SCHLEMIHL PÉTER CSODÁLATOS TÖRTÉNETE
VIII.
N
emsokára egy gyalog járó szegődött hozzám. Egy darabig lovam mellett lépdelt, aztán engedelmet kért, hogy köpenyegét föltehesse a lovamra, ha már úgyis egy az utunk; megengedtem szó nélkül. Kecses udvariassággal köszönte meg szívességemet, dicsérte a lovamat, s kapva az alkalmon, áradozni kezdett a gazdag emberek boldogságáról meg hatalmáról, aztán pedig, azt se tudom hogyan, önmagával kezdett beszélgetni; nekem csak a hallgató szerepe jutott. Kifejtette nézeteit az életről meg a világról, s hamarosan rátért a metafizikára, amelynek azt a feladatot szánta, hogy megtalálja a minden titkok nyitját jelentő igét. Miután e feladatot alaposan megvilágította, hozzáfogott a megoldásához. Kedves barátom, te tudod, hogy amióta szerencsésen kijártam a filozófusok iskoláját, szent meggyőződésemmé vált, hogy a filozófiai spekuláció nem kenyerem, s hogy ezen a téren semmi keresnivalóm; azóta sok mindent nem firtattam, lemondtam arról, hogy mindent tudjak és mindent megértsek. Józan eszemre bíztam magam, ezt tanácsoltad te is, s amennyire tőlem telt, belső hangom útját követtem mindvégig. Most úgy tetszett, hogy ez a nagy tehetségű szóművész egy szilárd szerkezetű épületet szerkeszt, mely önmagából emelkedik a magasba, s mintegy belső szükségszerűségből marad állva. Éppen csak az hiányzott belőle teljességgel, amit én kerestem benne, úgyhogy egyszerűen csak műalkotásként hatott rám, amely kecses zártságával és tökéletességével csak a szemet gyönyörködtette. De szívesen hallgattam a jó beszédű férfiút, mert fájdalmamról magára terelte a figyelmemet, s örömest rábíztam volna magam, ha nemcsak az eszemet, hanem a lelkemet is le tudta volna kötni. Közben telt az idő, észre sem vettük, hasadt a hajnal; megijedtem, amint feltekintettem, keleten a színek pompája bontakozott elém: kelt a nap, ilyenkor az árnyékok teljes nagyságukban pompáznak a fényben, és sehol egy óvó bástya, sehol védelem a sík vidéken, s hozzá még másod-
53
ADALBERT VON CHAMISSO magammal voltam! Kísérőmre pillantottam, s újból megijedtem. Semmi kétség: a szürkeruhás volt. Mosolygott, amikor megdöbbent arcomat látta, s szóhoz sem juttatott: – Jobb lesz, uram – ha már egyszer ez a szokás járja a földön –, ha kölcsönös előnyünk egymáshoz köt még egy ideig, elválni később is ráérünk. Ön talán még nem is gondolt rá, de józan ésszel csak ezt az utat választhatta itt a hegyek mentén; le a völgybe nem szállhat, vissza bizonyára nem akar térni – ezt az utat választottam én is. Már kél a nap, ön belesápad. Együttlétünk idejére kölcsönadom az árnyékát; Bendel helyett majd én leszek a szolgája. Nagyon sajnálom, hogy nem szeret. De azért mégiscsak igénybe vehet. Az ördög nem olyan fekete, amilyennek festik. Tegnap, igaz, megharagított, de én nem akarok haragot tartani, s bevallhatja, hogy már eddig is megrövidítettem az útját. Kérem, itt van, vegye vissza csak úgy próbaképpen az árnyékát. A nap már fent járt, az úton emberek jöttek velünk szembe; kelletlenül ugyan, de mégiscsak elfogadtam az ajánlatát. Mosolyogva csúsztatta a földre árnyékomat, ez tüstént elhelyezkedett a ló árnyékán, s aztán mellettem ügetett tovább. Különösen éreztem magam. Egy csomó paraszttal találkoztam, tisztességtudóan, hajadonfővel nyitottak utat; jómódú embernek néztek. Tovább lovagoltam, és sóvár szemmel, dobogó szívvel pislantottam oldalvást az egyébként tulajdonomat alkotó árnyék felé, amelyet most egy idegen embertől, sőt, ellenségemtől kaptam kölcsön. S ez az ember gondtalanul fütyörészve ballagott mellettem. Ő gyalog ment, én pedig lóháton, elszédültem, a kísértés túlságosan nagy volt, hirtelen megfordítottam a lovamat, sarkantyúba kaptam, s így teljes iramban egy mellékútra akartam térni; de árnyékom cserbenhagyott, az első fordulónál lesiklott a lóról, s az országúton bevárta törvényes tulajdonosát. Szégyenszemre meg kellett fordulnom; a szürkeruhás zavartalanul fütyülte végig nótáját, kinevetett, s újra helyére illesztette az árnyékot, felvilágosított, hogy az árnyék majd csak akkor tapad újra hozzám, s nem marad el mellőlem, ha ismét jogos tulajdonommá lett. – Árnyékánál fogva kezemben tartom önt – így folytatta –, s ön nem rázhat le magáról. Gazdag ember létére elvégre szüksége van az árnyékára, hiába, ez már egyszer így van, s csak azért hibáztatom, hogy ezt már előbb is be nem látta. Folytattam utamat; újra kényelmesen, sőt pompásan kezdtem élni; szabadon és könnyen mozogtam, hiszen már volt árnyékom, ha csak kölcsönkaptam is, gazdagságom mindenütt tisz-
54
ADALBERT VON CHAMISSO teletet keltett; de szívem halálos szomorúsággal volt tele. A világ leggazdagabb embere voltam, furcsa kísérőm pedig a nagyúr jelentéktelennek látszó szolgája, szolgálatkészsége páratlan volt, ügyessége nem ismert határt, egy gazdag úr számára a komornyik igazi megtestesítője, nem tágított mellőlem, szakadatlanul a fülemet rágta, s meg volt győződve arról, hogy végül mégis megkötöm vele az árnyéküzletet, csak hogy lerázzam a nyakamról. Terhemre volt, s gyűlöltem is egyben. Néha alaposan rám ijesztett. De tőle függött egész valóm. Ö volt az, aki a világ minden nagyszerűségét, amely elől annak idején elmenekültem, visszaszerezte számomra, s ezzel a kezében tartott. Kénytelen voltam tűrni bőbeszédűségét, s már-már úgy éreztem, hogy igaza van. Gazdag ember, úgymond, nem lehet el árnyék nélkül, s valóban, ha rangomnak megfelelő életet akartam élni – amire ő csábított –, ezt csak egy módon biztosíthattam magamnak. Egy dologgal azonban tisztában voltam: szerelmemet feláldoztam, életem színét vesztette, de nincsen a világon olyan árnyék, amelyért eladnám lelkemet ennek az elvetemült teremtésnek. Ez az elhatározásom megmásíthatatlan volt. Nem tudtam, mi lesz a vége. Egyszer egy barlang előtt üldögéltünk; hegymászó idegenek szoktak erre járni. Mérhetetlen mélységből földalatti vizek zúgása tör a magasba, és az ledobott kő süvítő röptében sosem ér feneket. Útitársam szokása szerint pazar fantáziával s ragyogó színek pompázó varázsával gondosan kidolgozott képeket festett elém mindarról, amit kincsemmel elérhetek e földön, ha árnyékom újra az enyém lesz. Térdemre könyököltem, kezemmel eltakartam az arcom, így hallgattam az álnok embert, szívemben viaskodott egymással a kísértés és a szilárd akarat. Ha bensőmben továbbra is így vívódom szakadatlan, soká már ki nem tarthatok, megkezdtem tehát a döntő ütközetet. – Uram, úgy látom, ön megfeledkezett arról, hogy együttmaradásunkat bizonyos feltételekhez kötöttem, de egyébként teljes szabadságot biztosítottam magamnak. Mire ő: – Ha parancsolja, máris csomagolok. Szája rájárt e fenyegetésre. Hallgattam; nyomban nekilátott, hogy árnyékomat összegöngyölítse. Elsápadtam, de szó nélkül hagytam. Hosszú hallgatás. Ő szólalt meg újra: – Ön ki nem állhat, gyűlöl engem; de miért is gyűlöl? Talán azért, mert fényes nappal nekem esett, s vélt erőszakkal elrabolta a madárfészket? Vagy talán, mert tolvaj módon meg akart ug-
56
SCHLEMIHL PÉTER CSODÁLATOS TÖRTÉNETE rani jogos tulajdonommal, az árnyékkal, abban a hitben, hogy azt egyszerűen az ön becsületességére bíztam? Ami engem illet, emiatt nem gyűlölöm önt; természetesnek találom, hogy nincs előny, csel vagy erőszak, melyet ne akarna kiaknázni; hogy egyébként igen szigorú elvei vannak, hogy maga a megtestesült becsületesség, ez olyan kedvtelés, mely ellen nem lehet kifogásom. Én valójában nem gondolkozom oly szigorúan, mint ön; én csak úgy cselekszem, ahogyan ön gondolkozik. Vajon csak egyszer is torkon ragadtam-e önt, hogy megkaparintsam becses lelkét, pedig nem tehetek róla, vásik rá a fogam, ön elcserélte az erszényemet, de vajon rászabadítottam emiatt akár csak egy szolgámat is önre? Tettem-e kísérletet arra, hogy megszökjem vele? – Nem volt mit válaszolnom, folytatta: – Így is jól van, uram, jól van! Ön nem szívelhet: ezt is meg tudom érteni, s nem is veszem rossz néven. El kell válnunk, tiszta sor, már én is unom önt. Hogy tehát az én további megszégyenítő társaságomtól teljesen megszabaduljon, csak egyet tanácsolhatok önnek: vegye meg az árnyékot. – Eléje tartottam az erszényt: – Itt az ára. – Nem adom! Nagyot sóhajtottam, s megszólaltam: – Így is jól van. Követelem, uram, váljunk el, ne állja el az utam; remélem, a világ elég tágas mindkettőnk számára. Mosolyogva válaszolt: – Megyek, uram, előbb azonban ki akarom oktatni, ha bármikor szüksége lenne legalázatosabb szolgájára, csak rázza meg az erszényt, hogy megcsendüljön benne az örök arany, e hang hallatára nyomban ott termek. E világon mindenki a maga hasznát tartja szem előtt: lássa, én egyben az önének is gondját viselem, mert nyilvánvaló, hogy egy új erőt bocsátok a rendelkezésére! Ó, ez az erszény erős kapocsként fűz bennünket egymáshoz, még akkor is, ha az árnyékát már rég megette a moly. Elég az hozzá, az arany révén én is az öné vagyok, parancsoljon szolgájával a távolból is, hiszen tudja, hogy barátaimat nem szoktam cserbenhagyni, s hogy a gazdagoknak különösen kedvében járok; meggyőződhetett róla. De ezt az egyet vegye tudomásul, az árnyékát csak egy feltétellel kapja vissza. Múlt idők alakjai elevenedtek meg lelkemben. Megkérdeztem gyorsan: – Volt önnek írása John úrtól?
57
ADALBERT VON CHAMISSO Mosolygott. – Ilyen jó barátomnál nem volt rá semmi szükségem. – Hol van John úr? Istenemre, tudni akarom! Vonakodva nyúlt a zsebébe, s a hajánál fogva kihúzta belőle Thomas John halvány, eltorzult alakját; szederjes, halott ajka nehéz szavakra nyílt: – Justo judicio dei judicatus sum; justo judicio dei condemnatus sum. Megborzadtam, gyorsan a mélységbe hajítottam a csengő erszényt, s ez volt utolsó szavam: – Az isten nevében követelem, Rettenetes, távozz tőlem, s ne kerülj többé soha a szemem elé! Fölkelt komoran, s eltűnt tüstént a sziklatömbök mögött, amelyek a kietlen vidéket szegélyezték.
58
SCHLEMIHL PÉTER CSODÁLATOS TÖRTÉNETE
IX.
O
tt üldögéltem árnyék nélkül, pénz nélkül; de súlyos teher esett le a szívemről, földerültem. Csak szerelmemet ne vesztettem volna el, csak ne bántott volna szemrehányás e veszteség nyomán, azt hiszem, boldog is lehettem volna, de nem tudtam, mitévő legyek. Átkutattam a zsebeimet, még néhány aranyat találtam bennük; megszámláltam őket, s elnevettem magam. A lovamat a kocsmában hagytam, nem akartam szégyenszemre visszatérni, meg kellett várnom a naplementét, mert a nap most még jó magasan járt az égen. A közeli fák árnyékába heveredtem, s csöndesen elaludtam. Lenge táncban bájos álomképek lejtettek elém. Mina rózsakoszorúval a fején suhant el előttem, s rám mosolygott. A derék Bendelt is virág koszorúzta, barátságos köszöntéssel sietett tovább. Még sokakat láttam, te is köztük voltál, kedves Chamissóm, világosság áradt mindenfelé – szép látvány volt –, pálmaligetek, virágok, dalok, szerelem és öröm. Sem megfogni, sem szóra bírni nem tudtam e könnyedén tovatűnő, kedves, lenge alakokat; de tudtam magamról: mindig szívesen álmodtam ilyen álmokat, s ilyenkor mindig igyekeztem óvakodni a felébredéstől; tulajdonképpen ébren is voltam már, de a szemem még behunyva tartottam, hogy legalább lelki szemeimmel láthassam még kissé a tovatünedező jelenést. Végre kinyitottam a szemem, a nap fönt járt az égen, de ezúttal keleten; átaludtam az éjszakát. Ezt intő jelnek vettem, s nem tértem vissza a kocsmába. Könnyű szívvel mondtam le ott maradt holmimról, elhatároztam, hogy gyalog indulok el a mellékösvényen, mely az erdő borította hegy alján vezetett. Nem néztem hátra, arra sem gondoltam, hogy Bendelhez forduljak, kit gazdaggá tettem, végignéztem magamon, hogyan is festek új szerepemben: ruhám bizony nagyon szerény volt. Ócska, fekete, rövid zubbony volt rajtam, még Berlinben viseltem, s magam sem tudom hogyan, csak elutazásom előtt akadt újra a kezembe. Fejemben utazósipka,
59
ADALBERT VON CHAMISSO lábamon egy pár viseltes csizma. Fölkeltem, ott helyben egy furkósbotot faragtam emlékül, s azzal útra keltem. Az erdőben egy öreg paraszttal találkoztam, barátságosan köszöntött, beszédbe elegyedtünk. Már amint tudni vágyó utas szokta, az út, aztán a vidék, a lakosság, a hegység termékei s miegyéb felől kérdezősködtem. Kérdéseimre értelmesen és bőbeszédűen válaszolt. Hegyi folyamhoz értünk, melynek árja pusztítva ömlött végig egy tisztáson. A napfényes hely borzalommal töltött el; előrebocsátottam a földmívest. Az út veszélyes volt, a közepén hirtelen megállt, felém fordult, hogy elbeszélje a pusztulás történetét. Csakhamar észrevette árnyéktalanságomat, s félbeszakította a beszédét: – Engem uccse, igazán nem értem, hiszen az úrnak nincsen árnyéka! – Sajnos, de úgy van – válaszoltam sóhajtva. – Súlyos, hosszadalmas betegségbe estem, kihullt a hajam, a körmöm meg az árnyékom. Lássa, apó, fiatalember létemre ősz a hajam, rövid lett a körmöm, csak az árnyékom nem nő meg újra. – Ejnye, ejnye – jegyezte meg az öreg, s a fejét csóválta –, bizony nem tréfadolog így árnyék nélkül lenni! Gonosz egy betegség lehetett. Elbeszélését azonban nem folytatta, s a legközelebbi keresztútnál – se szó, se beszéd – faképnél hagyott. Újra keserves könny pergett végig az arcomon, jókedvemnek vége szakadt. Szomorú szívvel folytattam az utam, s messze elkerültem az embereket. Az erdő legmélyebb sűrűjében jártam, s néha órák hosszat vártam egy-egy tisztáson, hogy olyankor surranjak rajta át, mikor nem állta el az utat emberi szem. Esténként falvakban szálltam meg. Voltaképpen egy bánya felé igyekeztem, valahol a hegyek közt feküdt, úgy gondoltam, majd csak találok valami munkát a föld alatt; mert, nem tekintve, hogy mostani helyzetemben a két kezem munkájából kell megélnem, beláttam azt is, hogy emésztő gondolataim ellen csak megfeszített munkával védekezhetem. Néhány napig esett az eső, ez meggyorsította utamat, de csizmám ráment az útra, talpát persze Peter gróf, s nem a vándorló legény lábára szabták. Egy pár új csizmát kellett szereznem. Másnap betértem egy városkába, s komoly elhatározással fogtam a dologhoz; éppen búcsú volt, egy boltban ócska és új csizmákat árultak. Válogattam, és sokáig alkudoztam. Egy pár új csizmát szerettem volna venni, de le kellett mondanom róla, mert magas ára visszariasztott. Be kellett
60
SCHLEMIHL PÉTER CSODÁLATOS TÖRTÉNETE hát érnem egy pár viseltes, de még tartós és erős csizmával, készpénzben leolvastam az árát, az árus – egy szép, szőke fürtű ifjú – mosolyogva nyújtotta át, s szerencsés utat kívánt. Tüstént felhúztam, s a városka északi kapuján távoztam. Gondolataimba mélyedtem, nem is néztem, hova lépek, mert a bányán járt az eszem; azt reméltem, hogy estére még odaérek, anélkül, hogy tudtam volna, mivel álljak majd elő. Kétszáz lépést se mehettem, s máris észrevettem, hogy letértem az útról; körülnéztem, irdatlan, ősi fenyvesben álltam, fáját, úgy látszik, még nem érte fejszecsapás. Még egy pár lépést tettem előre, s kopár, kőrontó növényekkel benőtt, mohos sziklák vettek körül, hó- és jégmezők terültek el közöttük. A levegő nagyon hideg volt, körülnéztem, az erdő eltűnt mögöttem. Néhány lépés és halálos csönd fogadott, határtalan jégmezőn álltam, sűrű köd nehezedett rá, a nap véresen tüzelt a látóhatár peremén. A hideg elviselhetetlen volt. Nem tudtam, mi van velem, a dermesztő fagy meggyorsította lépteimet, távoli vizek zúgását hallottam csupán, egy lépés, s az óceán jeges partján álltam. Ezernyi fókacsorda vetette magát szemem láttára hangos csobbanással az árba. Végigmentem a parton, kopár sziklákat, szárazföldet, nyírerdőt és fenyveseket láttam. Futottam még néhány percig. Tikkasztó hőség, körülnéztem, eperfák alatt szépen megmívelt rizsföldek között álltam. A fák árnyékába heveredtem, órámra néztem, csak egy negyedórája, hogy elhagytam a mezővárost, azt hittem, álmodom, nyelvembe haraptam, hogy fölébredjek, de valóban ébren voltam. Különös orrhangok ütötték meg a fülem; felpillantottam: két kínai állt előttem, ruhájukban kételkedhettem, de arcuk tagadhatatlanul ázsiai eredetre vallott. Anyanyelvükön, a hazájukban dívó szokás szerint üdvözöltek; felálltam, s két lépést hátráltam. Eltűntek, változott a táj: fák, erdők álltak a rizsföldek helyén. Nézegettem a fákat s a viruló növényzetet; néhányra ráismertem, Ázsia délkeleti része volt a hazájuk; egy fához közeledtem, egy lépés – újabb változás. Ütemre indultam, mint egy gyakorlatozó újonc, s lassan, kimérten lépdeltem. Csodálatosan változó országok, tájak, ligetek, hegységek, puszták, homoksivatagok tárultak ámuló szemem elé: semmi kétség, hétmérföldes csizma volt a lábamon.
61
