Tudja, ma tíz éve hogy meghalt. Csodálkozik? Ó, nem, nem vagyok homoszexuális, az öltözködés és a körmök csak a politikai rangommal járnak. Idővel megszokja az ember, még maga is hozzászokna. Oregon erősen kételkedett a dologban. – Azért hívtam, mert nem értem, mi történik. – Tudom, miért hívott – legyintett a nemes. – Bevallom, azt hittem előbb kerül rá sor, de ön borzalmasan nem kíváncsi, még egy ilyen embert nem láttam! Szörnyű, maga miatt elvesztettem egy fogadást a fiammal szemben. A Házak félnek a Ferrero-Tivesgei-szövetségtől, mellesleg joggal, ezek ketten rám is frászt hoznak... két őrült, forróvérű politikai zseni... Matteo idegesen a fejéhez nyúlt, és megigazította a feketére festett, tradicionális fonatokat. – Alexandro elrejtette a nyilatkozatban a legfontosabb kijelentést: a hadgyakorlat végéig marad egy fedél alatt a Tivesgei lánnyal. Vagyis a Házak bármit megtesznek, hogy minél hamarabb befejeződjön a gyakorlat. Sexert nem számított rá, hogy Alexandro ellene fordítja az őáltala elültetett gyanút. A Házak összefogtak, hogy előkerítsék Khangcen herceget. Oregon megdöbbent a helyzet ilyetén fordulatán. – Értem, de miért akarják, hogy a Ferrerók nyerjenek? Ők is megtalálhatnák. – Ez már nagypolitika. A vezető nemeseket gyerekkoruk óta lekötelezik más Házak, és ők is a többieket. Szerelmek, barátságok,

közös sportélmények, és persze szívességek bonyolult hálózata ez. Most viszont színre lépett egy olyan erőskezű főnemes, aki eddig nem élt köztük; ha veszítenek, az egy elegáns gesztus Alexandra felé. Szívességet tesznek neki, amit később behajthatnak. Ráadásul egy Fay lánnyal kötendő házasság lehetősége is felmerült, márpedig Alexandro túl jó parti, hogy egy kisnemes lánya kaparintsa meg. A Házak kihagyták a Fay családot. Azért segítik Alexandrót, hogy a gyakorlat végén a Fay família ellen kelljen küzdenie. A japán karantén elhitette velük, hogy kedvenc vezérük katonamód gondolkozik, vagyis büszkeségi kérdés számára a hadgyakorlat megnyerése. Remélik, hogy veszít, és csorbát szenved a büszkesége. Ha megalázzák, akkor fuccs a házasságnak. Oregonnak megfájdult a feje, úgy érezte, ennyi bőven elég a nagypolitikából. Jobb szerette, amíg Calderon csak kardszalonokat vert szét. – Tart valami italt? – kérdezte megértően Matteo gráf. – Csak algapálinkát. – Nocsak, algából is készítenek alkoholt? Még nem hallottam róla. Oregon hitetlenkedve bámult rá, a főnemesek tényleg egy másik univerzumban élnek. Hamarosan rájött, nem csak Calderon bírja rosszul az italt, hanem ez családi vonás lehet. Onnan kezdve jól szórakozott.

III. rész, avagy „szólítsatok Ibrahimnak"

C

ALDERON KÉT HÉTIG A LIG JÖTT KI A KAPITÁNYI SZOBÁBÓL.

Mióta hivatalosan katonai parancsnok lett és újra Ferrero, rengeteg kommunikációs feladat hárult rá. Minden Ferrero család megkereste, tiszteletét tette, és ezeket a hívásokat muszáj volt fogadnia, most „kanonizálta” a család. Játszmák százaiban vett részt, minden családfő a célozgatások finom hálóját szőtte, ő pedig megpróbálta átlátni őket, miközben úgy tett, mintha nem értené. Élvezte ezt a fajta küzdelmet, egyszerűen ide való volt, ezek közé a mesteri játékosok közé, pusztán túlzott igazságérzete zavarta régen a Játszmákban. Vajon lehet tiszta kézzel és tiszta szívvel megmaradni a hatalomban? Erre csak a jövő adhat választ. Ambrosia mindennap bevitte neki az ennivalót, és megalkotta a hajfonatait. A lány tudta, mikor kell hallgatni, és ezt szerette benne Calderon. Azt is, hogy nem csinált ügyet a neve meghurcolásából, nem kellett nő-férfi játékokat játszani vele, mert Ambrosia egyszerű volt, mint egy hajóburkolat. Szeretett, de megértette, hogy nem szeretik viszont, és katonaként elfogadta a kudarcot. Meg akarta kapni azt a keveset, amit kaphat: egy névházasságot heti egy udvarias szexszel, mellette pedig az űrt. Hogyan lehet együtt élni egy olyan nővel, akit nem szeretünk? Calderon úgy vélte, nagyon is jól. Taina fáj, Ambrosia nem fáj, és soha nem is fog. A képlet ennyire egyszerű. Calderon naponta egyszer kiment és körbesétált a hajón, beszélt Alion navigátorral, majd elment az edzésre. Tainán átnézett. Ha nagyon muszáj volt, akkor biccentett neki, és a lány sem kereste a kapcsolatot. Calderon gyűlölte, hogy a kardja idegen dallamokat dúdol a nő közelében, és a lány a tudatával megcirógatja a fegyvert, de nem akadályozta meg. Ő maga azonban lezárta az elméjét, és nem kívánt részese lenni kettejük kapcsolatának. Néha eszébe jutott Frank, egy terapeuta, neki is jól jön, ha ez így folyik tovább. Vajon mi lehet a sógorral? Aguri azonban már nehezebb dió volt, Calderonból nem múlt el az indulat, amit a férfi váltott ki belőle. Egyszerűen az a tudat, hogy a testőr minden éjjel Taina szobájában alszik, annyira megalázó volt, hogy csonkolt, véres tetemként szerette volna a szamuráj a folyosón

hagyni. A kard is érezte a gyűlöletet, de valamiért összezavarodva zümmögött. Calderon látta, hogy Aguri is figyeli őt, és ami a legrosszabb, halványan mosolygott. A szamurájcsapat napszörfökkel érkezett, Alion pedig ideges lett, amikor rájött, hogy egyet sem tud bemérni. A férfiak a hajó felszínéhez rögzítették a szörföket, majd „bekopogtak”. A beköltözött szamurájok nyomasztották Calderont. Nem lett tőlük zsúfolt a hajó, pont ez volt a baj, szinte beleolvadtak a falakba. Az előtér felett, a mászókákon aludtak, alulról láthatatlanul. Mindennap őrséget adtak az összes vészkijáratnál, siklónyílásnál, de nem a padlón, hanem a plafon alatt egy árnyékos zugba húzódva. Taina szobája előtt a növényfal mögött is ott lapultak, és Calderon tudta, őt is ugyanúgy őrzik. Alion utálta a szamurájokat. A veteránokat nyomasztotta a jelenlétük, főleg a személytelenségük, de a hajón lévő összes nő idegessé vált tőlük. Próbáltak velük szóba elegyedni, barátkozni, de sosem kaptak választ. Alion azt mesélte, hogy Rory és a kamaszok az első napon „keresd meg a szamurájt” játszottak, de egy egész napra eltűntek, hiába forgatta föl Sod és Nabuko az egész hajót a kölkökért. Calderon erről sosem kérdezte a srácokat. Az edzéseken szamurájok és nők nélkül voltak, csak a kamaszok és a kadétfiúk. Calderon pedig nem csak tornázni járt le. Rory ötlete volt a Világégés bevonása. A fiú örökölte az anyja zsenialitását, csak épp nem arra használta, amit a felnőttek elvártak tőle. Virtuális harcos lett, és a Világégés admincsapatába tartozott. Egy játék, amibe bele van programozva az ismert naprendszerek minden fizikai adata a csillagtérképtől kezdve a lakosság eloszlásán keresztül a nyersanyagokig... és kilencmilliárd a játékosok száma... Szédítő lehetőség. Calderon azonnal felfogta, amikor Rory fél szóval, zavart pimaszsággal segítséget ajánlott. A kémek adatait bevették az adatbázisba, és egy hatalmas keresést futtattak. Még így is túl sok találat volt, több ezer holdra jellemzőek az adatok. Ráadásul voltak aktuális információk is, minthogy „egy tonnányi űrszemét állt pályára a hold körül”. De mire való a kilencmilliárd játékos? Kiírtak egy versenyt, csinos pénzösszeggel, ami lázba hozta a fiatalokat. Mivel a Világégés nem

galaktikus hálózat – a távközlést tilos terhelni játékkal –, hanem bolygószintű csoportosulásokban folyt a játék, ezért a működtetés hatalmas szervezést igényelt az adminoktól. A káosz mögött eltűnt a kicsi, unalmas pályázat, ami biztos pénzt hozott, és ami az amatőr űrszörfösöknek és siklóversenyzőknek szólt. A naprendszerük környékén bizonyos területekről új felvételeket kellett készíteniük. Holdakról. Az információkat a kadétfiúk rendszerezték, akiket Tea űrmérnök békén hagyott, mivel a hajón nem volt technikai hiba, és ő annyira unatkozott, hogy új fegyvert kezdett tervezni. Az egyik délben Rory és Dragon berontott Calderonhoz. Rory vigyorgott és lelkesen újságolta: – Megvan a herceg! Az S6B6l8-as holdon kell lennie! Látszik egy új bázis a felvételeken. Calderon azonnal felpattant a számítógép mellől, és örömmel megszorította a fiúk kezét, nagyon büszke volt rájuk. Éjt nappallá téve dolgoztak, elemeztek, szerveztek, rászolgáltak az elismerésre. Átsietett a vezérlőbe, ahol Alion és a tisztek csodálkozva néztek rá. Meglepetésére Taina a navigátori székben ült, épp számolt. Az elmúlt napokban találomra ugráltak a naprendszerek között, alapvetően rejtőzködtek, de Calderonnak sejtelme sem volt róla, ki vezeti a hajót. – Valószínűleg megvan a herceg. Alion, új irány: az S6B6l8-as hold. – Ismerős a száma. Jártunk ott? – Nabuko elgondolkozva vakarta a tetoválását. Alion rákeresett az útvonalakra: – Az elmúlt két évben biztos nem. Mehetünk, uram? – Persze! – mondta vidáman Calderon, és leült a kapitányi székbe. – Uram, mi a ter... – kezdte Tives, de Calderon leintette. – Ha lehet, kíméljen meg a kommunikációtól. Taina erre felállt, udvariasan meghajolt, és szó nélkül kiment. Calderon meglepődött, csípős választ várt, nem halk lépteket. Látta, a vezérlőben lévő négy nő összenéz és némán, szemrebbenésekkel kommunikál. Dejneka a fogát szívja, a szép orrnyergű Mina Dei-Anang szelíden csóválja a fejét, Nabuko szokásához híven Alion reakcióját figyeli, a cinikus navigátornő pedig mindenkit rendreutasít egyetlen pillantással.

– Valami gondjuk van? – kérdezte ingerülten Calderon, de nem várt választ. – Nem ő a navigátor, nem hiányzik a vezérlőből. Calderon nem foglalkozott tovább a dologgal. Intett Alionnak, menjen távolabb, mire a nő átült a navigátori székbe. Calderon magára húzta a hagymát, és az alparancsnoki kóddal titkosított üzenetet küldött az alája tartozó négy Admiralitásnak, és tájékoztatta őket a herceg lehetséges helyzetéről. Három admirálist és annak zászlóshajóit elterelő csapatmozgásokra utasította, meg kellett támadniuk a többi Ház hajóit. Calderon tudta, a nemesek már „eladták” neki a hadgyakorlatot, de a flották kapitányai erről nem tudtak, és az unatkozó ellenségnél nincs rosszabb. Mindegy, hogy győznek vagy veszítenek a helyi harcokban, hadd játszanak egy kicsit, a lényeg úgyis máshol dől el. Az utolsó Admiralitást, Oregon embereit pedig odarendelte a holdhoz. Ez hatalmas tűzerő volt egy kis bázis ellen, de várhatóan az adott naprendszer csapdákkal lesz tele. Ráadásul Henna Sexert is rég hallatott már magáról, valószínűleg felkészült a szükséges ellenlépések megtételére. Nyilván arra számít, hogy majd egyedül megy felderíteni. Azt várhatja. – Mennyi idő, míg a holdhoz érünk? – Attól függ. Három nap, ha folyamatosan ugrunk. Félelmetes ez az új hajtómű. – Alion élvezettel csettintett. – Az ugrásoknak ugyebár belső idejük van, de csak a nagyobb bolygók gravitációs mezejét érzékelve tudunk kilépni, és utána a bolygótól valós idejű hajózással lehet eltávolodni. Ez a kicsike viszont képes érzékelni kisbolygókat, holdakat is. Ráadásul a gravitációs téren belüli mikrougrások is gyorsítanak minket. Az elmúlt napokban ezzel játszottunk, Tives azt mondta... – Nagyszerű! Tervezze meg az útvonalat! – Calderon szándékosan vágott közbe, nem érdekelte Taina. – Figyeljen rá, hogy félnaponként átjátszóállomás közelében legyünk, parancsnokként nem lehetek vak, tudnom kell a hadgyakorlat fejleményeiről. – Rendben. Akkor lassabbak leszünk. – Alion habozott. – Megenged egy megjegyzést? – Hallgatom. – Kicsit nyomasztó, hogy Tives és ön... – Másvalami? – kérdezte hidegen Calderon.

– Igen, nekem illemtani problémám van – mondta nyersen Dejneka. – Hogy kell udvariasan azt mondani egy főnemesnek, hogy idióta hülye, aki azt a másik idióta hülyét hergeli, aki harminc gyilkológépnek parancsol? Valahogy szegényesek a nyelvi eszközeim, uram. Calderon megdermedt. Dejnekának igaza van. Ijesztő, mennyire bízik Tainában. A lány egyet csettinthetne, és foglyul ejthetné a teljes hajó legénységét, köztük őt is. Nem tudja, milyen politikai játszmát játszik a nő. És azt sem tudhatja, az eddigi hűsége az elutasítás után nem illant-e el. Taina nem Ambrosia, aki hűséges kutyaszemekkel követi minden mozdulatát. – Köszönöm, hogy szóltak – mondta csendesen. Alion arról is tájékoztatta, hogy a legénység megpróbált beszélgetésbe elegyedni a szamurájokkal, de azok némák voltak, nem reagáltak, és ez eleinte dühítő volt, hiszen itt van ez a sok egyedülálló férfi, meg magányos nő, akik praktikusabban is eltölthetnék a szabadidejüket. Viszont most már nyomasztó a hangulat az egész hajón. Calderon egyre komorabban figyelt. Pár nap múlva szüksége lesz minden emberre, nem lehet feszültség a hajón. Így hát ebédidőben csatlakozott a tisztekhez, és leült az étkezőben a hosszú asztal végébe. A beszélgetés nehezen indult, a tisztek és kadétok nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy ő egy főnemes és katonai vezető, de Calderon megdicsérte a kadétokat, hogy besegítettek a Világégés szervezésébe, és így talán megvan a herceg. Innen kezdve feloldódtak, és örömmel ettek. – Mit gondol, Tives? Esetleg a jövőben Rory és a másik három fiatal szárnysegédem is velünk étkezhetne. Taina úgy tett, mintha nem hallaná és újra a szájához emelte a leveses csészét, soha nem használt kanalat. Szemben vele, Dejneka mellett a szamuráj ült, ő várakozóan leeresztette a villát. – Bocsánat, hogy olyan udvariatlan voltam korábban. – Calderon csevegni próbált, de Taina a kard előtt is bezárta az agyát. Az eddigi kölcsönös érdeklődés helyett most fekete fal húzódott közöttük, amit a férfi is érzékelt. Calderon nyugtalanná vált. Rosszabb a helyzet, mint gondolta. Kínjában egyre elbűvölőbb lett, mire a lány egyre merevebb. Végül Taina megszólalt:

– Mit szeretne, parancsnok? Calderon látta, a teljes asztal őket figyeli. Gőgösen felemelte az állát. Már nem volt udvarias. Ha Tives nem akar civilizált beszélgetést, hát nem muszáj. – A legénység tart a szamurájoktól. Szeretném, ha az emberei kedvesebbek lennének. – Kedvesebbek? – visszhangozta Taina. – Értem. A lány japánra fordította a szót, és megparancsolta Agurinak, hogy aki nincs őrségben, az napi egy órát köteles kedvesnek lenni. Calderon keveset tudott japánul, és csak nagyjából értette a férfi válaszát, hogy amíg a hajó áll, és nagy erejű hívásokat továbbít, addig megkettőzött őrségben vannak, a maradék négy óra alvásidőt és az egy óra edzést meg nem kurtítaná meg. Ez a bolygó túl forgalmas, a hajó pedig feltűnő a hatalmas antennarendszerrel. – Tudom. Fél napot még itt vagyunk, mert a kapitány válaszra vár – felelte a lány. Japánul magasabb hangon beszélt, Calderon úgy érezte, ettől vidám csiviteléssé vált a korántsem szívderítő beszélgetés. – Mától nem véletlenszerű ugrásokat végzünk, hanem egyenesen haladunk egy hold felé. – Akkor bemérnek minket, sensei. Mindkettőtökre kivégzési parancs van érvényben. – Nem akarom ezzel nyugtalanítani a legénységet. Érzik a feszültségeteket. Legalább egyetek velük, és csatlakozz a kapitány edzéséhez, a tér őrsége pedig üljön a padokra. – Hai. Calderon igyekezett palástolni a döbbenetét. Aztán rájött, a lány tudja, hogy ő beszél pár szót japánul, vagyis szándékosan fedte fel előtte a helyzetet. – Rendben, az embereim kedvesek lesznek – mondta Taina immár a közös galaktikus nyelven, és egy pillantást sem vetve rá újra belekortyolt a forró algalevesbe. – Köszönöm – felelte egy árnyalattal melegebben Calderon. Nem tudta, mit mondjon. Megértette az elegáns leckét, a lány már nem a beosztottja, hanem katonai erő, és mint ilyet, nem hagyhatja figyelmen kívül. Akkor sem, ha érzelmileg képtelen elviselni a közelségét. Így aztán ebéd után megkérte, hogy jöjjön a vezérlőbe.

Nem igazán beszélgettek, Calderonnak nem volt mit mondania, a lány meg nem akart csevegni. Calderon behívatta a kamaszokat és hivatalosan, napi parancsban megdicsérte őket. Dragon arca ragyogott, nála büszkébb már csak az anyja, Nabuko volt. Most nem karmolászta magát, hanem vidáman mosolygott. Aztán Calderon elbocsátotta a fiúkat, mert üzenet jött. Az Admiralitások mind visszaigazolták a parancsot, küldtek az elterelő csapatmozgásokról egy haditervet, és megindult az összevont akció. Calderon utasítására a Békanyál is továbbindult, elvégezték az első mikrougrást. Hirtelen iszonyatos szédülés tört rájuk, Nabuko a szájára szorította a kezét, hogy ne hányjon, Calderon pedig a kettős látását próbálta legyűrni. – Mi a fene volt ez? – csattant föl Alion, és azonnal hívta az űrmérnököt. – Tea, belepiszkáltál a hajtóműbe? Ennek simán kellett volna mennie. – A hajtómű jó, ez vezérlési hiba – jött a válasz a rádión át. Calderonnak hirtelen rossz érzése támadt. A kard ugyanis felébredt és nyugtalanul figyelt. – Itt Sod. Mit műveltek már megint? – A tudós is bejelentkezett, a hangja ingerültnek tűnt. Mikor hallotta, hogy nem technikai hiba, és Tives számításai is jók, akkor lekezelően, tanárnős stílusban megjegyezte: – Ha minden jó, akkor az alapoknál van gond. Az egyik változó módosult. – Nabuko, nézd meg a hajó tömegét! – csattant föl Alion, és fegyvert rántott, ahogy Dejneka is. – Istenem, másfél tonnával nagyobb a súlyunk! Behatolók! – Maguk ketten menjenek! Dei-Anang, Nabuko marad – parancsolta Calderon, és benyomta a vészjelzést. – Tives, maga nem moccan innen, a vezérlő a legjobban védhető hely. A kard hangos szisszenéssel kinyílt a kezében, és valahogy eltűnt az elmúlt napok nyomasztó dühe. Tainát védeni... Ez annyira jó dolog, ez a legszebb Játszma. Calderon most értette meg, nem akarja elengedni a lányt. Képtelen rá. Az sem baj, ha Taina nem szereti, az sem számít, ha elárulja. Védeni akarja, mert ő a

legfontosabb, nélküle üressé válik minden. Egész életében ott akar állni, karddal a kezében a szeretett nő előtt. *** Taina félt. Bekapcsolták a kamerákat, így minden pillanatát látták a téren zajló véres harcnak. Az idegenek kaméleon jellegű napszörfös ruhát viseltek, ami azonnal felvette a környezet színét. Amikor a szürke ruhás szamurájokkal harcoltak, elszürkültek maguk is, amikor a zöld levelekhez csapódtak, vidám színkavalkáddá vált a helyiség, és amikor vér fröccsent, a vörös dominált mindenhol. Taina idegesen markolta a fegyverét, rosszabb volt nézni, ahogy repül a dobócsillag, és sikoltva összecsuklik a fájdalomtól valamelyik lány, mint kint lenni és harcolni. A szamurájok félelmetesen gyorsan mozogtak, mind a két fél harcosai csak pörögtek, ugrottak, szúrtak, és épp ezért képtelenség volt lőni, a falhoz szorult közlegények haboztak. Viszont aki fedezék nélkül állt, hamar belefutott egy-egy eldobott tőrbe vagy csillagba. – Csak Dragont, csak Dragont ne – ismételgette Nabuko, mint valami imát, a fiáért aggódva. Mina Dei-Anang kétségbeesetten feljajdult minden nagyobb vágásnál, de a hangját elnyomta a kinti jajgatás, lézerszisszenés, összecsattanó kardpengék zaja. Látták a képernyőkön át, hogy Dejneka és Alion bevackolta magát egy-egy bokor mögé, ők voltak az egyetlenek, akik lőni mertek, precízen szétégettek minden szabadon hagyott testrészt. A lövések néha súrolták a saját harcosaikat is, de telibe mindig csak az ellenséget kapták. Az egyik támadó hasba szúrt egy fiatal szamurájt, és Taina kétségbeesetten nézte, ahogy a férfi előregörnyed, majd teste a padlón csattan. Úgy halt meg őérte, hogy még a nevét se tudta. Taina annyira összeszorította a száját, hogy csikorogtak a fogai. – Iku! – kiáltották többen. Aguri iszonyatos dühvei felragadta az egyik halott kardját, és áthajította a téren, hátba szúrva a gyilkost, aki a vezérlő felé indult. – Ide akarnak bejutni – kiáltotta Nabuko, végre megértve, mire megy ki a harc.

Tainát újra elfogta a rettegés. Nincs olyan zug, ahova egy szamuráj ne tudna behatolni. – Holnap tartsunk közös edzést – mondta tűnődve Calderon. – Az embereink akadályozzák egymást. A férfi nyugodt hangja meglepte Tainát. – Gondolja, hogy győzünk? – Persze – mondta magától értetődően Calderon. – Másfél tonna az legföljebb tizenöt harcos és a napszörfjük. Ez az összes támadó, akit itt látunk. Túlerőben vagyunk. Taina félelmét mintha elfújták volna. Ezt szerette Calderonban, a férfinak minden játék volt, és ez valahogy felszabadítóan hatott rá is. Közelebb sétált a kapitányhoz, aki bátorító pillantást küldött felé, majd visszafordult a monitorhoz. Együtt nézték a mészárlást. Aztán összeért a válluk. Taina meghökkent, nem mert megmoccanni. Azt hitte, téved, de Calderon egyértelműen nem húzódott el. Jobbjában a kardot tartotta, a bal keze azonban az övét kereste. Előbb az ujjaik értek össze, a férfi meleg keze és az ő hideg ujjai. Tainának elakadt a lélegzete. Aztán a férfi megfogta a kezét, egyszerűen és magától értetődően. Az érintéséből biztonság sugárzott. Csak álltak, kéz a kézben, egy nő és egy férfi karddal a kezében. Valahogy olyan ősi és nyugodt dolog volt mindez. Taina tudta, a férfi meghalna érte. Calderon szereti. Egyetlen kézfogás, és nem kellenek szavak. Calderontól ez hűségeskü és szándéknyilatkozat. Taina boldog volt, és szégyellte a belül fellobbanó melegséget. Odakint sebesültek és halottak, ő pedig élete legszebb percének érzi a pillanatot. Időközben megfordult a csata, a támadók egyre fogytak, és dühös elkeseredettséggel próbáltak a vezérlőbe bejutni. A kard dúdolni kezdett, nyugodt, lágy hangon, aztán elszunyókált, és Calderon becsukta a fegyvert. – Istenem, ez Tea! – jajdult rémülten Nabuko. – Csak föl ne robbantsa a hajót! Tea űrmérnök, mint egy fúria, úgy rontott a harcolók közé. Furcsa szemüveget viselt, és Taina nem értette, miért. Calderon hirtelen

elengedte a kezét, és a vállát átkarolva magához rántotta, úgy hogy a lány arca nekinyomódott a férfi mellkasának. Még így is látta az iszonyúan erős villanást. Az űrmérnök egy nagy erejű fénygránátot vágott a harcolók közé. Olyat, ami szabadtérre való, nem zárt helyiségbe. Taina visszanézett a monitorra. A kamera érzékelője túlterhelődött, csak fehér képernyőt láttak hosszú másodpercekig. Aztán újra jött a jel. A gránát brutális intenzitása sokkolja az idegrendszert. A szamurájok vakon és szédelegve próbáltak harcolni, de Tea és a szemvédőt viselő kadétfiúk lézerrel agyonlőtték a támadók maradékát. Aztán a beálló csendben Tea felcsattanó hangja hallatszott, ami azt taglalta mit dug fel és hova annak, aki még egyszer ki meri vágni az ő hajójának az oldalát. Erre felzendült a nevetés, Taina harcosai mély hangon hahotáztak, és csatlakoztak hozzájuk a flotta nőtagjai is, csilingelő kacagással. Taina arra gondolt, az embereik végül csak megtalálták a közös hangot. Calderon karja még a vállán nyugodott, de a férfi elvette a kezét és elhúzódott. – Ha megint nem beszél velem, lelövöm – mondta egyszerűen Taina. – Volna kedve holnap velem ebédelni? Nagyon... – Calderon hirtelen megakadt, valószínűleg rájött, hogy a főnemesi udvarlási szokások működésképtelenek egy ekkora hajón. – Igen, köszönöm a meghívást – válaszolt gyorsan Taina. Végül is formális randevú az is, ha egy japán verandán ülnek tíz rokonnal együtt, meg az is, ha egy hadihajó ebédlőjében, a tisztek között. – De ugye, tudja, ha elfogadja a közeledésemet, azzal jogot ad rá, hogy leszúrhassam, aki... – Ki lehetne nyitni végre azt a rohadt ajtót?! – ordított Nabuko. – Látni akarom a fiamat! Calderon észbekapott, és feloldotta a blokkolást. Nabuko kiviharzott. Mina Dei-Anang csukott szemmel ült, és motyogott, valami törzsi isteneknek adott hálát a megmenekülésért. Calderon megfogta Taina kezét és szertartásosan megcsókolta. Majd játékosan megharapta a tenyere szélét. Taina arca azonnal lángba borult a gyengéd, erotikus évődéstől. Calderon pimasz mosolya felvillant, élvezte a hatást.

Aztán mindketten elhúzódtak, és felöltötték szokott közömbös arckifejezésüket, sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre a dologra. Kimentek a csatatérre. Az ajtón kilépve rögtön megcsapta a szag Taina orrát. Az izzadság keveredett a szenes hús szagával, és ettől felfordult a gyomra. A földön, a levágott zöld leveleken összeszorított fogú sebesültek hevertek, vöröslő vérük a tétován tébláboló emberek lába alá folyt. Alion Teával üvöltött, ugyanis átmenetileg mindenki vakon lézengett, még ő és Dejneka is, aki épp egy dobócsillagot próbált káromkodva kiszedni a lábából. A szamurájok japánul beszéltek, a sebesülteket kérdezgették, és vakon is ügyesen tapogatva keresték társaikon a sebeket, hogy elállítsák a vérzést. Aguri kétségbeesetten szólongatott valakit, Iku, Iku, a hangja sürgető volt, a szamurájok szomorúan fordultak felé, majd ők is átvették a nevet, és keresték a társukat. Taina a káoszban elveszettnek érezte magát; más védett helyről nézni a halált, és más vérző, megégett emberek között járkálni. Borzalmas érzés volt, hogy érte szenvedtek, a szeme égett a visszafojtott könnyektől. Jó volt Calderon árnyékában meghúzódni. Most képtelen lett volna cselekedni, de a férfi a szokott magabiztosságával azonnal rendet tett. Kiosztotta a feladatokat. Akik nem vettek részt a harcban, mert épp más helyen tartózkodtak, így rendben volt a látásuk, Sod professzorral a sebesültek ellátását és a takarítást végezték. A kadétokat az űrmérnökkel elküldte a hajó átvizsgálására, maradt-e még valahol behatoló, a kamaszokat és Nabukót a rendszerek tesztelésével bízta meg. Taina közben megfogta Aguri karját, és odavezette hasba szúrt társához. Aguri kitapogatta a testet, és egyre csalódottabban vizsgálta a nyaki ütőeret. Taina látta az üveges szemet, amit Aguri nem, és már a száján volt, hogy megmondja, hiába, Iku halott. Aguri váratlanul kétségbeesetten megragadta a testet, és olyan gyengéden, szomorúan ölelte magához, hogy Taina torkán akadt a szó. Aztán Aguri megcsókolta a halott homlokát, majd a száját. – Bocsáss meg nekem, hogy nem tudtalak szeretni – suttogta a szamuráj szomorúan, és könnyes volt a szeme.

Taina földbe gyökerezett lábbal állt. Aguri meleg? Zavartan körbenézett, és észrevette, hogy Calderonnak is feltűnt a jelenet. A nemes most már őt nézte, olyan bűnbánóan, olyan szeretettel, hogy Taina elpirult. Aztán hirtelen elsápadt. A sebesültekre meredt. A férfiak valahogy túl közel ültek, túl bizalmasan nyomkodták egymás fájdalomcsillapító akupunktúrás pontjait. Ha Aguri homoszexuális, és a barátja is, akkor ezek... Az ősökre! A hírhedt Yaoi szamurájok! Látta, hogy Calderon is erre juthatott, mert hirtelen olyan idegesen kezdte igazgatni az ingujját, mint még soha. Oregon admirális egész délelőtt a szokott adminisztrációt végezte, amit máskor unt volna, de most kifejezett örömmel töltötte el a szürke, eseménytelen reggel. Ha az ember Calderon főnöke és beosztottja is egyben, akkor a csendes napoknak nagyon tud örülni. De a nyugalomnak hamar vége lett, mert Calderon üzent, hogy megvan Khangcen herceg tartózkodási helye. Oregon megnézte a hajók pozícióit, és parancsot küldött nekik a vezérhajóhoz való csatlakozásra. Nagyjából húsz perc múlva hívást kapott Matteo gróftól. A nemes nem is leplezte az idegességét, megkérte az admirálist, azonnal menjen fel hozzá, a sztratoszférában parkol, pont felette. Oregon ellátta Bellert pár utasítással, majd beszállt a siklójába és felrepült a nemeshez. – Alexandro megtalálta a herceget, úgyhogy Őfelsége a holdhoz tart. A rádióban nem mondhattam, de csatlakoznunk kell a császárhoz. – Csak két órája kaptam a jelentést. Hogyhogy ilyen gyorsan eljutott hozzá a hír? Ez még a leggyorsabb távközlési eszközzel sem megy. – Azt hiszem, még mindig nem érti, mi a nagypolitika – sóhajtott a nemes. Fáradtnak tűnt. – Őfelsége három napja szép csendben elindult, mivel tudta, hogy Alexandro meg fogja találni a herceget, látta az odavezető folyamatokat. A hadgyakorlat végét mindig a Házak vezetőivel tölti, és az utolsó ütközetet azok fiai vezetik. Mivel mi ketten vagyunk a Ferrero vezérkar, sajnos, hivatalosak vagyunk. – Értem. Mikor indulunk?

– Most – sóhajtott újra Matteo. – A siklóját leviszi az egyik emberem, mi ketten meg átszállunk a császári hajóra. Oregon gyűlölte az ilyesmit. Az Admiralitást nem lehet csak úgy otthagyni, hiszen megáll az élet nélküle. Ez a csapatmozgásokat is veszélyezteti, neki kéne összefogni a hajók negyedét. Ráadásul még egy váltógatyát sem csomagolt. – Tudom, mire gondol, és sajnálom a dolgot. Ami meg a következő napokat illeti... vigyázzon, mit mond, vagy akár gondol a főnemesek előtt. Nincs olyan jó humorérzékük, mint Eternónak. – Nem fogom elfelejteni, hol a helyem – mondta szárazon Oregon, és többet nem beszéltek, csak némán figyelték az űrt. Amikor átszálltak a másik hajóra, egy udvarias szárnysegéd közölte, Őfelsége épp elfoglalt, de addig körbevezeti őket, és megmutatja a szállásukat. Őfelsége hajója egy kecses GC-86-os volt, Oregon hajdan sokat vezette ezt a típust, a csészealj formájú hajótestnek nagyon jó volt a súlyelosztása. Egy ízben zuhanórepülésbe kezdett a Kawasa-mocsár felett, és a legénység a búgócsigaszerű forgás közben tüzelt a támadó légirobotokra. Épp ezért egyre nagyobb viszolygással figyelte a hajó átalakításait, és a fiatal nemesifjút is, aki úgy mozgott az egyenruhában, mintha divatszalonban sétálna, nem hadihajón. Alul a hangár, ahova érkeztek, még a szokásos módon nézett ki, a siklók egymás mellett álltak, békés rendben, bár kicsit különös volt, hogy mennyi inas és szobalány ácsorgott és beszélgetett ott. Kiderült, hogy a közrendűek a siklókon alszanak, a hajón nincs legénység, sőt, még a tiszti szobák is a hangár mellett állnak. Oregonnak a homlokáig szökött a szemöldöke. A második szint is botrányosan festett. Ahol a legénységi szállásoknak kellett volna lennie, egy hegyi tavat utánzó hatalmas medence terpeszkedett. A víz illata betöltötte a helyiséget. Körbesétáltak a padkán, és a szárnysegéd büszkén mutogatta az apró mesterséges napozószigeteket, melyek fölött meleg fényű lámpák égtek, a mályvaszínű és vidám sárga virágokkal borított elkerített zugokat, és elmesélte, hogy maga a víz is ügyes megoldással másmás hőfokú, a keveredést pedig vékony energiahálók akadályozzák meg, melyek az embert átengedik. Oregon megborzongott, az egész hajón hűvös volt, ahogy korábban a monostorban is.

Látta, hogy Matteo elégedetten bólogat, és néha odaint egy-egy vízben ejtőző nemesnek. Bizonyára még nekik is elit dolog lehetett ez a medence, de Oregon admirális akárhogy nézte, nem látta a szépségét. Csak azt tudta, hogy instabil ugrás esetén a hatalmas víztömeg túl nagy súly a hajtóműnek, és az idióta szigetek miatt nem lehet zárófedelet húzni a medence fölé, ahogy egy rendes hadihajón, hanem csak energiapajzs tartja a helyén a vizet. A következő szinten a nemesi szállások és Őfelsége lakrésze terpeszkedett, mindenhol szélcsengők csilingeltek, kaviccsal felszórt folyosók vezettek a kabinokig. Oregon lehajolt egy kődarabért, és arra gondolt, ha ki-be kapcsol a gravitációs szabályzó, mekkora sérüléseket okozhat a murva. A falakat borító rusztikus nád pedig borzalmasan jól ég. Ki a fene engedélyezte ezt a hajót? Biztos, hogy nemes volt. Egy idióta nemes. A legfelső szinten egy hatalmas, elegáns ebédlő állt, mellette pedig konyha, mivel a nemesek nem ettek előre csomagolt ételt. Egy jóval kisebb helyiség pedig a tiszti étkezde, de élelmiszer-automata itt sem volt. Utána átmentek a vezérlőterembe. Ha eddig botrányosnak érezte a hajót, most végképp elszakadt a cérna. A vezérlőtermet galériázták. A nemesek odalent halkan duruzsolva poharaztak, egyfajta tanácskozóteremként használva a hajót, míg a tisztek és a kapitány a kör alakú helyiségben a fent körbefutó galérián dolgoztak, üvegfallal elválasztva. A kapitány a körív elején ült, ha megfordult, akkor sem látott rá a hátsó tisztekre, és mikrofon nélkül nem is hallotta őket. Vészhelyzetben ez katasztrofális következményekkel járhat. A szárnysegéd odavezette őket a beszélgető csoporthoz, Oregon admirális felismerte a nagy Házak vezetőit és azok elsőszülött fiait. Matteo gróf köszöntötte őket, de érezni lehetett a távolságtartást, ahogy vele bántak, mivel nem a Háza Első családjának a tagja, Oregonról pedig tudomást sem vettek. Az admirális sosem volt az a toporgós fajta, most is hamar megunta, hogy udvariasan bámulja a főnemeseket. Kényelmes léptekkel felment a galériára, az űrhajó tisztikarához. Ott nagyon meglepődtek ezen, Bhota kapitány azonnal elésietett és üdvözölte.

Oregon elbeszélgetett a szolgálatkész, vékony, negyvenes férfival, aki alig a válláig ért. Bhota kapitány nagyon örült neki, kiderült, hogy Oregon manőveréből vizsgázott a fia nemrég az Akadémián. Oregon sose gondolta volna, hogy öregkorára tananyag lesz belőle, és udvariasan bólogatott, mert nem tudta, vizsgatételként hogyan kéne viselkednie. Végül úgy döntött, nem foglalkozik a dologgal, és megkérte a kapitányt, hadd küldjön ki pár parancsot az Admiralitásnak. A kapitány kicsit furcsállta, hogy dolgozni akar, de aztán beleegyezett, viszont az üzenetét csak írásban küldhette, és előtte a biztonsági vezetőnek is át kell néznie. Oregont nem zavarta, leült egy félreeső terminálhoz, és fejből megírt vagy hatvan utasítást. Vacsoráig ezzel foglalatoskodott, majd amikor a kapitány emlékeztette, hogy őfelsége es a katonai vezetés percek múlva átmegy az étkezőbe, csak legyintett: – Minek tolakodjam oda? Nem hiszem, hogy hiányolnak. A vacsoránál a kapitányhoz és a tisztekhez csatlakozott, akik nagyon megtisztelve érezték magukat. Bhota kapitány szabályosan körberajongta, át akarta adni neki az asztalnál a főhelyet, de Oregon nem fogadta el. Idegesítette a kis ember őszinte csodálata, épp ezért, amikor Bhota kapitány udvariasan megkérdezte, hogy tetszik a hajó, illúziórombolóan őszinte volt: – Hideg, kényelmetlen és egy technikai rémálom. – Pardon? Elnézést, uram, nem értem. Oregon elmagyarázta, és nem érdekelte az egyre kínosabb csend. A vacsora végére viszont megfájdult a hasa, pedig alig evett. Egész életében a flotta algakosztján élt, így az igazi húsok, tejtermékek és más ínyencségek túl nehéz ételek voltak számára. Az éjszaka nyugodtan telt, aki aludt már mocsárban, azt nem zavarja egy túlillatosított szoba sem. Reggel pedig kihagyta az étkezést, inkább sétált egyet a hajón, ellenőrizte a lőtornyokat. Így esett, hogy amikor belépett a vezérlőbe, Őfelsége és a főnemesek már ott poharazgattak. Tisztelgett nekik, majd fel akart menni a galériára, de őfelsége hangja megállította: – Admirális, jól látom, hogy ön ignorálja a társaságomat? Oregon megtorpant. Fogalma sem volt, mit kéne tennie. Megszólalhat? Vagy le kéne térdelnie? Nem volt udvarmester, aki elmagyarázza.

– Á, a kedvenc admirálisom! – Eterno Ferrero gróf hangja csendült fel. – Bocsásson meg, felség, hogy nem étkezett velünk, de a mi nemzeti hősünk sose lenne olyan modortalan, hogy leüljön az ön ebéd lőasztalához. Ferrero gróf előrecsoszogott a többiek takarásából. Oregon döbbenten nézte a beesett arcú, ősz főnemest, akire kéz- és lábbilincset tettek. Nem a modern, digitális fajtát, hanem olyat, amit történelmi filmekben látni: egyszerű vaspántok a csuklón és a bokán, közöttük kétarasznyi lánccal. Eterno grófból eltűnt a bohém művész, egy domináns, szívós férfi állt előttük, aki büszkén viselte vörösre horzsolt csuklóján a vasat. – Ezeket nézi? – A gróf elegánsan megemelte a kezét, a lánc halkan megcsörrent. – Én akartam, főnemesi előjogom a bilincs. Őfelsége kegyesen megengedte, hogy klasszikus láncot hordjak és diétaként csak kenyeret, vizet vegyek magamhoz. A hadgyakorlat végén amúgy is lefejeznek, ha nem lesz Sexert-lázadás. Oregon némán nézte a férfit. Az apa és a fia hasonlítottak, és nemcsak zsenialitásban, hanem becsületességben is. Ostobaság, hogy kételkedett, ez csak Henna Sexert agyafúrt porhintése volt, a titkosszolgálatot is megzavarta. Eterno Ferrero nem áruló. A császár nem tűrte, hogy a beszélgetés más irányt vegyen. Hideg udvariassággal érdeklődött: – Úgy hallottam, negatív véleménye van a fiam által tervezett hajóról. Oregon kényszeredetten mondani akart valamit, amikor Eterno közbeszólt: – Ugyan, felség, túl sokat vár egy katonától! Az admirálist a tűzerő érdekli, nem a medence zseniális megoldásai. Én értékelem az eleganciát, de be kell látnia a praktikumnak is megvan a saját bája. A császár és Ferrero gróf azonnal vitába kezdett őrajta. Az akaratok egymásnak feszültek, a gróf módszeresen előcsalogatta és kisimította a kerek arcú, pofaszakállas uralkodóban lapuló indulatokat, ők ketten nagyon bensőséges barátságban lehettek. Oregon tudta, hogy megsértődött a császár, és a gróf az ő életéért küzd, mégis, amikor a falon lévő nagy monitor képe megváltozott – kijöttek egy ugrásból –, óhatatlanul odavonzotta a tekintetét a csillagok gyilkos, egyenletes fénye.

Ez az igazi valóság, az odakint lévő ellenséges, hideg űr. Nem érdekes a nemesek veszekedése, nem érdekes, ha őt lecsukják. Egy dolog fontos: Henna Sexert már várja őket, tárt karokkal. Egy zseniális kém, aki járt Calderonnál, járt a császárnál, sőt, talán ezt a hajót is látta... Precíz terve lesz. Minden adat a kezében van. – Ne menjünk oda – bukott ki a száján, félbeszakítva Ferrero gróf mondatát. A főnemesek felszisszentek a hatalmas tiszteletlenségre. Oregon nehézkesen letérdelt a császár elé. A hidegtől fájt a reumás térde. – Felség, ez a hold csapda. Ez önnek szóló csapda. Kérem, ne menjen oda! A császár arcáról eltűnt a gőg, és helyette egyszerű fáradtság sugárzott az emberből: – Tudom, admirális. Sőt, a fiamat kockáztatom, hogy kiderítsem, ki áll mögötte. Egy idealista kölyök, aki demokráciára vágyik, de nincs a kezében akkora hatalom, hogy árthasson... vagy a legjobb barátom akar tőrbe csalni. Ugye, Eterno? A demokráciára? Oregon szárazon nyelt egyet. A nemesség eltörlése, a bolygók önrendelkezésének kikiáltása, és törvény előtti egyenlőség... Ezért harcol Sexert? Aki járt a Kawasa-mocsárban, ahol a nemesek elárulták őket, vagy az infantilis vezetés hibájából ezreket áldoztak fel, az soha többé nem hisz a rendszerben. Ő sem hitt, egyik veterán sem hitt benne. A császár és a főnemes nem rá figyelt, hanem farkasszemet nézett egymással. – Az elsőszülöttem épp vakon repül a halálba. Én is a fiam életét kockáztatom, csakhogy megvédjem a legjobb barátomét – mondta Eterno gróf nagyon halkan, nagyon keményen. Én meg több száz emberemet kockáztatom, gondolta Oregon térden állva, fiaim, lányaim vannak odakint. Alion és Dejneka, Calderon és Tives, Hegamon és sok más nagyszerű ember. Újra a hideg űrt nézte. Odakint nem számítanak a szavak. Odakint csak a tettek döntenek, és az nyer, akinek a helyén van a szíve. Vajon melyikük fog győzni? Calderon vagy Henna Sexert?

*** Calderont nem zavarta a véres hajó, a káoszban elemében volt. Sajnálta, hogy kimaradt a harcból. A vakság átmenetinek bizonyult, de Alion ettől még dühös maradt, és akárhányszor meglátta Teát, üvöltött vele. Dejneka nem bírta kivárni, míg ellátják a sebét, összeszorított foggal, saját maga szedte ki a három dobócsillagot a testéből, élvezettel sütkérezve a szamurájok elismerő pillantásainak fényében. Calderon legénysége csak súlyos sérüléseket szerzett, de Taina szamurájai közül négyen meghaltak, és az összes támadó is elpusztult, bár egy részük a kulturális különbség miatt. Aguri ugyanis egyéni módon értelmezte a sérültek ellátását. Megtisztelte őket azzal, hogy megengedte nekik a szeppukut. Mikor Alion berontott a kabinba, ahol őrizték őket, már csak hullákat talált. Calderonnak időbe telt, mire elmagyarázta a japán gondolkozást. Alion szerint Aguri elmebeteg, és le akarta csukni. Aguri pedig megbotránkozott azon, hogy megaláztak volna egy harcost a fogsággal, hiszen akkor a családjára száll a szégyen, az apja, nagyapja fejére. Szerinte ezek becsületes emberek voltak, akik nem mérgezték meg a dobócsillagokat, így megérdemelték a büszke halált. Végül Taina is segített, így ketten megfékezték a vitatkozókat. A lánnyal szavak nélkül is megértették egymást: ha Alion rájön, hogy ezek Yaoik, akkor vérfürdő lesz. A legközelebbi naprendszer szélén megálltak, és két ládában kitették az űrbe a halottakat. Aguri és az emberi nem búcsúztak az elhunytaktól, hanem megadták a koordinátákat az otthoniaknak, akik gondoskodnak majd az övéikről, és az ellenség testét is visszajuttatják a szeretteikhez. Az ellenfélnek is megadják a hősi halál tisztességét. A szamurájok számára nem létezett gyász. Az elválás csak időleges, hittek benne, hogy hamarosan követik a testvéreiket. Közben a hajón takarítottak, szamurájokat kötöztek és masszíroztak – a női legénység igen segítőkészen, önként ajánlkozott a feladatra –, és sebeket gyógyítottak. Calderon a zűrzavar közepette Tainát figyelte. A lányt megviselte a harc látványa, a mosolya feszültebbé vált, a mozdulatok mögött kétségbeesés lapult. Mégis ott volt az emberek mellett, segített, dicsért, foglalkozott a kamaszokkal, az ideges Nabukóval, és mindig volt egy

lopva odavetett, kedves pillantása a kapitány számára. De Calderont nem érdekelte a kifelé mutatott „arc”, ő a lány lelkét akarta. – Nagyon kimerült, menjen aludni – mondta neki egy ízben, amikor elhaladt mellette. Taina bólintott, aztán csendben eltűnt a szobájába. Calderon átnézte az útitervet, megszervezte az őrséget, aztán helytállt órákon át, míg rendet teremtettek. A hajó éjfél körül lecsendesedett, csak Sod professzor és a segédei dolgoztak az orvosiban, épp Aguri hasfalát varrta a géppel, és veszekedtek, mert a férfi csak az érzéstelenítést fogadta el, az altatásra nem lehetett rávenni. – Feküdjön le maga is, Alion, reggelig enyém a parancsnokság – mondta Calderon, amikor visszatért a vezérlőbe. A nő felnézett a fegyvere pucolásából, szőrből font nyaklánca rálógott a zubbonyára. – Inkább maga pihenjen, kapitány. Úgyse tudnék aludni, harc után sosem megy. Így aztán Calderon átadta a hidat, és a szobája felé ballagott. De aztán továbbsétált, valahogy a lábai a másik szoba elé vitték, Tainához. Habozott, a lány már bizonyára alszik. Épp ezért nem az ajtó jelzőgombját használta, hanem bekopogott. – Ki az? – szólt ki azonnal Taina az ajtómikrofonon keresztül. – Calderon. Beszélnünk kell. – Két perc, csak... – Főnemes vagyok, nem várakozhatok az ajtaja előtt! – Calderon körbenézett, de az előtér üresnek tűnt. Az ajtó szisszent és szétnyílt, Calderon gyorsan belépett, mielőtt megláthatnák. Taina az ágy előtt ült a földön, még a sebesültektől véres, koszos egyenruhát viselte, az elmúlt órákban sem öltözött át. Kisírt szeme vörösen fénylett. – Beszélhetnénk később? – A lány fáradtan feltápászkodott a földről. – Én se tudtam, hogy ők a Yaoi szamurájok, de ez ellen most nem tehetünk semmit. A probléma megvár holnapig. Calderon legszívesebben odasietett volna, hogy átölelje, de érezte, ez csak elutasítást szülne. Taina az ideg-összeroppanás szélén állt. – Hogy maga mennyire öntelt! – mondta inkább gúnyosan, és felszegte az állát. – Tessék? – Azt hiszi, maga körül forog a világ? Azt hiszi, azok odakint a nagy Taina Tivesgei miatt haltak meg? Szánalmas! – Calderon odament

és felrángatta a lányt. – Dejneka nem miattam rontott ki a vezérlőből, hanem mert imád lövöldözni. A szamurájok meg agyatlan idióták, akik meghalnak egy csinosabb eszméért. Mi csak díszletek vagyunk, Taina. Pusztán megtesszük a szívességet és nevünket adjuk az elmebajukhoz. Calderon elkapta a lány zubbonyát, és durván bontogatni kezdte a ruhát. Taina döbbenten ellökte a kezét. – Mit csinál?! – Bűzlik, mintha a Kawasán éjszakázott volna. Berakom a zuhany alá. Úgy látom, nem képes eljutni odáig önállóan. Taina pillanatok alatt dühbe gurult, és japánul üvöltözött, szerencsére Calderon nem értette a kilátásba helyezett halál nemeket. Cserébe ő spanyolul küldte melegebb éghajlatra a lányt. Végül Taina hatalmasat csapott a férfi mellkasára. – Miért nem képes egy kicsit kedves lenni? Árulja el, miért nem?! Megfürdök, de mire kijövök, ne legyen itt, vagy lelövöm! A lány beviharzott a mosdóba, Calderon megkönnyebbült. Akkor vette észre, hogy a kard kíváncsian figyeli. – Megtennéd, hogy nem zavarsz? Én is hagytalak csajozni – sóhajtott fel Calderon. – Aludj már! A kard derűsen füttyentett, majd újra elszunnyadt. Ő már megkapta, amit akart, volt egy kardhordozója. Itt csak a gazda „éhes”. Calderon körbenézett a kis helyiségben. Vajon Aguri hol szokott feküdni? Az alsó ágyat láthatóan a lány használta. A felsőt viszont le se hajtották, a szamuráj bizonyára inkább a padlót választotta. Calderon leült a számítógép elé a kis székre, és türelmesen várt. Taina egy bő óra múlva került elő. Láthatóan összeszedte magát, mert sokkal nyugodtabbá vált. Fekete haját laza kontyba tűzte, a testén egy könnyű, fehér selyemköntös feszült. – Köszönöm, hogy átjött. Igaza van, tényleg ostoba vagyok, elnézését kérem az előbbiekért. Calderon tudta, most kéne mosolyogni és pár szó után udvariasan elmenni. A probléma, hogy képtelen rá. Nem csak a köntösön átsejlő formás csípő tette és a tenyérbe illő mellek, ennél többről szólt ez. Kicsit vele akart lenni, csak magának akarta a lányt, másoktól távol, és el akarta mondani, mit érez. A vezérlőben ösztönösen megmutatta az igazi arcát, de ott alkalmatlan volt a pillanat.

– Sajnálom, de ma itt alszom. Agurit műtik, úgyhogy én vigyázok önre. Azt várta, hogy a lány tiltakozni fog, és ki kell harcolnia a jogot, de Tainának felragyogott a szeme, aztán karjával szégyenlősen átölelte a saját vállát. – Tényleg megtenné? – kérdezte zavartan. – Nem hiszem, hogy el tudnék aludni egyedül. Így is minden éjjel rémálmom van. – Hogyhogy? Taina bebújt az ágyba, és elmesélte. Calderon pár szó után közelebb húzódott, és leült mellé a földre. Levette a világítást, így kellemes, bensőséges félhomály támadt körülöttük. Álmokról beszélgettek, aztán Joszangról, az ősi kardról. A kardok meggyógyítják a Hordozókat, Calderon sose tudta, milyen módon, lenyűgözte az új információ. Aztán szó esett az elmúlt hónapokról is, Taina szökéséről, és Aguriról. Calderon pedig mesélt az apjáról, akinek becsületszavát adta Taina miatt. Annyira jó volt végre beszélgetni. A lelki mezítelenség az igazi ruhátlanság, Calderont pedig lenyűgözte minden apróság. Szerette a lány erejét éppúgy, mint a gyengeségét. Keveredett benne a tradicionális japán gondolkozás az űrkorszak nézeteivel, de ez nem szétvetette a személyiségét – ahogy nála a saját vágyai és a Ferreroeszmék –, hanem a kettő harmonikusan megfért egymás mellett. Órákig beszélgettek, aztán vicces módon, egyszerre ásítottak. Calderon rákönyökölt az ágyra, majd a kezére támasztotta a fejét. Taina közelebb csúszott az ágy széléhez, hasa a férfi karjához ért, és a lány beletúrt Calderon hajába. Lehunyt szemmel hallgattak, egymás simogatták. Calderon keze elkalandozott a kerek csípőn, majd nem bírta tovább, közelebb húzta a lányt és megcsókolta a hasát. Taina mélyen, szaggatottan sóhajtott, és belemarkolt a férfi hajába. Nem kéne ezt tenniük, mindketten tudták. – Szeretnék neked hagyományosan udvarolni – suttogta lágyan Calderon. – Meglátogatni a Mamamoto-kúriát, teázni az öregekkel, míg te lesütött szemmel ülsz, és a húgaid lélegzet-visszafojtva leselkednek egy paraván mögül. Szeretnék éjjel betörni hozzátok, egy szál virágot vinni, miközben a szamurájok vadásznak rám.

– Mennyire várnálak! Jó lenne elmenni édesanyádhoz uzsonnára, felvenni azokat a fodros, szép ruhákat és táncolni veled a bálokon. Hallani szeretném, ahogy szépeket mondasz, és élvezni, hogy enyém a figyelmed, enyém minden mozdulatod, míg a zene tart. – Ha véget ér ez az őrület, ígérem... – Ne ígérj – súgta Taina, és megcirógatta a férfi arcát. – Csak csináld. Újra összebújtak, hallgattak, és próbáltak nem a szexre gondolni, ami végül sikerült is, mert hajnal felé együtt szunnyadtak el. *** Taina attól tartott, botrány lesz a hajón, hogy immáron két férfival alszik – Aguri ugyanis a műtét után, hajnal felé, szintén a padlójára költözött –, de a kutyát sem érdekelte. Az embereket nem izgatta az ő szexuális élete, vagy annak hiánya, egyszerűen elkönyvelték, hogy mindketten rangban felettük állnak, és innentől kezdve furcsák. A kapitány ment a dolgára, ahogy Taina is végezte a sajátját. Dejnekát lekötötte az egyik szamuráj. Aguri később zavartan elmondta, hogy a Yaoik között van egy-két biszexuális, és ők a csapat inkognitója érdekében a napi egy óra kötelező kedvességet a szokottnál kissé tágabban értelmezik. Taina inkább nem kérdezett többet, és a szamuráj sem volt túl közlékeny, mindenestre Dejneka igen jókedvűnek tűnt. Ambrosia viszont szóba hozta az éjszakát, a téren megszólította, és virágnyelven jelezte, hogy amennyiben Calderon a férje lenne, őt nem zavarnák a „harcostársakkal ápolt közeli barátságok", mire Taina olyan zavarba jött, hogy csak mosolyogni tudott. Őt igenis zavarná, ha Calderon más ágyára járna. Mi van ezekkel a nemesekkel? A kamaszok boldogsága teljes volt, hol egymást bökdösték, hol harsányan nyerítettek, ha Calderon és ő szót váltott a téren. Taina néha úgy érezte, rögtön elsüllyed, de Calderon észre sem vette a helyzetet. A kapitányt láthatóan a csapatmozgások érdekelték. Félnaponta bolygó mellé ugrottak, és megnézte az új információkat. Utána a vezérlőteremben órákon át azon gondolkoztak, Sexert milyen tervvel állhat elő.

– Épeszű ember beküldene egy felderítőhajót, és utána zúdítaná oda a flottát – ismételgette Alion. – „Szólítsatok Ibrahimnak” – morogta gyűlölködve Dejneka. – Ki akarom nyírni a férget. Ismer minket a rohadék. – Épp ezért megyünk csapattal – magyarázta Calderon. – Amelyik csapda jó a mi százszemélyesünknek, az nem működik egy cirkálónál. Taina megcsóválta a fejét. – És ha Sexert tudja, hogy ön tudja, hogy ő mit tervez? – Mi van? – kérdezte Dejneka értetlenül. Calderon bólintott. – Igen, az elmejátékkaí ez a baj. Mert ha ő tudja, hogy tudom, hogy tudja, amit tudok, akkor másképp cselekszik. Ez végtelen kör. – Biztos, hogy azon a holdon van a herceg? – kérdezte Taina. – Igen. – Alion a monitort figyelte, csak fél füllel hallgatta a beszélgetést. – Kiskrumpli üzent, hogy a császár elindult a főnemesekkel. Ezt csak a gyakorlat végén szokta megtenni. – Újra az adatokra meredt. – Nem tudom, olyan rossz érzésem van. Mintha elkerülte volna valami a figyelmemet. Nagyjából nyolcvan óra múlva érkeztek meg a naprendszerbe, ahol a négy bolygó egyikén sem élt ember, mindössze a nap közelében üzemelt egy uszálytöltő állomás. A nagy szállítóhajók energetikai rendszere bonyolultabb volt, mint a kisebb tömegű járműveké, így az energiacellák feltöltése is másképp zajlott. Épp Taina ült a navigátori székben, kivetítette a vezérlőterem közepére a zöld holoképet. – Most a legkülső, negyedik bolygónál vagyunk, van egy sűrű törmelékgyűrű körülötte. A második bolygónak vékony, pár száz méter vastag kérge van, alatta folyékony a kőzet. A holdja jó nagy, de annak a kőzete szilárd, az információ szerint ezen van a bázis. Calderon töprengve nézte a képet, de mielőtt megszólalhatott volna, Nabuko jelentett: – Uram, álcázva már itt van pár hajónk. Érzékelték az ugrás keltette gravitációs torzulást, és a titkos csatornán hívnak minket. – Adja be őket a nagymonitorra. A vezérlőterem orrában megjelent az adás, a Wellston, a Bella és a Mammamia zászlóshajók kapitányai udvariasan tisztelegtek a képernyő előtt.

Taina rámosolygott Hegamon kapitányra, jó volt látni a régi ismerőst. Aztán azt figyelte, Calderon milyen könnyen megtalálja a hangot a feszengő parancsnokokkal; ritka helyzet, amikor egy kapitányról kiderül, hogy főnemes, de Calderon elsimította a kommunikációs zavart. A három zászlóshajó kötelékben repült, vagyis mindegyiket hét kisebb hajó kísérte. Calderon parancsára a beszélgetésbe Nabuko bekapcsolta a másik huszonegy hajót is. A Bella cirkáló érkezett legkorábban, és azonnal megkezdték a felderítést. A kis százszemélyesük megtalálta a bázist, felvételt is küldött róla, majd elrejtőzött, és parancsra várt. – A támadás előtt tudniuk kell, nem biztos, hogy sima hadgyakorlaton vagyunk. Felmerült a gyanú, hogy Sexert báró itt akarja csapdába csalni Őfelségét, a császárt. Épp ezért, ha éles fegyverekkel lőnek önökre, ne habozzanak, ne várjanak parancsra, fogják föl éles harci helyzetként. Megértették? A férfiak mély hangon dörögték az „igent”, de hirtelen felcsendült Dejneka káromkodása: – Uram, a törmelékgyűrű megmozdult, és felénk tart. – Igen, megerősítem. De nem törmelék, hanem több ezer, pár méteres sziklarobot – mondta Hegamon kapitány egy oldalsó monitorra figyelve. – Tüzelnek, de nem gond, ezek csak valós idejű hajózásra képesek. Elugrunk, és lemaradnak. Tainát azonnal elfogta egy rossz érzés. Miért épp most támadnak? – Várjon! – intett Calderon is. – Mi aktiválta őket? – Szerintem a konferenciabeszélgetés rádióforgalma – mondta halkan Nabuko. – Uram, gravitációs torzulást mérünk a bolygó másik oldalán – jelentette a Bella kapitánya, és kinézett oldalra, az egyik emberére. – Ott is aktiválódtak a robotok. Mennyi?! Uram, hét kötelék jött... ezek Fay-hajók! – Értesítenünk kell... – Calderon eddig jutott, és megszakadt a kapcsolat, a képernyő elnémult. Egyszerre kezdett beszélni mindenki. Taina azonnal riasztotta Sod professzort, és a vezérlőbe hívta a rádió miatt. Aztán a hajót is készültségbe helyezte, az embereket figyelmeztette a támadásra. Dejneka a lőtoronyba küldte a kadétokat, és

a szeme elé húzta a legnagyobb torony célzóberendezését. Alion a pajzsot intézte, és kiszámolta a hold mellé történő ugrás koordinátáit. Egyedül Calderon hallgatott, és Taina érezte, hogy baj van. A nyüzsgés, a robotok nem lényeg, más a fontos. – Kapitány! – kiáltott. – Mit csináljunk? Ugrunk? – Nem jó ötlet. Sexert hajt minket a hold mellé. A robotok csak a figyelem elterelését szolgálják, azt akarja, hogy ugorjunk mind. De miért? Vajon mi a csodáért? Nincs akkora tűzereje, hogy ennyi cirkálót kiiktasson! Illira Sod futva érkezett a vezérlőbe, és levágta magát a radar irányítópultjához. Azonnal dolgozni kezdett, a képernyőn számsorok futottak, de a levegőben mellette szintúgy megjelentek a rendszerteszt villogó eredményei. – Nyakunkon vannak ezek a kis vacakok – kurjantott Dejneka. – Lőhetünk? – Tűz! – mondta Calderon. – Nem juthatnak el a pajzsig. Dejneka tüzelt, és Taina látta a kijelzőn, hogy a kadétok is pergőtüzet bocsátanak a kisméretű robotokra. – Bemértem a hibát – mondta pár perccel később Sod professzor, és megfordult a székkel, hogy Calderonra nézzen. – A kommunikációt a robotokon elhelyezett zavaróberendezések blokkolják. Csak ha kilőjük őket, akkor áll helyre az adás. Egyszerűbb elugrani a hajóval, ez csak helyi interferencia. – Nem ugrunk – felelte makacsul Calderon. – Előbb rá kell jönnünk, mi folyik itt! Taina látta, hogy minden hadihajó tüzel, irtja maga körül a robotokat, vigyázva, nehogy egymásban is kárt tegyenek. Alion monoton hangon darálta: – A Fay-flotta megkerüli a bolygót. Nyolc perc múlva lőhelyzetben lesznek, lecsapnak ránk. – Várjunk csak! De ismerős ez a naprendszer – mondta töprengve Sod. – Jártunk már itt? – Nem, már megnéztem – morogta Alion. Calderon hirtelen spanyolul káromkodott. Még Dejneka is abbahagyta egy pillanatra a tüzelést, és hátranézett, hogy aztán újra a fegyverhez kapjon.

– Sod, ellenőrizze a kutatási terveit – dörögte nyugtalanul Calderon. – Nincsenek véletlenek. A tudós azonnal rákeresett a személyi mappájában. – Megvan! Amikor a kapitány a hajóra jött, ellenőriznünk kellett volna egy holdat. Emlékeztek? Az uszályok ugrása miatt túl nagy a gravitációs torzulás, ezért kellett volna megvizsgálni. Széteshet pár év múlva. – De az még pár év, nem? – kérdezte idegesen Taina. Összenéztek Calderonnal. Sod, mint az őrült, úgy számolt, körülötte villóztak a kék, piros, zöld számsorok, képletek, és közben azt hadarta: – Egy bolygó nehézségi erőtere három különböző erőhatásból áll: a tömegvonzási erő, a forgási centrifugális erő és az árapálykeltő erők, mint a holdak. Ha tíz kötelék hajó elugrik a bolygó köré, a gravitációs torzulás árapályjelenséget idéz elő a lávabolygón, aminek a felszíne megváltozik, és ez kihat a holdra... hozzávesszük a sűrűséget... a távolságot... A Coriolis-erőt... – A Bellát megtámadta az első Fay-cirkáló – szólt közbe Alion, és a vezérlő közepére kivetítette a harci helyzetet. A hadihajók egymásnak estek. – Bekerítik, és megpróbálják kiiktatni a pajzsát. Sod hirtelen megfordult. – Kész vagyok. Uram, ha minden hajó ugrik, megreped a hold! – Helyre kell állítani a kommunikációt! Azonnal értesítenünk kell a hajókat! – ordított Alion. – A herceg meghal, ha odamennek! – Hagyja a radart, csak időpocsékolás, nem fog működni. Ez tökéletes csapda – mondta hirtelen Calderon, és nyugodtan hátradőlt. – Uram, a Bellát beszorították. Elugrott – jelentette Alion. – A hajók követik! Mit tegyünk? Ugrunk? Mi talán meg tudjuk menteni a herceget! Calderon megrázta a fejét: – Nem a herceg a lényeg, ő a csali. A császár valahol itt van a főnemesekkel. Sexert a Birodalmat akarja lefejezni, azt akarja, hogy Őfelsége élőben nézze végig a fia halálát. Melyik apa nem indulna el menteni? Taina egyetértett, és némán Sezi úrnőhöz fohászkodott. ***

Oregon admirális kissé nehezen élte túl a nemesekkel töltött napokat, a császártól pedig azonnal felállt a szőr hátán, amint Ferrero gróf annyira feldühítette, hogy a kard átvette az ember felett a hatalmat. Ilyenkor Őfelsége személyisége teljesen megváltozott, és a főnemesek sem szívesen voltak a közelében. Egyedül Eterno Ferrero állta a tekintetét, bátran vitázott a transzcendens lénnyel. Oregon megérezte, milyen mély barátság van az uralkodó és a főnemes között, ebbe az igazság is belefért, és a fájdalmas, súlyos szavak nem gyengítették, hanem erősítették azt a szenvedélyt, amivel egymással harcoltak egymásért. A császári hajó ért legelőször a bolygóhoz, és azonnal elindultak a hold felé. A kör alakú vezérlőterem oldalán bekapcsoltak a monitorok, és az egyiken a bázis képe, a másikon a teljes hold, a harmadikon, a naprendszer peremén gyülekező Ferrero-hajók helyzete villogott. Őfelsége és a nemesek a szokott koktéljukat iszogatták, míg Oregon admirális némán állt mellettük. A császár épp Fay tengernaggyal beszélgetett, aki gőgösen közölte, hogy hamarosan itt a flottája, és mindjárt elsöpri a Ferrero-hajókat. – Azért, ha itt lesz Sexert, ne a hadgyakorlattal törődjetek – mosolygott a császár. – Ha itt lenne, már tudnánk róla. – Utulien Fay legyintett. – Ez csak Eterno fantazmagóriája. A hajót felszereltem messzehordó lövegekkel, úgyhogy biztonságban vagyunk. Oregon csak elhúzta a száját a biztonság szóra, és a nehézkes hajóra gondolt. Pár perc múlva a hangszóróban felzendült a kapitány kellemes baritonja, mint valami galaktikus idegenvezető, olyan hangsúllyal mondta: – Kérem, nézzék meg a hatos képernyőt. A naprendszer szélére megérkezett a Fay-flotta. Az admirálist idegesítette, hogy nem lát rá a hajó műszereire. A nagy kivetítők között bárpultok álltak, és csak egyetlen oldalsó vezérlőpultot hagytak meg közöttük, a rádiósét. Oregon egy intéssel arrébb zavarta a fiatal tisztet, és lehívta a monitorra az adatokat. A következő fél óra izgalmasan telt. A kétszeres túlerőben lévő Fayhajók megtámadták a Ferrero-flottát, miközben a sziklarobotokkal is harcoltak. A távolság miatt nem kaptak közeli képet, csak színes ikonok

jelölték a hajókat, de a nemesek úgy drukkoltak, mintha valami űrsiklóversenyt néznének. Oregon összeráncolt homlokkal nézte a csatát, Calderon semmilyen haditervet nem követett. – Vajon miért nem fogja össze a hajókat? – morogta félhangosan. – Nincsenek kapcsolatban – szólalt meg hirtelen Matteo gróf mellette. – Valami kommunikációs zavar lehet, nézze meg a hajók mozgását. – Hohoho! – kiáltott örömmel Fay tengernagy. – Máris menekülnek! Valóban, az egyik Ferrero zászlóshajó elugrott, a zöld ikon eltűnt, és a köteléket jelentő kék gömbök is, majd felbukkantak a második bolygótól tisztes távolságban. – Csak elindultak a holdra – legyintett Dnyeper gróf. A nemesek vitába kezdtek, az esélyeket taglalták, miközben egyre több hajó ugrott át a bolygóhoz. A hajótest enyhén megremegett. Oregon azonnal felfigyelt rá. Megnézte a pályaadatokat, de semmi nem indokolta a jelenséget, pedig olyan volt, mintha egy hajó közvetlen melléjük ugrott volna, noha rég hátrahagyták a bolygót, ahova a hadihajók érkeztek, és szinte a holdnál jártak. A kivetítőkön ádáz űrcsata bontakozott ki. A Fay-hajók megkergették a Ferrero-hajókat. Most már nem csak kis ikonokat láttak, hanem a közelség miatt rendes, űrbeli felvételeket. A nemesek elkezdtek fogadásokat kötni, és egyre nagyobb lett a jókedv. A hajótest azonban megint megremegett. Oregon odaintette magához az udvariasan ácsorgó rádióst. – Teremtsen kapcsolatot a kapitánnyal, fiam. A rádiós megmutatta, hol a belső kommunikátor gombja, és Oregon megkérdezte a kapitányt, mi a csoda történik. – Nem tudom, uram, most próbáljuk kideríteni. Nekem sem tetszik. Mintha landoló hajó lett volna, de ide senki nem tud ugrani, csak a bolygóhoz, az elég nagy ahhoz, hogy érzékeljék a mélyűrből. Őfelsége közben felnevetett, a nemesek is csatlakoztak hozzá, Fay tengernagy pedig hangosan ugratta Ferrero grófot, és a családja harci készségeit gúnyolta.

A hajótesten újra átfutott a remegés, de most már megcsörrentek a bárpult poharai is. A nemesek beszélgetése elhallgatott, és a császár Oregonhoz sétált. – Kapitány, hall engem? Mi történik? – Felség, nem tudjuk még. Pár perc, és kiderítem. Oregon türelmetlenül közbeszólt: – Kapitány, mindenkit biztonsági ülésbe, bárpultot lefedni, hajónak vörös kód. Több nemes megvetően felszisszent. Fay tengernagy pedig felcsattant: – Mit képzel! Hogy merészel parancsot adni a császári hajón? – Felség, ő egy többször kitüntetett veterán – szólt közbe azonnal Ferrero gróf. – Javaslom... Nem kellett folytatnia, a hajó elkezdett folyamatosan remegni. Ez már megijesztette az eddig vidám nemességet is. – Admirális, működjön együtt a kapitánnyal! – parancsolta a császár, és a poharát átadta a rádiósnak, aki azonnal bedobta a megsemmisítőbe. A kapitány kiadta a vörös kódot, mire a bárpultokra védőburkolat csúszott, majd megfordultak a fémszekrények, és előkerültek mögülük a biztonsági ülések. Mindenki becsatolta magát. A császárt körbeölelte egy teljes testpáncél, a sisak mikrofonja automatikusan bekapcsolt: – Kapitány, iparkodjon! A kardom veszélyt jelez! – Felség, változó gravitációs mezőbe kerültünk. Talán valami új fegyver lehet. Túl sok adat jön, a számítógép még nem tudta rendszerezni. Inkább gondolkozni kéne, bosszankodott Oregon, de csak azt jegyezte meg: – Ha fegyver volna, már halottak lennénk. Sok dolog nincs, ami ezt okozhatja. Ellenőrizzék a két égitestet! Ilyen rezgéseket akkor láttam, amikor a Merton-holdat szétlőtték. Két perc múlva a kapitány elcsukló hangja hallatszott, ahogy azt magyarázza, a bolygó felszíne átrendeződik, és a holdon rengések vannak. – Hívja a fiamat! – parancsolta a császár. – Felség, nem felelnek. De ha odalent reng a talaj, akkor most valószínűleg a felszállással foglalkoznak.

Fay tengernagy előredőlt a székében. – Lépjünk kapcsolatba a Hazan cirkálóval! Ők jobban látják az eseményeket, és a bázisról is van képük. – Micsoda? A Hazan? – Oregonnak döbbenetében elakadt a szava. A tengernagy felhorkant: – Miért, admirális, azt hitte védelem nélkül hagyom a császári családot? Itt áll a hold mellett álcázva a cirkáló. – Gorkij kapitány összeszűrte a levet Sexerttel! A Hazan nem megbízható hajó, Terra tábornok ezért vette ki a hadgyakorlatból! – Hogyan? – nyögött Fay tengernagy, szálfatermete mintha összement volna az ülésben. – Én erről semmit nem tudok. – Terra felesége Gorkij másod-unokatestvére – szólt közbe Matteo gróf. – Bizonyára nem továbbította a jelentést. – Elég! Hívja a Hazan cirkálót! Nincs választásunk – intett a császár. Kerek arcán most nem a hétköznapi kedélyesség és nem is a kard szigora látszott. Elegáns, határozott uralkodóvá vált, amilyennek az ember elképzelne egy császárt. – Úgy indítsa a hívást, hogy ne lehessen bemérni a hajónkat – morogta Oregon, lenyomva a gombot, közvetlenül a kapitánynak. A bázis nem felelt, ahogy a cirkáló sem. A hajó most már szünet nélkül rázkódott, és a kapitány idegesen magyarázta, hogy vissza kell fordulniuk, amíg van rá idő. A holdon láncreakció indult be, a kőzet egy része várhatóan elindul a bolygó felé, azaz két óra múlva telibe kapja a hajót egy meteorzápor. – Azt kéri, gyáván itt hagyjam a fiamat? – Könyörögtem, hogy küldje felséged az egyik hasonmást! – sóhajtott Fay tengernagy. – Én lennék az első, aki siklóba ülnék a hercegért, de ha ön meghal, trónviszály lesz. – Nem lesz, mert Birodalom se lesz – mondta halkan Ferrero gróf. – Minden család feje itt van. Ha meghalunk, a Házak meghasonlanak, hiszen új belső vezetőt kell választaniuk. Csakhogy az ősi kardok nálunk vannak, így nincs, ami összefogja a feudális rendszert. Oregon némán figyelte a szóváltást, és meglepve látta, ezek az emberek nem önmagukat féltik. A máskor gőgösen zsabójukat igazgató főnemesek most olyan őszinte aggodalommal beszéltek a világról, hogy az admirális zavartan pislogott. Ezt az arcukat még sohasem látta. A politikai hatásokat mérlegelték, a halál semmit nem jelentett nekik,

gondolkodásuk középpontjában az állt, hogyha a hiányuk csak kisebb háborúkat okoz, az számukra belefér az elfogadható kockázatba. Közben még mindig a haldokló hold felé tartottak, és a hajó egyre jobban rázkódott. – Uram, fogunk egy gyenge kódolatlan jelet – hallatszott a kapitány hangja. – Felerősítem. Pár pillanat múlva a herceg rémült hangja hallatszott. –...atyám! Nem tudom, hogy hallasz-e, ez egy sikló rádiója. Nem tudunk bejutni az űrhajóba! Átkozott lázadók! Valami automata rendszer blokkolta a hajót... A bázis fala megrepedt, elszökött az oxigén! Az embereim fele halott... Bocsáss meg nekem, igazad volt! Az egyik sikló ajtaját feltörtük, de a vezérlést még nem tudtuk beindítani. Atyám, én... A helyiségben mély, komor csend lett, ahogy sercegésbe fulladt az adás. A császár hallgatott. Oregon ezt a döntési helyzetet nem kívánta senkinek. Fel sem hívhatja a fiát, egy nyilvános adást be tud mérni a Hazan cirkáló. A szeme sarkából látta, hogy a műszerfalon felvillan az egyik zöld led, egy másik hívás jele. Lenyomta a gombot, mire a helyiségben felcsendült Calderon hangja: – Herceg, hallottam a vészjelzést, de gyenge a jel. Alexandro Ferrero vagyok, lemegyek önért. – Hála az Ősöknek! – suttogta a császár. – Hála a pimasz fiadnak – morogta Fay tengernagy, és Ferrero grófra nézett. Közben Calderon titkosítás nélkül, a nyilvános csatornán folytatta az adást, amit fogni lehetett mindenütt a környéken. Oregon összeszorította a száját. Tudta, hogy muszáj folytatni az adást, hátha elérik a herceget, de ez akkor sem jó ötlet. Mit reagal a Hazan cirkáló? Calderon meleg baritonja most keményebben csendült a szokásosnál: – Figyelem, minden hajónak! Vészhívást vettem a hercegtől. Szüntessék be a hadijátékot, de maradjanak a helyükön. Ha elugranak, a gravitációs hatások veszélyeztetik a mentőakciót, a hold kezd kettéhasadni. Ez a Fay-hajókra is vonatkozik! Ne ugorjanak, ismétlem, ne...

– Uram, a hold mellől lőnek ránk! – Oregon ezer közül is megismerte volna Dejneka karcos hangját. Abban a pillanatban kitört a hangzavar. Gyors egymásutánban pattogtak az utasítások, majd behallatszott az első találat döreje, és a felvijjogó vészriasztás. Calderon villámgyors parancsokat osztogatott, Dejneka, Alion, egyszerre beszélt, adatokat soroltak, túl nagy a tűzerő, ez egy cirkáló, túl közel vannak. Kilőtték az egyik hajtóművet, csökken a pajzs. Tives is feljajdult, hogy nem tudnak ugrani, mire Calderon azt mondta, hogy muszáj. De újabb találat dörrent, aztán sercegés... Csend. Oregon érezte, hogy összeszorul a gyomra. De nem, ezt képtelen elhinni! Alion, Dejneka, nem lehetnek halottak! Megjárták a frontot, száz sokkal veszélyesebb helyzetből kijöttek. Calderon meg nem az a meghalós fajta. Tives pedig mindent megold, a lány gránitkemény, nem pusztul el ilyen ostobán... A hajótest hatalmasat rándult, de már senki nem törődött vele. A császár némán ült. – Visszafordulunk – mondta egyszerűen. Oregon tudta, hogy ez a helyes döntés. Ez a hajó nem alkalmas a törmelékben való lavírozásra, ráadásul egy cirkáló tűzerejével szemben esélytelenek, de felesleges is az akció, hiszen a Hazan a lenti bázist is bármikor kilőheti. Mégis, amikor Fay tengernagy és a legtöbb nemes felzúdult, megértette őket is. A kapitány megfordította a hajót. Oregon figyelte a kinti csillagképeket, a hajó eleje újra a lávabolygó felé mutatott. Pár óra és elérik a hadihajókat. Eterno Ferrero váratlanul megszólalt: – Felség, a kardom azt jelzi, hogy Alexandro él. Bízzon benne, megmenti a herceget! – Vagy egy roncsban hánykolódik valahol, és az életéért küzd – vetette ellen az ingerült Fay tengernagy. – Fogadjunk! Visszaadod a Vasner-tőrt, ha Alexandrónak semmi baja. – Képes lennél a fiad életére fogadni? – Képes. Nem fogunk tőle vészjelzést. A legegyszerűbb módja elérni, hogy a cirkáló ne lőjön rá, ha halottnak hiszik.

Eterno gróf törhetetlen optimizmusát senki más nem osztotta, de a pislákoló remény is elég volt. Fay tengernagy megkötötte a fogadást, simán csak babonából; azt mondta, Eternóval szemben mindig veszteni szokott. Oregon a monitorokon pislákoló csillagokat bámulta égő szemmel. A kapitány bekapcsolta a herceg kétségbeesett hívását, a fiú egyre reménytelenebbül szólongatta Alexandrót és az apját. De senki nem felelt neki. Látta, hogy a császár arca megfeszül, némán mered maga elé, de hagyja, hogy a hajó biztonságba vigye. Calderon kapitány nagyon megdicsérte Nabukót, hogy most nem hányta tele a vezérlőtermet. Sod professzor is örült neki, hogy nem lett nyálkás a fekete, derékig érő haja. A hajó mindössze egy találatot kapott, a többit kivédte a pajzs, de eljátszották a krízist. Taina mikrougrást végzett, csakhogy megint pontos számítás nélkül. Calderon rámosolygott a lányra, egyszerűen szerette a vezetési stílusát, a hétköznapok nyugodt pontosságát és a vészhelyzetek őrült vadságát. A vezetés jellemzi az embert, és Taina csak látszólag volt az a csendes, kis védtelen japán lány, akinek első látásra tűnt. – Maga szerint elhitte a cirkáló? – kérdezte a tetovált Nabuko bizonytalanul, közben kikapcsolta a szimulációs vészjelzések pityegését és vijjogását. – Igen. Hallatszott magukon, hogy nagy gyakorlatuk van a haldoklásban – mondta elismerően Calderon. Alion megcsóválta a fejét. – Az a szerencsétlen herceg azóta is hívja a hajónkat. Mi van, ha Őfelsége elindul érte? Én biztos megtenném, épeszű ember nem képes végignézni a gyereke halálát. – Ki mondta, hogy a főnemesség épeszű? Mifelénk megszokott dolog, hogy meghal egy-két családtag. A császár most már tudja, hogy hülyét csináltak belőle. Ráadásul apám is mellette van, és ahogy ismerem, most köt fogadást arra, hogy élek. Majd ő megmenti a császárt, mi inkább foglalkozzunk a herceggel. Sod professzor, kész a számítás? – Igen. – A tudós kivetítette a vezérlő közepére a haldokló holdat. A zöld holoképen látszott a leváló törmelék. – Az ugrásunk megbolygatta

a kicsikét, hat perc múlva elér minket az első kődarab, de bemértem a rajt, nem sűrű, elférünk közte. – Le tudunk szállni a bázishoz? – Nem hiszem, de ez Alion terepe. – Le még talán sikerülne, de vissza már nem jutnánk – mondta Alion. – Forog és ütközik odalent a törmelék. Túl nagy a hajó a manőverezéshez, de siklóval megpróbálhatjuk. Viszont nagyjából félúttól hatástalan lesz a sikló álcázása. Sok az apró törmelék és a por, attól meg folyamatosan aktív lesz az energiapajzs. A cirkáló beméri, és talán kilövi a siklót. Calderon töprengve nézett maga elé. A cirkáló mindenképpen komoly gond. Vajon hol van Sexert? Honnan nézi az eseményeket? A logikus az lenne, hogy a cirkálóról. Mondd, Ibrahim, merre vagy? Akaratlanul is megkérdezte a kardját, de aztán rájött, hiába. Henna Sexertnek nincs kardja, nem érzékelhetik egymást. Zorach viszont jelzett valamit, nagyon halványan egy másik kardot. De kiét? – Támadjuk meg a cirkálót – mondta halkan Taina. – Megőrült? – Alion rámeredt a lányra. – Be akar venni egy négyszáz személyes hajót?! – Elég megbénítani. Huszonhat szamuráj képes rá. A többiek erre idegesen egyszerre kezdtek beszélni, de Calderon csendet intett. – Ez jó terv. A Hazant muszáj kiiktatnunk, különben nem tudjuk felhozni a herceget. Először átugrottak a hajóval a cirkáló mellé. Hiába volt álcázva a monstrum, a korábbi lövések miatt már tudták a helyzetét. Valószínűleg a bent ülők érzékelték a hirtelen gravitációs torzulást, és kapkodva számoltak, mi okozhatja. Aguri vezetésével a szamurájok napszörfre ültek, és átkeltek. Calderon le volt nyűgözve, hogy a műszerek nem jelzik a harminc embert, akik belesimulnak a világmindenségbe, olyanok, mint a háttérzaj az űrben. Aztán Calderon visszaugrott a hajóval a bázis fölé, még jobban megbolygatva a kőzetet. Az ismétlődő gravitációs torzulást már bemérte a cirkáló, és találomra odalőtt, de mellé.

– Az egyik siklót Alion vezeti, a másikat én – mondta Calderon. Dejneka és Taina azonnal tiltakozni akart. – Ne szóljanak közbe. Gyakran szörföztem meteorok között, ez a kedvenc sportom, maguk kezdők hozzám képest. Ráadásul halványan érzek egy Ferrero-kardot odalent, el kell hoznom azt is. Tives, maga vezeti a hajót! Tereljék el rólunk a figyelmet. Calderon büszkén látta, hogy a csapata mennyire összeszokottan mozdul. Sod professzor kérés nélkül is a siklók alternatív útvonalait számolja, Nabuko beállítja a kommunikációs sávokat a siklókkal, Dejneka és Taina megtervezi az elterelést. Calderon csak egy rövid pillantást váltott Tainával, mielőtt elment. Nem volt szükségük szavakra, tudták, mindketten féltik a másikat. Űrruhát húztak, majd Calderon felszállt az egyik siklóval, Alion pedig követte a másikkal. Calderon élvezte az űr szépségét, a kőzetdarabokra rásütött a nap, fénye megcsillant az olajzöld szilikátszemcséken. Miközben szlalomozott a törmelék között, újra az a felszabadult érzés kerítette a hatalmába, amit kamaszként annyira imádott. Vagy húsz percet haladtak, aztán a cirkáló tüzelni kezdett rájuk, a lövések megolvasztották a környező törmeléket, és Calderon megérezte az izgalmat. Az adrenalin szinte buzogott a testében, ahogy újra és újra kitért az izzó szikladarabok elöl. Ezt szerette hajdan is, ezért lopózott be éjszakánként a Fay családok lányaihoz. Hosszú volt az út lefelé, és hiába élvezte, azért látta, hogy Alion túl komolyan veszi, sokkal szögletesebben vezet, gyakran az utolsó pillanatban rántja föl a siklót. Már nem rájuk tüzeltek, Taina figyelemelterelésül frontális támadást indított a cirkáló ellen, cikcakkban haladva, egyre jobban megközelítve őket, míg Dejneka és a kadétok tüzeltek. Calderon ideges lett a látványtól, egy őrült kamikaze veszett el a lányban. Nem pont így értette az elterelést, ahogy ő csinálta, de muszáj bíznia benne. Ez a legnehezebb, a bizalom. – Itt Khangcen herceg – hallatszott a rádióból bizonytalanul. – Látom a két siklót, de kik önök? Calderon bemutatkozott. Egy kis örömöt várt a neve hallatán, elvégre hamvaiból tért vissza, de a herceg idegesen hadart, hogy siessen, és kérdezte, ki van elöl?

– Én – mondta Calderon, és abban a pillanatban felvillant a műszerfal, hogy „bejövő adat”. Vírus volt, azonnal megszólalt a vészjelzés, de nem tudott elég gyorsan a műszerekhez kapni, manővereznie kellett a meteoritok között. A sikló műszerpultja hirtelen kialudt, a gép átkapcsolt távirányításra. – Alion, vigyázzon! – ordította Calderon, de már későn. Az ő siklóját automatikus vezérlésre kapcsolta a lent parkoló űrhajó, de a navigátornő rosszabbul járt. Kék fénnyel villant a lézer. Alion járműve találatot kapott és irányíthatatlanul zuhant lefelé. Nekiütközött egy meteoritnak, majd eltűnt Calderon szeme elől. Calderon összeszorította a fogát. Henna, te nyomorult! Henna valószínűleg már órák óta ott lapul a bázis néma, bezárt hajóján, és végignézte az épület pusztulását, a falak megrepedését, a haldokló embereket. A képernyőt lassan betöltötte a kis hajó. Egy ovális, ötvenszemélyes, erős burkolatú kutatóhajó volt. Ennek még a hold szétomlása sem fog ártani, a sűrű törmelék között meglapulva könnyedén észrevétlen maradhat. A hajónak nem volt hangárja, a sikló a tetején kialakított külső dokkba landolt. Az ajtó elé egy átlátszó falakkal körbevett lépcsőház emelkedett fel, és kinyúlt egy ezüstszínű cső, ami biztosította az átjárást és a levegőt. Calderon a kezébe csúsztatta a kardot, amint kinyílik az ajtó, támadni akart. Hirtelen megérezte a másik Ferrero-kardot. A sikló ajtaja szétcsúszott, de senki nem rontott be, és Calderon veszélyt sem érzett. Várt egy kicsit, aztán óvatos léptekkel átsétált a kutatóhajóra. A lépcső tetején mindössze egy ember várta, egy magas, elegáns nemes, akin minden tökéletesen állt; a fekete, hímzett ruha és a bricsesz egyetlen ráncot sem vetett a testén, tradicionálisan befont, barna haja fegyelmezetten simult a fejére. – Ferdinand? – nyögte döbbenten Calderon. A bátyja udvariasan meghajolt, épp csak egy kicsit, ahogy családtagok között szokás. Még most sem feledkezett meg a jó modorról. – Hogy kerülsz ide?

– Ezt én is kérdezhetném, Alexandro. – Ferdinand megcsóválta a fejét. – Kérlek, kövess! – Várj! Mi folyik itt? Ki lőtte le a navigátoromat? Hogyhogy nem vagy fogoly? Hol van Sexert? – Még mindig nem érted, ugye? Nem, te sose voltál elég precíz, hogy utánajárj a hiányzó információknak. Tedd azt, amit Henna kér. – Ferdinand hátat fordított, és elindult le a lépcsőn. Calderon megint úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor loholt a nagy testvér után, aki mindig mindent tudott és mindent jobban tudott. Habozott, a keze ráfonódott a kardmarkolatára. – Testvért nem ölhetsz, vagy megőrül a kardod, és vele te is. Amúgy gratulálok a transzodhoz a Wellstonon. Nem kapkodtad el, de mint minden dolgod, ez is ízléstelenül látványosra sikerült. Ferdinand hátra sem fordult, úgy beszélt hozzá, és közben lefelé ballagott. Calderon kardja hirtelen elkezdte a szokott játékot, maga alá akarta gyűrni a másik kardot, ám Ferdinandé lezárta önmagát, mintha nem is lenne a család része, és egyszerűen nem vett részt a hatalmi játékban. Odalent a folyosó még mindig üres volt. A hajó ovális alakja miatt a külső fal mentén a szobák helyezkedtek el, középen – belső terecske helyett – egy hatalmas kutatólabor, majd az orrban a vezérlőterem állt. Ferdinand a laborba vitte őt, lépteik kongtak a kihalt hajón. Calderon megérezte, hogy odabent sok ember van. Bementek. A laborban, körben, kék haorit viselő szamurájok álltak sorfalat a néma műszerek előtt, nagyjából húszan lehettek. A lábuk előtt négy fiatal nemes térdelt, szakadt ruhában, véresen; alattuk csillogott a frissen felmosott padló. Húszévesnél egyik sem lehetett több, valószínűleg a herceg elhozta a barátait is a gyakorlatra. Középen egy széken ült Khangcen herceg, torkának tőrt feszített az egyik szamuráj, a penge alól vékony vérpatak szivárgott, vörös csíkokat festve a trónörökös fehér ingére. Még egy rab volt, egy nő, de a kék bricseszes Henna épp előtte állt, így Calderon csak a fenyegető tartású szamurájt látta mögötte. Ferdinand elegánsan a harmadik székhez sétált, leült, majd nyugodtan tűrte, hogy a harcos a torkához illessze a kést. Calderon döbbenten nézte. A testvér oldalán kard van, és nem harcol?

– Calderon kapitány, örülök, hogy látom! Vagy hívjam inkább Alexandrónak? – Henna kedvesen vállat vont, és megigazította a halványkék csipkét a csuklóján. Most idősebbnek és gunyorosabbnak tűnt, de ugyanaz a szimpatikus fickó volt, mint korábban. – Rég találkoztunk. Szólítson csak Ibrahimnak. Calderon nem felelt. Felmérte a szobát, de akárhogy nézte, ha meg is tudná ölni Sexertet, a túszok mindenképp meghalnak. – Ugyan, ne hamarkodjuk el – sóhajtotta Henna, és arrébb sétált. Calderonnak összeszorult a torka, hirtelen nem kapott levegőt. A széken egy gyönyörű, kortalannak tűnő, karcsú nő ült. Csuklóján, egy gyöngyláncon, legyező csüngött, a vajszínű ruha úgy simult testére, mintha táncparketten lenne, és csinos, fekete kontyából mindössze egy huncut tincs szabadult el halántéktájon, amit apja annyira szeretett. – Anya? – nyögte Calderon. – Rég láttalak, fiam. Elena grófnő szomorúan rámosolygott, a lámpafény megcsillant a torka előtt tartott késpengén. – Csak annyit kell tenned, hogy felhívod a császári hajót, és becsületszavamra elengedem a családodat – intett előzékenyen Henna Sexert. – Mondd, hogy megtaláltad a herceget. Mindössze ennyit kérek. Nem kell hazudnod. Itt van, nemde? Calderon megértette, miért hagyták élve. A csapda nem működött, a császár nem felelt a fia könyörgésére, nem tudták sem lecsalni, sem bemérni a hajóját, és kilövetni a cirkálóval. De a mentőegységnek, pláne egy Ferrero főnemesnek már válaszolnának. Az anyját nézte, és úgy érezte, kihűl a szíve, amikor Elena grófnő halványan biccentett. *** Tainát megrémítette a felelősség, hogy ő irányítja a hajót. Mégis, ki ő, hogy huszonévesen ezt tegye? De a cirkáló tüzelt, és Calderon veszélyben volt. Taina megpróbálta azzal elvonni a figyelmet, hogy kikapcsolta a Békanyál álcázását, de a cirkáló továbbra sem őket akarta likvidálni, hanem a két lefelé ereszkedő siklót. Dejneka megvakarta a fejét.

– Még könnyű fegyverrel lövik a siklókat, de ha átváltanak nagyobb lézerre, akkor sült hús sem marad belőlük. Támadjuk meg a cirkálót! Csak addig kell kitartanunk, míg a szamurájok bejutnak. – Ez öngyilkosság – morogta Sod. – Én túl értékes vagyok, ennyi intelligenciát nem szabad kockáztatni. Dejneka felröhögött, és ez valahogy elfújta Taina idegességét. A lány mindkét férfiért aggódott; Aguri egy maroknyi csapattal ment a monstrum ellen, Calderon őrült manőverezését pedig még a kijelzőn át is szorongva nézte. Taina Sezi úrnőhöz fohászkodott, majd kiadta a parancsot a látványos támadásra, Nabukónak pedig hányós zacskókat hozatott. Dejneka és a lőtoronyban ülő kadétok tüzelni kezdtek. Egy százszemélyest nem invázióra terveznek, a cirkálón ülők is tudták ezt, így megmaradtak a könnyebb fegyverzetnél. Taina kitérő manőverek sorozatát végezte, így nem kaptak találatot, de tisztában volt vele, hogy ebben a szerencse és Sezi úrnő is közrejátszott. – Nincs kapcsolat a két siklóval, eltűntek – mondta hirtelen Nabuko. Taina megrémült, aztán dühös lett. Ha Calderon meg mer halni, mielőtt szeretkeztek volna, szétveri a teljes túlvilágot a fején, Ősökkel és kardokkal együtt. Az ember mindig azt hiszi, lesz idő a szerelemre, pedig nincs. És ők megint elmulasztották az alkalmat. – Átküldtem a hold új tömegét – mondta Sod. – Sortűz jön – ordított Dejneka. Taina látta, hogy nem tud kitérni, kevés az idő, így aztán ugrott a hajóval. Csak enyhe kettős látása támadt, az új tömegadatok pontosak voltak. Hallotta, hogy Nabuko és Sod hangosan felsóhajt. Dejneka bezzeg kurjantott, és azonnal folytatta a tüzelést. Sokkal közelebb kerültek a cirkálóhoz, így a lövések telibe találták a Hazant. A hatalmas hajótest körül kéken felizzott a pajzs, és Dejneka örömében ujjongott, a kadétok is teli torokból ordítottak. – Tűnjünk már innen! – jajdult fel kétségbeesetten Nabuko. Taina is látta a veszélyt, az összes lézerágyú feléjük fordult. Azonnal elugrott. Most már erős kettős látás és émelygés lett a következmény. Hallotta, hogy Nabuko és Sod hányni kezd, Dejneka pedig vadul üvölt a kadétoknak:

– Mindent lőjetek beléjük! Vesszen a férgese! Taina újra ugrott, de rosszul számolta ki, ahelyett, hogy a cirkáló mögött bukkant volna fel, közvetlenül mellé került. Nabuko felsikoltott a fájdalomtól, majd elájult, ernyedten lecsúszott az ülésben. Sod és Mina Dei-Anang hányt. Dejneka viszont szívósan tüzelt. – Le a lőtornyokból! – üvöltötte Taina, ahogy meglátta maguk mellett a cirkáló felvillanó pajzsát. A kék kisülés elvakította, de megpróbált kézi vezérléssel kitérni. Ha belecsúsznak a pajzsba, a lőtornyokban lévők megsülnek, de ők se élik túl a hatalmas elektromos ütést. Nem ugorhatott, magával rántotta volna a cirkálót is, és mindkét hajótest szétszakad. Kétségbeesetten megpróbálta elkerülni a cirkálót, de nem sikerült. Aztán hirtelen lekapcsolt a pajzs, a Hazan védtelenül maradt, valaki kiiktatta az energiaburkot. Ők pedig nekicsapódtak a hajótestnek. Taina beverte a fejét, és minden elsötétült előtte. *** Oregon admirális összehúzott szemmel méregette az űrben suhanó törmeléket. Mögötte a nemesek döbbenten felkiáltottak a Békanyál „feltámadása” láttán. Később, a hajó következő ugrása után Ferrero gróf lágy, behízelgő hangon elmagyarázta a császárnak, hogy az ismeretlen technika az ő fejlesztése és a császárnak szánta születésnapi ajándékul az új hajtóművet. A kis százszemélyes Békanyál szimplán csak tesztet végez, mert mégse bízhatnak egy olyan fontos életet, mint az uralkodóé egy teszteletlen hajtóműre. Oregont nem érdekelt őfelsége válasza, nyugtalanul leste a Békanyál mozgását. A látványos lézerharc mellett még valami felkeltette a figyelmét. Az első ugrás magával ragadott egy halom törmeléket, a második ugrás továbbvitte azt, és új pályára állította, közel a császári hajóhoz. Bhota kapitány nem módosított az irányon, nem vette észre a veszélyt. Oregonnak nagyon rossz előérzete támadt, végigfutott a hátán a hideg, harci helyzetekben sokszor mentette meg az életét ez a furcsa

kis sugallat. Kikapcsolta a biztonsági övét, és felment az emeletre a tisztekhez. Hallotta, hogy Ferrero gróf utána szól, de nem foglalkozott a nemessel. – Uram? – A kapitány meglepve nézett fel. Oregon intett a másodkapitánynak, hogy üljön át a rádiós üresen álló székébe, és maga telepedett a másodkapitány helyére. – Számolják ki a kövek mozgását! A tisztek engedelmeskedtek, bár furcsán néztek, és a kapitány is némileg zavart sértettséggel hallgatott. Az admirális nem törődött vele, a hajó súlyát és a pályakoordinátákat is ellenőriztette. – Valahogy a hajóra hozták ezt a sok vizet. Van külső feltöltési lehetőség? – Igen, de miért? – Túl nagy a súlyunk, ki kell engedni a vizet, ha manőverezni akarunk. Eressze le a medencét! – Tessék?! – A kapitány közölte, hogy ez lehetetlen, és nem is hajlandó rá Fay tengernagy engedélye nélkül, mert ő a legmagasabb katonai vezető a hajón. A Békanyál végrehajtotta a harmadik ugrást, egyenesen a cirkáló mellé. Csakhogy az újabb gravitációs torzulás, amit előidézett, még közelebb lökte hozzájuk a törmelékeket. Oregon megrettenve figyelte a Békanyál közelgő pusztulását, ahogy a kis hajó belefarolt a cirkálóba. Azonban az ő hajójukon is felharsant a sziréna, a műszerfalakon a zöld, sárga, kék ledek nagy része pirossá vált, a fedélzeti számítógép vészjelzéseket sorolt. Nem tudott többé a Békanyálra figyelni. Veszélyes, ha egy összeszokott csapatba belenyúlnak, így Oregon némán nézte Bhota kapitány első kitérő műveletét. A nemes valószínűleg automatikus vezérléshez volt szokva, mert azonnal megizzadt a homloka, hogy kézzel kell oldalra vinni a hajót. Nem sikerült a manőver, a pajzsba belecsapódtak az első kövek. Az energiaszint öt százalékot esett. – Átveszem az irányítást! – Ez nem a maga hajója! Nem volt idő a vitára. Oregon lenyomta a belső mikrofon gombját:

– Itt Oregon. Meteorzáporban leszünk, négy perc és meghalunk. Fay tengernagy, kérem a hajó parancsnokságát, a Merton szétlőtt holdjánál ugyanezt a típust vezettem. – Átadva – jött azonnal a válasz. Fay tengernagynak sok hibája akadt, de a döntésképtelenség nem tartozott közéjük. Oregon kezébe vette a hajót, és az első manővereknél már érezte, hogy igaza volt, a kicsike nehezen mozog. Parancsot adott a víz kiengedésére. Ehhez le kellett zárni az emeletek közötti ajtókat is, hiszen a víz után az oxigén egy része is távozni fog. – Biztonsági rendszer kiiktatva. Víz indul. – Pajzsot lekapcsolni! – parancsolta Oregon. Pár másodpercig figyelte, ahogy a szivattyúk a hajó mindkét oldalán kilökik az űrbe a folyadékot, ami odakint az abszolút nulla fokban megfagy, és kristályosan csillog. A lendület elég nagy volt, nem csapódott vissza az alsó hajtóműhöz a jégkása. Csakhogy védtelenül repültek, pajzs nélkül, és neki figyelnie kellett, hogy amíg az összes víz kifolyik, egyetlen öklömnyinél nagyobb kődarab se érje a hajót, különben kilukad a burkolat. Felharsant pár vészjelzés, ahogy tucatnyi kőszilánk beékelődött a hajóba. Bhota kapitány idegesen sorolta a találatokat, és könyörgött, kapcsolja vissza a pajzsot, de Oregon bízott a burkolatban, a Merton mellett már megtapasztalta, mi az a határ, amit elvisel a külső héj. Kettő végtelenül hosszú perc telt el, míg az összes víztől megszabadultak. Oregon homlokán izzadság gyöngyözött a koncentrációtól, és látta, hogy a tisztikar is élesen figyel, azonnal reagál az ő manővereire. A neheze azonban utána jött, visszakapcsolták a pajzsot, de máris elérte őket az első nagyobb kőzápor. – A hazáért, a császárért – morogta az orra alatt Oregon, egyfajta imaként, ahogy hajdan a bevetéseken. Hitt benne ő is, és a veteránok is, hogy szerencsét hoz. – Lőjük szét a nagyobb köveket – javasolta a tüzértiszt, de Bhota kapitány idegesen ráreccsent. – Akkor bemér minket a Hazan, és kilő! – De nem bírja a pajzs! – Találat! Pajzs nyolcvanöt százalékon.

Oregon egyre élesebb manővereket tett, fejjel lefelé szánkáztak, kacskaringós pályára állt, csakhogy a törmelékben megtalálja a legjobb irányt. A pajzsuk egyre jobban gyengült. Az admirális sokáig küzdött, de az évtizedes rutin, a tisztikar gyors reagálása és a hajó fürgesége végül meghozta az eredményt. Kiértek a raj sűrűjéből. Innen már Bhota kapitány is boldogult. Oregon átadta a kormányt, és kimerülten hátradőlt. Ez tényleg olyan volt, mint a Mertonon. – Szép munka volt, admirális – hangzott a mikrofonból a császár elismerő hangja. – Köszönöm, uram. *** Calderon mereven nézte Henna Sexertet. A nemes kék ruhája színben harmonizált a szamurájok öltözetével, sőt a túszok fehér, vajszínű és fekete ruhái is mind emelték az összképet. – Micsoda elegancia! Ha szólt volna időben, akkor én is lázadáshoz öltözöm – mondta udvariasan Calderon. – Ó, bocsánat, hiszen ez nem is lázadás. A felségáruláshoz bricsesz dukál. – Hiába húzza az időt. Hívja föl a császárt, vagy megölöm az egyik túszt. – Nem tehetem. Henna Calderont nézte, és közben könnyedén intett, a kék csipkék hullámoztak a csuklója körül. Calderon reagálni sem tudott, olyan hirtelen történt. Az egyik szamuráj katanát rántott, és lefejezte a térdelő nemesifjak közül a bal szélsőt. A herceg üvöltött, ki akart törni, de a másik szamuráj kése a nyakába nyomódott. A labor végében feljajdult egy kard, Calderon az elméjében érezte a kétségbeesést, a halott harcos kardjának hangját. Aztán csend lett. A herceg sírásába takarítógép zümmögése vegyült, a lábszárig érő robot szorgosan felpucolta a vért, és vizes csíkot hagyva maga után, követte a két szamurájt, akik kivonszolták a testet. – Újra kérem, hívja föl a császárt! – Nem tehetem.

– Láthatta, hogy nem viccelek. De minek piszmogjunk idegenekkel? Választhat, az anyját vagy a testvérét akarja holtan látni? Calderon felemelte az állát. Húznia kell az időt, és bíznia Tainában meg a szamurájokban. A Játék fellobbant benne. – Nehéz kérdés. Kit válasszak? Anyámat, aki tudott a Wellston elleni támadásról, és odadobott egy zsoldosnak, aki aztán kis híján megcsonkított? Vagy azt a testvéremet, aki gyerekként megpróbálta rám gyújtani a szobát? Apropó, ha már itt tartunk, melyikőtök ölette meg Marát? Henna úgy tűnt, nem tud a kis piszkos családi részletekről, mert az arcán átsuhant az őszinte meglepetés. Calderon folytatta: – Minden nemes tudja, mivel jár a rang, a vagyon csak az érem egyik oldala, a másik a korai halál. Nem ismeri eléggé a mi világunkat, Henna, ha azt hiszi, hogy megzsarolhat. Henna kurtán, örömtelenül felnevetett. – Igazad volt – mondta Ferdinandnak. Calderon meghökkenten látta, ahogy Ferdinand eltolja maga elől a tőrt, és feláll. – Mondtam, hogy ez esélytelen. Édesanyám, tölthetek egy italt? Elena grófnő is felállt, és inkább teát kért. Fahéjasat. Calderon földbe gyökerezett lábbal állt. Mindenre számított, csak erre nem. Az árulás felett érzett döbbenettől megdermedt, annyira fájt, hogy anya és Ferdi ezt tették vele. A bátyja bekapcsolta a szamovárt, és amíg a forró vízre várt, töltött magának egy narancslevet: – Ne dramatizáld, Alexandro! Látom rajtad, hogy még most sem fogod fel, mi történik! Senki nem árult el. Az öcsém vagy, de Henna is az, apai ágon. – Tessék?! – Mit hittél? Hogy anya összefeküdt a kertésszel? – Kérlek, Ferdi, ne légy ilyen közönséges! – Elena grófnő felcsattanó hangja inkább egy palotába illett, nem a haldokló holdra. Kinyitotta a kecses, fémvázas legyezőt, majd legyezni kezdte magát. Calderon a síró hercegre és a túszokra nézett. Még soha nem látta ennyire szörnyetegnek a saját családját. – Apád és Abram Sexert gróf barátok voltak, és mindketten udvaroltak nekem. Mikor az én Abramom meghalt, és Ferdivel várandós voltam, apád elvett feleségül, csak hogy megmentse a

becsületemet. Aztán sok évvel később a Sexert család lefagyasztott ivarsejtekből létrehozta Hennát, Abram fiát. Csak pár éve tudtam meg. Mit tehettem volna? Segítettem neki felnőni. Ennyivel tartoztam Abram emlékének. Calderon hirtelen megfeledkezett a helyzetről, noha a hajó alatt rázkódott a föld. Míg Elena grófné megkapta a fahéjillatú teát, ő maga elé meredt. Az új információ nyomán átrendeződött a fejében minden gyerekkori emlék, minden máshogy értett szó. Az apja hatalmas játszmát vívott, hogy egy hazaáruló elsőszülöttjét elrejtse a császár elől, és megmentse a Sexert Házat, a barátja Házát. Az anyja szándékosan bátorította őt, az igazi Ferrero elsőszülöttet, a hagyományok felrúgására, közrendűek közé küldte, hiszen így Ferdi, a jófiú, a család gazdasági vezetője lett nélkülözhetetlen a Ferrero Ház életében. Henna pedig egy tévedés, egy kihaló Ház kétségbeesett lépése, hiszen nem tudtak arról, hogy a valódi örökös él. – Egy teát? – kérdezte megértően Henna. Calderon nem felelt. Elena grófnő folytatta: – Henna szerette volna, ha csatlakozol hozzánk, ezért kaptad meg a Wellston kapitányi posztját. Adlernek parancsot adott, hogy foglalja el a hajót és hozzon el nekünk téged meg a tisztikart. Nem sejtettük, hogy pszichopata. Csakhogy te megölted a zsoldost és ronccsá zúztad a hajót. A terv az volt, hogy a hadgyakorlat alatt egy kötelékkel megtámadod a császárt. – Elmentem hozzád, hogy megismerjelek. Jó volt látni téged, szeretném, ha barátként gondolnál rám. – Henna átvette a szót, most egy jóképű, fiatal fiúnak tűnt, aki csodálja Calderont. – Rájöttem, mennyire különleges vagy. Tudtam, hogy nem fog működni a tervünk. Így inkább távol akartalak tartani a gyakorlattól, azért gyakoroltam nyomást Hallasi grófra, hogy ne adja meg a költségvetési pénzt. – Alexandrót távol tartani a bajtól... – Ferdinand megvetően fintorgott. – Minek kell neked állandóan feltűnősködni? Apát is bajba keverted, miattad került börtönbe! Calderon némán figyelt, úgy nézte őket, mintha ismeretleneket látna. Minden hang, minden mozdulat önkéntelen árulója a személyiségnek. Az anyja és Ferdi nem figyelt föl arra, hogy Henna most is a háttérben maradt. Túl passzív, ahhoz képest, hogy az imént

megöletett egy embert. És túl okos ahhoz, hogy ne vegye észre, ő nem lepődött meg azon, hogy Ibrahim és Sexert ugyanaz a személy. Nem, Henna nem akarta őt távol tartani, sőt, kesztyűt dobott elé, amikor odaszemtelenkedett a hajójára, az életébe, aztán pedig el akarta rabolni Tainát. Henna Játszmázik, átveri anyát és Ferdinandot is. Ferdit, aki még mindig „apának” nevezi a nevelőapját. Kérdés, Henna miben csapja be őket? – Miért akarjátok megölni a császárt? Az anyja felelt: – Ha lennének űrlények, akarnál alattuk sínylődni? A kardok értelmesek, kommunikálnak, és bizonyos értelemben szaporodnak is, képesek más kardokat teremteni. És mind az emberi elmében él. Ezek élősködő szörnyek. Évek óta látom, mit művelnek veletek, férfiakkal! Az őrületbe visznek benneteket. – Ugyan már, anya! Ezek csak kardok – legyintett Ferdinand. – A lényeg itt a demokrácia. A születési előjogok szánalmasak, egy nemes lehet idióta, mégis megkaphat bármilyen pozíciót. Ezt nem lenne szabad. Gondolj csak Terra tábornokra. Alexandro! Képzelj el egy olyan világot, ahol mindenki a képességei szerint boldogul! Ferdinand soha még olyan szenvedélyesen nem beszélt, mint a szabad választásokról és az ember önrendelkezési jogáról. Calderon őszintén meglepődött, a testvére egészen emberinek tűnt ebben a percben. Egy sci-fi rajongó és egy idealista. Az ember miket tud meg a családjáról, ha vészhelyzetben vannak. Henna azonban hallgatott, és Calderon érezte, kivár megint. – És te? – kérdezte Calderon érdeklődve Sexertet. – Én csak szabadságot szeretnék. Akarod feleségül venni azt a közrendű japán nőt? Akarsz bujkálás nélkül dolgozni? Akarsz emberként élni? Tarts velem, Alexandro, csak annyit kell tenned, hogy üzensz a császárnak. Az idő múlik, muszáj cselekednünk! Calderon bólintott. Az idő valóban múlik, kis szerencsével a szamurájok már elfoglalták a cirkálót. Akár fel is hívhatná a császárt. Azonban egy dolog még érdekelte. Mi van, ha nemet mond? Az embert nem az jellemzi igazán, amikor kedves, hanem amikor nem kapja meg, amit akar.

– Sajnálom, de nem állok mellétek. Vesztettél, Henna, szánalmasan elbuktál. Ez a terv nevetséges volt, és ahogy látod, nem is vált be. – Gondolod? – mondta hidegen Henna. Intett az egyik szamurájnak. – Választhattad volna az elegánsabb utat, egy kis családi összeborulás, közös koktélozás és a világ boldoggá tétele. Én megkapom, amit akarok. Mindig megkapom, még tőletek, Ferreróktól is. Calderon látta, hogy az elszólásra anyja és Ferdinand szeme meglepve összevillan. – Meg fogom ölni a császárt, kiirtom a Fayeket és a többi átkozott főnemest, aki végignézte a családom legyilkolását, és nem tett ellene semmit. Láttam a felvételeket, minden este ezt tették be nekem, esti mesének. A könyörgő gyerekeket, akiket lelőttek, a halomba rakott testeket... Henna arca eltorzult a gyűlölettől, és félelmetessé vált, ahogy nem kiabált, hanem halk, szinte halott, hideg hangon sorolta mindazt, amiért bosszúra vágyott. Nem érdekelte a világ, ő igazságot akart, a holtak igazságát. Ha káoszba fullad utána minden, akkor is. Az ajtón hat embert hurcoltak be kommandós ruhát viselő zsoldosok, úgy tűnt, nemcsak japánok vannak a hajón. Ellán, a pár hete süteményt hozó anyósán most az éhezéstől lógott a ruha, a filozófus férje szinte vakon botorkált, két fia arcán véraláfutások, de az utolsó ember nyújtotta a legszörnyűbb látványt. Calderon először meg sem ismerte a szinte meztelen, véresre vert embert. Frank arca felpüffedt a lila véraláfutások alatt, két foga hiányzott, valaha szőke, hosszú haja megpörkölve, megnyirbálva lógott. – Mit tettél, Henna? – suttogta Elena grófnő döbbenten. Henna csettintett, és a korábbi szamurájok azonnal közrefogták Calderon anyját és bátyját, immár nem játékból. Már nem volt rájuk szüksége. Ferdinand nem szólalt meg, hanem gőgösen felemelte az állát, ahogy Eterno gróf szokta. Azonnal kinyitotta Calderon felé az elméjét, és a kardja a saját nevét suttogta, Sioba. Calderon és Ferdinand kardja mentálisan összekapcsolódott. A fegyverek dúdolni kezdtek egymásnak. – Hogy kerülnek ők ide? Nem tudhattad, hogy itt leszek – suttogta Calderon.

– Kaptak tőlem egy álomnyaralást. Nagyon jól érezzük magunkat, ugye, Frank? Már tudom, mit kedvelsz benne, Alexandro. Zseniális, ahogy a puszta nyelvével megvédi a többieket. Az összes zsoldosomat rávette, hogy őt bántsák, őt erőszakolják meg, ne az anyját. Döbbenet, mire képes a szeretet. Sioba bizonyára olyan volt, mint a gazdája, Ferdinand, mindig ügyelt a részletekre, így a dobozba tett nemesi kardok nevét is ismerte, és most suttogva szólongatni kezdte azokat is. A kardok felfigyeltek, de alig volt erejük. Zorach türelmetlenül füttyentett, sürgette őket. Calderon nem értette, mi folyik közöttük. – Te öletted meg Marát, Henna? – kérdezte élesen Calderon. – Én. Csak egy pillanatnyi ötlet volt, de nagyon mókásnak találtam. – Megölted az asszonyomat, aki a gyermekemet várta? – ismételte meg Calderon, és látta, ahogy Ella kataton kétségbeesése megszűnik, és a helyét iszonyú gyűlölet veszi át. – Az utolsó választási lehetőséget adom, Alexandro. Utána elkönyvelem, hogy vesztettem, és mindenki meghal. Te is, anyád is, a herceg is. Talán Frank élve marad, őt még megtartom játszani. – Gen... – Frank felnyüszített a földön, ahova dobták. – Ne engedd, Gen, könyörgöm, ne engedd! Nem bírom tovább! Tedd a kardodat a többi közé, és engedelmeskedj! Calderon iszonyodva nézte a sógora összeomlását. Frank sírni kezdett. Annyira kétségbeejtő és szokatlan volt ez tőle, annyira rémisztő volt látni a gyengeségét. Zorach azonban türelmetlenül füttyentett. Calderon abban a pillanatban fogta fel a lényeget, Frank üzenetét: kardot a kardok közé. Erre vágyott türelmetlenül Zorach is. Ennyit Frank látványos összeomlásáról. Calderon egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja a kétségbeesés, a hiteles, mély és őszinte lemondás. Majd némán átadta a becsukott kardját. Az egyik szamuráj elvette, és a terem túlfelén lévő dobozhoz sétált vele. – Mit mondjak a császárnak? – kérdezte megadóan Calderon. Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen a doboz felé. Zorach énekelt a kardoknak, az uralma alá hajtotta őket, majd saját őrült szenvedélyét is átadta nekik. Annyira erős volt, hogy átvette a hatalmat mindegyik fölött.

Henna pár percig azt taglalta, mit akar hallani és mit nem, főleg a virágnyelven sugallt üzenetekre figyelmeztette. – Nem fogok semmi olyat mondani, amit nem kéne – felelte méltóságteljesen Calderon. Egyáltalán nem beszélni akart. A szamurájok közben halkan szót váltottak. – Rossz érzésem támadt, valami nincs rendben – mondta az egyik. – Nézz utána a kintieknek. Egy másik szamuráj kivált a sorfalból, és elindult. Henna értetlenül szólt utána: – Mi a... De nem fejezhette be, Calderon gondolatban elkiáltotta magát: most! Zorach és a másik hét kard felemelkedett a dobozban, kinyílt a pengéjük, és iszonyú gyorsasággal repültek a levegőben egy-egy célpont felé. Átszúrták a döbbent szamurájokat, akiknek reagálni sem volt idejük. Ennyi telt a lények erejéből, de ez is elég volt. Calderon odaugrott, kirántotta a kardját az egyik halott szamurájból, és várta a következő támadót. Látta, hogy a herceg és a megmaradt három barátja szintén cselekszik, Ferdinand is kardot ragad, Frank puszta kézzel támad a zsoldosokra, az anyja kipattintja legyezőjének apró, mérgezett késeit és elegáns csuklómozdulatokkal öl. Zorach, suttogta Calderon, és megérezte a transzot, a ragyogó kiáradást; a világ igenre és nemre bomlott, minden egyszerűvé vált, az idő lelassult, ahogy a szúrásai nyomán a vércseppek kifröccsentek és megcsillantak a lámpafényben, a spriccelő vér szépségében fraktálok tánca lapult, és ő beszívta a haldokló szamurájok teaillatát, a nyelvén érezte a zöld levelek zamatát, miközben gyilkolta őket, egyiket a másik után, emberfeletti őrületben, a kard vérszomjától fűtötten; érezte, ahogy a csontjai reccsennek, az izmai húzódnak a természetellenes gyorsaságtól, az ismeretlen ugrásoktól és forgásoktól, de a kard vezette, és átvette az ellenség harcmodorát, majd a régi küzdelmek évszázados tapasztalatával ölt; szövet szakadt, csontok törtek, testrészek váltak le, véres torzók zuhantak a földre körülötte, halálos sóhajok hulltak a végső csendbe... Aztán elfogyott az ellenség, és véget ért minden.

Arra eszmélt, hogy fél térden áll a helyiség közepén, körülötte megcsonkított hullák hevernek. A túloldalon a fal mellett lapulva áll a herceg, előtte védőn állnak a sebektől vérző barátai. Ferdinand öklendezve szorítja a kezét a szájára, nagyokat nyel, hogy ne hányjon. – Az ősökre, fiam! – mondja halkan Elena grófné, kezében csöpög a véres legyező, de csak a ruhája alja koszolódott össze, elvégre egy úrinő sosem lehet maszatos. – Rossz napod volt, Gen? – kérdezte Frank vidáman, és Calderonban csak erre a hangra oldódott ki a feszültség. – Henna? Ferdinand felelt: – Az egyik szamuráj kimentette, és blokkolták az ajtót, nem tudunk utánuk menni. Calderon azonnal az ajtóhoz rohant, a vérében még buzogott az előző percek adrenalinlökete, és legszívesebben fejjel rontott volna a fémlemeznek. Ám az ajtó egy szisszenéssel kinyílt, és Aguri állt mögötte pár emberrel, harcra készen. Majdnem összecsaptak, az utolsó pillanatban fékezték le a mozdulatot. – Hát maguk? – Elfoglaltuk a cirkálót, aztán az úrnő leküldött minket napszörffel. Jól vannak? – Henna Sexert? – Épp beszélget valakivel. Calderon elsietett a fel mentőcsapat mellett. Ahogy kilépett a szürke folyosóra, megértette az Aguri hangjában hallott vidámság okát. Alion ugyanis Henna hasán ülve magyarázott a vergődő nemesnek: –...és nem szeretem, ha lelőnek! – Puff egy ütés Henna állára. – És a biorobotokat sem kedvelem. – Csattanás Henna arcán. – A Kawasán talált emberkísérletek láttán meg majdnem drogos lettem. – Durr, egy ütés Henna ágyékára, és a férfi ordítása. Calderonnak egy pillanatra ismerősnek tűnt a csevegési stílus, Frank szokta így bizonygatni, mennyire empatikus alkat. Alion fölnézett, de Calderon csak intett, örült, hogy él a cinikus veterán. Amúgy sem akarta megzavarni a beszélgetést, az ember ne vágjon egy

hölgy szavába. Jobban érdekelte Taina, muszáj volt látnia a lányt, csak akkor tudja elhinni, hogy nem esett baja. Bement a vezérlőterembe, ahol hullákat talált, láthatóan itt is kemény harc dúlt. Egy éles, magas női hangot hallott, japánul hadart valamit és különböző szörnyű halál nemeket ígért, ha nem kerítik elő neki Calderont. A kapitány félretolta a szamurájt, és Tainára mosolygott. – Jól hallom? Hiányoztam? – Ne reménykedjen! – grimaszolt a lány. Homlokán vörös zúzódás éktelenkedett, fekete haja viszont a szokott fegyelmezett kontyba volt csavarva, egy Sexert-lázadás sem árthatott a frizurájának. Összemosolyogtak, és Calderon arra gondolt, mennyire jó, hogy várja valaki. Valaki, akinek ő igazán fontos. *** Taina nem sokat beszélt Calderonnal, de nem is volt szükségük szavakra. Elég volt a talpig véres férfi látványa, aki egy idő után zavartan megszagolta magát, és levette a vértől mocskos zakót és inget. Taina a meztelen mellkasra nézve úgy vélte, igazán tovább is vetkőzhetne, és ez valószínűleg látszott is a mosolyán, mert a kapitány hirtelen torokköszörülésbe kezdett, majd sürgősen bontotta a hívást. A lány vidáman körbenézett a Hazan cirkáló vezérlőtermében. Hamar elmúlt a mosolya, döbbenetesen furcsa volt látni, hogy a megmentett emberek milyen mély tisztelettel bámultak rá. Pár hete még együtt szolgált velük és Gorkij kapitánnyal, aki most a vezérlő közepén térdelt az árulókkal egyetemben. Amikor Taina ütközött a hajóval, elájult. Arra tért magához, hogy valaki viszi. Aguri karjaiban volt, a férfi a cirkáló hosszú, szürke folyosóján lépdelt vele, sietve az orvosiba akarta cipelni. Taina orrát megcsapta a napszörfös ruhából áradó enyhe izzadságszag. Még sose látta izzadni a férfit, de őt ölelve idegesnek tűnt. Taina kábán pislogott, feje fölött a fehér mennyezeti lámpatesteket bámulta. A folyosón bakancstalpak csattantak, a flotta egyenruháját viselő közlegények siettek mindenfelé.

– Mi történt? – kérdezte rekedten. – Jól vagy, úrnőm? Ájult voltál. Röviden összefoglalva, behatoltunk, kiszabadítottuk a tisztikar és a legénység felét, akik nem álltak át Sexerthez, aztán elfoglaltuk a vezérlőt. Aguri olyan meleg szeretettel nézett rá, hogy Taina megsejtette, miért értette félre a férfit korábban. Évezredek óta legendák szólnak arról a mély, bensőséges és tiszta kapcsolatról, ami a daimjó és az ő harcosa között van. – A frászt hoztad ránk, sensei, amikor nekirontottál a cirkálónak. Ilyen gyorsan még sose fejeztünk be közelharcot. Őrült vagy, alig tudtam időben lekapcsolni a pajzsot. Ne tedd többé ezt velünk! Ha meg kell halni, ott vagyunk mi. Taina nem felelt azonnal, csak gyönyörködött a férfiban. Aguri olyan volt e pillanatban, mint a mangák legszebb harcosai, a szemébe hulló hajával, a vértől és izzadságtól koszos arcával, de őt nem tinta és papír tette hőssé, hanem valóban megélte azokat az eszményeket, amiket ebben a zavaros világban az emberiség nagy része már nem is értett. – Aguri Hirozi, megtisztelő, hogy felajánlottad nekem a kardodat. Sezi úrnőtől nagyobb kegyet nem kaphattam volna. Aguri szeme felragyogott, aztán a harcos szégyenlősen félrenézett. Megkapta a legnagyobb elismerést, amit egy daimjó adhatott. Taina megkérte, hogy ne az orvosiba vigye, hanem a vezérlőterem előtt tegye le. Szédült, de kihúzta magát, úgy lépett be. – Tives? Maga?! – bukott ki a szó döbbenten Gorkij kapitányból. A vezérlő közepén térdelt néhány másik tiszttel együtt. Az arcán véraláfutások, a csuklója törötten lógott, és fájdalmas arccal fogta a másik kezével. – Tivesgei – helyesbített büszkén a fölötte álló szamuráj. – A daimjó neve Tivesgei, de ne vedd a szádra, te kutya, vagy elvágom a torkodat! Ha az emberért katanával hadonászó szamurájok rajonganak, valahogy kivívja a tiszteletet. Ezek után a megmentett legénység olyan megilletődve szólt hozzá, hogy Taina kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Nem volt sok ideje ezzel foglalkozni, kiadta az utasítást Calderon és a herceg megmentésére. A Békanyál az utolsókat rúgta, de a legénység

és Dejneka szinte tombolt, hadd vihesse el a hajót, muszáj megkeresniük Aliont. Taina megengedte nekik, és velük küldte a szamurájokat, akik napszörffel lementek a hold maradványai közé. Calderon bejelentkezésével legördült a súly a mellkasáról, és megszűnt az a szelektív szűrő is, amivel eddig csak a feladatra koncentrált. Egy nyilvános hívással tájékoztatta a közeledő hadihajókat a helyzetről. Csak annyit mondott, hogy elfoglalták a Hazan cirkálót, és Ferrero gróf megmentette a herceget. Két percen belül kódolt hívást kapott a hajó. Őfelsége a császár volt az. Taina alig mert fölnézni, egyrészt a tisztelettől, másrészt nagyon is jól emlékezett az ősi kard félelmetes voltára. Nem tudta, ilyen távolságból is működik-e a hatás. – Köszönöm, hogy megmentették a fiamat. Nagyon hálás vagyok. Hogyan zajlott az akció? Láttam azt az őrült kis hajót, ami nekirontott a cirkálónak. Gondolom, nem azzal mértek katonai csapást egy zászlóshajóra. – Nem, felség, az csak elterelő hadművelet volt, amíg bementek a szamurájaim. – A szamurájai? A császár hangsúlyában volt valami mellékzönge, és Taina azt kívánta, bárcsak leharapta volna a nyelvét, mielőtt megszólal. – Mégis, hány szamuráj? – Huszonhat, felség. Érezte, hogy ez is rossz válasz. Egy maroknyi ember őfelsége hajója ellen... és nyertek. Nem nézett föl, szerényen várta a következő kérdést. – Hogyan kerültek az ön hajójára? Hiába tudta, hogy bajba keveri a Ferrero Házat, kénytelen volt igazat mondani: – A kapitány engedélyezte, hogy katonai tanácsadóként jelen legyenek. – Miért nem néz a szemembe? – Ugyan már! – hangzott az őszülő Eterno Ferrero könnyed hangja. – Végre egy közrendű, aki tudja az illemet! Mondja, kislány, ki vezette

azt a százszemélyes őrült kis hajót? Ugyebár a flotta tagjai? Nagyon hősiesek voltak. – Igen, a flotta. – Ó, imádom a hősöket. Felség, újra kéne tervezni a kitüntetéseket, hogy elegánsabbak legyenek azok a komor plecsnik. Ferrero gróf róla akarja elterelni a figyelmet, Taina hálás volt, csak épp sejtette, mi lesz a következő kérdése Őfelségének. – És ki irányította a hajót? Valamelyik veterán? Taina megköszörülte a torkát: – Én, felség. A császár egy pillanatig hallgatott, majd olajozott hangon, udvarias szólamokkal megdicsérte az akciót, a szamurájokat, Tainát és a Békanyálat, miközben mosolygott. Mamamoto nagyapa is akkor a legveszélyesebb, ha mosolyog. Taina gyomra csomóba húzódott, nem biztos, hogy a főnemességnek egy nagy hatalmú és vakmerő japán daimjóként kellett volna bemutatkoznia, aki csak csettint, mire az emberei ki-be járnak a császári hadihajókon. Márpedig a császár ezt szűrte le a történtekből, ebben biztos volt. Aztán a cirkáló felszedte a herceget és Calderonékat. A felszabadult öröm, a zsivaj és a mindenfelé nyüzsgő sebesültek okozta káosz közepette Taina félrehúzta a frissen mosdott, elegáns Calderont, és pár szóval elmondta a hívást, és a rossz előérzetét. A férfi hallgatott, az állkapcsa megfeszült, ahogy gondolkozott, majd megrázta a fejét, és csak csendesen megfogta Taina kezét. – Történjék bármi, mondjak bármit a következő hetekben, tudnod kell, hogy szeretlek. Meg fogom kérni a kezed a nagyapádtól, és kiharcolom a kegyet a császárnál, hogy kisnemesi rangot kapj, akkor elvehetlek. Hozzám jössz feleségül, leszel a társam egy életre és azon túl? Taina kétségbeesetten bólintott. Csak később, amikor a kapitány beleveszett a folyosó nyüzsgésébe, hogy a herceggel beszéljen, akkor gondolt arra, hogy nem pont ilyen rémisztő lánykérésről álmodott. *** Oregon admirális a következő napokban egyre komorabb lett.

Hallotta, ahogy a főnemesek a japán politikai helyzetről beszélnek, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy Tainát katonai vezetőként emlegetik. A császári hajó nem csatlakozott a Hazan cirkálóhoz, helyette a Bellára mentek, és odakérették a herceget és Calderonékat. Nem bíztak a szamurájokban. A szamurájok másnap eltűntek a halottaikkal együtt. A nemeseket kísérő biztonsági tiszt, és a Bella kapitánya is igen ideges lett a hírre. El nem tudták képzelni, hol lehetnek. Oregon admirálisnak voltak tippjei. Az egyetlen, ahová napszörffel távozhattak, az a nap, és a tankolóállomás. Az épp landoló, menetrendszerű uszály bizonyára néhány potyautassal ugrott tovább, de az admirális nem tartotta fontosnak, hogy ezt megemlítse. Inkább Tainával foglalkozott, még a nemesi étkezésekre is beült, csakhogy a lány közelében legyen. Nem tetszett neki, hogy minden közrendűt dicséret után elküldtek a Bella cirkálóról, kivéve Tainát. Calderon és Taina, ha külön jelentek meg, olyanok voltak, mint egy-egy animefigura, a sablonos mosoly le sem olvadt az arcukról, hajlongások és udvarias mondatok sánca mögé zárták magukat. Oregon admirálisnak fel sem tűnt volna, soha nem értette a virágnyelvet, a nemesek meg állandóan körmondatokban beszélnek. Inkább arra figyelt föl – és gyanította, ha ő, akkor mindenki más is –, hogy ezek ketten élővé váltak egymás közelében. Nem sokat beszélgettek, nem is egymással foglalkoztak, de valahogy átlényegültek, őszintébbé vált a nevetésük, arcukon megjelent a csúfondáros grimasz, és ezernyi más mimika. Az asztalnál egyszerre emelték a poharat, a folyosón egy ütemben léptek. Létrejött egy külön világ, burokba vonták őket a kimondatlan szavak, kizárva mindenki mást. Nem tetszett ez a nemeseknek, főleg a fiatal trónörökösnek. Khangcen herceg szeme túl sokat időzött a lányon, de Oregon admirális véletlenül mindig pont arra járt, amikor a herceg úgy ügyeskedett, hogy kettesben maradjon Tainával a Bella kihalt folyosóján. – Jobb lenne hagynia – mondta egyszer halkan Matteo gróf, az egyik ilyen mentőakció után. – A lány egyetlen túlélési esélye, ha a herceg Hordozója lesz.

Oregon nem igazán értette, miről beszél, és a gróf jelentőségteljesen körbenézett a szürke folyosón, majd továbbsietett, többet nem mert mondani. Még aznap eltávolították az admirálist, át kellett szállnia a Hazan cirkálóra, és intézkedhetett a foglyok sorsáról. Oregon megnézte a foglyokat. Nehéz volt elhinni, hogy az a tiszta tekintetű, szimpatikus kölyök a hírhedt Sexert. Hasonlított Calderonra, de Oregon óvakodott a látszat alapján ítélni. Calderonban volt tartás, volt benne becsület és sosem használta a zsenialitását ártatlanok ellen, míg ennek a fiúnak ott ült az áldozata egy emelettel feljebb. Frank, a pszichológus jól tűrte, hogy újra el kellett törni a rosszul összeforrt bordait, és meg ő vigasztalta az orvost, hogy ne aggódjon, kap érte túlórapénzt. Ellenben a csaladtagjai napokon át hallgattak, és Oregon tudta, hogy olyan dolgokat láttak, amiket embernek sosem szabadna. Sexert olyasmit tett Frankkel, amit nem tudnak feldolgozni. Öt nappal később Oregon visszatért a szeretett Admiralitására. Minden reggel, munka előtt a kinti kék eget nézte, és a felszálló űrhajók fémtestét, ahogy megcsillant rajtuk a délelőtti nap fénye. A két legjobb tisztjére gondolt, és arra, vajon megérte-e nekik megmenteni az oly kevéssé hálás uralkodókat. A titkosszolgálat „elsikálta” a lázadást. A hírekbe annyi került, hogy a hadgyakorlatot a Ferrero Ház nyerte, és a herceget mellesleg sikerült kimenteniük egy természeti katasztrófából. Az űrlapfetisiszta-csoportban Dejneka és Alion szabályosan dühöngött. Az életüket kockáztatták, és ugyan kitüntetést kapnak, de teljesen más egy mentésért elismerést kapni, mint egy katonai hőstettért. Oregon admirális erre csak legyintett, de őt is megviselte, hogy neki kellett felhívnia a Hazan cirkálón meghalt emberek családját. Árulók és hősök egyaránt „természeti katasztrófában” pusztultak el, ő pedig faarccal nyilvánított részvétet. A hírek azonban szivárogtak. Először a Világégés játékban tűnt fel valakinek, hogy csak holdakat fotóztattak. Majd apránként meglepő felvételek terjedtek a bolygók közösségi hálóján, lopva, de megállíthatatlanul. A vérmocskos Calderon és az ugyancsak sérült Taina beszélgetése napvilágot látott. Az Alexandro-fanklubok őrjöngtek a boldogságtól, hogy kedvencüket vetkőzni látják, de nagyon romantikusnak tartották a

kamaszok azt a játékos izzást is, amit kettejük között éreztek. Egy főnemes és egy közrendű szerelme lehetetlen, így három nap múlva megjelentek az első romantikus slágerek, főleg a „Nem lehetek tiéd, szamurájlány” című aratott nagy sikert világszerte. Oregon nyugtalanul figyelte, hogy a császári ügynökök menynyire meg akarják keresni a forrást, és kihallgatják az összes gyanús személyt. Az összetört Békanyál legénysége igen hamar melegebb éghajlatra küldte őket, sőt, Dejneka verekedett az egyik ügynökkel a Peltron szervizcsarnokában. Oregon kihozatta a börtönből az űrgyalogost, de nem kerülte el a figyelmét, hogy Dejneka látványosan hőzöng az ártatlanságát hangoztatva, noha máskor büszke a balhéira. Biztos jele, hogy csak a figyelmet akarja elterelni. Nem volt kérdés, kikről. A harcokban valószínűleg mindenki megfeledkezett az ifjú bajkeverőkről, így Rory, Dragon és az ikrek szabadon járkálhattak a Hazan cirkálóhoz kapcsolt Békanyálon és minden egyéb zugban, ők csempészték ki a felvételt és tették közzé. Oregon eltűnődött a mai fiatalság felelőtlenségén, és azon, vajon kitől láthatták a rossz példát. Majd elővette azt a felvételt, amit meg ő tulajdonított el a császári hajóról – kifejezetten öregkori szép emléknek. Hamarosan világszerte ismertté vált a Békanyál őrült rohama a hatalmas cirkáló ellen. A rajongói rétegen túl a katonai szakértők is lelkesedtek a felvétel láttán. A mikrougrás olyan új harcmodort hoz magával, ami megváltoztathatja a hadviselést, felborítva minden eddig ismert taktikát. A titkosszolgálat is rájött, hogy a felvétel csak a császári hajóról kerülhetett ki, így abbahagyták a Békanyál zaklatását. A kiszivárgó hírek hatására őfelsége sajtóosztálya végül elismerte az újabb Sexert-lázadást. Az emberiség örült a háború elkerülésének, így Calderon, Taina és a Békanyál legénysége már nemcsak hőssé, de történelmi személlyé is vált. Az admirális kissé meglepődött, hogy hirtelen sok tucatnyi interjúkérés érkezett hozzá is, és az Admiralitás előtt egy csapat tinilány már az ő nevét is sikoltozta. Az admirálist nyugtalanította, hogy nem kap hírt a két kedvenc tisztjéről. Csak két héttel később látta őket viszont, amikor hatalmas csinnadrattával kitüntették a hadgyakorlat szereplőit. Oregon admirális is ott volt a lenyűgöző császári palotában, és kivételesen örömmel hallgatta az udvarmester szónoklatát az illemről. Hiába, az ember változik. Matteo gróf is odasompolygott, most éppen

ciklámen ruhában és „cukirózsaszín” körmökkel. Nehéz volt elhinni, hogy a férfi hetero, Oregon szemét vonzotta a tömzsi, fehér kéz az ezernyi gyűrűvel és a színes körmökkel. – A körmömet nézi? Ez most nem hordoz semmilyen üzenetet. Terra tábornokkal volt megbeszélésem. Tudja, homofób a drága, így aztán a kedvéért mindig kiteszek magamért. – Matteo nevetett. – Jó hírem van, úgy hírlik, ma nagy ajándékot kap. Csináljon úgy, mintha hálás lenne. Ami meg a fiatalokat illeti, egyezzen bele a közös testmozgásba, és mondja, hogy majd megtanulja, amit kell. Matteo megpillantotta Ambrosia Fayt, és elsuhant a lányhoz. Oregon értetlenül bámult utána. Vajon a gróf ivott? Aztán elkezdődött a kitüntetés, és a szokott felhajtás körülötte. Oregon térde fájni kezdett az ácsorgástól, és ezen a hatalmas terem aranyozott pompája sem segített. Végül mindenkit kitüntettek, és ő – legnagyobb megdöbbenésére – kisnemesi rangot kapott, birtokként pedig azt a peremvidéki, kopár naprendszert, ahol hősiesen megmentette a császár életét. Oregon egy üveg jófajta rózsapálinkának jobban örült volna. A rendezvény után a folyosón tizennégy párbajkihívást is begyűjtött. Több lett volna, mert az összes olyan nemes, akit az utóbbi évtizedekben megsértett, túl jó memóriával rendelkezett, de Calderon épp akkor ért mellé. – Gratulálok a nemesi raghoz, admirális! – mosolygott. Az alparancsnoki hófehér egyenruhában még a szokásosnál is jóképűbbnek tűnt. – A párbajok miatt ne aggódjon, mivel nem tud vívni, felkérhet bajnokot. Én örömmel állok a rendelkezésére. Erre gyanúsan gyorsan elcsendesültek a fiatal nemesek, és elsápadtak azok, akik már kihívták. Oregonnak eszébe jutottak Matteo gróf szavai. – Köszönöm, de majd megvívok velük. Gondolom, nem olyan sürgős. Holnaptól vívóleckéket veszek. Az egyik ifjú gőgösen megszólalt: – Ne feledje, addig nem jelenhet meg jobb körökben, sőt hölgyeknek sem udvarolhat, amíg nem rendezte a becsületbeli ügyeit! – Ez tényleg nagy csapás – mondta faarccal Calderon, és megvárta, amíg a nemesek magukra hagyják őket. Miután elmentek, Oregon összenevetett Calderonnal.

– Valahogy csak túlélem, ha nem mehetek bálokba. Önnel minden rendben? Calderon körbepillantott, majd nemet intett. – Nem mehetek vissza a flottához. Tainától is elszigetelnek. – Ne hagyja. Maguk a Galaktika legjobb párosa. – Kár, hogy ön az egyetlen, aki így gondolja – sóhajtotta Calderon. – Frank jól van? – Igen, pont olyan idegesítő, mint korábban. Megszökött a hadikórházból valami tudományos konferenciára. Állítólag hatalmas sikere volt, a társadalom képmutatásáról beszélt a férfiakat érő nemi erőszak kapcsán. A reggeli hírekben is szerepelt. – Nem üzent valamit? – De – Oregon bólintott. – Azt, hogy maga igazán kompenzálhatná a bűntudatát azzal, hogy megsérti őt egy nagyobb összeggel. És hogy vegye fel a Ferrero Ház pszichologusának. – Franket? Nem akarom, hogy az agyamban turkáljon. Oregon habozott, hogy átadja-e az üzenet többi részét, de aztán mégis megtette: – Megjósolta, hogy ezt fogja mondani. És kért, nyugtassam meg, ő sem akar dolgozni, beéri a presztízzsel és a fizetéssel. Oregon meglepetésére a szemtelenségre Calderon őszinte örömmel felnevetett, és beleegyezett Frank alkalmazásába. Sajnos, jött egy küldönc, így tovább nem beszélhettek, Calderonnak mennie kellett. A folyosó forgatagában Taina is megkereste, hogy köszönjön. Mögötte nyolc idős japán férfi jött, modern, elegáns ruhákban, és udvariasan megálltak, kissé távolabb. – A családja is eljött az eseményre? – Nem teljesen. Az egyikük a nagyapám, a többiek a hazám nagyobb daimjói. Ma éjjel a bálon Sexertet lefejezik, erre hívta meg őket a császár. – Ez igazán... kedves tőle. – Oregon nem talált szavakat. Taina fáradtan folytatta: – Őfelsége Calderont jelölte ki a feladatra. Láttam, az előbb sikerült megnevettetnie. Örülök neki, azt hiszem, nem viseli túl jól a dolgot. Oregon megcsóválta a fejét. A nemesek nem normálisak. Calderon nem alkalmas erre, a kölyök nem hidegvérű gyilkos.

– A herceg át fog kérni a császári magánűrhajóra navigátornak. Hamarosan nem ön alatt szolgálok majd, uram. – Ez nagy szakmai előrelépés. Taina nem felelt, és Oregon megértette, hogy a lány nem akarja, de tehetetlen. – Mennem kell, csak azt szeretném mondani, hogy örülök annak, hogy ön volt a parancsnokom. Nagyon sokat jelentett, uram. – Utálok búcsúzni, úgyhogy ne tegye. Calderonnal meg kapják össze magukat végre. Ez parancs! Esküvőre akarok menni. Taina felnevetett és tisztelgett, majd neki is mennie kellett, így eltűnt a katonáktól és nemesektől nyüzsgő folyosón. Oregon tűnődve nézett utána. Vajon hol siklott félre a dolog? Nehezen hitte, hogy ezek ketten feladták az álmaikat. Remélte, hogy csak átmeneti a kétségbeesés, és hamarosan újra magukhoz ragadják a kezdeményezést. Ha választhatna, a császár helyett ilyen szenvedélyes, tiszta vezetőket akarna. *** Calderon irtózott az egész helyzettől. Más Hennát foglyul ejteni vagy harcban megölni, és megint más levágni a fejét. Azonban Henna főnemesnek született, így joga volt egy utolsó császári kegyhez, és Calderont kérte hóhérául. Ő pedig nem mondhatott nemet. Az anyja szerepe miatt a császár dühös volt a Ferrero Házra, az apja szinte könyörgött neki, hogy tegye meg, bizonyítsa be a család hűségét. Így Elena grófnő és Ferdinand csak száműzetést kap egy eldugott bolygóra, és nem halált. Henna még a halálával is Játszmát játszott. Tudta, hogy Calderonnak nincs választása. A császári palota hatalmas, negyvenemeletes épületében minden szint más-más nép hagyományai szerint volt berendezve. A bált a földszinti teremben tartották, lévén ez a legnagyobb, a kétezer fontosabb nemes kényelmesen elfért benne. Calderon a rendezvény kezdetétől csendes volt, képtelenné vált könnyedén csevegni, de érezhette ezt Eterno gróf, Matteo és Allorio is,

mert védőfalként szigetelték el a bálozóktól, és megválaszoltak helyette minden kérdést, ami feléje irányult. Zorach nyugtalanul sziszegett, valami különös szorongással várta a lefejezést, és Calderon igazat adott neki. Ők nem gyilkosok. Öltek, igaz, de sohasem így, ennyire tudatosan, ennyire kiszámított kegyetlenséggel. Amikor a bál javában tartott, megérkezett Taina. Khangcen herceg karján vonult be, és Calderon hiába tudta, hogy a lány hűséges, és az autonómiatárgyalásokért küzd, akkor is gyűlölte a látványt, hogy más érinti. Taina gyönyörű fekete báli ruhája oldalt combig fel volt vágva. Bőre újra és újra magához vonzotta Calderon szemét, de nem táncolhattak, őrizte őket a Ferrero Ház és a lányt körbevette a családja is, az öreg Mamamoto és a többi híres szamurájvezető. Tainának elég nagy munka lehetett az ellenséges japán családok között lavírozni, a herceg udvarlása még jobban megnehezítette a dolgát. Mégis, pontban éjfélkor, amikor Calderonnak fel kellett mennie az emeletre a fogoly Hennához, Taina egyszerűen és neveletlenül áttört a védőgyűrűn. Nem érdekelte a feltűnés, nem érdekelte, hogy félre kell parancsolnia számos férfit, Taina megállíthatatlan volt. Amikor odaért, megfogta Calderon kezét. – Sugárzik belőled, hogy rosszul gondolkozol. Nem ölni mész, hanem tisztelegsz. Azért téged kért, mert csodál, és veled akarta megosztani élete utolsó percét. Az emléked akar lenni. Eterno Ferrero megköszörülte a torkát az illetlen tegezésre, de Taina nem törődött vele. Calderon hálásan és sápadtan bólintott, majd elindult kifelé. A táncolók utat nyitottak neki a bálteremben, és a falon hirtelen megjelent egy hatalmas képen Henna, ahogy a sarkán ül, a két keze hátrakötözve, és vár. A lefejezés a bál nagy eseménye volt. Az emeletre vezető lépcsők szélén sorfalat álltak a huszonéves nemesifjak, csillogó tekintetük láttán Calderon még inkább szörnyetegnek érezte magát. A teremben egyedül volt Hennával. A zöld-arany mintás mozaikpadló kongott a léptei nyomán. A huszonéves férfi arcát meggyógyították a nagy eseményre, már nem látszott rajta Alion kommunikációs stílusa.

Henna felnézett, és minden komorsága mellett felvillant halványan a mosolya. – Már nagyon vártalak. A halál előtt túl lassan múlnak a percek, és túl sok idő marad a gondolkozásra. Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat, Gen. Calderon nem felelt, csak odasétált és nyugodtan, szomorúan meghajolt. – Nem szerettem volna a császár vagy a nyivákoló herceg kezétől meghalni – motyogta maga elé Henna. – Ó, és ha véletlenül nem halsz utánam a bűntudattól, hagytam neked egy nászajándékot, aminek örülni fogsz. Tudod, mit sajnálok? Calderon kinyitotta a kardját, a penge egy halk suhintás kíséretében kicsússzam. Nem akart Hennával beszélgetni, nem akart ennél több nyomást magán. – Azt sajnálom, hogy nem töltöttünk együtt több időt. Szerettem veled lenni, szerettem volna, ha a barátom vagy. Bár... az is lettél. Nem hiszem, hogy valaki is megértett annyira, mint te. – Bántottad a családomat, a barátaimat. Az anyám az életéért harcolt egy szál legyezővel. Mit vársz tőlem, Henna? Kedves szavakat? Vagy megbocsátást? – Szólíts Ibrahimnak! Nem, egyiket sem várom. Egy kérésem van hozzád. – Sexert elnémult, és várta, hátha rákérdez, de Calderon hallgatott, így végül önként folytatta: – Ha szeretsz, és ha azt akarod, hogy bocsánatot nyerj azért, amit most teszel... akkor öld meg a császárt! Öld meg nekem a császárt! Calderon megvetően elhúzta a száját. Szánalmas volt, hogy Henna még most is játszmát folytat. Nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, és felemelte a kardot. Amikor kinyitotta, azonnal lesújtott vele. Az éles penge átmetszette Henna nyakát, és a feje legördült a padlóra, majd csattanva elzuhant a teste is. Véget ért a mítosz, Henna zsenialitása nincs többé, a teste ugyanolyan holttest, mint bárki másé. És ekkor Zorach felordított fájdalmában. A vér... a pengéhez érő vér... testvér vére volt. A kard üvöltött kínjában, nem bírta elviselni a fémhez érő vércseppeket, és maga Calderon is émelyegni kezdett a rátörő iszonyattól. Az apjuk nem volt közös, de az anyjuk igen, a lefagyasztott

petesejt, amit a lombikban megtermékenyítettek a néhai Sexert gróf spermájával, Elena grófnőé volt. Calderon térdre zuhant, és a zöldarany padlón növekvő vörös tócsát bámulta meredten. Egész teste görcsbe rándult, próbálta elválasztani az elméjét a kardtól, de hiába. Nem számít, hogy ez Henna végső játszmája, utolsó csapása. Rémülten ráébredt, hogy lelke mélyén tudta, végig tudta azt, amit az anyja sem: érezte, hogy Henna hozzá tartozik, hogy van bennük valami közös. – Ibrahim – suttogta Calderon. – Ibrahim, testvérem... Vannak bűnök, melyekre nincs bocsánat. Testvér testvért ölt. Ahogy a vércseppek lecsöppentek a kardról, mindegyik ítéletet hordozott. Zorach fájdalma gyűlöletbe fordult, és az elme sötétjében kikristályosodott pár szó, Ibrahim utolsó kívánsága. Öld meg nekem a császárt! Calderon érezte, ahogy a kard áttöri az elméjét, és többé már nem bírta elválasztani kettejük érzéseit, létrejött a transz, egy pusztító, gyilkos transz, erősebb, mint amit valaha tapasztalt. Calderon talpra ugrott, és kifelé rohant, a világ lelassult körülötte, minden egyszerűvé vált; suhintás, és a folyosón álló ifjak vére a falra fröccsent, absztrakt vörös mintát festve a fehér márványra; a lépcsőn elzuhanó testek csattantak, emberek jajdultak fel, de ő már nem gondolkozott, csak egy dolgot tudott, meg kell ölnie a császárt; megérezte a kardok erejét, a bálterem elnémult, és elé pördültek a férfiak, majd fém csattant fémen és húsba mart a penge; de az elbukottak helyére újak álltak, több száz kardforgató férfi választotta el a császártól és annak fénylő, ősi kardjától, ám Calderon gyors volt, emberfelettien gyors, szélben sodródó lebegő-libegő porszem, és lépésről lépésre egyre közelebb jutott... *** Taina minden porcikájával utálta a bált. Mamamoto nagyapa és az öreg Hirozi virágnyelven tízpercenként halálos sértéseket vágott egymás fejéhez, és Tainát egyszerűen undorította, hogy a hajdani barátokat egymás ellen fordította a politika. Az autonómia elnyerése lehetetlen, ezt a császár finoman megértette velük, ám a herceg hajlott a dologra, márpedig ő lesz a

következő uralkodó. Mamamoto és a többi szamuráj egy dologban egyetértett: Taina feláldozható. Legyen kedves a herceghez, legyen Hordozó, és harminc év alatt talán a hűség elnyeri jutalmát. Ahogy a víz is kivájja a sziklát, úgy talán az ő szolgálatai is megkapják a megérdemelt jutalmat. Taina azonban tudta, nem így van, ezt csupán egy japán hiheti el. A herceg testileg, lelkileg magáévá teszi, aztán már a tulajdonaként kezeli – mert főnemes. Nem gonosz, csak épp egy közrendű, az ő számára pusztán birtokolható tárgy. Ráadásul az öreg szamurájok lebecsülték Calderont, aki nem épp az alázat és a lemondás erényének gyakorlásáról híres. Nem fogja hagyni, hogy a kedveséhez bárki más hozzáérjen, akár csak egy ujjal is. Már most olyan pillantásokkal méregeti a herceget, ami felér egy felségsértéssel. Aztán eljött az éjfél, és Calderon felment az emeletre. Taina nehéz szívvel figyelte. A bálteremben megálltak az emberek, és a kivetítőt bámulták. A zenészek valami lassú, szomorú keringőt játszottak, míg a hölgyek kecses csuklómozdulatokkal legyezték magukat, az urak pedig elvették a frissítőket a pincérektől. A császár kényelmesen felsétált a hatalmas bálterem végében álló emelvényre a trónszékéhez, és leült. Taina elszoruló szívvel figyelte, ahogy Calderon belép és meghajol. Henna szavaitól visszhangzott a bálterem. Aztán az elguruló fej és Calderon eltorzult arca. A bálteremben egyszerre ordítottak fel a nemesek, mint valami ősi kín, olyan volt ez, és Taina több száz kard döbbenetét érezte az elméjében. És mögöttük haloványan Zorach fájdalmát. Calderon transzba esett, majd fölpattant és kirohant. Taina otthagyta nagyapát, és az öreg Ferrero grófot kereste. „Öld meg a császárt!” Henna utolsó kívánsága nyugtalanul járt szájról szájra, miközben a zenekar még mindig keringőt játszott. – Kérem, a hölgyek távozzanak! – zendült Utulien Fay tengernagy mély basszusa, de már hiába, késő volt, Calderon megjelent az ajtóban. A ruháját vér pettyezte, de nem az ő vére. Taina messziről nem látta rendesen, de aztán a férfi szó szerint utat vágott magának. Az eléje ugró nemeseket mind lekaszabolta, hiába mondták ki sokan a transzba vivő szót, hiába tűntek nagyobb, erősebb

ellenfélnek, Calderon mozgása emberfelettivé gyorsult. Taina homályosan érezte a kard őrületét, és megpróbált kapcsolatba kerülni a lénnyel, de Zorach lezárt előtte, és úgy sodorta magával Calderont, mint szél az elszabadult papírsárkányt. A racionalitás kötele már nem szegezte őket a földhöz. Taina félt, és látta, hogy a nemesek is félnek, a legtöbben már nem is próbáltak támadni, csupán a fal mellé húzódott, a csapdába esett nőket védték. Calderon eljutott a terem háromnegyedéig, közel a trónhoz, és az emelvény aljában álló főnemesek büszke sorfalához. Az ősi kardok éles fénnyel ragyogtak, és Taina elszoruló szívvel érezte, Calderon nem győzhet, Zorach még őrületében is kevés a transzcendens lényekhez. A császár szándékosan nem távozik, tudja, hogy szinte sebezhetetlen. Ekkor Eterno Ferrero gróf meglátta őt, és kivált a sorfalból. – Tangót – kurjantotta. A zenekar váltott, és felcsendült a vad, ősi zene, férfi és nő örök párharcának hangjai, a szerelem, büszkeség és halál dala. Eterno gróf magához rántotta, és tett vele pár lépést, zsabójából enyhe parfümillat áradt. Taina érezte, ahogy Joszang, az ősi kard dúdolni kezd, és irányítja a lépteit. A gróf hangja újra felharsant: – Én, Eterno Ferrero, ezennel engedélyezem a Kardtáncot elsőszülött fiammal, Alexandróval. Taina rémülten követte a tánclépéseket, ahogy Eterno gróf megközelítette a harcolókat. – Ez a fiam egyetlen esélye. Állítsa meg – súgta neki kétségbeesetten a nemes, majd kipörgette őt, egyenesen Calderon elé. Calderon leszúrta az ellenfelét, majd elkapta a lányt, a fekete szoknya csattant Taina lábán. Testük egymásnak simult, és Taina egy pillanatra érezte, ahogy a transz enyhül, és Calderon tudata felvillan. A férfi kívánta őt, az érintésére vágyott, forró, mohó csókokra, ruha alá csúszó ujjakra. Aztán a kard őrülete újra elsodorta, újra a császár felé indult, fél kézzel maga mögé tolva Tainát. De a lány már tudta, mit kell tennie, Joszang dúdolására megérezte ereiben a tangó lüktetését, és táncolni kezdett, kivillantva a combját, és ahogy a szoknyája szétnyílt, úgy nyitotta meg az elméjét is, és hívta be a lényt és Calderont.

Calderon nem tudott nem rá figyelni, elkapta a derekát, a nyakába csókolt, nyirkos szája izgatóan tapadt a lány bőrére, majd gyorsan hárított egy szúrást, miközben Taina a zene vérpezsdítő ütemére mozgatta a testét, combját végighúzta a férfi lábán, és hozzásimult. Calderon újra ellökte, Taina pörgött, majd megállt, és szenvedélyesen felnyúlt a hajához, csendesen ringatózva kibontotta a fekete hajzuhatagot, ahogy Calderon annyiszor vágyott rá. Penge pengén csattant, a fémes hang szinte elnyomta a zenét, de Taina büszkén toppantott, nem tűrte, hogy háttérbe szorítsák, hangos, kopogó léptekkel ment a férfi után. Elkapta hátulról a ruháját, és a pillanatnyi szünetben, míg annak súlyosan sérült ellenfele jajgatva elhúzódott, átölelte hátulról Calderont, forró testét a hátához és a fenekéhez nyomta, azt akarta, érezzék egymás minden porcikáját. Calderon nagyot rántott rajta, hanyatt esett volna, de a férfi megtartotta hídba hajló testét, és ahogy magához emelte, gyors, durva csókot nyomott előbb a mellére, aztán a szájára. Taina annyira kívánta, alig kapott levegőt, de megharapta a férfi száját, hogy fájjon neki, és Calderon hasához szorította a csípőjét, érezni akarta a másik vágyát. Zorach azonban nem engedett, meg akarta ölni a császárt. Calderon ellökte, Taina egy gyors mozdulat után kipörgött, és a földön találta magát, míg Calderon véres harcot vívott minden egyes lépésért. A tangó szárnyalt, és a tömeg lélegzet-visszafojtva nézte őt és a harcolókat. Tainában düh lobbant, ő nem valami gyönge virágszál, ő egy Tivesgei! Nem fog futni a férfi után. Térdeljen csak a lába elé a nagy Calderon! Csókolja meg a hasát, fúrja arcát az ölébe a bocsánatáért esedezve. Fölállt, megfogta kétoldalt a fekete szoknyát, és elegáns tánclépésekkel a sorfalat álló fiatal nemesek felé ment, akik a nőket védték. Ott a hajába túrt, végignézett rajtuk, majd megnyalta a száját, és végigsimított a mellén és a csípőjén. Ringott, átadva magát a lüktető ritmusnak. Megnyitotta az elméjét, és csalogatta a kardokat. Ő egy Hordozó, a legjobb kardhordozó, és be tud fogadni bárkit. Bárkit. Ki akar engem?, suttogta gondolatban. A férfiak meglepődtek. Taina tudta, hogy elméjük peremén érezték a vad szexualitást és a halált, hiába csak néma figyelői voltak a szokatlan Kardtáncnak. Végigsimított újra a nyakán, a hegedű hangjára cirógatta a fekete selymen át kirajzolódó mellét, majd a hasára

csúsztatta a kezét, aztán még lejjebb, az öléig, és megnyitotta az elméjét a kardok felé is. Összeolvadást ígért, örök kapcsolódást, transzcendens egyesülést, mindazt, amit a korábbi bálon mohón akartak a kardok. Tegyél magadévá! Az egyik Dnyeper fiú nem bírta tovább, elkapta a derekát, és táncolni kezdett vele a vágytól lüktető zene ütemére. Majd egy másik és egy harmadik is lerázta magáról a mögötte álló nő kezét, mindegy, hogy lánytestvér vagy feleség volt, nem érdekelte őket. Akarták őt, mohón duzzadó ágyékkal, és felhorgadt, behatolásra kész elmével. Taina kézről kézre járt, nyirkos tenyerek markolták a fenekét, puha szájak időztek a nyakán, miközben koppantak a léptek, egyre vadabbul szólt a tangó. Ő pedig érezte, ahogy betörnek a tudatába a kardok, ezek a mohó, vágyakozástól kemény lények. Ekkor Zorach dühösen, féltékenyen füttyentett. Kiesett az őrület mámorából, ahogy kiesett Calderon is, és mindketten csak őt akarták. A gyilkolásnál is erősebb volt a vágy, hogy birtokolják, a kard Hordozóként akarta, Calderon pedig nőként. Két eltérő vágy egy akarattá forrt össze. Calderon megindult visszafelé, letépte róla a táncosokat, és a falhoz vágta, a földre taszította őket. Hamarosan csak ketten álltak a táncparketten. Calderon erőszakosan megragadta, és újra megcsókolta. Senki nem mert a közelükbe menni. Nyelvét a lány szájába csúsztatta, megmarkolta a fenekét, és belé akart hatolni, az elméjébe és a testébe is. A ruha közéjük állt, de az agyuk összekapcsolódott, és Taina szeme fennakadt az egyesülés erejétől, a gyönyör érzésétől. Calderon is nyögött, és meg jobban csókolta, megemelve a lány combját, hogy jobban hozzáférjen a testéhez. Akár ott a táncparketten állva hajlandó lett volna szerelmeskedni vele. Taina lenyúlt, és a szoknyájával törölgetni kezdte a kardot, utolsó csöpp józanságával tudta, meg kell nyugtatni a fegyvert, be kell vonni a rituáléba, a Kardtánc ősi szertartásába. Fel-le húzogatta az anyagot, föl és le, míg Calderon mély torokhangot hallatott, majd hangosan zihálni kezdett, egyre mohóbban csókolva őt. A férfira másként hatott a mozdulat, és Taina is egyre jobban szomjazta Calderont. Azonban a fegyver nem adta fel könnyen a bosszút, váratlanul elzárta magát. Nem akarta a Kardtáncot, nem akarta a selyem lágy cirógatását.

Calderon is kijózanodott. Hirtelen hátralépett, elengedte Tainát. Némán a trón felé nézett, majd Tainára. Látszott, hogy magával küzd. A bálteremben visszafojtott csend támadt. A tangó pár taktus után elhalt. Aztán a csöndben Calderon tett egy lépést, majd még egyet. A császári trón felé. És Taina már tudta, hogy kevés a szerelme, kevés a Kardszertartás egyesülése. Henna hatalma nagyobb, Sexert győzött, innen már nincs visszaút, vagy a császár, vagy Calderon halott lesz. Taina nem akart élni a férfi halála után, de nem akart a Hordozója sem lenni annak a szörnyetegnek, amit Calderonból a császárgyilkosság csinálna. Mindegy, hogy győz vagy veszít, Taina egyetlen útja immáron a pusztulás. Kétségbeesett mozdulattal utánaszaladt, megfogta Calderon ruháját, és amikor a férfi felé fordult, hogy lerázza, akkor előredőlt. Bele a kardba. És akkor Zorach olyat tett, amit kard még soha. A pengedarabok villámsebesen visszacsúsztak a markolatba. A lény iszonyatos fájdalommal feljajdult, ahogy a rések között megmaradt vércseppek tönkretették a mechanikát. Utána pedig néma csend. Taina Calderon mellkasára zuhant, Zorach nélkül megszűnt közöttük a mentális kapcsolat, csak a férfi fájdalmas üvöltését hallotta. Calderon összerogyott, arcát eltorzította a kín, majd hirtelen kisimult, és zihálva markolta a kardot. A tekintete kitisztult, a transz megszűnt, és újra önmaga lett. Taina elborzadva állt, de hirtelen megérezte Joszang simogatását, és szavak nélküli üzenetét, hogy Zorach súlyosan megsérült, de még ott a lelke, haloványan még él. A bálteremben egy ideig csak az ő zihálásuk hallatszott. Az emberek döbbenten hallgattak. – Azt hiszem, ilyen lenyűgöző Kardszertartásban még nem volt részünk – törte meg a csendet a császár hangja. – A történelem feljegyzi ezt az éjszakát, és feljegyzi a neveteket is, ifjú Ferrero és Tivesgei. A történelem? Kit érdekel a jövő kor? Nekik a „ma” kellett, és nem elégedtek meg ennyivel. Calderon szeme igenlően rebbent, és Taina megértette. Ideje a legnagyobb játszmának, ideje a császár ellen játszani.

Sezi úrnőhöz fohászkodott, és bezárta az elméjét. Sem Joszang, sem a többi ősi kard, vagy más fegyver nem fért immár hozzá. Aztán tett pár lépést a trón felé, és büszkén, komoran mondta: – Ősi kardok! Ti tudtatok arról, hogy a harcosom a testvérét öli meg. Tudnotok kellett róla! Zorach sorsa a ti lelketeken szárad! – Egy pillanatra elhallgatott, majd hideg gyűlölettel folytatta. – A Hordozó és a kard kapcsolata szent egység, de miattatok majdnem elpusztítottam azt a lényt, akihez minden idegszálammal kötődöm. A bűnötökre nincsen bocsánat. Látta a nemesek értetlen, majd döbbent tekintetét, de csak a császárra koncentrált. – Engem, Tainasa Mamamoto Tivesgeit elárultak az ősi kardok, és ezzel a főnemesség és maga a császár is. Mától kezdve a Tivesgei név nem megfékezi a lázadást, hanem egyesíti az erőket. – Kis szünetet tartott, időt hagyott rá, hogy felfogják a szavait, és megértsék a fenyegetést. – Mi, az Illatos bolygó népe többé nem kérjük az autonómiát, hanem elvesszük azt, ami ősidőktől fogva megillet. Három napot adok a naprendszerben lévő katonák kivonására, aztán elküldjük a levágott fejüket. Felség, egy hetet adok, hogy tintával írja alá a függetlenségünkről szóló egyezményt. Utána a vérével fogja. A főnemesek kivont karddal fenyegetően előreléptek, kivéve Ferrero grófot. A herceg pedig magából kikelve üvöltött: – Te japán pondró! Azt hiszed, hogy fenyegetheted a Birodalmat?! Innen nem jutsz ki élve! Taina erre az apróságra nem gondolt, de megijedni sem volt ideje, mert elbődült Mamamoto nagyapa a maga kiképzésekhez szokott hangján. – Hátrébb a sóguntól, vagy halottak vagytok, szoto kutyák! A nyolc öreg szamuráj fürgén köréje gyűlt. Ruhájuk díszei most már a kezükben voltak, élesre fent ezüst dobócsillagok, zsinórokból összerakott korbács, fúvócső, nadrágdíszekből összetoldott kardféleség... Taina nem is tudta, miért hitte, hogy ezek fegyvertelenül jönnek bálba. A másik rossz szokásuk is bizonyára megmaradt... – Azt hiszitek, a halálunkkal elértek valamit? – kiáltotta, mielőtt a nemesek és a japánok egymásnak estek volna. – Egy daimjó nem utazik kíséret nélkül, a bolygó tele van szamurájokkal. A vérünket még föl se töröltétek, és halottak vagytok.

– Ezer harcost hoztunk magunkkal – mondta nyugodtan, zengő hangon az öreg Hirozi. – Ha hajnalra nem érünk vissza, tudják, mit kell tenniük. Az akaratok egymásnak feszültek. Taina farkasszemet nézett a császárral, aki fölött hirtelen átvette az uralmat a kardja. Gyaco, az ősi lény, a béke véres megszállottja megragadta a tekintetét, és be akart jutni az elméjébe, hogy összeroppantsa őt, a lázadót. Taina azonban nem hátrált. Hirtelen megszűnt a kapcsolat, Eterno Ferrero gróf egyszerűen belesétált a képbe, és eltakarta a császárt. – Ugyan, uraim, ne kapkodjunk! Mindannyian békét akarunk. Felség, a kémeim szerint túl sok az egy bokorra jutó szamuráj a palotakertben. Kisasszony, micsoda bál, nemde? Az ember lánya csak úgy eljön táncolni, aztán hopp, sógun lesz belőle. Mi lenne, ha aludnánk rá egyet? Holnap örömmel teázok mindkét féllel, és szívesen egyeztetem az álláspontokat, ha ez megfelel. Taina tudta, hogy pár napra egérutat nyert. De hát nem erről szól az élet? Elég a mát élve megúszni. – Legyen – mondta a császár hidegen, de immár a saját hangján. – De ha még egyszer elém mersz sétálni, egy fejjel kurtább leszel, Eterno. – Holnap öt óra – mondta a főnemesnek Taina is, és megfordult, nem nézett a még mindig térdelő, kardjának markolatát szorongató Calderonra, hanem szakadt, véres fekete ruhájában méltóságteljesen kivonult. A daimjók büszkén követték. A Játszma elkezdődött. Az autonómiáért és Calderonért. Sértetlenül eljutottak nagyapja siklójáig, majd a bérelt szállodáig, ahol a szamurájok között Aguri várta. – Büszke vagyok rád, unokám. Sógun méltóbb személy nem is lehetne – mondta ünnepélyesen Mamamoto nagyapa, és az öregek egy emberként meghajoltak. Példájukat követte minden szamuráj. De Taina csak legyintett és levetette magát az egyik fotelba, aztán nekiállt csúnyán káromkodni. Nyomorultul érezte magát. Vajon mikor fognak egyszer végre rendesen szeretkezni Calderonnal?! Aguri szó nélkül letérdelt elé, levette a lábáról a magas sarkú cipőt, és mindenki döbbenetére elkezdte masszírozni a talpát.

– Légy türelemmel, úrnőm, idővel megkapod, amire vágysz – felelt a férfi a ki nem mondott gondolatra. – Csinálok egy illatos fürdőt, hátha jobb kedved lesz. Mamamoto nagyapa értetlenül nézett, de aztán alázatosan meghajolt, és az utasítására magára hagyták őt, Sezi úrnő kiválasztottját, a zseniális politikai vezetőt, a félisten sógunt, akinek feltörte a lábát a cipő. *** Oregon admirális soha nem tudta meg, mi történt a császári bálon. Még Kiskrumpli sem sejtette, sőt az alsóbb nemesség előtt is rejtve maradt, mit műveltek a főnemesek azon az éjszakán. Henna Sexertet lefejezték, csak ennyi volt biztos. De hogyan tudott a lépcsőn elcsúszni, és balesetben elhunyni közel száz nemes, és ugyanannyi súlyos sérüléseket szerezni... nos, talán be kéne vezetni a palotában a liftet. Mindez valószínűleg összefüggött Taina ténykedésével, mert másnap sok látványosan fényképezgető, katanát viselő japán turistát láttak az összes űrkikötőben, erőmű mellett és más stratégiai fontosságú helyeken. Kiskrumplit és a főnökeit igen nyugtalanította a turizmus ilyetén fellendülése. Három nappal később kivonták a csapatokat a japán kolóniákról, majd őfelsége aláírta az autonómiát. Oregon ezt már csak fél füllel figyelte, lekötötték az őt megvesztegető főnemesek. Az összes Ház eljött, és megkérte, ugyan, fogadja már örökbe Tainát. Oregon először nem értette, és elutasította, mire még hatalmasabb összegeket ajánlottak. Végül Matteo gróf elmagyarázta, hogy nemes csak nemessel házasodhat, és pimasz csitri sógunok soha nem kapnának nemesi rangot Őfelségétől, de nem is fogadnák el. Ám őt kedveli Taina, és hát „azok a szegény fiatalok hadd legyenek végre boldogok”. Így aztán Oregon admirális hagyta magát megvesztegetni, és mivel ilyen téren az egyenlőség híve volt, nehogy később lekötelezettje legyen bármelyik Háznak is, elfogadta az összes pénzt. Taina örült, hogy új apát kap, és Oregonnak is jólesett a lány ölelése. Hiába, az embernek hatvan felé már hiányzik a gyerek.

Az esküvő szó szerint világméretű eseménnyé vált, mert először Ferrero gróf, majd az összes Ház munkaszüneti napot adott a saját cégeinek, hajóinak, a bányáknak, üzemeknek, végül a polgári lakosság is követte a példájukat, és mindenhol utcabálokat tartottak, miközben hatalmas kivetítőkön figyelték a szertartást. A házasság először japán módon történt, rituális háztűznézéssel és később szakéivással, majd folytatódott másnap egy sintoista szentélyben. A fehér Shiro-maku kimonóba öltöztetett Tainát az egyik vörös ruhás, megilletődött húga segítette a járásban, miközben szólt a fafuvola és a kotó, ami egy hatalmas citera, Oregon szerint kifejezetten a hallóidegek megtámadásra kifejlesztve. Taina óriási fejdíszt viselt, de ezt eltakarta egy csuklyaféle, ami valamiért az engedelmességet jelképezte. Calderonon méltóságteljesen feszült a díszes szürke haori és a fekete hakama, de Oregon admirális idétlennek érezte magát japán ruhákban örömapaként, főleg, amikor tapsolnia és hajlongania kellett, hogy felhívja a kamik figyelmét. De kárpótolta érte az a pillantás, amit Taina és az a huligán Calderon egymásra vetett. Ragyogtak. A szertartás japánul zajlott, de előtte Taina megsúgta, hogy a tizennyolc lépéses ceremónia lényege a háromszor felhörpintett szaké, ami a két ember kötelékét jelenti, és az eget, földet, emberiséget jelképező egyre nagyobb tálkákból isszák. Calderon és Taina utána ezüstgyűrűt húzott egymás ujjára, majd felolvasták a fogadalmaikat japánul, és Oregon azon tűnődött, vajon a „nem lőjük le egymást családi perpatvar közben” vajon nem maradt-e ki. Majd a pár a belső szentélybe lépett és egy örökzöld fa ágát helyezte az oltárra, hosszú, élő házasságot kérve az Ősöktől és az istenektől. Este a főnemesi esküvő következett, és Oregon örült, hogy ott Mamamoto nagyapa lett felkérve örömapának, és ő egy pohár algapálinkával a kezében, otthon a holotévén át nézhette az eseményeket. Meghívta magához a Békanyál tisztjeit, de eljött Frank, Kiskrumpli és még pár veterán is. Rory és Dragon azonnal Beller körül kezdett legyeskedni, aki élvezte a hódolatot. Az esküvői közvetítés három teljes órán át tartott, rengeteg bevonulással, hajlongással, a nagyobb Házak bemutatásával, de volt rizsszórás, és nem maradt el a gyémántgyűrű felhúzása sem. Taina és Calderon állta a sarat, sőt, sugárzott róluk a boldogság.

A fegyelmezett viselkedés mögött rengeteg félszeg, szerelmes mosoly villant, és Oregon gyanította, még ma ejjel újabb fanklubok alakulnak világszerte. Gyönyörű párt alkottak, es úgy tudtak egymásra nézni, mintha még az első éjszaka előtt állnának. – Azért vicces, hogy ezt a ficsúrt maga a császár házasította ki – dörmögte Kiskrumpli egy nagy tál sült krumpli fölött. – Bár nem volt más választása. – Mire gondolsz? – A nagypolitikára. A japán autonómia egy dolog, de mi van, ha az a másfél millió szamuráj egyszer japán császárságot akar? Őfelsége kézben akarja tartani a sógunlányt, márpedig ennek legjobb módja a szerelmi pányva. Még jó, hogy Calderon is bolondul a nőért, mert ha utálta volna, akkor is rákényszerítik a házasságra. Oregon elgondolkozva hümmögött. Ez a két gyerek zseni. Végül csak elérték, hogy érdekházasságot köthessenek! Dejneka egy idő után leült a kölkökkel a számítógép elé, és kihallatszott a másik szobából a kurjongatása, céllövészetben még mindig verhetetlen volt. Kiskrumpli és Frank vetkőzőversenyt tartott, na, nem ruhával, hanem lelkileg: aki vesztett kockán, egy kérdésre igazat felelt. Bellert Dei-Anang ruházkodási tanácsokkal látta el, míg Nabuko, Tea és Soft professzor a veteránokkal táncolt. Alion őmellé telepedett a szék karfájára, és egy süteményt evett. Pólója felcsúszott, és izmos hasára pottyant egy apró csokidarab. – Mit gondolsz? Boldogok lesznek? – Az Isten irgalmazzon nekünk, ha nem. Családi veszekedés közben szétverik a Galaktikát. Alion nevetett, és utána a karfán ülve nézte a holotévét, könyökét Oregon válla mellé téve, miközben megosztoztak a pálinkásüvegen. Hajnali három felé már leült volna a hangulat, de betoppant Matteo gróf egy rózsasziromtortával és pár meglepetés vendéggel. Aguri azonnal körbement, és ellenőrizte a ház összes helyiségét, majd leült a nappali fala mellé, félig leeresztett szemhéja alól figyelve a világot. Calderon és Taina hatalmas örömmel üdvözölt mindenkit. Azonnal körbefogták őket a tisztek és a kamaszok, és a vidám nyüzsgésben ezernyi kérdés záporozott rájuk. A nőket az esküvő érdekelte, és nagy örömükre, grammra pontosan megtudták a japán fejdísz súlyát, és hogy az egyes ruhák milyen anyagból készültek. A férfiak borízű hangon a

szexről kérdezősködtek, és igen megdöbbentek annak hallatán, hogy ennél a résznél még nem járnak, úgy házasodtak össze. Frank felajánlotta, hogy elmagyarázza a méhecskéket és a virágokat, amivel azonnal felkeltette Dejneka érdeklődését, akinek csak homályos ismeretei voltak a beporzásról, így most kivételesen nem szexelni akart. – Örülök, hogy elhozta őket – mondta Oregon a mellé sodródó Matteo grófnak. A nemes mosolygott. – Gondoltam, egy kis lazítás rájuk fér. Az esküvő során tizenhat merényletet kíséreltek meg ellenük. – Micsoda?! – Igen, általában csak három-négy szokott lenni, megtisztelő, hogy ennyien próbálkoztak a középnemességből. Mindig az anyósok kezelik az ilyen játékokat, de hát ugyebár Elena grófnő már távozott a végekre. Szegény asszony! Mi, Ferrerók szigorúan tiltjuk az ifjaknak a fagyasztott ivarsejtek cseréjét, mint szerelmi zálogot. Az ember sosem tudhatja, kinek a kezébe vándorol egy-egy sperma vagy petesejt. De hát más Házak nem ilyen előrelátóak! Mindegy, ön ezt úgysem értheti. Oregon próbálta követni a gondolatmenetet, de nem igazán ment neki. Matteo csak legyintett: – A jó hír, hogy a császár nagyon hálás volt a fia megmentéséért. Az ő likvidálási kísérletei szinte mindig sikeresek, de most az egyik nászajándéka az volt, hogy nem küldött bérgyilkost. No, de majd, ha Taina várandós lesz... már várom, mókás időszaknak néz elébe a Ferrero Ház, ha meg akarjuk védeni. Ó, imádom ezt a két gyereket! Már féltem, hogy megérem az öregkort. Oregon admirális igen ostobán nézett maga elé. Remélte, hogy a nemes csak viccel. – Úgy érti, hogy meg akarták ölni őket? – A közrendű esküvőkön nincs méreg vagy fegyver? – kérdezte érdeklődve Matteo gróf. – Hát nem igazán. – Unalmas lehet. – Mi algapálinkával mulatunk, olcsóbb és kevésbé halálos. Matteo nevetett és legyintett, szerinte az is egy veszedelmes biofegyver. Még megtudakolta, hogy Ambrosia Fay, az „a gyönyörű, karakán hölgy, akinek harci helyzetben is tökéletes a sminkje”, hova lesz áthelyezve, és felderült az arca, amikor hallotta, hogy a család

jelenleg nem engedi hajóra. Oregon felvonta a szemöldökét, mire Matteo gróf széttárta a karját: – Ne nézzen így, ártatlan vagyok. Gondoskodnom kell a hölgy boldogságáról. Calderon parancsa, hogy találjak neki egy engedékeny férjet. Mindenkinek szánt valami meglepetést. Ella, az írónő világ körüli útra megy, Rory és Dragon korengedéllyel munkát kap egy retinaszkenner-gyártó cégnél, fel kell törniük a termékeket. Maga is örülni fog, holnap meglátogatja Baboa asszonyság. – Köszönöm, de megoldom a párkapcsolataimat. Matteo jóízűen felnevetett. – Az irodáját rendezi be. Meglátja, imádni fogja! Az a nő egy zseni. Oregon meglepve nézett rá, de Matteo csak intett, és elsietett, hogy kiszedje a Ház pszichológusának fejét a Ház urának könyökhajlatából. Calderon és Frank eddig egymás vállát veregették, lehetőleg úgy, hogy lila legyen, de most Frank valami Kardterembe akart bejutási engedélyt kapni. Calderon némi fizikai erőszak kíséretében azt magyarázta, hogy egy Ferrero-pszichológus dolga szemérmetlenül sok pénzt rekordidő alatt elkölteni, és nem a tudományos kutatás. Erre Frank nem tudott mit felelni, mert épp fulladozott. Matteo sietett szétválasztani a két vitázó felet. Oregon admirális másodszor akkor döbbent meg, amikor Tainától meghallotta, hogy százfős nászútra mennek, mivel sok japán vezető és főnemes velük tart a politikai megbeszélések miatt. Ekkor csendesen kiballagott az előszobába, majd magához vett egy mágneskártyát. Calderon utánajött, és kicsit habozva megkérdezte, hogy mint újdonsült rokont tegezheti-e. Oregon megengedte, így Calderon tegeződve kérdezett rá arra, ami foglalkoztatta: – Valamit nem értek. Ki ültette el a gondolatot a hercegben, hogy nemes akarsz lenni? Valaki sokkal előbb tudta, hogyan nősülhetek, minthogy én magam rájöttem volna. – Nem tudom. Esetleg Matteo gróf? – Nem. Biztos, hogy nem a Ferrero Házból való volt. – Calderon megcsóválta a fejét. – Megőrülök. Létezhet, hogy Henna? Azt mondta, ha túlélem, ad egy nászajándékot, aminek örülni fogok. Szerintem ő volt az. Oregon szó nélkül odadobta a mágneskártyát. Calderon csodálkozva elkapta.

– Elég volt Hennából! Szex, fiam, és ez parancs. Egy hónapig nincs politika, nincsenek pszichopata nemesek, hanem csak hagyományos lepedőtorna. A tetőn parkol egy kétszemélyes Aranyszárny, most vesztegettek meg vele, a tiétek. – Nem lehet, a főnemesek tűvé tennék értünk a Galaktikát. Aguri meg sose engedne el minket. Még a nászéj alatt is a szobában akar maradni, náluk ez bevett szokás, egy szamuráj csak tárgy. – Tűnés – mordult rá Oregon, visszaballagott a nappaliba, és kiküldte Tainát. Aguri azonnal felemelkedett, hogy kimenjen az úrnője után. – Úgy örülök, hogy végre megismertem egy Yaoi szamurájt – mondta fennhangon Oregon, mire azonnal csend lett, majd Kiskrumpli és a veteránok üvöltve rávetették magukat Agurira. A szamuráj bosszúsan nevetett, és nem rántott kardot, hanem leütötte az első pár embert. Aztán Dejneka hujjogva a hátára ugrott, és így már legyűrték a szamurájt. – Hé, azt mondtad, titokban tartod – panaszkodott Oregon mellé lépve Alion, de az admirális csak vállat vont. – Bocsánat. Hogy jöttél rá amúgy, hogy Yaoi? Alion lehúzta a pólója nyakát, és megmutatta a szőrből készült nyakláncot: – Ezek a Kawasáról vannak, az egyikkel egyezett a DNS. A hülyéje azt hitte, csak kettő szkennerem van, pedig hat volt. – Te nem vagy normális. Most Alion vont vállat, miközben elmélyülten figyelték, ahogy a többiek széjjelverik a nappalit. Az asztal egész sokáig bírta, csak a negyedik rázuhanó ember alatt tört össze. Oregon az előbb megpillantott, póló alól kivillanó mellekre gondolt, majd azon tűnődött, hogyan is udvarolt hajdan, de nem jutott eszébe. Így simán csak megkérdezte, ahogy katona a katonát: – Volna kedved lefeküdni velem? – Na, végre – jegyezte meg mély alt hangján Alion, és magával húzta a hálószobába. Miközben ledobta a pólóját, az épület megremegett a felszálló Aranyszárny alatt.

Tetszett a könyv? Érdekel On Sai többi írása is? Novellák, regényrészletek a szerző blogján: http://onsairegenyek.blogspot.hu Hírek, játékok a Facebook-oldalán: On Sai

Calderon kapitány maga mögött hagyta szuicid hajlamait, azonban aggodalomra semmi ok! Ezúttal új céljául a Birodalom megmentését, egy hajónyi nő megfegyelmezését és Taina meghódítását tűzte ki, csak hogy minket tovább szórakoztasson. Taina miatt sem fájhat a fejünk, még jó pár oldalon át nem hagyják nyugodni, és míg ő tehetetlenül sodródik a sors hullámain, mi csillogó szemmel faljuk a papírra vetett sorokat. On Sai egy újabb könyvvel ajándékozott meg minket, olvasókat, hogy a hasunkban az izmok megint fájdalmasan összerándulhassanak a nevetéstől. Könnyed történetvezetés, izgalmas cselekmény, páratlan humor és divattippek. Ugyanis felségáruláshoz bricsesz dukál. (Atma, 21) * Igen, a megfelelő könyvet tartja a kezében. A megfelelő könyv ugyanis emlékezetes, eredeti és letehetetlen. Calderon kapitány ismét lendületben, és mint ahogy azt már az előző kötetből megszokhattuk, kellemesen agyament. Továbbra is árad belőle az imádnivaló és hanyag eleganciával viselt sznobizmus, a zabálnivaló makacsság, időnként az őrület. Egy igazi űrkaland, nem csak sci-fi rajongóknak! Tökéletesen megrajzolt izgalmas környezet, egy kis galaktikus szerelemmel, a titokzatos japán kultúrával és a már megszokott és megszeretett, jellegzetes On Sai-humorral. Kellenek nekünk a jó mesék, kellenek a nagy röhögések, és kellenek a Calderonok is. Figyelmeztetés! Calderon kapitány kitalált személy, nem érdemes belezúgni. (Fekete Judit) * Imádok olvasni, a Calderont nem tudtam letenni. Hol izgulsz, hol nevetsz, hol együtt érzel, de egy biztos: elrabolja a szíved, ha belekezdesz. Szerencsés vagyok, mert az első hét fejezetet elolvashattam. Minden van benne: móka, kacagás, izgalom, szerelem. Aki el akarja olvasni, keressen egy kényelmes helyet, barikádozza magát körül itókával és némi rágcsikával, mert nem tudja majd lerakni. (Eszter)

* On Sai remek stílusban megírt Calderon-története már az első alkalommal is levett a lábamról, és most sem csalódtam. Két, számomra igen becses értéket hordoz magában, egyfelől azt a bizonyos és pikáns Calderon-féle eleganciát, másfelől pedig az utánozhatatlan humort, amit az ember vigyorogva olvas – mint egy tökkelütött –, aztán pedig a legváratlanabb pillanatban orbitális hahotában tör ki. Azt javaslom, ennek tudatában körültekintően kezdjenek neki az olvasásnak, hiszen On Sai könnyed, ironikus humora a második részben sem marad el. (Nana Winkler) * Gördülékeny, ütős, lelkedbe mar, és egy biztos, ha belegabalyodtál a könyv érdekes történetébe, egyhamar nem szabadulsz! On Sai olyan kifinomultsággal és kidolgozottsággal tárja elénk a történetet, ahogy más sosem tudná... és ettől válik igazán, de igazán értékessé, mert hordozza az „egyediség” értékét. Valósággal letaglózott a részletek olvasása, és néhány pikáns, igen nevettető jelenet láttán arcomba tolult a vér, boldog voltam: ez a könyv leköt! Érdekes, tele s tele van jobbnál jobb fordulatokkal, és ami még kiemelkedő és frappáns, hogy a szerző merít a való életből, és ezáltal a sorok között felfedezhetjük önmagunkat is. Az érzelmi töltet sem hiányzik belőle, mégis van egy erős kisugárzása a regénynek. Engedd, hogy elraboljon és magába szippantson Calderon élete! Mindenkinek tudom ajánlani. (Benett) * Calderon...! Folytatás! Azóta várom, amióta először elolvastam a neten fenn levő fejezeteket az első részből, és nem csillapult a türelmetlenségem akkor sem, amikor előolvashattam elektronikusan, majd elolvashattam papírra nyomtatott, illatos alakjában. Calderont nem lehet nem szeretni. Talpig férfi, annak minden erényével és gyarlóságával. Érez, lázad, képes totálisan seggfej lenni, mint ahogy maximálisan úriember is. Gyilkos a humora, és az ember egyszerre tudna beleszeretni, és a szemtelenségéért felpofozni, miközben arra vágyik, hogy lendületből kapja el a kezét, és a mozdulat vigyen el egy

totálisan más területre... Merthogy a bricseszes úriember teljesen és totálisan képes elfeledtetni az ember lányával, hogy nem hús-vér figura, hanem egy regényhős! Ennél többet, azt hiszem, spoilermentesen nem is tudok mondani róla. Alig várom, hogy megtudjam, hogy alakulnak a galaktikus intrikák, a családi szálak, és főleg, vajon egymásé lesz-e a második rész végén Taina, a szamurájok gyönyörű leszármazottja, és Calderon, a dögös, ifjú, intergalaktikusan vonzó kapitány! (Rozsonits Judit, 39)

MEGLEPETÉS! Szereted a könyveket? Gazdagítsd a könyvtáradat káprázatos kedvezményekkel! Jelentkezz most: www.konyvmolykepzo.hu/gazdagodj 1. INGYENES szállítási lehetőség. Ez az igazi! Már két kötettől ingyen visszük Hozzád a legjobb olvasnivalókat. 2. Állandó kedvezmények. Takarékoskodj! 15-50% engedménnyel kapod meg sikerkönyveinket online márkaboltunkban. 3. Új könyvekre 20% korai kedvezmény. Ne szalaszd el! A legfrissebb kötetekhez soron kívül, álomáron juthatsz hozzá, ha előrendeled azokat. Igen, a legvágyottabb bestsellerekhez is. 4. Rendszeres meglepetés akciók! Kizárólag itt. Ne maradj le! A Könyvmolyképző kötetei őrzik értéküket. Könyvesboltban elvétve vannak leárazva. Webáruházunkban viszont időnként döbbenetes kedvezménnyel juthatsz a kedvenceidhez Értesülj a meglepetés akciókról! 5. Könyvről könyvért játék. Nyerj ingyen könyvet! Értesülj időben az értékes könyvekért folyó nyereményjátékokról! 6. Meglepetés ajándékok egyes könyveinkhez. Értesülj időben a rendkívüli eseményekről! 7. Terjedelmes részletek. Ne vegyél zsákbamacskát! Minden egyes kötetünkbe hosszan beleolvashatsz, láthatod, hogy neked való-e. 8. Egyedülálló Jókönyv-garancia! Menj biztosra! 2012 őszétől minden új könyvünkre garanciát vállalunk. Velünk nem tévedhetsz. Nagyszerű választék vár. Gazdagodj! Használd okosan a káprázatos kedvezményeket, élvezd a biztonságot! Számíts mindig meglepetésre! Jelentkezz itt: www.konyvmolykepzo.hu/gazdagodj