Nemzet és önrendelkezés

Miskolci Egyetem ÁJK Államtudományi Intézet Alkotmányjogi Tanszék Alkotmányjogi Szekció

Nemzet és önrendelkezés

Konzulens: Dr. Hallók Tamás, Adjunktus

Készítette: Miklós István V. évfolyamos hallgató Miskolci Egyetem ÁJK J-502 Miskolc, 2011

Tartalom 1.

Bevezetés .................................................................................................................4

2.

Nemzet és nemzeti kisebbségek ................................................................................6 2.1.

3.

4.

2.1.1.

A politikai nemzet (államnemzet) – Nyugat- Európa ..................................7

2.1.2.

A kultúrnemzet – Közép – és Kelet – Európa .............................................8

2.2.

A nemzeti kisebbség fogalma ..........................................................................9

2.3.

Az államok nemzeti kisebbségekhez való viszonya ........................................ 11

2.3.1.

A homogenizáló nemzetállamok és eszköztáruk ........................................ 11

2.3.2.

A kisebbségbarát, polietnikus államok ..................................................... 13

Kisebbségvédelem a nemzetközi jogban ................................................................. 15 3.1.

Kisebbségvédelem az I. világháború után ....................................................... 15

3.2.

A kisebbségek védelme a II. világháború végétől a 90-es évekig .................... 16

3.3.

Nemzetközi kisebbségvédelem a 90-es évektől............................................... 18

A kisebbségek védelmének egyik formája: az autonómia ........................................ 24 4.1.

Az autonómia fogalma, fajtái ..........................................................................24

4.1.1.

A személyi elvű (kulturális) autonómia .................................................... 25

4.1.2.

A területi elvű autonómia ........................................................................ 27

4.2.

5.

A nemzet fogalma, a nemzetté válás európai útjai .............................................6

Egy müködő autonómia története: Dél – Tirol .............................................. 28

4.2.1.

A dél – tiroli autonómia kialakulása ........................................................ 28

4.2.2.

A dél – tiroli autonómia tartalma ............................................................ 31

4.2.3.

A dél- tiroli autonómia tanulságai, adaptációs lehetőségek ..................... 33

A határon túli magyarság története, törekvései ...................................................... 36 5.1. Az erdélyi magyarság története ..........................................................................36 5.1.1.

A román alkotmány nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezései ........ 37

5.1.2.

Erdélyi autonómiatörekvések ................................................................... 40

5.2.

6.

A felvidéki magyarság története ..................................................................... 42

5.2.1.

A szlovák alkotmány nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezései....... 44

5.2.2.

Felvidéki autonómiatörekvések ................................................................ 46

Összegzés .............................................................................................................. 50

Felhasznált irodalom .................................................................................................... 52

1. Bevezetés Nemzet és önrendelkezés. A dolgozatom címében szereplő két kifejezés és annak tartalma a mindennapi politikai diskurzusokban minduntalanul előkerülő, és gyakran parázs vitákat generáló fogalmak, melyek mellett nem lehet úgy elmenni mintha nem is léteznének. A nemzeteszme 18-19. századi térhódítása után sokan azt gondolták, hogy a nacionalizmus elavult ideológia, és csak idő kérdése mikor fog végleg eltűnni a közgondolkodásból. Az azóta eltelt idő azonban egyre inkább ennek a felfogásnak az ellenkezőjét bizonyította be, megmutatva, hogy a nemzeti érzület a modern államok egyik nagyon komoly összetartó ereje. Amikor a világ egyre jobban egységesül, globalizálódik érthető módon minden nemzet számára fontossá válik önmeghatározása, nemzeti léte. Különösképpen igaz ez azokra a nemzetekre, amelyek tagjait, vagy azok egy részét a történelem viharai idegen államok területére, kisebbségi sorba sodorták. Az ő esetükben – és ilyen a magyar nemzet helyzete is – kiemelt fontosságú

a nemzethez tartozni akarás és ezzel együtt az

önrendelkezés igénye. Az az igény, amely ugyan elméletileg megillet minden népet, a valóságban azonban kevesebbeknek adatik meg. Ennek ellenére sem értelmetlen azonban önrendelkezésről beszélni, sőt nagyon fontos, hogy minél mélyrehatóbb ismereteket szerezzünk erről a jogunkról, hiszen nem mindegy, hogy tudatos nemzetként viselkedünk-e a 21. század hajnalán és érvényt szerzünk akaratunknak, vagy felolvadunk-e a globális olvasztótégelyben. Látnunk kell azt is, hogy egy-egy nemzet megmaradása nemcsak az adott nép, de az egész európai közösség érdeke is, hiszen egy nép eltűnésével eltűnik annak kultúrája, nyelve is, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Mindezen okok miatt úgy gondolom, hogy fontos a nemzet, és a megmaradásához elengedhetetlen önrendelkezés témakörének részletesebb megismerése. Dolgozatomat elméleti

alapvetéssel

kezdem,

megpróbálom

tisztázni

a téma

szempontjából

kulcsfontosságú fogalmakat, majd a kisebbségek védelme érdekében hozott rendelkezések fejlődését veszem számba, kiemelt helyet biztosítva az autonómiának, mint az önigazgatás egy lehetséges formájának. A dél-tiroli példaértékű autonómia tárgyalása után végezetül számba veszem a külhoni magyarság két csoportjának – az erdélyi és a felvidéki magyarságnak- a lehetőségeit, autonómiatörekvéseit. Vizsgálatom célja, hogy a kisebbségvédelem szempontjából kiemelkedő jelentőségű területi autonómia témakörét körbejárva rávilágítsak annak fontosságára, létjogosultságára, és a határokon kívül rekedt magyarság nemzeti identitása megőrzésének egyik lehetséges

eszközeként mutassam be. Természetesen elsősorban elméleti síkon mozogva, hiszen tudjuk, hogy a gyakorlati megvalósulása a mindenkori politikai akarat függvénye.

2. Nemzet és nemzeti kisebbségek A nemzeti önrendelkezés és a kisebbségek problematikájának története szorosan kapcsolódik a nemzetfejlődéshez, a nemzeti eszme térnyeréséhez. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy mielőtt belevágnánk az autonómia illetve a különböző kisebbségvédelmi mechanizmusok tárgyalásába, meghatározzuk, tisztázzuk a téma szempontjából jelentős fogalmakat. Ezek a fogalmak: a nemzet, ezen belül a politikai nemzet és a kultúrnemzet, a nemzeti kisebbség és az autonómia fogalmai.

2.1.

A nemzet fogalma, a nemzetté válás európai útjai

A nemzet az európai történelmi fejlődés hosszú és vérzivataroktól sem mentes századainak terméke, történelmi kategória. A nemzet-natio fogalom a latin nasci (születni, származni) szóból ered, a közös származás tudatát hordozza magában1. A kifejezést a 13. századtól kezdve használják, bár ekkor még a feudalizmusra jellemző rendi nemzet jelentésben, amely az éppen aktuális uralkodó elithez tartozó, különleges jogokkal rendelkező, hadakozó nemességet, illetve a renddé szerveződött egyéb csoportokat – papságot, városi polgárságot – öleli fel, származásra való tekintet nélkül. A mai modern értelemben vett nemzetek kialakulása a 18.-19. századra tehető, amikoris

az

a modernitással

addigi

premodern

szemben,

és

társadalmak

a feudális

véglegesen

alakulatokból

vereséget kiformálódtak

szenvedtek a polgári

nemzetállamok. Jellemzően a közös nyelvet beszélők csoportját tekinthetjük a nemzet alapjának, de mindemellett számos más ismérve is lehet a nemzethez tartozásnak országtól, területtől függően (például a vallás, a származás, a közös történelem és nem utolsó sorban a nemzethez tartozás tudata, hite).2 A nemzetek kialakulásának folyamata

a különböző történelmi sajátosságokból

eredően eltérően alakult a Rajnától keletre illetve nyugatra fekvő területeken. Ebből adódik, hogy alapvetően két nemzetfogalom alakult ki: az államnemzet vagy politikai nemzet Nyugat-Európában, illetve a kultúrnemzet fogalma Közép- és Kelet-Európában.

1 2

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 19. oldal. Uo., 23. oldal.

2.1.1. A politikai nemzet (államnemzet) – Nyugat- Európa

A politikai nemzet-államnemzet modelljét a francia forradalom hívta életre 1789-ben, eszmei alapjait a felvilágodás filozófusai rakták le, a forradalmat megelőző évtizedekben. Franciaországban

a nemzetfejlődés

párhuzamosan

zajlott

a modern

társadalom

kialakulásával. Adott egy többségi etnikum többé-kevésbé homogén kultúrával, egy erős, dinasztikus állam, stabil határokkal, gazdasági és politikai keretekkel, valamint megfelelő modernizációs alapokkal. A domináns etnikum viszonylag nagyobb erőfeszítések nélkül birtokba veszi az államot és saját kulturális tartalommal tölti meg 3. A nemzethez tartoznak mindazok a személyek, közösségek, amelyek az adott állam területén élnek, függetlenül az általuk beszélt nyelvtől, általuk képviselt kultúrától. A nemzeti és az állampolgári viszony ezáltal egybeesik. Mindenki a francia nemzethez tartozik, aki a Francia Köztársaság területén él, annak állampolgára. Ebből a felfogásból következik, hogy a politikai nemzet koncepcióját követő államok, így Franciaország is tagadják, hogy valóságos nemzeti, etnikai kisebbségek élnek az ország területén.4 Ebből adódott, hogy a francia forradalom korában még kisebbségben levő francia nyelvet beszélő népesség majdnem teljesen beolvasztotta, asszimilálta az állam területén élő többi nemzetiséget (okszitánokat, provanszálokat, baszkokat, bretonokat). Érdekességként megemlítendő, hogy a 19. századi magyar vezető osztály is a politikai nemzet (ún. „hungarus“ tudat) koncepcióját követte, bár lényegesen kevesebb sikerrel, mint ahogyan azt Franciaország tette5. Ez a felfogás kezdetben egy össznemességi tudat volt, függetlenül a nemzetiségi származástól. Minden személy „hungarus“ volt, aki a magyar nemesség köreibe tartozott. A 19. század eseményei követeztében bővült a kör, és már nem csak a nemességhez tartozó egyének váltak „hungarus“-sá, hanem azon polgári illetve paraszti származású személyek is, akik a Magyar Királyság területén élek. Ezen felfogás szerint tehát származástól függetlenül mindenki a Magyar Nemzet (Natio Hungarica) tagjának számított, aki a Szent Korona Országainak területén élt. Így

3

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 36. oldal. Páricsi Viktor: A közép-európai nemzetiségi jog minőségét meghatározó tényezők. Magyar Jog, 1994/12. szám, 751. oldal. 5 Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, 1984, 39. oldal. 4

a magyarországi szlovákok, románok vagy németek is a magyar nemzet tagjának mondhatták magukat. Összefoglalásként elmondható, hogy a politikai nemzetet a közös terület, az ugyanazon politikai, jogi, gazdasági keretekhez, vagyis az egy államhoz való tartozás jellemzi. Az adott állam területén élő minden embert – etnikai hovatartozására és nyelvére való tekintet nélkül – a nemzet tagjának tekint. 2.1.2. A kultúrnemzet – Közép – és Kelet – Európa

A nemzetfejlődés másik irányát a német eredetű kultúrnemzet koncepció jelenti. Ennek a felfogásnak a kialakulása a különböző népek, nemzetek, államok széttagoltságára vezethető vissza, amely lehetetlenné tette a francia politikai nemzetfogalom használatát. A nemzeti önrendelkezés joga, illetve a nemzet meghatározása így nem az államhoz kapcsolódott, hanem az államtól független kategóriákhoz, mint a közös nyelv és a közös kultúra. Ez a nézet a nemzetet nyelvi, etnokulturális alapon fogja fel, teljesen függetlenül attól, hogy tagjai melyik állam kötelékéhez tartoznak. Így a német nemzet tagjai mindazok a személyek, akik német nyelven beszélnek, bármely állam területén éljenek is. A Rajnától keletre, Közép- és Kelet- Európában többnyire nem voltak nemzeti államok, az egyes etnikumok még messze álltak a modern nemzet kialakulásától, felettük több nemzetiséget összefogó dinasztikus uralkodóházak, birodalmak

gyakorolták a szuverenitásból eredő

jogokat. A nyugati folyamatokra érzékeny értelmiség indította el a nemzetté válás folyamatát kultúrnemzeti alapon, és igyekezett az ily módon kialakított nemzethez megteremteni a nemzetállami keretet6. Láthatjuk, hogy a folyamat nem csak megkésett a nyugat- európai mintákhoz képest, de éppen fordított előjelű is. Nyugaton a már létező államhoz rendelték a nemzetet, míg keleten a nemzeti törekvések fő célja a saját nemzetállam kialakítása lett. Érdekes azonban az a paradigmaváltás, ami azután következik be, hogy sikerül az egyes nemzeteknek megalapítaniuk a saját államaikat. Ezután ugyanis nagyon sok korábban kultúrnemzeti koncepciót valló nemzet tér át a politikai nemzet felfogására és próbálja

meg akár

erőszakos módszerekkel

is asszimilálni a területére kerülő

kisebbségeket. (Ékes példa erre az I. világháború után területileg megnagyobbodó Románia.) 6

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 36-38. oldal.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a kultúrnemzeti felfogásban a nemzethez tartozás alapját a nyelv és a kultúra azonossága valamint a közös származás mítosza vagy valósága adja meg és nem számít, hogy a nemzet tagjai egy vagy több állam területén élnek-e. ( A magyar nyelvben jelenleg a nemzet szót kultúrnemzeti értelemben használjuk és nyelvi- kulturális közösséget értünk alatta.)7

2.2. Az

A nemzeti kisebbség fogalma előbbiekben

vázolt

nemzetfelfogások

különbözőségéből

logikusan

adódik

a következtetés, hogy a nemzeti kisebbségek fogalmát nem lehet egykönnyen megadni, nem létezik rá mindenki által elfogadott definíció, bár számtalan kísérlet történt a fogalom meghatározására. Definíció híján viszont nagyon könnyen ki lehet bújni a nemzetközi kötelezettségek alól. Ennek a helyzetnek az orvoslására jó néhány kísérletet tettek már világszerte, amelyek közül a legátfogóbb próbálkozás az ún. Capotorti-jelentés (1977) volt, amely ugyan nem lett jogi érvényű, mégis fontos állomást jelent a kisebbségi csoport meghatározásában. A Francesco Capotorti olasz jogi szakértő által vezetett bizottság 1967-ben látott munkának, az ENSZ Diszkriminációellenes és Kisebbségvédelmi Albizottságának megbízásából, és 10 évvel később, 1977-ben nyújtotta be zárótanulmányát, amely több mint 70 ENSZ tagállam nemzetiségi viszonyaira kiterjedő vizsgálat után próbálta meghatározni a nemzeti kisebbségek fogalmát.8 Capotorti meghatározása szerint „a kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben, és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól, és összeköti őket a kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás.“9 A nemzeti kisebbségek fogalmának meghatározásában komoly szerepet vállalt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése is, az 1201-es ajánlásával (1993). Ebben

7

Uo., 36-38. oldal. Joó Rudolf: Nemzeti, és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, 1984, 221. oldal. 9 Gerencsér Balázs - Juhász Albin: A kárpát-medencei magyar autonómiák lehetősége az ezredfordulón. Magyar Kisebbség, VI. Évfolyam, 2000. évi 2. szám. 8

a következőképpen határozta meg a kisebbségeket: „nemzeti, etnikai kisebbség az embereknek egy államon belüli olyan csoportja, amelynek tagjai: -

az illető állam területén laknak, és annak állampolgárai

-

hosszú távú, szilárd és tartós kapcsolatok fűzik az adott államhoz

-

megkülönböztető, sajátos etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi jellegzetességekkel rendelkeznek

-

bár számszerűleg kisebbségben vannak, mégis kellően reprezentatívak ezen állam legalább egy adott körzetének lakossága körében

-

arra törekednek, hogy közösen megőrizzék közös identitásuk elmeit, nevezetesen kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat vagy nyelvüket.“ 10 Ehhez nagyon hasonlít a magyar törvényi szabályozásban használt fogalom „E

törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (a továbbiakban: kisebbség) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.“ [ 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, 1. szakasz (2) bekezdés ]. A definíciókból leszűrhető, hogy a kisebbségekkel szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény az, hogy tagjaik tisztában legyenek azzal, hogy csoportjuk eltér a többségi nemzettől ( kulturális, vallási, nyelvi vagy etnikai tekintetben ), és ezt az eltérést tudatosan meg is akarják őrizni, erősen él közöttük az összetartozás és a szolidaritás érzése.11 Mindemellett fontos, hogy egy állam polgárai legyenek, ahol szilárd és tartós kötelékben élnek és nem domináns, „alávetett pozícióban“. A kisebbség fogalmának meghatározásakor hangsúlyozni kell, hogy az imént leírt definíciók nem bírnak jogi kötelező erővel (természetesen a magyar törvényi fogalmat leszámítva, amley azonban nem releváns a határon túli magyarság vonatkozásában), belőlük semmilyen jogi kötelezettség nem származik, ezáltal az egyes államok saját belátásuk szerint ismerhetik el a kisebbségek létét, illetve tagadhatják azt, bár az ilyen esetekben is be kell tartaniuk bizonyos nemzetközi normákat. Ez a kérdés átvezet bennünket egy újabb témára, az államok nemzeti kisebbségekhez való viszonyulására. 10 11

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 48. oldal. Uo., 49. oldal.

2.3.

Az államok nemzeti kisebbségekhez való viszonya

Az államok nemzeti kisebbségekhez való viszonyuk alapján két csoportba sorolhatók. Az első csoportba tartozó államok a területükön élő nemzetiségeket nem ismerik el államalkotó tényezőknek, és éppen ezért igyekeznek az adott nemzetiséget beolvasztani a többségi, államalkotó nemzetbe. Ez a csoport a homogenizáló nemzetállamok csoportja. A másik csoportba tartoznak azok az államok, amelyek a kisebbségeikre államalkotó tényezőként tekintenek és ebből fakadóan támogatják a megmaradásukat. Ez a csoport a kisebbségbarát, polietnikus államok csoportja. 2.3.1. A homogenizáló nemzetállamok és eszköztáruk

Az első csoportba tartozó államok esetében több olyan homogenizációs technika is ismeretes, amelynek célja az

illető állam területén élő

nemzeti kisebbségek

elnemzetietlenítése, megsemmisítése. A legismertebb, és leginkább használt ilyen jellegű technikák: a genocídium, a népességcsere (kitelepítés) és az asszimiláció. A genocídium, népirtás a homogenizáció legszélsőségesebb eszköze, amely a nemkívánatos kisebbségi csoport egy jelentős részének, vagy akár egészének is a fizikai megsemmisítéséhez vezet. Kétség kívül ez a leggyorsabb és leginkább célravezető módszer az egynemű nemzetállam kialakítására, bár morális és nemzetközi jogi szempontból erősen kifogásolható. (Gondoljunk csak az 1948-as genocídiumot tiltó ENSZ egyezményre.) Számos népcsoportot, például a törökországi örményeket, vagy a II. világháború alatt az európai zsidóságot próbáltak meg ezzel a módszerrel eltörölni a föld színéről. 12 Sajnos a jelenség nem korlátozódik a távoli múltra, hiszen sokakban élénken él még a délszláv háborúk bosnyákokkal szemben elkövetett etnikai tisztogatásának rémképe, amelyek miatt jelenleg is büntető eljárás folyik a volt boszniai szerb elnök Radovan Karadzsics ellen. (többek között őt vádolják a srebrenicai vérengzésekkel, amelyek során 8700 bosnyákot- főleg férfiakat és fiúkat - mészárolt le a Ratko Mladic vezette Szerb Köztársasági Hadsereg.) A következő közismert, és az előzőnél valamivel humánusabb homogenizációs technika a népességcsere, kitelepítés. Ez nem jár a nemzeti kisebbség megsemmisítésével, „csupán“ fizikailag eltávolítja a kisebbségi közösséghez tartozó személyeket az illető állam 12

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 50. oldal.

területéről. Lehet kölcsönös vagy egyoldalú lakosságcsere. Kölcsönös lakosságcsere egyezményt írt alá a II. világháborút követően Magyarország az akkori Csehszlovákiával, melynek értelmében annyi csehszlovákiai magyart telepítenek át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önkéntesen vállalta a Csehszlovákiába való áttelepülést.

13

Végülis

azonban 1946 és 1948 között 73 000 magyar állampolgárságú szlovákot telepítettek át Csehszlovákia szlovákok lakta területeire, ugyanakkor onnan közel 100 000 magyar származású személy érkezett Magyarországra, akiknek egy része később visszatelepült szülőföldjére. Egyoldalú kitelepítésre került sor a II. világháború után a németség esetében például Csehszlovákiából, Lengyelországból, de Magyarországból is. Ez a homogenizációs technika lényegesen emberségesebb, mint a népirtás módszere, mégsem mondhatjuk erkölcsileg elfogadhatónak, hiszen a kényszerrel kitelepítettek ingó- ingatlan vagyonukat elvesztették és egy legfeljebb 20-50 kilogrammos csomaggal kellett teljesen új életet kezdeniük egy számukra ismeretlen helyen, és mindezzel még együttjárt a szülőföld, haza elvesztésének lelki traumája is. A harmadik homogenizációs technika, az asszimiláció a kisebbségi csoportokat nem fizikailag, hanem sokkal inkább kulturálisan kívánja megsemmisíteni azáltal, hogy beolvasztja őket a többségi nemzetbe. „Az asszimiláció során a sajátos kisebbségi csoportjegyek nem maradnak meg, lényegi vagy teljes azonosulás, homogenizálódás (egyneműsödés) következik be.“14 Bár ez a módszer nem jár senkinek az fizikai megsemmisítésével, eltávolításával, végeredményében ugyanazt jelenti: az illető kisebbség nemzeti kisebbségként való létének megszűnését. Az asszimiláció lehet erőszakos vagy kényszerített

és természetes, békés, sugalmazott jellegű. Mindkét fajtájára számtalan

példát találhatunk a távolabbi múltban, de akár a jelen korban is. Az erőszakos asszimilációra példa lehet a már korábban említett 16. századi Franciaország, amely 1539ben rendelettel tiltotta meg a nem francia nyelvek használatát15, vagy a II. világháború utáni Csehszlovákia illetve a független Szlovákia, amely a közigazgatási határokat módosította a magyar kisebbség kárára. Az 1996. évi 221. törvény Szlovákia területét 8 kerületre („kraj“) osztotta fel úgy, hogy a magyarok által sűrűn lakott területeket észak-déli irányban szlovák területekhez kapcsolták. Így a magyar etnikai területen 5, túlnyomó 13

Uo., 50. oldal. Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság, Kossuth Könyvkiadó, 1984, 253. oldal. 15 Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 51-53. oldal. 14

többségében szlovák kerület osztozik, melyek közül csupán a nyitraiban és a nagyszombatiban haladja meg a magyarság arány a 20%-ot. Láthatjuk tehát, hogy a helyi szinten meglévő magyar többséget a közigazgatási határok átszabása több mint kétharmados szlovák többséggel ellensúlyozta. A békés asszimiláció példája lehet a burgenlandi magyarok esete, akik lévén, hogy csekély népességű szórvány kisebbségről van szó, mára többségében beolvadtak a többségi nemzetet alkotó osztrákok közé. 2.3.2. A kisebbségbarát, polietnikus államok

Az államok második csoportját, a kisebbségbarát, polietnikus államokat azok az országok képezik, amelyekben a politikai kultúra eljutott egy olyan szintre, amely a kisebbségekre már nem ellenségként tekint, hanem államalkotó tényezőként. Ebből adódóan igyekszik elősegíteni a megmaradásukat, nem törekszik a felszámolásukra. Ebben a felfogásban nincsen uralkodó, privilegizált nemzet. Társnemzetek, egyenrangú partnerek vannak, akik tiszteletben tartják egymás jogait és nem törekszenek a másik nemzet beolvasztására. Ebben a modellben három jellegzetes megoldást kell megemlítenünk, amely a nemzetek egy államon belüli békés együttélését garantálja: a föderalizmus, a regionalizmus, és az autonómia. Ebben a fejezetben csak az első két megoldást veszem górcső alá, mert az autonómia tárgyalása egy külön fejezet témája lesz. A föderális államban az ország egész területe egyenrangú tagállamokra oszlik, amely tagállamok területén a többséget alkotó kisebbség saját és teljes hatalmi ágakkal rendelkezik a törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás területén. Ez az illető kisebbség számára a külső önrendelkezés legmagasabb formája. A regionalizmus a föderalizmussal szemben valamivel gyengébb jogosítványokat ad a nemzetiségek számára. A saját parlamenttel és kormányzattal rendelkező kisebbségek nem élhetnek a kiválás jogával és az állami szintű döntési mechanizmusra sincs olyan erős ráhatásuk, mint amilyet egy föderális állam esetében tapasztalhatunk, mégis azt mondhatjuk, hogy ez a megoldás is kedvez a kisebbségek megmaradásának. A föderáció legjobb példái Belgium illetve Svájc. Belgium esetében az állam 3 régióból áll: Vallónia, Flandria, Brüsszel, négy nyelvi körzetből: vallon, flamand, német és a kétnyelvű Brüsszel, és három nyelvi közösségből: francia, flamand, német. A föderális területi egységek egyenrangúak, önigazgató közigazgatási funkciókat látnak el, saját törvényhozó és végrehajtó szervekkel

rendelkeznek. A szövetségi szintű hatalommegosztásban erős garanciák érvényesülnek, amelyek nem engedik, hogy bármely kisebbség jogai csorbát szenvedjenek. (például a vészcsengő eljárás16). A kormány összetétele fele-fele arányban vallon-flamand. Svájc alulról szerveződő, miniatűr autonóm politikai egységekből (kantonokból) áll össze modern föderális állammá. A 26 kanton határai nem esnek feltétlenül egybe az etnikai és vallási határokkal, egynyelvű, kétnyelvű és háromnyelvű kantonok is léteznek. A lakosság 70%-a német, szövetségi szinten azonban elismerik nemzeti nyelvként a területen beszélt nyelveket ( németet, olaszt, franciát, rétorománt ). A vegyes lakosságú kantonok feladata a tényleges nyelvi egyenjogúság biztosítása.

16

17

A "vészcsengő“ eljárás lényege az, hogy ha valamelyik népcsoport képviselői létszámbeli többségükkel élve olyan törvényt akarnak megszavazni, amelyik a másik népcsoport alapvető érdekeit sérti, akkor a kisebbségi népcsoport harminc napra megakaszthatja a kérdésben a parlamenti eljárást. 17 Joó Rudolf: Nemzeti, és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság, Kossuth Könyvkiadó, 1984, 151. oldal.

3. Kisebbségvédelem a nemzetközi jogban A korábbi fejezetben az államok nemzeti kisebbségekhez való viszonyát tárgyaltuk és arra jutottunk, hogy az államok egy el nem hanyagolható része a kisebbségekkel szemben egyáltalán nem nevezhető toleránsnak, sőt gyakran elnemzetietlenítésükre törekszik. Ennek a ténynek a felismerése vezetett ahhoz, hogy a nemzetközi jogban is törekedtek a kisebbségek védelmére vonatkozó szabályozás kialakítására. Bár nemzeti kisebbségek már századok óta léteznek, a nemzetközi kisebbségvédelem első szárnypróbálgatásait csak a 20. század huszas éveitől számíthatjuk, ezt az időszakot megelőzően a kisebbségvédelem elsősorban a vallási kisebbségekre vonatkozott. Jelen fejezet célja, hogy bemutassa a kisebbségek szempontjából fontosabb multilaterális egyezményeket, és így valamilyen szinten betekintést nyújtson a kisebbségvédelem nemzetközi jogi rendszerébe.

3.1.

Kisebbségvédelem az I. világháború után

Bár az I. világháború alatt Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett háború utáni rendezés a nemzetek önrendelkezésének, az igazságosságnak az elvei alapján kellett volna megvalósulnia, a nagyhatalmi politikai és gazdasági érdekek ezt nem tették lehetővé. Az I. világháborút

követő

békeszerződések

következtében

a korábbi

soknemzetiségű

birodalmakat területileg kisebb, de népességi megoszlásukat tekintve hasonlóan multietnikus „nemzetállamok“ váltották fel (pl.: az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotó Magyar Királyság utódállamia: Csehszlovákia, Románia, valamint a Szerb-HorvátSzlovén Királyság ugyancsak soknemzetiségű államalakulatok voltak). Ennek a helyzetnek az orvoslása érdekében a békekonferencia úgy döntött, hogy biztosítása

érdekében

a térség

államai

nemzetközi

a kisebbségek jogainak

szerződésben

vállaljanak

kötelezettséget, és a garanciákról a Népszövetség Tanácsa gondoskodjon. Ezen rendelkezés alapján 15 nemzetközi kötelezettségvállalásra került sor, amely kötelezettségek egy ún. egységes minimumot tartalmaztak. Az egységes minimum a következőket jelentette: -

az élet és szabadság védelme születési, nemzetiségi, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül

-

bármely vallás gyakorlásának szabadsága

-

az állampolgárság megszerzéséhez való jog

-

törvény előtti egyenlőség, azonos bánásmód, diszkrimináció tilalma

-

az anyanyelv használatának szabadsága a magán-és a közéletben

-

az anyanyelvű oktatás biztosítása 18

A területi vagy személyi autonómia nem került be a szerződések rendelkezései közé, az lényegében az állampolgári jogegyenlőségre, a diszkriminció

tilalmára helyezte

a hangsúlyt, bár tudjuk, hogy a gyakorlatban nem működött a kellő hatékonysággal, mert hiányzott

a nagyhatalmak

politikai

akarata

a betartásukra,

illetve

a Nemzetek

Szövetségének az eszköztára a szankciók kikényszerítésére.

3.2.

A kisebbségek védelme a II. világháború végétől a 90-es évekig

Az egyébként sem túl hatékony kisebbségvédelemben a II. világháború befejezését követően visszaesés következett be. Az ENSZ 1945-ben szakított a népszövetségi rendszerrel, és ezáltal az addigi kisebbségvédelmi rendszer megszűnt. A hangsúly a kollektív jogok védelméről áthelyeződött az egyéni emberi jogokra. Az uralkodó álláspont szerint az emberi jogok általános védelme és a diszkrimináció tilalma automatikusan megoldja majd a kisebbségek problematikáját. Ezáltal viszont a kisebbségi autonómia fogalma, tartalma mintegy 50 évre kikerült a nemzetközi jogból. Ebben a szellemben születtek meg a korszak különböző nemzetközi dokumentumai, amelyek közül a legjelentősebbek a következők: -

Az ENSZ alapokmánya (1945. június 26.) – amely okmány foglalkozik ugyan az emberi jogokkal, de nem tesz említést a nemzeti vagy kisebbségi jogokról. Az alkotmány 1. cikkelyének 3. bekezdése biztosítja az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül, ám ez a rendelkezés a nemzetiségek védelme szempontjából igen csekély jelentőségű. Jelentősebb az 1. cikkely 2. bekezdése, amely a népek „egyenjogúsága és önrendelkezési joga elvének tiszteletben tartását“ tartalmazza. 19

-

Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1948. december 10.) – amely nyilatkozat ugyancsak kimondja a 2. cikkelyében a „fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra ...

18

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 85. oldal. Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, 1984, 206. oldal. 19

való tekintet nélküli“ egyenlő bánásmód elvét, ugyanakkor hiányzik belőle a nemzetek önrendelkezésének az elve.20 -

A népirtást

megtiltó

egyezmény

(1948.

december

9.)

–

jelentősége

kisebbségvédelmi szempontból, hogy kisebbségi csoportokra vonatkozik, lévén hogy népirtás alatt valamely nemzeti, népi, faji, vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítését érti. 21 Azonban nem nyújt védelmet a kulturális népirtással szemben, ami egy népcsoport létét bizonyító tárgyi és szellemi emlékek megsemmisítését jelenti. Az egyezmény büntetendő cselekménynek tekinti a népirtást, annak kísérletét, az arra irányuló szövetkezést, arra való felbújtást és a bűnrészességet. -

Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló egyezmény (1960.december 14.- UNESCO) - a kisebbségvédelem szempontjából jelentős az 5. cikkelye, amely kimondja, hogy: „ el kell ismerni a nemzeti kisebbségek tagjainak jogát saját oktatási tevékenység folytatására, beleértve iskolák fenntartását is- az illető állam oktatási politikájától függően- saját nyelvük használatát, oktatását.“, de ezen jog gyakorlása nem veszélyeztetheti az állam szuverenitását, és ezeknek az iskoláknak a látogatása szabadon választható. Ez az egyezmény megy el a legmesszebb a pozitív kisebbségvédelemben azáltal, hogy megnevezi az anyanyelvi oktatáshoz való jogot.22

-

A Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (1966. december 16.), amelyet Magyarországon az 1976. évi 8. tvr. hirdetett ki – ebbe az okmányba már bekerülnek a kisebbségi jogok, mint kollektív jogok. Az 1. cikk 1. bekezdése kimondja: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket, és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.“23 Az államok előmozdítják a népek önrendelkezési jogának megvalósítását. Majd több cikke is kifejezetten kollektív jogokat deklarál, a személyelvűség elsődlegessége mellett.

Az előbbi dokumentumok mellett kisebbségvédelmi szempontból jelentős, hogy az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa 1946-ban felállította 20

az Emberi Jogi Bizottságot,

Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, 1984, 207. oldal. 21 Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 88. oldal. 22 Joó Rudolf: i.m. 218-219. oldal. 23 A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya. 1. rész, 1. cikk 1. bekezdése.

amelynek keretein belül létrejött a Diszkrimináció Megelőzésével és a Kisebbségek Védelmével foglalkozó Albizottság. Ennek az albizottságnak a keretében került sor a már korábban

említett

a kisebbségvédelmi

Capotorti-jelentés elvek

elkészítésére,

megfogalmazásának

amely

igényével

a fogalomtisztázás készült,

annak

és

egyik

alapdokumentuma. Az előbbi felsorolásból is látható, hogy a különbőző egyezmények megalkotói lassan belátták, hogy az az álláspont miszerint a kisebbségek védelméhez elég az emberi jogok általános védelme nem helytálló. Ennek következtében a 90-es években már egyre inkább kezdett megjelenni a különbőző dokumentumokban a kisebbségek védelmét szolgáló kollektív szabályozás, bár az esetek nagy többségében csak ajánlásos jelleggel.

3.3.

Nemzetközi kisebbségvédelem a 90-es évektől

Az 1989-90-es év nemcsak a világpolitikában, de a nemzetközi kisebbségvédelemben is fordulópontot jelentett. Az autonómia-törekvések számára kedvezőtlen nemzetközi légkör a 90-es években lassan oldódni kezdett, és megszületett néhány olyan nemzetközi dokumentum, amely némi halvány reménnyel kecsegtetett a későbbi fejlődést illetően.24 Számos kisebbségvédelmi dokumentum tanúskodik a szemléletváltásról. Ezen dokumentumokat két csoportba sorolhatjuk: a kötelező és a nem kötelező jogi dokumentumok kategóriájába. Nem kötelező jellegű jogi dokumentumok: 1. A nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek jogairól szóló nyilatkozat (47/135. számmal- 1992 decembere) - ez az ajánlás az első ENSZ dokumentum, amely kizárólag a kisebbségek jogaival foglalkozik. Fontos jellemzője, hogy nem próbálkozik a fogalommeghatározással, hanem az identitás megőrzésére helyezi a hangsúlyt. Főbb rendelkezései: -

a kisebbségek joga a saját nyelvhez, kultúrához, valláshoz, az anyanyelv használatához a magán- és közéletben

24

-

a közösségen belüli és az anyaországgal való kapcsolattartás joga

-

a kisebbségi jogok egyéni és csoportos gyakorlásának joga

Görömbei Sára: A Gross-jelentés – Az autonómia mint megoldás az európai konfliktusokra. Magyar Kisebbség, VIII. évfolyam, 2003. évi 2-3. szám, 350. oldal.

-

a kisebbségek joga, hogy részt vegyenek az őket érintő ügyek intézésében (állami és regionális döntéshozatal).

-

egyik rendelkezése kimondja, hogy a pozitív diszkrimináció összhangban van az egyenlőség elvével. Az ajánlás leszögezi, hogy az államoknak védeniük kell a kisebbségek identitását, és aktívan segíteniük kell annak megőrzését. Erre számos eszközt sorol fel, amelyek közül a legjelentősebbek a diszkrimináció tilalma, a törvény előtti egyenlőség biztosítása, az anyanyelvi oktatás biztosítása, a kisebbségek történelmi hagyományainak ápolása.25 A dokumentum szépséghibája, hogy nem szól az autonómia lehetőségéről, illetve soft law jellegéből következően nincsen jogi értelemben vett kötelező ereje, így az államok szabad belátásán múlik a betartása.

2. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet

Koppenhágai Emberi

Dimenziós Találkozójának Dokumentuma, a IV. fejezetben szól a nemzeti kisebbségek jogairól. A dokumentum kimondja, hogy egy nemzeti kisebbséghez tartozás az egyén szabad választása, és ennek gyakorlásából nem származhat hátránya. A korábbiakhoz hasonlóan ez a dokumentum is kimondja a szabad anyanyelvhasználatot a magán- és közéletben, a saját oktatási intézményekhez való jogot, a kapcsolattartás jogát az anyaországgal valamint ezen jogok kollektív jellegét. Jelentős előrelépést jelent a területi autonómia lehetőségének deklarálása, mint a kisebbségek nyelvének, kultúrájának, identitásának megőrzésében fontos szerepet játszó intézmény. 26 3. A Jelentés a Nemzeti Kisebbségekről mind a mai napig a kisebbségek jogaival foglalkozó legrészletesebb dokumentum az EBESZ-ben. (1991. júliusában fogadták el Genfben egy szakértői találkozó keretében). A dokumentum újból megerősíti a már korábban leírtakat, kimondja, hogy a kisebbségi kérdés nem számít az adott állam kizárólagos belügyének, a kisebbségek részvételét biztosítani kell az őket érintő döntések meghozatalában és végrehajtásában, valamint a legfontosabb alapelvként nevezi meg a nemzetiségek identitásának megőrzését. (Ehhez az állam aktív közreműködését várja el.)

25 26

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 93. oldal. Uo., 95. oldal.

A dokumentum szerint az államnak olyan lehetőségeket kell biztosítania

a

kisebbségeknek, amelyek hatására azok megőrizhetik kisebbségi mivoltukat. Ezen intézkedések között kerül említésre a helyi autonóm közigazgatás, a területi elvű autonómia (amely magába foglalja a törvényhozó és végrehajtó testületeket is) és a személyi elvű autonómia. A dokumentum ezekre az intézményekre lehetséges megoldásokként tekint, és úgy gondolja, hogy ez nem jár az adott állam területi integritásának veszélyeztetésével. 27 Az Európa Tanács keretében is több, a kisebbségek helyzetével foglalkozó dokumentum elfogadására került sor. Ezek közül a két legnagyobb jelentőségű az 1201-es ajánlás és a Gross-jelentés az autonómiáról. 4. Az 1201-es ajánlás (1993)

részletesen szabályozta a nemzeti és etnikai

kisebbségek jogait. Különösen jelentős a 3. fejezete, amely kimondja, hogy egy nemzeti kisebbséghez tartozó összes személynek joga van saját szervezet alakításához, beleértve a politikai pártokat, valamint rendelkezik a szabad anyanyelvhasználatról a magán- és közéletben, továbbá a családi- és utónév anyanyelvi használatáról is. Itt található még az anyanyelven való oktatás joga, és a jog a saját iskolák és oktatási, illetve képzési intézmények létrehozására. Ennél is jelentősebb azonban a 11. cikke, amely garantálja a helyi viszonyoknak megfelelő autonómiához való jogot: „Azokban a körzetekben, ahol a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel vagy különleges státusszal rendelkezzenek.“28 Ennek a cikknek köszönhetőnek az ajánlás az autonómia törekvések egyik legfőbb hivatkozási alapja lett, és egyben heves viták kereszttüzébe is került, hiszen nyiltan deklarálta az önrendelkezéshez való jogot. 5. A Gross-jelentés az automóniáról (2003. június 23.) A dokumentum csupán ajánlás jellegű, mégis áttörésként értékelhető, már csak a címében szereplő autonómia kifejezés miatt is. Az Andreas Gross svájci képviselő által készített jelentés egyértelműen megállapította, hogy a területi autonómia nem veszélyezteti az 27

28

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 96. oldal. Az Európa Tanács 1201-es ajánlása, 1993. január 31.

államok szuverenitását, területi integritását, sőt kifejezetten alkalmas eszköz a kisebbségi konfliktusok békés és a kisebbségek számára is elfogadható megoldására. A jelentés szerint a területi autonómia – amiről egyértelműen pozitív véleménnyel van Gross – olyan megoldás, amely a kisebbségek számára lehetővé teszi jogaik gyakorlását úgy, hogy közben garanciákat biztosít az állam egységére, szuverenitására és területi integritására is. A területi autonómia az európai konfliktusok

megoldásának

lehetséges

és

támogatandó

eszköze

(Gross

konfliktusoktól terhelt zónának tekinti a közép- és a kelet-európai térséget is). A dokumentum alapján területi autonómiára van szükség azokon a területeken „ahol a védelemre szoruló kisebbség a lakosság számottevő részét képezi.“ A jelentés leszögezi, hogy az autonómiának nincs univerzális receptje, vannak azonban olyan alapelvek, amelyeket tiszteletben tartva kell az önrendelkezést megvalósítani, és javaslatot tesz egy önálló európai autonómia egyezmény létrehozására is. Alapelvként nevesíti például azt, hogy az autonómiának

békés

tárgyalás

eredményeként

kell

megszületnie,

mindig

újratárgyalhatónak kell lennie, alkotmányos garanciákkal kell körülbástyázni, illetve az autonóm közösségeknek demokratikusan megválasztott törvényhozó és végrehajtó szervekkel kell rendelkezniük. 29 Kötelező jogi dokumentumok: 1. 1992 júniusában fogadta el a az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, amelyben központi szerep jut a nyelvi identitás, a kisebbségi nyelvek és kultúra védelmének, és ezzel kapcsolatban kötelezettségeket is megállapít a dokumentum. A Charta lényege a nyelvhasználati jogok intézményesítése, rögzíti az oktatásügy, igazságszolgáltatás, közigazgatás, tömegtájékoztatás, a gazdasági, társadalmi, kulturális élet, a határokon átnyúló anyaországi kapcsolatok területén minimálisan vállalandó kötelezettségeket. A részes államoknak a jogi feltételek megteremtése mellett meg kell teremteniük a kisebbségi 29

nyelvhasználat

infrastruktúrális

feltételeit

is.

A vállalások

Görömbei Sára: A Gross-jelentés – Az autonómia mint megoldás az európai konfliktusokra. Magyar Kisebbség, VIII. évfolyam, 2003. évi 2-3. szám, 350-351. oldal.

végrehajtásának ellenőrzése céljából a Chartát ratifikáló országok háromévenként nyilvános jelentést készítenek a kötelezettségek teljesítéséről. Az autonómia kifejezés nem szerepel a dokumentumban, azonban a Charta nyilvánvaló jelentőségét az adja, hogy a nyelvi jogok védelme kiemelkedő területe a kisebbségek automóniájának, így a kisebbségi nyelv védelme közelebb visz az automónia nemzetközi jogi elismeréséhez. 30 2. 1995. február 1-jén 22 állam aláírta az ET Keretegyezményét a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Jelenleg ez az egyetlen jogi érvényű dokumentum, ami kizárólagosan a kisebbségek védelmével foglalkozik, meghatározva a jogok és kötelezettségvállalások minimumát. A Keretegyezmény kimondja, hogy a kisebbségi jogok védelme az emberi jogok nemzetközi védelmének integráns része. Továbbá minden személynek joga van arra, hogy szabadon válassza meg identitását és emiatt ne szenvedjen hátrányt. Az egyezmény alapján az államnak segítenie kell a kisebbségek identitásának megőrzését, ami olyan fontos részkötelezettségeket foglal magában, mint például az anyanyelv szerinti kereszt- és vezetéknév használat, vagy a kisebbségek által lakott területek etnikai arányainak megváltoztatására irányuló intézkedések tilalma. Lényeges megállapítása továbbá, hogy a kisebbségek pozitív diszkriminációja nem jelent negatív megkülönböztetést a többségi lakosság számára. A dokumentum ugyan előremutató intézkedéseket tartalmaz, de szövege sok helyen kétértelműen lett megfogalmazva, így szinte csak az adott államon múlik, hogy hogyan értelmezi a szöveget. A dokumentum nem említi meg a jogorvoslat, valamint az autonómia lehetőségét sem. Viszont előírja, hogy a részes államoknak bilaterális egyezmények keretében kell megállapodniuk a kisebbségek védelméről. A közép- és kelet európai államok eleget tettek ezen kötelezettségüknek és szinte kivétel nélkül kisebbségvédelmi tartalmú szerződéseket kötötték egymással (ilyen a magyar-ukrán, magyar-szlovák, illetve a magyar-román bilaterális egyezmény). 31 A 90-es évek kisebbségvédelmét szemlélve elmondható, hogy a korábbi évtizedekhez képest komoly előrelépések történtek annak ellenére is, hogy az igazán előremutató intézkedések soft law jellegű dokumentumokban kerültek megfogalmazásra, amiből következően nem áll mögöttük semmiféle nemzetközi hatalom, kikényszeríthetőség. Az 30 31

Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 64-77. oldal. Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 100 -101. oldal.

ajánlások, nem kötelező

jogi dokumentumok is jól szemléltetik a nemzetközi

kisebbségvédelem szerepének a felértékelődését.

4. A kisebbségek védelmének egyik formája: az autonómia A nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos megoldatlan problémák egyik legbonyolultabb és politikailag is leginkább vitatott kérdése a kisebbségi csoport autonómiaigénye. Mégis ez lehet az a megoldás, ami hosszú távon megnyugtatóan biztosíthatja a kisebbségek tagjai számára a nemzeti mivoltuk megtartásához szükséges feltételeket. Talán éppen ez az oka annak, hogy az államok egy jelentős része csökönyösen elzárkózik az autonómia mindennemű formájától, benne a saját nemzeti szuverenitásának korlátozását, olykor pedig területi integritásának veszélyeztetését, az elszakadás első lépését látja. Holott az autonómia biztosításával éppen az ellenkező hatást érhetnék el. Az addig ingadozó nemzetiségi lakosságot lojálissá tehetnék az illető államhoz, megőrizve ezáltal az állam integritását.

4.1.

Az autonómia fogalma, fajtái

Mi is az autonómia? Az autonómia a görög auto (ön-) és a nomos (jog, törvény) szavakból ered, és az önigazgatáshoz, a saját törvény alkotásához való jogot értjük alatta. A kisebbség az állam bizonyos területén, a központi hatalomtól függetlenül a saját helyi ügyeit intézheti az önkormányzás alapján, új állam létrehozása nélkül. 32 Az autonómia a föderalizmusnál alacsonyabb szintű védelmi forma, az államnak csak egy etnikai, nyelvi, vallási vagy egyéb szempontból elkülönülő területére vagy a népesség egy csoportjára vonatkozik. Az önkormányzat nem új főhatalomként jelenik meg, tehát nincs felhatalmazva a szuverenitás összes jegyével, de mégis új hatalmi képződmény, hiszen döntéseket hoz33. Elsősorban olyanokat, melyek az adott kisebbség identitásának megóvásához szorosan kapcsolódó lételemeket érint (például a kultura megőrzése vagy az anyanyelven való oktatás). Autonómiát létre hozhat külső jog, nemzetközi szerződés vagy létrejöhet a belső jog alapján statútummal vagy a szokásjog által. Azonban nem szabad azt gondolnunk, hogy az önrendelkezés egy minden nemzetiségi konfliktust megoldó csodaszer. Sokkal inkább egy 32

Gerencsér Balázs - Juhász Albin: A kárpát-medencei magyar autonómiák lehetősége az ezredfordulón. Magyar Kisebbség, VI. Évfolyam, 2000. évi 2. szám. 33 Beréti László: Magyar autonómia-törekvések a Vajdaságban és Romániában. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2005., 13. oldal.

lehetőség, hogy az adott etnikum, nemzetiség megőrizze a saját identitását és a többségi nemzettel együtt békében éljen és gyarapodjon. Az önrendelkezés lényege, tartalma, hogy az államon belül élő nemzeti kisebbséget felruházza kulturális, gazdasági, társadalmi ügyekben való döntéshozatali joggal és biztosítja számára a törvényhozást, végrehajtást és az igazságszolgáltatást az általa lakott autonóm területen, természetesen azzal a feltétellel, hogy az autonóm szervek döntései nem ütközhetnek a központi kormányzat döntéseivel. Fontos jellemzője, hogy elválasztja az államot a nemzettől és ezáltal újraosztja a kisebbségek és a domináns nemzetek között a politikai és területi hatalmat. Az autonómia gyakorlati megvalósulásához szükség van a megfelelően érett politikai

kultúra

mellett

arra

is,

hogy

az

adott

kisebbség

rendelkezzen

a hatalomgyakorláshoz szükséges anyagi eszközökkel. A gyakorlatban az autonómiák megvalósulása minden egyes esetben politikai érdekeknek alárendelt folyamat, már csak azért is mert a kodifikált nemzetközi jogban nincsen olyan dokumentum, amely az autonómiához való jogot kötelező jelleggel biztosítaná. Látnunk kell tehát, hogy az autonómia minden esetben alku és kompromisszum eredménye. Az alku lényege, hogy a kisebbségek lemondanak az áttagoló vagy megosztó önrendelkezési intézkedésekről, s elfogadják a határok sérthetetlenségét. Cserébe az állam biztosítja a kisebbségnek a teljes körű és fejlődőképes nemzeti életet, a korlátozott kisebbségi szuverenitást.34 Bármilyen autonómia kialakításának esélye nagyban függ a többség és a kisebbség politikai kultúrájának fejlettségétől, az együttműködési hajlandóságuktól, a demokratikus hatalomgyakorlás hagyományaitól. A kisebbségek elhelyezkedését szem előtt tartva kétféle autonómiamodellt különíthetünk el. A modellek a következők: -

Személyi elvű (kulturális) autonómia

-

Területi elvű autonómia

4.1.1. A személyi elvű (kulturális) autonómia

Vannak olyan szerzők, akik a kulturális és a személyi elvű autonómiát két különböző típusnak tekintik. A magam részéről azokkal értek egyet, akik szinonímaként használják 34

Páricsi Viktor: Eretnek vázlat a nemzeti kisebbségek térségünkbeli helyzetének a megoldására. Jogtudományi Közlöny, 1993. évi 5. szám, 188. oldal.

a két fogalmat, hiszen mindkét esetben az etnikai kisebbséghez tartozó egyén az autonómia alanya, a tárgya pedig többnyire a kulturális identitás megőrzése. Ezért nem látom indokoltnak a különbségtételt, így a továbbiakban azonosnak tekintem a két formát. A személyi

elvű

autonómia

(kulturális

autonómia)

a szórványközösségek,

diaszpórában élő, többséget helyi szinten sem képező csekély létszámú kisebbség esetében alkalmazható, a kisebbség vallási, kulturális és nyelvi karakterének a megőrzésére és fejlesztésére. A személyi elvű autonómia nem érinti az állam területi közigazgatási rendszerét, a kisebbség kulturális, oktatási, vallási önkormányzatát biztosítja, nem területhez, hanem a kisebbség tagjaihoz kapcsolódóan, azok önkéntes egyéni csatlakozása alapján. A kisebbség kollektív politikai hatásköröket kap a nyelvi, kulturális, vallási sajátosságainak megőrzésére, ezekben a kérdésekben önállóan dönt. Ez a fajta autonómia szűkebb körű mint a területi autonómia, szinte kizárólag csak kulturális tartalmat ölel fel, amiből következik, hogy nem szünteti meg tagjainak a más jellegű problémáit, mint például a munkanélküliséget

vagy a munkahelyi diszkriminációt. Abban az esetben

rendezheti a személyi elvű autonómia a kisebbségi kérdést, ha az adott kisebbségnek nincs vagy csekény mértékű a területhez kötöttsége, és nem is igényel területi elvű autonómiát.35 A személyi elvű autonómiának előnye, hogy nem veszélyezteti az állam területi épségét, lehetőséget ad az egyéneknek a szabad identitásválasztásra, és a kisebbségek nagysága csupán saját belső fejlődésüktől, a vegyes házasságoktól és az asszimilációtól függ. Hátránya, hogy a területi autonómiához képest szűkebb jogokat biztosít, gyakorlatilag csak kulturális tartalommal, nem biztosít eszközöket a kisebbségek számára, hogy megakadályozzák az általuk lakott földrajzi területek demográfiai viszonyainak megváltoztatását és könnyen előidézheti a politikai közösségek közötti elszigetelődést, gettósodáshoz vezethet. A személyi elvű autonómiára példa lehet a a szlovéniai olaszokra és magyarokra vonatkozó autonómia illetve a kisebbségekre vonatkozó magyar törvényi szabályozás.

35

Gerencsér Balázs - Juhász Albin: A kárpát-medencei magyar autonómiák lehetősége az ezredfordulón. Magyar Kisebbség, VI. Évfolyam, 2000. évi 2. szám.

4.1.2. A területi elvű autonómia

A területi elvű autonómia nagy létszámú, tömbszerűen elhelyezkedő kisebbségeknél alkalmazható, egy régió, tájegység részleges politikai, gazdasági, szociális, kulturális önállóságát jelenti a központi kormányzattal szemben, amely etnikai, nyelvi, kulturális különbségeken alapul. 36 Az adott földrajzi területen élő kisebbség, amely a helyi többséget képezi, saját döntéshozó, a végrehajtást ellenőrző képviseleti szervet (kvázi parlamantet) hoz létre, amelyet a területen élők választanak meg, valamint saját kormányt, kormányzati apparátust, közigazgatást, igazságszolgáltatási szerveket létesít. A kisebbség területi autonómiája magában foglalja a kultúra megmaradásához szükséges intézményeket, valamint döntő hatást gyakorol mindazon szakpolitikákra, melyek fontosak a régió szempontjából. Az autonómia területén az államnyelv mellett hivatalos nyelvi státuszt kap a kisebbség

nyelve

is,

amely

így

használhatóvá

válik

a közigazgatásban,

az

igazságszolgáltatásban és az élet bármely területén.37 Az autonóm hatáskörök gyakorlásához megfelelő pénzügyi hátteret is biztosítani kell, amit általában a helyben beszedett adókból lehet megoldani. Így ezek az adók az autonóm területen maradnak, és ezáltal hozzájárulnak a terület gazdasági életének fellendítéséhez is. A területi autonómia szervei és az állami közigazgatási szervek között hatáskörmegosztás figyelhető meg, amely sokszor egészen kiterjedt

kisebbségi

jogosítványokat eredményez (akár a rendfenntartás is átkerülhet az autonóm terület hatóságainak kezébe, sőt némely esetekben akár külpolitikai jogosítványokat is jelenthet!). Elmondhatjuk tehát, hogy a területi autonómia a központi hatalommal szemben politikai, gazdasági vagy kulturális függetlenséget foglal magában, amely elsősorban nyelvi és kulturális különbségeken alapszik.38 Az autonómia szervei saját, önálló intézményi struktúrával szabályozzák és irányítják az adott terület gazdasági, politikai, társadalmi, szociális, oktatási és kulturális életét. Ez azonban kizárólagosságot is jelent abban az értelemben, hogy a területén kívül rekedt kisebbségek életére nincsen befolyással. Ha az

36

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 71. oldal. Uo., 72. oldal. 38 Gerencsér Balázs - Juhász Albin: A kárpát-medencei magyar autonómiák lehetősége az ezredfordulón. Magyar Kisebbség, VI. Évfolyam, 2000. évi 2. szám. 37

autonóm területről kiköltözik az egyén, akkor számolnia kell azzal, hogy nem élvezheti tovább az autonóm területen gyakorolt jogait. A területi autonómia nagy előnye, hogy az adott kisebbségnek megteremtődik az önszerveződés, az önkormányzat, az adott területen a teljes társadalom létrehozásának a lehetősége, amely lehetőséget a kulturális autonómia nem képes biztosítani. Fontos előnye még, hogy gyakran ez az egyedüli eszköz arra, hogy megállítsuk egy nyelv elhalását. Hátránya viszont, hogy szükségszerűen új kisebbségeket hoz létre és ezáltal könnyen a sovén nacionalizmus céltáblájává válhat a közösség, úgy az adott területen kisebbséget képező, mint a többségi. 39 Sajnálatos módon a közép- és kelet- európai térség többségi nemzeteinek közgondolkodásában meggyökeresedett az a nézet, hogy az autonómiák megadása az államhatalom gyengeségét jelzi: az autonóm területek következő lépése az elszakadás lenne.

A területi

autonómiák

megadása

kapcsán

a többségi

nemzetek

azonnal

revizionizmusról és terület-visszacsatolásokról beszélnek, holott a területi autonómia nemhogy a szeparatizmus előkészítője, de - az érett, demokratikus kultúra mellett- az államot összetartó kohéziós erő lehetne.

4.2.

Egy müködő autonómia története: Dél – Tirol

Európa-szerte számos jól működő autonómiát találhatunk, mindegyik közül azonban a DélTirolban az 1970-es évektől kialakult autonómia a leginkább példaértékű, annak ellenére is, hogy a tartomány története során számtalan kisebbségellenes támadást szenvedett el. Lényeges lehet az elemzése abból a szempontból is, hogy az autonómiát megelőző déltiroli helyzet - a lényeges eltérések mellett is - sok ponton hasonlít a Kárpát-medencei magyarság

jelenlegi

helyzetéhez.

Így követendő

példát

szolgáltathat

a nemzeti

önrendelkezés kivívásának hosszadalmas és buktatóktól sem mentes folyamatában. 4.2.1. A dél – tiroli autonómia kialakulása

Tirol autonómiájának gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza. Az Észak- és DélEurópát összekötő Brenner hágó térségében létrejövő tiroli grófság mintegy 750 éven 39

Beréti László: Magyar autonómia-törekvések a Vajdaságban és Romániában. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2005, 14. oldal.

keresztül autonóm politikai egység volt, amely kiemelt státuszát egészen az 1918-ig megőrizte. Ekkor, az I. világháború lezárását jelentő Saint Germain-i békeszerződéssel (1919. szeptember 10-e.) a terület idegen, olasz fennhatóság alá került, dacára annak, hogy lakosságának 95%-a német anyanyelvű volt. (Az elcsatoláskor 215 ezer német és 16 ezer olasz lakta Del-Tirolt40.) Mivel Olaszország az I. világháborút a győztesek oldalán fejezte be, így nem került sor kisebbségi szerződés megkötésére, a német lakosság helyzete tehát olasz belügynek számított. Az Olaszország által elfoglalt területet földrajzi értelemben Dél-Tirolnak nevezhetjük, ezt a megjelölést zömmel a német nyelvű, mai Bozen (Bolzano) megyére alkalmazzuk, míg az olaszlakta részek a Trentino névre hallgatnak. E két megye nevéből gyúrták össze a jelenlegi régió nevét 1948-ban. Így alakult ki a Trentino- Alto Adige (Südtirol) autonóm körzet. A két világháború közötti időszak az asszimiláció és az erőszakos olaszosítás jegyében telt. A fasiszta diktatúra hatalomra kerülésével azonnal megkezdődött Bolzano megye német nemzeti jellegének eltörlése, amelyben jelentős szerepet játszott a hírhedt tiroli olasz nacionalista vezető Ettore Tolomei, aki ezen munkásságáért megkapta a német nyelvű dél-tiroliaktól a Sírásó (Totengraber) nevet. Az olaszosítás Tolomei által kitűzött programjában szerepeltek többek között a következő intézkedések is: Dél-Tirol egybeolvasztása egy másik olasz megyével, olasz hivatalos nyelv bevezetése, a német nyelv betiltása, a német hivatalnokok elbocsátása, a csendőrségi egységek megerősítése a német

elem

kirekesztésével,

a családnevek

visszaolaszosítása

vagy

az

olasz

anyanyelvűek dél-tiroli beköltözésének támogatása.41 Az erőszakos olaszosítás hatására a terület olasz lakosainak száma megnégyszereződött, azonban a dél-tiroli németségből a várttal ellenkező hatást váltott ki: nacionalizmusuk és patriotizmusuk felerősödött. 1938-ban az Anschluss következtében a két fasiszta hatalom, a náci Németország és Olaszország egymás szomszédai lettek és nem sokkal ezt követően (1939-ben) Hitler és Mussolini a Berlini Egyezményben megállapodott a dél-tiroli németség sorsáról: vagy németek

40

maradnak

és

kivándorolnak

a náci

birodalomba

vagy

maradhatnak

Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003, 6. oldal. 41 Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés. Teleki László Alapítvány Könyvtár és Dokumentációs Szolgálata, Budapest, 1995, 15. oldal.

a szülőföldjükön és olasszá válnak. Sokan a kivándorlást választották, ők azonban a II. világháború befejezése után visszatértek szülőföldjükre. A II. világháború befejezése után Dél-Tirol kérdése ismét napirendre került, ekkor már a németség számára kedvező megvilágításban. Olaszország a háborút a vesztesek oldalán fejezte be, míg Ausztria a szövetségesek szemében áldozatként szerepelt. Ez vezetett ahhoz a különleges helyzethez, amelyben rákényszerült Olaszország arra, hogy az 1946. szeptember 5-én megkötött Párizsi Szerződésben garantálja Dél-Tirol speciális státuszának, autonómiájának kialakítását. Ez a Párizsi Szerződés az olasz békeszerződés mellékleteként annak szerves részévé vált, így teljesítése nemzetközi ellenőrzés alá került. A szerződés tartalma: -

a német nyelvű lakosság számára az olasz nyelvű lakosokkal teljes egyenjogúság biztosítása Bolzano megye területén valamint a népcsoport identitásának, népi jellegének, kulturájának és gazdasági fejlődésének védelmét szolgáló külön intézkedések.

-

autonóm regionális törvényhozó és végrehajtó hatalom, a német lakosság dominanciájával

-

a német kisebbség számára biztosítandó az anyanyelvű elemi és középiskolai oktatás

-

a német és az olasz nyelv egyenlősége a közhivatalokban, hivatalos iratokban valamint

a kétnyelvű

helységnevekben,

az

olaszosított

családnevek

visszaállításának joga.42 Ezen szerződés következtében a dél-tiroli német kisebbség jogi helyzete többé már nem volt olasz belügy, Ausztria védőhatalommá vált. Az egyezmény a mai napig meghatározza a dél-tiroli németség helyzetének rendezési alapját és irányait. Bár papíron létezett az autonóm státusz, az olasz kormány a háborút követő években igyekezett kibújni ezen kötelezettségének teljesítése alól. A német Bolzanot az olasz Trentoval egy közigazgatási egységbe sorolták, így a német autonómiát kétharmados olasz többséggel ellensúlyozták. Ez azonban érthetően felháborodát váltott ki a német kisebbség körében. Tiltakozásul az SVP 43 bojkottálta

az olasz kormány minden

a tartományt érintő intézkedését, az 50-es években több tízezer dél-tiroli német vonult az 42

Gál Gyula: A dél-tiroli kérdés. Teleki László Alapítvány Könyvtár és Dokumentációs Szolgálata, Budapest, 1995, 15. oldal. 43 SVP – a Dél-Tiroli Néppárt ( Südtiroler Volkspartei) regionális és etnikai alapon szerveződő politikai mozgalom. A dél-tiroli németek és ladinok elsőszámú politikai pártja.

utcákra „El a kezekkel Tiroltól!“ jelszavakat skandálva, és a 60–as évek végére az elkeseredés mintegy 37 robbantásos merényletben csúcsosodott ki. Mindeközben az osztrák kormány nemzetközi diplomáciai téren következetesen képviselte a dél-tiroli németség ügyét, amelyet 1960/61-ben kétszer is az ENSZ Közgyűlése elé vitt.44 Ezek az események tarthatatlanná tették a helyzetet, Róma kénytelen volt tárgyalóasztalhoz ülni. Így született meg 1969-re az a Csomag-megállapodás, amely teljesítését Ausztria és az ENSZ is figyelemmel kísérte, és amely hivatott volt garantálni az dél-tiroli német kisebbség autonómiájának kialakítását. 4.2.2. A dél – tiroli autonómia tartalma

Az 1969-ben elfogadott Csomag-megállapodás alapján 1972-ben lépett hatályba az az alkotmánytörvény szintű autonómia-statútum (Új Autonómia Statútum néven), amely a dél-tiroli németek és ladinok45 területi önrendelkezését garantálta. A dél-tiroli provincia széles

törvényhozási

és

végrehajtási

jogköröket

kapott,

amelyhez

a szükséges

pénzeszközöket is biztosította a kormányzat. A törvényhozás jogát a Körzeti Tanács (Regionalrat), illetve a megyékben a Megyei Közgyűlés (Landtag) gyakorolja, az állam jogrendjének alapelveivel, a nemzeti érdekekkel és a helyi nyelvi kisebbségek védelmével összhangban46. Dél-Tirol és Trentino ötévente választott 35-35 képviselője alkotja a körzeti törvényhozást,

amely

egyszerű

szótöbbséggel

határoz.

Az

elfogadott

törvényjavaslatot meg kell küldeni a megye kormánybiztosának, aki visszautalhatja azt a törvényhozó testületnek, amennyiben úgy ítéli meg, hogy az túllépi az automón jogosítványokat. A végrehajtó hatalomnak a Körzeti Bizottság és a Megyebizottság (Regional-, Landesausschuss) tekithető47. Bozen hatáskörébe került a kisebbségek kulturális és etnikai jellemzőinek, értékeinek védelme, a tartományi kulturális intézmények irányítása, az iskolaügy, az idegenforgalom, az ipar, a lakásépítés,

44

a területfejlesztés, a környezetvédelem és még

Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, 1984, 231-233. oldal. 45 A ladin egy rétoromán dialektus, amelyet az olaszországi Dolomitok vidékén, Dél-Tirolban mintegy 30 ezren beszélnek. A ladin nyelv a dél-tiroli tartomány egyes részein hivatalos nyelvként használható. 46 Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003,14. oldal. 47 Uo.,14. oldal.

számos egyéb hatáskör. Ez alapján elmondhatjuk, hogy Dél-Tirol széles körű autonómiával rendelkezik úgy az állammal, mind a régióval szemben, nemcsak kulturális, de közigazgatás-politikai és gazdasági téren is. Az autonóm terület saját zászló és címerhasználati jogot is kapott. A Csomag-megállapodás

bevezette

az

etnikai

arányosság

elvét,

ami

a köztisztviselők és közalkalmazottak, az állami, félállami hivatalok, testületek, bíróságok és koncessziót ellátó társaságok alkalmazottai körében érvényesül. Ez azt jelenti, hogy 2002-ig el kellet érni, hogy az említett munkahelyeken

a lakossági arányszámoknak

megfelelően német-olasz-ladin személyek tevékenykedjenek. Az arányossági elv alapján osztják szét a kultúrára szánt támogatásokat is, illetve ezt érvényesítik a szociális programoknál is. Az arányosság elvének alkalmazása felveti a kisebbségek pontos létszámának ismeretét

is.

A megyében

a tízévenként

megrendezett

országos

népszámláláson

nyilatkoznia kell mindenkinek arról, hogy melyik népcsoporthoz tartozik. Ez a felmérés szolgál alapul a választott és a közigazgatási szervek paritásos alapon történő megállapításához. A legutóbbi népszámlálás alapján a provincia 68%-a német, 27,6%-a olasz és 4,4%-a ladin nemzetiségű.48 Érdekességként megemlíthető, hogy Dél-Tirol az egyetlen terület, ahol a német nyelvű kisebbség száma növekvő tendenciát mutat. A közszférában az etnikai arányosság mellett alkalmazásra kerül a nyelvi egyenjogúság, kétnyelvűség is. A Csomag-megállapodás alapján a provincia területén a német nyelv is hivatalos az olasz mellett, a két nyelv fokozatosan egyenértékűvé vált. Ez alapján a dél-tiroli németek a közigazgatási szervekkel, a bíróságokkal és a helyi önkormányzatokkal is anyanyelvükön érintkezhetnek. Egyedül a katonai intézményeken belül maradt meg az olasz nyelv dominanciája. Továbbá a kétnyelvűséget kiegészíti a ladinok által lakott területeken a háromnyelvűség. Ezen térségekben a ladin is használható a hivatalokban. A régió szabályait olasz és német nyelven is ki kell hirdetni Az oktatás az olaszok számára az óvodától az érettségiig olasz nyelven, míg a németek számára németül folyik. Ez az elkülönülés megmarad a felsőoktatás szintjén is, hiszen mindkét nációnak egymástól független egynyelvű oktatási rendszere működik (a német lakosság számára 1997-ben megnyílt a bozen-i „Freie Universitat Bozen“ nevű

48

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 230. oldal.

felsőoktatási intézmény49). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az adott népcsoportok nem ismerik és beszélik a másik nemzet nyelvét. Az iskolákban kötelező a másik helyi nyelv oktatása is, anyanyelvű tanárokkal az általános iskolától egészen a középiskola végéig. Ez eredményezi, hogy a provincia lakói mindamellett, hogy megőrizték saját identitásukat, mindkét helyi nyelvet kiválóan beszélik (a ladinok mindhárom nyelvet). Az oktatási rendszer érdekessége , hogy a hittan nem választható tárgy, hanem kötelező, tekintve, hogy a vallásoktatás „tartományi tradíció“. A dél-tiroli autonómia erősen körül van bástyázva különbőző garanciákkal. Ilyen garancia

a régió illetve az autonóm megye parlamenti elnökének joga, hogy az

Alkotmánybírósághoz forduljon, abban az esetben ha a régióban, illetve a megyében a nemzeti és etnikai közösségek egyenlő jogállását sértő törvényt fogadnak el. Ezt a provincia vagy egy adott helyi önkormányzat azonos népcsoporthoz tartozó képviselőinek többsége teheti meg. Ilyen esetben paritásos összetételű bíróság dönt a sérelmezett jogszabályról. A német kisebbség külön képviselettel rendelkezik a központi törvényhozásban is. 1991 óta a régió olasz és német népcsoportja 3-3 szenátort delegál a kétkamarás olasz parlamentbe. Az autonómia gazdasági alapjának jelentős részét képezi az állami adóbevételből való részesedés50. Emellett az olasz állam közvetlenül finanszírozza a helyi rendőrséget, a postai és hírközlési szolgáltatást, illetve a közúti infrastruktúrát.51 A pénzügyi alap másik részét az autonómia saját forrásokból teremti elő, ugyanis az állam kiterjedt gazdaságpolitikai hatásköröket ruházott a területre (pl.: a turizmus területén, vagy a helyi adók kivetése tekintetében). 4.2.3. A dél- tiroli autonómia tanulságai, adaptációs lehetőségek

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a dél-tiroli autonómia története számos tanulságot szolgáltathat Európa más megoldatlan kisebbségi kérdéseinek a rendezéséhez és mintaként

49

Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003, 15. oldal. 50 Uo.,16. oldal. 51 Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 237. oldal.

szolgálhat a határon túli magyarság számára is. Az alábbiakban arra való tekintettel összegzem a fontosabb következtetéseket, hogy mit lehet belőlük átvenni. A dél-tiroli autonómia előnyei: -

A német nyelv az olasz mellett elismert hivatalos nyelvvé vált, illetve a ladin is azon településeken, ahol a ladinok őshonos lakosoknak számítanak.

-

A nyelvi csoportok identitásának megőrzését szolgáló iskolarendszer alakult ki, amely biztosítja mindhárom csoport anyanyelven való oktatását és egy másik nyelv elsajátítását is.

-

Az érvényben lévő arányosítási rendszer biztosítja, hogy a három nyelvi csoport számarányának megfelelően legyen reprezentálva a közigazgatásban.

-

Dél-Tirolban, élve az autonómiával, előrelátó fejlesztési politika eredményekéént sikerült elérni a majdnem teljeskörű foglakoztatottságot52.

Mindezen eredmények érdemben hozzájárultak ahhoz, hogy a német és ladin kisebbségnek sikerült megtartania nyelvét, identitását és kultúráját valamint , hogy szinte páratlan módon kisebbségben is képes gyarapodni. Ezek után levonhatjuk azokat a messzemenő következtetéseket a dél-tiroli autonómia kialakulásának folyamatából, amelyek elősegíthetik a határon túli magyarság számára is a modell átvételét: -

A dél-tiroli példa ékes bizonyítéka annak, hogy az önrendelkezés megadása nem feltétlenül vezet a szeparatista indulatok felkorbácsolódásához, sőt szervesebb, partneri együttműködést biztosíthat az együttélő népek számára. Ezzel elősegíti a kisebbségi nyelvcsoportok lojalitását a lakóhelyük szerinti államhoz. Éppen ezért felhasználható lenne – akár a felvidéki, akár az erdélyi - magyarság helyzetének javítására is, már csak a két helyzet - a dél-tiroli németség és a határon túli magyarság helyzetének - hasonlósága miatt is. (Elég ha csak a területi elhelyezkedés hasonlóságára gondolunk: összefüggő nemzetiségi tömb, amely helyi szinten többséget alkot.)

-

Tudnunk kell azonban azt is, hogy az önrendelkezés kivívása hosszú, akár évtizedekig is eltartó folyamat, amely próbára teszi minden egyes fél kompromisszumkészségét és türelmét.

52

Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003, 22. oldal.

Ebben a hosszú folyamatban a siker záloga a nemzetiségek részéről abban áll, amit már a dél-tiroli példa estében is láttunk. 3 tényezőről van itt szó : -

a saját identitás megőrzésének akarata volt az a komponens,

-

amely megteremtette az ekkora vállalkozáshoz szükséges politikai egységet, amely egyesítette az ilyen irányú törekvéseket, de amelynek hátterében mindvégig ott állt

-

az anyaország tetterős támogatása53.

Ez azonban csak az érem nemzeti kisebbségekre vonatkozó oldala. Tudjuk, hogy az autonómiatörekvések sikerességéhez elengedhetetlen a többségi nemzet belátása is, ami jelenleg sajnálatos módon hiányzik. Amíg ezek a tényezők együttesen nem állnak fenn elég nehéz elképzelni, hogy bárminemű önrendelkezési kísérlet sikerrel járhatna.

53

Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003, 23. oldal.

5. A határon túli magyarság története, törekvései Az I. világháborút lezáró trianoni (1920. június 4.), majd az annak rendelkezéseit újjáélesztő 1947-ben aláírt párizsi békeszerződés a magyar nemzet mintegy egyharmadát kényszerítette

idegen,

és

a magyar

népességgel

szemben

gyakran

intoleráns

„nemzetállamok“ uralma alá. Ezen, egyik pillanatról a másikra kisebbségi sorba kerülő magyarság egyik, és egyben nagyobbik része összefüggő, földrajzilag is jól körülhatárolható tömbben él, egyes esetekben közvetlenül a határok mentén, másik része pedig szórványban egy-egy aprócska magyar szigetet képezve az államalkotó nemzetek tengerében. Ez a helyzet elméletben lehetővé tenné a határon túli magyarság (kulturális és/vagy területi) autómiájának kialakítását. Mivel a dolgozat terjedelme behatárolt, ezért ebben a részben csak a lélekszámát tekintve két legjelentősebb - az erdélyi és a felvidéki - magyar közösség I. világháború utáni történetét és autonómiatörekvéseit kívánom bemutatni.

5.1. Az erdélyi magyarság története Romániában található a legnagyobb határon túli magyar kisebbség, amely a 2002-es népszámlálás adatai alapján valamivel kevesebb mint 1,5 millió fő, a lakosság 6,7%-a. (A 2011. októberében zajlott népszámlálás részeredményei 2012. januárjára várhatóak.) A romániai magyarság legnagyobb része a Magyarországtól 1920-ban elcsatolt erdélyi és partiumi területen él számos más népcsoporttal együtt. Az Erdély belsejében található Székelyföldön (Hargita, Kovászna és Maros megye) az erdélyi magyarság jelentős része, mintegy 700 ezer fő él tömbben, a térségben mindenhol túlnyomó többséget alkotva, amely elméletileg lehetővé tenné a területi autonómia kialakítását, bár a román államvezetés nem nagyon tűnik partnernek az ilyen jellegű törekvésekben. A történelmi Erdélyben évszázados hagyományai voltak a különböző népek békés egymás mellett élésének (székelyek-magyarok-szászok úniója) és bizonyos szintű önrendelkezésének. Ez a helyzet az I. világháborút követően alapvetően megváltozott. A megnagyobbodott Románia az egységes nemzetállam kialakítását tűzte ki elérendő célul, amibe egyértelműen nem fért bele a magyarság vagy az erdélyi szászok nemzeti léte. A román állam a kezdetektől fogva homogenizáló nemzetállamként viselkedett, és

politikája a nemzeti kisebbségek felszámolását célozta. A II. világháborút követő német kitelepítések után az asszimilációs politika egyetlen célpontja a magyar kisebbség maradt. Az 50-es évektől egyre erőszakosabban asszimiláló román politika hatására megszünt az önálló magyar egyetem (Bolyai), a magyarság politikai képviseletére hivatott szerveket betiltották, a Székelyföld 1952-ben létrehozott- nem túl erős- területi autonómiáját (1968ban) visszavonták, megszüntették a magyar tannyelvű középiskolákat, a romániai magyar sajtót igyekeztek elsorvasztani. A román vezetés magyarellenes ámokfutásának csúcsát az 1988-ban Nicolae Ceausescu által meghirdetett falurombolási program jelentette, melynek következtében az erdélyi magyarok tömeges menekülése indult el. Az erőszakos román asszimilációs

politika

sikeréhez

hozzájárult

a Kádár-korszak közönyös

nemzetiségpolitikája is. A Ceausescu-rezsim bukása után - amihez nagyban hozzájárult a Tőkés László melletti temesvári tömegmegmozdulás, majd az azt követő forradalmi események - csak rövid ideig tartott a „kiengesztelődés“ időszaka. Már 1990. március 1921-én sor került a „fekete március“-ként elhíresült marosvásárhelyi magyarellenes pogromra, amely során 3 magyar nemzetiségű személy vesztette életét. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a posztkommunista román elit is a Ceausescu-rendszer által kitaposott nyomvonalon kívánja tovább folytatni a nemzetiségi politizálást. A Ceausescu–diktatúra bukása után a magyar

közösség hamar hozzákezdett

önmaga megszervezéséhez. Már 1989. december 23-án megalakult a Romániai Magyarok Demokratikus Szervezete (RMDSZ), amely célul tűzte ki a területi autonómia megvalósítását, azokban a térségekben, ahol a magyarság többséget képez. Az autonómia gondolata mellé felsorakozott az erdélyi magyarság döntő többsége, és az önrendelkezés iránti elkötelezettségük azóta sem változott.

5.1.1. A román alkotmány nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezései

Ebben az alfejezetben a román alkotmány nemzetiségek szempontjából jelentősebb rendelkezéseit emelem ki. Ezáltal némi betekintést nyerhetünk a román fél hozzáállásába, illetve láthatjuk azt, hogy mi az a mozgástér, amelyen belül a kisebbségi jogokért síkra szállóknak mozogniuk kell. Láthatjuk azt a törvényes keretet, amelyet minden erdélyi önrendelkezési törekvésnek figyelembe kell vennie.

A román alkotmány 1. szakaszának (1) bekezdése szerint: „Románia szuverén, egységes és oszthatatlan nemzeti állam.“ Románia az összes állampolgárainak közös és oszthatalan hazája fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól függetlenül. Az

alkotmány

nemzeti kisebbségek

szempontjából

jelentős

rendelkezése

a 6.szakasz, amely az identitáshoz való jogot deklarálja. Eszerint az állam elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási

identitásuk

megőrzéséhez,

fejlesztéséhez

és

kifejezéséhez.

Továbbá a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védő intézkedéseknek meg kell felelniük a többi román állampolgárhoz viszonyítva az egyenlőség és a diszkrimináció tilalma elveinek [A Román Köztársaság Alkotmánya 6.szakasz (1)-(2) bekezdés]. Több fontos észrevétel is tehető az Alkotmány ezen rendelkezéseinek vonatkozásában. Először is a nemzeti kisebbség kifejezést nem használják az alkotmányban, helyette kétféle terminológiával találkozhatunk. Egyrészt a „személyek akik nemzeti kisebbséghez tartoznak“, másrészt pedig a későbbiekben említésre kerülő „polgárok, akik nemzeti kisebbséghez tartoznak“ szakkifejezést használják 54. A kisebbséghez való tartozás etnikai, kulturális nyelvi vagy vallási alapon valósulhat meg. Ennek az identitásnak a megőrzéséhez, fejlesztéséhez, kifejezéséhez a román állam segítséget nyújt, illetve a segítségnyújtáson túl még védő intézkedéseket is köteles tenni az egyenlőség és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának szem előtt tartásával. Tehát az alaptörvény túlmegy a puszta passzivitáson és aktív védelmet ír elő a nemzetiségek tekintetében. A kisebbséghez való tartozás egyéni jellegű, mindig az egyén szabad választásán alapul, nem szabad azt befolyásolni és nem érheti hátrányos megkülönböztetés az identitását felvállaló személyt 55. Ugyanígy a diszkrimináció tilalma kerül elő az alkotmány kisebbségekre vonatkozó további rendelkezéseiben is. A kisebbségekhez való tartozás nem lehet hatással az állampolgárság megszerzésére, elvesztésére, valamint a politikai jogok gyakorlására sem. Tehát a kisebbségi lét nem lehet egyetlen egyén kárára sem, nem megengedett az emiatti

54

Gerencsér Balázs-Juhász Albin: A kisebbségi autonómia-működő modellek, magyar elképzelések. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Kar, Budapest, 2001, 138. oldal. 55 Uo., 138. oldal.

hátrányos megkülönböztetés. Ugyanakkor a román állam nem ismeri el a kisebbségeket támogató pozitív diszkriminációt sem56. Az alkotmány 32. szakasza értelmében a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára biztosított az anyanyelven való tanulás joga és a tanításhoz való jog az oktatás minden szintjén. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy a román történelmet a kisebbségi iskolákban is románul tanítják. Az alkotmány lehetővé teszi azokban a területi-közigazgatási egységekben, ahol az egy nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok aránya jelentős, az illető nemzeti kisebbség anyanyelvének használatát, szóban és írásban, a helyi közigazgatási hatóságokkal és a dekoncentrált közszolgálatokkal való kapcsolatokban, az organikus törvény feltételei között. [a Román Köztársaság Alkotmánya 120. szakasz (2) bekezdés] Ezen rendelkezés mellet az Alkotmány biztosítja a nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok

számára

igazságszolgáltatásban,

az azzal

anyanyelv,

illetve

a

tolmács

használatát

az

a kikötéssel,

hogy

az

nem

akadályozhatja

az

igazságszolgáltatás akadálytalan működését és nem járhat többletköltséggel. [a Román Köztársaság Alkotmánya 128. szakasz (2)-(3) bekezdés]. Láthatjuk tehát, hogy a román alkotmány elméletileg elég széles jogokat biztosít ugyan a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára, gyakorlatilag azonban éppen azokról a jogosítványokról hallgat, amelyek igazán fontosak lennének az identitás megőrzése szempontjából. Gondolok itt elsősorban az önrendelkezési jog gyakorlására. Ennek deklarálása semmilyen veszéllyel nem járna a román állam számára, hiszen az erdélyi magyarság döntő része mélyen a román nyelvterületbe ágyazva, az ország közepén, a Székelyföldön él. Így még az autonómia megadása esetén sem fenyegetne a szomszédos államhoz való csatlakozás vagy a szeparatizmus veszélye.

Mindezek ellenére

a kisebbségek jelenléte semmilyen hatással nem volt Románia különböző szempontok szerinti területi felosztásakor57.

56

Gerencsér Balázs-Juhász Albin: A kisebbségi autonómia-működő modellek, magyar elképzelések. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Kar, Budapest, 2001, 139. oldal. 57 Uo., 141. oldal.

5.1.2. Erdélyi autonómiatörekvések

Az elmúlt 20 esztendő alatt több autonómiatervezet látott napvilágot. Ezek közül most csak két korai tervezetet emelek ki, hiszen a többség hasonló tartalommal látott napvilágot, többnyire csak a részletekben tér el. A két tervezet: -

Szőcs Géza: „Nemzetiségi törvénytervezet-csomagja“ (1991), ami nem lett ugyan hivatalos RMDSZ dokumentum, de első konkrét autonómiatervezetként úttörő szerepe volt. A 4 részből álló dokumentum a készülő román alkotmányba szerette volna beiktatni az identitáshoz és az autonómiához való jogot, tartalmazott egy kisebbségi kerettörvényt a „nemzeti, nyelvi, etnikai közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről“, ami az egyéni és közösségi jogokat foglalta össze, valamint regionális-területi és személyi elvű autonómiatervezetet is megfogalmazott.58 A dokumentum sajnos nem játszott semmilyen szerepet az új román alkotmány kidolgozásában, amely első feladata volt, hogy deklarálja az egységes és oszthatatlan román nemzetállamot.

-

Csapó József: „Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség belső önrendelkezéséről.“(1993),

amely

szintén

nem

vált

hivatalos

RMDSZ

dokumentummá. A tervezet első része alkotmánymódosító téziseket tartalmaz, köztük azt, hogy az állam elismeri a nemzeti kisebbség, közösség identitásának megőrzéséhez való jogot, továbbá, hogy ezek a kisebbségek, közösségek elnyerhetik a politikai szubjektum minőséget és ezáltal az önrendelkezéshez való jogot. Hármas autonómiakoncepciót vázolt fel: személyi autonómia (a szórványban élő magyaroknak), helyi önigazgatási autonómia (az adott településeken többséget képező magyarság számára), és területi autonómia (a tömbmagyarság részére elsősorban Székelyföldön).59 Annak ellenére, hogy az előbbi tervezetek egyike sem vált az RMDSZ hivatalos programjává, a párt több nyilatkozatában (például a Kolozsvári Nyilatkozatban60) is elkötelezte magát az erdélyi magyarság autonómiája mellett. Azonban kormányzati tényezővé válásával (1996-2000), illetve a kormány külső támogatójaként (2000-2004) az 58

Bakk Miklós: Az autonómia-tervek két szakasza Erdélyben 1989 után. Magyar Kisebbség, IX. évfolyam, 2004. évi 1-2. szám, 41. oldal. 59 Uo., 42. oldal. 60 A Kolozsvári Nyilatkozatban - 1992-ben- az RMDSZ rögzítette igényét az belső önrendelkezésen alapuló autonómiára.

autonómia ügye lekerült a párt napirendjéről, és a további politizálását a „kis lépések“ stratégiája határozta meg, amellyel számos eredményt sikerült elérni (önálló magyar egyetem létrehozása, Románia csatlakozása a kisebbségvédelmi keretegyezményhez) az önrendelkezés ügyének mellőzése árán. Ez a kormányzati politikához való igazodás az RMDSZ belső ellenzékének aktivizálódását hozta magával, majd végül a párt szakadásához vezetett, és létrejött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT- Tőkés László vezetésével), a Székely Nemzeti Tanács (SZNT- Csapó József elnöklete alatt), és a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ), amely

szervezetek

meghirdették

egy

háromszintű

autonómia

megvalósításának

szükségességét. Működésük során több autonómiatervezetet dolgoztak ki, amelyek a Székelyföldnek területi autonómiát biztosítottak volna, a Székelyföldön kívül élő magyarok számára pedig a személyi elvű autonómia kínált volna megoldást . Egy etnikai alapú területi autonómiatervezetet dolgozott ki Csapó József és mutatta be 2003-ban. A tervezet szerint a Székelyföld rendkívül széles hatáskörrel rendelkezne, például kétharmaddal megvétózhatná a Székelyföldre is vonatkozó törvényeket. A közszférában az állásokat dél-tiroli mintára felosztanák Székelyföld polgárai között a nemzetiségi arányoknak megfelelően. Valamint a területen élők anyanyelvükön tanulhatnának az óvodától egészen a felsőoktatásig, és a rendvédelmi tevékenységet saját rendőrség látná el. Ez a tervezet, csakúgy mint az összes többi elfogadhatatlan a román vezetés számára, így úgy tűnik, hogy a megvalósulásának nincsen túl sok esélye. 61 2006. március 15-én az autonómia és a székelyföldi tömbmagyarság szempontjából történelmi esemény kövekezett be: Az SZNT által szervezett székelyudvarhelyi gyűlésen a Duna Televízió élő adásában közfelkiáltással kinyilvánították Székelyföld területi autonómiáját, és Csapó József, a SZNT elnöke felhívta az Európai Uniót és a világ népeit, hogy támogassák az autonómiát és az ENSZ gyakoroljon felügyeletet Székelyföld státuszának rendezése felett. Ez a felhívás azonban zárt fülekre talált Európában és az ENSZ-ben is, jelentősége azonban így is nagy, hiszen először fejezi ki a székelyföldi magyarság elkötelezettségét az önrendelkezés iránt.62 Ezt követően 2006 októberében az SZNT nem hivatalos népszavazást tartott az autonómia támogatottsága kérdésében. A 254 településen szavásra jogosult 395 008 polgár közül 209 304 állampolgár ment el szavazni és ezek 99,31 %-a mondott igent az 61 62

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 380. oldal. Uo., 382. oldal.

autonómiára.

Bár

a népszavazás

nem

volt

hivatalos,

mégis

markánsan

jelzi

a Székelyföldön élők elkötelezettségét az önrendelkezés iránt. Összességében elmondható, hogy bár a román állam erősen ellenzi, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezése ne valósuljon meg, a magyar közösségben elevenen él az autonómia igénye, amelyért tenni is hajlandó. Véleményem szerint az erdélyi magyarság számára az autonómiamodellek valamiféle ötvözete kínálhatna megoldást. A Partium, Erdély, Csángóföld területén szórványban élő magyarok személyi vagy helyi közigazgatási autonómiával, Székelyföld pedig területi autonómiával tudna hatékonyan beleilleszkedni a román államba úgy, hogy a benne élő magyar közösség megőrzi saját identitását. A Székelyföld esetében, ahogyan már említettem az elszakadás rémképe sem fenyegetne, hiszen Románia közepén helyezkedik el körülvéve minden oldalról a román nyelvű többséggel. Számukra mintául szolgálhat az előző fejezetben bemutatott dél-tiroli autonómia. A történelmi Székelyföldet alkotó, még ma is magyar többségű megyékből állhatna össze a Székelyföldi Autonóm Körzet. Ez a folyamat azonban nem képzelhető el a román vezetés belátása és támogatása nélkül, amire a jelenlegi politikai helyzetben úgy tűnik kevés esély van.

5.2.

A felvidéki magyarság története

Szlovákiában a legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai alapján 521 ezer magyar él63, a lakosság 9,7%-a, többségük (mintegy kilenctizedük) kompakt tömbben Dél-Szlovákiában, a szlovák-magyar államhatár mentén Pozsonytól egy kisebb megszakítással az ukrán határig, egy átlagosan 40-50 km szélességű sávban. Ezen a területen a népesség többségét képezik, ami elméletben lehetővé tenné akár a területi autonómia létrehozását is. A felvidéki magyarság az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződéssel került kisebbségi sorba. Bár a háború után a csehszlovák állam a Nemzetek Szövetségével kötött kisebbségvédelmi szerződésben kötelezettséget vállalt a kisebbségi jogok betartására, ezt a vállalását sorozatosan megszegte. Sokkal inkább tartotta magát a saját felfogásához, miszerint a cél a nemzetállam kialakítása. Ennek érdekében hamarosan hozzá is látott a dél-szlovákiai magyarlakta területek etnikai képének megváltoztatásához (az addigi színmagyar faluhálózatot északi szlovák telepesek beköltöztetésével bontotta meg, 63

A 2011. májusában rendezett népszámlálás adatait még nem dolgozták fel a szlovák szervek.

valamint a megyéket észak-déli irányban osztotta fel, ezzel a korábbi megyei beosztás szerinti magyar többséget kisebbséggé változtatta). A II. világháború után, az I. bécsi döntés által Magyarországhoz visszacsatolt területek újból Csehszlovákiához kerültek, és azonnal bosszúhadjárat vette kezdetét a magyarság ellen. A teljes jogfosztottság, erőszakos asszimiláció és a kitelepítések évei következtek a felvidéki magyarság történetében. Az 1945- ben kihirdetett kassai program64 szerint a magyarokat kollektív bűnösség terhelte, megfosztották őket állampolgárságuktól, intézményeiket megszüntették és nemzetiségük megtagadására kényszerítették őket (ún. reszlovakizáció). Mintegy 50 ezer magyart deportáltak a Szovjetunióba kényszermunkára és a szlovák-magyar lakosságcsere is erősen megbontotta az addig egységes magyar nyelvterületeket (körülbelül 75-80 ezer szlovákiai magyart telepítettek ki a szülőföldjéről 50 kilogramos csomagokkal). Az 1948-as kommunista hatalomátvétel valamelyest csökkentette az asszimilációs nyomást. 1949-ben megalakulhatott a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Szövetsége, a Csemadok, a csehszlovákiai magyarok érdekvédelmi szervezete, amely azóta is komoly részt vállal a magyar kisebbségi kultúra, művelődés megőrzésében, fejlesztésében. Az asszimilációs technikák nem voltak ugyan olyan durvák, mint a romániai magyarság ellen alkalmazottak, az eredmény azonban legalább olyan szomorú lett. A felvidéki magyarság rohamos fogyásnak indult a szülőföldjén. Az elmúlt 20 esztendőben a szlovák belpolitikában jelentős változások történtek a korábbiakhoz képest, amelyhez igazodva különböző szellemű jogszabályok, intézkedések jelezték a többségi nemzet kisebbséghez való viszonyulását. 1993-ban az önálló Szlovák Köztársaság megalakulásával újra erőre kaptak a nacionalista indulatok, amelyek az egységes szlovák nemzetállam kialakítását tűzték célul. Ehhez igazodva a Vladimír Meciar nevével fémjelzett korszak számos asszimilációs célzatú törvényt és intézkedést tartalmazott. A korszakban politikai és egyéb eszközökkel igyekeztek kiszorítani a kisebbségi nyelveket a közhasználatból.

64

A kassai program megvalósulását a későbbiekben Edvard Benes államelnök által kiadott dekrétumok biztosították- az ún. Benes dekrétumok , amelyek a csehszlovákiai németség és magyarság jogfosztását deklarálták.

5.2.1. A szlovák alkotmány nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezései

Mielőtt áttekintenénk a szlovákiai magyarság I. világháború utáni történetét és autonómiatörekvéseit, vessünk néhány pillantást arra, hogy hogyan vélekedik a szlovák törvényhozás a kisebbségekkel kapcsolatos kérdéseket illetően. Elsősorban az alkotmány rendelkezéseit veszem górcső alá természetesen elméleti szempontból, hiszen tudjuk, hogy a gyakorlati megvalósulás a mindenkori politikai akarat, jóindulat és józan belátás függvénye. A Szlovák Köztársaság alkotmánya preambulumában a témánk szempontjából a következő fontos kijelentéseket teszi: „Mi, a szlovák nemzet [...] a nemzetek önrendelkezésének természetes jogából kiindulva, a Szlovák Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok tagjaival közösen [...] elfogadjuk a következő alkotmányt.“ Ebből a rendelkezésből számunkra három fontos következtetés is levonható. Az első az, amit az alkotmány megalkotásakor a magyar kisebbség képviselői és tagjai is hevesen bíráltak. A Mi, a szlovák nemzet kifejezésről van szó, ami nem utal minden Szlovák Köztársaság területén élő emberre, hanem inkább csak magára a szlovák nemzetre, szemben a Szlovákiában élő etnikai közösségek és kisebbségek tagjaival 65. Ezáltal mintegy megkülönböztetett pozícióba helyezi a szlovákságot és azt sugallja, hogy a kisebbségekhez tartozóknak más a státuszuk, mint a többségi nemzetnek. A másik fontos megállapítás az, hogy a Szlovák Köztársaság elismeri a nemzetek önrendelkezési jogát, sőt nem csak elismeri, de

arra természetes jogként tekint. Az

alkotmány ezen megállapítása elméletben azt is jelenti, hogy ezen jogot a kisebbségek számára is elismeri, ami alapját képezheti akár egy területi jellegű autonómiának, még úgy is, hogy az alkotmány 3. cikke kimondja, hogy a Szlovák Köztársaság területe egységes és oszthatatlan. A harmadik megfigyelés pedig a kisebbség tagjaira használt

megnevezés.

Meghatározásukra az alkotmány két kifejezést használ: a nemzeti kisebbséget és az etnikai csoportot. Azt mondhatjuk tehát, hogy az alkotmány a kisebbségi jogok elismerésével 65

Gerencsér Balázs-Juhász Albin: A kisebbségi autonómia-működő modellek, magyar elképzelések. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Kar, Budapest, 2001, 137. oldal.

etnikai alapon különbözteti meg őket a népesség többi részétől66. A Szlovák Köztársaság alkotmánya

és

a hatályos

törvények

sem

tartalmazzák

a kisebbségek

pontos

meghatározását, sem a kisebbséghez tartozás kritériumait, azt azonban tudni lehet az alkotmányból, hogy a kisebbségi jogok körét a nemzeti vagy etnikai közösséghez tartozó szlovák állampolgároknak biztosítja. A következő témánk szempontjából fontos rész a 12. cikk (3) bekezdése, ami kimondja hogy: „Mindenkinek jogában áll szabadon dönteni saját nemzetiségéről. Tilos ennek a döntésnek bármiféle befolyásolása és az elnemzetietlenítésre irányuló nyomás minden módozata.“ Az alkotmány ezen cikke tehát minden egyes állampolgár szabad döntésévé teszi, hogy milyen nemzetiséget vall sajátjának, és azt is, hogy ezáltal esetleg kisebbségi sorba kerül-e. Emellett tiltja a döntés befolyásolását illetve az elnemzetietlenítésre irányuló bármilyen törekvést, legalábbis elméletben. Gyakorlatilag azonban tudjuk, hogy a szlovák állam gyakran homogenizáló nemzetállamként viselkedik, és egyik legfőbb céljának tekinti az egynemű szlovák állam létrehozását. Például szolgálhat a közigazgatási rendszer a magyarság szempontjából kedvezőtlen kialakítása, amely egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy a magyar kisebbség ne kerülhessen helyi szinten sem többségbe, és így ne irányíthassa hatékonyan a saját életét. A Szlovák Köztársaság alkotmányában Szlovákia kisebbségeinek speciális jogai a második fejezet negyedik részében kerülnek szabályozásra a 33-34. cikkekben. Az alkotmány ezen rendelkezései biztosítják a nemzeti kisebbséghez vagy etnikai csoporthoz tartozó személyek számára a jogot, hogy kisebbségük vagy csoportjuk más tagjaival együtt saját kultúrájukat fejlesszék. Ezen kívül deklarálja azt is, hogy a nemzeti kisebbség vagy etnikai csoporthoz való tartozás senkinek sem lehet a hátrányára. Láthatjuk tehát, hogy az alkotmány nem csak egyszerűen megengedi a kisebbségek számára a saját kultúra ápolását, de tartalmazza a diszkrimináció tilalmát is. Mindehhez azonban hozzájárul az is, hogy a szlovák állam megengedő ugyan, de nem feltélenül támogató.

66

Gerencsér Balázs-Juhász Albin: A kisebbségi autonómia-működő modellek, magyar elképzelések. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Kar, Budapest, 2001, 134. oldal.

A pozitív diszkrimináció elvét kifejezetten sem az alkotmányban, sem más jogszabályban nem rögzíti67. Biztosítja továbbá az alkotmány az anyanyelven való művelődéshez való jogot, valamint a művelődési és kulturális intézmények alapításához és fenntartásához való jogot, az anyanyelv hivatalos kapcsolatokban való használatának jogát, a kisebbségeket érintő kérdések megoldásában való részvétel jogát illetve a jogot az információk anyanyelven való terjesztéséhez és befogadásához. Mindezekkel kapcsolatban azonban azt is kimondja, hogy ezen jogok gyakorlása nem

irányulhat

a Szlovák

Köztársaság

szuverenitásának

és

területi

épségének

veszélyeztetésére, valamint többi lakosának diszkriminációjára. Ez egy olyan általános jellegű megfogalmazás, amibe politikai akarattól függően azt lehet belelátni, amit éppen az aktuális érdek diktál. Adott esetben akár azt is, hogy egy területi autonómia sérti a szlovák állam területi integritását. Összességében elmondható, hogy a szlovák alkotmány elméleti szempontból biztosít számos kiemelkedő fontosságú jogot, illetve

nem zárja ki konkrétan

a kisebbségeknek adandó területi autonómia lehetéségét sem. Azonban tudjuk, hogy a legjobban megszerkeztett törvények is a gyakorlatban mutatják meg az igazi értékűket, illetve az azokat ténylegesen alkalmazó személyek jóakarata és józan belátása az, ami a törvény elméleti célját és annak gyakorlati megvalósulását összhangba hozza.

Ezen

szempontból pedig elmondható, hogy van még mit javítani úgy a közgondolkodáson, mind a törvényi szabályozáson. 5.2.2. Felvidéki autonómiatörekvések

A szlovákiai magyarság politikai szervezeteinek újjáalakulása és ezzel együtt az első automóniatörekvései a rendszerváltás utánra tehetőek. Rövid időn belül négy politikai mozgalom is létrejött:

67

-

a Független Magyar Kezdeményezés (1992-től Magyar Polgári Párt)

-

az Együttélés Politikai Mozgalom

-

a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom

Gerencsér Balázs-Juhász Albin: A kisebbségi autonómia-működő modellek, magyar elképzelések. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Kar, Budapest, 2001, 136. oldal.

-

és a kevésbbé jelentős Magyar Néppárt

A felvidéki magyarság elsődleges céljaiként határozták meg a nemzeti közösség identitásának,

hagyományainak,

kultúrájának,

nyelvének

megőrzését,

aminek

fő

eszközei az önigazgatás, a területi és a kulturális autonómia. A szlovákiai magyar autonómiatörekvések csúcspontját az Együttélés által 1994-ben szervezett komáromi nagygyűlés jelentette, melynek keretében háromezer polgármester és önkormányzati képviselő jelenlétében a felvidéki magyarság képviselői kinyilvánították igényüket az önrendelkezéshez és a társnemzeti státuszhoz. Fontosabb pontok: -

ahol legalább 10%-ban magyar lakosság él, ott használható legyen a magyar nyelv is

-

a magyar többségű településeken legyen a magyar is hivatalos nyelv

-

az állami hivatalokban a magyarok legyenek arányuknak megfelelően képviselve

-

a magyarság által jelentős számban lakott területeknek legyen különleges jogállása. Kétféle megoldást vázoltak fel: a határmenti sáv Pozsonytól a Kárpátaljáig legyen egy közigazgatási egység (a népesség 61%-a lenne magyar), vagy kerüljön kialakításra három autonóm régió: Pozsony-Ipolyság, Ipolyság-Kassa és DélZemplén–Ung.68

A nagygyűlés a magyarság számára társnemzeti státuszt és területi automiát hirdetett, azonban a szlovák fél hozzáállásának következtében, amely az autonómiát szinte kivétel nélkül az elszakadási szándékkal azonosította és azonosítja azóta is, nem sikerült eredményeket elérni. 1998-ban a választások előtt a magyar politikai szervezetek egy egységbe, a Magyar Koalíció Pártjába tömörültek, aminek következtében

kialakult a felvidéki

magyarság egységes érdekképviselete, amely a választások után kormányzati tényezővé lépett elő. Az 1998-as kormányváltás és a Magyar Koalíció Pártjának kormányra kerülésével enyhült az asszimilációs nyomás, bizonyos területeken előrelépés is tapasztalható volt. 1999-ben Szlovákia új nyelvtörvényt fogadott el, amely garantálta a kisebbségek nyelvhasználatát a hivatalos érintkezésben azokon a településeken, ahol a kisebbségek a lakosság legalább 20%-át teszik ki. Ebben az időben Szlovákia részese lett a Európa Tanács kisebbségvédelmi egyezményeinek (a Nyelvi Chartának és a Keretegyezménynek), valamint vállalta, hogy a kisebbségpolitikáját az 1201-es ajánlásnak megfelelően alakítja. 68

Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006, 356-357. oldal.

2003- ban a parlament megszavazta a komáromi Selye János Egyetem felállítását, amely intézmény a felvidéki magyarság első anyanyelvű felsőoktatási tanintézete lett, és így kiemelkedő szerepet játszik a kulturális és nyelvi identitás megőrzésében. Ez az időszak kisebbségvédelmi

szempontból

egyértelműen

előrelépésként

könyvelhető

el.

A kormányzati tevékenységnek azonban, csakúgy mint Romániában itt is ára volt. Ez az ár pedig a területi automónia tabutémáva válása. A politikai elit ebben az esetben is úgy látta, hogy az elérhető eredmények érdekében feláldozható, hacsak időlegesen is az autonómia igénye. Ezt a döntést erősítette az a felismerés is, hogy a felvidéki magyarság körében nem élvez olyan erős támogatottságot az önrendelkezés, mint amilyet a Székelyföldön. Ezért mielőtt érdemben lépéseket lehetne tenni az önrendelkezés ügyében, meg kell győzni magának a magyarságnak egy jelentős részét is. Mindez hosszú és kitartó felvilágosító munka keretében érhető csak el, kérdés azonban, hogy mennyi ideje van minderre a kisebbségi magyarságnak. A helyzet nem mondható túlságosan bíztatónak. Már csak azért sem, mert a 2006-ban összeálló szlovák koalíció 69 visszatért a meciári soviniszta - nacionalista kisebbségpolitikához, és Szlovákiát a szlovák nemzet homogén államává kívánja tenni. Ezen törekvést jelzi az 1993-as nyelvtörvény 2009-es megváltoztatása is. A módosítás kinyilvánította a szlovák nyelv elsőbbségét minden más nyelvvel szemben, illetve 100-tól 5000 euroig terjedő pénzbírság kiszabását tette lehetővé azok esetében, akik nem a szlovák nyelvet használják a törvény által meghatározott helyzetekben. Valamint a magyarság politikai képviseletében is szakadás történt. 2009-ben a korábbi MKP elnök Bugár Béla kivált a pártból és megalakította új politikai szerveződését a Híd-Most politikai pártot, amely így riválisa lett az MKP-nak. Az újonnan előálló helyzet negaívuma az lett, hogy a 2010-es parlamenti választások alkalmával az MKP kiszorult a szlovák törvényhozásból. Pozitívumként értékelhető azonban, hogy a választásokon győztes Robert Fico vezette Smer nem tudott kormányt alakítani. Így koalíciós kormány jött létre Iveta Radicová vezetésével és a Híd-Most párt tagságával. Ennek eredményeként részben módosították a szlovák nyelvtörvényt. A pénzbírság felső határát 2500 eurora csökkentették illetve nyelvhasználati küszöb a településenkénti 20%-ról 15%-ra csökkent. Ezek valóban érdemi változások, amik azonban érdemben nem sokat változtatnak a törvény diszkriminatív szellemiségén. 69

A kormánykoalíció tagjai: a Smer-Irány szociáldemokrácia Robert Ficoval az élen, a HZDS- Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom Vladimír Meciár vezetésével, és a magyarellenes kirohanásairól ismert szlovák soviniszta politikus Ján Slota vezette SNS- Szlovák Nemzeti Párt.

Összefoglalva az eddigieket elmondható, hogy a felvidéki magyarság esetében is elméletileg meglenne a lehetőség a területi autonómia kialakítására. Véleményem szerint ez az a keret, amely megnyugtatóan biztosítani tudná, hogy a kisebbségi magyarság megőrizze az identitását. A dél-tiroli autonómiából adaptálni lehetne a kisebbségi nyelv hivatalossá tételére, az iskolarendszer kialakítására illetve az arányosítási rendszerre vonatkozó szabályozást. Területileg három részre lehete osztani a magyarság által lakott dél-szlovákiai területet: pozsony-ipolysági, ipolyság-kassai és dél-zemplén-ungi területekre (ahogyan az az egyik tervezetben szerepelt is). Ezen területek együtt alkothatnának egy felvidéki autonóm kerületet, körzetet saját törvényhozó és végrehajtó testülettel, az állami törvényekkel összhangban. Azonban tudjuk, hogy mindez egyenlőre pusztán elméleti lehetőség, hiszen a gyakorlatban a szlovák politikai elit elzárkózása és egy részének rosszindulata gátat szab még az ilyen jellegű diskurzusnak is. Márpedig a kisebbségek problémáinak

megnyugtató

kompromisszumos alapon.

rendezése

nem

történhet

meg

másként,

mint

6. Összegzés A dolgozat írása közben, de már korábban is megfogalmazódott bennem az a felismerés, hogy bármely nemzet megmaradásának kulcsfontosságú eleme az adott nemzet ügyeinek saját hatáskörben való intézésének joga, a jog az önrendelkezéshez. Ekkor nem más, a kisebbségekhez gyakran ellenségesen viszonyuló többségi nemzetek határozzák meg a területükön élő népek sorsát, hanem abba beleszólást engednek magának az érintettnek is. Láthattuk, hogy ott, ahol a politikai kultúra eljutott erre a szintre, az önrendelkezés lehetőségének megadása nem az adott kisebbség elszakadásának vágyát erősítette, hanem sokkal inkább az állam iránti lojalitását. Örvendetes, hogy a nemzetközi jogban elindult egy olyan folyamat, amely ennek a tételnek

a felismerésén alapulva egyenlőre csak

ajánlásos jelleggel ugyan, de kifejezetten követendő megoldásnak tekinti a széleskörű autonómia megadását. Szomorú azonban, hogy azok az országok, amelyek területén számottevő kisebbségek élnek, nem igyekeznek ezt az irányt követni, hanem sokkal inkább megmaradtak a korábbi egységes nemzetállamban gondolkodás platformján. Ez annál is inkább probléma, mert nagyon jól tudjuk, hogy a valóban tartós és tartalmas autonómia kialakítása nem alapulhat pusztán kényszeren, hanem az illető államok és kisebbségeik józan belátására is szükség van hozzá, ami egyenlőre úgy tűnik számos országban hiányzik. Kiemelkedően fontos mindezeknek az ismerete és felismerése minden nemzetben gondolkodó személy számára, hiszen ez az, ami kiindulópontul szolgálhat a jövőre nézve. Számunkra - magyarok számára – különösen is fontos ez a tény, hiszen az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés óta – egy rövid intermezzót leszámítva – nemzetünk körülbelül egyharmada él az anyaországon kívül, s helyzete nem tekinthető kielégítőnek. Az elmúlt 90 esztendő alatt jelentős népességfogyásnak lehettünk tanúi, melynek következtében egykor színmagyar területek olvadtak be az őket körülvevő nemzetek tengerébe, s ez a folyamat az elmúlt években nemhogy alábbhagyott volna, de felgyorsult. Amennyiben a célunk, hogy ezt a számunkra kedvezőtlen helyzetet orvosoljuk, - és nem lehet más a cél - akkor tudatos nemzetpolitikát folytatva arra kell törekednünk, hogy a nemzetünk megmaradását leginkább elősegítő megoldást, a minden népet megillető önrendelkezési jogot kivívjuk magunknak. Követendő példaként érdemes lehet az Európaszerte jól működő autonómiákat figyelembe venni, elsősorban is a dél-tiroli németségét, és hosszú

távú

nemzetpolitikai

célként

kitűzni

a szórványmagyarság

személyi

és

a tömbmagyarság területi önrendelkezésének kivívását. Látva a jelenlegi politikai realitást ez nem egyszerű feladat, de véleményem szerint ennek a célkitűzésnek a következetes és szívós véghezvitele adhatja csak meg a határokon kívül rekedt magyarság számára a magyarként való megmaradás lehetőségét.

Felhasznált irodalom 1. Beréti László: Magyar autonómia-törekvések a Vajdaságban és Romániában. Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest, 2005. 2. Gál Gyula:

A dél-tiroli kérdés. Teleki László

Alapítvány Könyvtár és

Dokumentációs Szolgálata, Budapest, 1995. 3. Gerencsér Balázs - Juhász Albin: A kárpát-medencei magyar autonómiák lehetősége az ezredfordulón. Magyar Kisebbség, VI. évfolyam, 2000. évi 2. szám. 4. Gerencsér Balázs-Juhász Albin: A kisebbségi autonómia-működő modellek, magyar elképzelések. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Kar, Budapest, 2001. 5. Görömbei Sára: A Gross-jelentés – Az autonómia mint megoldás az európai konfliktusokra. Magyar Kisebbség, VIII. évfolyam, 2003. évi 2-3. szám. 6. Győri Szabó Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 7. Joó Rudolf: Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság. Kossuth Könyvkiadó, 1984. 8. Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 9. Mézes Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003. 10. Páricsi Viktor: A közép-európai nemzetiségi jog minőségét meghatározó tényezők. Magyar Jog, 1994/12. szám. 11. Páricsi Viktor: Eretnek vázlat a nemzeti kisebbségek térségünkbeli helyzetének a megoldására. Jogtudományi Közlöny, 1993. évi 5. Szám

Jogszabályok: 1. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1201-es ajánlása, 1993. 2. 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. 3. A Szlovák Köztársaság Alkotmánya 4. A Román Köztársaság Alkotmánya 5. Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 2003/1334. Sz. határozata (Gross-jelentés)