oltak nekünk boldog hercegnőink királynéink

Szent királylányok

„Az egyház a házasságokat általában csak akkor tekintette érvényesnek, ha azokat ténylegesen „el is hálták”, ám az ilyen esetekben, a lelkiismereti okokból történt önmegtartóztatást úgy tűnik, elfogadta, nem bolygatta.”

„Boldog hercegnők”

V

oltak nekünk „boldog hercegnőink” királynéink is. Olyanok, akik életük jó részét főleg Magyarországon élték le – a „külföldre szakadtakról” majd sorozatunk 4. kötete fog szólni. A különböző rendű-rangú, utólag vallásos tiszteletben részesített nők közül a megfelelő helyen már megemlékeztünk Boldog Gertrúdról, Árpád-házi Szent Erzsébet lányáról, illetve „Magyar” vagy „Veszprémi” Boldog Ilonáról, Szent Margit nevelőjéről. Róluk most már nem lesz több szó. Csak röviden szólunk első valódi királynénkról: István királyunk feleségéről, a szintén boldoggá avatott Gizelláról is. Sorozatunk első, királynékról szóló kötetében ugyanis már részletesen volt szó róla (mindig a páratlan kötetek szólnak a királynékról, a párosak meg a különböző, más területeken híressé vált nőkről, egymáshoz képest nem feltétlenül időrendi sorrendben). Ezért itt most róla csak annyit, hogy Gizella alighanem két dologgal érdemelte

ki a rendkívüli tiszteletet. Egyrészt azzal, hogy az államalapító Szent István felesége lett, ami bizonyos életforma felvállalására kötelezte élete végéig. Másrészt ott volt a férje halála után tanúsított magatartása. Tudjuk, hogy „itthon”, Magyarországon akkoriban már nagyon nem volt jó dolga; az új király, Orseolo Péter ott „tett neki keresztbe”, ahol csak tudott – mintha szándékosan akarta volna megkeseríteni az életét, és lehetőleg elűzni még az országból is. És végül az özvegy királyné tényleg visszament Bajorországba, Passauba. Az ottani, niederburgi kolostor főnöknőjeként halt meg, valamikor 1050 és 1060 között – az akkori időkhöz képest eléggé magas életkorban. Passauban nyilván az akkori apácák szokásos életét élte: nagyon sokat imádkozott, jótékonykodott, lehet, hogy még betegeket is ápolt, bár királyi származású apácák esetében ez a tevékenység csak valamivel


később, a kolduló rendek elterjedése után jött „divatba”. Gizellát Istvánnal együtt szokás emlegetni és tisztelni. Van Veszprémben egy Gizellakápolna, amelyet állítólag még a királyné alapított, és amely ma is az ő nevét viseli. Aztán Budapesten, nem véletlenül éppen a Szent István-bazilikában jutunk még a nyomára, ahol Szent István kézereklyéjét, a „Szent Jobbot” is őrzik. Nos, úgy másfél évtizeddel ezelőtt Gizellától is került ide ereklye, mintegy párhuzamként a Szent István-ereklyével. Egy kézcsontját küldték el Passauból (ahol a sírja is van), és díszes ereklyetartóban az óta is ott van ez a relikvia a Bazilika egyik jobb oldali oldalkápolnájában. • Passau

Szent Iréné (Piroska) Hogy kerül ide egy szent, a „mindössze” boldogként tiszteltek közé? Hát úgy, hogy az ő alakját még majdhogynem a legendák köde borítja. Pedig nagyon is élt, hús-vér nő volt, a később szintén szentté avatott I. László királyunk leánya. És nemcsak azért tudunk róla keveset, mert régen élt – az eddig tárgyalt nőalakok korától jó messzire kell visszafelé ugranunk az időbe, egészen a 11. századig. Érdekes módon őt nem a római katolikus, hanem a keleti, görögkeleti egyház avatta szentté, a „nagy” egyházszakadás: a keleti és a nyugati egyházi szervezet és szertartásrend végleges különválása után. Ezért van az, hogy errefelé, a mi kultúrkörünkben szinte alig hallani róla.

77


Apácaélet a középkorban

78

Az eddigi fejezetekben annyi mindent leírtunk már a középkori hitélet, és azon belül az apácaélet furcsaságairól, hogy ez utóbbi egy kis magyarázatot igényel. Azonban ezt eléggé messziről kell indítani, mert itt nemcsak vagy nem elsősorban a középkori apácák helyzetéről, hanem az akkori nők sorsáról van szó általában. Az – gondoljuk – már számos olvasónknak föltűnt, hogy akkoriban a nők nem számítottak önálló „tényezőnek”, önálló személyiségnek. Szinte mindig, minden életkorban vagy társadalmi helyzetben a „függelékei” voltak valakinek: az apjuknak, a férjüknek, esetleg a fiútestvérüknek. A társadalmi szerepük igazából arra korlátozódott, hogy megszüljék az utódokat – jó, persze, még arra is, hogy a férfiak vágyainak tárgyai legyenek, és azokat kielégítsék. Nagyon nehéz volt itt, ebben a sorozatban a középkorból híres magyar nőket összeszedni! Vagy királyné, esetleg királylány volt az illető, vagy apáca, esetleg mind a kettő egyszerre, pontosabban egymás után. Akkoriban a nőknek egyszerűen nem volt foglalkozásuk! Nők voltak, asszonyok, feleségek, anyák, esetleg szerzetesek, és kész. Erről csak azért szóltunk ilyen részletesen, hogy hangsúlyozzuk: abban az időben a női szerzetesi lét is sokkal jobban korlátozott volt, mint a férfiaké. Ha egy férfi szerzetesnek állt, kolostorba vonult, jó esélye volt rá, hogy felszentelt pappá váljon, társadalmi presztízse legyen, tudós teológus vagy más, köztiszteletben álló ember legyen belőle, sőt – ha főpapi tisztséget is kapott – bekerüljön az akkori legfelső rétegekbe, az „elitbe”! A nőknél ez távolról sem volt így. A katolikus egyházban nem lehettek, és ma sem lehetnek papok. Ennél nagyobb baj volt, hogy más, magasabb rendű szerepet sem tölthettek be akkor.

Ma egy apáca lehet tudós, tanár, orvos, teológus, végezhet bármilyen szellemi tevékenységet, ami a rendjének a hasznára válik. Akkoriban ez nem volt így. Először is, a nők – és így az apácák is – rettenetesen tudatlanok voltak. Nem azért, mintha buták lettek volna, egyszerűen senki nem törődött azzal, hogy valamit is a fejükbe csepegtessen. Írni-olvasni sem biztos, hogy tudtak, latinul meg főleg nem, így pedig a Bibliát se olvashatták, mert az akkor még csak latin fordításban létezett. A vallási dolgokról is csak annyit tudhattak, amennyit a papjaik, a gyóntatóik elmondtak nekik, amiről a miséken hallhattak. Míg tehát a férfi szerzetesek a kolostoraikban tanultak, tanítottak, könyveket írtak, teológiai és tudományos felfedezéseket tettek, az apácák valamiféle önfenntartó és szolgáló életre rendezkedtek be. Még a domonkosoknál is, amely rendet az alapító Domingo Guzman kimondottan azért hozta létre, hogy az egyszerű embereknek prédikáljanak, megismertessék velük a vallási dolgokat, és foglalkozzanak a tudományokkal. Ott volt egy Aquinói Tamás, a középkor egyik legnagyobb tudós teológusa, de a nőknél…? A dominikánus apácák is inkább „szemlélődtek”, vagyis imádkoztak, vezekeltek, később néha betegeket ápoltak. Nyoma sem volt náluk olyan szellemi tevékenységeknek, amilyenek a férfi kolostoraikban folytak. Mindez azért lényeges, hogy az olvasó ne csodálkozzon: a középkori apáca főzött, mosott, takarított, úgy, mintha ezt otthon tette volna, közben persze sokkal többet imádkozott. És vezekelt, engesztelő áldozatokat hozott, mert ezen kívül nem nagyon volt, amiben kiélhette volna magasabb rendű törekvéseit, mert csak ezt tudta hozzáadni az akkori vallási és társadalmi élethez, Krisztus megváltó áldozatának a kiegészítéseként…


Tulajdonképpen nagyon-nagyon kevés adatunk van erről a leányról, asszonyról. Még a születésének és a halálának az évét sem ismerjük pontosan. Valamikor 1080 és 1088 között született (inkább később, mint korábban), és 1132 és 1143 között halt meg (itt viszont a legtöbb forrás a korábbi dátumot említi). Édesapja a későbbi Szent László, édesanyja Adelhaid német hercegnő volt. (A házasságból mindössze két leánygyermek született: ezért történt, hogy Lászlót aztán – fiú örököse nem lévén – unokaöccse, a „Könyves” melléknéven ismert Kálmán követte a trónon.) A kislány eredetileg a Piroska nevet kapta. Szép magyar név volt ez már akkor is, de vigyázzunk: létezett egy Szent Piroska néven ismert hölgy is, aki nem azonos a magyar királylánnyal! Még valamikor 1105 körül vette el őt feleségül Jóannész Komnénosz, a későbbi II. János bizánci császár. Akkor még csak apja társuralkodója volt a „bíborbanszületett” trónörökös (ezt a furcsa kifejezést Bizáncban a császároknak azoknak a fiúgyermekeire használták, akik már apjuk uralkodása idején jöttek a világra, tehát a „császári bíborban” egyből trónutódjává is váltak). A frigy idején László király már régen halott volt, a házasságot Piroska bátyja, Könyves Kálmán királyunk rendezte el. A nyugati és a keleti egyház akkor már elég régóta külön utakon járt. Az ókori római birodalom bukása óta a nyugati egyház a római pápa, a keleti egyház a konstantinápolyi vallási vezető, a pátriárka alá tartozott, de sokáig egyik oldal sem adta fel azt a törekvését, hogy a másikkal elismertesse a maga hatalmát és fennhatóságát. Nemcsak ebben volt közöttük különbség. A vallási elvekben alapjában egyetértettek, ám a szertartásaik, a külsőségeik elég erősen különböztek, és különböznek ma is. A

végleges különválás 1054-ben következett el. Innentől a két egyház formálisan is elszakadt egymástól. Ezért van az, hogy akit e két nagy egyház egyike az óta szentté avatott, azt a másik nem ismeri el. (Nemrégiben a mi Szent Istvánunk görögkeleti szentként való elismerése volt ezer év óta az első eset, hogy egy „új” szentet a másik elfogad, és tiszteletben részesít.) Mindez feltételezi, hogy Piroskának, amikor bizánci hercegné vagy amikor később császárné lett, valamilyen formában „át kellett térnie” az ottani vallásra. Még a nevét is megváltoztatták: innentől kezdve Irénének (Eiréné, azaz Irén) hívták őt. Már maga az is érdekes, hogy Könyves Kálmán Keletre adta férjhez a húgát! Pedig ő kezdettől fogva sokkal egyértelműbb és jobb kapcsolatokat ápolt a pápával, mint a Rómával szemben korábban olykor in-

• Aquinói Szent Tamás

79


A bizánci udvar

80

Bizáncnak Európa nyugatibb felén nem volt igazán jó híre. Nem az ott élő emberekkel volt persze igazán baj – azok ott is éppen úgy tették a dolgukat, élték az életüket, mint a többi országban, legfeljebb más körülmények között. Bizáncból a császári udvar volt az, amelyet más országok vezetői eléggé rosszul ítéltek meg. Még ma is, nálunk és más népeknél, nyelveken is él egy – igaz, ritkán használt – szó, amelynek jelentése eléggé jól kifejezi: mi volt az, amit Bizáncban a külföld nem szeretett. A bizantinizmus fogalma magában foglalja a talpnyalást, az elvtelen hízelgésnek egy magas fokát, a felsőbbség előtti hajbókolást, de ha tágítjuk a fogalmat, benne van a merev, tartalmatlan szertartásosság, sőt a megvesztegethetőség is. Bizánc az egykori Kelet-római Birodalom örököseként túlélte az ókort, sőt tulajdonképpen saját magát is. Egy évezredig létezett, sokszor nagyhatalmi státuszban, egészen addig, amíg a törökök előbb egyes területeit nem foglalták el, majd magát Bizánc (Konstantinápoly) városa is a kezükre nem került 1453-ban. Egy valaha jobb napokat látott, nagyon pompás és nagyon korrupt birodalom bukott el akkor, hogy átadja helyét egy még nálánál is Európa-idegenebb államalakulatnak, az oszmán törökök országának…

• Justinianus császár és kísérete

kább a német-római császárt támogató Szent László. Volt viszont egy olyan pillanat az akkori magyar külpolitikában, amikor a diplomáciai elszigetelődésből csak egy ilyen, Bizánc felé „nyitó” házassággal lehetett kikerülni. A császárnak meg az 1090-es években indított első keresztes hadjárat során megerősödött nyugati hatalmak ellen volt szüksége szövetségesre. Az esemény bizánci leírása is a házasság diplomáciai jelentőségét emeli ki: „A császár pedig, látván azt, hogy a nyugati népek és hasonlóképpen a keleti népek is minden irányból mozgolódnak (…), elküldi hát követeit Magyarország királyához, (…) és feleségül megkéri annak (helyesen: Lászlónak!) leányát saját legidősebb fia: bíborbanszületett Jóannész (társ) császár számára. S mivel azt tapasztalta, hogy a mondott király egyetért ezzel, megint elküldi követeit (…), hogy a leányt hozzák el. Ezek (…) örvendezve és vidáman viszik a szépséges testű hajadont (…) a rómaiak (bizánciak) országába… A császár nagy örvendezéssel és tisztességgel fogadta őt, és feleségül adta fiához.” Piroska bizánci (konstantinápolyi, ahogyan akkoriban a mai Isztambult, a görög


birodalom egykori fővárosát hívták) életéről nem sokat tudunk. Említik, hogy a magyar királylány jó császárnő és hűséges, segítő hitves volt, aki kitűnt elődei közül az államügyekben való jártasságával. Az uralkodói gazdagságra pedig, nem mint a luxuséletmód lehetőségére, hanem mint az uralkodásnak az eszközére tekintett. Egy másik bizánci forrás kiemeli Piroskával kapcsolatban: „…nagy szerénységgel tűnt ki, s a legnagyobb mértékben erényekkel ékes volt. Amit császári urától és a császári udvartól kapott, azt nem különítette el gyermekei számára örökségül, sem felesleges ékszerekre és fényűzésre nem fordította, hanem egész életében állandóan jót tett azokkal, akik bármiben is őrá szorultak.” Még ha ez a jellemzés így eléggé általánosnak is tűnik, jól mutatja, hogy mindez a legtöbb, főleg bizánci uralkodóné esetében nem így volt, különben a feljegyzés írója nem tartotta volna szükségesnek Piroskával kapcsolatban külön is megemlíteni… Állítólag gyakran fogadott a Szentföldre

igyekvő zarándokokat, Nyugatról jötteket is. Nem szakította meg a kapcsolatot eredeti hazájával, jártak hozzá küldöttek magyar földről. Amikor szükség volt rá (márpedig szükség volt), többször közvetített a két ország: a Magyar Királyság és a Bizánc között. Született a férjétől két gyermeke, ezek közül Mánuel később maga is császár lett, aki – anyai jogon – megkísérelt több ízben beleavatkozni Magyarország életébe, sőt megpróbálkozott országunk Bizáncnak való alávetésével is. Fennmaradt Piroskáról egy ábrázolás Isztambulban, vagyis az egykori Konstantinápolyban, a világhírű Hagia (Aja) Sophia bazilika egyik mozaikján. Ez még a 12. században készült, tehát időben nem áll messze a császárné életétől. Nehéz ennek a képnek az alapján fogalmat alkotnunk az egykor élt, valóságos asszonyról, annyira uralkodnak ábrázolásán a bizánci művészetre jellemző külsőségek. Akkoriban ott mindenkit hosszú, megnyújtott arccal és keskeny állal ábrázoltak. A szemek

• Piroska az Hagia Sophia mozaikján

81


82

• Az Hagia Eirene templom Isztambulban

nagyok, az orr valószínűtlenül hosszú és vékony, a száj viszont nagyon pici. Mindezek a külső jellegzetességek szinte valamennyi ábrázolt esetében egy zárkózott, életidegen egyéniség benyomását keltik a szemlélőben. Ugyanakkor nem lehet letagadni, hogy ezen a képmáson azért látszik: a művész igyekezett a valósághoz legalábbis közelítő portrét rajzolni a császárnéról. A kissé mandulavágású szemek, a felhúzott szemöldök valamennyire mégis egyénivé teszi a császárné arcát. Szinte tetőtől talpig beburkolja alakját a merev, aranyszövésű ruha, a gazdag ékszerek. Mindössze az arca és a kezei látszanak ki a gyöngyök tömegéből. Kezében pergamentekercset, feltehetőleg az egyik, általa létesített kolostor alapítólevelét tartja. Az egész ábrázolás – a bizánci szokások szerint – a merevséget, a szertartásos ünnepélyességet, a szenvtelen méltóságot hangsúlyozza. Elég nehéz ma nekünk ennek az ábrázolásnak az alapján kihámozni, milyen is lehe-

tett valójában ez az eredetileg talán életvidám, eleven magyar királylány… Egyes források azt sejtetik, hogy Piroska és János házassága nem sikerült éppen a legfelhőtlenebb módon. Magyarán: nagyon is nem éltek jól, a magyar as�szonynak ugyancsak sokat kellett tűrnie „bíborbanszületett” férje mellett. Olyan hír is van, hogy a császár állítólag tettleg is bántalmazta volna a feleségét. Ha a császárné mindezt békén elviselte, már jogosan érdemelte ki a szent nevet… Valószínűbb azonban, hogy nem a kezes asszonyi tűrés mintaképeként avatták Piroskát-Irénét szentté. Sokkal inkább a hitterjesztés, az egyház támogatása, a templomalapítások körüli érdemei miatt. Emellett olyan asszonynak tartották, aki távol hazájától is igyekezett beilleszkedni az ottani, a megszokottól nagyon is különböző viszonyok közé, minden feladatában sikeresen helytállni, elfogadva és felismerve a körűlmények kínálta-alakította szerepét. Élete végén talán visszavonult a világtól, és keleti – bazilita – apácaruhát öltött.


Erre utal legalábbis egy róla fennmaradt szent vers, ének, amely ugyan gyermekeinek is lényegesen nagyobb számáról tud, sőt egy vagy több későbbi, magyarországi látogatásról is szól: Szent László leánya, Piroska megérte: hajón ment Bizáncba – a nagy császár kérte. Fia: Dukász János, szent császár lett férje és Gráciák tettek koronát fejére. Szentlelkű nagy császárnője lett Bizáncnak, építője dómnak, monostor-kórháznak. Négy daliás fia – s négy ékes szép lánya Árpádok hírnevét növelte Bizáncba. Majd unokáinak későbbi frigyére visszatér hazánkba az Árpád-ház vére. Végül is letéve csillogó koronát s fénylő ragyogását az elmúlt időnek... Apácamezbe-öltözötten ajánlja fel lelkét újraalkotó Teremtőjének. Mindenesetre érdekes, hogy a középkori Bizánc egyik legfőbb és legfontosabb kolostorát, a Pantokrátor („a világ uralkodója”, azaz Krisztus, de fordíthatjuk „mindehatónak” is)-kolostort egy magyar királylány, a mi híres lovagszentünk lánya alapította…

Boldog Szalome A neve nem sok jót ígért. Szaloménak (Salome) hívták a hagyomány szerint, a bibliai időkben Heródes Antipás júdeai király mostohalányát, aki állítólag beleszeretett a fogoly Keresztelő Szent Jánosba, és lefejeztette, hogy megcsókolhassa… A mi „magyar” Szaloménk azonban lengyel földről jött: Leszek (más néven: Lesko) krakkói herceg lánya volt. (Megint előre-, pontosabban – a korábban elmondottakhoz képest – visszaugrottunk az időben, és újra a 13. században vagyunk!)

II. András – aki körül, bár ő maga korántsem volt tökéletes ember, úgy tűnik, csak úgy nyüzsögtek a szentek és a boldogok – megkérte lengyel leányt a kisebbik fia, Kálmán számára. A 3 éves kislányt ugyanúgy elhozatta Magyarországra, mint ahogyan ő is elküldte a 4 éves Erzsébetet Wartburgba. A gyermek nyilván ugyanazokat a megpróbáltatásokat élte át, mint Erzsébet, vagy amit bármelyik más uralkodó lánya akkoriban, amikor egészen kicsi, gyermekfejjel ott kellett mindet hagynia, és elmennie egy idegen országba. Annyi lehetett csak a különbség, hogy a magyar udvarban állítólag szívesen fogadták Szalomét, és mindent megtettek, hogy a kislány ott jól érezze magát. Akkor már lehetett tudni, hogy Béla, a későbbi IV. Béla lesz a trónörökös, Kálmánnak pedig, apja a halicsi fejedelemséget szánta. A szinte már „menetrendszerűen” ismétlődő hadjáratok során Andrásnak egyszer sikerült is elfoglalnia ezt a területet, ki is vitette oda a gyermekkorból éppen kinövő fiát, és természetesen jövendőbelijét, Szalomét is vele. Ott azonban nem lehetett sokáig megmaradni: a halicsiak hamar elegük lett a magyar uralomból, és megint elkergették II. András katonáit. A gyerekeknek is menekülniük kellett, és még szerencsésnek mondhatták magukat, hogy ép bőrrel sikerült hazatérniük Magyarországra. (Akkorra már Szaloménak is ez lett a „haza”.) A halicsi kaland az ifjú hercegnőt mindenesetre alaposan megviselhette, és talán hozzájárult ahhoz, hogy a továbbiakban ne akarjon országot, királynéi címet, hanem valamilyen más területen körbe keresse a – lelki – kibontakozást a maga számára. Felnőve a magyar herceg és a lengyel hercegnő valóban házasságot kötöttek. A gyakorlatban azonban úgy tűnik, lett is há-

83


zasság a dologból, meg nem is. Állítólag ugyanis mindketten szüzességi fogadalmat tettek – ez volt a középkor vallásos buzgalmában oly elterjedt „fehér házasság”, amilyenben a források szerint korábban Szent Imre, később Szent Kinga is élt – talán éppen Szalome példájára. Az ilyen frigyet „józsefházasságnak” is nevezték – abból a hittételből kiindulva, hogy Szűz Mária Jézus születése után szintén nem élt tényleges házaséletet a férjével, Szent Józseffel. A fogadalom Szalométól indult ki, és Kálmán – felesége példáján fellelkesedve, vagy talán csak elfogadva azt – szintén beleegyezett az együttélésnek ebbe a formájába. Az egyház a házasságokat általában csak akkor tekintette érvényesnek, ha azokat ténylegesen „el is hálták”, ám az ilyen esetekben, a lelkiismereti okokból történt önmegtartóztatást úgy tűnik, elfogadta, nem bolygatta. Pedig uralkodók esetében az ilyen fogada84 lomtétel egyáltalában nem volt kockázatmentes. Hiszen ezzel megszakadt a vér szerinti leszármazás és örökösödés évszázadok alatt kiforrott, jól bevált rendje. • Galícia és Ha egy királynak nem született gyermeLodoméria térképe ke – „fehér házasság” esetén pedig, nem

is születhetett –, akkor még az sem volt elképzelhetetlen, hogy halála után testvérharcra, belháborúra kerül sor az országában, mivel nem tudni: törvényesen ki örökölheti a trónt, az önjelöltek meg nyilván fegyverrel is mindenáron biztosítani akarják a maguk számára az uralmat. Igaz, Kálmánék esetében nem fenyegetett ilyen veszély. Ő úgyis csak másodszülött volt: a magyar trónra nem számíthatott, hiszen azt Béla örökölhette. Halics pedig, amúgy is elveszett a számára – tehát, ha akarta, a dinasztikus érdekeket figyelmen kívül is hagyhatta, amikor fogadalmakkal kötötte meg magát. Itt aztán ismét a szokásos leírások következnek, amelyekkel szentéletű emberek életrajzai során szoktunk találkozni. Kálmán és Szalome virrasztottak, vezekeltek, ezúttal párosan élték ezt az életet. Szaloménak volt az a bizonyos vezeklőöve (ciliciuma) is, állítólag nem is egy is, amelyet folyamatosan hordott. Úgy tűnik, a szüzességi fogadalomról a királyi udvarban mindenki tudott. IV. Béla legidősebb lánya, Kunigunda (aki a lengyelek Szent Kingája lett) bizonyosan. Állítólag Szalome példája adta neki az ötletet: ő is hasonló megoldással fogja meglepni hites urát, ha egyszer férjhez megy. (Minderről sorozatunk hamarosan megjelenő, szintén női szentekkel foglalkozó kötetében részletesebben is olvashatnak.) Egyébként Szalome azért eléggé beleavatkozhatott új családja életébe is. Állítólag tőle jött a gondolat, hogy Kunigundát az ő lengyel honfitársával, Szemérmes Boleszláv fejedelemmel házasítsák össze. Hamarosan azonban jött egy katasztrófa, és hirtelen vége lett mindennek – Szalome számára is. Szomorú történelmi tény: 1241 áprilisában, a tatárok ellen vívott, tragikus végű muhi ütközetben a hősiesen küzdő Kálmán herceg halálos sebet kapott. Nem


halt meg a csatatéren – emberei onnan még kimenekítették, sőt magukkal vitték, a királyi családdal együtt Horvátország felé. Az életét azonban már nem tudták megmenteni: egyes források szerint még a Somogy megyei Segesden, mások szerint már a Délvidéken meghalt. A megözvegyült Szalome ekkor vis�szatért „Kis-Lengyelországba” (Krakkó környékére), és belépett a magyarok által Ószandecnak nevezett Stary Sacz klarissza kolostorába. (Ez csakhamar nevezetes hely lesz, éppen Kunigunda-Kinga és követői miatt.) Aztán – mint hercegleány és „hercegné” – több kolostort alapított, ám közben oda is elértek a tatárok. Sok hányattatás, menekülés, bujdosás, új kolostorokba költözés lett Szalome sorsa is. Alighanem – a többi apácával együtt – a Dunajec partján álló erősség, Csorsztin (Czorstyn) vára, esetleg a Három korona-hegycsúcs alatt épült palotaerőd adott neki is menedéket. Engedelmességéről, áhítatosságáról, aszkéziséről hasonló történetek keringtek, mint később Szent Margit esetében. Korábban élt, és korábban kezdte a vezeklő életmódot, mint férjének híressé vált unokahúga. Talán nemcsak az őt közelről és jól ismerő Kinga, hanem Margit is tudott, hallott Szalome dolgairól, vezekléseiről, és ezek a hírek is hathattak a Nyulak szigeti apáca életmódjának a kialakítására. Következő, szent királylányokról szóló kötetünkben majd látni fogják: Kinga sorsát már itthon, Magyarországon, a királyi udvarban befolyásolta Szalome, aki a nagynénje volt. Valószínűleg az ő ötlete volt a királylány Szemérmes Boleszlávval kötendő házassága is, amelyet először el is vetettek, majd – a tatárok közeledésének hírére, szövetségest keresve – jóváhagytak.

Kinga is tudott arról, milyen módon éli a házasságát Kálmán és Szalome, és alighanem példaképül választotta őket a maga szűzi házassága számára is. Úgy tűnik, hogy nagynénjét, az ószandeci kolostor egykori lakóját követte másik elhatározásában is, amikor férje halála után maga is oda vonult be. Kálmán herceg egykori szűzi asszonya tehát még a halála után is hatást tudott gyakorolni az unokahúgára. Állítólag Szalome is pontosan meg tudta előre mondani, mikor fog távozni a földi létből – 1268. december 15-ére tette halálának a napját, ami valóban akkor is következett be.

• Stary Sacz kolostora

85


Kolostori koszt

86

Az apácakolostorokban gyakran az étkezés is az önmegtagadás egyik, lehetséges eszköze volt. Nem mintha a szerzetes nővérek nem tudtak volna főzni. Még a már sokat emlegetett Ijjas Antal is megemlékezik „a szándékosan ízetlenül főzött szörnyű kármelita-ételek”-ről (a karmelita is az egyik „koldulórend” volt), egy jóval későbbi korról szólván pedig. A szabályzatok, „regulák” részletesen szabályozták, mikor mit szabad enni. Gyakran volt böjt, vagyis tartózkodás a hústól, egyes ételektől, az egyházi év bizonyos napjain, bizonyos szakaszában. Ez nem is lett volna baj – mondhatnánk, még kifejezetten jót is tett, egészséges is volt az apácáknak. Ehhez azonban még hozzájöttek mindenféle sajátságos, túlbuzgó tilalmak, illetve az egyes rendtagok saját önmegtagadásai. Hogy sok zöldséget, gyümölcsöt, a húsok közül szárnyast, halat ettek, az is mind jó volt. Ám ha valaki a fejébe vette, hogy kenyéren és vízen fog élni, abból is minél kevesebben, az már egyáltalában nem. Még az is előnyös lehetett, hogy az apácakolostorokban bort jóformán egyáltalán nem ittak, ellentétben a férfi szerzetesekkel, akik azért nem vetették ezt meg, és erre az italra az étkezési tilalmak sem nagyon vonatkoztak. Más kérdés, hogy akkoriban a víz nagyon is fertőzött volt, számos betegséget terjesztett és okozott, és a kizárólagos vízivás nem biztos, hogy valóban egészséges volt. Mindenesetre mindig, mindenütt külön főztek a betegeknek. Ők megkaphatták azt, amit a többiek nem. Ha valaki már „nyavalyába esett”, az apácák mindent megtettek azért, hogy a gyengélkedőt kikúrálják, beleértve a gyógyításba a jó leveseket és a jó borokat is.

Halálakor az apácatársai csillagként látták Szalome lelkét égbe szállni! Nyilván sírja körül később csodákat is emlegettek, hiszen ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a tiszteletét engedélyezze az egyház. Ám hivatalosan ez csak 400 év múlva, 1672-ben következett be – akkor, amikor az egykor példamutató életet élt elhunytak boldogként való tiszteletét is már szigorúbb szabályokhoz kötötték. Ez a ritkán emlegetett lengyel hölgy, magyar hercegné volt az egyik első az alázatos, vezeklő magyar szent-boldog nők hosszú sorában.

• A karmelita kolostor a budai várban


Az „özvegy” Boldog Erzsébet Ez aztán egy igazán furcsa történet. Ő az a hölgy, aki miatt a kötet elején és hátán is azt írjuk: volt, akiknek a tiszteletére számos jó ok volt – volt, akiére kevesebb. Sok jel mutat arra, hogy Erzsébet, IV. Béla unokája, V. István leánya és IV. (Kun) László testvére ezutóbbiak közé tartozik. Igazságtalan természetesen nem szeretnénk lenni hozzá. De nézzük csak, mit is mondanak róla a források, a szakirodalom? A hely, ahol élt, Margit nyulak szigeti domonkos kolostora volt. Mint már az eddigiekből is kiderült: egyáltalában nem volt szokatlan az az eljárás, hogy a királyi családok „fölös számú” nőtagjai elmenjenek apácának, vagy még inkább: hogy beadják őket egy kolostorba. Akkoriban az apácák között nem kizárólag olyanok voltak, akik maguktól, hiva-

tástudatból keresték, vállalták a kolostori életet… Alighanem Erzsébet is e „kényszerapácák” közé tartozott. Úgy tűnik, szó szerint egyetlen porcikája sem kívánta ezt az életformát. Pedig szépen haladt előre a kolostori ranglétrán, egy idő után főnökasszony lett – Margit egykori kolostorában! Valószínű, hogy ehhez a tisztséghez akkor már fogadalmat is kellett tennie, ha nem is véglegeset, legalább egy időre szólót. Ha meg nem – akkor az a furcsa, hogy lehetett apácafőnöknő? Mindenesetre nem volt túl jó híre. Azt terjesztették róla, hogy „vezető beosztású apácaként” sem veti meg a férfinemet, magyarán: szeretői voltak a főnökasszonynak! Még valami keleti úrral, tatárral vagy hasonlóval is hírbe hozták. Kristó Gyula ugyan csak azt idézi: „több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott” – ez sem túlságosan üdvös cselekedet egy főapácától, de ha a puszta fantáziálással beérte, még hagyján. Végül egy cseh előkelőségnél kötött ki. Annyira, hogy feleségül is akart hozzá menni! Kolostorból kihozni egy királylányt – akkoriban nem volt ez szokatlan dolog. Láttuk Margit esetében, hogy éppen a saját, őt egykor kolostorba küldő apja akarta férjhez adni, két vagy három alkalommal is. De ahogyan ez az Erzsébet távozott! Ez is királyi lelemény volt, csak kicsit erőszakos. „Kun” László ugyanis nem hiába kapta a melléknevét: nemcsak az anyja volt kun, hanem előszeretettel vette magát körül pogány és „hivatalosan” kevésbé pogány kunokkal. Ezzel a kísérettel nemcsak fékevesztett tivornyákat és orgiákat lehetett rendezni – egyes problémás ügyeket is meg lehetett oldani velük. Radikális módszerekkel, ha kellett.

87


• A veszprémvölgyi apácakolostor

88

IV. (Kun) László király 1287-ben tehát a kunjaival megrohanta a szigeti kolostort, és erővel kiszabadította onnan a testvérét! Nem valószínű, hogy Erzsébet különösebben kérette volna magát – nyilván mindenről tudott, minden meg volt beszélve előre. A kunok viszonylag diszkréten viselkedtek: valószínűleg eltekintettek attól, hogy végigerőszakolják az apácákat… (Lodomér érsek – a király ellenfele – ugyan éppen ennek az ellenkezőjére utal: „a király ama gonosztevő és arcátlan sokaságnak, mely a kolostort megostromolta, megengedte, hogy mindazt, ami kedvére van – mily borzasztó ez –, szabadon megcselekedheti”. Lodomérnak azonban nem ez volt az első túlzása, úgyhogy nem biztos, hogy a kunok valóban túllépték volna azt a bizonyos mértéket…) Óriási botrány kerekedett egyébként. Maga az esztergomi érsek szállt szembe a királlyal, és küldöttei révén el akarta magyarázni neki: mekkora bűnt követett el,

hogy a húgát csak úgy „kihozta” a kolostorból. A szilaj király erre állítólag azt válaszolta: – Ha tizenöt vagy még annál is több húgom lenne, s mind apáca, csak kiragadnám őket a kolostorból, és törvényes vagy törvénytelen házasságra adnám a testvéreimet, hogy erős rokonságot állítsak magam mellé! Erzsébet tehát hozzáment a cseh-német Falkenstejni Rozmberk (Rosenberg) Zavis úrhoz, és kiment vele Csehországba. Csak az volt a baj, hogy a férj egy idő után belekeveredett egy összeesküvésbe, és emiatt halálra ítélték és lefejezték! Ekkor kezdődött Erzsébet életének „ájtatos” korszaka. Igyekezett utánozni egykori nagynénjét, és úgy döntött: ő is szent as�szony lesz… Jó messzire ment, ahol nem ismerte senki. Nem tudtak a viselt dolgairól, sem a hírekről, pletykákról, amik körülötte keringtek. Jámbor asszonynak tekintették, aki íme, megözvegyült, és kizárólag a jócselekedeteknek kíván élni.


Egészen Milánóig ment, olasz földre – ott élt ugyanis egy testvére, akit Máriának hívtak. Hátralévő életét ezután Erzsébet valóban teljes visszavonultságban töltötte. A környékbeliek nagyon szerették őt. Csupa jótékonyság volt, alapítványokat tett, segítette a szegényeket. Nyilván vezekelt is – ő tudta, miért… Ha erősen foltos múltja eszébe jutott, nyilván szégyenkezve gondolt rá. A legendája így ír ezekről az utolsó éveiről: „Minél inkább megalázta magát, annál kedvesebb volt Mennyei Jegyese /értsd: Krisztus/ előtt. Földi korona helyett men�nyei koronára lett méltó…” Jó, persze, az emberek változnak – néha fejlődnek is. Na de ennyire? Mindamellett nem tagadhatjuk meg Erzsébettől azt a feltételezést: valóban komolyan gondolta új életét, talán éppen azért, hogy egykori hibáit, bűneit jóvátehesse. Környezete már életében szent asszonynak tartotta a valaha zűrös életű magyar hercegnőt. Valamikor 1320 körül halt meg: még az évet sem ismerjük pontosan. Halála után nagy tiszteletnek örvendett, a nép csodákról beszélt vele kapcsolatban. És mivel – mint többször hangsúlyoztuk – a boldoggá avatásnak akkor nem volt előírt formája, hát az egyház is beletörődött, hogy az egykori kikapós apácafőnöknőt csodatévő asszonyként tisztelje a nép. Ezt a történetet nyilván meg lehetne írni egy fokkal jóindulatúbb formában is. Ám nem biztos, hogy az állna közelebb a valósághoz.

A „szűz” Boldog Erzsébet Vigasztaló, hogy az „özveggyel” Erzsébet mellett és talán vele szemben volt egy ilyen is. Ő az utolsó Árpád-házi királyunknak, III. Andrásnak (akinek a törvényes szár-

Királynék kolostorban Tudjuk, hogy a megözvegyült királynék gyakorta kötöttek ki valamelyik rend – korábban sokszor általuk támogatott, alapítványokkal is megerősített – kolostorában. Elég, ha csak magára Gizellára, Szent István feleségére, vagy a hamarosan említendő, utolsó Árpád-házi Ágnes királynéra gondolunk. Az azonban nálunk még ekkor újdonság volt, hogy egy király – ha megunta vagy megutálta a feleségét – minden különösebb procedúra nélkül, kolostorba záratással szabaduljon meg tőle. Már pedig Kun László – akinek nem a nővére erőszakos kiszabadítása volt az egyetlen bűne – így tett a saját feleségével. Anjou Izabellát, a szicíliai király leányát kezdettől nem szívelhette. Sorozatunk egyik kötetében részletesebben is megismerkedhet az olvasó a renitens király kun kedveseivel, akikkel képtelen volt felvenni a versenyt a királyné. Alighanem éppen a később boldogként tisztelt, „özvegy” Erzsébet volt az, aki segédkezet nyújtott öccsének a felesége bezárásához! Merthogy Izabellát éppen a Nyulak szigetének domonkos zárdájában tartották fogva, akkor, amikor a sógornője volt ott a főnökasszony… A feleség száműzése és javainak a szeretők közötti szétosztása volt az egyik ok, amiért az esztergomi érsek aztán kiközösítéssel sújtotta Kun Lászlót. Míg tehát Erzsébet erőszakosan kikerült, a királyné ugyanígy bekerült a kolostor falai közé. Persze egy idő után, főleg a férjét sújtó egyházi büntetés hatására azért csak kiszabadult onnan – ám abban a sorsban sem volt köszönet. Élete végén aztán, megözvegyülve – mi mást is tehetett volna? – önként kolostorba vonult…

89


mazását azért volt, akik kétségbe vonták), a leánya volt. Ha apja volt az Árpádok „utolsó aranyágacskája”, akkor Erzsébet a „legeslegutolsó” és „női aranyág”. Éppen ez az utolsónak maradás volt a sorsában a legszomorúbb. Apja első, Fenenna lengyel hercegnővel kötött házasságából származott – a magyar trónra (királynéként) került első Habsburgnak, a második feleség Ágnesnak nem született gyereke. Emberi számítás szerint nem ártott volna, ha Erzsébet, mint egyetlen örökösnő, férjhez megy, és esetleg biztosítja a magyar

90

• San Antón középkori apácakolostora

trón öröklését (még akkor is, ha ez női ágon akkor egyáltalában nem számított egyértelműnek). Házasságra azonban nem került sor. Hogy, hogy nem: Erzsébet ebből kimaradt – nincs kizárva, hogy már akkor is vallásos indíttatása miatt. Bár meg kell hagyni, amikor III. András meghalt, ő még nagyon kicsi volt. Úgy 7 és 9 éves között lehetett. Érdekes, hogy korai kiházasításával senki nem foglalkozott – viszont az utolsó magyar Árpád-házi uralkodó halála után rögtön jelentkezett Erzsébetért egy Habsburg, mostohaanyjának, Ágnesnak a rokona.


Erzsébet azonban kikosarazta Habsburg Henriket. Sőt Magyarországot is elhagyta, és egy svájci – a fent leírtak értelmében talán nem is meglepő, hogy domonkos rendi – kolostorba vonult be, egy Töss nevű településen. Mégpedig nem is egyedül, hanem mostohaanyjával, az említett Ágnessal. Itt most ugyanazok a dolgok, érdemek jönnek, amelyeket könyvünkben már számtalanszor felsoroltunk, és amik a középkori szerzetes nővérek körében érdemnek számítottak, a szentség hírét hozva magukkal. Vezeklés, alázatosság, minden lealázó munka elvállalása, lemondás, önsanyargatás, piszkos, kopott ruhák… A szinte névtelen apáca azt sem nagyon terjesztette, hogy ő az utolsó magyar királylány. Ha valaki megkérdezte, hogy hívják, állítólag csak annyit mondott:

– Erzsébet nővér Budáról… Sajnos egyáltalán nem volt erős fizikumú, ami pedig akkoriban – ilyen életmód mellett – egy apáca számára egyáltalán nem lett volna hátrány. A szervezete alighanem gyakran jelzett és tiltakozott, de úgy tűnik, hiába. Élete végére aztán a teste teljesen kifekélyesedett, nyilván a kezeletlen sebektől, amiket az önsanyargatások során szerzett. Mi több, még majdnem teljesen le is bénult, mozdulni sem tudott, tehetetlenül, ám erős és eltökélt szívvel tűrte a szenvedéseket… Magyarországon szinte mindenki elfeledkezett róla, és Tössben sem nagyon tartották számon a fiatal apácák, ki ez a 45-50 éves, teljesen tönkrement és elcsigázott „öregasszony”. Miután meghalt, majd később sírját felnyitották, a testét állítólag teljes épségben

• Veszprém, a domonkos kolostor romjai

91


A világi asszony, mint kecske

92

Ráskai Lea a Példák könyvében különböző történeteket is leírt az apácák okulására. Az egyik ilyen egy ostoba nővérről szól, de azt is jól mutatja: mennyire elszakadtak akkoriban a kolostorok lakói, főleg a nők a világtól, mennyire nem voltak képesek fogalmat alkotni annak akár csak a legegyszerűbb jelenségeiről is. Álljon tehát itt az eredeti szöveg – némi magyarázattal: „Vala pedig egy soror /…/, idővel nem vala ifjú, de ez világi dologban oly igen ifjú vala és gyermek vala, hogy világi embert alig választhat, ismerhet meg vala a baromtul. /Mai magyar nyelven: alig tudta megkülönböztetni őket az állatoktól./ Ez pedig azét vala, mert minekelőtte a szerzetbe ment vala, ezekről semmi ismereti nem vala, azaz hogy sem barmot, sem világi parasztembert nem tud vala, minemű. Sem pedig a szerzetben nem szokott vala réseken, ablakokon világi embereket, férfiakat, as�szonyokat, lányokat kakucsolni (kukucskálni). Annakokáért mikoron egy napon ez együgyű soror volna a kertben, és látá tehát az kertnek falán beszökék egy kecske. Kit mikoron látna az együgyű soror, nem ismeré meg, mi volna az. Tehát monda az sorornak, ki ő mellette áll vala: >Kérlek tégedet, jó soror, hogy mondjad nem énnékem, micsoda ez?< Ez ő társa látván ez sorornak együgyűségét, pakocsában /tréfából/ mondá neki: >Ez az világi asszony. Mert mikoron az világi asszonyok megvénhednek, akkoron osztán szarvok kél és szakállok leszen.< Tehát az együgyű soror gondolá, hogy igazat mondana és örül vala, hogy ő ilyen bölcsességet tanult volna.” Eddig a történet, amellyel Ráskai Lea mintha egyet a világi asszonyok, egyet apácatársai felé akart volna suhintani…

találták meg. (Az ilyen esemény nagyon sok szent legendájában olvasható, és ennek a jelenségnek lehetnek egészen egyszerű, természetes okai is – gondoljunk például a világ számos kapucinus kriptájára, ahol valamilyen módon maga a szellőzés, esetleg a talaj konzerválja a testeket…) Más csodákról is beszéltek vele kapcsolatban. A svájci vallásháborúk idején az ő sírja is teljes egészében megsemmisült. „Szűz” Boldog Erzsébet, az utolsó Árpádházi királylány sírlapját viszont a mai napig őrzik Zürichben.

oltak nekünk boldog hercegnőink királynéink

Recommend Documents