NÕK VILÁGA. Kiadja az Unitárius Nõk Országos Szövetsége Szeptember

NÕK VILÁGA Kiadja az Unitárius Nõk Országos Szövetsége

2007. Szeptember

2

Nõk Világa – 2005. Karácsony

Tartalomjegyzék Orbán Erika: A hálaadás vallása • 1 •

ISTEN FELÉ Sándor Éva: Isten országa Tibennetek van • 4 • SZÜLŐK ISKOLÁJA Asztalos Klára: Nagymama levele a születendő unokának • 7 • Baka Judit: Mióta szól a harang • 8 • NAGYJAINK Blénessy Jolán: A gazdag élet emlékei – Benczédi Ferencné • 12 • Zsakó Erzsébet: Emlékek az Unitárius Leányotthon életéből – II. rész • 17 • HAGYOMÁNYŐRZÉS Martonossy Magda: A kalotaszegi „vállfűs” • 24 • Gyulai Ilona: Meghívó egy kis szapulásra • 27 • TESTI-LELKI EGÉSZSÉGÜNK Dr. Szén Csilla: Szív és lélek • 30 • Elgondolkodtatásul • 35 • VERSAJÁNDÉK Ismeretlen szerző: Az élet alkonyán • 36 • OLVASNIVALÓ Sigmond Júlia: Hét citrommag • 39 • Benedek Enikő: Ramirof • 43 • OLVASÓINK ÍRJÁK Csáki Júlia: Október 1. – egy nap az öregekért • 44 • NÉPEK KONYHÁJA A görög konyha • 45 •

Nõk Világa – 2007 Szeptember

1

A hálaadás vallása Írt Klári néni. Kellene egy cikk arról, hogyan ünnepelik a hálaadást Amerikában. A két jelző, mely egyből beugrik: nagyban és együtt. De hát ezt mégsem küldhetem el... Mégis, számomra legalább kitűnik valami belőlük: „nagyban”, azaz általánosan írhatok e jeles ünnepről, és „együtt”, vagyis azokkal az élményeimmel „együtt”, személyes tapasztalatok alapján, amelyeket megéltem a tavaly. Ebből csak kikerekedik valami! Gyerekkorom kedvenc dalának töredékei csengnek a fülembe: „Debrecenbe kéne menni, Pulykakakast kéne venni. (...) Én eszem a zúzát, máját, Te pedig a csontos lábát.” El kell menni! Pulykát kell venni! Meg kell osztani! Ezek a felszólítások akár egy amerikai szupermarket őszi szlogenjei is lehetnének. Hiszen ha Thanksgiving/Hálaadás ünnepe, akkor pulyka. Legalábbis a hagyományra valamit is adó amerikai családokban. Ez anynyira törvényszerű, mint nálunk húsvétkor a bárány vagy karácsonykor a diós kalács. És bár az Unitárius Univerzalisták közel sem egy hagyomány mentén tömörülő közösség, ez a gyakorlat mégis valamennyiüknél közös. Ők is pulykát esznek, az összes többi vallás, felekezet, és „meghonosodott náció” tagjaihoz hasonlóan. Hogy ez miért is alakult így? Nos, erre nézve több teória ismeretes, melyeket a párszáz éves múlt és a valamire való emlékezés köt öszsze. Egyrészt a hálaadás, mint olyan, másfelől a „pulyka-kérdés” igényel feleletet. Hajdanában-danában, még a 16.-17. században, amikor a „honfoglaló bevándorlók” – javarészt hithű katolikusok, papok és katonák – amikor ellepték, és leigázták Amerikát, azzal a hittel, hogy nekik nemcsak joguk új világ megkaparintása, de kötelességük is az igaz hit terjesztése, szóval akkorra nyúlik vissza több forrás. Miszerint például: El Paso városában, Texasban, Don Juan de Onate, expedíciós csapatának győzelmét követően pihenést rendelt és nagy tömegünnepséget rendezett, 1598. áprilisában. Egy másik kapitány közös imádságot és hálaadást rendelt el a Virginia Szigetek kolonizálása alkalmával, 1619. decemberében.

2


Fokozatosan, az évi hálaadás ünnepe a 17. század közepétől fejlődött ki, és bár nagyjából a betakarodás idejére esett, gyakran különbözött időpontja a különböző vidékeken. Az egyik legvalószínűbb feltételezés a Thanksgiving eredetére vonatkozóan, arról számol be, miszerint a bevándorlók különösen hálásak voltak egy Squanto nevű őslakosnak, aki megtanította őket angolnát fogni, kukoricát termelni, és aki tolmácsként is szolgált nekik. Az 1620-as években kezdték őt ünnepelni, és hálával emlékezni rá. Nagyjából ekkorra tehető a pulyka népszerűségi pályájának kezdete is, tréfásan fogalmazva.Tulajdonképpen, a pulyka eredetileg liba volt. Ez nem vicc! A legenda azt tartja, hogy a 16. században, az angliai Erzsébet királynő épp sült libát evett egy betakarodási ünnepségen, amikor fülébe jutott, hogy a támadni készülő spanyol hajóhad elsüllyedt. Úgy fellelkesült örömében a királynő, hogy még egy libát rendelt, gyorsan meg is ette... Attól fogva a liba lett a betakarodás időszakának fő eledele. Amikor aztán az angolok partra szálltak Amerikában, mivel ott sokkal több volt a vadon élő pulyka, és jobban hozzáfértek, mint a libához, átalakult a szokásrend. Benjamin Franklin pedig, hogy igazolja hitelességét, egyenesen nemzeti madárrá léptette volna elő e szárnyast, rendkívül jó futókészségének és éles látásának köszönhetően. Nos, az előbbi információkat figyelembe véve, nem vagyok biztos benne, mit is értenek az „első igazi” hálaadás ünnepe alatt, a hálaadást, az emlékezést-e vagy a pulykaevést (teljesen meg vagyok győződve, egyiket sem először tették), esetleg a kettő szerencsés egymásra találását, de tény, hogy 1671 június 29-én Charlestownban, Massachusetts államban „rögzítik” a Thanksgiving történelmének kezdetét. Melyre azóta – természetesen – sokban hatott a történelem és a kultúra. A mi Istenhívő vallásosságunkból kiindulva könnyen úgy gondolhatjuk, hogy ők is Istennek adnak hálát, akinek „mindent” köszönhetnek, köszönhetünk. Ez talán az egyik legnagyobb változás, melyet elmosott az idő. Hisz az elején, ha volt is vallásos vonatkozása, gyakorlata a hálaadás ünnepének, az Egyesült Államokban mára teljesen kikerült a templomokból, és kimondottan kulturális, profán jelleget öltött. De csak elméletileg - tenném hozzá gyorsan. Mert ahogy e sorokat írom, egyre jobban zavarba jövök... Elgondolkodom... Hisz a kultúrának része a vallás is. Vallásos, Isten- vagy Teremtő- és Gondviselő-hívő lehet az ember templomon kí-


3

vül is... Mindennapi vagy évenként ismétlődő rítusaink mivel szolgálnak, ha nem vallásos élménnyel? És a pulyka, mint szent fogás?! Furcsán hangzik, igaz?! De családunk, otthonunk szentsége annál kevésbé! Mert azt hiszem, erről van szó! Üzlet ide, reklám oda, amikor milliók indulnak útnak Amerika-szerte november harmadik hetében, egy kicsit ez a fajta érzés is betölti. A hála, hogy útra kelhet. És nem csak a főnökének, hogy fizetést ad, és elengedi. A hála, hogy jó étvággyal ehet. És nem csak a farmernek, hogy megtermelte és kitenyésztette az asztalra kerülőt. Hála azért, hogy nincs egyedül. Mert a család fogalma ilyenkor szélesedik a legbefogadóbbá. Eltűnik a hálaadás valaki vagy valami felé irányuló jellege, és az érzés egyszerűen belesimul lelkükbe. Hálában élnek. Megkérdeztem barátaimat, és kivétel nélkül, mindenki a biológiai vagy választott családdal való együttlét jelentőségét és a nagy, közös étkezés varázsát említette, mint a Thanksgiving kovászát. Közösségteremtő ereje van, mondták. És mindig igényességgel keresik az egyensúlyt a lelkiek megértése és az adott keretek, rítusok, áldás, bőség között. November harmadik csütörtökére mindenki haza megy szeretteihez. Amerika repterei ilyenkor a legforgalmasabbak. És a ház (legfiatalabb) asszonya mindig igyekszik, a nem ritkán 5-6 kilós, egészben sült pulyka mellé finomabbnál finomabb körítéseket készíteni: párolt zöldséget, mártást, édes krumplit, tőzegáfonya szószt (cranberry), kukoricát, és az elmaradhatatlan sütőtök pitét... Annyi földi jót, hogy sokszor nagy kihívás, hogy mindez az asztalra férjen. Igen, furcsa! Igen, másmilyen, mint a mi szentmihályos hálaadásunk! De van helye életü(n)kben! És ha a következő napokban, november harmadik hetének végén már meg is veszik, és fel is díszítik a fenyőt, és „robbannak” is a karácsonyi vásárok, az az ünnep hozzájuk is a legmegfelelőbb időben érkezik, hogy megtartsa és éltesse a hála vallásában. Orbán Erika

4


Isten országa Tibennetek van (Részlet a 2006-os UNOSZ konferencián elhangzott előadásból) (...) A szeretet központi fogalommá emelkedik életünkben, hiszen közösségünk alapját képezi. Eköré szerveződnek a többi szükséges építőelemek. Ez az a fogalom amely által mindannyian ráismerünk a két legszebb és legnagyobb parancsolatra: Szeresd az Istent és szeresd felebarátodat, mint önmagadat . A szeretetet gyakoroljuk nap mint nap mindenhol, ahol emberekkel érintkezünk. Ennek hiánya feltűnik, ha netalán elmulasztottuk egymás iránt gyakorolni, vagy ha nem viszonozták közeledésünket. De a szeretet nem vár hálát, mert önzetlen, megértő, türelmes és szelíd, amilyenek tudunk mi is lenni, amikor érezzük, hogy valaki vágyik a mi szeretetünkre. A szeretet gyakorlása erőt ad. Azt a lelki erőt kölcsönzi, amelyre szükségünk lesz, hogy minden helyzetben hasonlóképpen cselekedjünk. Ha elmulasztunk egy jócselekedetet, vagy erőtlenek vagyunk segíteni ott, ahol szükség van ránk, akkor érezni fogjuk azt a lelki nyugtalanságot, mely önvádat okoz és vágyat ébreszt bennünk, hogy megmaradjunk emberségünkben. Ilyen önvád marcangolja Dsida Jenőt költőt, aki ezekkel a szavakkal vádolja jogosan önmagát, aki bár az „angyalok citeráján„ szól mégis tudja, hogy a szó „legfeljebb vidámít„. A tettek számítanak : Kéregető előtt Nem öleltem eddig éhezőt, bevallom hányszor elhaladtam szemem sose látta, ami szűken tellett mint roskad a háta abból sose adtam.


5

s ami nap-nap mellett s hogyan megyen át a énnekem is kellett, túlvilági pallón Megmosolyogtam ki Nyugtalan a lelke, másokért halált halt. nyugtalan a mély tó. Nagycsütörtök esten Tükrén mint a sóhaj, fogságba nem estem borzol át az óhaj: s kint csapást a testem bár lehetnék, ó jaj, senkiért sem vállalt. embernévre méltó.” Talán nem is vár el ilyen sokat tőlünk a Jóisten. Elég ha ezek közül adott helyzetben egyet is teljesítünk . Az is lehetséges, hogy sokan közülünk már sokszor megfeleltek ezeknek az önmagunknak elő irt elvárásoknak és ahogy ez lenni szokott láthatatlanul, névtelenül, észrevétlenül segítettek. Az irgalmasság nem igényel színpadot, sem nyilvánosságot, ahol ő jelen van ott van Jézus és az ő vértől verejtékező arca, amit letöröl Veronika kendője. Egy asszony, aki nem sír, nem jajveszékel a szenvedések láttán, hanem enyhíti azokat. Kedves nőtestvéreim, gondolkodjatok el hány ilyen Veronikát ismertek fel társaitokban, vagy akár önmagatokban. Hány súlyos beteg ágyánál álltatok már, akinek letörültétek homlokát? Ki látta azt? Egyedül az Úr és a szenvedő, akinek enyhület volt a te érintésed. Ez így van jól, így érezzük jó és helyesnek. Csendben élni és teljesíteni, törekedni a „nevezetes névtelenségre„ ahogy ezt a nagy keresztény gondolkodó, Hamvas Béla mondaná. Ott lenni mindig, amikor hívnak: öregotthonokban idős emberek között szelíden, betegágyaknál irgalmasan, gyerekek között vidáman, a gyülekezetekben példamutatóan és felelősségteljesen. Mindenkor, mindehol egymás iránt szeretettel és megbecsüléssel. Lehet, hogy még több helyen is jelen lennénk, ha a társadalomra jobban kiterjedhetne a hit és a szeretet hatalma, ha több értékre és ezek megbecsülésére lenne szükség. Tehetségekben nincs hiány. Addig is óvjuk a hitünket és bizalmunkat Istenben, és imádkozzunk mindazokért, akik még nem ismerik Isten és ember felé vezető utat. (...) Az öröm megszépíti az életet, és nem csak a nagy örömök kellenek még a nagy embereknek sem. Az örülni tudás fontosabb. Örülni az új napnak, a szép időnek, a vendégnek, az ismerősnek, egy jó beszélge-

6


tésnek, egy kedves ajándéknak, egy ünnepi asztalnak, egy kézfogásnak, egy mosolynak, egy jó szónak. Mert sokszor csak ennyi kell. Az örömet megoszthatjuk. Részesíthetünk másokat is belőle. Ez már kettős öröm. Közösségben örülni egymásnak, egymásra kisugározni örömeinket: ez az öröm legnagyobb hatalma. A világot, amelyben élünk, tudjuk, Isten teremtette. Ő tökéletesre alkotta. Majd az emberre bízta. Az emberen múlik tehát milyennek látja a világot és hogyan él benne. Szemlélheti kívülről, hűvösen, elzárkózva, vagy a belső utakra figyelve ezt keresve másokban is. Csodálhatja áhítattal, mindent magához ölelve, ahogyan tette ezt egy istenkereső költő,Kosztolányi Dezső, aki az élet felemelő pillanatait látta mennyországnak: Bizony csodás ország ahová jöttünk, Minthogyha a perc szárnyakon osonna, El-nem múló vendégség van közöttünk, Hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna. Nem volt a föld még soha ily csodás, A fák között mondhatatlan suttogás, a fák fölött szallag, beszegve kancsal Fénnyel, lilába lángoló naranccsal, az alkonyat csókot hajít a ködnek és rózsaszín hullámokon fürödnek. Miféle ország, mond, e gyermek – ország, miféle régen elsüllyedt mennyország? Jaj minden oly szép még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is, jaj hadd mutassam e kis templomot, mely déli tűzben csendesen lobog. Imádkozó lány, száján néma sóhaj, Mint mélyen alvó ferde szemgolyóval Vakok meresztik égre szemüket. Isten felé fülel egy agg süket.


7

Ez a „csodás ország„ nem más, mint a földi életünk, mindannyiunk élete, külön-külön. Amely azért szép, mert egyszeri és megismételhetetlen, mert örökéletben folytatódik. Kedves Nőtestvérem, olvasva ezt az előadást, ha felébredtek benned gondolataid, melyek Isten országával kapcsolatosak, ha felidézted emlékeid között azokat a pillanatokat, amikor átérezted Isten országa tebenned volt,akkor úgy gondolom volt értelme fáradozni ezért a „párbeszédért”. Ha számodra „csak szavak”, amiket most hallottál, arra kérlek, tárd ki a szívedet Isten és ember felé. Ne feledkezz meg önmagadról sem, imádkozz, hogy erőt nyerj, csodáld a világot, mint Isten alkotását. Szeress, örülj, légy irgalmas, békés és igazságos. Ha ezek közül bármelyik gyakorlására képesnek érzed magad, és akarod is tenni, érezni fogod, hogy Isten országa Tebenned van és mindazokban akikkel egy közösségben kívánsz élni, vagyis Tibennetek . Sándor Éva

Nagymama levele a születendő Unokának Kedves Zsebi baba! Szeretettel köszöntelek kedves kis bentlakó unokám. Remélem, nem költöttelek fel álmodból, vagy talán éppen a napi tornagyakorlataidat végzed? Tudom, hogy Te mindenről értesülsz, ami körülötted történik. Bizonyára jól figyeltél, amikor legutóbb a szüleid a „doki bácsival” beszélgettek, és örömmel értesültél arról, hogy ezen túl – még jobban, mint eddig – Te vagy a legfontosabb a szüleidnek és ezért mindent megtesznek, amit a „doki bácsi” tanácsol. Arról is értesültél, hogy ezentúl

8


anyukával nem fogtok reggel korán kelni, kocsikázni, zsúfolt vonaton és levegőtlen metrón utazni, egész nap számítógép mellett ülni, bevásárolni, házimunkázni, hanem élvezitek az otthon melegét, kényelmét. Anyuka sokat fog beszélgetni Veled, hiszen Te leszel egész nap a társa. Jelezz neki, szólj hozzá, mondd, hogy jól érzed magad, hiszen alig várja, hogy jelt adj. Nem baj, hogy még nem tudsz beszélni, érti ő a nonverbális kommunikációt, ilyenek az anyukák! Használjátok ki a hátralevő időt, hiszen ilyen bensőséges közelségben már nem sokáig lesztek. Ne siess elhagyni a biztonságos fészket, mert az inkubátorban késő lenne bölcsnek lenni: „...bár maradtam volna benne végig...” Gyűjtsétek az erőt, mert miután meglátod a napvilágot, rájössz, ez a világ nagyon bonyolult. A táplálékért meg kell dolgoznod, a szopás fárasztó munka, utána böfizni kell, olykor szelek csikarják a hasikádat, sírnod kell, hogy felhívd magadra a figyelmet, hogy foglalkozzanak Veled. De apukáról se feledkezz meg. Alig várja, hogy hazajöjjön a munkából és lásson Titeket. Ha ráteszi a kézét az anyu pocijára, csapj oda neki kézzel-lábbal, hadd lássa, milyen erős vagy! Bíztasd apukát, most nagy szüksége van rá, mert neki anyu helyett is dolgoznia kell. Bizony, rámarad a bevásárlás, takarítás, főzés stb. Ígérd meg neki, ha megnősz egy kicsit, sokat fogsz otthon segíteni. Igaz, eleinte inkább hátramozdítani, de ha jól nevelnek, nagy segítségükre leszel később! Szüleiddel együtt sok szeretettel puszil Klára mama

Mióta szól a harang? Énekeskönyvünkben sok dalnak a szövege kezdődik úgy, hogy benne van a harang szó is. Naponta halljuk is a harangszót. Isten házába hív minden ünnepen. A templom elképzelhetetlen harang nélkül. Vajon mióta ismeri és használja az ember ezt a fontos tárgyat?… Tűnődtem. Sok embert meg is kérdeztem, hogy ki mit tud róla? Igen kevesen ismerjük a történetét. Igyekeztem utána járni a dolgoknak, s a szerzett ismereteimet szeretném megosztani a szülőkkel és nőtársaimmal. Remélem, hogy felkelti a kívánt érdeklődést.


9

Meghatározása: ázsiai eredetű, fordított serleg alakú, legtöbbször fémből öntött, érces hangú eszköz. Története: A harangok és őseik, a változatos alakú és méretű csengők meséje több ezer évre nyúlik vissza. A nagyobbak, a harangok bölcsője minden kétséget kizárva Kína volt, ahol a Krisztus előtti évezred kezdetétől használták, és az akkor kialakult változatok hosszú évszázadokon át megmaradtak. Európában megtaláljuk már az etruszkoknál, a görögöknél és a rómaiaknál is. A magyarság kárpát-medencei honfoglalása idején a keresztény Nyugat-Európában a harangok már régóta az egyházak elmaradhatatlan felszerelési tárgyának számítottak. A XI. századból származó harangot már ismerünk is. De térjünk vissza egy kicsit az időben! A harang a IV. századtól kapott szerepet a keresztény egyházon belül, mint olyan nélkülözhetetlen és pótolhatatlan eszköz, amely istentiszteletre vagy akárcsak egy ima elmondására hív. A legenda szerint az első nagy harangot Nolai Szent Pál csináltatta saját templomának, 394-ben. Egyházi célokra, általános használatát Sabinianus pápa rendelte el a VII. század elején, pontosabban a 604-es esztendőben. Régi, a VIII. századtól ismert egyházi szokás volt a haldoklóért való harangozás („megszólaltatták a lélekharangot”), ami azért történt, hogy a hívek imáikkal segítsék az Úr színe elé készülő lelket. De akkor is szokás volt és szokás ma is harangozni, amikor valakit utolsó útjára kísérnek. Magyarországon és így Erdélyben is a harang használata egyidős a kereszténység elterjedésével. A falusi harang hangja jelez, figyelmeztet és tájékoztat. A harangszó jellegéből, hosszából, tagoltságából a határban dolgozók meg tudták állapítani, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény hunyt el. Vidékünkön az volt és mai is sok helyen az a szokás, hogy férfiak temetésekor a nagy harang, nők eltávozásakor a kisebbik harangot szólaltatják meg. Nem érdekes? Nekem mindenképpen annak tűnt. Mikor szólaltak meg régen, és mikor szólalnak meg ma harangok? Régen szolgáltak a rontás elhárítására, szerepeltek különböző vallási

10


kultuszok kellékei között, jelt adtak különböző katonai és polgári események alkalmával is. De megszólaltak babonás hátterű, elhárító célzattal vihar idején, tűz vagy más veszedelem alkalmával. Hányszor harangoznak tájainkon? A reggeli és esti harangozást tulajdonképpen II. Orbán pápa rendelte el azért, hogy a hívek imádkozzanak a pápa által meghirdetett keresztes hadjárat sikeres kimeneteléért. A reggeli harangozásról a XIV. században tesznek említést először. A déli harangszót III. Calixtus pápa írta elő 1456. június 29-én, hogy a világ híveit déli ima elmondására buzdítsa, mivel a török seregek Magyarország felé közeledtek, és jó lett volna, ha Isten segít ezek megállításában. Ilyen értelemben hozható kapcsolatba a nándorfehérvári győzelemmel. Így megdőlni látszik az a történet, amely a Hunyadi János győzelmét követő pápai dekrétumhoz kapcsolja a déli harangszó történetét, egy olyan képzelt rendelethez, amely a világra szóló győzelmet a mindennap meghúzandó harangok szavával kívánta volna megörökíteni. A pápai udvar – legnagyobb sajnálatomra – semmit sem tudhatott Hunyadi János, de főleg a parasztokból álló serege diadaláról. Mi látható a harangokon? Nagyon sok harangon felirat is látható. A domború betűs felírások a XIV. századtól terjedtek el. Mivel a harang egyházi tárgy, a legtöbb szöveg, ami rajta található a Bibliából vagy valamelyik zsoltárból származik, de olvasható rajtuk évszám is (a harangöntés keltezése) vagy akár az adományozók neve is. A harang egyik „feladata” a hívek figyelmeztetése, hogy nemsokára kezdődik az istentisztelet. Először a nagy harang szólal meg, utána a kicsi (már ahol két harang is működik), azután pedig szaggat a harangozó, vagyis mindkét harangot egyszerre kongatja. A legtöbb magyar templomban leggyakrabban három harangot használtak: a nagy vagy öreg harangot, a középső és a kisméretű vagy lélekharangot. A Kárpát-medencében a nagyon régi harangok száma viszonylag alacsony, mert többségüket az I. világháború idején beolvasztották, ágyúk készültek belőlük. Erre a sorsra jutott a kolozsvári templom harangja is. A kolozsvári Belvárosi Unitárius Templomban ma egyetlen harang működik. Valamikor három harang teljesítette kötelességét az Úr


11

házában. Hogy a másik két harang mikor, hova, és milyen körülmények között tűnt el, senkinek sincs tudomása róla. A ma szolgálatteljesítő harangon a következő szöveg olvasható: „A kolozsvári unitaria ecclesisa költségén készíttetett 1796. Menjetek be az Úrnak kapuin hálaadással.” Érdekességek: – a kölni dóm számára 1875-ben öntött császárharang 26 250 kg; – az 1876-ban készült vatikáni harang „csak” 15 680 kg; – a harang mélyebb hangon fog szólni, ha alsó átmérőjét növelik; – a kisebb harangok magvát agyagból, a nagyobbakét téglából készítik; – a legtöbb harangot bronzból (80% réz, 20% ón) vagy olvasztott acélból öntik; – a harangnyelv kovácsoltvasból készül. Mivel minden cikkemben ajánlok egy megtanulandó verset vagy éneket, ez most sem maradhat el. Íme: SZÓL A HARANG A TORONYBAN Szól a harang a toronyban, Gyertek fiúk, lányok! Az imádság hajlékában Vár az Isten rátok. Erőt ad a megfáradtnak, Nyugtalannak békét. Sötétségben gyújtogatja Szent igéje fényét. Ez a szép ház az Úr háza, Isten itt a gazda. E szent napon ajándékát Bőven osztogatja.

12


Ünnep van ma szól a harang, Vár az Isten rátok, Imádsággal, énekszóval Őt magasztaljátok! Baka Judit

Egy gazdag élet emlékei A székelyudvarhelyi belvárosi unitárius nőszövetség idős tagjait kérdezgettük életpályájukról, emlékeikről. Balázs Mária és jómagam meglátogattuk Benczédi Ferencné Solymosi Erzsébetet – Zsóka nénit –, és arra kértük, meséljen nekünk életéről. - Hát arról regényt lehetne írni, annyi minden történt velem mondta szerényen. A regényt majd megírják az utódok, de mi szívesen ismerkedünk az énekvezér, lelkész feleség tartalmas életével, amely teljes összhangban és egyetértésben telik férje mellett örömök és bánatok között. - Hol született és nevelkedett Zsóka néni? - Erzsébetvároson születettem 1926-ban. Ebben a kisvárosban jól megfért akkor az ötnemzetiségű lakosság (magyar, román, örmény, szász, cigány). A családban hárman voltunk testvérek. Édesanyám örmény származású volt, így engem is örmény katolikusnak kereszteltek, majd 7 éves koromban az unitárius vallás követője lettem. Édesapám a város unitárius egyházközségének gondnoka, az egyház lelkes támogatója volt, aki anyagiakat nem sajnálva munkálkodott az unitárius egyház építésén és megerősödésén. Az ő gondnoksága alatt épült meg a városban az unitárius imaház és paplak, a saját vagyona bevonása árán is.


13

- Hol tanult? - Iskoláimat Erzsébetvároson kezdtem. A gondtalan diákévek nagyon szépek voltak. Szívesen emlékszem vissza. Ezek jelentik azt az erőt és feltöltődést, amelyek egész életemet meghatározták. A boldog gyermekkor évei, amit a közösségben töltöttem, a harmonikus családi élet családunkban és a nyugodt gyermekkor azt a békét és derűt biztosította, amely egész életemet és családomat bearanyozta minden időben. A bécsi döntés 1940-ben ezt a harmóniát zavarta meg. Nővéremmel elköltöztünk a városból Székelyudvarhelyre rokonokhoz. Székelykeresztúron a polgári iskolában kezdtem tanulmányaimat. A történelmi események viharai megzavarják a boldog iskolai éveket. Látogatóba indultam Nyíregyházára nővéremhez, de az események ezt is megnehezítették. A határokat lezárták és nem lehetett hazajönni 1945-ig. Mivel tanulmányaimat nem akartam megszakítani, ezért beiratkoztam a debreceni leánygimnáziumba. Itt éltem át a háborús időszakot, az orosz katonák bevonulását annak minden élményével és keserűségével. 1946-ban jöhettem haza. Abban az évben, beiratkoztam a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe és négy év múlva tanítói diplomát szerezetem. - Milyen volt a pályakezdés? - Frissen szerzett diplomával Tarcsafalvára helyeztek tanítónőnek. A nagy tervek és álmodozások időszaka következett. Szorgalmasan fogtam hozzá a tanítónői hivatás betöltéséhez a kicsi székely faluban. A lakosság lelkesen fogadott, a gyerekek őszintén megszerettek, szép terveim születtek a közösség felemeléséért, de a gazdasági átszervezések megrontották a falu hangulatát, az emberek gyanakvók lettek. Ebben a nehezedő munkában a szomszéd faluban tevékenykedő fiatal tanügyi káderekkel találtuk meg a összhangot és egymást kitartásra buzdítva végeztük értelmiségi munkánkat. - Hogyan indult a családi élete? - Tordátfalván megismerkedetem az ott szolgáló fiatal lelkésszel, akivel 1951-ben házasságot kötöttem. Az egyházzal szövetkezni abban az időben nagy bűnnek számított, ezért a tanügyi állásomból azonnal felfüggesztettek. Ezután nehéz idők következtek. Saját tapasztalatom alapján megtanultam a falusi életvitel apró fortélyait, a kenyérsütés tudományát, az önellátás küzdelmét. Az egyháztól való eltávolodás, az el-

14


szigeteltség, a rettegés időszaka következett. Ezt a feszültséget oldotta boldog családi életünk kezdete és gyermekeink születése, akik a reményt, a fényt, a jövőt jelentették nekünk. - Melyek voltak életük állomásai? - 1956-ban Recsenyédre helyeztek át minket. Itt megtapasztaltuk a homoródmenti hívek odaadó, segíteni akaró hozzáállását. Pénzük kevés volt ezeknek az embereknek, de természetbeni adakozással segítettek a lelkészi családon. Ezt az időszakot gyermekeink nevelése tette széppé és teljessé. Itt hangzott el az a felkérés, hogy lelkészférjem mellett kántorizáljak is. Nagyon szívesen vettem. Ennek a kezdetnek 32 évi kántori szolgálat lett az eredménye. 1959-ben áthelyeztek Küküllődombóra, ahol 38 évet szolgáltunk férjemmel. Ez az időszak jelentette számunkra a kiteljesedés és megvalósítás boldog szakaszát. - Hogyan teljesedett ki életük ebben az erős egyházközségben? Valóban erős gyülekezetbe érkeztünk, ahol nagyon sok volt a tennivaló, de a jóakaratú ember is. Örömmel fogadtak a faluban, a terveinket, jövőt építő szándékunkat lelkesen támogatták. Az asszonyok is felsorakoztak és mellém álltak, segítették terveink megvalósítását. Mivel a pénz volt a legnagyobb hiány, tojást gyűjtöttünk, aminek árából elindulhatott a templom javítása és felújítása. Miután elkészült a templomjavítás, a szorgalmas asszonyokkal szép kézimunkákat készítettünk és azzal díszítettük a templombelsőt, majd hozzáfogtunk annak kifestéséhez is. Gyönyörű kazettás mennyezetet festettünk a felújított templom belsejébe. A szépülő templom mindenkit nagy örömmel töltött el és ennek folytatására további terveink és eredményeink születtek. Szép csíkdánfalvi szőnyeget rendeltünk a padlóra. A nagy lélekszámú faluközösség


15

- hűséges híveink - minden jó szándékot és tervet örömmel támogattak, ami a közösség javát szolgálta. Különböző rendezvényeket szerveztünk, ünnepélyeket tartottunk, aminek bevételét mindig az egyház javára fordítottuk. A dombra épített és most már megújult templom külsőt egy szép faragott emlékművel sikerült csodálatossá varázsolni. A bejáratnál a faragott székelykapu méltón üdvözli a betérni vágyót. Csodálatosan szép kopjafa őrzi őseink emlékét, ezt Hunyadi László készítette a millennium alkalmával. Az emlékjelek felállítása tisztelgés őseink emléke előtt. Nekünk sikerült meggyőző munkával és kitartással megvalósítani és rendszeressé tenni, hogy a konfirmáló növendékek a konfirmációi ünnepélyre gyönyörű, sajátos népviseletbe öltözzenek (sötétkék szoknya és mellény, fehér ing, színes finomszövésű gyapjúkendő és fehér csipkés kötény), büszkén viseljék sajátos ünnepi viseletüket és őrizzék tovább ezt a hagyományt. - Mi adott erőt ehhez a kitartó munkához? - Kifogyhatatlan erőt jelentett számomra szép gyermekkorom emléke, saját családom békés melege és az a nyugodt derű és békesség, ami egész életünkben meghatározta minden lépésünket. Személyes példaadásunk mindig harmóniát sugárzott és életünkben a hit reményt és erőt jelentett. A sok tennivaló közben a lányaink növekedése, azok iskolás majd felnőttkori eredményei jelentették a boldog perceket, órákat. Ehhez járult a szép templomkert, ahol rengeteg gyümölcs termett, és ahol játszani lehetett a fák árnyékában vagy nagyokat sétálni és beszélgetni a családtagokkal, vendégekkel, betérőkkel... Mindez felejthetetlen emlékként marad szívemben. Miután gyermekeink is családot alapítottak az unokáink hangos zsivaja, boldog kacaja töltötte be hajlékunkat. Az ő sikereik igazolták hitünk és cselekvő életünk eredményességét. - Emellett Zsóka néni kántorként is dolgozott. Ez mikor kezdődött? A kántori munkám Recsenyéden kezdődött, amikor felkértek, hogy a férjem mellett kántorizáljak. Kolozsváron elvégeztem a kántorképzőt, és lelkesen fogtam hozzá ehhez a munkához, ez is hivatásnak bizonyult, amit nagy szorgalommal végeztem. Mint karvezető a küküllődombói egyházközség négyszólamú férfikarát tanítottam sok éven keresztül. Ennek a dalárdának 150 éves évfordulóját is megünnepeltük.

16


A férfikar mintájára és az asszonyok felkérésére megszerveztem a női dalárdát is, amellyel szép műsoros bemutatókat tartottunk más egyházközségekben is. Az ifjúsággal is rendszeresen foglalkoztam és minden évben betanítottam a karácsonyi kántáló énekeket. Ezeket a szép emlékeket tablók őrzik és szívükbe zárta minden énekkedvelő unitárius hívő. A nők tevékenységét is irányítottam és szerveztem, amit engedett az akkori rendszer. Az erős unitárius hitünk és ragaszkodó lelkünk átsegített ezen az időszakon is. - Hogyan változott meg az egyházi élet a forradalom után? - Küküllődombón ért a forradalmi változás . Az élő és működő egyházi dalárda most már szabadon szerepelhetett és kirándulhatott. Neves előadóművészeket hívtunk meg, akik előadásukkal a közösségünk műveltségi színvonalát csiszolták. Bejártuk az unitárius közösségeket, énekbemutatókat tartottunk sok helységben és létünkkel igazoltuk, hogy unitárius egyházunk megmaradt a nehéz időkben is és továbbra is van létjogosultsága. Híre volt az erős egyházközségnek határon kívül is. Sok látogató, érdeklődő és támogató érkezett külföldről is, akiket kíváncsivá tett a konok kitartás és a megmaradásért való kemény harc. A kisebbségi sorsban megélt személyes életünk, egyházi tevékenységünk ősi ragaszkodást rejt és kitartó hűséges, odaadó életsorsot takar. - Hogyan éli meg nyugdíjas éveit a most is aktív lelkész férje mellett? - A nyugdíjas éveinket 1997 óta Székelyudvarhelyen éljük. Férjemmel gyakran felidézzük a küküllődombói szép emlékeket és gazdag tevékenységünket. Kapcsolatunk nem szakadt meg ezzel a szép községgel. Minden évben szeretettel meghívnak az 50 évesek találkozójára és mi szívesen részt veszünk ezeken. Most aktív tagja vagyok az udvarhelyi belvárosi unitárius nőszövetségnek és tanácsaimmal, meglátásaimmal segítem munkájukat. Kitartó és odaadó tevékenységemért az Országos Unitárius Nőszövetség örökös tagjává választott Kolozsváron a konferencia alkalmával. Mi, akik csodálattal hallgatjuk emlékeket felidéző gondolatait, kívánjuk a nyugdíjas lelkészpárnak, hogy továbbra is harmóniában, egészségben és békében éljenek! Lejegyezte Blénessy Jolán


17

Emlékek az Unitárius Leányotthon életéből (II. rész) (A tavaszi számunkban megkezdett „beszélgetés” befejező része.) Beszélgető társak: Aranka – Székely Aranka Lazsádi Istvánné, Torockó – Kolozsvár Cili – Kerekes Cecilia Májay Endréné, Torockó – Brassó – Bad Hanuef (Németorsz.) Edit – Major Edit Veres Károlyné, Harangláb – Székelyudvarhely Emese – Fülöp Emese Kolumbán Gyuláné, Kide – Kolozsvár Gizi – Költő Gizella Berekméri Antalné, Sepsikőröspatak – Sepsiszentgyörgy Gyöngyi – Szente Gyöngyi Budiuné, Szászváros – Kolozsvár Ibi – Kőrössy Ibolya Balázs Péterné, Piski – Kolozsvár Icu – Király Ilona, Torockó – Kolozsvár – Torockó Ildikó – Major Ildikó Uray Zoltánné, Harangláb – Kolozsvár Ili – Szentgyörgyi Ilona Nagy Balázsné, Alsófelsőszentmihály – Aranyosgyéres Júlia – Sigmond Júlia, Torda – Kolozsvár Margit – Koronki Margit Haratek Ferencné, Torockó – Kolozsvár – Budapest Tünde – Fülöp Tünde Hajdú Józsefné, Kide – Kolozsvár Vilmi – Para Vilma Both Béláné, Sepsikőröspatak – Brassó A felidézett időszak, 1945-1948, a második világháború utáni nehéz gazdasági viszonyok közt telt. Milyen volt az ellátás az Otthonban? Emese: Nem volt könnyű a háború utáni években főzni és fűteni… Ildikó: Reggelire rendszerint egy fél literes csészéből köménymaglevest ittunk, mellé kaptunk egy szelet kenyeret vagy néha egy kocka málét. Icu: Ez a köménymagleves a kellemetlen emlékeim közé tartozik. Megittuk, mert nem volt más, de azóta sem főztem soha köménymaglevest! Sokszor kivettem az élelmiszeres szekrényemből és megettem a feketekenyér már előbb levágott héját, mert nagyon éhes voltam.

18


Cili: Bizony nehezen ittuk a forró levest az otthoni jó ízű tehéntej után…. Arra emlékeztek-e, amikor az olajat petróleumos korsóban tartották és amíg el nem fogyott, minden étel petróleumos volt? Párszor undorodva fordítottuk el a fejünk, de az éhség nagy úr, másnap megittuk az „illatos” levest is… Emese: Én a „réti kávét” szívesen ittam és ma is szívesen megeszem. Általában válogatás nem volt, én csak egyetlen ételt, a „serke”-levest nem tudtam megenni. Abba a grízt csak úgy beleengedték és sercegett a fogunk alatt…brrr…. Gyöngyi: Én csak a salátalevest meg a céklát nem szerettem, mással mindennel kibékültem. Aranka: Nekem a málé a legrosszabb emlékem, az is csikorgott a fogunk alatt! Soha életemben nem sütöttem azóta sem! A háború után nem volt könnyű az élet, hiába jöttünk mi otthonról ősszel teli szekérrel, azért elég sokszor éhesek voltunk… Ibi: Hát bizony a háború utáni helyzet, a szűkös anyagiak miatt szegényes kosztunk volt! A Torda környékiek terményben fizettek (lekvárt, krumplit, zöldségféléket, paszulyt, lisztet, füstölt kolbászt, szalonnát adtak be), míg mi, a távolabbiak, pénzben fizettünk. Vilmi: 1946-ban nagy volt a szárazság az országban és ezért is volt olyan gyenge az étel. Emlékszem, egy nap kapott az Otthon egy zsák répát, amit mi éjjel mind megettünk. Ha valaki csomagot kapott hazulról, azt ott akkornap meg is ettük közösen. Cili: …és amikor a nagy hidegben a folyósón a ládákban megfagyott az alma, milyen boldogan csemegéztük, amíg el nem fogyott! Edit: Kétfogásos ebédet kaptunk mindig. Húsra nem emlékszem, de szerettük vacsorára az olajos-hagymás főtt krumplit, mákos puliszkát. A krumplifőzeléket Bodor Erzsó (a kis árva) „majomfogónak” nevezte, de sok más ételnek is speciális nevet adott. Az említett köménymaglevest, ha nem tudtuk meginni, kiöntöttük a kagylóba. Nem emlékszem tejre vagy tejtermékre… Ili: Ott hallottam először a mákos puliszkáról, ugyanis Erzsike néni vendégei nagyra becsülték ezt a nem mindennapi eledelt. Ibi: Én gyerekkoromtól puliszka-párti voltam, de mi otthon csirkepaprikással ettük…


19

Gizi: Volt köztünk elkényeztetett egyke-gyerek is, aki szidta a kosztot s a hideget. Ez igaz is volt, de én szerettem, kibékültem a hideggel s a gyenge koszttal is, a sok puliszkával, vacsorára 2-3 főtt krumplival és egy kiskanál olajjal… A lekváros puliszkát viszont nem tudtam megenni, ott nem maradt, hiszen kilenc tányért nyújtottak érte (t.i.10-en ültünk egy asztalnál). Júlia: Kőrössy Ibitől megtanultam, ha a kenyérre nincs kennivaló, se vaj, se zsír, se lekvár, akkor a hideg olaj is megteszi… Ibi: Tőlem ugyan nem, mert én ki nem állhattam az olajat! Júlia: Akkor mástól, de ott tanultam biztosan… Emese: Minden héten naposok voltak beosztva: terítés, tálalás, konyhai szolgálat... Tünde: Rendszeresen beosztottak a konyhára, Annuska néninek segíteni az edények megtörlésénél, elrakásánál, terítésnél. Mikor én voltam a napos (10 évesen én voltam a legkisebb), Annuska néni méltatlankodva kiáltott: „miért küldenek hozzám ilyen kis gyereket?” Erre én önérzetesen közöltem, hogy otthon is szoktam mosogatni, tehát bármit elvégezhetek. Így elfogadta Annus néni a segítségemet s mivel mindig jó étvágyú gyerek voltam, rendszerint kértem pótlást a konyhán s ezért Annus néni védő szárnyai alá kerültem. Júlia: Számomra is kedves emlék a konyhai szolgálat. Legjobban a kenyér-dagasztást szerettem. Kevésbé a megkelt tésztát elvinni a pékségig, pedig csak a szomszéd Katona-sütödéig kellett vinni, de örökké attól féltem, nehogy elessünk a síkos járdán és a kenyértészta a földre kerüljön. Segítettem néha puliszkát is főzni, de csak addig, amíg egyszer egy rossz keverési mozdulattal a forró, fortyogó puliszkát rá nem kavartam a fél karomra. Annuska, a szakácsnő egy fél üveg ecetet öntött rá, de többet puliszkát kavarni nem mentem… Edit: A mi időnkben is (1946-tól) rendszeresen dagasztottuk reggel a kenyértésztát. Mindig velem volt a magyarsárosi Székely Rózsika s egy-egy tálban egy órát kellett dagasztani a tésztát. Miután elvitték a pékhez, kaptunk egy-egy lángost. Azután jobban értékeltem Édesanyám kenyerét és a vele járó munkát. Aranka: Ha a konyhára besegítettünk néha, Annuska néni meg is jutalmazott. Egy alkalommal laskát nyújtottam, de olyan kicsi voltam,

20


hogy nem értem fel az asztalt, egy kisszéket tettek a lábam alá. A laska olyan cakkos lett, mint a csipke, de Annuska néni megdicsért! Ezt sohasem lehet elfelejteni… No, de térjünk csak vissza egy kicsit a mosakodásra! Edit: Kellemetlen emlékeim közé tartozik, hogy Barabás Ábu be akarta vezetni, a mosdóban hideg zuhany alatt tisztálkodjunk. Papucsa senkinek nem volt, a padló hideg cement, így a hideg zuhanyozást hamar betiltották. Néha a konyhából kaptunk egy kis meleg vizet a mosakodáshoz. Ibi: Reggelenként mindenki a nyitott folyosón szaladt a mosdótáljával, törölközőjével és szappanával, hogy helyet kapjon egy hokedlin és katonásan megmosakodhassék a hideg vízben… Emese: Mosakodáshoz este vizet vettünk a mosdótálunkba, hogy állott vízben mosakodhassunk. „Macskázni” nem lehetett, derékig lemosdottunk plusz alsó mosakodás. De ettől nem betegedett meg senki. Tünde: Télen megtörtént, hogy az este előkészített víz reggelre befagyott a mosdótálakba és csak jégtörés után lehetett mosakodni. Ez a reggeli hidegvizes mosakodás egész életemen át elkísér, a reggeli melegvizes zuhanyozás után ma is meg kell mosakodnom hideg vízzel is, mert csak így érzem jól magam. Gizi: Este a mosdótálamat tele vízzel bevittem az ágyam alá, hogy ott reggelig melegedjék meg egy kicsit s azzal mosdottam. Sok nehézség is volt. Az akkori sok fázás hatását ma érezzük igazán. Cili: Szombat délután volt meleg víz. Hajat mostunk, tisztálkodtunk, fehérneműt mostunk. Edit: Az otthont fával és szénnel fűtötték, de meleget csak a konyhában találtunk. A tanulóban a nagy csempe-kályha körül mindig veszekedés volt, hogy ki melegíti meg a hátát s a kis felmelegedéssel ültünk le tanulni. Margit: Akkoriban vezették be a gázt Kolozsvárra s mi is kimentünk a Kossuth Lajos utcába ásni az árkot, remélve, hogy akkor nekünk is lesz melegünk… Ildikó: Általában az otthon szobáiban, különösen a nagy teremben, a tanulóban, mindig hideg volt. Én voltam az otthon legfiatalabb lakója, a szakácsnő – Benkő Annus néni – több alkalommal behívott a kony-


21

hába melegedni. Ha segítettem fát rakni a főzőkályhába, kaptam egy kenyérsarkot, amit nagy örömmel vettem és fogyasztottam el. Ibi: Nálunk a hálóban ki volt törve az ablak, pokrócot dugtunk oda, hogy ne süvöltsön be a szél... Abban az időszakban kemény telek voltak, nem olyanok, mint most... Tehát ilyen volt az élet: tanulás, munka.... Mit nyújtott emellett az Otthon? Gizi: A csomag és a levél - köztük persze az is, amit a fiúktól kaptunk - tette változatossá napjainkat. Ahogy az iskolából hazaértünk, első kérdésünk az volt, jött-e a postás? Ildikó: És a „házi postás”? A felsős lányok kérésére gyakran átvittem leveleiket üzenetekkel a kollégium épületébe – ahol akkor a mi iskolánk működött - és átadtam a teológusoknak, rendszerint a választ is megvártam. Kedvező válasz esetén a levelező lányok ünnepeltek engem! Ibi: Nekünk, Ipariskolásoknak közös önképzőkörünk volt az Unitárius Kollégiummal, így havonta egyszer közös gyűlésünk volt, ahol felolvasásokat, szavalatokat, kórus-részleteket adtunk elő, illetve hallgattunk meg. Vilmi: Az otthonban rend és fegyelem volt, de néha szombaton délután jöhettek a teológusok és zongoraszóra 2-3 órát táncolhattunk, Barabás Miki zongorázott az Unitárius Kollégiumból. Gizi: Dehogy Miki! Barabás Erzsike meg Ütő Buba zongoráztak, meg Furdek Lujzi! Ildikó: A zongorázók közül azért Sigmond Jucit se felejtsük ki! Cili: Ezeken a táncmulatságokon csak a felsősök vehettek részt – a kollégiumból szintén csak a felsősök jöhettek át, na meg a teológusok. Ilyenkor mi, alsósok az emeleti folyosó ablakából irigykedve néztük a táncolókat. Aranka: . Én „fika” (azaz alsós) voltam, mi vasárnap délután lemehettünk az udvarra fogócskázni, de a „táncdélutánokon” nem vehettünk részt, pedig már akkor nagyon szerettem táncolni! Icu: Én is kellemesen emlékezem a szombat délutáni táncmulatságokra. Vártuk az „unitereket” és a teológusokat, idegenek nem jöhettek táncolni, a szórakozás csak vacsoráig tartott. Aztán Furdek Lujzi – na-

22


gyobb lévén – mesélte, hogyan kell a fiúkkal sétálni, beszélgetni, meghódítani őket, mi kisebbek figyelmesen hallgattuk. Edit: Napi táncolás is engedélyezve volt lefekvés előtt, ehhez Furdek Lujzi (Botár Edit) szolgáltatta a zenét egy régi, de hangos zongorán. Akkor is voltak slágerek. Népdalokat csak kirándulásokon énekeltünk, de akkor teljes szívünkből. Az utcai dalolásokért azokban az években még senki sem szólított meg. Ibi: És ha már zenéről van szó, arra emlékeztek-e, hogy még szerenádot is kaptunk az „uniterektől”, Kosztarab Laci, a hegedűs, Molnár Ildikó után epedezett és a Tosselli hegedű-szólót játszotta az ablakunk alatt! Furdek Lujzi pedig az egyik iskolai ünnepélyen Liszt rapszódiáját játszotta! Gyöngyi: Szerenádot én is kaptam egyszer! Nagy élmény volt... Arra is emlékszem, hogy minket kiengedtek a városba is egy-egy bálra, ha a városban csend volt és éppen nem volt valami tüntetés... Ilyen alkalmakkor szívesen cserélgettük ruháinkat, kisegítve egymást, hogy minél csinosabban jelenhessünk meg.... Edit: Kellemes emlékeim közé tartozik, hogy egy szép májusi reggelen arra ébredt a háló, hogy minden csupa orgonavirággal volt feldíszítve, valószínűleg a fiúk Fekete Évával szövetkeztek. Ez is nagy élmény volt! És a vasárnapok? Cili: Délelőtt templomba mentünk, utána a Munkaközösségi gyűlésen vettünk részt az ifjúsági teremben, ahol szeretett tanárunk, dr. Erdő János várt. Érdekes előadásokat hallgattunk, együtt énekeltünk, imádkoztunk, bármit megkérdezhettünk, mindent megbeszélhettünk. Délután pedig kimenőt kaphattunk, rokonok kérésére látogatóba mehettünk, csoportosan sétálhattunk a városban is, hazatérve beszámoltunk Erzsike néninek, hogy hol jártunk. Edit: Mi, akik a négy év alatt Romániához tartoztunk, minden szempontból – mind anyagilag, mind szellemileg – elmaradottnak éreztük magunkat. Így a konfirmációra sem volt tiszta fehér ruhánk, sötétkék szoknyában és fehér blúzban konfirmáltunk, de boldog emlékezetű püspökünk – akkori vallástanárunk – dr. Erdő János mégis rám bízta a bevezető imát, ami segített kisebbrendűségi érzésem leküzdésében.


23

Végeredményben hogyan emlékeztek ezekre az évekre? Vilmi: Én az otthonról csak jót tudok mondani, minden szép emlékem oda fűződik. Szeretném, ha a mai fiatalok legalább azt a nevelést kapnák, amiben nekünk volt részünk. Edit: Az otthonban soha nem éreztük, hogy több vallásfelekezetű leány lelt otthonra. Teljes egyenlőség uralkodott. Mi unitárius lányok rendszeresen mentünk a reggeli áhítatra a templomba. Már felmértük, hogy ki a tehetségesebb (vagy jobb képű) szónok a teológusok közül. Vasárnap pedig sorban állva vonultunk be a templomi istentiszteletre. Ili: Nagyon szívesen emlékezem az ott töltött időre, mert gyermekkori barátnőmmel Sigmond Jucival egymás mellett volt az ágyunk és még most is jó – annyi év távlatából – visszaemlékezni azokra a halk és bizalmas esti beszélgetésekre, amelyek már akkor tartalmasak és építő jellegűek voltak. Arcok és nevek is megmaradtak emlékezetemben, Erzsike néni gyermekei: Ábu, Fiú, Kedves, aztán Borbély Lenke, Kacsó Mária, Ütő Buba, Glatz Irénke, Kőrössy Ibolya, Székely Aranka, stb. Gizi: Szerettem Erzsike nénit s mindazokat a lányokat, akikkel ott összebarátkoztunk. Sokakkal levelezek még ma is: a Magyarországra szakadt Kis Terával, Furdek Lujzival. Gyöngyi: Nekem úgy él emlékemben az a pár év, mint életem egyik legszebb szakasza. Minden nehézség ellenére jó volt, szép volt: mindig meg lehetett találni a nehézségeknek a humoros oldalát is! Emese: Nem volt könnyű az életünk, de fiatalságunk átsegített a nehéz napokon, voltak vidám, szép napok. Kialakultak a baráti körök, összeszoktunk, együtt ünnepeltünk, Mikulás-napoztunk, András-kerekeket vágtunk és tettünk a párnánk alá, hogy megálmodjuk a jövő nagy „Őjét”...Ez az időszak jó volt arra, hogy megtanuljunk a földön járni s nem álmodozni... Júlia: Sírig tartó barátságok szövődtek az otthonbeli lányok között. Közülük sokan már nem élnek. Felejthetetlen Fekete Éva örökös mosolya és vidámsága, Borbély Lenke varázsos lénye, különleges egyénisége. Életem egyik legjobb barátnője volt és mindmáig az is maradt Szentgyörgyi Ilike, akivel egymás mellett aludtunk. Aranyosszéki lévén, újdonság volt számomra hallani Para Vilma és Költő Gizi csodálatos székelyes beszédét. Furdek Lujzival 15 év után összekerültem és 25 évig

24


dolgoztam együtt a Bábszínháznál, Botár Edit néven világhírű festőművész lett. Major Editkére egy jóslás kapcsán emlékezem, egy papírra betűket írtak fel s egy gyűrűvel „ingázták ki”, melyik fiú lesz életük párja. Létay Ida furcsa dologra próbált minket megtanítani - a mostani modern gyógykezelések előfutáraként –, hogy arcbőrünk szép és ránctalan legyen, esténként vizelettel mossuk meg! Visszaemlékezve arra a két évre, csak szép emlékeim vannak. Bár szegénységben éltünk s nem luxuskörülmények között étkeztünk, aludtunk és tisztálkodtunk, de soha nem éheztünk és hideg vízzel is tiszták lehettünk! Icu: A legfontosabb pedig az, hogy ha a régi társakkal néha – véletlenül – összefutunk, a régi mély érzések felébrednek és szívesen elbeszélgetünk. Sajnos, már sokan hiányoznak közülünk. Köszönöm részvételeteket ezen a rendhagyó „beszélgetésen” és kérem olvasóinkat, ha van, aki még nem szólalt meg és volna mondanivalója, írja meg nekünk, hogy kiegészíthessük ezeket a visszaemlékezéseket! Összeállította: Zsakó Erzsébet

A kalotaszegi „vállfűs” hímzés A kalotaszegi női öltözék jellegzetes darabja a túloldali képen látható „vállfűs ing”. Már a megnevezésében is rejlik az, hogy a női ing gallérján és kézelőjén kívül a vállán is van hímzés.


25

A vállfű szélessége 2-4 ujjnyi (bár Malonyay feljegyzéseiben szerepel tenyérnyi szélességű is). A hímzett csík két részből áll: az alja, amely keskenyebb és a teteje - a gallér felőli része - amely szélesebb. Ez látható az A ábrán, amely a tiszta írásos technikával készülő mintákból mutat be néhányat. Ezeket könnyebb „írni”, mint a nagyobb írásos mintákat. A hímzés technikájában és mintakincsében területi megosztás szerint változatokat találunk. Az Alszegen és a Felszegen többnyire tiszta írásos elemeket használnak, a Nádas mentén – az úgy nevezett cifra Kalotaszegen - gyakoribb a lapos öltés és az „átcsavarásos” öltések használata. Ez utóbbi tulajdonképpen tűcsipke (varrott csipke), mely csak a széleken kötődik a vászonhoz. Ezeknél a mintáknál a mintaelemek általában négyzetalakúak és szorosan záródnak egymáshoz, sokszor külön keretük is van. A lapos öltés mellett írásos elemeket is felhasználnak – mint az A1-es leveles vagy

26


az A2-es tulipános mintánál. Egyes mintaelemekben találunk átcsavarásos elemeket is - elsősorban pókokat, mint a B1, B2, B4 és B6 mintánál. A B1-B4 rajzon különböző rózsák szerepelnek, a B5 neve kakasfarka, a B6-B7-B9-es csillag, a B7 a forgó, ami tulajdonképpen a nap ábrázolása, a B8 tulipános. Ezeket előrajzolják. Az elválasztóként használt átcsavarásos öltésekhez nem szükséges az előnyomás, sokszor szálkihúzással irányítják a szélső vonalakat. A minták olyan tömören vannak varrva, hogy csak figyelmesen szemlélve lehet a minta vonalát felfedezni. Hímző cérnának régen hárászt, majd később fejtőt használtak. Színben: feketét vagy pirosat (narancsos pirosat), újabban sötétkéket, de mindig csak egy szint. Ma Volga fonallal hímeznek. A vállfűs ingek mintaelemeit felhasználva ma már elterjedt a párnák és a falvédő varrása is. Nagyon szép, mutatós darabokat készíthetünk, de őrizzük nép művészetünk jellegét, ne dolgozzunk több színnel! Martonossy Magda


27

Iluska néni emlékeiből

Meghívó egy kis szapulásra Nehogy azt higgyék, kedves Olvasóink, hogy az átvitt értelmű szapulásról, azaz egyes társaink megszólásáról, vagy szidásáról van szó. Mi most az igazi szapulással fogunk ismerkedni. Ma, amikor szennyes ruhánkat elegánsan bedobjuk az automata mosógépbe, beadagoljuk az extra-mosószereket és rákapcsolunk, majd kis idő múlva kivesszük a mosott ruhát, csak ki kell ráznunk, már száríthatjuk (vagy még az sem szükséges, csak kirázzuk), el sem tudjuk már képzelni, mit jelentett egy tízgyermekes hagyományos háztartásban a nagymosás… Ehhez az ismerkedéshez az olvasóink által már ismert Iluska nénihez, Gyulai Ilonához (1899-1998) fordulunk, aki tízgyermekes családban nőtt fel és élete 90-es éveiben írta le emlékeit. Szapulás. A nyár látványos, szórakoztató cselekvénye volt számomra a szapulás. Ez minden hónapban egyszer, két nap alatt zajlott. A mi – leánykák – hétköznapi ruháját, kötényét, a hűvös időszakban a fejkendőnket is minden héten kimosta a szolgáló. A fehérnemű, törülközők, konyharuhák, abrosz, ágyneműk a havi nagymosáskor tisztultak. A téli szapulást nem nagyon szerettem, mert akkor a konyhában szűk volt a hely, játszásra nem is gondolhattunk. Nem is azért, mintha én nagyon játékos lettem volna, hanem inkább azért, mert a játékosabb kedvű kisebbeket nekem kellett féken tartanom, hogy láb alatt ne legyenek s nem utolsósorban, vigyázzak, nehogy valamelyik belepottyanjon a kádból lefolyó forró lúgba. A nyári szapulás, más volt. Az udvar felszíni adottsága lehetővé tette a kényelmes megoldást. Az épület déli oldala előtt végig – körülbelül tíz méter szélességű vízszintes terület volt, a szélén 50-60 cm magas, hirtelen emelkedő, tovább az udvar alig észrevehetően emelkedett. Ahogy kitavaszodott, rendszerint áprilistól szeptemberig – s ha szilvaéréskor még nem kezdődtek a hóharmatos reggelek, még októberben is – kinn lúgoztak, azaz szapultak. Ahol a hirtelen emelkedő volt, megcsinálták a katlant. Ezt minden tavasszal kijavították. A katlan első részét nem is mélyítették, csak kiásták annyira, hogy jól lehessen tüzelni az ággal az üst alatt. Három olda-

28


lon függőlegesen leásták a földet, körülrakták téglákkal és kővel, vakolat helyett agyaggal ragasztották, végül a körberakott primitív falat három oldalon belül szintén agyaggal jól betapasztották. Persze, jól vigyáztak, odapróbálták, hogy az üst jól megálljon rajta. Este anyánk beáztatta az összes ruhát a két hosszú cseberbe. Akkor mindenre csebret használtak. A csebreket a tordai piacon vették a járai csebresektől, ezek rendszerint románok voltak, a járai fazakasok inkább magyarok. Eleinte a csebreket mogyorófa-abroncsok tartották össze, ez csak akkor volt baj, ha az abroncs lepattant, mert a faluban nem volt, aki mást tegyen helyette. Rendszerint voltak lepattant abroncsú tartalék-csebrek is. Időnként a járai csebresek bejárták a falvakat, újraabroncsozták a félretetteket. Később vasabroncsos csebreket is árultak, ezekre – szükség esetén - a kováccsal tetettünk új abroncsot. A nagy szapulókád vasabroncsos volt, az alján a szélső deszkán volt egy kb. 2½ cm átmérőjű kerek lyuk, egy fadugóval bedugva, ezt később ki kellett cserélni a lyukba találó csővel. Reggel az üst alatt korán begyújtottak, hogy mire jött a két mosóasszony, forró legyen a víz. Délig az összes ruhát kimosták, aztán ebédeltünk s a két asszony hazament, a délutáni szapulás meglett nélkülük. Anyánk délelőtt bekészítette a hamut a hammasba (ez egy durva kendertarisznya), a szapulócserepet ráborította a kád fenekén lévő dugóra, a hamuzsákot szétengedte a kád alján. Lazán kellett kötni, a hamut puhán elosztani benne, hogy a forró víz jól kivegye a lúgot. A cserepet azért tette, mert ha a hamu a zsákban tömötten nyomul a lyukra, a víz – azaz a lúg – nem folyik le. A kádat feltették a szapuló széklábra, úgy, hogy az alján lévő lyuk a két láb között legyen középen. A két láb közé odahelyezték a nagyobbik mosócsebret úgy, hogy a csapon leeresztendő víz a hosszú cseberbe csurogjon. A kádba a hammasra beleterített egy kopottabb kenderlepedőt, kibélelve az egészet, a négy sarka jól kihajlott a kádból, ennek is rendeltetése volt. Akkor belerakta a kimosott ruhákat sorrend szerint, alul a háziszőtteseket, utána a paplan- és alsólepedőket, aztán a fehérneműket, de csak a fehéreket. A színesek csak később, a fehérek berakása után kerültek oda. Akkor az üstben felfőzték a vizet s a szapulófazékkal rámérték a kádba rakott ruhára. 5 üst fővő vizet (egy kb. 25-30 liter) kellett ráön-


29

teni. Akkor leeresztették. Ez ügyességet igénylő, gyorsan nyélbeütendő cselekmény, de a legtöbb szolgáló már értette, mert minden háznál így szapultak. Előkészítették a csapot – rendszerint egy vastagabb szövőcsövet használtak. Egyik végére kétujjnyi széles vászoncsíkot csavartak, azt el kellett találni, hogy belemenjen a lyukba, de meg is szoruljon úgy, hogy a kádban levő víz csak a csövön csurogjon, kereken a vászon mellett ne szivárogjon. Onnan a lefolyó lúgos vizet az üres üstbe merték. Tüzet tettünk alá, amíg felfőtt. Ez elég gyorsan ment, mert a kádba rendre felöntött 5 üst fővő víz nem nagyon hűlt meg. Ezért kellett nagyon ügyes legyen, aki leeresztette, mert ha nem sikerült elég gyorsan dolgozni, bizony nem volt elég forró. Ha a szolgáló gyakorlatlan volt, anyánk engedte le. Diákkoromban a szünidők alatt én is megtanultam. Leengedés után még öt üst lecsorgott vizet kellett felfőzni és reámerni. Ezzel jó erős lúgot nyertek. Akkor a lepedő sarkait jól felhajtották, „betakarták”. Föléje felrakták azokat, amelyekben színes csík volt öltve, a viselő párnahuzatok mind ilyen háziszőttesek voltak. Ha sok volt a ruha, két elszakadt szőrszita kérgét az összefoglalásnál szétválasztották, a kettővel körülfoglaltuk a kádat belül, s akkor raktuk tovább a színes holmit. Ha kéreg nélkül raktuk volna, akkor a ráöntött lúg fenn a kád szélén lefolyt volna. Most kezdődik a tulajdonképpeni szapulás, 9-10 üst lúgot főztek s öntöztek a ruhára, hogy minél egyenletesebben járja át. A kád és a lefolyó cseber úgy volt a katlan mellett elhelyezve, hogy aki merte, egyhelyben állva felöntözte az üstből a fövő lúgot a kádba és ugyanabból a helyből a hosszúcseberből visszamerte a lecsorgott lúgot az üstbe. A tizedik üst után – ez rendszerint estére lett meg – a tüzet kioltottuk, a kádat vastagabb takaróval letakartuk, hogy lehetőleg ne hűljön ki nagyon reggelig. A fövő lúg betöltögetése s a lecsurgott lúg üstbe öntése is figyelmet, ügyességet követelt. Én csak kiáltottam, hogy fő az üst, jött valamelyik felnőtt, megnézte, aztán mindenki folytatta a maga munkáját: én a tüzelést, a kisebbek az ághozást. Leginkább az őszi szapulást élveztem, akkor már rövidültek a napok, az esti szürkületben a katlan világa sejtelmes félhomályba mesejeleneteket varázsolt a konyha és iskolalépcső karfái közé. De legnagyobb örömünk az volt, ha mama megengedte, hogy vége felé az üst alatt meggyűlt parazsat kihúzzuk a katlan szélére,

30


abba néhány pityókát raktunk, mire az utolsó üstöt felmérték, a pityókák is megsültek. Ez volt a pityóka sokféle elkészítési módja közül a legfinomabb… Másnap reggel a katlanban ismét felfőztek egy üst vizet. Ez idő alatt a mosóasszonyok reggeliztek, aztán megérkezett Elek bácsi is a tehénszekérrel. A kád aljára ismét visszatették a dugót a cső helyébe, a kádat feltették a szekérre, rámérték a fövő vizet, felrakták a mosópadokat, sulykokat s mentek a nagypatakra. Az körülbelül egy kilométerre volt, a szapulás után télen is ott zajlott a nagymosás második része. A ráöntött fövő víztől még meleg ruhát a padokon sulykolták, bele-belemártva a patakba, aztán szétrázták. Jól kitisztálva, kicsavarva, mikor az egész kész volt, visszarakták a kádba, arra hajtotta Elek bácsi a teheneket, befogta, s mindent hazahoztak. Ez a munka általában délig tartott, ebédeltünk, az asszonyok megkapták a napszámot a két félnapért s mentek haza. Apánk – nyáron a fiuk – kikötötték a ruhaszárító spárgákat, estére legtöbbször meg is száradt minden. Az őszi hűvös idők kezdetén a szárító spárgák felkerültek a padlásra, tavaszig ott száradt a mosott ruha. Gyulai Ilona

Szív és lélek Mindannyiunk által ismert az a tény, hogy a test és a lélek összefügg, egymást befolyásolják. Így különböző lelki problémák testi panaszokat, betegségeket válthatnak ki, de betegségeink lelki állapotunkat is befolyásolják. A pszichés tényezőknek szerepük van betegségek keletkezésében és fenntartásában. Lelki sajátosságainktól is függ, hogy mi-


31

lyen betegségekre vagyunk hajlamosak, és a gyógyulást is nagymértékben befolyásolják lelki adottságaink: a betegségről való elképzelésünk, a betegséghez való viszonyulásunk. Vannak a lelki tényezőkre érzékenyebb és kevésbé érzékeny szervek, szervrendszerek. Az, hogy milyen szervre hatnak károsan a lelki tényezők összefüggésben van a lelki problémák jellegével, típusával, de a szervek állapotától is függ. Azokat a betegségeket, amelyek kialakulásában nagyobb szerep jut a lelki tényezőknek, a pszichének, pszichoszomatikus megbetegedéseknek nevezik. Ide sorolhatók a szív-érrendszeri betegségek, asztma, fekély, vastagbélgyulladás, reumás megbetegedések, pajzsmirigy túlműködés. A lelki zavarok és a betegségtípusok között összefüggés mutatható ki: így a szorongás, depresszió inkább szív-érrendszeri elváltozásokat okoz, fekély az elfojtott indulatok, ki nem elégített vágyak következményeként alakul ki, az asztma az anya elvesztésétől való túlzott félelem következménye lehet, míg a halálfélelem pajzsmirigy túlműködéses rohamokat válthat ki. Az egyik betegségcsoport, amelynek kialakításában, fenntartásában óriási szerepe van a pszichének a szív-érrendszeri megbetegedések. A régi felfogás szerint a szív az érzelmek központja. Ezt mutatják a szív érzelmi jellegű szókapcsolatok is, vagy az érzelmek megjelölésére használt kifejezések: melegszívű, szívtelen, kőszívű, torkában dobog a szíve, meghasad a szíve. Mivel a szív-érrendszeri megbetegedések kialakulásában ilyen nagy szerepe van a pszichének, a lelkiállapotnak, nagyon gyakoriak a szervi elváltozás nélküli szívpanaszok, a funkcionális szív-érrendszeri megbetegedések. Ezek azért jelentősek, mert felmérések szerint a mentős hívások többségét az ilyen jellegű panaszok képezik. A beteg valóban szenved, és később önrontó mechanizmusok révén szervi szívelváltozások is kialakulhatnak. Közismert, hogy felfokozott, érzelmek, izgalmak, indulatok, félelmek erősebb szívdobogással járnak. Ilyenkor a pulzusszám is emelkedik, a szív gyorsabban ver, szívritmuszavarok is felléphetnek. A mindennapi életben gyakran beszélnek szívnyomásról, amikor bizonyos tényezők hatására a szív tájékán nyomásérzés, szúrás jelentkezik. Ez olyan erős lehet, hogy halálfélelemmel társulhat. Mivel a köztudatban a szív szoros

32


összefüggésben van az érzelmekkel az ilyen élmények ismétlődése hipochondriás, szívre összpontosított magatartást vált ki. A szívpanaszok leggyakoribb oka a szorongás, nyomott hangulat, depresszió. Álcázott, larvált depresszió is jelentkezhet ilyen formában, vagyis a depresszió megjelenhet bizonyos szívpanaszok formájában is. Ezek körfolyamatot hozhatnak létre. A szorongó, depressziós ember gyakrabban érezhet szívnyomást, szapora szívverést. Mivel a szív annyira fontos szerv és megbetegedésétől annyira félnek, ezek az élmények további szorongást váltanak ki. Lelki hatásoknak része lehet szervi jellegű szívmegbetegedések előidézésében, önrontó körként működve. Köztudott, hogy a szív-érrendszeri megbetegedések egyik rizikófaktora a stressz. Izgalmak hatására a szív-érrendszer állapota romlik, szervi elváltozások alakulhatnak ki. Leggyakoribb a koszorúerek (a szívet ellátó erek) szűkülete miatt fellépő koszorúér megbetegedés. Ennek súlyosabb formája az infarktus. Ugyanolyan rizikófaktorok mellett a férfiak két és félszer gyakrabban betegszenek meg koszorúér-szűkületben, mint a nők. Ez összefüggésben van - más tényezők mellett - a férfiak és nők stresszfeldolgozó mechanizmusa közti különbséggel. Nagyon jót tesz például, hogy a nők könnyebben tudnak beszélni problémáikról, mint a férfiak. Ez a kibeszélés sokat segít a problémák megoldásában, szemben az elhallgatással, elfojtással. A koszorúérbetegség és szívizominfarktus rizikótényezői közül a dohányzás, a magas vérnyomás, az elhízás is szoros kapcsolatban áll a lelki tényezőkkel. Például a szorongó emberek közül többen dohányoznak. A magatartászavarok étkezési zavarok formájában is megnyilvánulhatnak, a szorongás, a nehéz, feszültséggel tele élethelyzetek gyakran járnak kényszeres evéssel. A magas vérnyomás kialakulásában is jelentős szerepe van az érzelmeknek. Vannak bizonyos személyiségtípusok, akik különösen hajalmosak a koszorúér-betegség és infarktus kialakulására. Ezek az ún. A-típusú személyiségek, az igen aktív, felelősségteljes, túl lelkiismeretes, túlterhelt, vállalkozó vagy menedzser típusú emberek, akiknek 3 fő jellemvonásuk van: fokozott intenzitású, állandó teljesítmény igény és a környezet feletti kontroll elérésének igénye. Ezek az emberek egyaránt sokat várnak önmaguktól, de környezetüktől is.


33

Ez nem jelenti azt, hogy az A-típusú személyiség azonos a koronária megbetegedéssel, és csak ők fognak szívbetegségben szenvedni, infarktuson átesni. Ez a magatartásmód nem önmagában okoz koszorúérmegbetegedést, hanem szükségesek bizonyos környezeti hatások ezek kiváltásához. Ahhoz, hogy az A-típusú magatartásmód és a koronária veszélyeztetettség között fennálljon az összefüggés két feltétel szükséges: a) Külső meghatározottság, külső kontroll attitűd, szemben az autonómia, vagy belső meghatározottsággal - ami azt jelenti, hogy a személy céljai elérését nagymértékben külső körülményektől teszi függővé, így ez nagyobb szorongással jár. b) Ha az A-típusú személy tartósan nem képes helyzete fölötti kontrollra, tartósan fennálló veszteség, megoldatlan helyzetek esetében. A szorongás, depresszió szerepet játszik a koronária betegség kialakulásában, de a kialakult betegség fokozott szorongással jár - önrontó körként működik. Ezért nagyon fontos az infarktuson átesett betegek rehabilitációjában a lelki gondozás, viselkedésterápia, mert a szorongás, a nem megfelelő magatartásmód rontja a kialakult szervi elváltozásokat. A másik gyakori szívérrendszeri megbetegedés, amelynek előidézésében nagy szerepe van a lelki tényezőknek a magas vérnyomás. Közismert a véredényrendszernek az érzelmekkel való kapcsolata is meghűl ereiben a vér, belepirul, belesápad. A mindennapi életben a tartós feszültséggel, izgalmakkal teli állapot a vérnyomás ingadozásával, emelkedésével jár. Ismert, hogy mennyire gyakori a magas vérnyomás “idegalapon”. Különböző vizsgálatok kimutatták, hogy a le nem vezetett feszültségek, elfojtott indulatok, pangó agresszivitás okozhat magas vérnyomást. Ezeknek különösen a magas vérnyomás kezdeti, ún. funkcionális stádiumában van nagy jelentőségük. Az is bizonyított, hogy a vérnyomás emelkedése lehet tanult folyamat is, mintegy jutalmazó rendszerként működve. A vérnyomás emelkedése csökkenti a környezeti hatások negatív érzelmi minősítését, a fájdalomérzetet, a szorongást. (A magas vérnyomásban szenvedő beteg jobban érezheti magát, mint normális vérnyomás esetén.) Ezt bizonyítja az is, hogy nagyon sok vérnyomásos beteg nem szedi a gyógyszereket, együttműködésük nem megfelelő. Családorvosi tapasztalatom szerint is a leggyengébb gyógy-

34


szerszedők éppen a magas vérnyomásos betegek. Mindezek azt bizonyítják, hogy a vérnyomás kezelésében nagyon fontos szerepe van a pszichoterápiának, persze megfelelő gyógyszeres kezelés mellett, ami mindig elsőrendű. Nagyon fontos a jó orvos-beteg kapcsolat, amely kölcsönös bizalmon alapul, a felvilágosító munka, a beteg megnyugtatása, ha szükséges csoportterápia (amikor hasonló betegségben szenvedők találkoznak, megosztják gondjaikat, tapasztalataikat, eredményeiket, szakember irányításával), vagy egyéni pszichoterápia, mindez a rendszeres, pontos gyógyszeres kezelés mellett. Kimutatták, hogy az infarktuson átesett betegeknél egy újabb koronária esemény bekövetkezte összefüggésben van az ellenségességgel, a befele fordított haraggal. Ezzel szemben a határozott, kifejezett beszéd, a nyílt kommunikáció, az érzelmek kifejezése, az optimista beállítódás védő hatású lehet. A koronária betegség megelőzésében és rehabilitációjában nagyon fontos szerepe van a védő kapcsolatoknak. Alacsonyabb a halálozás azok esetében akik házasságban élnek, szoros családi, vagy baráti kapcsolatuk van, vagy ha valamilyen vallásos, vagy más csoporthoz, közösséghez tartoznak. Nagyon lényeges, hogy legyen olyan társas közeg, amely védő-óvó hatásával biztosítja a rehabilitációt. Ahogyan József Attila mondja: ”Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Az emberek pszichés egyensúlya nagymértékben függ az emberközi kapcsolatoktól. Az infarktuson átesettek, magas vérnyomásban szenvedők, koszorúérbetegek esetében a legfontosabb célkitűzések: a betegség tényének elfogadása, megfelelő mennyiségű ismeret közlése, érzelmi támogatás, megfelelő együttműködés kialakítása és nem utolsósorban az életmód megváltoztatása. Ezek csak akkor lehetségesek, ha a beteg megtanulja problémáit új módon felvállalni, megoldani. Ennek első lépése a problémákkal való nyílt szembenézés, ezeknek a környezettel való megfelelő közlése. Most is, mint minden esetben óriási szerep hárul a jól működő családra, a megfelelő családi háttére, amely a legszűkebb, legszorosabb, legelérhetőbb, legismertebb védő közegként kellene, hogy működjön minden esetben. Dr. Szén Csilla


35

Elgondolkodtatásul Ha a világ lakosságát, egy 100 lelket számláló faluba lehetne redukálni és minden nép aránya megmaradna, ebben a faluban lakna: 57 ázsiai, 21 európai, 14 amerikai (észak-, közép- és dél-amerikai), 8 afrikai. Lenne benne: 52 nő és 48 férfi, 30 fehér és 70 nem fehér, 30 keresztény és 70 nem keresztény, 89 heteroszexuális és 11 homoszexuális, 6 személy birtokolná az összes vagyon 59%-át és mind a 6 az Amerikai Egyesült államból származna, 100-ból: 80 élne omladozó faházban, 70 lenne analfabéta, 50 szenvedne alultápláltságban, 1 éppen meghalna, 1 éppen megszületne, egynek lenne számítógépe, egynek lenne egyetemi végzettsége. Ha a világot ilyen módon szemügyre vesszük, az elfogadás és megértés iránti igény nyilvánvalóvá válik. A következőket sem árt végiggondolni: Ha ma reggel felkeltél és akár egészséges vagy, akár beteg, jobb sors jutott neked, mint annak a félmillió embernek, akik a jövő héten már nem fognak élni. Ha még soha nem voltál háború veszélyében, a fogság magányában, a kínvallatás haláltusájában, vagy az éhezés satujában, jobb helyzetben vagy, mint 500 millió ember a Földön. Ha templomba járhatsz anélkül, hogy attól kellene félned, hogy megfenyegetnek, megkínoznak, vagy megölnek emiatt, szerencsésebb vagy, mint 3 milliárd ember. Ha van étel a hűtődben, ruha a testeden, tető a fejed felett, ahol aludni térhetsz, gazdagabb vagy, mint a Föld lakosságának 75%-a. Ha van pénzed a bankban, a pénztárcádban és a malacperselyedben, a világ legkiváltságosabb 8%-ához tartozol. Ha a szüleid még élnek, és még mindig házasok, akkor már tényleg ritkaságnak számítasz. Ha ezt az üzenetet megkaptad, kétszeres áldásban van részed: először, mert valaki gondolt rád, másodszor pedig, mert nem tartozol azon sok millió ember közé, akik nem tudnak olvasni.

36


Versajándék Május 19-én részt vettünk a lokodi öregotthon új szárnyának átadásán. A Gyarmathy házaspár nagy gonddal és féltő aprólékossággal készítette elő és szervezte meg ezt a felemelő ünnepséget. Az itthoni meghívottakon kívül részt vettek külföldi vendégek is, akik anyagilag jelentős összeggel támogatták a lokodi öregotthon létrejöttét. Gyarmathy György beszámolója után mindenkit, aki valamilyen módon hozzájárult az építkezéshez, megajándékozott valamivel. Ezután az öregotthon lakóinak műsora következett, amit ők ajándékoztak nekünk, köszönetük és szeretetük jeléül. Bevallom, nem tudtam úgy eljönni, hogy el ne kérjem Sanyi bácsitól azt a verset, amit ő olyan nagy átéléssel mondott el. Minden előadott vers vagy ének nagyon szép és megható volt, de én mégis ezt választottam, hogy átadjam mindenkinek, aki nem lehetett ott ezen az ünnepségen. Ebben a versben olyan kérdésre kapunk választ, amit tán mindenki feltesz magának egyszer, csak éppen a feleletet nem találja meg rá. Figyeljünk csak a versbéli válaszra és talán akkor kevesebb lesz az elkeseredett ember. Dr. Szabó Árpádné

Az élet alkonyán Mikor kezed, lábad, úgy fáj, majd leszakad, A hátad is meggörbült az élet súlya alatt, Mikor a bajodról tudsz már csak beszélni, Azt kérded magadtól – érdemes még élni? Ha zimankós télben a kicsiny szobád hideg, Ha sok ismerős arc mind fásult és rideg, Ha a vérnyomásod naponta kell mérni, Megint csak azt kérded – érdemes még élni?


Mikor alig bírsz már egy üres szakajtót, Amikor napokig nem nyitnak rád ajtót, Mikor a holnaptól reszketve kell félni, Újra csak azt kérded – érdemes még élni? Amikor az idő ólomlábon halad, Ha megkeseredik a szádban a falat, Imádságokban sem tudsz már semmit kérni, Így sóhajtasz – Uram! Érdemes még élni? Ha népes családból egy szál magad maradsz, Amikor már nem vetsz, és már nem is aratsz, A sorstól sem tudsz már semmi jót remélni, Csoda, ha azt kérded – érdemes még élni? Ha meghajszolt szíved akadozik, kihagy, Amikor rádöbbensz, hogy már senki sem vagy, Szégyenkezve indulsz, némi segélyt kérni, Keserűen fakadsz ki – érdemes még élni? Óh, felebarátom, megértem keserved, Méltányolom, ha sokszor panaszra áll nyelved, Túl nehéz fából faragták kereszted, Cipeled, vonszolod, minden tagod reszket. Mégis arra kérlek, próbálj meg remélni, Próbálj meg a sorssal bátran szembenézni, Hiszen a lelked még nem üres, kiégett, Vedd észre hát bátran körötted a szépet. Vedd észre tavasszal, ha megjöttek a gólyák, Szélkuszált fészkük hogyan igazgatják, Villásfarkú fecskék, hogy hordják a sarat, Hogy rakják fészküket az ereszed alatt.

37

38


Ugye, hogy szíved sem csak egy rideg márvány? Vedd észre mily csodás nyáron a szivárvány, Feslő rózsabimbón, hogy csillog a harmat, Örülj nyár reggelen a sok szép madárdalnak. Mosolyogj megértőn szerelmesek láttán, A te békéd is őrzi katona a vártán, Teérted is fölkél Isten áldott napja, Érted is mond imát kis templomod papja. Tárd ki csak szívedet minden szépnek, jónak, Nyújts segítőkezet a rászorulónak, Adjál szeretetet, mit majd viszonoznak, Mert – hidd el, az emberek nem is olyan rosszak. Sütkérezz még kissé őszi napsütésben, Lapozgass csendesen emlékek könyvében, S ha a sorsoddal meg tudtál békélni, A még hátralévőt könnyebb lesz leélni, S rádöbbensz – Igen! Érdemes még élni! Ismeretlen szerző verse


39

Hét citrommag Az irodában nyolc személy dolgozott. Hét nő és egy férfi. A főnök. A nők békés egyetértésben élték a mindennapokat. Csak a főnök volt mindig ideges. A nők nem szerették őt. Állandóan káromkodott és rengeteget cigarettázott. Egész nap csak jött-ment, soha semmit nem csinált, csak szemmel tartotta az amúgy is lelkiismeretesen dolgozó tisztviselőnőket. A nők fuldokoltak a füstben, de hiába veszekedtek vele, hogy cigarettázzék az irodán kívül. Csődöt mondott minden próbálkozásuk. Mária volt a leginkább sajnálatra méltó, mert ő otthon is éppúgy szenvedett. Férje, ráadásul, még ivott is. Nem egyszer sírva jött reggel az irodába, s mi alig tudtuk megvigasztalni. Gizella mindig mosolygott. Ő boldog feleség volt. Nem értette s nem tudta elhinni, hogy nem minden férfi olyan jó férj, mint az övé. Két Magdolna dolgozott velünk. Az idősebbik nagyon sovány volt, hallgatagon és szorgalmasan végezte a munkáját, soha nem érdekelte senki problémája. A fiatalabbik, boldog menyasszonyként, némileg csodálkozva hallgatta idősebb kolléganői beszélgetését. Katalin nagyon szegény volt és büszke. Soha sem fogadott el senkitől semmit. Neki az is alamizsna volt, ha valaki megkínálta egy almával. Legtöbbször némán éhezett. Erzsébetnek volt egy nagy fia, akit még leányanyaként hozott a világra. Később férjhez ment, szült még egy fiút, de férje nem fogadta be a nagyobbikat, így Erzsébet csak titokban segíthette elsőszülöttjét. Aztán megjelentem én. Legfiatalabb a hét nő közül. Nagyon barátságosan fogadtak, segítőkészek voltak, így hamar összeszoktunk.

40


Csak a főnök magatartását nem bírtam elviselni. Következetesen, szinte naponta kértem, hogy ne dohányozzék az irodában. Sohasem veszekedős hangon, mindig szépen, szelíd hangon kértem tőle ezt a nagy „kegyet”. Lassan, de végül is elértem, hogy többet nem gyújtott rá a közelünkben. Ezek után elkezdtem a „hadműveletet” a csúnya beszéd ellen. Borzasztó nehéz volt! Egyszer megkérdeztem tőle: ha most itt lenne az irodában az ő édesanyja, akkor is így káromkodna? Nagyon megsértődött, hogy merészkedem az anyját emlegetni, de ezek után valamivel kevesebbet káromkodott. Sikerült egy kicsit megszelídítenem. November 19-én, Erzsébet neve napját ünnepeltük. A főnök is részt vett a félórás ebédszünetben megtartott ünnepségünkön. Erzsébet tésztát hozott, mi pedig különféle ajándékokkal leptük meg, virággal, könyvvel és egy hatalmas citrommal, amiből limonádét készítettünk, szeszes italt ugyanis tilos volt fogyasztani az irodában. A citromnak hét magja volt. Pontosan hét, ahány tisztviselőnő dolgozott az irodában. „Ültessük el!” – javasoltam lelkesen. Beszereztünk hét virágcserepet, majd jó földdel megtöltöttük, aztán meg elültettük a citrommagokat. A cserepekre ráírtuk a hét nevet, s ettől kezdve mindenki öntözte és türelmetlenül várta a kis citrompalánta megjelenését. Nem vártunk hiába. Megjelentek a kis zöld hajtások. De nem voltak egyformák! Rövid időn belül három növény elpusztult, de az a négy, amelyik megmaradt, szépen fejlődött. A fiatalabbik Magda férjhez ment, nem volt ideje foglalkozni a növényével, s az is elpusztult. Már csak három maradt életben, az Erzsébeté, a Máriáé és az enyém, amely a legmagasabbra nőtt. Az én citromfácskám egyre nagyobb lett. A gyárban lévő asztalosműhelyben csináltattam egy kis ládát, mert a gyökereknek nagyobb helyre volt szükségük. Egy nap Mária újból sírva jött be az irodába. Férje éjfél után részegen ment haza, reggelig veszekedtek. Egy percet sem aludt. Zokogva mondta, hogy most már egyszerűen nem bírja elviselni férje viselkedését. Vigasztalni próbáltam. Éppen Húsvét előtt voltunk. A szeretetről és a megbocsátásról gondolkoztam. Nem tudom, hogy jutott eszembe,


41

alig 21 évesen, azt tanácsoltam neki, hogy mostantól kezdve ne veszekedjen vele. Legyen olyan szelíd, mint egy szent! Mosolyogjon állandóan! Beszéljen halkan! Főzze a férje kedvenc ételeit! Mosolyogva tálalja ki az ebédet a férjének, simogassa meg a fejét. Legalább egy hónapig viselkedjék így vele. Biztos vagyok benne, hogy minden megváltozik. És úgy történt! Mária mindenképpen meg akarta menteni a házasságát, és óriási lelkierővel mindent elkövetett ezért. Megjött a Húsvét, s családjában új élet kezdődött. Győzött a szeretet és a megbocsátás. Csoda történt! Aztán egy év múlva megszületett második gyermekük, és azóta is együtt élnek boldogan. Citromfácskája is szépen nődögélt. Erzsébet vigasztalhatatlan volt. Meghalt a nagyobbik fia. Az apátlan. Megbetegedett és eltűnt. Erzsébet hiába kereste és kerestette. Aztán megtudta, hogy fia falusi rokonaihoz költözött, akiket megkért, hogy halála után értesítsék az anyját. Szerencsétlen fiú, boldogtalan volt élete és halála is. Erzsébetnek tragédia volt fia halála, mert érezte, hogy amíg él, lelkiismeret-furdalása lesz. Furcsa, de egyik napról a másikra a citromfája is elpusztult. Eltelt néhány év. Munkahelyet cseréltem, de a citromfámat vittem magammal. Végül a gyárat is otthagytam, s a növényemet hazavittem. A gyári kertész beoltotta a citromfát, de sajnos hiába, teremni nem termett soha. Később, még két kertész is próbálkozott – sikertelenül. Közben már akkorára nőtt, hogy új ládát kellett csináltatnom neki. Több, mint 1 méter magas volt, törzse karvastagságú s levelei tenyér nagyságúak. Felnőtt citromfa lett belőle. Hét éves lett. És ami nem sikerült a kertészeknek, megoldotta a természet. Megjelent az első virág! Gyönyörű volt és mennyei illatot árasztott! Boldogságom határtalan volt. Aztán megjelent a második virág s rövid időn belül már nem lehetett megszámolni a virágokat. A több mint 600 virágtól a zöld fa fehérré változott. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, gyönyörű menyasszonyi csokor! A sok száz virágnak köszönhetően 60 citromot számoltunk meg a fán, de rendre lehulltak, s végül hat citrom maradt. Az első virágnak kereken egy esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy az első citromot leszedjem a fáról. Óriási volt. Egy gyógyszertárba vittem megméretni, kereken

42


300 grammot nyomott! A hatodik, a legkisebb is 250 grammnyi volt. A többi lehullott, amikor borsónyi nagyságú lett, vagy mogyoró, esetleg dió nagyságot ért el. A citrom íze, ha a fán érik meg – nem, mint a zölden leszedett és hajón utaztatott – szenzációs! Ugyanis édes! Legalábbis az enyém ilyen volt. Az első citromot cikkenként szétosztottam a családtagok között. Mindannyian élvezettel fogyasztottuk el az édes citromot, a citromfa első termését. Aztán eltelt egy év s én türelmetlenül vártam, hogy citromfám újra virágba boruljon! Hiába! Édesapámmal levelet írtunk az Élet és Tudomány című lapnak, hogy megérdeklődjük, mi a teendő, hogy a fa újra virágozzék és teremjen. Megérkezett válaszuk. Valószínűleg túlságosan kimerült a fa a túl sok virág miatt, pihennie kell, de ha így, „vadon” kezdett virágozni, az azt jelenti, hogy már termő fa. Várakozzunk türelemmel. Várakoztunk. Meghalt Édesapám. Citromfám egyre nagyobb lett, de egyetlen virág sem jelent meg rajta. Lakást cseréltem, és a citromfa is még nagyobb ládát kapott. Már két méter magas volt. Meghalt Édesanyám. Ketten maradtunk a citromfámmal. Az 50 éves citromfa megbetegedett és ő is meghalt. Ládája most a balkonon van. Egy szederfát ültettem belé, és most várom, vajon fogok-e majd szedret szüretelni róla? Citromfámat nem tudom elfeledni. Lelkemben úgy él, mint a többi drága Lény, akik boldoggá tették életemet és értelmet adtak neki. Sigmond Júlia


43

Ramirof Épp egy stúdió forgatásról jöttem, ahol egy epizód-szerepet kellett eljátszanom. Ramirof voltam, aki mindössze négy alkalommal szólal meg a darabban. Jelzem, ez egy férfiszerep, de mivel nem volt elegendő férfi játékosunk, így szívesen elvállaltam. Ramirof, a harmincas éveit taposó egyedülálló férfi. Semmi felelősség, csak a karriernek szánt értékesnek ígérkező nagybetűs élet. Rájöttem, hogy ez hálás szerep. Nem kell különösen agyonjátszanom magam. Egyenes, határozott tartás, nyílt beszéd, diplomatikus viselkedés, jó modor, profizmus és semmi érzelgősség. Aztán az öltözékről ne is beszéljek. Egyszerű barna nadrág és zakó a hozzáillő drapp inggel valamint nyakkendővel. Tipikus férfiöltözet. Elgondolkoztam. Mennyivel nehezebb nekünk nőknek. Már ha csak az öltözködésre gondolok, nem beszélve a nőiességünkből adódó egyéb - mondjuk úgy - fortélyainkról. Megveszel egy régen áhítozott mustárszínű zsabószerűen fodrozódó, gallérja miatt barokkosan díszítettnek tűnő, gyűrt taftból, a régi idők eleganciáját idéző kabátkát, és egész délután a párod előtt masírozol, hogy vegye észre az új szerzeményt. Semmi visszajelzés. Végső elkeseredettségedben odaállsz a TV képernyője elé, főműsoridőben - mondjuk úgy a Híradó ideje alatt -, persze teljesen eltakarva a „kilátást”. Mondanom sem kell, hogy vesztettél. Így aztán a következő darabot, amit nagyon olcsón „túrtál” a sarki üzletben, már be sem mutatod. Úgy sem venné észre. Kár a fáradságért. Pedig gyönyörű a hímzés és a rackás szőr is magyaros jelleget ad az ujjatlan mellénynek. A legnehezebb viszont, amit elviselhetsz, amikor már a megszámlálhatatlan alkalommal viselt bársonyruhádra nézve a párod túláradó lelkesedéssel, a mama előtt megjegyzi, „Gyönyörű ez a darab drágám, most vetted?”. Ilyenkor téped a hajad, és azonnal bejelentkezel a fodrászodhoz, nagyon trendi frizurát vágatsz, és rubinvörösre színezteted az eddig nem festett tompabarna hajad. Sietnem kell, mert inget és nyakkendőt kell vásárolnom ma délután. Ha egy percet is kések a találkáról lesz mit hallanom. Jókedvűen

44


nézegetem magam az utcai kirakatok üvegtábláiban. Egy járókelő utánam bámul. Idejében érkeztem, valósággal „összekoccanunk”. „Figyeld meg azt a szőke bombázót, ott a túloldalt, micsoda jó nő!” - hallom az ismerős hangot. Befellegzett. Na, ná, hogy nem nekem!… Ramirofnak. Benedek Enikő

Október 1. – egy nap az öregekért Tisztelettel köszöntök minden „szép kort” megélő embertársamat Petőfi Sándor gyönyörű verssorával: „Itt van az ősz, itt van újra”. Tovább olvasva a költeményt: „szép, mint mindig énnekem” – rájövünk, hogy ez is illik erre az alkalomra, mert mi lenne szebb és felemelőbb, mint az, hogy minden év őszén köszönthetjük idősebb embertársainkat az idősek világnapja alkalmából. „…tudja Isten mi okból, szeretem, de szeretem…” - szeretjük az öregeket, mert ők azok, kik mély gyökeret eresztettek e szép erdélyi rögös anyaföldbe és küzdöttek, hogy nagy lombos faként nőjenek magasra. Nekik köszönhetjük létünket, életünket. Kik tavasszal szép zöld koronát hajtottak: ez a család. A gyümölcs pedig a gyermek. Ősszel amikor megérnek ezek az egykori gyümölcsök, még nagyobb szeretetre, dédelgetésre van szükségük. Mert a fa is szereti, ha nem bántjuk, ágait le nem törjük, hanem szalmával körbe csavarva védjük a hideg téltől is. Ezt kell tenni kedves idős embertársainkkal is. A családban fenntartások


45

nélkül becsüljék és szeressék azt a reszkető kezű édesanyát, édesapát, nagyszülőt, aki sokat tett családjáért és dolgozott a társadalom fennmaradásáért. Gondolatainkban mindig ilyenkor elkalandozunk rossz és szép emlékek között. Most csak a szépre és jóra emlékezzünk a következő verssorokkal: De szeretnék újra gyermek lenni, Szüleim karjába gondtalanul élni. Örülni a kibontakozó tavasznak, viruló nyárnak. Mikor simogat az ősznek enyhe szele, Mintha édesapám fáradt keze lenne. Őszi fáradt napnak lenyugvó sugara, Mintha édesanyám intő arca volna. Öregségnek, télnek a maga szépsége Fehér szőnyeget hint lábunk elejébe. Sorsunkban megnyugodva várjuk a karácsonyt. Ne félj nem lesz elmúlásod, Megmarad szívünkbe, emléked örökre. Kezünket imára kulcsolva kérjük: Istenem segíts, hogy teher ne legyek senki számára. Tisztelettel kívánok csendes, békés öregkort! Csáki Júlia

46


A görög konyha A görög nép, amely saját képmására teremtett isteneket adott a világnak, megosztotta bölcsességét, két kézzel pazarolta alkotásait, befogadó is volt két világ találkozásánál. A konyhaművészetben is. Bár török eredetű a dolmádesz, a szőlőlevélbe tekert darált hús (akárcsak a magyar töltött káposzta), ki ne tartaná görögnek? Hol van párja a taramasz salátának, a halban gazdag tenger dús választékában is különlegességnek számító olajos, citromos, füstölt halikrának? Az itt bőven termő citromot éppen olyan kulináris hozzáértéssel használják fel, mint az olívabogyót és a szőlőt, a paradicsomot és a padlizsánt, az uborkát, a paprikát és az illatos fűszereket. Jellegzetesek a citrommal készített ételek, a saláták, a különlegesen ízesített halak – az ízesítők közül szinte elmaradhatatlan a bor. A görög konyha igazi csemegéjének tartják a báránysültet, ami a Földközi-tenger vidékén a legfinomabbnak számít. Ennek magyarázata mindenekelőtt – bár az elkészítés módja is lényeges – a hús minősége. Az ezen a tájon tenyészetett birkának a faggyúja ugyanis nem oszlik el az egész testen, hanem a faggyúmirigyben gyűl össze, így nincs a bárányvagy birkasültnek sokak által nem kedvelt „illata”. A hozzá kínált mentás joghurtmártás már kicsit furcsa lehet a magyar ízlésnek, de a sós feta, az omlós juhsajt önmagában vagy salátában igazán élvezetes. Fetával, spenóttal, hagymával, tojással töltve készítik a kiadós, ízletes rétesfélét, a szpanakopittát, amit ugyancsak érdemes megkóstolni. Az italok közül nem mindenkinek ízlik a Görögországban igen kedvelt aperitif, a víztől megfehéredő ánizsos pálinka, az ouzo. A borok, különösen a vörös borok többnyire szokatlanul édesek.De ha szokatlan


47

is, bizonyára jólesik valamelyik taverna árnyas kertjében ülve, a kabócák muzsikáját hallgatva, míg a meleg esti szél a nem is olyan távoli Afrika üzenetét hozza, egy pohár fenyőgyantával ízesített ürmösbor, a hamisítatlanul görög retszina, amelynek élvezetéhez hozzátartozik a kétezer éves bordaltöredék Faludy György fordításában: Öntsünk bort a garatra! Felkarikázott az égre a kutya-csillag. Rettentő melegem lett. Nyár van, szomjas az ember. Szomjas a föld is. Fenn a falombban a tücskök szárnyuk alól cirpelnek. Éles a hangjuk. Minden szomjas állat boldog és a hév napban kacarászik… Öntsünk bort a garatra… A kötényes fogadós jó estét kívánva – Kaliszpera – fogadja vendégeit, beinvitálja a ragyogóan tiszta konyhába, ahol az étvágygerjesztő illatok gazdag választékot ígérnek. S maga is szívesen leül vendégei asztalához, mert vérében van Epikurosz tanítása: „Barát nélkül enni-inni annyi, mint falni oroszlán módjára.” S tudja, arra is tanított a görög bölcs: „Élvezd az életet, élvezd, de módjával!” S tanítása mindmáig érvényes Görögországban. *** Képzeletbeli, Görögországba tett sétánk után néhány hétköznapi, hazai tájon igen hasznos jó tanáccsal szolgálunk. A petrezselyem zöldet nagy mennyiségben húsdarálón daráljuk le, a pépet jégkocka tartóban fagyasszuk le, így szükség szerint, kiolvasztás nélkül használhatjuk. Rántott sajtot úgy süthetünk a kifolyás veszélye nélkül, ha a dupla panírozás után (liszt-tojás, liszt-tojás és csak utána a zsemlemorzsa) kb. 20 percre a mélyhűtőbe tesszük, majd forró olajban gyorsan kisütjük.

48


Ha télen – amikor jóval drágább - paradicsomot vagy paprikát vásárolunk, és hosszabb ideig akarjuk tárolni, egyenként csomagoljuk szalvétába és rakjuk papírdobozba, majd tegyük be a jégszekrénybe. Így hetekig is eláll. Tojásfehérje felverésekor, ha édesíteni akarjuk, a cukrot a félig felvert fehérjébe szórjuk. Így biztosan keményre lehet verni, míg ha előtte tesszük bele a cukrot, nem verődik habbá. Néhány csepp citromlétől keményebb lesz a tojásfehérjéből felvert hab. Ha nagyon csípősre sikeredik valamelyik étel, tegyünk bele egészben egy megpucolt almát. A vöröshagymát ha kis időre hűtőszekrénybe tesszük, nem fogja csípni a szemet aprításkor. Ha sütés-főzés közben megégeti kezét, rögtön szórjon sót az égett felületre: nem hólyagosodik fel.

NÕK VILÁGA. Kiadja az Unitárius Nõk Országos Szövetsége Szeptember

Recommend Documents