EGY
ÖNGYILKOS KIRÁLYOK Talán attól, hogy majd két évet töltött a megszállt Gereonon, vagy talán attól, hogy egy igazi, anyaszomorító rohadéknak született, de Elim Rawne, a Tanithi Egyes õrnagya igazán penge fickó volt. Olyan penge, hogy azzal akár torkot is lehetett metszeni. Általában a bajt is kiszagolta, és ezen a reggelen biztos volt benne, hogy baj lesz. Hajnaltájt, amikor a vegyi hulladékkal teli öböl párás vize fölött még csak sejteni lehetett az ikernapokat, elhagyta az Egyes körletét, és végigsétált az öböl mellett futó vasbeton mólón. Majd egyórás gyalogút volt, mire elérte a hidat, amelyen túl, az öböl mélyén már ott állt az erõdsziget. A rácsos hídelemek fémesen koppantak minden lépésnél, s ahogy lenézett, látta a mélyben kavargó méreghabos barna vizet. Az öböl mentén álló hatalmas erõmûvek – az Adeptus Mechanicus keze nyomát viselte mind –, amelyek energiával látták el az irdatlan bolyvárost, az összes radioaktív mocskukat és hûtõfolyadékukat ide eresztették. A víztükör fölött gomolygó gõz kéntõl bûzlött, s a tudat, hogy a savas, mérgezõ hulladék ellenére is van élet a felszín alatt, még Rawne-t is elborzasztotta. 9
Márpedig az élet még itt, ebben a fertõben is tenyészett, s odalent piócaszájú, nyálkás, féregszerû lények nyüzsögtek. Az õrnagy nagyon is tudatában volt, hogy a nevenincs teremtmények õt követik, bár fogalma sem volt, hogy mi alapján. Ugyanúgy lehetett a léptei hangja, a vízre vetülõ árnyék, a testszag vagy hõ – e lények esetében már semmin nem lepõdött volna meg. Túlélõk voltak, amelyek, ahelyett hogy elpusztultak volna, inkább alkalmazkodtak. És megöltek mindent, ami veszélyt jelenthetett volna rájuk. Épp úgy, mint õ. A kapusház elõtt három urdeshi gyalogos adott õrséget. Nem ismerte õket, ahogy azok sem õt, s a feladata sokkal inkább foglalkoztatta, mint három gárdista. Hamarosan behajózzák az Egyest, így valószínûleg ez lesz az utolsó esélye. Innen már nem fordulhat vissza. Az ösztönei azt súgták, hogy valami nincs rendben. Lehet, hogy mégsem ez a megfelelõ nap. Lehet, hogy az õrök valamiért gyanút fogtak. Lehet, hogy valaki beköpte. Más körülmények között egy efféle megérzés bõven elég lett volna, hogy megforduljon, és hagyja az egészet a fenébe – vagy elnapolja, míg kedvezõbb lehetõség nem adódik. Csakhogy most nem volt hová elnapolni. Most vagy soha, mert második lehetõsége nem lesz. A szörnynek – annak a szörnynek – már rég meg kellett volna halnia. Az igazság és a becsület is ezt követelte, s csupán egy maroknyi jó és elkötelezett ember erõfeszítései miatt volt még életben. Õk úgy gondolták, megváltják, de Rawne más véleményen volt. Ha valaki, hát õ valóban elkötelezett ember volt. Tudta, mi a jó, és mi a rossz. Tudta, hogy mikor kell egy helytelen parancsot figyelmen kívül hagyni. És azt is, hogy néha olyasmit is meg kell tennie, ami helytelennek tûnt – és gyakran az is volt –, hogy végül egyenesbe jöjjenek a dolgok. 10
A szörnynek halnia kell, s már nem egy érdekelt fél megtette a maga lépéseit ez ügyben. Rawne úgy döntött, nem nézheti tétlenül a dolgok ilyetén alakulását. Elvégre Elim Rawne a meggyõzõdések embere volt. Bár mindazt, amit ezek nevében tett, szerencsére törölték a személyi anyagából, mikor belépett a Birodalmi Gárdába. A rácsos kapunál posztoló urdeshik figyelték, ahogy egyre közelebb ért. Mindhármuk zubbonyán ott díszelgett az apró, fekete kitûzõ, mely jelezte, hogy a Komisszariátus S-százada alá osztották be õket, akik a védelmi feladatokkal foglalkoztak. Vajon sejtenek valamit? Vajon gyanítják, hogy miért jött? A nevét kérdezték, s tüzetesen átnézték a fém levelesládába csúsztatott papírjait. A belépési engedélyt olyan soká nézegették, hogy Rawne már attól tartott, analfabétákkal van dolga. Aztán csak beengedték. Ellenõrizték a dögcéduláját, s megvetõen méregették a tetoválásait. Az õ szemükben csak egy vidéki tahó volt, valami eldugott agrárvilágról. Egy kimosdatott barbár, s nem egy civilizált világról származó katona, mint õk maguk. A rangjelzése nélkül undorodó pillantásoknál többet is kaphatott volna. Elvették az oldalfegyverét – errõl elismervényt is kapott –, s a lézerpisztolyt a kapusház széfjébe zárták. Aztán megmotozták. Az urdeshik eddig egész körültekintõen jártak el, de a hoszszú éjszakai szolgálat, és a kávé hiánya lassan kezdett meglátszani rajtuk. Rawne-t annak idején a szakma legjobbjai okították a Tanithon, s tudta, hogyan forduljon és mocorogjon egy kicsit – feltûnésmentesen, épp a megfelelõ pillanatban –, hogy a motozást végzõk figyelmét a másodperc egy töredékére elterelje. Mire végeznek, meg lesznek gyõzõdve róla, hogy alaposan átkutatták, pedig néhány helyet azért kihagytak. 11
A rohamkést persze megtalálták. Ügyelt rá, hogy megtalálják. Ezüsttel futtatott darab volt, tanithi örökség, a jobb combjához szíjazva. – Hát ez? – mutatta föl a tõrt az urdeshi. – Biztonsági óvintézkedés – vont vállat Rawne. Ezt is elvették tõle, és a lézerpisztoly mellé tették. Az elterelõ manõver remekül bevált. Az emberek már csak ilyenek. A többséget, ha talál valamit, rögtön elönti a büszkeség, és azt gondolja, milyen remek munkát végzett. És a többség ezek után már nem kutakodik olyan nagy buzgalommal. – Harminc perce van – mondta az õrparancsnok. – A papírjai ennyit engedélyeznek. Úgyhogy huszonkilenc perc múlva itt akarom látni. Ha nincs itt, megkeressük, és lelõjük. Rawne bólintott, hogy tudomásul vette. Ezek után nyitották ki a belsõ, rácsos kaput, ahonnan egy fém pontonhídon folytathatta az útját. A móló fûrészfogai közt megrekedt mocsok dögletes bûzt árasztott, s a hullámok nyálkás habot fröcsköltek a hatalmas kõpillérekre, és az öböl közepén emelkedõ mesterséges atollra. A csupa kõ és vasbeton szerkezet tetején, akár egy fenyegetõ ujj, egy világítótorony emelkedett. A híd, ami annak idején összekötötte a parttal, már rég elkorhadt, s a bélletes kaput most már csak a fémpontonon lehetett megközelíteni. Maga a fárosz sem mûködött már egy ideje, s a vegyi gõzöktõl megfeketedett torony egy idõ óta az eredetitõl merõben eltérõ funkciót töltött be. Amint biztosra vehette, hogy az õrök már nem látják, Rawne behúzódott a bélletes kapu árnyékába, és lecsatolta a bal vádlijára szíjazott rohamkést. Az, amit elkoboztak, Meryné volt, aki mit sem tudott róla, hogy Rawne elhozta a tõrét. Lehet, hogy a kapitány azóta már az egész körletet feltúrta, a fegyver után kutatva, s a gondolat mosolyt csalt Rawne 12
arcára. Az pedig, hogy egy kincstári fegyver elvesztéséért Meryn hadbíróság elé is kerülhet, csak hab volt a tortán. Az õrnagy úgy saccolta, hogy a rohamkés is megteszi – bármelyik egészséges önbecsülésû tanithi így érezné –, de biztosra akart menni. A kapun belül, az egyik fal mellett egy kõciszterna állt, ahol a lezúduló esõvíz egy részét fogták föl. Rawne óvatosan a rozsdás rács alá feszítette a rohamkése hegyét, s lassan kiemelte. A nyálkás kövekbõl rakott ciszterna most is bûzlött a savas esõk maradékától, s a víz mélyén piócaszájú, halottfehér szemû lények lapultak. A zsinórt a víznyelõ egyik eleméhez rögzítették, s a rákötött viaszosvászon zsákkal úgy festett, mint egy bizarr harangnyelv. Miután Rawne kihúzta a ciszternából, a tartalmát is szép sorban kipakolta maga elé. Apró fém alkatrészek voltak, amiket gyorsan, hang nélkül kapcsolt össze. Ezerszer gyakorolt mozdulatokkal, olajozottan dolgozott, s akár vakon is elboldogult volna velük. Minden alkatrész ismerõs volt, s a fegyverzsír szagát most a legfinomabb parfümnél is édesebbnek érezte. Szabvány lézerpisztoly volt, Khulan V-ös típus. Olyan, amit annak idején félkész állapotban hoztak be a Khulan fegyvergyáraiból, hogy a Tanith mûhelyeiben fejezzék be õket. A markolat idõtõl és használattól megkopott nalfa volt, amit egy hozzáértõ bármiféle lakkozásnál és drágakõ berakásnál többre becsült. Hetekbe telt, mire sikerült alkatrészenként becsempészni a pisztolyt, s már csak az oldalborítás és az energiacella hiányzott. Rawne benyúlt az övtáskájába, és elõhúzott két, csillogó celofánba csomagolt szivart. Az õrök még meg is szaglászták a szivarokat, de végül visszaadták õket az õrnagynak. Rawne most lehúzta róluk a fémgyûrûket, amik valójában a csõ alkatrészei voltak. 13
Az urdeshik arra sem figyeltek föl, hogy az õrnagy négy dögcédulát visel, amelyek közül most lecsatolt kettõt a nyakában viselt láncról, s a helyükre csúsztatta õket. Megvolt az oldalborítás. A rohamkése hegyével felfeszítette a bal csizmasarkát, amiben, egy apró mélyedésben, ott volt az energiacella. Rawne a helyére csúsztatta a csizmasarkat, majd betárazta a fegyvert. Villámgyorsan visszatette a helyére a ciszterna rácsát, majd a tokjába csúsztatta a tõrét, s az övébe tûzte, a zubbonya alá. Felsietett a ciszterna mellett emelkedõ lépcsõsoron, s közben végig ügyelt rá, hogy takarja a jobbjában tartott fegyvert. A fenti ajtón túl jókora, visszhangokkal és páncélüveg ablakokkal teli helyiség fogadta. Innen egy nagyobb, kör alapú terembe vezetett az útja, ami négyemeletnyi magasságig nyújtózott. Ez volt a világítótorony központi csarnoka. Középütt porosodott az özönvíz elõtti, masszív rézlámpa, amit láncokkal és egy csigás szerkezettel lehetett felhúzni a magasba. A lámpa, amit valaha prométeummal tápláltak, mára csupán félig elrozsdált roncs volt, amit vastag rétegben borított a zöld patina. Zsíros, fekete kosz ült a lámpafejen, s a beleragadt pormacskáktól úgy festett, mint valami egzotikus, õsvilági madár. Rawne felsietett a magasba kúszó, korlát nélküli csigalépcsõn, s bár oda sem figyelt, szinte semmi zajt nem csapott. Mint mindenkinek, aki ennyi csatát túlélt a Birodalom véráztatta harcterein, neki is második természetévé vált, hogy ne fedje föl magát, ha nem feltétlenül szükséges. Kávé és katonai fejadag illatát érezte. Fehérjekoncentrátum, amirõl a Munitorium technikusai próbálták elhitetni, hogy oldalas. Nyílt területre ért, azon túl újabb ajtó, ami mellett egy urdeshi õrszem ült. Rawne a csípõjéhez szorította a pisztolyt, hogy ne tûnjön föl azonnal, s egyenesen a reggelijével foglalatoskodó õr felé indult. Magabiztosság. Minden ezen múlt. 14
Ha elég magabiztos az ember, beadhatja a legnagyobb õrültséget is, kiverekedheti magát a legreménytelenebb helyzetbõl is, s gerincre vághatja a legelérhetetlenebb nõt is. Ha úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, amivel épp foglalkozik, nem sokan fogják megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi a fenét csinál. Vagy csak akkor, amikor már késõ, s valakit megkopasztottak, lefektettek – vagy éppen hidegre tettek. Az õr egy pillantást se vetett rá. Rawne elsietett mellette, s belépett az ajtón. A puritán egyszerûséggel berendezett helyiség eredetileg a toronyõr szobája lehetett. Az ablakon rácsok, az ajtóval szemben masszív lábakon álló ágy, az egyik fal mellett kerekeken guruló asztal, és egy régi faszék. Az ágyat takarosan bevetették, a takaró és a pléd gondosan összehajtogatva, mintha csak inspekciót várna a lakó. Az asztalon parányi lámpa állt, mellette egy tálca, és néhány könyv hevert. A tálcán apró bádogbögre, kávésibrik, egy kopott sószóró s egy tányér, rajta jókora morzsahalom, némi sült babpüré, egy húsos lepény maradványai és egy matt alumíniumkanál. Rawne-t meglepte a kanál. Õ biztosan nem adott volna neki, elvégre egy elszánt ember akár egy kanalat is fegyverként használhat. Kiélezheti a nyelét egy kövön, és szúrhat vele, vagy ha erre nincs ideje, improvizálhat is. Ha elég erõvel döfnek vele, a szemen vagy a torkon még egy tompa eszköz is komoly sebet okozhat. De persze lehet, hogy ez csak neki jut az eszébe. Hogy csak õ gondolkodik így. Más talán nem lát potenciális fegyvert minden tárgyban, s a többség számára egy kanál csupán egy kanál – és semmi több. A könyvek egytõl egyig ócska, barna papírra nyomtatott, birodalmi témákkal foglalkozó monográfiák és pamfletek voltak. Úgy tûnt, a szörnyeteg csak ezeket olvassa. Azt állította, hogy lekötötték, és eltökéltebbé tették. 15
A szörnyeteg az asztalnál ült, s a reggeli utáni sziesztát is olvasgatással töltötte. Jelzés nélküli, fekete gyakorlóruhát viselt, bõrcsizmát és barna bõrkabátot. Arcán és kopaszra borotvált fején régi, rituális sebhelyek hegei kígyóztak, a könyvet tartó kezei azonban épek és sértetlenek voltak. Ahogy az ajtó bezárult, a szörnyeteg felnézett. – Á! – tette le a könyvet. – Rawne õrnagy! Nem számítottam a látogatására. Milyen rohadt udvarias! Mintha valóban ember lenne. – Pheguth – mondta Rawne halkan. A szörnyeteg egy pillanatra megütközve nézett rá. És nem csak azért, mert a saját gyûlöletes nyelvén szólították meg, és nevezték árulónak, hanem mert az õrnagy ezt hibátlan kiejtéssel tette. A Gereonon töltött idõ alatt Rawne folyékonyan megtanulta a nyelvet, amit az Ellenség harcosai használtak. Így az áruló szót sem csupán kiejteni tudta, de a megfelelõ hangsúllyal tette ezt. A szörnyeteg szeme megvillant, mintha elfeledett emlékeket ébresztett volna benne a kifejezés, aztán megpillantotta a tanithi kezében a fegyvert. – Õrnagy… Rawne célra emelte a lézerpisztolyt, és lõtt. Az energiakisülés hangját felerõsítették a falak, s a világítótorony ablakaiban ülõ sirályok éles rikoltással röppentek föl. Jönni fognak. A kérdés csak az, hogy merrõl. Melyik irányból készüljön támadásra? Rawne a szörnyetegre pillantott, s Mabbon Etogaur kérdõn nézett rá. – Jöjjön velem, ha élni akar! – mordult rá Rawne. A tanithi lövése szétégette a láncot, ami az etogaur bokájára csatolt bilincset a padló közepén éktelenkedõ acélkarikához rögzítette. Mabbon kihúzta a karikából a láncot, és a jobb kezére tekerte. – Nem értem – rázta meg a fejét. – Késõbb elmagyarázom! 16
Jobbról. Jobbról fognak jönni. A tengeröbölre nézõ ablak berobbant, s páncélüveg szilánkok záporoztak rájuk. A lövész odakint lesz, a világítótoronyból börtönné avanzsált épület külsõ gyilokjáróján. Rawne a padlóra rántotta az etogaurt, az asztal és a szék takarásába. Három újabb lézersugár cikázott át a szobán, s égetett lyukat az ablakkal szemközti falba. A tanithi intett Mabbonnak, hogy maradjon a padlón, míg õ maga egy kicsit közelebb kúszott az ablakhoz. Az orvlövész hosszú sorozatra kapcsolt, és kegyetlenül megszórta a helyiséget. Több energiasugár is az ágyat találta el, átégetve a masszív faalkotmányt. Kettõ a kerekeken guruló asztalt kapta telibe, féltucatnyi a kopott széket, s a szobát az égett por és a megpörkölõdött afrik bûze töltötte be. Csönd. A lövész egyelõre várt. A kora reggeli napfényben por és füst kavargott. Mabbon lassan maga alá húzta a lábát, mint aki csak az alkalmas pillanatra vár, hogy felpattanhasson. Rawne lassan magához húzta a tálcáról leesett sószórót, a tartalmát a padlóra öntötte, s óvatos mozdulatokkal kacskaringós jelet rajzolt bele. A halál jelét – a Vértestvérek rejtjelnyelvén. Sokak szerint Rawne túl sokat tanult a Gereonon, és jóval többet, mint ami egészséges. Mabbon a szimbólumról az õrnagyra pillantott, majd lassan bólintott, és úgy ernyedt el, mint aki meghalt. Rawne csak most kezdte összerakni az apró jelekbõl, hogy az orvlövész milyen körültekintõ volt. Már azelõtt megölte az ajtónál posztoló õrt, hogy õ megérkezett, s a hullát ültette a székre. Aztán kimászott a gyilokjáróra, s ha van ideje, valószínûleg egészen a torony tetejéig felkúszik, hogy onnan lõje le az etogaurt. A lövés zaja késztette cselekvésre, s így nyilván a tervezettnél hamarabb kellett akcióba lépnie. Eltelt tíz másodperc… húsz… fél perc… majd még egy fél. Hatvan szívdobbanásnyi idõ, de a felborított ágy mögött 17
lapuló két férfi számára ez egy örökkévalóságnak tûnt. Igyekeztek olyan mozdulatlanok lenni, mint az igazi halottak, s még a lélegzetüket is visszatartották. Már majdnem a második perc végén jártak, mikor valami megmozdult odakint, s valaki belépett a szétlõtt ablakon. A ruházata és a fegyvere alapján urdeshi gyalogos volt, bár egyenruhát és gárdistafegyvereket a feketepiacon is lehet szerezni. A vasalt csizmák alatt fülsértõen ropogtak az üvegcserepek. Rawne hagyta, hogy közelebb jöjjön, aztán az ágy alól lõtt rá. A lézersugár átégette az orvlövész bal vádliját, s az üvöltve esett össze. Az õrnagy abban a pillanatban átvetette magát az ágyon, hogy elintézze a támadót. Ha lehet, élve fogja el, ha kell, megöli. Ugrás közben nem volt hová kitérnie, s a fentrõl lecsapó lézersugarak alig néhány centivel hibázták el. Volt valaki odafent is, a csigalépcsõn, aki a magaslati pozícióból úgy szedheti le õket, mint az agyaggalambokat. Rawne a sebesült mellkasára érkezett. Jól hallotta a bordák reccsenését, s ilyen közelrõl már az arcot is ki tudta venni. A sebesült lövész rámarkolt a jobb csuklójára, s Rawne úgy érezte, mintha satuba fogták volna a kezét. Nem tudta célba venni a pisztolyával, s a támadó kettejük közé szorult karabélyát sem érte el. Fentrõl folyamatos tûz alatt tartotta õket a másik orvlövész, akinek szemmel láthatóan fontosabb volt, hogy elintézze Rawne-t, mint a saját társa testi épsége. A tanithi balkezes horogütésétõl megroppant a fickó állkapcsa, s egy pillanatra a fogása is gyengült. Az õrnagy – jobbjában a pisztollyal – akkorát sózott a halántékára, hogy a férfi szemei felakadtak. A fegyver azonban kicsúszott a kezébõl, s méterekkel odébb landolt a padlón. Rawne abban a pillanatban magához szorította kábult támadóját, s úgy gördült oldalra, hogy a lövész teste fedezze õt. A kettejük közé szorult karabélyt még mindig nem tudta 18
kiszabadítani, de sikerült elfordítania a fegyver csövét, és ahogy a keze az elsütõbillentyûre szorult, lézersugarak kezdtek záporozni a csigalépcsõre. Rossz volt a szög, de valamelyik energianyaláb csak célba talált, mert valaki felüvöltött, és egy test zuhant le a magasból. Vagy nyolc métert esett, állal és karral vett néhány lépcsõfokot, s végül a széket találta telibe, ami darabokra tört alatta. Valaki feltépte az ajtót, és egy újabb orgyilkos rontott be a szobába. Az öltözéke és a fegyvere urdeshi volt, de Rawne õt is felismerte. A karabélyt még mindig nem tudta leszedni az elsõ támadóról, a lézerpisztoly pedig elérhetetlen távolságra volt, így az õrnagy egy tigrisugrással a harmadik támadóra vetette magát. A rohamkésével ütötte félre a karabély feléje lóduló csövét, s a lézersugár mögötte vágódott a falba. Rawne minden erejét összeszedve húzta fölfelé a fegyver csövét, s a következõ lövések is rendre célt tévesztettek. Az orgyilkos megpróbálta hátralökni az õrnagyot, mire Rawne fordított egyet a rohamkésén, s egy harántvágással elmetszette az urdeshi uniformist viselõ alak torkát. Vér fröcskölt mindenfelé, s Rawne egy pillanat alatt úgy festett, mint akit vörös tintával öntöttek le. Vállal taszította hátra a harmadik támadót, s egy gyors mozdulattal felhasította a gyomrát. A férfi holtsápadtan, levegõért kapkodva esett össze, de az õrnagyot már nem õ érdekelte. Ez az orgyilkos már gyakorlatilag halott volt, csak a teste még nem fogadta el a tényt. De az, aki mögötte neszezett, még élt. Az orvlövész, akit Rawne az elõbb kiütött, fél térdre küzdötte magát, s megpróbálta ráemelni a karabélyát. Aztán a következõ pillanatban Mabbon kapta el hátulról, s a béklyója törött láncával rántotta le a padlóra. Az etogaur lassan, szisztematikusan szorította ki az életet az orgyilkosból, s amikor már úgy tûnt, hogy a férfi megfulladt, olyan erõvel csapta oda a fejét a falhoz, hogy betört a ko19
ponyája. Rawne figyelmét nem kerülte el, hogy Mabbon arckifejezése eközben szemernyit sem változott. – Szerencsés egybeesés, hogy épp most látogatott meg, õrnagy – mondta végül. Rawne fáradtan rábólintott, majd felkapta a harmadik támadó karabélyát. Arra az esetre, ha a szerencséjük tovább már nem tartana ki. A három orgyilkos azonban már halott volt. Három test – egyazon arc. – Rime nagyon szeretné magát holtan látni – morogta Rawne. – A fél szektor szeretne holtan látni – pontosított Mabbon. – De az idõzítése akkor is pompás volt, õrnagy. Kapott talán valami fülest, hogy az inkvizítor épp ma küldi rám a Sirklelakájait? – Nem – rázta meg a fejét a tanithi. – Ez most valóban véletlen egybeesés volt. Azért jöttem ide ma reggel, hogy bebizonyítsak valamit. – Éspedig? – Azt, hogy a Tanithi Egyes sokkal jobban meg tudná védeni, mint az S-század emberei, akiket a Komisszariátus rendelt ki maga mellé. Az elmúlt néhány hét során vagy tucatnyi alkalommal játszottuk ki a biztonságiakat, s bármelyikünk is jött látogatóba, becsempészett valamit. Ma azt szerettem volna demonstrálni, hogy ha nekünk sikerült behoznunk egy fegyvert, akkor az akár másnak is összejöhet. Ezzel szerettem volna meggyõzni a Komisszariátust, hogy az én embereimre bízza az õrzését, és ne ezekre a hólyagokra. – Felteszem, Gaunt is jobban bízik a sajátjaiban – bólintott Mabbon. – Valahogy úgy – értett egyet Rawne. – És magában, Gaunt komisszár ezredes. – Természetesen – tárta szét a karját az etogaur. – Bocsásson meg! Odakint megszólalt egy sziréna, és mindenfelõl katonák közeledtek futólépésben. 20
– Azonban úgy vélem, ez a történtek ellenére is sikeres demonstráció volt – vont vállat Rawne. – Örömömre szolgál, hogy az itt-tartózkodásom hátralevõ idejére ön és az emberei gondoskodnak majd a biztonságomról – mondta Mabbon. – Az Öngyilkos Királyok vigyáznak majd magára. – Öngyilkos Királyok? Mint a kártyajáték? – Mindegy – legyintett az õrnagy. – Ez egy saját, különbejáratú vicc. De mivel nem sokáig maradunk már – se maga, se mi –, muszáj volt ma jönnöm. Ezért kellett Rime-nak is ma lépnie. És ismét kénytelen vagyok fejet hajtani annak az alaknak a hírszerzése elõtt. – Akkor végre itt hagyjuk ezt a helyet? – kérdezte óvatosan az etogaur. – A vezetés nagy nehezen eldöntötte, hogy mit is akar – mondta a tanithi. – Kiosztották a feladatokat, s már holnap este útra kelünk. – Akkor ez azt jelenti, hogy holnap este elindulunk a Megváltás felé? – Ez már bizalmas információ – mosolyodott el komoran Rawne.
21
KETTÕ
ELODIE KIMENÕJE Tekintve, hogy az indulásig már csak egy nap volt hátra, gõzerõvel szervezték a Búcsúünnepséget. Persze, Elodie-nak mindez új volt még. Még a családneve is. Dutana. Elodie Dutana. Az anyja után. Egy név, ami az övé is volt, bár még soha nem használta. A szakmával és a Balhauttal együtt egy sor mûvésznevet is maga mögött hagyott, s felvette az anyja családnevét. Remélte, ez majd segít megszabadulnia a kellemetlen emlékektõl, s bizonyos ismerõsök sem jutnak már így a nyomára. Most már Elodie Dutana volt, a táborkísérõk egyike, egy bátor és jóképû birodalmi kapitány párja. Ez az új élet ugyanolyan szokatlan volt a számára, mint a régi-új neve, de tetszett neki, és úgy döntött, a lehetõ legtöbbet hozza ki belõle. Annak idején már átesett egy efféle ünnepségen a Balhauton – amolyan istenveled-mulatság volt a behajózó katonák tiszteletére –, de akkor annyi minden történt vele, hogy az egészbõl nem sok mindenre emlékezett. Egyébként is, akkor nem egy harci zónába küldték õket, hanem egy olyan helyre, amit Ban egyszerûen állóvíznek titulált. Nem érezte azt a fajta feszült várakozást, mint most. 22
Most minden más volt. Az eddigi posztjukat – Anzimar városát a Menazoid Szigmán – hamarosan maguk mögött hagyják, s ismét útra kelnek. De ezúttal valóban a háború felé. Annak idején tizenhat hétig tartott, míg a Balhauttól elértek idáig, s az elmúlt tizenegy hónap sem volt elég, hogy elfelejtse, milyen kényelmetlen is volt az utazás a bûzös, zsúfolt csapatszállító ûrhajón. A Balhaut, ahol Elodie korábban élt, égbeszökõ tornyokkal teli, méltóságteljes világ volt, a Dicsõ Gyõzelem színhelye, s bár a háború ütötte sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen, a szülõvilága lassan kezdett ismét magára találni. A Menazoid Szigma – már az a kevés, amit látott belõle – nagyon más volt. Anzimar iparvárosa úszott a mocsokban, s egy olyan tengeröböl partján feküdt, amibe a gyárak majd ezer éve öntötték a mocskukat. A levegõ kemikáliáktól bûzlött, az égen nyugtalanító fényû ikernapok ragyogtak, s mintha folyton por és finom szemû pernye kavargott volna a levegõben. Zajos hely volt, büdös, és Elodie néha már szinte visszakívánta azokat az idõket, mikor még csak a csapatszállító ûrhajó kényelmetlenségeivel kellett szembenéznie. A táborkísérõk java ugyanígy érzett. Csúf világ volt ez, s türelmetlenül várták, hogy mikor vezénylik a sereget valami elviselhetõbb helyre. Azok a tanithiak, akik már az Alapítás óta az Egyesben szolgáltak, sokat meséltek a Menazoid Epszilonról, a szomszédos rendszerek egyikérõl, ahol sok évvel ezelõtt harcoltak. És szemmel láthatóan nem sok kellemes emlékük fûzõdött ehhez a környékhez. Az elmúlt hónapok során Elodie is egész jól beilleszkedett a táborkísérõk közé. Hamar felmérte, hogy ezek az emberek legalább annyian voltak, mint maguk a katonák, s akárcsak azoknak, nekik is megvolt a saját hierarchiájuk. Õ pedig, 23
mint egy tiszt asszonya, rögtön elég magasra került a ranglétrán. A párja, Ban Daur kapitány – mint oly sokan az Egyes gárdistái közül – a Verghast iparvilágáról származott, s a Gszázad parancsnoka volt. És jó ember. Jóképû, intelligens, fegyelmezett, a katonák és táborkísérõk többsége kedvelte. Nem rajongtak érte, hanem tisztelték, mert becsületes volt, és olyan, akire mindig lehetett számítani. Jó esélye volt az elõléptetésre, és ezen az sem rontott, hogy a verghastiak többségével ellentétben õ egy jómódú, középosztálybeli családból származott. S már azelõtt katonatiszt volt, mielõtt az Egyeshez került, nem holmi bányász vagy kétkezi munkás. Boróka is azt mondta, hogy a kapitány igazán remek parti. Azt persze nem kötötte senki orrára, hogy nem ezért volt Ban Daurral. Hanem azért, mert attól a perctõl kezdve, hogy a jóképû kapitány besétált a Dróthúzó utcán álló Zolunder Klubba, le sem tudta venni róla a szemét. Tetszett neki. Kedvelte. Tisztelte. Szerette. Úgy érezte, hogy a kapitányhoz tartozik. Nem házasodtak össze, és a téma tulajdonképpen fel sem merült kettejük között. Annak ellenére, hogy a házasságot nem tiltották a seregben, és csupán néhány megfelelõ kérvényt és dokumentumot kellett hozzá kitölteni. Gaunt parancsnok sem gördített volna akadályt elébük, de… már néhány hét a seregben megmutatta Elodie-nak, hogy a formális kötelékek szükségtelenek. A katonák ismerték a hûséget, ami az egész sereget összetartotta, s elfogadták és tiszteletben tartották, hogy õ Ban Daur kapitány asszonya. S ehhez semmiféle papírra nem volt szükségük. Egy tiszt párjaként a táborkísérõk legmagasabb rangú csoportjához tartozott, amivel számos magától értetõdõ kiváltság is járt. A nõk tisztelettel bántak vele, a többi tiszt udvariasan, s Ban rangjára való tekintettel önálló szállást kaptak, amit nem kellett mással megosztaniuk. S amikor a kapitány 24
oldalán bálokra és fogadásokra is bejutott… tudta, hogy vannak, akik irigylik ezért, de ezzel nem tudott mit kezdeni. Boróka néha tréfásan trófeafeleségnek nevezte – bármit is értett ezalatt. A táborkísérõk egyébként is egy érdekes közösséget alkottak. A legbefolyásosabb csoportot a nõk képezték – a feleségek és anyák –, s utánuk rögtön a dajkák és a gyerekek következtek. Valamivel alattuk álltak a prostituáltak, akik ugyanúgy mindenhová követték a sereget, mint a feleségek és élettársak, bár az õ kapcsolatuk a katonákkal nem annyira a bizalmon, sokkal inkább a pénzen alapult. S ugyanez vonzotta a Tanithi Egyes táborába a mesteremberek százait is. Akadtak itt gombkészítõk, fogorvosok, mosónõk és mutatványosok, zenészek, szakácsok, portréfestõk, köszörûsök, fegyverkovácsok, varrónõk és még vagy ezer szakma képviselõi. A javuk a családját is hozta, s a tábor, ez az egyre növekvõ, terebélyesedõ entitás is mindenhová elkísérte a sereget, bárhová is vezényelték azt. Elodie az ideje javát a táborban töltötte, s gyakran beszélgetett a többi nõvel. Néhányukkal – mint például Borókával – összebarátkozott, másokkal igyekezett legalább jó, semleges viszonyt kialakítani. Õk segítettek neki megállni a saját lábán. Borókától leste el például, hogyan kell átvállalni bizonyos feladatokat a párja szárnysegédjétõl. Ott voltak például az egyenruhák. Õ ügyelt rá, hogy mindig tiszták legyenek, és ha a szükség úgy hozta, megvarratta és kivasaltatta õket. Mindig ügyelt rá, hogy a megfelelõ alkalomhoz a megfelelõ uniformis legyen kikészítve, s azt is gyorsan megtanulta, hogy hol kaphat vagy készíttethet megfelelõ zsinórt vagy gombot az elhasználódott pótlására. Daur eleinte tiltakozott, s azt hajtogatta, hogy nem azért van vele, hogy legyen, aki kimossa a gatyáját és kipucolja a csizmáját, Elodie azonban ragaszkodott hozzá. Több akart 25
lenni, mint holmi trófeafeleség, aki bájosan fest egy bálterem forgatagában. Elegáns szövetséget alakított ki Mohrral, Daur adjutánsával, s a „kéz kezet mos” elv alapján segítették egymást, amiben csak lehetett. A férfi eligazította az uniformisok és katonai szabályzat világában, vagy finoman a tudtára hozta, ha a kapitánynak valamire szüksége volt, de nem akart nagy ügyet csinálni belõle, cserébe Elodie nem avatkozott a dolgába, nem áskálódott ellene, s ügyelt rá, hogy ne legyen láb alatt, mikor az adjutáns reggelente, az eligazítás elõtt eljött a kapitányért. És épp az eligazítás elõtt mindig felvilágosította Mohrt a kapitány hangulatával kapcsolatban, hogy tudja, mire számíthat aznap. Olyan apró figyelmesség volt ez, amit a férfi gyakran a nap végén tudott viszonozni, mikor néhány szóban tájékoztatta Elodie-t, hogy milyen a párja hangulata a szolgálat letétele után. Aznap reggel nem volt kérdés, hogy milyen napnak néznek elébe. Már hajnaltájt nekiláttak fõzni, a zenészek is órák óta hangoltak, s mindenki a Búcsúünnepségre készült. Olyan alkalmak voltak ezek, amit mindenki ki akart élvezni, s amint az elsõ pletyka felröppent, hogy behajózzák a sereget, máris megkezdõdtek a karneváli elõkészületek. Mindenféle népek szálltak partra, hogy felállítsák a saját pavilonjaikat, bódéikat és standjaikat, s a nyomukban már özönlöttek is a csepûrágók és kurvák, koldusok és tolvajok. Az indulás elõtt a katonáknak ez volt az utolsó alkalmuk, hogy elkölthessék a pénzüket, a táborkísérõknek pedig, hogy megkaparinthassák azt. Elodie úgy érezte, mintha ismét a Balhauton lenne, egy parádéra készülõdve. Mindenki nevetett és kiabált, s az egész város a várakozás lázában égett. Ugyanakkor mindehhez valami vad, apokaliptikus felhang is vegyült. Végül is a sereg háborúba megy, s egyelõre ennél többet senki sem tudott. Sem azt, hogy a Birodalom melyik szegletébe indulnak, sem azt, hogy pontosan mikor. Az azonban már bizonyos volt, 26
hogy ezúttal nem valami Istencsászár háta mögötti világra küldik õket. Nem… ezúttal valóban a frontra mennek, és azok közül, akik hamarosan kihajóznak, nem is mindenki fogja élve megúszni a dolgot. Korán kelt, hisz akadt dolga bõven. Daur ugyan nem mondta, de valószínûleg ez lesz az utolsó napjuk ezen a helyen. Gyors csókot lehelt a borotválkozás kellõs közepén tartó kapitány vállára, és kifordult a szállásukról. Szüksége lesz Ban legjobb uniformisára. Lesz valami fogadás, s addigra még el is kell hoznia a díszegyenruhát az ötödik utcában dolgozó szabótól. A napok még csak most bukkantak föl a keleti láthatáron, rózsaszínre festve a szmogot, de a tábor már talpon volt. A parton végig emberek nyüzsögtek, s lassan egy tût sem lehetett volna leejteni. Tekintve, hogy a tábor valóban a városon kívül, az öböl partján állt, a kimenõ nem csupán egy szófordulat volt. Amíg a szem ellátott, vasbeton alapon álló, elõre gyártott elemekbõl épített barakkok sorakoztak, ahol jelenleg hat különbözõ sereg – köztük a Tanithi Egyes – katonáit szállásolták el. Az egyik oldalról a város határolta, a másik oldalról azok a hatalmas vasbeton leszállópályák, ahol a gigantikus csapatszállítók várakoztak, akár a tátott szájú tengeri szörnyek, amelyek azért másztak ki a partra, hogy elnyeljék a gárdistákat, és az orbitális pályán keringõ ûrhajókig röpítsék õket. A kimenõ olyasféle kifejezés volt, ami azokban az õsi idõkben gyökerezett, mikor a katonák még valóban kimentek a tengerpartra. Mostanra azonban a part bármiféle szilárd területet jelenthetett, ahol egy kicsit kinyújtóztathatták fáradt lábukat, és elkölthették a zsoldjuk egy részét. Ez lehetett valódi tengerpart, mint a Menazoid Szigma esetében, de ugyanilyen erõvel lehetett akár egy nyüzsgõ bolyváros, egy csillagközi ûrállomás, vagy épp egy erdei település is. Újabb dolog, amit megtanulhat. Mindig akadt egy újabb dolog, amit még nem tudott a katonaéletrõl, de fontos volt megtanulnia. 27
Egyszerû szövetruhát, egy pár kopott surranót és – a reggeli hidegre való tekintettel – kabátot viselt. Napközben persze melegebb lesz majd, s a vegyszerek fagyos, torokkaparó bûze némi égett aromát kap, de a reaktorok barna mocska egyelõre még nem csapódott ki szennyes habbá. Az ünnepség még csak formálódott, de a barakkok és a leszállópálya között már egész sátor- és bódéváros nõtt ki a földbõl. Színes, kézzel festett jelek segítettek eligazodni ezen a percrõl percre növekvõ piacon, ahol egyre többen verõdtek össze. Akadtak itt akrobaták és csepûrágók, énekesek és pecsenyesütõk, tenyérjósok és köszörûsök, s az, aki megszomjazott, vagy csak egy cigarettára vágyott, ugyanúgy megtalálta a neki tetszõ standot. A legnépszerûbbek az apró szuveníreket árusító bódék voltak, ahol fillérekért lehetett monogramot gravíroztatni az olcsó medalionokba és karkötõkbe. Búcsúajándéknak ezek is éppúgy megtették, mint a papok által árult rózsafüzérek és bûnbocsánat-cédulák, vagy épp a szerencsehozó amulettek, amiken az Ecclesiarchia áldása volt. Ezekbõl minden gárdista tartott magánál egypárat, hisz a Császár jóindulatából és a jószerencsébõl soha nem lehet elég. Azok, akik tudtak olvasni, vallásos témájú színmûvek, zsoltároskönyvek és pornográf témájú irományok közül válogathattak, attól függõen, hogy kinek éppen mi jelentett morális támogatást. Akinek volt rá fedezete, rendelhetett imát, misét vagy akár áldást is, éppúgy, mint nyakba akasztható virágfüzért, valódi – nem szójaalapú – ételt és kávét, valamint bármit a feketepiacról, ami csak beszerezhetõ volt pénzért. És a katonák nem takarékoskodtak a pénzzel, hiszen ki tudja, hová veti õket a sors szele és a Császár akarata, s egy halott úgysem tudja elkölteni a zsoldját. A tömeg szétvált egy csapat gólyalábon egyensúlyozó bohóc elõtt, akik mögött viháncoló gyereksereg haladt. A köly28
