olyan nyelvészként szeretnék hozzászólni Koltay Andrásnak a

Barát Erzsébet

A gyűlöletbeszéd logikája

o

lyan nyelvészként szeretnék hozzászólni Koltay Andrásnak a véleményszabadságról szóló, e számban közreadott írásához,1 aki a kirekesztés logikáját működtető, a nyelvhasználatban tetten érhető kategorizálási gyakorlatokat kutatja a rendszerváltást követő országos nyomtatott sajtótermékekben. Álláspontomhoz hasonlóan a Koltay András által felvázolt érvrendszer is a kategorizálás problematikájával indul, hogy a terminológia lehető legpontosabb tisztázása után, annak tükrében számba vehesse a különféle szempontok szerint: hol húzódik, illetve hol húzható meg a véleménynyilvánítás hatósugara a véleményszabadság korlátozását célzó törvénykezési viták kapcsán.

A szimbolikus agresszió példája Magam elsősorban azt szeretném megmutatni, mit nyerhet a jogalkotó, ha a jogi szöveget adott társadalmi gyakorlatba, jelesül a törvényalkotás és igazságszolgáltatás gyakorlatába ágyazódott nyelvhasználatként fogja fel, mely a mindenkori erőviszonyok terében alakul és változik. Példaként a gyűlöletbeszéd logikáját járom körbe – mint a véleményszabadság korlátozása mellett és ellen érvelő (hazai és külföldi) társadalom- és jogtudósok legbeszédesebb, s éppen ezért legtöbbet vitatott 1 Hozzászólásom

a Petőfi Irodalmi Múzeum és az MTA Irodalomtudományi Intézete által szervezett Kultusz, kultúra, erőszak című konferencián, a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2007. december 17-én elhangzott, a szervezők felkérésre született azonos című előadásom alapján készült.

106

a gyűlöletbeszéd logikája

esetét. Azaz szeretném, ha hozzászólásom sikeresen mutatná meg, mi a hozadéka annak, ha az – egyébként meglehetősen absztrakt – politikai kultúra és erőszak viszonyát a nyelvhasználat során és következtében előálló szimbolikus agresszió szempontjából járjuk körbe. A szignifikáció, azaz a valamilyen egyezményes jelhasználat révén létrejövő s ebben az értelemben szimbolikus agresszió legszélsőségesebben kirekesztő módjának, a gyűlöletbeszédnek a logikáját veszem szemügyre az érvelés logikáját vizsgálva. Mivel megközelítésmódom az áldozat nézőpontjából gondolja végig a gyűlölködő beszédmód következményeit, szerintem nem csak a Koltay-szöveg felfogásától, de az általam ismert legtöbb felfogástól is különbözik, függetlenül attól, hogy a gyűlöletbeszédet egyébként egyként elitélő vita résztvevői az intézményes korlátozás (kiterjesztése) mellett vagy ellen érveljenek is. Konkrét példaként az ÉS-ben 2003-ban és 2004-ben teret kapott jogi szankcionálás kapcsán kibontakozott vitában artikulálódott álláspontok beszédmódjának kritikai diszkurzuselemzését kívánom adni. Elméleti szempontból pedig a szimbolikus–anyagi, nyelv–valóság hierarchikus ellentétpárokra épülő kategorizálási gyakorlat tarthatatlansága mellett érvelek majd, mert zökkenőmentes működése a kirekesztést fenntartó és működtető erőtér záloga.

A társadalmi gyakorlat mint reprezentáció A diszkurzusok feminista szempontú kritikai elemzése elsősorban abban különbözik más, tisztán nyelvészeti diszkurzuselemzési módoktól, hogy a tudományt, a tudást is nyelvben elmondott társadalmi gyakorlatnak fogja fel.2 Következésképp célja nem is lehet a semlegesnek „el”-gondolt leírás, hanem az adott erőviszonyokba többé vagy kevésbé beágyazódott, illetve esetlegesen, időlegesen felforgató reprezentációk artikulálódásának vizsgálata – a kutató/kutatott társadalmi viszony dinamikájának függvényében. Mindenekelőtt azt kívánja megmutatni, hogy adott nyelvi jelentés milyen heteropatriarchális ideológiák mentén fogalmazódik meg, milyen értékrend(ek)be ágyazódik be, s ezáltal milyen érdekek „természetességét”, „magától értetődőségét” erősíti meg vagy kezdi ki éppen. Ebben az értelemben hozzászólásom egyfajta ideológia kritikának tekinthető, mely a kirekesztésre, a megfélemlí-

2 A

beszédmód kritikai elemzésének sajátosságairól magyar nyelven lásd még Barát 2006, 76–84; Barát et al. 2004, 42–45.

4;Õ ;"% 7Î(

századvég-szövegelő

107

tésre irányuló gyűlöletbeszéd jogi szankcionálása körül kibontakozott honi vita érveit, az érvelés logikáját helyezi elemzése középpontjába.

Az ÉS-vita domináns beszédmódja: a hallgatólagos kirekesztés Az ÉS Agora rovatában kibontakozott értelmiségi elit vitájának domináns nézete szerint helyes az Alkotmánybíróság álláspontja, mely elutasítja a gyűlöletbeszéd büntetőjogi szankcionálását. Noha a gyűlöletbeszéd elítélendő cselekedet, semmi esetre sem lenne szerencsés, ha a jog eszközével korlátoznánk, azaz ha a kormányzat ragaszkodna a gyűlöletbeszéd átminősítéséhez, s nem csak polgári jogi, de büntető jogi esetként is kategorizálná. Ezzel ugyanis – fogalmazódik meg a legfőbb érv – csorbulna az alkotmány 61. §-a garantálta véleményszabadsághoz való egyetemes emberi alapjog. A szankcionálást elutasítók – akárcsak a szankcionálás mellett érvelők – álláspontjuk alátámasztására az USAban, az 1990-es években ismételten fellángoló politikai és szakmai vitát13 hívják segítségül. Állítják, hogy az amerikai törvénykezésben is az abszolutista törekvés képviselőinek álláspontja jut érvényre – mondják – akár a hírhedett rasszista szervezet, a Ku-Klux-Klan szélsőséges véleményhez való jogának védelme árán is. Azaz tilos a gyűlöletbeszéd bármiféle jogi korlátozása a vélemény szabadságának feltétlen védelme érdekében. Ezt az érvelést nevezem majd elemzésem eredményeként, mindenféle deklarált szándéka ellenére, a mérsékelt, cinkos kirekesztés toleranciára hivatkozó liberális beszédmódjának. Úgy tűnik, hogy a magát nyitottnak, demokratikusnak gondoló magyarországi értelmiségiek beszédmódja a rejtett kirekesztés különféle hangjain szólal meg többnyire. Kiindulópontom, melyen saját érvelésem nyugszik, az a megállapítás, hogy a véleményszabadság feltétel nélküli védelme hamis előfeltevésen alapszik. Nevezetesen azon, hogy a beszéd szabadsága, azaz a vélemény szabadsága mindenkinek adva van/volna. Hiszen védelemre csak az szorulhat, amit már magunkénak tudhatunk, ami adott. Csakhogy éppen a megnyilvánulás szabadsága, a megszólaláshoz való egyenlő hozzáférés esélye az, ami nem áll fenn. Mi több, a gyűlöletbeszéd, elrettentő erejé-

3 Matsuda

et al. 1993; Gates Jr. et al. 1994; Walker 1994.

108


nél fogva, éppen ezt a hozzáférést hivatott megakadályozni. Másrészt, s erről még a szankcionálás mellett megszólaló marginalizált pozícióból vitázók esetében sem esik szó, az alkotmányban foglaltak sem jelenthetik az ott megfogalmazott értékek szükségszerű megvalósulását. De nem azért, mert esetleg még nem születtek az alkotmány szövegével/ szellemével egybevágó törvények. Hanem azért, mert akár van törvény ben vagy az alkotmányban rögzített „egyetemes” érték, akár nincs, az nem az anyagi (a létező társadalmi gyakorlat) valósága Másikjaként van számunkra jelen. Vagyis azt állítom, hogy nem lehet sikeresen érvelni a szankcionálás mellett olyan előfeltevések mentén, melyek maguk is kirekesztő, kettős osztatú fogalompárokban gondolkodva kategorizálják saját diszkurzusok megképzett tárgyát, jelesül a nyelvhasználaton kívül esőnek tételezett társadalmi valóságot. Azt, hogy a beszéd szabadsága korlátozott, hogy egyenlőtlenül oszlik el a társadalom különböző csoportjai között, csak a kirekesztést közvetlenül elszenvedők nézőpontjából kiindulva lehet „belátni” vagy beláttatni. Az ÉS-vita résztvevői azonban – amennyiben a nyomatott sajtó teret ad véleményük megnyilvánulásának – aligha az elhallgattatást kénytelenek megtapasztalni. Talán ezért is marad többségük „süket” az esélyegyenlőtlenséget elszenvedők megnyilvánulásaira, illetve kategorizálja azokat csupán a puszta „jó ízlést sértő” otrombaságoknak. Amivel leginkább az a baj, hogy logikájánál fogva, kimondatlanul azt az előfeltevést működteti, hogy itt mindössze az otrombaságokat elszenvedők „érzékenysége” sérülhet. Noha a kirekesztés mi/ők általános kategorizálási gyakorlatát szeretném megragadni, ez nem jelenti egyúttal azt is, hogy ne lehetne különbséget tenni egyes megnyilvánulási formái között. Álláspontom szerint a kirekesztések különbözősége többek között épp abban ragadható meg, hogy milyen viszonyban vannak, lehetnek a szólás kívánt szabadságával. Ezért a gyűlöletbeszédnek azt a formáját kell kiindulási pontként közelebbről szemügyre vennünk, amelyik kapcsán magáért a szólás szabadságáért folyik a küzdelem. A homofóbia esetében a küzdelem közvetlen tárgya maga a megszólalás, a fenyegető következmények nélkül, a heteroszexualitáshoz hasonlatos magától értetődő „természetességgel” artikulálható és nem pedig vállalni kényszerített szexuális orientáltság. Helyzetünk iróniája épp abban ragadható meg, hogy ahhoz, hogy a kirekesztettség tárgya, célpontja lehessünk, először nekünk magunknak kell magunkat a közösséghez tartozónak definiálnunk. Azaz ahhoz, hogy az ÉS-vitában szinte kizárólagos példaként szereplő rasszista (zsidózó vagy cigányozó) beszédmód jogi büntethetőségének igényét meggyőzően alátámaszthassuk, kiindulópontunkat „máshová”

4;Õ ;"% 7Î(


109

kell áthelyeznünk, a szexuálisan „Mások”4-hoz. Ahhoz tehát, hogy a kirekesztő nyelvhasználat elemzőjeként rá tudjak világítani a kirekesztés következtében elszenvedett nagyon is anyagi természetű következményekre, egyáltalán nem biztos, hogy a kérdezést ott kell kezdeni, ahonnan a kirekesztettekkel „szimpatizálók”, vagy ahonnan a velük ellentétes, gyűlölködő nézeteket vallók beszélnek. Sőt. Hiszen különösen ez utóbbi nézőpontnak nyilvánvalóan éppen az az érdeke, hogy az adott közösséget fenyegetőnek láttassák az akárcsak szimpatizáló, a másfajta szexualitást akárcsak toleráló fél hangján megszólalót is, én pedig itt éppen a megszólalást gyakorlom.

A kodifikációt védelmezők hangja Reményeim szerint azzal, ha nem a rasszizmust vagy az antiszemitizmust gondoljuk végig elsőként, hanem az önmagát feltétel nélkül még megnevezni sem tudó homoszexuális közösségekre irányuló homofóbiát, azzal sikeresen erősíthetjük a vitában megfogalmazódó, a kodifikációt védelmező kisebbségi álláspontot, ami szintén nézőpontváltásra szorul. A szankcionálást védelmezők ugyanis beleragadnak az abszolutista álláspont képviselőinek logikájába. Ez, szerintem, abból is adódik, hogy megmaradnak a vélemény állítólagos szabadságát feltétel nélkül védelmezők „legbeszédesebb” gyűlöletbeszéd-példája mellett, s az USA-beli rasszizmust legszélsőségesebben megvalósító Ku-Klux-Klan tevékenységének bírói megítélése körül forognak az ő érveik is. Azt állítom, hogy mivel itt a célcsoport sérelmei elsősorban nem nyelvi természetűek, eltérően a homofóbiát elszenvedők közvetlen sérelmeitől, a szankcionálást védelmezők nem kényszerülnek újragondolni a beszéd/ valóság referenciális nexusát, nem kényszerülnek reflektálni a kettő performatív jellegének lehetségességére. Így azt a képtelen feladatot kell megoldaniuk, hogy hitelt érdemlő, azaz bizonyítható módon jelöljék ki a beszéd–tett, a beszédaktus és a puszta szó kontextustól abszolút mértékben elvonatkoztatott, formalizált s mint ilyen, „egyetemes” érvényű eseteit. Ellenkező esetben ugyanis vállalni kellene, hogy a jog nyelve is diszkurzus, nem tartható tovább az abszolút érvényre igényt tartó instrumentális jogi nyelv fogalma.

4 A

nem heteroszexuális közösségekre utaló „Mások” elnevezést szándékosan az azonos című hazai havilap nevéből vettem.

110


Az ÉS-vitában a véleménynyilvánítást büntető jogi eszközökkel korlátozni kívánók gondolatmenetének önnön érvelésük logikai erejét aláásó ellentmondásosságára álljon itt a következő példa! „[…]mindössze arra kívántam rámutatni, hogy azok az Egyesült Államok bírói döntéseire vonatkozó tényeket tekintve nem megalapozottak […] Szóvá tettem, hogy Fodor Gábor éppen fordítva írta le az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának szólásszabadsággal kapcsolatos döntései folyamatát. Molnár Péter elismeri, hogy pár mondatos leírásom pontos, de kifogásolja, hogy írásomból nem derül ki: Fodor állítása a »lényegét tekintve igaz«. Természetesen ez nagymértékben attól függ, hogy mit tekintünk a lényegnek. [...] Ha ez a dolog lényegét tekintve ugyanaz, amit én nem hiszek, akkor annyit neki, ezen igazán nem érdemes elvitatkozni. Mert a végkifejletet illetően valóban igaz, hogy a Ku-Klux-Klan véleménynyilvánítási szabadságát éppúgy védik mai alkotmányos szabályaink, mint a polgárjogi mozgalmak szólásszabadságát. Ez a védelem ugyanakkor nem doktriner módon merev és nem változatlan. […] Jelenleg országunk 14 államában és a fővárost alkotó District of Columbiában büntetendő a keresztégetés, amelyről a szövetségi Legfelsőbb Bíróság valamennyi bírája egyértelműen elismeri, hogy – országunk történelmét ismerve – az a »gyűlölet szimbóluma«. A büntetések többnyire pénzbírságra vagy 60–90 napnyi elzárásra korlátozódnak, de a déli Louisiana Államban 2003-ban egy csoport vezetőjére 13 éves börtönbüntetést szabtak ki. A helyi szövetségi bíró »honbéli terroristáknak« nevezte az elítélteket.”5 A jogalkotást védelmezők érvelése szerint vitapartnerük, azaz a szó abszolút szabadságának védelme mellett érvelők gondolatmenetével az a baj, hogy az amerikai gyakorlat általuk vázolt reprezentációja nem felel meg a valóságnak, azaz nem felel meg a tényeknek (a tényeket tekintve nem megalapozottak). Ugyanakkor ezen a felfogásukon az sem változtat, hogy egy adott ponton annak is hangot adnak, hogy a (jog-) vitában résztvevők nézőpontjának közeledése az érvelés logikájának megváltozásán áll vagy bukik, azon, hogy adott döntéseket miként ítélnek meg, minek „lát/tat/ják” azokat. Mi több, hogy a bírói gyakorlat a helyi kulturális és történelmi sajátosságok függvényében változó képet mutat.

5 William H. Rehnquist, főbíró: A mundér becsülete, ÉS, 2004, 48. évfolyam, 3. szám. Az idézetben a kiemelések tőlem származnak, a nyelvi elemzés szempontjából releváns megfogalmazást hivatottak kiemelni, láttatni (kiemelés, ami nem kurzív.)

4;Õ ;"% 7Î(


111

Az idézetben a jogalkotás mellett érvelő azonban ahelyett, hogy átgondolná, milyen, számára előnyös hozadéka is lehet annak, ha reflektál a jelentés, a nyelvhasználat szükségszerű értékrendbe ágyazódottságára vonatkozó, ki nem mondott előfeltevéseire, megmarad az idézet elején működő valóság kontra nyelvhasználat magától értetődő szétválasztása mellett. Vagyis azt a stratégiát követi, hogy érvelésének alátámasztására a vitapartnerei által nem említett, „kihagyott” tényeket sorakoztat fel, mintha logikusan elvárható lenne, hogy azokat abból a nézőpontból is látni lehet… Arra a 14 tagállamra, ahol a joggyakorlat nem abszolút módon védelmezi a véleményt, úgy hivatkozik, mint a teljes kép hiányzó láncszemeire. Azonban az érvelésnek ebből a pozíciójából az előfeltevések ki nem mondott logikája következményeként a vitapartner állítólagos vaksága vagy jó szándékú tévedésnek vagy szándékos elhallgatásnak látszódhat csupán. Lehetetlenné téve ezzel a vita műfajának struktúrájából következő közeledés, a megértés bármiféle esélyét, amiből – nevető harmadikként – csakis a vitázók egymást ellehetetlenítő küzdelmét szemlélő gyűlölködők remélhetnek további esélyeket. Amíg a szankcionálást védelmező továbbra is ragaszkodik a valóság kontra reprezentáció doktriner módon felfogott megkülönböztetéséhez, addig nem veheti észre, hogy a 14 állam gyakorlata éppen a bírói értelmezés eredménye, ami az USA történelmi gyakorlatára, a rabszolgatartó termelési gyakorlatra hivatkozva ítélkezik, a rasszista kirekesztést elszenvedők nézőpontjából indul ki. Onnan nézve pedig már nem lehet puszta véleménynek tartani erőszak-megnyilvánulásaikat, s hangoztatói többé nem tekinthetők józan eszüket vesztett, ízléstelen vélekedőknek, hanem „honbéli terroristáknak”. A hamis/valós hivatkozás mindkét vitázó fél által elfogadott mércéje az ÉS-vitában csak azt engedi meg, hogy azon lehessen a továbbiakban majd véget nem érő módon vitatkozni, hogy a 14 tagállam „csak kisebbségi gyakorlat-e”, ahelyett hogy azt feszegetnék, mi kell, mi is kellett a 14 állam szemléletváltásához, ahhoz, hogy a gyűlölködőket terroristának kategorizálják, azaz a jog szemével is értelmezhető bűnösnek nevezzék, annak minden anyagi természetű következményével (beleértve magát a bírói ítéletet is). Ezen a ponton könnyen juthatnánk arra a következtetésre, amire a jogászok döntő többsége, hogy akkor itt a szólás szabadsága és az egyenlő bánásmódhoz, a diszkriminációmentességhez való két alkotmányos jog kerül egymással kibékíthetetlen ellentmondásba. Illetve, hogy a kettő ellentmondását a joggyakorlat végül inkább az első védelmében gondolja „célszerűen” feloldani. Mint arra azonban William B. Rubinstein amerikai jogtudós és a melegek érdekeit védő aktivista rámutat, a két álláspont szembeállítására

112


tett igyekezet éppen az általa ismertetett jogi esetek, illetve bírói gyakorlatot alátámasztó érvelések ismeretében nem helytálló.6 Az egyenlő bánásmód védelme nevében indított s rendre elutasított perek érvelésében – mint amilyen például a foglalkoztatás vagy a kinevezés megtagadása a hadseregben – abban az esetben, ha az illető katona olyan kijelentést tesz, aminek előfeltevése a „nem heteroszexuális” identitással ruházza fel őt, a bíróság nem arra szokta alapozni indokolását, hogy az érintettek „magánéletükben” homoszexuálisok, s mint ilyenek, alkalmatlanok lennének a „közfeladat” (a haza védelmének) ellátására, hanem a „közfelháborodásra”, „közbotránkozásra” hivatkozva, melyet a másfajta identitás nyilvános megnevezése idézne elő. Azaz, teszem hozzá már én, a kétféle szabadságjogot éppen az érvelés logikája rendeli egyféle joggá. A hatalmi pozícióból megfogalmazódó bírói érvelés ideologizáltsága és ideologizálása abban rejlik, hogy a partikuláris heteroszexualitást „általános emberi” jogként láttatja. A homofóbia lényege a beszéd–tett, a beszédaktus szisztematikus megtagadása vagy korlátozása a nyilvánosnak minősülő társadalmi terekben. Ennek a korlátozásnak a gyűlöletbeszéd a legerőszakosabb sajátos megnyilvánulási formája. Továbbá vegyük észre, hogy a beszédmódok eme „nyilvánvaló” elkülöníthetőségét egy szinttel feljebb, a magánélet/közélet tereinek egymást kirekesztő ideologikus kategorizálása teszi ésszerűvé, a józan ész érvei mentén belátható s ezért belátandó társadalmi tereket és cselekedeteket szervező elvvé. Az ész eme kultikus erőterében a „buzizás” magántermészetű véleménnyé szelídülhet, amit aztán elég lesz jóérzésű (hon-) polgárként nem szeretni, esetleg magunknak tetszelgő módon hangosan háborogva elutasítani. Márpedig a másságnak éppen hogy nyilvános tereken kell megfogalmazódnia ahhoz, hogy a követendő közjó hatékonyan elhallgattathassa a célkeresztjébe állított közösségek tagjait.

A kirekesztő kategorizálás logikája Hozzászólásom végére érve most már feltehető az a kérdés is, mit nyerhetnénk valamennyien a „máshonnan”, a marginalizáltságot éppen hogy a szabad megszólaláshoz való jogfosztottság révén fenntartott kirekesztésből történő kiindulás révén? Az amerikai bírósági ítéletek kapcsán már utaltam rá, hogy a közügy kontra magánügy, illetve a szólásszabadság kontra esélyegyenlőség, il-

6 Rubinstein

1994, 291.

4;Õ ;"% 7Î(


113

letve a heteroszexuális kontra homoszexuális kategóriapárjai tulajdonképpen kirekesztő jelentéssel bírnak, méghozzá olyannal, ahol a páros két tagja nem pusztán más természetű s ezért megkülönböztethető egymástól, hanem az első tag mindig fölé is rendelődik a másodiknak, viszonyuk hierarchikus, s mint ilyen a másodikat szükségképp kirekeszti az elfogadottnak állított értékrendből. Susan Gal és Gail Kligman a kelet-európai rendszerváltozásnak a nők életére gyakorolt következményeit vizsgálva a közszféra/magánszféra szüntelenül újratermelődő hierarchikus dichotómiáját produkáló logika leírásához a geometria ciklikusan visszatérő fraktális alakzatait hívja segítségül.7 „[Ennek a logikának]az az eredménye, hogy bármely nyilvános téren belül előállíthatóvá lesz egy magánszféra, s egy magánszférán belül pedig egy további nyilvános szféra. Hogy adott esetben a szembeállítás mely szintje és kontextusa kerül előtérbe, az a társadalmi szereplők és intézmények elfoglalt helyétől és nézőpontjától függ.”8 A vélemény abszolút szabadsága mellett érvelők logikája a fent leírt geometriai osztódás logikájából következően a nyelv kontra valóság kettősét tételezi a vonatkozó ontológiai hierarchia csúcsán, ezen belül aztán a nyelv a jelentés vetületében tovább osztódik forma és tartalom kettősére, a forma pedig – mint stílus – az ízléses és ízléstelen megnyilvánulások kettősére. Így szelídül aztán a vitában a kodifikáció ellen érvelő cinkos beszédmódban a gyűlöletbeszéd a puszta „jó ízlés” kérdésévé, „goromba, trágár” megnyilvánulási móddá, de mint a végeláthatatlan láncolat tetején elhelyezkedő fogalompárhoz való logikai visszatérés garantált lehetősége visszaigazolja, ez sem lehet elégséges alap a törvénykezésre, hiszen a gyűlöletbeszéd szigorúan csak tükrözheti, de nem produkálhatja – a szó semmilyen értelmében – a világot. A vita érvelésrendszerének tükrében azt állítom, hogy napjaink magyar társadalmában a különféle reprezentációk, beszédmódok domináns logikája ennek a Gal és Kligman által modellált kirekesztő kategorizálásnak a szükségszerű megnyilvánulásai. Ez a kirekesztő értelmezés tart bennünket a fogságában, s tesz ezzel hallgatólagos cinkosává, ha akarjuk, ha nem, amikor továbbra is az adott kategorizálás számunkra viszonylag könnyen elérhető fölérendelt fogalompárja által behatárolt teréből indulunk ki. A szenvedők „nevében” megszólaló toleráns, együttérző hangok nézőpontjából csak a leghangosabban megnyilvá7 Gal

és Kligman 2000, 41. Fordítás és kiemelés tőlem. szöveg eredetiben: The result is that within any public [domain] one can always create a private; within any private [domain] one can cerate a public. Which level of contrast and context is invoked in any instance of use is a matter of positioning and of the perspective of social actors and institutions.

8 A

114


nuló „buzizás” lesz (meg)hallható, ami egyszersmind maroknyi, elszigetelt, elmebeteg ember megnyilvánulásának látszik csupán. A kirekesztő kategorizálás nyereségeként a jó szándékú többségnek nem kell szembesülnie azzal, hogy a gyűlöletbeszédet általános, rendszerszerű társadalmi gyakorlat termelte ki magából, következésképp csöppet sem jelentéktelen, s ő maga is cinkosa. A szólás szabadságát védő legrugalmasabb nézőpontból az ellenérv tehát az, hogy aránytalan lenne a jog fegyverével reagálni egy ilyen jelentéktelen gyakorlatra, mert még a végén éppen az odafigyelés nagyítaná fel jelentőségüket. Ez azonban jelenkori társadalmi helyzetünkben ugyanoda vezet, ahová a doktriner elutasítás: egyformán tolerálni a gyűlölködő és a kirekesztést elszenvedő Másokat, amiből a következmények egybevetése után, már korántsem „egyenlő” a kép: az üldöző és üldözés elől bujkálni kénytelen pozícióját talán mégsem akarjuk egybemosni.

Irodalom Barát Ezsébet 2006. A tevékeny együttműködés ideológiája. In Sándor Klára (szerk.): A Pápai feminizmus. Budapest, Szabó Miklós Liberális Alapítvány. 75–93. Barát Erzsébet – Pataki Kinga – Pócs Kata 2004. Gyűlölködni szabad (?) A magyar sajtó a feminizmusról és a feministákról. Médiakutató, 5. évfolyam, Tavasz, 41–58. Gal, Susan – Kligman, Gail 2000. The Politics of Gender After Socialism. Princeton, Princeton University Press. Gates, Henry L. Jr. et al. (szerk.) 1994. Speaking of Race, Speaking of Sex: Hate Speech, Civil Rights, and Civil Liberties. New York–London, New York University Press. Matsuda, Mari J. et al. (szerk.) 1993. Words That Wound: Critical Race Theory, Assaultive Speech, and the First Amendment. Colorado–Oxford, Westview Press. Rubinstein, William B. 1994. Since When Is the Fourteenth Amendment Our Route to Equality? Some Reflections on the Construction of the “Hate-Speech” Debate from a Lesbian/Gay Perspective. In Gates, Henry L. Jr. et al. (szerk.): i. m. 280–299. Walker, Samuel 1994. Hate Speech: The History of an American Controversy. Lincoln– London, University of Nebraska Press.

Fleck Zoltán

Szabad vélemény és demokratikus társadalom Rövid kommentár Koltay András fogalmi tisztázásához

a

sokféle támadásnak és negligálásnak kitett hatályos alkotmányunk kétségkívül rászorul arra a támogatásra, amelyet tudományos igényű értelmezései nyújthatnak. Fogalmi tisztázások és az ezek feletti viták egyszerre szolgálhatják a jogalkalmazó tájékozódását és az alkotmányban rejlő értékek terjesztését, az érvényesülő alkotmány esélyének növelését. Az értékterjesztés különösen az alapjogok értelmezésekor jelentős, mert a jogosultságok elismerése, tiszteletben tartása, védelme nehezen válik rutinszerűvé, újból és újból igazolásokat, megerősítést kíván. A dolog természetéből következően önmagában a törvényhozói deklaráció nem vezet üdvös eredményre, a jogalkalmazás és a tudomány egyaránt felelős az alapjogok mindennapivá válásának sikeréért. Vannak olyan szabadságok, amelyek értelme ugyan könnyen belátható, politikai hasznuk a diktatúra és a rendszerváltás időszakában nyilvánvaló, de „békeidőben” további igazolásra szorulnak. A sajtó és a szólás szabadsága forradalmi követelésből könnyen válik a demokratikus hatalom „forradalmi múltjukat” feledő gyakorlói szemében nyűggé. A forradalmi követelések sohasem eléggé őszinték és megfontoltak. De Koltay András éppen egy „minden releváns körülményt mérlegre tevő, megfontolt értelmezéshez” akar hozzájárulni. A véleménynyilvánítás szabadsága esetében ez a szándék számos akadályt kénytelen leküzdeni. Nem csak a technikai és társadalmi változások teremtenek újabb és újabb kihívásokat, a szabadság ellenségei is változatos formát öltenek: a hagyományos állami cenzúra mellett erőfölénnyel rendelkező gazdasági szereplők, politikai pártok, a civil társadalom szervezetei, autonómiával rendelkező csoportok válnak a nyilvánosság ellenfeleivé, ha érdekeik inkább a rejtegetés, az elkendőzés mellett szólnak. Amennyire

116

szabad vélemény és demokratikus társadalom

bonyolulttá és diffúzzá vált a modern társadalom hatalmi szerkezete, annyira vált szükségessé e szabadság érvényesülési feltételeinek újraértelmezése. Persze a hatalom kiterjesztése ellenére a szólás, a vélemény, a sajtó szabadsága mégis elsősorban az állami működés kultúrájától, az államot működtetők hatalomfelfogásától függ. Mindennapos tapasztalat, hogy a titkosítási hajlam jócskán túlélte a diktatúrát, jogállami identitásukra büszke intézmények és működtetőik igényelnek jogi védelmet titkaiknak, vagy vonják kétségbe közszereplő mivoltukat. A leviatán jócskán megváltozott mára, de szabadságkorlátozó hajlama nem csökkent, legfeljebb az előzetes cenzúra természetességét kell a biztonságra, a jó erkölcsre való hivatkozással, extra igazolásokkal ellátni, és továbbra is lehet a félelem öncenzúra-keltő hatásaira támaszkodni. Ebben a régióban az öncenzúra és az ideológiai elköteleződés hagyománya autoriter szocializációval és alárendelődési hajlammal párosul: kedvezőtlenek a feltételek az egyéni jogok, kisebbségi státusok következetes védelmére, a nyilvános bírálat elfogadására. Talán ezzel is magyarázható, hogy az Alkotmánybíróság szólásszabadsággal kapcsolatos döntéseiben a demokrácia működésére alapozó igazolási kísérlet hangsúlyosabb, mint az individuum jogaira való hivatkozás. A demokratikus közösség legitimációjára való támaszkodás azonban – különösen ha az egyéni jogosultságok és önmegvalósítás érvének gyengülésével jár – nem veszélytelen. Koltay András írásával kapcsolatban felmerül egy metodológiai természetű dilemma is: lehet-e a gyakorlattal szembesíteni egy elméleti igényű kommentárt, amely a fogalmi tisztázáshoz járul hozzá? Fontos kérdés, hogy hol történnek meg a fogalmi tisztázások. Hogyan képes hozzájárulni a tudományos értelmezés a jogalkalmazói értelmezéshez? Ez azon múlik, hogy van-e kapcsolat a tudomány és a joggyakorlat között. Van persze még egy kérdés mindenekelőtt: van-e kapcsolat a jogalkalmazás és az alkotmány értelmezése között. Ismert, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának határa nagyrészt attól függ, hogy a bírói gyakorlat hogyan húzza meg a tényközlés és vélemény határát. Hiszen míg a vélemények erős védelmet élveznek, a hamis, illetve nem kellően bizonyított tényközlések ilyen védelemben nem részesülnek. Koltay András azt írja, hogy „(A)z esetek döntő többségében azonnal eldönthető a kérdés, vajon véleménnyel, azaz az alapjog védelmi körébe tartozó megnyilvánulással van-e dolgunk.” De az esetek nem egyforma súlyúak, és éppen a jogértelmezés alakítása szempontjából jelentős ügyekben fordul elő nagyobb valószínűséggel határhelyzet. E határhelyzetek vagy nehéz esetek nagyobb hatással vannak a közéletre, a közhatalom bírálhatóságára és az állami szereplők felfogására, mint a számszerűségükben nyilvánvalóan jelentősebb „mindennapi” ügyek. A nehéz ese-

4;Õ ;"% 7Î(


117

tekben a hazai bírói gyakorlat nem mutat különösebb szólásszabadságpártiságot, illetve meglehetősen egyenetlen a gyakorlat.1 Az a bírói döntés, amely egy szólás megengedhetőségéről megalapozottan kíván dönteni, természetesen olyan értelmező munkát feltételez, amely a szöveg szélesebb társadalmi kontextusát is bevonja a mérlegelésbe. Ezúttal csak jelzem, hogy ehhez rendkívül felkészült, a jogrendszeren túltekintő „értelmiségi” jogalkalmazó szükséges. A véleményként értelmezett tényközlés vagy a véleménybe bújtatott hamis tény, a hamis színben való feltüntetés olyan jogi fordulatok, amelyek a véleményszabadság határainak meghúzásában óriási felelősséget adnak a bíró kezébe. De a jogalkotó a rendkívül jelentős közszereplői minőséget és annak nagyobb tűrési kötelezettségét is csak absztrakt fogalmakban képes kodifikálni, sőt az Alkotmánybíróság is csak ilyen módon állít korlátokat az alapjog kurtítása elé. Azt, hogy milyen fokozatai vannak a közszereplői minőségnek, hol húzódnak a közügyek határai, hol ér véget a nagyobb tűrési kötelezettség, a bírói gyakorlat, praktikusan néhány bíró néhány ítélete definiálja. Ki tagadná, hogy Eörsi Istvánnak a jobboldali miniszterelnöki tanácsadó történészről írt véleménye feletti bírói ítéleteknek az átlagnál nagyobb a hatásuk arra, hogy milyen védelmet igényel ma magának a közhatalom?2 Nem járul-e erős precedenshatás ahhoz az ítélethez, amely a parlamenti képviselők véleményét is szankcionálta a Keller-ügyben?3 Nem jár-e súlyos következményekkel, ha számos bírói ítélet természetesnek veszi a közhatalmi szervek méltóságát, amely így éppen a demokratikus akaratképzés érvét gyengíti?4 Ahogy a véleménynyilvánítási szabadság szempontjából nem kívánt jogfejlődési irányt jelöl ki az Élet és Irodalom tokaji riportjaival kapcsolatos döntés sem.5 De van példa arra is, amikor a közszereplőkénti minősítés megakadályozza az agresszív, emberi méltóságot súlyosan sértő politikus támadása elleni védelmet. A bírói gyakorlat ebben a kérdésben sem következetes. 1 Jótékony

hatással lehet erre a bírói gyakorlat folyamatos tudományos elemzése és kritikája, amely éppen ezen a területen már megkezdődött, de még korántsem alakult ki egészséges viszony a tudományos kritika és a bírói jogértelmezés között. E jelenség strukturális okainak feltárása az igazságszolgáltatás szervezeti elemzésével végezhető el. 2 19. P. 630.864/2003/4. szám és 2. Pf. 20.861/2004/2. 3 „…az Országgyűlés vizsgálóbizottságának zárt ülésén meghallgatott személy tényállításának valóságáért helytállni tartozik a bizottság tagja, ha az elhangzottakat – anélkül, hogy ez joga vagy kötelezettsége volna – a sajtó útján nyilvánosságra hozza”. (Legf. Bír. Pfv. IV.21.087/2001. sz. BH 2002, 178.) Sajó András: A parlament elhallgattatása. Népszabadság, 2002. március 19. 4 Schiffer András: A közhatalom jó híre. Élet és Irodalom, 2008. január 11. 5 Kovács Zoltán – Tarnói Gizella (szerk.): Fiúk a szőlőben. A tokaji borcsaták per- és sajtóanyaga. Budapest, Élet és Irodalom, 2005.

118


A közügyek határai, a közérdeklődésre számot tartó információk köre bizonytalan, a hatalommal rendelkezők ösztönszerűen menekülnek a nyilvánosságtól, és ebben a jogalkalmazó is érintett. A gyakorlat kialakításában jelentős szerepet játszik az önkorlátozás, a szabadság és nyilvánosságpárti jogfelfogás, egy fejlett politikai és jogi kultúra. Aminek része a politikai közszereplők önkorlátozása is: például a bírói út igénybevételének mellőzése. Különösen elvárható a közhatalmi szervezetek önmérséklete: például minisztérium, ügyészség vagy bíróság a tevékenységével kapcsolatos még oly éles kritika esetén se forduljon bírósághoz. Legutóbb a Fővárosi Bíróság elnöke tett rágalmazás miatt büntető feljelentést egy párt vezetői ellen, akik szerint a bíróság politikai megrendelésre hozott ítéletet. A Fejér Megyei Bíróság jogerős döntése azonban védelemben részesítette ezt a véleményt.6 Önmérséklet hiányában jogszabálynak vagy jogegységi döntésnek kell kimondania, hogy a közhatalmi szervek becsületvédelme ellenkezik az alkotmán�nyal. De határozott és következetes bírói gyakorlat is képes jelentős változásokat elérni a perlési aktivitásban. A közvélemény státusa és mindenkori állapota a politikai és jogi kultúra vonásait tükrözi, amihez a bírói gyakorlat súlyos érvekkel járul hozzá. Elvileg olyan ügyekben, amelyekre „egy gondolkodó állampolgár közügyként tekinthet” a vélemény jogi védelme alig korlátozható, még a közlés formája sem teremt korlátozási lehetőséget. Tudjuk persze, hogy éppen itt, a szintén erős emberi méltósággal való ütközés teremt lehetőséget a jogalkalmazónak arra, hogy értékelje a szöveg tartalmi és stíluselemeit. A vélemény szabadságának korlátját csak valamely legitim indok képezheti, ha a korlátozás megrövidíti a véleménynyilvánítási szabadságot, az ütköző alapjogok között mérlegelni szükséges. E határhúzás mindig politikai természetű, hiszen értékszempontú mérlegelést tartalmaz, a kimenet nagyrészt attól függ, hogy a jogalkalmazó hogyan értékeli a szólás szabadságát. Nehezíti a helyzetet, hogy más alapjogok sérelme esetére az alkotmánybírósági döntésekből sem olvasható ki ellentmondásmentes értelmezés. De az Alkotmánybíróság által megkívánt értelmezés alapvonalai is gyakran sérülnek a gyakorlatban. Ezt persze érthetővé, de nem elfogadhatóvá teszi az a társadalmi környezet, amely szintén hajlandó lenne lemondani némely szabadságáról a rendteremtésért cserébe. „Az 1992-ben összefoglalt alkotmánybírósági álláspont szerint a közléseket tartalmuktól függetlenül teljes védelemben kell részesíteni, amíg más

6 Másodfokon

felmentették a Munkáspártot. (2008. március 12.) Forrás: http://www. tasz.hu/hu/politikai-szabadsagjogok/7.

4;Õ ;"% 7Î(


119

alapjogot vagy alkotmányos értéket a joggyakorlás effektíve nem sért. Ez a szólásszabadság szempontjából ígéretes elvi álláspont azonban az elmúlt évtizedben nem tudott ellenállni a politikában, részben a társadalmi közfelfogásban és a bíróságokon érvényesülő, eltérő – sokszor tekintélyelvi – megítélésnek és nem hatotta át egészében a jogrendet; mi több, alapvetően módosult, anélkül, hogy az Alkotmánybíróság a kiindulópontját visszatérést kizáróan feladta volna.”7 Ez azért is lehet így, mert az Alkotmánybíróság, a strasbourgi esetjog és az alkotmány maga is csak nagyon korlátozottan képes befolyásolni a bíróságok tevékenységét. A kifejezésmódjában sértő, bántó, megalázó vagy valótlan tényállást kifejező vélemény értékelésekor a bírói gyakorlat gyakran eltávolodik az alkotmánybíróság 1992-es álláspontjától. Bár legtöbbször indoklásában felhasználja ezt a döntést is. Minél általánosabb egy felhasznált döntési alap, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy a bíró egymással homlokegyenest ellenkező döntést ugyanazzal indokoljon. Ha a döntéshozó nem érzékeli politikai vagy közhatalmi szereplők esetében az alkotmányos helyzetet, akkor legfeljebb a szokás kedvéért, pusztán legitimációs célból, mintegy „díszítőelemként”8 idézi az alkotmányos forrásokat. Érdemben, ügydöntő jelleggel mégis a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának nagyon régi állásfoglalásai vezetik a bírók tollát. Annál is inkább, mert a felsőbíróságok ezt következetesen számonkérik, annak ellenére, hogy formálisan ettől minden bíró eltérhetne. Ezek az állásfoglalások hatékonyabb sorvezetőt adnak a jogalkalmazó kezébe, mert nem rendelkeznek az alkotmány és az alkotmánybírósági döntések absztraktságával, persze a jogosulságok iránti elkötelezettségével sem, és elkerülik a strasbourgi gyakorlat esetjogi jellegét is. Mind az általánosan megfogalmazott jogelvek, mind az esetjog alkalmazása nehezebb jogértelmezői feladat, mint a rendszerváltás előtti felsőbírósági sorvezetők töretlen használata. Ennél még erősebben kifogásolható a töretlen vagy kikristályosodott bírói gyakorlatra való hivatkozás minden specifikáció nélkül, ez újabban a strasbourgi gyakorlatra való hasonló utalással is kiegészült. Összességében a bírói indoklás ilyen természete a véleménynyilvánítási szabadság korlátozó gyakorlatát intézményesítette, bizonyos kérdésekben a megkövesedett értelmezést sem alkotmány, sem Alkotmánybíróság, sem strasbourgi döntés nem képes érdemben olda-

7 Sajó

András: A szólásszabadság kézikönyve. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005., 182. Mátyás: Díszítőelem, álcaháló vagy tartóoszlop? A magyar büntetőbírói gyakorlat viszonya az alkotmányhoz. Fundamentum, 2007. 3. szám, 5–21. 8 Bencze

120


ni.9 Ilyen például a sajtó objektív felelősségének elvárása, ami ahhoz az abszurditáshoz vezet, hogy még parlamenti képviselők szavait sem közvetítheti az újságíró, ha azok nem felelnek meg bizonyos igazságkritériumoknak vagyis a sajtót terheli a valóság bizonyítása. Itt még a közszereplők nagyobb tűrési kötelezettsége és a demokratikus közélet megteremtése sem elég erős érv. Ennek ellenére a strasbourgi precedensekre való hivatkozás nagyobb támogatottságot élvez, mint az alkotmány közvetlen használata, de éppen a véleményszabadság határait, korlátait rendszerváltás előtti jogfelfogást tükröző kollégiumi állásfoglalások szabják meg. Súlyos szociológiai okai vannak annak, hogy a kötelező jelleg hiánya ellenére ez maradt a vezérfonal. E kollégiumi állásfoglalások alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja, a Legfelsőbb Bíróság bírókra nézve kötelező jogegységi döntései felett állapított csak meg magának hatáskört. Amire a legmagasabb bírói testület szakmai kollégiumai jogállamon kívüli választ találtak: mostanában kollégiumi véleményekbe (PKV, KKV és BKV) fogalmazzák jogértelmezői elvárásukat. Ez ugyan formálisan nem kötelező a bírákra, de bizton számítanak a konform jogalkalmazói racionalitásra. Így az alkotmányellenes értelmezés ellen elvileg sincs orvoslás. Meggyőződésem, hogy a véleménynyilvánítás szabadságára nem az igazolási érvek sorrendje vagy hangsúlyai jelentenek veszélyt, hanem a jogértelmezés sajátosságai. További elemzést igénylő probléma, hogy a demokratikus közvélemény kialakulásának érve gyengítheti az egyén alanyi jogának státusát az alapjog határainak meghúzásánál. Minél gyengébb az egyéni jogosultság szerepe, annál gyengébb a státusa a jogo sultságnak, ugyanis nem a megszólaló, hanem a befogadó az érvelés központja. Ami lehetőséget ad olyan értelmezésre, amely szerint bizonyos típusú vélemény nem szolgálja a demokratikus közvélemény kialakulását. Így a közélet, a politika, a közérdek, a közszereplő fogalmai kiemelt jelentőséget kapnak, azon kívül szűkebb védelem jár a szólásnak. További, a demokratikus közvélemény kialakulásával kapcsolatos elméleti kérdés az állam pozitív kötelezettsége a véleményszabadság feltételeinek biztosításában. A véleményt kifejezni szándékozókat ugyanis néha védeni kell, a vita lehetőségét fenn kell tartani. Ez alapján aligha legitim a fizikai megfélemlítésre játszó és a vitára eleve nem nyitott rasszista gyűlöletbeszéd. Ez utóbbi ilyen alapon is külön jogi kezelést igényelhet.10 Nemcsak az állami jellegű retorzió jár cenzurális hatással, 9 Számos

konkrét ítélet elemzésével ezt bizonyítja Halmai Gábor: A bíróságok alapjogi bíráskodása. (Megjelenés alatt.) 10 Szilágyi-Gál Mihály: Hogyan üt a szó? Egy erkölcsfilozófiai megfontolás a gyűlöletbeszédről. 2000, 2005. július–augusztus.

4;Õ ;"% 7Î(


121

hanem a félelem, az agresszióval szembeni érthető önvédelem is aktivizálja az öncenzúra reflexeit, amely bizonyosan hátrányos a demokratikus közvélemény kialakulása és a véleménynyilvánítási szabadság szempontjából. Egyéb, nehezebben kielégíthető feltételei is vannak persze a társadalmi aréna demokratikus jellegűvé válásának: az információkhoz való hozzáférés, a tájékozottság, a szabad vitához nélkülözhetetlen tolerancia és kognitív alapok az oktatás és a szocializáció hosszú távú következményei. Nem bizonyos tehát, hogy a legteljesebb véleménynyilvánítási szabadság mellett, a nem jogi előfeltételek hiányában kialakulhat a kívánt demokratikus közélet. Mivel ehhez, úgy tűnik, a véleménynyilvánítási szabadság szükséges, de nem elégséges feltétel, sőt ez az igazolási érv az idő haladtával gyengül, komolyabb figyelmet érdemelne a társadalmi, kulturális előfeltételek biztosításának igénye. Lehet persze, hogy nem az alkotmányos alapjogok feletti diskurzusban.

Tóth Gábor Attila

A szólás méltósága

a

lkotmányunk 61. §-ának első bekezdése így kezdődik: „A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra”. A rendelkezés magyarázójának látszólag egyszerű dolga van: leíró módon be kell mutatnia, mit jelentenek az egyes szavak, mi a rendelkezés tartalma. Az egykori Begriffsjurisprudenz leszármazottjának tekinthető jogdogmatikai gondolkodás szerint a jogi szöveg tudományos értelmezője fogalmi tisztázó és rendszerező, leíró tevékenységet végez. Ehhez felhasználja a bírói gyakorlatot, a tudományos publikációkból kibontakozó, úgynevezett „uralkodó véleményt”, és – több szem, többet lát alapon – jog-összehasonlító műveleteket is végez. A szólásszabadság esetében az értelmező robosztus anyaggal szembesül. Szerteágazó alkotmánybírósági és nemzetközi bírósági esetjogot, tengernyi külföldi és hazai tudományos közleményt kell kézben tartania. Itthoni jogéletünkben Koltay András azok közé tartozik, akik sok ismerettel rendelkeznek ezen a téren. Néhány év alatt áttanulmányozta az olvasnivaló kínálatot a szólásszabadság klasszikus szövegeitől a legapróbb jelentőségű friss szakcikkekig. Sűrűn megjelent publikációival jelentősen gazdagította tudásunkat arról, hogy a nagyvilágban milyen megoldások jönnek számításba a véleményszabadság határeseteiben. Így nem meglepő, hogy munkásságára hamar felfigyelt a jogterület talán legelismertebb hazai kutatója is.1 Koltay alkotmánykommentárjának most közölt részlete jól tükrözi felhalmozott tudását.

1 Sajó András: A szólásszabadság kézikönyve. Budapest, MTA Állam- és Jogtudományi

Intézet, 2005. 172.

124

a szólás méltósága

Az alábbiakban nem a dolgozat számos erényének dicséretével foglalkozom. Ehelyett sorra veszem azokat a nehézségeket és csapdákat, amelyek meglátásom szerint nehezítik, hogy a nagy apparátussal összeállított magyarázatból kirajzolódjon a magyar alkotmány 61. §-ának tartalma. Helyzetemet megkönnyíti, hogy néhány éve én is részt vettem a kommentárírásban, így saját bőrömön éreztem a vállalkozás buktatóit. Könnyen lehet, hogy alkotmánymagyarázatomban hasonló gyengeségek mutathatók ki. A csekélyebb súlyú észrevételekkel kezdem.

A leírás csavarjai Ha nagy merítéssel dolgozunk, óhatatlanul felszedünk hasznavehetetlen dolgokat is. Ha sok forrásból merítünk, szükségképpen többet hibázunk. A dolgozatban a beszéd nélküli véleménynyilvánítás egyik példájaként olvashatunk egy strasbourgi döntésről, amely szerint – úgymond – „még a vadászkürt megfújása és a kutyaugatás is” véleményt kifejező cselekvés. Az említett esetben azonban nem kutyaugatásról, de még csak nem is kutyák ugattatásáról volt szó, hanem arról, hogy az angliai rókavadászat ellenzői kürttel és kurjantásokkal zavarták meg a vadászkutyákat.2 A strasbourgi bírák azért ítéltek az állam ellen, mert régi common law fogalmak (breach of the peace, conduct contra bonos mores) alapján lépett fel a panaszosokkal szemben, és nem határozta meg elfogadható jogi formában a tiltott magatartást. Tanulságos, hogy az egyedül különvéleményt író Baka András szerint itt olyan jogintézményről van szó, amely mélyen gyökerezik az ország jogrendjében, és az évszázadok során bizonyította hasznosságát a közösség jogainak védelmében, a panaszosok viszont antiszociális magatartást tanúsítottak, ezért indokolatlan volt az állam ellen ítélni. A dolgozatban kétszer is előkerül a sztriptíztánc. Azt olvassuk, hogy az Egyesült Államokban a bírói gyakorlat kiterjesztette a véleményszabadság védelmét a bárok meztelen táncosnőinek mutatványaira. A hivatkozott legfelsőbb bírósági döntések azonban nem egészen ezt támasztják alá. Mindkét esetben jóváhagyták a nyilvános helyeken való meztelen megjelenést tiltó szabályokat. Az indokolás szerint a testre tapadó csillagocskák és a tangacsík követelménye olyan minimális korlátozás, amelynek közérdekű indoka van, és a táncos így is ki tudja fejezni 2 „Applicants

blew a hunting horn and engaged in halloing”; the applicant „shouted at hounds”. Hasman and Harrup v. United Kingdom, Judgment of 25 November 1999. The Facts, 4., 6.

4;Õ ;"% 7Î(

SZÁZADVÉG-SZÖVEGELŐ

125

erotikus üzenetét.3 Komolyabbra fordítva a szót: a döntések lényege, hogy ha a nyilvánosság előtti meztelen megjelenésnek véleményközlési célja van, akkor az első alkotmánykiegészítés védelme alá tartozik; ilyenkor a korlátozó szabály a szimbolikus beszédeknél irányadó O’Brien-teszt alapján ítélhető meg.4 Az alkotmánymagyarázat olvasója akkor tudja jól követni a gondolatmenetet, ha tisztában van azzal, hogy a kommentátor az alkotmányt értelmező bírósági álláspontot mutatja-e be, vagy az esetleg eltérő saját nézeteit fejti ki. A szövegben azt olvasható, hogy a „hamis (bizonyítatlan) tényállítás nem kaphatja meg a véleményszabadság védelmét”. Ezzel szemben kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az Egyesült Államoktól hazánkig a szólásszabadság egyik sarokköve a tévedés joga. A New York Times-szabály és a hivatalos személyekkel szembeni szólásról hozott 1994-es alkotmánybírósági döntés egyik legfontosabb felismerése, hogy a közügyekben elengedhetetlen az utóbb tévesnek bizonyuló állítások megjelenése.5 A dolgozat szerint a bűncselekmény elkövetésére való felhívás esetében „fel sem merül”, hogy a véleményszabadság körébe tartozna. Ugyanakkor a gyűlöletbeszéd egyik alapkérdése, hogy mikor büntethető az erőszakra történő felhívás. Nálunk alkotmányellenes, ha a Btk. további feltételek nélkül büntetni rendeli azt, aki meghatározott csoportokkal szemben „erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel”.6 A kommentár szerint a nem beszéddel, hanem cselekvéssel, utcai felvo nulással véleményt nyilvánítók szabadságának korlátozása tágabb körben megengedett. Ugyanakkor a bírói gyakorlat – a kifejezés módjától függetlenül – a szólásszabadsággal azonos védelemben részesíti a gyülekezési szabadságot.7 Koltay András úgy fogalmaz, hogy az államnak „meg kell szerveznie a sajtó szabályozását, az engedélyezési rendszert”, és „anyagi támogatást kell nyújtania a művészetek, irodalom területén”. Ez így bizonyosan pontatlan, hiszen egyetlen szabadságjog gyakorlása sem köthető engedélyezéshez, és alighanem reménytelen vállalkozás volna, ha valaki épp a sajtóengedély mellett próbálna érvelni. Az irodalmi és más kulturális termékek támogatása elsősorban az állam semle3 „The

pasties and G-string requirement is a minimal restriction (…).” City of Erie et al.v. Pap’s A. M., 529 US 277. 2000. 4 Barnes v. Glen Theatre, 501 US 560. 1991. 5 New York Times v. Sullivan, 376 U.S. 254. 1964; 36/1994. (VI. 24.) AB-határozat, ABH 1994, 219. 6 18/2004. (V. 25.) AB-határozat, ABH 2004, 303, 314. 7 55/2001. (XI. 29.) AB-határozat, ABH 2001, 442; 4/2007. (II. 13.) AB-határozat, ABK 2007. február, 117. Sólyom Péter: Demokrácia és gyülekezési szabadság. Fundamentum, 2007. 1. szám, 10.

126


gességével és a társadalmi pluralizmus értékével összefüggő alkotmányjogi kérdés, és a szólásszabadsággal legfeljebb csak távoli összefüggés mutatható ki. Mindenesetre a dolgozat nem utal olyan jogalkalmazói döntésre, amelyből az következne, hogy egy-egy írónak vagy irodalmi korporációnak a véleményszabadságból fakadó joga volna művei állami támogatására. Ezért ezt a felfogást is a szerzőnek tulajdoníthatjuk. Az utóbb említett példákban közös, hogy a kommentátor leírásában a véleményszabadság szűkebbnek mutatkozik, mint a bírósági gyakorlatban. Hasonló eltolódást figyelhetünk meg a meghatározó elméleti álláspontok ismertetésénél is. Meiklejohn idézett mondatából úgy tűnik, mintha az egyéni szólásszabadságot hátrébb sorolta volna az eszmék, nézetek sokféleségének terjesztéséhez fűződő érdekekhez képest. Ezzel összecsengőnek tűnik Eric Barendt ismertetett gondolata, amelyre Koltay András egyetértően hivatkozik. A sokféleség elérése érdekében egyfelől ugyan korlátozni kell a véleményszabadságot, de ez másfelől tulajdonképpen a véleményszabadság gyakorlását mozdítja elő: „mást (pontosabban más véleményt) is oda kell engedni a véleményszabadság gyakorlását lehetővé tevő eszközökhöz, elsősorban a sajtóhoz.” Meiklejohn az idézett szövegrészében arról beszélt, hogy a szólásszabadság nem jelenti azt, hogy a közügyekben bárki, bármit, bárhol korlátozások nélkül elmondhat. Példája szerint, ha húsz hasonlóan gondolkodó személy egy találkozón az egyikük érvelése nyomán elfogad egy álláspontot, akkor egy másik résztvevő már nem követelheti, hogy ő is előadhassa ugyanazt.8 Az egész gondolat csupán a viták ésszerű szabályozásáról és az időpocsékolás elkerüléséről szólt, nem egyes személyek elhallgattatásáról. A kommentár azt sugallja, mintha Barendt amellett érvelne, hogy a sajtóbeli válaszadási jog és az ellenpublicisztika kötelező közlése a véleményszabadság kiteljesedését segíti elő. Szerintem más álláspontot képvisel. Abból indul ki, hogy a véleményszabadság nem pusztán egy alanyi jog, hanem értékeket szolgál, amelyek közé tartozik a társadalmon belüli sokféleség. A kormányzatnak vannak tennivalói az ilyen értékek előmozdítása érdekében, de kerülnie kell a szólásszabadsághoz tartozó jogok korlátozását. Támogathatja a művészeteket, felhasználhatja az internet előnyeit, létrehozhat köztévét, hogy a kereskedelmi csatornákon elhanyagolt nézetek is megjelenjenek stb. Jogi eszközöket, különösen a szólásszabadságot korlátozó módszereket azonban csak kivételesen használhat, és a bíróságoknak szigorú vizsgálatnak kell alá-

8 Meiklejohn,

Alexander: Political Freedom. The Constitutional Powers of the People. Harper & Brothers, Publishers, New York, 1948. 25–26.

4;Õ ;"% 7Î(


127

vetniük az ilyen állami törekvéseket. Az írott sajtóban Barendt nem lát okot a beavatkozásra.9 Sok tehát az eltérő olvasat. Ezek némelyike mögött közös okot látok. Mintha a szerző egységesen szemlélné a sajtószabadságon belül az írott és az elektronikus sajtót. Az utóbbi azonban sok szempontból (és vitatott módon) különleges megítélés alá esik. A szövegben ezek a specialitások a sajtó egészére kiterjednek, sőt a korlátozási indokok olykor behálózzák a teljes véleményszabadságot.

Túl a leíráson Az alkotmány értelmezőjének mégsem az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy csökkentse az óhatatlanul előforduló hibák esélyét. Két olyan módszertani problémát említek meg, amelyek túlmutatnak egy-egy alkotmányparagrafus tartalmának leírásán. Először: a dolgozat számos hazai és külföldi forrása ráirányíthatja a figyelmünket arra a kérdésre, hogy a magyar alkotmány értelmezésekor mi a jelentősége a tudományos megállapításoknak, valamint a hazai és külföldi esetjognak. Vajon miért lényeges számunkra egy amerikai professzor elmélete vagy a Supreme Court döntése? Azok közé tartozom, akik szerint a tudományos dogmatika nem köti a törvényhozókat és az ítélkező testületek tagjait. A dogmatikai eredmények, a tekintélyes tudósok cikkei mögött lehetnek olyan igazoló elvek, amelyek megkerülhetetlenek. Egy hosszabb elemzésben amellett tudnék érvelni, hogy hazai ügyeink megítélésénél figyelembe kell venni a külföldi esetek mögötti ratio decidendit. De ebben a módszertani kérdésben sem én, sem a velem vitázók nem tudják leíró módon, mögöttes igazoló érvek nélkül megvédeni álláspontjukat. A kommentár akkor lehet következetes, ha egységes háttérelgondolás alapján használja fel a forrásokat. A másik módszertani nehézség: a kommentátor nem egy elvont ismeretelméleti problémával foglalkozik, hanem írott szöveget értelmez. Vizsgálatának tárgya nem egy különálló mondat, hanem egy nagyon is összefüggő szöveg, az alkotmány egyik rendelkezése. A szöveg értelmezésénél minimális elvárás, hogy törekedni kell a koherenciára. Ráadásul olyan rendelkezéssel van dolgunk, amelynek szavait az alkotmány meg-

9 Eric

35-36.

Barendt: Freedom of Speech. Oxford University Press, Oxford, New York, 2005.

128


annyi más helyén megtaláljuk. Ezért a „mindenkinek”, a „joga van” a „szabad” kifejezések értelmét a többi rendelkezéssel összhangban kell elgondolni. Koltay András dolgozata jól mutatja, hogy az értelmezéskor számos további alkotmányos fogalomnak jut meghatározó szerep: egyenlőség, demokrácia, alkotmányos érték stb. Az értelmezés akkor lehet sikeres, ha a szerzőnek van háttérelképzelése arról, hogy mire szolgálnak, mit tartalmaznak az alkotmánynak ezek az absztrakt normái. John Marshall főbíró klasszikus kifejezésének parafrázisával azt mondhatjuk: soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a magyar alkotmány az, amit értelmezünk.10 Be kell tehát látnunk, hogy az alkotmánybeli mondatok nem természeti tények vagy puszta történeti információk, hanem értelmezésre szoruló normatív jogi rendelkezések. Az alkotmány említett szabályainak magyarázata nem végezhető el valamifajta logikai gépezettel, vagyis nincsenek objektív fogalmi biztosítékok, amelyek révén feltárulhat az alkotmány értelme. Egyedi értelmezések, szakmai és laikus megközelítések sokasága hat egymásra, és ezek maguk is részei a társadalmi diskurzus változásának.11 Az alkotmánybírák értelmezését is meghatározzák saját előzetes feltevéseik és az a változó nyelvi, kulturális közeg, amelyben döntéseiket meghozzák. Az értelmezés ezért szükségképpen tartalmaz leíró és értékelő elemeket. Leíró abban az értelemben, hogy ismerteti és elemzi az alkotmányjogilag jelentős forrásokat. Az alkotmányjogi leírás mindenképpen tartalmaz értékelő, igazoló elemeket, amelyek összetartják a normák rendszerét. Koltay András kommentárja akarva-akaratlanul túlmutat a leíró nézőponton, ám csak halványan rajzolódik ki belőle, hogy a szerző mit tart az alkotmányban elismert véleményszabadság velejének. Szembetűnő, hogy igen sok megállapítást fogad el magától értetődőként: „nyilvánvalónak” tekinti, hogy a szóbeli és írásos kifejezések mind véleménynek minősülnek, „nem vitás” – írja – „hogy a sajtónak tisztességesen kell eljárnia”, kijelenti, hogy a politikai vélemény „általában véve értékesebb az egyéb véleménynyilvánításoknál”. Legátfogóbb kijelentése, hogy ez a szabadságjog „kiemelt alkotmányos védelmet élvez”. Csakhogy ezeknek a nem teljesen egy irányba mutató megállapításoknak az elfogadhatósága attól függ, hogy milyen gyakorlati indokok, igazoló elvek támasztják alá. Kétségtelen, hogy egy alkotmányparagrafus magyarázata 10 „We must never forget that it is a Constitution we are expounding.” M’Culloch v. State of Maryland, 17 U.S. (4 Wheat) 316, 407. 1819. 11 Bódig Mátyás: Megértés, racionalitás, gyakorlati ész: jogfilozófiai reflexiók a gada meri hermeneutikáról. In Szabó Miklós (szerk.): Ius humanum – ember alkotta jog. Miskolc, Bíbor, 2001. 295.

4;Õ ;"% 7Î(


129

nem politikai filozófiai értekezés. Mégis elkerülhetetlen, hogy egységes háttérelgondolás vezérelje a szerzőt, amikor ismerteti, rendszerezi a különböző felfogásokat, majd következtetéseket von le belőlük. A fogalmak meghatározása, a véleményszabadság tartalmának és korlátainak körülírása lehetetlen anélkül, hogy tisztáznánk a mögöttes indokokat. Az én olvasatomban a dolgozat soraiból kihámozható, milyen igazoló elveknek van meghatározó jelentőségük a szólásszabadság ügyében. A szerző egyfelől a negatív értelemben felfogott egyéni szabadságjogot hangsúlyozza, másfelől pedig gyakran emeli ki a demokratikus döntéshozatalhoz, a közügyek megvitatásához fűződő közösségi érdekeket. Úgy látom, a két értéket szembenálló kategóriaként fogja fel: végső soron a szabadság az egyenlőséggel ütközik. Így az egalitárius szempontok érvényesülése ugyan korlátozza egyesek szabadságát („el kell hallgatniuk”), mégis növeli a véleménynyilvánítás terjedelmét, hiszen az állami beavatkozás segítségével mások is egyenlően hozzáférhetnek a nyilvánosságot biztosító eszközökhöz, különösen a sajtóhoz. Könnyű észrevenni, hogy itt a véleményszabadság egyfajta morális értelmezéséről van szó. Mielőtt ezt továbbgondolnám, megjegyzem, hogy egyáltalán nem hiányolom a kommentárrészletből a szólásszabadság dekonstrukcionista irányzatainak felhasználását. Larry Alexander például kiválóan mutat rá a különböző szólásszabadság-elméletek gyengeségeire, ám felfogása úgyszólván használhatatlan akkor, ha az alkotmányt értelmezzük, és az alkotmányos jogok ütközéseit próbáljuk megoldani.12 Nem kezdhetjük a magyarázatot azzal, hogy ilyen szabadságjog nincsen. A kommentárírásnál nem segít az „így is lehet, de úgy is lehet” eszménytelensége sem, ami valójában a nihilizmust, vagyis egyfajta erkölcselméletet testesít meg: azt állítja, hogy az alkotmányban megnevezett jogoknak nincs konkrét tartalmuk, és nem következnek belőlük egyedi, körvonalazott jogosultságok. Vagyis tagadja, hogy bármi kiolvasható az alkotmányból, meghatározhatatlannak tekinti, hogy alkotmányjogi értelemben mi jó és mi nem. Csakhogy az alkotmány normaszövege szerint mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, és ezt az említett felfogással nem lehet megmagyarázni. Az újabb pragmatista irányzatok képviselői szintén megkerülik az alkotmány szövegét, hogy hozzákezdhessenek az alkotmányjogi kérdések megválaszolásához. Módszerük szerint a legjobb társadalmi következményekkel járó magyarázatot kell adni, és annak megfelelő döntést

12 Larry Alexander: Is There a Right of Freedom of Expression? Cambridge–New York, Cambridge University Press, 2005.

130


kell hozni. Kérdés, hogy miként állapítja meg a bíró vagy más értelmező az elérendő társadalmi célt, miként dönti el, hogy melyek a legjobb következmények? Bármilyen helyesnek tartott indokok, célok mellett voksol – legyen az a közélet tisztasága, a közügyek megvitatása, a közösség lehető legtöbb tagjának boldogsága vagy a gazdasági hatékonyság – erkölcsi állítást tesz, amelyet indokolni kell. Ráadásul olyan állítást, amelyben nem hivatkozhat széles körű egyetértésre. A társadalomban ugyanis jelentős megosztottság mutatkozik az elérendő célok mibenlétéről és súlyáról. Ha pedig sikerül legitim társadalmi célt megjelölni, vitatható morális érvelésbe kell kezdeni arról, hogy milyen eszközöket érdemes igénybe venni a cél eléréshez. Az erkölcsi nézetkülönbségek ugyanis szükségképpen szembenálló nézetekre vezetnek a hatékony megoldásról. Így hát a pragmatista megközelítések épp azt bizonyítják, amit cáfolni kívánnak: az alkotmány morális értelmezésének megkerülhetetlenségét.13 Egyszóval a szólásszabadság minden értelmezése morális értelmezés. Nincs semleges álláspont, amelyet az alkotmányra kívülről és felülről tekintő tudósok alakítanak ki, hanem a fogalomelemzés szükségképpen tartalmi jellegű, normatív és elkötelezett.14 Ezzel nem azt állítom, hogy az alkotmány 61. §-ával kapcsolatos minden értelmezési kérdés és jogeset morális alapon dől el, hanem azt, hogy morális megfontolások is szükségképpen szerepet kapnak az értelmezésben.

Egy morális kérdés Végezetül megpróbálom bemutatni, hogy milyen irányban gondolható tovább a kommentárrészletből felsejlő, szabadság versus egyenlőség értelmezés. Azt a konkrét kérdést veszem példának, hogy ellentétes-e az alkotmány 61. §-ával, ha az állam megtiltja a romákkal szembeni utálatot kifejező véleménynyilvánításokat. A szabadságot korlátozó egyenlőség szempontja a kommentárban leginkább a sajtószabadság terén jelentkezik, és nem feltétlenül eredményezi egyes vélemények elhallgattatását, inkább a sajtóhoz való hozzáférés megosztását vonja maga után. Ám egy ilyen nézőpont – sajtón 13 Kis, János: From Costs and Benefits to Fairness: A Response to Richard Posner. East European Constitutional Review, 1995, Summer; Dworkin, Ronald: Justice in Robes. Cambridge–London, The Belknap Press of Harvard University Press, 2006. 21. 14 Dworkin, Ronald: A harti „Utószó” és a poltikai filozófia karaktere. Miskolci Jogi Szemle, 2006, 1. szám, 94–95.

4;Õ ;"% 7Î(


131

innen és túl – azzal a következménnyel is járhat, hogy az egyenlőséget tagadó nézet el sem hangozhat. Ez a megközelítés azonban ingatag lábakon áll. Koltay András rendszerében az egyik oldalon az egyéni véleménynyilvánítás joga áll, amely egy negatív szabadságjog. Csakhogy a rasszista beszéd szabadságát eredményesen védelmező elmélet nem ellentétes az egyenlőség elvével. Éppen ellenkezőleg, a – mások mellett – Joseph Raz, Ronald Dworkin és hazánkban Kis János által kifejtett megközelítés szerint az állam akkor legitim, ha tagjait egyenlő polgárként kezeli. Alkotmányos demokráciában egyformán fontosak az ismétlődő választások és a nyilvános közéleti viták. A szólásszabadság mindenkit megillető jog, hogy nyilvánosan állást foglaljon, és kísérletet tegyen morális környezetének alakítására. Az állam senkitől nem tagadhatja meg a jogot, hogy részt vegyen a közügyek alakításában. Ezért megfosztani egy polgárt a nyilvános vitában való részvétel jogától ugyanúgy a méltóságot sértő lefokozás, mint kizárni őt a választójogból. Így azoknak is joguk van véleményük kinyilvánítására, akik hamis vagy erkölcsileg megvetendő nézetet képviselnek.15 Ez a teória jól illeszkedik alkotmányunk szövegéhez, amely kifejezetten „mindenki” jogaként ismeri el a szabad véleménynyilvánítást, kapcsolódik a méltóságról és az egyenlőségről szóló paragrafusokhoz és a választási alapelvekhez stb. A cigánygyűlölő beszéd tiltása melletti érvek szintén az egyenlőség valamiféle felfogásán alapulnak. Tőrőlmetszett egalitárius érvelést olvashatunk Sajó Andrásnál, aki konzekvencialista és deontológikus érveket is felhoz a korlátozás mellett.16 A demokratikus közéleti vita hatékonyságát hangsúlyozó következményelvű megközelítés szerint a rasszizmus semmivel nem járul hozzá a közösségfenntartó vitákhoz, a társadalmi párbeszédhez és a jobb döntésekhez, és ezért tiltható. A demokrácia, a deliberáció és a részvételi jogok mögöttes igazoló elve pedig az egyenlőség. Sajó másik korlátozáspárti érve kifejezetten az egyenlő méltóságon alapul. A jog ugyan nem kényszeríthet szeretetre és megbecsülésre, de mások méltóságának tiszteletben tartására és békés egymás mellett élésre igen. „Ha tehát a gyűlölködés méltóságot sért, ha például az adott közösséghez tartozók alsóbbrendűségének hiedelmét kényszerítik a csoportra, akkor helye van fellépésnek, beleértve az állam fellépését is.” Így a jogalkotás a sértett csoport számára a „melletted állunk”

15 Kis

János: Az állam semlegessége. Budapest, Atlantisz, 1997. 388–389. András: „…A faji gyűlölet igazolása büntetendő”. Fundamentum, 2004, 4. szám, 21–34. 16 Sajó

132


jelzést adja. Bár Sajónál keverednek a megtámadott méltóságérzetére és az objektív státusára vonatkozó érvek, minden út a korlátozás irányába vezet. Mivel a magyar alkotmányról beszélünk, fontos hangsúlyozni, hogy ezeknek az okfejtéseknek az előfeltevései és következtetései fel-felbukkantak az alkotmánybírósági ítélkezésben. Ezen túl a hazai esetjogban előkerült egy olyan érv is, amely alighanem egyedülálló. A gyűlöletbeszédről 1992-ben hozott határozat egyik oldalösvényén megjelent a „közösségek méltósága” kifejezés. Ez a kategória eredetileg azok védelmét előlegezte meg, akiket a gyűlöletbeszéd célba vett. Vagyis igencsak hasonlít Sajó később kifejtett méltóságalapú felfogásához. 2000-ben azonban az alkotmánybírák úgy foglaltak állást, hogy az önkényuralmi jelképek használatának büntetése „a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát” védi, amely az alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következik.17 Az eredetileg kisebbségvédő fogalom tehát később már azokat támogatta, akik demokratának vallják magukat. Az egyenlőségelvű kategória ilyen kifordítás után biztosan alkalmatlan a roma közösséghez tartozók méltóságának védelmére. Akárhonnan közelítjük meg tehát az alkotmányjogi problémát, morális érvelést alkalmazunk. A gyűlöletbeszéd igazolása és a korlátozás indokai is az egyenlőség elvéből származnak. Ám itt szembesülnünk kell Cass R. Sunstein intelmével: a bírák ne tekintsék „elvek fórumának” az értelmezést és az ítélkezést, mert a végső morális elvekre hivatkozó érvelés meggyőző ereje kétséges, és csökkenti a jog hatékonyságát, működőképességét.18 A felhozott érvek őt igazolják. A morális érvek ellentmondanak egymásnak, nem hordanak magukban konklúzív erőt. Ezek szerint ördögi körbe keveredtünk? A morális értelmezés megkerülhetetlen, mégsem vezet sehová? Nem vagyok ilyen borúlátó. Az alkotmány szövege, értelmezési gyakorlata és háttérelméletei alapján megfogalmazhatunk elvi előfeltevéseket, amelyek könnyen elfogadhatóak. Az egyenlőség és a szólásszabadság fogalmához is kapcsolódik olyan felfogás, amely nehezen támadható (egyenlő választójog, egyenlő részvétel, illetve cenzúra tilalma stb.). Ezekből kiindulva körvonalazható, hogy melyek az alkotmány szilárd sarokpontjai, melyek azok a határterületek, ahol viták vannak, és mely ügyekben nem kérhetők számon az elvek. Végső soron azonban ezek az elhatárolások is az elvek helyes alkalmazásán dőlnek el.

17 14/2000. 18 Cass

1733.

(V. 12.) AB-határozat, ABH 2000, 98–99. R. Sunstein: Incompletely Theorized Agreements. Harvard Law Review, 1995,

4;Õ ;"% 7Î(


133

Hogyan építhető fel koherens érvelés a romagyűlölet ügyében? A két, egymásnak ellentmondó egyenlőségalapú megközelítés alkalmas arra, hogy – Sunstein tanácsát követve – leszűkítsük a problémát. Egyrészt elismerhetjük az utálkozás szabadságát. Másrészt kimondhatjuk, hogy minden megsértett etnikai, vallási, kulturális stb. közösségnek jogos igénye, hogy a politikai közösségben másokkal egyenlő tagként bánjanak velük. Ahhoz nincs joguk, hogy mások ne fejezzék ki utálatukat, de ahhoz igen, hogy a politikai intézmények megvédjék az egyenlő jogállásukat. Az államnak ezért aktívan fel kell lépnie a cigányellenességgel szemben. A szólásszabadság korlátozása azonban nem tartozhat a bevett eszközök közé. A közhatalom gyakorlóinak az alkotmány 8. § (1) bekezdéséből származó kötelessége, hogy az egyenlő emberi méltóságot tiszteletben tartva és védelmezve folytassák tevékenységüket. Ez a kötelezettség nemcsak az egyes hatáskörök gyakorlására vonatkozik, hanem irányadó minden közéleti megnyilvánulásra. A legkézenfekvőbb elvárás, hogy a politikai élet alakítói legyenek elkötelezettek az alkotmány alapértékei mellett, és következetesen nyilvánuljanak meg a kirekesztő nézetekkel szemben. Így kifejezésre juttatják, hogy a megsértett csoportokhoz tartozók megfelelő támogatást és védelmet kapnak a politikai közösségtől. Ilyen környezetben a gyűlölet, a megvetés és az ellenérzés hangjai elszigetelődnek, jelentéktelenné válnak. Könnyen belátható, hogy a közélet állapotától is függ, milyen hatást gyakorol a megsértett közösséghez tartozókra a gyűlöletbeszéd. A tisztán politikai eszközön túl számos jogi lehetőség kínálkozik a megbélyegzett közösségekhez tartozók védelmére. A kulturális és az oktatási intézményekre, a közszolgálati médiára, a közigazgatás területeire gondolok. A szabályozás sokféle korlátozást és tilalmat is magába foglalhat, a magánszemélyek szabad szólásának tilalmát pusztán a közlés tartalma miatt azonban nem. Így maradnak a nehéz határesetek: mikor indokolt a tiltás a szólás hátrányos következményeire vagy azok veszélyére hivatkozva; rákényszeríthetők-e a célba vett kisebbséghez tartozók, hogy végighallgassák a gyűlöletbeszédet (captive audience) stb. Minél jobban szűkítjük a kört, annál kevésbé határozzák meg az elvek a döntésünket. Az esetjog azonban alkalmas arra, hogy a konkrét ügyekben az alkotmányból kiindulva rögzítse az irányadó szempontokat. Így kialakítható az alkotmányszöveghez kapcsolódó elvek és segédtételek hálózata, amely kitölti az absztrakt morális előfeltevések és az elbírálandó ügyek közötti hézagot. Az alkotmány magyarázójának ezt a hálózatot kell rekonstruálnia és továbbgondolnia. Mindez persze nem az alkotmányértelmezés hivatalos kánonja, hanem a kommentár kommentátorának meglátása.

olyan nyelvészként szeretnék hozzászólni Koltay Andrásnak a

Recommend Documents