Nők a kútnál Az afrikai irodalomból válogatta Lángh Júlia. Kiadja a Centrifuga ekiadó,

1

Nők a kútnál Az afrikai irodalomból válogatta Lángh Júlia Kiadja a Centrifuga eKiadó, 2011 www.centrifuga.hu Email: [email protected] E-szerkesztő: Gubicskó Ágnes A borítót Szabó Evu készítette. Felelős kiadó: Kun Ágota (Szerzői név: Gordon Agáta)

Lángh Júlia

2

RAMATULÁJ, FATOU, SZÁLIMÁTA ÉS A TÖBBIEK NŐK A FRANCIA NYELVŰ AFRIKAI IRODALOMBAN Illélában, a nigeri bozótfaluban, amikor éppen nem az óvodában dolgoztam, szomszédokkal beszélgettem, vagy bambultam a melegben a vöröslő homokot bámulva, akkor afrikai regényeket olvastam; találomra, ahogy innen-onnan kölcsönkaptam őket. A hausszák, tuaregek, pölök, a hőség és a homokszél már a múlté, de az afrikai regények olvasása megmaradt. Mondhatjuk azt is, hogy életpótlószernek. Általuk belebújok megint Afrikába, és mivel ott jó nekem, azt remélem, másoknak is jó lehet. Ezért fogok bele ebbe a sorozatba. Tudományosság nem lesz benne, arra nincsen hajlamom. Mesélni szeretnék, az afrikai irodalmon át az afrikai életről, ami innen, Magyarországról nézve messzinek és idegennek sejthető, de mihelyt egy kicsit megismerjük, kiderül, hogy csöppet sem az. Lesz majd szó a nők érzelmi életéről is. Nincs különbség a lélekben a földrészek között. A francia nyelvű afrikai irodalom az anyagom. Itt látható a térképen: http://fr.wikipedia.org/wiki/Afrique_francophone Majdnem egész Nyugat- és Közép-Afrika hivatalos nyelve a francia. Ezekben az országokban, a volt francia – vagy belga – gyarmatokon, a fehérek által megrajzolt országhatárok közé zsúfolva számtalan etnikum él együtt, különböző, egymással nem is mindig rokon nyelveket beszélve. A közös tehát a hajdani gyarmatosítók iskoláinak nyelve: a francia. Az irodalom jelentős része is francia nyelvű, egyrészt, mert hosszú évtizedeken át afrikai könyvkiadás csak kevéssé és bizonytalanul létezhetett, inkább Párizsban juthattak kiadóhoz a szerzők; másrészt, mert az afrikai anyanyelven írott művek előtt könyvpiac és olvasni tudó közönség híján nem sok lehetőség nyílott. Ma már más a helyzet, vannak írók, akik az anyanyelvükön, vagy azon is, írnak, könyvkiadóból pedig ötven-hatvan létezik szerte az afrikai frankofón országokban – számos nehézséggel küszködve, az igaz. Párizs még mindig fontos szerepet játszik az afrikai regények kiadásában és fogadtatásában. Regényekről fogok mesélni, amelyeket most újra föllapozok: rendes, foghatós, papírra nyomtatott könyvek, van, amelyik kicsit megsárgult, de van szép új is köztük. Először Niamey-ból (Niger) hoztam könyveket, később N’Djamenából (Csád), azután a párizsi Fnacktól és a L’Harmattan afrikai könyvesboltjából a rue des Écoleson. Budapesti antikváriumból is, szerencse esetén. Itt halmozódnak körülöttem a hosszú asztalomon, mindig újra elrendetlenedve, mert össze-vissza rámolom őket, miközben ők illegetik magukat válogató tekintetem előtt. Női sorsokat fogok bemutatni, elsősorban, de nem kizárólag, írónők prózáján keresztül. A nők az 1970-es években kezdtek jelentkezni regényekkel, eleinte gyakran önéletrajzi írásokkal, ahogy egyébként, mintegy negyed századdal korábban, a férfi írók is. Nők és irodalom? A gyarmati időkben a lányokat nem, vagy csak ritkán járatták iskolába, és még a függetlenség elnyerése – a legtöbb országban 1960 – után is jó, ha elvégezték az elemit, és alkalmuk lehetett valamennyire megtanulni írni és olvasni. Felsőfokú végzettség nagy ritkaság volt, ma sem gyakori. A 70-es évek közepén egy kongói tanárnő még azt írta – egy később publikált, „Női emancipáció és afrikai regény” című kötetben –, hogy nincs olyan afrikai nő, aki végiggondolva életkörülményeit és sorsát, regényes vagy költői fikcióba formálta volna tapasztalatait. A később nemzetközi egyetemi karriert befutott tanárnő nem tudhatta, hogy akkor már születőben volt a fekete földrészen néhány olyan könyv, amelyet mai napig alapkőnek tekintünk az afrikai női irodalomban. 3

Tíz évvel később egy Svájcban tanuló afrikai diák már ezt a címet adhatta diplomamunkájának: „A nő képe a francia nyelvű, fekete-afrikai regényírónőknél”; a dolgozat tizenöt megjelent regényt elemez. Újabb tíz év múlva, 1994-ben, a Nyugat-Ausztráliai Egyetem francia tanszéke megjelentetett egy életrajzokkal bővített bibliográfiát a francia nyelvű feketeafrikai írónőkről, és ebben már hetven írónő szerepel száznál több regénnyel, elbeszéléssel, önéletrajzzal. Ennek a tanszéknek a munkatársai, egy jamaikai professzor asszony kezdeményezésére, csodálatos munkát végeztek és végeznek ma is, összegyűjtve a gyakran nagyon nehezen megszerezhető, ritka műveket is. „Afrikai nők és afrikai irodalom” címen rendszeresen frissítve, újabb szerzőkkel bővítve mutatják be az írónők életrajzát, felsorolják megjelent műveiket rövid tartalmi összefoglalóval és kis részlettel illusztrálva, és közlik az Amina című, legendás, 1972 óta létező pánafrikai folyóirat írónőkkel készített interjúit is. (http://aflit.arts.uwa.edu.au/) 2000-ben párizsi és montreáli kiadásban megjelent egy közel 600 oldalas munka Fekete-Afrika francia nyelvű nőíróiról. 2007-ben a Nemzetközi Pen Klub Dakarban tartott kongresszusán külön foglalkoztak az afrikai írónők gondjaival. Nemcsak kiadót nehéz találni, de olvasótábort is: az afrikai nők többségének, már ha tud írni-olvasni, ez a tudása legföljebb a hétköznapi élet szükségleteire elegendő. A nőket sújtó évezredes kötelező hallgatást törték meg az afrikai írónők, akik másfél emberöltő alatt a semmiből gazdag irodalmi termést produkáltak. Regényeik női szereplőin át az egész fekete földrész asszonyainak – végső soron: általában a nőknek – a gondjait, alávetettségét és szabadságvágyát fejezik ki. Gyerekkor, serdülőkor, excízió, házasság – gyakran kényszerházasság –, a feleségek kínos helyzete a poligám családban, megalázó meddőség, nem is mindig olyan szent anyaság, női munka, betegség, varázslás, prostitúció, öregség, egyszóval: az élet, a gyarmatosítás alatti és a függetlenség utáni társadalmakban, hagyomány és modernitás között őrlődve, akár afrikai falujukban ismerjük meg őket, akár franciaországi bevándorló életükben. Ismerkedjünk.

4

EGYEDÜL, TIZENKÉT GYEREKKEL Mariama Bâ: Nagyon hosszú levél (Une si longue lettre, Dakar, 1979) Harminc év és ötezer kilométer távolságból nézve is közelinek érezzük. Ez a sokgyerekes szenegáli tanítónő az uralkodó férfivilág ellenében bátran nyúlt a tabutémákhoz – kasztok, szexuális nevelés, női test –, és az elsők között volt, aki az afrikai nőkről, mint a hagyományok és a férfiuralom áldozatairól mert beszélni. A Nagyon hosszú levél a frankofón afrikai regényirodalom egyik klasszikus alapműve. Születése idején, a 70-es években az irodalmat még csak férfiak képviselték a földrészen; egyeduralmuk nemsokára, egyebek között Mariamának is köszönhetően, megtörik. „Egy asszonynak egyszer s mindenkorra megértőnek és megbocsátónak kell lennie. Nem szabad szenvednie a test «árulásai» miatt.” Ezt a kioktató megjegyzést egy férj teszi, akit felesége, Aiszatu, megértés és megbocsátás helyett gyerekeivel együtt elhagyott, amikor a férfi új asszonyt vett a házhoz. Aiszatu viselkedése valóban szokatlan: muzulmán környezetben vagyunk, ahol a többnejűség és az asszony engedelmessége a norma. Ennek az öntudatos Aiszatunak írja gyerekkori barátnője, Ramatuláj, a nagyon hosszú levelet. A levélíró harminc év házasság és tizenkét gyerek után került hasonló helyzetbe, de hiába áll előtte barátnője példája, sőt gyerekei is szakításra biztatják, nem hagyja el az urát. Mégis egyedül fog maradni. A könyv elsősorban a családi életet mutatja be – főként a nő megalázó kiszolgáltatottságát –, de a lélek történései mögött föl-fölvillannak a társadalom életének képei is. Szenegálban vagyunk, az 1970-es években. Férje hirtelen halála után, a gyászidő alatt írja Ramatuláj a levelet. Modu Fall tekintélyes, közismert férfi volt, ehhez méltó lesz temetése is. Nézzük a hagyományoknak megfelelő előkészületeket Ramatuláj otthonában. Pontos beszámoló a szokásokról, mint a korabeli irodalomban általában. Nők sürgölődnek, közeli rokonok. Füstölőt, kölnivizet, vattát kell vinniük a kórházba a halottmosdatáshoz. Egy vadonatúj kosárban gondosan elhelyezik a hét méter fehér perkált, ami az egyetlen engedélyezett öltözet egy muzulmán halott számára. Nem felejtik el a „zem-zem”-et sem, az Iszlám Szent Helyeiről származó csodatévő vizet, amelyet minden családban kegyelettel őriznek. Végül sötét színű, drága kelméket választanak, hogy letakarják Modut... Idegesít társfeleségem jelenléte mellettem. A szokásoknak megfelelően a gyászszertartások idejére nálam helyezték el. A második feleség ezek szerint nem ugyanott lakott, ahogy ez poligám családoknál gyakorta szokás. De most együtt kell lenniük az özvegyeknek, közösen viselve a gyászszertartás megpróbáltatásait. Ettől a perctől retteg minden szenegáli nő, ezért a percért áldozza fel javait, hogy ajándékokkal lássa el férje családját, sőt, ennél is rosszabb, túl a javakon: személyiségét, méltóságát megcsorbítja, hogy puszta tárggyá váljék nemcsak a férfi szolgálatában, aki feleségül vette, de ugyanúgy e férfinak a nagyapja, nagyanyja, apja, 5

anyja, fivére, nővére, nagybátyja, nagynénje, unokatestvérei és barátai szolgálatában is. Megvan az oka, miért tesz így: a sógornők nem nyúlnak egy olyan feleség fejéhez, aki szűkmarkú, hűtlen vagy barátságtalan volt. Ez iszonyatos szégyen lehet, képzeljük el: ott ülnek a feleségek a gyászszertartáson, amikor a hagyomány szerint a gyász jeléül sógornőiknek szét kell zilálniuk az özvegyek haját, imigyen is jelezve a haláleset fölötti megrendülésüket – ám ha a sógornő nem megy oda, nem teszi hagyományos kötelességét, ezzel azt hozza ország-világ tudomására, hogy rossz asszony volt az elhunyt felesége. Ez a szégyen szerencsére nem éri Ramatulájt és az ifjú társfeleséget, de az előbbinek már az is megpróbáltatás, hogy egyenlően bánnak velük. Sógornőink egyformán kezelik a harminc éven át és az öt éven át tartó házasságot. Ugyanazzal a fesztelenséggel és ugyanazokkal a szavakkal ünneplik a tizenkétszeres és a háromszoros anyaságot. Haraggal veszem tudomásul ezt az igyekezetet az egyenlősdire. Ramatuláj beszámol a gyász harmadik, utolsó napjáról. Az iszlámban a gyász külső formáit a család három napig tartja – a halált, Isten akaratát, el kell fogadni –, és a negyvenedik napon ismét szertartással emlékeznek a halottra. Az özvegyasszonyok számára viszont négy hónap és tíz nap a kötelező gyászidő, ezalatt nem hagyhatják el a házat. Nyilvánvalóan azért, hogy az esetleges terhesség kiderüljön.

Nagy a jövés-menés a házban, sokan ismerték az elhunytat. Egy férfi fennhangon olvassa a Koránt, a vendégek tökedényekből fogyasztják a rizst, kölest, műanyag poharakból a gyümölcslét, aludttejet. A tor után tudja meg Ramatuláj a durva hírt: egy fillér sem maradt a régi vagyonból. Sőt, Modu Fall súlyosan eladósodott, jelzáloggal terhelte meg Ramatuláj és tizenkét gyereke házát, hogy a fiatal második feleség és annak feltörekvő, követelődző anyja számára pompázatos villát rendezzen be. Itt visszakanyarodunk kicsit a múltba, Aiszatu történetének részleteihez. Férje, az orvos Mawdo hercegi leszármazott volt. Mawdo anyja, a társadalmi változásokra vak Nabu néni, csak az ősi nemesi vérben hitt, lenézte a kovácsok nemzetségéből való, tehát „alacsony kasztból származó” Aiszatut, és kinevelt magának egy ízlése szerint való menyet. A rokon kislányt iskolába járatta, kitaníttatta bábaasszonynak, majd közölte fiával, Mawdóval, hogy ezt a hercegi vérből származó lányt neki szánta, feleségnek. A férfi nem mert nemet mondani. Bevallotta Aiszatunak: Anyám idős, szíve gyönge. Belehal, ha nem fogadom el ezt a gyermeket feleségnek. Gondold csak el, fivérének a lánya, akit ő maga nevelt föl, és a fia most elutasítja! Micsoda szégyen az emberek előtt! Mawdo tehát feleségül vette a fiatal lányt, de meg akarta őrizni első feleségnek négy fia anyját, Aiszatut is, aki, mint már tudjuk, azonnal elhagyta. Ramatuláj nem lesz ilyen bátor, amikor hasonló drámával szembesül. Érettségiző lányának, Dabának a barátnője, a csinos Binetu az, aki mohó anyja bíztatására feleségül véteti magát az idősödő, gazdag Moduval. Ramatuláj semmit sem sejt, nem veszi észre a gyanús jeleket, mígnem egy nap, miközben férje nincs otthon, beállít hozzá három férfi, ünnepi öltözékben: férje fivére, Tamsir, barátja, Mawdo, és a kerület imámja. Az imám kezdte: – Ha a mindenható Allah két lelket összehoz egymással, az ember nem tehet semmit. – Így van, így van – mondta a másik kettő. Szünet. Az imám nagy levegőt vett és folytatta: 6

– Semmi sem új ezen a világon. – Így van, így van – erősítette meg Tamsir és Mawdo. – Valami, amit szomorúnak találunk, sokkal kevésbé az, mint más dolgok... Az asszony nyugtalan lesz az enigmatikus viselkedéstől: jó hírt, vagy rossz hírt hoznak? Felkiált. – Modu? Az imám, aki végre megtalálta a vezérfonalat, nem eresztette el. Gyorsan hadarta, mintha szájában parazsak lennének a szavak: – Igen, Modu Fall, szerencsére él, mindannyiunk számára él, Istennek hála. Csak annyi történt, hogy a mai napon elvett egy második feleséget. Most jövünk a dakari nagy mecsetből, ahol a házasságot megkötötték. Szegény asszony még lélegzethez sem jut, sógora veszi át a szót: – Modu köszönetét küldi neked. Azt mondja, a végzet határoz emberek és dolgok felett: Isten egy második feleséget szánt neki, ő nem tehet ez ellen semmit. Gratulál negyed százados házasságotokhoz, amelynek során te mindazt a boldogságot megadtad neki, amivel asszony tartozik az urának... A tartalmában és formájában egyaránt botrányos bejelentés után Daba, a nagylány, és hatására a többi gyerek is a szakítást javasolja az anyának. Mint Aiszatu néni tette. Nagy a kísértés: Menekülni! Ha az ember elkezd megbocsátani, egymás után zuhan ránk a hibák özöne, és akkor már mindig, újra és újra meg kell bocsátani. Inkább elmenni, itthagyni ezt az árulást! Nyugodtan aludni este, ne kelljen aggodalmasan figyelni a legapróbb zajokra: jön-e már a férj, akin osztozunk. Ramatuláj nézi magát a tükörben – remek leírás a nő őszinte szembenézéséről öregedő testével –, és úgy dönt: megmarad a házasságban, nem próbál új életet kezdeni. Felkészültem az egyenlő osztozkodásra, ahogy az iszlám ezt a többnejűség számára előírja... A Korán 4. szúrájában ezt olvashatjuk a muzulmán férfi házasságáról: „Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a női árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, akkor vegyetek feleségül csak egyet, vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol.” A gyakorlatban az igazságos bánásmód azt jelenti, hogy egyenlően kell elosztani az időt a feleségek között. Egymás után mindegyikre rákerül a sor, általában kétnaponkénti váltásban. Így is mondják a nők: ma én vagyok a soros. A hithű moszlim férfinak ezt a rendet be kell tartania.

De hiába vár szegény asszony, az ura nem jön. Elfeledkezett róluk. A szomszédasszonyok bűbájolásról beszélnek, ellenvarázslást javasolnak. Ramatuláj ezt nem akarja, de fájnak neki a hírek a követelőző anyós új palotájának csodáiról. Nézzük, mi volt a sok költséges újdonság, ami csak keveseknek jut. Fürdőszobájában egyetlen mozdulat, és meleg víz masszírozza a hátát élvezetes sugárban! Konyhájában egyetlen mozdulat, és jégkockák hűsítik ivóvizét. Egy másik mozdulat, és kigyullad a láng a gáztűzhelyén... E ritka kényelemmel szemben Ramatulájnak egyedül kell megküzdenie a háztartás gondjaival. Eltört ablaküveg pótlása, eldugult lefolyó megjavítása, vagy a számlák befizetése, „...gyakran egyetlen nő voltam a hosszú sorban,” ami jelzi, hogy a pénzügyek intézése a férfiak dolga volt. Legyőztem a félénkségemet, ami a mozitermeket illeti: beültem a helyemre, és ahogy múltak a hónapok, egyre kevésbé jöttem zavarba. Jól megnézték az érett asszonyt, aki kíséret nélkül van. Közömbösséget tettettem, közben rázott a düh, 7

visszatartott könnyeim égették a szememet. A bámuló tekintetekből fölmértem, milyen sovány kis szabadságot hagynak a nőknek. A filmek sokat segítenek neki, ahogy a rádióadások is: új gondolatokat, ismereteket kínálnak, az elhagyott asszony tanulja a világot. Kezd ráébredni, hogy jól járt így. Modu feléje se néz: ez legalább tiszta képlet, nincs hazugság. Mert mit csinál a többi poligám férj? Hazajár, de otthonában már semmi sem tudja meghatni: felékszerezett asszony, gyengédségével ostromló fiúgyermek, kellemesen tálalt vacsora. Ő marad, mint a márvány. Nem kíván mást, csak hogy minél gyorsabban repüljön az idő. Éjszaka, fáradságra vagy betegségre hivatkozva, horkol. És alig várja a szabadító nappalt, hogy véget vessen a kálváriájának. Akkor már inkább egyedül. Hősiesen. Az igazság az, hogy mindennek ellenére hű maradok fiatalságom szerelméhez. Aiszatu, siratom Modut, nem tehetek róla. A negyvenedik napon, amikor megemlékezést tartanak a halottról, beállít az özvegyhez ugyanaz a három férfi, aki öt évvel korábban a férj második házasságát jött oly frivol módon bejelenteni. Tamsir, a sógor, azonnal a lényegre tér, és magabiztosan közli: „Ha letelt a gyászidőd, elveszlek feleségül. Megfelelsz nekem asszonynak...” Számos afrikai népcsoportban szokás a levirátus, a sógorházasság. Eredetileg az özvegyet azért vette el az elhunyt öccse, hogy az asszony a gyerekeivel ne maradjon támasz nélkül, de a cél egyre inkább az lett, hogy az özvegy öröksége megmaradjon a férfi családjában. A szokás ma is él, közelmúltban tiltakozott ellene Binta Sarr, egy közismert szenegáli nőjogi egyesület vezetője: „Nyomást gyakorolnak az özvegyre, hogy hozzámenjen elhunyt férje fivéréhez; ha nem ért egyet, kényszerítik a házasságra!”

Tamsirnak eszébe sem jut, hogy megkérdezze az asszonyt, akar-e feleségül menni hozzá. A nő azt gondolja: ezúttal beszélni fogok, és harminc év hallgatás után kipakol. ...elfelejted, hogy van szívem, van eszem, hogy nem egy tárgy vagyok, amelyet kézről kézre adnak... És a feleségeid, Tamsir? Mindhárman dolgoznak, mert a jövedelmed nem elég, hogy eltartsd őket és tucatnyi gyerekedet... mégis nagyúrként kevélykedsz, akinek egy intésére, egy szempillantására engedelmeskednek. Soha nem állok be a gyűjteményedbe! Vesd ki magadból hódító álmaidat. Soha nem leszek a feleséged. A férfiak teljesen elképednek, ilyet még nem hallottak. Mawdo kiabál: „Hagyd abba! Hagyd abba!” Az imám Istent hívja tanúnak: „Mily profán szavak, méghozzá gyászruhában!” Nemsokára másik kérő is jelentkezik, köztiszteletben álló férfi, régi ismerős. Jó híre van, orvos, a nemzetgyűlés tagja – ami lehetővé teszi Ramatulájnak, hogy csípős megjegyzést tegyen: több mint száz férfi között mindössze négy képvislőnő van. Elbeszélgetnek a nők jogairól és más témákról, Ramatulájnak jól is esik ez a társalgás és a férfi tiszteletteljes tekintete, felvillanyozza a találkozás – aztán mégis, őt is kikosarazza. Farmata, a griote, aki Ramatuláj gyerekkora óta a közelében él, fel van háborodva. Griot (ejtsd grio), nőnemben griote vagy griotte (ejtsd griot) hivatásos énekmondó. Örökletes foglalkozás. Eredetileg a nagy nemesi családok szolgálatában álltak, az ő történetüket énekelték dicsőítő eposzokban. Tehát genealógusok is voltak, és az írásbeliség előtt a történelmi emlékezet őrzői. Gyakran hírnöknek, tanácsadónak is használták őket. Ma a nagy griot-k és griotte-ok tévékben, rádiókban szerepelnek, sokan

8

közismert énekesek. Mások ünnepségeken lépnek föl, mint kikiáltók, és továbbra is játszanak valamilyen családi hagyományőrző, tanácsadó, és alkalmilag akár bűbájolással is foglalkozó szerepet ismerőseik körében. A regényekben gyakran találkozunk griot-kkal.

Farmata ugyanis már többször is ajánlotta, hiába, Ramatulájnak, hogy a kaurikagylók segítségével találna neki férfit, ha az asszony rászánná magát egy új házasságra. Most kiabál vele, hogy miért kosarazta ki ezt a derék, rendes férfit. Biszmillah! Biszmillah! Minek nézed te magadat? Ötven évesen! Lábbal tiprod a szerencsédet: Doda Dieng gazdag ember, képviselő, orvos, korban hozzádillő, és mindössze csak egy felesége van! Biztonságot nyújt neked, szeretetet, és te visszautasítod! Mert te azt hiszed, szerelemről szól a dolog, és nem kenyérről! A naccsága bizsergést akar a szívében! Miért nem mindjárt virágokat, ahogy a moziban szokás? „Biszmillah ar.) a.m. Alláh nevében, ünnepélyes, úgymint köznapi cselekedetek előtt a mohammedánoktól használt formula, vagy buzdító megszólítás. A korán szurái e szavakon kezdődnek: Biszmillah al-rahmán al-rahím: az irgalmas és könyörületes Alláh nevében. A mohammedánok könyveiket, sőt gyakran leveleiket és okirataikat is e mondaton kezdik.” (Pallas Nagylexikon)

Farmata nem érti, hogy Ramatuláj számára van valami, ami fontosabb az anyagi biztonságnál. Ezt én egész egyszerűen szabadságnak hívom, Ramatuláj árnyaltabban fogalmaz: Ellenálltam annak, hogy a könnyebbik utat válasszam, inkább az ideálomat követtem. Visszatértem magányomba, amelyet egy villanás pillanatra bevilágított. Úgy bújtam vissza bele, mint egy otthonos ruhába. Jól állt nekem a szabása. Könnyedén mozogtam benne, akármit is gondolt Farmata. «Valami mást» akartam megélni. És ez a «valami más», ez csak olyan lehet, amivel a szívem egyetért. Ez volt Ramatuláj hosszú útja az önállósághoz. Szó van még az egyedülálló anya gyereknevelési gondjairól az úttesten focizó kicsik, a titokban dohányzó kamaszok és az egyetemre járó nagyok kapcsán. Daba, a legnagyobb lány, már férjhez ment, egy civil szervezetben küzd a női egyenjogúság ügyéért. Ramatulájra még egy utolsó megpróbáltatás vár. Farmata, a griote, terhes fiatal lány jelenlétét olvassa ki a kaurikból, de Ramatuláj nem akarja meghallani a figyelmeztetést. A kaurikagylókat, amelyek a gyarmatosítás előtti időkben pénz gyanánt szolgáltak, mágikus tárgyak, fétisek, grigrik díszítésére, és, főleg, jövendőmondásra használják ma is. A jövendőmondó tizenkét, esetleg több kaurit használ, köztük négy nagyobb, a többi kisebb. Marokra fogva, majd a földre hajítva, elhelyezkedésük fogja elárulni az érdeklődőnek a jelen rejtett oldalát és a jövőt.

A kaurik igazat mondtak, Ramatuláj gimnazista nagylánya bizony megesett. Következik egy mélyen megrendült asszony monológja az anyaságról, „az ember azért anya, hogy szembeszálljon az özönvízzel”, amelynek végén feldúlt lelkében a szeretet és gyengédség győz. Farmata csodálkozott. Siránkozásra számított: mosolyogtam. Heves szemrehányásokat akart: vigasztaltam. Fenyegetéseket szeretett volna hallani: megbocsátottam. De a griote, foglalkozásánál fogva a hagyományok őrzője, nem bocsát meg; valahányszor meglátja a házba látogató bűnös vőlegényt, rászól: Ki látott már olyat, hogy egy idegen elköti a ház kecskéjét?

9

MARIAMA BÂ Mariama Bâ (1929-1981) anyja korai halála után nagyszüleinél nevelkedett, hagyományos moszlim környezetben. Párhuzamosan járt a franciák világi iskolájába és a Korán-iskolába. A nagyszülők nem akarták, hogy folytassa a tanulást, „egy lánynak az elemi bőven elég”, de tanárnője, az apa támogatásával – akiből később a függetlenné vált ország első egészségügyi minisztere lett – segítette, hogy kijárhassa a tanítónőképzőt. Mariama férjhez ment egy diplomatához, kilenc gyereket szült, elvált, egyedül nevelte tovább a gyerekeit, közben tanítónőként dolgozott, majd szakfelügyelő lett. Emellett oktatási és női egyenjogúsági kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedett, előadásokat tartott, újságcikkeket írt. „Modern moszlim nő”, így jellemezte magát. Egy interjúban, a francia iskola és az európai gondolkodás hatásáról: Kifehérítették az értelmemet, a fejem fekete maradt. Vitathatatlan vérem tombol civilizált ereimben. És a többnejűségről: Egy nő sosem fogadja el szíves-örömest a poligámiát. Akik elfogadják, azokat kényszerítik erre... Azt, hogy a nő poligám házasságban éljen, a férfiak, a társadalom, a hagyomány követeli meg. Mariama Bâ első könyve, a Nagyon hosszú levél, az 1980-as frankfurti könyvvásáron megkapta az afrikai kiadású könyvek számára akkor alapított Noma díjat. Második regényének megjelenését már nem érhette meg, 1981-ben meghalt. A Nagyon hosszú levelet húsz nyelvre lefordították.

10

GAZDAG SZEGÉNYEK, SZEGÉNY GAZDAGOK

Aminata Sow Fall: A koldusok sztrájkja avagy az emberi hulladék (La grève des bàttu ou les déchets humains)1 Párizs, 1979 A közügyekben és irodalomszervezésben ma is aktív, hetven éves Aminata Sow Fallt az afrikai irodalom nagyasszonyának mondják. Ez a regénye a leghíresebb, számos kiadást megért, sok nyelvre, még kínaira is lefordították, film is készült belőle. Sok mindenről szól: az állami adminisztráció kétes ügyleteiről, a büszke szegények nyomoráról, a vallási szokások hatalmáról és az irracionális hiedelmek szánalmasságáról, és ismét, mint az afrikai regényekben oly sokszor, különösen, ha nő a szerző: a feleségek sorsáról a poligám házasságban. A sztori pontosan az, amit a cím ígér: a koldusok sztrájkja. Ma reggel is írta az újság, hogy a kéregetők, kolduló diákok, leprások, testileg csökkentek, ezek a rongykupacok emberi torlaszt képeznek az utcákon. Meg kell szabadítani a Várost ezektől az emberektől – inkább mondhatjuk őket árnyaknak –, ezektől az emberi hulladékoktól, akik mindenütt és mindig ostromolnak, megtámadnak minket. A kereszteződésnél azt szeretnénk, hogy sose legyen piros a lámpa! De ha ezen az akadályon sikerült átjutnunk, újabb sorompó állja utunkat, amikor a kórházba megyünk; át kell törnünk egy korlátot, hogy bejussunk a hivatalunkba; küzdeni kell, hogy kijussunk a bankból; ezeregy kerülőt tenni a piacon, hogy elkerüljük őket; végül váltságdíjat fizetni, hogy beléphessünk Isten házába. A jómódúak szokásos berzenkedése a kéregető szegények láttán – ez sajnos ismerős, nemzetközi jelenség. A regénybeli városban a koldusok veszélyeztetik a nemzetgazdaságot – mondja a hatalom –, miattuk csökken a turisták száma. A Közegészségügyi Szolgálatnak kell intézkednie, hogy eltűnjenek az utcákról. Ez meg is történik, hála Kéba Dabo odaadásának; az ő munkaköri feladata, hogy eltakarításuk ügyében eljárjon. Kéba fiatal, lelkes szakember, főnökét viszont, Mour Ndiaye-t a politika tette a posztra, hálából múltbéli érdemeiért a Pártban. Mourt csak saját előmenetele érdekli. Van egy bölcs marabuja, Birama, akinek a szerencséjét köszönheti. Havonta viszi neki az ajándékokat, rizst, teát, cukrot, szappant, és minden

1

„Bàttu” volof nyelven kis tökedényt jelent, amit a koldusok tartanak a kezükben az alamizsnáért.

11

tanácsát vakon követi. Lollit, Mour feleségét így nyugtatja meg a marabu, miközben köpköd, és olvasóját pergeti: Mour ne tartson semmitől, Inch’Allah, minden egyre jobban sikerül neki. Arra született, hogy uralkodjon, ez benne van a csillagaiban. Azon kevesek közé fog tartozni, akiktől az ország sorsa függ. Csillaga ragyog, ragyog: jólét, boldogság. Nagy meglepetés vár rá. Áldozzon föl egy kost. Minden rendben lesz, Inch’Allah. A francia marabout (ejtsd marabu) az arab morâbit (szerzetes-katona) szóból származik. A marabu az iszlám szent embere, vallási tanító, bölcs tanácsadó, általában nagy erkölcsi tekintély. A fekete-afrikai országokban nemcsak mint vallási tanítót tisztelik, de természetfeletti hatalommal rendelkezőnek is tekintik, aki talizmánok és áldozatok segítségével gyógyít egészséget és társadalmi gondokat. A mágikus praktikákat az iszlám tiltja, de mai napig is léteznek. Inch’Allah: „Ha Isten is úgy akarja”.

Az erélyes természetű koldusasszony, Salla Niang udvarában naponta összegyűlnek a kéregetők. Ha természetben kaptak adományt, rizst, kölest, kétszersültet, Salla megveszi tőlük, férje majd kis boltjában árusítja. Reggelente a város lakóinak, gazdag és szegény kerületben egyaránt, első dolguk, hogy adjanak valamit egy koldusnak. Az iszlám megköveteli a jótékonyságot, és az embereknek szükségük is van rá: az adakozás elősegíti a szerencsét. A koldusok méltatlankodnak: egyik társukat elkapták egy razzián, csúnyán megverték. Megindult a módszeres harc, könyörtelen napi razziázás a kéregetők ellen, Kéba Dabo irányítása alatt. Kéba titkárnője a koldusok pártját fogja: nekik is élniük kell valamiből, és a vallás is elvárja, hogy támogassuk a szegényeket. A fiatal lány szavaira a felelősségteljes hivatalnok, aki a modern gondolkodást jelképezi, eltöpreng magában a nőkről: Nem rossz lány ő, sőt, ellenkezőleg... De a komoly kérdések meghaladják... akárcsak a feleségemet. A nők inkább a felületes dolgok iránt érdeklődnek. Meg kell őket tanítani, hogy felelősen gondolkodjanak. Ez csak nevelés kérdése. Szép ruhák, látványos szertartások, hiábavalóságok... Nem, ez így nem mehet tovább... De az is igaz, hogy vannak férfiak, akik nem szeretik az okos és határozott nőket, féltik tőlük az egyeduralmukat. Mour megkönnyebbülten tapasztalja, hogy nem lát koldusokat az utcán. Reméli, hogy ez a látványos eredmény segíti ambíciójában: az ország elnöke ugyanis helyettest keres maga mellé, és ő akar erre a posztra jutni. Nem a beosztottjának köszöni meg az utcai tisztogatás munkáját, hanem a marabunak a szerencséjét. A szent ember válasza: Nincs okod nyugtalanságra. Ha az imádságok, amelyeket védelmed és jóléted érdekében elmondok, esőcseppek lennének, te már rég megfulladtál volna. De a szent embernek nem tetszik a koldusok elűzésének terve. Mour azzal próbálja meggyőzni, hogy ők a lustaságot üldözik, hivatalból, és úgy gondolják, a szegények csak azért ilyen nyomorultak, mert nem akarnak dolgozni. (Ismerős érvelés...) Bevallja titkos vágyát, hogy elnökhelyettes szeretne lenni, ebben segítsen neki a marabu. Mourt nem érdekli riválisainak a véleménye: Ő, aki még annyit sem tud, hogy hibátlanul beszéljen az ország hivatalos nyelvén [franciául], hogyan tudhatná ellátni ezt a funkciót? Mour felesége, Lolli is ábrándozik arról, hogy elnökhelyettesné lesz; örömmel hallja Birama bíztató szavait: Inch’Allah, meglesz neki az elnökhelyettesi poszt. De ehhez föl kell áldoznia egy bikát, harminchárom részre darabolnia, és egy pénteken szétosztania a szegények között. A ház lakói közül senki sem fogyaszthat abból a húsból. Inch’Allah, minden rendben lesz.

12

Mégsem lesz minden rendben, mert nagyon váratlan helyről éri Lollit jelentős csapás. Kellő dadogás és kerülgetés után férje kinyögi: Igen, Lolli, arról van szó... Mivelhogy úgyis meg kell neked mondani, irántad való tiszteletből és szeretetből én magam akarom veled közölni... Holnap adnak nekem egy asszonyt. Huszonnégy év házasság után, amelyben ő, Lolli, mindvégig hűségesen szolgálta! Méghogy «adnak» neked egy asszonyt! – kiabál, legyünk őszinték, nem ok nélkül. De végül kénytelen elfogadni a tizenhét éves második feleség létezését. Lollit így nevelték. Anyja és a nagynénik, nagybácsik sokasága, az egész rokonság állandóan erre figyelmeztette a házassága előtt: Engedelmeskedj a férjednek, ne akarj semmi mást, csak az ő boldogságát, mert tőle függ a sorsod, és, főleg, a gyerekeid sorsa. Ha végrehajtod az akaratát, el leszel halmozva itt a földön és odaát a túlvilágon, gyermekeidet pedig tisztelni és becsülni fogják. Mert ha nem, számíthatsz az isteni átokra. Amikor férje kimaradozásai miatt panaszkodott, szülei kioktatták: Lolli, egy asszony ne pöröljön. Tudnod kell, hogy a férjed szabad ember. Nem valami tárgy, ami hozzád tartozik. Te tisztelettel, engedelmességgel és alázattal tartozol neki. A nő egyedüli osztályrésze a türelem, ezt vésd jól az eszedbe, ha derék asszony akarsz lenni. Nyolc gyereke közül a legidősebb lánya kikel a poligámia ellen, ahogy Mariama Bâ Nagyon hosszú levél című regényében is hasonlót láttunk; a két könyv egyébként ugyanazon évben jelent meg. A két nő nézetei közel álltak egymáshoz, Mariama szívesen idézte a nyilvánosság előtt Aminatát: Minden asszony szeretett volna egy férjet csak magának, egyedül. Mindenki, legalább egyszer életében, azt mondta, hogy nem akar osztozkodni a férjén. Ha nem mondták, akkor gondolták. Aztán engedtek az öregek nyomásának. A koldusok tovább panaszkodnak egymás közt a rendőri zaklatások miatt. Salla Niang, ez a vezetésre termett, határozott nő, aki élettapasztalatát először cselédlányként, majd koldusként, a gazdag emberek életének megfigyelésével szerezte, a városi rendcsinálók durvaságán felháborodva sztrájkot hirdet. A kéregetők kis habozás után ráállnak, többé nem mozdulnak ki Salla udvarából. Leprások, féllábúak, vakok, sánták, utcai bohócok, elmesélik egymásnak, mi juttatta őket koldusbotra. Meglátjátok, nemsokára úgy kellünk nekik, mint a levegő, amit beszívnak! Melyik főnök ne adna alamizsnát, hogy mindörökre főnök maradjon? Melyik képzelt vagy valódi beteg ne hinné el, hogy panaszai elmúlnak, mihelyt kezéből kipottyant az adomány? Melyik igyekvő ne hinné, hogy minden ajtó megnyílik előtte a jótékonyság varázsos erejének köszönhetően? Ilyen vagy olyan okból, mindenki adakozik. A város utcáin egyetlen kéregető sem látható. Kéba Dabo elégedett, szenvedélyesen üldözte a koldusokat, akik viszolygást keltettek benne: iszonyatos nyomorban töltötte gyerekkorát, de büszkén emlékezik arra, hogy anyja soha le nem alacsonyodott a kéregetésig. Kéba szigorú és megvesztegethetetlen: egyedülálló figura a regényben, nem olyan, mint a többiek, mondja róla titkárnője. A hatalomvágyó és korrupt világban hihetetlen becsületességet képvisel. Ezzel együtt könyörtelenséget is. Mour fékezhetetlen vágyában, hogy elnökhelyettes legyen, egy Biramánál is híresebb, rejtelmesen viselkedő marabuhoz fordul, aki szigorú utasítást ad: Mour saját kezűleg vágjon le egy folttalan, rőt színű bikát, darabolja hetvenhét részre, és ossza szét a város összes kerületében a koldusoknak. Még néhány vég fehér vásznat, háromszáz vörös és négyszáz fehér kóladiót is ugyanígy, a város minden pontján, és ha ezt teljesítette, egy hét múlva az elnök kinevezi helyettesének. Kóladió – Nyugat- és Közép-Afrikában elterjedt fa enyhén kesernyés, jellegzetes ízű termése. Erősen élénkítő hatású, elmulasztja az éhségérzetet, afrodiziákumnak is tekintik. Hosszan lehet rágcsálni,

13

túlfogyasztás esetén erős szívdobogást és álmatlanságot okoz. Afrikában a mindennapi kultúra szerves része, ünnepi alkalom nem képzelhető el kóladió nélkül: keresztelőn, esküvőn, gyászszertartáson kínálják, ajándékozzák, fogyasztják. Tipikus ajándék rokonoknak, barátoknak és, szerencse reményében, gyakori adomány koldusoknak. Rendszeres fogyasztása függőséget okoz.

A folytatás most már végképp groteszk bohózat. Sehol egy árva koldus az utcán. Mour, akinek pontról pontra teljesítenie kell – ha valóban elnökhelyettes akar lenni – a marabu utasításait, hiába szólítja föl beosztottját, Kébát, hogy rendelje vissza a város utcáira a koldusokat, a fiatalember keményen megtagadja a parancsot. – Nem fogom eltűrni, hogy szolgának vagy kifutófiúnak tekintsenek! Én az állam szolgálatában állok, nem egy emberében! Amikor titkárnője figyelmezteti, hogy jobb lenne engednie, hiszen az ő előmenetelét is érinti majd, ha Mour elnökhelyettes lesz, Kéba felháborodva és durván kiküldi a lányt a szobából. A függetlenség elnyerése utáni új generáció – Kéba franciául is tökéletesen beszél –, tiszta rendet akar, fütyül a tradícióra, de szívtelen. Mour álmatlan éjszakákon át gyötrődik, a hivatali értekezleteket is elmulasztja, végül, miután megtudja, hová rejtőztek a koldusok, ráveszi magát, hogy elvándoroljon a messzi külvárosba – kocsival, sofőrrel –, Salla udvarába. Sokan zarándokolnak oda, hogy adakozhassanak. A koldusoknak most jó dolguk van, de történeteikből kiderül, hogy helyzetük reménytelen ebben a világban, ahol nincs igazság. Mour biztos a sikerében: ennyi ajándékot a nyomorultak még életükben nem láttak, bizonyára teljesíteni fogják kívánságát, hogy néhány órára álljanak vissza az utcákon szokott koldulóhelyükre, ahol megkaphatják az adományokat. Magabiztosan lép be a koldusok udvarába, Szálám alejkum, Alejkum szálám, köszöntik egymást udvariasan, és Mour előadja kívánságát, nem törődve a beszéde közben itt-ott kitörő nevetéssel. Nagy meglepetésére nem alázatos és félénk, hanem öntudatos és kihívó válaszokat kap, de minden kritikus megjegyzést lenyel célja érdekében. Salla egy ideig szórakoztatónak találja, aztán megelégeli a jelenetet. Mour láthatóan ereje fogytán van. Ami eddig nevetséges volt, most már szánalmassá válik, ez idegesíti Sallát. – Ndiaye úr, elmehetsz. Holnap, ha Isten is úgy akarja, minden koldus visszamegy a korábbi helyére. Mournak óriási kő esik le a szívéről. Végre lélegzethez jut. – Ki fognak menni? – Biztos, hogy kimennek – feleli Salla. Mour, a nagyhatalmú hivatalnok, a koldusoknak hálás köszöneteket dadogva távozik. Salla nyomban így szól népéhez: – El ne mozduljatok innen, senki se mozduljon! Ez az ember holnap, nekünk köszönhetően, alaposan pofára esik. Valóban. Se a piros lámpáknál, se a mecset előtt, a nagypiacon, a banknál, sehol egy kéregető. A megszégyenített Mour, kocsijában a rőt színű bika hetvenhét felé vágott darabjaival, a vásznakkal és a kóladiókkal, újra elmegy Salla udvarába. Ott nem adhatja át az adományt, mert a marabu azt mondta, a város minden pontján kell szétosztania. Marokszám dobálja a papírpénzt – sofőrje mélységes szánalommal figyeli nyomorult főnökét –, erre a koldusok újra megígérik, hogy a déli imádság ideje után a helyszínen lesznek. Talán nem is szolgáltak rá a megvetésünkre, gondolja Mour. Csak akkor nézzük le őket, amikor nincs szükségünk rájuk. Segíteni kellene nekik, hogy újra teljes jogú állampolgárok legyenek... Megadni nekik a lehetőséget, hogy beilleszkedjenek... 14

Taníttatni őket, ahogy ez a lakosság nagy részére is ráférne. Nem ők az egyetlenek, akik a peremre szorultak. Az olvasó már azt hiszi, hogy a megleckéztetés csodás eredménnyel járt, Mour elkezd felelősen gondolkodni; de nem, ezek a futó gondolatok később nem térnek vissza. Meglátogatja ifjú második hitvesét, akinek parancsolni próbál, de ott is kudarcot vall. Mit képzelsz? Hogy én engedelmeskedni fogok a szeszélyeidnek? Nehogy azt hidd, elfogadom, hogy úgy bánj velem, mint egy közönséges tárggyal! Kudarc kudarc hátán: ugyanis a déli ima után hiába járja körbe az adománnyal megrakott kocsi a várost, sehol senki. Este bemondja a rádió, hogy a köztársasági elnök kinevezte helyettesét. Nem Mour Ndiaye az. A nagy témák – társadalmi igazságtalanság, erőszak, a hatalom embereinek felelőtlensége, bornírt hiedelmek követése a hagyomány nevében, a nők helyzete, a nemzedékek konfliktusa – a regény első megjelenése óta eltelt harminc évben nem változtak. AMINATA SOW FALL 1941-ben született a szenegáli Saint-Louis-ban. Dakarban járt gimnáziumba és Párizsban egyetemre, modern irodalom szakon. Férjhez ment, visszatért Szenegálba, ahol először tanárként helyezkedett el, majd állami funkciókban dolgozott irodalmi és kulturális tárgykörökben. Alapított egy könyvkiadót, és három jelentős civil szervezetet a kulturális csere erősítéséért és az írói szabadság védelmében. Amerikai egyetemeken is ismerik és elismerik tevékenységét. Konferenciák előadója olyan témakörökben, mint a nők szerepe a kultúrában és az irodalomban. Afrikában gimnáziumi tankönyvek idézik könyveit. Hét regényéből kettőt megfilmesítettek. Van egy nyolcadik, nagyon érdekes könyve is, 2002-ben jelent meg, reflexiók az evés művészetéről és a szenegáli táplálkozási szokásokról – Aminata közéleti érdeklődésébe sok minden belefér. Legutóbbi, 2005-ben megjelent regényét a „méltányos kereskedelem” szellemében árusították, vagyis az afrikai olvasók számára is elérhető áron. Egy interjúban ezt mondta a koldusokról: Amikor kicsi voltam, láttam gyerekeket, akik nem a szegénységük miatt kéregettek, hanem mert ez része volt a neveltetésüknek. A jómódú emberek elküldték a gyereküket tanulni a marabuhoz, aki meg elküldte őket koldulni. Ez hozzátartozott ahhoz, hogy emberségre neveljék őket. Ma már, egyrészt a modern élet térnyerésével, másrészt a városokba tömegesen felkerült falusiakkal, más képet mutat a koldulás.

15

AZ ÖTVENÉVES SZŰZLÁNY Calixthe Beyala: Az elvesztett tisztesség (Les Honneurs perdus) Párizs, 1996 Kamerunban vagyunk, egy nagyváros lerobbant szegénynegyedében, amelyet lakói Kuszkuszvárosnak neveznek. Kuszkuszvárosban nem gyötörjük magunkat metafizikával. Azt a benyomást keltjük, hogy sokat dolgozunk, de ez nagyon nehezen sikerül. Egyesek valamilyen nevetséges kis mesterségnek szentelik magukat és elfuserálják az életüket. Üres hordókon vagy sörösládákon üldögélnek, trécselnek, hogy a munkakörülmények így, a kizsákmányoló főnök amúgy... A házakban, ahol három nemzedék lakik egy szobában, a nagyszülők alvást tettetnek a dőlj-hátra hempergés idején, a kölykök meg fecserésznek a lepedők alatt, ha az ágy nyikorgását hallják; az imádságos sarokban Allah szőnyegei társbérletben laknak viasz-krisztusokkal és az ősök totemeivel. Mert itt mi minden és semmi vagyunk: muzulmán-animista, keresztény-fétisiszta, buddhistakatolikus; és az összes Isten-ábrázolás száraz szemmel nézi nyomorunkat. Az első személyű elbeszélő Szaida Bénérafa, aki már születésekor legenda és szóbeszéd tárgya lesz. Ugyanis a szülés még tart, még nem bukkant elő a gyermek, de az apa már ihletetten felüvölt, hogy mindenki hallja a szomszédságban: Allah, fiam van! Mindenható Isten, van egy fiam! Amire Kuszkuszváros minden lakója egy emberként fölkelt és elindult papa viskója felé, afrikai rendben, elöl a férfiak, mögöttük a nők. A tömeg gratulál az apának, bravó, testvérem! Igazi férfi vagy! Ám nemsokára megjelenik a bábaasszony, és valamit súg az apa fülébe. Nem! Ez nem lehet igaz! Az egybegyűltek, a szójaárus, a patikus, az asztalos, a prostik főnökasszonya, a helyi újság firkásza, öregek, nők, gyerekek döbbenten hallják, hogy a fiúból lány lett. Meg is indul a gyanakvó szóbeszéd, biztosan a patikárius manipulált valamit, és az újszülött férfiasságát átvarázsolta a feleségébe, látszik is az izmos asszonyságon, hogy egyre tökösebb... Ez volt az én hírességemnek a kezdete. Úgy születtem, mint a mítoszok: szóbeszédekkel. Az apa persze szemrehányásokkal illeti az anyát: hogy tehette meg vele, hogy lányt szült? Hacsak nem sötét varázslat történt, és a fiúcsecsemőből az apa bosszantására lány lett. Inkább halt volna meg a fiam, minthogy lánnyá változtassák át... Szaida sorsa megpecsételve: értéktelen, mert nőnemű. Az afrikai férfi, ha megkérdezik tőle, hány gyereke van, gyakran csak a fiai számát mondja. A lányok nem számítanak, egyrészt ők csak nők, másrészt amúgy sem tartoznak igazán a családhoz, csupán átmenetileg, a cél az lévén, hogy férjhez adják őket. Termékenységük és munkaerejük új családjukat gazdagítja majd.

Szaida jó kislány, jár a Korán-iskolába, magolja arabul a Koránt, amelyből egy szót sem ért. Szorgosan végzi a házimunkákat: végül is ez a dolga, készüljön föl az 16

élethivatására, hogy jó feleség és anya legyen. Tizennégy évesen már remekül tud főzni, vizet hord, tüzet rak: igazi nő, mondják rá dicsérőleg, egy nőnek ugyanis ennél többet nem kell tudnia. Nem volt jegyesem, pedig körülöttem a korombeli lányok már kezdtek férjhez menni. Tudtam dolgokat a szerelemről. Mivelhogy a sötétben csinálják és sietősen, rájöttem, hogy rossz dolog. Tudtam azt is, a testes patikáriusnétól, hogy ez egy édes érzelem, ámde ha a mechanizmusa elromlik, akkor öngyilkossághoz vezethet. Ez a gondolat hosszú éveken át segített abban, hogy ne nagyon bánkódjak, és ne érezzek kudarcot. A testes és férfias patikusné ugyanis rózsaszín leányregényeket olvas, és ezeknek édes tartalmáról részletesen beszámol pártfogoltjának, Szaidának. Kuszkuszváros hétköznapi életének színes apróságaiba egyszerre csak berobban a nagypolitika: jön a választási kampány teherautója, platójáról kukoricát osztogatnak, miközben hangosbemondó élteti az elnököt, aki a népnek majd nemcsak kukoricát fog adni, de elektromosságot, autókat, iskolákat, mindent. Ám amikor elfogy a kukorica, kitör a botrány, lökdösődés, tülekedés, üvöltés: kukoricát akarunk! A katonaság vigyáz a rendre, lövöldözéssel tartja vissza a tömeget. A vér összekeveredett a kukoricával és a sárral. Ez volt Kuszkuszváros igazi arca: egy kevés táplálék, sok vér és rengeteg sár. De halott nincs, csak sebesült, az asztalos bánatára, aki még az ártatlanabb verekedéseknél is mindig fölbukkan, jutányos áron kínálva koporsóit. A kuszkuszvárosiak végül arra a következtetésre jutottak, hogy a politikusok megmérgezik az embereket, és azt mesélték, hogy életfogytiglani elnökünk emberszíveket eszik, így biztosítja magának az okkult hatalmat. Azt is beszélték róla, hogy titkos erejének köszönhetően képes egyetlen szempillantás alatt yaounde-i palotájából eltűnve a párizsi Champs-Élysées-n felbukkanni. Mindenféle szóbeszéd él az afrikai elnökökről. Én azt hallottam, többször is, többektől, hogy nem lehet afrikai elnök az, akiről nem terjed el, hogy varázserők védik, különlegesen hatékony grigrik vigyázzák, és bensőséges viszonyt tart fenn láthatatlan erőkkel és az ősök szellemével. Ugyanis csak így tudja megtartani a hatalmát.

A kukoricás lázadást követő éjszaka a katonák földúlták Kuszkuszváros kunyhóit, számos férfit elvittek, akikről többé nem lehetett hallani. Így tovább csappant Szaida lehetséges kérőinek száma. Pedig szülei már nagyon szerették volna férjhez adni, de a szóbeszéd szerint senki nem akart nőül venni egy lánnyá vált fiút. Tanúja leszünk egy pompás jelenetnek, amikor egy nagybácsi elvisz hozzájuk egy esetleges kérőt. Míg az anya főzi a kuszkuszt, a lány is fölkészül a látogatásra. Megmosakodtam, fölvettem a rózsaszínpöttyös ruhámat, az egyetlent, amelyik nem volt elszakadva. Leültem a konyhában egy fölfordított lábasra, lábam fénylett a vazelintól, hajkenőcsös hajam a tarkómhoz tapadt. A férfiak megérkeznek, esznek, politizálnak, szidják a függetlenséget, és csak nem akarnak rátérni a leánykérés témájára, pedig a szülők folyton célozgatnak rá. – Úgy élünk, mint falun – mondta mama –. A lányunkat a régi módi szerint neveltük. – Az ember nem vesz feleségül valakit csupán azért, mert tud főzni, és jól vezeti a háztartást – jegyezte meg Georges, a nagybácsi. – Erre ott vannak a cselédek. – Pedig ez a két legfontosabb dolog – mondta papa, jól belenézve a férfiak szemébe, nehogy ellentmondjanak neki –. A többit az ember megtalálhatja más nőknél. – Én ismerek kurvákat, akikből később kiváló feleség és anya lett – mondta Georges. 17

– Lehetséges... lehetséges... – dörmögte papa, aki már látta kútba esni a terveit. Óvatosan folytatta: – Jobb, ha az ember őrizkedik a bűntől. Georges elterelő mozdulatot tett a kezével. – A bűn, tudja... – Miért fogyasszunk rothadó gyümölcsöt, ha adódik az ember foga alá friss és egészséges? – kérdezte papa. Hiába, a háztűznézők nem nyilatkoznak. Pedig még azt is megpróbálják a szülők, hogy Szaidát – aki már régen túl van az eladó lányok szokásos életkorán – kiállítják a szoba közepére, hadd énekeljen valami szépet. Ez meg is történik, sikere is van, de abban a pillanatban sikoltozva beront egy szomszédasszony, segítségért kiált, mindenki kirohan, egy hasmenéses gyerek riasztó hányása fogadja őket. A nagybácsi idegesen az órájára néz, késő van, mondja és elvonul a házasulandó, néma ifjúval. Szaida továbbra is pártában marad. Közben zajlik az élet Kuszkuszvárosban, megint jön a hatóság, szól a hangosbemondó: Kötelező higiéniai tanfolyam Kuszkuszvárosban! Börtönbüntetés terhe mellett mindenkinek részt kell vennie! Annyira reszkettünk, hogy mindenki elment a tanfolyamra a Korán-iskola tantermébe. Ez a mi javunkat szolgálja, mondták a kuszkuszvárosiak, hogy meggyőzzék magukat a részvételről. – Higiéniai lecke, első pont. Kezet kell mosnom étkezés előtt. – Kezet kell mosnom étkezés előtt – ismételtük, miközben kövér hernyók másztak föl a lábszárunkon, és az öregek kapargatták a talpukból az örökös homoki bolhákat. – Higiéniai lecke, második pont: Csak forralt vizet ihatok! – Csak forralt vizet ihatok – ismételtük. A mennyezeten sétáló százlábúak bágyadtan hullottak a fejünkre. Lusta mozdulatokkal hajtottuk el őket. A végén mindenkit beoltottak és szavazólapokat osztottak ki nekünk. – Szavazzatok az elnökre! – mondták. Szaidát továbbra sem sikerül férjhez adni. Anyja, a hagyományos afrikai falusi asszony megtestesítője, állandóan tanítgatja: – Az utcán nem szabad a férfiakra ránézni, az csúnya dolog. Meg kell várni a házasságot, hogy bizonyos örömöknek átadjuk magunkat... Isten minden nőnek szánt egy férjet, és majd eljön a nap, amikor az történik, amit Isten előre látott... A szüzesség és a hűség a legszebb ajándék, amit egy nő a férjének adhat. Ez az anya, kinek nincs is neve a regényben, lehajtott fejjel viseli a férj szemrehányásait, mindent föláldoz a családjáért, elfogadja alávetett helyzetét, és lányát is erre biztatja. Szaida negyven évesen, miután apja meghalt, útra kel, hátha Párizsban talál magának férjet. Párizs, tudjuk, a csodák városa, minden afrikai álma, ott majd minden sikerül, szépek leszünk, gazdagok és sikeresek. Éppen ezért Szaida indulásánál egész Kuszkuszváros asszisztál; még el se indult, de már az európait látják benne. A kölykök fölmásztak a fákra, hogy jobban lássák, hogy néz ki egy európai. „Látom! – kiáltották. – Még a bőre színe is megváltozott!” A patikus odafutott hozzám és átnyújtott egy papírlapot. – Mi ez? – A tíz évre érvényes szüzességi igazolványod. Európában ritka a szűz nő, és a ritkaság értékes. Tessék, vedd el, és vigyázz rá nagyon. – Köszönöm – mondtam. Mama még azt mondta: – Ne felejtsed el elküldeni nekem annak a sok tejnek az árát, amivel születésed óta tápláltalak. 18

Az afrikai regényekben – pontosan, mint az életben – örökösen visszatérő téma Párizs vonzása. Sokat olvashatunk a franciaországi sikeresség lehetetlen ábrándjairól, és az örök elvárásról, hogy az idegenbe távozott ivadék küldjön pénzt, tartsa el a családot, sőt, ha lehet, az egész falut. Illegális bevándorlóként Szaida Párizsban kiköt egy rokon fiatalasszonynál, Azizánál, aki prostitúcióból nyert pénzén tisztes polgári létre küzdötte föl magát. Szaidát cselédnek használja, a lány ebbe bele is nyugodna, mert szeret főzni és háztartást vezetni – erre tanították –, de két év elteltével Aziza agresszív élettársának követelésére távoznia kell. Az utcára kerül. Pedig az utcáról azt tanulta szüleitől, hogy veszedelmes, hogy rendes asszony még a piacról is gyorsan hazamegy, mert otthon a helye. Pocsékul éreztem magam, megértettem, hogy papírok nélkül, lakás nélkül, férj nélkül, gyerekek nélkül az embernek nincs egzisztenciája. Elveszetten téblábol az éjszakában kis kofferjével, amelyben még mindig nagy becsben őrzi érvényes szüzességi igazolványát, amikor Marcel Pagnol Marcel, egy jólelkű hajléktalan megszólítja. Fölkarolná, szívesen segítene neki, de Szaida óvakodik. Kicsit barátkozik, mert Marcel valóban kedves és figyelmes, de végül méltóságát őrizve elmenekül. Amikor megismerkedik egy szenegáli nővel, Ngarembával, és a szolgálatába áll, jobbra fordul a sora. Ngaremba, aki Belleville-ben lakik – ez a negyed Beyala Párizsban játszódó regényeinek állandó színhelye –, hivatásos íródeák: a környék írástudatlan afrikai lakóinak írja segítőkészen és korrekt áron a szerelmes, családi vagy hivatalos leveleket, kérvényeket. Pompás figurákat látunk fölvonulni előszobájában, ahol Szaida hibátlan asszisztensként irányítja a kérelmezőket. Egyúttal vezeti a háztartást, főz, rendben tarja a házat, a gyereket. Ngaremba az önálló nő, az afrikai értelmiségi megtestesítője. Meg akarja menteni Afrikát. Egyedül neveli kislányát, akinek feltehetően francia apjáról még beszélni sem hajlandó. A lakásában gyakran összegyűlő baráti társaságban a közügyek iránt érdeklődő belleville-i afrikaiak színe-java politikáról és más okosságokról beszélget, Szaida nagy ámulatára. Ezek az emberek, akiknek a gesztusai és a szavai olyan értékrendben mozogtak, ami számomra tökéletesen ismeretlen volt, csak olyanokat fogadtak be maguk közé, akiknek megvoltak bizonyos adottságaik. Nekem nem voltak meg. Soha nem tudnék hozzájuk hasonlítani. Soha nem leszek olyan szép, mint ezek a nők, soha nem lesz bennem ennyi könnyedség. Miért? Az erkölcsöm és a hitem miatt. Ngaremba igazi afrikai nagyasszony, aki életét közössége, a belleville-i afrikaiak javának szenteli, „néger-hercegnő-méltóság”, ahogyan Szaida nevezi. Jó barátság alakul ki közöttük, noha Ngaremba szókimondása nem egyszer zavarba hozza Szaidát. Jelenet a sarki kávéházban: – Hé, fiúk! – kiáltotta főnöknőm. – Mondjátok már meg ennek a nőnek, hogy nem egészséges szűznek lenni ötvenéves korban! Az emberek felénk fordultak, bámultak, nem értették. – Ugyan már, boldoguljon, ahogy tud – mondta Michel. – Mi közünk nekünk ahhoz, hogy összeszorítja a combját? – De én nem fogom ebben az állapotban hagyni! – kiabálta a néger-hercegnőméltóság. – Ez alkotmányellenes, én mondom nektek! Ez ellene mond a nők szabadságának! A nők kibontakozásának! Méltóságának! Kaba úr, a legnagyobb fekete strici Belleville-ben, ide-oda forgatta ujján a gyűrűit, és köpött egy akkorát, amekkorát csak a négerek tudnak. – Bízd csak rám – mondta –. Egy-kettőre munkába küldöm. Nem igaz, lányok? Erre egyszerre három paradicsomi hurinak öltözött néger lány kezdte riszálni hatalmas fenekét, és kórusban mondta: 19

– Mi vagyunk a testté vált szabadság. Szaida közeli és szívmelengető barátságba kerül Ngaremba némiképpen elhanyagolt kislányával, Loulouse-zal, aki ráveszi Szaidát, hogy tanuljon meg franciául írni-olvasni. Szaida tehát tanfolyamra jár, új emberekkel, főleg nőkkel ismerkedik meg, akik befogadják és segítik. Egy nehéz pillanatban bevallja egyik társnőjének, Fatimának: – Szeretném megismerni a szerelmet. – Keresd. – De hol? Figyelmesen nézett rám, mintha azt keresné, hogyan is pingáljon rá engem egy vászonra. Kellő vizsgálódás után azt mondta: – Hajolj közelebb. Amikor már olyan közel voltam, hogy éreztem a kölnijét, két keze közé fogta az arcomat és tekintete úgy a szemembe mélyedt, mint egy horog. Kinyitottam a számat, akár egy kövér ponty, ha lélegzethez akar jutni. Kancsalítottam. – A szerelem itt van – mondta, és ujját a halántékomhoz nyomta. Aztán keze lecsúszott a szívemhez – És itt. – A hasamhoz. – És itt. – Aztán összefoglalta: – A testedben. – Oh, ha a dolgok ilyen egyszerűek lennének! – vihogtam zavartan. Fatima mosolygott, de mosolya csak fájdalmat fejezett ki. – Senki sem mondta, hogy ez egyszerű. Aztán Fatima elmeséli, hogy csak lányokat szült a férjének, aki egy nap egy hathónapos csecsemővel a karján tért haza. A fia volt az, egy kurva szülte, aki meg akart szabadulni a gyerektől. Azóta Fatima neveli a sajátjaként, pontosan tudva, hogy ez a fiú fog mindent örökölni, és az ő lányai örök árnyékban maradnak. Látunk még néhány mellékszereplőt és sorsot felvonulni, például naccsága modorú francia nőt, akinél Szaida takarít, és egy-két csillogó-villogó prostit is, amikor belép a képbe Ibrahim. Szép és fiatal, és udvarolni kezd Szaidának, kicsit meg is szédíti, bár sejthető, hogy még számos nője van, és nem igazán tiszta a pasas. De vendéglőbe viszi Szaidát, aki elkezd divatosan öltözködni és már majdnem nőnek érzi magát, ám amikor a szüzessége kiderül, a férfi brutálisan elzavarja. Látni sem akarja többé, és azt tanácsolja neki, ugorjon le az Eiffel toronyból. Szaidának marad a tovább mélyülő barátság Ngarembával és anyai szeretete a kislány iránt. De Ngaremba egyre rosszabbul van. Mi baja? – Küzdök. – Ki vagy mi ellen, Ngaremba? – Nem tudom. Küzdök. Rávetette magát a kekszre, szájából olyan hangok jöttek ki, mint egy harapós kutyának. – Egy afrikai nem lehet boldog. Túlságosan sok milliárd kilométernyi múltunk van, és jövőnk még csak egy kis lépésnyi se. Szaida gyengéden, hosszan masszírozza, vigasztalja, ígéri, hogy mindig vele marad. Ngaremba, az erős, okos, sikeres nő összeomlik, nem tudjuk, miért. El kell hinnünk szűkszavú magyarázatát, hogy azért, mert agyonnyomja őt Afrika súlya és a jövőkép hiánya. Szép nyári koraeste Belleville-ben. A bevándorlók használt cipőket, törött órákat, stoppolt zoknikat, lábasokat, kalapokat árultak és cseréltek, mindent, amivel a civilizáció nem tudott mit kezdeni. Lassan lépkedtem, majdnem elütött egy babakocsi, a járókelők lökdöstek, de nem zavart, mosolyogva gondoltam a papára és a mamára. Többezer kilométer távolságból honvágyam volt Kuszkuszváros után, pedig kezem-lábam törtem, hogy elhagyhassam. Apám és anyám azt tervezte, hogy nekem otthonom lesz, gyerekeim, akiket gondozok. Ez magától értetődött. De ha feltételezzük, hogy anyám férj nélkül maradt volna, vajon 20

elfogadott volna egy ekkora szexuális böjtöt? Ötven év szerelem nélkül nem búsította volna, nem kínozta volna meg?” Ezen a nyáresti sétán Szaida magára talál. Arra tanították, hogy a felnőtt embernek kellő önfegyelemmel féken kell tartania vágyait. De most azon kapja magát, hogy szabadon hagyja, hadd öntsék el eddig elfojtott vágyai. Egy dal lopakodott a lelkembe, egy szívhasogató melódia, amelyet a fiatal özvegyasszonyok fuvoláznak, amikor nagyon megüli őket a szeretet hiánya. Belül reszkettem a fájdalmas haragtól, és megértettem, hogy egy hitnek voltam az áldozata. És ekkor, éppen ebben a fontos pillanatban, mellé lép egy férfi és azt mondja: Ha énnekem egy olyan asszonyom lenne, mint te... A rég nem látott Marcel Pagnol Marcel, a hajléktalan az. Innentől már meseszép minden, egymásra találás, lelki és testi összefonódás, boldogság, szerelem. Reggel Szaida siet haza, hogy elújságolja Ngarembának a nagy hírt, de már csak az összetört testét látja a földön: az asszony kiugrott a negyedik emeleti ablakon. Szaida ölelgeti, babusgatja Loulouse-t, a kislányt, akinek eddig is szinte pótanyja volt, itt vagyok veled, ha akarod, a mamád leszek, szeretlek, mondogatja. És a kislány válaszol: – Én is szeretlek, mama. Szaida tehát, miután megkapta a szerelmet, most megkapja az anyaság elismerését. De ebből hosszabb távon nem lesz semmi, mert megjelenik egy magas, szőke, kedves modorú úr, Loulouse papája, akit a rendőrség értesített Ngaremba haláláról, és magához veszi a kislányt. Szaida Marcelhoz költözik, barátságos otthont teremt lakásnak alig nevezhető, nyomorúságos szállásából, és sokat gondol Ngarembára. Nem tudom, mit jelent Ngaremba öngyilkossága. Az erős, okos, független városi nő, aki példaképe volt a falusi erkölcsű, egyszerű léleknek, kudarcot vall, miközben ez utóbbi megtalálja helyét a világban, egy hajléktalan párjaként? Ehhez a két alaptípushoz társul a könyv harmadik tipikus nőfigurája, a névtelen anya ott az afrikai faluban, a hagyományhű, önfeláldozó és alávetett nő. Ő a negatív minta, útja nyilvánvalóan nem követhető. Igazi afrikai mese, beavatás- vagy fejlődéstörténet. Az élőbeszéd nyelvén szól, bőven használ népi és bizalmas kifejezéseket, franciásított afrikai, időnként angol vagy arab szavakat. Olvasmányos, szórakoztató és informatív egyszerre, tele humorral, iróniával, és letagadhatatlan szeretettel tárgya és szereplői iránt.

CALIXTHE BEYALA A kameruni Doualában született, tizenkét gyerekes, nyomorúságosan szegény családban. Szüleitől külön élt, egyik idősebb nővérével, aki iskolába járatta. 17 éves korában Párizsba utazott, ott férjhez ment, leérettségizett, egyetemet végzett. Sokat utazott Afrikában és Európában. Jelenleg Párizsban él két gyerekével. Első regényét 23 éves korában írta. Több díjat kapott, köztük 1996-ban Az elvesztett tisztességért a Francia Akadémia nagydíját. A francia nyelvű afrikai írók közül a leginkább ismert a nagyvilágban, és a legtermékenyebb – nagyjából évente jelenik meg új könyve. Sokat szerepel, közügyekben is nyilatkozik, esszéket, vitacikkeket ír, több civil szervezet aktív tagja. Időnként botrány van körülötte, vagy plágiummal vádolják (van néhány vesztett pere), vagy férfigyűlölettel nemcsak szókimondó, de élesen szabadszájú, feminizmusában időnként végletes írásaiért. Ámbár ezek a bírálói állítólag mind csak afrikai férfiak. 21

A nők szabadsága, az olyan, mint a dudva. Bárhol megterem, még a lábuk között is – mondatja szokásos ironikus modorában egyik férfi szereplőjével a Mamának szeretője van című regényben. Indulatosan emlegeti a szokásjog-seggű nőket, akik készséggel alávetik magukat apjuk, férjük akaratának, a férfiak parancsolta hagyományoknak; mint a regényben szereplő anya is. Nőfelszabadító szövegei legtöbbször a szex körül forognak. Kritikusai kiemelik, hogy a női test felszabadítása Beyalánál együtt jár a szöveg felszabadításával: a szokásos irodalmi kódolt beszédet felrúgva, az élő nyelv durvának ítélt szavaival, a szókimondás botrányával operál. Beyala a szerzője az első erotikus afrikai regénynek - ezzel hirdették a Meztelen nő, fekete nő című könyvét. “Az afrikai irodalom amazonja”, mondja róla egy neves francia irodalomkritikus.

22

A HUSZONNYOLCADIK FELESÉG Ken Bugul: Riwan, avagy a homokos út (Riwan ou le chemin de sable) Párizs, 1999 A címadó Riwan mellékszereplő, őrjöngő őrült, jelentőségét az adja, hogy a nagy marabu egy szempillantás alatt megszelídíti és meggyógyítja. A homokos út pedig az a néhány háznyi útszakasz, ami az elbeszélő nő otthonát elválasztja a nagy marabuétól, a legfőbb mestertől, aki mindenkitől mélyen tisztelt vallási, szellemi vezető és aki a regény végefelé a huszonnyolcadik nőt veszi feleségül. A történet elképesztő. Az elbeszélő én európai tanulmányaiból visszatért nő, aki tiszteli a nagy marabut, de – legalábbis a regény kezdetén – a poligám kapcsolati rendszerben a nő alávetettségét látja. Azon is megdöbben, amikor egy férfi, a nagy vallási vezető iránti tiszteletből, meg mert így majd biztosan bejut a Paradicsomba, serdülő lányát, a 16 éves Ramát az öreg marabunak ajándékozza. Amikor ez az elnyugatiasodott gondolkodású nő, aki falujába visszatérve az idős mester tanítványa lesz, először lép be látogatóként a nők házába – gyakorlatilag a háremba, de ezt a szót soha nem használja –, csak ámul: nők állva, ülve, fekve vagy föl-alá sétálva, sok nő, mindenütt csak nők... Lassan közeledtem feléjük. Mit csináljak, fogjak mindenkivel kezet? Nyújtották felém a kezüket, sokféle színű, sokféle méretű, és valószínűleg sokféle szagú kezek. Női kezek! Mennyi üzenet, mennyi jel, mennyi jelkép! És kezeket szorítottam, kezeket, kezeket. Vaskos kezeket, érdes kezeket, kicsi kezeket, száraz kezeket, lágy kezeket, foltos tenyerű kezeket, piros tenyerű kezeket, fekete tenyerű kezeket. Női kezeket. A kinyújtott kezeket mosolyok kísérték, néma kérdések, sokatmondó tekintetek. Kezek, maszkok, arcok, ábrázatok. Egyszer volt egy kicsit hasonló élményem, 1977 nyarán, az afganisztáni Mazar-i-Shariffban. Egy szőnyegkereskedő meghívott minket a házába, a kapunál mélyen meghajolt, ez az első alkalom, mondta ünnepélyesen, hogy európaiak átlépik a házam küszöbét. Átéreztük a pillanat jelentőségét, mi is mélyen meghajoltunk, számunkra is első alkalom volt, hogy egy ázsiai moszlim házába bebocsátást nyerhettünk. A férfiembert, akivel voltam, nem engedték az első szobánál tovább, engem viszont kis belső udvarokon át elvezettek a nők házához. Mind ott vártak az ajtó előtt. Két feleség volt, néhány húg, nővér és sógornő, rengeteg gyerek, és egy idősebb, csodálatos, nagytestű asszony, az anya, aki a csoport közepén állt, komoly arccal, némán, és csak nézett rám. Néhány lépést közeledtem, aztán megálltam, hogy nyugodtan megnézhessen. Éreztem, hogy alaposan megvizsgál, jól megnézi, ki vagyok, beengedjen-e a házába. Mély, figyelmes, befogadó tekintete volt. Én hirtelenében 23

majdnem elbőgtem magam a tízegynéhány éve meghalt anya hiányától. Aztán Ázsia Anyja kicsit elmosolyodott, finoman és melegen, és széttárta a karját. Én meg, igazán, mint gyümölcs a fán... A folytatás is meseszerű volt, az egész napot a nők között töltöttem, minimális verbalitás, sok érintés, mutogatás, arcfintorgás és szemeknek forgatása, nagy nevetések, átöltözködés egymás ruháiba. És el tudtam képzelni, hogy egy ideig – hát igen: egy ideig – jó lehet ebben a női közösségben élni. Nézzük most, hogyan látja a regény elbeszélője, kezdetben távolságtartó szemlélő, a nők közösségét. Hogyan osztozhat nyolc, tizenkét nő ugyanazon a szobán és ugyanazon a férfin? Én, akiről azt mondták, hogy azokhoz tartozom, akik a Mások iskolájában tanultak, nem tudtam ezt megérteni és még kevésbé elfogadni. A sok férfi mellett, akikkel jártam, örökösen mardosott az – elfojtott vagy bevallott – féltékenység, ami minden érzelemnél erősebben vibrált bennem. Hogy élhettek így együtt ezek a többségükben szép és fiatal nők? Pedig magam is olyan családba születtem, ahol két nő osztozott. De erre sem akartam többé emlékezni. Azt tanították nekem, amott, hogy másik háztartásról álmodjak, olyanról, ahol csak én magam leszek. Nem ez az egyetlen olyan kitérő, amikor Ken Bugul keserűen vagy ironikusan emlegeti az amott, a nyugati világban szerzett tapasztalatait, amelyek semmi jónak a tudására nem vezették. Minden alkalmat megragad, hogy emlékeztesse olvasóit az európai szerelmi és házassági viszonyok csődjeire. Elképedve olvassuk tovább a történetet: az ajándékul adott 16 éves lány, Rama, aki rettegett attól, hogy hozzá kell mennie a vénemberhez, hamar kivirul a házasságban, kiteljesedik, boldog nő lesz, két éven át a férj szinte csak az övé, és ezt a többi feleség természetesnek tekinti és elfogadja. Annak, hogy a társfeleségek jól bírják egymást, a xaxar a titka. A xaxar a volof családokban az a próbatétel, amelyet az új feleségnek ki kell állnia. A többi nő, a feleségek hada, szidalmak özönével árasztja el, kegyetlenül felnagyítja gyengeségeit és hibáit, teljes nyíltsággal kimutatja heves gyűlöletét az újonnan érkezettel szemben. Aki a kemény próbát szépen kiállja, azt befogadja a nők közössége. Ennek gyakran némi adomány is az ára, az új feleség pénzzel váltja meg a jogot a szexuális kapcsolatra a közös férjjel.

A könyv leírása szerint a nők közössége összetartó, derűs és harmonikus. A xaxar fő célja nyilvánvalóan a féltékenység minden formájának a kiűzése... Lehetővé teszi a nőknek, hogy kitombolják magukat, levezessék a feszültséget, hogy azután majd nyugodtan éljenek együtt és osztozzanak ugyanazon a férfin. Egyszer s mindenkorra ki kell mondaniuk, mit gondolnak egymásról. Szemrehányás, sértés, szidalom, minden elhangzik, ami, ha nem mondanák ki, későbbi konfliktusok csiráját hordozhatná... Miután a megtámadott nőnek volt bátorsága mindent elviselni, rajta a sor, hogy befogadtassa magát, méghozzá azonnal, az első nap, az első este, különben mindörökre vesztes marad a hitvesi házban. Pozíciójuk kivívásához a nők legtöbbször erotikus tánccal próbálják lenyűgözni a társfeleségeket. Táncával a ház új asszonya megmutathatja, mit tud, csillogtatja gyöngyökkel és kaurikagylókkal díszített testének adottságait, csípője izgató ringatásával jelzi, mire képes, hogy elszédítse a férjet és magához láncolja. Az elbeszélő tekintete fokozatosan változik meg, ahogy egyre jobban érzi magát a Mester házában, ahová közeli otthonából naponta ellátogat. Mindig azt mondom, pedig ez kétértelműen hangzik, hogy szeretem a nőket. Szépnek és szelídnek találom őket. Poligám környezetbe születtem bele, ahol a gyerekek sokat vannak a nők társaságában. A kislányok a papás-mamás játékokat egymás 24

között játsszák. Lányokat tanultunk meg csókolni, nem fiúkat. Afrikában a szüzességet meg kell őrizni. Ennek mind együtt szerepe van abban, ahogyan én a nőket szeretem. Csakhogy ezek a nők, az öreg mester feleségei, soha ki nem léptek a házból! Nem mondja a szöveg, hogy ez tilos lett volna, de többször is említi, hogy az utcára soha nem mentek ki, helyettük mindent Riwan intézett, az egyetlen férfi, akinek a nagy marabun kívül szabad volt belépnie a nők házába. De Riwan soha nem emelte tekintetét a nőkre. A hangjukról azonosította őket. A fiatal Rama megszenvedte, amikor a nagy marabu – akitől sok testi gyöngédséget és örömöt tanult – két év elteltével minden magyarázat nélkül, egyik napról a másikra áttért a következő, szinte gyermekkorú feleségre. De a történetet elbeszélő nő most már nem botránkozik meg, pedig ezúttal egy 13 éves lányt vett nőül az öregember. Afrikai viszonylatban nincs is ebben semmi botrányos. Nemcsak tiszteletreméltó vallási vezetők vesznek el alig serdülő lányokat. N’Djamenában jól ismertem egy fiatalasszonyt, aki szintén tizenhárom éves volt, amikor férjhez adták. Fejletlen gyerek voltam, mesélte, akkor még a mellem se kezdett nőni. Sírtam, amikor a férjem házába kerültem, én még kicsi vagyok, nem tudom, hogyan kell csinálni... Rendes volt az uram, akkor még nem nyúlt hozzám, de együtt aludtunk, én a hátához feküdtem. Simogattuk is egymást, de nem bántott. Egy év múlva jött meg a vérzésem, csak azután nyúlt hozzám... A regény elbeszélő hősnője nagy utat tett meg. Fekete szülőföldjéről elment a fehér világba, ahol megtanult, megismert, megemésztett sok mindent, átvette a kultúráját, szerettem az operát, a sajtokat, a bort, élte az európai értelmiségi nő életét, aztán a sokféle tapasztalattól elcsigázva, és még mindig önmagát keresve, hazatért ősei földjére. Viszonylag hamar leperegtek róla a tanult előítéletek, és elfogadta újra azt a világot, amelyből jött. Erre szokták azt mondani, hogy visszatalált a gyökereihez. Az öreg marabut, hiába hangsúlyozza állandóan a nagyszerűségét a szerző, én nem tudtam megszeretni. Mindig mindenki letérdel vagy leguggol előtte, fejét mélyen lehajtva. Minden szereplőből fenntartás nélküli, odaadó tisztelet és engedelmesség árad feléje, végtelenül bölcsnek, szelídnek, gyöngédnek és minden tekintetben, a szexuálisat is beleértve, lenyűgözőnek találják. Tény, hogy nem akármilyen marabu, hanem serigne, vagyis murid vallási vezető. A murid vallás az iszlám misztikus ágához, a szufikhoz tartozó szenegáli volof irányzat. A muridizmus a szellemi vezér, a serigne iránti teljes engedelmességen alapul. Bírálói szerint feudális struktúra. A volof a szenegáli lakosságnak közel a felét kitevő népcsoport.

A könyv leírja a szenegáli házasodási szokásokat is, amelyek egyébként sok más nyugat- és közép-afrikai országban nagyon hasonlóak: a két család között előre (akár esetleg már csecsemőkorban) elrendezett házasság, alkudozás a menyasszonyváltságra, a szüzesség szentsége és az ehhez kötődő kötelező szertartások (véres kendő lobogtatása, ha nincs vérnyom, az egynapos feleség gyalázatos elüldözése). Két történetet ismerünk meg részletesen: mintegy összehasonlításként az elbeszélő barátnője, Nabou Samb csillogó esküvőjét (mi mindent kap a lány, ha szép szabályosan férjhez adják), és a serdülő Ramájét (milyen lesz a sorsa, ha odaajándékozzák sokadik feleségnek). Azután újabb meglepetés az olvasónak: egyszercsak az elbeszélő, végig névtelenül maradó nő lép elő főszereplővé, mert őt is kiválasztotta a tiszteletreméltó vén vallási vezető, hogy legyen a felesége. Sorrendben a huszonnyolcadik.

25

A nők házában közben huszonhatan várják derűsen, hogy mikor hívja vissza őket ágyába-asztalához a férj. Csak Rama hiányzik, az egyetlen lázadó: miután a mester ejtette, megcsalja az öreget, aztán megszökik, eltűnik, valószínűleg meghal. Az elbeszélő hősnő pedig megbékél önmagával, a világgal, megismeri végre a gyönyört, szinte egyik mondatról a másikra kivirágzik benne az odaadó szerelem. Házassága az érzéki és gyöngéd szellemi vezetővel visszaadja az önbizalmát, a huszonnyolcadik feleség helyzetében semmilyen megaláztatást nem lát, inkább az autentikus női szerep szép elismerését, és megtalálja a boldogságot egy olyan patriarchális rendszerben, amelyről azt állítja, hogy a „szabad nő” státusát biztosítja számára. Én, undok európai olvasó, csak ámulok ezen az alázaton. Mit tudhatott ez a vénember, amitől ennyi nő hevert a lába előtt? És ezt, Ken Bugul leírásában, úgy tették, mint akik éppen ezáltal találták meg a maguk teljességét. Igaz, fontos a vallási dimenzió. A serigne nem csupán egy férj, sokkal több: mélyen tisztelt vallási vezető. A vele való kapcsolat spirituális dimenziójának nagy szerepe van abban, hogy a nők körében derű és békesség uralkodik. A regény sokszor említi a Ndigueul szót (ejtsd ndigöl), jelentése Tanítás, Rend. A Ndigueul irányít mindent. A Mestert szolgálva, a Ndigueulnek, a tanításnak magukat alávetve, a nők majd a Paradicsomba jutnak. De addig is, állandóan készenlétben állnak, mert nem lehet tudni, mikor fogja hívatni őket a férj. Miután a Serigne azzal aludt, akivel akart, és amikor akart, a nőknek nem volt idejük, hogy fölkészüljenek a közös éjszakára. Ezért aztán mindig készen álltak, mindig szépek voltak, illatosak, mosolygósak, miközben alsóneműjükre izgató ábrákat hímezve várakoztak és erotikus tréfálkozásokkal töltötték ki az időt... Minden percben, még olyankor is, amikor a férj éppen egy másik feleséggel aludt, a nő azt képzelte el, hogy ő kerül sorra. Szépítette magát: hennával mintákat festett kezére, lábára, kibontotta copfjait és megmosta a haját, aztán újra fonta, hogy mandula szeme vagy hosszú nyaka még szebben érvényesüljön, dörzskővel súrolta a talpát, hogy lágyabbá tegye, karitévajjal kente a testét, hogy bőre nyugtatóan finom legyen. A regényben leírt történet igaz, a könyv megjelenése után a szerző interjúban elmondta: Valóban a huszonnyolcadik felesége voltam egy serigne-nek, vagyis a murid muzulmán vallási mozgalom egyik bölcsének, aki a falum erkölcsi vezetője volt. Ken Bugul tehát megtalálta önmagát a szellemi békességet és testi gyönyört egyaránt nyújtó szerelemben. Modernnek titulált kapcsolataiban boldogtalan volt és csalódott, a mester huszonnyolcadik feleségeként kiteljesedett. Hiteles történet egy nő magáratalálásáról. Engem csak az zavar benne, hogy Ken Bugul úgy adja elő, mint egyetemes igazságot. Az egész könyv szenvedélyes védőbeszéd a poligámia mellett, amelyet az érzékiség, a bizalom és a rend egyedüli letéteményeseként mutat be. Általános érvényűvé teszi a személyes tapasztalatát – ebbe a csapdába egyébként mások is bele szoktak esni. Valószínű, hogy a könyv elsősorban az európai nőknek szól, különben miért lennének lábjegyzetek olyan szavakhoz vagy fogalmakhoz, amelyek az afrikai olvasó számára nem szorulnak magyarázatra. Az is erősíti ezt a benyomást, hogy az európai életében csalódott szerző jónéhány, korántsem szenvedélymentes kirohanást intéz a monogámia és a fehér ember szerelmi szokásai ellen, ezzel is hangsúlyozva a hatalmas különbséget a poligámia javára. Azelőtt csak a megvitatott, magyarázott, elemzett, tervezett szerelmet ismertem... Hányszor játszottam meg, hogy elélvezek, akárcsak ezernyi más nő, akik, mint én, adták az emancipáltat, a modern nőt... Minden pozíciót ki kellett próbálni, néha igen kényelmetleneket is, de mert a tapasztalt nőt játszottuk, nem mertünk panaszkodni, szólni, hogy ez így nekünk egy csöppet sem jó.

26

Ken Bugul a monogám házasságban élő nőket úgy mutatja be, mint akik féltékenységtől gyötörve kénytelenek élni, hogy végül frusztráltan elváljanak. Ha nem is ilyen élesen fogalmazva, de hasonló véleményeket magam is hallottam poligám házasságban élő muzulmán nőktől, akik arra emlékeztettek – mintha én ezt magamtól nem tudtam volna –, hogy az európai férjek sem szokták kibírni egyetlen nővel, csak ezt ritkán merik otthon bevallani, és inkább titkolóznak a feleségük előtt. Ugyan már miért jobb suttyomban tartani, mint nyíltan vállalni több feleséget – tudakolták tőlem pajkosan nevetgélve a nők. A kérdés jogossága vitathatatlan. Ken Bugul regénye az öreg mester csöndes és szelíd halálával végződik. Milyen csodálatos időket éltem meg vele! Megtanultam, hogy elfoglaljam magam, hogy kitöltsem az életemet, hogy higgyek magamban, higgyek Istenben, merev dogmák nélkül, bonyolult szertartások nélkül, egyszerűen csak higgyek Benne, kérdőjelek nélkül, de nem zárva ki a kételyt, amely olyan, mint a hit szükségszerű és élő teste. Soha nem leszek már az, aki voltam. Azzá váltam, akivé lettem: önmagammá. Miután olvasás közben sokat berzenkedtem, végül megtanultam elfogadni ezt a történetet, megérteni az igazságát, ami őrá, Ken Bugulra minden bizonnyal érvényes, és nyilván még másokra is, csak az általános igazság rangjára nem kell emelni. Mindenki keresi önmagát, és hogyha egy nő egy férfiban – aki történetesen poligám – és az általa közvetített vallásban találja meg, lelke rajta. Sokféle utunk lehet. Csak ne tessék úgy ábrázolni, mintha ez lenne az egyedül üdvözítő út. Nehéz a kultúrák párbeszéde, de próbálkozunk. KEN BUGUL Szenegálban született, 1947-ben, Mariètou Mbaye Biléoma néven. Fölvett neve volof nyelven azt jelenti: „akit senki sem akar”. Azokat a nőket hívják így Szenegálban, akiknek három-négy gyereke egymás után halva született, vagy csecsemő korában meghalt. Őket senki sem akarja, még a halál sem, hiszen túlélték a szülésüket. Ezt az álnevet a kiadó javasolta a szerzőnek, védeni akarván őt az esetleges támadásoktól botrányt keltő könyvei miatt. A Riwan című regény ismeretében fölfigyelünk arra az életrajzi adalékra, hogy az apa idős marabu volt, már 85 éves, amikor Mariètou született. Gyerekkoráról azt tudjuk, hogy ötéves volt, amikor anyja elhagyta a családot. A fiatal lány a dakari egyetem elvégzése után ösztöndíjjal Belgiumba került. Sokat utazott Európában és Afrikában, közel egy évtizeden át nemzetközi funkcionáriusként családtervezéssel foglalkozott több afrikai országban. Kereső típus. Amikor Lengyelországban járt, erősen vonzotta a katolicizmus. Később föl akarta venni a zsidó vallást, végül kikötött az iszlámnál, gyerekkora hiténél. Jelenleg Beninben él, regényírás mellett műtárgyak és kézműves termékek kiállításával és értékesítésével foglalkozik, továbbá írást oktat többféle szinten, egyetemen, civil körökben és hátrányos helyzetűek számára. Regényeiben visszatérő téma a nők helyzete, az iszlám és az Észak-Dél viszony. A Riwan 1999-ben elnyerte a Fekete-Afrikai Irodalom Nagydíját.

27

ELŐNYT A HONPOLGÁRNAK!

Fatou Diome: La Préférence Nationale Paris, 2001 Fatou Diome első könyve összefüggő novellafüzér: egy fiatal lány életútját kíséri végig afrikai szülőfalujától rosszul sikerült házasságán át Franciaországig, ahol egyetemi tanulmányainak folytatásához takarítással keresi meg a kenyerét, miközben lépten-nyomon otromba emberek előítéleteivel találkozik. A történetek kilencven százaléka saját élettapasztalat, vallotta Fatou Diome egy interjúban. A „préférence nationale” kifejezést – szó szerinti, de ügyetlen fordításban „nemzeti kedvezmény”, valóságos jelentésében „előnyt a honpolgárnak” – 1985-ben vezette be a francia közbeszédbe a Nemzeti Front (Front National), Jean-Marie Le Pen szélsőjobboldali pártja. Azt a politikai akaratot fejezi ki, hogy a franciákat előnyben kell részesíteni a foglalkoztatás és az anyagi juttatások terén, és a szociális segélyeket meg kell tagadni azoktól, akik nem rendelkeznek francia állampolgársággal.

Az első novellában az elbeszélő kislány, hogy a tanulást a középiskola alsó tagozatában folytathassa, otthonától távol egy befogadó családnál lakik, ahol, mire hazaér az iskolából, nem marad számára ennivaló. Miután a ház ura úgy akar neki zsebpénzt adni, hogy a csupasz farkára helyezi a pénzt, amit a gyerek simogatásért megkaphatna, a kislány elmenekül. Szövetségben van egy leprás koldusasszonnyal, aki földimogyorót árul az iskola előtt. Néhány megrendítő leírást kapunk a leprásokról, akikről egyébként más regényekben is többször olvashatunk. Nézzük, mit ebédel a tanulásban osztályelső kislány minden áldott nap. Beleharapni a kenyérbe, hosszan rágni, aztán a földimogyorót menet közben egyenként beledobni a kosárba, a szájamba. Boldog vagyok, hogy bekapom, összegyúrom a kenyérrel. Nyál? Bőséges. Mint egy sós csokoládé, a túlélés íze. Csalódott vagyok, akár egy kosárlabdás, ha elvéti a kosarat, amikor a földimogyoró rossz irányba repül és kiköt lenn a homokban. Fölszedem, letörölgetem. A bíró fütyül: elvétett dobás. De a kosár ott van: a játék, az étkezés folytatódik. Egy harapás kenyér, egy darab földimogyoró, egy harapás kenyér, két földimogyoró, egy harapás kenyér, három földimogyoró... a kenyér elfogyott. A következő novella szintén Afrikában játszódik, párhuzamosan mutatja be egy fiatal lány esküvőjét – feketék, fehérek, muzulmánok, keresztények tarka társaságában –, és az érettségi vizsga napjának izgalmas emlékét. 28

A tanárok egész évben ismeretekkel tömtek minket, amelyeket meg kellett őriznünk eddig a napig, pontosan úgy, ahogy a liba tartogatja a máját karácsonyig. Az érettségi vizsga lámpaláza egy szempillantás alatt másfajta izgalommá alakul: szerelem első látásra a fiatal, jóképű vizsgáztatóval. Franciaországban, és ennek megfelelően az afrikai francia iskolákban is, a diákokat más körzetből jött, ismeretlen tanárok érettségiztetik.

A menyasszony az érettségire és az első szerelemre gondol az egész esküvői szertartás alatt, és csak időnként figyel föl arra, mi történik körülötte. A polgármester éppen azt követelte a két fiataltól, hogy az örökkévalóságig balzsamozzák be érzelmeiket. Ettől az utópiától az érettségi napján érzett bizonytalanság szelleme lebegett fölöttem. A vőlegényről németes hangzású vezetéknevén kívül semmit nem tudunk meg. De a következő novellából sejtjük, hogy elzászi lehetett, mert hősnőnk most Strassburgban van, ebben a „férfias városban, amely úgy viseli katedrálisát, mint egy égnek szentelt erekciót”. A novella címe A munka arca. A munkának ugyanis arca van. Ha az utcán meghallod egy bontókalapács berregését, oda se kell nézned, biztos lehetsz benne, hogy fekete, török, arab, mindenképpen idegen tartja a fogantyút. Ami a porszívó zaját illeti, szinte mindig afrikai, portugál vagy ázsiai nő jelenlétét jelzi. Az egyetemista lány bébiszitternek jelentkezik egy családnál. Az asszony, amint meglátja, hogy afrikai, azonnal „kis-néger” nyelven kezd vele beszélni. – Te érteni jól francia beszéd? – Igen, asszonyom – mondtam, elfojtva vigyoromat. „Kis-négernek” hívják (petit-nègre) a nyelvtani szabályok és ragozás nélküli, kezdetleges francia nyelvet, ahogyan hajdan a bennszülöttek használták a gyarmatosítóktól ellesett beszéd alapján. Amit aztán a gyarmatosítók nem egyszer ironikusan utánoztak.

A francia házaspár úgy beszélget a lány jelenlétében, mintha az ott se lenne, feltételezik ugyanis, hogy nem érti a nyelvet. Veszekednek, a férj nem akarja az afrikai nőt, az asszony erősködik, „de én fölveszem, Anita barátnőmnek is egy ilyenje van, és az vakon engedelmeskedik, mindent elvégez a háztartásban.” A francia munkáltató bízik abban, hogy a tudatlan afrikai nem fogja követelni a jogait, nincs is tisztában vele, mi jár neki. A gyerekfelvigyázás mellett a teljes háztartást el kell látnia. A lány valóban mindent megtesz, szüksége van a pénzre, a fekete bőrével nem könnyen kap munkát. A köszönésen kívül nem szól a munkáltatóihoz, tűri, hogy az asszony továbbra is kis-négerül adja ki neki az utasításait. Ám egy nap, amikor az asszony a férjéhez beszélve, de a lányra célozva úgy idézi Descartes-ot, hogy cogitum sum, a bölcsészhallgató cselédlány nem bírja tovább. Ez már túl sok volt, egyenesen merénylet Descartes öröksége ellen. Nem akadályozhattam meg, hogy az én káromra tudós nőt játsszon, de elvártam, hogy ezt pontosan tegye. Rászóltam. – Nem, asszonyom, Descartes azt mondta: Cogito ergo sum, azaz gondolkodom, tehát vagyok, miként ezt az Értekezés a módszerről című művében olvashatjuk. Az asszony kiejtette kezéből a kazettát, az úrnak a levegőben megállt a keze, amellyel éppen egy kekszet szállított a szája felé. Ez volt az első alkalom, hogy egy teljes mondatot kiejtettem a jelenlétükben. Az asszony a továbbiakban normálisan beszél hozzá, már nem azt mondja, „az ilyenek”, hanem „az afrikaiak”, sőt, szívesen kóstol meg szenegáli ételeket. A férfi

29

pedig, amióta tudja, hogy a bejárónő olvasta Descartes-ot, gyanúsan sokat pislog domború fenekére. A címadó novellából megtudjuk, hogy a Dakarban kötött házasság Strassburgban két évig sem tartott: a férj nem merte felvállalni az afrikai feleséget, akit a család kiutált. A fiatal nő munkát keres, az ingyenes újság apróhirdetéseit böngészi, először egy péknél jelentkezik. Az elutasítás gyors és egyértelmű. – Ti meg miért nem otthon dolgoztok, a saját országotokban? Egy másik hirdetés franciából korrepetáló tanárt keres, egyetemi diplomával. A telefonban kiderül, hogy a gyerek kicsi, mindössze hatodikos, az anyuka pedig pénztáros egy szupermarketben. Az ismerkedő találkozón, egy kávéházban, az asszony hosszan tanulmányozza a bemutatott bölcsész diplomát, majd ezzel adja vissza: – Európai típusú személyt akarok – és állát, mint egy vakolókanalat előre szegve, hozzátette: – Nem akarom, hogy elfuserálják a gyerekem oktatását. A hölgy francia, ez igaz, de még érettségije sincs, és nem tartja képesnek magát arra, hogy segíteni tudja kislánya iskolai előmenetelét. Mégis megtagadja tőlem a munkát a fekete ajkaim miatt, amelyek pedig jobban pergetik Vaugelas nyelvét, mint az ő szája. Dühömet leöblítem a pohár gyümölcslevemmel, felállok, távozás közben még odaszólok neki: – Viszontlátásra, asszonyom, ha önnek mindaz a fejében lenne, ami nekem, akkor nem pénztáros lenne egy szupermarketben. Vaugelas 17. századi, precizitásáról híres nyelvész, egyik legelső tagja a Richelieu alapította Francia Akadémiának, az akadémiai szótár akkurátus szerkesztője és az „Észrevételek a francia nyelvről azok használatára, akik jól akarják beszélni és írni” című mű szerzője.

Az összetűzésnek nincs vége, a nő utánakiált, hogy fizesse ki a gyümölcslevét, ő visszaszól, hogy ez a kiszállás ára, ami még a színesbőrüeknek is kijár. Mire a pénztárosnő felvisít: – Eridj vissza az erdődbe! Különös, hogy a rasszistáknak milyen szűkös a szókincsük, ez talán krónikus műveletlenségüknek köszönhető. Anyósom pontosan ugyanezt a mondatot találta mondani, de mielőtt még visszamentem volna az erdőmbe, ő visszavette fiacskáját a saját fészkébe. – El kellene engem kísérnie, hogy friss levegőt szívjon – vágtam oda a pénztárosnőnek –. Kész fiatalító fürdő, nem lesz majd szüksége liftingre. Mielőtt még valaki azt gondolná: túlzás, ahogy ez a fiatal afrikai nő mindenkit rasszistának mutat be, megjegyezném, hogy édes hazánkban nagyon hasonló tapasztalatai vannak munkára jelentkező cigányoknak. De az efféle, bőrszínnek szóló elutasításokról, pedig gyakran előfordulnak, csak ritkán esik szó a nyilvánosság előtt. Nem értem, miért, hiszen munkáltatói bűnözés, vagy valamilyen hasonló címen ez is joggal elhíresülhetne. Fatou Diome elbeszélésében francia barátnői nem hisznek neki, azt mondják, paranoiás, nem létezik, hogy ne találna munkát. Egy „szőke, fehérbőrű, márkás és ellenőrzött származású” évfolyamtársnőjének átpasszolja a pénztárosnő telefonszámát, a szőke azonnal megkapja a korrepetitori munkát, és nem veszi észre, hogy mit követ el, amikor megjegyzi vele azonos egyetemi szinten lévő afrikai évfolyamtársnőjének: a szomszédjukban valaki takarítónőt keres, talán téged érdekel... És csakugyan, a következő novellában ismét ilyen helyzetben találkozunk hősnőnkkel. Nem beszél, csak sikál, minden ragyog, meg vannak vele elégedve, de hülyének nézik. Takarítja a mocskos vécéjüket, összeszedi Madame szertehagyott szennyes bugyijait, és úgy tesz, mintha nem értené, amikor róla beszélnek. 30

Ha az embert csúffá teszik, megtagadják, akkor páncélt épít maga köré, amit egyesek helytállásnak, mások gőgnek neveznek, de bárminek is hívják, ez a páncél lehetővé teszi, hogy megmaradjon az a darabka méltóság, amely biztosítja a keskeny pallót a többi ember felé. Egy héten kétszer bejárónő, a hét többi napján egyetemre jár, szombaton pedig könyvtárba. Egyszer épp az olvasóteremből lép ki, amikor egy ismerős hang megszólítja: – Maga, itt? De mit keres maga itt? Dupire úr volt az, csak bámult rám, a bajsza égnek állt, a szeme kimeredt. Derűt erőltettem magamra és nyugodt hangon válaszoltam: – Mint ön, uram, könyveket keresek. – De... de végül is, kinek, miért? – Magamnak, uram, azért, hogy elolvassam őket – mondtam. – De... végül is... maga talán diák? Amikor kiderül, hogy a takarítónő modern irodalom szakos és a szakdolgozatát készíti elő, a férfi csak hebegni tud, zavarban van, elpirul. Egy pillanatig keresztülszúrtam a tekintetemmel, aztán rávillantottam széles bejárónő-mosolyomat és elindultam, hónom alatt a könyveimmel. Utánam nézett, nem mozdult. Ezúttal nem a faromat bámulta, nem is a dekoltázsomat, hanem saját mértéktelen bornírtságát. Most fogta föl, hogy egyik faragatlansága sem kerülte el bejárónő-értelmemet, amelyet ő szűkösnek feltételezett. Másnap a feleség felhívja, hogy az elkövetkező hetekben nem lesz szükségük a szolgálataira, de majd jelentkeznek... Természetesen soha többé nem jelentkeztek. Tanulságos az a talpraesettség, amivel ez a fiatal nő mindig diadalmas fölénybe kerül a rasszistákkal szemben. Benne van az edukatív szándék: ne hagyd magad! „Azokra az afrikaiakra is gondoltam a könyv írása közben – vallja egy interjúban Fatou Diome –, akik azt mondják, a rasszizmus miatt nem sikerült nekik semmi. De ez így nem igaz. Ha folytatod a küzdelmet, ha bizonyítasz, akármilyen területen, akkor egy idő múlva még a rasszisták sem tehetnek ellened semmit. Ebben a könyvben a rasszizmus háttérként szolgál, inkább úgy, mint általánosságban az emberi butaság mutatója. Aki hülye, az a végén mindig veszít.”

Vagyis, Fatou Diome azt mondja az övéinek: tanulj, legyél olyan profi a munkádban, hogy semmibe se lehessen belédkötni, és légy nagyon öntudatos. Akkor elérheted, hogy egyenlőnek tekintsenek. Ne a környezettől várd a szabadságodat, hanem a saját teljesítményedtől. A kötetzáró novellában más a helyzet: ott nincs rasszizmus, csak önzés és hidegség, amivel szemben a szeretetvágy tehetetlen. A lány nevenincs szeretőjéről van szó, akit a szöveg csak professzorként emleget. A professzor szép lakásában fogadja őt, bio salátát, bio sajtot, bio gombát kínál neki vacsorára. A professzor úr a minden-bio divatot követi, mint oly sok más polgár. Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, a bio termékek az elitnek vannak fenntartva. Előbb legyen mit ennünk, aztán majd foglalkozunk azzal, hogy mit vonjunk meg magunktól. Előbb legyen meg, ami kell, aztán válogatjuk ki, ami a jobb. A professzor nem kérdezi, mitől fáradt a lány, pedig tudnia kell, hogy délutáni egyetemi óráit megelőzően hét órán át takarított. Ez a férfi a nevetést és a mosolyt szereti, és, főleg, önmagát; nem tudna könnyeket törölgetni. A professzor nagyon gyorsan megszabadult a ruháitól. Egy röpke csók alatt, amit alig volt időm viszonozni, levetkőztetett, ujjai idegesen keresték, eléggé nedves vagyok-e már, hogy becsusszanjon. Látva, hogy még nem, parancsoló simogatás 31

kíséretében néhány csókot helyezett el a nyakamon. Fölemeltem a fejem, azt hitte, ez valami sóvárgást fejez ki, és beférkőzött a két combom közé. Mivel kezemmel a perzsaszőnyegére támaszkodva kicsit megemelkedtem, hogy kiszabadítsam elzsibbadt lábamat, azt hitte, befogadásra készen állok. Benyomult, úgy csusszant belém, ahogy a sikló iszamodik a száheli kölesmezőbe. A lány, magányos nő az idegen világban, vágyna egy kis szeretetre, néhány gyengéd szóra, ami nem kötelez semmire, de megmelegíti a szívet. Hát ezt nem kapja meg. Csak azt érzi, hogy a férfi szorítja, kapaszkodik belé. Talán attól félt, hogy megszököm, azzal a kis darabkájával együtt, amit belém nyomott. Fogakat szerettem volna a vaginámban, hogy leszakítsam róla személyének ezt az egyetlen darabját, amelyik tudta, hogy duóra szükség van. És miközben az elegáns polgárlakásban lassan kialszik a kandalló lángja, a lány álmodozik. ...egy nap majd lesz egy férfi, aki valódi élvezetet nyújt nekem, akár drága vacsora nélkül is, csupán csak annyit mondva: szeretlek. FATOU DIOME 1968-ban született Niodorban, egy Szenegálhoz tartozó kis szigeten, szegény családból. 13 éves korától kezdve otthonától távol, befogadó családokban élt, hogy iskolába járhasson. 1994-ben követte Dakarban megismert elzászi férjét Franciaországba, alig két év múlva elvált tőle, leginkább a család rasszizmusa miatt. Strasbourgban folytatta Dakarban már megkezdett egyetemi tanulmányait, takarításból tartva fönn magát, ahogy a novellákban ábrázolja. „Ha az emberek annyira korlátoltak, hogy rasszisták – mondja egy interjúban –, akkor bizonyosan nem műveltek. Azt hiszem, a rasszizmus a másik nem-ismeretéből következik. Tagadjuk a másikat, mert nem tudjuk megérteni. Minél nyitottabb szellemű egy ember, annál kevésbé hajlamos a rasszizmusra: a legrasszistább alakok, akikkel találkoztam, általában igen műveletlenek voltak. Vannak kivételek is, de az ritkaság.” Fatou Diome elismeri, hogy novelláiban talán kicsit moralizál, de megvan rá a magyarázat: „Az afrikai mesékben mindig van oktató szándék. Engem a nagymamám nevelt, és emlékszem, meséinek mindig az volt a célja, hogy legyen egy követendő példa, és egy másik, amit nem tanácsos követni.” Első kötete megjelenése után Szenegálban sokan elcsodálkoztak, hogy Fatou a nyilvánosság előtt szerepel. „Szenegálban nem hallgattak meg, nem is hagytak beszélni, mert nő vagyok.” Mérsékelt feministának vallja magát. Egy 2004-ben készült interjúban így beszél az afrikai irodalom és a nők viszonyáról: „Írtak rólunk a férfi írók, de harmadik személyben. Meglévő kliséik mintájára formálták a női figurákat, aszerint, hogy mit akartak megtestesíteni a nőkben, és nem aszerint, amilyenek a nők valójában. A hetvenes évek közepétől a nők írni kezdtek, először önéletrajzokat, mert mielőtt körülnéztek volna, ki kellett üvölteniük magukból azt, ami a bensőjüket nyomta. Ma már körül tudnak nézni, és képesek ugyanolyan elemzésekre, sőt jobbakra is, mint a férfiak. Meg tudnak szólalni, egyre többen, és azt hiszem, ez nagy nyereség.”

32

Messziről jött az irodalomba. Meséli, hogy szülei és testvérei nem tudnak írniolvasni. Nagymamája megijedt, amikor hallotta, hogy Fatouról beszélnek a rádióban, „biztos megint valami butaságot csinált”... Az itt bemutatott kötet óta három regénye és egy újabb novelláskötete jelent meg. Műveit több nyelvre is lefordították, örvendetes módon egyik regényét magyarra is: Az óceán gyomra 2005-ben jelent meg a Palatinus kiadónál, Dunajcsik Mátyás fordításában. Érdemes elolvasni, nem csak mert szép és jó, hanem azért is, hogy a ritkaság örömét ízlelgessük: nem gyakori, hogy magyar kiadó afrikai regény megjelentetésére vállalkozik.

33

A RETTENETES ANYA ÉS A MEGBOCSÁTÁS SZÉPSÉGE Léonora Miano: A holnap körvonalai (Contours du jour qui vient) Párizs, 2006. Egy fiatal lány írja le anyjához való viszonyát a rettegéstől és gyűlölettől a megbocsátásig és szeretetig vezető kötéltáncon át. Az anya nyilvánvalóan elmebeteg, de az ország is az, amelyről rémségeket tudunk meg az otthonából kilencévesen elűzött, lázadó katonák által elrabolt és eladott, egy szélhámos szekta rabszolgaságából megszökött Muszango viszontagságos kalandjain át, amelyek, sok szenvedés után, felnőtté válásához vezetnek. Amikor utoljára láttuk egymást, te odakötöztél engem az ágyamhoz. Teljes erőből ütlegeltél, aztán hívtad a szomszédokat, hadd lássák, mit fogsz tenni azzal a gonosz szellemmel, aki a te fedeled alatt él és a lányodnak mondja magát. A szomszédok már az ajtó előtt vártak, odacsődítette őket az ordításom. Nem mintha segíteni akartak volna. Soha senkin nem segítettek... A házban, ahová az irigy szomszédok most végre behatolhattak, puha szőnyegek voltak, szép kötésű könyvekkel és dzsessz lemezekkel megrakott könyvespolcok, csupa csoda, amit ők addig nem láthattak, mert az apa nem akarta, hogy bejárjanak hozzájuk. Most mind ott tolongtak, a gazdag férfi iránti gyűlölettől fűtve, és hallgatták az őrjöngő anyát: Ez a lány megölte az apját! Mert őmiatta halt meg, és őmiatta vagyunk most szegények! Ezt föltárták énelőttem, tehát meg kell szabadulnom a lánytól! Egy Szészé nevű látnokasszony „tárta föl” az anyának, hogy Muszango nem a lánya, hanem egy démon, egy vámpír, akit egyik nővére küldött az elveszejtésére. Tehát az anyának meg kell szabadulnia a lányától, különben az meg fogja őt ölni. Elterjedt hiedelem Afrikában, hogy minden bajnak, betegségnek az oka egy rosszakaró, aki az esetek elsöprő többségében a családtagok között keresendő. Ez a rosszakaró többnyire boszorkány illetve varázsló, vagy ha nem, hát megfizeti egy varázsló szolgálatait, hogy az küldje az átkot, betegséget, bajt a kiszemelt áldozatra.

Aznap, amikor kikötöttél a fához, még nem volt bátorságod elvenni az életemet. Csak addig vertél, amíg elveszítettem az eszméletemet. Akkor eloldoztál, sírva tisztogattad a sebeimet, ágyba fektettél, és azt suttogtad, hogy mostantól már minden rendben lesz. A démon, aki arra kényszerített, hogy emberi életeket fogyasszak, immár elhagyott. De nem így lesz, Szészé tovább hergeli az asszonyt, aki ismét kínzásoknak veti alá a lányát, ám amikor petróleummal akarja leönteni – miután kikötözte, orrába, fülébe és lába közé összecsavart újságpapírt tett, hogy hamarabb tüzet fogjon –, Szészé visszatartja. Nem szívjóságból, hanem mert javasasszonyként tudja, hogy a démon nem ég el a tűzben, és ha a kislány meghal, a benne lakó gonosz szellem majd valaki másba fog beköltözni. Így aztán Muszangót elüldözik az anyai háztól. A gyűlölet oka egyébként az, hogy Muszango apja, jó családból való, jómódú férfi, noha törvényes felesége régen 34

elhagyta, nem vette nőül Muszango anyját, akit így a család a férfi halálakor könnyedén kisemmizhetett. Az idegbeteg asszonynak sem támogató családi háttere, sem pénze, sem mestersége nem volt, teljes mértékben a férfitól függött, aki, amíg élt, jómódban el is tartotta. A kilencéves, sovány, beteges kislány hiába könyörög az anyjának, hogy ne küldje el otthonról, mennie kell, lehetőleg minél messzebbre, hogy soha többé ne lássák, parancsolja a javasasszony szavait ismételve, a szomszédság helyeslése közepette, az anya. A gyereket anyaszült meztelenül zavarják el. Miután elhagytam a mi negyedünket, az utcán senki nem figyelt rám. Az emberek megszokták az utcákon csupaszon tébláboló eszelősek látványát. Ritkán voltak annyira fiatalok, mint én, de ezekben a háborodott időkben minden megtörténhetett. Az emberek semmin sem csodálkoztak. Az utcákon mezítelenül sétáló elmebetegek látványa valóban megszokott volt. A Revue Noire című, Párizsban kiadott, rangos afrikai kulturális folyóirat egyik, néhány évvel ezelőtti számának címlapján hasonló jelenet fotója látható: az önfeledt arccal, teljesen csupaszon lépkedő férfiról az utca népe tudomást sem vesz.

Háborodott idők járnak, valóban: Mboasuban, a képzeletbeli – de a valósághoz félelmetesen hasonlító – középafrikai országban nemrég ért véget a véres polgárháború, a fővárosban a korábbi lázadók járőröznek, és az emberek nem vendéglőbe vagy moziba járnak, mint a háború előtt, hanem templomokba. Az egyedül ődöngő, sovány kisgyerektől senki nem kérdez semmit, mert egy kérdés azt jelenti, hogy tudomásul kell venni a választ, és ezt a felelősséget senki nem veszi magára. A hajdani mulatók helyiségeiben különféle keresztény szekták templomai nyílnak, „A Szabadító Szó Egyháza”, vagy „A Paradicsom nyitott kapuja”. Ez utóbbiban... ...az idős pár, Bosangui papa és Bosangui mama híres szakértői voltak a harci imáknak, az istenítéletet kifejező próbáknak, amelyek gyakran a családban lapuló démonok leleplezésére szolgáltak, valamint rejtelmes praktikáknak, amelyekről azt beszélték, hogy egyik napról a másikra gazdaggá tesznek. A kislány már egy hete a piacon lézengve próbál túlélni, amikor egy szociális gondozónő rátalál és elviszi Aida házába. Aida francia nő, évtizedek óta él Mboasuban, házába gyűjti a rossz bánásmód elől megszökött, vagy otthonról elüldözött gyerekeket. Aida lehajolt hozzám és tenyerével megsimogatta az arcomat. Azt hiszem, még soha senki nem ért hozzám ilyen módon. Muszango megtudja a felnőttek beszédéből, hogy boszorkányság vádjával sok gyereket elzavarnak otthonról, így legalább egy szájjal kevesebbet kell etetniük. Miután a kislányt megfürdetik, megetetik, ágyba fektetik, álmában visszatér az anyja, ismét kínozza, és azt kiabálja, hogy te nem az én lányom vagy, hová tetted a lányomat? Sosem tudtad meg, anya, hogy én sem ismertelek el téged. Amikor órákig mozdulatlanul lestem az utat, arra gondoltam, ha nagyon figyelmesen nézem, a végén látni fogom az alakját, ahogy közeledik, és eljön értem. Az igazi anyám. Meg voltam róla győződve, hogy csecsemőként elraboltál az igazi anyámtól, hogy megtelepedhess apa házában. Hiszen papa is mindig azt mesélte, hogy egy reggel beállítottál hozzá és közölted: Ez itt a lányod. Papa azt mondta nekem: Tudod-e, hogy sosem láttam anyádat terhesen? Csak betoppant ide egy nap, és te ott voltál a karjában. Én már akkor vártam az anyámat, az igazit, amikor te még nem is kezdtél gyűlölni engem. Az anya állandóan lánya szemére veti fájdalmas szülését, megereszkedett mellét, elcsúfított hasát. Hiába adta az apa a kislánynak a Muszango nevet, ami a kameruni dualák nyelvén békét jelent, nincs béke.

35

Az apa hirtelen halála után a gazdag család mindent elvett a lenézett nőtől, aki Embényolóból, a hírhedett nyomornegyedből származott. De erről sosem beszélt a lányának, aki azt is csak az apjától tudta meg, hogy anyjának tizenegy lánytestvére van, mind más apától. Néha fölbukkant egy-egy nővér vagy húg, ilyenkor Ewenji, az anya bezárkózott vele a konyhába és elzavarta a lányát, ne halljon semmit, ne tudjon semmit anyja családjáról. Muszangónak, rövid időre, jó dolga van a francia nő házában, akitől életében először simogatást kapott. De miután Aidához bemenekül egy lerongyolódott, sebesült gyerekkatona, a volt lázadók őt üldözve megtámadják a házat. Muszango néhány társával egy hátsó kapun át elmenekül, de a házakat sorra feldúló katonák közül valaki fölismeri, hogy ez az a lány, akit a családja boszorkányság miatt elüldözött. Az ilyeneket érdemes elrabolni, mert senki nem fogja őket keresni. Tehát megkötözik, bekötött szemmel behajítják egy kocsi csomagtartójába, és eladják rabszolgának egy világvégi házba, ahová ismeretlen, durva férfiak kísérik az áthatolhatatlan bozóton keresztül. A rohadt picsába! Az anyád valagát! – ilyen rigmusok kísérték érkezésemet ebbe a világba, ahol csak árnyak vannak. Ez három évvel ezelőtt történt. Számoltam a napokat, anya, és ez nem volt könnyű. Az idő itt mozdulatlan és tömör massza, csak a kifürkészését makacsul akaró, fürge szellem tudja megragadni. Köteleztem magam erre az erőfeszítésre, nehogy a végén elfelejtsem a nevemet és a történetemet. És te, anya, te mit kezdtél az én emlékemmel? A bozót mélyén elszigetelt házban Muszango egy zsörtölődő mindenesasszony mellett dolgozik cselédként. Időnként férfiak bukkannak fel, akik ilyen neveket viselnek: Fény, Isten Adománya, Örök Élet. Azt mondják, nevet kellett változtatniuk, amikor a küldetésük megnyilatkozott előttük. Ugyanis Bosangui papa és Bosangui mama keresztény szektájának tagjai, ami nem akadályozza meg őket a lánykereskedésben. Fiatal lányokat hoznak az eldugott házba, rövidebb vagy hosszabb időre, mielőtt illegális úton Európába juttatják őket. Van lány, aki magától jön ide, de a többséget a családja küldi. Muszango, míg beviszi nekik a csajkákat vagy kiviszi a küblit – a férfiak bezárva tartják őket, mert a szabadban testnyílásaikon át beléjük lopózhatnának a démonok –, hallgatja történetüket, ábrándozásaikat. Mind csodát várnak Európától, jó munkát, gazdag férjet, kényelmes, szép életet. A francia nyelvű afrikai irodalomban évtizedeken át visszatérő téma volt a franciaországi utazástól várható érvényesülés. Illúziókkal telve áradtak az emberek a volt gyarmatosítók, a „régi gazdák” országába, remélve, hogy ott majd gyorsan meggazdagodnak, de aztán csak nyomorral, előítéletekkel, munkanélküliséggel, a kiutasítás rémével találkoztak, miközben a kínos valóságot az otthoniak előtt mindenáron titkolni próbálták. Regények tucatjai írnak le ilyen élményeket.

A fiatal lányokat keresztény szövegek és animista varázslatok keverékével félelemben és engedelmességben tartják. Muszango, az ekkor már 12 éves kis rabszolgalány, tisztán látja szerencsétlenségüket, ahogy a sajátját is, és miközben nyomasztó munkáját végzi, továbbra is anyjával beszél magában. Elképzeli, mi lett vele; utóbb megtudjuk, hogy csakugyan az történt az anyával, amit a lány gondolt. Tömör körkép az afrikai állapotokról. Visszamentél abba a nyomorúságos kunyhóba Embényolóban, ahová, korábban megesküdtél, hogy soha többé nem teszed be a lábad... Addig próbáltál a magad módján megoldást találni az életedre, amíg a rendőrség meg nem jelent sötétkék furgonjával, és el nem vitt az örsre. Másnap beszállítottak a kórházba, hogy bezárjanak a bolondok közé... A pszichiáterek nem akartak ott tartani. Nem volt olyan családtagod, 36

aki fizetne az ápolásodért. Kiraktak az utcára, ahonnan jöttél, Sombé negyed háborodott népe közé, amelyet úgy elvakított a Szentlélek, hogy nem volt képes meglátni a magadfajta szerencsétleneket. Kopogtattál egy ajtón, hogy az afrikai Krisztus kezébe helyezd életed. De ott sem akartak befogadni. Nem volt egy filléred sem, amit a gurunak adhattál volna cserébe azért, hogy közbenjár érted az újrafelfedezett istenségnél. Még csak egy talpalatnyi földed sem volt, hogy a termést a kongregáció javára felajánlhatnád. Ilyen körülmények között senki nem mentheti meg a lelkedet. A rendőrök már korábban elszedték tőled ruháidat, cipőidet és táskáidat, hogy a feleségüknek és szeretőiknek adják. Muszango tervezi, hogy megszökik rabszolgatartóitól. Mindenképpen meg kell találnia anyját, hogy szembenézzen vele. El akarlak felejteni, de nem sikerül. Talán majd akkor, ha már belenéztem a szemedbe és kimondtam, hogy semmi közöm hozzád. Soha nem leszünk anya és lánya, soha nem fogsz nekem semmit továbbadni. Eszembe jut néhány apróság, amit tanítottál nekem. Hét éves vagyok. Te a fürdőszoba ajtajában állsz, összeszorított fogakkal beszélsz hozzám, mint aki visszatartja, hogy köpjön, szemedből jeges sugarakat küldesz felém. Azt mondod: A bal kezeddel! Hányszor mondjam, hogy a nők az intim mosdást a bal kezükkel végzik! Öntsél oda több vizet, és a gyűrődések között dugd be a mutatóujjadat jó mélyen, ott középen. Minek a szép import ruhák, amiket a papád vásárol neked, ha ott lenn piszkos vagy! A kislány annyi verést kap anyjától, hogy végül megtanulja, amit kell. Nem szegem meg a törvényt, a vizeskorsót a jobb kezemben tartom, a bal kezem keresgél, becsúszik a redők között a nemi szervembe. A víz tiszta. A nemi szervem, ott középen, jó mélyen, nem tiszta. Ezt tanítottad meg nekem. Valóban rettenetes anya. De a sorscsapásoktól koraérett kislányban lassanként már érlelődik a megbocsátást előkészítő megértés. Fölkel a nap, de még éjszaka van, mert te még itt vagy. Gyűlölködő anyám, gyilkos anyám, vigasztalhatatlan anyám, aki maga sem tudja, mitől szenved. A lelkemben éjszaka van, ahol te a bánat összes alakváltozatát magadra veszed. Muszangónak sikerül megszöknie az ájtatos lánykereskedőktől. Valaki váratlanul jó hozzá, egy barlangban élő, magányos, kirekesztett asszony, aki rátalált a sárban heverő, viharban elájult kislányra, kimosta ruháit, enni adott neki. Muszango az oly ritkán tapasztalt jóságtól elsírja magát. Mit jelent az, anya, ha a mindig száraz mirigyek hirtelen bőséges könnytermelésbe kezdenek? Soha nem tudtál válaszolni a kérdéseimre. Annyi minden van, amit nem tanítottál meg nekem. Próbálom megtalálni, hogyan kell élni, próbálom magam fölfedezni, de nagyon nehéz. Ha nem találtad meg a szavakat, legalább megmutathattad volna, hogyan kell csinálni, példát adhattál volna. De semmit nem adtál nekem. Talán nem volt semmid. Felszárítom a könnyeimet, arra gondolok, hogy el kell jutnom a létezésed forrásához, hogy megtaláljam a baj eredetét. Tudni akarom, ki vagy te valójában, mit rejtegettél a konyhában, amikor valamelyik nővéred eljött és engem bezavartál a szobába. A gyerekkori rettenetes nyomort, a származás szégyenét rejtegette. Végül Muszango rálel az anya letagadott múltjára, megtalálja a nagyszerű nagymamát a nyomornegyedben. De eddig a találkozásig még sok minden történik, több anya-lánya párost is látunk: csupa gyötrelmes, szenvedésektől, félreértésektől, paranoiától terhes kapcsolatot. És nem mindig az anya a bűnös, látunk jólelkű, barátságos asszonyt is, aki türelemmel viseli féltékeny és gyűlölködő lánya ellenséges tirádáit. Mellékszereplők szájából ilyen mellékmondatokat olvashatunk: az asszony, aki fölszedett a szakadék mélyén, ahová az anyám ledobott... Szó esik gyerekkatonákról is, vagy magukat piaci lopásból fenntartó utcagyerekekről, akiket, ha elkapnak, a felnőttek könyörtelenül meglincselnek, senki nem védi meg őket. 37

Sorra mindenki püfölni akarja, csípős paprikát szórni a sebeire vagy a szemébe, megbüntetni minden igazságtalanságért, ami az országban pusztít... Számlálatlanul hevernek a járdákon az állítólagos tolvajok hullái, immár felismerhetetlenek attól, ahogyan elbántak velük. Ha a szüleiknek kedvük támadna megkeresni őket, nem ismernének rájuk. A helyhatóság, ha ideje engedi, összeszedi a testeket, és a városon kívül egy közös sírba hajítja őket. Ennek intézésére már fölvettek egy embert. Amíg az elhagyott tetemek az utcán hevernek, a járókelők szemrebbenés nélkül átlépnek rajtuk és mennek a dolguk után. Lehet némi igazság annak a kritikusnak a véleményében, aki Evenzsifigurájában – a név a dualák nyelvén harcot jelent – nemcsak a rossz, az ártó anyát látja, hanem egyenesen az egész földrész szimbólumát, Afrikát, amely rosszul bánik a gyermekeivel, és nem tud nekik semmilyen jövőképet nyújtani. Embényolóba érve Muszango megérti, miért menekült innen az anyja. Itt nem lehet élni. Feketéllik a tömegtől, földjén nincs egy négyzetmilliméter, amely ne lenne elárasztva szeméttel. A hulladék ott bomlik szét a földön, ahová ledobták; saját rothadó levében ázva sűrű, masszív mocsokká válik. Ki sem lehet találni, eredetileg mi mindent hajítottak oda egymás után, mi volt ott, mielőtt ezzé a tömény szósszá változott, amely a negyed anarchikus sikátorain úgy ömlik át, mint a vulkánból kitörő, a lakosok talpa alatt keményedő láva. Íme hát Embenyélo, ahol születtem. Itt talál rá Muszango nagyanyja házára: a nyomornegyed szélén, annak hátat fordítva, egy tiszta kis kunyhóra, ápolt kerttel. A nagymama gondosan megmossa unokája lábát, megeteti, mesét mond neki, lefekteti egy gyékényre, hogy végre aludja ki magát. Még látom, ahogy nagyanyám közeledik, miközben az álom szelíden vonz olyan csodás világok felé, amilyeneket eddig még sosem mutatott nekem. Nagyanya lehajol, és mivel a puszi nálunk nem szokás, homlokát a homlokomhoz dörzsöli és otthagyja nekem a bőre szagát. Muszango megtudja születése körülményeit, Evenzsi gyerekkori harcait az anyja ellen, akinek a 12 lányából csak kettő volt saját gyereke, a többit úgy szedte össze árokparton, a nyomortelep sarában elhagyatva, és nevelte föl, mint sajátját. Evenzsi féltékeny volt a fogadott testvérekre, kiemelt bánásmódot követelt magának, az anyjával sem viselkedett különbül, mint később a lányával. Megtörténik a nagy találkozás Evenzsi és Muszango, anya és lánya között, sok újat nem hoz, Evenzsiőrjöng és rátámad a lányára; de hiszen beteg, nincs mit tenni. És kiderül, hogy vigyáznak rá: a nagymama megbízásából környékbeli fiúk követik távolról téveteg lépteit, készen arra, hogy segítsenek, ha kell. Muszango elérte, amit akart, rátalált a múltra, benne a méltóságot és gyengédséget árasztó nagymamára, aki dolga végeztével csöndesen meg is hal. Muszango, a béke, győzedelmeskedik Evenzsi, a harc fölött, és szövetkezik a nagymama házában megismert fiatal fiúval, Mbaléval, akinek a neve igazságot jelent. LÉONORA MIANO 1973-ban született Kamerunban. Tizennyolc éves kora óta Franciaországban él, ahol angol-amerikai irodalom szakon végzett az egyetemen. Nyolcévesen már verseket írt. Tizenhat éves korától kezdve évente megírt egy regényt, de hosszú időn át nem gondolt kiadásra, előbb meg akarta találni saját hangját. Ez megtörtént. 2005 óta három regényt és egy novelláskötetet publikált, ezeket számos

38

irodalmi díjjal jutalmazta közönség és kritika egyaránt. A holnap körvonalai elnyerte a gimnazisták Goncourt-díját. Az 1903 óta évente kiosztott Goncourt-díj a legrangosabb irodalmi elismerés Franciaországban. 1988 óta 55 francia gimnázium 1500 diákja is zsűrizik: a Goncourt Akadémia megadott listájából általuk legjobbnak kiválasztott könyv minden novemberben néhány nappal a „nagy” Goncourt kiosztása után kapja meg a gimnazisták Goncourt-díját. Ábrándozzunk kicsit. Képzeljük el, hogy édes kelet-európai hazánkban többtucat gimnázium másfélezer diákja hónapokon át azzal foglalkozik, hogy bőséges irodalmi olvasmányai között érdemi viták és eszmecserék során kiválassza a rangos díjra szerinte legérdemesebbet. Boldog ország az ilyen.

39

A RABSZOLGANŐ SZABADSÁGA Igaz történet 2004-ből Ali Zada: A rabszolganő útja (La marche de l’esclave, Paris, 2007) Egy éven át ott éltem a közelben, és semmit nem tudtam a létező rabszolgatartásról. Ali Zada a nigeri történet helyszínét Dzsasszantának nevezi: ez a szó dzserma nyelven (a dzsermák a hauszák után a második legnagyobb népcsoport Nigerben) azt jelenti: förtelmes, gyalázatos. Az. És ijesztő, és szégyenletes. A 2007-ben megjelent könyvecskét szerzője Aszmau, a nigeri Madaoua járás egyik falvában élt fiatal nő emlékének ajánlja, aki 2004-ben áldozata lett a rabszolgatartás kegyetlenségének. A szégyent személyesen átérzem. Tíz évvel korábban ott laktam egy évig a Madaouával szomszédos Illéla járás hasonnevű falujában, mintegy száz kilométerre attól a helytől, amelyet nem véletlenül nevez dzsasszantának a szerző. Sok emberrel beszélgettem, sok mindenről hallottam, de az, hogy a közelünkben a legkegyetlenebb rabszolgatartás folyik, soha föl nem merült. Pedig bizonyára tudtak róla. Az Anti-Slavery International nemzetközi szervezet legkevesebb 40 ezerre becsüli a rabszolgák számát Nigerben. A Timidria (jelentése: szolidaritás, testvériség) nevű nigeri rabszolgaság-ellenes civil szervezet 2003-as felmérése az országban több, mint 800 ezer rabszolga létezését valószínűsítette. A nigeri kormány, amely szerint nincsenek rabszolgák az országban, civil szervezetek nyomására 2007 októberében bejelentette, hogy elindított egy kutatást e tárgyban. Az eredményt azóta sem publikálták.

De nézzük a történetet, amelyben csak a hely neve költői kitalálás, minden más, sajnos, való igaz. Dzsasszanta, a kis mezőváros asszonyai minden napjuk első felét azzal töltik, hogy ellátják vízzel a családjukat. A víz valójában sárgásvörös, zavaros lé, amelyet a nők vödörben visznek a fejükön, állandó körforgásban a kút és otthonuk között, míg meg nem töltik a lakókunyhójuk falánál sorakozó nagy agyagkorsókat. Aszmau befejezte a vízhordást asszonyának, már csak saját családját kell ellátnia, amikor találkozik egy vándorárussal. A kerekes pult roskadozott a csecsebecséktől. Kisebb elektronikus árucikkek, fantáziadús bizsuk, kozmetikumok fekete bőr karbantartására, gyerekruhák, mindenféle mütyürök, játékok, kisebb szerszámok – minden, ami hiánycikk a rosszul ellátott afrikai falvakban. A fiatalasszony bámulja ezt a csillogást, mintha Ali baba barlangja nyílt volna meg előtte. Venni akar valamit a kislányának, akitől játszópajtása pár hónappal korábban ismét elszedte a játékát, ahogy ez rendszeresen elő szokott fordulni. Aszmau tanulmányozza a babákat, alkudozik. Kiválaszt egy olcsó darabot Mariamának, aki már régóta könyörög új babáért. A nő minden tartalék pénzét odaadja érte az árusnak. 40

Boltban vett játék az afrikai falvakban nem, vagy alig ismert fogalom. A kisfiúk a szemétből összekotort rongydarabokból labdát kötözgetnek össze, drótdarabokból autóvázat hajlítgatnak; láttam néha egész kis remekműveket. A kislányok a rongydarabokat két kis ágból összeillesztett keresztre aggatják, az a baba, boldogan a hátukra kötik, ahogy az asszonyok viszik a legkisebb gyereküket.

A fiatal Aszmau férje korai halála óta kislányával és anyjával együtt egy kis viskóban lakik, a járás főnökének a háza mögött. Házi rabszolgaként a gazda egyik feleségének szolgálatában áll: hordja neki a vizet, cipeli a gyerekeit a hátán, kimossa szennyes ruháit és elmossa edényeit, töri a kölest, főzi az ételt. Emellett a férj rendelkezésére is kell állnia, amikor a férfi vágyai így kívánják. Mariama el van ragadtatva az új babától, de alig kezd játszani vele, jön a kis játszótárs, Száda, elszedi tőle, és elfut a zsákmánnyal. Száda Umaru hercegnek, a járási hagyományos főnök legidősebb fiának a kislánya. Mariama a földre veti magát, kétségbeesetten zokog. Az anya megelégeli ezt a gyakran ismétlődő jelenetet, megpróbálja szép szóval visszaszerezni a játékot, és amikor Száda többszöri rábeszélésre sem hajlandó visszaadni a babát, kitépi a kezéből. Az öregasszony, aki mindvégig némán hajolt a munkája fölé – pálmalevelekből szőnyeget, kosarat fon –, aggodalmasan megjegyzi lányának, hogy ebből baj lesz. Lesz is. Száda üvöltésére megjelenik Umaru herceg – addigra Aszmau már visszament a kútra –, kirángatja a babát Mariama kezéből és a lányának adja. Az öregasszony úgy tesz, mintha semmit sem látna, bezárkózik a lemondó hallgatásba, ami az egész élete volt. Saját vélemény, saját javak, saját személyiség nélküli élet. Olyan élet, amelyben mindvégig igent mondott a legesztelenebb ötletekre is, amelyeket szeszélyes hercegek parancsoltak, akiket kiskorukban a hátán cipelt, hogy anyjukat megkímélje ettől a rabszolgáknak való tehertől. Umaru herceg elindul a kútra, hogy elkapja a rabszolganőt, aki megsértette a szabályokat. Útközben dúl-fúl. A régi időkre gondolt, amikor, még egészen fiatal korában, bármit meg lehetett tenni a rabszolgákkal... Akkor kezdett elromlani a dolog, amikor mindenféle értelmiségiek belepiszkáltak. Emberi jogok, szabadság meg demokrácia nevében ezek az arcátlanok és fehér szövetségeseik azt állították, hogy le kell rombolni az ősidők óta meglévő gyakorlatot. Az ő szentségtörő beszédeik adtak ötleteket ennek a rabszolganőnek, akinek a pimaszságát feleségei már sokszor panaszolták neki. Ekként méltatlankodva magában, közeledik a kúthoz. Ennél keserűbb kútleírást nem ismerek az afrikai irodalomban. Ezen a tájon a kút az a pont, amely köré naponta összegyűlnek a nyomorultak, azaz a rabszolgák és mindazok, akiknek nincs rabszolgájuk, hogy helyettük hordaná a vizet. A kút az a hely, amelyet a nők a legjobban gyűlölnek, mert épp csak befejezték a robotot, másnap újra kell kezdeni, mert a vízhordás tönkreteszi a kezet, összetöri a hátat, leapasztja a testet, kiszívja az ifjúságot és szertefoszlatja a reményeket. Mindenki, aki a kútra jár, legyen rabszolga, szabad vagy nemes, itt megbánja, hogy él, gyűlöli az embereket, okád az életre, utálja a világot, és magában becsméreli rabszolga- vagy szegényember-sorsát. Dzsasszantában mindenkinek az a leghőbb vágyálma, hogy ne kelljen többé vizet hordania. Afrika-szerte mindenütt a nők feladata a család vizéről gondoskodni. Nem egyszer nagy távolságról hordják a vizet, a munkába bevonják a kislányokat is. Sok nő azért nem tud írni-olvasni, mert gyerekkorában vizet kellett hordania a családnak; föl sem merült senkiben, hogy vízhordás helyett a kislány iskolába járjon.

41

Ez a nagyúr, Umaru herceg, még soha nem ment el a kúthoz. De most döngő léptekkel sietett oda az út közepén, dühödt arckifejezése semmi jót nem ígért. Mögötte szaladt rémülten az öregasszony és a kislány. Körben a nők bámultak. Aszmau állt és nézte, ahogy a férfi közeledik hozzá. Nem jött-e már el az ideje, megértetni Umaruval, a bősz herceggel, hogy egy baba csak néhány pénzdarabba kerül, és hogy Szádának örömet lehet okozni úgy is, hogy ha azzal nem ártunk Mariamának? Hogy ez a gőgős herceg, akinek hatalmas birtoka van, rabszolgákkal, jószággal tele, igazán vehetne saját maga a kislányának egy babát? Először történt, hogy egy engedetlen rabszolga ügye a kisváros nyilvánossága elé került. Umaru nem habozott, olyan órási pofont kevert le a fiatal nőnek – híres volt a pofonjairól –, hogy az, fején a vödörrel, messzire repülve elterült a földön. Halálos csend lett. Umaru mutatóujját a földön fekvő asszonyra szegezte: Aszmau, emlékeztetlek, hogy te, az anyád, a lányod és az ő babája, mind az én tulajdonom vagytok. Honnan vetted magadnak a bátorságot, hogy elvedd a lányomtól a babát? Ne kezdd újra az efféle szemtelenséget, különben te, anyád és lányod megismeritek a szigoromat. Umaru ezzel sarkonfordult, elment, a földön heverő Aszmauhoz csak a kislánya szaladt oda. A nők mindössze annyit mondtak egymás közt: de hiszen a gazdája. Mintha természetesnek, mondhatni jogosnak tartanák, ami történt Amikor az alázatban megöregedett anya szemrehányást tett Aszmaunak, amiért szembeszállt az urak akaratával, Aszmau kihúzta magát: „Ettől a naptól fogva senki nem fog engem rabszolgának tekinteni!” És elindult az úton, a nők néma sorfala között. Ömlöttek a könnyei, de átszellemülten ment, látta célját: a szabadságot. Végre megtalálta élete értelmét. Két nővérét még régen, serdülőkorukban elrabolták és eladták. Özvegy anyja magába roskadt. Soha nem beszélt. Rabszolga családokban nincs beszélgetés: felesleges elmondani a gyereknek, mi vár rá. Férj és feleség, apa és fia, anya és lánya csak annyit szólt egymáshoz, amennyi a hétköznapokhoz szükséges. Senki nem mesélt senkinek semmit, mindenki a saját tapasztalatából, a saját szívével, lelkével és testével fedezte föl a dzsasszantai rabszolga-élet leírhatatlan valóságát. Aszmau a véletlennek köszönhette, hogy iskolába járhatott: a helyi tanító, akinek az osztályában nem volt meg a kötelező létszám, Umaru hercegtől „kölcsönkérte” a rabszolga kislányt, hogy majd visszaadja, ha kell. Aszmaut osztálytársai megvetették, mert rabszolga. Ki se járhatta az általánost, gazdája kivette az iskolából és hozzáadta egy másik rabszolgához, akinek némán kellett tűrnie, ha feleségét elvitték éjszakára, hogy a gazda férfivendégeinek a rendelkezésére álljon. Aszmau ment tovább az úton, és emlékezett. Azt tanulta az iskolában, hogy a rabszolgatartás igazságtalan volt, hogy az egész emberiség elutasítja, hogy minden ember egyenlőnek születik. De akkor Dzsasszantában miért nem változik semmi? Mit tesznek azok az emberek, akik autókon járták a vidéket és emberi jogokat, szabadságot és demokráciát ígértek? Hol vagytok hát, illúzió-árusok, akik Aszmaut méltósággal, egyenlőséggel és emberi jogokkal kecsegtettétek? Hol vagytok, politikusok, akik a választási kampányban Aszmaunak szabad választást ígértetek a sorsuk fölött szabadon rendelkező emberek társadalmában? Aszmau ment tovább a kúthoz vezető úton, méltósággal és határozottan. Nem fogják többé ellopni tőle a szabadságát, a testét, a lelkét, a személyiségét és az eszét. Ebben a diadalmas menetben most elveszi magának a szabadságot, amelyet a társadalom és az élet nem tudott neki megadni, elveszi magának és megőrzi örökre. 42

Aszmau monológja olyan harcos és diadalmas, mint egy szabadságharcos ódája a szabadsághoz, a győzelem küszöbén. Közben villanóképekben áttekinti az életét: sértések, köpések, pofonok a kigúnyolt rabszolgagyereknek, verés, robotmunka, koplaltatás, megerőszakolás, megalázás a felnőtt nőnek. Aszmau ekkor már szabad volt, szabad, mint a fúvó szél. A jövő felé menetelt így, amelynek kapuit ki akarta tárni a lánya előtt, hogy ő majd ugyanolyan nő lehessen, mint kortársai, olyan nő, aki maga választja meg az életét, aki belenéz más nők szemébe és úgy méri magát hozzájuk, hogy egyetlen mércéje az emberi érték. Mintha Aszmau menetelése a szabadság felé jeladás lenne Dzsasszanta leányainak, hogy változtassanak életükön. Aszmau minden lépésével összetört egy szemet a láncon, amely rabságban tartotta. Szinte hallotta, ahogy a láncszemek egymás után lepattannak, és lépésről lépésre könnyebbnek érezte magát. És mint egy tüntetés jelmondatai, jöttek egymás után a néma kiáltások: Elég abból a rendszerből, amely elrabolta családfáját, múltját, jelenét, személyi méltóságát, egész életét. Elég a gyalázatos rendszerből, amely megengedi, hogy egy férfi nyilvánosan bántalmazzon egy nőt. Elég a rabszolgákból, akik gyávaságból és félelemből beletörődnek, és elfogadják, hogy rabszolgák. Már úgy ment a homokos úton, csurgó könnyekkel, a kút felé, mint egy forradalmi vezér. Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, a pokol ne legyen elegendő, hogy megbűnhődj bűneidért, vessen ki undorral bugyraiból, tagadjon meg téged még maga az Ördög is. Légy átkozott, Dzsasszanta hercege, te, aki gőgödben megütöttél egy szerencsétlen vízhordó asszonyt, te, aki már rég elvetted minden szépségét, fiatalságát és női reményét... És ment tovább az úton, átkokat szórva a gyáva és alázatos városra is, ahol senki nem kelt ki az igazságtalanság és a gonosz ellen. Tudja meg Dzsasszanta, hogy a büszkeség sosem hal ki az emberi lényből, és tudja meg, hogy mindenütt, ahol a férfiak elbuktak a becsület dolgában, ott mindig a nők vitték tovább a fáklyát. Aszmau odaért a kúthoz. A nők félrehúzódtak, azt hitték, pótolni akarja a vödör vizet, amit az úr pofonja levert a fejéről. Aszmau megállt, amikor nekiütközött a kút beton peremének, ahogy egy vak megy neki a falnak. Habozás nélkül, nem szólva senkihez egy szót sem, kicsit följebb húzta kendőszoknyája alját, hogy a lábát át tudja vetni a káván, és hagyta, hogy teste belezuhanjon a mélységbe. A kővé dermedt tömeg hallotta, ahogy a test zuhanás közben hol az egyik, hol a másik oldalfalhoz csapódott, aztán egy óriási csobbanás, a víz a kútkáváig felfröccsent. A kis Mariama majdnem utána ugrott, az utolsó pillanatban kapták el. Mihelyt Omaru meghallotta a hírt, parancsot adott, hogy azonnal adjanak el néhány állatot a piacon. Másnap elment a csendőrségre. Az olvasó kitalálhatja, hogy a jószág eladásából származó pénzt vitte a zsebében. Néhány perccel azután, hogy belépett, máris látták kilépni egy tiszt kíséretében: tréfálkozva beszélgettek, aztán szélesen mosolyogva, kézfogással búcsúztak. Aszmau, a lázadó, máris feledésbe merült... ALI ZADA Tanár, újságíró, külkereskedelmi tanácsadó. Első könyve, Ádám és Éva, egy rövidéletű nigeri kiadónál jelent meg: humoros szerelmi háromszög formájában tárgyalja, 43

hogyan kísértette meg a Sátán az első emberpárt – írja róla az egyetlenegy, interneten elérhető ismertető. Második könyve, A rabszolganő útja, a párizsi L’Harmattannál jelent meg, és megérdemelt visszhangot kapott. Keletkezési körülményeiről semmit sem sikerült megtudnom. A jelek szerint a szerző jól ismerte a helyszínt és a szereplőket. Talán azért képzelte a lány utolsó gondolatait szárnyaló szabadságvágynak, mert az asszonyokban, akik látták a vonulását, ilyen benyomást keltett. Kár, hogy Aszmau monológjában Ali Zada nem merte vállalni, hogy a nő nevében, első személyben beszéljen, megmaradt a harmadik személyű ábrázolásban. De amikor az átkot mondja, mégis Aszmau hangját halljuk. Viszont például az „elég”sorozatban (sokkal hosszabb, mint az itt idézett), már egy férfi beszél, egy elkötelezett újságíró. Akitől nagy tett volt, hogy megírta és nyilvánosságra hozta ezt a könyvet, ő ezzel megtette, amit a becsület megkíván. Minél több jogsértés kerül nyilvánosságra, annál inkább van rá esély, hogy változtatni lehet a gyalázatos állapotokon. Ez minden országra érvényes.

Néhány adalék a mai rabszolgatartásról A könyv nem beszél arról, hogyan lett Aszmau rabszolga. A témával foglalkozó cikkekből és jelentésekből az derül ki, hogy akik ma is rabszolgaként kénytelenek élni – afrikai és arab országokban –, azokat vagy egyszerűen elrabolták és eladták (legtöbbször a könnyebben elkapható gyerekeket), vagy eleve rabszolgaként tartott családba születtek. Megszökni csak a férfiak tudnak, ha tudnak; a nők, mivel gyerekeik vannak, nem vállalkozhatnak erre. Nigerben a függetlenség évében, 1960-ban hivatalosan eltörölték a rabszolgatartást, de ennek nem sok hatása volt a való életre. Az első olyan nigeri törvényt, amely tiltja a rabszolgatartást (10-30 év börtönnel bünteti), és módot nyújt arra, hogy a rabszolgák megvédjék magukat gazdájukkal szemben, Aszmau halála előtt egy évvel, 2003 májusában szavazta meg a nigeri nemzetgyűlés. Egy év nyilvánvalóan nem elég, sejtjük, hogy még egy emberöltő sem, mélyen gyökerezett ősi hagyományok megváltoztatására. A Niamey-ban hozott törvény híre, ha el is jutott Madaoua megyébe, Omaru herceghez, a rabszolgatartó nagyúr bizonyára fütyült rá. A hagyományos főnökségek (chefferies) a nigeri közvélemény tudomása szerint mélyen összefonódtak az állami szervezetekkel, „gyáva és bevallhatatlan érdekek kölcsönös egyensúlyáért”, ahogy Ali Zada mondja Aszmau monológjában. Chefferies: a hagyományos főnökségek alkották a gyarmatosítás előtti afrikai társadalmak szerkezetét. Ezeknek a patriarchális mini-államoknak a vezetőjét királynak hívták. A király rangját és hatalmát emelte rabszolgáinak népesebb száma. A franciák (akik tiltották a rabszolgatartást) a gyarmatok modernizálása során az európai típusú államszerkezet kialakításakor hamar rájöttek, hogy nem szétrombolni kell az amúgy is szívós hagyományos szerkezetet, hanem a központi hatalom erősítése érdekében támaszkodni rá. Később a független államok is ezt tették, a hagyományos főnökök lojalitását megvásárolva mindenféle, többé vagy kevésbé legális kedvezménnyel. Ezeknek a helyi főnököknek, akiket gyakran ma is királynak hívnak, óriási tekintélyük van a nép körében.

Aszmau története kapcsán keresgélve a hálón, a következő hírre bukkantam: Illéla, az én Illélám helyi főnökének egyik fia publikált egy könyvet a 44

rabszolgaságról! 2005-ben jelent meg Párizsban, „Megtört tabu” címen. Az ismertetések csak annyit mondanak, hogy Musztafa Kádi Umani jól ismeri a témát, lévén egy hagyományosan rabszolgákat tartó királyi família fia. Anyja az ő szívós kérésére engedte szabadon rabszolgáit. Azért írta meg a könyvet, megtörve a tabukat, hogy segítsen megszüntetni az országban ezt a megalázó hagyományt. Istenem, Illéla, az ártatlanságban töltött esztendő! Ezek szerint a nyitott, érdeklődő öregúr, El Kádi Umani, az illélai király, akinél óvodásaimmal együtt tiszteletemet tettem, ő is rabszolgatartó volt. Hosszan beszélgettünk mindenféléről, említette, hogy feleségeitől összesen huszonöt gyereke van. Derék, jóindulatú embernek látszott, nem hiszem, hogy úgy bánt volna a rabszolgáival, mint a dzsasszantai kényúr. De ha az ismertető csak Musztafa anyját emlegeti rabszolgafelszabadítóként, abból az következik, hogy apja, a király és a többi feleség megmaradt az ősi szokás mellett. 2008 októberében egy bírósági ítélet kapcsán nemzetközi nyilvánosság elé került a nigeri rabszolgák sorsa, a Nouvel Observateur és a Guardian is írt róla. Adidzsatu Mani Koraut 12 éves korában egy tuareg rabszolga-kereskedő 240 ezer afrikai frankért (366 euró) eladta egy hithű muzulmánnak Birni N’Konni közelében. (Zúdulnak rám a képek: kétszer is jártam, egy fétisisztát látogatva, Birni N’Koniban, a nigeri-nigériai határon.) Köztudomású, hogy a próféta csak négy feleséget engedélyez, és volt már négy ennek a hithű férfiúnak, viszont a Korán több pontján is olvasható engedély a rabszolganők használatára. „Boldogok a hívők [...] akik szemérmükkel önmegtartóztatók, kivéve feleségeikkel vagy akiket jobbjuk birtokol, emiatt nem számolnak el.” (Korán 23:1-6.) Ha netán nem világos: a feleségek mellett a tulajdonukban lévő rabszolganőket szabadon élvezhetik, ezzel nem kell elszámolniuk Allah előtt. Másik példa, a 4. szúrában, az intés után, hogy a feleségekkel egyformán kell bánni: „...vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol”.

Mani Korau kilenc évig élt rabságban, feladatköre ugyanolyan volt, mint Aszmaunak, ebből következően szült három gyereket, kettő életben is maradt. Forrásaim nem szólnak arról, hogyan szabadult ki, feltételezem, hogy civil szervezetek segítségével, mert rögtön bíróságra is vitték az ügyet. A volt rabszolganő első fokon nyert, másodfokon vesztett. El tudom képzelni azt a felsőbb bíróságot, amelyik szerint a rabszolgatartás nem rabszolgatartás... Ekkor fordultak nemzetközi fórumhoz: a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségének bírósága 2008 októberében (ekkor hozott először ítéletet a rabszolgaság tárgykörében), kimondta, hogy a nigeri állam felelős: nem tartotta be nemzetközileg vállalt kötelezettségeit, nem védte meg állampolgárát a törvényileg tiltott praktikák ellen. És megítélt tíz millió afrikai frank kártérítést a lánynak. Ez a bíróság börtönt nem osztogathat. De példamutató ítéletet hozott, értsen abból Mali, Burkina, Mauritánia, Csád – ahol a civil szervezetek közlése szerint szintén él még a rabszolgaság intézménye. És mi most csak Afrikát néztük.

45

Háttérben, a férfi mögött Adidjatou Mani Koraou

46

A TÚLÉLŐ EMLÉKEZETE – A könyv, mint szemfedő – Scholastique Mukasonga: A mezítlábas asszony (La femme aux pieds nus, Paris, 2008)

Scholastique Mukasonga ruandai tuszi. Ugye tudják, mit jelent tuszinak lenni Ruandában? 1994 tavaszán a ruandai hutu többség (85%) mindörökre le akarván számolni a módszeresen csótányoknak titulált kisebbségi tuszikkal, a legteljesebb nemzetközi érdektelenség közepette száz napon keresztül bozótvágó késekkel módszeresen mészárolt férfit, nőt, gyereket: nyolcszázezer és egymillió közötti tuszi embert. És néhány mérsékelt hutut is, azokat, akik nem értettek egyet az öldökléssel. A történet, mint minden népirtás, nem volt előzmény nélküli. Az ismétlődő öldöklések elől Mukasongát és egyik fivérét édesanyjuk már 1973-ban – a lány akkor 16 éves volt – Burundiba menekítette, „hogy megőrizzük a család emlékezetét...” A ’94es népirtás híre Mukasongát már Franciaországban érte. Családjából és falujából senki, egyetlen ember sem menekült meg a mészárlás elől. A mezítlábas asszony a megölt anyának állít emléket. Nem tudtam letakarni a testét, földi maradványai eltűntek. Ez a könyv a szemfedő, amellyel nem fedhettem be anyámat... Szegény maradványai elkeveredtek a népirtás hatalmas tömegsírjának dögletes bűzében, és talán még ma is – de még ezt sem tudhatom – ott vannak egy csonthalmaz káoszában, csont a csontok között, koponya a koponyák között. A hétgyerekes családot, számos tuszi familiával együtt, a hutu hatalom 1960-ban elűzte otthonából, és az ország másik részén Nyamata vidékét jelölte ki számukra kényszerlakhelyül. Itt egyetlen szobából álló kunyhójukba, akárcsak a szomszédokéba, be-berontottak hutu milicisták, törtek-zúztak, vertek, öltek. Anyámnak egyetlen dolog járt a fejében, egyetlen terve volt minden áldott napra, egyetlen oka a túlélésre: hogy megmentse a gyerekeit. Ehhez minden stratégiát kidolgozott, minden taktikát kipróbált: hogyan kell menekülni, elrejtőzni. Nyilvánvalóan az lett volna a legjobb, ha futunk és elbújunk a földünket határoló sűrű, tüskés cserjék között. De ehhez az kellett, hogy legyen is rá időnk. Mama állandóan a zajokra fülelt. Amióta felgyújtották régi otthonunkat, és hallotta a gyűlölet morajlását, amely úgy szállt felénk, mint egy szörnyeteg dongóraj zsibongása, kifejlődött benne az állandóan éberen figyelő zsákmány hatodik érzéke. Mi még semmit sem hallottunk, de ő már nagyon messziről kivette az ösvényen közeledő csizmák dobogását. Stefania rendszeresen főpróbákat rendelt el a gyerekeinek, hol és hogyan bújjanak el gyorsan a cserjésben, földbe vájt odúkban, vagy ha erre nincs idő, a házon belül, kosarakban, ládákban. Megtanította a menekülő utat a közeli határhoz, Burundiba. Ő maga nem akart menni, csak a gyerekeket menekíteni, ha eljön az idő. Mindig készenlétben állt egy batyu néhány édeskrumplival, banánnal az útra. Még földalatti alagutat is kezdtek ásni, de ez megvalósíthatatlannak bizonyult. Egy szomszédasszonyról, akit a milicisták lelőttek: 47

A két mellére céloztak, csak a két mellére, ismételte anyám. Azt akarták mondani nekünk, tuszi nőknek: Ne adjatok többet életet, mert a halált adjátok, ha világra hoztok valakit. Ti többé nem az életet hordozzátok magatokban, hanem a halált. Az anya az előjeleket is figyelte: az ég színét, a vizek fodrozódását, a károgó hollók röptét: Nem is volt kétséges, hogy abazimunak, a halottak szellemeinek küldöttei, baljós károgásuk azt üzente: Nemsokára velünk lesztek, a halottak mocsár fölött gomolygó szürke ködébe veszve. Nyamatában, ahová száműzték őket, a kunyhókat szögletesre építették. A hagyományhű Stefania a ház mögötti udvarban fölállította a számára egyedül otthonos, fonott, kerek kunyhót. „Ilyenek ma már csak a múzeumokban vannak, mint a több millió évvel ezelőtti hatalmas állatok csontvázai.” A hátsó udvar a nők felségterülete, itt főznek, itt termesztik a gyógynövényeket, ide gyűlnek össze beszélgetni, itt intéznek minden női ügyet. És itt őrzi a családanya a parazsat, éjszakára gondosan letakargatva, hogy másnap is lángra lobbanjon a rőzse a három kőre tett főzőedény alatt. Ha néha mégis kialszik, a szomszédokhoz kell menni tűzért. De ha gyakran kell kérni, az nagy szégyen. „Ez még a tüzet sem tudja megőrizni, ez rossz asszony!” – mondják. Az afrikai regények hagyományaihoz hűen Scholastique Mukasonga is egy etnográfus pontosságával, részletesen és színesen írja le a hétköznapok életét, a házat, a tárgyakat, a szokásokat és hiedelmeket. A kunyhó és az udvar berendezését, a legfőbb, és ünnepi szertartásokkal megtisztelt eledel, a cirok aratását, a csecsemők gondozását, a betegségek és sérülések gyógyítását mindazzal, amit a természet nyújt, mivel a rendelőben csak kétféle kínálat van: aszpirin és köhögés elleni szirup. (Évtizedekkel később, a nigeri Illéla rendelőjében is csak kétféle gyógyszer volt: aszpirin és a malária tüneteit enyhítő nivakin.) A kenyeret is gyógyszerként fogyasztják, miután megismerkedtek ezzel a varázsos újdonsággal, amelyet egy fővárost megjárt bátor vállalkozó asszony vezetett be, mint drága kincset, a nyamatai életbe. Azt is megtudjuk, hogy a ruandai ember számára mások előtt enni szégyen. Még egy apa sem eszik a gyerekei jelenlétében. A tuszik hagyományosan pásztornépek, a hutuk földművelők. Leölték a teheneinket, felgyújtották az istállót a borjakkal. Ember-e még az ember, ha nincsen csordája? Mit kezdünk a napunkkal, ha nem vihetjük többé a marhákat a legelőre, nem hívhatjuk mindegyiket a nevén, nem dörzsölhetjük le a szőrüket puha fűcsomóval, nem súghatunk kedvenc üszőnk fülébe hízelgő szavakat... Hogyan lehet megpecsételni a barátságot anélkül, hogy egy tehenet ígérnénk? Hogyan nősítjük meg a fiunkat, ha nincs a menyasszonyváltságra egy hibátlan üszőnk? Ha tehén nincs, vaj sincsen, ez az univerzális gyógy- és szépítőszer, pedig a szépség fontos. Részletes leírást kapunk a vasárnap délutánokról, amikor a férfiak számára tilos hátsó udvarban összegyűlnek a nők, vágják, fonják, szépítik a lányok haját – megkülönböztető frizura jár az eladósorban lévő lányoknak –, és megbeszélik, kinek a fiát kinek a lányával házasítsák össze. Stefania nagymestere a közvetítésnek. Sokat nyomott a latban véleménye a lányokról a matrónák szemében, akik fiuk számára kerestek feleséget. Az a lány vajon tiszteletreméltó családból való? Viselkedése és modora jólneveltségről tanúskodik-e? Dolgos-e eléggé, nem veti meg soha a kapát? Mutatja-e jeleit annak, hogy boldogítóan termékeny lesz? Szépsége, természetesen, alapos vizsgálat tárgya volt: járása felér-e a tehén lépteinek kecsességével, ahogy a dalokban mondják? Szemében megvan-e az üsző tekintetének felülmúlhatatlan bája? Hátsóját kellő méltósággal ringatja-e? Hallható-e, amikor jár, a lágy surrogás, ahogy két combja egymáshoz dörzsölődik? Az európai itt bizonyára kicsit elmosolyodik, de tudnia kell két dolgot. Az egyik, hogy Afrika-szerte mindenütt a női szépségeszmény bizony nem a karcsúság. A szép nő testes, foghatós, látszik rajta, hogy van mit ennie, karja, combja legyen vaskos, teherbíró. A másik: a pásztornépek szinte szerelmesnek mondható rajongása a 48

jószág iránt. Illélában hallottam egy pöl (fulani) pásztortól, hogy a család egyetlen büszkesége és vagyona a szaporodó csorda; soha nem vágják le a teheneiket, soha nem ennének a húsukból. Ennek a puszta lehetőségéről is szent borzadállyal beszélt: egy ilyen szép és kedves, tejadó állatot levágni! Annál nagyobb dicséret tehát nemigen lehet, mint ha egy lányra azt mondják: olyan, mint egy tehén... Hiába a rettenetes körülmények, az állandó életveszély, a rettegés a közeledő csizmák lépteitől, a hétköznapi élet megy tovább a maga apró örömeivel és derűs pillanataival. A haladás is lassan eléri a nyamatai háztartásokat, egyebek között Mukasongának köszönhetően, aki a városból, ahol líceumba jár és az apácáknál bentlakó, hazaviszi az alsónadrág használatát. Az apácák ugyanis kötelezik a lányokat, hogy ruhájuk alatt hosszúszárú alsóneműt használjanak. A furcsa szokás megtetszik Stefaniának, varrat magának is egy gatyát a lányával, és elterjeszti a viseletet, ami a nők tetszését és a férfiak elutasítását váltja ki. Lassanként elterjed a budi használata is, miután mindenki megcsodálta, hogy a szükség elvégzésére külön házikót lehet építeni. Addig közös latrinát használtak, a banános mélyén, egy hosszú, mély árok fölé guggolva. De a civilizáció terjed. Stefania ki akarja házasítani legidősebb fiát, Antoine-t, és hosszú keresés után talál is egy szorgalmas, szép, széles csípőjű lányt, akiben minden báj megvan, amit a ruandaiak a tehénnek tulajdonítanak. És dolgos is, mert a legfontosabb, ami egy jó feleségtől elvárható, az a munkához való ereje. Égi ajándék volt ez a lány, kész csoda! Stefania megköszönte Szűz Máriának, és ugyanakkor Ryangombénak, a Szellemek urának is. Anyám jó keresztény volt, de azt mondta, nem szabad senkit elhanyagolni, és főleg nem az ősök Isteneit. Gyomlálni kell minden cirok körül, mondogatta, sosem lehet tudni, melyik terem először. Nem tudta, melyikük teljesíti a kívánságait, Mária vagy Ryangombe, okosabbnak találta összebékíteni a kettőt. Ez is tipikus Afrikában: akár a keresztény, akár az iszlám hitre térítették meg őket, mindig megőriznek valamit az ősi hitükből, és könnyedén beépítik az újba. A szülők elindították tehát a leánykérés igen hosszadalmas, szigorú szertartásokhoz kötött menetét, amelynek során minden fordulóban meghatározott mennyiségű ciroksört kell vinni a jövendőbeli családjának házához, a legvégén pedig menyasszonyváltságnak egy tehenet. Persze időbe telik, míg az újabb adag sörök elkészülnek, és pláne, amíg egy tehén ára összejön, ebben a sanyarú kitelepítésben, ahol a tusziknak már nem lehetnek saját jószágaik. Éppen beszerezték végre a tehenet, amikor szörnyű dolog történt: egy másik asszonynak is, egy gazdag ember feleségének, feltűntek a dolgos és szép eladó leány számos erényei, és elraboltatta a fiával Antoine menyasszonyát! Stefania nem vesztette kedvét: volt egy házasulandó fia meg egy odaadható tehene, keresett hát és talált hozzá másik feleségnekvalót. A tehenet odaadták Jeanne családjának, Jeanne pedig Antoine felesége lett. Kilenc gyerekük született, abból hét fiú, anyám legnagyobb örömére. Azt gondolta, néhányan majd közülük életben maradnak, és így a család fennmarad. Tévedett. A szemérem, ahogy Mukasonga egy-egy szóval, félmondattal jelzi, miért nincsenek életben a családtagok, engem a Soát túlélt nők időskori írásaira emlékeztet. Boldogult anyósom egy füzetbe gyöngybetűkkel leírta életét. Színesen, részletesen jellemzett nagynéniket, nagybácsikat, unokatestvérek sorát, aztán a bekezdés végén mindig csak annyi állt: meghalt Auschwitzban. Afrikában sokan alig hallottak, ha egyáltalán, a holocaustról. Európában kevesen figyeltek oda, ha egyáltalán, a ruandai népirtásra. A hasonlóság pedig félelmetes, ahogy a bűnbaknak kiválasztott népet, a többség előzetes agymosása után, az államszervezet aktív részvételével és a „végső megoldás” reményében, módszeresen kiirtották. Emitt iparilag, gázzal, amott kézműves módra, macsétával.

49

A ruandai népirtás előzményeihez tartozik, hogy a belga gyarmatosítás idején a fehérek vezették be a megkülönböztetést az azonos anyanyelvvel (kinyarvanda), azonos szokásokkal és hagyományokkal rendelkező állattenyésztő tuszik és földművelő hutuk között. Az ugyancsak általuk bevezetett igazolványokba kötelezően beírták, ki hutu, ki tuszi, ami a népirtás idején nagy szolgálatot tett a gyilkosoknak. Ugyanis külsőre sem lehet megkülönböztetni egymástól a hutukat és a tutszikat, ámbár egyesek az utóbbiakat sudárabbnak, elegánsabbnak tartják. A belgák annakidején valamiért úgy döntöttek, hogy a tuszik, akik a hagyományos királyt adták az országnak, „felsőbbrendűek”. Mukasonga erre így emlékezik: A fehérek azt állították, jobban tudják nálunk, kik vagyunk, honnan jöttünk... Még az ősünket is ismerték, benne volt a Bibliában, Chamnak hívták. Így aztán majdnem fehérek voltunk, hitvány kereszteződések ellenére, kicsit zsidók, kicsit árják. A tudósaik, és nekünk hálásaknak kellett lennünk ezért, találtak nekünk egy testhezálló fajt: hamiták voltunk! Az utolsó tuszi király 1959-ben bekövetkezett (természetes) halála, majd a nem sokkal később kikiáltott függetlenség után a hutuk kerültek uralomra, és több évtizeden át tartott a Mukasonga által „mini-népirtásnak” nevezett öldöklések sora, egészen az 1994-es, majdnem totálisra sikerült genocídiumig. Scholastique Mukasonga édesanyja szemfedőjének szánt könyve a nőkről szóló fejezettel zárul. Udvariasság, megbecsülés, szolidaritás, barátság a szomszédasszonyok között: a hátsó udvarokban összegyűlt asszonytársaság „valósággal a nők parlamentje volt”. Az igazságszolgáltatás, a külügyek, a nehéz tárgyalások polgármesterrel, agronómussal, misszionáriussal, a férfiakra tartoztak. A nők területe volt az oktatás, az egészség, a gazdaság, a házasságok megszervezése. Mindenki szóhoz jutott, addig beszélt, ameddig akart, senki sem szakította félbe. Nem volt többség, kisebbség. A döntéseket akkor hozták meg, amikor minden nő egyetértett. A szexről soha nem beszéltek. Ruandában nem végeztek excíziót a kislányokon, ahogy más afrikai társadalmakban. Ellenkezőleg, védelmezni kellett azt a becses zugot, ahonnan a gyerekek jönnek... A lányok tíz éves kora körül azt mondta nekik az anyjuk: Eridj a szomszédasszonyhoz, mondani akar neked valamit, menj, kérdezd a nagyobb lányokat, ők tudják, mit kell tenni, érdeklődj Speciosánál, az ő korában ő már biztosan tudja... Többet nem mondtak. Nem az anya dolga, hogy beavassa a lányát. A lányok ezt elintézték egymás között. Széthúzták a hüvelynél a nagyajkakat, aztán visszahajtották, mint egy kétteknős kagylót. Olyan szavakat írok most, amilyeneket egy ruandai nő nem ejthet ki, nem írhat le. De végül is ezek francia szavak, talán rájuk nem vonatkozik a tilalom. Szó esik még szerelmi bánatról, esetleges bűbájolásról, egy különlegesen szép lányról, akinek megcsodálták „masszív combjait, szőrös lábát, méltóságteljes járását, amely előnyösen hasonlított az elefánt lépteihez”, a meddő nők képzelt terhességeiről, egy hutuk által megerőszakolt lányról, akit, miután a nők közösen fohászkodtak a Szűz Máriához és Ryangombéhoz, csecsemőjével együtt befogadtak. „Ruanda a Kurázsi mamák országa.” Az epilógus egy visszatérő rémálom képe: a pap kiküldi a gyerekeket a rétre, hogy gyűjtsenek fehér virágokat az oltár díszítésére. És a gyerekek gyűjtik és elhelyezik Jézus oltára, Mária szobra elé a fehér... csontokat, férfiak, nők, gyerekek csontjait. – Felismered őket? – kérdezi hajdani pajtásom, Candida. – Nézd meg jól, itt vannak mindnyájan, én is köztük, és a tieid mind, és Stefania, felismered őket? Candida egyre halványuló árny, hangja már távoli visszhang: – Van-e eléggé nagy szemfedőd ahhoz, hogy letakard őket mind... letakard mind... mind...?

50

SCHOLASTIQUE MUKASONGA 1957-ben, még a család kitelepítése előtt született a ruandai Butaréban. Édesanyja az 1973-as „mini-népirtás” után bátyjával együtt Burundiba menekítette. „ Azért küldött el minket, hogy fenntartsuk a család emlékét... Tizenhat éves korom óta őrzöm a család emlékezetét, és ennek az írás a legjobb módszere. Amikor meghallottam a népirtás hírét, egy kék iskolás füzetbe kezdtem írni, hogy a szorongás és félelem ellenére se felejtsem el az eseményeket” – vallotta egy interjúban. Mukasonga 1992 óta Franciaországban él, szociális gondozó Normandiában. Első könyve, a gyerekkoráról írt „Inyenzi avagy a csótányok” (inyenzi a svábbogár kinyarvanda neve) 2006-ban jelent meg. A kéziratot ismeretlenül küldte el több párizsi kiadónak, a Gallimard azonnal megjelentette. Második könyvét, „A mezítlábas asszony” -t is a Gallimard adta ki.

51

SZÁLIMÁTA Ahmadou Kourouma: A Függetlenség fényes napjai (Les Soleils des Indépendances) Első kiadás: Montréal, 1968. Megjelent magyarul a Kávé Kiadónál, 2001-ben Eljött a búcsú ideje, tízrészesre ígértük a sorozatot, ez hát az utolsó darab. Nem tehetem meg az édes guajava illatot árasztó Szálimátával, hogy kihagyjam az ő történetét: excíziót, megerőszakolást, meddőséget, bűbájolást, szerelmet, vágyat, bánatot. Szálimátát férfiíró írta meg, az egyik legjobb és legérzékenyebb. Sajnos néhány évvel ezelőtt meghalt, szomorkodtam, hogy nem írhat már több regényt. Volt egy-két levélváltásunk, miközben fordítottam ezt a könyvét, és értelmezést kértem tőle lenyűgöző nyelvi fordulatairól, amelyekben, ezt ő mondta így, a francia nyelvbe beoltotta malinké anyanyelvét. Nagy élmény volt fordítani, szinte együtt éltem vele. A történet egy rendszerváltás idején játszódik. A függetlenség elnyerése után Fáma, Horodugu hercege, az utolsó Dumbuja, nem találja helyét a kialakuló új rendben, ahol érdemei ellenére nem kap szerepet a hatalomban, mert írástudatlan, mint a szamár farka. De most hagyjuk Horodugu hercegének ironikus-szomorú, varázsos és tanulságos történetét, mert ma itt csak feleségével, Szálimátával fogunk foglalkozni. Először úgy ismerjük meg őt, ahogyan a férje látja. Fáma imádkozik a mecsetben, de gondolatai Szálimáta felé kalandoznak. Szálimáta szívjóságban, éjszakai édességben és simogatásokban túláradó asszony, igazi gerlice; feneke kerek és alacsony, háta, melle, dereka és alhasa sima és végtelen az ujjak alatt, és mindig zöld guajava illatot áraszt. Allah bocsássa meg Fámának, hogy így elragadtatta magát Szálimáta édességének fölidézésében; de ez csak emlékeztető arra, hogy a nyugalom és a béke mindaddig elkerüli Fáma szívét és szellemét, amíg Szálimáta meddőségtől szárad, amíg a gyermek meg nem fogan. Allah! tedd, tedd már, hogy Szálimáta megtermékenyüljön!... Miért marad még mindig meddő? Miféle átok üldözi? Pedig... mindent kipróbált már! Varázslót, marabut, áldozatokat és orvosságokat, mindent de mindent. A has száraz maradt, mint a gránit, hatolhatott belé az ember oly mélyen, amennyire csak lehetséges, sőt, vájt, forgolódott, ásott a leghosszabb, legkeményebb szerszámmal, hogy elhelyezzen egy maroknyi válogatott magot: mintha minden egy nagy folyóba fulladt volna. Komoly szertartása van a meddőség – Afrikában a legnagyobb átok – elűzésének. Fáma, még mindig a mecsetben imádkozva, fölidézi estéiket. Szálimáta lázasan rakodta szét a gri-griket, agyagkorsókat, lopótököket, leveleket, fölhajtotta a bizonyára keserű főzetet, mert az arca visszataszító fintorba rándult, leveleket égetett, a kunyhó undorító szagoktól füstölődött (Fáma a takaró alá dugta az orrát), az asszony a lángok fölé állt, a füst átitatta a ruháját és fölhatolt oda, amit egy mecsetben nem nevezhetünk a nevén, mondjuk úgy, hogy a fűszeres, a mézes 52

csuporig, és elüldözte (ez az, amiért Fáma leginkább neheztelt) a guajava oly bódító illatát. Szálimáta két ujját egy kis tökedénybe mártotta, bekente mellét, térdét és alsóneműjét, előkeresett négy gri-grit és fölakasztotta őket az ágy négy sarkán a karókra, és elkezdődött a tánc... Először csak verte az ütemet, topogott, döngölt, a talaj megremegett, aztán már ugrált, nekiszabadult, csapkodta a tenyerét, és fél-malinké, félarab nyelven dalolta a strófákat, tagjai reszketni kezdtek, majd az egész teste is, dadogások és sóhajok szakították meg az énekét, és félig öntudatlanul lecsuklott a gyékényre, mint egy halom lián, amelyet leszakítottak támasztékáról. Egy pillanatra fölegyenesedett, közben lábát korbácsolta és üvöltött, mint egy démon. Kifulladva, verítékben úszva, átfüstölten és őrjöngve ugrott előre és belecsimpaszkodott Fámába. A férjnek már nincs kedve, ereje teljesíteni, Szálimáta nagy bánatára elalszik, mint egy kő. Szálimáta csak forgolódik az ágyban, mi vele maradunk, és megismerjük a dolgokat az asszony oldaláról. Behunyta a szemét, orrát a matracba nyomta, megfordult, hozzásimult Fámához. Fáma horkolt, hogy rezgett tőle a levegő, röfögött, mint egy kan disznó, karjával, térdével elfoglalta az ágy nagy részét, mint egy keresztbe döntött fatörzs. Szégyentelen egy férj! A sértődött Szálimáta az oldalába bökte a könyökét, de nem tudta megzavarni az álmát. Ez az ember semmivel nem törődött, semmi nem akadályozta meg abban, hogy aludjon, sem a tehetetlenség, sem Szálimáta sírása, sem a házastársi kötelességek elmulasztása. Az álmatlan éjszakán visszatérnek a szörnyű emlékek az excízióról és az azt követő megerőszakolásról. Excízió, vagy csonkítás, kimetszés, néha, pontatlanul, körülmetélésnek is nevezik: a kislányok klitoriszának rituális levágása, egyes népcsoportoknál a nagyajkakkal együtt. Helyi hagyományoktól függően vagy csecsemőkorban végzik el a metszőasszonyok a műveletet, vagy a serdülőkor kezdetén.

Elérkezik a nagy nap. A kakas első kiáltására dobpergés hívja a lányokat az excízió mezejére. Szálimáta soha nem fogja elfelejteni, ahogy a lányok gyülekeztek az éjszakában, vonultak libasorban az erdőben, a harmatban, átgázoltak a kis folyón, miközben a kísérő vénasszonyok sipítva énekeltek, aztán megérkeztek egy kigyomlált, megmunkált rétre, a hegy lábánál, amelynek erdős csúcsa elveszett a ködben, és a vénasszonyok vadul kiáltoztak, jelezve "az excízió mezejét". Az excízió mezeje! Újra látta maga előtt, ahogy a lányok, egyik a másik után, leoldják magukról és eldobják a kendőszoknyát, leülnek a fölfordított agyagedényre, és a metszőasszony, a kovács felesége, nagy boszorkány, előrelép, előhúzza a kést, egy hajlított pengéjű kést, felmutatja a hegyeknek, és lemetszi a csiklót, amelyet tisztátalannak, zavarosnak, tökéletlennek tekintenek, és a megoperált lány föláll, megköszöni a javasasszonynak, belefog a győzelem és virtus dalába, kórusban ismétli az egész gyülekezet. Szálimáta azokra a lányokra gondolt, akik az előző években odavesztek a mezőn. Ezeket a lányokat nem volt szabad megsiratni, sírhantjukat az erdő rejtette: őket a falu boldogságáért hozott áldozatoknak tekintették. Már fölkelt a nap, ott vöröslött a fakoronák mögött. A dögkeselyűk a vér szagára előbukkantak a ködből és a lombok közül. Vad károgással és rikoltozással köröztek a fejek fölött. A metszőasszony Szálimátához lépett, leült elé, a szeme vörösben úszott, keze és karja undorítóan véres volt, szuszogása, mint egy zuhatagé. Szálimáta csukott szemmel átadta magát, és érezte, ahogy a fájdalomözön végigfutott a lába közétől föl a hátán, nyakán és fején, és vissza, le a térdéhez; föl akart állni, hogy daloljon, de nem tudott, elállt a lélegzete, a fájdalom heve megfeszítette tagjait, mintha vége szakadt volna a földnek a lába alatt, és a többiek, a kimetszett lányok, a hegyek

53

és az erdők fölborultak és elrepültek a ködbe és a születő napba; zsibbadás nehezedett a szemhéjára és a térdére, magába roskadt és eszméletét vesztve összecsuklott. Ma már törvény tiltja az excíziót azoknak az afrikai országoknak a többségében, ahol ez az ősi hagyomány része volt. Mégis több helyen elég szívósan fennmarad. Egyrészt férfiak követelik (bár egyes hírek szerint egyre kevesebben), mint az asszonyi hűség biztosítékát, másrészt a nők is félnek megtagadni: hagyományhű öregasszonyok – az öregeket Afrikában nagyon kell tisztelni – elhitették velük, hogy a nő, ha nincs kimetszve, meddő lesz. Ennek éppen az ellenkezőjére vannak szomorú orvosi példák.

Szálimáta tehát kimaradt abból a dicsőségből, amikor a beavatáson túlesett, kimetszett lányok táncolva bevonulnak a faluba, tamtam és ünneplés közepette. Őt rejtett úton egy öregasszony a hátán cipelte Tyékura, a fétisiszta kunyhójába. A fétiskunyhó elszigetelten állt, kerek volt, kicsi, zsúfolt, és nyüzsögtek falain a szürkegyíkok. Az uralkodó fétis egy rémületes maszk volt, amely betöltötte a kunyhó felét. Olajlámpa égett, füstölgött, épp csak annyira világított, hogy fenntartsa a titokzatosságot. A kicsi ajtón a gyékény, éppen akkor, amikor az álom már elnehezítette a lány szemhéját, az a gyékény elmozdult, valami dolog ott bebillentette a csípőjét, valami dolog nekiütődött a sebnek, és Szálimáta hallotta és megismerte a fájdalmat, ahogy mélyen beléhatolt és égette, és lobogó, forgó színek homályosították el a szemét, zöld, sárga, piros; fölsikoltott fájdalmában és a vér vörösében úszva elveszítette eszméletét. Megerőszakolták. Ki? Egy szellem, mondták neki később. Meg is magyarázták az okát. Szálimáta édesanyja meddőségtől szenvedett, és ezen csak úgy tudott túljutni, hogy a Tugbé hegyhez könyörgött, amelynek a szelleme azután megtermékenyítette Szálimátával. De a szellem megharagudott, hogy Szálimátát kimetszik és férjhez adják anélkül, hogy őt külön imádással megbékítették volna. Ezért az excízió után elindította a nagy vérzést, majd a kunyhóban emberi formát öltve megerőszakolta a lányt. De az az emberi dolog vészesen emlékeztetett a fétisiszta Tyékurára. Nem csoda, hogy amikor Szálimátát megkérdezése nélkül férjhez adják egy Baffi nevű gusztustalan alakhoz, megtagadja magát tőle. Baffi ugyanis nagyon hasonlít Tyékurára. Nézzük a nászéjszakát, amelyet két vénasszony felügyel. Baffi belépett, közeledett, kísérletezett, Szálimáta összegubózott, összeszorította és megtagadta magát, a vénasszonyok odafutottak és lefogták, Baffi erősködött és meg akarta erőszakolni, Szálimáta üvöltött. Üvöltött, mint az excízió éjszakáján, feltört a torkába, az orrába a rémület és a rettegés Tyékurától, olyan hangosan kiabált, hogy a kutyák ugatni kezdtek, udvarról udvarra adták tovább az ugatást és elborzasztották az egész falut; a vénasszonyok eleresztették, erre ő fölugrott az ágyról, hogy kimeneküljön az ajtón, de megállították, összecsuklott, fájdalomtól és sírástól fetrengett a küszöbön. A férj felhúzta a nadrágját, Szálimáta csak ekkor vette észre, hogy egy terjedelmes sérvet cipel, attól olyan földimókus a járása, mint Tyékuráé. Minden rábeszélés és a nász újabb erőltetése hiába, Szálimáta belecsimpaszkodik a férj óriási sérvébe, attól félnek, megöli. Tehát lemondanak róla, de ott kell maradnia a férj házában – a feleség árát kifizették! –, a konyhában és a gazdasági épületekben. Dicsőség Allahnak! Világok Ura, könyörületes jótevő! A sérvkizáródás leterítette az emberét, aki sóhajtott és kiszenvedett. Négy esős évszak névházasságban! A levirátus hagyományának megfelelően, miszerint az elhúnyt fivére elveszi az özvegyasszonyt, jött Baffi fivére, aki nagyon hasonlított Baffira, következésképpen Tyékurára, tehát Szálimáta ismét eszelősen ellenállt. Bezárták egy kunyhóba, ott raboskodott, míg egy éjszaka sikerült megszöknie. Egyedül vágott neki az útnak a szellemekkel és vadállatokkal teli, sötét bozótban. De tudta, hova megy. 54

Fáma várta, a szerelem, a férjes asszony élete, a fogság vége. Visszaemlékezett arra, amikor először látta Fámát a kör közepén táncolni: a legmagasabb fiú volt Horoduguban, a legfeketébb, csillogó szénfekete, fehér fogakkal, egy herceg mozgásával, hangjával, pompájával. Szálimáta azonnal megszerette, Fáma pedig fölsóhajtott: "Szálimáta, te vagy a legszebb élő dolog Horodugu egész bozótjában, összes falujában". Szálimáta ezt azóta sem felejtette el, a balszerencse gyötrelmeiben, a gondok keserűségében, az egész megátkozottságban sem, soha. Megnyugodva olvassuk, hogy a fájdalmas, véres emlékeket a szerelem elmosta, Fáma felébresztette Szálimátában a vágyat, hogy hozzáérjen, hogy magába fogadja. Tartott is a boldogság egy ideig, de aztán jött a hiábavaló gyerekvárás. Szálimáta is Allahhoz könyörgött. ...odakuporodott a kecskeszőrre és rábízta magát Allahra, a könyörületes Jótevőre. Egy gyermeket! Egyetlenegyet! Igen, egy kisbabát! Különc könyörgés e földön, hiszen Fáma egyre inkább elégtelennek bizonyult. Vajon mi fontosabb Allah akarata szerint? Hűség vagy anyaság? Biztosan az anyaság, az anyaság mindenekelőtt. Hát akkor múljék el Szálimáta szívében Fáma fontossága, hogy lefekhessen más férfiakkal, akik nem a fétisiszta Tyékura vonásait és szagát hurcolják magukkal, olyan férfiakkal, akik nem visznek félelmet, megdermedést, hidegséget Szálimáta testébe. De hiszen hűtelenség, házasságtörés az, amiért most könyörög! Allah, irgalmas Jótevő, bocsásd meg ezt az istenkáromlást! Reggel Fáma elmegy a mecsetbe, Szálimáta pedig megfőzi a nagy adag kását, amit majd árusítani fog a kispiacon. Szálimáta félretett egy jól megcukrozott tányérral Fámának. Méghozzá azzal a gonddal, ahogy egy feleségnek kell: bármilyen legyen is a férfi viselkedése, bármilyen az értéke, egy férj mindig uralkodó marad. Allah parancsolata, hogy az asszony legyen alávetett, hogy szolgáljon, és ez azért nagyon fontos, mert átalakul erővé, értékké, kegyelemmé és jósággá a gyermek számára, aki a feleség öléből a világra jön. És a gyermekből, ha Allah megadja, ember válik, akinek nyomát a földön évmilliók sem törlik el. A jó Szálimáta körül, míg a kását árusítja a kispiacon, mindig sok a vevő, és sok az élősködő is. Elegendő volt annyit mondani, hogy "Allah adjon neked gyermeket!", és Szálimáta máris hitelezett. Jóságában kissé bolond árusasszony! Denevérfülek, benyomott orr, nyakig húzódó forradások: ez Mussza Vedrago. Már hat vagy tíz kása árával tartozott, két teljes hete nincs munkája. Kell-e szenvedni hagyni egy embert, csak mert a munkavezető megint nem írta ki aznap dologra? Allah szerencsét és erőt ad a gyermeknek az anyja jócselekedeteiért! – Nesze, hitelre ezt a tányérnyit, Vedrago! És Traoré, a mézesnyelvű, aki olyan port ígért, amely a legszikkadtabb asszonyt is termékennyé teszi. – Egy kása! Szálimáta bőkezűen hitelez, a tálak kiürülnek, indul haza, délben majd visszajön főtt rizst árulni. Hosszú lesz még a nap: megjárni a piacot, megfőzni és eladni a rizst, meglátogatni a marabut, és mindezt még a harmadik ima előtt. A nap már tüzelte a tarkókat, a dereglyék készen álltak az indulásra; az olcsó árú mind elkelt, az olcsó árakból összejött a pénz Fáma etetésére, Fáma öltöztetésére, Fáma elszállásolására, és a marabuk meg a varázsszereket gyártó vajákosok kifizetésére. Az asszony már csak a kisbabákra tud gondolni, minden áradó érzelme, minden imája a kisbabákat hívja. Álmai túlcsordultak csecsemőkkel zsúfolt kosarakkal, mindenhonnan csak babák bukkantak föl. Fürdette, ringatta őket, és alvó szívét forró öröm dagasztotta, egészen a felébredésig. Fényes nappal, de még az utcán is, időnként kisbaba-hangokat, 55

csecsemősírást hallott. Megállt. Semmi: csak a szél süvített, vagy egy járókelő szólongatott valakit. Egy reggel éppen a tökedényeket öblítette, amikor ujjai alatt csecsemőt, egy igazi csecsemőt érzett. Megfürdette, a kicsi rugdalózott, sírt. Bevitte a gyereket a szobába és csak ekkor nyitotta ki a szemét. Semmi: egy merev és kemény merítőkanál. És Szálimáta ott állt magában, a szégyenével és kétségbeesésével. Azután két éven át nagy hassal járt, talán a sértett szellem ejtette teherbe. A képzelt terhesség után még keserűbb lett az élet, még kevesebb a remény. – Szálimáta, kedvező volt a piac? Mint aki süket, az asszony nekilátott a dolgainak, rendezgette az edényeket, átöltözött a főzéshez, kivitt az udvarra egy nagy fazekat. Hallani lehetett a mozsártörés gyors ütéseit. Egy nagy tállal jött vissza. A férfi még mindig várta a választ az üdvözlésére. – Igen, kedvező volt a piac. És te? Mondd csak, te meg így maradsz egész fényes nap, elterülve a széken? Fáma is megjátszotta a közömböst, nem válaszolt, úgy látszott, lefoglalta a Függetlenség fattyú gazságainak számbavétele. Szálimáta nem ért rá, a nap már előrehaladott és őrá még sok dolog várt. A mozsártörő csattogott, mint a balsors tamtamja, ettől aztán nem kellett hallgatni, nézni, érezni az élvezhetetlenné vált Fámát. Fáma kipróbálta a város becstelen nőit, de nem történt semmi, azok a nők is üresen és szárazon maradtak, mint a köles kalásza, ha túl rövid az esős évszak; és a balszerencse többé nem vált el Fámától. Üzlet, vétel, eladás, utazás, mind veszteséget hozott. Csak a kétségbeesés maradt. Büszkeség, emberi melegség, szívjóság szertefoszlott, Fáma fölismerhetetlenné vált. Ekkor toppant be a politika. Fáma hagyott minden egyebet, merészen és ékesszólóan belevetette magát a politikába. Főnökök törvényes fiának teljes odaadással részt kell vennie a franciák kiűzésében! A politika férfiasságot jelentett, bosszúállást: a hitetlenek közel ötven évnyi megszállását kellett átkozni, kihívni, lerázni. Lám, elérkeztünk a rendszerváltás lélektanához, de mi most nem Fáma sorsát követjük, hanem az asszonyra figyelünk. Megy a tűző déli napon, nagy tál rizzsel a fején, az építkezés melletti kispiacra. A munkások vásárolják, a munkanélküliek ingyen kapják a tálka rizst. Szálimáta jószívűen osztogat. Toprongyos kéregetők, cafrangos csavargók, munkanélküliek, mind odafutottak, mind nyújtották a kezüket Szálimáta felé. Semmi! Egyetlen szemecske rizs sem maradt. Nem látják, hogy a tálak üresek? Egyenként fölemelte őket, egyenként megmutatta, hogy üresek. A koldusok mégis jöttek, odagyülekeztek a piac minden sarkából, imákat mormolva lökdösődtek, tülekedtek. Sövényt emeltek Szálimáta köré, eltakarták a napot. Az asszony, mintha egy kút mélyén lenne, fölemelte a fejét és szembenézett velük, erre abbahagyták a pusmogást, és csöndben, mint a kövek, mutatták tenyerüket, nyomorúságukat. Kiürült arcuk hideggé, sőt keménnyé vált, szemük mélyebb lett, orrcimpáik gyorsan verdestek, ajkuk nyáladzani kezdett. És még mindig jöttek, karjukat nyújtogatva egyre közelebb nyomakodtak... Rátámadtak, elrabolták tőle szerény keresetét, és a kispiacon senki nem sietett a segítségére. És ő magában fölmentette a támadóit. Szálimáta meddősége gyógyítására fölkeresi a messze földön híres marabut, Abdulájt, aki mindenre tud gyógyírt. Csakhogy a marabu nagyon drágán kínálja tudományát. Amikor Szálimáta elmagyarázza, hogy ő bizony szegény, de ingyen adja a rizst a koldusoknak, Abduláj megértőnek mutatkozik. Ettől kezdve Szálimáta rendszeresen visszajárt hozzá, megszokták egymást, sőt, az asszony nélkülözhetetlen lett a marabu számára. A férfi egyedül élt. És seperni, portalanítani, mosni, ide rakni ezt, amoda amazt, jobban áll egy nőnek, a szoknya viselőjének. Még ha az egekben tölti is az éjszakáit és úgy beszél a szellemekkel, mint a komájával, egy férfi mindig gyerek marad. Azután már elegendő volt Szálimátának kicsit megringatni a fenekét, rezegtetni a szempilláit, megereszteni egy-egy mosolyt, 56

nevetést, hogy a nagyszerű marabu fölpuhuljon és megtörjön. A férfi ártatlan hangon furcsa, zavaros szavakat hebegett: "Az embernek a méltóságáról van szó, hogy kigyógyítson egy nőt a meddőségéből. Ha a férj helyrehozhatatlanul impotenssé válik, akkor, akkor!... azt kellene... Allah a szándékokat is nézi." A vágy már beakasztotta a kecskebak szakállát a jujubabokor tüskéibe; szó nem volt többé arról, hogy a marabu várná azt a néhány kóladiót fizetség gyanánt. Különben is Szálimáta előtt Abduláj már nem igyekezett tartani a marabu viselkedést: arcát meleg mosoly duzzasztotta, és néha olyan volt a hangja, mint egy kisfiúé. A jelek azt mutatják, Szálimáta lélekben felkészül az anyaságért hozott áldozatra: Abduláj csodálatos férfiúnak látszott: életerős és hatalmas termetű, mint egy uasszului bika, gyaníthatóan jobban tudja fűszerezni a dolgokat, mint Fáma, és még gazdag is, ismeretekben és pénzben egyaránt. Szálimáta fölékszerezve, mosolyogva, csillogó szemmel és kíváncsian ment a konzultációkra. De egy nap a marabu rettenetes dolgokat mond Szálimátának, halálveszélyt lát, azonnal kell egy kakast áldozni, hogy elhárítsák a bajt. Ez meg is történik, a marabu elvágja a kakas torkát, miközben félelmetes, dörgedelmes szavakat mormol, rettenetes, sokszínű szavakat. Szálldostak, keringtek a szavak a négy fal között, és a megidézett erők válaszoltak. Elfogadva! Teljesítve! Végérvényesen elhárított balszerencse! Dicsőség Allahnak! Szálimáta megérdemelte ezt a kegyet, mivel embersége, hite, jótékonysága határtalan. Együtt emelték összekulcsolt kezüket az arcuk elé. – Ámen! Ámen! Ámen! Az áldozat elfogadva, ismételte Abduláj. Elhárította a Szálimáta szeretteire leselkedő halálveszélyt! Az asszony hálás. – Allah adjon erőt a szavaidnak! Köszönöm, Abduláj, hogy elhárítottad a bajt. De még itt van a meddőség, bennem lakik és meggyötör: az amulettek és gyógyszerek eddig még nem űzték ki. Könyörülj rajtam. Abduláj nem válaszolt. A kétségbeesés és bánat ismét elgyengítette és lehűtötte az asszonyt. Szálimáta és Abduláj figyelmesen bámult egymásra. A férfi rajongó és pajzán pillantással, az asszony kíváncsi és elgondolkodó tekintettel, ahogyan az őz, mielőtt elinalna, alaposan végigméri az erdő szélén álló vadászt. Szálimáta látta, ahogy Abduláj tekintete lassanként átalakul, arccsontjára ráfeszül a bőr, homlokán az erek kidagadnak. Tovább nézték egymást. Az ajtó csukva volt. Kint üvöltött a szél, vert az eső. Ekkora viharban senki, senki nem fog beállítani, hogy megzavarja őket. Tehát egyedül, tökéletesen egyedül vannak. A férfi elhárította az asszonyt fenyegető balszerencsét (nagy jócselekedet egy férfias férfitól!). Az asszony gondosan rendbe rakta a házat (mint egy engedelmes feleség). Együtt áldozták föl a kakast. A vörös kakas, egy lavórban, már kezdett kihűlni. Az imént felfröccsent a vér, de ennek a vérnek a színe, a szaga nem ugyanaz volt számukra. A férfinak fehér fogak, finom bőr, kerek fenék lágyságának színét, vágyának illatát jelentette. Az asszonynak az excízió és a napkelte színét, a görcs és a rettegés szagát. Nyilván az a szellem, amelyik megerőszakolta, még mindig üldözi, Fámán kívül más férfit nem tud elfogadni. Pedig Abduláj ékesszóló: – Tárd ki a füled, Szálimáta, és fontold meg jól a szavaimat! Az élet célja, hogy utód szülessen. Az igazság, mint az érett paprika, csípi a szemet, de nem vájja ki. A férjed, én mondom neked tiszta lélekkel, tiszta szájjal, soha nem fog asszonyt megtermékenyíteni. Meddő, mint a szikla, mint a harmattan pora. Íme az igazság, az egyetlen igazság. Minden más, amit erről mondani lehetne, hazugság, és nincs semmi jó a hazugságban, amiként nincsen vér a tücsökben - fejezte be.

57

Kinn dühöngve elszabadult a szél és az eső. A házban minden mintha csak azt ismételte, azt kiabálta volna: "A férj! A férj nem fog nemzeni!" – Gyere közelebb – suttogta a marabu. A nő hátrált. A férfi himbálta magát, tekergett, akár egy óriáskígyó, és csalogatóan mosolygott. Szálimáta nézte, és lénye legmélyéből, mint egy távoli hívás, fölszállt az excízió és a megerőszakolás párája, és minden átváltozott: a marabu szeme átalakult és Tyékura vadságának tüze lángolt benne, orra ellaposodott és Tyékura orrcimpáinak borzalmává vált. – Miért? Miért habozol? A kezed! Add a kezed – folytatta a marabu. Szálimáta fuldoklott, görcsbe rándult. Semmi kétség, Abduláj nyakán kinőttek Tyékura kaloda-nyakláncának ékei, bubuja kezdte fölvenni Tyékura öltözékének színét. – agyj békén, vagy kiáltok! A férfi mosolygott. Nem! Nem fog kiáltani; és megragadta, olyan erősen ráncigálta a kendőszoknyát, hogy az asszony elvesztette az egyensúlyát, ráesett az ágyra... Hosszú a küzdelem, de Szálimáta felkapja a kést, amellyel a marabu a kakast feláldozta... ...és a hajlított kés belecsapott a bal vállba. A férfi felüvöltött, mint egy vadállat, dörgött, mint az égzengés. Az asszony megijedt és kiszökött az ajtón, cuppogott három vagy négy lépést a sárban, felkapta a föláldozott kakast és elment. Balra egy kis elveszett utca nyílt. Szálimáta befordult, hogy kisírja bánatát és elrejtse arcát, annak az asszonynak az arcát, akinek sosem lesz gyereke, mert csak egy meddő férfival tud lefeküdni. Szálimáta egy kis hídhoz érve az alatta zubogó tarajos vízbe hajította a feláldozott kakast. Követte a tekintetével és sóhajtott. Az eső már alig esett, épp csak szitált egy kicsit. Rövid csillanások futottak át az égen. Szálimáta arra gondolt, hogy öléből most folyt ki minden megálmodott, vágyott gyerek, a véres kakas végérvényesen magával vitte őket. Az a sorsa, hogy meddőn haljon meg. Ezután Fámával sok minden történik, amit itt most nem részletezünk, lényeg az, hogy a férfi hazavisz egy új feleséget, a fiatal Mariamot. A délután folyamán összehívtak egy palávert, ahol megjelent Mariam, és bemutatták Szálimátának. "Imhol a társfeleséged, tekintsd úgy, mintha a kishúgod lenne; a falubeliek azért küldték neked, hogy segítsen téged abban a nagy és nagyszerű feladatban, amelyet férjed, Fáma szolgálatában teljesítesz." Szálimáta örömmel üdvözölte a társfeleséget, jó szívvel és okosan elmagyarázta, hogy egy család egyetlen asszonnyal olyan, mint az egylábú létra vagy a féllábú ember, nem is tudja tartani magát, csak ha egy kívülállóra támaszkodik. Nem lehetett hinni neki: gyöngédsége és bölcsessége pontosan kilenc napig tudott kitartani. Fáma és két felesége egy picike helyiségben lakott, ahol egyetlen bambusz ágy volt, egy tara. A feleség (akihez az aznapi éjszaka tartozott) fölmászott az ágyra a férj mellé, a másik asszony meg összekucorodott a tara lábánál a gyékényen. De Szálimáta ahhoz, hogy termékeny legyen (emlékszünk rá), mindig csak úgy ment ágyba, hogy előbb hosszan imádkozott, leveleket égetett, vajjal bekencézte magát és táncolt, táncolt, amíg ki nem fulladt és el nem veszítette az eszét. A varázslás, imádság és tánc most meg lett zavarva. Mariam zavart. Szemtelen volt, mint egy légy, és, mondják, termékeny, mint egy egér. Szálimáta minden reggel, ébredés után, a társfeleség hasát leste, és az a has növekedni látszott. Igen, nőtt! Szálimáta féltékeny lett, egyre őrültebben, és aztán egy reggel szitkozódva kitört. A két társfeleség, mint két tyúk, rárontott egymásra, mindketten beleakaszkodtak a másik ruhájába. Mariam mindenáron le akarta mezteleníteni Szálimátát, hogy mindenki lássa "egy meddő nő összezsugorodott méhét", Szálimáta meg azért akarta ruháitól megszabadítani 58

Mariamot, hogy az egész világ fölismerje "egy kurva semmivel sem mérhető, rothadt micsodáját". Szétválasztották őket. A szitkok és verekedések folytatódnak a két nő között. Fáma úgy találta, hogy a helyzet egy se szarva, se farka bikára hasonlít, nem tudta, hogyan fogja meg, hogyan győzze le. Pedig mindaz, ami Mariam és Szálimáta között lejátszódott, igazán előre látható volt: nem kell összehozni egymással a madarakat, ha félünk a szárnycsattogásoktól. Fáma megérdemelte gyötrő gondjait: olyanok voltak, mint a légyraj, amely szükségképpen megszállja azt, aki békákat gyűjt maga köré. Fáma úgy gondolta, hogy végül majd minden elrendeződik. "Még a kőmíves darázs és a varangyos béka is megtanulja elviselni egymást, ha össze van zárva egy kunyhóba, akkor miért ne Mariam és Szálimáta?" – mondogatta. Fáma belekeveredik a függetlenség utáni politikai élet zűrzavarába. Ártatlanul börtönbe kerül, kis híján halálra ítélik, de a következő puccs kiszabadítja és hősként kerül elő. Szálimátát már nem látjuk viszont, csak hallunk róla: Fáma megtudja, hogy bánatában összeállt Abdulájjal, a marabuval, azt remélve, hogy tőle talán lesz gyereke. Fáma szépen búcsúzik tőle gondolatban. Szálimáta, légy boldog, ne bánj semmit, és minden reggel, miközben töröd a kölest a famozsárban, énekeld azt a nótát, amit akkor szoktál, amikor valóban boldog vagy: Hé! Hé! Hé! Hé! Ha az a jó nekünk, hogy beleessünk a kútba, Hé! Hé! Hé! Hé! Essünk bele, hogy boldogok legyünk! Reméljük, hogy Szálimáta tényleg boldog lesz, de erről már nem szól a regény. AHMADOU KOUROUMA (1927-2003) A nyugat-afrikai francia gyarmatokon született, a mai Guinea és Elefántcsontpart határán, tekintélyes malinké családban. Főiskolára Bamakóban (akkor Francia-Szudán, ma Mali) kezdett járni, de politikai tevékenység miatt kitiltották az országból. A gyarmatosítás elleni mozgalmakban aktív diákot a franciák büntetésből behívták katonának. Öt évet szolgált Indokínában. Azután Lyonban járt főiskolára, biztosítási matematikusként végzett. Visszatért Elefántcsontpartra, ahol a szakmájában helyezkedett el. 1963-ban, három évvel a függetlenség kihirdetése után Abidjanban összeesküvésben való részvétel gyanújával letartóztatták, de bizonyíték hiányában elengedték. Állásából kirúgták, ennek a kényszerű munkanélküliségnek az idején írta meg első regényét, amelynek nem talált kiadót Franciaországban. Amikor A Függetlenség fényes napjai 1968-ban egy kis montreáli egyetemi kiadónál megjelent, vegyes fogadtatásra talált. Nem csupán új hangot ütött meg – ironikus volt és csalódott, kritikus a függetlenné vált Afrika új politikai erkölcseivel és a hagyományos berendezkedés iránti ragaszkodással szemben egyaránt –, de nyelvileg is újat hozott: úgy vitte át a malinké nyelv képgazdag fordulatait a franciába, hogy néhányan botrányt kiáltottak: mit követett el ez az ember a francia nyelvvel?! Két évvel később a

59

regény már a párizsi Seuil gondozásában jelent meg, azóta számtalan újabb kiadást megért, egyetemi tananyag és az afrikai irodalom klasszikusának számít. Kourouma folytatta biztosítási matematikusi pályáját, dolgozott Algériában, Kamerunban, Togóban. Már kezdték egykönyves írónak elkönyvelni, amikor, huszonkét év után, 1990-ben megjelent a következő regénye, azután továbbiak. 2000-ben megkapta a Renaudot-díjat Allah n’est pas obligé című regényéért. A gyerekkatona története Allah nem köteles... címmel magyarul is olvasható, Takács M. József kiváló fordításában (Ulpiusház, 2002). A gyerekkatona történetének folytatása már befejezetlenül, posztumusz jelent meg. Ahmadou Kourouma 2003 decemberében meghalt Lyonban, ahol felesége és négy gyereke él.

60