Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete
Sánta Ibolya 2009. 07. 12.
Keresztyénség, felekezet, nemzet Lekció: ApCsel 21,17-40 Textus: Rm 9,1-5 Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenekfelett: áldott legyen mindörökké. Ámen.
Testvéreim! „A református pedig először magyar, azután református, aztán keresztyén” – hallottam ezt a mondatot, második feleként annak a mondatnak, amely így kezdődik: „a katolikus először katolikus, azután keresztény és azután magyar”. Három olyan fontos jelző, sőt jelzőnél sokkal több: az „én-tudatunkat”, önmagunkat alkotó adottság, amely jónéhány század óta meghatároz sokakat, minket itt máig is. Majdnem olyan mélységig meghatároz ez a három, mint az, hogy férfinak vagy nőnek születtünk. És ez az idézett mondat és idézetsor, amivel többször lehet találkozni, azt mutatja, hogy ez a három: a keresztyén hit, a felekezeti hovatartozás és a nemzeti elkötelezettség nincs mindig harmonikus viszonyban egymással. A történelemben azt látjuk, hogy a katolikus Habsburg házhoz mégis inkább a katolikus főurak voltak hűek. Tehát a katolikus közös felekezetiség erősebb volt számukra a nemzeti érdeknél. S fordítva persze, a református felekezetiség erősítette a nemzeti önazonosságot. 1
Jóllehet ellenpéldát is lehet hozni: az egyik legragyogóbb példa éppen a katolikus II. Rákóczi Ferenc, aki a magyar szabadságharcok egyik kiemelkedő alakja. Mégis általában ez a két adottság, a felekezetiség és a nemzeti érzés így határozta meg történelmünket. Ismert az a Kollonits prímás által mondott hírhedt mondat, hogy „Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá, végül németté fogom tenni”. Ezekben a régebbi időkben a harmadik adottság, amiről beszéltünk, a keresztyén mivolt kevésbé vetődött fel, mert katolikusok és protestánsok kimondva vagy ki nem mondva, de egymásról kölcsönösen azt tartották, hogy a másik úgyis eretnek. Ma a felekezeti hovatartozás és a nemzeti elkötelezettség sokkal kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb. A katolikusok Magyarországra mint Mária országára, mint Szent István művére tekintenek. A Szent Jobb-körmenet nemcsak vallásos megmozdulás, hanem egyben nemzeti hitvallás is. A protestánsok pedig a történelem mellett számarányukat messze meghaladó kulturális és tudományos képviselőikre tekintenek mint példákra. Ugyanakkor az egyházszervezet mégis némiképpen leképezi a régi gondolkodásmódot, hiszen az egyik nemzetekfeletti, a másik pedig nemzeti egyházi keretében él. Ma a keresztyén mivolt és a felekezetiség vonatkozásában vetődik fel a kettő egymáshoz való viszonya, az elsőbbség kérdése, mégpedig ökumené vonatkozásában: először keresztyén vagyok-e és utána vagyok katolikus, református, evangélikus, unitárius, vagy fordítva? Református kollégámtól hallottam, de hányszor, hogy „én az egyházamért az ördöggel is szövetkezem!” Hallottam olyat is, hogy „igen, hát legyen keresztyén ökumené:
legyen mindenki református!” És persze az a gondolat sem ismeretlen számunkra, hogy az az igazi keresztyén ökumené, ha mindenki visszatér a római katolikus egyházba. Végül a felekezetiség és a nemzeti elkötelezettség, valamint a keresztyén mivolt és a felekezethez tartozás összefüggései mellett hadd utaljak a harmadik variációra: a keresztyén hit és a magyar mivolt közötti, bizony, olykor előálló feszültségre. A magát nemzeti rockzenekarként meghatározó Kárpátia együttes dalában így beszél az ’56-ban halálra ítélt, országszerte ismert túlélő, Wittner Mária: „Azt várja a világ, hogy pusztán keresztyéni könyörületből bocsássunk meg?” – és aztán sorolja az ’56-os rémtetteket. „Hát nem! Hát nem!” – mondja kétszer is nyomatékosan. És bizony ebben az is benne foglaltatik, hogy akik ilyet vétettek a nemzet ellen, azok nem is voltak igazán magyarok. Mi tehát – énekli az együttes, és mondja az ismert közszereplő – mi magyarok vagyunk, és a keresztyénség csak akkor kell nekünk, ha nem kíván megbocsátást tőlünk! És ehhez még egy adalék: első szolgálati helyemről ismert fiatalemberrel találkoztam jó néhány év múlva, aki ezt mondta nekem: most már tudom, mi nem tetszett nekem a vallásban, mert rátaláltam az igazi keresztyénségre! És beszélni kezdett arról, hogy mi minden bizonyítja, hogy Jézus márpedig valamiképpen magyar volt. Számára a keresztyénség akkor kell, ha az eredendően és elsősorban magyar. Ne gondoljuk, hogy ezek a kérdések idegenek a keresztyénség bibliai korától, a keresztyénségnek a hőskorától! Erről szól a ma felolvasott történet. Mihelyt a pogányok is keresztyénné lettek, a legélesebben vetődött fel a kérdés, hogy a különböző etnoszhoz – ebből lett az ’etnikum’: ma ’nemzetiség’ jelentésű szó –, tehát a különböző etnoszhoz tartozók egyenesen keresztyének lehetnek-e, vagy pedig előbb zsidókká kell lenniük, a zsidó népiség értelmében is, hiszen nehéz különválasztani a zsidó öntudatnak a vallásos részét és a nemzeti részét. Annyira élesen vetődött fel ez a kérdés, hogy az első keresztyén zsinat, ami benne van az Apostolok Cselekedeteiben, ezzel a kérdéssel foglalkozik. Erről a kérdésről döntött. Épp ezt a döntést idézik itt Pál apostolnak a ma először olvasott újszövetségi történetben. Kicsit persze más az akkori kor és az akkori helyzet, de a lényeget tekintve nagyon hasonló, mondhatnánk ugyanaz. Ezt a kérdést az első keresztyének, ha rajtuk múlik, meg is spórolták volna! Mert az egész pogánymisszió, aminek a nyomán ez ilyen élesen előjött, úgy indult el, végre, hogy Isten mintegy 3
szétrobbantotta az első, a jeruzsálemi ősgyülekezetet! Első pillantásra szinte érthetetlen Isten eljárása: kialakul egy erős, példaadó életű gyülekezet Jeruzsálemben, ahol adakoznak, ahol jelek és csodák történnek. Ahol ugyan konfliktus alakul ki, mégpedig éles konfliktus, de mi körül? A szeretetszolgálat, nem pedig a pénz és hasonlók, hanem a szeretetszolgálat, az özvegyasszonyok ellátása körül, és ezt a konfliktust a Szentlélek vezetését keresve oldják meg. Választanak hét diakónust, hét kiváló embert, akiket külön megvizsgálnak, és közülük is kiválik István diakónus, aki nemcsak szívvel tudja jól szolgálni a gyülekezetet, Krisztust és a szegényeket, hanem az igehirdetésre is különleges adománya volt. Azt olvassuk, hogy a zsidók, tehát a nem-keresztyén zsidók „nem tudtak azzal a bölcsességgel és lélekkel szembeszállni, amellyel beszélt”. Egyszóval adott egy nagyon jó bázisa a keresztyénségnek, erőteljes szeretetszolgálattal, igehirdetéssel, növekvő létszámmal – és akkor Istvánt kivégzik. Ezt a ragyogó embert, aki a legragyogóbb misszionáriusa lehetne a keresztyénségnek! A gyülekezet pedig szétszóródik! Annyira semmivé lesz, hogy szinte nem is maradt Jeruzsálemben, csak a 12 apostol! Hát Isten maga ellen cselekszik? Rá kell jönnünk, hogy nem: így indult el a pogánymisszió. Így kezdett megvalósulni az, amit Jézus hagyott az utolsó parancsban, hogy „elmenvén tegyetek tanítvánnyá minden népeket”, s „lesztek tanúim Jeruzsálemtől kezdve Júdeában, Samáriában, sőt a Föld végső határáig”.
De amikor elindul ez a misszió, beteljesedik vagy elkezd beteljesedni végre Jézus parancsa, mindjárt jön a probléma is. Most akkor az ’etnosz’-hoz, a más néphez tartozó előbb zsidóvá is kell, hogy legyen, és csak úgy lehet keresztyénné, vagy egyből keresztyén lehet? Talán nem is véletlen, hogy éppen itt, az erősödő, de „röghözkötött” gyülekezet szétrobbantásának eseményénél jelenik meg Pál. Aki ugyan először üldözi a keresztyénséget, de utána ő lesz a pogányok legelszántabb misszionáriusa. És az sem véletlen, hogy ő lesz az első, aki Barnabással az oldalán először találkozik a fenti kérdéssel. Azt olvassuk, hogy „nem kis vitája támadt” már az első missziói útján olyan zsidókkal, akik Krisztusban hittek ugyan, de ragaszkodtak ahhoz, hogy márpedig a megtérő pogányoknak először a mózesi törvényeket is, egyáltalán a zsidó identitást is magukra kell venniük. Ez vezetett az első jeruzsálemi zsinathoz, amiről beszéltünk, ahol Pál jelentős szerepet játszott, sőt ő volt az, akire a körlevélben megírt határozatot elküldték a többi gyülekezetnek. Ennek valóban az volt a lényege, amit hallottunk a felolvasott részben, hogy a pogányokból lett keresztyének tartózkodjanak a bálványoknak áldozott hústól, a vértől, az állattól és a paráznaságtól. Tehát azoktól a dolgoktól, amelyek a zsidókból lett keresztyéneket távol tarthatja a pogányokkal való közös asztaltól, közös étkezésektől, elsősorban az úrvacsorától. Ezen első idők óta, amikor ez a probléma ilyen égetően és élésen felvetődött, eltelik bő 20 év, és Pált ismét Jeruzsálemben látjuk ebben a történetben, azon vád alatt, ami Jézus és István óta nem hangzott el. Most újra elhangzik, amit így olvasunk: „ez az ember a nép ellen, a törvény ellen, Mózes törvénye ellen és a szent hely, a templom ellen beszél mindenütt!” Hosszú idő után hangzik el ismét ez a vád – mert a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet nem jelentett ilyen problémát! Egészen más helyzetbe, más gyülekezetbe érkezik vissza Pál apostol, mint amit Isten annak idején szétrobbantott! Először is azt látjuk, hogy újra egy erős, nagy létszámú keresztyén közösség él Jeruzsálemben, ahogyan mondják is neki: „látod, testvérem, milyen sok ezren vannak a zsidók között, akik hívők, tehát keresztyének, és mindnyájan rajonganak a törvényért” is. Igen, ez a gyülekezet már nincs kitéve üldözésnek, hiszen ugyanúgy rajonganak a törvényért, mint a nem-keresztyén zsidók. Pontosan ugyanúgy, ahogy Pál is annak idején; ahogy majd néhány perc múlva, amikor az ezredes megengedi neki és szólni fog a felhevült tömegnek, ugyanezt fogja mondani: „én ugyanígy rajongtam Istenért, ahogy ma ti, mindnyájan”. Igen, a jeruzsálemi gyülekezet tulajdonképpen egy vonulata lett, mondjuk így: egy ágazata vagy felekezete lett a zsidó hitnek a farizeusok, a szaddúceusok, a zélóták stb. mellett, egy vonulata a nagyon sokféle zsidó vallási pártnak. De ez a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet az egész keresztyénségnek is egy ágazata, vonulata, mondhatjuk így, egy felekezete lett! Hiszen közben Pál bejárta a Földközi-tenger egész térségét, mindenütt alapított gyülekezetet. Ezek a gyülekezetek többségükben pogányokból lett keresztyének gyülekezetei voltak, akik mindenütt, mindnyájan fel voltak mentve a törvény, a zsidó identitás magukra vétele alól. Azaz mind zsidó, mind keresztyén szempontból a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet a mai fogalmak szerint körülbelül egy felekezetnek tekinthető. És Pálnak elsősorban nem attól kellett tartania, hogy a Krisztust el nem fogadó zsidók majd hogyan fogadják a Jeruzsálembe érkezését. Először a keresztyénné lett zsidók előtt kellett demonstrálnia, hogy ő nem lett eretnek! Nem hagyta el, nem dobta el zsidó mivoltát. Ezekben az években ugyanis különösen megerősödött az ellenségesség mindennel szemben, ami nem zsidó. Néró trónra lépése után néhány évvel lángolt és növekedett az elköteleződés a törvény, Mózes törvénye iránt. És bizony nem telik el 10 év, hogy ez az ellenségesség egy majd’ kétezer évig tartó tragikus összeomláshoz vezet, amit Jézus előre megjövendölt: a jeruzsálemi templom lerombolásához a rómaiak által. Majd nemsokára a zsidók kitiltásához egykori szent városukból. Előttünk van tehát egy – mai szóval – erős radikális, nemzeti mozgalom, egy jeruzsálemi keresztyén gyülekezet, amely azonban inkább felekezetnek tekinthető, és az egész nagy birodalomban egy többségében olyan gyülekezeteknek a köre, akiket kizárólag a
Krisztus-követés, a keresztyén hit köt össze, ez az első a számukra. S az a Pál, aki ezeknek a gyülekezetnek a létrehozója, most visszatérve Jeruzsálembe, hajlandó alávetni magát a zsidó rítusoknak, és látványosan igazolni a törvény iránti hűségét! Nem azért, mintha valami felekezeti nyomásnak hódolt volna be, hogy az ottani zsidó-keresztyének mit követelnek tőle, hanem éppen – ahogy máshol olvassuk – rájuk való tekintettel! Az ő keresztyén szabadsága megengedi, megengedte, hogy a kicsi, már inkább csak egy szűk felekezetnek tekinthető zsidó-keresztyén közösség elvárását teljesítse. Szabad volt a törvénytől, de a honfitársaira való tekintettel alávetette magát annak. Azaz fontosabb volt számára a keresztyén alap, a Krisztushoz tartozás, mint a hitvallásbeli különbségek! És bizony ez mindannyiunk számára irányadó! Pál persze zsidó is volt és ezért a jeruzsálemi keresztyén felekezet rítusainak való engedelmesség nem rossz értelmű engedményt jelentett e „felekezet” igénye iránt, de az mindenképpen nyilvánvaló, hogy számára a keresztyén mivolt, a közös Krisztushoz tartozás szabadsága volt az elsődleges, ez határozta meg a viszonyulását egy felekezethez a nagy keresztyénségen belül. Ott voltak a templomban, ahogy olvastuk, azok a zsidók, akikkel a korábbi missziói útja során már találkozott, akik nem lettek keresztyének, akik nem fogadták el Krisztust, akik Mózes-hitűek maradtak, törvénytisztelők voltak és olyannyira elviselhetetlennek érezték Pál személyét és gondolkodásmódját, ahogy majd a következő részben olvasni fogjuk: 40 férfi átok alatt elkötelezte magát, hogy addig nem vesz táplálékot magához, amíg Pált meg nem ölik. Azt a Pált, aki olyan megrendítően szerette a népét, ahogy hallottuk a Római levélből! Aki ugyancsak kész átkot venni magára, de épp ellenkező okból: hogy az ő testvérei, az ő test szerinti rokonai – ez alatt a zsidó népet érti – is megismerjék és elfogadják Krisztust! És bizony ez is irányadó ebből a történetből: egy nép, bármely nép igazán akkor találja meg a helyét, akkor van biztonságban, akkor jár jó úton, ha Krisztust követi, ha az ő tanításait, mértékét, parancsait elfogadja és aszerint él! Pál egyébként szabadon sorolja mindazon ajándékokat, amelyeket az ő népének adott Isten, ahogyan hallottuk: övék a fiúság, a szövetség, a dicsőség, az istentisztelet, a törvényadás, az ősatyák, az ígéretek. De kiknek írja ezt? Éppen a Rómában élő, többségében nem zsidókból lett keresztyéneknek írja ezt a „nemzeti” hitvallást! Tehát Pál abban, amit ma nemzeti elkötelezésnek hívunk, biztos, hogy hű volt a népéhez, nincs okunk kételkedni az ő hűségében. A mai történetben mégis azt látjuk, hogy szembekerül az övéivel, a nemkeresztyén zsidókkal, azokkal, akikért pedig átkot is kész lenne magára venni, csakhogy megismerjék Krisztust! És annál kiélezettebb a jelenet, ha megfontoljuk, hogy egy római ezredes oltalmában őrződik meg az élete. Egy római ezredes, az elnyomó pogány hatalom képviselője menti meg, aki egy ezreddel ott állomásozott – zsidók számára még kimondani is rettenetes, szinte istenkáromló dolog – a szent templomi tértől, az egész Ígéret földje legszentebb helyétől két lépcsősornyira, két percnyire az Antónia-erődben. És bizony jól jött Pálnak ez a rövid távolság, mert így menekülhetett meg. Ahogy olvastuk, a legbelsőbb templomi részbe vezető kapukat bezárták a zsidók, nehogy befuthasson oda Pál, és megragadva az oltár szarvát, az oltár négy sarkának mellvéd-szerű kiképzését, Isten parancsa szerint ne legyen szabad őt megölni. Pál tehát az ezredes oltalmában kezd keresztyén igehirdetésbe. Bizony jelképes értékű ez a kép: keresztyén igehirdetést mondani egy elnyomó, pogány hatalom oltalmában a nemzeti szabadságharc oldalán elkötelezett tömegnek! Akiknek az Isten „zsidó” Isten. És csak úgy Isten. Ez a beszéd újabb botrányba fullad, minket mégis tanít: ha az Isten rendelése szerinti magyar mivoltunk szembekerül az ugyancsak Istenajándékozta Krisztus-hittel, a keresztyén tanítással, akár a megbocsátás útjával, akkor valahol eltévedtünk. Ha számunkra is csak a „magyarok Istene” az Isten, nem pedig a Jézus Krisztus Atyja, aki minden emberért adta Fiát, akkor vissza kell találnunk egy elveszített útra: a keresztyénségnek az útjára!
Réges-régi történetet olvastunk, és kiderült, hogy milyen friss, ma is élő kérdésekről szól. Isten adjon belátást és engedelmességet, hogy értelmünkbe is, és ami ennél nehezebb, a szívünkbe is befogadjuk tanítását, útmutatását. Ámen.
