Női olvasás: fenyegető élvezetek? A női olvasó az olvasás normalizációs folyamatában A közelmúltban a magyar irodalomtudományban is megjelentek, noha egyelőre csak elszórtan és rendszerint kifejtetlenül, a női olvasói szerepekre rákérdező, azok lehetségességét és mibenlétét problematizáló szövegek, szövegrészletek. Az említett szerepek értékelése ezekben legalábbis ambivalensnek mondható. Így például Kovács Béla Lóránt a női olvasói szerepet pusztán „alibinek” tartja, mely arra szolgálna, hogy a kritikus saját biológiai nemét előtérbe helyezve kitérhessen a „komoly” tudományos kérdések elől. 1 Stemler Miklós szerint a női olvasás ötlete maga is képtelenség, hiszen maszkulin olvasásra szocializálódtunk. 2 Zsadányi Edit pedig, miután igen meggyőző példák sorával kimutatja egy Esterházy-mű odaértett olvasójának férfikarakterét, a női olvasó lehetőségeit a szöveg által kínált maszkulin és feminin szerepekkel való azonosulás közti választásban, illetve ezek alternatívájaként a nemi szerepek szövegbeli konstrukciójának mikéntjére való reflexióval azonosítja.3 A fenti, véletlenszerűen kiragadott példákban (függetlenül a hivatkozott szövegek eltérő fokú kifejtettségétől és a probléma iránti változó fogékonyságától, valamint attól is, mennyiben értek egyet a bennük írottakkal) legalább két dolog közös. Egyrészt az, hogy a tanulmányírók inkább az irodalommal professzionális szinten foglalkozó, mintsem laikus női olvasót feltételeznek (Kovács eleve a kritikus tevékenysége kapcsán veti fel ezt a lehetőséget, Zsadányi Editnek a nemi szerepek szövegbeli konstrukciójára reflektálni képes olvasója – mely egybeesik Zsadányi tanulmánybéli pozíciójával – szintén ebbe az irányba mutat, Stemler pedig teljesen expliciten a feminista irodalomkritikával köti össze a női olvasó kérdését). Másrészt közös az is, hogy a női olvasást nem olyan olvasói szerepként képzelik el, mint amelynek történeti begyökerezettsége és a kultúránk által közvetített előzetes jelentésessége lenne. A legszemléletesebb ebből a szempontból talán az alábbi, Stemler szövegéből vett idézet lehet, melyben Stemler a (feminista irodalomkritikától eredeztetett) női olvasást a(z általa általánosnak tételezett) maszkulin olvasási stratégiáktól való totális megszabadulásként értelmezi, és ennek kapcsán ezt írja: „A feladat [a női olvasás megteremtésének lehetősége] tehát ezen [maszkulin] hagyományok felismerése és kikapcsolása lenne. Egy ilyen, az általános diskurzusok és értelmezési módszerek alól magát kivonni tudó női olvasó megteremtésének esélyei véleményem szerint meglehetősen csekélyek.”4 Mint látható, a női olvasás itt úgy tételeződik, mint amely hagyomány nélküli – és amelyet feltehetően a professzionálisan olvasó feminista irodalomtudósok feladata lenne (egyszer majd) létrehozni. Eltekintve attól, hogy mindhárom idézett szövegben igen közel kerül egymáshoz a női és a feminista olvasat, és attól is, hogy Stemler és Kovács nem számolnak a feminista (női?) olvasás immáron majdnem négy évtizedes, a feminista irodalomtudományban megalapozott és kidolgozott szereplehetőségeivel, felmerülhet bennünk a kérdés: vajon a 20. század hatvanas évei előtt tényleg soha nem terelődött volna a figyelem a női olvasás mikéntjeire és hogyanjaira? Vagy ha mégis, akkor ezek a jelentéskonstrukciók olyannyira elszigeteltek, egymásnak ellentmondóak és nem-szisztematikusak lettek volna, hogy nem ismerhetünk fel bennük jól azonosítható tendenciákat, visszatérő mintázatokat, időben és térben specifikálható általánosságokat? És ha mégis léteznének ilyen általánosságok, akkor ezek a nőinek nevezett olvasásmódok vajon milyen viszonyban lehetnek az irodalomtudósok és kritikusok (akár feminista, akár nem feminista) professzionális olvasásával? 1 KOVÁCS Béla Lóránt: Olvasó, hol vagy? Menyhért Anna: Egy olvasó alibije, Alföld, 2003. 10. sz. 102–105. Itt: 103. 2 STEMLER Miklós: Te is más vagy, te sem vagy más?, Prae, 2000. 1–2. sz. 157–163. Itt: 162. 3 ZSADÁNYI Edit: „Lesem az arcát, nem néz vissza”. Nemi szerepek, látvány és nézőpont vizsgálata Esterházy Péter Egy nő című írásában, Kalligram, 2000. 4. sz. 119–126. 4 STEMLER: i. m. 162. (Kiemelés – H. Gy.)
Andreas Huyssen és Rita Felski szerint például a laikus olvasóról – vagy legalábbis egyik típusáról, a tömegkultúra termékeinek fogyasztójáról – alkotott képzet a 19. század második felétől kezdve, párhuzamosan a fogyasztói kultúra terjedésével, egyértelműen feminizálódik: a nő válik a tömegkultúra fogyasztójának prototípusává, és mint ilyen, a magaskultúrával társítható maszkulin olvasásmódok ellentéteként funkcionál. 5 Huyssen és Felski Gustave Flaubert Bovarynéjában fedezik fel ezen dichotómia nemi jegyekkel telítésének legeklatánsabb példáját. Állításuk szerint Emma Bovary olvasásmódja, a „mohó ponyvaregényfalás” igen radikálisan szemben áll a Flaubert által vallott s az irodalmi modernséget meghatározó esztétikai elvvel, az impassibilitével. Ezen megfigyelés alapján amellett érvelnek, hogy az esztétikai távolságtartásra képtelen, a mű fiktív világa és az olvasó valósága közti határt nem tisztelő, valamint a mű formai jegyeire nem figyelő, tartalomcentrikus „női” olvasásmód korabeli reprezentációiban számtalan, az adott társadalomban gyökerező kollektív szorongás és félelem tudott összegződni és artikulálódni – például a tömegektől, a tudattalantól, a női vágytól vagy akár a fogyasztói kultúrának a (gazdasági és politikai viszonyoktól függetlennek hitt) privátszférába történő betörésétől való félelem. A női olvasó alakjára vonatkozó elképzelések tehát nemcsak hogy léteztek már az elmúlt században is, hanem szemantikailag igencsak megterheltek és felüldetermináltak voltak – ahogy, ebből következően, ilyen volt a nemi jegyeknek az olvasástípusok közti elosztása is. Az elkövetkezőkben két dologra vállalkozom. Részben arra, hogy néhány, a huszadik század első feléből származó példa segítségével rámutassak, hogy már a feminista irodalomtudományos diskurzus hatvanas évekbeli amerikai létrejötte előtt is léteztek jól körülírható elképzelések a női olvasás mibenlétére vonatkozóan, és hogy ezek a magyar irodalmat sem hagyták érintetlenül. Mindenekelőtt azonban arra törekszem, hogy találjak ezekben a magyar szövegekben visszatérő mintázatokat, és az ún. „esztétikai” olvasáshoz viszonyítsam őket. Tézisem ugyanis az, hogy az esztétikai olvasástípus, melyet a ma professzionális olvasói is művelnek, 18. századi megképződése óta folyamatosan olyan ellenfogalmakra utaltan működött, melyekben centrális szerepet játszott a nőiség kategóriája. Ezen állításomat egyrészt Peter de Bolla és Martha Woodmansee esztétikatörténészek 18. századi olvasáskutatásaival fogom alátámasztani,6 másrészt pedig, a már említett magyar szövegek segítségével, azzal, hogy rámutatok: a 18. században megképződött (nyilvánvalóan ideáltipikus) női olvasás általuk feltárt jelentésessége, az eredeti kontextusából kikerülve, századokon át tovább hagyományozódott. De Bolla megállapításai alapján kiemelt figyelmet szeretnék fordítani arra is, hogy az olvasás diskurzusa milyen szorosan összefügg mindmáig a szubjektivitást, a szexualitást és a fogyasztást (mindenekelőtt az evést) formáló diskurzusokkal. Magyarán, arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy az olvasástípusok mikéntjéről alkotott elképzeléseink korántsem egyedül „esztétikai” kritériumokra és belátásokra tekintettel formálódnak (bármennyire is szeretnénk hinni ebben), hanem összekapcsolódnak egy sor, egyáltalán nem esztétikainak tekinthető társadalmi–kulturális gyakorlattal, és hogy ezek a diskurzusok együttesen alakítják mindmáig a nemi jegyek olvasástípusok közti elosztását. Fontosnak tartom, hogy az itt következőket még egy szempontból megvilágítsam. A női olvasás kérdését – mint már kiderült – az esztétikai olvasás kontextusában szeretném 5 Andreas HUYSSEN: Mass Culture as Woman: Modernism’s Other, in: After the Great Divide: Modernism, Mass Culture and Postmodernism, London: Basingstoke Macmillan, [1986] 1988, 44–62. (Részlet belőle magyarul: A tömegkultúra mint nő: a modernség másikja [ford. BENE Adrián – LŐRINCZ Noémi], Kalligram, 2002. 9. sz. 19– 29.); Rita FELSKI: The Gender of Modernity, Cambridge, MA – London: Harvard UP, 1995, különösen: 61–90. 6 Peter DE BOLLA: The Discourse of the Sublime. Readings in History, Aesthetics and the Subject, Oxford – New York: Blackwell, 1989; Martha WOODMANSEE: Aesthetics and the Politics of Reading, in: The Author, Art, and the Market. Rereading the History of Aesthetics, New York: Columbia UP, 1994, 87–101.
tárgyalni, de most még tovább pontosítok: az esztétikai olvasás 18. századi létrejöttének, a kor kulturális politikájának és az olvasásmódok ekkor végbement újrakódolásának kontextusában. Úgy gondolom ugyanis, hogy ez az a történetileg és lokálisan is jól körülhatárolható terület, ahová genealogikusan jól visszavezethető egy sor, a női olvasással vagy a nők által „tipikusan” olvasott irodalmi szövegek mibenlétével kapcsolatos elképzelés. Éppen a genealógiai szempont az, amit hangsúlyozni szeretnék. A nőről mint a kulturális termékek tipikusnak tételezett laikus fogyasztójáról és a tömegkultúra feminizációjáról ugyanis ma már igen kiterjedt feminista szempontú kutatás folyik – nem utolsósorban Huyssen hivatkozott szövegének köszönhetően.7 Ezek a kutatások azonban jellemzően nem mennek vissza a modern kultúripar 19. század közepi kialakulását megelőző időszakra, és sokkal inkább a fogyasztás és fogyasztói kultúra kontextusában vizsgálódnak, mintsem a művészetfogalmunk alapjául szolgáló esztétikai diskurzus és a vele párhuzamosan létrejövő esztétikai olvasás irányában. Holott az általuk feltárt jelentésességek minden bizonnyal nem függetlenek ettől a tágabb kontextustól sem – az elkövetkezőkben éppen azt fogjuk látni, hogy nagyban olyan jelentésekkel operálnak, melyek egy történetileg korábbra datálható folyamat, az olvasástípusok 18. század végi újrakódolása felől hagyományozódnak rájuk. Ennyiben az itt következőkben tulajdonképpen nem teszek mást, mint hogy megpróbálom kapcsolatba hozni a de Bolla és Woodmansee által a 18. századi olvasásmódokról feltártakat a 20. századi tömegkultúra-elméleteket vizsgáló feminista munkákkal, úgy, hogy a 18. század végének kultúrpolitikáját jelölöm ki olyan területként, ahonnan számos, a későbbi századokban is érvényesülő, az olvasásmódokkal kapcsolatos elképzelés eredhet. A 18. századot persze nem véletlenül választottam. Ez az az időszak, amikor létrejön a művészeti autonómiát állító esztétikai diskurzus,8 a művészetek modern kori rendszere,9 melyek mindmáig meghatározzák a művészetekről (köztük az irodalomról) való gondolkodásunkat, és ezek létrejöttével párhuzamosan ekkor alakul ki a modern (és a mai) kor egyik jellemző olvasástípusa, az esztétikai olvasás is. Ennek az olvasástípusnak igen markáns jegyei vannak, melyek megkülönböztetik más olvasástípusoktól. Egyik ilyen jegye, hogy hermeneutikus módon zajlik, azaz a mű egyes részeit nem elszigetelten, hanem a mű egészének kontextusában értelmezi.10 Hermeneutikus annyiban is, hogy művelése során az olvasó önnön szubjektivitása is a tét, azaz, hogy úgy kell olvasni, hogy olvasás közben a befogadó az önmagáról mint egy esztétikai tapasztalat szubjektumáról megtapasztaltakat saját magára mint politikai és gazdasági viszonyokból kireflektált „magánemberi” szubjektivitásra is vonatkoztassa – azaz önművelést végezzen.11 Fontos jegye az intenzitás is: a bővülő szövegterméssel szemben úgy „védekezik”, hogy átemeli a premodern olvasás gyakorlatából 7 Lásd például Tania MODLESKI: Femininity as Mas(s)querade: a Feminist Approach to Mass Culture, in: High Theory/Low Culture: Analysing Popular Television and Film (ed. Colin MACCABE), Manchester, UK: Manchester UP, 1986, 37–52.; Janice A. RADWAY: Reading is Not Eating: Mass-Produced Literature and the Theoretical, Methodological, and Political Consequences of a Metaphor, Book Research Quarterly, Fall 1986, 7– 29.; Rita FELSKI: Kitsch, Romance Fiction and Male Paranoia: Stephen King Meets the Frankfurt School, Continuum: The Australian Journal of Media & Culture, Perth, WA: Murdoch University, 1990. Vol. 4. Nr 1. Internet: < http://wwwmcc.murdoch.edu.au/ReadingRoom/4.1/Felski.html> Letöltés időpontja: 2005. április 1. 8 KISBALI László: Ízlés és képzelet. Az esztétikai beszédmód kialakulása a 18. században, Janus, 1. füzet (1987. ősz), 1–10. 9 Paul Oskar KRISTELLER : A művészetek modern rendszere [1951] (ford. ÁGOSTON O. Zoltán), Vulgo, 2003. 1. sz. 46–65. 10 Reinhard WITTMAN: Az olvasás forradalma a 18. század végén?, in: Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban (szerk. Guglielmo CAVALLO – Roger CHARTIER, ford. SAJÓ Tamás), Budapest: Balassi, 2000, 321–347. Itt: 335. 11 Jürgen HABERMAS: A nyilvánosság társadalmi struktúrái (ford. ENDREFFY Zoltán), in: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Budapest: Osiris, 1999, 81–115. Itt: 110–115.; Ian HUNTER: Esztétika és kritikai kultúrakutatás (ford. PÁSZTOR Péter), in: A kultúra szociológiája (szerk. WESSELY Anna), Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1998, 71–95.
az elmélyülő újraolvasást.12 Továbbá formacentrikus – szigorú határt kell vonnia az olvasó életvilága és a mű világa közé;13 azaz az olvasónak mintegy „ki kell reflektálnia” magát önnön életvilága hatásösszefüggéseiből, hogy eljuthasson egy olyan állapotba, ahol már nem partikuláris érdekek határozzák meg ízlésítéletét, hanem egy univerzális, csakis a mű formai jegyei által irányított szempont. Ennyiben szemben áll egy másik, szintén hermeneutikus és intenzív olvasásmóddal: az integrált irodalomnak megfelelő olvasással, melyet megkülönböztet tőle az, hogy esetében a mű megítélésének szempontjai nem állnak meg a formai jegyeknél, hanem egy morális, közösségi (például nemzeti vagy az egész emberiségre vonatkoztatott) tematikájú tartalom iránti elvárással is bővülnek. 14 Rendszerint az ezen jegyek által kirajzolt olvasástípus az, melyet a mai professzionális olvasók (a „művelt kevesek”, köztük a kritikusok és az irodalomtudósok) űznek, amelyet hierarchikusan a többi olvasástípus fölé emelnek, és amellyel az elmúlt korok szépirodalmi szövegei felé fordulnak. Az irodalomtörténeti folyamatok megértéséhez azonban érdemes számot vetni más olvasástípusokkal is. Ezek egyik csoportját képezhetik azon olvasástípusok, melyek az esztétikai olvasás ellenfogalmaiként konstruálódtak meg, és amelyekben kitüntetett szerepet kapott a nő, illetve a nőiség kategóriája. A nők olvasására fordított fokozott figyelem szorosan összefügg az olvasóközönség 18. század végi hirtelen kiszélesedésével, valamint – ezzel párhuzamosan – a kiadott könyvek számának megemelkedésével és az irodalmi piac létrejöttével. (A könyvkiadás 18. század végi piacosodása és az esztétikai olvasás mikéntjét teoretikusan is kidolgozó filozófiai esztétika diskurzusának megképződése között is szoros összefüggés állt fenn: az esztétikai beszédmód egyben a kor kulturális politikájának igen gyakorlatias alakítója is volt – mintegy fellépés a korabeli kultúratermelés, -fogyasztás és -közvetítés piacosodó módjaival szemben.)15 Az olvasóközönség hirtelen kiszélesedését jól szemléltetheti, hogy Charles Leslie 1750-ben még azt írhatta, hogy „az emberek legnagyobb része nem olvas, legtöbbjük nem is tud olvasni, inkább odagyűlnek olyasvalaki köré, aki tud, és így hallgatják az Observatort vagy a Review-t”. James Lackington londoni könyvkereskedő viszont 1795-ben már némi malíciával (és talán egy kis túlzással) jegyezhette meg, hogy „ha John, a paraszt a városba indul egy rakomány szénával, a lelkére kötik otthon, hogy nehogy elfelejtse megvenni a Pickle zarándok kalandjait, amikor pedig Dolly a piacra indul eladni a tojásokat, ezt azzal a szigorú utasítással teszi, hogy feltétlenül szerezze be a Pamela Andrews történetét. Röviden, jelenleg mindenféle rendű és rangú ember OLVAS.” 16 Az egyre szélesedő olvasóközönség és az újszerű olvasmányok elterjedése értelemszerűen hívta elő az olvasott szövegeknek és – a mi szempontunkból főleg ez lesz az érdekes – az olvasás mikéntjének a kontrollálására és normalizálására vonatkozó igényt; ennek a kontrollnak pedig más társadalmi csoportok mellett a nők is célpontjai voltak – különösen, hogy az alsóbb társadalmi rétegek mellett ők képezték az új olvasók jól azonosítható típusát. A 18. század vége az olvasásról folytatott nyilvános vitákat és az ún. olvasási útmutatók, a helyes olvasásra nevelő könyvek boomját hozta magával. Ezek az olvasástankönyvek (a hagyományos oktatás alapját képező klasszikus auktorok szövegei helyett) a „kortárs” szövegek olvasásának helyes módjára oktattak, úgy, hogy az esztétikai olvasásmódra neveltek (nagyban építve a korabeli filozófiai esztétikának az 12 HÁSZ-FEHÉR Katalin: A strukturált és az integrált irodalom fogalmáról, in: Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében (Fáy András irodalomtörténeti helye), Debrecen: Kossuth Egyetemi (Csokonai Könyvtár), 2000, 57–165. Itt: 63. 13 WITTMAN: i. m. 331–336. 14 HÁSZ-FEHÉR: i. m. 163. 15 Lásd WOODMANSEE: i. m. 16 Charles LESLIE: A View of the Times, their Principles and Practices: in the First Volume of the Rehearsals, London, 1750, iv.; James LACKINGTON: Memoirs of the First Forty-five Years of the Life of James Lackington, London, 1795, 243. Mindkettőt idézi: DE BOLLA: i. m. 252.
adekvát esztétikai reakcióról kialakított elképzeléseire),17 és elsősorban azokat igyekeztek megcélozni, akik úgy váltak olvasóvá, hogy nem részesültek az olvasásra szocializálás azon formájából, melyet a klasszikus oktatás nyújtott – ilyenek voltak például a nők. A hölgyek képzésében ugyanis – szemben a férfiakéval – még a 20. századra sem volt meghatározó a klasszikus auktorok olvasása. A latin nyelv ismerete végig férfiprivilégiumnak számított, a klasszikus műveltséget a nők a 18–19. században rendszerint magánúton szerezték meg, illetve amikor később a nők intézményesített oktatásába bekerült ez a tárgy, akkor is jóval kisebb súllyal szerepelt, mint a férfiak tanrendjében. 18 Az említett olvasástankönyvek két legyet akartak ütni egy csapásra: nemcsak a „helyes” olvasást akarták megtanítani, hanem egyben ki is alakítani az olvasóban azt a készséget, hogy meg tudja válogatni olvasmányait. Az olvasás tárgya és mikéntje tehát igen szorosan összefonódott az olvasás normalizációját végző diskurzuskomplexumban. Az olvasás helyességére vonatkozó ezen újszerű szabályok megjelenését egyértelműen diskurzusszűkítésként írhatjuk le, hiszen az olvasás normalizációja „azt célozta, hogy korlátozza azoknak a hangoknak a számát, melyek az adott szöveget életre hívhatják”.19 Az olvasás ezen normalizációja továbbá magában foglalta az olvasó szubjektum normalizációját is. Az alkotásesztétikáról a hatásesztétikára való 18. századi áttéréssel párhuzamosan ugyanis a szövegeknek az olvasóra tett hatása volt az, mely központi szerepre tett szert az olvasás ezen újraszabályozásában, erre összpontosultak a korabeli aggodalmak. Ezt jól szemléltetheti például az, hogy ekkoriban bevett szokás volt a könyveket egyfajta érzelemkottával ellátni: a főszöveget a lap szélén vagy a könyv végére csatolt indexben érzelmi állapotokat jelölő szavak (és gyakran a szereplő tetteit megítélő erkölcsi állásfoglalások) kísérték, amelyek révén az olvasó ellenőrizhette, hogy az adott szöveghelyre adott érzelmi reakciója megfelel-e az előírtnak, a „normálisnak”. 20 Az olvasmányélményekre áhítozó „laikus” olvasó tehát korántsem volt magára hagyva: egész intézményhálózat bábáskodott akörül, hogy az olvasásnak (és önnön szubjektivitása kiművelésének) a helyes útjára térítse. Az olvasás mikéntjére (és az olvasói szubjektumra) irányuló kontroll fent említett dokumentumai mellett persze számtalan „rossz” olvasásról szóló beszámolót is ránk hagyott a 18. (és a 19.) század, melyekben a nők olvasása kitüntetett szerepet kapott. Az olvasástípusok ugyanis az olvasás helye, tárgya, sőt közönsége szerint is nemileg kódoltakká váltak, az illegitim, „rossz” olvasásmódok pedig nagyrészt feminizálódtak. Ez a feminizálódási folyamat de Bolla szerint szorosan összefüggött azzal, hogy a nyilvános, társaság előtt zajló, nagy társadalmi presztízsű hangos olvasás (azaz az olvasás hagyományos formája) továbbra is a művelt férfi privilégiumának számított: „A »megfelelő« szöveget »megfelelő« hanglejtéssel és gesztusokkal felolvasni egyenlő volt az olvasó maszkulinitásának hangsúlyozásával, míg egy kellemesen izgató regény magányos elolvasása a nőies szentimentalizmusba való alámerülésnek számított. Vehetjük úgy, hogy az olvasásra vonatkozó korabeli elképzelések mintegy belekényszerítették a nőket a lenézett regények olvasóinak a szerepébe, mivel ki lettek zárva a nyilvános olvasás csábítási helyzetéből [a csábítás a férfifelolvasó és a női közönség között zajlott], csakúgy, mint ahogy a klasszikus oktatásból való kizárásuk révén is megtagadtatott tőlük a jog, hogy művelt férfiak fő műveit, a klasszikusokat olvashassák. Egy igen bonyolult összefüggéshálóról van szó, tekintve, hogy a nők is kialakították a maguk »olvasási helyzetét« [reading scene], a magányos regényolvasó privát, belső terét, ahol 17 WOODMANSEE: i. m.; DE BOLLA: i. m. 230–251. 18 DE BOLLA: i. m. 252–278.; Sandra GILBERT – Susan GUBAR: Sexual Linguistics: Women’s Sentence, Men’s Sentencing, in: No Man’s Land. The Place of the Woman Writer in the Twentieth Century I., New Haven – London: Yale UP, 1988, 227–271.; Elaine SHOWALTER: A Literature of Their Own: from Charlotte Brontë to Doris Lessing, London: Virago, 1995 [1977], 40–43. 19 DE BOLLA: i. m. 232. 20 Uo. 246–249.
létrehozhatták és visszatükrözve láthatták önmaguk képét, és talán felépíthették és megtapasztalhatták önnön szubjektivitásukat is. Feltehető, hogy míg a férfiaknak a nyilvános olvasás helyzetére volt szükségük [ahhoz, hogy saját szubjektivitásukat megtapasztalják], hogy önnön maszkulinitásukkal parádézzanak és pózoljanak egy őket csodáló közönség előtt, addig a nők nagy megkönnyebbüléssel vonulhattak vissza saját fantáziabirodalmukba.” 21 Ezzel a de Bolla-idézettel már előre is szaladtunk egy kicsit. Az idézet ugyanis az olvasás egy másik meghatározó vonására is rámutat: arra, hogy az olvasás társadalmilag kódolt gyakorlat volt, s mint ilyen, a társadalmi identitás megjelenítésének, illetve az olvasók önnön szubjektivitása (és nemi identitása) megtapasztalásának az egyik terepe és közege is. Míg korábban az olvasás „tudománya” csak a kiváltságos kevesek (a felső- és középosztály férfitagjai, valamint a papság) számára volt elérhető, és ezért egy nagy presztízsű társadalmi státusz többé-kevésbé egyértelmű jeleként tudott funkcionálni, addig az új olvasói rétegek megjelenésével az olvasásnak ez a társadalmi hovatartozást egyértelműsítő jelfunkciója – legalábbis ezt dokumentálják de Bolla és Woodmansee kutatásai – odaveszett. Mindez arra enged következtetni, hogy az olvasást feltehetően újra kellett kódolni. A de Bolla által felsorolt és ismertetett dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy az olvasás társadalmi jelentése a 18. század végén diakritikus különbségek egész hálóján keresztül artikulálódott: nemcsak az olvasás tárgyát és hogyanját, hanem a mindenkori társadalmi térhasználati normák által kódolt helyét és nyilvánosságának mértékét is bevonták a jel- és jelentésképzés folyamatába. A diakritikus különbségek ezen hálója tette lehetővé, hogy például a szobasarok intim magányában történő csendes (és ennyiben többszörösen is privát) olvasás inkább nőiesként legyen kódolva, a könyvtárszobabéli nyilvános felolvasás inkább férfiasként; a mozgókönyvtárak szolgáltatásainak igénybevétele inkább nőiesként, szemben a tudományos és magánkönyvtárak inkább férfias és inkább a felsőbb és tanult körökre jellemző használatával; hasonlóképpen, a könnyed olvasmányok (mindenekelőtt a regények) „haszontalan” olvasása inkább nőiesként, a „komolyaké” (tudományos műveké, klasszikus auktoroké, költeményeké) inkább férfiasként; a cselekmény- és tartalomcentrikus olvasás szintén inkább nőiesként, a mű részeit hierarchikusan elrendezni és a műegészhez viszonyítani képes olvasás pedig inkább férfiasként, és így tovább. Az így kódolt olvasástípusok persze egyben a szubjektivitás megtapasztalásának és színrevitelének a (társadalmilag kódolt) lehetőségét is kínálták: így például az érzelmes regények nyílt kedvelése révén az olvasó eleve lemondott egy magasabb presztízsű társadalmi pozícióról – a könyvesboltok középosztálybeli női látogatói ezért rendszerint a cselédeik javíthatatlan szenvedélyével magyarázták, miért vásárolnak „részükre” ilyen könyveket, 22 ahogy gyanítható, hogy a mozgókönyvtárak regisztrált látogatói között többek között azért is lehetett kevesebb a férfi, mint a nő, mert az adott könyvtár szolgáltatásainak igénybevétele eleve olyan performatív aktusként tudott működni, ami ahelyett, hogy újra megerősítette volna a férfiak maszkulinitását, annak gyengítését és elvitatását jelentette. Az így kódolt (és ennyiben ideáltipikus) „női olvasás” számtalan, az új olvasástípusokkal kapcsolatos aggodalmat tudott egybegyűjteni és megtestesíteni. 21 Uo. 254. A „csábítási helyzet” (scene of seduction) megértéséhez érdemes megemlíteni, hogy de Bolla szerint a felolvasások szekularizálódása, a női felolvasóközönség bevetté válása erotizálta a felolvasási jelenetet (illetve a szövegértelmezés aktusát magát): a felolvasó ugyanis, tiszte szerint, a közönség érzelmi állapotának befolyásolását, a megfelelő esztétikai reakciók kiváltásának feladatát kapta, ám (a közönség elnőiesedése révén) a felolvasó presztízspozíciója hangsúlyozottan összekapcsolódott az illető maszkulinitásával, és ezért a jó előadó egyben önnön maszkulinitása vonzerejéről, a nőkre gyakorolt hatásáról is meggyőződhetett. De Bolla szerint ezért a felolvasások egyben a férfierotika helyei is voltak. 22 Azt, hogy a magasabb társadalmi státusz megjelenítése még a 20. század elején is konfliktusban állt a népszerű regények olvasásának felvállalásával, jól példázza Stephen Leacock egyik rövidprózája, melyben az egyik szereplő, egy középosztálybeli hölgy „kislányának” vásárol érzelmes regénykéket. Stephen LEACOCK : Amerikai könyvesbolt (ford. SZINNAI Tivadar), in: A Kék Edward, Budapest: Szépirodalmi, 1987, 214–226.
Mindenekelőtt a regények kárhoztatott műfajának elterjedésével került szoros kapcsolatba, de általában véve is magában foglalta a populáris műfajoknak, az irodalmi piac termékeinek feltételezett olvasásmódjára vonatkozó félelmeket. Sokan egyenesen a női olvasók értelmének meggyengülésétől tartottak, de attól is, hogy a hölgyek el fogják veszteni valóságérzéküket a regény világában való elmerülés révén, és ebből következően akár női szerepeikhez kötött kötelességeiket is elhanyagolhatják. Az itt következő idézetben már feltűnik a „rossz anyának” a 19. század folyamán oly nagy sikerre szert tett toposza is: „A nők, bármilyen korúak és módúak legyenek is, ragaszkodnak a regényekhez [...] ez a romlott szokás immáron általános. Bármerre nézek, mindenütt ezeket a bugyuta, de mégis oly veszélyes könyveket látom. Ott találom őket a divatos piperecikkek között és a varrónő táskájában; a Hölgy kezében, aki a díványon heverészik, de annak a Hölgynek a kezében is, aki a pult mögött ül. A nemesek kitartott kedveseitől kezdve egészen a dohányboltok elárusítónőiig mindenhova eljutnak a regények – a városban olvasó szépségektől egészen a kis csitrikig, akik vidéken betűzgetik őket. Saját szememmel láttam anyákat, akiket nyomorúságos manzárdszobáikban könnyekre fakasztott egy hősnő képzeletbeli szerencsétlensége, miközben mellettük sírtak a gyermekeik, akiknek nem volt mit enniük; és láttam egy családanyát, aki órákat vesztegetett el egy könyv felett a szalonban, miközben a cselédei, felbuzdulva úrnőjük példáján, hasonló foglalatosságba merültek a konyhában. Láttam egy kis konyhalányt is, aki, míg az egyik kezében a mosogatórongyot tartotta, a másikban egy regényt, és valami Julia vagy Jemima szerencsétlenségét siratta.”23 Külön megemlítendő a magányos olvasással kapcsolatos félelem: úgy tűnt, hogy a szervezett oktatásban és az irodalmi nyilvánosságban részt nem vevő, a szöveg örömeinek magányosan hódoló, „szocializálatlan” olvasók esetében semmi nem biztosítja vagy bizonyítja, hogy a fejükben a „megfelelő” olvasatok jönnek létre. „Sok hölgynek és bizonyos uraknak is tele van a feje mindenféle regényekből szedett ötletekkel – és mégsem jeleskednek az értelmes társalgásban; talán bizony csak nem olyan ötletekről van szó, melyeket nem való ilyen beszélgetésekben megemlíteni?” – élcelődik például Thomas Sheridan olvasástankönyvében, a regényolvasást direkten összekötve a finom társaságban nyilvános vita tárgyává nem tehető, oda nem illő, illetlen (sőt, feltehetően egyenesen pajzán) gondolatokkal.24 Mint de Bolla megjegyzi, a század végén általában véve igen erős volt a nyugtalanság, hogy az új olvasók visszaélhetnek a szerző „szellemével”, azaz olyan nem kívánt olvasatokat nyújthatnak, melyekben önnön olvasói pozíciójuk hierarchikusan a szöveg autoritása fölé rendelődik – azaz, mint azt már korábban is láttuk, általános volt a szövegjelentések kontrollálására vonatkozó igény. A nők „szocializálatlan” olvasása különösen veszélyesnek tűnt az olvasó és a szöveg közti hierarchia szempontjából. De Bolla szerint a női olvasatnak a szövegen végrehajtott műveleteitől való félelmet illetően akár tünetértékű is lehet az, hogy a nők olvasását – szemben a férfiakéval – a korszakból fennmaradt beszámolók hajlamosak voltak a könyvek fizikai integritását is megsértő aktusokként prezentálni (például: „A fodrásznál eltöltött időt mostanában egyre többen használják olvasásra: ha az ember kinyit egyet a mozgókönyvtárak népszerű könyvei közül, azt találja, hogy a lapok közt a kötés tele van púderrel és hajfixálóval [...], a könyv pedig teljesen tönkrement.”25), ezzel szemben könyvben maradt bajuszkenőcsnyomokról vagy mondjuk burnótdarabkákról nemigen számolnak be a korabeli írásos dokumentumok. Holott, mint Vicessimus Knox 1781-ben Londonban kiadott könyvéből kiderül,26 a férfiak között is bevett gyakorlatnak számított a fodrásznál (pontosabban a borbélynál) eltöltött idő olvasással való elütése, és ők is bele-belemerültek („férfiatlanul”) egy-egy mozgókönyvtárból 23 Sylph, V. (1795. október 6.) 35–38., idézi: DE BOLLA: i. m. 260. 24 Thomas SHERIDAN: Lectures on the Art of Reading, Dublin, 17822. 187. Idézi: DE BOLLA: i. m. 276. 25 Lady’s Magazine, XX. (1789. április) 177. Idézi: DE BOLLA: i. m. 256. 26 Vicessimus KNOX: Liberal Education, London, 1781. Idézi: DE BOLLA: i. m. 271.
kölcsönzött könyvbe, de mivel a kollektív társadalmi képzelet a szórakoztató olvasás eme típusát egyértelműen nőiként kódolta, így fel sem merült, hogy egy bajuszkenőcs esetleg rossz helyre cseppenhet – vagy legalábbis nem jelölődött meg a „rossz” olvasás mikéntjére vonatkozó diskurzusok síkján. (Ahogy ezen a helyen bennünket sem az érdekel, hogy ténylegesen hogyan olvastak a nők és a férfiak, hanem az, hogy ezek az olvasásmódok miként jelentek meg a korabeli társadalom kollektív képzeletében, diskurzuskomplexumában, és hogy ennek révén hogyan intézményesült az olvasástípusok nemek közti elosztása.) A szöveg és az olvasó ezen bizonytalan hierarchiája a népszerű, „nem komoly” művek olvasásának korabeli elgondolása során is kiemelt szerepet kapott – igaz, épp ellenkező előjellel: a veszélyt nem abban látták, hogy az olvasó kisajátíthatja a szöveget, hanem abban, hogy a szöveg megronthatja olvasója ítélőképességét, ízlését, erkölcsét; röviden, „úrrá” lehet az olvasó szubjektivitása felett.27 Johann Adam Bergk olvasástankönyvében úgy írta le ezeket az olvasmányokat, mint amelyek egyedül a képzelőerőre hatnak, az értelmet pedig játékon kívül helyezik.28 Tekintve, hogy a nemi szerepekről alkotott korabeli képzetek szerint a nők inkább hajlottak arra, hogy az értelmük elveszítse a kontrollt a képzelőerejük felett (és éppen ezen két képesség szabad játéka kellett volna biztosítsa az esztétikai reakciót), érthető, hogy a populáris műfajok fogyasztásának és az irodalmi piacnak a térnyerése a korabeli elképzelések szerint elsősorban a női képzelőerő elszabadulásában rejlő veszélyekkel kapcsolódott össze, ami pedig mindenekelőtt a nők szexuális kicsapongásától, illetve társadalmi „lecsúszásától” való félelmekben artikulálódott.29 Így egy 1775-ben íródott könyv egyenesen a túltengő képzeletet jelölte meg a nimfománia okaként, 30 de a következő, a női oktatásról szóló 1806-os kézikönyvből származó idézet is jól példázza a regényolvasás és a bukott nő alakjának összekapcsolását: „Az a finom úri nevelés, amit kapott, kiemelte őt a háztartás lealacsonyító feladatából; megveti a szüleit és közönséges üzletüket [...]; a regényekben és a bennük való feloldódásban keresi az eszközt, amelynek révén elmenekülhet jelen körülményei közül; és végül, ahogy ezt túlzottan is gyakran tapasztalhatjuk, a csábítás áldozatául esik. Hogy is lehetne másképp!”31 Talán már a fenti példákból is észrevehető, hogy a könnyű olvasmányok „fogyasztásából” eredő következmények leírása szorosan összekapcsolódott a társadalmi rend és stabilitás elvesztésétől, megbomlásától való félelemmel – ami azt is jelenti, hogy az olvasás normalizációjára irányuló diskurzus az olvasó értelme és képzelőereje közti harmóniát a társadalmi renddel kapcsolatos aggodalmak középpontjába helyezte.32 A félreértések elkerülése végett érdemes hangsúlyozni, hogy az olvasás és a szexualitás összekapcsolása nem kizárólagosan csak az – ideáltipikusan értett – női olvasást érintette; a fenti két diskurzus összefonódása többféleképpen is artikulálódhatott: a női olvasás kérdését inkább az tünteti ki, hogy ez volt az az olvasásmód, melyben a „rossz” olvasatoktól való félelmek leginkább összegződni tudtak. Így például egy 1796-ban írott értekezésben a 27 DE BOLLA: i. m. 230–251. A Theorizing the Activity: Defining the Proper Place című fejezet. 28 WOODMANSEE: i. m. 95. 29 Fontos adalék lehet, hogy a korabeli elképzelések szerint a képzelőerő nőies tulajdonságnak számított, mint arra Gillian BEER rámutat: Representing Women: Re-presenting the Past, in: The Feminist Reader. Essays in Gender and the Politics of Literary Criticism (ed.s Catherine BELSEY – Jane MOORE), Cambridge, MA – Oxford: Basil Blackwell, 1993 [1989], 63–80. Itt: 66. 30 Nymphomania; or a Dissertation concerning Furor Uterinus, London, 1775, 76. Idézi: DE BOLLA: i. m. 263. 31 J. L. CHIROL: An Enquiry into the Best System of Female Education; or, Boarding School and Home Education Attentively Considered, London, 1809, 234. Idézi: DE BOLLA: i. m. 260. 32 A társadalomnak egy ízlésítélet tárgyaként való felfogásáról, ennek eszmetörténeti hagyományáról lásd Szécsényi Endre tanulmányát: SZÉCSÉNYI Endre: Történelem – ízléssel? (Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról), BUKSZ, 1993. 1. sz. 42–49., különösen: 44–45. A 18–19. századi politika- és társadalomelméletek nőkről alkotott felfogásáról pedig Linda M. G. ZERILLI tanulmányát: Political Theory as a Signifying Practice, in: Signifying Woman. Culture and Chaos in Rousseau, Burke, and Mill, Ithaca–London: Cornell UP, 1994, 1–16.
szexuális kicsapongás képzete a korban újszerűnek számító, extenzív, azaz mennyiségi olvasást űzők olvasási gyakorlatával kapcsolódott össze, de úgy, hogy nyitva hagyta az olvasók nemének kérdését: a könyv szerzője szerint az extenzív olvasók „könyvről könyvre szállnak, mint a pillangók” – ellentétben az intenzív, újraolvasó olvasás szerelmeseivel, akik „hívek maradnak a szövegekhez”.33 Feltűnő, hogy az olvasás diskurzusa nemcsak a szexualitás (a szexuális öröm) diskurzusával kapcsolódott össze, hanem a fogyasztás (gasztronómiai metaforákkal telített) diskurzusával is, és ez az együttes kapcsolódás jelzi azt, hogy a 18. század végét nemcsak a szövegek jelentéseinek a kontrollja, hanem a szövegek generálta élvezeteké (legyenek azok akár kulináris, akár szexuális képekben elgondoltak) is foglalkoztatta. Így például teljesen bevett toposz volt a regényolvasást olyan mohó falásként, zabálásként megjeleníteni, ahol az olvasó képtelen arra, hogy mértéket tartson, és a könyv ígérte élvezetekkel szemben az önmegtartóztatás erényét gyakorolja: „[A]z olvasók legtöbbje a legcsapnivalóbb és legízléstelenebb regényeket falja, mégpedig olyan étvággyal, ami megmérgezi a szívet és a lelket” – írja például Bergk;34 a Thomas Gisborne-tól vett itt következő idézet pedig olyan káros szenvedélyként értelmezi a regényfalást, ahol már a legelső lépés megtétele is feltartóztathatatlanul a lejtőn való lecsúszáshoz, az önkontroll elvesztéséhez vezet: „[A regények] a legtöbb emberre igen lebilincselően hatnak. A történet különösen vérszegény kell legyen, vagy csapnivalóan rosszul kell előadni ahhoz, hogy miután nekikezdtünk, ne akarjuk megtudni, mi is lehet a vége. [...] Ebből következően elég ezeknek a könyveknek akár csak az egyikét is elolvasni ahhoz, hogy [...] gyorsan elolvassunk utána egy másikat. Kialakul egy szokás, ami eleinte talán nem is szippantja magába annyira az embert, de ez egy olyan szokás, melyet egyre nehezebbnek és terhesebbnek fogunk érezni. Túl kínzó lesz az étvágyunk ahhoz, hogy ellenálljunk neki, és minél sürgetőbb és erősebb, annál kevésbé kellemes és válogatós”.35 A zabálás itt egyértelműen a könnyed (sőt: könnyen kapható) olvasmányok iránti vágynak az elhatalmasodását jelentette az olvasón; és, mint de Bolla megjegyzi a fenti idézethez fűzött kommentárjában, a „függés” összekapcsolódik a teleologikus, cselekménycentrikus olvasás képzetével is – amely különösen erősen feminizálódott. A cselekménycentrikus olvasás nyilvánvalóan ellentétben állt a formára figyelmes olvasással, de azon kívül, hogy beleillett az olvasásmódoknak a forma és tartalom szerinti tipizálásába, gyakorta úgy is megjelent, mint olyan olvasási mód, melynek során az olvasás folyamata hierarchikusan az olvasott szöveg fölé rendelődik: az ilyen olvasó nem is annyira az olvasott tárgy „kimerítésében” avagy „elfogyasztásában” volt érdekelt, hanem az olvasás teleologikus folyamata során szerzett élvezetek fenntartásában és reprodukálásában – azaz, mihelyt „elérkezett” egy könyv végére, szeretett volna újra „úton lenni” egy másikban.36 Mint látható, az olvasás diskurzusa igen erősen összekapcsolódott a vágy, a szexualitás, a szubjektivitás diskurzusaival és, mindent egybevetve, a társadalmi rendről alkotott elképzelésekkel, valamint – az olvasói szubjektum normalizációján keresztül – a felvilágosodás eszméjével is. Az olvasásmódok ilyetén tipizálása ráadásul nem kizárólag a 18. század végére jellemző, múló jelenség volt, hanem együtt hagyományozódott a művészetekről való modern gondolkodás diskurzusával, amivel persze nem azt akarom sugallni, hogy ez más diskurzusoknak és azok történeti változásának nincs kitéve; különösen, hogy a „rossz” olvasatok számos eleme megfeleltetődött a művészet egyik ellenfogalmaként funkcionáló 33 Johann Rudolph GOTTLIEB BEYER: Ueber das Bücherlesen, in so fern es zum Luxus unsrer Zeiten gehört, Erfurt, 1796, 5. Idézi: WOODMANSEE: i. m. 90. 34 BERGK: i. m. 411. Idézi: WOODMANSEE: i. m. 89. 35 Thomas GISBORNE: An Enquiry into the Duties of the Female Sex, London, 182313, 147–148. Idézi: DE BOLLA: i. m. 264. 36 DE BOLLA: i. m. 267–268.
tömegkultúra „adekvát” olvasási módjának.37 Érdemes észrevenni, hogy azok a tartalmi jegyek, melyekkel a tömegkultúra modern teoretikusai a tömegkultúra termékeire irányuló olvasást körülírják (mint például a pszeudoörömök hajkurászása, az olvasói passzivitás, a mű formai elemei iránt figyelmetlen, minden könyvben ugyanazon sémát kereső, sematikus cselekményekre és szereplőkre fogékony, a mennyiségre, és nem a minőségre orientált olvasási mód), lényegében már jelen vannak az olvasás 18. század végén megindult normalizációja során kiküszöbölendőnek minősített olvasástípusok leírásában is. A bemutatottakon kívül például a passzív olvasó később nagy sikerre szert tett toposza is jelen van már:38 A korábbiakban többször is hivatkozott Bergk 1799-ben kiadott olvasástankönyve például két fogalom mentén összegzi az esztétikai olvasás kritériumait, melyek közül az egyik, és a legfontosabb, éppen az aktivitás, a másik pedig az, hogy reflexív olvasók legyünk – ez utóbbin azt érti, hogy képesnek kell lennünk a mű részeit hierarchikusan elrendezni és a műegészhez viszonyítani; azaz a művet egy organikusan elrendezett, strukturált világként kell felfognunk. A fenti két kritériumot pedig éppen a regényirodalom olvasásmódja (mint nem aktív) és az extenzív olvasás (mint nem reflexív) nélkülözi. Mindez arra figyelmeztet, hogy az olvasással kapcsolatos képzeteinket talán mindmáig formálják mindazon (a vágyról, a szexualitásról, a szubjektumról „szóló”) diskurzusok, melyek az olvasás normalizációját már a 18. század végén is alakították. Elég például Roland Barthes A szöveg öröme című tanulmányára gondolni, melyben a szerző által felvázolt kétféle olvasástípus (a teleologikus, a végső jelöltre koncentráló; illetve az előbbivel szembeállított, a nyelvi jelölők tolakodó terében készséggel elidőző) nemcsak a szexuális öröm terminusaiban nyer újrafogalmazást, hanem a mohó falás és a „legelészés” metaforáiból is bőséggel merít. 39 A „rossz” olvasatok feminizációja sem enyészett a múltba a 19. és a 20. századba való átlépés során. Barthes maga ugyan expliciten sehol nem mondja ki, hogy „legelésző” olvasója férfi (ám műve korántsem mentes a nemi áthallásoktól), 40 mások azonban kevésbé szemérmesek. Így Kornis Gyula 1925-ben írott, itt következő sorai jól példázhatják, hogy a magyar irodalmi gondolkodás sem maradt érintetlen az olvasás normalizációjának fenti folyamatától: „Esztétikai érzelmük, a szép iránt való fogékonyságuk [a nőknek] általában fejlettebb, mint a férfiaké. Azért mégis ritkább viszonylag köztük az igazi műkritikus; érzelemhajtotta élénk fantáziájuk ugyanis a műalkotást önmagából hajlandó kiegészíteni, kikerekíteni és megszépíteni, másrészt értékítéletüket nagy mértékben módosítják a nem-esztétikai, magából az ábrázolt tárgyból fakadó érzelmek. Hogy a nőt igen sokszor nem az esztétikai forma, hanem maga az ábrázolt tárgy érdekli, jellemzően bizonyítja ezt az a közismert tény, hogy a nők a regények olvasása közben egyszer csak a regény végére fordítanak, vajjon mi lesz a hőssel?”41 Krúdy Gyula A vörös postakocsi című regényében pedig ott kísért az a szintén a 18. század végéről ismerős nőalak, aki mihelyt olvasásra adja a fejét, gyors iramban megindul lefelé a lejtőn, és meg sem áll a teljes erkölcsi bukásig: Dideri-Dir, valaha tisztes erdélyi családanya, miután elolvasta Reviczky Gyula, Tompa Mihály és Turgenyev műveit, elveszti józan ítélőképességét, elhanyagolja családi kötelességeit, és Pestre utazik, hogy személyesen is láthassa Ady Endrét és a többi híres költőt: „Fiatal, csillogó szemű és emelkedő csillagú 37 A modern művészetfogalom ellenfogalmakra utaltságáról lásd RADNÓTI Sándor: Tömegkultúra, in: „Tisztelt közönség, kulcsot te találj...”, Budapest: Gondolat, 1990, 256–283.; valamint Leo Löwenthal sommás megfogalmazását: „A tömegkultúra ellenfogalma a művészet.” Leo LÖWENTHAL: Irodalom és társadalom. A könyv a tömegkultúrában (ford. KÁRPÁTI Zoltán), Budapest: Gondolat, 1973, 33. 38 Ahogy az olvasás gasztronómiai metaforákon keresztül történő artikulálása is, melyet Radway – tévesen – a frankfurti iskola találmányának minősít. RADWAY: i. m. 10. 39 Roland BARTHES: A szöveg öröme (ford. MIHANCSIK Zsófia), in: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások, Budapest: Osiris, 1996, 75–116. 40 Lásd erről Cheryl WALKER: Feminist Literary Criticism and the Author, Critical Inquiry, 1990 Spring, 16. 551–571. 41 KORNIS Gyula: Nők az egyetemen, Napkelet, V. köt. (1925. január–május), 1–5. sz., 60–69, 149–184. Itt: 151.
férfiak barátságára vágyom” – mondja Dideri-Dir Bonifácz Béla hírlapírónak, akihez szintén ellátogat Pesten, majd így folytatja: „Szerelmes szeretnék lenni... Még egyszer szerelmes lenni, hisz már úgysem élek soká. Ady Endrébe vagy Révész Bélába, Cholnoky Viktorba vagy Lovik Károlyba... Egy fiatal, pályája kezdetén levő íróba, mint George Sand Musset Alfrédbe... Baskircsev Mária szeretnék lenni. [...] Páholyban akarok ülni a Nemzeti Színházban, és az írók frakkban látogassanak el hozzám a felvonásközben. Talán szalont is fogok tartani, zsúrokat adni, és a szerkesztők majd kezet csókolnak nekem...” 42 Az önnön sivár élete elől az irodalmi szövegek keltette hamis reményekbe és vágyakba menekülő, maga is verselgető dilettáns költőnő nem is kerüli el az erkölcsi bukást, melyet többszörösen is sugall a szöveg: „Nem megmondtam, hogy óvakodjék Pesttől? Ez nagyon romlott hely. Elcsábítják az asszonyokat” – ripakodik rá Bonifácz; a regényfejezet végén pedig így panaszkodnak Dideri-Dir kétségbeesett leányai: „[A]z anyánk megbolondult. Egész éjszaka a kávéházakban csavarog nagyhajú költőcsemetékkel, álhírlapírókkal... Mi nagyon szégyelljük magunkat”.43 Az olvasás és a fogyasztás (evés) összekapcsolásának, és ezen összekapcsolás 18. századot meghaladó továbbélésének példájául pedig egy másik – igaz, nem magyar – irodalmi példát vehetünk: a már említett Emma Bovary alakját. Emma – mint arra Rita Felski is rámutat Andreas Huyssen ellenében – korántsem csak ponyvaregényeket „fal”: azaz olvasásának a módja, és nem az általa olvasott szövegek milyensége a meghatározó. Flaubert ugyan regénye egyik helyén csakugyan a szentimentális művecskéket jelöli meg Emma tipikus olvasmányaiként,44 ám a szöveg későbbi részéhez érve feltűnhet, hogy Emma a magasirodalom alkotásait is „fogyasztja” – igaz, igencsak sajátos módon: „Előfizetett a Munkakosár-ra, a nők kedvelt lapjára, és a Szalonok Tündéré-re. Egy sort sem hagyott olvasatlan, csak úgy falta a beszámolókat az első előadásokról, az estélyekről és a lóversenyekről, s éppoly forrón érdekelte egy énekesnő első fellépése, mint egy-egy új áruház megnyitása. Megismerte belőlük a legújabb divatot, a jó szabók címét, s a hét ama napjait, amikor az előkelő világ a Bois-ban vagy az Operában mutatkozik. Eugène Sue regényeiben főképp a bútorzatok leírását tanulmányozta: olvasta Balzac-ot és George Sandot, s műveikben saját vágyainak képzelt kielégülését kereste. Még az ebédlőasztalnál is egy-egy ilyen könyvvel ült, s ennek a lapjait forgatta, míg Charles beszélt és evett.” 45 Emma tehát Krúdy Dideri-Dirjéhez hasonlóan (aki a Nemzeti Színház páholyában szeretne ülni, szalonokat vezetni és zsúrokat tartani, valamint társasági sikereket aratni) arra használja az olvasott műveket, hogy a bennük található cselekményminták és látványleírások (például Sue bútorleírásai) segítségével képzelt vágykielégülésekhez jusson. Feltűnhet számunkra, hogy a fenti passzusban továbbra is ott kísért a női olvasó azon régről hagyományozódó jelentésessége, melynek révén a női olvasás összekapcsolódik az evéssel és a szexuális vággyal. Tünetértékű ebből a szempontból, hogy Emmán kívül férje, Charles is az orális tevékenységgel kapcsolódik össze ebben a passzusban: míg Emma „falja” a beszámolókat, egyetlen sort sem hagy ki, addig Charles végigeszi a családi menüt, és társalog. Charles tehát kiéli saját vágyait a családi fészekben (minden bizonnyal nem véletlenül éppen az ebédlőasztalnál, és nem a hálószobában), Emmánál viszont a falás a valóság helyett az olvasott regények fiktív világa kínálta örömök irányába fordul. Ahogy Charles fogásról fogásra szép sorjában bekebelezi a családi ebédet, Emma úgy kebelezi be sorról sorra az olvasmányokat, elidőzve egy-egy „ínyencfalatnál”, mint amilyenek például Sue bútorleírásai. A 18. század letűntével tehát korántsem ért véget a „rossz” olvasatok feminizációja és 42 KRÚDY Gyula: A vörös postakocsi, in: Nyolc regény, Budapest: Szépirodalmi, 1975, 110–111. 43 Uo. 108. és 112. 44 Gustave FLAUBERT: Bovaryné (ford., jegyz., utószót írta GYERGYAI Albert), Budapest: Európa (A Világirodalom Klasszikusai), 1984, 48. 45 Uo. 74.
az olvasatok nemek szerinti tipizálása. Az olvasásról szóló diskurzusok továbbra is nagyban építenek a formai elemekre figyelmetlen, önnön vágyaikat a szövegbe projektáló, sivár életükből fiktív vágykielégülésekkel menekülő, a szövegeket bekebelező és a szövegek autonómiáját eltörlő női olvasók képzetére. A (férfias) autonómiát eltörlő női olvasó rémképe ott kísért Bánhegyi Jób itt következő soraiban is: „[Az, hogy a férfi írók a női olvasóközönség igényeihez kezdtek alkalmazkodni] az irodalom elnőiesedéséhez vezet és ezt az elfeminálódási folyamatot lehetetlen észre nem vennünk, különösen újabb elbeszélő irodalmunkban. [...] Nem mernénk állítani, hogy ez a hatás feltétlenül javára válik irodalmunk fejlődésének. Mindig veszélyes a művészetben és így az irodalomban is az egyéniség megtagadása”.46 Bánhegyi passzusában jól tetten érhető nemcsak egy sajátszerű női elváráshorizont elképzelése, hanem az a félelem is, hogy a férfi írók túlzottan is alkalmazkodnak ehhez az elváráshorizonthoz az irodalmi siker érdekében – magyarán, az esztétikai értéket feláldozzák a kétes értékű piaci siker oltárán. A sikertől, a populárissá válástól való félelem persze nem véletlenül tömörült éppen a nőnek mint a kulturális termékek fogyasztójának az alakjába – a századvégen–századelőn ráadásul mind nagyobb teret nyert a modern fogyasztói kultúra, mely központi szerepet adományozott a hedonisztikus vágynak és a szexualizált reprezentációknak, a tipikus fogyasztót pedig nőként jelenítette meg: ekkoriban „a fogyasztás diskurzusa nagyrészt a női vágy diskurzusa” volt. 47 A passzívnak és befolyásolhatónak tekintett nők ekkor egyrészt a fogyasztás ideális szubjektumainak tűntek: bevettek voltak a nagyáruházak pultjaihoz „kezes bárányokként” vonuló nők képei, akik nem bírnak ellenállni az árucikkek azon „csábításának”, mely valójában nem más, mint a férfi kereskedők és gyárosok által tudatosan manipulált vásárlói vágyuk visszatükröződése. Másrészt viszont a kommercializált és ezért láthatóvá vált élvezetekben (hol a vásárlói örömökben, hol pedig a prostitúcióban) rejlő fenyegetést, a kaotikus vágy formájában előtörő irracionális természeti erőt is megtestesítették, s mint ilyenek, szorongást és félelmet keltettek, és gyakran összekapcsolódtak a halálnak vagy a társadalmi rendet és progressziót fenyegető irracionális veszedelemnek a képzetével. Jellemző például, hogy Émile Zola regénye, a Hölgyek öröme, mely egy párizsi nagyáruház tündöklését és terjeszkedését írja le (a Bon Marché volt a mintája), milyen erősen összekapcsolja a nők szexuális vágyát a vásárlással – és egyben negatív indexekkel is ellátja.48 Octave Mouret, az áruház vezetője, sikeres vállalkozó a nők vágyainak tudatos manipulálásával törekszik a profitra (és sikerének nagyrészt az a titka, hogy ő maga végig kívül áll a kommercializált élvezetek körén: felesége nincs, akit pedig végül párjául választ, nagyrészt azért oly vonzó a számára, mert más nőkkel ellentétben nem megvásárolható). A nők ezen (szexuális) manipulálását a regény nagyrészt a profit emeléséhez, a tőkés vállalkozás, a kapitalizáció terjeszkedéséhez szükséges – némiképp ugyan visszatetsző, de, mindent egybevetve, a haladás szolgálatában álló – jelenségnek tünteti fel; egy olyan technikának, mellyel nemcsak Mouret, hanem az áruház férfi eladói is élnek, hogy több árut adhassanak el, és ezáltal több részesedéshez juthassanak. Hutinnek, a kesztyűosztály eladójának az eladási technikája egyértelműen a női vásárló szexuális izgatásán alapul: „A pultra félig ráfektetve tartotta az asszony kezét, egyenkint fogta meg az ujjait, hosszú, újrakezdett, nyomatékos czirógatással húzta fel a keztyűt; és úgy nézett rá, mintha várta volna, hogy megjelenik arczán a gyönyörűséges elernyedés nyoma.” 49 A végül áruházi lopáson kapott „tisztes” középosztálybeli hölgy, de Boves-né is egyértelműen azért bukik el, mert képtelen ellenállni az árucikkek „csábításának” és a parádés látványiságon 46 BÁNHEGYI Jób: A magyar nőírók, Budapest: Szent István-Társulat, 1939, 209–210. 47 FELSKI: i. m. 64–65. 48 Zola regényének a korszak fogyasztásról alkotott elképzelései szempontjából történő kimerítő elemzéséhez lásd FELSKI: The Gender of Modernity, i. m. 49 Émile ZOLA: „Hölgyek öröme” [1887] (ford. BENEDEK Marcell), Budapest: Révai Kiadás (A RougonMacquart család. Egyedüli teljes kiadás XI.), é. n. [1922], 112.
alapuló nagyáruházi elrendezésüknek. A fogyasztási cikkek vonzása itt is egyértelműen szexuális terminusokban van megjelenítve: „A vásárló hölgyek fulladoztak, arczuk sáppadt volt, szemük ragyogott. Mintha az árúház minden kísértése itt [a csipkeosztályon] tetőződött volna be, itt lett volna a bukás rejtett hálószobája, az az elveszejtő zúg, a hol a legerősebbek is elbuknak. A kezek belemerültek a felhalmozott csipkékbe és részeg reszketés fogta el őket. [...] Az asszony [de Boves-né], mikor már minden osztályt végigjárt a leányával, anélkül, hogy bármit is vásárolt volna, a csipkéknek esett, kielégítetlen vágyának minden dühével. Halálosan fáradt volt, de azért ott állt egy pult előtt. Turkált a csipkék tömegében, keze ellágyult, melegség szállt fel a vállába.” 50 De Boves-né tehát végül eléri azt a „gyönyörűséges elernyedést”, melyet a kesztyűosztály Hutin-je is kiváltani szeretett volna vásárlójából, ám végül épp a csipkék iránti olthatatlan szenvedélye okozza erkölcsi bukását: az áruház sasszemű felügyelője rajtakapja, és alig tudja elkerülni a nyilvános megszégyenítést. De Boves-né esete már előrevetíti a fogyasztás regénybeli démonizációját is: a vásárlási mániában szenvedő hölgyek anyagi romlásba sodorják családjukat, ahogy Mouret áruháza is ellehetetleníti a környék tisztességes és erényes kiskereskedőit. Ami a mi szempontunkból külön figyelmet érdemelhet (és amire a már többször is hivatkozott Rita Felski is rámutat), az az, hogy a regényben a fogyasztás mindvégig a nőiséggel, a termelés és a tőkés vállalkozás pedig a férfiassággal asszociálódik. A tömeg- és magaskultúra nemi szubtextusára fogékony feminista elemzők egy ideje már rámutattak (közülük is elsőként Tania Modleski)51 arra, hogy a nőneműsített tömegkultúra és a férfiasként érzékelt magaskultúra szembeállítása igen sokat köszönhet a fogyasztásról mint a termelés puszta végállomásáról, passzív visszatükröződéséről alkotott képzeteknek. Ez a „puszta visszatükröződés” a mi számunkra már sokban ismerős lehet: sokban analógnak tekinthető azzal a feltételezett passzivitással, mely már a 18. század végi olvasástankönyvekben is jelen volt, mint a képzelőerejüknek kiszolgáltatott, a mű formai struktúrájára nem, csak annak tartalmi elemeire figyelni képes, ezeket az elemeket saját vágyaikból kikerekítő női olvasók meghatározó vonása. Az olvasás diskurzusa tehát, mint láttuk, sokszorosan összefonódik a szexualitással, a fogyasztással, a szubjektummal és a társadalmi rend mibenlétéről alkotott képzetekkel, melyek együttesen alakítják a nemi jegyek olvasástípusok közti elosztását. Ez az elosztás azonban, a változó történeti kontextus ellenére, majdnem identikusan hagyományozódik tovább, és markánsan megjelöli az esztétikai és nem-esztétikai olvasástípusok közötti határt is. (Nem mellékesen, a feminista szempontú olvasás nem-feminista értelmezéseiben is ott kísért, amikor ezt az olvasástípust visszatérően „tartalomcentrikusként”, „tematikusként” vagy az olvasó önnön életvilága által meghatározott vágyainak a kiéléseként, a „szerző szellemével való visszaélésként” – magyarán: nem-esztétikaiként és nőiesként percipiálják.) A női olvasás és az esztétikai olvasás ezen makacs szembeállítása persze kínálja az áthagyományozódott diskurzuskomplexum mögöttes jelölési rendjeire való rájátszás, áthelyezés és felforgatás lehetőségét is. Így például Nina Auerbach amerikai feminista irodalomkritikus 1987-ben az alábbi sorokat vetette papírra (ahol a „primitív előítélet”-et ironikusan értette): „Valószínűleg él bennem az a primitív előítélet, hogy amikor a patriarchátusról írok, elemésztem annak hatalmát, mintha csak megenném”. 52 Mielőtt elborzadnánk Auerbach agresszív oralitásától, vegyük észre, hogy soraiban éppen a mohó ponyvaregényfaló nőre való rájátszásról van szó, hiszen Auerbach irodalomkritikus, és amikor a patriarchátusról ír, feltehetőleg éppen irodalmi műveket elemez – mégpedig (tudatosan) női olvasóként. A női olvasás mikéntjét artikuláló és strukturáló, immáron több évszázados hagyományra visszatekintő diskurzus tehát azt sem hagyja érintetlenül, aki éppen a lebontásán dolgozik. De vajon evés-e az olvasás? Tényleg 50 Uo. 292. 51 MODLESKI: i. m. 52 Idézi Jane GALLOP: History Is Like Mother, in: The New Historicism Reader (ed. H. Aram VEESER), London – New York: Routledge, 1994, 311–341. Itt: 331.
hiányozna Auerbach olvasataiból az esztétikai szintézis? Beszélget-e a férjével, ha közös asztalnál esznek? Vágyik-e Párizsba? És vajon találnánk-e púderdarabkákat a könyvespolcán sorakozó művek lapjai között? A tanulmány eredeti megjelenési helye: Lóránd Zsófia–Scheibner Tamás–Vaderna Gábor–Vári György (szerk.): Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei, L’Harmattan, Budapest, 2006. 32-50.
