Reform-modellek Európában

Méltányosság Politikaelemző Központ

Reform-modellek Európában Ismét megszólalt Bokros Lajos, és szerinte most minden eddiginél komolyabb esély van egy radikális reformprogram végrehajtására. Az alábbi írás nem Bokros nézeteit veszi célba (ezzel az MPK később foglalkozik), hanem két nemzetközi példát (Németország és Szlovákia reformjainak ügyét) tesz a mérlegre. Arra vonatkozóan, hogy hogy lehet egy országban szerkezeti reformokat véghezvinni, több modell is rendelkezésünkre áll:   

Brit Német Szlovák

A brit példával kapcsolatban annyit leszögezhetünk, hogy jó modellje annak, hogy hogyan lehet nagy ideológiai és szakmai hinterlanddal, közel egy évtized alatt egy meglehetősen mélyreható átalakítást kivitelezni. Mivel Magyarország esetében nincs ennyi idő a változások kiérlelésére, ezért a másik két példa közelebb áll hozzánk, így ezúttal e két modellt mutatjuk be részletesen. Németország 2002 után A baloldali kormánykoalíció mindössze hat fős többséggel győzött a 2002-es Bundestag választásokon. Hamar kiderült, hogy a Schröder-kormánynak fokozódó gazdasági nehézségekkel kell szembenéznie (drasztikusan megugró államadóság, túlburjánzó nyugdíjrendszer, növekedő munkanélküliség, 3%-ot meghaladó költségvetési hiány). A kormánypártok tehát cselekvési kényszerbe kerültek. A lakosságot azonban nem érte váratlanul sem e problémáknak a súlya, komplexitása (ezekről évek óta hosszas viták folytak már), sem pedig a kormány terve, mert azt még a szeptemberi választások előtt nyilvánosságra hozták. A választópolgárok nagyjából tudatában voltak annak, mi következik, hogyha ismét a piros-zöld koalíció folytathatja a tevékenységét, így nem érhette „villámcsapásként” a három évig tartó intézkedéssorozat, már csak azért sem, mert a kormány még 2002 februárjában létrehozta a Hartz-bizottságot, amely augusztusban ismertette elképzeléseit a munkanélküliség leküzdésére. A Hartz-bizottság munkáján alapuló komplex intézkedési csomagot, az Agenda 2010-et Schröder a szövetségi parlament plénuma előtt ismertette. A Peter Hartz vezette bizottság egy 15 tagú testület volt, mely nagy tekintélyű, a gazdasági élet mindennapi működésében is jártas szakemberekből állt. Maga az elnök, Peter Hartz a Volkswagen AG igazgatótanácsát irányította. Norbert Bensel, a DaimlerChrysler Services Ag és a Német Vasút (Deutsche Bahn AG) igazgatótanácsi tagja, Heinz Fischer a jegybankot -1-

képviselte, Eggert Vorscheau a BASF igazgatótanácsából érkezett, Isolde Kunkel-Weber szakszervezeti vezető és Werner Jann egyetemi professzor volt a bizottság tagja. A bizottságnak bőven volt ideje (fél év) a belső viták lefolytatására, az anyag kimunkálására. Helyzeti előnyök Jelentős segítséget nyújtott a reformfolyamat végigviteléhez az a közeg is, amelyben az elképzelések kiérlelődtek. Németországban, a világ egyik legfejlettebb demokratikus rendszerében nagyon jó feltételek állnak rendelkezésre a nyilvánosság előtti, értelmes, szakpolitikai diskurzus lefolytatásához, amelynek legfontosabb színtere a szövetségi parlament (Bundestag). több évtizedes hagyománya van néhány nagy kérdésben képesek a nagyobb pártok a konszenzusra, szintén ebben az országban (az 1949-es alaptörvényt a pártok nagy többsége támogatta, de például 2006-ban nagy többséggel fogadták el az alkotmánymódosítással járó föderalizmusreformot). A színvonalas vitákat pedig jelentősen elősegíti, hogy a CDU és az SPD mögött jelentős szakembergárda, agytrösztök állnak (Pl. Konrad Adenauer Stiftung, Friedrich Neumann Stiftung). A viták persze nem pusztán a Bundestagban, hanem az széles nyilvánosságban is zajlanak. Ez az ország, ahol egy-egy témát a nyomtatott és az elektronikus média hosszasan taglal; vezércikkek, elemzések, riportok, hírműsorok, stúdió-beszélgetések, kommentárok formájában. Helyzeti hátrányok A hatalmi rétegződés meglehetősen tagolt. Nem pusztán amiatt, hogy Németország föderatív berendezkedésű, és a pártok belső demokratikus irányítását maga a párttörvény írja elő (ennek megfelelően a CDU-ban és az SPD-ben is többféle irányzatot figyelhetünk meg, amiket nem tapos el a központi akarat), hanem mert számos erős, befolyásos érdekcsoport fejti ki hatását a politikai döntéshozatalra. A legnagyobb német szakszervezeti szövetség, a DGB (Deutscher Gesellschaftsverbund) nem pusztán a hagyományos szakszervezeti funkciókat látja el, de – jelentős szakértői apparátusa révén – nagyon pregnáns szakmai elemzésekkel, javaslatokkal képes előrukkolni, amelyek nem elégednek meg a problémák felhánytorgatásával, hanem számos statisztikai adattal alátámasztva, jogszabályokra való hivatkozás után teszik közzé értékeléseiket. A DGB tagszervezetei ugyanakkor milliós tagsággal rendelkeznek, beágyazottságuk erős, képesek százezreket is az utcára vinni. A mindenkori kormánynak nagyon komolyan kell figyelnie a munkaadói érdekszövetségekre is. Befolyásos szervezetnek számít a BDI (Német Iparszövetség), amely szintén képes írásos anyagokat letenni a politikusok asztalára, de még ennél is fontosabb informális ereje. Nincs olyan német kormány, amely legalábbis ne gondolkozna el komolyan a gazdasági élet reprezentánsainak felvetésein. Mindez hatalomtechnikai szempontból a reformok elfogadtatását nem teszi könnyűvé. A kancellár létrehozhat egyetértést kormányon, saját pártján belül, de ez kevés: le kell ülnie koalíciós partnereivel (partnerével), bizonyos, tartományokat is érintő törvényjavaslatok esetén az ellenzékkel is, ha az adja a többséget a tartományokat megjelenítő felsőházban, a Bundesratban (vizsgált időszakokban pont ez a helyzet). Utóbbinak e törvényhozási tárgyakat -2-

illetően vétójoga van, így a CDU/CSU többség megakadályozhatja törvények hatályba lépését a Bundesratban (ezzel a lehetőséggel olykor élt is). Ezen kívül állandóan szembesülnie kell a különféle érdekcsoportok állandó lobbi-erejével. Éppen ezért a mindenkori kancellár – legyen akármennyire is biztos a maga igazában – nem erőszakolhatja át elképzeléseit, mindenki mást félretolva, mások véleményével mit sem törődve. A Hartz-reform tartalma A német kormányzat gondolkodására nagy hatást gyakorolt a munkanélküliség csökkentésére irányuló külföldi példák, különösen a kanadai, de még inkább a brit minta. Utóbbira azért is figyeltek fel, mert a szintén baloldali, Tony Blair vezette munkáspárti kormány 1997-es reformjaival jelentősen csökkentette a munkanélküliséget, s a változtatások végrehajtása közben nem rettent meg a Labour baloldali szárnyával, a szakszervezetekkel való konfliktustól sem. Az intézkedéssorozat négy fő törvényt foglalt magában, (Hartz I-IV.) Két fő szintre próbált hatni: a munkaügyi igazgatásra és a szociális támogatások átalakítására. Munkaügyi igazgatás: Új szervezeti formákkal igyekeztek az államhatalmat a munkanélküliség csökkentésének szolgálatába állítani. A Job Centerek átvették a szociális, lakás, ifjúsági hivatalok munkahelyi tanácsadással kapcsolatos feladatait. Az új személyes szolgáltató ügynökségeknek (Personal Service Agentur) az lett a rendeltetése, hogy személyre szabott stratégiával segítsenek a munkanélkülinek a munkaerőpiacra való visszatérésben, részt vesznek határozott időre felvett munkaerők közvetítésében is. A tartományi munkaügyi hivatalokat kompetencia-centrumokká formálták át, a vállalatokkal való minél szorosabb együttműködés érdekében. Átalakították a Szövetségi Munkaügyi Hivatalt is e változások elősegítése céljából, felhasználva a mind izmosabb IT szektor módszereit is. Szociális támogatások. A legfontosabb intézkedéseket a Hartz IV. foglalta magába: összevonták a munkanélküli segélyt a szociális segéllyel, jelentősen csökkentve a támogatás összegét. Ez lett a „munkanélküli-segély II” (Arbeitslosengeld II.), amit az eredeti munkanélküli segély után lehetett kapni. Ez a nyugati országrészben 345, a keletiben 331 eurót jelentett. A legnagyobb felháborodást és ellenállást pont ez az intézkedés váltotta ki, mert havonta több száz eurós veszteséget okozhatott a családoknak. A döntést a költségvetési megtakarítás mellett azonban erősen motiválta, hogy az addigi segélyezés meglehetősen nagyvonalú volt, s az is előfordulhatott, hogy a viszonylag nagy összegű segély az embereket nem ösztönözte kellően a munkakeresésre. Megszigorították a hozzáférés lehetőségét: a munkanélküli segély időtartamát 32 hónapról 18-ra szállították le. Előírták az álláskeresők aktív együttműködési kötelezettségét a munkaügyi ügynökségekkel, és anyagi helyzetüket igazoló formanyomtatványok beküldésére is kötelezték őket. Mindez a szociális és munkaügyi törvények részletes módosításával járt együtt, amelyekben részletesen meghatározták az állami támogatásokhoz való hozzájutás feltételeit, figyelembe véve a kérelmező anyagi viszonyait, a lakáshelyzetét (különösen az egy főre jutó négyzetméternagyságot). Az álláskeresők ezentúl kevésbé válogathattak az állásajánlatok között. Függően az adott egyén képességeitől, minden legális munkát el kellett fogadnia, még olyat is, aminek a betöltéséhez alacsonyabb végzettség kellett, mint amivel ő éppen

-3-

rendelkezett. Az ún. ”Egyszemélyes RT” (Ich-AG) és a „Mini Job” ok rendszerével a feketemunkát kívánták visszaszorítani, illetőleg minél több embert visszaterelni a munka világába. A „Mini Job” egy max. 400 eurós havi jövedelmet biztosító állás volt, amit a háztartásokban lehetett folyatni. „Mini Job”-ot folytató személyt azok alkalmazhattak így, akiknek például a munka, ill. a gyereknevelés miatt kevesebb idejük maradt a háztartásra. Az állam olyan könnyítést vezetett be erre a munkaviszonyra, hogy ne kelljen társadalombiztosítást befizetni. Az „Ich AG”-k alatt olyan kézműves foglalkozásokat értettek, amelyeket képzettség nélkül is lehetett folytatni (például házmesteri tevékenységek), de ez nem terjedt ki a kézműves szakma egészére.

Az „Agenda 2010” vitája A kormánynyilatkozat 2003. március 14-én hangzott el a Bundestag ülésén és a „Bátorság a békéhez, bátorság a reformokhoz” címet viselte. A békéhez való „bátorságot” a közelgő iraki háború indokolta, így a kancellár ismét előjöhetett kedvenc külpolitikai témájával, az iraki konfliktus katonai úton való megoldásának elutasításával, amivel a 2002-es választási kampányban sok szavazót megnyert magának. A változáshoz való bátorságot pedig az indokolta, hogy számos – jelentős részben népszerűtlen – reformhoz akarta megnyerni magának a társadalmat. A kancellár a reformokért határozottan kiálló kormányfőként mutatta magát a beszédében. Schröder beszéde retorikailag nem sikerült jóra. Bár adott távlati célt: 2010-re e reformokkal Németországnak ismét élre kell törnie Európában (innen az Agenda 2010 elnevezés is), a kormánynyilatkozat jórészt a változtatásoknak kissé száraz felsorolásából állt (ez tartalmazott még adóreformot, az egyszeri 10 eurós vizitdíj bevezetését is). A befogadó számára így a reformokkal való azonosulást megnehezítette. Releváns gondolati eleme volt az egyén társadalommal szembeni felelősségérzet hangsúlyozása. A CDU álláspontját Angela Merkel elnök ismertette. A CDU mondanivalójának legfontosabb színteréül a parlamentet választotta, Angela Merkel kormánnyal szembeni csatáit sose vitte ki az utcára, pártja sosem tartott kormányellenes tömegdemonstrációkat. Bár Merkel rendszeresen tehetetlenséget, koncepciótlanságot vetett a Schröder-kormány fejére, a reformok egyik fő elemét, a szociális és munkanélküli segély összevonását maga is támogatta, sőt, késznek mutatkozott más kérdésekben is a kormányzattal való megegyezésre. Ezt persze nem teljesen önzetlenül tette a CDU, a későbbi egyeztetéseken a támogatásnak megkérte az árát, de így a német közvélemény előtt kompromisszumra késznek állította be magát. Nyilván eszébe jutott az is, jobb most meglépni a reformokat semmint, hogy egy majdani kormányváltás esetén neki magának kelljen ezeket bevezetnie. A körültekintő előkészítés ellenére a Hartz-csomag vitáját heves indulatok és utcai demonstrációk kísérték. A legnagyobb szakszervezeti szövetséggel, a DGB-vel az SPD kapcsolata a munkavállalókat hátrányosnak tekintett elvonások miatt évekre megromlott. A pártot is alaposan megviselte az intézkedéscsomag. Meglehetősen hamar kritizálni kezdte a párt balszárnya az elvonásokat, azt hangoztatva, hogy azok messze esnek az igazi szociáldemokrata irányvonaltól. Schrödernek azonban az SPD 2003. július 1-jei pártnapján sikerült visszavernie ezeket a támadásokat, és megszerezte a pártfórum beleegyezését a reformokhoz. A kancellár ezúttal jó formában volt: harcias, szenvedélyes beszédével sok küldöttet maga mellé tudott állítani. Sikeréhez azonban az is hozzájárult, hogy ellenfelei szervezetlenebbek voltak, nem volt fajsúlyos vezéregyéniségük, még kevésbé átfogó alternatív programjuk. A schleswig-holsteini SPD új vezetője, Claus Möller nem lett volna Schröderrel szembeni hiteles

-4-

ellenfél azok után, hogy évekkel korábban tartományi pénzügyminiszteri tevékenységét botrányok kísérték. A legismertebb ellenálló Andrea Nahle – az ifjúszocialisták korábbi vezetője – megmaradt a szakmai részletek kritikájánál, de nem kezdett bele átfogó ellenprogram kidolgozásába.

Ezek után a Schröder-kormány jó ütemben – s az SPD pártnapjának elvárásaihoz is igazodva – bejelentette az adóreform előrehozatalát, amely enyhítette valamelyest az országban kialakult rossz hangulatot. Ugyanis 15, 6 milliárd eurós adókönnyítést jelentett be; a személyi jövedelemadó 19, 9%-ról 16%-ra, a legmagasabb adókulcsnak pedig 48, 5%-ről 45%-ra történő csökkentését. Az adóbevétel-kiesést a dohányipari termékek adójának megemelésével (ezt az egészségügyi reform kiadásaira szánták), illetve a privatizációs bevételekből pótolták. Bár a Hartz-törvényeket a Bundestag októberben elfogadta, a Bundesrat, amelynek többségét az uniópártok alkották, először elutasította, így a 32 tagú „egyeztető bizottságban” próbáltak a felek egyezségre jutni. December közepén, miután Gerhard Schröder és Angela Merkel is bekapcsolódott a megbeszélésekbe, az akadály gyorsan elhárult a törvények elfogadása elől, s azt még december 20-án megszavazta a törvényhozás mind a két ága. Bár több, a balszárnyhoz tartozó képviselő jelezte, hogy nemmel fog szavazni SPD-es, a CDU beleegyezése után ez nem bírt relevanciával. A Hartz-csomag mérlege Míg 2003 a döntések éve volt, 2004 a törvények politikai hatásáé, ami persze az SPD-t érintette a legérzékenyebben. A párt népszerűsége visszaesett (a 2004-2005-ben megtartott tartományi választások többségét a párt elvesztette), s ezen még az sem segített, hogy Franz Münterfering frakcióvezető vette át Schrödertől a párt vezetését, hogy őt a párton belüli – tovább folytatódó – vitáktól tehermentesíteni lehessen. A kormány renoméját rontotta, hogy az átlagemberek a reformnak a hátrányait érzékelték elsősorban: a munkanélküliség a háború utáni időszak rekordját érte el, több mint ötmillióan voltak állás nélkül (ez aktív lakosságnak több mint a 11%-a volt). Az SPD-s Hans Eichel pénzügyminiszter által kigondolt költségvetési spórolások szembefordították egymással a szociáldemokrata és zöld vezetésű minisztériumokat, így a koalíciós konfliktus is beárnyékolta a mindennapi munkát. 6 Pedig a nyomás e nélkül is épp elég nagy volt a kormányra. Nyáron Németország keleti részében – ahol a munkanélküliségi ráta jóval meghaladta az országos átlagot – tüntetéssorozat robbant ki a Hartz-reformok ellen, amit a szakszervezetek, egyes civil mozgalmak, sőt a Gregor Gisy vezette baloldali PDS is nyíltan támogatott. A tüntetések ereje csak azután enyhült, hogy a kormány némi finomítást eszközölt a rendszerben: előrehozta a kettes munkanélküli segély kifizetését 2005 elejére, beleegyezett abba is, hogy a gyermekek utáni kedvezmények már a gyerek születésétől járjanak, nem pedig csak – ahogy az eredeti elképzelésekben szerepelt – 15 éves kortól. Csak ez az egy engedmény 800 millió euróval terhelte meg az országnak amúgy is sok gonddal küszködő költségvetését, méghozzá akkor, amikor a növekvő munkanélküliség miatt az állam súlyos adóbevételektől is elesett a hiányzó munkavállalói adóbefizetések nyomán.

6

Der Spiegel, 2004. május 10.

-5-

A mérleg kiábrándítónak tűnt: a munkanélküliség nem csökkent, a gazdasági növekedés visszaesett 1%-ra. A kritikusok azt is megállapították, hogy a Hartz-reformnak a munkanélküliségen kívül legfeljebb a bürokráciát sikerült növelnie, ráadásul az összevont segélyt sokkal többen vették igénybe, mint azt eredetileg gondolták, így a szövetségi állam mintegy 22 milliárd eurót bukott a téves kalkulációk miatt. A politikai mérleg is kiábrándítónak tűnt a kormány számára: az SPD-t az előző évben 40 ezer párttag hagyta el, s az egyik legfontosabb fellegvárában, Észak Rajna Vesztfáliában szenvedett 2005 tavaszán súlyos vereséget. Ezek után Gerhard Schröder május végén előrehozott választásokat rendelt el, amelyre szeptember 18-án sor is került. Még egyszer megmutatkozott Schröder politikusi kvalitása: egy szinte reménytelen helyzetből csaknem döntetlenre hozta ki az eredményt. De egy hajszállal mégis veszített, így Schröder befejezte politikusi karrierjét, és Angela Merkel vezetésével nagykoalíció alakult. A Hartz-csomag maradt, bár a Merkel-kormány bizonyos finomításokat elvégzett rajta, s számos elemmel kiegészítette (pl. a munkanélküli segélyt egy szintre hozták az egész országban). A reformot alapvetően azonban nem dobták félre. Már csak azért sem, mert ennek az SPD volt a fő támogatója és a CDU ellenzéki korában – bár erős fenntartásokkal- – támogatta azt. Ráadásul kezdtek jönni 2006 nyarától az eredmények: a munkanélküliség 400 ezer fővel csökkent, a gazdasági növekedés beindult, különösen az exportképes iparágak és az építőipar. Szlovákia 1998 után 1998-ban került hatalomra a Mikuláš Dzurinda vezette Szlovák Demokratikus Koalíció (SDK), amely három másik párttal – köztük a Magyar Koalíció Pártjával – karöltve jobboldali kormányt alakított. A kormányalakítás után az új kabinet szinte azonnal költségvetési kiigazításokba kezdett, amelyekre azért volt nagy szükség, mert a korábban hatalmon lévő Vladimír Mečiar vezette nacionalista koalíció „nómenklatúra-privatizációval” fűszerezett gazdaságpolitikája csupán látszatstabilitást eredményezett. 1999-ben lépett életbe az új kormány stabilizációs programja, amely számos adóemelést és költségvetési megszorítást tartalmazott. A kormány mindeközben a privatizációt is felgyorsította; a korábban főleg a mečiari klientúra birtokába került állami vagyont – annak fokozatos visszaszerzése után – külföldi befektetőknek adták el újra. Az ország gazdasági mutatói ugyan még az ezredfordulóig tovább romlottak, de 2001-ben már csökkenni kezdett az államháztartás hiánya. A Dzurinda-kabinetnek 4 éves kormányzást követően 2002-ben sikerült újra hatalomra kerülni – köszönhetően a választási évben követett osztogató politikának is, melynek eredményeképpen a GDP-ben mért hiány a 2001-ben mért 6, 5%-ról a választás évében 7, 7%-ra ugrott. Az átfogó reformok bevezetését Szlovákiában is csak az ismételt győzelmet követően kezdte el a kormány. Tette ezt bármiféle politikai vagy társadalmi konszenzus nélkül: az ellenzék és a szakszervezetek ugyan hevesen ellenezték a reformjavaslatokat, a csekély kormánypárti többség azonban megszavazta a stratégiai törvényeket.

-6-

A szlovák reform nem ismert tabukat A szlovák reformcsomag több lépésből állt ugyan, de ezek mindegyike egy átfogó koncepció részét alkotta. Miközben az életbe léptetett reformprojekt a legnagyobb társadalmi ellátórendszereket is érintette, a kormányzati politika komoly erőfeszítéseket tett az államháztartás konszolidációja, a külföldi tőke beáramlása, és a munkaerőpiac dinamizálása érdekében. A szlovák átalakítások közül ugyan többet is élénk magyar és nemzetközi sajtóvisszhang övezett, a legnagyobb figyelem talán mégis a 2004-ben bevezetett egykulcsos adórendszert kísérte. Az adóreform nyomán 19 % lett a társasági adó, a személyi jövedelemadó, és az ÁFA kulcsa is. Sok kisebb adót és járulékot eltöröltek (pl. az örökösödési adót), viszont megszűnt szinte minden szja-kedvezmény is. A nagymértékű egyszerűsítés átláthatóbbá tette a rendszert, nehezebbé vált az adóelkerülés, ugyanakkor könnyebbé vált az adók behajtása. A reformok másik nagy hulláma az egészségügyi és a szociális rendszert érintette. Az egészségügyben a politika teret engedett a magánbiztosítók megjelenésének, a két állami mellett így négy magánkézben lévő biztosító kezdte meg működését az országban. Sok kórházat és rendelőintézetet bezártak, a szakrendelők és a kórházi szolgáltatások egy részét privatizálták, és bevezették az azóta eltörölt vizitdíjat. A reformok központi elemét jelentette az állam szociális kiadásainak alapos megkurtítása. Az akkortájt magas munkanélküliséggel küszködő országban a segélyezés gyakorlata helyett a munkakeresés ösztönzésére tevődött át a hangsúly. A 30-50%-kal csökkentett szociális segélyek mellett a kormány jelentős mértékben mérsékelte a rokkantnyugdíjak összegét is. Az említett szociális elvonások legfőképpen a sokgyermekes roma családokat sújtották. Az intézkedések a fejlődés által érintetlenül hagyott, elmaradottabb keleti országrészben tiltakozó megmozdulásokhoz, éhséglázadásokhoz vezettek, amelyeket a kormány példátlan módon a rendőrség mellett a hadsereg bevetésével vert le. A munkahelyteremtés szándékát egyébiránt további rendeletek is elősegítették. 2003-ban jelentősen egyszerűsítették a foglalkoztatási szabályokat, a munkáltatók adminisztratív terhei csökkentek, és enyhítettek az elbocsátás szabályain is. A 25 éven aluli munkanélkülieknek adott segélyeket szinte teljesen megszüntették, így kíméletlen módon ugyan, de ezt a réteget is rákényszerítették a mobilizációra. A kormányzat súlyos áron meghozott, a munkanélküliséget csökkenteni igyekvő intézkedéseinek végül az lett az eredménye, hogy 2004 és 2007 között 270 000 fővel nőtt a foglalkoztatottak száma, a korábban 20 % körüli munkanélküliség így 8,5%-ra süllyedt. Más kérdés, hogy közel százezren, azaz szinte minden harmadik új munkavállaló külföldön találta meg a boldogulását (a legtöbben az Egyesült Királyságban, Csehországban, Ausztriában és hazánkban). A szlovák reform mérlege Pozitívumok: kétszámjegyű gazdasági növekedés, az államadósság GDP-hez viszonyított 30%-os aránya, 2%-ot alig meghaladó államháztartási hiány, felére csökkent munkanélküliségi ráta, az euró 2009-es bevezetése. A költségvetés kiadási oldaláról megállapíthatjuk, hogy ez GDP-arányosan mindössze néhány év leforgása alatt igen jelentős mértékben, több mint 10 %-kal csökkent, s tavaly a szlovák GDP 37 %-át tette ki – összehasonlításképp, nálunk ez ma a nemzeti össztermék felét jelenti. -7-

Negatívumok: a szociális háló megnyirbálása, a segélyezési rendszer kíméletlen, konszenzus nélküli leépítése, a közszolgáltatások piacosítása, az állami támogatások megcsappanása nem meglepő módon vezetett a létminimum alatt élők ellenállásához, még ha az országos méretű sztrájkok, tüntetések – a fiatal állam demokratikus tapasztalatainak hiányában - el is maradtak. Fölerősödött az ország szociális kettészakítottsága. A fő nyertes egyértelműen Pozsony, illetve a pozsonyi kerület, amelynek fejlődése örvendetes módon néhány nagyszombati magyarlakta járásra nézve is kedvezően hat. A fővárosban már évek óta munkaerő-hiány jelentkezik, míg a középső és keleti területek továbbra is gazdasági elmaradottsággal küszködnek. Míg (dél)-nyugaton alacsony a munkanélküliség, jó színvonalú az infrastruktúra, és ide érkezik a legtöbb külföldi befektető, addig az ország keleti részén továbbra is kevés a fejlesztés, magas a munkanélküliek száma, és elmaradottabb az infrastruktúra állapota is. A növekedés tehát nagyon eltérő mértékben jelentkezik az ország egyes vidékein: a termelékenység, a bérek, és a lehetőségek szintjén hatalmasak az országon belüli különbségek. A Dzurinda-kormány a reformok bevezetésekor tisztában volt azzal, hogy az intézkedések a kormány népszerűségét jelentős mértékben aláássák majd, és a jobboldal nagy valószínűséggel elveszíti a következő választásokat. Ez 2006-ban be is következett, de Robert Fico kabinetje - a reformok elutasítása, valamint a szociális állam, és a szolidaritás jelszavának állandó hangoztatásának ellenére - néhány szociális látszatintézkedésen túl nem vitt véghez komolyabb visszarendeződést. A két modell tanulságai Bár a két reformfolyamat nagyon eltérő alapállással indult, és nagyon eltérő kormányzati felfogás övezte, a folyamat kifutása rendkívül hasonló volt. A Schröder-kormány hosszú előkészítés után, jelentős társadalmi diskurzust követően, politikai szövetségeseket keresve kezdte meg a reformokat; a Dzurinda-kormány erőből, következetesen, lesöpörve mind a társadalmi ellenállást, mind a politikai oppozíciót vitte végig a szerkezei átalakításokat; politikailag mindkettő belebukott, és mindkettő kalkulált is ezzel a lehetőséggel (ennek ellenére látott hozzá). Mindkét esetben az utódok folytatták a reformokat, vagy legalábbis nem herélték ki azokat (kis módosításokat eszközöltek csak), és annak gyümölcseit is ők arathatták le. A nagyon eltérő politikai kultúra, az eltérő feltétel- és eszközrendszer ellenére a két modellben azonos a (kódolt) negatív hatalompolitikai következmény (a reformerőt illetően) és a pozitív makrogazdasági következmény (az országra vonatkozóan). A két példa alapján megállapíthatjuk, hogy két módon lehet reformálni: erőből, utánunk a vízözön alapon, vagy politikai szövetségeseket keresve és alkukat kötve. Figyelemre méltó, hogy mindkét esetben a társadalmi faktor inherensen ki van hagyva a játszmából, szövetségesi körből, és leginkább, mint ellenlábas, mint inerciális erő van jelen.

-8-