Nem pusztán a taps - Schilling Árpád Esze Dóra interjúja (ELLE, 2011. március) Schilling Árpád Olyan a tekintete, mint egy hetvenéves szerzetesé. Tizenhat éves kora óta csinál színházat. Egy szóban ő a Krétakör. Több szóban többek közt. Elle: Nehéz lehetett annak idején ennyi nagy nevet elcsábítani a saját társulatodba. S. Á.: Minden híres színész úgy szerződött át a Krétakörbe, hogy éppen váltani szeretett volna. Én senkit nem ráncigáltam és győzködtem. Az egyik legismertebb nevünk Csákányi Eszter volt. Őt akkoriban a Katona József Színházban mint színészNŐT ritkán láthattad a színpadon. Autistát és szellemi fogyatékos alkoholistát játszott, úgyhogy elég rosszul érezte magát. Én Csehov Sirályának Arkagyináját szántam neki a vizsgarendezésemben. A színház vezetése ehhez nem járult hozzá, így a Bernarda Albát rendeztem meg Lorcától, három évvel később pedig Eszter megkapta Arkagyina szerepét, de akkor már a Krétakör színésznőjeként. A Bárka-társulat feloszlásának köszönhettük Gyabronka József, Mucsi Zoltán és Scherer Péter átigazolását. Azért alakult ki jó kapcsolat köztünk, mert bár pályakezdő fiatal voltam még, ők nyitottan álltak az ötleteimhez. Elle: Abban, hogy a Krétakör hiperalternatív lett, hatottatok egymásra, vagy simán a felforgató lényed a felforgató koncepciójával jelölte ki az irányt? S. Á.: Társulatvezetőként én voltam a kezdeményező. Ha a munkatársaim ráugrottak az ajánlatomra, akkor általában jól jöttünk ki a buliból. De ezzel a „hiperalternatívval” azért vitába szállnék. A Krétakör éppen annak köszönhette a sikereit, hogy nem volt hiperalternatív. Ha csak az extrém önkifejezésünket tártuk volna a nyilvánosság elé, akkor nem tehettünk volna szert ekkora hírnévre, mert a közönség nagy része nem tudott volna kapcsolódni hozzánk. A Liliom, a Leonce és Léna vagy a Sirály szélesebb, idősebb, higgadtabb közönség számára is hozzáférhetővé tette a társulatot, miközben a Baal vagy a Woyzeck fiatalos dühből született, harsány, kemény megfogalmazása ugyanennek a rétegnek nem lett volna elviselhető. Való igaz, jött néző csak Gyabronkára vagy Csákányira, de inkább a repertoár kiegyensúlyozottsága volt itt a lényeg. Én évről évre jeleztem, hogy bármennyire sikeres egy produkció, a remake-be nem megyünk bele. A Sirály bármilyen nagyot szólt, eszembe nem jutott két év múlva egy Ványa bácsival előrukkolni. Számomra az az első kérdés, van-e kérdés. Ha találunk releváns kérdést, akkor találjuk meg hozzá a formát, hogy artikulálhassuk. Ne úgy gondolkodjunk, hogy bizonyos szerzők jól állnak nekünk. Kifejezetten szerettem, ahogy a külföldi, stiláris kérdésekre is fogékony kritikusok és színházesztéták számára gondot okozott, milyen általános ismertetőjelekkel írják le a társulat művészeti munkáját. A nyelvújítás az érdekes számomra. Ma is. Elle: Mi alapján keresel darabot? S. Á.: Újabban inkább konkrét társadalmi kérdésekre húzok fel projekteket, mintsem megírt színdarabokat rendezek. Annak idején lehetett véletlen találkozás egy regénnyel, egy jó témával, izgalmas szerepekkel, valamilyen aktuális problémával, így született pl. a Nexxt, a Hazámhazám vagy a Feketeország. Egyetlenegyszer mentem bele abba, hogy valaki ajánlott
darabot: Zsámbéki Gábor kitalálta, jó lesz nekem Ladislaw Klima Emberi Tragikomédia című darabja. Elvállaltam, mert nem mertem vitázni. Már a munka közben eldöntöttem, hogy én ilyet soha többet nem csinálok színházban. Aztán mégis csináltam, idén Münchenben. A Bayerische Staatsoper operastúdiójában rendeztem Rossini Cenerentoláját. Ezt nemhogy a színház vezetése javasolta, de kész szereposztással együtt bíztak meg a feladattal. Tiszta megrendelői helyzet volt, a művészi szabadság kérdése fel sem merült – pontosan ezért élveztem. Rettentően szűk keretek álltak a rendelkezésemre, amelyeket én kalandvágyból még szűkebbre szabtam magamnak. Elle: Megkapták a magukét? S. Á.: Ez Németország első rokokó operaépülete,közönsége a müncheni high society, bunda, smink, ékkövek. Rossini a maga idejében voltaképp musicalszerző volt, librettó gyanánt maradt egy kifejezetten leegyszerűsített, az ősi mese (Hamupipőke) minden eredeti titkát kiirtó, iszonyatos következetlenségekkel babráló majdhogynem csacsiság. Na, ebből próbáltam meg történetet gyúrni. Dargay Marcell zeneszerző barátom segítségével szakszerűen kihúztam az opera negyedét, és az így elkészült partitúrát megmutattam a karmesternek és a zenei dramaturgnak. Csodálkoztak, de jóváhagyták. A recitativók unalmas, kiszámítható átkötések ebben a darabban, amelyek bugyuta információkkal fárasztják a nézőket. Ma már sokkal fejlettebb az asszociatív és vizuális érzékünk, egyszerűen és gyorsan kötünk össze információkat és képeket egymással. Így hát kihagytuk a recitativók nagy részét, gyakorlatilag egyik áriából ugrottunk át a másikba. Az énekeseknek komoly kihívás volt a folyamatos teljesítmény, ezért egyszerű, világos teret és színészvezetést alkalmaztam. Nem mozogtuk le a szituációkat, nem illusztráltunk, hanem elegánsan felmutattuk a jelet, hozzátettünk egy dallamot, és a nézőre bíztuk, hogyan építi fel a dramaturgiát saját magában. Bejött. A sűrítés végül kitermelte a saját művészi minőségét. Elle: Sokintős, renegát, küldd-be-a-szüleidet gyerek voltál? S. Á.: A legjobb gyerek voltam. K itűnőre érettségiztem, minden évben kitűnő bizonyítványt vittem haza, magatartásom példás, rossz esetben jó volt. Kis csínytevéseimmel akkor voltam elégedett, ha a tanár is nevetett. Elle: És már a főiskola első évében fellázadtál az intézményes keretek ellen. S. Á.: Ez nem a főiskola s ajátosságaiból következett, hanem abból, hogy korábban elég organikus úton jutottam el a színházcsináláshoz. Egyedüli gyerek lévén szükségem volt az állandó figyelemre, közönségre, közösségre. A dumámra, a játékomra hagyatkoztam. Erre természetesen a tanárok felfigyeltek, ebből lettek a szavalások, ebből jött létre egy kép a fejemben, hogy színésznek kell lennem. Az osztálytársaim visszaigazolták a „rátermettségemet”, voltaképpen ez vitt előre a diákszínjátszás felé. Bekerültem ebbe a fantasztikus közegbe, táborok, csoportok következtek, és megtettem az első felismerést a színházzal kapcsolatban: ez bizony csapatjáték. Amikor 18 évesen nem vettek fel színész szakra, továbbra is tartottam magam a színjátszó elképzeléshez, és bekeveredtem az alternatív színház világába. Ez már tágabb közösség volt, komolyabb kihívásokkal: koncepciók, mániákus emberek, híres felnőttek. Következett a zalaszentgróti tábor full extrás kreatív képzése: válassz szöveget a Cseresznyéskertből, szervezz csapatot, keress helyszínt. Gondoltam, kihasználom a lehetőséget, iszonyú energiával mindenkit megmozgattam. Az egyik alkalommal, bár még nem tudtam, hogy így hívják, „instruáltam” a kollégákat: ne így, hanem onnan, még ne szólalj meg, itt majd bejövök én. Közben, mint egy maffiafilmben,
hátul, a sötétben ült és figyelt a nagy öreg. Amikor leizzadva, a példánnyal a hónom alatt elhagytam a színpadot, Ascher Tamás odahívott magához, és azt mondta, hogy rendeznem kell. Fogalmam nem volt, hogy érti ezt, engem a színészet érdekelt, abban láttam a jövőt, hozzáteszem, eléggé módszeres színész voltam, jegyzeteltem, komoly munkanaplókat írtam. Később kaptam egy lehetőséget a Marczibányi téri Művelődési Központ igazgatónőjétől, Szakall Judittól, hogy az általa vezetett Origó diákszínjátszó csoporttal hozzak létre egy előadást. Én voltam húsz, ők tizenhét, baromi jó konstelláció volt, Lorca Vérnászát meghúztam praktikusan negyvenöt percre, és rögtön abban az évben a Diákszínjátszó Fesztiválon elnyertük a fődíjat, majd a kazincbarcikai amatőr színjátszófesztiválon, ami eggyel komolyabb kihívás volt, megkaptam a legjobb rendező díját. Egyértelmű volt, hogy meg kellene próbálni, vagyis össze kell szednem egy csapatot. 1995-ben létrehoztam a Krétakör Színházat. Ugyanebben az évben felvettek rendező szakra, történetesen a legjobb barátoddal (Esze Dóra interjúkészítő legjobb barátja – a szerk.), Forgács Péterrel együtt. És ott szembesültem a kérdéssel: vajon töröljem-e a múltamat, csak mert profi közegbe kerültem? Számomra az volt a természetes, hogy nem. Azt az iskolát feltett szándékom volt elvégezni, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy az akkor menő színházakban rendezzek. Elle: Miért volt ez ennyire sürgős? Az alatt az öt év alatt miért nem elégedtél meg az egyetemmel? S. Á.: Mert szerettem a krétakörös társaimat, és mert olyan művészi szabadságot adott, amelyről nem akartam lemondani. Baromira élveztem, hogy én hozom létre az előadásokat, hogy pályázatokat kell írnom, hogy tárgyalnom kell befogadóhelyek vezetőivel. Meghallgattam a tanáraim kritikáját, bár Székely Gáboron kívül egy sem volt, akitől igazán tanulhattunk volna. Olyannyira, hogy én 2000-ben diplomáztam, de 2003-ban elhívtam Székelyt a Sirály egy próbájára. Végignézte, végigjegyzetelte, és akkor azt mondtam: „Tanár úr, mondja meg, erre a munkára megadná-e nekem a diplomát. Mert én úgy érzem, hogy amit a tanár úr beszélt öt éven keresztül, azt nem értettem meg, de ezen az előadáson keresztül közelebb kerültem hozzá. Ha most megadja nekem szemtől szemben, én mától kezdve diplomás rendezőnek érzem magam.” Romantikusnak tartotta az ötletet. Elle: Tényleg az... S. Á.: Ez számomra elvi kérdés volt, nem érzelmi. 2000-ben a Katona nem engedte, hogy Csákányit válasszam Arkagyinára, de 2003-ra beérett a helyzet minden szempontból. Elle: Na és megadta a hiteles diplomádat? S. Á.: Kitért előle, de éreztem, hogy megtörténik, nyilván ezért provokáltam. Amit nekem Székelyből meg kellett tanulnom, ezen az előadáson keresztül sikerült. Az ő realista, szöveget nagyon sűrítő színházi nyelvéhez ez az előadásom állt a legközelebb. Elle: Ezt a nem értést most én nem értem. S. Á.: Az egyetemen sikeres voltam, diadalmenet volt az öt év, de belül végig azt éreztem, valamit nem ugrok meg. Nem értettem meg a belső sűrítést, a színpadi jelek leegyszerűsítését. Elle: Akkor mitől voltál sikeres az öt év alatt?
S. Á.: Bármilyen közegben gyorsan alkalmazkodom. Felveszem a közeg tempóját, de egyben a szükséges távolságot is. Az ilyen típussal szívesen kommunikálnak az emberek. Jól adaptáltam az egyetemi közeg lényegét, bár sosem szerettem azt igazán. Ódzkodtam a büfé origójában rendeződő, fura életstílustól, hogy öt évre beköltözünk, a túlfűtött művészképtől, amelyben kevés a konkrétum, de rengeteg a repülés, az alkoholizmus túlpörgetett, romantikus nemtommicsodája. Hervasztott az úgynevezett híres emberek viselkedéskultúrája, és hogy meg kell felelnünk nekik, hogy folytonosan szerepelnünk kell. Mégis sikerült megtalálnom a hangot a színészekkel. Szerintem szellemesen reflektáltam az időnként felháborító körülményekre. Ha kicsi volt a költségkeret, azt meg tudtam üzenni a darabon keresztül, és ha nem volt elég hely, akkor vittem az előadásokat a lépcsőfordulóba meg a vécébe. Egy idő után hírem lett: találtam barátokat is. És elkezdtem sáfárkodni a lehetőségekkel. Elle: És most már van családod. Mesélj, hogyan váltál belül is apává. S. Á.: Ez a felelősség egy új szintje. Nem hiszem, hogy akár Lilla, akár én felmértük volna az együttélésnek vagy a szülői létnek a súlyát, de amikor minden jel arra mutatott, ott tart a kapcsolat, döntöttünk. Amikor Franciska megszületett, belém hasított, ez innen már sors. Amikor megszületett a lányunk, miután elválasztották az anyjától, szólt a nővér, hogy kövessem. Na, mondom magamnak, most légy résen, Árpi, jön a feladat. Lemérték, és – gondolom, ők ezt kedves dolognak tartották – otthagyták Francit a mérlegen, kezdjek vele valamit. De én jólnevelt gyerekként abból indultam ki, hogy ha ők odarakták ezt a csomagot, akkor ott a helye. Álltam. Ő meg feküdt. Elkezdett nyöszörögni, közelebb mentem. Egyszer csak belém hasított: ezt most fejezd be. Ő a te lányod. Itt hagytak vele. Mi a f*t csinálsz? Fogd már meg, öleld magadhoz, ez a dolgod. Meg is fogtam, a lehető legbénábban, és azt éreztem, jézusmária, ez most itt van. Átszakadt egy gát. Meg voltunk rémülve a legelején, de azóta szép lassan rájöttünk, hogy nem kell mindentől annyira félteni. Ő is csak élni akar, és ezért mindent el fog követni. Elle: Láttam rólatok egy dokumentumfilmet. Ebben azt mondja a feleséged, ő előtted nem találkozott olyan emberrel, aki azt mondja, ami van. S. Á.: Szerelmesek között megengedett a túlzás, de ez itt most a nyilvánosság. Arra valóban van igényem, hogy a valósággal kapcsolatban legyek. Ezért is váltottam 2008-ban, ezért választottam a színházcsinálásnak egy keményebb, bevállalósabb útját. Most az érdekel, hogy tudok hasznosulni, hogy tudok fenntartható projekteket létrehozni, hogy tudom többre értékelni a mások örömét a magaménál. Elle: Beszéljünk kicsit a vérről, a meztelenségről. Olyan nehéz ma már sokkolni, mindent láttunk, minden megvolt. Amikor megnézem felvételen a megerőszakolós jelenetet a Woyczekből, a sokk helyett bennem az maradt meg, milyen szép feneke van Nagy Zsoltnak. S. Á.: Jaj, de régen volt ez már, Istenem! A pályakezdő művész számára a határkeresés rendkívül fontos. A radikális önkifejezés szükségszerűség. Amikor muszáj ledobnom a ruhámat, muszáj elmennem a végletekig. Határfeszegetés nélkül nem nő fel egészségesen az ember. Ha a sikolyhoz a vetkőzés illik, a művésztől ezt nem lehet elvitatni. De a kanonizált provokáció tényleg röhejes. Ha észreveszem egy lemeztelenedésről, hogy nem valóságos, nem lelki tett, nincs tétje, akkor nem érdekel. A botrány akkor érvényes, ha felszakít bennünk valamit. Aztán meg elfelejtettük a kontextus jelentőségét. A rendszerváltozásig a performansz azt fejezte ki, milyen szűkek a kereteink. Eltelt húsz év. Ma általában inkább a korlátok hiánya a probléma. A kínos témákban is partnerré kell tenni a
közönséget, nekem ez a véleményem. Ez legyen a drámai helyzet célja, ne a puszta taps. Civil kurázsiban nagyon nagy a hiány. Legyen a színház közös tapasztalás, olyan fórum, amely nemcsak tükre a társadalomnak, hanem maga is a társadalom része. Kevesebb műviséget, több életet! Valahogy így. http://kretakor.eu/#/sz%C3%B6veg/interj%C3%BA/nem-puszt%C3%A1n-a-taps-schilling%C3%A1rp%C3%A1d
