Nemzeti-kisebbségi kérdések Alkotmány, autonómia, kisebbség vajdasági viszonylatban

Nemzeti-kisebbségi kérdések Alkotmány, autonómia, kisebbség „vajdasági viszonylatban”

Takács Zoltán Ph.D. hallgató Pécsi Tudományegyetem - Közgazdaságtudományi Kar Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskola

Pécs 2007. április

Bevezető gondolatok Szerbia hosszú idők óta a politikai bizonytalanság, manipulatív jogalkotás színtere, amely a gazdasági fejlődés teljes mértékű mellőzését eredményezte. Az egységes nemzetállam megalkotásának minduntalan hajszolt utópiája, megtalálta ugyan a támogató tömeget, mégis, szerencsétlenségére több tiltakozás (etnikai alapú bojkott, nemzetközi szervezetek szankciói) árnyékolta a sikerét. Szerbia, az ezredfordulóra kénytelen volt belátni, hogy a történések forgatókönyvét többé nem csak és kizárólagosan ő írja, mivel ez egy „többszereplős” (és több felvonásos) „darab”. Szerbia nem egy nemzet állama. Multikulturális térség, ahol mintegy harminc nemzeti kisebbség képviselteti magát. Vajdaság és a vajdasági kisebbségek (így a magyar, vagy az albán/szerb kisebbség) kérdése jelentős akadály a centralizált államigazgatási, politikai törekvésekkel szemben. Vajdaság civilizációs, kulturális, gazdasági és multietnikai öröksége folytán európai régió, és Szerbia Európára nyíló „kapuja”, ebből kifolyólag a Vajdaság autonómiatörekvései egy demokratikus és decentralizált jogállam keretében gazdasági, politikai, demokratikus és civilizációs kérdés is egyben. Megválaszolja-e vajon ezeket a kérdéseket, kínál-e megfelelő alkotmányos garanciával biztosított megoldásokat a 2006 novemberében közzé tett új szerb alkotmány - fogalmazódik meg egyben a tanulmány hipotézise.

Az autonómia fogalmi köre és a szerb alkotmány által delegált hatáskörök A Köztársaság alkotmánya értelmében az „autonóm tartományok alkotmánnyal alapított területi közösségek, melyekben a polgárok a tartományi autonómiára való jogukat valósítják meg”1. A Szerb Köztársaságnak 2 autonóm tartománya: Vajdaság Autonóm Tartomány, valamint Kosovo-Metohija Autonóm Tartománya van. Az Alkotmány 182187.2 szakasza rendelkezik ezen területek hatásköreit illetően: Az autonóm tartományok, így a Vajdaság Autonóm Tartománya is, az alkotmánnyal és statútumukkal összhangban, szabályozzák az általuk alakított szervek és szolgálatok jogkörét, megválasztását és munkáját. Az autonóm tartományok, a törvénnyel összhangban, szabályozzák a tartományi jelentőségű kérdéseket, így a: 1. területrendezés és –fejlesztés, 2. mezőgazdaság, víz- és erdőgazdálkodás, vadászat, halászat, turizmus, vendéglátóipar, gyógyfürdők és gyógyhelyek, környezetvédelem, ipar és kézművesség, közúti, folyami és vasúti közlekedés és közútrendészet, vásárok és egyéb ipari rendezvények szervezése, 3. a tartományi szintű oktatás, sport, művelődés, egészségügyi- és szociális védelem valamint a tájékoztatás kérdéseit, illetve annak területeit. Az autonóm tartományok gondoskodnak az emberi- és kisebbségi jogok érvényesítéséről, a törvénnyel összhangban. Meghatározzák a tartomány jelképeit és azok használati módját. Kezelik a tartomány vagyonát, a törvényben előirányozott módon. Az autonóm tartományok, az alkotmánnyal és törvénnyel összhangban, eredeti bevételekkel 1

A Szerb Köztársaság 2006. november 10-én közzé tett alkotmánya – Ustav Republike Srbije; A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye, Belgrád; 98/2006 2 Megjegyzés: a 182-187. szakasz általánosan rendelkezik mindkét autonóm tartomány hatásköreit illetően, néhány kivétellel. Már az Alkotmány autonóm tartományokra vonatkozó legelső (182.) szakaszában jelentkeznek némi ellentmondások, amelyek a létező társadalom-politikai bizonytalanság, esetleg egyéb manipulatív jellegű törekvéseknek tudhatók be. A (teljesen?) lecsupaszított Szerb Köztársaság újonnan meghozott alkotmányának a kihirdetésekor még mindig nem tisztázott Kosovo-Metohija helyzete, amelyre egy mondat erejéig történik utalás az alkotmányban: „Kosovo-Metohija Autonóm Tartomány lényegi autonómiáját törvényben „fogják” szabályozni, melyet az alkotmánymódosítással, azonos eljárással hoznak meg.” Az autonóm tartományok pénzelése (184.) szakasz viszont csak Vajdaság AT költségvetését értelmezi, sőt azt egész precízen: Vajdaság Autonóm Tartomány költségvetése a Szerb Köztársaság költségvetésének legalább 7%-át teszi ki, azzal, hogy ebből a 7%-ból 3%-ot a nagymunkálatok pénzelésére fordítanak. Koszovó esetében a „nagymunkálat” valószínűleg más értelmezést kap, és az a nagyfalat megemésztése fogja a szerb államnak a „nagymunkálatot” jelenteni, amit Koszovó elvesztése okoz majd… belátható időn belül.

2

rendelkeznek, meghatározzák a helyi önkormányzati egységeknek az átruházott feladataik ellátására kiszabott eszközöket, meghozzák saját költségvetésüket és zárszámadásukat. Mi is az autonómia?3 Buza László megfogalmazása szerint egyik lehetséges, bár kétségkívül legjellemzőbb intézménye az ún. harmadik típusú kisebbségi jognak, amely „pozitív rendelkezésekkel biztosítja a speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom legalábbis bizonyos ügyeket illetőleg a kisebbséghez tartozók felett elkülönítve, az ő intenciójuk szerint, esetleg az ő közreműködésükkel vagy éppen őáltaluk gyakoroltatik.” Scelle két definíciót is ad: a vallási vagy oktatási autonómiák esetében „a kulturális közszolgáltatások igazgatását az egész kisebbségi közösség képviselőinek kezébe adják”. A politikai autonómia pedig „a helyi autonómia számára az összes fontos kérdésben (nyelv, oktatás, vallás, közigazgatás) törvényhozási és szabályozási hatáskört jelent. Ugyanezen szférákban az autonómia a végrehajtó hatalmi ágra is kiterjed, és ezekben az esetekben, akárcsak a megelőzőkben, az autonómia magától értetődően bizonyos kormányzati kompetenciát is tartalmaz, oly módon, hogy az állam hatalmi szervei érvényesíthetik a törvényességi kontrollt, hogy reagálni tudjanak a helyi hatóságok hatáskör túllépéseire, nem érvényesíthetnek azonban célszerűségi szempontú ellenőrzést az egyes döntések felett.”4 A későbbiekben tárgyalásra kerül, mi is valósul meg ezen (definícióknak megfelelő) hatáskörökből, jogokból a Vajdaságot, illetve a vajdasági kisebbséget illetően. Előrevetíthető azonban egy igazán szegényes hatáskörökkel felruházott, autonómnak csak némi kérdésekben mondható területi egység, amely valójában a tanulmány tárgyát képezi. Vajdaság Autonóm Tartomány helye a Szerb Köztársaság közigazgatási rendszerében Közigazgatásilag Szerbiában 29 körzet (okrug) van, 194 község (opština)5, és összesen 167 település (amelyből 207 város). Szerbiában választott döntés-hozó testületek csak a köztársaság, a tartomány és a községek szintjén találhatóak, vagyis a körzet és a település szintjén nincsenek. A településeket, községeket, körzeteket „foglalja egybe” a tartomány. Szerbián belül két autonóm tartomány létezik, nevezetesen a már említett Koszovó és a tanulmány vizsgálódási tárgyát képező Vajdaság. Területi tagoltságát illetően a következő képen néz ki: Vajdaság Autonóm Tartomány, Szerbia északi tartománya, területe 21 506 km2, területi részesedése 24, 9 %, viszonyítva Szerbia területéhez. Lakosainak száma a 2002-es népszámlálás adatai szerint 2 031 992. Vajdaság Autonóm Tartomány tagja az Európai Parlament keretében működő Európai Régiók Szövetségének. Emellett társalapítója a Duna – Tisza – Körös - Maros Euroregió tanácsának, amelynek célja a gazdasági, kulturális és környezetvédelmi együttműködés és a fejlődés elősegítése. Közigazgatási szempontból Vajdaság hét körzetből áll: Észak-Bácska, Nyugat-Bácska, Dél-Bácska, Észak-Bánát ,Közép-Bánát, Dél-Bánát, Szerémség. A hét vajdasági körzet összesen 45 községet6 ölel fel. A községek a legkisebb közigazgatási egységek, jellemzően egy várost és közvetlen vonzáskörét jelentik, de terület és népesség szempontjából igen eltérőek. A 45 község összesen 467 települést számlál, melyek közül 52 település rendelkezik város-státusszal. A lakosság túlnyomó többsége a tartomány 3

Forrás: Kovács Péter: Egyéni és kollektív kisebbségi jogok az alkotmányos fejlődésben – pozitivista szempont; http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg 4 Forrás: uo. 5 Megjegyzés: a valamikori magyarországi járásnak felel meg nagyjából 6 Forrás: Statisztikai Évkönyv - Statistički Godišnjak Srbije; 2005; Belgrád; 75. old.

3

városaiban koncentrálódik, viszont a mezőgazdaságból élő lakosság továbbra is a kistérségeken képviselteti magát.7 Mindkét tartományt az 1974-es Titói alkotmány hozta létre, teljes közigazgatási, törvényalkotási és igazságszolgáltatási autonómiával. Milošević igazán soha nem szüntette meg őket, de 1988-ban Vajdaság autonómiáját az ún. „joghurt-forradalommal” de facto felszámolta, Koszovót pedig katonai megszállás alá helyezte. A 2000-es fordulatot, illetve rendszerváltást követően, Koszovó az ENSZ igazgatása, felügyelete alá került, állandó és határozott harcot üzenve a tényleges függetlenség mielőbbi elnyeréséért.8 Vajdaságban pedig a szerbiai kormány a 2002-es ún. omnibusz törvénnyel megpróbált hatásköröket visszaszármaztatni. Bár Vajdaság rendelkezik saját parlamenttel, annak nincs törvényalkotó hatásköre (ez csak a szerbiai parlamentnek van), rendelkezik saját kormánnyal és költségvetéssel, az mégis eltörpül a mostani köztársasági, illetve a valamikori vajdasági mellett. 7

A lakosság csak kis százaléka él kistelepüléseken: 0, 9 % él 500 fő alatti településeken; 2, 2 % 500 – 999 lélekszámú kistelepülésen él; jelentősebb számban élnek 1 000 – 1 999 lélekszámú falvakban, még pedig 8, 4 % Vajdaság lakosságának, melyek elsősorban a mezőgazdaságból élnek. Ennél jóval jelentősebben képviselteti magát Vajdaság lakossága a 2 000 – 4 999 lélekszámú településeken, Vajdaság 1/5 , azaz 20 ,3 % él ezeken a településeken; 15, 4 % lakik 5 000 – 9 999 lakossal rendelkező településen. Az össz településhez viszonyítva, a városok 11, 13 % - át teszik ki Vajdaság településeinek, a lakosság túlnyomó többsége viszont éppen ezeken a településeken koncentrálódik. Ennek számos oka van, elsőként említhető azonban, a II világháború utáni erős iparosodási folyamat beindítása, a mezőgazdasággal foglalkozó kistérségek mid erőteljesebb leredukálódása; Ma a lakosság nem egész 2/3-a él városokban; a százalékos megoszlást megfigyelve, itt dominál a 10 000 – 49 999 lélekszámú városokban élő lakosság, Vajdaság nem egész 1/3-a, 28, 2 % él az ilyen típusú településeken. A lakosság további százalékos megoszlása az 50 000 – 99 999 lakost számláló városokban 15, 2 %; míg a lakosság 1/10-e a tartomány fővárosában, Újvidéken él. Forrás: Ugyanott; 73. old. 8 Megjegyzés: a Koszovóval kapcsolatos problémák a 2006-os évtől mind égetőbbé váltak. Az év elején megkezdődtek a tárgyalások, s Martti Ahtisaari, az ENSZ különleges megbízottja bejelentette, hogy 2006 végéig a tárgyalások befejeződnek. 2006 elejétől egyre több politikus utalt arra, hogy Koszovó végső státusza a függetlenség lesz. Mindezt tudomásul véve, Szerbia 2006 május végétől nemzetközi kampányt kezdett annak érdekében, hogy a nemzetközi közösséggel elfogadtassa azon, már korábban is meglebegtetett, de most jobban kidolgozott javaslatát, hogy Koszovónak Szerbián belül legyen olyan autonóm státusa, ami minden tekintetben a legszélesebb jogokat biztosítja Koszovónak és az ott élő albánoknak. Az úgynevezett „az autonómiánál többet, de a függetlenségnél kevesebbet” szlogen alapján ismertté vált javaslat szerint helyreállították volna a Koszovó parlamentjének, kormányának, elnökének intézményét, Koszovó jogokat kapott volna arra, hogy alkotmányt dolgozzon ki maga számára, hogy kapcsolatokat tartson fel más országokkal, valamint teljes illetékességet a pénzügyek terén, beleértve a központi bank létrehozását is. Szerbia viszont fenntartotta volna magának az önálló helyet az ENSZ-ben, a határ- és a vámellenőrzést, valamint az emberi jogok, a kisebbségi közösségek, a kulturális és történelmi örökségek feletti illetékességet. E nagylelkűnek tekinthető javaslathoz három dolgot érdemes hozzáfűzni. Az említett jogok egy része korábban benne volt a koszovói tartományi alkotmányban, ezeket azonban Slobodan Milošević 1989 és 1990 folyamán fokozatosan megvonta a tartománytól. Másodszor azt, hogy az ENSZ 1999 óta gyakorolt fennhatósága alatt, a koszovói szerbek bojkottja mellett, ezen intézmények egy része működött, működik Koszovóban. Végül pedig azt, hogy nem csupán Milošević, de a jelenlegi szerb miniszterelnök Vojislav Koštunica is ellenezte az 1974-ben elfogadott alkotmány Koszovónak juttatott kiterjedt jogait, s ez utóbbi csupán a körülmények kényszerítő hatalma alatt volt hajlandó 2005 elejétől módosítani korábbi álláspontján. Az pedig már a szerb törekvések abszurditását mutatja, hogy 1999 óta Szerbia de facto nem rendelkezik a Koszovó feletti szuverenitással, hiszen a tartomány nemzetközi igazgatás alatt áll. A másik, briliáns szerb politikai intrikáltságra utaló mozzanat az új alkotmány és a népszavazás („közakarat”) közti „véletlenszerű” kapcsolat. Az alkotmánytervezet preambulumnak megfelelő részébe (pontosan idézve) belefoglaltatott, hogy „Koszovó és Metohia tartomány Szerbia területének alkotóeleme”. Ez fontos üzenet a külföld számára. A szerbek az alkotmány népszavazáson történő megerősítésével azt tudatják a külfölddel, hogy ha a nyugati hatalmak arra hivatkoznak, hogy Koszovónak azért kell függetlenséget kapnia, mert a koszovói albánok, tehát a tartomány lakosságának többsége a függetlenség mellett van, akkor meg kell tudniuk, hogy a Szerb Köztársaság lakosságának többsége, a szerbek viszont azt akarják, hogy a tartomány maradjon Szerbia része. Így kétfajta módon értelmezett többségi akarat (a koszovói többség, illetve a szerbiai többség akarata) áll egymással szemben. Forrás: Szemelvény a Külpolitikai Tanulmányok Központja által készített Hírlevélből, II. évfolyam 17. szám, 2006. október 14. – Szilágyi I.: Szerb alkotmánytervezet

4

Decentralizációs és regionalizációs törekvések - meglepő alkotmánytervezetek, avagy minden, amit a papírforma elbír?! A decentralizáció kérdése egyike az évek óta tartó „alkotmányalkotási” folyamat legjelentősebb problémájának. Nem véletlen nyúlnak a témához óvatossággal (?) a politikai elit képviselői sem, érezve a dolog súlyát. A posztmilosevicsi centralizált államberendezéshez hozzászokva, egyre nehezebb a hatalom „kiengedése” a politikum aktereinek kezéből – esetleges tényleges decentralizáció, illetve arra épülő regionalizáció „elvégzése” céljából. „A különböző bázisú regionalizációs jelenségek körében jól szétválaszthatóak a felülről vezényelt reformok, amelyet top-down vagy ún. modernizációs regionalizmusnak neveznek, és a helyi erők által kezdeményezett (bottom up) decentralizációs mozgalmak. A legelfogadottabb politikai értékrendet az „új regionalizmus” követi, amelyik a helyi társadalmak, gazdaság és a régiók egymással való együttműködését, a régiók demokratikus beágyazottságát igényli (Keating, 1997). A fentiek alapján határozottan elkülöníthető tehát Nyugat-Európában is az ún. funkcionális és a politikai regionalizmus. Ez utóbbi a regionális politikai elit célja, amennyiben a regionális szint felértékelődésében a nemzetállami központosítási törekvések ellensúlyát látják (Kohler-Koch, 1998), míg a funkcionális alkalmazkodás stratégiáját többnyire a központi állam alakítja ki.”9 Kelet-közép Európánál maradva, meg kell barátkoznunk a ténnyel, hogy Szerbia poltikiai érdekérvényesítés terén csak nemzetállamban, centralizált hatalomban tud gondolkodni. Politikus gárdánk szemszögéből figyelve a dolgokat, egyértelmű, hogy az új szerb alkotmány tudná (illetve tudta volna) csak megfelelően szerteoszlatni a decentralizációval kapcsolatos polémiákat (politikai körökben). 2006 őszére olyan tervezettel kellett volna előrukkolni, amely minden létező kritériumnak megfelel, decentralizál, autonómiát ad, kisebbségbarát, véletlen sem testvériség-egység „orientált”, sőt az európai integrációs folyamatok szerbiai hírnöke is egyben, továbbá, ami a legfontosabb, hogy referendum útján történik a „felelősségteljes/felelősségmentes” elfogadtatása. Két gondolat erejéig: óvatosan és minden, ami bele fér… Érdekes összevetni azokat a különbségeket, amelyek a Milošević utáni, demokratikusnak tekinthető szerb politikai szereplők között a decentralizáció értelmezésében jelen vannak. Vojislav Koštunica és Szerbiai Demokrata Pártja gyakran hangsúlyozza Szerbia decentralizációja és regionalizációja iránti elkötelezettségét, de szigorúan kerüli, hogy Vajdaság autonómiáját bármilyen formában is külön megemlítse. Tervezetükben Szerbia új alkotmányának lehetővé kell tennie „az államigazgatás ésszerű decentralizációját”, és éppen ezért a hangsúlyt a regionális autonómiára és a fejlett helyi önkormányzatra helyezik, „amely az egyetlen demokratikus válasz a hatalomnak a Milošević - korszakból örökölt, jelenlegi területi szervezettségére Szerbiában”. Az SZDP javaslata szerint a Szerb Köztársaság területe hat régióból állna, azzal a kikötéssel, hogy a hatodik régió, Priština-i székhellyel, Koszovó és Metóhija lenne, „státusának végső rendezése után”. A többi öt régió székhelye: Belgrád, Kragujevac, Niš, Újvidék és Užice lenne. A régiók elnevezését az illetékes regionális közgyűlések állapítanák meg, így ez a dokumentum sehol sem említi a Vajdaság elnevezést. Az alkotmány magában foglalná a régiók létrehozásának a feltételeit is (de kizárólag az alkotmánymódosítási eljárás részeként), továbbá megállapítaná a régiók, mint autonóm területi közösségek hatáskörét. A helyi önkormányzat egységei a községek és a városok. A régióknak statútumuk lenne, amely a szerb képviselőház hozzájárulásával 9

Forrás: Pálné Kovács Ilona: A közigazgatási régiók esélyei hazánkban; A régió; Magyar Tudomány 2004/9;vagy http://www.matud.iif.hu/04sze.html

5

készülne. Az egy-kamarás, regionális parlamentek törvényhozói tevékenységet folytatnának saját hatáskörükben, a végrehajtó szerv a regionális kormány lenne, amelynek elnöke „lenne a kapcsolat a regionális autonómia és az államhatalom között”. A régiók hatalmi struktúráját köztársasági törvény fogalmazná meg, pontosan megállapítva, „milyen hatalmi szervei lehetnek, illetve nem lehetnek a régióknak”. Az SZDP javaslata szerint a régiók pénzügyi autonómiával rendelkeznének, jövedelmük a regionális adókból és illetékekből, valamint a köztársaság jövedelméből való részesedésből állna össze. Szembeötlő, hogy a regionális autonómia rendelkezik törvényhozási és végrehajtó hatalommal, de bírói hatalommal már nem. A régiók együttműködhetnek „idegen országok megfelelő területi közösségeivel”. A Köztársaság köteles (lenne) biztosítani a nemzeti és etnikai közösségek egyenjogúságát, és elősegíteni azok fejlődését”, hangsúlyozva, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek jogvédelméhez hozzátartozik a pozitív diszkrimináció elvének az alkalmazása is. A hivatalos nyelv a szerb és az írás a cirill betűs írás, de a nemzeti kisebbségeknek szavatolnák a jogot, hogy hivatalosan is használhassák saját nyelvüket. Az alkotmány külön fejezetben szavatolná az emberi és a kisebbségi jogok védelmét szolgáló ombudsman intézményének létrehozatalát.10 Egy belgrádi - a belgrádi Emberjogi Központ mellett megalakult - hattagú független szakértői csoport 2001-ben komoly figyelmet keltő új szerb alkotmánytervezetet11 dolgozott ki. A részletesen kidolgozott javaslat készítőinek az volt a fő üzenete, hogy szakítani kívánnak a többségi nemzet etnonacionalista államának az elvével, amelyben „a kisebbségeknek minden joguk megvan”. Egy olyan Szerbiáért szállnak síkra, amely „a területén élő minden polgár és nép multikulturális, demokratikus állama”, ami egyben azt is jelenti, hogy a nemzeti kisebbségek közvetlen alkotmányos védelem alatt állnak, és hogy a kisebbségi csoportoknak külön (kollektív) jogokat biztosítanak. A tervezet másik fontos üzenete Szerbia magas fokú decentralizációval párosított regionalizálására vonatkozott, „abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a hatalom különböző szintjei közötti egyensúly a demokratikus átalakulás elengedhetetlen feltétele”. A javaslat szerint Szerbia egész területe községekre, körzetekre, kerületekre és autonóm tartományokra bomlana, de a meglévő tartományok autonómiája érintetlen maradna. Miközben a vajdaságiak a regionális autonómiára vonatkozó és egymásnak gyakran ellentmondó belgrádi elképzelések többségét jó adag szkepticizmussal szemlélik, a fenti javaslatot még a vajdasági autonomisták is jó kiindulópontnak tekintik, amely elvezethet egy elfogadható kompromisszumhoz. A vajdasági autonómia hívei elsősorban azt tartják e dokumentumban figyelemre méltónak, hogy „belgrádi szájból először hangzott el, hogy a tartományoknak joguk van saját alkotmányos alapokmányhoz”. A vajdasági közvélemény a végleges alkotmánytervezet kihirdetésének pillanatáig nagy érdeklődéssel várta a bizonyos kérdésekben radikálisan megoszló vélemények, mindenkori konszenzusát. A vitatott és fontos kérdések közé tartozik a tartományi autonómia alkotmányos státuszának, vagyis a külön tartományi alkotmányoknak a kérdése, a hatáskörök pontos meghatározása (például a tartományi szintű bíróságok, az igazságszolgáltatás vonatkozásában), végül pedig, de távolról sem utolsósorban: Vajdaság különleges (aszimmetrikus) státusának a kérdése egy jövendőbeli regionalizált Szerbiában. Ugyanis nem olyan régióról van szó, amely a XXI. század „regionalizálódási nyomása” alatt jött létre. Számos történelmi előzmény járult hozzá a régió identitásának bizonyos szintű kiforrásához, ebből kifolyólag nem egy új keletű dologról beszélünk. Milan 10

Forrás: Az alkotmánytervezetről lásd részletesebben: http://www.dss.org.yu – Demokratska Stranka Srbije – A Szociáldemokrata Párt honlapja (archívum) 11 Az alkotmánytervezetről lásd részletesebben Szerencsés Zsuzsanna tanulmányában: Decentralizáció és autonómia a postmilosevicsi Szerbiában; Provincia III. évf. 8-9. szám; 2002

6

Trivković tanulmányában részletes bemutatást ad a Szerbiában végbement regionalizálódási folyamatokról, döntő tényezőként kiemelve a térség multikulturális jellegét. 12 Pálné Kovács I. tanulmányában utalást tesz a szakirodalomban, és a gyakorlatban fellelhető, kulturális, ill. etnikai alapú regionális szerveződésekről: „A szakirodalom megkülönbözteti a regionalizmus integratív, autonomista és dezintegratív változatát (Keating, 1997). Az egyes államokon belüli regionális mozgalmak eltérő identitásokra és motivációkra épültek, ritkán kötődnek össze szeparatista igényekkel. A kulturális, etnikai alapú regionalizmus, az esetek többségében, a belső szolidaritást és kohéziót inkább erősíti, mint gyengíti. Ennek ellenére tény, legalábbis a spanyol, olasz, belga folyamatok erre utalnak, hogy a nyelvi, kulturális bázisú regionalizálódás kikezdheti az egységes állami struktúrát (Loughlin, 2001).”13 Ez jelenti a szerb politikai elit legfájóbb pontját is. Sajnos, az állam mindenneműlassan két évtizede tartó „súlyvesztésén”, a nagy „nemzetállam-utópia” sem tudott felülkerekedni, problémát megoldani. Viszont a - nevezhetjük akár nemzeti tudatnak (Koszovó esetében), akár regionális identitásnak, jelentősen hátráltatták, és egyre inkább hátráltatják a szerb nemzetállamról alkotott ideológiát, a vele kapcsolatos politikai kezdeményezéseket. Ellenben a magyar társadalommal (Pálné K. I. 2004), a szerb társadalom regionális identitása egyáltalán nem mondható gyengének, régióinak történelmi jelentőssége nem vitatott, multikulturalitása sem14, viszont a politikai intézményrendszer, közigazgatás, úgy ahogy van, centralizált, decentralizációra utaló hajlandóságot egyáltalán nem tanúsít. Az demokratikus hatalom majdnem teljes hét éve után, a 2000-res évet követően, elmondható, hogy Szerbiában jóformán semmi sem történt a megígért decentralizáció és regionalizáció alkotmányos- és jogi rendezése érdekében, legkevésbé azok részéről, akiknek alkotmányos és törvényes kötelezettsége lett volna az új alkotmányos berendezkedés részleteinek kidolgozása. A Szerb Parlamentben ugyanis ez a munka meg sem kezdődött. Időközben minden más prioritást élvezett. A szövetségi alkotmányra és az egykori Jugoszláviát alkotó két köztársaság államközösségére vonatkozó szerbiai és montenegrói elképzelések háttérbe szorították a decentralizációval foglalkozó, Vajdaságot érintő, bárminemű kérdéseket. A vajdasági, demokratikus beállítottságú pártok igyekezete azonban nem hagyott ezen feltételek között sem alább. Törekvéseik gyümölcsét a 2002. februárban megszavazott omnibusz törvény hozta meg, melynek a kisebbségeket érintő kérdésekben központi szerep jut. 12

A szerzőt idézve: „a regionalizációnak ebben a térségben hagyományai vannak... Bár ezt a folyamatot akkor nem regionalizációnak hívták, de mai szemmel nézve felfogható a régióképződés kezdeti szakaszának is, és mint ilyen, abban a korban, a kelet-közép-európai térségben haladó lépés volt.” A szerző a mai helyzetet a szerbiai regionalizácó ötödik fázisaként említi, mégpedig a 2000-es októberi forradalmat emelve ki döntő tényezőként. Megérett a felismerés arra, hogy csak a regionalizációval lehet a centralizáció káros következményeit felszámolni. Vajdaság az EU közvetlen szomszédja lett, és ebből a helyzetből kiindulva szeretne bekapcsolódni az európai regioanlizációs folyamatokba. Forrás: Milan Trivković; Regionalizálódás Szerbiában, különös tekintettel a Vajdaság helyzetére; Tér és Társadalom; MTA Regionális Kutatások Központja – Nyugat-Magyarországi Tudományos Intézet; XVII. évfolyam; 2003; Győr; 117-125. old. 13 Forrás: Pálné Kovács Ilona: A közigazgatási régiók esélyei hazánkban; A régió; Magyar Tudomány 2004/9;vagy http://www.matud.iif.hu/04sze.html; 14 A legutóbbi, 2002-es népszámlálás adatai szerint, a Vajdaság összlakosságának 65,05 százaléka szerb, 34,95 százaléka pedig más nemzetiségű, mintegy 30 nemzeti kisebbséggel színesítve a szerb „nemzetállami” palettát. Igaz azonban, hogy a nemzeti kisebbségek összetételbeli változása negatív tendenciát mutatott az elmúlt 10 évben. Az 1991-2002-es népszámlálások adatait összehasonlítva a szerbek aránya 57,21%-ról 65,05%-ra nőtt, viszont az összlakosság száma mindössze 19 475 fővel több. Tehát a kisebbség részaránya jelentősen csökkent. Többek között a magyarság száma is jelentős mértékben csökkent, még pedig 15%-kal, viszonyítva a 1991-es adatokhoz. Ma a Vajdaság összlakosságának 14,28%-a magyar nemzetiségű, ami 290 207 magyart tesz ki, ami annyit jelent, hogy 49 284 fővel csökkent a magyarság száma a Vajdaságban. Forrás: Popis 2002 – Népszámlálás 2002

7

A vajdasági magyarság helyzete a közigazgatási reformok viharában Az 1974. évi jugoszláv szövetségi, szerb köztársasági és vajdaság tartományi alkotmány a magyarságot, mint nemzeti kisebbséget államalkotó közösségként ismerte el, biztosítva számára a kollektív jogokat. Az 1974-es alkotmányok nyomán Jugoszláviában szerteágazó kisebbségvédelmi rendszer alakult ki. A széleskörű jogegyenlőség a hadügy, a külügy és a gazdaságpolitika kivételével az ország területén élő valamennyi nemzetiség számára biztosított volt. A magyarok a szövetségi, köztársasági és tartományi képviselőházakban és a községi képviselőtestületekben is lélekszámuknak megfelelő arányos képviseletet élveztek. Az államot irányító kollektív testület és a képviselőházak kollektív vezetősége összetételében – kivéve a hadügyet – a proporció és a rotáció elve érvényesült. A JSZSZK nemzetközi színtéren is gyakran volt kezdeményezője a kisebbségvédelmi jogrendszer továbbfejlesztésének. 1988-ig minden nemzetközi kisebbségvédelmi konvenciót elfogadott és ratifikált. A hatalom azonban kényesen ügyelt arra – elsősorban káderpolitikájával (a megválasztott és kinevezett magyar nemzetiségű vezetőt nem a magyar közösség választotta, minden esetben a hatalomhoz hű, vegyes házasságban élő párttag volt, s más állami vezetővel ellentétben semmilyen esetben sem élhetett a vétó jogával), valamint a nemzetiségi alapon történő gyülekezési, szervezkedési jog és a szólásszabadság korlátozásával –, hogy a törvényekben biztosított rengeteg formális elem gyakorlattá ne váljon. Az 1990. szeptember 28-án elfogadott Szerb Köztársasági Alkotmány15, amely Szerbiát többpárt-rendszerű polgári államként határozza meg, nem ismeri el a nemzeti kisebbségeket, mint közösségeket, sem ezek kollektív jogait. A nemzetiségi jogokat, mint egyéni állampolgári–emberi jogokat kezeli. Vajdaság Autonóm Tartomány 1991-ben meghozott Alapszabálya (illetve annak egyes paragrafusai), valamint a Jugoszláv Szövetségi (Szerbia és Montenegró) Köztársaság jóval később, 1992. április 27-én elfogadott Alkotmánya16 szintén egyéni jogokként kezelik a nemzetiségi jogokat. Az alkotmánymódosítással tehát a magyarság – hasonlóan Jugoszlávia más nemzetiségeihez – megkapta az önszerveződés és szabad gyülekezés jogát, mint az egyetemes emberi jogok elidegeníthetetlen részét, de elveszítette formális kollektív jogait. Jugoszlávia és Szerbia Alkotmánya megvonta a tartományoktól az alkotmányozás és törvényalkotás jogát, csupán véleményező szerepet hagyott meg számukra. Megszüntette a tartományok önálló pénzforrásait, a tartomány és a községek önálló költségvetéseit, amely a legnagyobb érvágást jelentette a térség számára. A Vajdaság névleg továbbra is megmaradt önálló tartománynak, valójában azonban földrajzi fogalommá (statisztikai egységgé) vált, ugyanis az erősen központosított köztársasági hatalom minden fontosabb döntési jogkört a maga kezében tart (és részben, az omnibusz-törvény meghozatala, és kodifikálása után is, csak korlátozott jogkörök érvényesítésére jogosítja fel a tartományt), a végrehajtást pedig az újonnan kialakított körzetekre bízta, amelyek élére kormányzókat nevezett ki. Valójában azonban, minden hatalom a szövetségi köztársasági elnök kezébe összpontosult. Az alkotmánymódosítással megszűnt az addig kiterjedten alkalmazható többnyelvűségi gyakorlat. Mára már csak a múlté az öt hivatalos nyelv a Vajdaságban, csupán a szerb s annak is a cirill betűs változata számít hivatalosnak, bár helyi szinten, helyi forrásokból még biztosítható a közületi többnyelvűség. Az 1990-es években elfogadott, több, látszatra minden állampolgárt egyformán érintő jogszabály elsősorban a magyarságot sújtotta, és sújtja ma is. Ezek legfontosabbjai az 199115

Ustav Republike Srbije – Szerbia Köztársaság Alkotmánya; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1990/1 16 Ustav Savezne Republike Jugoslavije – Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Alkotmánya; JSZK Hivatalos Lapja; Belgrád; 1992/1

8

ben végrehajtott, Szerbia új körzetesítése, amellyel a mindenkori magyar tömböt, az egyetlen tiszta, abszolút többségű magyarlakta területet négy új körzetbe sorolva feldarabolta, a hivatalos ügyintézést a természetes vonzásközpontok visszafejlesztésének szándékával, új, mesterséges – és többségi dominanciájú – központokba helyezte. Az újonnan meghozott (1991) köztársasági területfejlesztési törvény a kisebbségek által lakott területek kárára olyan gazdasági intézkedéseket foganatosít, amelyek példátlan centralizációval még az eddiginél is nagyobb mértékben ömlesztik át a helyben megtermelt javakat Szerbiába, Vajdaságot nevezve ki ez által Szerbia területének egyetlen érdemleges „profittermő-központjának”. A szintén 1991-ben meghozott köztársasági nyelvhasználati törvény17 megszüntette az autonóm tartomány idején alkalmazott anyanyelv-használati jogokat. E törvény értelmében az önkormányzatok saját maguk dönthetnek a hivatalos nyelvek használatáról (az államigazgatási és bírósági eljárás során külön kell kérvényezni az anyanyelv használatát, de az ezzel kapcsolatok költségek finanszírozását a törvény eltörölte, a gyakorlatban a magyar nyelvű közigazgatási eljárások, a kétnyelvű dokumentumok – kivételt az anyakönyvezés jelent – és feliratok csak bürokratikus procedúrával igényelhetők). A diszkriminatív oktatási törvények18 (1992, 1998) a még teljesen vagy részben magyar nyelvű alap-, közép- és felsőoktatási intézmények további elsorvasztását eredményezték. 15 főhöz kötötték a tagozatok megnyitását, a pedagógusok alkalmazásának nem volt feltétele többé a kisebbségi nyelvismeret, az anyanyelvű iskolák így egyre inkább kétnyelvűvé váltak. Az igazgatókat választás helyett központilag nevezték ki, az intézményekben pedig szerb nyelvűvé változtatták az adminisztrációt. További, a magyarság egykori (nem csak anyagi) súlyát jelentősen gyengítő törvénykezések egyike az 1995-ben elfogadott új köztársasági örökösödési törvény, amely kizárja az örökösödésből a külföldre távozottakat, így a behívó elől elmenekülteket is, amelyben a vajdasági magyarság jelentős mértékben érintett volt. A 2000 utáni „poszmilosevityi”, demokratikus hullám a magyarság szempontjából több olyan döntést hozott, amely az előző időszakhoz képest jobb lehetőségeket biztosított a jog területén, ugyanakkor született olyan alkotmánybírósági döntés is, amely a régi Milošević korszakot idézte fel a magyarság körében. Ilyen ellentmondásokkal fűszerezett légkörben születtek a következő kisebbséget érintő törvények: 2000. december 21-én - a vajdasági képviselőház – saját hatáskörében elfogadta a többnyelvű anyakönyvi kivonatokról szóló határozatot, ezáltal a Vajdaságban újra lehet magyar nyelvű írott anyakönyvi kivonatot kérelmezni. A Szerbiai Alkotmánybíróság 2001. január 25-ei döntése megtiltotta a magyar helységnevek hivatalos és közéleti használatát. (A döntés már a demokratikus kibontakozás időszakában született) A szerbiai parlament 2001. február 14-én hatályon kívül helyezte a hírhedt tájékoztatási törvényt19. Ezáltal lehetővé vált, hogy a szabad tájékoztatás – így a kisebbségek nyelvén történő tájékoztatás is – ne ütközzön a továbbiakban, diszkriminatív jogszabályokba. A jugoszláv szövetségi parlament mindkét háza 2001. február 26-án elfogadta az amnesztiatörvényt20 (ezáltal lehetővé vált azon személyek visszatérése az országba, akik lelkiismereti okok miatt nem akartak részt venni a délszláv háborúkba). 17

Zakon o službenoj upotrebi jezika i pisma – A hivatalos nyelv-és íráshasználatról szóló törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1991/45 18 Zakon o osnovnoj školi - Általános iskolai törvény; Zakon o srednjoj školi - Középiskolai törvény; Zakon o višoj školi - Főiskolai törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1992/50; és Zakon o univerzitetu - Egyetemi törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1998/20 19 Zakon o javnom informisanju – Tájékoztatási törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2001/11 20 Zakon o amnestiji – Amnesztiatörvény; JSZK Hivatalos Lapja; Belgrád; 2001/9

9

A vajdasági képviselőház saját hatáskörében 2001. március 29-ei ülésén elfogadta azt a határozatot, amelynek értelmében, a tartományban a főiskolákon és egyetemeken a nemzetiségek nyelvén is meg kell szervezni a felvételi vizsgát (ez a kötelezettség alól csak abban az esetben mentesülhet az intézmény, ha a tartományban nem talál olyan szaktanárt, aki le tudná vezetni az anyanyelvű felvételi vizsgát). A Vajdasági és a vajdasági magyarság szemszögéből a szerbiai „demokratikus éra” legjelentősebb törvényi produktuma a szerbiai parlament által, 2002. február 4-én megszavazott - az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló törvény Omnibusztörvény21, amellyel a Vajdaság 24 államigazgatási területen visszakapta azokat a jogköröket, amelyek a miloševići rendszer alatt szűntek meg. Ugyanakkor e törvény elfogadása egyáltalán nem jelentette az 1974-es jugoszláv alkotmány által szavatolt jogok teljes mértékű visszanyerését. 2002. február 14-én a szerbiai parlament elfogadta a Helyi önkormányzatokról szóló törvényt22, amelynek köszönhetően növekedhet az önkormányzati bevételek aránya. A törvény hiányosságai közé sorolhatók azonban, hogy nem rendezi a települési önkormányzatok létrehozásának, az önkormányzati vagyon visszaállításának és a városi cím elnyerésének kérdését. A jugoszláv szövetségi parlament mindkét háza 2002. február 26-án elfogadta A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló törvényt23. A törvény a maga nemében előrelépést jelent a jugoszláv kisebbségvédelem területén, legfontosabb eleme az önrendelkezési jog elismerése. A 2005. évi szerbiai költségvetésben először jelent meg kiadási tételként a szerbiai kisebbségek nemzeti tanácsainak finanszírozása, ami óriási előrelépést jelent a korábbi állapotokhoz képest. Ezzel az aktussal Szerbia a gyakorlatban is meghatározó tényezőként ismerte el a nemzeti tanácsokat a politikai színtéren. Omnibusztörvényről - röviden 2002. február 15-én lépett hatályba az ún. omnibusztörvény. Ennek a jogszabálynak a lényege, hogy meghatározza az autonóm tartomány hatásköreit azon a területeken, amelyekben a rendszert a köztársaság szabályozza. A helyi politikai nyelvhasználatban „omnibusztörvénynek”nevezett csomag egyebek mellett rendelkezik arról, hogy tartományi jogkörbe visszakerül az erdő- és vízgazdálkodás, a környezetvédelem, az egészségügy, az oktatás, ezen belül az középiskolai alapító jogok gyakorlása, a kisebbségi nyelven folyó oktatási tanterv elkészítése. A vajdasági hivatalos szervekhez kerül át a tartományi művelődési intézmények (színházak, múzeumok, levéltárak) alapítási jogainak gyakorlása. A törvény értelmében a tartomány visszakapná továbbá a sportszervezetek és-létesítmények felügyeletét is. A törvény meghozatalakor a vajdaságiak keveset kértek, még kevesebbet kaptak, a gyakorlatban pedig még annál is kevesebb valósult meg. A Vajdaság történelmi fejlődése azt igazolja, hogy a tartomány a gazdaság, a kultúra, az oktatás, az egészségügy és más területeken akkor fejlődött a leggyorsabban, amikor önállósága a legmagasabb szintű volt. Az elmúlt csaknem két évtized alatt, tönkrement szinte minden, gazdasági, társadalmi, kulturális súlyvesztés folyamatát szenvedte el a tartomány. Jankov D. „Vajdaság – egy régió pusztulása”24 című könyvében részletesen leírja az 1989-től bekövetkezett destruktív folyamatokat. A fejlődés Vajdaság esetében az autonómia függvénye. 21

Zakon o utvrđivanju određenih nadležnosti autonomne pokrajine – Az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2002/6 22 Zakon o lokalnoj samoupravi –Helyi önkormányzatokról szóló törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2002/9 23 Zakon o zaštiti prava i sloboda nacionalnih manjina – A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló törvény; JSZK Hivatalos Lapja; Belgrád; 2002/11 24 A szerző összehasonlítást tesz Szlovénia és Vajdaság között. 1918-ban a gazdasági fejlettséget illetően a Vajdaság és Szlovénia viszonya megközelítőleg 1:1 volt. Már 1986-ban ez a viszony 1:1,47, vagyis a térség

10

Alkotmány- és kisebbségkérdések „A Szerb Köztársaság a szerb nép és minden itt élő polgár állama, amely a jog uralmán és a szociális igazságon, a polgári demokrácia elvein, az emberi és kisebbségi jogokon és szabadságjogokon, valamint az európai elvekhez való tartozáson és értékeken alapul.” Szerbia Köztársaság Alkotmánya

A tavalyi évben kihirdetett alkotmány „kisebbségkérdési minőségét” illető vélemények megoszlanak… Egyértelmű politikai érdekeket képvisel, felhasználva a kisebbségeket, történetesen Koszovó témáját. Precízebben kifejtve a tanulmány első felében Koszovóra utaló gondolatokat, az alkotmány fejlécében, a preambulumban úgy határozzák meg és emelik ki, hogy Koszovó elidegeníthetetlen része Szerbiának25. Ez valakinek, vagy valakiknek lehet, hogy fontos, viszont nem mindenkit érdekel, és fontos mindaddig, míg az a politikai hazardírozás eszköze. A fenti, alkotmányból idézett rész, az alkotmány első szakaszát olvasva, kiderül kinek az országa Szerbia. Egyértelmű, hogy Szerbia a szerb nép országa, és azoké, akik még itt élnek, polgár státuszban. Kisebbségi szemszögből megkérdőjelezhető az egyenjogúság azon a területen, azokkal a népekkel, ahol, és akikkel együtt él, másrészt, ha Szerbia a szerb nép állama mindenekfölött, a kisebbségek semmi kollektivitásból származó jogokat nem élvezhetnek, mert ők csak „polgárok” egyszerű, egyéni jogokkal. A harmadik negatívum, komoly kivetnivaló a nyelvhasználatra vonatkozó, nemzeti kisebbséget érintő kérdéskörben észlelhető, nevezetesen, ahol az alkotmány kimondja, hogy Szerbiában a hivatalos nyelv a szerb nyelv és a cirill írásmód. Azokon a területeken, ahol a kisebbségek élnek, nélkülözhetetlen a kisebbségi nyelv egyenrangú használata a szerb nyelvvel és a szerb írásmóddal. Határozott hátralépést jelent az alkotmány szerkezeti felépítésében a vajdasági és a kisebbségi autonómia. Az új alkotmány a hatalmat még a milosevicsi alkotmánynál is jobban centralizálta Szerbiában. A kommunista alkotmányban Koszovó és Vajdaság azonos elbírálás alá esett, azonos autonóm jogokkal, a 2006-os alkotmány, viszont megkülönböztetést tesz. Egészen más elbírálást ígér az aktuális politika, amikor azt mondja, hogy többet az autonómiától, de kevesebbet az állami jogokból, függetlenségtől (Koszovó privilégiumát említve). Vajdaság esetén pedig, az autonómiának még csak azt a szintjét sem biztosítja, ami biztosítva volt a milosevicsi puccs előtt. A kisebbségi jogok területén történt némi előrelépés. Lényegében azok a megfogalmazások (közülük is csak néhány), amelyeket az alkotmány függelékben találtunk, az elmúlt időszakban, beépültek az alkotmány szövegébe. Javarésze a helyi magyar párt(ok) követeléseinek különböző megfogalmazásokban és cikkelyekben megtalálhatóak az alkotmányban, bár több helyen ott van a kísérő mondat, hogy ezeknek a jogoknak az érvényesítését a meghozandó törvény fogja behatárolni.26 A nemzeti autonómiára, a lemaradása 47 százalék körüli. A 2000-res évben Szlovénia hattól – nyolcszorosan fejlettebb. Ez a „vesztes” elmúlt évtizednek tudható be. Ha az autonómia maradt volna, nem lett volna esélye a milosevicsi vesztes politikának, háborúknak, ui. nem lett volna korlátlan hozzáférés a Vajdaság erőforrásaihoz, pénzéhez. A szerző másik fontos megállapítása, pontosabban üzenete Szerbiához: „Szerbia sokkal többet kaphatna egy valóban gazdag, autonóm Vajdaságtól, annál amit „ebből” az elszegényedett, alárendelt Vajdaságból próbál (még) kifacsarni. Forrás: Dragomir Jankov: Vojvodina – propadanje jednog regiona – Vajdaság – egy régió pusztulása; SZR „WEST”; Sremska Kamenica; 2005. 25 „A szerb nép államisági hagyományaiból és minden polgár és etnikai közösség egyenjogúságából kiindulva, valamint abból hogy Kosovo-Metohija Tartomány Szerbia területének szerves része és a szuverén Szerb államban lényegi autonóm helyzetet élvez, és Kosovo-Metohija Tartomány effajta helyzetéből kifolyólag minden állami szerv alkotmányos kötelessége, hogy Kosovo-Metohijában Szerbia állami érdekeit képviselje és védelmezze minden bel- és külpolitikai viszonyban…” Forrás: Ustav Republike Srbije – A Szerbia Köztársaság Alkotmánya; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2006/98 26 Egy amerikai szerző (Attanasio) szavai szerint: „a kisebbségi jogok természetszerűen a többséggel helyezkednek szembe, azaz, arra szolgálnak, hogy a politikai kisebbséget a politikai többség ellen védjék.

11

kulturális vagy perszonális autonómiára való jog szintén bele van foglalva az alkotmányba, mégpedig olyan kitétellel, hogy a kisebbségeknek joguk van nemzeti tanácsot létrehozni, és a nemzeti tanács hatáskörein keresztül tárgyaló viszonyba kerülnek az állammal. Négy területet ölel fel a hatáskörük, az egyik a nyelvhasználat, a másik az anyanyelvi oktatás, a harmadik a művelődés, és kulturális hagyatékok őrzése, továbbfejlesztése, valamint az anyanyelvű tájékoztatás. Ez az a négy terület, ami a kulturális autonómia, vagy a perszonális autonómia hatáskörében volt, és van. Az alkotmány értelmében, Vajdaság, az „omnibusz-törvényen" felül, bővített hatáskörrel rendelkezhet, de közel sem kapta meg azt a jogot, hogy törvényhozási és végrehajtó hatalma legyen. Egy „lefogyott” ország megújult „alkotmányos köntösben”, „foltos” kisebbséggel… Egészen A ’90-es évek elejéig úgy tűnt, hogy az ún. második Jugoszlávia „véglegesen” megoldotta a kisebbségi kérdéseket. Majd rövid időn belül, nemzeti ideológiákon építkező politikai szervezkedés vette kezdetét, elindítva a XXI. század legdestruktívabb etnikai háború-sorozatát, „délszláv módra”. A politikai határvonalak átrendeződésével, felszínre került sok, kisebbséget érintő kérdés. A nemzeti kisebbségek fogalmának valójában több meghatározása létezik, amelyek néha ellentétben vannak egymással. A kisebbségek fogalmát, nem ritkán azért használták, hogy elkerüljék a nemzeti kisebbségek egyértelmű említésével kapcsolatos ellentéteket, az etnikai kisebbségek fogalmát pedig, szélesebben értelmezték, amely alatt a nemzeti, faji, vallási és nyelvi kisebbségeket is értették (Bozóki, 1995). Az első és a második világháború közötti időszakból ismeretes Wintgens definíciója, amely így hangzik: „Az általános nemzetközi kisebbségi jog értelmében a kisebbségek olyan lakosai valamely országnak, akik nemzetiségük, vagy nyelvük, vagy vallásuk tekintetében különböznek az illető állam lakosságának többségétől, tudatában vannak kisebbségi voltuknak, és meg van bennük az akarat, hogy megóvják népi, nyelvi, vagy vallási sajátosságukat27”. A kisebbségek eddig legismertebb definícióját Francesco Capotorti, olasz nemzetközi jogászprofesszor, az ENSZ Diszkriminációellenes, és Kisebbségvédelmi Albizottságának megbízásából 1971-ben írt, és 1979-ben „napvilágra” került jelentése tartalmazza. Ezen definíció szerint a kisebbség egy nem domináns pozícióban lévő, számbelileg alárendelt csoport, az állam többi lakosságának többi részéhez viszonyítva, melynek tagjai az állam állampolgárai révén, a lakosság többi részétől eltérő etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, és – ha csak hallgatólagosan is – az összetartozásnak olyan szellemét mutatják, mely kultúrájuk, vallásuk vagy nyelvük megőrzésére irányul (Bozóki A.1995)28. Ez azt is jelenti, hogy az általánosan megfogalmazott emberi jogokon túlmenően bizonyos különleges jogok is megilletik a kisebbségekhez tartozó személyeket. Ezek alatt azokat a többletjogokat kell érteni, amelyek a kisebbségek számbeli hátránya folytán, egyéni és kollektív jogaikat illetően védelmezik, még a legdemokratikusabb rendszerekben is. Az ilyen szemlélet a nemzetközi jogban azonban még nem általánosan elfogadott. Továbbra is számos híve akad ugyanis egy másik korábbi elméletnek, mely szerint a polgári jogok Következésképpen, azokban az alkotmányokban vannak védett helyzetben, melyeket nem lehet a törvényhozó testület egyszerű szótöbbségével módosítani”(Várady, 1992). Jugoszlávia utódállamaiban nyilvánvalóan szükség van alkotmányos garanciákra. Ha a kisebbségi jogokat egyszerű törvény határozza meg, melyet szavazat többséggel bármikor változtatni lehet, akkor ezeket a jogokat semmi sem szavatolja. Szükség van tehát alkotmányos garanciára mely lényegében azt biztosítaná, hogy a kisebbségi jogokat ne lehessen módosítani a kisebbség beleegyezése nélkül. Ha történt is előrelépés a kisebbségi kérdések alkotmányos „regulázását” illetően, az koránt sem tekinthető kielégítőnek. 27 Bozóki Antal által idézett: in. Bozóki Antal, Kisebbségi jogok; Forum-Dolgozó Kft.; Újvidék; 1995; 19-21. old. 28 Forrás: uo.; 19-21.old.

12

biztosítják mindazt, amire a kisebbségeknek szükségük van. E szerint nincs szükség a kisebbségi csoportjogok különálló nemzetközi védelmére.29 A lassan kibontakozó nemzetközi jogi szabályozás egyik sajátossága éppen az volt, hogy kezdetben a nemzeti kisebbségek jogait nem csoportjogokként határozták meg, hanem az egyén jogaiként. A Szerb Köztársaság 1990-es alkotmánya sem ismeri el a nemzeti kisebbségeket, mint közösségeket, sem ezek kollektív jogait. A nemzetiségi jogokat, mint egyéni állampolgári– emberi jogokat kezeli. Úgy szintén a JSZK későbbi, 1992-es alkotmánya, majd Szerbia új alkotmánya is csak egyéni jogokként kezelik a nemzetiségi jogokat. A JSZSZK 1963. évi alkotmánya a „nemzeti kisebbségek” terminust az alapszövegben „nemzetiségek-nemzeti kisebbségek” – re cserélte fel, majd az 1968. évi XIX. alkotmányfüggelékben „nemzetiségekre” változtatta. Azzal, hogy elhagyta a „kisebbség” kifejezés alkalmazását, és alkotmányába elsőként a világon a „nemzetiség” elnevezést iktatta be, szimbolikusan is kifejezte, hogy a nemzeti kisebbségek nem számítanak idegennek, akik csupán itt tartózkodnak, s nincs semmilyen jelentőssége, hogy számbelileg más, kisebb népcsoportot képeznek, hanem Jugoszlávia a hazájuk. Mirnics30 (1992) kritikusan (viszont objektíven) építkező gondolatmenete, szépen kiegészíti Bozóki meglátásait: A mostani nacionalista-soviniszta ihletésű törvényalkotóknak és a politikai akarat megfogalmazóinak szemmel láthatóan nem tetszik a nyelvi és kulturális pluralizmus a szerb nemzetállam területén. Teljesen elvesztették még azt a kevéske türelmüket is, amely a kommunista frazeológia mögött megbújó elődeiket jellemezte. Ez utóbbiaknak legalább volt annyi valóságérzetük, hogy felismerjék, nincs értelme közvetlenül erőszakoskodni a nemzeti kérdés megoldásában, és ezért ezt a manipulatív, legfondorlatosabb megközelítéssel igyekeztek rendezni. Legalább igyekeztek abban, hogy ideológiai „értéktelenítőket” használjanak a kisebbségi azonosságtudat felszámolásában. Legalább igyekeztek elhitetni a kisebbségekkel, amit tesznek velük nem a szerb nemzetállam érdekében, hanem egy új államnemzet (a létező nemzetek fölötti új egységes államnemzet) érdekében teszik, amelynek kialakulása és kialakítása mindenkitől azt követeli meg, hogy szakítson addigi nemzeti hovatartozásával. Kelet-közép Európában és a szűkebb Jugoszláviában is, az 1989 után történt társadalmipolitikai változások sodrában, fokozottan előtérbe került a nemzetiségi kérdés és a nemzetiségek helyének, valamint szerepének újrafogalmazása az újonnan létrehozott társadalmi-gazdasági viszonyok között és érvényes alkotmányos rendszerben. Új helyzet 29

A Velencei Bizottság által készített összehasonlító alkotmányjogi dokumentáció csoportosítása: a. Az állam elfogadja a kollektív jogokat, mint a kisebbségek védelmének kiegészítő eszközét: Albánia, Ausztria, Finnország, Görögország (muzulmánok számára bizonyos kollektív jogok), Horvátország, Kanada (az őslakos népek számára), Magyarország, Németország, Norvégia, Olaszország, Oroszország (különösen az északi kis népek esetében), Portugália, Spanyolország, Szlovénia b. Az állam egyéni jogokat biztosít, de a kollektív megközelítés bizonyos aspektusait is felhasználja: Belgium, Kanada, Hollandia, Svájc, Svédország. c. Az állam csak egyéni jogokat fogad el, de jogi értelemben ennek ellenére vannak autonómiák az államterületen belül. Ezek az autonómiák azonban nem emberi jogi vagy kisebbségi filozófián alapulnak, hanem inkább területi, közigazgatási megfontolásokon. Ez a helyzet Dániában (és Franciaországban és az Egyesült Királyságban, de e két állam nem vesz részt a Velencei Bizottság munkájában.) d. Csak egyéni jogokat ismer el az alkotmányjog: Lengyelország, Luxemburg, Románia, Szlovákia, Törökország. e. Nem számol ilyen problémával:(Kirgízia, Liechtenstein, Ciprus, Málta.). Írország és Izland is idesorolható. Meg lehet tehát állapítani, hogy elterjedt sztereotípiák és alkalmanként propagandisztikus kijelentések dacára, a kollektív megközelítés - ideértve a kisebbségek védelmét is - igenis összeegyeztethető a mai európai jogi tendenciákkal. (Kovács P. tanulmánya) 30 Lásd részletesebben: Mirnics K.: A kisebbségi önkormányzat anyagi alapjának létrehozási lehetőségei; Létünk – Társadalom, Tudomány, Kultúra (Kisebbség, Autonómia, Kollektív jogok); Forum Könyvkiadó; XXII. Évfolyam, 4-5 szám; 1992; Újvidék; 306-318.old.

13

teremtődött, amelynek fő jellemzője a nemzeti szempontok előtérbe helyezése a politikában, a nemzetállam, a nemzeti kizárólagosság, sőt a már említett nemzeti türelmetlenség előretörése. Ez azt eredményezte, hogy sok helyen az embereket és a nemzeti kisebbségeket megfosztották olyan jogoktól, amellyel a közelmúltban még rendelkeztek. Bozóki (1995) könyvében részletesen kifejti: A lakosság összetétele tekintetében multinacionális (soknemzetű) Jugoszlávia szétesése, és a volt jugoszláviai válság átfogó megoldásának folyamatában a kisebbségek/nemzetiségek helyzete és jogai már eddig is és- az elvárások szerint- a továbbiakban is fontos helyet kapnak. A szakértők véleménye szerint ugyanis a térség stabilitása és fejlődése attól függ, hogy az itt élő nemzetek, beleértve a kisebbségeket is, milyen minőségű szabadságot és jogokat élveznek. Éppen ezért elengedhetetlenül szükséges azoknak a nemzetközi dokumentumoknak a pontosabb és részletesebb ismerete, amelyek ezekkel a jogokkal foglalkoznak. Közismert, hogy a volt Jugoszlávia tevékenyen részt vett a legtöbb emberi jogi dokumentum kidolgozásában, és aláírója is volt. Ezzel kötelezettséget vállalt, hogy azok rendelkezéseit beépítse belső jogrendszerébe. A mostani Szerbia is – ha igényt tart a jogfolytonosságra – maradéktalanul tiszteletben kell tartania ezeket a dokumentumokat, illetve alkalmaznia kell azokat a mindennapi életben, és erről számot kell adnia a hazai és a nemzetközi közvélemény előtt is. A nemzeti kisebbségi közösségek státusa azonban nem oldható meg hatékonyan Vajdaság tartomány tényleges/teljes autonómiája nélkül (törvényhozási, igazságügyi és végrehajtási jogkörrel), amely mintegy keretként kell, hogy szolgáljon az itt élő népek és nemzeti kisebbségi közösségekhez tartozó személyek egyéni és kollektív jogainak az európai normák szerinti érvényesítéséhez. Az előzőkben leírtakhoz kapcsolódóan, akár tanulság, akár végszóként szolgálhat Várady (1992) tanulmányának idézett része: „Kisebbségi jogvédelemről szóló tanulmányában az európai regionális rendszerben észlelt hézagokról beszélve, Ermacora némi keserűséggel állapítja meg: az államok képviselői az Európai Tanácsban a népcsoport- és kisebbségvédelmet úgy kezelik, mintha „kétes üzlet” lenne… Sajnálatos, hogy csak az erőszak érdekli a közvéleményt és eredményez nagybetűs címfeliratokat, csak az erőszak képes a politikusokat és diplomatákat mozgósítani. Jugoszláviában ezt a küszöböt átléptük, ez az ár meg lett fizetve. Ha az elmúlt év pusztításai, és a kisebbségek tragédiája áttörne tudatgátakat és hatékony kisebbségvédelmi mechanizmusokat indítana be Európában – ez lenne az egyetlen pozitív eredménye az értelmetlen konfliktusoknak, melyben mindegyik fél vesztes. (és segítene azokon is, akik a küszöböt még nem lépték át – de ott állnak előtte.)”31

31

Forrás: Várady T.: Kollektív kisebbségi jogok, és azok jogi védelmének problémái: A jugoszláv példa; Létünk – Társadalom, Tudomány, Kultúra (Kisebbség, Autonómia, Kollektív jogok); Forum Könyvkiadó; XXII. Évfolyam, 4-5 szám; 1992; Újvidék; 272-287.old

14

Konklúziók Politikai eszmefuttatástól nehéz eltekinteni, az elemzés során, mivel egy olyan országról van szó, ahol a politikusok néphős-kultusza még mindig él. Legyen az alkotmány meghozatala, kisebbségi törvény, sőt minden egyéb más politikai manipuláció eredménye. A hatalom valószínűleg megérezte, hogy változtatnia kell rugalmatlan, radikális politikáján, mert mindaddig nem tud továbblépni, míg lépést nem tesz a kisebbségek érdekérvényesítése felé. Szerbia decentralizálása és regionalizálása, valamint a helyi önkormányzatok fejlesztése és erősítése a tényleges demokrácia és hazánk európai integrálásának elengedhetetlen előfeltétele. Bebizonyosodott azonban, hogy (új) Szerbia nem érett egy kulturális, etnikai alapokon elinduló regionalizációs folyamatra. Nem tud és nem is akar központosított hatalmából veszíteni, politikai érdekérvényesítésre csak így tud jogot formálni. A kétmilliós, kifejezett (tanulmányokkal alátámasztott) regionális identitással rendelkező, magukat „vajdaságiaknak” nevező lakosság nem képezne megfelelő táptalajt a kevésbé demokratikus vonalakon mozgó „politikai hatalomnak”. Vajdaság civilizációs, kulturális, gazdasági és multietnikai öröksége folytán európai régió és Szerbia Európára nyíló „kapuja”, és a Vajdaság autonómiatörekvései egy demokratikus és decentralizált jogállam keretei között képzelhetők csak el. A 2006. október 28-án és 29-én megtartott szerbiai népszavazáson a polgárok 53,04 százaléka támogatta Szerbia új alkotmányát, Ennek az alkotmánynak a meghozatalára Koszovóban a szavazók 85,29%-a, Vajdaságban 43,93%, Közép-Szerbiában pedig 55,33% szavazott. Ez azt jelenti, hogy Vajdaság polgárai nem fogadták el Szerbia új alkotmányát. A tartomány polgárai világosan kinyilvánították: „nem fogadják el az olyan helyzetet, amelyben csak akkor jók, amikor alkotni és jövedelmet kell teremteni, arról viszont senki sem kérdezi őket, hogyan kell elkölteni azt, amit megkerestek és teremtettek (Bozóki A. 2007). Nehezen elfogadható tény, hogy a Vajdaság nem rendelkezhet a bevételei felett, nincs törvényhozói hatalma és saját vagyona. Vajdaság a köztársasági költségvetéshez több mint 40 százalékkal járul hozzá, az alkotmány alapján pedig csak 7 százalékot juttatnak vissza neki. Egyértelmű tehát, hogy az új alkotmány semmiféle garanciát nem biztosít, sem decentralizációs, sem kisebbségjogi témakörökben. Márpedig Jugoszlávia utódállamaiban nyilvánvalóan szükség van alkotmányos garanciákra. Ha a kisebbségi jogokat egyszerű törvény határozza meg, melyet szavazat többséggel bármikor változtatni lehet, akkor ezeket a jogokat semmi sem szavatolja. Szükség van tehát alkotmányos garanciára mely lényegében azt biztosítaná, hogy a kisebbségi jogokat ne lehessen módosítani a kisebbség beleegyezése nélkül. Talán majd egy a történelemben „sokadik új” Szerbia, képes lesz a politikai hazardírozáson túllépve, gazdasági, kulturális, és egyéb szempontokat is figyelembe véve, alkotmányozáshoz fogni – remélhetőleg nem egy 55 968 négyzetkilométerre szűkült Centralna-Srbija (Közép-Szerbiai) „régióban”. De a nagyközönség már egy ilyen mértékű vesztes játszmán sem lepődne meg, mint ahogyan az egykori „nagy szerbiai” ideál, utópia szerencsétlenségesedésén sem. Nehéz, viszont elfogadni azt a tényt, hogy a vesztes játszma részesei a kisebbségek is.

15

Irodalom Bozóki Antal: Kisebbségi jogok; Forum – Dolgozók Kft.; Újvidék; 1995 Bozóki Antal: Mi maradt az autonómiából? –elmélet és gyakorlat; Magyar Szó; Újvidék; 2007 Dragomir Jankov: Vojvodina – propadanje jednog regiona – Vajdaság – egy régió pusztulása; SZR „WEST”; Sremska Kamenica; 2005 Kovács Péter: Egyéni és kollektív kisebbségi jogok az alkotmányos fejlődésben – pozitivista szempont; http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg Létünk – Társadalom, Tudomány, Kultúra (Kisebbség, Autonómia, Kollektív jogok); Forum Könyvkiadó; XXII. Évfolyam, 4-5 szám; 1992; Újvidék Milan Trivković; Regionalizálódás Szerbiában, különös tekintettel a Vajdaság helyzetére; Tér és Társadalom; MTA Regionális Kutatások Központja – Nyugat-Magyarországi Tudományos Intézet; XVII. évfolyam; 2003; Győr Pálné Kovács Ilona: A közigazgatási régiók esélyei hazánkban; A régió; Magyar Tudomány 2004/9;vagy http://www.matud.iif.hu/04sze.html; Szerencsés Zsuzsanna: Decentralizáció és autonómia a postmilosevicsi Szerbiában; Provincia III.évf. 8-9.szám; 2002 Szilágyi I.: Szerb alkotmánytervezet - Szemelvény a Külpolitikai Tanulmányok Központja által készített Hírlevélből, II. évfolyam 17. szám, 2006 Zakon o javnom informisanju – Tájékoztatási törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2001/11 Zakon o amnestiji – Amnesztiatörvény; JSZK Hivatalos Lapja; Belgrád; 2001/9 Zakon o utvrđivanju određenih nadležnosti autonomne pokrajine – Az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2002/6 Zakon o lokalnoj samoupravi - Helyi önkormányzatokról szóló törvény;Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 2002/9 Zakon o zaštiti prava i sloboda nacionalnih manjina – A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelméről szóló törvény; JSZK Hivatalos Lapja; Belgrád; 2002/11 Zakon o službenoj upotrebi jezika i pisma – A hivatalos nyelv-és íráshasználatról szóló törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1991/45 Zakon o osnovnoj školi - Általános iskolai törvény; Zakon o srednjoj školi - Középiskolai törvény; Zakon o višoj školi - Főiskolai törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1992/50; és Zakon o univerzitetu - Egyetemi törvény; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1998/20 Ustav Republike Srbije – Szerbia Köztársaság Alkotmánya; Szerbia Köztársaság Hivatalos Közlönye; Belgrád; 1990/1 Ustav Savezne Republike Jugoslavije – Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Alkotmánya; JSZK Hivatalos Lapja; Belgrád; 1992/1 Ustav Republike Srbije – A Szerb Köztársaság 2006. november 10-én közzé tett Alkotmánya; A Szerb Köztársaság Hivatalos Közlönye, Belgrád; 98/2006 Statisztikai Évkönyv - Statistički Godišnjak Srbije; 2005; Belgrád; 75. old. Popis 2002 - Népszámlálás 2002 http://www.dss.org.yu – Demokratska Stranka Srbije – A Szociáldemokrata Párt honlapja http://www.htmh.hu – Jelentések a vajdasági magyarság helyzetéről, a Határon túli magyarok hivatalának honlapja

Szabadka, 2007-04-03 16