Oktatási rendszer? Átfogó reform? – qu'est-ce que c'est? Nagyban dúl a háború az oktatás leépítéséért, illetve az ellen a diákok és a társadalom részéről. A diákság (HAHA) remekül állja a sarat, jól navigálnak a politika alattomos zavarosában. Nem is csoda, hiszen közösségi alapon szerveződnek, gondolkodnak és cselekednek (na, ezért utálja a hatalom a közösségeket, illetve ezért hackelnek meg minden közösséget), ez pedig garancia arra, hogy az alapelvek mindig érvényre jutnak a legapróbb döntéseikben is. Ezzel együtt, immár itt az ideje, hogy belegondoljunk az oktatás átfogó reformjába … Az teljesen világos, hogy amit az Orbán-kormány csinál, az az oktatás leépítése, és áthangolása is egyszerre. Ez nem a szokásos évenkénti, az inflációnak megfelelő leépítés (nem mintha bármilyen leépítés indokolt lenne!). Ez egy társadalomátalakítási beavatkozás, egy nyílt elitista, lázárista politika mentén, amely során bizonyos szakokat elit-képzőnek neveznek ki, és azt mondják, aki ide akar járni, fizessen. Mert a mai mintából kiindulva nyilván az ilyen szakokra járókból lesznek a jövő politikusai (jogászocskákból, akik nem úgy, mint mondjuk Schiffer András, egy percet nem praktizáltak, csak nemesi kutyabőrként használják a diplomájukat, és a legprimitívebb törvénygyártásban vesznek részt, amely munkásság után épeszű, magára valamit is adó társaság nem veszi majd fel őket jogásznak, szóval maradnak politikusoknak, forever). Már az is durva beavatkozás a kultúrába, hogy a politikusi pályát szakokhoz és elitképzéshez kötik, elvégre a demokrácia lényege az, hogy nem kell hozzá végzettség, hogy valaki képviselő legyen. Sem végzettség, sem vagyon. Csak értelem és erkölcs, és olyan munkásság, amit a közösség érdekében végzett az illető, külön kiemelve az önkéntes munkát .)) Miért ne lehetne miniszterelnök egy fizikatanárból, egy szociológusból, egy óvónőből?
oktatás - qu'est-ce que c'est ? Általában elfogadott tény, hogy minden pénzbe kerül, és hogy mindig egyre kevesebb pénz jut a dolgokra. Egyre rosszabbul élünk, évről évre. Elfogadott tény. Elfogadott az is, hogy az oktatást stratégiai beruházásnak, „emberi erőforrás” létrehozásaként tekintjük – mint akinek elment a maradék józan eszük – is .)) Ez egy nyilvánvalóan beteges szemlélet, ami azért jöhet létre, és szabadulhat el, mert az un. „döntéshozásban” olyan alakok „dolgoznak”, akik csak gépen szállnak fölébe. Mint a gazdaság megbízott vezetői egy 19. századi birtokon, gazdaságban, illetve mint öltönyös technokraták, akik számokkal dobálóznak, meg banki végzésekkel, de fogalmuk sincs, hol lakott itt Vörösmarty vagy Radnóti, sem azzal, hogy a társadalom mi fán terem. Termelésnek, termelékenységnek alárendelni egy társadalmat egy végsőkig beteg dolog, ebben nyilván mindenki egyetért, az öltönyös földesurak, s a technokraták is. De minden közösségnek vannak anyagi keretei, és azokon belül kell gazdálkodnia, elosztania a pénzt, ami éppen rendelkezésre áll. Így öltönyöseink azt mondhatják, mi is a ti pártotokon állunk, adnánk mi, ha lenne, de nem adunk, mert nem adhatunk, mert nincs. Kutyabőrös földesuraink ezzel szemben tovább mennek, és cinikusan, mintegy gúnyt űzve az áldozatokból, azt mondják, vannak nyerő szakok, ahova az elit jár, ezek legyenek fizetősek – nem azért, mert nincs pénz, hanem azért, mert TE vagy úgyis meg tudod fizetni, mert nem keresed a pénzt, hanem csak úgy van neked, vagy úgysem tudod megfizetni, mert nem vagy az elit tagja.
A probléma azonban, akár gazdaságilag liberális technokraták, akár jobboldali földesurak irányítják az országot, pontosan ugyanaz. Nevezetesen: alárendelhető-e az oktatás a termelésnek? E kérdés egyenes folyománya, hogy egyáltalán mi az az oktatás? Szakképzés? Tréning? Betanítás? Valami, ami ahhoz szükséges, hogy egy adott munkát el tudj végezni? Vagy … Vagy inkább valami, ami ahhoz szükséges, hogy meg lehessen húzni egy vonalat, amely alatt ott vannak azok az emberek, akik … (a rendszer logikája alapján) a saját hibájukból szegények, és csak magukat okolhatják, hogy sosem lesz belőlük gazdag ember. A diplomák erre is jók ám. Aki megszerzi, kap egy PASS-t (kutyabőrt) az ország elit-klubjába, aki nem, az (a rendszer hivatalos logikája alapján) a saját hibájából szakadozik le – az infláció mértékének megfelelően. Az elitnek persze van egy titka: nem lehet mindenkiből diplomás. A társadalomban szegényeknek is kell lenniük, mert ez csak így működik. Az emberek értik ám a rendszer logikáját, és a diplomát a felemelkedés lehetőségeként tekintik, és elfogadják, hogy áldozatot kell hozni azért, hogy később élvezni lehessen az élet napos oldalát. Valamit valamiért. Az oktatás így válik egy pontszerző versenyfutássá. Teljesen természetes, nem nyerhet mindenki, ezt látjuk az összes sporthírekben, minden nap. Vannak, akik csak futottak még, és vannak a győztesek, akik ott állnak a dobogón. Így jön létre a társadalom hierarchiája. Az oktatási rendszer így válik egy elosztó-hálózattá. Adott a férőhelyek száma, és úgy emelik a ponthatárokat, hogy csak annyian kerüljenek be, ahány hely van. Ez persze embertelen. Olyan teljesítményre kényszerítenek fiatalokat, amire sem szükség nincs, sem lehetőség. Miért kell például hibátlanul megoldani egy feladatot? Miért kell hibátlanul megoldani minden feladatot? S miért nem az van, hogy bármely feladat megoldásakor csomó plusz-pontot lehet szerezni – s nem csak a maximumot? Értsd: annak semmi értelme, hogy emberekkel begyakoroltassák extrém fokon bizonyos feladatsorok megoldását. Ennek semmi köze a valósághoz. Ráadásul kreativitás helyett az eltéréstől való félelem az uralkodó kód. De így is mindegy, mert adott a keret, adottak a keretszámok. Az adott egyetem pedig fel fogja venni, akiket fel akar venni, plusz azokat, akik extrém szinten begyakoroltak valamit. Mindeközben nyilvánvaló, hogy Orbánékat ma a tudásuk alapján nem valószínű, hogy felvennék a jogra, de az is biztos, hogy mégis oda járnának. Akkor hát az egész miről szól? Egy kapuőr hivatal? Óriási stratégiai hiba, hogy az oktatást a diplomaszerzésért való versenyfutásként tekintjük, illetve értelmezi a rendszer, amiben élnünk kell (kell?). Óriási stratégiai hiba, hogy az elitista hierarchia egyik médiumává a diplomát tették meg. Értsd, a pénz is olyan dolog, hogy fikció, az aranyat azért találták ki fizetőeszköznek, mert abból a hatalmasoknak sok volt, a szegényeknek kevés. Így jött létre a gazdagok rétege, a szegények pedig kaptak egy magyarázatot arra, hogy miért szegények: mert nincs pénzük. A diploma most ugyanilyen médium, egy társadalmi besorolás, egy rang. De nem úgy, hogy valaki, akinek van diplomája, feltalálja a spanyol viaszt, hanem úgy rang, hogy akinek van diplomája, az kaphat JÓ munkát, JÓ ÉLETET (elvileg – a valóság: akinek nincs, az nem kap). Ez óriási hiba, amely óriási károkat okoz – a társadalom, az emberek számára. Számunkra hiba, számukra praktikus eszköz, ami kitűnően működik. A Titanic-on az alsóbb osztályokat csak később engedték menekülni … mert kevés volt a férőhely. Így biztosították az elit számára az előjogot (csodálatos, hogy nagyjából így is a humánum győzött, és a nők és gyerekek mehettek előre, Guggenheim-ék pedig kiérdemelték a legelegánsabb, leghumánusabb embernek járó címet). Az oktatásnak azonban egészen másról kellene (kell) szólnia. Nem elitképzésről (köszi Fidesz, hogy
így kimondtátok a leplezgetett titkot), nem elit-passzok kiosztásáról kell szólnia, hanem a társadalom felemeléséről. A tanult emberek társadalma egy jobb és finomabb, szebb, humánusabb, teljesebb életet tesz lehetővé mindenki számára. Az oktatás nem egy „értéknövelt szolgáltatás”, hanem elemi történés (cselekvés), amit a társadalom tagjai végeznek, átadják a tudást a fiatalabbaknak. Megtanítják őket mindarra, mit tudni fontos, kezdve azzal a tudnivalóval, hogy tanulni óriási élmény. Az oktatás szerepét ebből az aspektusból szabad csak tekinteni, és ennek alapján érdemes átgondolni, hogy hogyan kell megszervezni.
az ember = tanuló ember Az oktatás egy elemi folyamaton alapul, amely magától is végbemegy, minden ember esetében: a tanulás folyamatán. Az ember tanul. Élete első percétől idős koráig, akár élete utolsó percéig is. A tanulás egy elemi folyamat. Amikor belépünk egy szobába, és körbenézünk, akkor is tanulunk. Amikor zenét hallgatunk, akkor is tanulunk. Amikor más emberekkel beszélgetünk, akkor is tanulunk. A tanulás igaziból nem egy irányított tevékenység, de lehet irányítani is. Ez az oktatás. Az oktatás az, hogy segítünk tanulni a másik embernek, legyen az gyerek, vagy felnőtt. A tanulás révén jobb minőségű lesz az élete. Aki tanulni segít egy embernek, az segít neki kimászni egy gödörből, segít javítani az életkörülményein. Az ember hallatlanul értelmes lény, ez az intelligenciájában nyilvánul meg, azaz a hírszerzésében, abban, hogy képet alkot arról, ami körülveszi, a világról – beleértve távoli csillagokat, baktériumokat, atomokat, részecskéket, beleértve a matematikát, az élőlények vagy egy társadalom működését. Rengeteg dologról alkotunk képet (szerzünk róla INTEL-t, s tanuljuk meg, hogy hogyan működik, és építjük be egy nagyobb képbe). A tanulás nem információ-betöltés, hanem információk rendszerezésének, a jelentés-tulajdonításnak és gondolkodás művészetének a fejlesztése. A tanulás célja nem az, hogy valaki megtanulja Petőfi egy versét, és a másodfokú egyenlet megoldó képletét. A tanulás révén megtanulunk jelentést tulajdonítani szavaknak, s megtanuljuk, milyen érzés analógiák, összefüggések felfedezése, megtanulunk gondolkodni. Megtanuljuk értelmezni a valóságot. Úri passzió Petőfit olvasni, nincs rá szükség? Ki mond ilyet? Egy láger felügyelője? Egy lágeré, ahol csak a termelés számít – az ember nem?
meddig tanuljon egy ember iskolában? A politikusok, az öltönyös földesurak és technokraták elmagyarázzák a népnek a tévén keresztül, hogy sok a felesleges tudás, amivel feleslegesen fárasztjuk a diákokat, ahelyett, hogy már (minél hamarabb) belevetnék magukat az életbe. A diákok és a szüleik a tévé előtt pedig talán azt mondják, „úgy van, fa@sza csávó, igaza van – minek az a rohadt iskola?”. A diákok és szüleik egy része talán úgy gondolja, hogy van abban ráció, hogy azért tanul, hogy jobb munkát kapjon, és kész, és ennyi. Kell a munka, a tanulás meg az a feladat, amit ahhoz el kell végezni. Minek olyan tanulás, aminek a végén nincs ott egy jól fizető munka? Egyszerű logika, egyszerű ráció, és még lehet fokozni is. Az USA-ban vannak olyan államok, ahol a korai munkába állást úgy reklámozzák, „jog a munkához!”, „right to work!”. Korai munkába állás = hamar befejezett tanulmányok. Ezzel a logikával azonban a letartóztatott embereknek azt is mondhatnák a rendőrök, hogy „figyelj,
mondj nyugodtan bármit, azért vagyunk itt, hogy segítsünk”, és senki sem kötelezné őket arra, hogy a jogaikat ismertessék velük. Mert az oktatási rendszer első számú küldetése, hogy minden ember számára eljuttassa az információt, bocsánat (az „információ” szó használatáért), szóval, hogy meggyőzzön mindenkit arról, hogy tanulni jó dolog, a tanulástól az ember élete nagyságrendekkel jobb minőséget érhet el, illetve, hogy tanulás nélkül könnyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, nap, mint nap. A tanulás legalább olyan fontos egy ember számára, mint a testmozgás. Ha a harcművészet fontos ahhoz, hogy valaki megvédje magát, napi szinten, a tanulás, a gondolkodás művészetének elsajátítása még ezerszer fontosabb, mert minőségi színvonalú gondolkodás nélkül észre sem veszed, hogy megtámadtak, sem azt, hogy legyőztek és tönkretettek (ami rosszabb annál, hogy egyszer megvernek). A fejezetcímben feltett kérdésre tehát a válasz az, hogy a lehető legtovább. A lehető legtovább kell segíteni társadalmunk tagjait a tanulásban. Minden eszközzel – beleértve a tanulás előnyeinek, valamint az ingyenes oktatási lehetőségeknek az állandó reklámozását.
a média néphülyítésének kontrollja Egy-egy emberből az lesz, amivé a környezetéhez való alkalmazkodás során válik. A környezetet, a körülményeket azonban mi határozzuk meg. Az oktatási rendszer reformjának egyszersmind egy újfajta környezet, egy újfajta, új alapokon nyugvó társadalom létrehozását is céloznia kell. Ne feledjük (tekintsük alaptézisnek), az ember folyamatosan tanul. A média folyamatosan befolyásolja az emberek tanulását. Gyerekkortól életünk végéig. A médiából tanulják meg, hogyan gondolkozzanak, hogyan viselkedjenek, ha érvényesülni akarnak, és ezer más dolgot is. Fontos tehát a médiában megjelenő tartalmak gondos szűrése, besorolása. A jelenlegi rendszer egy vicc, ezt nem a társadalom védelmében hozták létre, hanem csak bizonyos nyilvánvaló ellentmondások leplezése érdekében (hogy ti. a média hülyíti az embereket). Egy olyan besorolásra van szükség, amely arról tájékoztatja a nézőket, hogy amit befogadnak, az ilyen hatást idéz elő bennük. Társas viselkedési és kognitív képességeiket építi-e vagy netán rombolja. Mint a tőzsdén, lehet felfelé zöld nyilacska, mondjuk a Veszélyes Kölykök c. filmre, és lefelé piros nyíl duplán a barátok közt/jóbanrosszban párosra. A besoroláshoz tartozik leírás is, amit okos telefonokkal, vagy weben keresztül simán elolvashat bárki. Természetesen a filmben szereplő erőszakkal kapcsolatban is tájékoztat a besorolás, a szexualitást azonban nem tekinti bűnnek, a szexuális erőszakossággal kapcsolatos jeleneteket azonban annál inkább. A nézőknek joguk van tudni, milyenek lesznek attól, amit éppen néznek. A besorolás weboldalán pedig infócsomagok, ismeretterjesztő, tudás-bővítő tananyagok, leírások linkjei találhatóak.
az IQ-alapú rendszer reformja – már az oviban Nem mindegy, mire tanítjuk a gyerekeket, amikor tanulni akarnak. Az IQ-tesztekre alapított oktatás arra képezi ki a gyerekeket, hogy alkalmazkodjanak ahhoz az erőhöz, ami felettük áll, és akar tőlük valamit (a rendszer, adott esetben a tesztet vezető szakértők), hogy találják fel magukat, hogy találják ki a sugalmazott gondolatokat. Ehelyett arra kellene őket megtanítani, hogy legyen önállóak, és gondolkodjanak csapongva, lazán,
szabadon. Az ovikban a „korai fejlesztés” nyelvtanulásra (hiszen ez 4 éves korig a legaktívabb folyamat elménkben), valamint társas viselkedési mintákra, érzelmekre, a közösségiség eszméjének megértésére, valamint a tudatos tanulás, a gondolkodás folyamatának megismerésére lenne érdemes fordítani. A képi kultúrába való bevezetéssel, festmények nézegetésével, rajzolással, valamint zenehallgatással érdemes ilyenkor foglalkozni. A szépség és a jóság fogalmainak megalapozásával, a jelentéstulajdonítás alapjaival megismertetni őket. Nem ügyes, tehetséges gyerekeket, hanem kis gondolkodó, érzékeny művészlelkeket kell előhívni ilyenkor, a viselkedés pozitív befolyásolása mellett, beleértve a versenyzés, a jutalmazás káros hatásaitól való védelmet, illetőleg pszichésen a legnagyobb fokú védettséget biztosítva a gyerekek számára, feltétel nélküli szeretettel. Itt, az oviban (és az általános isiben 10 éves korig) kell előhívni, meghonosítani (kifejődni hagyni) a gyermekben mindazokat a kognitív és viselkedési skilleket, sőt, kultúrát, amelyeknek a visszafejlesztésétől később a médiával szemben védeni kell majd őket. Itt, az oviban kezdődik minden, s ha már itt tartunk, mondjuk ki, az óvónők, óvóbácsik a legfontosabb szakemberek, a legfontosabb pedagógusok egy ember életével kapcsolatban, beleértve az agysebészeket. Ők a leghatékonyabb, legnagyobb hatású terapeuták, és mellesleg a legcudarabbul megfizetettebbek. A technokratáknak (és/ill. földesuraknak) olyan kategóriákra van szükségük, mint emberi, illetve nemzeti erőforrások, ahhoz, hogy egyáltalán értékként tudjanak tekinteni a gyermekekre, illetve mint stratégiai fontosságú tagjaira a társadalmunknak. Egy óvónőnek ehhez nincs szükség idióta modernista falanszter-működtetési termelési elméletekre, terminológiákra, hogy egy gyerekben a legnagyobb kincset lássa, a legnagyobb és legszebb feladatot: segíteni egy fiatal embernek abban, hogy megtanulja mindazt, amit meg kell tanulnia a világról, beleértve önmagát. Társadalmunkban aszerint osztják a fizetéseket, hogy ki milyen közel van a tűzhöz, a pénzhez, hogy ki mekkora értéket fog a kezébe naponta – az agysebészek így kerülnek a csúcsra. Kérdés viszont, hogy hogyan fordulhat elő, hogy az óvónők nem pontosan ugyanott vannak, mint az agysebészek? Sem fizetésben, sem megbecsülésben? Egy átfogó oktatási reformnak erről is az elsők közt kell gondoskodnia. Mármint nem arról, hogy egy óvónő 50 ezer forintot kapjon óránként, ez egy fokozatos fejlesztés eredménye lehet. A cél az, hogy az óvónők, óvodák stratégiai szerepéről egy gyerek jövőjével kapcsolatban, érthető emberi nyelven írott tanulmányok, videók tájékoztassák a fiatal szülőket, úgy, hogy nekik -sok más kötelező oktatási anyaggal együtt- ezt is kötelező legyen megtekinteni (szülőfejtágítás, nem terror, nem bürokrácia, kedves szociális munkáslányok, munkásfiúk kimennek házhoz, és laptopról levetítik, és válaszolnak a kérdésekre – ezeket az anyagokat pedig csakis politikailag független, szakmai szervek készíthetik, szakmai szervek által elfogadott formában, isten őrizz, hogy a fidesz minden szülőnek levetítsen egy filmet az oktatásról :)))). Ezzel párhuzamosan, a szülők bevonása az ovis és 10 év alatti gyermekek oktatásába, nyitott, hétvégi oktatási szemináriumokkal, illetve folyamatos web-es oktatással, és társadalmi célú reklámokkal, hogy csak az alapokat említsük. A cél tehát, hogy oviban – s az isi alsó osztályaiban a gyerekek megtanuljanak egy idegen nyelvet, megtanuljanak gondolkodni, zenélni, megtanuljanak képeket befogadni, megtanuljanak játszani, társas közegben viselkedni, s legyen egy alap-képük a világról (autók, fegyverek és barbie-k és híres emberek helyett nem-modernista szemlélettől áthatott szimbólumokkal, szélturbinákkal, biciklikkel, bio-zöldségekkel, méhészekkel, orvosokkal, művészekkel, stb). Intelligens, barátságos, társas lényeket hívhatunk elő a gyerekekből, akik magabiztosak, nem sebezhetők, egészségesek, és
… és akiknek a befolyásolhatóságuk a minimális szintre van leszorítva. Mert itt kezdődik minden: a ma ovija, a holnap társadalma.
nevelés helyett: oktatás, tanulás-segítés Csúnya hagyomány, hogy az iskolákban oktatás helyett nevelés zajlik. A gyerekeket fegyelmezik, és ez az, amit elsősorban megtanulnak, boldogulni egy alárendelt helyzetben, kiszolgáltatva a tanárok parancsának. Gyakorlatilag, ha úgy vesszük, börtöntöltetékeket és katonákat (esetleg a militáns miliőhöz vonzódó fiatalokat, például neonácikat) nevelve elsősorban. A Pink Floyd „another brick in the wall” c. száma pontosan erről szól. Az oktatást fegyelmezésre, elnyomásra, betörésre használó rendszerről. Ez a modernista rendszer. Ez a csirkekeltetők rendszere humánokra átírva. Az, hogy a gyerekeknek jogokat adnak, szemben a tanárokkal, kevés. Valójában a tanárság intézményét kell újradefiniálni. Külön tantárgyat szentelni a tanárképzőkön, tanítóképzőkön a fegyelmezés problematikájának. A tanár szerepe az, hogy oktasson, az, hogy segítse a diák tanulását, ezzel együtt azonban egy közösség létrehozásáért és működtetéséért is felelős, mint egy edző. Kell, legyen a tanár kezében fegyelmező eszköz, gondolnánk. Ez azonban tévút, amely rövid úton zsákutcába torkollik, a tanároktól ugyanis azt várja el a rendszer, hogy tartsanak rendet és fegyelmet. Képzeljünk el egy 50 kilós filigrán tanárlányt, akinek a 80-120 kilós 16 éves, nagy hangú srácokkal vagy rosszindulatú lányokkal kell párbajoznia, ki az erősebb-alapon. Miért várnánk el ilyesmit egy tanítótól? Arra, hogy ne zavarják az órát, intézményesen ki lehet találni módszereket, a tanár megnyom egy gombot, és onnantól egy kamera rögzíti az eseményeket, utána pedig megnyomhat egy másik gombot is, és akkor bejönnek a biztonságiak, és megkérik a rendbontókat, hogy távozzanak. A rendbontóknak, akik szabotálják az oktatást, nem büntetést kell adni, hanem felvilágosítást arról, hogy mi lesz belőle, ha nem tanul, ha nem használja ki az oktatásban rejlő lehetőséget. A tanároknak semmi okuk arra, hogy büntessenek, a büntetés a tanítástól teljesen idegen dolog. A tanárok mentorok, tanulássegítő, példamutató felnőttek. Ha valaki vét, akkor nem büntetést érdemel, hanem azt, hogy szembesítsék a vétkével, s megvilágítsák a számára, hogy ez miért volt hiba, miért volt nem-szép dolog, felkínálva közben a visszailleszkedés azonnali vagy majdnem azonnali lehetőségét. Amire egy iskolában fegyelmi szinten fokozottan oda kell figyelni, az a bandák létrejötte, és a drogfogyasztás, drogkereskedelem, fiatalkorú bűnözés, de ez ellen sem fegyelmezéssel, hanem valami magasabb szintű, speciális szervek bevonásával kell fellépni – nem megengedhető, hogy tanárok, akik ott laknak egy faluban, a faluban uralkodó bandáknak legyenek kiszolgáltatva azáltal, hogy egy gyereket a banda-tevékenységéért valahogy felelősségre kell vonniuk. Összességében a felállás az oktatásban az kellene, hogy legyen, hogy a diákok nem azzal tartoznak a tanároknak, hogy tanulnak, meg hogy meghallgatják őket, és szót fogadnak. A diákok csak a diáktársaiknak tartoznak, azzal, hogy nem akadályozzák őket a tanulásban. A tanárok felé nincs tartozás, a tanár pedig nem kérhet számon. A diákok megkérhetik a tanárt, hogy magyarázzon el valamit, amit nem értenek, akár újra és újra is. Akik azonban már értik, azok leszavazhatják e
tanulókat. Akiket a tanár ott helyben megkérhet, hogy magyarázzák el a többieknek. És persze ki lehet tűzni egy csoportos, önkéntes plusz-foglalkozást valamelyik délutánra. A tesztek, dolgozatok nem szabad, hogy vérre menjenek, elvégre, ne feledjük, nem űrhajósokat vagy ügynököket képzünk, akiknek stresszhelyzetben kell teljesíteniük, és valami bememorizált anyagot visszamondaniuk. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy adott előadás anyagát magáévá tettee az illető diák, s hogy ebben értelmi képességei, felfogása, korlátozták-e, vagy jól működnek a kognitív funkciói. Ha rosszul sikerül egy dolgozat, kérdés, hogy miért? Valami más körülmény, nem megfelelően előadott anyag, további magyarázatot igényel? Akármi is az ok, ezzel a tanárnak el kell tudnia számolni. Fontos, hogy ha valaki nem ért egy anyagot, akkor rövid időre átkérhesse magát párhuzamos osztályba, egy másik oktatóhoz, ha ilyenre tömegesen kerül sor, akkor fontos, hogy a másik oktató kiemelt túlórában adhasson extra szemináriumot a diákoknak. Ezeken az extra szemináriumokon az összes tanár részt vesz, s így senkinek a renoméján nem esik csorba. Extra szemináriumokat egyegy tananyag-fejezetből rendszeresen lehet tartani. Havonta egyszer. Visszatérve a dolgozatokhoz, tesztekhez, fontos lenne, hogy egy-egy diák javíthasson az adott tananyagból, bebizonyítva, hogy magas szinten elsajátította azt. Ha rosszul sikerül a teszt, a dolgozat, akkor hadd kérhessen a diák egy időpontot arra, hogy a tanárral a többiek előtt egy kötetlen beszélgetés formájában (15 perc) bebizonyítsa, hogy elsajátította a tananyag aktuális részét. Így, ha ez megtörténik, akkor a diák arra az időszakra a rossz jegyeit felülírhassa a jó osztályzattal. Ehhez megint nem kell más, csak egy túlóra – és persze elhivatott pedagógusok, akik hajlandóak e kihívásra .)) Az ilyen elbeszélgetős dolgozat-javítást minőségbiztosítási okokból hangban rögzítenék, s így ugyanúgy jegyet lehet rá adni, mint az írott dolgozatra. Az ilyen beszélgetős javító dolgozatot bármely tanárnál elvégezheti az adott diák. A diák kérhet előzetesen konzultációt is. Persze, csoportosan. A tanár túlórát kap. Egy tanagyag-fejezet végén ez 2-3 túlóra egy tanárnak, esetleg 6-8, ha 20-30 diák akar javítani. cserében viszont csupa jó osztályzat születhet, ami annak felel meg, hogy a diákok nagy része kitűnően elsajátította az adott tananyag fejezetet. A cél szentesíti az eszközt: megtanítani a gyerekeknek gondolkodni, felfogni, értelmezni, befogadni, képet alkotni – s emellett, ezzel egyetemben megtanítani nekik az adott tananyagot. Ha pedig azt hitelt érdemlően elsajátították, miért ne érdemelnék meg a jó jegyet, a legjobbat? Miért büntetnénk őket azért, hogy egy stresszes helyzetben egyszer rosszul teljesítettek? Miért szórnánk ki őket a kiválók közül azért, mert egyszer stresszes helyzetben rosszul teljesítettek? Miért ne érne meg nekünk egy-két plusz túlórát, hogy akár egy egész gimnáziumban egy évfolyam egy adott tanagyag fejezetet véletlenségből (némi ráfordítással, pedagógiai odafigyeléssel) kitűnő szinten sajátítson el? Nos, csak azért, mert az oktatás egy verseny. A diákok pontokat gyűjtenek, egymással versenyeznek, azért, hogy csak a legjobbak kerülhessenek az egyetemekre. Aki hibázott – az rosszabb jegyeket, és ezáltal kevesebb pontot kap. A stresszhelyzetben levezényelt dolgozatok mindenütt ugyanolyanok, mindenki csak egyszer futhat neki, ott és akkor, és amit teljesít, annak a következményeit egész életében viselni fogja. Így választódnak ki a jók, a kiválók a közepesek közül. Ez a tanverseny. A karrierverseny. Nem kéne, hogy így legyen. Nem kéne, hogy a diákok kamaszkoruk kellős közepén majdani életük minőségét kockára téve játsszanak, lehetne más az oktatás. Akkor azonban nem tudnák kiszórni a sok-sok gyereket (a nem kiváló osztályzatok szisztematikus megpecsételést jelentenek). Mindenki szűzen indul, de csak a legjobbak, legszorgalmasabbak tudják teljesíteni azt, hogy nem hibáznak, és jól veszik az akadályokat. De miért kell akadályversenyt csinálni az oktatásból? Miért kell a diákokat egymással szemben,
egymás ellen versenyeztetni? Csak azért, mert a végén az egyetemeken kevés a hely, csak azért, mert az elitben kevés a hely – és ezért szükséges a kiválasztódás, és a piszkos munka nagy részét a rossz tananyagok, rossz oktatási rendszer, és a középiskolai pedagógusok kénytelenek elvégezni: a gyerekek szortírozását. Nos, ezért nem szabad az oktatást az elit-passzok kiállításának alapjává, médiumává tenni. Nagyjából mindenki megtanulhatna mindent egészen kiváló szinten. A középiskola végére (oviban kezdve a nyelvtanulást, 3 éves korban) legalább 2 nyelvet megtanulna mindenki, s mindenki élénk, nyitott, értelmes, közösségi lényként távozna a gimnáziumokból, valódi élményekkel, valódi tudással, izgalmas tapasztalatokkal, s valós alapú önbecsüléssel.
a kultúra alárendelése a gazdaságnak? NONSZENSZ! A középiskola az, ami mindenkinek „kell”, az egyetem meg az, ami csak azoknak, akik valamit nagyon speciálisan akarnak, valami szakterületen akarnak, kiemelt szinten …. dolgozni (= részt venni a termelésben, a „GDP lapátolásban”). Ez eléggé durva koncepció … Először is, létfontosságú, hogy az emberek hozzáférhessenek a kollektív tudáshoz, sőt, a kollektív tudás elsajátításban segítő oktatáshoz is. Miért ne jutna nekik a közösből? Miért ne férhetnének ők is hozzá a közöshöz? A közöshöz úgy is, mint a kollektív tudáshoz, s úgy is, mint az e tudásba őket beavatni képes mediátorok előadásaihoz, s úgy is, mint egy oktatási programban való részvételhez? S miért ne tehetnék ezt egyetemi szinten? Mik a korlátok? Az, hogy az oktatás pénzbe kerül. és csak azoknak szabad odaadni, akik az oktatás során megszerzett tudást termelésre fogják fordítani, a nép javára? Ez a börtöntelepi falanszterfunkcionalizmus életveszélyes. Társadalmaink lefelé száguldnak a lejtőn, az elhülyülés lejtőjén. Az elhülyülés persze csak egyénileg tekinthető a következménynek, társadalom szintjén az egyének elhülyülése egy kiszolgáltatott társadalomhoz vezet, amelyet a média segítségével a legsúlyosabb következményekkel járó döntésekbe lehet beleterelni, lásd TB-privatizáció kísérlete, vagy most az oktatási törvény. Ha az Orbán-Hoffmann program már 10 éve futna, akkor most akadály nélkül átment volna, így azonban a diákság védelmi vonalán fennakadt, s az egész társadalom akaratával került szembe, demokratikus alapon (úgy, hogy a fidesz nem veheti el a társadalomtól az oktatást – és pont). Mi tehát az érdek? Az, hogy folyjon a termelés, dőljön a GDP, a lehető legkisebb kiadás mellett? Vagy az, hogy virágozzék a kultúra, értelmes, intelligens magyar emberek mászkáljanak az utcákon mindenfelé, és egy jó közösség jöjjön létre nemzeti szinten is? Apropó, a technokrata közgazdászok nagy ívben kerülik a témát, hogy egy gazdasághoz képest a kultúra hol van? Hogy a gazdaság virágzásából nő-e ki a virágzó kultúra, vagy … a kultúra van-e hamarabb? Kerülik ezt a témát, mert nyilvánvaló, hogy a gazdaság része a kultúrának (amely a közösség mint organizmus, mint „tenyészet”, mint emberek egy organikus rendszere, az összes kommunikációval, az összes közös cselekvéssel, a gondolatok áramlásával, a villany és gázfogyasztásával, az élelmiszer-elosztással, a pénzáramlás rendszerével egyetemben – a kultúrának a gazdaság is része, a gazdaság NEM a kultúra, a populáció működtetését végzi, hanem a komplex működésének az anyagi szintű megnyilvánulása). A gazdaság a kultúrából jön. Először vannak ott egy víz partján emberek, és alkotnak közösséget, és szervezik meg az életüket – és utána jön az, hogy a közösség, a kultúra életének, működésének
létrejönnek a „megszilárdult” (objektiválódott) gazdasági vonzatai. A valahol ott élő emberek közössége van először, és ebből jön létre - az ő életük fenntartása, működtetése révén, illetve nyomán - a gazdaság. A gazdaság egy közösség létfenntartásának, ha úgy tetszik, „gazdálkodásának” objektivációja. A gazdaság úgy jön létre a 'kultúrához' képest (kultúra egy adott közösségnek a túléléshez szükséges, illetve ahhoz előnyt nyújtó tudásanyag, élményanyag kollektív tárháza – illetőleg élményanyag, tudásanyag, amit a közösség fontosként jelöl meg), mint a rendszer a társadalomhoz képest. Mármost, amikor a gazdaság technokrata irányítói (akik egy egész ország vezetését a költségvetés megszerkesztésével, a pénz elosztás térképének megrajzolásával azonosítják) a kultúrától pénzt vonnak el, és a kultúrát alárendelik a gazdaságnak, az egy katasztrófahelyzet előidézése, egy elsivatagosodási (elsivatagosítási) spirál beindítása (lásd korábbi „Churchill Tudta” c. cikkünket). Ha a kultúrára egyre kevesebb pénz „jut”, ha a kultúrának az esemény-megvalósulási mérőszáma csökken, ha a kultúra nem a kivirágzás felé halad, akkor a gazdaság is garantáltan lefelé halad, hiszen mit sem számít, hogy egy süllyedő hajón esetleg jól működik a lift.
szabad egyetemi oktatás Igen, fontos, hogy emberek egyetemekre bejárhassanak hallgatni. Az egyetemek a középiskolákkal szemben annyiban mások, hogy ekkora a diákok már elsajátították a tanulás művészetét, így egyegy tanár akár 300 diáknak is tarthat előadást. Ez önmagában is figyelemre méltó körülmény. Aztán ott van az, hogy az előadásokat fel lehet venni videóra, és egy-egy tanársegéd segítségével bárhol, bármikor rengetegen megnézhetik (amiért a tanár értelemszerűen díjazásban részesül). Miért ne hallgathatnának közösségek előadásokat – videóról? CSAK ÚGY! Miért ne vezethetne bárki egyfajta hitelesített naplót arról, hogy milyen előadás-sorozatokat hallgatott meg? S miért ne vizsgázhatna bárki egy-egy előadás-sorozatból? Vagy miért ne vehetne részt szemináriumon – amit korábban kitűnően vizsgázott diákok tartanak? Miért ne lehetne egy NYITOTT típusú vizsgázás, ami nem azt jelenti, hogy alacsonyabb színvonalú, csak megkülönböztett, hogy más? Aztán miért ne taníthatnának fiatal ex-diákok társadalmi munkában? Miért ne tehetnék ezt meg, cserébe azért, hogy ők is ingyen tanultak? Remek módja az adósság törlesztésének. Az egyetemi képzésnél az univerzális szakok létrehozása eléggé fontos lenne, amihez nem ártana a REÁL és a HUMÁN tárgyak kényszerű megkülönböztetését felszámolni. A természettudósok, vagy a közgazdászok miért ne hallgathatnának „bölcsész” tantárgyakat? Illetve, miért ne hallgathatna bárki bölcsész tárgyakat? Bárkinek jól jön, ha egy két évet érdekes órák felvételével, érdekes előadássorozatok hallgatásával tölt, nem igaz? Miért ne tanulhatna mindenki, aki akar? Miért ne fizetnénk ki egy tanár óráit (több tanár dolgozhatna az oktatásban), amikor ez a legjobb „üzlet” – egy ember tudása 100 ember fejében gyújt világosságot. Plusz, létrehozhatnánk mediátori szakokat. Egyfajta kultúrember-képzés lenne ez, népművelők képzése. A mediátorok mindenféle tudományok mediátori „szintű” tanagyagait sajátítanák el, aminek az a lényege, hogy elsősorban a tananyag átadása a cél. Ha az illető át tudja adni az anyagot jól, akkor máris megfelelt. A tananyag pedig egyszerűsített, úgy van kitalálva, hogy hétköznapi emberek is megértsék. Így hallgathatnak emberek bonyolult közgazdasági jelenségekről, biológiáról, bármiről előadásokat, amelyek színvonala messze felülmúlná a tévéműsorokét, mert a mediátorok konkrétan megtanulható anyagot prezentálnának hallgatóiknak. Emberek tízezrei így jutnának hozzá tudáshoz (direkt nem használjuk az információ kifejezést) olyan témákban, amiktől
amúgy el lennének vágva. Aztán lennének olyan szakok, mint kreatív írás és újságírás, amelyet nemzetközileg kidolgozott tanterv mentén oktatnának, bárkinek. Videón keresztül távoktatós rendszerben. Ha a szórakoztatóipar tud élni a személyre szabott vetítések lehetőségével, akkor az oktatás miért nem? Az első év után, az első félév után egy más országban találjuk magunkat - ez olyan forradalmai változás lenne. lehetne – reméljük: lesz …
a filozófia reneszánsza Oktatással kapcsolatban a legfontosabb felemlíteni a filozófia jelentőségét. Ma a filozófia szakokra csak a csodabogarak járnak, olyanok, akik fel vannak készülve a kihalásra, és arra is, hogy éhen halnak, csak ők – meg azok, akiket a hatalom berakott oda, és akik ügynökségeken fejtik ki munkájukat, egész társadalmak életét befolyásolva, számukra a hatalom fontosnak tartja a filozófia szakot. A többi ember számára: „á, nincs neked arra szükséged, kit érdekel Platón?” Roppant fontos lenne a filozófiát visszahozni, úgy, hogy a filozófiát kizárólag 30 alatti fiatalok taníthatják (vendég előadókat ér meghívni, a fiatalítás a zöldfülűség garanciája akar lenni, a vendég tanárok simán lehetnek 75 évesek is .)), és minden előadásnál kell referálni az aktuális valóságra is, filmekből részletek levetítése (jogdíj államközi tisztázásával .)), zenék meghallgatása: ér. A filozófiát 14 éves kortól kötelező tárgyként oktatnánk. A filozófia oktatás pedig nem egyenlő a filozófia-történettel .)) Ez egy kreatív gondolkodás-fejlesztés kurzus is lenne egyben.
a retorika leváltása Nem is hinnénk, hogy napjainkban micsoda károkat okoz a retorika. Emberek azt tanulják meg, hogy minden csak nézőpont kérdése, kinek mi az érdeke, és ennyi, de amúgy bármely verziónak megvan a létjogosultsága. Amint a filozófia előtérbe kerül, a retorika (mármint a modernista, technokrata, amerikanista retorika) elhomályosul, legalábbis ez volna kívánatos. Elvégre nem szavakról van szó, hanem valóságról, a valóságról szólnak a szavak, a szavak és mondatok jelentése a valóságra vonatkozik, és óriási hiba a befogadás során jelentkező védelmi, vagy felfogásbeli gyenge pontok mentén, mintegy az ember értelmének rendszerét kijátszva célba juttatni valamit, egy információ csomagot, egy közleményt, csak azért, mert valakinek az érdeke úgy kívánja. A filozófia alapja a vita, a progresszív diskurzus, amely során nem a másik legyőzése a cél, nem önmagunk akaratának a másikon keresztül történő érvényesítése, hanem a másik és önmagunk álláspontjának a legigazibb megértése, s a felek számára harmonikus, az alapelvekkel összhangzó konklúzió elérése. A filozófia társas szituációban a tárgyalás és a megértés művészete. A retorika az agresszió harcművészete, harci technika a másik legyőzésére, a megértés szabotálása mellett. A modernizmus (és a posztmodern) utáni korszaktól minimum elvárhatjuk, hogy a retorika szerepét újragondolja, s hogy többé ne a felkészített öltönyös politikus-színészeknek, hanem a józan ésszel a közösség érdekében gondolkodó embereknek drukkoljunk :)
a művészet reneszánsza A fiatalokat meg kell tanítani a művészet … élvezetére. A gondolkodás művészete mellett a művészet élvezete ugyancsak fontos elsajátítani-, illetve gyakorolnivaló. Fontos lehet hetente 2 óra, amikor a leglazább körülmények közt művészetet hallgatnak, néznek, vagy arról hallgatnak előadást, esetleg művészetet csinálnak a hallgatók, vagy maguk is beszélnek róla. Ha a testnevelés, a tornaóra fontos, a művészet-óra detto. Elvégre nem stresszes, agresszív barmokat akarunk képezni, hanem finom gondolkodású és viselkedésű fiatalokat, akiknek elméje nyitott és laza. Nemcsak azért, mert ők jobban megoldják majd a termelési problémákat, de azért is, mert az ő révükön mindenki vidámabb, boldogabb, szabadabb, teljesebb életet élhet.
beavatás a pszichológiába Pszichológiát 12 éves kortól hetente egyszer fontos lenne hallgatniuk a diákoknak. Egy laza óra, amikor bármiről beszélgethetnek, amiről csak akarnak. Eléggé egyszerű. Óriási jelentősége lenne. és persze lehet egy fix tanagyag is, témák, amiket mindenképp érintetnének – akkor is, ha minden óra úgy kezdődik, hogy bárki felhozhat bármit. 14 éves kortól aztán a pszichológiába fokozatosan beavatnák a diákokat, finoman, óvatosan, úgyhogy ne a modernista gátlástalanság, hanem a másik elméjének, személyiségének tisztelete legyen a felfedezést kísérő domináns motívum (ahelyett, hogy kis számító, gátlástalan, másokat manipuláló reklámosokat szabadítanánk el).
színjátszó körök A színjátszás különleges élmény, pszichésen pedig rengeteget jelent egy ember számára. Ha egy jegyzetfüzet sokat jelent, mert hozzáférést ad önmagunkhoz, a színjátszás ennek is az ezerszerese. A színjátszás egy pszichológiai szuper-tanulmány, valós időben. Olyan vizsgálódás zajlik le egy szerepjáték során, lekérdezések, válaszok, csak úgy sisteregnek a receptoraink, képet alkotunk magunkról, másokról, a szituációról, egyszerűen elképesztő dolgok mennek végbe ilyenkor. Mármint nemcsak egy pszichodráma játék során, de egy „közönséges” színi előadás próbáján is. A modernista, technokrata, indusztrialista amerikanizált és amerikanizáló kultúra és rendszer szépen elérte, hogy a diákok sportoljanak, A mozgás segít. A játék segít. A sport biznisz, a sport háború, a sport révén háborúban tartják, és folyamatos versenyben a társadalmat. Miért van minden hírek után sporthírek? Globálisan? Lazításként miért nem művészetet adnak? Mindegy … Az iskolákban a sport-csapatok felülről szervezve is létrejönnek. Az iskoláknak fix csapataik vannak, a diákok bekerülnek, nem kell nekik alapítaniuk egyet. A sportcsapatok már ott vannak. hírnévvel, hagyománnyal, és költségvetéssel … A színjátszó körök létrehozása fontosabb lenne, többet segítene a diákoknak az értelmes emberré válásban, de sebaj, azt inkább elhanyagolják, két legyet egyszerre, „spórolnak is, meg nyernek is vele” (ez a modernista, technokrata politika kultúra és oktatás-leépítés terén: spórolnak is, meg nyernek is vele). Mármost, a teendő nyilvánvalóan nem az, hogy a sport helyett legyen színjátszás .)) Eleve nem akarjuk, hogy legyenek sportoló vagy színjátszó diákok. Az a jó, ha sportolnak, meg színészkednek is. Plusz, nem akarjuk, hogy az egyik a másik helyett legyen, de még azt sem, hogy szimmetrikus legyen, hogy például legyen a színjátszás is kötelező.
A megfelelő lépés az lenne, ha a középiskolákban a színjátszást támogatandóként tekintenék, azaz, akik csak akarnak, létrehozhatnak egy társulatot, akár többet is. A színi előadások, havonta egyszerkétszer teljesen hivatalos iskolai események lehessenek. S ha úgy adódik, egy darabak lehet folyamatos előadása is, mint a felnőtt színházaknál. Értsd, egy társulat havonta 1x előadhatja ugyanazt a darabot. Más iskolákból is jöhetnek megnézni (videófelvételt tilos publikálni, csak a következő évben, ezzel lehet óvni azt, hogy a fiatal színészekre, sőt az egész rendezésre is visszahasson a felvétel, ami készül róluk, illetve hogy valakik közösségi élmény nélkül, otthon, egymaguk megnézzék a darabot, youtube-stílusban, beletekerve). A diákszínjátszás a középiskolai évek során mind a diákok szellemi, értelmi és érzelmi kibontakozását, mind a kognitív és behaviorális képességeik kifejlesztésének utolsó fázisát katalizálná, s olyan élményekhez juttatná őket, amelyek révén értelmes, stabil, önálló gondolkodású, kreatív és érzékeny, szolidáris és empatikus felnőttek válhatnak belőlük.
a tankönyv-szitu, közösségi alapokon Elévülhetetlen érdemeket szerzett az MSZP-SZDSZ kormány a Nemzeti Tankönyvkiadó elprivatizálásával, piacra dobásával, már csak azért is, mert innentől az nem „nemzeti”, tehát nem a miénk, hanem valakié, tehát tipikusan „privát”. A nemzeti azonban ennek a privát cégnek monopóliumot biztosít a magyarországi „piacon” (sokan az oktatást is piacként tekintik). Visszavásárlás helyett egy „modernebb” (=újszerűbb, hiszen a modernizmus korának, korainak, beleértve a posztmodern-t, vége) megoldás kínálkozik: Új tankönyvek létrehozása. Az új tankönyveket a szoftverfejlesztő csoportok működéséhez hasonló (meritokrácia alapú projekthierarchikus) rendszerben működő csoportok hozhatnák létre, fejlesztő közösségek – a pedagógusok maguk. A tankönyveket tehát nem egy-egy ember írná, hanem kollektív munka lenne. Ettől a tankönyvek minősége DRASZTIKUSAN NŐNE, és nem lokálisan, egy-egy fejezet szép nyelvezetét vagy a jópofa illusztrációkat értjük ezen!!!! Hanem a 'szeriális jelentéstulajdonítás' hatékonyságát, azt, hogy a tanulók az egész tankönyvet, annak teljes 'hossza' mentén (lineáris struktúra:)) a lehető legkönnyedebben tudják befogadni, azt, hogy a tankönyv a lehető legjobban világítja meg a tananyagot, a teljes hossza mentén, úgy, hogy a következő fejezet az előzőt még jobban megvilágítja, amely után a következő még könnyebben befogadható lesz. Ez a kollektív szerkesztés speciális előnye. A diákoknak nem kell fejezetről fejezetre megszenvedniük azért, hogy egy felszíni páncélon keresztülküzdjék magukat, ha egyszer sikerült belül-kerülni a tankönyvön, onnantól bármely fejezet lehelet-könnyen megközelíthetővé válik a számára. Köszönhetően a kollektív szerkesztésnek. Ez a tananyag elsajátításának hatékonysága terén RAKÉTA szerű kiugrást tesz lehetővé (feltéve h a rendszert megváltoztatjuk, és hagyjuk, hogy mindenki tanuljon!!! hogy mindenki megtanulhassa a tananyagot, és az iskolát nem kiesős, kiszórós, vérre menő túlélési küzdelemként tekintik az elit kiválasztására, elő-szelekciójára). A kollektíve szerkesztett tankönyvek lehetővé teszik azt is, hogy számos kísérő-tankönyv jöhessen létre. Hiszen a tankönyvíró erőforrások innentől … elszabadulnak :))) A tananyag folyamatosan csiszolódik, és évente új extra tananyag egységeket lehet hozzáadni – nem kötelező, hanem ismeretterjesztő szinten (jegyet nem kell kapni belőle, csak ha akar az illető diák, kötelezettség
nincs). A kollektíve szerkesztett tankönyvek … a Creative Commons licenc alatt kerülnek megjelentetésre, a fejlesztő tanárok a projekt alapból, közösségi gyűjtés, illetve kormány dotáció formájában kapnak honoráriumot (csak belead valamit a kormány is!).
Reklám NINCS, Szponzorálás nincs – nem kiszervezünk valamit, nem liberalizálunk valamit, hanem közösségi alapokra helyezzük a működését. A Creative Commons tankönyvek lényegesen olcsóbbak lehetnek, elvégre a tartalmuk nem kerül egy fillérbe sem, így az áruk = a nyomtatás költségével, és a szállítással. Apropó … Nyomtatás … A tankönyveket HTML5 formátumban érdemes szerkeszteni, s így e-book formában is meg lehet jelenteni. „IS”. Ez több szinten jelent hozzáférést. • • • • •
e-book olvasóval bármilyen komputer képernyőn kinyomtatva – alkalmilag, papíron kinyomtatva összefűzve kinyomtatva könyv formájában
Minden tankönyv elérhető kell, legyen e-book, ill. tisztán HTML5 formában is. Így ha valakinek van egy e-book olvasója, akkor adott esetben NULLA forintot kell költenie tankönyvre … Ha valakinél van egy netbbook, egy laptop vagy egy minimális méretű képernyővel rendelkező kütyü, akkor ott van előtte a tananyag, a tankönyv, egy kattintással. Az egészhez egy web-site-ot lehet készíteni … ÁLLJ !!! nem 1.3 milliárdért, ahogy szokták manapság, hanem … közösségi fejlesztés formájában – INGYEN !!! Úgy, hogy a fejlesztés angolul történjen, hogy nemzetközi szinten bárki (BÁRKI !!!) átvehesse !!!! A webes háttér-rendszer a diákoknak egy, a tanulásukat segítő web-felületet nyújt, ahol egy kattintással regisztrál egy tanár előadására (középiskola!!!), ott facebook-szerűen tud értekezni másokkal bármilyen témában, a tanár az előadáshoz bármilyen videót, könyvet, szöveget belinkelhet – s a tankönyv aktuális fejezete is természetesen automatikusan megjelenik. A tanár e web-felületen keresztül végezheti az óravázlatainak a menedzselését … Illetve a diákok számára óra közben publikálhat dolgokat … Például, belép a terembe, és akkor, amikor megmondja, hogy az órán miről lesz szó, akkor nyomja meg a publish gombot, és akkor jelenik meg a vonatkozó tankönyv-rész a diákoknak (tehát a tanár nyitja ki a könyvet a számukra). A tanár előadását videóval is rögzíthetik, és felkerül erre az oktatói web-re … így otthon bárki megtekintheti, akár 2x is .. és ma, hogy egy mozgó kép alapú audio-vizuális kultúrában nő fel minden gyerek, világos, hogy egy 15-20 perces előadást meghallgatni újra és újra videóról nem hátrány a befogadás terén (az olvasás nyomán történő tanulást ez nem váltja ki!! ez csak egy plusz, akkor, amikor a cél nem az olvasás alapú tanulás tréningje, hanem egy adott anyag befogadása).
Ami a papír-könyveket illeti, év végén minden gyerek eladhatja az iskolának a tankönyveit, ha azok minősége nem amortizálódott egy szint alá. A következő évfolyam diákjai pedig olcsóbban hozzájuthatnak a 60-70-80-90%-os állapotú tankönyvekhez. Az e-book koncepció, papír-jegyzet-füzettel. Fontos, hogy egy gyereknek legyen a kezében egy könyv, amelyikbe rajzolgathat, firkálgathat, írogathat, meg bármi, óra közben. A jegyzetfüzet, a kézzel írt és rajzolt jegyzetfüzet a legfontosabb eleme az oktatásnak. Amikor tehát e-bookról beszélünk, elsősorban olvasásra gondolunk, és nem arra, hogy a papírt és a ceruzát meg a tollakat száműzzük. Az óra közben elkövetett szabad vizuális jegyzetelés nagyon fontos, a diákok a saját jegyzetfüzetükből hamarabb kapnak képet alakuló, kibontakozó személyiségükről, mint a tükör alapján. A jegyzetfüzet vezetés nagyon-nagyon fontos. Naplószerűen. A rajzolás ér, bármilyen óra közben bárki bármit rajzolhat. A rajzolás nem zavar senkit a befogadásban :) A cél az, hogy a diákok a jegyzetfüzeteiket féltve őrizzék, mindenhova magukkal vigyék, és sose dobják ki, mert ez az ő tanulásuk, fejlődésük, életük naplója. Egy „kalandra fel!” – utazási napló, benne benyomásokkal, élményekkel, a legintimebb gondolatokkal is akár. A jegyzetfüzet-vezetésről külön órát lehet tartani (a pszichológia órák erre éppen alkalmasak). A jegyzetfüzet az ember hozzáférése (hozzáférésének médiuma) saját magához, saját változó, kibontakozó pszichéjéhez, saját világához. A jegyzetfüzet-kultusz nem a vidéki iskolák, hanem az elit-oktatás szimbóluma lehet, sőt, kell, hogy legyen.
audió-vizuális okatás Képzeljünk el egy történelem órát. Képzeled el, bejön a tanár, és visszautal az előző órán elhangzottakra. Közben megkérdi, akar valaki vetíteni? Ekkor 5-en is jelentkeznek, mert vetíteni óriási dolog. Egy-két perces klipeket adnak le, arról, amit az előző órán tanultak. Szabadon komponált kis klipeket, mondjuk a Dunkerque-i csatáról, képekkel, videókkal, zenével, s hozzá élőben előadja a saját szövegét (saját szöveget élőben ér csak előadni, nem ér videóról bejátszani saját magukat, sem feliratokat a saját gondolataikkal, ahelyett, h kimondanák ). Saját szövegét, akármilyen szubjektív módon. Sőt. Így a diákok szubjektivizálva élhetik át egy régvolt, szinte hozzáférhetetlen esemény élményét. És amit ilyenkor látunk, az egy … audio-vizuális expresszió, plusz egy élő performance … MŰVÉSZET. Művészet, mint emberi kifejezés, mint a kifejezés művészi foka … Képzelj el egy irodalom órát Radnóti vagy József Attila költészetéről, s képzeld el azt, ahogyan diákok otthon saját, szubjektív szövegeket írnak, amiket elő akarnak adni másnap, vagy a következő órán. Képzeld el, hogy nem a születési évszámokat magolják, vagy a hivatalos verselemzéseket, hanem azon gondolkodnak, hogy hazafelé, Kőbánya-Kispesten, vagy épp a belvárosban, milyen érdekes felfedezni az „A város peremén” élményével analóg élményeket .. Egyikük pedig egy Jay-Z klipet vetít le, úgy, hogy leveszi az eredeti hangot, s helyette felolvassa a verset … A „szubjektivizáció” az az eszköz, amivel a média él, s amely révén mi mindannyian feldolgozzuk a híreket, amiket lenyomnak az agyunkon. Fel-felemlegetjük, amit a tévében vetítettek nekünk. Így
fogadjuk be, közösségileg, amit odafentről beinjekcióztak a kultúránkba, aznapra. A szubjektivizáció az elidegenedettség ellenében hat, hozzáférést ad a befogadónak. A szubjektivizáció a gondolkodást serkenti, azt, hogy egy fiatal elme a saját módján dolgozzon fel, közelítsen meg új jelenségeket. A szubjektivizáció a kreatív naplóírás, jegyzetelés egy formája. A szubjektivizáció mellesleg nem kell, hogy költőien szubjektív legyen, hanem csak úgy, ahogy adódik. Egy fizika órához egy vizuális jegyzet éppenséggel valószínű, hogy nem úgy lesz szubjektív, mint egy irodalom-órára reflektáló audió-vizuális jegyzet. A cél az, hogy megvilágítsa az adott dózist, az adott tananyag-fejezetet. Bárhogyan, ahogy jólesik. Ez felszabadítja a gondolkodást.
humánus társadalom építése Az oktatási koncepció alapja az, hogy ovis kortól megtanítani a gyereket arra, mit meg kell tanulniuk, amit egy jóléti, intelligens társadalom adni képes nekik, azt oda kell adni, kezdve a nyelvtanítással, 3 éves kortól, s ugyanitt már a kognitív és behaviorális képességek fejlesztése, közösségiség, barátságosság, egyéniség jegyében, teljes pszichés védettségben. Ahhoz, hogy meghatározhassuk, mi akarunk a gyerekeinknek adni oktatás formájában, jó ötlet meghatározni, hogy mi annak az ellenkezője. Ha a legemberibb életet akarjuk nekik, illetve a legemberibb élethez az alapokat, akkor jó ötlet megvizsgálni annak az ellenkezőjét - sajnos, nem kell messzire mennünk. Ha megnézzük, hogy mit csinál Mr. Putyin rezsimje az emberekkel, megértjük, hogy pontosan mi ellenében kell hatnia a nevelésnek. Amíg a Putyin-féle elnyomó rezsim megfigyelés alatt tartja az embereket, és megfélemlíti őket, és arra neveli, hogy árulják el egymást, és másokat (etikai korrupció), és arra neveli őket, hogy nem tehetnek semmit, a hatalom azt csinál velük, amit akar, és megpróbálják lágerekkel, gulágokkal kiölni a szemükből s fényt, a fénynek még a szikráját is, meg akarják őket fosztani szabad emberi mivoltuktól …. – akkor megértjük, pontosan mi az, amit a gyerekeknek meg kell tanítanunk. Mert Putyin rezsimje már a spájzban van. És Putyin rezsimjével nagyon komoly karakterisztikai hasonlóságot mutat az amerikai rezsim is. A cél nyomban világossá válik, a fény szikráit, a fényt akarjuk kigyújtani a gyermekek szemében, szabad, a legkevésbé befolyásolható, önállóan gondolkodó, értelmes, félelem nélküli lényekké akarjuk őket hagyni cseperedni. E küldetés teljes egészében egybeesik az oktatás és a kultúra reformjával, szem előtt tartva, hogy gazdasági alapon a kultúrát és/vagy az oktatást visszaszorítani NEM ÉR. Először jegyrendszer, s csak maximum utána forrásmegvonás kultúrától és oktatástól.
a társadalom elhülyülése Még Putyin sem kell hozzá, hogy az emberek elhülyüljenek. Elég egy Obama is, vagy egy Magyar Bálint, vagy egy aktuális Hoffmann Rózsa. Az emberek ma butábbak, mint a gépek. Diplomás, komoly tudású emberek képesek olyan helyzetekbe keveredni, naponta 40x, amelyekbe, azt gondolnánk, csak 10es IQ-jú, börtönviselt, beszélni alig tudó emberek kerülnek csak. Tekintsd a közlekedést. A sebessége 5 km/h, de masszívan nyomja a gázt, egy zebránál, keresztül akar menni, annak
ellenére, hogy a kis lakótelepi zebrán épp egy gyalogos sétál keresztül. Mire gondol ez a személy? Nem ismeri a zebrát? Vagy ismeri, de nem ismeri el? Vagy, amire gyanakszunk, nem gondolkodik, csak teszi, amit tesz, át akar enni, keresztül gondolkodás nélkül, ha valakinek nem tetszik, majd szól. Vagy megelőz egy biciklist egy kereszteződésben, majd előzés közben elkezd jobbra kanyarodni. Mire gondol? Valószínűleg semmire. Gondolkodása széthullott, illetve felfüggesztésre került. Pszichésen valami blokkolja, hogy gondolkodjon. A közlekedés a kommunikáció egyik legelemibb formája. Először a kommunikáció butul le, a közlekedés csak utána. Ebből kikövetkeztethető, hogy a folyamat kb. hol tart ma … Az oktatás (és a kultúra) átfogó reformja nélkül 2014-ben már lehet, hogy valakik bevezetik a szükségállapotot, mert ahhoz van kedvük. Mondanak valamit, az ellenzék dühöng, tüntet, majd hazamegy, a kormánypárt, mert olyan is van, pedig éljenez, a rendőrség meg megcsinálja a szükségállapotot. Bármi lehet, ha az emberek annyira buták, annyira lebutultak, hogy már közlekedni sem tudnak, nem tudnak elmenni A-ból B-be, ha egy másik ember is az úton van, anélkül, hogy ne menjenek rajta keresztül. Egy commodor 64 is többet tud ennél. Aki így közlekedik, az ne nevezze magát intelligens lénynek, se a társadalmát intelligens lények társadalmának. E jelenségért természetesen a rendszer a felelős, a rendszert pedig az oktatás és a kultúra átfogó reformjával lehet megváltoztatni.
a pedagógusok társadalma a Rajnák-rendszer ellen A kapitalizmus álságos liberalizmusa passzivitásra kárhoztatta az oktatásban résztvevő pedagógusokat. Eljutottunk odáig, hogy a rendszert politikusok szabják át, saját vagy megrendelőik aktuális igényeinek megfelelően. A pedagógusok pedig bejárnak oktatni, mint a gyári munkások egy futurista sci-fiben a '70-es évekből. Blokkolnak, leadják az anyagot, ami információ (és nem élmény), megíratják a teszteket, ami ugyancsak egzakt, fegyelmezik, akiket kell, és felveszik a fizetést, és örülnek, hogy élnek, igyekeznek meghúzni magukat. Ha a tanárok, a pedagógusok nem élhetnek önmegvalósító, felszabadult, sőt, felszabadító életet, akkor az egész rendszer velejéig korrumpált. Ha a tanároknak úgy kell részt venniük egy elnyomó rendszerben, mint más korszakokban másoknak annyiszor, fejeket lehajtva, beletörődve, mondván, a rendszerben vannak még hibák, de túl nagy, és a fejesek dolga, hogy megszervezzék megjavítsák – akkor régen rossz. Fontos, hogy a pedagógusok ne fegyelmezzenek, ne számon kérjenek, hanem segítsenek minden gyereknek kibontakozni, és fontos, hogy ezt úgy tegyék, hogy életüket a rosszindulat és a bürokratizmus a legkevésbé se korlátozza. Ha a pedagógusok nem mászkálhatnak felemás zokniban, színes ingekben (a szexi ruhák esete MÁS!), lazán, ha nem beszélhetnek kedvenc költőikről, ha nem adhatják át életük nagy élményeit a diákjaiknak, akkor az régen rossz, akkor az egy Rajnák-rendszer. Mert hogyan szabadítsák fel a pedagógusok a fiatalokat, ha őket is elnyomják? Ha őket is ezerrel regulázzák? Ha az egész rendszer a regulázásról szól, mint valami korrekciós büntető-tábor? És addig, amíg a cél rendszer szintjén az, hogy szelektálják a fiatalokat, és kiszórják azokat, akik nem férnek be az elitbe, addig ez egy ellenséges rendszer, addig ez egy inhumánus rendszer, egy büntetőtábor, egy embertelen kiképzőbázis – mármint maga a rendszer, kész szerencse, hogy ma még melegszívű emberek „dolgoznak” itt (élnek a hivatásuknak), de akiket Rajnákos iskolákban tanítottak, azok később, amikor tanárokká válnak, egyre fogékonyabbak lesznek a Rajnák-rendszer
iránt. És akármilyen emberi, barátságos is egy iskola, kedves pedagógusokkal, addig, amíg az oktatás arról szól, hogy szelekció, addig, amíg a tantestületben helyezkedni kell, mert a pedagógusokat nem érdemeik alapján ismerik el, addig a legszebb virágmintás falakkal díszített, legmodernebb iskola is egy Rajnák-iskola. Mint a társadalom minden szegmenségben, az oktatásban is kulcsmotívum a rendszer közösségi alapokra helyezése. Ennek megfelelő módja pedig az, hogy a pedagógusok társadalommá szerveződnek, és a pedagógusok társadalma veszi át az oktatás felügyeletét, irányítását – elvégre ki az ördög tenné ezt, ha nem a pedagógusok? Honnan értenének a jogász végzettségű politikusok ahhoz, hogy mi az az oktatás? Azt sem tudják, mi az a társadalom. A pedagógusok egy meritokratikus társadalommá szerveződése nem a nulláról indul, szerencsére, ráadásul korlátai sincsenek ennek az ön-szerveződésnek (fontos, hogy soha se egy felülről vezérelt csoport legyen), mert a rendszer megváltoztatásához nem kell kihúzni a konnektorból az egészet, nem kel leállítani, nem kell semmi: organikus átalakításról van szó, ami már el is kezdődött e diákforradalommal, illetve oktatási forradalommal. Nem kell arra várni, hogy mit mond az aktuális kormány, a pedagógusok elkezdhetik kidolgozni az új oktatási rendszert, s közben, addig, amíg mind ők, mind a diákok ilyen nagyszerű, forradalmi egységet alkotnak, az aktuális követelések ügye is a legjobban alakul. De semmilyen pontokba szedett követelés-csomag nem helyettesíti az oktatás átfogó reformját … amit a kormánytól várni, akár ettől, akár a következőtől, logikai ellentmondás lenne :) Logikai ellentmondás lenne, hiszen a jelenlegi kormány megszorításai tökéletesen illeszkednek a 20 éve aktuális koncepcióba, csak most kicsit pökhendibb, kicsit durvább, kicsit drasztikusabb formában dobtak be egy megszorítást, ami minden kormány alatt legalább 1x esedékes. Áttörést egyedül az jelenthet, ha a pedagógusok társadalma fokozatosan átveszi az irányítást az oktatás felett. A diákok támogatásával (ne feledjük, a pedagógusok is nemrég még diákok voltak, s a diákok egy részéből pedagógus lesz .)) Bármiféle korrekció tehát elégtelen, csak rendszerváltásról érdemes beszélni, az oktatás átfogó reformjáról – amely reformot a pedagógusok társadalma dolgozhat ki, a diákság támogatásával. A pénz pedig nem számít, mert az oktatás a legmagasabb szintű prioritás. Amíg nem vezetnek be jegyrendszert, addig az oktatástól pénz elvonni nem megengedhető, addig az oktatásba egyre nagyobb összegeket kell injekciózni, persze úgy, hogy a pedagógusok társadalma (a diákság támogatásával) gondoskodik a rendszer re-strukturálásáról, nem IMF stílusban, hanem ellenkezőleg, az oktatás felvirágoztatása, a társadalom érdekének a jegyében.
