Odafönn találkozunk. A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház próza- és esszéíró pályázata a Kaszap István Emlékévben

„Odafönn találkozunk.” A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház próza- és esszéíró pályázata a Kaszap István Emlékévben 2015

1

Kaszap István Emlékév A Szerzetesek Évéhez kapcsolódva Kaszap István születésének 100., halálának 80. évfordulója alkalmából jubileumi programsorozatot rendez közösen a magyarországi jezsuita rend, a Székesfehérvári Egyházmegye, a Magyar Cserkészszövetség és a ciszterci szerzetesrend. A Kaszap István Év mottója – „Van célom” – felhívja az elköteleződéstől félő vagy a céltalanság útvesztőjében sodródó fiatalok figyelmét a nagyobb célokért áldozott élet értékére és értelmére. Kaszap István még a 20. születésnapját sem érhette meg, rövid életében mégis olyan céltudatosságról és elkötelezettségről tett tanúságot, ami példa sok útkereső fiatal számára. Az 1916-ban született Kaszap István, aki egyben kitűnő tornász is volt, 1934ben lépett be a jezsuita rendbe, de még fogadalomtétele előtt, 1935 decemberében elhunyt egy betegség következményeként. Boldoggá avatási pere 1941. október 11-én kezdődött először, de a háború közbeszólt. A székesfehérvári egyházmegye újra megindította pert.

2

Próza- és esszéíró pályázat A Székesfehérvári Egyházmegye fenntartásában működő Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház prózaíró pályázatot hirdet a 2015. évi Kaszap István Emlékévhez kapcsolódóan próza- és esszéíró pályázatot hirdet az alábbi témakörben:

„Odafönn találkozunk.” (Kaszap István) A pályázatra Kaszap István szellemiségében íródott alkotásokat várunk. A pályázatot három kategóriában hirdetjük meg: - felső tagozatos kategória (7-8. osztály) - ifjúsági kategória (9-12. osztály) - felnőtt kategória (18 évtől) A pályázatok terjedelme nem haladhatja meg az 5 gépelt oldalt. (Times New Roman betűtípus, 12 pontos betűnagyság, 1,5 sortáv) Minden pályázó csak egy, még meg nem jelent írással indulhat. A pályázatokat az [email protected] címre kérjük beküldeni, tehát elsősorban elektronikus beküldésre van mód! Az e-mail-ben pontosan fel kell tüntetni a pályázó adatait; nevét, életkorát, lakóhelyét (település) és az elérhetőség céljából megadott e-mail címet. Pályázattal kapcsolatos értesítéseket e-mailen küldünk. Kérjük, az elektronikus levél tárgyában jelenítsék meg a pályázat műfaját: „Próza- és esszéíró pályázat” A pályázatok beérkezési határideje: 2015. szeptember 30. Az alkotásokat korosztályonként értékeljük és jutalmazzuk. A pályaműveket neves szakemberekből álló zsűri bírálja el. Az eredményhirdetésre és a díjak átadására a Kaszap István Emlékév zárónapján, 2015. december 17-én kerül sor. A beérkezett alkotásokat nem küldjük vissza! További információk: www.szentistvanmuvelodesihaz.hu Telefon: 22/502-887, 502-888, email: [email protected]

3

Tisztelt Pályázók! Kedves Barátaink! Hála és köszönet azért a sok gyönyörű írásért, amit Önöktől/Tőletek kaptunk! Örülünk, hogy pályázatunk ilyen sokakat megmozgatott. 122 pályamű érkezett megye-, sőt országhatárokon túlról is. Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék is képviselteti magát, de érkezett írás Németországból és Ausztriából is. A legfiatalabb nevező 12, a legidősebb pedig néhány hét híján 90 esztendős. Volt tehát dolga a zsűrinek. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy bemutassam a zsűri tagjait: dr Bakonyi István - József Attila-díjas irodalomtörténész, a Kodolányi Főiskola tanára, Fejér megye Príma különdíjasa Benkő Andrea - az MTVA Kossuth Rádió szerkesztő-műsorvezetője, Fejér megye Príma különdíjasa Forrai Tamás SJ - a jezsuita rend magyarországi rendtartományának tartományfőnöke Sohonyai Edit - író, Fejér megye Príma fődíjasa Elmondták nekünk és most továbbadjuk, hogy örömteli munka volt az írások olvasása és roppant nehéz volt a döntés. A díjazottak a következők: Felnőtt kategória (18 évtől): I. Sebők Melinda (Székesfehérvár): Nézz fel az égre II. Nagy Zoltán (Hévízgyörk): Végjáték III. Mesicsné Vágvölgyi Beáta (Székesfehérvár): Odafönn találkozunk III. György-Halmi Bettina (Székesfehérvár): Történet Veronikáról III. Dr. T. Bukovszky Magdolna (Budapest): Venerabilis III. Domonkos József (Győr): Csodáink Ifjúsági kategória (9-12. osztály): I. Fábián Ármin-Vincentius (Szatmárnémeti): Átfogó és univerzális példa A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíjasai: Katavics Fruzsina (Vasasszonyfa): Odafönn találkozunk Koncz Katalin (Egri Ward Mária Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium): Odafönt találkozunk - Van célom Szekeres Eunika (Parajd - Domokos Kázmér Szakközépiskola - Szováta): Odafönn találkozunk Felső tagozatos kategória (7-8. osztály): I. Nemes Tekla Luca (Szolnok): Odafönn találkozunk A Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíjasai: Baski Boglárka (Törökszentmiklós): Van célom Bizau Tímea (Pécs, Ciszter Nevelési Központ): Van célom Fehér Orsolya Anna (Tatabánya, Szent Margit Általános Iskola): Egy barát története

4

Az ünnepélyes eredményhirdetést a Kaszap István Emlékév zárónapján, december 17-én 11 órai kezdettel tartjuk a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házban (Székesfehérvár, Liszt Ferenc utca 1.), melyen részt vesz Spányi Antal székesfehérvári püspök és természetesen a szakmai zsűri. Az ünnepi eseményre szeretettel várunk mindenkit, nemcsak a díjazottakat! Minden pályázónak emléklapot szeretnénk átadni, örömünkre szolgálna, ha minél többen személyesen át tudnák venni Püspök atyától. Megkérek mindenkit, aki a pályázat során nem adott meg postacímet, küldje el email címünkre, hogy mielőbb el tudjuk juttatni az emléklapot. Kérjük, hogy aki részt szeretne venni az ünnepi eseményen, jelezze nekünk december 15én este 6 óráig. Email címünk: [email protected] Telefonszám: +36 22 502-887, 502-888 Mindazoknak, akik nem tudnak velünk lenni ezen az ünnepi alkalmon, még egyszer szeretném megköszönni, azt, hogy részt vett pályázatunkon és Áldott, békés Karácsonyt, Kegyelemteljes Új Esztendőt kívánok magam és munkatársaim nevében! Testvéri szeretettel: Jakubek Tiborné igazgató

5

Kaszap István születésének és halálának évfordulója alkalmából meghirdetett „Odafönn találkozunk” novella- és esszéíró pályázatunkra az alábbi településekről érkeztek be pályamunkák: Felnőtt kategória (18 évtől): Balatonfüred (Veszprém megye) Bécs – Ausztria Bekecs (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Budapest Csány (Heves megye) Csíkszereda - Erdély Debrecen Fegyvernek (Jász-Nagykun-Szolnok megye) Felsőszölnök (Vas megye) Gógánfa (Veszprém megye) Gödöllő (Pest megye) Gunaras –Vajdaság (Délvidék) Gúta – Felvidék Győr Hernád (Pest megye) Hévízgyörk (Pest megye) Kazincbarcika (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Kecskemét Kézdivásárhely – Erdély Marosvásárhely- Erdély Mittelberg (Ausztria-Tirol) Mosdós (Somogy megye) Nagymuzsaly – Kárpátalja Noszvaj (Heves megye) Párkány - Felvidék Pécs Piliny (Nógrád megye) Piliscsév (Komárom-Esztergom megye) Steinbach – Németország Székesfehérvár Szentes (Csongrád megye) Tatabánya Újfehértó (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) Vecsés (Pest megye) Veszprém Zsámbék (Pest megye)

6

Ifjúsági kategória (9-12 osztály): Budapest Eger Felsőgöd (Pest megye) Kápolnásnyék (Fejér megye) Kisvárda (Szabolcs-Szatmár-Bereg) Mátészalka (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) Mohács (Baranya megye) Parajd (Erdély) Pécs Szatmárnémeti (Erdély) Vasasszonyfa (Vas megye)

Felsőtagozatos kategória ((7-8. osztály): Bágyogszovát (Győr-Moson-Sopron megye) Felsőzsolca (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) Mór (Fejér megye) Pécs Szolnok Tatabánya Törökszentmiklós (Jász-Nagykun-Szolnok megye)

7

Felnőtt kategória I. díj:

Sebők Melinda:

„Odafönn találkozunk!” – „Nézz föl az égre” – transzcendens távlatok Rónay György élményvilágában Amikor Szabó Ferenc Napfogyatkozás - kereszténység és modernség kötetének Túl a nihilizmuson című fejezetében a kereszténység központi kérdéseit a modernség szellemi kontextusában vizsgálja, rávilágít, hogy az irodalom a maga diszkurzusában mindig újraértelmezi az egzisztenciális tapasztalatából kiinduló és az Istenre, a transzcendensre vonatkozó kételyeit.1 A keresztény irodalom Szent Ágostontól napjainkig az adott író hitélményének szubjektív módon átformálódott variánsainak igazolását keresve különböző értelmezésmódra ad lehetőséget. Rónay György, a Nyugat harmadik nemzedékének legsokoldalúbb lírikusa, világlátását, gondolkodását tekintve a magyar katolikus költészetnek a modernizáló mesterei közé tartozott. Nemzedéktársainak legklasszikusabb ízlésű költője volt, akinek világirodalmi szemhatára a legmodernebb szürrealista-expresszionista költészetig tágult. Igazi „poeta doctus”-ként sajátította el különböző korok és kultúrák műveltséganyagát. Ahogyan Babits műfordításairól írott kritikájában a Nyugatban kifejtette: a költészet „kegyelmi pillanat”-ot jelentett számára. Rónay György gondolkodásában hit és költészet elválaszthatatlan egységet alkot, a vallás és az irodalom különbözősége helyett épp a teológiai-irodalomesztétikai eszmék együttgondolására hívja fel a figyelmet Modern katolikus irodalmunk kérdéseihez című írásában: „Hogy egy költő katolikus-e vagy nem, arra nézve csak egyetlen meghatározó elvet tudok elfogadni: azt, hogy az illető művészetben kifejezett élményvilága katolikus-e vagy nem”.2 Rónay kritikai szemlélete, látásmódja, tágas világ- és magyar irodalmi műveltsége Babitshoz hasonlítható, de állandó szellemi résenállásának, kritikusi figyelmének fényszórója már a legmodernebb művészeket is megvilágítja. Szentek, írók, irányok esszékötetében alapos képet fest a modern katolikus irodalom szellemiségéről. A modern katolikus gondolkodás posztulátumát: egyrészt a kegyelemben mint természetfölötti ajándékban; másrészt az univerzumban, a kozmoszban mint kegyelmi drámában látta. A „kegyelmi dráma istenalkotta színterének, melyben mozgunk s melynek részesei vagyunk, értelme, hivatása, célja az ember részvételével, közreműködésével megvalósítandó üdvtörténeti jelentősége és rendeltetése van”. 3 Rónay filozófiai tájékozottságát mutatja, hogy többek között Teilhard de Chardin, Paul Claudel és Emmanuel Mounier nyomán alakul lírájának keresztény elkötelezettsége. A bibliai történeteket feldolgozó alkotásai mellett költészetében „a 20. századi vallásos líra imádságos hangneme is tovább él, de annál erősebben szólaltatja meg a bűnös, esendő ember kegyelem utáni vágyát”.4 Katolicizmusa, keresztény szemlélete néhol metaforikus-metonimikus kifejezéseinek szintjén is átsugárzik: „A Teremtés lélegzetvisszafojtva hallgat, s Gábriel szárnyain az Isten várakozása foszforeszkál”, (Annunciáció) 1

Szabó Ferenc, Túl a nihilizmuson = Napfogyatkozás - kereszténység és modernség, Ugo Detti nyomdája, Róma, 1991, 311 – 316. 2 Rónay György, Modern katolikus irodalmunk kérdéséhez = Uő., Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, Vigilia Kiadó, Budapest, 2004, 325. 3 Rónay György, Katolikus irodalom – katolikus filozófiák = Szentek, írók, irányok, Budapest, Szent István Társulat, 1970, 164. 4 Rónay László, Isten nem halt meg, Szent István Társulat, Budapest, 2002, 125.

8

máshol csak sejthető módon, „észrevétlenül, mint a póruslélegzés”5 van jelen. A természettel és Istennel harmóniában levő költő az égi szféra magaslataiba emeli lírai darabjait. Tájképein derengő misztika színezi alkotásait. Transzcendens élményt sejtető verseinek egyik remeke a Jelenlét: Nézz föl az égre: ott van felhők és csillagok közt. Pillants körül a földön: ott van fűben, virágban, állatok ámuló szemében, emberek arcán. Minden tájképi mozzanatnak különös jelentése, sőt jelentősége van: a rejtélyes táj transzcendens élménnyel, a Teremtő hatalmának végtelenségével társul. Isten jelenléte dereng minden természeti jelenségben: felhőkben, csillagokban, fűben és virágban, és ott érezhető a belső csöndben: „egy szárnyverés”-ben, „egy suttogás”-ban, „egy ki nem mondott néma szó”ban, ahogy ezt Rónay A csönd című verse is bizonyítja. Néhány darabjában a rezzenéstelen tájban gyönyörködő szubjektum egy pillanatra megérzi az elmúlás sejtelmét, a Teremtő hatalmának végtelenségét. A Szárszó-ciklus lírai akkordjaiban a tavi csönd fölött, saját költői szigetén szemléli a balatoni tájat, miközben az ember kozmikus szituációján mereng. Ezt a jelenséget figyelhetjük meg Az éjszaka hangjai című versében is: „a tavi csönd fölött / hűvös, huzamos suhogással / zúgnak a kozmikus / szélben a csillagerdők”. A természettel és Istennel harmóniában levő költő az égi szféra magaslataiba emeli lírai darabjait. Tájképein derengő misztika színezi alkotásait. Transzcendens élményt sejtető verseinek egyik remeke a Transzfiguráció. A négysoros költemény a pusztulás előtti ragyogás, a halál előtti teljesség kiváló darabja: „A csönd. A kertek végső mámora. A lombok átszellemült ritkulása. Mozdulatlan ragyogás. Ahogy a szépség átlényegül a pusztulásba”. A Transzfiguráció a halálsejtelem, az utolsó előtti pillanat-lét, a percnyi megállás, az elhallgatás művészetének jelentőségteljes műve. Teilhard de Chardin Morál és misztika című művében így elmélkedik az isteni fény ragyogásán: „egyedül az isteni fény [az], amely ott ragyog a Valóság áttetsző mezőnyein, és nem lehet másképpen utolérni, mint eltökélten elvegyülve a kozmikus történés mély vizeiben”.6 Rónay versében a fényszimbolika többlete ellensúlyozza az elmúlás fenyegető közelségét. Egy pillanatra felragyog a végtelen. Sejtelmes verőfény aranyozza be a fák hulló lombját. A személytelen lírai darabban nincs grammatikailag jelölt szubjektum, az ősz negatív aspektusaival (végső mámor, lombhullás, ritkulás, pusztulás) mégis a halál képzetét hívja elő. Csupán a kerti csend pillanatképeit villantja fel, lapidáris tömörsége ellenére a ki nem mondott szavaknak többletjelentése van: az egyetemes tapasztalattól a személyes sorskérdésekig, a pillanatnyi csöndtől az elmúlásig jut el. A halálsejtelemet és szorongást ellensúlyozza az őszi fény mámorító ragyogása, a végső pusztulás előtti pillanatokban a lét igenlése, a remény elapadhatatlan benső tapasztalata. A 5

Vas István, Mint a póruslélegzés.... = A hajós hazatérése, Rónay György emlékezete, (szerk., Rónay László), Nap Kiadó, Budapest, 2001, 213. 6 Telhard de Chardin, Morál és misztika = Uő., Hit az emberben, (ford., Dienes Valéria, előszót írta Rónay György), Szent István Társulat, Budapest, 1968, 388.

9

kozmikus vízió és az elmúlás sejtelme látvány és látomás, földi és égi dialektikus kettősségében jut kifejezésre. Rónay György állandóan gazdagodó élményvilágában az 1960-as/1970-es évek a kiteljesedés korszakát hozta, ekkor érte el költészetének magaslatait. A Téltemető-kötet a létösszegző lírai darabjainak természetélménye világegyetemmé tágul. A fűszál, a faág, a szél, a forrás csobogása, a kert, a csillagos ég nem csupán a szemlélődés tárgya, hanem a pillanatnyi lét megragadására is szolgál. Rónay a tájban jelentéseket fürkész, saját létén mereng. Minden természeti jelenségnek a létezésre utaló jelentése van: így válik a táj a létentúli világ titkos jelképrendszerévé. Költészete a Téltemető kötettől leegyszerűsödik, tömörebb formában is megmutatkozik. Néhány lírai darabnak a nyelvfilozófiai alapja Isten és nyelv viszonyára vonatkozik. A Téltemető megjelenésekor így nyilatkozott a csönd poétikai szerepéről: „Abszulut költői tisztaság nincs, csak a hallgatásban. [...] Szavakból és csöndekből, a szavakbeli és szavak közötti csöndekből alkotjuk a verset; ez az anyagom”.7 A csöndalakzat legtöbbször verbálisan rögzített, máskor csupán sejthető, ám esztétikai-metafizikai lényegével a transzcendenssel való kommunikáció lehetőségét valósítja meg. Paul Claudel írja, hogy „a csend ugyan magány, de ugyanakkor kommunió/ kommunikáció is: összekapcsol másokkal. A tiszta párbeszéd költeményekben bontja ki az őseredeti csend végtelen gazdagságát”.8 Rónaynál a csönd metafizikai sejtelmei valósítják meg a párbeszédet Isten és ember között. Néhány költeményében jelentést hordozó tárgyak, természeti jelenségek közvetítését használja föl személyes élményének kifejezésére. Verseinek személytelen beszédmódjában csupán a szemlélődéskor bekövetkezett csend ad valamilyen létjelet. Redukált költői közléseinek egyéni szimbolikája, a csönd pillanatainak titka teszi a Téltemető verseit szűkszavúságukban is sokatmondóvá, főleg azok a versek adnak bizonyságot a hitéről, melyekben a belső csendet keresi. A rövid versek a próza egyszerűségével hatnak, mégis a pillanatnyi jelenségek mögött misztikus jelentések húzódnak meg. Az emberi pszichikumot közvetítő táj sejtelmes ragyogása az isteni fény metaforikussága hatja át líráját. Jó néhány versszöveg metafizikai-transzcendens sugallata adja a metaforák biblikus jelentését. A jelenségek metafizikája újszövetségi történetté transzformálódik. Rónay lírai számvetése nemcsak szembenézés a halál lehetőségével, hanem az égi rendelés felismerése is. A létezésben azt ragadja meg, ami a léten túlmutat: Korom szitál. Látványos kárhozat nem sistereg, szikrázó menny se tárul. De ha irgalmad harmadnapja virrad, megváltod talán szürke poklainkat. (Korom) Épp a megváltásba vetett hit, a Harmadnapon-poétikája kapcsolja Rónayt legközvetlenebbül Pilinszkyhez, de míg a Pilinszky-líra a tárgyak metafizikája, a Rónayköltészet a természeti jelenségek rezdüléseiben rejlő metafizikus sugallat. Pilinszkynél a csönd legtöbbször a hallgatás, a jel hangzó oldalát nélkülöző állapot. Rónay György költészetében az artikulált csönd, a hangzás jelöltsége áll ellentétben annak fogalmi némaságával. Az enyhet nyújtó csend metafizikai-ontológiai többletet ad Martirium című versének is. A vers komor színei, majd fellobbanó tűzfényei, a néma fekete varjak, a „fák fekete csontvázai” mind halálközeli élményt kifejező metaforák. Mégis a hirtelen ragyogás, „az engesztelés gyantaillatát” árasztó fenyves valami léten túli bizonyosságot sugall. A transzcendens titok megsejtésekor beáll a kommunikációs csönd. A kimondhatatlan isteni fenséget, „az engesztelés gyantaillatát” csak a lélek érezheti, így válik Isten csendje az emberi beszédnél tökéletesebbé: 7

Rónay György, Lírai önarckép = Uő., Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, i.m., 105-106. Idézi Szabó Ferenc, Szavak forrása csend műfordításkötetének bevezetőjében, Róma, Ugo Detti nyomdája, 1985, 7. 8

10

Varjak húznak a csöndben, károgás nélkül, feketén…. A fák fekete csontvázai némán, emelt karral égnek a tűzben. Aztán a hidegkék homályban Ontani kezdik a fenyők Az engesztelés gyantaillatát. Rónay György intellektuális lírikus, aki meggyőződéssel tekint a léten túli világra. Tömör, személytelennek tűnő költői megnyilatkozásaiban rejlő figyelmeztetés lételméleti realitás is egyben. Az infarktus félálmai közepette is tolmácsolja a lírai én külső és belső élményeit, a betegség fölismeréseit, az elmúlás sejtelmét, a lélek belső csendjét, miközben meggyőződéssel tekint a léten túli világra. Tájak változása című versében olvashatjuk: „minden ugyanaz maradt: az élet higgadt szivverése, a csontokban a készülő halál, a közelitő tél, belül a csönd, s a mindennél erősebb béke és bizalom”. Pierre Emmanuel művészetelméleti írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy „a zaj megöli a belső csendet, lehetetlenné teszi az eszmélődést. [...] A művészet küzdelem a szennyeződés ellen, erőfeszítés, hogy életet adjon a csendnek”.9 Csak a végtelen belső csönd viheti az embert közel Istenhez. Rónay költészetében a csönd a művészet forrása. Lírájának transzcendenciaélménye a csend-metafora áttételével, a belső beszéddel, az egzisztenciális megértés telítettségével érvényesül. A keresztény-humanista szellem, a tájak sejtelmes transzcendenciája, Isten csendjében való engesztelődés néhány lírai remekművében a csöndalakzat transzverbális jelentésével, ontológiai áttetszőségével jut kifejezésre. A megértés folyamatában nem a teljes elhallgatásról, a közlés minimumáról vagy a nyelv teljes kiiktatásáról van szó, - Rónay transzcendens költészetének lényege az átmenetiség a csönd kimondása és a kimondhatatlan rejtélyessége között, így jut el a látható jelenségek misztikájából a láthatatlan végtelenségbe. Kaszap István utolsó szavai, az „Odafönn találkozunk!”- bizonyossága egybecseng Rónay György transzcendens verseinek élményvilágával, költői hitvallásával: „Érzésem és meggyőződésem szerint az irodalomnak egészen magas metafizikai feladatai vannak, helyesebben az igazi irodalom metafizika, létmagyarázat, megragadása a lényegnek [...] a lét titkainak és az univerzálisnak. A magyar irodalom [...] vallomás arról, hogyan állunk szemben a végső dolgokkal, élettel, halállal, Istennel, mítoszaink és misztériumaink legvégső principiumával”.10

9

Idézi Szabó Ferenc, Szavak forrása csend, i. m., 15. Rónay György, Cím nélküli válasz Kézai Simonnak, Vigilia, 1938 /4., 239.

10

11

Felnőtt kategória II. díj:

Nagy Zoltán:

Végjáték Úgy látszik épp időben érkeztem. A falon kattogó óra mutatói egyszerre érik el a tizenkettest. Dél van. Odakintről tompán szűrődik be a harangszó, éppen csak túlnőve az eső állandó zúgásán. A nehéz kórházszagú szoba nyomasztó zöld falaival zordan borul fölém, mikor belépek. Mást talán émelyítene ez a közeg, én már megszoktam. A helység közepén, neoncsövek fehér fényében egy öreg hölgy fekszik, nehezen lélegzik, nyög, komoly fájdalmai lehetnek. Talán már nincs is teljesen magánál. Hozzá jöttem, de úgy tűnik, észre sem vesz. Szó nélkül elsétálok az ágya mellett, és kényelembe helyezem magam egy széken. Türelemmel várok. Nem telik el sok idő, mikor újabb látogatók érkeznek. Ültőmből jól látom a bejárat előtt gyülekező kis társaságot. Egy negyven körüli, szőkére festett nő, egy hasonló korú bajuszos férfi és egy ártatlan tekintetű, megszeppent, tíz év körüli kislány. Egyelőre nem jönnek be. Csak a nő vet sűrűn aggodalmas pillantásokat a szoba felé. Látszik rajta, hogy nagyon meg van rémülve. Egy fehér köpenyes férfi lép hozzájuk, valószínűleg az osztályvezető főorvos. Tehát rá vártak. Váltanak néhány szót. Halkan beszélnek, szinte suttognak, semmit nem hallok belőle, még is van egy mindent megmagyarázó, félreérthetetlen momentum. Az orvos szomorúan megrázza a fejét, biccent, majd gyorsan elsiet. A nő kétségbeesetten kapja arca elé kezeit, ha a férje nem ugrik mellé, hogy támogassa, talán el is ájul. Ők még nem tudták… Több perc is eltelik, mire összeszedik magukat és bejönnek. Arcukról leradírozták az előbbi kétségbeesés és szomorúság árnyait, némán felsorakoznak az ágy mellett. Úgy tesznek, mintha ott sem lennék, tudomást sem vesznek rólam. Szomorú sóhajjal csóválom meg a fejem. Úgy néznek az öreg hölgyre, akár a ravatalon egy halottra. Pedig él még, harcol még minden korty levegőért, minden szívdobbanásért makacs kitartással. Valamit nyöszörög, talán üdvözölni akarja a látogatókat, vagy csak fájdalmai késztetik a hangok kiadására, nem tudni. - Itt vagyunk, anya. - szól halkan a nő, és próbálna a haldoklóra mosolyogni, ám ajkai nem engedelmeskednek, egyszerre indulnának fölfelé és görbülnének alá, így nem is keletkezhet más, csak valami groteszk ajakremegés melyet lassan elmos az aláhulló könnyek néma folyama. Édesanyja szemei nyitva vannak, néz, még ha nem is egyenesen rá, s talán már nem is ebbe a világba. Mégsem akar könnytengerrel, fájdalommal szemében ránézni. Elfordítja fejét, látszik; mindegy merre, csak el. Időt akar nyerni, hogy egy kicsit összeszedje magát. Tekintete végül az ágy mellett álló gépezeten pihen meg, mely monitorára pontos ütemben rajzolja fel újra és újra az élet domborzati térképét. Érdekes masina. Minden egyes pittyegése magát az életet jelzi, mintha azt mondaná: pitty, pitty, még él, még él, mégis az emberben furcsamód valami rossz érzést kelt. Akár egy óra másodpercmutatója, amely visszafelé számol, minden újabb jelzéssel ellopva egy pillanatot a haldokló életéből. - A nagymama meg fog halni?- töri meg a fájdalomtól feszülő csendet a gyermek, ki még talán nincs is teljesen tisztában az események súlyával, mégis ártatlan kis lelke mélyén érzi a 12

közeledő szörnyűséget. Csak kapaszkodik ott, a rácsos ágy szélébe, s az ő szemeiben is könnyek kezdenek gyülekezni. - Dehogy…- szól a férfi olyan érőtlen, bizonytalan hangon, hogy talán mindenkinek jobb lett volna, ha csendben marad. - Nem kellett volna idehozni. Túl kicsi még, nem… nem szabadna ilyet látnia. - fordul vissza a nő lassan - Kérlek, vidd ki. - Persze, drágám. – az apa keze lassan a gyermek vállára simul. – Gyere kincsem, hagyjuk az anyut és a nagymamát beszélgetni. Azzal elindulnak kifelé, ám alig tesznek néhány lépést, mikor az ajtóban megjelenik egy mogorva képű öregúr. Ráncos, cserzett bőrű, apró, görbe ember. Mikor becsoszog, látni lehet rajta, bottal kellene járnia rég. Hogy miért nem teszi, ki tudja? Talán a világ elől titkolja gyengeségét. Nem köszön, csak biccent a bent lévőknek, miközben az ágyhoz poroszkál. - Hát eljöttél?- kérdi a nő csodálkozva. Ebben a meglepődöttségben valahol egészen mélyen az öröm apró szikrája pattan ki, de hamar ki is alszik a körülmények fájdalmas pillanataiban. - Anya, ki ez a bácsi?- kérdezi a gyerek, miközben félve pillant a zord öregúrra. - A… a nagypapa, drágám. - jön a válasz, de a hang elcsuklik a torokba szaladó gombóctól. – De most menjetek. - Szia mama. – int búcsút szomorúan a lányka, még nem sejti, örökre. - Már tíz éves- kezdi a nő, miközben az ajtófordulóban eltűnő kislányról az öreg férfira vándorol tekintete. - Jó kislány. És okos. A férfi némán bólint, nem szól, csak nézi az ágyon fekvőt. - Örülök, hogy eljöttél. Az orvos szerint… - kezdene bele, de hirtelen eszébe jut, hogy talán édesanyja még hallhatja, értheti e szavakat, inkább elhallgat. Pedig nem hall az már semmit, talán angyalok játszanak égi szerenádot füleiben. Az öreg komoran morran egyet, jelezve, hogy nincs szükség semmiféle szóra. Valóban nincs. Vén szemei a nyögő- haldokló asszonyt fürkészik. Mennyi, mennyi minden alakulhatott volna másképp. Sokkal szebben… De ez már a végjáték, a lezárás, és bizony nem lehet boldog, gondtalan befejezése szürke kis életüknek. Nincs már lehetőség megbánásra, javításra. A színész eljátszotta szerepét, és most várja, hogy a zenekar az utolsó szólamhoz érjen, és a fekete függöny végre aláhulljon. Az öregúr remegő ujjakkal fogja tenyerébe az asszony hideg kezét. Nézi, talán szólni akar, de nem bír. Könnyek gyűlnek lassan szemében, látszik rajta, hogy küzd velük, harcol a felszínre kívánkozó érzelmek ellen. Harcol velük, mint egész életében, de most először, talán valóban először; veszít. Hirtelen olyan erős zokogás fogja el, hogy apró teste egészen belerázkódik. - Sajnálom! Bocsáss meg! Bocsáss meg, kérlek!- zihálja elfúló hangon. Úgy sír, akár egy gyermek, ahogyan eddig még sohasem. Az idős hölgy üveges tekintetébe, még ha csak egy pillanatra is, visszaköltözik az élet, ránéz a zokogó férfira. Őszintén elmosolyodom. Hát erre vártál? Hát ezért küszködtél egy életen át, és dacoltál a halállal is? Te győztél. Ha hatalmas áron is, de sikerült! Oldalra fordítja fejét, egyenesen felém. - Na végre, hát észrevettél? Kikászálódok a székből, és kedvesen mosolyogva az ágyhoz lépek. - Győztél! Sikerült!- szólok halk, megnyugtató hangon, miközben le sem veszem róla a szemem. A tekintetében valami egészen tiszta, földöntúli boldogság párája lebeg. Együttérző mosollyal simítom meg öreg, ráncos arcát. Érintésem nyomán a csipogó gép hosszú, szívszorító sípolásba kezd… Indulnunk kell… 13

Felnőtt kategória III. díj:

Mesicsné Vágvölgyi Beáta:

Odafönn találkozunk - Nagyanyám emlékére Elzárta a rádiót. Körülnézett. Minden a helyén. Elgondolkodva oldotta meg a kötényét, levette, majd fölakasztotta a kredencajtó belső felébe vert szögre. „Odafönn találkozunk.” Ha úgy lenne… Régóta nem hitt már semmi földön túli dologban. De most valahogy megmaradt a fejében ez a mondat. Szerette munka közben hallgatni a rádiót, jó hangosan persze, mert a hallása már nem volt a régi. Mindenevő volt: a rádiójátékoktól az ismeretterjesztő műsorokig, a riportoktól a vetélkedőkig mindent meghallgatott és mindenről volt véleménye. Az iménti adás egy fiatalemberről szólt. Pontosabban egy olyan fiúról, aki majdnem egyidős lett volna vele, ha nem hal meg sok-sok évvel ezelőtt, még egészen fiatalon. Odafönn találkozunk. Ez volt a fiú utolsó üzenete, utolsó mondata szülei, barátai felé és a műsorban hallottak alapján kétségkívül hitt is abban, amit üzent. De ő már nem olyan fiatal, sőt! Megedzette az élet, megkínozta, megnyomorgatta. Ő már nem hisz a dajkamesékben. Ez az élet van, nincs semmi más. Meghalunk, a szívünk megszűnik dobogni, az agyunk nem gondolkodik többé, a testünk elrothad, elporlik. Hiszen saját szemével látta annak idején a nagyapját, amikor egy friss temetés miatt kibontották a sírt és az ángya könyörgésére kinyitották a deszkakoporsót. Ahogy levegő érte, az öreg dús szakálla egy pillanat alatt összeesett, porrá vált. A test meg… Az a test nem lesz már élő soha többé, ugyan hogy lehetne feltámadás! Meghalunk és ezzel vége. Nincs tovább. Jól is van ez így. Úgyis olyan fáradt. Jó tudni, hogy egyszer vége lesz. És ha mégis? „Odafönn találkozunk.” Ha lenne Túlvilág… Ki mindenkivel találkozna…? Először az ura jutott eszébe. Több, mint 30 éve halott már. „Holtomiglan vagy holtáiglan hűtlenül el nem hagyom.” „Ígérd meg, hallod? Esküdj meg, hogy a halálom után sem leszel más férfié! Megfordulok a síromban, ha énutánam más fekszik a hitvesi ágyunkba!” Hát nem. Ha találkoznának, ő nem olvashatna semmit a szemére. Megtartotta az esküt. Mindkettőt. Aztán eszébe jutottak a szülei. Velük nem lenne jó találkozni. Vagy talán mégis. Megkérdezné mondjuk az édesanyjától, hogy ugyan mit vétett ellene, hogy sohase szerette, hogy már a nevét is az elhalt nővéréét kapta, mert majdcsak elviszi a halott magával és aztán később is, egész életében úgy bánt vele, mintha mostohagyereke lett volna. Vagy megkérdezné az édesapját, hogy ugyan miért fájt volna neki annyira, ha ő tanulhat, nem került volna egy fillérjébe, megmondta a tiszteletes úr: „Az egyház még leánygyermeket nem taníttatott, de ez az Erzsike olyan okos, olyan eszes, hogy ha az ácsmester úr beleegyezik…” Nem egyezett bele. „Ne legyen az én gyerekem okosabb, mint én vagyok!” Hát ezt mindenképpen megkérdezné tőle. Keserű lett a szája íze. Nem, nem gondol tovább erre. Úgyis butaság az egész. Inkább átgondolja még egyszer a teendőket. Szerencsére már majdnem mindennel kész van. Még jó, hogy volt segítsége. A legkisebb unokája ment el hozzá segíteni, hiába, nem fiatal már, egyedül sokkal nehezebben boldogul. De így együtt jó hangulatban, lendületesen elvégeztek mindent. A hús megsült, a levesnek való előkészítve – azt majd holnap frissen, a húsleves nem jó másnaposan –, a krumpli, párolt káposzta már a spájzban, a hókifli meg konyharuhával letakarva az asztal sarkán. Igen, így egész könnyen elkészültek. És közben jót beszélgettek, sőt valahogy úgy alakult, hogy rengeteget nevettek is. Nem is tudja, mi ütött belé, szinte fergeteges jókedve volt egész nap. De hát miért is szomorkodna, hisz ő lesz holnap az 14

ünnepelt. Elmosolyodott. Igen, holnap őt ünneplik. 81 év! Soha nem gondolta volna, hogy ennyit megér! És nem is vágyott soha ilyen hosszú életre. (Azt szokta mondani, ha valakinek rosszat akar, akkor azt kívánja neki, érje meg a 90. évét is!) 81 év! Hát az nem kevés. Érezte a csontjaiban, izületeiben. Nem olyan friss, fürge már, mint ifjabb korában. De még mindig többet bír, mint sok más fiatal! Fáj itt, fáj ott, nyögdécsel is egy kicsit, de azért ellátja magát, sőt! Hát most is vendégül látja az egész nagy családot! Eljönnek mind az unokák. A nagylány direkt miatta jön haza Pestről, a másiknak meg már talán vizsgaidőszaka van, de szakít egy kis időt a nagyanyja születésnapjára. Most jut eszébe, hiszen a kicsik pár nap múlva kezdik az érettségit! Azért azt mondták, akkor is jönnek, nem hagyják ki a jó ebédet a mamánál! És talán a dédunokák is eljönnek az apjukkal – a legidősebb unokájával –, talán most, az ünnepre való tekintettel egy picit ő is megdajkálhatja a legkisebbet! Megint mosolygott. Igaz, volt sok fájdalom, bánat az életében, de a család, az unokái szeretete sok mindenért kárpótolja. Nekik talán egy kicsit hiányozni fog, ha örökre elmegy. De persze nem nagyon, hisz élik már az önálló életüket. Remélte, sohasem fog rájuk szorulni – megborzongott a gondolattól, hogy bárkinek terhére legyen. Olyan sok már nem lehet hátra, hiszen holnap már 81 lesz… Milyen lehet a halál? Valahogy nehéz elképzelni, hogy egyik pillanatban még gondolkodik, érez, a következőben minden, ami az életet jellemzi, eltűnik a semmiben. Mennyivel könnyebb lenne azt gondolni, hogy a halál után is tovább él az ember. Esetleg valami testen kívüli dolog megmaradhat… Hiszen azt be kell ismernie, hogy a lélek nincs a testhez kötve. Ő ne tudná, milyen messze járhat az ember a testétől gondolatban? Mi van, ha a gondolathoz nem is kell a test valójában? Lehet, hogy igazat beszélt az a korán elhunyt fiatalember? Odafönn találkozunk? Hirtelen egy tündéri kislányarc tűnt föl előtte. „Nammama! Én ittettem kukolitát, beletetem dákba!” Mosolygós, szőke fürtös kislány. A nagyobbik fia elsőszülöttje. Hogy várták, hol csüggedve, hol bizakodva és milyen boldogok voltak, amikor végre megérkezett! Az sem számított már akkor, hogy nem „gyerek”, csak leány! Milyen kedves volt, okos, eleven! Az ő apró teste is régóta ott nyugszik már a temetőben! Micsoda fájdalom volt! És a fiának?! Azt hitte, nem éli túl! Egy szülőnek se szabadna eltemetni a gyermekét! Hiszen már ő is eltemette! Azóta már ő is eltemette, pont ezt a gyerekét, az idősebbik fiát, akiért azon a decemberi temetésen úgy aggódott! Nem akkor, majdnem 20 évvel később, élete virágjában ment el. Hogy ostorozta akkor az Eget: Miért nem őt, az öreget veszi magához, miért az megy el, akinek még dolga volna az életben, aki árvát hagy maga után, aki erős, tettrekész, fiatal…?! Rettenetes dolog volt a sírja mellett állni. És rettenetes volt látni a síró gyerekeket, az unokáit, és a menyét, akivel olyan nehezen szokták meg egymást, de akit akkor a saját fájdalma mellett őszintén szánt. Úgy érezte, újra átéli azt a szörnyű délutánt, hallja a göröngyök koppanását a koporsón… „Én vagyok a Feltámadás és az Élet!” Le kellett ülnie. Nehezen kapott levegőt. Meg kell nyugodnia, fájdalmas emlékeknek engedett utat, de tovább kell lépni, holnap szülinap, jön a család, jönnek az élők, arra kell gondolni, hogy milyen jó lesz, hogy itt lesznek, jót esznek, beszélgetnek, nevetnek… Kicsit összeszedte magát. Lassan kiballagott az udvarra, becsukta a tyúkokat (beültek már mind a helyükre), vizet adott a kutyának, aztán visszament a házba. A konyhaasztalon megigazította a terítőt, felhúzta az órát, leengedte a redőnyt az első szoba ablakán. Leült újra. Nagyon megviselték az emlékek. Valahogy nem jött vissza az a délelőtti jókedv. Persze az már szinte túlzás is volt, olyan nem teljesen normális. Mint amikor az ember a vesztét érzi. Ettől egy kicsit megijedt. Lehetséges volna? Valahogy tényleg nem tudja rendesen teleszívni a tüdejét levegővel. Butaság! Csak felizgatta az emlékezés, elmúlik. Ül még egy negyedórát, aztán lefekszik, a levest holnap korán fel kell tenni, hogy elkészüljön, mire ideérnek a vendégek! 15

Letelt a negyedóra, fél is, de nem érezte jobban magát. A születésnapja az oka mindennek, biztosan attól került ilyen érzelgős hangulatba. Meg a rádióműsor. „Odafönn találkozunk!” Nahát, hogy beült az agyába! Lehet, hogy hamarosan kiderül? Áh! Összeszedte magát. Átmegy a szomszédba. Még jó, hogy a kisebbik fiáék ilyen közel laknak. Nagyon nehezen megy, minden lépésnél meg kell pihenni. Rendben van, hogy nem sokat jár gyalog, azért van a bicikli, ha nem ül föl rá, hát tolja, arra támaszkodva menni is könnyebb, de ez azért túlzás! Végre elért a kertkapuig. A házban még égett a villany. Becsöngetett. Eltelt pár perc, mire a menye megjelent az ajtóban „Maga az, anyuka? Baj van?” Még megfordult a fejében, hogy letagadja, azt mondja, csak átnézett, de a mondathoz a levegőt olyan nehezen vette, hogy hiába mondott volna mást a szavaival. Pillanatok múlva a fia is ott volt, nincs semmi baj, azt mondta, mindjárt hívják az orvost, az majd ad egy injekciót és minden rendben lesz. Volt már ilyen, egy kis vízhajtó és már alhat is, késő van, ideje már. Hagyta magát hazakísérni. Hamarosan a menye is megjött a hírrel, az orvos betegnél van, de amint visszaér, kijön. Leültek mindhárman. Az óra hangosan ketyegett. Hallgattak. Lehet, hogy nem éri meg a 81-et? Lehet, hogy hamarosan tényleg találkozik azokkal, akiket ma délután elé tárt az emlékezete? Vagy csak egyszerűen megszűnik létezni? Az idő lelassult. Mintha valaki visszafogná az óramutatókat. Jöhetne már az orvos. Látja a fia és a menye arcán az aggodalmat. Nem, nem aggódnak nagyon, nem gondolnak semmi végzetesre. Lehet, hogy nem az idő lassú, hanem a gondolatai gyorsak? Azt mondják, az ember halála előtt az agy lepergeti az élete filmjét. Ő nem is emlékszik mindenre. Csak néhány kép jut eszébe. Kislánykorából az a pohár a küszöbön a sósavval. A testvérei. Az anyja, apja arca. Az a ló a szomszéd utcából. Aztán a lánykora emlékei, az udvarlók (nahát, tényleg, a kis Kovács is meg akarta kérni!), az ura, még legénykorában. Az esküvő, az ipa-napa haragja. Az ura dalolása (micsoda hangja volt!). A gyerekek születése, a háború, éhezés, félelem… Megjött az orvos. Vizsgálja. Valamit mond is. Nem érti, elkalandozik a figyelme. Az emlékek tovább jönnek, egyik a másik után: arcok, mosolyok, tekintetek, veszekedések, békülés… Hát ez lenne az? Egy pillanatra visszakapcsolódott a valóságba. A fia arcát nézte. Már nem aggódó: retteg. Iszonyúan fél valamitől. És akkor az agya, a mindig olyan megbízható agya összerakta a mozaikdarabkákat. Igen, ez az. Már világosan látja, tudja: itt a vége. De valami még hiányzik. Hol lehet a hiányzó darabka? Keresgél a tudata mélyén, olyan sok emlék előjött ma, talán azok között van. Vagy nem a régmúlt emléke, valami újabb, friss? Megvan! Megvan az utolsó darab is. A helyére illeszti. Érdekes, ettől valahogy az egész kép megváltozott! Szép lett, letisztult, határozott. A fiára nézett és megsimogatta – már csak a tekintetével – utoljára: Ne sírj, kisfiam! Odafönn találkozunk!

16

Felnőtt kategória III. díj:

György-Halmi Bettina:

Odafönn találkozunk – Történet Veronikáról „Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” (Zsoltárok 30:12-13) Február vége volt. A téli nap halványan mosolygott rám, ahogy a földből előtörő krókuszokat néztem. Arra gondoltam, hogy koraiak. Túl koraiak. Napsütés és nyíló krókuszok február derekán – bizakodó voltam. Talán ma. Milyen szép lenne: napsütésben és nyíló krókuszok szegélyezte úton menne haza. Aztán holnap lett és vasárnap. Későn érkeztem, négy órakor. A nappalos nővér unott arccal rendezgette a betegdokumentációt. Hát te, kérdezte. Felemeltem a foltos Bibliámat. Konfirmációi ajándék. Lassan tíz éves. „Menjél csak. Akkor kicsit később viszem neki a morfiumot.” Szemei csukva voltak, amikor a szobába léptem. Halványan és fehéren feküdt. Nagyon távol napsütéstől és krókuszoktól. Két napja még az apróvirágos pizsamájában volt, most a kórházi hálóing takarta el a törékenységét. Megpusziltam a homlokát. Gyere, ülj ide mellém, és kezével erőtlenül simított végig a matracon. Nem szabad, de azért csak ülj ide, mosolygott. Aztán: „Becsukom a szememet, de figyelek. Olvass csak, figyelek.” És én olvastam. Pál apostol korinthusiakhoz írt levelét. Percek óta lebegett a csönd közöttünk. Akkor kinyitotta a szemeit. Szomorú volt és merő fájdalom. El kellene kezdenünk Jób könyvét. Mosolyogni próbált, de csak erőtlen grimaszra futotta. Szomorú voltam és merő fájdalom. És nem akartam Jób könyvét olvasni. Megpusziltam a homlokát. Holnap reggel jövök, sóhajtottam, találkozunk. Újra becsukta a szemét, úgy lehelte a szavakat: remélem, nem. Majd a mondat, a már hetek óta ismételt mondat: nem tudom, meddig tart még!? Imádkozz, hogy ne sokáig… Aztán hazasétáltam a krókuszos úton. Ha az ember halálos betegek között mozog, hamar megtanul a saját kívánsága ellen imádkozni. A szívem azt vágyta, hogy tudjuk befejezni a páli levelet. Azt akartam, hogy mindig legyen egy újabb holnapja. Mindig csak egy, de legyen. Este mégis térdre ereszkedtem, és kértem az Úrtól, hogy vigye őt haza. Vigye haza és ne tartson tovább. Pár napig még volt holnapja. Aztán csak csöndje lett. Csöndje és szürkesége lett. Február volt és napsütés. Nyíló krókuszok és szökőév. Elindult. Tíz óra volt. Az osztályon mozdulni se lehetett a betegektől. Két kórlap között a nővér a fülembe súgta: ha el akarsz köszönni tőle, most menj be. Én mentem. Küzdött. Küzdött minden egyes lélegzetvételért. Mellei zihálva emelkedtek fel, le, fel, le. Sokáig néztem. Sokáig és még tovább. Mozdulatlanul néztem. Bénultan néztem. És pöröltem Istennel. Ezért imádkoztam hetek óta? Ezért a küzdelemért? Ezekért a ziháló mellekért? Ezért a halálért imádkoztam hetek óta? Aztán az alkudozás. Az, hogy én nem így gondoltam. Én úgy gondoltam, hogy majd szépen elalszik. Én úgy gondoltam, hogy legalább azokban az utolsó percekben nem fog fájni. Hogy Veronika az utolsó percekben győzelmet hozó lesz. Győzelmet hozó. Veronika. Elköszöntünk. Hangok és szavak nélkül köszöntünk el. Csak az érzések és érintések titkos nyelvén vettem búcsút tőle. 17

Haldoklik. Most tényleg és igazán haldoklik. A szíve egyre ritkábban és egyre gyengébben üt. Üt. Üt. Üt. Aztán egyszer már nem üt. Veronika hazament, mondja a nővér. Sír. Mindenki sír. Kollektív sírás az osztályon. Sírnak, mert olyan fiatal volt. Sírnak, mert olyan szép volt. Sírnak, mert olyan kedves volt. Veronika másodpercek alatt múlt idő lett. Sírok én is. Szökőév van. Február 29. és dél. Sírok. Könnyeim megállíthatatlanul hullanak a grízes tésztámra. Dél van. Szökőév. Hát hogyan fogunk így az évfordulójára emlékezni? Isten bölcs. Újra megmutatta. Szorongatom a Bibliát. A félbehagyott páli levélre gondolok. Arra, hogy egyedül kell befejeznem. Nézd meg, olyan szép, mondja a nővér. Szép, sóhajtom. Szép, sóhajtja. Elindulok. Arra gondolok, hogy nem lesz szép. Tudom, mert láttam, hogy a hullák nem szépek. Az ajtóban megtorpanok. Kiszűrődik a halk nyöszörgés. Csak az anyák tudnak így sírni. A karjaimra libabőrt pöttyöz a félelem. Félek, mert nem lesz szép. A hullák nem szépek. Bemegyek. Nagy ágy, rajta apró halom. Ha nem tudná a szemem, milyen látványt kell keresnie, talán észre se venném, olyan apró. Nézd meg, milyen szép, mondja az anyai nyöszörgés, és felemeli a testről a kórházi lepedőt. A vér dübörög a fülemben. A szívem kitörni készül a mellkasomból. Hát nem tudod? Hát nem tudjátok, hogy a hullák nem szépek? Bámulok. Félek. Szeretnél kettesben maradni vele? – kérdezi az anyai nyöszörgés. Nem akarok! Nem akarok! A szívem kitörni készül a mellkasomból. Igen, bólintok. Most az ajtó másik feléről szűrődik a fájdalmas nyöszörgés. Kívülről látom magam. Félek. Nem vagyok ura a mozdulataimnak. Egy széket az ágy mellé húzok. Bámulom a kórházi lepedővel takart halmot. Apró. Olyan apró, hogy szinte nincs is. Aztán becsukom a szemem. Olyan erősen szorítom össze, hogy a szemhéjamon fényvillámok cikáznak. És szorítom, és szorítom, és Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… buknak ki számon a szavak. És akkor megtörténik. Nézem az apró halmot. Olyan apró, hogy szinte nincs is. Hiszen ő nincs is. Igazán nincs. Nézem, nézem, de nem látom Veronikát. A halom az ágyon nem ő. A halom csak a test. Romlandó és mulandó. A hullák nem szépek. Veronika szép. És ő hazament. Az Úrnál van. Ahogy a szívverésem rendeződik, az Úr kezét érzem a lelkemen. Megsimogat és megerősít: a test az ágyon nem a barátnőm. Nem a barátnőm, aki úgy várta a Mennyországot. Félt a sötétben, és úgy várta a Mennyországot. Mert ott nincs sötét. Próbáltuk sokszor elképzelni a drágakövekből kirakott falakat. Próbáltuk egymást meggyőzni arról, hogy biztosan a Mennyben is lesz virágoskertünk. Tulipánokkal, jácintokkal és krókuszokkal, természetesen. A Menny a lehető legszebb hely. És a lehető legszebb hely igen nehezen elképzelhető tulipánok, jácintok és krókuszok nélkül. És sosem fogunk félni a sötétben. Soha többé nem kell félnünk a sötétben. Mert félelem sem lesz. Nézem a testet. Valami történik velem. Mélyen megráz. Egyszeriben minden a helyére kerül. A megismerkedésünk célja, rövid barátságunk, a sok nevetés és elmélkedés és a Biblia. Mosolygok. Mosolygok, mert eszembe jut, hogy a hetek óta tartó agónia alatt egyszer könnyezett. Elmeséltem, hogy a hétvégén menyasszonyiruha-próbán voltam. Ugye igazi hercegnő leszel? Egy menyasszonynak igazi hercegnőnek kell lennie, mondta, és megfogta a kezem. Persze, máshogy el sem tudom képzelni, válaszoltam, és kicsit erősebben fogtam a kezét. De ígérj meg valamit, mondtam. Ígérd meg, hogy július 14-én széthajtod a kertedben a liliomaidat, és lenézel ránk. Ígérd meg, hogy ott leszel velem. Akkor könnyezett. Egyszer a hetekig tartó agónia alatt. Isten bölcs. Újra megmutatta. Sok hullát kellett látnom, hogy észrevegyem: az csak a test. Romlandó és mulandó. A hullák nem szépek. Lélek nélkül már nem szépek. Ezt tanította nekem az Úr barátnőm agóniája alatt. És amikor ezt felismertem, élő hittel ajándékozott meg engem az Úr. „Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. 18

Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” (Zsoltárok 30:1213). Egy délután feltűnően csöndes volt. Mire gondolsz, kérdeztem. Arra, hogy milyen kár, hogy csak most ismertelek meg. Olyan jó barátnők lettünk. Mosolygott a szívem. Kimondta azt, amire napok óta gondoltam. Aztán megfogta a kezem, és azt mondta: jajj, milyen buta vagyok, hiszen majd találkozunk. Barátnőm, üzenem: Odafönt találkozunk!

19

Felnőtt kategória III. díj:

Dr. T. Bukovszky Magdolna:

V E N E R A B I L I S 11 [Novella tiszteletreméltó Kaszap István tornászbajnok, jezsuita novícius emlékre] A fiúk korláton dolgoztak. Egyszerű tornaterem, agyonhasznált szőnyegek, felújított de biztonságos sportszerek. Tisztaság, rend mindenütt. A fehérvári ciszterciek csapata készül az idei megmérettetésre. A versenyig már nem sok idő van hátra, a gyakorlatokon viszont mindig van mit csiszolni. Oldalbeugrás kézállással, fordulásdobás, vállállás, átfordulás, támaszba lendülés, léghenger, lábhenger, erőkézállás terpesztett lábakkal, átfogás, guggoló kiugrás. Már vagy tizedszer csinálta Pista, a már-már tökéletes gyakorlatot, de újra meg úja elölről kezdte. - Pista, ez már elég jó, pihenjen egy keveset! - Nem vagyok fáradt tanár úr és mindig úgy érzem, van mit javítani; de szusszanok egyet, ha így látja jónak. Ezzel leült a szőnyegre a szer mellé, a csapat társai közé. - Te Pista, te meg vagy buggyanva, mit hajszolod magad? Te vagy a legjobb köztünk, és mégis szüntelenül megújrázod a gyakorlatodat. Én nem értelek? Miért? - Bandikám, magam sem tudom, mi űz hajt, de úgy érzem még lehet ennél jobb, tökéletesebb is ez a fránya korlát gyakorlat. És, hogy én lennék a legjobb? Ugyan már! Látod például a támasz, léghenger és lábhenger, utána az erőkézállás, még mindig nem elég könnyed, nem elég elegáns. Szóval van még mit javítani. Szerintem. Meg tudod, ez nekem egyáltalán nem teher. Élvezem minden percét a tornának. - Ez utóbbit értem, én is szeretek edzeni, de ezért mértékkel ezt is nem gondolod? - Szerinted én túlzásba estem? - Ezt nem mondtam, mert én azt nem tudom. De látod, már a tanár úr szerint is szünetet kell tartanod, meg hogy jó a gyakorlatod. - Bár csak nekem mondaná, hogy jó vagyok, bárcsak én is olyan sikeres lehetnék, mint te Pista, - szól most közbe Árpi. - Siker? Az semmi! Árpikám, ne sikeres akarj lenni, hanem értékes ember! A sport csak egy eszköz, hogy azzá légy! - egészen szelíden mondja ezt Pista; és a fiúk ezen el-el gondolkodnak. Kaszap Pistának nagy a tekintélye társai közt, ha ő valami mond, arra bizony oda figyelnek mindnyájan. - Szercsere! - hangzik ebben a pillanatban a tanár úr szava. És a fiuk forognak. Pistáéknak most a nyújtó van soron. Pistának ez a kedvenc szere. A sok forgás-pörgés olyan, mint a repülés. Ez alatt teljesen szabadon szárnyal nem csak test, de lélek is. Milyen nagyszerű a sport, mennyi örömet ád. Az erőfeszítés, a gyakorlás is öröm. Pista már fenn a szeren dolgozik. Haskelep után, óriás körök, kétszer háromszor, fordulás, váltás, kézállás; jönne a leugrás, de Pista megint ismétel, kézállás után újra óriás köröz. És száll, mosolyogva. Majd végül leugrik. - Te jössz, öregem! Szól oda egyik csapattársának. - Te Pista, mire gondolsz mikor fenn vagy a nyújtón? - kérdi amaz, miközben odalép a szer mellé. Pista meghökken. - Miért kérded? - kérdez vissza s közben arra gondol, hogy ezt a kérdést ő soha nem tette föl önmagának.

11

Tiszteletreméltó; a szentté avatási eljárásban az első megkapható fokozat, utána „boldog”, majd végül: „szent”.

20

- Hát csak azért, mert olyan földön túli mosoly volt az arcodon. Mintha ez neked nem is lenne nehéz? - Mosolyogtam volna? Lehet. Mert amikor tornázom, maradéktalanul boldog vagyok. Érted? Még soha nem fogalmaztam meg, de ha már kérdezted, azt gondolom, a sport azon belül is torna, Isten ajándéka számomra. Fenn a szeren, ég és föld között, repülök, mintha a lelkem szárnyalna. Annyira jó, hogy rátaláltam, erre a nekem készített ajándékra. Tudod Gyurka, Isten mindenkinek készít valami személyre szabottat. Ez mindenkinek más és más. Az adományok különfélék, a Lélek ugyanaz.(Vö. 1Kor 12,4). Csak Istentől, függ kinek mit ad és óriási rátalálni a személyre szabott kincsekre. Nekem egyik ilyen a torna. És tényleg nem nehéz nekem a gyakorlás, sőt örömet okoz. - Bezzeg nekem aztán nehéz. Én azt hittem te a hírnévért hajtasz a győzelemre; ezért ismételed a végtelenségig az elemeket, akkor is, ha azok már több mint jók. - A hírnévért? Istenem, dehogy! - Pista komolyan elszomorodik. - Ennyire félreismertél volna? Ez elszomorít! Bennem szikrája sincs a hiú becsvágynak Nem emlékszel Vörösmarty soraira? Mi az mi embert boldoggá tehet? Kincs? Hír? Gyönyör? Én ezek közül egyikre sem vágyom. Őszintén mondom, ha kinevetsz is. Tudod, én azért szeretném tökéletesen végrehajtania a gyakorlataimat, hogy ezzel is megköszönjem az Isten ajándékát: a sportot, a tehetséget, a lehetőséget. Valamit visszaadni Istennek mindezért. Egy szép, egy kiváló gyakorlattal. Ez is lehet egy fajta imádság, nem gondolod? - Ne haragudj! Előbb szóltam, mint gondolkodtam; mert idegesít, hogy nekem nem sikerül a nyújtó. És nem nevetlek ki. Tudja azt az egész osztály, hogy te magasan felettünk állsz. Tudásban, lelkiségben, no meg a sportban is. Egyszer talán még szent leszel. - Ne beszélj badarságot Gyurka! Én szent? Ugyan már. Fecsegés helyett inkább gyakorolj! - Jó, jó, de nincs valami ötleted, hogyan lehet megkönnyíteni a dolgomat a nyújtón? - Nézd öregem, ha érdekel elmondhatom, ha meg nem bántódsz, mik a hibáid a nyújtón, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ne a könnyebb utat keresd. Ha valami igazan értékeset akarsz, abban benne kell lennie az idődnek, az energiádnak, sőt az egész lelkednek. Így van ez a tornában is. Könnyed a gyakorlatod, csak kemény munkával lesz. Az erőfeszítések során, pedig egyre jobban megtapasztalod a sport, a munka örömét. Nekem elhiheted. Az olyan teljesítmény, ami mögött nincs komoly munka, azt saját magad sem fogod értékelni, így van? És persze örömöd sem leled az ilyenekben. Így van, vagy nem így van? Legalább magadhoz légy őszinte! Csend ereszkedik közéjük, melyet Pista vidám hangja tör meg. - Na, gyere! Ne az orrod lógasd, hanem dolgozzunk inkább! Megmutatom a felugrást! A jó indítás a szép gyakorlatot záloga. Ezzel Pista odalép a szerhez, felugrik, megfogja, támaszba lendül és haskelepet csinál. - Látod? Ne görcsölj! Könnyedén. Gyere Gyurka! Segítek. Ezzel megfogja a társa derekát és felsegíti a nyújtóra. Mintha most Gyurinak is könnyebben menne. Forog, óriás köröz ő is Egyszer csak leesik, mert nem sikerül kézállába lendülnie. - Na látod, ez nekem nem megy. - Ne add fel. Kéne egy kicsit erősíteni karizmaidat. Edzés végén leírok néhány gyakorlatot, amiket én otthon szoktam csinálni. - Te még otthon is edzel? - Hát persze. Mondtam, hogy mennyire szeretek tornázni. Na gyere, kezdjük újra. És újra meg újra felteszi a szerre sporttársát, magyaráz, bemutat, Nem fárad bele. Az idő szalad, az edzés a vége felé jár. - Pista maga lassan elmehet testnevelőnek, régóta figyelem magukat. Nem gondolkozott még ezen?

21

- De igen, tanár úr. De én, tudja tanár úr…, - itt kicsit megáll, elhallgat, végül kimondja-, …én pap leszek, …ha, ha megfelelek. Mert sokszor úgy érzem én nem vagyok elég képzett, elég okos a papságra. - Marhaság, ki alkalmas papnak, ha nem az osztályelső? - vág közbe egyik sporttársa, szerintem te igenis méltó vagy - teszi még hozzá. - Papnak senki sem méltó. Még jó, hogy Isten a méltatatlanokat is elfogadja. Kérdés csak az, elfogadnak-e a jezsuiták? - Jé, te nem ciszterci leszel? - kotyog közbe most Gyuri. - Ha mégsem sikerül, akkor igen, a tanítói pálya az is vonz. Nincs szebb, mint másokat a tökéletességre vezetni - fejezi be mondatát Pista. -Jól van, Pista, maga csak küzdjön meg a hívatásért Legyen ott is olyan bátor mint a szerek között. Én biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. - Fiúk. Mára befejeztük. Levezetés, utána meg pakolják el a szereket. A levezetést ma Kaszap Pista vezényli. Köszönöm a mai munkájukat! Egészségükre! - Erőt, egészséget tanár úr! És eljött a verseny napja. 1934. március 17. Szombat, Szűzanya nap. Néhány nap múlva lesz Pista 18 éves.[Márc. 25.-én, Gyümölcsoltó Boldogasszonykor]. Ütemes zeneszóra vonul be a Székesfehérvári Szent Imre Cisztercita Gimnázium csapata. Nyolc kisportolt daliás, egészséges és boldog ifjú. Sötét, testhezálló hosszúszárú tornanadrág, rugalmas övvel derékban, fehér újatlan atlétatrikó, rajta a gimnázium jelvényével egy négyzetes kereszttel ez az egyenruhájuk; egységesek, egymásért is küzdenek majd, de mégsem egyformák, mind-mind külön egyéniség. Pista ötödikként jön; délcegen, magabiztosan és mégis szerényen. Tudja, hogy felkészült, most csak meg kell mutatni a munka eredményét. Kinéz a közönségre, ott az Édesanyjára, Édesapjára, húgaira, fivéreire. Ott az egész büszke család. Pista fejet hajt Édesanyjának és mosoly int a többieknek. Kezdődik a Dunántúli Kerület, Ifjúsági Bajnoksága. Pista talajon kezd. Elegáns és anyag erős a gyakorlata. Szaltók egyik a másik után, flikk-flakkok, egy és két lábra, erő kézállások sora. A közönség tapsol, a fiuk veregetik a vállát. Az anyukája a könnyeit törölgeti. Aztán jönnek a többi szerek, a szekrény, a korlát és nyújtó. Igen a nyújtó. A Pista kedvence. A közönség egy része feláll a helyéről, és átjön a nyújtóhoz, hogy lássa Pista gyakorlatát, mert ez látni kell! Pista odalép szerhez. Felemeli a kezét, jelentkezik, hogy kész megkezdeni gyakorlatát12. Megkapja ez engedélyt. Még kinéz Édesanyjára, és felugrik. Támaszbalendülés, haskelep, óriás körök, kétszer háromszor; - Pista repül, mosolyog, testelelke szárnyal-, aztán fordulás, váltás, kézállás; - eddig hibátlan, már csak a leugrás hiányziknyílkiugrás, a beállás egészen stabil, mozdulatlan. Deo Gratias -magában mondja ezt, Pista. - Brávóóó! A közönség ovációja nem szűnik: Brávóóó! Brávóóó! Tökéletes, hibátlan gyakorlat volt. A társak odarohannak, ölelik, lapogatják Pistát, a mester gratulál. Az Égi Mester valószínűleg mosolyog: -Jól van Pista, így kell ezt! Pista meg csak áll a szeretet gyűrűjében, nem is érti mire ez nagy ováció, hiszen ő csak tette a dolgát. Amit Isten reá bízott. Közben a hangosbemondó már közli is a végeredményt, ami egyébként teljesen világos, hiszen Pistát már nem lehet leelőzni. - Az 1934 évi Dunántúli Kerület, Ifjúsági Bajnoka… kis hatás szünet: Kaszap István! A közönség tapsol, innen–onnan hangos vivat-ok hallatszanak. A székesfehérvári kisdiákok, meg hurráznak, mert persze, hogy ők is ott vannak és részt kérnek híres társuk sikeréből. A fiús szülők összesúgnak: -jövőre mi is ideíratjuk a Béluskát, a Lalikát. Mert erről

12

A nyújtó gyakorlat anyagát Pista feljegyzéseiből ismerjük.

22

a Kaszap gyerekről beszélik, nem csak tornában kiváló, de kitűnő tanuló és az élete is példás. Biztosan jó iskola ez a ciszterci gimnázium13. Percekkel később Kaszap István már a dobogó tetején, közepén áll, nyakában a megérdemelt aranyéremmel, kezében a győztesnek járó virágcsokorral. Mosolya földön túli; arca egészen átszellemült, nem is itt jár már. Hanem Istennél. Néhány pillanatig csak ketten vannak Isten és Ő. Illetve, ott van velük az Édesanyja is. Aki most is, mint a rég volt kilenc hónapig teljesen egy fiával. Most ő is felhőtlenül boldog, hogy Isten kiválasztotta e győzelemre fiát; de legbelül aggódik is, vajon mi lesz a Pista sorsa a jövőben. Valamit sejt, vagy sokkal inkább tud; az anyák ugyanis belelátnak gyermekeik sorsába. Ez az ő ajándékuk, vagy a keresztjük[?] az Istentől. Isten -az ajándékozó- kiválasztotta Pistát, és megajándékozta őt a torna sporttal, a sport szépségével, örömével. És igen a 18.-ik születésnapjára a Dunántúli Kerület Ifjúsági Bajnoki Címével. Talán egy kicsit a későbbi szenvedéseket is kompenzálandó. Mert az emberi erőfeszítés kevés, kell az Isten áldása. Non est volentia, neque currentia, sed miserentis Dei.14 Isten kiválasztotta Pistát és ajándékul adta őt a magyar nemzetnek; hogy tiszta, erkölcsös életével, tudásával, szellemi és lelki gazdagságával, férfiasságával, fizikai erejével, sportos életével, világító fáklya legyen fiatalok és idősek, nők és férfiak előtt egyaránt; minden időben és mindenhol, széles e világon.

13

Valóban, a ciszterci iskola az egyik legjobb, mert náluk „…a tanítás anyaga csak eszköz(!) a nevelés céljainak eléréséhez… …A nevelés végső eszköze a pedig szeretet.” 13 A ciszterci gimnázium „első célja nem a tanítás, hanem a nevelés”.13 Nevelni az egész embert, testével, lelkével, szívben, észben, tudásban, hazafiságban, spiritualitásban; növelni a rájuk bízottakat. Hogy ők, a mindenkori következő nemzedék, „…kiknek homloka az égi fényre ragyog, lábuk szilárdan álljon azon a helyen, ahová őket a Gondviselés állította”13 így betölthessék Istentől kapott életfeladatukat; amint neves növendékük a szentéletű Kaszap Pista. Az előző idézőjeles mondatokat, 1937-ben a Ciszterci Szent Imre Gimnázium alapításának 25. éves évfordulójára írta Székely Ottokár. Elhangzott: a Lánchíd rádióban a Hitvilág c. műsorban, 2015. júli 5-én. 4 Nem az akaróké, nem is a törtetőké, de a könyörületes Istené a választás.

23

Felnőtt kategória III. díj:

Domonkos József

A CSODÁINK Lányom babát várt. Ez mindent felülírt. Azért élünk, hogy gyarapodjunk. Milyen banálisan egyszerű tételek és mégis a legfontosabbak. Az a lány vár babát, aki a fejemben még mindig baba. Hihetetlenül felgyorsult a futószalag. Rászórjuk egész életünket, és mi is rajta állunk. Olyan gyorsan megy, majdnem leesünk róla. Egymásban kapaszkodunk. Megpróbálunk tudomást szerezni lányunk minden pillanatáról. Ki vagyunk, ha rövid időre is, nem kapunk hírt róla. Minden órában őrülten figyeljük a telefont. Gyötri- e vajon a hányinger? Visszeresednek-e a lábai? Minden rendben lesz, hajtogatja folyamatosan a feleségem. Elmondja százszor, ezerszer. Mintha valamit érezne, nyugtatgatja magát. Aztán engemet is megkörnyékezett a kétség. Unokánk lesz, az első. Mióta vártunk erre a picire. Álmodoztunk róla. Feleségem már előre beosztotta a nyugdíjas idejét. Számolgatott, hogyan, miképpen segítse a fiatalokat. Bár a lányomék Budapesten laktak, mi pedig vidéken. *** Egyik péntek reggel ismét csörgött a telefonunk, a lányom szokásos bejelentkezését vártuk. Feleségem vette fel a kagylót. Nem hallottam semmit, csak döbbenten figyeltem feleségem arcát. Első pillanatban mosolygott, majd hirtelen eltűnt az arcáról. Baj lehet, igen nagy baj, állapítottam meg. Egyre jobban vert a szívem, már attól tartottam, infarktust kapok. Odamentem a telefonhoz, odahajtottam a fejemet, de csak a lányom sírását hallottam. Sírt a telefon, sírt minden. A feleségem szemében is megjelentek a könnyek, engemet is fojtogatott. Aztán a lányom elkezdett beszélni, a feleségem próbált valami vigasztalót mondani, de nem jött ki szó a száján. Mi történt a lányunkkal, mi történt az unokánkkal? Mi történt? Múltkor, amikor itt jártak, a lányom a heverőn feküdt, simogatta a pocakját és beszélt a babához. Én feltettem Pavarotti Ave Maria CD-t, aztán a Csodálatos világot, hadd hallja az a gyerkőc, milyen szép itt minden. A feleségemmel egy olyan göndör hajú babát vártunk, mint a lányom volt kicsi korában. Az orvosi egyetemen aztán ”kivasalta” a haját és ő ennek örült. Ám mi szerettük volna, ha az unokánk visszaidézi nekünk azt a göndör hajú csöppséget, akiben annak idején annyit gyönyörködtünk. Őrjítő percek és pillanatok borultak ránk. Mindent tudni akartam. Fel- alá járkáltam, közben le nem vettem a szememet a feleségem arcáról. Aztán letette a kagylót és kimondta: Down szindrómás a pici. A nyaki redő több mint 4 milliméter és az orrcsontja... Mint a lányunk elmondta, az orvosok az ultrahang-vizsgálat után idegesen, komor arccal futkároztak körülötte, először nem szóltak semmit, aztán konzultációt hívtak össze. Össze-vissza vizsgálták, végül azt mondták, el sem küldik vizsgálatra az anyagot, mert nincs értelme. Összeomlottunk. Mint megtudtuk, jövő hétre írták ki a lányomat abortuszra. Helyeseltük az abortuszt, mit tehettünk volna mást. Ha megmarad a gyerek, mindnyájan tönkremegyünk. Mi már öregek vagyunk, nem bírjuk velük sokáig. Rendkívül alapos volt a vizsgálat a Down szindróma biztos. El kell venni, el kell venni, el kell venni ismétlődtek bennem a kegyetlen mondatok. Ha késlekedünk… ***

24

Vasárnapi misén voltam. Akkor nem gondoltam semmire. A prédikációt hallgattam. És ekkor megszólalt bennem egy hang, nem az a hang, ami néha azt mondja, ne edd meg a szalonnát, ne igyál több alkoholt, ne gyújtsál rá. Ez más volt. Ezt nem az agyam produkálta. Nem a gondolatimból indult ki. Nem vagyok skizofrén, ilyen hangok soha nem szoktak szólni a fejemben. Az a férfias hang, csak annyit mondott világosan és érthetően : „MEGGYÓGYÍTOTTAM A GYEREKET. „ Ennyit, semmi többet. Nem tudtam hova tenni. Zavarba jöttem. Nem értettem, hogyan lehet ennyire tisztán, tőlem teljesen függetlenül hangot hallani. Hétfőn felhívtam a lányomat, megkértem, vizsgáltassa magát tovább. Azt válaszolta, már megvan az abortusz ideje, nincs mit tenni. Aztán mégis-most az egyszer- hallgatott rám. Elment a kétségbeesésével az egyik magánklinikára. Mindenki meglepetésére, az ultrahang vizsgálatkor mindent rendben találtak. Nem értették, pár napja még négy milliméter felett volt a nyaki redő, most pedig… Lányom azonnal visszamondta az abortuszt. Végigizgultuk a hátralevő időt… Amikor megszületett a lányunokánk, a szülészorvos azt mondta: „ilyen értelmes szemekkel még nem nézett rám csecsemő, meglátják professzor lesz ebből a gyerekből.” Már két és fél éves. A hihetetlen nagy dumájával mindenkit levesz a lábáról. Már göndörödik a haja. A múltkor, amikor nálunk jártak, elvittem magammal oda, a templomba… *** A második unokánkat vártuk. Már hat hónapos áldott állapotban volt a lányunk, amikor megszólalt a mobilom. „Apu, most visznek rohammentővel a kórházba.. Hamarosan indulunk. Folyik a magzatvizem.” Egy áruházban voltam. Félreálltam és imádkoztam. Egy óra múlva ismét hívott a lányom. „ Elállt a folyás, talán minden rendben lesz. „ Júlia, a második unokánk is, időre, azaz kilenc hónapra egészségesen megszületett.

25

Ifjúsági kategória I. díj:

Fábián Ármin-Vincentius:

Átfogó és univerzális példa Azt gondolják, a fiatalok nem képesek racionálisan gondolkodni, nem érzik döntéseik súlyát, és nem is érdemes komolyan venni az elhatározásaikat, mert nem hitelesek. Csak egy név, ennyit kellene mondanom azok számára, akik így gondolkodnak: Kaszap István. Nem élte meg az úgynevezett bölcs öregkort, nem lehetett része rendkívül sok tapasztalatban, talán nem is ismerte meg az élet mélyen elrejtett titkait, de mégis, életével átfogó és globális példát mutat mindenki számára. Ő is csak egy volt a sok közül, tisztességes családban, négy szeretett testvérével növekedett. Nem örvendhetett kiváltságoknak, nem volt sem király, sem fenséges uralkodó gyermeke, és azok, akik úgy gondolják ‘’ő csak szerencsés volt, kiválasztott a sok közül’’, tévednek. Ő is ugyanúgy megküzdött a fiatalság problémáival, a gimnázium elején nem volt eminens tanuló, indulatosan, makacsul viselkedett, így sem sikerélményben nem volt része, sem viselkedése nem volt példás. A hatalmas különbség viszont a Tiszteletre méltó Kaszap István és számos más személy között, hogy ő tett a mulasztások ellen. Nem adta fel, erőt vett magán, és saját erejének, illetve a magasságos Úr gondoskodó szeretetének köszönhetően sikerült felülkerekednie gyengeségein. Bebizonyította szüleinek, barátainak, és elsősorban magának, hogy mire képes. Sok türelem, tekintélyt parancsoló tanulási módszerek, és rengeteg ima el is hozták az érzékelhető változásokat: gimnazista évei alatt tornászbajnok lett, az érettségi eredménye pedig kiválónak bizonyult. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy rájött, mire vágyik élete során. Tudta, mi a célja, érezte, hova tartozik, és kétségkívül 19 év alatt sikerült maximális életet élnie, sokkal teljesebb életet, mint egy olyan 70 éves személy, aki csak kereste helyét, de soha nem találta meg, így csak egy kis csepp maradt az óceán mélyén. Számára a Jézus Társasága jelentette a lelki megnyugvást, az életcélok elérését és a felhőtlen boldogságot. Bár noviciátusságát nem tudta befejezni, így nem jutott el a fogadalom letevéséhez, mégis rájött az élet értelmére. Istent szeretni, őt követni és engedelmeskedni akaratának még akkor is, ha ez számunkra nem kedvező. Pedig oly nehéz ezt tenni... Lázadozhatott volna, háboroghatott volna, hogy az Úr őt nem szereti, elhagyja, és miért pont őt? Egy olyan személyt, aki különb, aki a durva, hedonista életmód helyett Istennek szentelte magát. Miért nem küszködnek a hitvány, maliciózus emberek gennyes mellhártyagyulladásban, miért nem rajtuk jönnek elő kelések vagy rosszindulatú tályogok? Miért nem őket vetik alá folytonos vizsgálatoknak és műtéteknek? De ő nem ezt tette. Nem panaszkodott, nem sajnáltatta magát, hanem rájött, az Úr őt fiatal korában szeretné magához fogadni. Bölcs viselkedésével csodálatot váltott ki családja körében, és a halál előtti utolsó pillanatokban sem csüggedt. Ezt alátámasztja a kórházban írt utolsó üzenete is: ‘’Isten veletek! Odafönn találkozunk. Ne sírjatok, mennyei születésnap ez. A jó Isten áldjon meg benneteket!'' Töretlenül hiszem viszont, hogy napjainkban is rengeteg serdülőnek van célja és hivatása. Érzem és saját példámból tudom, hogy Kaszap István, az ő tiszteletre méltó elkötelezettsége és hite nem egyedüli eset. Bár napjainkban rengeteg ‘’elterelő hadművelet’’ ér bennünket, és ösztönöz a materialista élvezetek hajszolására, a profán, evilági örömök megtalálására, a római Quintus Horatius elvét máshogy is értelmezhetjük. ‘’Carpe Diem’’, avagy Berzsenyi Dániel fordítása szerint ‘’Tépd le a nap virágát’’. Igy a napjainkban elterjedt ‘’Élj a mának’’ kijelentés rosszul értelmezett. Horatius idézetének lényege, hogy tegyünk meg mindent, amit azon a napon lehet. Ne engedjük, hogy lustaságaink, félelmeink megakadályozzanak terveink elérésében, és mindig értékeljük azt, amit kaptunk. Az ‘’egyszer élünk’’ kifejezés is több szemszögből értelmezhető: az én véleményem, hogy ez egyáltalán nem megalapozatlan kifejezés, csupán nem úgy kell definiálni, mint az emberek nagyrésze szokta. Valóban egyszer élünk, ezért nem szabad elvesztegetnünk időnket. Türelmesen, hosszasan kell építeni jövőnket, 26

és felfedezni utunkat. Nem sodródhatunk az árral, hanem minden egyes napot szükséges felhasználnunk a stabilitás megteremtésére, éppen ahogy Kaszap István is tette. Elérte, amit szeretett volna, még akkor is, ha göröngyös, járatlan utak vezették odáig. Igy az előbb említett két kifejezés tökéletes, gyümölcsöző harmóniát eredményez. De Máté evangélista is rátapint a lényegre: “Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja.” (Mt 6,33-34) És hogy az imént írt sorok nem csak elmém koholt szüleményei, semmi sem bizonyítja jobban, mint egy konkrét példa, mely elvezetett oda, hogy rendületlenül higgyem, Isten követése a legfőbb cél. Mások életét nem érdemes elemezni, tanulmányozni, mert kívülállóként lehetetlen valódi betekintést nyerni. A saját példám ébresztetett rá arra, mennyire áldott vagyok Isten szeretete miatt. Ekkor eszméltem rá arra, hogy mind ‘’letéphetjük a nap virágát’’, és követve Kaszap István példáját elérhetjük célunkat.. Nem voltam különleges gyerekkoromban, de jól tanultam, és tiszteltek a többiek. Mégis úgy éreztem, valami hiányzik, életem nem eszményi, egy szikra, cseppnyi csoda kellene, valami nagy, fényűző, pompával teli dologra vágytam. Bár nem voltam kimondottan szomorú, mégis dicstelen irigységgel figyeltem a nálam gazdagabb, tehetős pénztárcával rendelkező személyeket, azokat akik bármikor megengedhették maguknak, hogy elutazzanak akár a világ másik részére, szemrevaló ruhákban jártak, becses autókat vezettek, és nekem úgy tűnt, hogy a világ összes kicsiny és nagy problémája elkerüli őket. Líceumi éveim alatt össze is ismerkedtem egy ilyen ifjúval, aki bár gazdagsága nagyrészét egyelőre csak szüleinek köszönhette, mégis az iskola tanárai és diákjai már a jövő milliomosának nevezték, aki az édesapja olajtársaságát tovább vezeti, és talán annyi pénzt gyűjt, hogy egy kisebb országot is vezetni képes lehet belőle. Meglepő is volt számomra, hogy állami iskolába került, hisz általában a nagyon gazdag diákok magánintézményekbe, mindenkitől elzárva tanulnak. Szülei viszont azt szerették volna, hogy lássa, milyen más emberek mellett, ne váljon különállóvá, hisz ez a jövőbeli munkáját nagyban gátolhatja. A sors úgy akarta, hogy padtársak legyünk, és mivel valakivel kommunikálnom kellett, emellett sajnálatos módon a kíváncsiság, illetve az érdek vezetett, barátkozni kezdtem vele. Nevetségesnek éreztem magam, hisz amíg ő a legszebb kasmir zakót, krokodilbőr cipőt, és a legmárkásabb karórát viselte, addig én idősebb testvérem kopott, kissé szétfoszlott pólójában voltam. Próbáltam is figyelni, hogy ne lássa meg az apró szakadást rajta. Jómódú habitus jellemezte, legtöbb idejét csöndben töltötte, mindig úgy éreztem, mélyen elmerül gondolataiba. Általában csak akkor szólt, ha kérdezték, válaszai megalapozottak és koherensek voltak, nem fecsegett, vitatkozott vagy konfrontálódott másokkal. Csendességét sokan nagyképűségnek titulálták, azt gondolták, annyira arrogáns, hogy még arra sem méltatja osztálytársait, hogy beszélgessen velük. Én viszont sosem láttam ezt benne, inkább a jámborság jellemezte, és később tettel is bizonyította ezt. Egy napon osztálykirándulást hirdetett a tanárnő, viszont a távoli úticél és a drága szállás miatt utazásom veszélybe került. Mikor már az utolsó alkalom volt jelentkezni, riadalommal és reménnyel tele hívtam fel édesanyám. – Anya, igaz én is mehetek a kirándulásra? Befizeted ma az összeget? – Kisfiam, tudod hogy nem lehet. – válaszolta elkeserítően. – Édesapád és én egész nap dolgozunk, hogy megteremtsük neked a legjobbakat. De a jelenlegi leépítések miatt egyáltalán nem biztos a jövőnk, és félek, bajba kerülhetünk, ha nagy összeget költünk kirándulásokra. – Dehát megígérted. – Már-már szemtelenül emeltem fel a hangom remélve, hogy durvasággal elérem célom. – Sajnálom, nem lehet. Akkor nem láttam, de a gazdag osztálytársam is a teremben volt, és hallgatózott. Mikor hazaértem, indulatosan dobtam le a táskám, édesapám viszont széles mosollyal viccelődött: – No, csak nem felzaklatott, hogy mész kirándulni? 27

– Tessék? – kérdeztem pöffeszkedve. Lassan a sírás környékezett, hisz nem elég, hogy nem mehetek, de még gúnyt is űz belőlem. – A barátod nem is mondta? – csodálkozott. – Barátom?! – Igen, a padtársad. Megkérte a szüleit, hogy fizessék ki neked az utazást. Nem szerettük volna elfogadni, de azt mondták, te voltál az egyetlen, aki barátként kezelted az egész iskolában. Mindenki csak arról kérdezte, hogy mennyi pénze van, nem ad-e neki is, és kiközösítették. Viszont te végig máshogy viszonyultál hozzá, így nem érezte magát egyedül. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem rossz ember. Pár hónap alatt még jobban megismertük egymást, a kirándulás is érdekfeszítő volt. Azok a gyönyörű hegyek, még visszaemlékezni is szép. Rajta viszont látszott, nem teljesen boldog. Mikor az egész osztály izgatottan várta az esti pizzázást, az ő arcán egy röpke mosoly sem haladt át. ‘’Már majdnem minden különlegességet kipróbáltam, ettem már kaviárt, kobe marhát, még fehér szarvasgombás pizzát is. Nem tesz boldoggá egy sajtos sonkás.’’ Aztán az előttünk elhaladó luxusautót bámultam álmélkodva, de ő megvonta a vállát. ‘’Van egy ilyen a parkolómban, születésnapomra kaptam. Bár még nincs jogosítványom, de mire lesz, kapok egy még szebbet. Azt hiszem, ezt nem is fogom használni...’’ Érdeklődtem a jövőjével kapcsolatosan is, de erre nem szeretett volna válaszolni, inkább elterelte a témát. Napról-napra jobban és jobban éreztem, hogy valamiért gondterhelt, letargikus állapotán semmi sem változtatott. Nem tudtam mosolyt csalni arcára, viszont boldognak éreztem, mikor vendégségbe érkezett hozzánk. A szüleim egész nap készülődtek, és még így is szégyellték magukat, hogy nem tudtak elég fogást elé tenni. Sokat mosolygott, a kicsiny kis lakásunkat is megdicsérte, meghittnek tartotta. Az este végén azt mondta, becsüljem meg a szüleim, hisz nagyon szeretnek, és a világon csak ez lényeges. A következő héten az iskolában csak egy zárt boríték fogadott, benne levéllel. Felbontottam. „Búcsúzom tőled. Számomra ez nem élet. Erre pedig éppen te ébresztettél rá. Szép ház, luxus villák, autók, pénz, minek mindez? Ha nincs mögötted szerető család, akik örülnek örömödnek és támogatnak. Sírba gyötör, hogy minden egyes nap édesapám a cégről beszél, és folyton azt hajtogatja: ‘’Jaj fiam, ha nem leszel ügyes, tönkremegy.’’ Rettentően fáj, hogy csak eszköz vagyok számára, az utód, aki további pénzt termel. Elvett tőlem mindenkit, még a veled való találkozást is megtiltotta, hisz nem vagyunk egy rangon. Életemben soha nem volt sikerélményem, pedig éppen erre vágyok. Érezni akarom, hogy jó vagyok, hogy méltó ajándékot kapok az élettől a munkámért. Nem szeretnék bábu lenni, aki azért kap nagy osztályzatokat, mert a tanárok félnek az édesapjától, és folyton kiváltságokban részesül. Kihívásra vágyom, csak azt szeretném, hogy választhassak. Mint mindenki más. Miért nem lehetek orvos, tanár vagy mérnök, miért nem választhatom saját pályám? És ami még fontosabb, miért nem adatott nekem szerető család? Lehetnék rongyos szegény, aki imádkozik a mindennapi kenyérért, még az is jobb lenne, mint egy olyan apával, aki folyton hűtlen, és bántalmazza anyámat, ha bármiben is más véleménye van. Már nem bírom a folytonos vitatkozást, és azt, hogy mindent érdekből tegyek. Édesapám szerint gazdag barátokat kell keresni, és a leggazdagabb nőt feleségül venni. Ezért vannak ők együtt, csak ezért születtem én, hogy legyen saját véréből származó örökös. Hol van ilyenkor a szeretet, hol a béke, és végképp, hol az Isten? Ég veled, barátom!” Meghökkenve rogytam a székre. Minden kapu kinyílt előttem. „Te buta!” – mondtam magamnak. Rájöttem, mennyire ostobán viselkedtem, mikor kerestem a rivaldafényt, és múló dolgokkal akartam betömni a tátongó lyukat életemben. Hisz végig az orrom előtt volt. A szülők gondviselő szeretete és törődése harmóniát nyújtott számomra, A legnagyobb kincs volt, amit Isten adott számunkra. Hisz a szeretet tőle ered, és ez a legnagyobb gazdagság. Mi kellene ennél több? A többi mind elenyész. Ez viszont örökké szívünkben marad. Távozó barátomnak pedig rövid választ adtam: 28

„Ne hagyd magad sodródni az árral, vedd kezedbe sorsod és irányítsd. Tedd, amit a szíved diktál, és csak azt! Imádkozz és mutasd meg, amit tudsz. Mert a munkád mindig gyümölcsöt terem, akár itt a Földön, akár a Mennyben... és mennyivel édesebb az ott termett gyümölcs. Isten áldjon, szerető cimborám!!”

29

Ifjúsági kategória Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíja:

Katavics Fruzsina:

Odafönn találkozunk Odakinn már pitymallik. Hamarosan besüt a kis szobácskába első napsugár, a reggel jeleként. Talán szomszédban már Pisti bácsiék ébredeznek, míg mi ezt nem mondhatjuk el. Matyikára még csak most tudtak hatni az álommanók. Szegénykém. Mikor kiderült, hogy beteg, mondták, a végére nagyon rosszul lesz, készüljek fel rá. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar itt az idő. Pedig itt van. A tegnap éjszaka volt eddig számára legelviselhetetlenebb. Néha félrebeszélt, néha teljesen tudatánál volt, hogy üvöltött. Kérlelt, hogy tegyek valamit, mert már nem bírja. Mulasszam el. Nyöszörgött egy-kettőt. És ismét rákezdett: - Miért nem segítesz, nem bírom, csinálj valamit! Ditta! Kérlek, Ditta! – ekkor már könnyek borították az arcát. De nem csak az övét. Az enyémet is. Fájtak a szavai. Nagyon. De leginkább a tehetetlenségem kínzott. Én megtettem volna mindent. Tényleg bármit. Ha kell, a fájdalmat is átveszem, még az egész betegséget is, csak ne fájjon. Gyűlöltem magam, emiatt és másokat. Az orvosakat, akik már feladták, hisz a gyógyszerek nem hatottak, mást meg nem tettek. Nem tudtak. Gyűlöltem az embereket. Ők is már leírták Matyikát, mintha már nem is lenne köztünk. Pedig akkor még itt volt. Még lélegzett, még dobogott a pici szívecskéje. Csak azt mondogatták: - Szegény Matyika mi lett vele! Már nincs mit tenni. Engem meg olyanokkal nyugtatgattak, hogy tudják mekkora teher ez számomra, de hamarosan mindkettőnknek jobb lesz. Teher? Mit akartak ezzel? Mintha abban a pillanatban, törődtem volna azzal, hogy mi jó nekem. Egy dolog érdekelt. Matyika. És emiatt volt a gyűlöletem, a haragom, mindenki iránt. Még Isten iránt is. Hisz még kicsi volt, egyáltalán nem érdemlett ilyet. Mégis szenvedett. Most is rá van írva, még álmában sem lehet jól. Be van takargatva szépen, csak a kisfeje áll ki a meleg dunyha alól. Haja csapzott. Homloka gyöngyözik az izzadságtól. Megérintem, és azt kell érzékelnem, hogy egy újabb láz. Szemeiből csak vékony csíkot látni. Kis arca ki van pirosodva, a szája időnként megremeg. Fáj neki. Hol van a boldog kisgyermek, aki volt, akit felneveltem, hogy a kis élete egész legyen annak ellenére, hogy nem az. Matyika még csak két éves mikor édesanyánk meghalt, rám bízta, hogy viseljem gondját. Azóta vagyok számára minden, nem csak egy nővér. Mint ahogy számomra sem csak öcs szerepét tölti be az életemben. Ketten vagyunk egymásnak. Ő nekem. Én neki. Ezért is mikor megtudta, hogy beteg, megijedt. Folyton olyasmiken járt az agyacskája, hogy mi lesz? A gond csak az volt, hogy én sem tudtam. Előtte mikor ilyet kérdeztek tőlem, mindig tudtam, valamit a jövővel kapcsolatban. Valami választ. Ami megnyugtatásként hatott. De most nem. Így ezeket mellőztem. Az ágy mellett a polcon volt egy fénykép. Ketten vagyunk rajta. Nagyon szeretem ezt a képet. Matyika hat éves. Nevet. Hiányzik az első két foga. Emlékszem előtte egy héttel esett ki neki. Sírt, mert azt hitte, hogy most akkor nem lesz többet ott foga, olyan Margit néni. Nem akart képet sem készíttetni. De örülök neki, hogy lett. És, hogy a valódi nevetős éne látszódik rajta. Mert mindig ilyen volt. Boldog. Ott abban a pillanatban is mikor beleül az ölembe nevetősen, arra a fényképre. Csak a képen láthatom már olyannak, és ha az emlékeimbe merülök. Nem szoktam előtte sírni, de egyszer észrevette, hogy miért fordulok el, és mondta, nyugodtan sírjak előtte, mert ő is mindig nekem szokott sírni. De nem tehetem meg vele, 30

erősnek kell lennem, mert ilyennek látott mindig. Azt kell éreznie, hogy vele vagyok. Azonban most kihullott ez első csepp. Próbálok felfele pislogni, de hiába. Tudtam, hogy több követi. De gyorsan letörtem, mert kinyitotta a szájacskáját. - Ditta! – halkan szólt. Utoljára. Semmi erő nem volt a hangjában. Ezután már csak kisebb-nagyon sóhajtások hagyták el a száját. Még csak a szemét sem nyitotta ki, sőt ha tehette még jobban összehúzta. Arcocskája pillanatok alatt eltorzult. Megfogtam kis kezecskéjét, rákulcsoltam az ujjaimat az övére. És egy csókot leheltem az arcára. - Itt vagyok Matyika! Itt vagyok! – suttogtam a fülébe. Nem tudtam mást mondani. Mégis mit? Nedves tincseit, amik a homlokához tapadtak, félre simítottam. - Matyikám! – mondtam megtört hangon – Itt vagyok, Matyika. A fejével nem is biccentett. Nem. Ugyanolyan torz maradt: homloka összeráncolva, két vékony csíkban lévő szemei, sápadt arc, lefehéredett remegő száj. De mégis tudtomra adta, hogy tisztában van az ittlétemmel, azzal, hogy fogom a kezecskéjét, hogy simítgatom a fejecskét. Tudta. Az összekulcsolt ujjainkkal. Egy aprót szorított rajta és akkor… Ez mind már ötven éve történt, de jól az emlékeimbe égett. Nehéz időszak volt, tudom. Mindenki tudta, csak abban a pillanatban, az ember nem a saját nehézségeivel, hanem a másikéval törődik, mellette áll és fogja, szorítja a kezét a végsőkig… A temetése óta nem jártam kinn a temetőben. Nem mertem. De már nekem sem maradt sok időm. Így hát meg kell tennem. Elérek a kapuhoz, de megtorpanok. Mély levegő. Meg kell tennem érte és magamért is. Gyerünk! Kinyitom a kaput, ami hangos nyikorgással ordít fel. Mintha csak belőlem törne ki a hang. Mert igen, fáj. Még a mai napig. Hiába volt már olyan rég, hiába mondják, hogy az idő helyre hozza, majd elmúlik. Ezt mind csak vigaszként találták ki, hogy megnyugtassanak vele, mert mégsem vághatják oda neked, ez történt, nem tudsz ellene mit tenni, el fog kísérni az utadon, megy veled árnyként, soha sem hagyhatod el. Pedig az igazság az valami ilyesmi lenne. Mert akkor pórázként kerül rád. Levenni nem tudod, ő irányít, de ha erős vagy akkor néha megránthatod, hogy előbbre kerülj, csakhogy ő mögötted marad. Most olyan érzésként ural, mintha fojtogatna, mintha túl szorosan lenne rajtam. Nem engedhetek neki, egész eddig ezt tettem, most rajtam a sor. Érte. Megtorpanok. Matyika sírjához értem. Lehunyom a szemem, de hiába. Ezzel nem akadályozhatom meg könnyek árasszák el az arcomat. Miközben csukott szemmel állok ott, hogy ne lássak, emlékképek vetítődnek. Megjelenik a mosolygós, még egészséges kisfiúcska üde arcocskája előttem. Mindig is kíváncsi volt. És énbennem látta azt, aki neki segít előrébb jutni. Bármi is érdekelte, olyan hévvel izgatta fel, mintha élet-halál lenne az ára. És mindig eleget tettem ennek az akaratának. Kivéve azt az alkalmat. Pedig többször rákérdezett, de kitértem a válasz elől. Ő sem értette és én sem, hogy miért. Most így visszagondolva, talán akkor halványodott a hitem. Mégis, hogy lehettem volna biztos benne? Hisz, Istenhez hű életet éltem, és erre nem kegyelmezett. Egy olyannal, aki imádkozik hozzá, rózsafűzért és bibliát szorongat, hogy eleget tegyen a kérésnek, és addig szinte az utolsó pillanatig hiszi és vallja, bízik a hatalmában és várja csodát, hogy akkor most ő jön. Segítsen! De még csak nem is neki. Ekkor enyhül meg hit, míg végleg meg nem szakad. Már nem mennél érte tűzbe, mégis honnan tudod, hogy igaz? Én hittem, de nem láttam. Most mégis válasszal tartozom. Kinyitom a szemeim. Azonban még nem nézek oda. Előveszem a táskámból a képet. Onnan mosolyog rám. Milyen rég volt. Ez volt nekem tőle a kézzel fogható emlék. A többi csak a fejemben volt. Semmi más. 31

Előttem a kicsi gyermeksír. Azóta nem láttam. Életemben eddig is csak egyszer. Akkor még más volt. Most már meglátszik rajta az idő múlása. Néhány helyen megrepedezett. Az alját benőtte a moha. A mécsesben most nem ég a gyertya. Akkor égett. Rápillantok a keresztre, melyen a felírat is található: Kasznár Mátyás György 1956-1965 Ennyi. Ennyi szerepel rajta. Semmi más. A neve, a születésének és a halálának évszáma. Nem jutott neki teljes tíz év. Akkor is azt kérdeztem, de most is: Miért? Nekem sem válaszolt senki sem, mint akkor én sem Matyikának. Nem tudtak mit válaszolni, vagy egyszerűen tudták, hogy nem a közhelyes válaszokra várok. Így inkább azzal nem keserítettek el még jobban. Elég volt ez is. Nekem adhatnak választ, de én tartozom eggyel. Csupán két szó. Elkéstem vele. Akkor kellett volna mondanom. Mikor kíváncsiskodott. Akkor. Elmorzsolok még egy könnycseppet, de tovább nem húzhatom: - Matyikám, ha most hallasz engem, ha itt vagy velem, jól figyelj! Sokat kellett várnod a válaszra. Hát most figyelj. Már akkor is ezt kellet volna mondanom, azonban csak most tudok felelni – itt megálltam, mert elcsuklott a hangom, kellett egy mély levegő, hogy folytassam. – Odafönn találkozunk!

32

Ifjúsági kategória Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíja:

Koncz Katalin:

Odafönt találkozunk – Van célom A XXI. században az emberek minden spirituális üzenetre fogékonyak, csak arra nem, ami valóságos: Isten hangjára. Pedig ez az egy tényleg bennük, nekünk szól, a lelkiismeretükön, az imádságokon, egymáson keresztül. Amikor máshoz fordulunk, nem feltétlenül az Úr ellen cselekszünk, csak nem ismerjük Őt, és nem tudjunk, milyen nagy az Ő kegyelme, irgalma, szeretete. Megoldásokat keresünk a boldogságra, a magány elűzésére, ezeket azonban nem lehet csak úgy, minden erőfeszítés nélkül elnyerni. A szenvedés életünk része, nélküle nem tudhatnánk, milyen is a teljes boldogság, hiszen ha nem jártunk sötétben, aligha értékelhetjük a fényt eléggé. Ez csak az önző megoldás, ha az illető csak és egyedül saját magát, illetve a közvetlen környezetét veszi figyelembe. Vannak azonban olyanok is, akik nem önmagukért, hanem másokért szenvednek. Kaszap István közéjük tartozott. Világunk folyamatos változásban van. Társadalmunk megváltozott, igazodott mindehhez. A fejlődő telekommunikáció által kitágult virtuális tér egyre inkább magába szippantja a meg nem értett, elhagyatott, elmagányosodott embereket. A közösségi kapcsolatok is ennek megfelelően átalakultak, az egész világ egyetlen nagy metropolisszá változott – az emberek nem ismerik többé személyesen egymást. Így lehet, hogy amikor egy jó beszélgetésre vagy tanácsra lenne szükségük, inkább a világhálóhoz fordulnak, mintsem egymáshoz. A vágy talán még meg van bennük a kapcsolatok kialakítására, de a megvalósítás már nehézségekbe ütközik, és nincs, aki a háttérből biztatná ezeket az elesetteket, útkeresőket. Mindezek pedig befelé forduló gyermekeket és depressziós fiatalokat szülnek. Véleményem szerint a vallás e két életszakasz között döntő fontosságú lehet, mankó a nehézségek között. Ekkor a gyermek már nem gyermek többé, de még nem is felnőtt, és nem tudja, hova is tartozik igazából. Isten azonban mindig a mi Mennyei Atyánk, az Ő keblén mindannyian gyermekek maradunk, voltunk és leszünk is. Ebben a gondolatban találtam én is vigaszt, amikor a pubertáskor kezdetén kilógtam a sorból, és nem tudtam, mi az, ami bennem nincs. Az általános iskola nyolcadik osztályába készültem, és a nyáron megérintett egy történet. Ismert regény, filmadaptációval. Teljesen magával ragadott és beszippantott. Jártam már így korábban is, bár akkor még nem tudtam, lelki fejlődésem szakaszai ezen impulzív történetekhez köthetőek - megszűnt a világ, engem nem az érdekelt, mint a kortársaimat. A nyár ebben a heves lázban telt el. Csuda jól éreztem magam a családom körében, bár senki nem osztotta a lelkesedésemet, mégis elfogadtak és megértettek – erre volt szükségem. A szünidő azonban mindig rövidebb, mint kellene, és az iskolaidő hamarosan ránk köszöntött. A következő tanévre kitűzött célom világos volt: jól tanulni, sokat olvasni, művelődni és olyan jónak lenni, amilyen csak tudok, a Jó Isten kedvéért. Ez volt az álom mindössze tizennégy évesen. Becsengettek, és elkezdődtek a hétköznapok az iskolában. Megannyi tanulással és leckével, de zenével és sporttal együtt. Ebben az évben a szüleim úgy ítélték meg, hogy a sok délutáni elfoglaltságom miatt már jobb lesz, ha nem csatlakozom a tanulószobához, hiszen úgyis alig lenne időm bármire is. Ez helyes megállapításnak bizonyult, és teljességgel egyet tudtam vele érteni a praktikum szempontjából. És más szempontból is. Addigra már senki sem járt tanulószobára az osztályomból, nekem pedig olyan sok volt a különórám, már előző tanévben is, hogy szinte csak a holmimért jártam be. Szóval így történt, hogy a szüleim teljes bizalmat szavaztak nekem, és engedték, hogy egyedül járjak haza, ha az ő munkaidejüknél hamarabb haza tudok menni. 33

Eleinte féltem egyedül az utcán, hiszen csak a családommal, osztályommal sétáltam korábban a városban, egyedül sosem. Otthon és lélekben is sokat voltam egyedül, néha a csendben a zajokat hallgattam félve, és biztonságot keresve a Mária-kép alatti heverőre kucorodtam, ha egyedül voltam a házban. Persze ez egész másképp volt, ha a húgom is velem volt, mert akkor az ő jelenléte és a szüleim által rám bízott felelősség, és maga a feladat erőssé és bátorrá tett. Eldöntöttem, hogy nem akarok félni az utcán, és betértem az útba eső templomba, ahol első- áldoztam. Eleinte csak a nosztalgia kedvéért, aztán a templom szépségéért, később már csak azért, hogy Isten jelenlétét közelebbről érezzem. Hithű katolikus családban nevelkedtem, együtt jártunk templomba, együtt imádkoztunk, szinte mindent tudtam, amit abban a korban egy gyermeknek tudnia kell Istenről, a Megváltóról és a Bibliáról, de hiába a sok tanítás, érettség és saját tapasztalat kellett ahhoz, hogy megérezzek egy nagy dolgot, és belém hasíthasson a felismerés: Isten mindig velem van. Még most is könnyes lesz a szemem, ha arra gondolok, micsoda boldogság ez. Nekem akkor ez jelentette a mindent. A regénysorozat hősei is biztattak arra, hogy az általam felismert igazság felé haladjak, azon az úton, amelyet a valódinak tartok. Attól a naptól fogva, hogy a barokk templom legvégében ott térdeltem az iskolatáskámmal a lábamnál, az áhítatos csöndben amelyben csak a templom előtt elhaladó autók zaját lehetett tompítottan hallani az élet jeleként –, az Örök Mécsesre szegezett tekintettel, többé már nem féltem egyedül, és nem féltem más lenni, mint a többiek. Nekem a Magasságbéli ezt az utat adta saját magához. Onnantól kezdve sokat beszélgettünk, és még mindig sokat beszélgetünk – be nem áll a szám. Ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg, ezzel tisztában vagyok. Sokszor elgondolkodtam, ha velem ez egy jó katolikus iskolában történt meg, egy erkölcsileg viszonylag szilárd alapokon nyugvó osztályközösségben, akkor mi lehetett volna akkor, ha hatévesen nem ezt az iskolát választom a szüleimmel egyetértésben. Vagy mi lett volna, ha valami téves nézet ér el és ragad magával a mélybe örökre. Vagy, vagy… Számtalan más történés is befolyásolhatta volna a hitemet, de hiszem, hogy Isten mindannyiunkhoz megtalálhatja az utat, hiszen Ő mindent tud és mindent lát. Ez a gondolat megnyugtat engem, és már nem félek, mert tudom, hogy van kihez fordulnom, bárhol vagyok, bármikor, bármilyen helyzetben. Azóta eltelt néhány év, és minden lelkigyakorlaton, ahol megkérdezték, min nyugszik az én hitem, bátran válaszoltam: a gyermekkori vallásosságon és a saját felismerésemen. Vannak, akik nem akarják megismerni Istent. Létét gyökeresen tagadják, el sem ismerik. Minket, keresztényeket, katolikusokat pedig őrültnek tartanak. Hogyan is lehetnék az, aki vagyok, ha nem tudnám, hogy az én Mennyei Atyám akart engem, célja van velem és a legjobb utat készítette számomra, ami lehet, hogy innen a Földről sokszor nagyon, de nagyon siralmasnak és reménytelennek látszik, de odafentről sokkal jobb a kilátás. Sosem késő! Még változhat a világunk! Mi megváltoztathatjuk imáinkkal, vezekléseinkkel, szenvedéseinkkel. Kaszap István a „tékozló fiúkért” ajánlotta fel tiszta lelke szenvedéseit, példáját követnünk kell ma is.

34

Ifjúsági kategória Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíja:

Szekeres Eunika:

Odafönn találkozunk Félve lépkedsz a ház hosszú,néma,hideg folyosóján tekinteteddel keresve a megfelelő szoba ajtaját,amely a te belépésedre vár azóta, amióta utoljára átlépted küszöbét. De rég is volt az! És mennyi minden történt azóta! Sikerült az érettségid, bejutottál az egyetemre,új városba költöztél,ahol az egyetem mellett munkát vállaltál, amit nagyon szeretsz,sőt boldog párkapcsolatban élsz. Soha nem akartál visszajönni ide, szülővárosodba, szülőházadba. Magad mögött akartad hagyni a múltad a fájó emlékekkel együtt. Nem akartad soha többé látni a ma már szinte teljesen üresen álló pókhálókkal teli, tágas, óriási, kertes házat. Valamikor régen „Imád-lak”, később a „Hívta-lak” nevet viselte, azért mert az ott élő család mindenkit szeretettel hívott otthonukba, ám az akkor még vidám színekben pompázó táblát felváltotta a fekete-fehér „eladó” tábla. A „Hívta-lak” fénykorában az óriási kert színes virágokkal, zöld gyeppel és vígan játszadozó gyerekekkel volt tele. A házban sosem volt megállás, a dolgos, hatgyermekes édesanya rendben tartotta a házat, nevelte gyerekeit, sosem állt le a munkával,mégsem fáradt el soha. Az egész város csodálta őt, akárcsak az újságíróként dolgozó apát, akinek 12 órai munka után is volt ereje játszani gyerekeivel és vidáman beszélni feleségével. Egyetlen olyan délután sem telt, amikor ne teáztak volna. Olyankor az apa fél óra szünetet kapott, haza sietett, leült a család többi tagjával együtt, hogy megbeszéljék a nap hátralevő részére vonatkozó teendőket. A te feladatod a kert rendben tartása volt. Most is emlékszel arra a pillanatra, amely minden délután megismétlődött: édesanyád kilépett az ajtón és nevedet kiáltva jelezte, kész a tea. Nagyon szerettél a virágokkal foglalkozni, minden szabad perced velük töltötted, mégis boldogan, mindent félre téve rohantál be. Édesanyád megvárt az ajtóban, megpuszilta arcod,a sok munkától érdes kezét válladra tette és besétált. A szép emlékek könnyeket csalnak szemedbe, ahogy lassan sétálsz a folyosón. Felmész a csigalépcsőn és benyitsz a jobb oldali legelső szobába. Ablak alatt két egymás mellett elhelyezkedő fotellel találod szembe magad. Újból előtör egy régi emlék. Ebben a szobában vesztették életüket szüleid. Kézen fogva, beszélgetve ültek egyik este a fotelekben, amikor a halál szívinfarktus formájában megjelent és magával ragadta őket. Ugyanabban a pillanatban haltak meg. Isten szenvedés nélkül szólította magához. Keservesen sírni kezdesz az emlék miatt. Magad előtt látod szüleid, ahogy fáradtan, de mégis boldogan ülnek a szobában, ám hirtelen mozdulattal letörlöd könnyeid és becsukod az ajtót, hiszem rossz szobába nyitottál be. Tovább mész a megfelelő ajtó után kutatva. Olyannak látod a házat, mint egy középkori, bástya nélküli kastélyt: ajtók, hosszú csigalépcső, rideg és hangtalan folyosó. Kinyitod a következő ajtót. „Ez lesz az”- gondolod, amikor megpillantod 5 testvéred, azok gyerekeit, valamint közeli rokonaidat. Csak egy halvány mosollyal üdvözölnek és egy pillantással jelzik: foglalj helyet. Körülnézel. Ez a szoba egykor a tiéd volt. Kertészkedéshez szükséges dolgokkal volt tele minden, vidám színekben pompáztak a falak, puha, kényelmes volt az ágy. Ma már csak a szekrény és az ágy van a helyén, minden más hiányzik. Helyetted haldokló nagyanyád fekszik a hófehér ágyon. Nagyanyád, aki - szüleid halála után - tíz éven keresztül nevelt két kiskorú testvéreddel együtt. Ebben a házban éltetek, de amint betöltötted a tizennyolcadik életévedet elmenekültél innen. Rád sem pillant, mégis tudja, hogy jelen vagy. Rajtad kívül mindenkit kiküld a szobából. Magához szólít. Könnyekben törsz ki, keservesen zokogsz, már nem tartod vissza az enyhén sós cseppeket melyek apádtól örökölt zöld szemeidben gyűltek össze. Tudod, hogy nehéz lesz, 35

hiszen soha többé nem láthatod őt. Őt, aki felnevelt, aki anyád helyett anyád, apád helyett apád volt, aki támogatta minden döntésed, aki mellett felnőttél, aki mindig úgy szeretett, ahogy vagy. De tudod, hogy jobb helyen lesz, ahol nincs fájdalom, nincs betegség, csak öröm és boldogság. Megnyugtat a tudat, hogy jó helyre kerül. Drága kisunokám! Mindig is szerettelek, saját fiamként neveltelek téged. Bántott, amikor itt hagytál és messzi városba költöztél, de megértettem, hogy szüleid halála után nem bírsz itt maradni. Te vagy a legkissebb gyermek, az egyetlen férfi, az utolsó Steward. Kérlek vigyázz magadra, fogadd meg tanácsaimat, melyeket örök életedben mondtam neked. Sajnos itt kell hagyjalak téged, de tudd, hogy Valaki mindig figyel, veled van, segít átvészelni a fájdalmat. Mindig vigyázni fog rád és testvéreidre is. Élj boldogan és továbbra is maradj ilyen jó. Szeretlek! - akarja mondani, de ereje elhagyja, szemei lecsukódnak, teste megmerevedik. Utolsó lélegzetvételével kiprésel egyetlen mondatot, amely szívedbe hatol, átvág mindent és segít átvészelni az elkövetkező szörnyű időszakot. Mostmár tudod, hogy nem vagy egyedül. „Odafönn találkozunk”. Ezek utolsó szavai. Lelke Istenhez száll, és testét itt hagyja a földön. Biztos benne, hogy szerettei nélküle is boldogulni fognak, küldetése végére ért és idővel mindenkit viszontlát. „Odafönn találkozunk”. Egy mondat. Két szó. Tizennyolc betű. „Odafönn találkozunk”. Ez a mondat visszhangzik fejedben. Továbbra is zokogsz rádölve a lelkét elvesztett testre. Figyelmen kívül hagyod ösztöneid, melyek azt súgják férfi vagy, ne mutasd érzelmeid, ne sírj, mert gyengének hisznek. Szükséged van a könnyek elengedésére, mert megkönnyebbülsz. A könnyek csecsemőkorod óta azt jelzik, élsz, képviselik érzelmeidet. Ha könnyed vannak, érzéseid is vannak. Egy idő után, amikor sikerült egy kicsit megnyugodnod kimész és szólsz a többieknek. Mama halott- akarod mondani, de elcsuklik hangod. Most nincs szükség szavakra, mindenki tudja mi történt. „Ne sírj, erős vagy”- motyogja unokahúgod, majd hozzád lép és átöleli lábad. Milyen kicsi, még csak tavalyelőtt született mégis mennyi mindent tud! Érzi, hogy történt valami, érzi, hogy mindenki szomorú és nyugtalan, ezért feléd nyújtja két kis karocskáját jelezve: vedd öledbe. Halvány mosoly jelenik meg sírástól piros arcodon, lehajolsz, felkapod, megpörgeted a levegőben, majd szorosan magadhoz öleled. Kis meleg teste hozzád simul, fejét válladra hajtja. Így próbál megnyugtatni. Eszedbe jut, hogy te is így simultál édesanyádhoz. Elkeseredsz, mert úgy érzed elvesztettél mindent. Édesapádat, édesanyádat, nagyszüleidet. Soha többé nem láthatod viszont őket, nem hallhatod nevetésüket, nem vigasztalhatod őket, nem segíthetsz nekik, nem simulhatsz testükhöz. Nem jöhetsz többet ebbe a házba, most látod utoljára, hiszen eladó. Hirtelen fura érzés kerített hatalmába. Nem akarod elveszíteni a házat, holott te menekültél el innen. „Ne adjuk el a házat!”- kiáltod, de megijedsz, mert nem a saját hangodon szólsz. Olyan, mintha kikeltél volna testedből, mintha nem te mondanád a szavakat. Próbálják megérteni kirohanások okát, de nem tudják. Ne adjátok el a házat! - ismételed újra és újra - töltsünk el itt egy kis időt, néhány hetet, úgyis hosszú szabadságon vagytok. Maradjunk itt, rendezzük át úgy a házat, mint amikor még mindenki élt. Emlékezni akarok mindenre: a gyerekkoromra, a szép évekre, arra az időre, amikor még nyüzsgés jellemezte otthonunkat. Mindenki helyesel. Eldöntitek, hogy a temetés után még két hétig itt maradtok és felidézitek az emlékeket. ……………………………………… Elérkezik a temetés napja. Délután két óra van. A kiásott sír körül mindenki talpig feketében áll. A kis, két éves Sara, öccsével az egy éves Robinnal kézen fogva áll édesanyja, a te nővéred mellett. A többi jelen levő gyerek idősebb: Arthur 5,Jess 10,Teo 6,Anabell 8 éves. 36

Mindannyiuknak vörös hajuk, barna szemük van, és szeplők százai virítnak arcukon. Olyanok, mint négy tojás, holott csak unokatestvérek. Könnyekkel teli szemmel állnak a sír mellett. Még nem tudják felfogni mi történt, csak annyit érzékelnek, hogy körülöttük mindenki szomorú. Feléd pillantanak, látják, ahogy kilépsz a tömegből és megszólalsz: Tisztelt Jelenlevők! Köszönöm, hogy eljöttetek és osztoztok fájdalmunkban. Pénteken 16:53-kor napra pontosan 13 évvel szüleink,5 évvel nagyapánk halála után az Úr magához szólította nagyanyánkat, Barbara Stewardot. Egész életében vidám asszony volt, rezzenéstelen arccal tűrte a fájdalmat, szó nélkül magához vett engem két testvéremmel együtt és nekünk adta legdrágább kincsét, a szeretetét. Tíz éven keresztül saját gyerekeiként nevelt minket és mindent megtett annak érdekében, hogy átvészeljük a szüleink halála utáni fájdalmas időszakot. „Jó helyen vannak, már nem szenvednek, boldogok, mert együtt lehetnek.”- mondta mindig. Most ő is ott van velük, ott örül velük együtt. Itt hagyott minket, nem jön többet vissza, de nem akarja, hogy bánkódjunk halála miatt. „Odafönn találkozunk”. Ez volt utolsó mondata. Nekem mondta. Ebből tudom, hogy biztosan látni fogjuk még egymást. Én vagyok az utolsó Steward, az utolsó, aki a Steward család nevét tovább tudja vinni, az utolsó,aki meg tudja menteni a házat,ezért úgy döntöttünk nem adjuk el. Tudjuk, hogy ez az Ő akarata, Ő is ezt szeretné, csak nem volt lehetősége elmondani. Köszönöm, hogy velünk vagytok, segítetek, támogattok ebben az időszakban. Visszalépsz a tömegbe. Leengedik a koporsót, ráhajítják a virágokat és koszorúkat, majd betemetik barna földdel. Vége a szertartásnak. Hazaérve neki is álltok a ház rendbe tételéhez. Két héten keresztül mindennap késő estig dolgoztok. Minden pontosan olyan, mint gyermekkorodban. A barna bejárati ajtó fölött, a hófehér falon újra vidáman virít a „Hívta-lak” felirat. A kétszintes ház újra élettel teli, az alsó szinten levő konyha, nappali és fürdőszoba vidám színekre festett falakkal rendelkezik, a hall gyerekkacajtól hangos, már nem komor és rideg. Az emeleten öt szoba található: a legelső a szüleidé, második a nagyszüleidé, a többi a gyerekeknek van kialakítva, természetesen ugyanúgy. mint közel másfél évtizeddel ezelőtt. Többé sosem lesz üres a „Hívta-lak”, mert eldöntitek, hogy mindannyian felváltva töltötök el egy-egy hetet e csodás helyen. A kertet te hozod rendbe, segítségeddel újra zöld gyep és virágok borítják. Most a kertre nyíló ablakban állsz és nézed, ahogy unokahúgaid boldogságtól ragyogó,futástól kipirult arccal játszanak a hátsó kertben, pont úgy ahogyan ti régen. A ház felújítása téged is felvidít és megnyugtat, hogy mostantól sosem lesz üres, elhagyatott. Nem keseregtek többet a szeretteitek elvesztése miatt, inkább élvezitek az életet, mert tudjátok: odafönn újra találkoztok.

37

Felső tagozatos kategória I. díj:

Nemes Tekla

Odafönn találkozunk Egy történetet fogok elmesélni, ami velem történt meg. A Dédim több évvel ezelőtt meghalt. Róla és rólam fog ez a történet szólni. Amikor a Dédim kórházba került rögtön fölkerekedtünk és elutaztunk meglátogatni. Nem sajnáltuk a fáradságot pedig jó néhány óránkba került, nekem az egész út egy örökkévalóságnak tűnt. Megérkeztünk a kórházba és egy nagyon furcsa érzés fogott el. Az a sok beteg!!! Engem mindig kirázott a hideg, mikor beléptem egy kórházba, de akkor valahogy különösen rémisztő volt. Beszálltunk a kórház liftjébe és elindultunk felfelé. Anya kezét szorosan megszorítottam. Abban a pillanatban nagyon féltem és nem tudtam, hogy mi fog történni. A lift kísértetiesen nyikorgott és mi csak mentünk egyre-egyre fölfelé. Megérkeztünk. Dédi szobája két ajtóval arrébb volt a liftajtótól. Benyitottunk a betegszobába. Dédi szerényen ránk mosolygott, már amennyire tudott. Fantasztikus volt látni azt a mosolyt, ami az arcán ült, látni lehetett rajta, hogy mennyire boldog, hogy eljöttünk őt meglátogatni. Én mintha azt is láttam volna, hogy egy könnycsepp görög végig az arcán. Két gyönyörű kék szemét nézve és a szürkéses fehér haját látva, ahogy ráborult a vállára, olyan mesébe illő volt. Nagyon aranyosnak és bágyadtnak tűnt. Hosszú, gyönyörű órákat töltöttünk együtt, sosem fogom elfelejteni. A ,, régi szép idők’’-ről beszélgettünk, mikor még nem volt beteg. Olyan boldognak tűnt akkor Dédi, mint amilyennek nem láttam még soha. Olyannak láttam akkor, mintha a mosoly soha sem tűnt volna el az arcáról. Hihetetlenül tudott kacagni. Az a gyöngyöző kacaj! Örökre megmarad az emlékezetemben. Drága percek voltak azok mindannyiunk számára. Sokszor megsimogatta a fejem. Fölsorolta az összes emléket, ami anyáékkal és velem volt kapcsolatos és mindannyian nagyokat nevettünk rajta. Mindannyian tudtuk, hogy azok talán az utolsó percek, amiket együtt töltünk. Eljött a búcsú ideje. Mindenki tisztában volt vele. Síri csend honolt a szobán. Én törtem meg a csendet. Nem tudtam mit tenni, odaszaladtam Dédihez és a nyakába borultam. Tudta, hogy mit érzek, a mozdulataiból éreztem. A szavak itt nem segítettek. Én nem tudtam visszatartani az érzéseimet. Kitört belőlem a zokogás, súlyos könnycseppek zuhataga gördült le az arcomon. Csak sírtam, sírtam és sírtam. Finom kezeivel átölelt. Éreztem, hogy Dédinek is csurogtak le az arcán a könnycseppek. Véget nem érő percekig voltunk így. Legalábbis nekem annak tűnt és azt kívántam magamban, hogy ez soha ne érjen véget. Anya és apa csak figyelt bennünket, senki sem akarta ezt az áhítatos jelenetet megtörni. Végül Dédi halkan a fülembe suttogta:,, Ne félj Tekla, fogunk még mi együtt labdázni a kertben” és finoman elengedett. Sokáig ez csengett a fülemben… Könnyes szemmel egy édes puszit nyomtam Dédi puha arcára. Ő is viszonozta és utána finoman megölelt. Anya és apa is elbúcsúzott tőle. Mikor már az ajtón mentünk ki visszanéztem és láttam, ahogy újra elterül az arcán az a mosoly, amit annyira szeretek. Az érzéseim mintha kiugrottak volna a helyéről, visszaszaladtam és újra megöleltem Dédit. Nagyon örültem, hogy most már a szívemben is elhelyezkedtek az érzések, de a szememből még mindig záporoztak a könnyek. Kifordultam az ajtón, ahol már anyáék vártak. Anyáékkal kézen fogva, a lépcsőn mentünk lefelé. Nem nagyon beszéltünk közben, az érzéseinkből olvastunk. Hazafele is csak néhány szót váltottunk egymással a kocsiban, én Dédis fényképeket nézegettem és rendbetettem a délután történéseit magamban. Több nappal később dolgoztam föl az eseményeket. Eltelt egy hét és jött egy örömhír: Dédi él és virul, szerencsére haza is engedték a kórházból. Ennek a családban mindenki nagyon-nagyon örült és meg is nyugodott. Pár nappal később éjszaka fölriadtam egy rossz álomból. Dédiről álmodtam és az álmomban egy nagyon szomorú eseményt láttam: Dédi meghalt. Elkezdtem sírni és nem 38

tudtam mire vélni az álmomat. Nagy nehezen visszaaludtam. Reggel, mielőtt még elmondhattam volna az álmomat anya lebombázott egy hírrel. Éjszaka Dédi meghalt. Végül magamban maradt a látomásom, nem mondtam el senkinek. Beszaladtam a szobámba és csak sírtam. Sok nap, mérhetetlenül sok idő telt el mire feldolgoztam, mikor egyszer megszólalt bennem egy hang:,,Ne félj Tekla fogunk még mi együtt labdázni a kertben” ez csengett a fülemben. Rádöbbentem az igazságra, igen Dédi. ODAFÖNN TALÁLKOZUNK.

39

Felső tagozatos kategória Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíja:

Fehér Orsolya Anna

Egy barát története Először is had köszönjem meg Uraim, hogy itt lehetek. De ez igen is nagy dolog, hogy itt lehetek, mert tudom, hogy sokan járnak itt ez ügyben, mint amilyen az enyém. Nem is húznám tovább az időt, ezért nekivágnék. Tehát miért is járultam ide egy olyan ügyben, hogy avassák boldoggá Kaszap Istvánt? Mert a barátja voltam. Hogy meséljem el a történetet? Rendben. A nevem Tímár Levente. Székesfehérváron születtem 1915-ben. Ugyanide jártam iskolába, de ez nem fontos. Olyan 13 éves koromban kezdtem el sportolni, mert hát minden srác oda ment, az volt a menő. A legelső napomon az egyesületnél nagyon féltem. A pajtásaim mind máshova mentek és nem találtam őket. Végül a tornász részen kötöttem ki. Álmélkodva lestem a nyurga fiúk minden mozdulatát, mert hát én akkoriban olyanokat nem igen tudtam csinálni. Nem csak én voltam ott, és lassan kezdtek kitúrni a helyemről az odaérkező széles vállú gimnazisták. - Mit keresel te itt? Hiszen még taknyos vagy!- azzal röhögve kilöktek a sorból. Egy velem egykorú, de jóval magasabb fiú kapott el a galléromnál fogva, még mielőtt elesnék. - Ne is hallgass rájuk!- intett a fejével a nagyvállúak felé – A tornászokhoz akarsz beállni?- kérdezte tőlem. - Még nem tudom- feleltem halkan, miközben a cipőmet tanulmányoztam zavartan, mert lélekben tudtam, hogy nem vagyok egy tornász alkat. - Nem baj, ha még nem próbáltad. Ha hiszel benne, akkor sikerülni fog- bátorított mosolyogva, majd elvegyült a tömegben. Mivel ez még csak az első nyílt nap volt, ezért felírtam magam a tornász jelentkezési listára. Később láttam a fiú, aki segített felállni, éppen ment a csarnoktól elfele és egy vastag könyvet tanulmányozott. Gyorsan utolértem és ráköszöntem. - Feliratkoztál tornásznak?- kérdezte. Én büszkén bólogattam és megkérdeztem: - Te hova írtad fel magad? - Már tornász vagyok, egy éve- második ránézésre neki is nyurga alkata volt, mint azoknak a fiúknak, akik a bemutatót tartották- Csak ajánlani tudom, nagyon jó hely, sokat tanulsz. Így beszélgettünk tovább, majd amikor észrevettük, hogy kétfele válik az utunk megkérdeztem: - Melyik középiskolába mész? Vagy esetleg gimnáziumba?- mert akkor már tudtam, hogy nálam egy évvel idősebb. - A Cisztercibe megyek, mert a szüleim oda akarnak beadni és különben is oda akarok menni- válaszolt. Őszintén bevallom, hogy teljesen meglepett, mert nem számítottam rá, hogy katolikus. Személy szerint én nem voltam akkor a hívőkhöz sorolható, nem is voltam megkeresztelve. Apám szerint nem volt fontos a vallás, csak az, hogy rendes munkát találjak, akár Tatabányán a bányában is. Némán elváltunk, és az út további részében elgondolkodtam, hogy miért is lesznek az emberek hívők. Talán a szüleik miatt, vagy van, aki önszántából? Azután sokáig nem gondolkodtam ezen. A további években Istvánnal együtt edzettünk, sikerült nekem is leküzdenem a kezdetben adandó alkatommal kapcsolatos akadályokat, és mi lettünk a legjobb barátok. Mesélte nekem, hogy tagja a cserkészetnek és hogy lépjek be én is, mert van ott egy csomó fiú, aki ugyanúgy nem hívő. A szüleim nagy nehezen rábólintottak, de apám mondta: - Ne barátkozz túl sokáig ezzel a fiúval, mert egy olyan útra terel, amitől nem leszel rendes munkás!- de én mindig vállat vontam. Csatlakoztam a cserkészethez, mindenki 40

barátságosan fogadott. Nem esett nehezemre betartani a szabályokat és örültem, ha valakinek segíthettem. Táborozni is mentünk sokszor, és ott is főként Istvánnal voltam. Egyszer éppen bementem a csapatunk szobájába és nem volt benn senki. Csak egy gyufát akartam kivenni a táskámból a tábortűz meggyújtásához, amikor István asztalára néztem. Ott volt a vastag könyv, amit, amióta találkoztunk, csak olvasott. Megnéztem a címét: A Biblia. Eltűnődtem egy kicsit. Korábban már hallottam már róla, hogy a keresztények szent könyve meg ilyesmi, de még sosem tartottam a kezemben. Mivel, már említettem, nem volt senki a szobában, gondoltam belenézek: Újszövetség. Továbblapoztam: A négy evangélium. Azzal lassan belemerültem az olvasásba, annyira érdekesnek tűnt egy új, számomra ismeretlen vallás felfedezése. Meg is feledkeztem a gyufáról és csak később jutott eszembe, amikor István berontott a szobába. Sokáig nézett, majd hirtelen felkacagott. Én meg csak néztem, nem értettem, hogy mi ennyire vicces. Aztán már annyira nevetett, hogy a földön hempergett és a hasát fogta. Erre már nekem is nevethetnékem támadt, és nemsoká már ketten gurultunk az szobában nevetéstől sírva. Aztán amikor lenyugodtunk, megkérdezte tőlem: - Most komolyan azért maradtál el, mert lekötött a Szentírás?- bólintásomról mosolyogva vett tudomást. Hallgattunk egy ideig, majd a csöndet én szakítottam meg. - Nem is tudtam, hogy a keresztény hit ennyire… hogy is mondjam… komoly és mégis szeretetteljes. Tanítanál engem hittanra? - Ha őszintén hinni akarsz Istenben és megtartod parancsait, szívesen- válaszolta hangjában könnyedséggel, mintha mindenki ezt kérdezné tőle minden nap. A tanulást a tábor után rögtön megkezdtük. István nem kért semmi fizetséget érte, hogy iskola és torna után elvállalta ezt a feladatot, de én úgy láttam helyesnek, ha ez nem lenne természetes, ezért már az első órán vittem neki egy csomag cukrot a sarki boltból. Egy kertes házban laktak, míg mi panelban. Az édesanyja nagyon örült nekem, mert volt néhány barátja Istvánnak, de nem mindenkivel tartotta már a kapcsolatot, mert nem mindenki maradt itt Fehérváron. Úgyhogy akkor én voltam a legjobb barátja. István szobája tele volt könyvekkel, a legtöbb vallásos vagy tudományos. Amikor odaadtam neki a csomag cukrot, akkor némán meredt rám, átvette, majd elindult az ajtó felé. - Gyere, mutatok neked valamit. Elvezetett kettővel odébb egy romos állapotban levő házhoz, ami előtt néhány rongyosabb ruhájú gyerek játszott a porban. Odament hozzájuk. Azok örömmel fogadták, a legkisebb rá is csimpaszkodott a lábára. Odaadta nekik a cukrot, azok pedig boldogan rohantak a tornácon üldögélő öreg nénihez, aki biztosan a nagymamájuk, hogy megmutassák, neki, hogy milyen jó dolgot kaptak. Amint visszafele mentünk, István felém fordult. - Ezt azért csináltam, mert nekem nem volt szükségem édességre. Ők viszont életükben nem ettek olyat. Az egyik tanítás azt mondja: oszd el mindenedet a szegények között. Ha látsz valakit, akinek szüksége van arra, ami neked nem kell, add neki. Legyen ez az első leckemondta, és ezt egy életre megjegyeztem. A további tanulásainkon megtanultam az apostolokat, a tízparancsolatot, a nyolc boldogságot, megtanultam imádkozni reggel, délben és este és még rengeteg dolgot, amit így nehéz és hosszadalmas lenne felsorolni. De a legjobb dolog az egészben az volt, hogy megkeresztelkedtem. Ezután István elvitt misére is, ami alatt ámultam és bámultam, fel sem fogtam, milyen csodálatos dolog történik az átváltoztatásnál. Így ment ez az apám tudta nélkül, mert tudtam, hogy nem kifejezetten lelkesedett volna a dologért, amíg el nem érkezett a nyolcadik év vége. Ráeszméltem akkor, hogy miután gyökeresen megváltozott az életem, nem ugyanazok voltak a céljaim, mint mielőtt találkoztam volna Istvánnal. Végül elhatároztam, hogy én is Ciszterci Szent István Gimnáziumba megyek István után. Nem ő mondta nekem, hanem saját döntésemből cselekedtem így, meg talán az Isten is így akarta. Nem meglepő, hogy féltem ezt bevallani a szüleimnek. Ezt meg is osztottam Istvánnal, aki azt mondta, hogy szívesen segít abban, hogy eljön hozzánk és meggyőzi a szüleimet, elsősorban apámat, hogy nem lenne felelőtlen vagy rossz döntés, ha így cselekszem. Amikor felvittem a lakásba és bemutattam a szüleimnek, apám rögtön elkezdte méregetni. 41

- Ez az a bizonyos István gyerek?- kérdezte nem túl udvariasan. - Igen, apa. - Na és fiam, ha már így egyben vagyunk, megkérdezhetném, hogy hova is mész tovább tanulni?- kérdezte azt, amitől a legjobban féltem. Nagy levegőt vettem és belevágtam. - Az a helyzet apa, hogy a cisztercibe- erre apám hangosan felkacagott. - De oda nem csak ilyen keresztény pondrók járnak?- ezzel a kérdéssel figyelmen kívül hagyva István jelenlétét. - Igen, apa. De most már én is ilyen keresztény pondró vagyok- mondtam halkan. Apám képe eltorzult. - Mi, hogy, mi van? Mikor?- hüledezett. Ekkor lépett elő István, még mielőtt magyarázkodni kezdhettem volna. - Uram, Levente az én tanításom által lett keresztény, és mélyen sajnálom, ha ezzel megsértettem, de..- nem tudta befejezni, ugyanis apám keze előrelendült. Engem csak ritkán vert meg, de azt is csak akkor, ha nagyon dühös volt rám. Ám ebben a pillanatban a nekem járó atyai pofon nem engem sújtott le. Hanem Istvánt. Én és édesanyám, aki szintén végignézte a jelenetet, hüledezve bámultuk barátom pirosló arcát. István némán állt, majd a másik arcát is odatartotta apámnak. - Ha az egyik arcomat megüti, üsse meg a másikat is- erre néma csönd lett úrrá a szobában. Apám szeme ekkor megtelt könnyel és István lábai elé borult. Reszkető hanggal ezt mondta: - Uram, bocsásd meg, hogy megütöttem orcádat. Könyörülj rajtam, nyomorult lelken!- és zokogva kezébe temette arcát. Később megértettem, hogy apám akkor az Úristent vélte látni Istvánban. Eztán az esemény után egy rossz szava se volt a katolikusok ellen. Beiratkoztam hát a ciszterci gimnáziumba, ahol minden hiányosságomat a hitben kitöltötték, de még így is néha a Bibliát elemeztük délutánonként. A tornászást is folytattuk és István 1933-ban ifjúsági bajnok lett. Én csak második lettem, de örültem az örömének. A gimnáziumi évek alatt sokszor beszélgettünk arról, hogy mind a ketten többre vágyunk a keresztény hit hétköznapi gyakorlásánál. - Nem is tudom, Levente. Olyan nehéz eldönteni, hogy most Isten hív minket-e erre a szolgálatra- mondta kétkedően. - Gondolj arra, amikor eltűrted apám ütését, meríts abból a hitből és meglátod, hogy külde még jelet Isten. Nekem ez elég jel volt, hogy eldöntsem, hív-e az Úr- próbáltam bátorítani. Nemsokára megkapta ő is a jelet. Egyszer az osztályban hatalmas verekedés alakult ki, még a szünetben. Az egyik fiú annyira megütötte a másikat, hogy az rögtön elvesztette az eszméletét. Én vittem ki a gyengélkedőbe, István kísért. Az iskolaorvos megvizsgálta, rögtön látta, hogy egy kritikus helyen találták el, és közölte, hogy nem biztos, hogy stabilizálható a helyzete, de mindenképpen kihívja a mentőket. Amíg az orvos telefonált, a fiú felébred. - Hívjatok papot! Valaki! Segítsenek!- ordított. István látta a szemében a halálfélelmet és tudta, hogy mit kell tennie. Gyorsan elszaladt a László atya szobájába, de nem találta benn. Mivel az atya megmutatta neki, hol van a szent kenet, ezért kivette és szaladt hozzánk. Megkente a fiú homlokát és a kézfejeit olajjal, majd elmondta az ilyenkor mondott imát. A fiú arca megnyugodott, lehunyta a szemét, és távozott az örök boldogságba. István ezután három napig nem vett magához semmit csak vizet és az Atyához imádkozott. Miután véget ért a gimnázium, csatlakoztunk a Jézus Társaságához, a budapesti jezsuita rendbe. 1934-ben meg is kezdtük a szerzetesi hivatást. Amikor megkaptuk a ruháinkat és felpróbáltuk, rögtön kinevettük egymást, mert a látványt szokni kellett. Egyenlőre még ismerkedtünk ezzel az életformával, ezért a novinciátusban helyeztek el minket. Megismertették velünk, hogy mit is vállalunk és hogy mi lesz a feladatunk. Egyik nap éppen a novinciátus kertjét gondoztuk, amikor István hangosan és szakadozottan köhögni kezdett. - Nincs semmi, bajom, csak egy kicsit fáj a torkom, de mindjárt jobban leszek. 42

Nem így lett. Először mandulagyulladás, majd mellhártyagyulladás, végül szepszis fertőzte meg. Mindvégig én ápoltam és gondoztam. El is kaphattam volna bármit, de nem érdekelt, mert nem gondozná különben senki. Végül a vezetők úgy határoztak, hogy hazaküldik gyógyulása érdekében Fehérvárra. Sajnos én nem mehettem vele, így aggódva engedtem el. A teste fogyott volt, az arca szürkés színt vett fel és már nem volt a régi, vidám István. Amikor elbúcsúztunk, látta rajtam az ijedtséget és a kétkedést, ezért próbált bátorítani: - Csak így lehetek szent. Mert nem abban áll a szentség, hogy nincs hibám, hanem hogy nem alkuszom meg a gyarlóságaimmal. Belenyugszom-e? Ha százszor elbukok, százszor fölkelek, és erős lélekkel folytatom a harcot… Az igaz szeretet tettekben, izmaink erejével és arcunk verejtékével szerezhető meg- mondta csillogó szemmel, majd köhögő rohamba fulladt a búcsú. Ekkor november volt. A következő hónapban üzentet kaptam tőle, hogy itt van újra Budapesten, de később újra visszavitték. Gondoltam, hogy meglátogatom, ezért 16-án vonatra szálltam. A korházba érve mondták nekem, hogy éppen a műtőben van, gégemetszést hajtanak rajta végre. Késő estig ottmaradtam, majd olyan hajnal körül kijött egy nővér. Arca elárulta, hogy nem jó hír közöl. Ahogy meghallottam, hogy már nem él, berontottam a terembe. Ott feküdt, holtsápadt arccal, hideg bőrrel. Zokogva borultam testére. Mostanáig eszembe jut utolsó mondata, ami mindig erőt lehel belém. Uraim, Kaszap István nem egy embert térített meg, és hiszem, hogy ő volt a szeretet mintaképe. Döntsenek belátásuk szerint. Köszönöm, hogy meghallgattak. Isten önökkel!

43

Felső tagozatos kategória Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíja:

Baski Boglárka

Van célom Négy éve lettem cserkész, a törökszentmiklósi 958-as számú Pánthy Endre cserkészcsapat tagjaként. Ez volt számomra majdnem az egyetlen olyan közösség, ahol én is jól éreztem magam. A cserkészekkel rengeteg érdekes dolgot kipróbálhattam. Eddig csak három táborban voltam, ezek közül az egyik egy csapattábor volt. Az volt életem első olyan tábora, ahol sátorban aludtunk. A második tábor volt az NNT (Nemzeti Nagytábor), ahol még mindig kiscserkészként vettem részt, sárga, virágos nyakkendőben, de az őrsöm miatt már a cserkész korosztállyal táboroztam. Az őrsöm minden tagja egy évvel idősebb volt nálam. Sokan voltunk az őrsben, és a tábor elején mind a 11-en egy hatszemélyes sátorban aludtunk. A tábor második felében már csak 9-en töltöttük be a sátrat, mert az őrsvezetőnk a segédőrsvezetőnkkel kiköltözött egy kölcsön-sátorba, ami két személyes volt. Ebben a táborban közel 3600 cserkész vett részt. Különféle programok voltak az ócsai katonai bázison megrendezett táborban, ahol gyakran sivatagi volt a hangulat, mert rengeteg volt a homok. Pontosabban ahol nem homok volt, ott akácerdő. A táborban egyetlen napon minden ember a saját csapatával lehetett, ez volt a csapatnap. Nekünk erre a napra tették a próbát. A próba egyfajta vizsga a cserkésztudásból. Én újoncpróbát tettem, zöld, azaz cserkész korosztályú nyakkendőért. A következő évben nem volt tábor, húgom miatt viszont ezen a nyáron elmentünk az egyik szomszédos település cserkészportyájára, ahol húgom és a barátnője együtt lehettek, mert mindenképpen szerettek volna a nyáron egy ottalvós összejövetelt. Én is rengeteg élménnyel gazdagodtam. Megtanultam például, hogy miért tegyem el a cipőmet éjszakára. Hogy miért? Reggelre az összes cipő fel volt akasztva a tető alá. Középről pedig nyakkendőgyűrűk lógtak, illetve a nyakkendőm. Én szerencsés voltam, mert volt másik cipőm. Viszont voltak olyanok, akik egy kétnapos portyára csak egy cipővel mennek, így zokniban járkáltak a harmatos fűben. A cipőket helyes válaszokért cserébe kaptuk vissza. Kiderült, hogy nekem a nyakkendőm azért került ki, mert nem találták meg a nyakkendőgyűrűimet. Azokért is válaszolni kellett a cserkészethez kapcsolódó kérdésekre. Ez előtt a portya előtt a szajoli Szent György cserkészrajjal részt vettem a nyakkendőnapon, amikor az ottani cserkészekkel egyenruhában sétáltunk végig a falun, menetelve, nótaszóval. Most már hozzájuk tartozom, a Rohamkukac őrsbe. Tavaly óta sokkal többen lettünk, de még mindig a 958-asok egyik raja vagyunk. Velük a nyáron csak portyákon voltam. Egy olyan portyán, ami a mi próbánkkal kezdődött, majd másnap a saját próbánk keretén belül próbáztattuk a kisebbeket. Harmadik nap pedig templomba mentünk. Nyár legelső hetében viszont a debreceni 43-as számú Főnix cserkészcsapat Levendula őrsével voltam portyán, mert abba az őrsbe tartozik a nővérem is, így engem is meghívtak. Nagyon örültem a meghívásnak, és el is mentem velük Sátoraljaújhelyre portyázni. Nagyon jól éreztem magam, és megtudtam, hogy milyen egy másik őrs közössége. Nem volt ott mindenki, de én nagyon örültem, hogy azt a pár embert is megismerhettem. Azután nővérem meghívta őket hozzánk, és itt is portyáztak egyet. Illetve egy napra átmentünk Szajolba, ahol az ottani legnagyobb őrssel, a Rohamkukacokkal sátoroztunk egyet. Erre az alkalomra írtam meg életem első lelki ösvényét a két őrsnek. Pontosabban ez volt a második, amin részt vettem, de először írtam ilyet. Az eddigi cserkészélményeim közül viszont nem ezek voltak a legjobbak. A legjobb élményem a SzINTE (Szent István Népének Tábora Erdélyben) volt, az első külföldi táborom. Ide is a debreceni cserkészek szervezésében jutottam el, 3 soproni, 2 pécsi, 44

és még néhány debreceni cserkésszel együtt, mint az MCsSz (Magyar Cserkész Szövetség) képviselőinek egyike. 9 napos volt a tábor, Magyarlóna mellett. Luna de Sus (Magyarlóna) körülbelül 12 kilométerre fekszik Kolozsvártól. A tábor viszont körülbelül 30-40 percnyire volt gyalog Magyarlónától-, amit a tábor ideje alatt csak „a falu”-ként emlegettünk. A táborban összesen körülbelül 600 cserkész vett részt. Altáborokba voltunk szétosztva, 60-80 fő volt egy altáborban. A két felfedező korosztályú (15+-os) altábor Türe és Ajtony volt. Én az Ajtonyba tartoztam, ami a barna színű altábor volt. Első nap későn érkeztünk meg a helyszínre, mert eltolódott a regisztráció, ráadásul az eső is esett, ezért egy nagy közösségi sátorban aludtunk, ami később a kézműves sátor lett. Második nap kora reggel ébresztettek, azzal, hogy most indulunk az altáborba. Sietősen összepakoltunk, és nekivágtunk az erdőnek. Mikor megpillantottuk a sátrakat, kezdtünk örülni. De hamarosan rá kellett jönnünk, hogy ez még nem a mi helyünk. Mikor végre a megfelelő helyen voltunk, nekiálltunk helyet keresni a sátornak. Mikor megtaláltuk a sátrunknak megfelelő helyet, és nagy nehezen felállítottuk azt, hívtak minket reggelizni. Az első reggelinket állva ettük meg az altáborral. Később szalmabálákból és széldeszkákból sikerült felépítenünk asztalokat és padokat. Első nap csak az altábort építettük. Sátrak, körlet, altábori dolgok. Felosztották az altábort három rajra, majd azokat rajonként három őrsre. Én a Balog nemzetség (raj) Vadász családjába (őrsébe) tartoztam. Sok programhelyszínen voltunk. Nem mindig mi voltunk programon, mert a kósza korosztályú altáboroknak segíteni is kellett a helyszíneken. Az egyik nagy kedvence mindenkinek a Bajor-udvar volt, ahol sok fizikai, ügyességi dolgot ki lehetett próbálni. Például volt egy mászó fal, rohampálya, lovaglás, íjászat, illetve egy slackline. A slackline magyar fordítása hevedertánc vagy kötélegyensúlyozás. Ez a „kötélegyensúlyozás” úgy nézett ki, hogy egy körülbelül 5 cm széles kötélen, vagy szalagon zokniban vagy mezítláb kellett végigmenni, mindenféle biztosítás nélkül. Tehát nem voltak hevederek, és karabinerek ennél a feladatnál. Illetve felül sem volt kötél, amibe meg tudtunk volna kapaszkodni. A kapaszkodást viszont úgy oldották meg, hogy egy másik kötelet két oldalról fogtak, és abban meg lehetett kapaszkodni, és úgy végigegyensúlyozni, hogy minden kapaszkodási pont instabil volt. Ez lényegében egy bizalom és önbizalom fejlesztő gyakorlat is. Illetve egyfajta bátorságpróba. Egy másik kedvelt helyszín a „családi viadalok” helyszíne volt. Mindenhol rajban mozogtunk, ezért ide is rajilag mentünk. Amíg a lányok paintballoztak, addig a fiúk, és akik nem szerettek volna paintballozni, métáztak, fociztak és egyéb közösségépítő játékokat játszhattak. Azután cserélődött a csapat. Én nem paintballoztam még életemben egyszer sem, és már egy kicsit bánom, hogy ebben a táborban nem próbáltam ki. Viszont akik kipróbálták, örültek neki, de sajnos pár sérülést is szereztek, egy-egy szabály be nem tartása miatt. A harmadik kedvelt helyszín a kenuzás volt. A kenuzás nem a tábor területén volt, bár az ötnapos eső miatt ott is voltak kisebb-nagyobb patakok. Ehhez a programhoz be kellett sétálni a faluba, és még azon belül is bolyongani kellett kicsit a regisztrációhoz, és onnan a Szamos mentén elvezettek minket oda, ahol beszállhattunk a kenukba. Viszont mikor mi odaértünk, még nem volt szabad kenu, mert még az előző rajnak volt programja. Addig levettük a cipőnket, és mezítláb, a fűben játszottunk pár játékot. Nekem két nappal a kenuzás előtt beázott a bakancsom, és nem száradt ki, de amíg kenuztunk, szerencsére sütött a nap, és valamennyit szárított rajta. A többiek is elmesélték a kenus élményeiket. Az altáborunkban például a kenuzás miatt terjedt el a „Beléd estem, mint Árpi a Szamosba!” mondat, mert Árpi volt az egyetlen, aki vizes lett a kenuzásnál. De nem azért, mert beleborultak a kenuval a vízbe, hanem mert kiugrott a kenuból, hogy ne boruljanak bele a vízbe. Persze mindenkin volt mentőmellény is. Mikor én kenuztam, nagyon jó volt a hangulat. Az irányítónk megkért, hogy énekeljünk, mi pedig szívesen énekeltünk népdalokat. Annak ellenére, hogy egy párszor nekimentünk egy kidőlt fának, ami a vízbe dőlt, egész jó volt a kenuzás!

45

Életemben először kenuztam, tehát ebben a táborban rengeteg új dolgot próbálhattam ki. Illetve új embereket ismerhettem meg, hiszen az a csapat sem volt teljes mértékben ismerős, akikkel mentem. Sokat énekeltünk, játszottunk és beszélgettünk ebben a táborban. Rengeteg tábori építmény született, kezdve a csajka- és szerszámtartókkal, az asztalokon, padokon, konyhapulton és vállfákon át, egészen az önnyíló kukákig. A táborban minden nap kaptunk tábori újságot, amiben összefoglaltak pár dolgot az előző napról, bemutattak egy altábort, és megtudhattuk az aznapi konyhai ajánlatot, illetve a nap ünnepeltjeit. Voltak tábori fotósok, akiknek a fotói az újságba is belekerültek. Én is szeretek fotózni, és nagyon örültem, mikor az egyik „legismertebb” tábori fotós megnézte a képeimet. Csak sajnos embereket nem nagyon szeretek fényképezni, így semmi használhatót nem talált… Viszont nem adom fel a fotózást, hiszen a cserkészet tanított meg a természetszeretetre, és a természetszeretet segít észrevenni a környezetünk apró szépségét, például egy pókot, ahogy a tökéletesen megszőtt hálója közepén ül, vagy egy vízcseppekkel díszített pókhálót, eső után. Vagy csak egy virágot, ami maga is az örömöt sugározza. Nem csak fotózni szeretek, hanem írni is. Írni főleg rövid történeteket, de egy cserkészinduló vagy őrsi csatakiáltás sem nagy probléma. Énekelni is nagyon szeretek, és a cserkészek is rengeteget énekelnek. Népdalokat, és cserkészdalokat, tehát nem csak dalos ajkúak a cserkészek, hanem hagyományőrzők is. Szeretek rajzolni, ami a zászló-, illetve plakáttervezésnél előny lehet. Szeretem a kalandokat is, és a cserkészet egy hatalmas kaland! Sok mindent ki lehet próbálni. Vegyük példának mondjuk a vízi cserkészeket, akik rengeteg vízi sportot, vizes játékot kipróbálhatnak, vagy az ejtőernyős cserkészeket, akik kipróbálhatják, hogy milyen repülni, esetleg a vadonlakó cserkészeket, akik megtanulják, hogy hogyan lehet túlélni egy erdőben, mikor nincs sem sátruk, sem hálózsákjuk. De nem csak ezek a szakágak izgalmasak, hanem a rendes, alap cserkészet is! Hiszen ez a rész is megy túrázni, táborozni, portyázni. Nekem a cserkészet sokat segített abban, hogy megtaláljam a helyemet. Az osztályközösségem nem a legjobb, pontosabban én ki vagyok rekesztve, pedig nem vagyok rossz tanuló. Az iskolában ezért visszahúzódó, csendes diák vagyok, aki tényleg csak akkor beszél, ha kérdezik. A cserkészeten viszont teljesen más vagyok. Ott tényleg egy közösség tagjának érezhetem magam. Jól érzem magam a foglalkozásokon is, és akkor is, ha csak egyegy kisebb összejövetelről, vagy esetleg próbáról, portyáról van szó. A cserkészek testvérként tekintenek egymásra. Nekem 38 millió testvérem van. És neked?

46

Felső tagozatos kategória Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház különdíja:

Bizau Tímea

Van célom Sokan azt hiszik, hogy a világ olyan hely, ahol, ha nem állunk meg a lábunkon, és ha nem lökünk el mindenkit utunkból, akkor gyengék vagyunk. Úgy gondolják, hogy ha valaki nem gazdag, nincs palotája és minden napra új cipője, akkor az az ember egy nagybetűs SENKI. Olyan jelentéktelen valaki, aki nem érdemli meg sem figyelmünket, sem szeretetünket. Pedig ő épp olyan fontos ember, mint bárki más. Engem is gyakran lebecsülnek. A szavam sokak számára nem jelent semmit. Nem szeretem, ha valaki kizárólag magával törődik, ezért életemmel szeretnék ezen a gondolkodásmódon változtatni. Hiszen bárki tudna segíteni és küzdeni a jóért. Én ebben szeretnék segíteni. Van célom. Tudom, hogy ki és mi akarok lenni, ha egyszer felnövök. Tisztában vagyok vele, hogy most még kicsi vagyok. Sokak szerint nem értek az élethez, pedig már sok mindent megtanultam. Tudom, mi a szeretet, és nincs szükségem lottó főnyereményre ahhoz, hogy ismerjem a boldogságot. Nem kell több száz haláleset, hogy tudjam, mi a szomorúság, sem tömérdek vita ahhoz, hogy megtanuljak megbocsátani. Vannak érzéseink, melyek meghatároznak bennünket. Nélkülük olyanok lennénk, akár a robotok. A világ is rendelkezik bizonyos tulajdonságokkal. Közülük kettőt már jól ismerek: a bántást és az odaadást. Rengeteg ember él a Földön, akik az árral sodródva csupán a mának élnek, cél és biztos hely nélkül, ahol egyszer majd célba érhetnének, megállhatnának. Nekem van célom és igenis vannak álmaim, kislányként is. A világ olyan hely, ahol egy nap muszáj felnőni. Ehhez azonban nem szükséges félrelökni a másik embert, hanem inkább segíteni kell neki. Szeretnék, legalább néhány embert a jóra téríteni, hogy ők is képesek legyenek hinni az álmaikban és meg is tudják valósítani azokat. Én ezért küzdök, és mindezzel nem vagyok egyedül. Sokan harcolnak a jóért, a megbocsátásért, de sajnos a szorgos hangyákhoz hasonlóan ők sincsenek elegen… Könnyű hozzászokni a jóhoz, ha megvan mindenünk. Én nem élek rossz helyzetben. Ellenkezőleg. Minden nap van szép ruhám, amiben iskolába járhatok, és mindig kerül étel az asztalra. Ha kérek valamit, leggyakrabban meg is kapom. Bár igyekszem elkerülni, néha magam is beleesek a sátán csapdájába, abba, hogy nem elégszem meg mindazzal, amim van. Mivel még nem vagyok felnőtt, nem dolgozhatok meg azért, amit szeretnék, és ez nehézséget jelent számomra. Rengeteg kisgyerek el van kényeztetve, és mindent azonnal megkap. Az ilyen gyerek gyakran lenézi azt a társát, akinek nincsen márkás cipője, ruhája. Én szeretnék magam megdolgozni minden egyes falatért. Ez a célom! Tisztességes ember szeretnék lenni, akinek vannak álmai, amiket meg is valósít. Olyan ember akarok lenni, aki nem csak kap, hanem ad is mindabból másoknak, amije van. Olyan személy, aki nem szégyelli a keveset sem. Olyan, aki megbecsüli otthonát még akkor is, ha az nem egy kacsalábon forgó palota. Olyan ember szeretnék lenni, aki fiatal kora ellenére megmutatja az embereknek, hogy a világban nem foroghatunk pusztán önmagunk körül, hanem figyelnünk kell egymásra is. Az az ember, aki hisz céljai, álmai megvalósíthatóságában, az meg is tudja valósítani azokat. Szeretnék olyan ember lenni, aki megérteti a világgal, hogy aki mást bánt, az saját magát is bántja. Kicsiben szeretném megmutatni, hogy minden ember jobbá válhat. Még az ellenségünknek is segíthetünk megjavulni. Hiszen egyikünk sem akar rossz ember lenni. 47

Senki nem jelentéktelen. Nincs jogunk egymást lenézni. Bárki tehet a jóért, ehhez nincs szükség semmilyen diplomára. Egy nap majd olyan ember leszek, akiben mások is megbízhatnak. Célom, hogy jobb emberré válva megmutassam a világnak, hogy a nehézségek ellenére, mindez megvalósítható. Én ilyen ember szeretnék lenni, és hiszek benne, hogy ezt a célomat napról, napra meg is valósíthatom.

48