Nyolc könyv, amelyek lapjain az ôsidôktôl napjainkig elevenedik meg a magyarság története. A Magyar históriák kötetei önálló mûvek, mégis többet

Nyolc könyv, amelyek lapjain az ôsidôktôl napjainkig elevenedik meg a magyarság története. A „Magyar históriák” kötetei önálló mûvek, mégis – többet nyújtva puszta eseménytörténetnél – egységes egészet alkotnak. Felidézik a régi mondákat, az évezredes hagyományokat, a gyakran legendák övezte tragikus vagy dicsô eseményeket, a messzi távolba veszô századok és a közelmúlt történéseit. Segítenek levonni azok máig ható tanulságait, szem elôtt tartva a mondást: csak annak a népnek van jövôje, amelyik ismeri múltját…

Írta: Siklódi Csilla

Illusztrálta: Jeney Zoltán, Jámbor Lajos

Könyvterv, borítóterv: Jeney Zoltán

© Gulliver Könyvkiadó 2013

ISBN 978 963 9232 86 0

Kiadta a Gulliver Lap- és Könyvkiadó Felelôs kiadó a Gulliver Kft. ügyvezetôje Sorozatszerkesztô: Hertelendy Csaba Felelôs szerkesztô: Domina István Mûszaki szerkesztô: Jeney Zoltán Mûszaki vezetô: Orosz Attila Nyomta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelôs vezetô Vágó Magdolna vezérigazgató Megjelent 7,2 (A/5) ív terjedelemben

Tartalom

„Emlékezzünk régiekrôl”

6

„Tanyát verjünk, itthon vagyunk”

30

A nagy vándorlás

8

Veremház és jurta

32 34

Ezredévek a Kárpátok ölén

10

„Ruhájuk brokát, fegyvereik

Légiók a Dunánál

12

ezüsttel vannak kiverve”

Isten ostora

14

Mesterségek ismerôi

36

„Akinek térde volt,

16

„Harckalandon zsákmány a díj”

38

„A magyarok nyilaitól ments meg,

40

földre kényszerítették” Népek országútján

18

Uram, minket!”

Kazár szövetségben

20

Nyereg alatt puhított hús

42

„Vérüket egy edénybe folyatták

22

„Vagy egy vezér,

44

Haj regö rejtem...

24

a hadnak pásztora”

Etelközben

26

Az erôskezû fejedelem

46

„Ôseinket felhozád

28

Idôrendi áttekintés

48

Kárpát szent bércére”

„Emlékezzünk régiekrôl” A sorozat elsô könyve, az ÁRPÁD NÉPE áttekintést nyújt a magyarság ôstörténetérôl, népünk régmúltjának a honfoglalásig tartó korszakáról. Felvillantja a Kárpát-medencében hosszabb-rövidebb ideig megtelepedett népcsoportok, majd az itt végsô hazát szerzô magyarság életét, a kalandozások évtizedeit, s végül a középkori magyar állam alapjait megteremtô Géza fejedelem uralkodását.

Ôstörténetünk – a távoli múlt ködében felsejlô mozaikdarabkáival a legkülönfélébb feltevéseknek adva táptalajt – mindmáig, nemegyszer érzelmektôl túlfûtött vitákat gerjeszt. A magyarság eredete már a középkorban élénken foglalkoztatta a krónikásokat, hiszen Árpád népének honszerzése, az államalapítás emlékezete elevenen élt az emberekben. Mivel nyelvünk nagyon különbözik a térségben élô szláv – horvát, szerb, szlovák, cseh, lengyel – és germán, azaz németajkú népek nyelvétôl, s nem hasonlít a neolatinhoz, vagyis az olaszhoz, franciához, románhoz, bizonyosnak tartották, hogy egyikkel sem állhatunk rokonságban. A magyarok származásáról, ôshazájáról, bejövetelérôl és az államszervezés kezdeteirôl elsôként beszámoló ôskrónika a 11. században született. Ez az írás az idôk

során ugyan elveszett, a késôbbi geszták – Anonymus, a „névtelen jegyzô” 12. század végén, majd Kézai Simon egy évszázaddal késôbb írt, egyaránt Gesta Hungarorum címet viselô mûvei – sokat megôriztek belôle. E regényes elbeszélésekben a történeti eseményekhez, a korabeli külhoni munkákhoz hasonlóan, számos mondai és meseszerû elem társult. A kereszténység meggyökeresedésével a legtöbb európai nép már bibliai ôsre, Noé három fia közül Jáfetre vezették vissza eredetüket. Így Anonymus is „Szkítia € Hunor és Magor üldözi a csodaszarvast A hajnalt, vagyis az újjászületést jelképezô szarvas legendáját népek egész sora tartotta sajátjának. A szent állatként tisztelt nemes vad az agancsán hordozza a napot és a holdat, így vezetve népét az új hazába.

elsô királyától”, Mágógtól, Jáfet fiától származtatta a ma- írók – a magyar törzsekkel már pusztai vándorlásuk során gyarokat. Kézai viszont népünk ôsatyjának – Noé egyik kereskedô mohamedán és görög kalmárok elbeszéléseibôl dédunokáját – Nimródot, a „hatalmas vadászt”, Bábel, Ak- – pontosabb ismeretekkel rendelkeztek az általuk türköknek nevezett néprôl. Bíborbanszületett Konstantin bizánci kád és Asszíria uralkodóját tartotta. A legenda e részleteit félreértelmezve keresték sokan az ókori Mezopotámiában, császár pedig értesüléseit közvetlenül az udvarában járt Egyiptomban, vagy Perzsiában az ôsmagyarságot. Mon- magyar fôemberektôl szerezte. davilágunkban Ménrót fiainak utódai lettek a hunok és a magyarok. Népünket a 9. század végén említik elôször a nyugati kolostorokban és királyi kancelláriákon vezetett évkönyvek. Ezekben a latinul írt „annalesekben” a honfoglalás idején hirtelen megsokasodtak a mitikus Szkítia pusztáiról érkezû, ismeretlen harcos törzsekrôl szóló beszámolók. Ám alig tudtak róluk egyebet, mint hogy viseletük, életmódjuk, fegyverzetük azokhoz az avarokéhoz hasonlít, akik éppúgy kelet felôl, fergetegként zúdultak be jó kétszáz évvel korábban a Kárpátok ölelte síkságra. S akiket egy még régebbi barbár nép, a hunok újabb hullámának véltek. Így eshetett, hogy az elsô nyugati tudósítások – köztük a szentgalleni és a fuldai kolostor évkönyvei – rendre avar, vagy hun néven emlegették elôdeinket. Ezzel szemben az arab földrajztudósok meg a bizánci történet-

A csodaszarvas legendája A magyarság és a Kárpát-medence históriájának legrégebbi korszakai – írásbeliség hiányában – nem mutathatók be történeti források felidézésével. A régmúlt megismeréséhez elsôsorban a régészeti leletek, a megôrzôdött hagyományok – népszokások, mondák –, a nyelvi sajátosságok, vagy az embertani jellegzetességek vizsgálata nyújt segítséget. A régész számára egy leégett falu igazi kincsesbánya, hiszen az omladék alatt gyakran a házak teljes berendezése megmarad. A kerámia-, fém-, vagy kôeszközök rendre darabokra törve kerülnek elô, de aprólékos munkával újra összerakhatók. A fából, csontból készült holmik, az elraktározott termények elszenesednek ugyan a tûztôl, mégis rengeteg információt nyújtanak. Az ásatásokon nem csupán az elôkerült tárgyakat veszik lajstromba, pontosan feljegyzik az épületmaradványok, tûzhelyek, vagy a sírokban a csontváz és a sírmellékletek – mint a halottal együtt eltemetett ékszerek, fegyverek, edények – elhelyezkedését is. Ezek a leletek sokat elárulnak az egykor élt emberekrôl. Választ adnak arra, miben laktak, hogyan dolgoztak és ünnepeltek, miféle ételeket ettek, milyen ruhákat viseltek, miként imádták isteneiket, milyen fegyverekkel harcoltak és vadásztak. Egy-egy kor „életre keltése”, hiteles rekonstruálása a tudományok egész sorának együttmûködését igényli. Amíg a régészet a tárgyleletek, addig az állattan és a botanika a feltárt települések környékén talált állatcsontok, magvak, sôt virágpor elemzésével igyekszik megrajzolni a gazdálkodás, az életmód jellegzetességeit. Számos adalékkal szolgál a történeti földrajz, ahogy az éghajlattörténet is. A nyelvészet a napjainkban beszélt nyelv ôsi rétegeit, a más nyelvekbôl bekerült jövevényszavakat vizsgálja, a néprajz pedig a díszítômûvészet, a szokások és a hiedelemvilág tanulmányozásával jut egyre újabb felismerésekre. A kutatók e „mozaikkockákból” rakosgatják össze a magyarság régmúltba veszô ôstörténetének halványan kirajzolódó képét, melyben mégis több a feltevés, mint a bizonyosság.

€ Krónikaíró szerzetes A kolostorok szerzetesei krónikáikban már a honfoglalást megelôzô idôktôl évrôl évre szorgalmasan feljegyezték a magyarokról hallott történeteket, késôbb az annalesekben egész lapok teltek meg a rettegett kalandozók hadjáratainak eseményeivel.

7

A nagy vándorlás Évezredes hagyományainkból és a középkori írásokból egyöntetûen kiviláglik, hogy az Árpád vezette magyar törzsek már egységes néppé kovácsolódva érkeztek a Kárpátok medencéjébe. Mondáink megôrizték Etelköz és Levédia nevét, ahol elôdeink – napnyugat felé vándorolva – szállásföldet szereztek egy idôre. A domonkos rendi szerzetes, Julianus barát pedig a 13. század elején a nagy Etil folyó, vagyis a Volga vidékén rátalált a több mint fél évezreddel korábban a Déli-Urál elôterében élt magyarok kései utódaira. E helyet a középkori források Magna Hungáriának, azaz Nagy – pontosabban Régi – Magyarországnak nevezték. Ám az „ôshazáról”, ahol szomszédjaitól lassan elkülönülve kialakulhatott a magyarság önálló kultúrája, nyelve és összetartozás-tudata, s ahonnan több évezrede elindulva hosszú útjuk végén eleink fölértek a Havasok hágóira, nem szóltak a krónikák. A tudományos kutatásnak idôben az ôskorig, térben a nyugat-szibériai sztyeppékig kellett visszafelé „végigmennie” az úton, hogy körvonalazni tudja azt az egykori népességet, amelybôl kiválva az ôsmagyarság elkezdte saját útját járni. A 19. században lelkes, önfeláldozó felfedezôk barangoltak be óriási területeket a Kaukázustól Belsô-Ázsiáig, expedíciók járták az Urál és Nyugat-Szibéria mostoha éghajlatú, gyéren lakott vidékeit. Tanulmányozták a világ e távoli zugaiban élô népeinek életét, feljegyezték szájról szájra hagyományozott történeteiket. Levéltárakban kutattak rég elfeledett kéziratok, feljegyzések után, és igyekeztek számba venni az addig feltárt régészeti leleteket. A nyelvtörténet számos közös vonást talált a magyar, finn, észt és egyes nyugat-szibériai népcsoportok nyelvében. Így arra a következtetésre jutott, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor ágával mutat rokonságot. ôstörténetünk kutatói között a 19. század óta tart az „ugor–török háború”, s ma sincs teljes egyetértés, mivel mondavilágunk, a hajdani törzsi szervezet, ahogy elôdeink viselete is inkább „törökös” jelleget mutat. Ráadásul a közelmúlt antropológiai, vagyis embertani vizsgálatai nem támasztják alá, hogy a magyarságnak bármi köze lenne a többi finnugor néphez. Mégis, a 8-10 ezer évvel ezelôtti, az utolsó eljegesedést követô idôkig visszafelé haladva egyre inkább csak a nyelv változásai nyújthatnak támpontot népünk ôstörténetének felrajzolásához.

8

Legrégebbi szavaink, mint a testrészek (fej, szem, haj, szív), a névmások, az egyszerû számok, a rokonságra utaló szavak (atya, anya, fiú, nô, feleség, meny), vagy az állat- és növénynevek (kígyó, nyúl, hal, fecske, fenyô, nyír, rügy) mind finnugor eredetûek. Ugyancsak közös tôrôl fakadnak az évszakok, ahogy a természeti jelenségeket leíró villám, ég, csillag, hó, jég, fagy, víz szavaink. Ezernél több hasonló eredetû kifejezésünk mellett azonosság fedezhetô fel a nyelvi szerkezetben, így a névszóragozásban, a mondatok szórendjében, vagy a birtokos személyragok esetében is. A Kr. e. 8000–4000 közötti idôkben az uráli nyelveket beszélô népek valahol az Ural hegység és az Ob folyó közötti hatalmas térségben élhettek. Ezekben a középsô

~ Jávorszarvast üldözô hanti vadászok A hanti vadászok télvíz idején a jávorszarvas nyomát kutatva sítalpakon járták az erdôt. Vadásztak siket- és nyírfajdra, meg mindenféle prémes állatra is. kôkorszak végi évezredekben a kisebb-nagyobb hordák az állatcsordákat követve jórészt vadászattal, halászattal és gyûjtögetéssel tartották fenn magukat. A rendszerint folyók vagy apró tavak partján meghúzódó kis települések lakói nyáron fakéreggel fedett, sátorszerû kunyhókban laktak. Pattintott kôeszközöket, fából faragott edényeket használtak, íjjal és nyíllal vadásztak, és csonthegyû szigonnyal fogtak halat. A régészeti feltárások során még szán- és sítalpak, sôt, evezôk is elôkerültek. Aztán ahogy egyre többen lettek, a nagycsaládokban élô közösségek egy része a még lakatlan, vagy ritkásan lakott vidékekre költözött. A kelet felé vándorlókból lettek a szamojédok,

~ Szibériai arany övcsatpár A szkíta ötvösmôveket idézô, s talán egy régi legendát elmesélô arany övcsatpár a Kr. e. 4. században készült. A nyugat-szibériai Tobol és Irtis folyó vidékérôl származik, ahol akkortájt az ôsmagyarság élt. A fejét a nô ölébe hajtó férfi alakja felbukkan a középkori Szent László-legendában: így pihent meg a leányrabló kunt legyôzô király is. míg a nyugat felé tartókból a finnugor népek. Egy újabb fél évezred során utóbbiak közül egyes csoportok – a finn-volgaiak és a permiek ôsei – még nyugatabbra húzódtak, míg más közösségek az Urál keleti oldalán délebbre telepedtek le. A következô két évezredben az „ugor ôshaza” végtelen erdôs sztyeppéin – óiráni nyelvû állattartó és földmûvelô szomszédjaik hatására – lassan felhagytak vadászó-halászó életmódjukkal, és áttértek az élelemtermelésre. Félig földbe ásott, nagy alapterületû, gerendavázas házakból álló falvaik környékén megmûvelték a földet, és a környezetükben élô népektôl – ahogy az óiráni eredetû tej, tehén, nemez, gulya jövevényszavaink mutatják – elsajátították a marha- és juhtartás csínját-bínját. A réteken szép számmal legeltetett kisebb testû pusztai lovak egyre fontosabb szerepet játszottak az ugorok életében. A ló, nyereg, ostor, szekér szavunk ebben az idôben került a nyelvünkbe.

A Kr. e. 1. évezredben – talán az idôjárás változása miatt – az ugorság útja kettévált. Legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik és a hantik elôdei az Ob folyó mocsaras vidékén visszatértek az egykori vadász-halász életformához, míg a déli irányba induló nemzetségek az Irtisz és a Tobol folyó környékének pusztaságain találtak új szálláshelyet. A pásztorközösségek az év nagy részében lassan vándorolva mindig újabb legelôket kerestek egyre növekvô méneseiknek, nyájaiknak, és csak a hûvösebb hónapokra tértek vissza folyók menti téli szállásaikra. Ott aztán learatták a tavasszal elvetett gabonát, így nomád életmódjuk ellenére sem hagytak fel egészen a földmûveléssel. Valamikor a Kr. e. 500 és a Kr. u. 500 közötti századokban e ligetekkel tarkított füves pusztán, a „magyar ôshazában” kezdôdött népünk önállóvá válása, s ekkortól nevezték magukat eleink magyaroknak. A „magy” szó annyit tesz, hogy „mond, beszél”, az „ar” megfelelôje a „férfi”, a népnév jelentése tehát „beszélô ember”. A végeláthatatlan sztyeppvidéken déli szomszédaink az iráni eredetû szarmaták meg a félelmetes hírû nomád törzsek, a szkíták voltak. A „szarvas népétôl” tanultuk el a lovas íjászat fortélyait, ahogy hitvilágunk részévé vált az ôsükként tisztelt totemállat, a csodaszarvas legendája is. € Szkíták és szlávok összecsapása A szkíta ötvösmôveket idézô, s talán egy régi legendát elmesélô arany övcsatpár a Kr. e. 4. században készült. A nyugat-szibériai Tobol és Irtis folyó vidékérôl származik, ahol akkortájt az ôsmagyarság élt. A fejét a nô ölébe hajtó férfi alakja felbukkan a középkori Szent László-legendában: így pihent meg a leányrabló kunt legyôzô király is.

Ezredévek a Kárpátok ölén Úgy tízmillió éve a Kárpátok ölén még a lápokkal szegélyezett Pannon-tó vize hullámzott, északi partja mentén szubtrópusi erdôkkel borított vulkanikus hegyek sorakoztak. Ôselefántok, orrszarvúak, tapírok, háromujjú ôslovak, antilopok, disznófélék, különbözô madarak és hüllôk népesítették be a vidéket. A fákon tanyázott az emberfélék – a hominidák – korai képviselôje, a gyümölcsökkel, levelekkel táplálkozó Rudapithecus (Dryopithecus). Az ôsi fôemlôsfaj maradványaira – köztük a két legnevezetesebbre, „Rudi” és „Gabi” koponyájára – a rudabányai ásatásokon bukkantak. A Homo erectus, vagyis a „felegyenesedett ember” Afrikából vándorolt át az eurázsiai földrészre, és eljutott a Kárpátok medencéjébe is. Ahogy a vértesszôlôsi mésztufa-bányából elôkerült leletek mutatják, a jégkorszak melegebb idôszakaiban többször tábort ütött errefelé az elôemberek egy-egy csoportja. A Gerecse hegység tövében feltörô melegvíz-forrásoknál vadászott 350 ezer éve € Bronzöntés A Kr. e. 2. évezredben, a bronzmûvesség virágkorában szinte minden faluban öntöttek fegyvereket, szerszámokat, ékszereket. A megolvasztott – a réz és ón ötvözésével elôállított – bronzot kô vagy agyag öntômintába folyatták.

~ A Homo erectus táborhelye A vértesszôlôsi elôember, Samu társaival összefogva nagyobb állatokra, orrszarvúkra, bölényekre is vadászott. Meggyújtani ugyan nem tudta, de táborhelyén megôrizte, és zsíros csontokkal táplálta a tüzet. társaival „Samu”, igyekezve csapdába csalni a patakokhoz inni járó vadlovakat, bölényeket és ôstulkokat. Máskor meg jókora ricsajt csapva szakadékba hajtották a megriadt állatokat. A zsákmányt kavicsból pattintott kezdetleges kôeszközökkel hasították fel, a bôrt apró kaparókkal igyekeztek megtisztítani. Ezután sokáig lakatlan volt a Kárpátok vidéke. 250 ezer év telt el, mígnem az ôskôkor idején, az újabb nagy eljegesedés következtében kopár tundrává változott vidékre új jövevények, a Homo sapiens, vagyis az „értelmes ember” képviselôi érkeztek. Kisebb-nagyobb csoportjaik hidegebb idôben olyan barlangokban húzták meg magukat, mint a bükki Suba-lyuk és a Szeleta-barlang. A Neander-völgyiek már ismerték a tûzgyújtás fortélyát. A horda férfinépe csapatosan vadászott mamutra, barlangi medvére, rénszarvas-

ra, gyapjas orrszarvúra. Kôeszközeiket finom pattintásokkal élezték, megmunkálták a csontot és a fát. Ôk már eltemették a halottaikat. Az elhunytak testét a szertartás során az életet jelképezô vörös színû okkerrel szórták be, és élelmet helyeztek melléjük. Idôszámításunk elôtt tízezer évvel, ahogy az utolsó jégkorszak végére az éghajlat egyre melegebbé vált, a hegységeket és ártereket összefüggô fenyvesek és lombos erdôk vették birtokukba, a síkságok pedig ligetes sztyeppé váltak. Az újkôkor embere a pattintott eszközök helyett simára csiszolt kôbaltát, csont- és agancsszerszámokat használt, s a gyûjtögetés meg a vadászat helyét lassan átvette az élelem termelése. A Balkánról a Körösök vidékére vándorló közösségek feltörték a földet, gabonát vetettek, juhot, kecskét, szarvasmarhát és disznót tartottak. A Körös-kultúra apró falvainak lakói sövényfalú, agyaggal tapasztott kalyibákban éltek. Szépen díszített cserépedényeket készítettek, vásznat szôttek, istenszobrocskákat faragtak, s már arany- meg rézékszereket viseltek. Négyezer éve, a rézkor kezdetén a fegyvereket, ékszereket még kalapálással formálták. Csak késôbb jöttek rá, hogyan nyerhetik ki olvasztással az ércbôl a fémet. | „Sarlós isten”, Szegvár-Tûzköves Az újkôkor végén, az Alföldön kialakult „tiszai kultúra” népe – talán a bô termésért – olyan férfi istenségek szobrocskáihoz fohászkodott, mint a Szegvár–Tûzkövesen talált „sarlós isten”.

Az erdélyi érclelôhelyek felfedezése aztán nagy lendületet adott a rézmûvesség fejlôdésének, ettôl kezdve tömegesen készültek a remekmívû csákányok, fejszék, balták. Ebben az idôben jelentek meg az ökrök vontatta szekerek. Még agyagedényeket is mintáztak róluk, mint azt a Budakalászon és Szigetszentmártonban talált, négykerekû kocsit ábrázoló leletek tanúsítják. A tiszapolgári és a bodrogkeresztúri kultúra szépen gazdagodó pásztornépén belül fokozatosan nôttek a különbségek, a hatalom a vagyongyûjtô, harcos elôkelôk kezébe került. A réznél sokkal keményebb és kiválóan önthetô ötvözet, a bronz elterjedésével a környék öntômûhelyei valósággal ontották a vésett spirálmintával ékesített kardok, kopják, sisakok és a díszes edények, ékszerek sokaságát. Az igen kelendô árucikkek eljutottak az Északi-tengerhez, sôt a görög városállamokba is. Ez idô tájt felbolydult az élet a hegyek koszorúzta vidéken. Nyugatról egy rejtélyes, harang alakú edényeket használó nép szállta meg a Duna

~ Rézkori falu A rézkorban a földmûvelés mellett megnôtt az állattartás szerepe, a szarvasmarhát igavonóként is használták. mentét, messze délrôl földmûvelôk érkeztek az alföldi rónákra. A halomsíros kultúra szilaj nomád törzseinek beáramlásával pedig meghonosodott a lótartás a térségben. A Kr. e. 2. évezred derekán tucatnyi, egymással élénk árucserét folytató, máskor meg ádáz harcokat vívó népcsoport élt a Kárpátok ölén. Az alföldi pusztákra benyomuló, a vasfeldolgozás titkát magával hozó iráni lovas törzsekkel csaknem azonos idûben, Kr. e. 750 táján tûnt fel a Dunántúlon a „hallstatti kultúra” népe. Fegyvereiket már vasból kovácsolták. Városnyi méretû, földsáncokra emelt cölöp- és sövényfallal körülvett váraik hegyormokon vagy meredek dombokon magasodtak. Kr. e. 500 körül a Dunántúlt az illírek, az alföldi rónaságot a szkíták, míg a Maros völgyét rokon törzseik, az agatürszoszok és a szigünnák foglalták el. A görög és latin írásbeliség korába érve a „kultúrákat” a Kárpátok medencéjében is felváltották az elsô név szerint ismert népek. € Szkíta harcosok A fehérarany vázát díszítô dombormûvön a szkíta harcos bekötözi társa sebét. Az övére akasztott íjtegezben, a gorütoszban tartja félelmetes fegyverét, a visszacsapó íjat.

Légiók a Dunánál A Rajna vidékén néppé formálódott kelták a Kr. e. 4. század elején minden irányba terjeszkedve elérték a Balkán-félszigetet, sôt, vaskarddal meg vashegyû lándzsával felfegyverzett hadaik egészen a Fekete-tengerig jutottak. Törzseik – a bójok, tauriszkuszok, szkordiszkuszok – leigázták a Dunától nyugatra élô illíreket és pannonokat, ahogy az alföldi rónák szkíta népességét is. Magaslatokra épített, földsáncokkal körülvett jókora településeiken éltek az elôkelôk családjai és harcosai, meg a szolgálatukban álló iparosok, ötvösök, fegyverkovácsok, kôszobrászok. A kelták honosították meg a vaskohászatot, vasverôik – a maihoz igen hasonló – ekék, sarlók, balták, szekercék, vésôk sokaságát kovácsolták. Fazekasaik lábbal hajtott korongjaikon míves kerámiaedényeket készítettek, az üvegmûvesek keze alatt gyöngyök, karperecek, gyûrûk születtek. A hegyi „városokban” és erdôségek mélyén rejtôzô szentélyeikben tartották titkos szertartásaikat a kelta papok, a druidák, olykor embert is áldozva isteneiknek. A javarészt apró falvakban élô köznép árpát meg búzát termesztett, disznót, marhát, lovat tartott. A férfiak az erdôket járva ôstulokra, szarvasra és vaddisznóra vadásztak. A Kr. e. 1. században a kelta hadak mind gyakrabban csaptak össze az erdélyi havasokból lezúduló dákokkal. A vad hegyi harcosok nemzetségeibôl a század közepén Burebista szervezett erôs királyságot. A kelták sokáig ádáz küzdelmet vívtak a rómaiakkal is, de a hódító birodalom légiói végül sorra legyôzték ôket, ahogy idôszámításunk elsô éveiben leverték a pannon törzsek felkelését is. Új provinciájukat harcias ôslakóiról nevezték el Pannoniának. A Duna jobb partján hamarosan kiépült a határvédô ôrtornyok és erôdök láncolata, a limes, ami aztán hosszú ideig biztos védelmet nyújtott az északon és keleten élô barbárok – kvádok, markomannok és szarmaták – betörései ellen. Róma tekintélyes katonai erôt, négy légiót tartott fegy-

~ Kelta druidák fagyöngyöt gyûjtenek A rontás és a gonosz démonok ellen védelmet nyújtó fagyöngyöt a druidák aranysarlóikkal metszették le a szent tölgyfákról. A kelta papok járatosak voltak az orvoslásban, a csillagászatban, s ôket illette az ítélkezés joga. verben a tartományban. Traianus császár 106-ban kettéosztotta a provinciát, helytartói ezután Felsô-Pannóniát Carnuntumból, Alsó-Pannóniát pedig Aquincumból irányították. A dunai légiók – ahogy a birodalomban mindenütt – négyszög alaprajzú, kôfallal és tornyokkal megerôsített táborokban, a castrumokban állomásoztak. A katonák a csapatok gyors mozgását lehetôvé tevô kôburkolatú hadiutak egész hálózatát építették ki, aminek jó hasznát vették a birodalom minden szegletébôl idesereglô kereskedôk, telepesek is. Az akkoriban alapított városok – Savaria (Szombathely), Aquincum (Óbuda), Sopianae (Pécs), Arrabona (Gyôr) – egyaránt otthont adtak a kelta és illír lakosságnak, a messzi földrôl ideköltözött római polgároknak, meg a földhöz juttatott kiszolgált katonáknak, a veteránoknak. A leigázott népek háborítatlanul megôrizhették hitvilágukat, hagyományaikat, de lassanként átvették a hódítók kultúráját, vallását, szokásait, vagyis romanizálódtak. A kiterjedt nagybirtokokon termett meg a provincia gabonája, a rómaiak honosították meg a szôlômûvelést, ahogy a fügét | Csatába induló kelta harcosok A hosszú vaskarddal és míves bôrpajzzsal csatába induló kelta harcosok fékezhetetlen dühvel rontottak az ellenségre, és inkább meghaltak, minthogy fogságba essenek.

és a szelídgesztenyét is. A majorságok központjában épült – falfestményekkel, mozaikokkal díszített – elôkelô villák az itáliai földbirtokosok ízlését tükrözték. Az egyre gazdagodó vidék idôrôl idôre betörésekre, portyázásra csábította a határokon túl élô barbár népeket. A markomannok és a kvádok 167-ben már nagy tömegben keltek át a folyón, még egy légiós tábort is lerohantak. Ezután évekig kíméletlen öldöklés folyt a rómaiak meg a germán törzsek között. A markomann–szarmata háborúban a légiókat maga a császár, Marcus Aurelius vezette, mérhetetlen pusztítással járó küzdelemben törve meg a barbár hadak erejét. A harcok csillapodásával Pannónia még erôteljesebben kapcsolódott be a birodalom vérkeringésébe. Tömegesen érkeztek áruikkal a keleti – szír és zsidó – kereskedôk. A városokban kézmûvesek, köztük fazekasok, ötvösök, bronzöntôk, kôfaragók tucatjai dolgoztak. Itáliai mintára egymás után épültek a dombormûvekkel, fehér márványszobrokkal ékesített szentélyek, az amfiteátrumok, az elôkelôk palotái és a módos polgárok mozaikpadlós lakóházai. Távoli hegyi forrásoktól ívsoros

~ Rómaiakra támadó markomannok 167 telén a befagyott Duna jegén északról átkelve Arrabona környékén vad markomann és kvád harcosok törtek be Pannoniába. kôvezetéken érkezett a víz a közkutakba meg a fürdôkbe. S ahogy új erôre kapott a gazdaság, úgy növekedett az állandó veszélynek kitett tartomány katonai jelentôsége is. 193-ban a pannóniai légiók kiáltották ki császárrá parancsnokukat, Septimus Severust. A határvédô katonaság a következô században többször emelt uralkodókat a birodalom élére, vagy döntötte meg hatalmukat. A katonacsászárok polgárháborús csatározásokkal terhes korában – amit csak súlyosbítottak a barbár népek rendre megújuló támadásai – a határvidék lassan elnéptelenedett. A birodalmat újjászervezô Diocletianus császár idején a határokat már fôként barbárokból álló csapatok védték. Az ôt követô Constantinus-dinasztia korában mintegy elôretolt védvonalként a szarmaták földjén – római építészek irányításával – az egész Alföldet körülölelô, hatalmas földsáncrendszer épült, melyet a népmondák „Csörsz árkának”, máskor „Ördögároknak” neveznek. Az utolsó Pannóniában kikiáltott császár, I. Valentini-anus még megerôsítette a limest, de már nem tartóztathatta fel a hunok elôl nyugat felé menekülô gótok és alánok tömeges beáramlását. 401-ben az átvonuló vandálok felégették a tartomány északi részét, négy évvel késôbb a keleti gótok megszállták a Dunántúlt, s ezzel végleg megszûnt a provincia. | Római limes A rontás és a gonosz démonok ellen védelmet nyújtó fagyöngyöt a druidák aranysarlóikkal metszették le a szent tölgyfákról. A kelta papok járatosak voltak az orvoslásban, a csillagászatban, s ôket illette az ítélkezés joga.

13

Isten ostora A belsô-ázsiai pusztákról meginduló hunok 375-ben nagy uralkodójuk, Balambér vezetésével átkeltek a Volgán, és ûzték, hajtották, hömpölygô lavinaként magukkal sodorták a keleti sztyeppéken élô népek sokaságát. Súlyos csapást mértek az alánokra, majd uralmuk alá hajtották a síkságlakó gótokat. A keleti, vagyis az osztrogótok egy része a nyugati gótokkal együtt a Dunához menekült a biztonságot jelentô keletrómai területekre. Fegyveres szolgálatukért cserébe engedély kaptak a betelepedésre, ám a római helytartók inkább rabszolgának tekintették ôket. A végsô elkeseredésükben fellázadt gótok hatalmasra duzzadó serege Hadrianopolishoz vonult, és megsemmisítette Valens császár sebtében összeszedett légióit. A meggyengült Római Birodalom ezután egyre kevésbé tudott ellenállni a határait fenyegetô barbár hadaknak. A germán törzsek a Rajnán átkelve elözönlötték Galliát, a vandálok végigdúlták az Itáliai-félszigetet, és kirabolták Rómát. Idôközben a hunok áttörtek a Kárpátokon, és az Alföldön foglaltak új szállásterületeket. A nyugatrómaiak jó ideig szövetségesként tudták felhasználni ôket a germánok megfékezésére. A reflexíjjal felszerelt, szélvészként száguldó hun csapatok 436-ban döntô szerepet játszottak a Rajna menti burgund királyság szétzúzásában. A Nibelungok – vagyis a burgundok – legyôzését, a mészárlásba torkolló döntô ütközetet megôrizte a germán mondavilág gyöngyszeme, a Nibelung-ének is. A burgundok felett aratott gyôzelemért

Priszkosz rétor beszámolója Attiláról

etével, „Külsejében igazi hun, alacsony term ó szemészéles mellével, nagy fejével, apr l és sövel, ritka szakállával, lapos orráva an nemtét testszínével egyesítvén magáb étkeket zetének sajátosságait… Fenséges vendészolgáltak fel nekünk és a barbár evett nem ila geknek ezüst tálakon, de Att tálcáról. mást, csak sültet, egyszerû, fa rtékletes Minden másban hasonlóan mé ei arany volt; fakupából ivott, míg vendég egyszerû és ezüst serlegbôl. Ruházata is e. volt, csupán a tisztaságát igényelt

} A Volgán átkelô hunok

legyôzik az alánokat

A hun lovasok féktelen rohama valósággal elsöpörte a szállásföldjeiket hôsiesen védelmezô alánokat.

14

~ Hun invázió A szélsebesen vágtató hunok gyors rajtaütésekkel, sûrû nyílzáporral, gyakran menekülést színlelve bontották meg az ellenség zárt sorait. kapta Attila, a késôbbi nagy hun uralkodó a birodalom hadvezére, a magister militum rangot. Az erôskezû Ruga hadúr kardja alatt 431-ben egyesült a hun törzsszövetség. Halála után az uralmat bátyja, Bendegúz (Mundzsuk) fiai, Buda (Bleda) és Attila örökölték. Óriásira duzzadt birodalmuk a Rajnától egészen a Don folyóig terjedt, így minden bizonnyal a magyarság akkori szállásföldjei is hun befolyási övezetbe tartoztak. A már nehézlovasságot felvonultató hun seregek a Duna alsó folyása mentén rendre betörtek keletrómai területekre, és II. Teodosziusz császár nem tehetett mást, tekintélyes „ajándékkal” – évente mintegy száz kilogramm arannyal – megvásárolta a békét. 440-ben azonban a hunok mondvacsinált ürüggyel felrúgták az egyezséget, megszállták a Dráva és a Száva közti területet, s a következô években

végigdúlták a Balkánt. Idôközben tisztázatlan körülmények között meghalt Buda, állítólag egy vadászaton Attila végzett a bátyjával. Két évvel késôbb, 447-ben a számos nép harcosait felvonultató sereg már Konstantinápoly ellen vonult. A város robusztus falai ugyan állták az ostromot, a császár mégis békekötésre kényszerült, ezúttal még súlyosabb árat – közel két tonna aranyat – fizetve a fegyvernyugvásért cserébe. Ráadásul az évente esedékes adót a hunok közel a hétszeresére emelték, de ezután nem háborgatták a keletrómai településeket. A hunok „Isten ostorának” nevezett uralkodóját a középkori Európában a barbárság megtestesítôjének tartották. Pedig a tizenkét éves korától túszként egy ideig a császári udvarban élô Attila megtanult latinul, görögül, és elsajátította mindazt, amit egy elôkelô római ifjú a birodalom mûködésérôl tudhatott. Régi barátság fûzte a nyugat-

Isten kardja A háború istenének, Marsnak sok évszázada elveszett kardjáról a legenda azt tartotta, hogy aki egyszer a kezébe veszi, uralni fogja a világot. Egyszer a legelôn egy pásztorfiú arra lett figyelmes, hogy sántít az egyik tehene, s a vérnyomok egyenesen a földbôl kiálló lángoló kardhoz vezették. Félve vette magához a csodálatos fegyvert, s futott vele egyenest a hunok uralkodójához, Attilához.

római hadvezérhez, Flavius Aëtiushoz, aki túszként a hun fejedelmi udvarban élt. Ám ez korántsem tartotta vissza attól, hogy 451-ben a vazallus germán népek segédcsapataival kiegészült óriási seregével benyomuljon Galliába. Az Aëtius vezette szövetséges burgundi, frank, kelta és vizigót hadak a catalaunumi mezôn – pontosabban Mauriacum mellett – ütköztek meg a támadókkal. A két napig tartó véres küzdelemben egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, a rengeteg áldozatot követelô összecsapásokban elesett a vizigótok királya, I. Theoderik is. Végül mindkét sereg úgy vonult el a csatatérrôl, hogy a gyôzelmet egyikük sem vívta ki. Egy évvel késôbb a hunok Itáliát pusztították, elfoglalták a bevehetetlennek hitt Aquileát, majd Milánót is. Az „Isten ostoraként” emlegetett hun uralkodó már Rómát fenyegette, de végül – vélhetôen a seregét megtizedelô pestisjárvány miatt – óriási hadisarc fejében megkímélte a várost. A középkori krónikások Róma megmenekülését isteni csodának tulajdonították. A legenda szerint ugyanis, amikor I. Leó pápa a támadó had elé sietve kérte Attilát, hogy kímélje meg az „Örök Várost”, felette

~ Attila palotája Az Attila Tisza-parti udvarában 449-ben követként megfordult görög történetíró, Priszkosz rétor a hunok szokásai, viselete mellett beszámolt a nagykirály palotájáról is. „Egy nagy faluban, domb tetején emelkedett” – írta – „szépen faragott gerendákból és gyalult deszkákból építve és nem védelemre, hanem ékességre számított fakerítéssel bekerítve”. megjelentek az apostolfejedelmek, Szent Péter és Szent Pál, s meghátrálásra késztették a „barbár” uralkodót. 453-ban Attila ereje teljében, újabb feleségével, Ildikóval tartott menyegzôjének éjjelén – valószínûleg agyvérzésben – meghalt. Miközben utódai között kitört a harc a hatalomért, az alávetett népek fellázadtak, és Ardarik gepida király vezetésével legyôzték a legidôsebb fiú, Ellák seregét. A csatározásokban lassan felmorzsolódó hunok a keleti sztyeppékre visszahúzódva az idôk során felolvadtak a nomád népek tengerében. A Dunántúlt rövidesen a keleti gótok, az Alföldet és Erdélyt pedig a germán gepidák – Attila hajdani leghívebb szövetségesei – uralták. Az osztrogótok, akiknek „folyton a harc nyújtott táplálékot”, rendre megsarcolták a Keletrómai Császárságot, s nem kímélték a szomszédságukban élô népeket sem. 469-ben súlyos vereséget mértek az egyesült szvéb, szkír, szarmata és gepida seregekre, majd továbbvonulva rövidesen megszállták Észak-Itáliát. } Keleti gót harcosok A keleti gótok a 490-es évek elején átkeltek az Alpokon, és megszállták Itáliát. Királyságukat néhány évtizeddel késôbb a bizánci császár, Jusztinianosz hadai döntötték meg, s ezzel az osztrogótok eltûntek a történelem színpadáról.

15

„Akinek térde volt, földre kényszerítették” A 6. század elején az Elba folyó környékérôl újabb germán népcsoport költözött a pannon dombvidékre, s a herulokat legyôzve megszállta a Dunántúl északi és keleti térségét. A langobardok, vagyis a „hosszú szakállúak” eleinte békésen megfértek a gepidákkal. Uralkodójuk, Wacho feleségül vette Elemund gepida király leányát, megerôsítve ezzel a két törzsi királyság szövetségét. A földmûvelô gepidák nagy falvakban éltek, sertést és marhát tartottak, lovat tenyésztettek. A langobardok földjein inkább szolgák dolgoztak, ôk maguk csak az állataikkal törôdtek. Amikor a gepidák a Duna alsó folyása mentén foglaltak területeket, s az egykori római városban, Sirmiumban ariánus püspökséget alapítottak, a bizánciak kijátszották egymás ellen a barbárokat. Az „oszd meg és uralkodj” szellemében hagyták, hogy a langobardok a Dráváig terjesszék ki uralmukat. S miközben az egymásra uszított germán népek harci zajától volt hangos a Kárpátok medencéje, szilaj lovas nomádok, az avarok tûntek fel a Dunánál. € Avar nehézlovas és könnyûlovas A nyereg oldalszárnyaihoz rögzített kengyelt az avarok ismertették meg Európával. Így a harcos sokkal biztosabban ülhette meg a lovat, vágta közben felemelkedve akár hátrafelé nyilazhatott, közelharcban pedig teste súlyával növelhette a kardcsapás erejét.

16

A türkök nagy pusztai birodalmának terjeszkedése elôl egyre nyugatabbra húzódó avarok, miután „eltörölték a föld színérôl” a keleti sztyeppék kisebb-nagyobb törzseit, szövetséget kötöttek a gepidák ellen Alboin langobard királlyal. Kagánjuk nem csupán a várható busás hadizsákmány felét követelte a segítségért cserébe, igényt tartott a langobardok állatainak egy részére is. 567-ben a bôrpáncélos lovassággal és nehézfegyverzetû lándzsás gyalogsággal felvonuló langobárd had a szélvészként száguldó avar sereggel szétzúzta a gepidák haderejét. A véres összecsapásban elesett királyuk, Kunimund is. Erdély és a Tisza-vidék új urai az avarok lettek. A langobard király ugyancsak hamar rádöbbent, hogy addigi szövetségese igen veszélyes szomszéd, ezért már a következô év húsvétján egész népével útra kelt Észak-Itáliába, a késôbbi Lombardiába. A nyílt harcmezôn legyôzhetetlen Baján kagán hadai pedig rövidesen megszállták a Dunántúlt is. Az avar sereg gerincét a kopjás, vas- vagy bôrlemezkékbôl összefûzött vértet viselô nehézlovasság alkotta, noha a csatákat gyakran már a mozgékony lovas íjászok eldöntötték. Gyalogos csapatai a leigázott gepidákból és szlávokból verbuválódtak. A zsákmányra éhes avarok egyre-másra benyomultak bizánci területekre, és sorra elpusztították

Kettôs honfoglalás

az onogur-bolgárok érA 670-es években új jövevények, övvereteinek jellegzetes keztek a Kárpát-medencébe. Az ezett nép egyes csodíszítésérôl „griffes-indásnak” nev zor feltevése szerint portjai László Gyula régészprofess sükkel kezdôdhetett a magyarul beszéltek, így betelepülé „kettôs honfoglalás” elmagyarság honszerzése. Ugyan a tlan történeti, régészeti mélete nem igazolható cáfolhata sem zárják ki a magyabizonyítékokkal, de az ellenérvek ségét. rok korábbi betelepülésének lehetô

| Alboin és Rosamunda Alboin a gepidák legyôzése után magával hurcolta, majd feleségül vette Kunimund leányát, Rosamundát. Amikor egy lakomán arra kényszerítette a szerencsétlen királynét, hogy apja koponyájából készített serlegbôl igya a bort, az bosszúból a szeretôjével megölette férjét.

az al-dunai határerôdöket. A császár igyekezett szövetségesnek megnyerni ôket, évrôl évre egyre több aranysoldiust fizetett, a portyázó csapatok mégis többször feldúlták a Balkánt. 626-ban harmincezres had ostromolta Konstantinápolyt, de a kivonuló páncélos bizánci csapatok súlyos vereséget mértek rájuk, mire az uralkodó megtagadta az adófizetést. Az avar kaganátus e zsákmányban bôvelkedô, 568–630 közötti idôszakában az Ég fiának tartott „kánok kánja” valahol a Duna és a Tisza közti síkon felépített fapalotából irányította egyre erôsödô birodalmát. Aranytrónusán ülve fogadta a külországi követeket, körülötte minden – a díszes heverôktôl a falakat borító szônyegekig, testôrsége páncéljáig, pajzsáig – aranytól-ezüsttôl csillogott. Sok évszázad elteltével Kunbábonyban rátaláltak egy – az avar uralkodócsaládhoz tartozó – elôkelôség káprázatos aranykincset rejtô sírjára. Késôbb – a középsô avar korban –, amikor a nyugat felé nyomuló avar hadak elfoglalták a Bécsi-medencét és a Morva-mezôt, a kagán áttette székhelyét a dunántúli Ozora környékére. 692-ben a frankokkal kötött békeszerzôdésben az Enns folyónál jelölték ki a kaganátus határát. Az avarok birodalmában együtt éltek a sztyeppei törzsek, a hunok maradékai, a germánok, a peremvidékeken pedig szlávok telepedtek le. 670 körül újabb nomád népek, a kazárok elôl menekülô onogur-bolgárok költöztek a Kárpátok hegykoszorújától védett területre. A 7–8. század fordulójától a birodalom békében élt szomszédjaival. Az addigi lovas pásztoréletet lassan felváltotta a földmûvelô életforma, a falvakban a jurták mellett egyre szaporodtak a félig földbe mélyített házak, körülöttük szabadtéri kemencék és a kézmûvesek mûhelyei sorakoztak. A környékbeli földeket vaspapucsos faekével, ásóval, kapával mûvelték.

Az államügyeket a jugurrus intézte, a tudun volt a nyugati országrész ura, a tarkánok pedig egy-egy terület kormányzásáért feleltek. A gyarapodás évtizedeinek a frankok hadjáratai vetettek véget. 791 augusztusában királyuk, Nagy Károly maga indult seregével a kaganátus meghódítására. Ám az avar csapatok kitértek a harc elôl, s mindent felégettek maguk mögött. Mire a betolakodók a Rába torkolatához értek, soraikat éhínség tizedelte, lovaikat elragadta a dögvész, s szégyenszemre meghátrálni kényszerültek. A gyôzelem után az avar elôkelôk egyik része a béke, a másik a háború mellett kardoskodott. A két tábor között kitört a hatal| Bikafejes ivócsanak A Nagyszentmiklós határában talált 23 színarany edény, köztük dombormûves korsók, poharak, tálak, állatfejes ivócsanakok egykor az avar kagáni kincstárat gazdagították.

mi harc, és az egykor rettegett avar haderô zöme felmorzsolódott az öldöklô belháborúban. A kagán és a jugurrus elesett, a tudun 796ban Aachenbe, a frankok székvárosába menekült, s megkeresztelkedett. Még abban az évben újra franklongobárd seregek törtek a kaganátusra. Ellenállás nélkül raboltak, pusztítottak, s egy „hring” – azaz körsáncokkal körülvett erôsség – kifosztásakor több szekérnyi aranyat zsákmányoltak. 803–804-ben Krum bolgár kán dúlta végig a Tisza vidékét. Nagy Károly 811-ben Pannonia provincia néven végleg királyságához csatolta a Dunántúlt, felszámolva az avarok két és fél évszázados Kárpát-medencei uralmát. „A hún nemzetség ezen háborúban mind elhullott” – írta egy korabeli krónikás – „dicsôségök elveszett, századok hosszú során át fölhalmozott kincseik zsákmányra jutottak.” A magyarok bejövetelekor még éltek avarok a Dunántúlon a frank ôrgrófság, az Alföldön a bolgárok alattvalóiként. } Nagy Károly A Nagyszentmiklós határában talált 23 színarany edény, köztük dombormûves korsók, poharak, tálak, állatfejes ivócsanakok egykor az avar kagáni kincstárat gazdagítottákkok egykor az avar kagáni kincstárat gazdagították. az avar kagáni kincstárat gazdagítottákkok egykor az avar kagáni kincstárat gazdagították.

Népek országútján Ahogy korábban a hun törzsszövetség vándorlása idején, a türkök birodalmának születésekor is véres háborúk dúltak a keleti sztyeppéken, és ismét megindult a pusztai népek áradata. A 6. század közepe táján elôdeink „szedték a sátorfájukat”, és áttelepültek az Ural hegység nyugati lankáira. A Volga és a Káma folyó vidékének hatalmas ligetes sztyeppéin mintegy kétszáz éven át változatlanul folytatva nomád állattartó életmódját, a magyarság erôs, önálló néppé vált. A nagycsaládok és nemzetségek, akiket a vérségi kötelék és a közös származás is összekötött, legelôik, szállásföldjeik, s az állatcsordák védelmében törzsekbe tömörültek. Rendszeresen kereskedtek a környezetükben élô népekkel, egyikkel-másikkal alkalmi szövetségre is léptek, ha javaikat veszedelmes ellenfél fenyegette. Egy korabeli bizánci krónikás szerint „nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve legeltetik lovaikat folyvást télen-nyáron”. A hideg hónapokat a téli szálláson vészelték át, majd a tavasz beköszöntével felkerekedtek, s északabbra, vagy a hegyi legelôk környékén állították fel nyári szállásukat, ahol a jószág bôséges táplálékot talált. Bármilyen gondosan vigyáztak nyájaikra, csordáikra, az állatállományt olykor megtizedelte a zord tél vagy a nagy szárazság, ami valóságos tragédiát jelentett a pusztai társadalmak életében. A legelészô lovakra, juhokra,

Magna Hungaria Századokkal késôbb, 1235-ben, egy domonkos rendi szerzetes, Julianus barát – három társával – hosszú útra indult, hogy felkutassa a keleten maradt magyarokat, és keresztény hitre térítse ôket. Az Etil – vagyis a Volga folyó – nagy kanyarulatánál rájuk is bukkant. „Mivel teljesen magyar a nyelvük”, írta késôbb az utazásról beszámoló Richardus fráter, „megértették ôt, és ô is azokat”. A lóban, fegyverben bôvelkedô, a hadakozásban nagyon vitéz népek a régiektôl hallottak napnyugat felé elvándorolt rokonaikról, s nagy vendégszeretettel fogadták a barátot. Lakhelyüket Julianus beszámolója nyomán nevezték ezután a krónikákban Magna Hungariának, vagyis Nagy – pontosabban Régi – Magyarországnak. A szerzetes jó egy évvel késôbb ismét útra kelt, de csak Szuzdal városáig jutott. A bolgár, magyar és orosz menekültek elbeszéléseibôl megtudta, hogy a mongolok – a tatár hordák – eltörölték a föld színérôl a volgai bolgárok országát, és elpusztították az ott élô magyarok falvait is. A túlélôk utódai idôvel beolvadtak Baskíria népébe. Késôbb a Madzsar, Mazsar név itt-ott még felbukkant sírkövekre vésve, a nyelvet azonban már nem beszélte senki azon a vidéken.

18

~ Aszparuh kán vezette bolgárok a Dunánál A tavasz beköszöntével a nomádok útra keltek, és sokszor több száz kilométert vándoroltak a folyók mentén észak felé, hogy megfelelô nyári szállást találjanak. Indulás elôtt még elvetették a búzát, az árpát és a rozst. A forróság enyhülésével, augusztusban visszatértek téli szálláshelyükre, és learatták a megérett gabonát. marhákra ráadásul sûrûn szemet vetettek a környékre vetôdô idegen nomádok. A pásztorok többsége nem rettent vissza a csetepatétól, de ahogy egyre gyakoribbá váltak a legelôkért és az állatállományért vívott összecsapások, a törzsfôk, nemzetségfôk fegyveres kíséretének dolga lett a törzs vagyonának védelme. Így a nyájak, gulyák és a legelôk felett idôvel már a legvitézebb harcosok rendelkeztek, s a szabad pásztorok zöme e nemzetségfôk, törzsfôk } Nyári szállásra

vonuló nomádok

A tavasz beköszöntével a nomádok útra keltek, és sokszor több száz kilométert vándoroltak a folyók mentén észak felé, hogy megfelelô nyári szállást találjanak. Indulás elôtt még elvetették a búzát, az árpát és a rozst. A forróság enyhülésével, augusztusban visszatértek téli szálláshelyükre, és learatták a megérett gabonát.

K -U sô ép öz

T EZET ÉTEL A Z F E LT S HA AR Ő Y G A M

Dé

Ká ma

li-

Ur

K

ál

p

i

k

e -t

M

z

o

Duna

E TA G EY

s

za

Á

R

O

L

A M E

t

Tis

Isim

l

l Tobo

rá

€ A magyar törzsek szolgálatába szegôdött. A legeltetés mellett, fôként a széles folyóvölgyekben – a limányokban – mind többen fogvándorlása lalkoztak növénytermesztéssel, a téli szállások környékén A tavasz beköszöntével a nomegmûvelték a földet, kölest, búzát, árpát, rozst vetettek. mádok útra keltek, és sokszor Az ôsmagyarság élete sok mindenben hasonlított a több száz kilométert vándopusztákon élô többi nomád népéhez, köztük déli szomroltak a folyók mentén észak Volga MAGNA MAGYAROK szédja, a bolgár-török nyelvet beszélô onogur-bolgárokéfelé, hogy megfelelô nyári HUNGARIA VOLGAI hoz. A közös szokásokra, a szoros kapcsolatokra utal az szállást találjanak. Indulás BOLGÁROK ebben az idôben a nyelvünkbe került mintegy 250 ótörök, elôtt még el K Y Ő vagy bolgár-török eredetû – köztük a karám, borjú, ökör, E N S B E béklyó, gyapjú, árpa, sarló, szérû, szûcs, ács, sátor – szó, K A Z Á R Aral-tó Ur ál felölelve az állattartás, a földmûvelés és a mesterségek G V YA Sarkel ÉD RO széles körét. Volg a IA K Dn yep Z Etil Donyec Az onogur-bolgárok 630 körül az avar fennper Don A K K O Z K á r hatóságot lerázva megalapították önálló orszáR Ö K p K A a á K A G A N Á T U S L gukat a Kubán folyó vidékén. Uralkodójuk, AzoviBalandzsar tenger SZAVÁRD a Konstantinápolyban megkeresztelkedett MAGYAROK Kuvrát szövetséget kötött a bizánciakkal, hatKherszon K a u k á z u s hatós védelmet biztosítva ezzel a nomádok táF e k e t e t e n g e r Duna madásai ellen. „Az egybenyalábolt nyílvesszôt B I Z Á N C I B I R O D A L O M eltörni nagyon nehéz, de egyenként könnyen elroppanthatók”, figyelmeztette fiait, ám tanácsa pusztába kiáltott szó maradt. Halála után örökösei között viszály támadt, a törzsszövetség széthullott, és a 670-es regét, s az ott élô szlávokat leigázva megalapította a dunai években az idôközben önálló kaganátust alapított kazárok bolgár államot. Ugyancsak népes csoportjaik észak felé megszállták földjüket. Az onogur-bolgárok néhány nemvándorolva – a magyar törzsek szomszédságában – a Volzetsége ekkor menekült az avarokhoz a Kárpátok medenga nagy kanyarulatánál foglaltak új szállások, és idôvel a céjébe. Többségük Aszparuh kán vezetésével benyomult a Káma partján megalapították új fôvárosukat, Biljárt. Bizánci Birodalomba, legyôzte IV. Konstantin császár sen

r g e

Kazár szövetségben A Kaukázus északi elôterében, a végtelenbe nyúló pusztákon élô kazárok még a 630-as években megszabadultak a türk uralom alól, és létrehozták a leghosszabb életûnek bizonyult nomád birodalmat, a Kazár Kaganátust. Közel négy évszázados története során Kazária élén két fejedelem állt. A törzsszövetség fejét, a kagánt az ég ura, Tengri kán földi megtestesülésének tartották. Hitük szerint ô „éltette” a népet: belôle fakadt a termékenység és a bôség, a rend és a törvény, ereje táplálta az emberek erkölcsét, a harcosok bátorságát, sôt, ô ôrködött a csillagok felett. Egyszerû halandók sohasem láthatták, az elôkelôk közül is csupán néhány kiváltságos nyerhetett bebocsátást az udvarába. Ahogy aztán eljárt fölötte az idô, vagy betegség gyötörte – vagyis már nem támogatták az égiek –, alattvalói feláldozták. Bár a legfontosabb ügyekben, háború vagy szövetségkötés dolgában a kagán döntött, a valóságos hatalmat a kagánbek, vagyis a „kis kagán” tartotta a kezében. „A kormányzásban és a hadsereg vezetésében olyan fontos helyet foglal el – írja egy arab utazó –, hogy egyetlen nála magasabb méltóságviselô sincs, akire tekintettel kellene lennie.” 652-ben a kazárok visszaverték a kaukázusi településükre, Balandzsarra támadó arabokat, és rövidesen már hódító hadjáratokat indítottak. Két évtized leforgása alatt uralmuk alá hajtották, és adófizetésre kényszerítették a kelet-eu-

Ë

É

(a)K

(e)K

J

Í

Ô

Ö

Ó

O

(a)T

Zs

D

E

T

(e)T

Z

V

1000 100 50 10

Cs

C

I

H

Ny N

B

Gy

M

Sz (a)S (e)S

5

4

A

G

F

Ly L

R

P

Ú

Ü

Û

Á

3

U

2

1

~ Rovásírás A török népek, így az avarok, bolgárok, kazárok rovásírását máig sem sikerült megfejteni. A honfoglalás kori szövegtöredékek betûalakja alapján a magyarok vélhetôen a kazároktól vették át a rovásírást, a betûvetés – ír, betû, szám, törvény, tanú – „törökös” szavai is ebben az idôben kerültek a nyelvünkbe. Cseremsan folyó partján alapították az orosz krónikákban „nagy városnak” nevezett Biljart, a 11 rópai sztyeppék népeinek legtöbbjét, nomád államuk a Volgától egészen Fekete-tengerig, délen a Kaukázus hegyvonulatáig terjedt. A mohamedán zsoldosokból, a kazár elôkelôk fegyveres kíséretébôl, a leigázott és csatlakozott népek csapataiból verbuválódott, jól felfegyverzett hadaira támaszkodva a birodalom több mint kétszáz évre békét teremtett a „sztyepp országútján”. Amellett, hogy Európa határánál megállította a | Arabok és kazárok

összecsapása

A 8. század elsô felében a Kazár Birodalom évtizedekig véres küzdelemben tartóztatta fel a délrôl támadó arabokat, az iszlám hódítás megtorpant Európa határainál.

nomádok kelet felôl érkezô hullámait, egyúttal biztosította a gomba módra szaporodó falvak, városnyivá duzzadó települések fejlôdését, s az igen jövedelmezô kereskedelem zavartalanságát. A 730-as évek elején a kazár haderô Ardabil városánál súlyos vereséget mért az arabokra. Ám alig néhány év elteltével erôs muszlim seregek törtek a kazárok földjére, és földig rombolták a kagán kaukázusi erôdítményét. Sikerült foglyul ejteniük a menekülô uralkodót is, aki, hogy életét mentse – ugyan csak rövid idôre –, áttért az iszlám hitre. Ezután a kagán udvartartásával északabbra, az Etil, vagyis a Volga torkolatvidékére, a „kazárok városába”, Itilbe költözött. A folyóparton hosszan elnyúló, kereskedôk és iparosok lakta településen, agyagkunyhók és nemezsátrak tengerében magasodott az uralkodó égetett téglából épült palotája, körülötte az elôkelôségek udvarházaival. A forgalmas karavánutakon és a nagy folyókon töménytelen mennyiségû áru áramlott Kazárföldre, a folyami átkelôhelyek környékén kôvárak épültek, s körülöttük gyorsan növekvô városok születtek. A kazár elôkelôk családjukkal télre a téglából, kôbôl és fából emelt palotáikba költöztek, ám a nyarat a nemzetségi legelôkön, nemezsátraikban töltötték. A földeken dolgozó nép a földvárakban, és az erôdítmények tövében meghúzódó szállásokon lakott, itt sorakoztak a kézmûvesek mûhelyei is. A vásáros helyeken cseréltek gazdát a messze földrôl érkezett olyan értékes árucikkek, mint az aszalt gyümölcs, méz, viasz, fûszerek, a selyem és más kelmék. A kazárok fennhatósága alatt számos kisebb-nagyobb náció, alánok, bolgárok, keleti szlávok, gótok, és még jó néhány, szokásaiban, életformájában ugyancsak különbözô népcsoport élt együtt. A szarmaták egykor legerôsebb törzsét, az alánokat korábban a népvándorlás a Kaukázus északi lejtôire vetette, ahol az állattartás helyett fôként a szôlô- és kertmûvelés biztosította megélhetésüket. A pusztai pásztornemzetségek a „cserevásárokon” tôlük vették a nomádok szemében különlegességnek számító terményeket, és talán a bort is. Aztán az arab támadások elôl ismét visszatértek a sztyeppre, de nem hagytak fel a gyümölcsés a zöldségtermesztéssel, és azok fogásaival a környezetükben élôk, köztük a magyarok is megismerkedhettek. Ekkortájt épültek be szókincsünkbe a gyümölcs, dió, alma, körte, bor, borsó kifejezések. Valamikor a 8. század közepe táján a magyar nemzetségek többsége elindult csordáinak, gulyáinak dús füvû, szabad legelôket keresni, és szövetségesként, nem pedig leigázott népként csatlakozott a kazárokhoz. A kaganátus számára a határait fenyegetô besenyôk, kangárok, úzok támadásaival szemben a magyarok legalább húszezer – azaz két tömény –, bármikor csatasorba állítható lovas-íjász harcosa tekintélyes erôt jelentett. Elôdeink egy része azonban Magna Hungariában maradva az ôsi szállásterületen élt egészen a 13. század elsô harmadáig, amikor falvait a pusztító mongol hordák inváziója eltörölte a föld színérôl.

21