Nemesszeghy Ervin DARWINIZMUS ÉS HIT A TEREMTŐ ISTENBEN Charles Robert Darwin leghíresebb könyve 15 fejezettel és a következő címmel jelent meg 1859-ben: A fajok eredete a természetes kiválasztás által vagy a kedvező fajok fennmaradása az élet harcában. Ezt a könyvet szinte minden ismert nyelvre lefordították. Magyarul Kampis György fordításában és előszavával jelent meg Budapesten 2004-ben, a Neumann Kht. kiadásában. Darwinnak a Fajok eredete… című könyvét azonnal heves támadás érte, mint amely szöges ellentétben áll a keresztény teremtéstannal. Samuel Wilberforce, ismert anglikán püspök írta egy jónevű folyóiratban, hogy ha Darwinnak igaza van, akkor a bibliai teremtéstörténet hazugság, a biblia igazságrendszere darabokra hullik, és az Istennek az emberhez intézett kinyilatkoztatása, ahogy mi keresztények hisszük, csupán ámítás. A hosszú és keserű vita ellenére, mely főképpen Darwin későbbi munkája, Az ember származása (The Descent of Man, 1871) után alakult ki, a fejlődéselméletet mindinkább elfogadták, először a természettudósok és azután a teológusok is. Ez azonban mégsem jelenti, hogy a bibliai teremtéstörténet hazugság, sem azt, hogy Istennek az emberhez intézett kinyilatkoztatása csak ámítás. Ellenkezőleg, azt kell eredményeznie, hogy jó irányban fejlődjön a felfogásunk Isten kinyilatkoztatásáról a Bibliában és a Teremtő csodálatos teremtő tevékenységéről a természetben. A fajok eredete rövid kritikája Mielőtt kritikát mondanánk Darwin leghíresebb könyvéről, pár megjegyzést kell tennünk. Az első az, hogy Darwin sohasem használja a „fejlődés” („evolution”) szót e könyvében. Ő sokkal óvatosabb volt annál, hogy ezt megtegye. Inkább változásokról beszél, melyeket megfigyelt és gondosan leírt. Bizonyára tudatában volt annak is, hogy a természetben sokszor inkább visszafejlődés figyelhető meg, mint fejlődés. Könyvének III. fejezetében külön szól arról, hogy a „létért való küzdelmet” tág értelemben használja. Kétségtelen, hogy Darwin elméletében fontos szerepet játszott a létért való küzdelem, és ennek kapcsán a természetes kiválasztás, vagyis a legalkalmasabb egyedek fennmaradása. Bár a természetes kiválasztódásról Darwin könyvének csak a IV. fejezetében szól, az azt megelőző fejezetek is már erre irányulnak előkészítésképpen. Ahogy ezt maga kifejti könyvének előszavában: „Mivel minden egyes fajnak több egyede születik, mint amennyi életben marad, és ennek következtében egy állandóan visszatérő küzdelem található az életért (struggle for existence), ezért akármelyik lénynek, mely bármilyen kis mértékben úgy változik, hogy előnye van a másikkal szemben a sokszor bonyolult és változó életfeltételek között, nagyobb esélye van rá, hogy fennmaradjon, azaz természetes módon kiválasztódjon”. Ennek ellenére Darwin sohasem állította, hogy a fejlődés pusztán természetes kiválasztódással magyarázható. Újra és újra hangoztatta, hogy véleménye szerint a természetes kiválasztódás nem kizárólagos oka a fejlődésnek, csak egy tényező – mégpedig a legfontosabb – sok más tényező között.
Éppen ezért fontos, hogy különbséget tegyünk az evolúció és a természetes kiválasztódás fogalmai között, és amikor alább egy rövid értékelést nyújtunk, eltekintünk attól a kérdéstől, hogy a természetes kiválasztódás elégséges magyarázatot szolgáltat-e a fejlődéselméletnek. Mit gondoljunk a fejlődéselméletről? Megalapozott-e vagy nem? Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, kérdezzük meg magunktól, hogy milyen evidenciát várhatunk? Természetesen nem remélhetjük, hogy ugyanolyan biztonsággal válaszolhatunk e kérdésre, mint amikor azt kérdezzük: mennyi három meg négy, vagy hogy „mi Franciaország fővárosa?” A mindennapi életben, de ugyanúgy a tudományok területén is sok olyan véleményt fogadunk el, melyek nagyon valószínűek, de nem bizonyíthatók abszolút biztonsággal. Ugyanígy ostobaság lenne csak azért nem fogadni el a fejlődéselméletet, mert egy lehetetlenül magas bizonyítási módot szabunk meg elfogadására, azaz olyan magasat, melyet más tudományos elméletek elfogadásánál sem követelünk meg. A kérdés azért is bonyolult, mert a fejlődéselméletet két külön szempont szerint vizsgálhatjuk: mint történelmi tényt, és mint egy természettudományos elméletet (teóriát). Ez a megkülönböztetés természetesen inkább fokozati, mint minőségi, ennek ellenére elég fontos ahhoz, hogy tüzetesebben megvizsgáljuk. A történész elsősorban közvetlen evidenciát keres, mikor ítéletet kell alkotnia arról, hogy egy állítólagos történelmi esemény valóban megtörtént-e, vagy sem: régészeti leleteket kutat fel, korabeli iratokat néz át, és így tovább… A természettudós, amikor egy elméletet felállít, általában nem azzal a kérdéssel kezdi: vajon igaz-e ez az elmélet abszolút értelemben? Ő inkább azt szeretné tudni, hogy az elmélet összeegyeztethető-e a jelenleg ismert tudományos tényekkel és tételekkel; továbbá, hogy az elmélet képes-e a tudományos tényeket bizonyos rendszerbe foglalni, további természettudományos kutatásoknak irányt szabva. Fontos az is, hogy következnek-e az elméletből olyan tudományos állítások, melyek tudományos módszerrel bizonyíthatók, vagy ellenkezőleg, cáfolhatók; és vajon az elmélet egyszerűbb, általánosabb, előnyösebb-e más alternatív teóriáknál, melyek ugyanazon tudományos tényekre és tételekre vonatkoznak. Természetesen e megkülönböztetés a történelmi tény és egy tudományos elmélet között nem lehet olyan, hogy e kettő kölcsönösen kizárja egymást. A történész is használ feltevéseket és elméleteket, különösen akkor, amikor olyan területeken kutat, ahol nincs elég közvetlen evidencia; a természettudós is ki tud mondani sok olyan állítást, amelyek a tudományos módszer határain belül abszolút igazak. Mégis fontos a fenti megkülönböztetés, és két különböző módszertani megközelítésnek felel meg. Mikrofejlődés és makrofejlődés A fejlődéselméletről tárgyalt irodalomban megkülönböztetik a mikrofejlődést a makrofejlődéstől. Az előző csupán egy fajnak (species) vagy nemnek (genus) a másikba való fejlődését jelenti, a másik a „családok” és a „rendek” egymásba való fejlődését jelenti. A mikrofejlődés mellett az érvek nagyon erősek és sok esetben perdöntőek. A megkövesedett állati organizmusok tanulmányozása bizonyítja, hogy pl. a tengeri sünök hogyan változtak az évszázadok folyamán, és egyik fajból hogyan
alakult ki a másik faj. Ilyen és hasonló érvek szinte biztossá teszik, hogy mikroevolúció történt a múltban és folytatódik a jelenben is. Sokkal nehezebb kimutatni a makrofejlődést, de ennek oka lehet az evolúció lassúsága is. Ha egy fajnak a fejlődése egy másik fajba néha tíz- vagy százezer években mérhető, akkor egy egész család másik családba való fejlődésének sokkal nagyobb időt kell felölelnie. Ha történészként nézzük a makrofejlődést, akkor azt kell mondanunk, hogy az elmélet nem kielégítő. A közvetlen evidencia nem elégséges, és sok kritikus pontnál teljesen hiányos. Ha viszont a makroevolúciót mint természettudományos elméletet tekintjük, akkor kétségek nélkül elfogadhatónak kell tartanunk. Az elmélet rengeteg tudományos megfigyelés és tény között kapcsolatot hoz létre. Ezek a tények óriási területet ölelnek fel: magukban foglalják a geológia és genetika számos tényét. Az elmélet szerint átmeneti formáknak kellett létezniük az ember és a majom között. Természetesen nincs szó arról, hogy az ember a majomtól származik, hanem egy közös őstől. Jelen tudásunk szerint ez az egyetlen tudományos teória, mely a természettudományos kutatatás szempontjából használhatónak bizonyult. A fejlődéselmélet mint teológiai probléma A fejlődéselmélet több fontos teológiai kérdést vet fel. Elsősorban ellentmondani látszik a Bibliának, amely azt mondja, hogy Isten minden fajt külön-külön teremtett. Másodszor a fejlődéstan fegyvert adott a materialisták kezébe, akik úgy gondolták, hogy az ember eredetét Isten nélkül is meg tudják magyarázni. Ők úgy használták a fejlődéselméletet, mintha az bizonyítaná, hogy az ember lényegében nem különbözik az állattól, nem Isten gyermeke, hanem a természetes kiválasztás eredménye. Számunkra a teológiai és tudományos kérdések ilyen durva keverése ma talán naivnak tűnik, de a 19. században a Darwin elmélete által kiváltott vitát éppen a tudományos és teológiai állítások ilyen összekeveredése jellemezte. Nagy egészében három csoportba oszthatók a Darwin fejlődéselmélete elleni argumentumok. Ellenvetések a Biblia alapján A Bibliában azt olvassuk, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, és minden növényt, mindent állatot faja szerint alkotott. A keresztény embernek ezt hinnie kell, mondták egyesek. Valójában ez az ellenvetés Darwin életében sokkal kevésbé volt elterjedve, mint ahogy mi gondolnánk. Szinte kizárólagosan a lutheránusoknak és nonkonformistáknak csak viszonylag kis csoportja hangoztatta ezt az érvet. A művelt keresztények egy része, a katolikusokat is beleértve, már A fajok eredete első kiadása előtt elhagyta a teremtéstörténet hatnapos értelmezését, mert már 1800-tól kezdődően a geológiai tudományok eredményei megmutatták, hogy a teremtéstörténet szó szerinti értelmezése nem lehet igaz. A Biblia nem tanít geológiát, csillagászatot, biológiát, hanem Isten kinyilatkoztatását önmagáról, és azt, hogy hogyan juthatunk el Hozzá a mennybe. Ellenvetések a bölcseleti istentan érvei alapján A 19. század első felében a teológusok gyakran használták Isten létének bizonyítására a természet rendjéből és a természetben található célszerűségből kiinduló érveket. Ezeknek a formája általában a következő volt: mivel a tudomány nem tudja
kellőképpen megmagyarázni a világban található rendet és célszerű tevékenységet, szükségképpen kell lennie egy végső Rendezőnek, aki a rendnek és célszerű tevékenységnek a végső oka. A biológia például, nem tudja megmagyarázni az értelemmel nem rendelkező élőlények csodálatos alkalmazkodását a környezethez, és az ösztönös viselkedésmód célszerű cselekményeit, tehát kell lennie egy nagy Gondolkodónak, aki ezeket az ösztönös cselekményeket irányítja. Az ilyenfajta érveket nemcsak a teológusok, hanem az akkori természettudósok is használták. Amikor Darwin megadta a fajok eredetének és a környezethez való alkalmazkodásának természetes magyarázatát, sokan azt gondolták, hogy fejlődéselmélete a vallás alapját támadja meg. Így értjük meg azt a heves reakciót, mely Darwin ellen megindult, és talán azt a tényt is, hogy Darwin fejlődéselméletének leghevesebb ellenfelei a keresztény természettudósok voltak. Nem vették észre, hogy egy „hézagpótló” istenképpel rendelkeztek, azaz aki olyan Isten, hogy belenyúl a természetbe, és nem elég hatalmas ahhoz, hogy természettörvényei által érje el a célszerű eseménysorozatot. Talán érdemes itt azt is megjegyezni, hogy DarwinA fajok eredete. . . publikációja idején nem volt ateista, hanem hívő keresztény. Sajnos ez már nem mondható el 1871-ben, amikor megjelent másik híres könyve: Az ember származása. De állítólag akkor sem tudományos érvek, hanem családi problémák miatt lett istentagadó. A Darwin által indítványozott evolúciós elmélet nem szükségszerűen materialista. Ha elfogadjuk, hogy Isten teremtette az evolúciós törvényszerűségeket a természetben, akkor Isten tervének és akaratának megvalósulását láthatjuk a fejlődésben. Végkövetkeztetés A tudomány és a hit között közvetlen konfliktus sohasem lehetséges, mert a hit igazságai és a természettudományos megismerés igazságai egészen másfajta kérdésekre válaszolnak. A hit és a tudomány viszonyának történelmi vizsgálata azonban világosan megmutatja, hogy a tudomány természetképének közvetve befolyása van a hívő ember világképére, mert ő a hit igazságait az önmagáról és a világról alkotott tudás fényében értelmezi. Ennek következtében akkor, amikor a tudományos világkép erősen változik, feszültség érezhető a hit és a tudományos világkép között. Ez történt a 19. században, amikor Darwin közreadta A fajok eredete című könyvét. Az ilyen feszültség sok zavart okozhat, de lényegében tisztító és elmélyítő jellegű: megóvja a hívő ember világképét bizonyos mágikus vagy babonás felfogásoktól, és arra készteti őt, hogy a hit igazságait újból megfontolja, és megértésüket elmélyítse. A II. vatikáni zsinat ezt kifejezetten tanítja. Valóban Darwin ünnepelt könyve megindította a bibliai teremtéstörténet, az eredeti bűn, és az emberi lélek újabb teológiai értelmezését. Elégtelenek azok az irányzatok, melyek a hit és a tudomány szakterületeit teljesen szétszakítják, mert nemcsak a hit világának, hanem a természetben lejátszódó jelenségek világának is Isten az Ura. Minél nagyobbnak, szebbnek és csodálatosabbnak ismerjük meg a látható világot a természettudomány segítségével, annál nagyobbnak, szebbnek és csodálatosabbnak foghatjuk fel a világ láthatatlan Teremtőjét és Fenntartóját.
Ajánlott irodalom: Darwin, Charles, A fajok eredete, Budapest, Neumann Kht., 2004. Hulsbosch, A., God’s Creation, Sheed & Ward, 1965. Nemesszeghy, E., Az anyagi világ, TKK., Róma,1982. Nemesszeghy, E., A tudomány Istenre talál?, Manréza Szimpózium 2006, A fejlődéselmélet és a földön kivüli élet kérdései, Kairos, Budapest 2007, 129–135. Nemesszeghy, E. & Russell, J., Theology of Evolution, Clergy Book Service, 1972. Rahner, K., & Overhage, P., Das Problem der Hominisation, Freiburg, 1961. Schoonenberg, P., God’s World in the Making, Desclée de Brouwer, Paris, 1964. Teilhard de Chardin, P., Az emberi jelenség, ford. Rezek Román, Washington, 1968. Teres, Á., A fejlődéselmélet története, alapvető fogalmai és kérdései, Manréza Szimpózium 2006, A fejlődéselmélet és a földönkivüli élet kérdései, Kairosz, Budapest, 2007., 3–26. o.
