O. J. HARYEY FOGALMI RENDSZEREK ÉS ATTITŰDVÁLTOZÁS*
SZERKEZETI VÁLTOZATOK: KONKRÉTSÁG-ABSZTRAKTSÁGBELI K Ü L Ö N B S É G E K A fogalmi rendszerek számos szerkezeti tulajdonsága közül mi a konkrétság-absztraktságra összpontosítottunk, vagyis arra a sajátságra, hogy az egyén hogyan tagolja és rendezi össze környezetének releváns vonásaira vonatkozó fogalmait (Harvey, Schroder, 1963^ Harvey, Hunt, Schroder, 1961). A konkrétság-absztraktság — ahogy mi ezt elméletileg leírtuk és érvényességéről meggyőződtünk — egy dimenziót jelöl, amely olyan szerveződési sajátságokat ölel fel, mint a differenciáltság, a tagoltság és az integráltság foka és a kognitív alkotóelemek központi volta. A konkrétság-absztraktság változatai a mintázódás és a szerveződés különbségein alapulnak, és nem az alárendelt jellemzők algebrai mennyiségén. A konkrét vagy absztrakt működésmóddal az értelmező, érzelmi és viselkedési tendenciák különféle megnyilvánulásai társulnak. A konkrétabb működés a viselkedés szintjén magas inger-válasz megfelelésben fejeződik ki, aminek a végletes fokát olyan megfeleléssel lehetne szemléltetni, amilyen egy fényinger és egy éjjeli lepke kiszámítható válasza között fennáll. Az absztraktabb működés viszont — egy gazdagabbá vált és komplex közvetítő rendszer miatt, és amiatt, hogy inkább képes túlhaladni és elszakadni a ráhatások közvetlen és perceptuális jellemzőitől — kizárólagosság helyett nagyobb relativizmust eredményez gondolatban és cselekvésben egyaránt. Vizsgálatok sorozata alapján a nagyobb konkrétságnak — szem* Harvey, O. J. (1967): Conceptual systems and attitűdé change. Excerpts from O. J. Harvey „Conceptual systems and attitűdé change". In Sherif, C. W., Sherif,,M. ' (eds.): Attitűdé, Ego-Involvement and Change. 205—218., 222—226. © John Wiley and Sons, Inc. New York.
524
beállítva a nagyobb absztraktsággal — számos megnyilvánulásával találkoztunk, így többek között: 1. Ez egy egyszerűbb kognitív struktúra, amelyet a centrálisabb és inkább éninvolvált tárgykörökben kevesebb különbségtétel és több tökéletlen integráció jellemez, de nem így a kevéssé involvált tárgykörökben (Harvey, 1966; Harvey, Reich, Wyer, 1966; Harvey, Wyer, Hautaluoma, 1963). 2. Nagyobb hajlam a szélsőségesebb és sarkítottabb értékelésekre, mint amilyen a jó-rossz, helyes-helytelen, fekete-fehér (Adams, Harvey, Heslin, 1966; Campbell, 1960; Ware, Harvey, 1967; White, Harvey, 1965). 3. A státussal és tekintéllyel kapcsolatos kulcsingerektől — mint a nézetek és a cselekvés irányadóitól — való nagyobb fokú függés (Crockett, 1958;,Harvey, 1964, 1966; Harvey, Beverly, 1961; Kritzberg, 1965; Tiemann, 1965). 4. A kétértelműséggel, ellentmondásossággal szembeni nagyobb intolerancia, ami az F-skálán vagy a dogmatizmusskálán elért magasabb pontszámban is kifejeződik, valamint abban a hajlamban, hogy új helyzetekről gyorsabban alkosson ítéletet (Harvey, 1966; Reich, 1966). 5. A kognitív konzisztenciára való nagyobb szükséglet, nagyobb hajlam és a kognitív disszonancia okozta nagyobb feszültség és változás (Harvey, 1965; Harvey, Ware, 1966; Ware, Harvey, 1967). 6. Komplex és változó problémák megoldása során képtelenség a megoldási irányvétel változtatására, és ennélfogva nagyobb sablonosság (Felknor, Harvey, 1963; Harvey, 1966; Harvey, Ware, 1966; Reich, 1966). 7. A célok és eszközök kapcsolatának szegényesebb felfogása, ennélfogva egy feladat megoldásában vagy egy cél elérésében alkalmazható különféle módszerek szűkös választéka (Harvey, 1966). 8. Nagyobb érzéketlenség a finom és minimális kulcsingerekre, és ennélfogva nagyobb fogékonyság a hamis, de harsány kulcsingerekre (Harvey, 1966). 9. Gyengébb képesség „úgy tenni, mintha", elvállalni a másik szerepét, vagy pedig egy feltételezett helyzet szerint gondolkozni és cselekedni (Harvey, 1963a; Harvey, Kline, 1965). 10. Erősebb hittel vallott vélemények, s bizonyosság, hogy a nézetek nem fognak változni az idővel (Hoffmeister, 1965). 525
11. Magasabb pontszám a parancsuralmi faktorban, amit olyan viselkedési jellemzők tükröznek, mint a struktúrára való nagyfokú igény, alacsony flexibilitás, magas szabályirányultság, a cselekvési módok előírt voltának magas foka, nem értelmezett szabályok alkalmazásának gyakorisága, a büntető viszonyulás, a cselekvési körök szűk szférája és az egyéni felelősségvállalás igényének alacsony foka (Harvey és munkatársai, 1966). 12. A feladatorientáltság faktorában alacsonyabb pontszám (Harvey és munkatársai, 1966). 13. Igen hiányos információ alapján is nagyobb hajlam a másokról való benyomás kialakítására és ennek általánosítására (Ware; Harvey, 1967). Az eredmények azt mutatják, hogy a nagyobb absztraktsággal e dimenziókban a fentiekkel ellentétes tendenciák mutatkoznak.
TARTALMI KÜLÖNBSÉGEK A FOGALMI RENDSZEREKBEN Minden társadalom — miközben megvalósítja céljait, kifejleszti és továbbítja értékeit — felvázolja és formálisan vagy informálisan törvénybe iktatja, hogy melyek a számára legfontosabb vonatkoztatási tárgyak vagy szociális objektumok. A társadalmi normákkal való kölcsönhatások révén ezek a vonatkoztatási tárgyak azok közé az ismérvek közé tartoznak, amelyek a legélesebben megkülönböztetik egymástól a társadalmakat. Bár egy adott társadalom a tagjait eleve hajlamosítja arra, hogy fogalmi és énrendszerükben közös elemek legyenek — nagyjából hasonló értelemben ahhoz, amit hagyományosan szociális énnek nevezünk —, mégis vannak egyéni különbségek abban, hogy a társadalom tagjai e vonatkoztatási tárgyaknál milyen személyes fontossági sorrendet állítanak fel. A társadalmilag jelentősnek szánt vonatkoztatási tárgyak némelyike ily módon néhány egyén számára középpontibb, míg más egyének inkább más szociális objektumoknak szentelik magukat. Elméletileg ugyan az énrendszerek tartalma és szerkezete független egymástól, kialakítottunk egy sor olyan fejlődési hipotézist, melyek arra vezettek bennünket, hogy egy egyén absztraktsági szint526
je és centrálisabb fogalmai között szoros kapcsolatot feltételezzünk. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a kapcsolat nem érvényes azokra a fogalmi vonatkoztatási tárgyakra, amelyek kevéssé centrálisak és amelyekben az egyén kevéssé involvált. E feltevést támogatják azok a kísérleteink, melyekben változtatjuk az involváltság fokát. Bebizonyosodott, hogy a rendszerek később tárgyalandó különbségei csakis nagy involváltság vagy centralitás szintjén érvényesek.
EGYEDI ÉNRENDSZEREK A fogalmi tartalom és a szerkezet kölcsönhatásából olyan mintákat vezethetünk le elméletileg, amelyekben egyes tárgyak centrális jellege a konkrétság-absztraktság bizonyos szintjével társul. Bár korábbi munkámban (Harvey, Hunt, Schroder, 1961) számos ilyen mintát vagy énrendszert levezettem, fő elméleti és kísérleti érdeklődésem az alább jellemzett négy rendszerre irányult. 1. rendszer. A világhoz való viszonynak és a világ értelmezésének erre a legkonkrétabb formájára illik leginkább az, amit a konkrét működésről korábban leírtunk. Feltételezéseink szerint ezt egy olyan fejlődéstörténet hozta létre, melyben az egyén korlátozva volt világának az értékekkel, hatalmi viszonyokkal és a szociális oksággal kapcsolatos explorációjában. A fejlődésben levő egyén — amellett, hogy ezeken a területeken csak minimális változatosságot tapasztalt — aszerint kap jutalmat, büntetést, aszerint tartják „jónak", hogy hogyan vélekedik és hogyan viszonyul a szülő vagy a felelős tekintély által mindenható és mindentudó módon ráerőszakolt követelményekhez, amelyek katekizmusszerű normák alakjában jelennek meg. Az 1. rendszer szerinti fejlődésre jellemző szocializációs módszerek mindenekelőtt az S-R kondicionálási modellt követik, azaz próbaszerencse alapon alakítanak ki fogalmakat, majd tápot adnak az értékek belátás nélküli internalizálására és a szabályok megértés nélküli, rituális követésére. A következetesen működő 1. rendszer olyan jellemzőkben nyilvánul meg, mint a nagyfokú babonásság, elvakult vallásosság, a nézetek abszolutizálásának és zártságának magas foka, erősen értékelő állásfoglalás, az intézményes tekintélyhez — különösen annak szinte támadhatatlan formáihoz, mint isten és vallás — való erős pozitív kötődés és az attól való függőség, erős 527
azonosulás a társadalmi szerepekkel és rangokkal, nagyfokú konvencionalitás és etnocentrizmus vagy erős hit abban, hogy az illető saját országának értékrendszere kellene hogy a világ többi része számára modellként szolgáljon. 2. rendszer. Ezt az énrendszert — amely valamivel absztraktabb az 1. rendszernél — úgy fogjuk fel, hogy egy olyan tekintéllyel való kapcsolatból alakul ki, aki amellett, hogy mindenható és mindentudó módon viselkedik, jutalmait és büntetéseit szeszélyesen osztja; olyan kiszámíthatatlan módon, hogy a gyermek (vagy bárki más, aki kapja őket) állandóan bizonytalan abban, hogy milyen viselkedést kell tanúsítania ahhoz, hogy pozitív visszajelentést biztosítson magának, és a büntetés és visszautasítás esélyét minimálisra csökkentse. Az ilyen ingadozó gyakorlat —- mivel nem képes semmilyen stabil vagy bejósolható irányvonalat adni egy strukturálatlan világban — a fejlődő gyermeket az optimálisnál jóval több változatossággal szembesíti. Bár a bánásmódnak ez a változata — a tekintély elutasítása és az ebből fakadó erőltetett függetlenségi igény miatt — az 1. rendszerénél magasabb fokú absztraktsághoz vezet, egyúttal mélységes bizonytalanságot, a tekintéllyel szembeni bizalmatlanságot és a társadalmilag elfogadott viselkedésmódokkal szembeni lázadást eredményez. A 2. rendszer képviselői, úgy tűnik, minden más énrendszer képviselőinél inkább pszichológiai vákuumban élnek, és sokkal inkább irányítja őket a társadalmi előírások visszautasítása és az, hogy elkerüljék az istentől és az intézményes tekintély más képviselőitől — akik az 1. rendszer számára pozitív irányítók — való függést, mint az, hogy személyesen leszűrt normákhoz pozitívan kötődjenek. 3. rendszer. Ez a működési mód az absztraktságnak Harvey, Hunt és Schroder (1961) által tárgyalt legmagasabb szintjétől elmarad. Feltételezésünk szerint ez az egyik vagy mindkét szülő túlzott engedékenységének a következménye. A szülők megakadályozzák a tárgyi világ explorációját, és bátorítják a maguk manipulálását, s így a fejlődő gyermekben túl magas önértékelés és társas hatóerő jön létre, egy olyan érzés kíséretében, hogy a problémákkal csakis akkor tud megbirkózni, ha függőségen keresztül ellenőrzése alatt tartja a többieket. Mivel e rendszer képviselői dominánsak szüleikkel szemben, jóval kevésbé fordulnak az intézményesített erőhöz és tekintélyhez, mint akár az 1. rendszerbeliek alkalmazkodó és behódoló atti528
tüdjükkel, akár a 2. rendszerbeliek a negatív függetlenségre és társadalmi lázadásra való irányultságukkal. A 3. rendszer képviselői mindegyik más rendszer képviselőinél inkább törődnek barátságok kialakításával, a csoporton belüli összhang és függőségi kapcsolatok kialakításával annak érdekében, hogy elkerüljék a tehetetlenség és szociális izoláltság érzését, ami szükségképpen bekövetkezne, ha a maguk lábán kellene megállniuk. A 3. rendszer — a magas szintre fejlődött manipulálási készség és főleg a függőségi kapcsolatok kiaknázása révén — kedvez annak, hogy képviselőik a kívánt hatásokat sikeresen elérjék a társas szférában. 4. rendszer. A négy rendszer közül a legabsztraktabb. Felfogásunk szerint ez a gondolkodási és viselkedési mód annak a következménye, hogy a gyermek szabadon explorálhatta tapasztalatainak és gondolatainak társas és fizikai terepét egyaránt; szabadon oldhatott meg problémákat és jöhetett rá megoldásokra olyan félelem nélkül, hogy esetleg eltér az elfogadott értéktől vagy társadalmi előírásoktól. E fejlődéstörténet eredménye: magas szintű feladatorientáltság, információkeresés, explorációs viselkedés, kockázatvállalás és függetlenség. Összegezve, az 1. rendszert a legalacsonyabb szintű absztraktság és a külső viszonyítás} tárgyak — mint Isten, intézményes tekintély — felé való pozitív irányulás jellemzi. A 2. rendszer valamivel absztraktabb, és negatívan irányul e szociális objektumok felé. A 3. rendszer absztraktság tekintetében a második, és a csoporton belüli konszenzus létrehozására törekszik annak érdekében, hogy mások függőségét és ellenőrzését elérje. A 4. rendszer a legabsztraktabb; kevésbé személyhez kötött, és inkább irányul belső, mint külső jutalmak érdekében történő információkeresésre és problémamegoldásra. A négy rendszer egyedi működésmódjának megértését tovább mélyíthetjük, ha most leírjuk azt a módszert, amellyel felmértük őket..
529
A F O G A L M I VAGY É N R E N D S Z E R E K MÉRŐESZKÖZEI Számos olyan skála létezik, amelyek egyenként vagy bizonyos kombinációkban egy vagy több rendszer egy szeletének mérőeszközeként használhatók. Például az F-skála — a tekintélyelvűség más mérőeszközeihez hasonlóan — megbízható mérőeszköze az 1. rendszer szerinti működésnek, noha a többi rendszer szerinti működést nem méri. Bár az F-pontszámok jól korrelálnak az 1. rendszer szerinti irányultsággal, az alacsony F-pontszám nem túlzottan korrelál a 4. rendszer szerinti irányultsággal, mivel az alacsony /--pontszámok 4. és 2. rendszerbeli összetevőket is tartalmaznak. A fogalmi rendszerek egy megfelelőbb mérőeszközének kialakításáig persze használtuk az F-skálát, de úgy, mint a konkrét működés mérőeszközét. A később ismertetendő eredmények egy részét így kaptuk. Rokeach dogmatizmus (D)-skálája (1960) szignifikánsan korrelál az absztraktság dimenziójával, de nem elég hatásosan különíti el a rendszereket. Az F J és D-skála egy kombinációja pontosabban különíti el a rendszereket, mint külön-külön bármelyikük. Ha a mindkét skálán kapott pontszámokat magas, közepes és alacsony harmadokba tagoljuk, azt találjuk, hogy az 1. rendszerbeli k. sz.-ek többnyire a magas tekintélyelvűség—magas dogmatizmus kategóriába esnek, a 2. rendszerbeliek az alacsony tekintélyelvűség—magas dogmatizmus kategóriába, a 3. rendszer képviselői a közepes tekintélyelvűség —közepes dogmatizmus csoportba, és a 4. rendszerbeliek az alacsony tekintélyelvűsége—alacsony dogmatizmus kategóriába esnek. Két eszközt fejlesztettünk ki kifejezetten a fogalmi rendszerek" mérésére. Az „Az a véleményem" tesztet (This I Believe Test), ezt a félig projektív mondatkiegészítési próbát használtuk a legszélesebb körben és a legsikeresebben. A fogalmi rendszerek teszt (Conceptual System Test) egy nemrég kifejlesztett, még tökéletesítés és érvényesítés alatt álló objektív skála.
530
AZ „AZ A V É L E M É N Y E M " (AVT) TESZT
Ennek az eszköznek az a célja, hogy a négy rendszer jellemzésében alkalmazott implicit kritériumoknak megfelelően az egyén centrálisabb fogalmait vagy nézeteit mérje. Ezért a kiegészítendő mondatoknak fontos személyes és társas vonatkoztatási tárgyakkal kell kapcsolatosaknak lenniük. A k. sz.-eknek oly módon kell kifejezni e vonatkoztatási tárgyakkal kapcsolatos véleményüket, hogy kéthárom mondatban kiegészítik a következő formulát: „Az a véleményem a ...-ról, hogy", ahol a pontok helyére egymást követően a következő vonatkoztatási tárgyak egyikét helyettesítjük: barátság, amerikai életmód, bűn, házasság, önmagam, vallás, vétek, a többség véleménye, emberek, kompromisszum j ö v ő és múlt. Mint láthatjuk, e vonatkoztatási tárgyak némelyike csak az egyik-másik rendszerben jelentős, míg a többiek általánosabb jelentőségűek. Mint azt korábbi publikációinkban már részleteztük (Harvey, 1964, 1965, 1966; Ware, Harvey, 1967; White, Harvey, 1965), a kiegészítéseket egyaránt pontozzuk aszerint, hogy pozitívan vagy negatívan viszonyulnak vonatkoztatási tárgyakhoz, és aszerint is, hogy mennyire abszolút módon értékelőek; az alternatívák számossága szerint, közhelyszerűségük és normatív voltuk szerint. Abban a több mint harminc vizsgálatban, amit a Colorado Egyetemen és más egyetemeken végeztünk, azt találtuk, hogy az AVT pontosan és megbízhatóan jósolja meg az írásbeli tesztek és a kísérletileg kiváltott viselkedések széles körét. Számos, a tesztek és a viselkedési helyzetek, rendszerek közötti különbséget már másutt leírtuk (Harvey, 1966). A F O G A L M I R E N D S Z E R E K TESZT (FRT)
Az F R T itemjei egyrészt olyan kijelentésekből származnak, melyeket a k. sz.-ek az AVT kiegészítésekor tettek, valamint bizonyos egyéb, a fogalmi rendszerek dimenzióival kapcsolatos személyiségvonásokat mérő tesztekből. Az F R T öt átdolgozásának Tryon módszerével végzett faktoranalízise (Tryon, Bailey, 1965, 1966) hét, elméletileg jelentős és kipróbált faktort tárt fel a válaszolók öt független mintájánál. E faktorok, ahogy próbaképpen elneyeztük őket — néhány jellegzetes itemükkel együtt — a következők: 531
1. Isteni sorskontroll (ISK). Ilyen itemek mérik fel, mint: „Vannak olyan dolgok, amelyek megismerését Isten sohasem engedi meg az embernek", „Végeredményben a világban a dolgok Isten mesteri tervével összhangban fognak történni", „Az a véleményem, hogy terveim eléréséhez csak áz szükséges, hogy Isten akarata szerint éljek." 2. Egyszerűség-konzisztencia igény (EKI), ilyen kijelentésekre adott válaszokból származik, mint: „Nem szeretem, ha egy feladat közepén meg kell változtatnom terveimet", „Bosszantó dolog egy olyan előadót hallgatni, aki szemmel 'lathatóan nem tudja eldönteni, valójában milyen nézetet is képvisel", „Egy olyan csoport, amely tagjai között szélsőséges véleménykülönbségeket is eltűr, nem sokáig állhat fenn." 3. Struktúra-rend igény (SRI), olyan itemekből vonható le, mint: „Csakis akkor szeretek egy problémával foglalkozni, ha világos, határozott megoldásra van kilátás", „Nem szeretem, ha dolgok bizonytalanok és kiszámíthatatlanok", „Azt szeretem, ha mindennek van helye, és minden a helyén van." 4. Bizalmatlanság a társadalmi tekintéllyel szemben (BTT), ilyen itemek ragadják meg, mint: „A legtöbb közhivatalnok igazán érdeklődik a szegény emberek problémái iránt" (negatívan minősítve), „A kormányhivatalnokokat éppúgy érdekli a szegények szolgálata, mint másokat" (negatívan minősítve), és „Számos megbecsült állásban levő ember nem érdemli meg a kapott megbecsülést." 5. A barátság abszolutizálása (BA). Olyan kijelentésekkel mérhető fel, mint: „Barátaimmal nem szeretek vitatkozni", „Nem tudom elhinni, hogy egy barátom képes lenne lopni", „Néha egyik barátomat sem szeretem" (negatívan minősítve). 6. Erkölcsi abszolutizmus (EA). Olyan itemekre adott válaszok tárják fel, mint: „Azt hiszem, a jó és a rossz dolgában szigorúbb vagyok másoknál", „A barátság nagyobb érték, mint ragaszkodni egy erkölcsileg helyes eszméhez" (negatívan minősítve), „Másokkal jól kijönni kevésbé fontos, mint követni a helyes viselkedés szabályait." 7. Általános pesszimizmus (ÁP). Olyan itemek mérik, mint: „A világot egynéhány hatalmon levő ember irányítja, és ez ellen nem is nagyon lehet tenni semmit", „Az emberek többségét nem is igen
532
Faktorok S O
9 —
1-esrendszer
-O 2-es rendszer
O
C l 3-as rendszer
fa——
Vi
4-es rendszer
1. ábra. Az egyes rendszereknek az AVT által meghatározott átlagos pontértékei a'Fogalmi rendszerek tesztben. ISK — Isteni sorskontroll; EKI — Egyszerűség-konzisztenciaigény; SRI — Struktúra-rend igény; BTT — Bizalmatlanság a társadalmi tekintéllyel szemben; BA — A barátság abszolutizálása; EA — Erkölcsi abszolutizmus; ÁP — Általános pesszimizmus
érdekli, hogy mi van a másikkal", „Néha az ember el kell hogy gondolkodjék, egyáltalán megéri-e még valami is a fáradságot." Az 1. ábra az egyes FRT-faktorok esetén ^ négyféle rendszernek az AVT által mért átlagpontértékeit mutatja. Láthatjuk, hogy a rendszerek profiljai jól megfelelnek a korábban leírt elméleti tulajdonságoknak.
t
É N R E N D S Z E R E K ÉS ATTITŰDVÁLTOZÁS
Miután most leírtuk az énrendszereket, röviden rátérhetünk arra a kérdésre, hogy változataik hogyan viszonyulnak az attitűdváltozás két, egymással összefüggő oldalához: aj a forrás jellemzőihez és viselkedéséhez és b) a kiváltott módusulások melletti vagy azok helyetti válaszokhoz. A hatásos forrás jellemzői. Az 1. rendszer jellemzése magában hordozza azt, hogy ha egy forrás a rendszer egy képviselője szemében „jelentős másik", és ha nézeteivel ellentétes irányba tudja őt befolyásolni, akkor e személynek magas formális rangjának kell lennie, világosan megszabott szerepelőírások szerint kell viselkednie, és jól strukturált, szabályokra irányult üzeneteket kell kibocsátania. E hipotézissel összhangban Crockett (1958) azt találta, hogy az inkább tekintélyelvű katonák az autokratikusabb vezetőket részesítik előnyben. Egy kiadatlan tanulmányában Harvey azt találta, hogy az 1. rendszerbe sorolható egyetemisták — a többi rendszer képviselőinél nagyobb mértékben — azokat az oktatókat kedvelték, akiknek magas egyetemi rangjuk volt, pontosan és igen strukturáltan írták elő a feladatokat, az osztályzatok szerzésének kritériumait igen pontosan kimondták, és akiknek az előadásai inkább egyértelműek és egyszerűek voltak, azaz kevesebb bizonytalanságot, több „tényt" és kevesebb elméleti kölcsönviszonyt tartalmaztak. Ezzel a gondolatmenettel egyezik számos más kísérlet eredménye, melyek szerint a tekintélyelvűség pozitív korrelációban áll az attitűdváltozással (például Christie, Cook, 1958; Crutchfield, 1955; Harvey, Beverly, 1961; Titus, Hollander, 1957; Wagman, 1955; Wright, Harvey, 1965). Lényeges, hogy a tekintélyelvűség és az attitűdváltozás összefüggése csak magas státusú forrás esetén érvényes. Mint mondottuk, „A tekintélyelvűség csak akkor van pozitív kölcsönviszonyban a véleményváltozással, ha az összeegyeztethetetlen input forrása magas státusú és a kérdéses fogalom alacsony involváltsági fokú. Viszont negatív kölcsönviszonyban áll a változással olyankor, ha a forrás alacsony státusú és a kérdéses fogalom magas involváltsági fokú" (Wright, Harvey, 1965, 180. old.). Feltehetőleg ugyanilyen okból — azaz a konfliktust okozó input kizárása, hacsak az magas státusú forrástól nem származik — a tekintélyelvűség negatív kölcsönviszonyban áll különböző súlyok és fényforrások kísérleti alkal534
mazása esetén a súlyok nehézségéről, illetve a fényforrások távolságáról alkotott elképzelések megváltozásával (Harvey, 1963c). Wright és Harvey (1965) egy kísérletben bizonyították, hogy tekintélyelvű egyéneknél az autokratikus viszonyulás nagyobb hatásfokkal ér el változást, mint egy ezzel ellentétes viszonyulás. Tekintélyelvűségük mértékében különböző k. sz.-eket előbb bizonyos vonatkoztatási tárgyakkal kapcsolatos attitűdjükről teszteltek, majd egy magas státusú forrás (tanáruk) egészen a sértésig menően kritizálta őket, majd ismét tesztelték őket. „A foglalkozások osztályozása kivételével, amilyen területen csak sértegették őket, a tekintélyelvűségben magas pontszámú egyének magas pontszámúnak bizonyultak a beavatkozás előtti függő változókban is, és még magasabbat értek el a beavatkozás után. Az alacsony tekintélyelvűségüek a függő változók esetén is alacsony vagy még alacsonyabb pontszámot értek el... Az Adorno és munkatársai (1950) általjavasolt áthelyezési elmélet helyett ezek az eredmények azt sugallják, hogy a .magas fokú tekintélyelvűség arra hajlamosítja az illetőt, hogy a tekintélytől szélsőséges bánásmódot várjon (és fogadjon el helyesnek). Úgy látszik, hogy az ilyen bánásmód a tekintélyelvűbb személyekben frusztráció és negatív érzelem helyett inkább ellenkező hatásokat vált ki." (Wright, Harvey, 1965, 180. old.) ' Egy ezzel rokon kísérletben Harvey és Rutherford (1958) azt találta, hogy a tekintélyelvűbb személyek a fénymozgásról alkotott elképzeléseiket inkább megváltoztatták egy abszolút, mint egy fokozatosan változó viszony hatására; vagyis inkább változtattak egy olyan viszony hatására, melyben a forrás minden ítélete egy adott mértékben eltért a k. sz.-étől, mint akkor, amikor a forrás előbb a k. sz. ítéletének megfelelően vélekedett, s azután attól fokozatosan tért el. Harvey és Beverly (1961) kísérletéből azt lehet leszűrni, hogy a tekintélyelvűség az egyént inkább a formális státusra és hatalomra teszi érzékennyé, mint az információrá. Tekintélyelvűségük mértékében különböző k. sz.-eket — miután az alkohollal kapcsolatos, előzőleg felmért attitűdjüket egy magas státusú és hatalommal rendelkező forrás megcáfolta — arra kértek, hogy reprodukálják azokat a fő érveket, melyeket az előadó (aki tanáruk és egyben templomuk lelkésze is volt) az alkohol mellett felhozott. A tekintélyelvűbb 535
k. sz.-ek, amellett, hogy inkább a kommunikáció irányában változtatták meg véleményüket, az előadónak kevesebb érvét tudták reprodukálni, mint a kevésbé tekintélyelvűek. Úgy látszik tehát, hogy a tekintélyelvűbb k. sz.-ek inkább a forrás státusa, mint a változás érdekében felhozott érvek megértése miatt változtatták meg véleményüket. Bár négy kísérletünk azt mutatta, hogy a formális státus a négy rendszer képviselői szemében megkülönböztető jelentőséggel bír (Harvey, 1963a, 1964; Kritzberg, 1965; Tiemann, 1965), csak egy tanulmány foglalkozott kifejezetten a forrás hatékonyságával. Ebben a tanulmányban (Harvey, 1964) mind a négy rendszer képviselőinek — más feladatok mellett — tizenhat különböző mértékben világos diakép tartalmát kellett megállapítani egy előre szalagra vett kísérőszöveg meghallgatása után, amely általánosságban leírta a képeket. A kilenc leginkább félreérthető diakép tartalma rosszul volt megjelölve, míg a hét legtisztább kép helyesen volt leírva. A vetítéshez társított kísérőszöveget vagy egy olyan alsóbb éves diáknak tulajdonították, akit érdekel a fotózás (alacsony státusú forrás), vagy pedig egy olyan pszichológiaprofesszornak, akit a diaképek mint kísérleti ingerek érdekelnek (magas státusú forrás). A hipotézisnek megfelelően a diaképek azonosításakor a magas státus kísérleti feltétel esetén az 1. rendszerbe tartozó k. sz.-ek minden más rendszernél több helytelen képleírást fogadtak el. Az a mód, ahogy az 1. rendszer képviselői feltételezésünk szerint fogalmaikat kialakítják — különösen a centrálisabb értékeket és nézeteket képviselő fogalmakat —, számos fontos útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan lehet e személyek centrálisabb nézeteit megváltoztatnunk. H a e fogalmak valóban az S-R kondicionálási modellt megközelítő módon alakulnak ki — mint ezt korábban felvetettük —, akkor ezt az alapvető viselkedési hipotézist felhasználhatjuk arra, hogy fogalmi vagy legalább viselkedési változást érjünk el. Ennek egy nyilvánvaló formája az, hogy — mivel az 1. rendszerbe tartozó személyeknek csak fejletlen közvetítő kapcsolataik vannak az ingerrel való érintkezés és a válasz között, s így az S és R közötti kapcsolat inkább klasszikus kondicionálás jellegű, mint belátásos tanulás; inkább affektív és autonóm, mint központi jellegűek — az ilyen emberek nem lesznek fogékonyak arra, ha centrális fogalmaikat információs megközelítésben akarjuk megvál536
toztatni. Ezzel szemben fogékonynak kell lenniük a dekondicionálásra, illetve az S-R elmélet olyan alkalmazására, amely az S-R kapcsolat érzelmi erejének csökkentését célozza. Elvileg ez úgy végezhető el, hogy az érzelemkeltő ingert ismételten párosítjuk a válasszal olyan feltételek mellett, amikor az autonóm idegrendszer nincs izgalmi állapotban. Az ismételt ingerlés a negatív érzelem meg nem erősítésével társítva az egyént olyan irányba vezetheti, hogy az addig elutasított tárgyat szabadabban explorálja, és annak többféle meghatározását is elfogadja. A konkrétabb típusú egyéneknél a szerepjátszás és nyugtató gyógyszerek adása is segíthet eltéríteni vagy közömbösíteni az autonóm idegrendszert, s ily módon képessé teheti arra, hogy központi folyamatainak engedje át magát, és fogékonyabb legyen az információs megközelítésre. Kutatásunk egyik ága ezeket a lehetőségeket kívánja követni. A 2., 3. és 4. rendszert együtt fogjuk tárgyalni, mert kevés specifikus adatunk van arra, hogy az egyes rendszereknél milyen jellemzőkkel rendelkező források a leghatásosabbak. Mivel — mint korábban megjegyeztük — a 2. és a 4. rendszer is alacsony pontszámot ér el a tekintélyelvűség skáláin, a kis fokban tekintélyelvűek válaszai — szemben az előzőekben tárgyalt, nagy fokban tekintélyelvűekéivel — kevés fényt vetnek akár a 2., akár a 4. rendszer sajátosságaira. A 2. rendszer korábbi leírása rámutat, hogy e rendszer képviselői negatívan viszonyulnak a tekintélyes forrásokhoz, és feltehetőleg negatívan súlyozzák a tekintélytől származó kulcsingereket. Ezzel összhangban van, és alighanem a tekintélytől való félelmet és a vele kapcsolatos bizalmatlanságot tükrözi az, hogy a négy rendszer közül a 2. rendszerbeli egyének voltak a leggyengébbek egy szerepjátszási feladatban akkor, amikor azt az információt kapták, hogy előadásukat egy, az egyetemi tantestületből létrehozott bizottság fogja értékelni (Harvey, 1963a); de amikor azt hitették el velük, hogy senki, még a kísérletvezető sem fogja hallgatni játékukat, ugyanezek az egyének felülmúlták a játékban az 1. és a 3. rendszerbelieket is. Abban a már említett kísérletben (Harvey, 1964), amelyben nem történt említés arról, hogy előadásukat egy tekintélyes személy értékelné, a 2. rendszerbeli egyéneket szignifikánsan jobban befolyásolta az alacsony, mint a magas státusú forrás abban, hogy a diaképekről hány helytelen leírást fogadtak el, az 1. rendszerbeliekkel szöges ellentétéén. Mint később majd rámutatunk, az, hogy a 2. rendszerbe 537
tartozó egyén a tekintély sugalmazásait elfogadja vagy elutasítja, nagy fokban függ attól, hogy a tekintély mekkora sorskontrollal bír fölötte, s hogy a válaszolás a tekintély jelenlétében vagy pedig fely ügyelete nélkül történik. Az a vizsgálat, amelyik úgy találta, hogy az 1. és a 2. rendszerbe tartozó egyéneket erősen befolyásolta a forrás tekintélye a hamisan jelölt diaképek elfogadásában, egyúttal azt találta, hogy ez alig befolyásolta a 3. és a 4. rendszerbelieket. „A hamis leírások elfogadása a 3. rendszerbeliek által — ami alacsony tekintély esetén nagymértékű volt — alig nőtt a magas tekintély változatban; a 4. rendszer képviselői pedig, akik az alacsony tekintély feltételnél csak kisszámú hamis leírást fogadtak el, csak egy törtrésznyivel többet fogadtak el a magas tekintély hatására (Harvey, 1964, 22.)." Ugyanennek a vizsgálatnak egy másik része azt sugallja, hogy a 3. rendszerbe tartozó egyének fogékonyabbak a kortárs csoportokra, mint a tekintélyi hatásokra. A négy rendszer képviselőit — amellett, hogy a tizenhat diakép tartalmi azonosítását el kellett végezniük — tizenkét pontpár távolságának meghatározására kérték fel. Először egy hamisan kalibrált, de megbízhatónak látszó vonalzó állt rendelkezésükre, majd pedig vonalzó híján, de egy alkalmi hármas másik két tagja ítéletének ismeretében kellett dönteniük. A társas kontextusban hozott ítéletekhez vagy olyan instrukciót kaptak, amelyben a konformitásra még csak utalás sem történt, vagy pedig kifejezetten konformitási kísérletnek tüntették fel ezt a vizsgálatot. Mint várható volt, a társas hatás mértéke — amit az egyénnek a csoportos megbeszélés előtti és utáni ítélete közötti különbség fejez ki — a 3. rendszerbelieknél akkor volt a legnagyobb, amikor a konformitásra nem történt utalás. Ez az eredmény egybehangzó azokkal az eredményekkel, amelyek szerint a 3. rendszerbe tartozó egyének nagyobb pontszámot érnek el a többi rendszer képviselőinél az elismertségi szükséglet tekintetében, ahogy azt French skálája és Edward „Személyes preferenciajegyzék"-e is mutatja. Mellékesen megjegyezzük, hogy a vizsgálatnak kifejezetten konformitási kísérletként való feltüntetése a társas hatást az 1., 3. és 4. rendszereknél csak kevéssé csökkentette, viszont jelentősen csökken-
538
tette a 2. rendszer képviselőinél, ami arra utal, hogy ezeknek az egyéneknek nagyobb hajlamuk van az elutasító függetlenségre. A forrásjellemzők és az énrendszerek kölcsönhatására vonatkozó másik fontos kísérlet az, amelyet Adams, Harvey és Heslin (1966) végzett. Egy olyan vizsgálatban, amelynek célja a fejlődéstörténetek összevegyítése volt, mind a négy rendszer képviselőit úgy hipnotizálták, hogy szuggesztióval a saját múltjukat elvették tőlük, és helyébe hipnózis útján a másik működési rendszerekhez társuló feltételezett múltat ültettek be. A k. sz.-ek mind a négy hipnotikus készlet vagy múlt esetén ugyanazokat a feladatokat végezték. A társas befolyásolhatóságot mérő feladat minden k. sz.-től azt követelte, hogy — mint Sherif (1935) korai kísérletében — először alakítsa ki az autokinetikus mozgás személyes normáját úgy, hogy egyedül ítéli meg a jelenséget, majd ítélje meg a mozgásokat úgy, hogy ismeri dr. Brainardnak — aki formális státussal rendelkezik és egyszersmind szakértő — az övétől eltérő ítéleteit, végül ítélje meg ismét egyedül a fény mozgását. A négy rendszer közül a 3. rendszer képviselőit befolyásolta legkevésbé dr. Brainard jelenléte, mivel feltételezhetően nekik több tapasztalatuk van abban, hogyan kell a tekintélyt kontrollálni, mintsem hogy az kontrollálhassa őket; s a 4. rendszer képviselőit befolyásolták leginkább dr. Brainard ítéletei, mivel ők a feltételezéssel összhangban pozitívan fordultak a szakértelem felé. Azt gyanítottuk, hogy ha a forrást „rendőrnek, lelkésznek, bírónak vagy egy intézményesített pozíció betöltőjének rajzoltuk volna meg, ítéletei a k. sz.-eket valószínűleg szignifikánsan erősebben befolyásolták volna az 1., mint a 2. rendszer előidézése esetén. Sőt az is valószínű, hogy ha á forrást e második körből választottuk volna — anélkül, hogy azon a bizonyos területen szakértelemmel vagy speciális eredményekkel rendelkezett volna —, a 4. rendszerre jellemző múlttal felruházott egyéneket az ő ítéletei jóval kevésbé befolyásolták volna (Adams, Harvey, Heslin, 1966, 232.)". (...)
539
FOLYTONOS VAGY SZAKASZOS-E A VÁLASZ, A M E L Y E T A R E N D S Z E R ÉS AZ ESEMÉNY KÖZÖTTI ELTÉRÉSRE A D N A K ?
Az attitűdváltozás elméletei — anélkül, hogy ezt eddig kifejtették volna — két előfeltevés valamelyikén alapszanak. Az egyik az, hogy ha változás következik be, az bármilyen léptékben történhet, vagyis a változás folytonos; a másik szerint, ha változás következik be, az vagy-vagy módon, tehát szakaszosan történik. A változással és a fogalmak cáfolatára adott válasszal foglalkozó elméletek többsége a válasz folytonosságát feltételezi. A fennmaradók pedig olyan elméletek, amelyek közvetlenül a mezőelméletből és a termodinamikából erednek — ezekre e fejezet egy korábbi részében utaltunk. Még a termodinamikából eredő egyes elméletek sem tételeznek fel teljes szakaszosságot az egyén válaszkészletében; ezek közé sorolhatók Heider (1946, 1958], Newcomb (1961) és mások egyensúly- és konzisztenciaelméletei. Ők mindnyájan úgy képzelik el az egyensúly helyreállását, hogy a konfliktusos kognitív elemek összeolvadnak, vagy kompromisszum jön létre köztük, mint amilyen a célfogalom és az össze nem illő esemény forrása irányába egyaránt bekövetkező változás. A válasz szakaszosságának hipotézisére legkomolyabban építő elmélet a Festinger-féle disszonanciaelv (például Brehm, Cohen, 1962; Festinger, 1957). E kutatók szerint disszonancia akkor áll fenn, ha egy kognitív elem megléte egy másiknak az ellentettjét vonja maga után. Mivel az egyén szembesül az ellentét e két pólusával, arra kényszerül, hogy az egyik vagy a másik végletet válassza. Miután pedig már választott, e kutatók szerint az egyén olyan módokon viselkedik, hogy a korábbi válaszlehetőségek közötti pszichológiai távolságot tovább növelje úgy, hogy az egyiket feldicséri, a másiknak pedig megnyirbálja az értékét. A disszonanciaelmélet így a fogalmi konfliktusra adott válaszban egyéni különbségeket nem vesz számításba. Mindamellett az, hogy az egyén kognitív elemek konfliktusára folyamatosan vagy szakaszosan válaszol, az egyebek közt attól a fogalmi rendszertől is függ, amely közvetít az input és az output között, és megalapozza a válaszalternatívák minőségét és gyakoriságát. Az olyan differenciálatlan és kettéágazó fogalmi rendszerek, 540
mint amilyenekkel a konkrétabb működésű egyének rendelkeznek, valószínűleg olyan polarizált és szakaszos válaszokban nyilvánulnak meg, amelyeknek a fontosságát éppen a disszonanciaelmélet hívei hangsúlyozzák. Ugyanakkor a differenciáltabb fogalmi rendszerek — mint az absztraktabb fogalmi működésű személyeké — finomabb különbségtételekre és az ezzel járó válaszfolytonosságra is alapot adnak. Ily módon úgy tűnik, hogy a disszonanciaelv hipotézisei a konkrét fogalmi működésű egyénekre ugyan érvényesek, jóval kevésbé érvényesek viszont absztraktabb működésű egyének esetében.
IRODALOM Adams, D. K., Harvey, O. J., Heslin, R. E. (1966): Variadon of flexibility and creativity as a function of hypnotically inducedpast histories. In Harvey, O. J. (ed.): Experience, Structure and Adaptability. Springer, New York. 217—234. Adorno, T. W., Frenkel-Brunswik, E., Levinson, D. J., Sanford, R. N. (1950): The Authoritarian Personality. Harper and Row, New York. Berlyne, D. E. (1960): Conflict, Arousal and Curiosity. McGraw-Hill, New York. Brehm, J. W., Cohen, A. R. (1962): Explorations in Cognitive Dissonance. Wiley, New York. Campbell, V. N. (1960): Assumed similarity, perceivedsociometric balance, andsocial influence. Univ. of Colorado. (Doctoral dissertation.) Cannon, W. B. (1932): The Wisdom of the Body. Norton, New York. Christie, R., Cook, P. (1958): A guide to published literature relating to authoritarian personality through 1956. J. Psychol.. 45., 171—199. Crockett, E. P. (1958): Authoritarianism and leader acceptance. O N R Technical Report. Vanderbilt Univ. No. 5. Crutchfield, R. S. (1955): Conformity and character. Am. Psychol., 10., 191—199. Felknor, C., Harvey, O. J. (1963): Cognitive determinants of concept formation and attainment. Technical Report. Univ. of Colorado. No. 10. Festinger, L. (1957): A Theory of Cognitive Dissonance. Row, Peterson, Evanston, 111. Fiske, D. W., Maddi, S. R. (eds.) (1961): Functions of Varied Experience. Dorsey. Glanzer, M. (1958): Curiosity, exploratory drive and stimulus satiation. Psychol. Bull., 55., 302—315. Harvey, O. J. (1963a): Cognitive determinants of roleplaying. Technical Report. Univ. of Colorado. No. 3. Harvey, O. J. (1963b): Current status of the incongruity hypothesis. In Harvey, O. J. (ed.): Motivation and Social Interaction. Ronald Press, New York. 289—300. Harvey, O. J. (1963c): Authoritarianism and conceptual function in varied conditions. J. Pers., 31., 462—470. Harvey, O. J. (1964): Somé cognitive determinants of influenceability. Sociometry, 27., 208—221.
541
