Nemzeti történelem vagy nemzet és történelem?

„Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem?

„Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem?* Lajtai L. László

Írásom, melyet inkább problémafelvetésnek neveznék, a „nemzeti történelem” szókapcsolat jelölte problematika definiálhatóságának kérdéseihez kíván röviden hozzászólni. A téma több – egymást kizáró és kiegészítő – szinten is értelmezhetőnek látszik. Természetéből adódóan kézenfekvőnek mutatkozik ide sorolni minden egyes, saját tárgyát a nemzet történetének reprezentálásában megjelölő különféle elbeszélő vagy leíró szöveget illetve szóbeli megnyilvánulást. De nemzeti történelemként lehet és szokás értelmezni – történelmen ekkor elsősorban történetírást és/vagy -tudományt értve – a nemzetinek tekintett keretek között intézményesült történetírás vonatkozó produktumait is. Ehhez kapcsolódóan nemzetiként értelmezhető a nemzeti (azaz valamely vulgáris nyelvből kiművelt, magaskultúrát közvetítő) nyelven megfogalmazódó, esetleg a nemzet alatt már valamely társadalom integrált többségét értő, illetve a két szempontot együtt érvényesítő, liberális szemléletűnek (más aspektusból: polgárinak vagy burzsoának) nevezett történetírás mint olyan. Fenomenológiai értelemben nemzeti történelemnek tekinthetjük valamely önmagát nemzetnek értelmező közösség1 saját múltjára irányuló kanonizált * 1

Jelen tanulmány a Deák Ferenc Ösztöndíj támogatásával készült. „[F]enomenológiai értelemben azt a képzetes közösséget nevezhetjük nemzetnek, amelyet egy bizonyos társadalom szereplői a [Husserl által Heimwelt-nek nevezett] »honi világuk«ban érvényes, szimbólumokban tárgyiasuló és tradicionálisan továbbadódó közös gondolattárgy-konstrukciók s hálózatuk hordozójának tekintenek” (S. Varga 2008: 318).

29

LAJTAI L. LÁSZLÓ

hagyományát. Szűkebb értelemben pedig, a nemzetet etikai-filozófiai kategóriaként tekintve, beszélni lehet nemzeti, azaz normatívan ilyennek érzékelt szellemiségű történetírásról, amelynek ellenpárját explicit vagy implicit módon sokszor a „nemzetietlen” jelzővel minősítik. Az elkerülhetetlennek tűnő és tovább szaporítható zavaró ambivalenciák miatt – melyek a sommás „nemzeti történelem” szókapcsolat használatát sokszor reménytelenül parttalanná teszik – érdemesnek látszik nemzet és történelem szövevényes viszonyát némiképp részletesebb vizsgálat tárgyává tenni.2 Tekintsük át tehát dióhéjban a jelzős szerkezet két tagja által jelölt területek kérdéskörét előbb külön-külön, mielőtt a „nemzeti történelem” fogalom használhatóságának problémáira reflektálnánk.

A nacionalizmus- és nemzetelméletek strukturális vakfoltjai és a nemzetfogalom történetisége A nemzet jelenségének megragadhatósága számos fogalmi, episztemológiai és módszertani aporiával terhes. A nacionalizmus mint ideológia mellett a nemzeti érzés és identitás, a nemzeti mozgalmak, valamint a (nemzet)állam- és „nemzetépítés” címkéivel jelölt kutatási területeket általában egyaránt felölelő (és az utóbbi időben egyre fokozottabb mértékben szinte kizárólag angol nyelven folyó) ún. „nacionalizmuselméletek” historiográfiai áttekintése3 során a nemzet, nemzeti identitás és nacionalizmus szövevényes kérdésköréből három fő csomópont látszik körvonalazódni. A nemzet, nemzeti mivolt (nationhood, régebben általában: nationality, vagy találó 19. századi magyar szóhasználattal, nemzetiség) és nacionalizmus szavak jelölte tapasztalati mező, intézményes formák és gyakorlatok természetét, jellemzőit, továbbá létrejöttük és fejlődésük történetét vizsgáló, és először a huszadik század első évtizedeiben kibontakozó „nacionalizmuselméletek” ugyanis hagyományosan három alapkérdést kívánnak tisztázni. Egyrészt a nemzetek „mesterséges”, tehát önmagukon szükségképpen túlmutató politikai, társadalmi, kulturális vagy gazdasági jelenségektől függő, konstruált (és döntően voluntarista) mivoltát hangsúlyozó nézetek szembesülnek a nemzeteket már eleve létező adottságként (és organikus egységként) tételező „esszencializmust” képviselő, általában (de nem minden esetben) hagyományosabb álláspontokkal. Másrészt a nemzet és a hozzá valamilyen módon kapcsolódó nacionalizmusok (politikai – területiséghez kötődő – vagy etnokulturális

30

2 3

Magyarországon ezt idáig a legalaposabban Szűcs Jenő (1984, 1997) igyekezett körüljárni. Smith 1971, 1998, 2001; Özkırımlı 2000; Kántor 2004.


jelenségként meghatározott) alapjellemzőinek mibenlétéről folytatott, már a 19. század folyamán megkezdett vitákhoz kapcsolódnak és térnek vissza időről időre. Harmadrészt, a nemzetek „metahistorikumát”, őseredetiségét (szakszóval: primordialitását) vagy pedig új keletű (recent) és újszerű (novel) értelemben vett modernségét hangsúlyozzák. E hármas szempontrendszer elemeire – melyek az etikai-filozófiai, az antropológiai-politikai és a történeti-szociológiai kérdésfeltevések közötti különbségtételként is értelmezhetőek – a téma legtermékenyebb historiográfusa már egy évtizeddel ezelőtt felhívta a figyelmet.4 Anthony D. Smith egyben a konstruktivista/esszencialista és modernista/primordialista vita meghaladását célul kitűző ún. etnoszimbolista paradigma megteremtője és legjelentősebb képviselője is. Ez az irányzat elméleti szinten – néhány konkrét kivételtől eltekintve – elfogadja a nemzet kialakulásában a modernitás meghatározó szerepét, jóllehet igyekszik az utóbbi vizsgálatát a modernizáció jelenségeire szűkítő értelmezésektől különválasztani,5 és különös jelentőséget tulajdonít a modern nemzetet a premodern etnikumból (ethnie)6 eredeztető mitológia-, szimbólumrendszer és kultúra nemzet(re)konstruáló szerepének.7 A történelmi kontinuitást elvető és racionalista (zömmel az ötvenes-hatvanas évek dekolonizációs folyamatainak tapasztalataiból táplálkozó) nemzetépítés-modellből kinövő modernista paradigma képviselőinek felfogása viszont egyszerre strukturalista, funkcionalista és intervencionalista, a nacionalizmus (és a nemzetek) jövőjét illetően pedig messzemenően optimista.8 Ebben az értelemben – hangsúlyozottan sarkítva az ellentéteket és elismerve, hogy az egyes ellentétpárok elemei szerzőről szerzőre a legkülönfélébb kombinációkat alkotva váltakozhatnak akár paradigmáktól és korszakoktól is függetlenül – Smith egy ideáltipikus dichotómialistát állít fel a „perennialista” (azaz a nemzetek középkori vagy ókori eredetét képviselő, sokszor a primordialistákkal együtt értett) és 4 5 6

7 8

Smith 1998. Ez utóbbi körülményre hívja fel a figyelmet a kérdés magyar kutatói közül Bakk Miklós is. Vö. Bakk 2005. Heurisztikus érvénnyel az etnikumot (ethnie) az alábbi módon definiálja: „közös származási mítosszal, történelemmel és kultúrával bíró, egy bizonyos területhez kötődő és szolidaritásérzettel rendelkező, önálló elnevezésű emberi népesség” (Smith 1986: 32). Smith 1996. Jellegzetes példát szolgáltatnak erre a brit marxista történész, Eric J. Hobsbawm sokat idézett szavai az 1990-es évek elejéről: „Végtére is az a tény, hogy a történészek már nekifogtak a nemzet és a nacionalizmus tanulmányozásának és elemzésének, arra utal, mint általában, hogy a jelenség már túl van virágkorán. Ahogy Hegel mondta, Minerva baglya, mely a bölcsességet hozza, alkonyatkor repül fel. Jó jel, hogy most a nemzetek és a nacionalizmus körül kering” (Hobsbawm 1997: 242).

31

LAJTAI L. LÁSZLÓ

a modernista paradigma alaptéziseiről. Kulcsszavakra redukálva az ellentéteket, a nemzet a perennialisták számára politikával áthatott etnokulturális közösség, ősrégi, tősgyökeres, organikus, egybeforrt, egyedülálló kollektív létállapot, amely ősi kötelékekre és autentikus kultúrára épül és a „nép” törekvéseit tükrözi. A modernisták számára viszont territorializált és állampolgári politikai közösség, modern, konstruált és mechanikus, regionális, felekezeti, osztály- és nemi szempontból megosztott, a társadalmi kommunikációra és az állampolgáriságra épül, és végül, de nem utolsósorban, az elit számára korlátlan ötletforrásként szolgál a tömegek manipulálásához.9 E rövid historiográfiai áttekintés konklúziójaként, Smith-szel egyetértve és szűkebb témánk nézőpontjából sarkítva, leszögezhetjük: a modernista paradigma képviselőinél a történelem tanulmányozása helyett az elmélet, a perennialistáknál az elmélet helyett a történelmi események és folyamatok állnak az értelmezés és magyarázat középpontjában. A szociobiológiai10 vagy kulturális antropológiai kiindulópontú primordialisták11 lényegében a kérdés mindkét – elméleti és historizáló – aspektusát figyelmen kívül hagyják. Az átfogó elméletalkotással szemben inkább szkeptikus álláspontra helyezkedő etnoszimbolista kutatások viszont kifejezetten a történelmi mítoszok, szimbólumok és általában a kollektív emlékezet12 hosszú időtartam (longue durée) során érvényesülő szerepét helyezik előtérbe a jellemzően modern jelenségként felfogott nemzet létrejöttének vizsgálatában. Az irányzat legfontosabb kiindulópontját a norvég antropológus, Frederik Barth társadalmi interakciók mentén vizsgált dinamikus etnikai határképződési modelljét13 történelmi perspektívában alkalmazó amerikai szlavista, John Armstrong főműve14 szolgáltatta. Armstrong munkája a társadalmi attitűdök longue durée-be ágyazott fenomenológiai megközelítésével elegyítve vizsgálja a vallási és osztálylojalitástól szinte megkülönböztethetetlen kollektív etnikai identitást tartósan fenntartó szimbolikus határképző mechanizmusokat

9 10

32

11 12 13 14

Smith 1998: 22–23. Az amerikai szociológus, Pierre L. Van den Berghe az etnikai csoportot, rasszt és nemzetet egyaránt az egyén szintjén jelentkező olyan – valós vagy fiktív – kiterjesztett szelektív rokonsági formának tekinti, melyet a csoport tagjait a kölcsönös előnyökhöz való hozzáférésük érdekében mozgató kölcsönösség és kényszer (mintegy „etnikai nepotizmusként” működve) tart egyben és különít el más csoportoktól. Van den Berghe 1981. Shils 1957: 130–145; Geertz 1973: 255–310. Halbwachs 1994; Nora 1984–1992; Assmann 2004. Barth 1969, 2004. Armstrong 1982.


és „mítoszstruktúrákat”.15 Armstrongot követve Smith néhány fontos heurisztikus fogalmi különbségtételt dolgozott ki. Egyfelől az ideáltípusként felfogott „nemzet” munkadefinícióját szigorúan a nacionalisták világképéhez igazította,16 és ennyiben elismeri a „nacionalista nemzet” (nagyjából kétszáz évesnél semmiképpen sem régebbi) modernségét. Másfelől eloldja azt az állam (ekként még a „nemzetállam”) problémájától is, és szorosan hozzáköti egy másik ideáltípusként felfogott kulturális közösség, a fentebb már említett „etnikum” (ethnie) hosszú távú kiformálódásának szívós történelmi beágyazottságához. Ennek a kettős elhatárolásnak köszönhetően immár lehetővé válik számára, hogy a nemzet ideáltípusát – objektív és szubjektív kritériumok között egyensúlyozva – úgy határozza meg, mint amely egy „közös történelmi területtel, közös mítosszal és történelmi emlékezettel, nyilvános tömegkultúrával (mass, public culture), egységes gazdasággal rendelkező, és minden tagjára nézve azonos jogokkal és kötelességekkel felruházott, önálló elnevezésű emberi népesség.”17 Hasonló elméleti és kutatástörténeti konklúziók megfogalmazására jutottak mások is. Közülük most csak egyikükre, a német társadalomtörténeti kiindulópontú fogalomértelmezés talán legtermékenyebb teoretikusára, Reinhard Koselleckre utalok, aki a „németországi politikai-társadalmi nyelv történeti lexikonában” szereplő „Nép, nemzet, nacionalizmus, tömeg” című – tekintélyes terjedelmű – szócikk elméleti bevezetőjében a nemzet fogalmi megragadásakor egyfelől szemantikai zárójelbe teszi a nemzet objektív léte vagy szubjektív tételezettsége körül már több mint egy évszázada folyó meddő tudományos polémiát, másfelől kiemeli, hogy a nemzet (és nép) fogalmának szemantikai struktúrájában megnyilvánuló tartós állandóságokat az újkor eljövetele a fogalmiságban megragadott szerkezetváltással egy alapvetően más 15

Ezeket az etnikai államok legitimizáló alapítómítoszai értelemben vett mítoszstruktúrákat – egy Ramon d’Abadal i de Vinyals nevű szerző A propos du Legs Visigothique en Espagne (1958) című írásában szereplő terminus technikusának a kölcsönvételével – Armstrong mythomoteuröknek nevezi. 16 A nemzeti önrendelkezés (autonomy), egység és önazonosság eszményeinek biztosítását célul kitűző, ideológia és mozgalom értelemben vett modern nacionalizmusnak számtalan alváltozata és megjelenési formája van, mindegyikükből kihámozható azonban egy ún. „doktrinális mag”, melyet lényegét tekintve mindegyik képviselője oszt, és amelynek elemei a következők: 1) a világ saját egyediséggel, történelemmel és sorssal rendelkező nemzetekre oszlik; 2) minden politikai és társadalom feletti hatalom forrása a nemzet; az iránta érzett lojalitás minden egyéb lojalitás fölött áll; 3) minden szabad embernek tartozni kell valamelyik nemzethez; 4) minden nemzetnek szabadon kell rendelkeznie önmaga felett, mivel a világ békéje és az igazság megköveteli a nemzetek önrendelkezését. Smith 1991: 73–74. 17 Smith 1991: 14.

33

LAJTAI L. LÁSZLÓ

szintre helyezte, így azokat a demokratizálódás, politizálódás, ideologizálódás és történetfilozófiai perspektívába vetítés négyes hatóereje révén fokozatosan egy jövőre irányuló „elvárásfogalommá” változtatta. A nemzet társadalomtörténetében fogalomtörténeti szempontból tehát ugyancsak alapvető törésvonalat képez – a társadalmi rétegződés értelemben vett fent-lent és a politikai vagy etnokulturális elkülönülés értelemben vett bent-kint strukturálisan állandó (mondhatni idő- és térbeli meghatározottságoktól független) relációinak továbblétezése mellett is – az újkor bekövetkezte. Amellett, hogy a nemzet és a nép alapfogalmának strukturális állandóságát, valamint a mindenkori nemzet-/népnév fogalmiságának empíriáját hangsúlyozza, Koselleck kiemeli a natio-terminus középkor vége óta zajló fokozatos jelentésváltozásait,18 szembeállítva azt a nacionalizmusfogalom mint 18. század végi neologizmus megjelenésével és a 20. század fordulója óta „visszavetített” terminus technicusszá alakulásával. Koselleck ezáltal egyszerre kerüli el a perennialista megközelítésekkel gyakorta együtt járó „retrospektív nacionalizmus” módszertani hibáját, valamint a modernista személetmódot általában jellemző „gátló prezentizmus”19 hosszú időtartamú átalakulásokkal szembeni, sokszor tabula rasa-szerű megközelítésnek tűnő „érzéketlenségét”.

A TÖRTÉNETISÉGKONCEPCIÓ átalakulása és a történeti tudományok történetisége Koselleck és szerzőtársai hozzájárulása a kérdés új keretek közé helyezéséhez azért is látszik lényegesnek, mivel ugyancsak ők mutattak rá témánk másik aspektusára, a történelem koncepciójában az újkor fogalmi szerkezetváltozásaival párhuzamban végbemenő alapvető átalakulásokra is. A történetírás és történelmi tapasztalás hagyományos, évezredeken keresztül uralkodó felfogása ugyanis lényegében szintén a német társadalomtörténeti fogalomértelmezés által Sattelzeitnak (azaz a politikai szókincset modernizáló demokratizálódást, politizálódást, ideologizálódást és történetfilozófiai perspektívába kerülést előkészítő liminális periódusnak) nevezett intervallum évtizedeiben bomlott fel végérvényesen, nagyjából a 18. századtól kezdve a 19. század közepéig. E folyamat során helyét egy teljesen újszerű, a történeti tudást „önmagáért” értékelő időbeliség-felfogásnak adta át, miáltal a „megtörtént dolgok” (res gestae) értelemben vett történelem és „a megtörtént dolgok elbeszélését” (historia rerum gestarum) célul kitűző történetírás között korábban meglévő

34

18 19

Zernatto 1944; Kemiläinen 1964; Kedourie 1993: 1–11; Greenfeld 1992: 3–12. Smith 2001: 83.


határok elmosódását idézte elő. Az ismétlést és példaszerűséget egybekapcsoló, múlt és jelen között megszakítatlan kontinuitást illetve ciklikusságot láttató (historia magistra vitae-elvű) történetírói gyakorlatot először a kései felvilágosodás német történetírásában kezdte kiszorítani a saját időbeliséggel bíró, az események egyediségéhez tapadó folyamatként értett (és immár grammatikailag is egyes számúnak érzett) nagybetűs Történelem (Geschichte) nagy horderejű történelemfilozófiai koncepciója.20 A Történelmet tehát innentől – a Michel Foucault által modern episztémének nevezett korszak kezdete óta – lehet egyszerre önmaga tárgyaként és alanyaként elgondolni. „A történetírás, a társadalomtudományok külső határaként fedezve fel az idő törvényét, rámutat, hogy mindent, amit csak elgondoltak, egyszer még elgondolja egy egyelőre még meg nem született gondolkodás.”21 Ezt a történeti tapasztalat terén végbemenő és a historizmus22 kikristályosodásához vezető alapvető szemléleti változást fokozatosan készítette elő illetve követte a különböző tudományágak szaktudománnyá vagy professzionális tudományszakká alakulása.23 Az utóbbira – témánk szempontjából különösen is jelentős – példa az etnológia (Völkerkunde) és a néprajz (Volkskunde),24 illetve a nyelv-, a jog- és az irodalomtörténet25 diszciplínáinak kialakulása. De ugyancsak ekkor alakul át szaktudománnyá a 16–18. század között a forrásgyűjtés, a forráskritika és a segédtudományok megalapozása, valamint az első tudós társaságok és az önálló egyetemi történelemtanszékek létrehozása révén már kikristályosodott forráskritikai módszertanból táplálkozó, évszázados önálló praxisra építő történettudomány is. A filológiai gyökerű történelmi szaktudományt módszertanilag Barthold Georg Niebuhr foglalta össze, elméleti szempontból pedig a berlini egyetemalapító (1810) és a 18. század két meghatározó történetfilozófusa, Giambattista Vico és Herder26 nyomdokain haladó Wilhelm von Humboldt különítette el a hegeli történelemfilozófiától.27 A folyamat betetőzéseként kiváltképp Leopold von Ranke 1830-as évektől tartott berlini szemináriuma, monográfiái, az első történész szakfolyóiratokban megjelent tanulmányai, valamint empirikus tevékenysége 20 21 22 23 24 25

Koselleck 1997; 2003; Hartog 2006. Foucault 2000: 415. Iggers 1988, 2003; Ankersmit 2003a, 2003b. Kulcsár Szabó 2008. Kaschuba 2004: 19–49. Az utóbbi kialakulásának hazai kontextusát dolgozza fel a közelmúltban megjelent mintaszerű nagymonográfia. Lásd Dávidházy 2004. A „nemzeti filozófia” problematikájáról pedig lásd Perecz 2008. 26 Vico 1979; Herder 1978. 27 Hegel 1979; Humboldt 1985.

35

LAJTAI L. LÁSZLÓ

nyomán alakult nemzetközileg is adaptálható normává a történettudomány.28 A kellő módszertani (forrásfeltárás és forráskritika) és filozófiai (társadalmi dinamikát bemutató haladáselvűség) megalapozottságon nyugvó, de az a priori történetfilozófiától elhatárolódó és az új történetiségi rend logikája szerint működő történetírás mindemellett nyelviségében is gyökeres átalakuláson ment keresztül. Ennek során az „új iskola” (egyelőre még autodidakta) történészei a történelmi regény által kínált narratív technikai megoldások adaptálásával alkalmassá váltak arra, hogy egyazon szöveg keretein belül, mégis részletező tudományossággal mutassák be a társadalmi változások dinamikájával kombinált múltbeli tényeket. A születőben lévő grand récit-k középpontjába pedig általában a „felszínen” folyamatosan változó, mégis önazonosságát tekintve időben állandó szubsztrátumnak érzékelt és érzékeltetett kollektív történelmi aktort, az egyeseknél olykor megszemélyesített szimbólummá magasztosított29 Nemzetet állították.30

A történettudomány nemzet(re)konstruáló szerepének ambivalenciái A paradigmaértékű „német történeti iskola” modelljének kiformálódása mellett a nagy francia forradalom eseményei, és velük párhuzamban a múlt reprezentálását előbb a kibontakozó liberális politikai diskurzus szolgálatába állító modern történetírás a 19. századot a nemzeti alapon intézményesülő történettudományok fénykorává avatta. A nemzet jövőjét annak múltjából kiolvasni igyekvő történelemi vizsgálódások központi tárgyaként ezért magától értetődően az (általában a közel- vagy távoli múltbeli állami keretekkel genetikus viszonyba állított) nemzetek történetének tanulmányozása kínálkozott. Ez a nemzet(állam)központú múltkutatás – az államépítés értelemben vett nemzetépítés klasszikus időszakának folyamán – persze országonként és kultúránként eltérő hangsúllyal és intézményesülési fázisokkal bontakozott ki,31 általánosságban azonban Európában és az Európa dominálta gyarmatokon mindenütt a nemzeti történészközösségek (tudományos intézetek, társaságok, egyesületek és szaklapok, az ekkor létesített vagy ekkortól nyilvánossá váló országos vagy nemzeti levéltárak formájában testet öltő) infrastruktúrájának a kiépítéséhez vezetett.32 Ennek során, a „pozitivizmus” különböző naturalista

36

28 29 30 31 32

Iggers 1988: 52–140; Escudier 2003; Noiriel 2001: 69–93. Lásd különösen: Michelet 1833–1867. Gauchet 2002. Lásd például térségünk vonatkozásában Niederhauser 1995; Ducreux 2000; Ring 2004. Nora 1986.


és szcientista változatainak kihívásaira és társadalmi hasznosságukra tekintettel vált tartósan lehetővé a hivatásszerű történészdiszciplína akadémiai működése és intézményesült egyetemi újratermelése, a maga tömeges és sokszor kollektív munka eredményeként megszülető monumentális forráskiadásaival, monográfiáival, szakcikkeivel, kézikönyveivel, tankönyveivel és népszerűsítő kiadványaival – majd kérdőjeleződött meg alapjaiban a 20. század elejétől fogva.33 Sokan és sokat írtak a nemzet(állam)i keretek között intézményesült történetírás ideológiai szerepéről, melyet az adott (tömeg)társadalmak belső kohéziójának kialakításában, megszilárdításában, illetve kollektív identitásának elit általi manipulálásában,34 vagy a modern ipari társadalom zökkenőmentes működtetéséhez elengedhetetlen kulturális reprodukció elősegítésében35 akár közvetlenül, akár közvetetten (a nemzeti kultúra folytonos életben tartását szavatoló közoktatási gépezeten keresztül) játszott. Az effajta instrumentális felfogású – tudományos vagy direkt politikai célból vulgarizált – múlthasználat-értelmezések36 azonban sok esetben nehezen tudnak adekvát választ találni arra a kérdésre, hogy egyes „történelmi mítoszok” vagy tudományos igazságok egy adott korban és helyen, illetve akár diakrón viszonylatban is, mitől „működőképesek”. Azaz miért tételeződnek egy adott közösség vagy társadalom számára is autentikusként, per definitionem nemzetiként, míg más (az adott tudományos közmegegyezés szerint akár valóságosnak tekintett) állítások és narratívák miért nem.37 Az Anthony D. Smith által már számtalanszor feltett kérdésre38 közvetetten felelő, a nemzetfogalom fenomenológiai megalapozására törekvő irodalomtörténész, S. Varga Pál ezért fontosnak tartja kiemelni, hogy „a történettudomány csak akkor fog egy nemzet történelmével foglalkozni, ha – tegye ezt bármily reflektáltan – a múlt alakulásának vizsgálatában kiemelt szerepet tulajdonít azoknak

33 34 35 36 37

Nora 1984, 1986; Noiriel 2001: 235–313; Gyáni 2000a, 2000b, 2003. Hobsbawm 1983a, 1987. Gellner 1983. Hartog – Revel 2006. „A tudomány által hamisnak minősített interszubjektív gondolattárgyakat nem lehet tudományos igazságokkal helyettesíteni – erre legföljebb akkor van esély, ha az ilyen igazságok képesek ugyanolyan hatékony közösségi értelemképzésre, mint amilyet az általuk leváltani kívánt meggyőződések képviseltek” (S. Varga 2008: 319). 38 Amely mindazonáltal a legmarkánsabb modernista-konstruktivista nézeteket képviselőknél is olykor felbukkan: „[a] tudatos invenció sikere arányban állt azzal, hogy mennyire sikerült olyan hullámhosszon sugároznia, amire a közvélemény már rá volt hangolva” (Hobsbawm 1987: 128).

37

LAJTAI L. LÁSZLÓ

a közös gondolattárgy-konstrukcióknak, amelyek a magukat egyazon nemzet tagjainak tekintő emberek cselekedeteit irányítják.”39 S. Varga szavaival lényegében visszajutottunk alapkérdésünkhöz: a nemzeti történelem definiálhatóságának problémájához. Meglátásom szerint a kérdés vizsgálójának az alábbi aspektusokkal mindenképpen számot kell vetnie. Tisztáznia kell egyfelől saját, az általa hasznosított elméleti és módszertani konstrukciókra, valamint – már amennyire lehetséges és hozzáférhetőnek bizonyul – a vizsgált kutatási tárgyra (azaz nemzetinek tekintett közösségre, társadalomra) jellemző, annak konceptualizálására vonatkozó episztemológiáknak az előfeltevéseit. Nem kevésbé lényeges számot vetnie azzal is – amellett, hogy ezek a különböző szintű episztemológiai előfeltevések sok esetben jelentősen különbözhetnek egymástól –, miképp lehetséges, hogy akár egy adott korban és társadalomban használt nemzetkoncepciók is lényegesen eltérőek lehetnek egymástól, diakrón vizsgálatban pedig (a különféle kulturális transzferek és modellcirkulációk hatására) ugyancsak lényegesen módosulhatnak, mind önmagukhoz, mind egymáshoz képest. Javaslatom tehát lényegében nem különbözik az olyasfajta metodológiai tudatosságnak a szorgalmazásától, melyet az histoire croisée módszerének kidolgozói a kutatási tárgy, a nézőpont, az elemzési kategória és a kutatástörténet (kutatási tárgy és kutató) viszonyának kontextualizálásaként, történetivé tételeként, léptékváltó, önreflexív és folyamatos kiigazítási folyamataként írnak le, illetve próbálnak a gyakorlatba átültetni.40

Egy gondolatébresztő hazai példa Zárásként csupán egyetlen, de talán annál jellemzőbb hazai példa bemutatásával kívánom érzékeltetni, hogy miért tekintem relevánsnak és gyümölcsözőnek a fenti szempontok legalább némelyikét alkalmazni kívánó megközelítést. A reformkori magyar történetírás történetét a nemzet eredetére vonatkozó diskurzus szemszögéből tanulmányozó kutató óhatatlanul találkozik Horvát István asszociációk sorát beindító nevével (jó esetben műveivel). A „múzeumi országos könyvtárőr” és többszörös egyetemi tanár, majd dékán Horvát történészi tevékenységének értelmezése megkerülhetetlenné teszi a nemzeti történelem fogalmának komplex definiálását. Ennek során felmerül a Horvát „őstörténeti” kutatásaiban megnyilvánuló implicit (és néhol kifejezetten explicit) nemzetkoncepció, valamint a kortársi nemzetértelmezés(ek)

38

39 40

S. Varga 2008: 319. Werner – Zimmermann 2004.


illetve múltszemlélet eleinte konfliktusmentes, majd egyre konfliktusosabbá váló41 együttélése, illetve e viszony retrospektív módon (még életében, a kortársak által) megkezdett többszörös átértékelése42 – mindez szoros összefüggésben a tudományosság kritériumainak és társadalmi konzekvenciáinak korabeli dilemmáival. Miközben Horvát igen jelentősnek tekintett „nemzetébresztő” (más felfogásban: nemzetépítő) verbális pedagógiai és tudománypolitikai tevékenysége43 köztudomásúan még életében ellentétbe került saját történészi munkáinak közvetlen hatásával, viszonylag kevesen foglalkoztak annak kérdésével, hogy a kudarcban mekkora szerepet játszott például az a tény, hogy Horvát végül nem tudta koherens narratív formába önteni koncepcióját,44 valamint hogy faktológiai szempontból korszerű (jóllehet módszertanilag már sok esetben elavultnak tekintett) írásművei milyen mértékben „hangolódtak azonos hullámhosszra” a befogadói elvárások kortársi hagyományaival. Ugyanezen befogadói közösség körében ugyanis jóval tartósabb hatást váltottak ki azoknak az íróknak, tudósoknak és költőknek a művei, akiknek a nemzet történelmét „megfelelő” narratív formába önteni és tárgyukat a hagyományokhoz jobban illeszteni tudó, sokban éppen Horvát aktív segítségével vagy passzív, de inspiratív támogatásával megszülető szövegei már a korban klasszikusokká váltak a maguk műfajában (gondolhatunk itt különösen Virág Benedek történeti munkájára, Vörösmarty eposzára, vagy éppen Toldy Ferenc irodalomtörténeti kézikönyveire).45 A nemzet eredetére (és jellegére) irányuló több évszázados, de különösen a 18. század második felétől (kiváltképp Deguignes, Pray, majd Sajnovics

41 42 43

44

45

Lásd különösen Bajza 1959a, 1959b. Deák 1881; Vasvári 1846; Horváth 1864: 45–46; Eötvös 1902: 180; Toldy 1873. „De igazi hatása mint tanárnak volt, ki nem annyira tudományos, mint hazafias szellemben nevelte az ifjúságot. Abban a petyhüdt, félénk, kémektől környezett világban, ő lángoló honszeretetével, tüzes meggyőződésével, a részleteknek és annak, mit meg nem írt történetnek nevezhetünk és a minek hazánkban mindig nagy volt a dísze, beható ismeretével roppant hatást gyakorolt hallgatóira. Nem kicsinyelhetjük azt a férfiút, kire hálás kegyelettel tekintett Eötvös, Szalay és a törekvő, hazafias ifjak százai” (Marczali 1896: 792). „Horvát kísérlete módszertanából következően befejezhetetlen, kutatása lezárhatatlan, mindig csak töredék lehet (az illuzórikus egész része értelemben). Horvát nyelve kényszerűen számolja fel a történeti elbeszélés lehetőségét, elveszíti a narratívaalkotás lehetőségét, ily módon a fikcionalitásban, vagyis a nyelv önmagára vonatkozó beszédében tartózkodik. […] Horvát történeti fikciója amiatt az emberfeletti feladat miatt ítéltetett kudarcra, amely csak a dehumanizált nyelv által elvégezhető” (Borbély 2001: 122). Virág 1862–1863; Vörösmarty 1963; Toldy 1851.

39

LAJTAI L. LÁSZLÓ

kulcsművének46 a recepciója hatására)47 megélénkülő diskurzus alakításában48 a Horvát István által betöltött szerep tanulmányozása – a fentebbi módszertan fényében – a 19. századi diskurzus közvetlen előtörténetének, kortársi tartalmának, illetve Horvát (életrajzról életrajzra, historiográfiáról historiográfiára módosuló vagy változatlanul áthagyományozódó elemekből építkező)49 megítélésének a retrospektív értelmezése révén hozzásegíthet például a történetiség rendjében a korban végbement fordulat feltárásához, a nemzet múltjának interpretálása terén az utóbbi két-két és fél évszázadban felmerülő „belső” és „külső” nézőpontok valamint episztemológiai előfeltevések múlt és jelenbeli kölcsönhatásában feltáruló komplexitások pontosabb felismeréséhez. Ennek „gyakorlati” következményeként pedig talán arra a provokatívnak tetsző kérdésre is némiképp kielégítő választ kaphatunk, hogy Horvát leginkább inkriminált munkája miért éppen napjaink Magyarországán talált 1825 után először másodszori kiadásra.50 F ELH A S Z N Á LT I RO DA L O M Ankersmit, Frank R. 2003a [1995]: A historizmus. Szintézis-kísérlet. Aetas 3–4. 189–204. Ankersmit, Frank R. 2003b [1995]: Válasz Iggers profeszornak. Aetas 3–4. 210–214. Armstrong, John 1982: Nations before Nationalism. Chapel Hill. Assmann, Jan 2004 [1992]: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. 2. kiad. Budapest. Bajza József 1959a [1833]: Levél a Kritikai Lapok III. füzete iránt. In: Kordé Imre (s. a. r.): Bajza József válogatott művei. Budapest, 195–200. Bajza József 1959b [1834]: Emlékeztető Horvát István számára. (Részletek) In: Kordé Imre (s. a. r.): Bajza József válogatott művei. Budapest, 200–206. Bakk Miklós 2005: A politikai identitás ontológiai alapjai. PhD-disszertáció. Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár.

46 47 48

40

Deguignes 1756–1758; Pray 1761; Sajnovics 1994. Lischerong 1937: 41–50; Vásáry 1979; Dümmerth 1963; Domokos 1998: 51–104. Vö. Szabados 1998; Vásáry 1980, 2008; Bíró 1998; Szörényi 1989, 1997; Debreczeni 1996; Martinkó 1964. 49 Flegler 1877: 198–206; Zsilinszky 1884; Vass 1884, 1895; Marczali 1896: 790–792; Nógrádi 1903: 60–62; Hóman 1931: 29; Szerb 1934: 274–276; Lékai 1942: 75–80; Pap é.n.; Léderer 1969: 27; R. Várkonyi 1973: 178–182, 2008: 173–175; Várdy 1976: 34; Kosáry 1978: 554–556; Soós 1994; Gunst 1995: 129–130. 50 Horvát 2001.

„Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Barth, Frederik 1969: Introduction. In: Barth, Frederik (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Cultural Difference. Boston, 9–38. Barth, Frederik 2004 [1993]: Régi és új problémák az etnicitás jellemzésében. In: Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest, 261–276. Bíró Ferenc 1998: Az írók történelme. In: Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. 3. kiad. Budapest, 161–186. Borbély Szilárd [2001]: Horvát István és Vörösmarty Mihály: történeti és irodalmi fikció találkozása. In: Takáts József (szerk.): Vörösmarty és a romantika. Pécs–Budapest, 111–128. Dávidházy Péter 2004: Egy nemzeti tudomány születése. Toldy Ferenc és az irodalomtörténet. Budapest. Deák Ferenc 1881 [1836]: Deák Ferencz beszéde Horvát István érdemeiről. Magyar Könyvszemle 4–5. 267–269. Debreczeni Attila 1996: Az „őstörténész” Csokonai. Magyar Könyvszemle 4. 523–532. Deguignes, Joseph 1756–1758: Histoire générale des Huns, des Turcs, des Mogols, et des autres Tartares occidentaux, &c. avant et depuis Jesus-Christ jusqu’a present… I–IV tomes. Paris. Domokos Péter 1998: Szkítiától Lappóniáig… A nyelvrokonság és az őstörténet kérdéskörének visszhangja irodalmunkban. 2. kiad. Budapest. Ducreux, Marie-Élisabeth (éd.) 2000: Histoire et Nation en Europe centrale et orientale XIXe–XXe siècles. Paris. Dümmerth Dezső 1963: Herder jóslata és forrásai. Filológiai Közlöny 1–2. 181–183. Eötvös József 1902 [1865]: Szalay László. Emlékbeszéd az Akadémia 1865. december 11-i közgyűlésén. In: Beszédek I. köt. (Eötvös József összes munkái VIII.) Budapest, 174–210. Escudier, Alexandre 2003: De Chaldenius à Droysen. Théorie et méthodologie de l’histoire de langue allemande (1750–1860). Annales HSS 4. 743–777. Flegler Sándor 1877: A magyar történetírás történelme. Budapest. Foucault, Michel 2000 [1966]: Szavak és dolgok. Budapest. Gauchet, Marcel 2002: L’unification de la science historique. In: Gauchet, Marcel (éd.): Philosophie des sciences historiques. Le moment romantique. Paris, 9–38. Geertz, Clifford 1973 [1963]: The Integrative Revolution. Primordial Sentiments and Civil Politics in the New States. In: Geertz, Clifford: The Interpretation of Cultures. New York, 255–310. Gellner, Ernest 1983: Nations and Nationalism. Oxford. Greenfeld, Liah 1992: Nationalism: Five Roads to Modernity. Cambridge–London. Gunst Péter 1995: A magyar történetírás története. Debrecen. Gyáni Gábor 2000a: Fin de siècle-történetírás. In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 31–47.

41

LAJTAI L. LÁSZLÓ Gyáni Gábor 2000b: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya? In: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 95–127. Gyáni Gábor 2003: Nemzet és történeti kánon. In: Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Budapest, 60–123. Halbwachs, Maurice 1994 [1925]: Les Cadres sociaux de la mémoire. Paris. Hartog, François 2006 [2003]: A történetiség rendjei. Prezentizmus és időtapasztalat. Budapest. Hartog, François – Revel, Jacques (szerk.) 2006 [2001]: A múlt politikai felhasználásai. Budapest. Hegel, Georg W. F. 1979 [1822–1830]: Előadások a világtörténet filozófiájáról. 2. kiad. Budapest. Herder 1978 [1784–1791]: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások. Budapest. Hobsbawm, Eric 1983a: Introduction: Inventing Traditions. In: Hobsbawm, Eric – Ranger, Terence (eds.): The Invention of Tradition. Cambridge, 1–14. Hobsbawm, Eric 1987 [1983]: Tömeges hagyománytermelés: Európa 1870–1914. In: Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.): Hagyomány és hagyományalkotás. Budapest, 127–197. Hobsbawm, Eric J. 1997 [1990]: A nacionalizmus kétszáz éve. Előadások. Budapest. Hóman Bálint 1931: A történelem útja. In: Hóman Bálint (szerk.): A magyar történetírás új útjai. (A Magyar Szemle Könyvei III.) Budapest, 7–52. Horvát István 2001 [1825]: Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből. (A Magyar Múlt Eltitkolt Évezredei III.). H. n. Horváth Mihály 1864: Huszonöt év Magyarország történelméből 1823-tól 1848-ig. II. köt. Genf. Humboldt, Wilhelm von 1985 [1821]: A történetíró feladatáról. In: Wilhelm von Humboldt válogatott írásai. Budapest, 119–150. Iggers, Georg G. 1988 [1976/1983]: A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. Budapest. Iggers, Georg G. 2003 [1995]: Megjegyzések F. R. Ankersmit „Historizmus. Szintézis-kísérlet” című írásához. Aetas 3–4. 205–209. Kántor Zoltán (szerk.) 2004: Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Budapest. Kaschuba, Wolfgang 2004: Bevezetés az európai etnológiába. Debrecen. Kedourie, Elie 1993: Nationalism. 4th ed. Oxford. Kemiläinen, Aïra 1964: Nationalism: Problems Concerning the Word, the Concept and the Classification. Jyväskylä. Kosáry Domokos 1978: A magyar történetírás a „romantika korában”. Irodalomtudományi Közlemények 5–6. 540–560. Koselleck, Reinhart 1992: Einleitung. Volk, Nation, Nationalismus, Masse. In: Brunner, Otto – Conze, Werner – Koselleck, Reinhart (Hrsg.):

42

„Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland. Band 7, Stuttgart, 141–151. Koselleck, Reinhart 1997: L’expérience de l’histoire. Paris. Koselleck, Reinhart 2003 [1989/1979]: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Budapest. Kulcsár Szabó Ernő 2008: A nemzeti tudományok születése – a történetiség jegyében. In: Kulin Ferenc – Sallai Éva (szerk.) 2008: A nemzeti tudományok historikuma. (Kölcsey Füzetek XVIIII.) Budapest, 273–293. Lederer Emma 1969: A magyar polgári történetírás rövid története. Budapest. Lékai Lajos 1942: A magyar történetírás 1790–1830 (Ciszterci doktori értekezések 83.). Budapest. Lischerong Gáspár 1937: Pray György élete és munkái. Budapest. Marczali Henrik 1896: A magyar történetírás fejlődése a XIX. században. In: Beöthy Zsolt (szerk.): A magyar irodalom története. II. köt. Bessenyei felléptétől a kiegyezésig 1772–1867. Budapest, 787–801. Martinkó András 1964: „Magyar” vártól Magyarvárig. Egy cím, egy eszme, egy évszám és több félreértés genezise. Irodalomtörténeti Közlemények 4. 425–447. Michelet, Jules 1833–1867: Histoire de France. I–XI volumes. Paris. Niederhauser Emil 1995: A történetírás története Kelet-Európában. Budapest. Nógrádi László 1903: A magyar nyelvű történetírás 1820-ig. (Segédkönyvek a magyar nyelv és irodalom tanításához 2.) Pozsony – Budapest. Noiriel, Gérard 2001 [1996]: A történetírás „válsága”. Elméletek, irányzatok és viták a történelemről tudománnyá válásától napjainkig. Budapest. Nora, Pierre (éd.) 1984–92: Les Lieux de mémoire. I–III tomes, 1–7 volumes. Paris. Nora, Pierre 1984: Lavisse, instituteur national. Le «Petit Lavisse», évangile de la République. In: Nora, Pierre (éd.): Les Lieux de mémoire. Tome I: La République. Paris, 247–289. Nora, Pierre 1986: L’Histoire de France de Lavisse. Pietas erga patriam. In: Nora, Pierre (éd.): Les Lieux de mémoire. Tome II/2: La Nation. Paris, 317–375. Özkırımlı, Umut 2000: Theories of Nationalism. A Critical Introduction. London– New York. Pap Károly é. n.: Bevezetés. In: Pap Károly (szerk.): Horvát István Magyar irodalomtörténete. (Magyar Irodalmi Ritkaságok XXVIII.) H. n., 5–23. Perecz László 2008: Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia”. (Eszmetörténeti Könyvtár 7.) Budapest. Pray György 1761: Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum, ab anno ante natum Christum CCX. ad annum Christi CMCXVII…. Vindobonae. Ring Éva 2004: Államnemzet és kultúrnemzet válaszútján. A modern nemzetek születése Kelet-Közép-Európában. Budapest. Sajnovics János 1994 [1770]: Demonstratio. Az 1770-es nagyszombati kiadás magyar fordítása. Budapest.

43

LAJTAI L. LÁSZLÓ Shils, Edward 1957: Primordial, Personal, Sacred and Civil Ties. British Journal of Sociology 2. 130–145. Smith, Anthony D. 1971: Theories of Nationalism. London. Smith, Anthony D. 1986: The Ethnic Origins of Nations. Oxford. Smith, Anthony D. 1991: National Identity. London. Smith, Anthony D. 1996: Az „aranykor” és a nemzeti újjáéledés. Café Bábel 19. 11–25. Smith, Anthony D. 1998: Nationalism and Modernism. A Critical Survey of Recent Theories of Nations and Nationalism. London. Smith, Anthony D. 2001: Nationalism. Theory, Ideology, History. Cambridge. Soós István 1994: Horvát István és a történeti segédtudományok. Kandidátusi értekezés. MTA, Budapest. Szabados György 1998: A krónikáktól a Gestáig (Az előidő-szemlélet hangsúlyváltásai a 15–18. században). Irodalomtörténeti Közlemények 5–6. 615–641. Szerb Antal 1934: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár. Szörényi László 1989: „…s hű a haladékony időhöz.” Kompozíció és történelemszemlélet a Zalán futásában. In: Szörényi László: „Multaddal valamit kezdeni”. Tanulmányok. Budapest, 36–84. Szörényi László 1997: Nyelvrokonság, őstörténet és epika a 18. századi magyarországi jezsuita latin irodalomban. Irodalomtörténeti Közlemények 1. 18–23. Szűcs Jenő 1984: Nemzet és történelem. Tanulmányok. 2. kiad. Budapest. Szűcs Jenő 1997: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Budapest. Toldy Ferenc 1851: A magyar nemzeti irodalom története. I–II. köt. Pest. Toldy Ferenc 1873: Horvát István. In: Toldy Ferenc: Irodalmi arcképek és szakaszok. (Toldy Ferenc összegyűjtött munkái VII.) Budapest, 54–70. Van den Berghe, Pierre L. 1981: The Ethnic Phenomenon. New York. Vardy, Steven Béla 1976: Modern Hungarian Historiography. New York–Guilford. S. Varga Pál 2008: A nemzetfogalom fenomenológiai megközelítésének lehetséges hasznáról. In: Kulin Ferenc (szerk.): A nemzeti tudományok historikuma. (Kölcsey Füzetek XVIIII.) Budapest, 307–324. Vass Bertalan 1884: Horvát István életrajza. Pozsony–Budapest. Vass Bertalan 1895: Horvát István életrajza. Budapest. Vasvári Pál 1846: Végszó tekintetes Horvát István sírjánál. Rögtönözve mondá Fejér Pál első évi jogász. Pest. R. Várkonyi Ágnes 1973: A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. I. köt. A pozitivista történetszemlélet Európában és hazai értékelése 1830–1945. Budapest. R. Várkonyi Ágnes 2008: A nemzeti kérdés a 19. századi magyar történetírásban. In: Kulin Ferenc (szerk.): A nemzeti tudományok historikuma. (Kölcsey Füzetek XVIIII.) Budapest, 165–225. Vásáry István 1979: Az őstörténész Pray. Irodalomtörténeti Közlemények 3. 287–292.

44

„Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Vásáry István 1980: Őstörténet és nemzeti tudat a reformkorban. Irodalomtörténeti Közlemények 1. 15–25. Vásáry István 2008: Magyar őstörténet és orientalisztika mint „nemzeti tudomány”. In: Kulin Ferenc (szerk.): A nemzeti tudományok historikuma. (Kölcsey Füzetek XVIIII.) Budapest, 243–256. Vico, Giambattista 1979 [1725]: Az új tudomány. 2. kiad. Budapest. Virág Benedek 1862–1863 [1808/1816]: Magyar századai. Toldy Ferencz által. I–V. köt. Pest. Vörösmarty Mihály 1963 [1825]: Zalán futása tíz énekben. In: Vörösmarty Mihály összes művei. 4. köt. Budapest, 49–230. Werner, Michael – Zimmermann, Bénédicte (éds.) 2004: De la comparaison à l’histoire croisée. Paris. Zernatto, Guido 1944: Nation: The History of a Word. Review of Politics 6. 351–366. Zsilinszky Mihály 1884: Horvát István. Budapest.

45

KÖTŐERŐK Az identitás történetének térbeli keretei

Szerkesztette Cieger András

Atelier Budapest, 2009.

© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2009. A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető Olvasószerkesztő: Németh Orsolya Címlapon: Egy ausztrál tornaklub tagjainak bemutatója az 1920-as években (State Library of Victoria, Australia).

A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).

Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Nyomdai kivitelezés: PrinterArt Kkt.

ISBN 978-963-284-115-1

Tartalom Gergely András: Előszó

7

FOGALMAK Takács Ádám: Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika rekonstrukciója Lajtai L. László: „Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Cieger András: Alkotmányosság és nemzeti identitás – a magyar történelem kontextusában. Vázlat Illés Iván: A „területi kohézió” szerepe az EU és a tagországok politikájában

15 29 47 87

KAPCSOLATOK Hajdú Zoltán: Hol él a magyar nemzet? Államterület, államhatárváltozások, államföldrajz és a nemzet kölcsönviszonyának szemlélete a magyar földrajztudományban 1947-ig Klement Judit: A 19. század végi gazdasági elit és a „nemzet”

105 137 163

Csizmadia Dominika: A fordítás mint a nemzetek közötti kapcsolatok vizsgálatának lehetséges eszköze

185

Tevesz László: Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843

HELYEK Granasztói György: Az átmenet előtti magyarországi városok területhasználatának modellje

215

Czoch Gábor: Lakóhely és társadalmi helyzet. A reformkori külvárosok problematikája Kassa példáján keresztül

237

Erdősi Péter: Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években: Szentendre esete Sonkoly Gábor: Nemzeti örökségből – világörökség: Budapest példája

257 281

Horváth Gyula: Területi egyenlőtlenségek Kelet-Közép-Európában. A kutatás-fejlesztés példája

295 5

Nemzeti történelem vagy nemzet és történelem?

Recommend Documents