Benedek István: A darwinizmus kibontakozása

Benedek István: A darwinizmus kibontakozása Darwin fellépése Charles Darwin (1809–1882) Shrewsburyben született, abból a jómódú és tehetséges családból, amelynek első nagyhírű tagja Erasrnus Darwin volt, utolsó – vagy talán nem is utolsó – tudós tagja Sir Charles Galton Darwin néven ma az angol tudományos élet egyik vezető egyénisége (nemrégiben jelent meg könyve az emberiség jövendő fejlődéséről): a hírneves Darwinokon kívül ebből a famíliából származik Francis Galton, az ismert örökléskutató. Charles Darwin életrajzát önéletírásából ismerjük, amelyet nem szánt közlésre, családi használatra készített. A tudománytörténet nem ismer ennél bájosabb és szerényebb önéletrajzot. (Magyar fordítása 1955-ben jelent meg.) Megtudjuk belőle, hogy fiatal korában Darwin nem sokat törődött a tudományokkal. Apja egyszer szemére is vetette: „téged semmi sem érdekel, csak a vadászat, a kutyák és a patkányfogás, szégyent fogsz hozni önmagadra és egész családodra.” Apja orvos volt, s őt is az edinburghi egyetem orvosi fakultására’ íratta be 16 éves korában. Mindössze két évet bírt ki Darwin azon az egyetemen, ahol „az előadások elviselhetetlenül unalmasok voltak.” Egyes tantárgyaktól – így sajnálatos módon az anatómiától is – az”egyetem végérvényesen elvette a kedvét. Ekkoriban hallott Lamarck könyvéről, s már korábban olvasta nagyapja Zoonómiáját, ám érdeklődését egyik sem vonta magára. Tisztességből eljárt különféle tudományos társaságok üléseire, s ott többnyire unatkozott. Az önéletrajznak kétségtelenül legmeglepőbb mondata ez: „Jameson előadásait hallgattam geológiáról és zoológiáról, de hihetetlenül unalmasak voltak. Egyetlen eredményként az az elhatározás érlelődött meg bennem, hogy amíg élek, geológiával foglalkozó könyvet nem olvasok, és ezzel a tudománnyal semmilyen formában nem foglalkozom…”. Mikor apja belátta, hogy orvosi iskolázása eredménytelen, átvitte Cambridge-be és a teológiára íratta be, ami elég meglepő, miután a fiút kizárólag a vadászat érdekelte. Darwin közömbösen fogadta a pályaváltoztatást, de – bár kedves gúnnyal jegyzi meg, hogy koponyájának jól fejlett áhítat-dudora tíz pap számára is elegendő volna – ideje nagy részét ivással és kártyázással töltötte, miután kedvenc szórakozására, a vadászatra itt nem nyílt alkalom. A Cambridgeben töltött három évet elpocsékoltnak mondja, de ez bizonyára túlzás: itt ismerkedett meg Henslow-val, akinek botanikai előadásait nagyon élvezte, továbbá a geológus Sedgwickkel; amellett unalmában rászokott a bogárgyűjtésre, s ez végül is a vadászatnál is hatalmasabb szenvedélynek bizonyult. A Henslow-val való barátsága sorsdöntő volt, véglegesen megérlelte az ifjú Darwin természettudományos érdeklődését, amit még fokozott Humboldt és Herschel könyveinek olvasása. Korábbi viszolygását legyőzve geológiai

tanulmányokra adta fejét a kitűnő, de maradi gondolkodású Sedgwick mellett (akitől többek közt a Kambrium, Palaeozoikum és Kainozoikum elnevezések származnak), s talán ennek köszönhető, hogy 1831 őszén váratlanul ajánlatot kapott Fitz-Roy kapitánytól, hogy legyen kísérője és tudományos munkatársa azon a földkörüli úton, amire a Beagle (Vizsla) nevű háromárbocos vitorláshajó indul, főként Dél-Amerikában végzendő mérések és geológiai-biológiai kutatások céljából. Darwin habozás nélkül elfogadta a csábító ajánlatot, s hamarosan sikerült legyőznie apja ellenállását. Útravalóul megvásárolta Lyell éppen megjelenő könyvét, a Geológia Alapelemeinek I. kötetét (a később megjelenő II. kötetet, amelyben Lyell a fajok eredetét és Lamarck elméletét tárgyalja, Dél-Amerikába küldette maga után), és 1831. december 27-én öt évre elhagyta hazáját. „A Beagle útja – írja önéletrajzában – feltétlenül életem legkiemelkedőbb eseménye volt, és egész pályafutásomat meghatározta.” Az ember ma már alig tudja beleélni magát abba a lelkiállapotba, amit egy százharminc év előtti világkörüli utazás jelentett: vitorlás-hajóval, lóháton és gyalog, kiszolgáltatva az elemek és emberek jó-vagy rosszindulatának. Darwin útja nem „felfedező út”, hiszen amerre járt, járt már előtte más is. Mégis úgy hat, mintha ismeretlen tájaknak és számunkra szinte érthetetlen „vadembereknek” a fölfedezése volna. Darwint minden érdekelte – a vidék geológiai szerkezetétől, az atollok keletkezésétől, a szigeteket benépesítő patkányfajtáktól a bányászok kizsákmányolásáig vagy a tahiti-beli népszokásokig minden. A 18. század nagy útleírói után a 19. századnak még bőven maradt beutazni valója, s bőven voltak nagyszerű útleírásai, ám izgalmas érdekességben és ugyanakkor tudományos értékben tán egyik sem vetekedhetik az „Egy természettudós utazásai”-val, vagyis Darwin útinaplójával, amelyet hazatérése után adott ki ezen a címen: Napló a Beagle földkörüli útja alkalmával meglátogatott országok természetrajzáról és geológiájáról. (Magyar fordítása megjelent 1913-ban és 1957-ben.) Huszonkét éves, tapasztalatlan ifjúként vágott neki Darwin a nagy útnak, öt év múlva, mint érett férfi és tapasztalt tudós tért vissza, akit a tudományos világ megbecsüléssel és várakozással fogadott. Méltó volt a megbecsülésre is, a várakozásra is. Útleírásából nemcsak a jó szemű megfigyelő és a jól képzett természetbúvár beszél, hanem a mélységes humanizmustól áthatott szociális érzékű ember is, aki sehol sem mulasztja el kifejezni megdöbbenését a rabszolgaság vagy a chilei bányászok rút kizsákmányolása láttán. Meg sem kísérlem, hogy képet adjak ennek az ezernyi érdekességet tartalmazó útleírásnak biológiai gazdagságáról. Csupán néhány aprócska részletét emelem ki, amelyek nyilvánvalóan és döntő módon hozzájárultak ahhoz, hogy Darwin később – darwinista lett. Így mindjárt utazása elején, a Zöldfoki szigeteknél, meggyőződött arról, hogy a korabeli geológusokkal szemben Lyellnek van igaza, amikor a miniatűr változások szummálódásából származó geológiai átalakulást tanítja. Ugyanitt azt tapasztalta, hogy a légkört állandóan hulló finom por tölti be, amely szinte észrevétlenül lerakódik

mindenre, s végül oly tetemes mennyiséget ér el, hogy a hajó felszínén több csomagra valót lehetett összeszedni belőle. Mikroszkóp alatt megállapították, hogy a por nagyrészt ázalékállatkák’ kovavázából és növények kovatartalmú szöveteiből áll (öt kis csomagban hatvannál több különféle szerves alak fordult elő), amelyek ezer mérföldnél is nagyobb távolságból kerültek ide a szél szárnyán. Apró kőszemcsék is akadtak a szerves anyagok közt. „Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy a virágtalan növények sokkal kisebb és könnyebb spórái szétszóródnak a levegőben.” Dél-Amerika rovarvilágának színes leírása közben fölfigyel egy darázsfajtára, amely félholt pókokkal és hernyókkal táplálja lárváit. „Nagyszerűen érti, hogyan kell ezeket az állatokat úgy megszúrni, hogy elkábuljanak, de életben maradjanak, míg a rovarok lerakják petéiket.” Tudjuk, hogy később – különösen Fabre leírása nyomán – ez az „értelmes” állati viselkedés milyen fontos szerepet játszott az állatlélektan fejlődésében; Darwin egyébként tartózkodik attól, hogy a különös képességet bármiféle kapcsolatba hozza az értelemmel. Brazíliában, Punta Alta-nál, egy kis lapályon számos óriási őskori állat csontvázára bukkan, amelyeknek tudományos feldolgozását később Owen professzor végzi el. „Érdekes körülmény – írja Darwin –, hogy ilyen sok különféle faj található egyhelyütt; azt bizonyítja, hogy milyen sok fajhoz tartoztak a vidék ősi lakói.” És részletesen leírja a Megatherium és más őskori óriásemlősök rekonstruált életmódját. Valdiviában átél egy hatalmas földrengést, plasztikusan tárja fel az elszenvedett szörnyű kárt, a páni rémületet, és azt a furcsa érzést, hogy az ember lába alól egyszerre elvész a Föld oly szilárdnak hitt biztonsága… Ugyanitt beszámol a bennszülötteknek arról; a sajátságos módszeréről, amellyel almafáikat szaporítják: combvastagságú ágát levágják, kisebb ágait letisztítva a földbe dugják, „harmadévre az ágból gyümölcs alatt roskadozó kitűnő fa lesz.” Jelentőségében mindezeken túltesz a Galápagos-szigetcsoport (mai néven Columbus-szigetek) leírása és az ott szerzett tapasztalatok értékelése. Ez a tíz nagyobb és több kisebb sziget a Csendes-óceán keleti szélén, Közép- és DélAmerikához legközelebb – de azoktól is meglehetősen távol –, az egyenlítő magasságában fekszik. Darwin idejében csak elvétve vetődött oda egy-egy utazó vagy kalóz, s mindössze 2–300 lakosa volt a Charles-szigeti településnek: Ecuadorból politikai ok miatt száműzött bennszülöttek. (Ma az USA tengeri támaszpontja, szintén csak néhány száz lakossal.) A szigetcsoport állatlélektani érdekessége az, hogy az ott élő állatok – talán mert évezredek óta nem tapasztaltak ember okozta veszélyt – nem ismerik az embertől való félelmet. A madarakat puszta kézzel össze lehet fogdosni, sapkával vagy bottal leütni, s még csak annak sem adják jelét, hogy okulnának egymás kárán és az immár több évtizedes rossz tapasztalaton. Darwin ebből arra következtet, hogy az embertől való félelem az általános óvatosságtól független ösztön, amelyet csak igen hosszú idő alatt tudnak a fajok elsajátítani és átöröklődő szokássá tenni. – Ennél az állatlélektani megfigyelésnél is érdekesebb Darwinnak az a biológiai megállapítása, hogy Galápagos szigeteinek állatvilága – csekély kivétellel –

helyi eredetű, vagyis sehol másutt nem ismeretes, sőt még az egyes szigeteket benépesítő állatfajok is némileg eltérnek egymástól. Nemcsak a madarakra vonatkozik ez a megállapítás, hanem a halakra és hüllőkre, sőt a növényvilágra is: 185 virágos növény közül 100 új faj, ez „indokolja, hogy a Galápagosszigeteket külön növényföldrajzi területnek tekintsük.” Rokon fajok találhatók Amerika különböző vidékén, amiből arra lehet következtetni, hogy a hajdani „gyarmatosítók” onnan származnak, de további életük során a kontinenstől teljesen elszakadva önállóan módosultak. Sőt még az is megfigyelhető a galápagosi pintyek közt, hogy csőrük méretének és jellegének fokozati sora alakult ki: a Geospiza magnirostris vaskos, kúp alakú csőre és a Geospiza parvula apró csőre közt fokozatosan csökkenő átmenettel. „Ha az ember ilyen fokozatosságot és szerkezeti eltérést lát – mondja Darwin – ilyen kicsiny, közeli madárcsoportnál, azt gondolhatná, hogy ezen a madarakban eredetileg szegény szigetcsoporton egyetlen faj módosult különféle irányokban.” Ma ezt a megállapítást nem tartjuk meglepőnek, de ne feledjük, hogy Darwin még nem volt darwinista akkor, amikor ezt a megfigyelést tette. Úgy látszik, éppen a galápagos-szigeti tapasztalat volt legfőbb indítéka annak, hogy a fajok keletkezésével és módosulásával foglalkozni kezdett. „Ha tekintetbe vesszük – írja – a szigetek kicsiny területét, még csodálatosabb az itt honos fajok nagy száma és korlátolt elterjedése. A magaslatokat koronázó krátereket és a lávafolyamok még jól kivehető határait látva, azt kell hinnünk, hogy itt még a geológiai újkor folyamán is nyílt óceán terült el. Ezzel azután mintha időben is, térben is közelebb kerültünk volna a nagy eseményhez – a titkok titkához – új lények első megjelenéséhez a Földön.” A Fajok eredete előtt Hazatérése után Darwin Londonban telepedett meg, és minden idejét a tudományos anyag feldolgozásának szentelte. Két éven át tartott az útinapló sajtó alá rendezése, amely 1839-ben jelent meg, és egészen rendkívüli sikert aratott. A második kiadásból 10.000 példány fogyott el Angliában, ami az akkori idők könyvforgalmához mérten hallatlanul magas szám. Sorozatosan jelentek meg új kiadásai és fordításai. Élete végén elégedetten jegyzi fel Darwin, hogy „mind a mai napig állandóan vásárolják Angliában és az Egyesült Államokban”, s ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a könyv sikere azóta sem hanyatlik, amint a legutóbbi idők magyar kiadása is mutatja. Közben Darwin sajtó alá rendezte A Beagle útjának állattana című könyvét. Saját kijelentése szerint 1837. július elsején kezdte meg a Fajok eredete anyagának gyűjtését, „amellyel gondolatban már régen foglalkoztam és húsz évig szüntelenül dolgoztam rajta”. De dolgozott máson is: kiadta a korallzátonyokról szóló könyvét, amelyben az atollok keletkezéséről szóló önálló elméletét fejti ki, számos geológiai előadást tartott, és sajtó alá rendezte a Földtani megfigyeléseket, majd a kacslábúakról szóló

monográfiáját. Mint a Geológiai Társaság titkára, meleg barátságot kötött Lyelllal és számos kiváló tudóssal, akik mind nagy megbecsülésben részesítették. 1839-ben feleségül vette egyik unokahúgát. Kettejük vagyona elegendő volt ahhoz, hogy gondtalanul éljen, és idejének mindazt a részét, amit betegeskedése szabadon hagyott, tudományos munkájának szentelje. Kínzó gyomorbaja talán a hosszú tengeri úton keletkezett (mindig sokat szenvedett a tengeri betegségtől), és élete végéig nem hagyta el. A kínokat türelemmel viselte, és csak amiatt panaszkodott, hogy sok időt kénytelen emiatt a tudományos munkától megvonni. 1842-ben birtokot vásárolt Down-ban, London közelében. Hátralevő negyven esztendejét itt élte le teljes visszavonultságban, a meleg családi élet és a sikeres munka örömeit élvezve. „Valódi baconi elvek alapján dolgoztam – írja később –, és minden előzetes teória nélkül nagyban gyűjtöttem az adatokat, különösen a háziasított állatok és növények tenyésztésére vonatkozólag… Hamarosan észrevettem, hogy a siker titka hasznos növény- és állatfajták tenyésztésénél a kiválasztás. Egy ideig mégis rejtélyes maradt számomra, hogyan alkalmazható a kiválasztás természetes állapotban élő szervezetekre.” 1838-ban kezébe kerül Malthus akkoriban közkedvelt szociológiai műve, a Népesedés elmélete (1798), amelynek szerzője szerint az emberiséget a túlnépesedés veszélye fenyegeti, mivel a szaporodás mértani, a termelés viszont csak számtani haladvány szerint fokozódik. Ebből következőleg a nyomor végzetszerűen növekszik, a gazdagok és szegények közti szakadék mind tátongóbbá válik, sőt egy bizonyos népfelesleg szükségképpen elpusztul az életharcban, mivel egyszerűen nem jut élelemhez. – Ez a nyilvánvalóan téves elmélet, amely Marx szerint a tőkés verseny igazolását szolgálta, a szabadkereskedelemnek és gyarmatosításnak múltszázad közepi fénykorában érthetően divatos volt. Egyetlen érdeme, hogy Darwinnak a „létért folyó küzdelem” és „természetes kiválasztódás” elméletéhez az elindító lökést adta. „Hirtelen rádöbbentem”– tudniillik Malthus olvasásakor, de a növények és állatok életküzdelmére gondolva – „hogy ilyen körülmények között nyilván a kedvező változatok maradnak meg, a kedvezőtlenek pedig kipusztulnak. Ennek következménye az új fajok kialakulása lehet. Végre volt egy teóriám, amellyel elindulhattam…” További húsz éven át gyűjtötte az anyagot, készítette jegyzeteit. Ki tudja, mikor szánta volna rá magát a közlésre, ha 1858 nyarán nem kap a maláji szigetvilágban kutató Wallace-től egy kéziratot, amelyben legnagyobb megdöbbenésére szinte szóról-szóra megtalálja saját gondolatait. Wallace arra kéri, hogy ha jónak találja tanulmányát, küldje tovább Lyell-nak. A tudománytörténet legszokatlanabb jelenete következik. Leibniz, Newton, Hooke, Swammerdam és mások tragikus kimenetelű prioritási vitái után azt várnók, hogy Darwin és Wallace most – éppen az általuk fölfedezett „struggle for life” elv értelmében – ölre mennek, és a nagy fölfedezést csúf elsőbbségi vitával szennyezik be. De nem ez történik. Darwin fájó szívvel, ám a

legnagyobb elismerés hangján ír Lyell-nak, aki már korábbról ismerte elméletét és könyvének kiadására buzdította volt. „Sohasem láttam még a gondolatoknak meglepőbb összetalálkozását. Ha Wallace 1842-ben lefektetett vázlatom kézirata alapján dolgozik, akkor sem készíthetett volna jobb kivonatot belőle.” Wallace tanulmányát kiadásra ajánlja. Lyell és Hooker azonban közbelépnek: noha nem értenek egyet a darwinizmussal, nem engedhetik Darwin gondolatainak eredetiségét így háttérbe szorítani. Kívánságukra Darwin rövid összefoglalást készít elméletéről, s ezt Wallace tanulmányával egyidejűleg hozzák nyilvánosságra. Wallace-on volna a sor, hogy megsértődjék, ehelyett azonban a legnagyobb előzékenységgel ismeri el Darwin elsőbbségét és érdemeit. Később is buzgó követője marad Darwinnak, egészen addig, amíg öreg korában áldozatul nem esik a spiritizmus hóbortjának. Ilyen előzmények után jelent meg a Fajok eredete 1859. november 29-én, 1250 példányban. Az első kiadás állítólag még ezen a napon elfogyott. Hat hét sem telt belé, kijött a második kiadás 3000 példánya; az újabb kiadások és mindennyelvű fordítások azóta szakadatlanul követik egymást. (Első magyar fordítása 1873-ból való, a legutóbbi 1955-ből.) Mielőtt rátérnék a Fajok eredetének ismertetésére, röviden érintem azokat a körülményeket, amelyek Darwin átütő sikerét előkészítették. Három ilyen körülményről van szó: arról, amit Darwin a fajfejlődés gondolata „levegőben lógásának” nevez, továbbá az utóbbi évtizedek biológiájának rohamos fejlődéséről, végre – de nem utolsósorban – arról a társadalmi átalakulásról, ami a természettudományos gondolkodás „materializálódásához” vezetett. Tudomány és társadalom a 19. század közepén „Mondották – írja önéletrajzában Darwin –, hogy a Fajok eredetének sikere azt bizonyítja, hogy ‘a téma a levegőben volt’, vagy hogy ‘az emberek készen voltak a befogadására’. Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz lenne, mert időnként magam is tapogatóztam néhány természetkutatónál, és egyetlen egy sem kételkedett a fajok állandóságában. Még Lyell és Hooker sem értettek egyet velem, noha nagy érdeklődéssel hallgatták nézeteimet.” Ennek ellenére a 6. kiadás történeti visszapillantásában maga Darwin 35 olyan szerzőt sorol fel, akik az utolsó fél században fölvetették a fajok természetes eredetének és átalakulásának eszméjét. Jelentéktelenebb szerzők mellett olyan nevek szerepelnek itt, mint Lamarck, Erasmus Darwin, Geoffroy Saint-Hilaire, a későbbiek közül Owen, von Baer, Wallace, Huxley. Mégis, Darwinnak igaza van abban, hogy ezek a szerzők alig járultak hozzá ahhoz, hogy a téma a levegőben lógjon: akik nem csupán egy-egy odavetett mondattal jelezték transzformista kételyeiket, azoknak művét is csak Darwin föllépése nyomán ásták ki a feledés homályából.

Furcsa módon nem is a szaktudósok munkássága népszerűsítette a fejlődés eszméjét, hanem egy műkedvelőnek Vestiges of Creation című könyve, amely 1842-ben jelent meg először, s förgeteges sikere olytán gyors egymásutánban tizenkét kiadást és számos fordítást ért meg. (Magyar fordítását Somody József ügyvéd adta ki 1858-ban A teremtés természettörténelmének nyomai címen.) A könyv szerzője oly ügyesen titkolta nevét, hogy egy időben Darwint gyanúsították a szerzőséggel. Robert Chambers (így hívták a szerzőt, de ez csak halála után derült ki) nem volt biológus, s ez munkáján erősen meglátszik. A könyv német fordítását a fiziológus Carl Vogt készítette, s alig van olyan oldal, amelynek lapalji jegyzeteiben vaskos tévedésekre ne mutatna rá. De határozott fejlődéstani meggyőződés hatja át, noha Chambers nem szabadul attól az előítélettől, hogy a körülményekhez való alkalmazkodást valamilyen isteni eredetű indítéknak tulajdonítsa. „Egy ilyen könyv – írja Darwin egyik levelében Huxley-nak –, ha más előnye nincs is, legalább terjeszti a természettudományok iránti érzéket.” Csakugyan terjesztette, s Lyell munkássága mellett kétségtelenül ez játszott legdöntőbb szerepet abban a népszerűségben, amivel Darwin eszméjét fogadták. De nemcsak ez. Abban a három évtizedben, amely Lamarck halála és a Fajok eredetének megjelenése közt telt el (1829–59), a biológia fejlődése óriáscsizmával rohant előre. Csak mutatóba ragadom ki az alábbiakat. Első helyen kell említeni az egyedi fejlődéstan s különösképp az embriológia nagy eredményeit, amelyek főként Karl Ernst von Baer (1792– 1876) fiatalkori munkásságának köszönhetők. A keletnémet származású Baer Észtországban született, előbb a königsbergi, majd a pétervári egyetem tanára volt, termékeny életének nagy részét Oroszországban töltötte. Első jelentős munkája még Lamarck életében jelent meg (De ovi mammalium genesi, 1827), ebben írta le azt a fölfedezését, hogy a női ivarsejt nem a tüsző, mint de Graaf óta hitték, – hanem a tüsző mélyén meghúzódó mikroszkopikus petesejt. A következő évtől megjelenő fejlődéstani sorozata (Über die Entvvicklungsgeschichte der Tiere, 1828–37) részleteiben tárja fel a gerinces állatok magzati fejlődését. Ez a munka tekinthető a modern embriológia megteremtésének. A preformációs elmélet végképp a kultúrtörténeti kuriózumok közé kerül, az epigenezis-tan pedig levetkőzhette azokat a vitalista túlzásokat, amelyekkel Wolff felruházta volt. Baer, mint a német természetfilozófusok tanítványa, maga sem riadt vissza merész metafizikai spekulációktól. Fiatal korában hajlott arra, hogy – meglehetősen romantikus formában magáévá tegye a fejlődéstan eszméjét, később azonban Darwin legtekintélyesebb ellenfelei közé számított. De maga az egyéni fejlődéstan (ontogénia), amit ebben az időben von Baer mellett Pander, Rathke, Blainville, Serres és mások emeltek tudományos rangra, a fajfejlődéstan (filogénia) fegyvertársává lett. A fejlődéstannal párhuzamosan haladt a sejttan kiépítése. Blainville, Mirbel, Treviranus, Hugo Mohl és Robert Brown értékes előmunkálatai után Jacob Schleiden (1804–1881) 1838-ban megjelenő közleménye – Beiträge zur

Phytogenesis – dolgozta fel részletesen a sejtek kialakulását, szerkezetét és életét. Elmélete ugyan telve tárgyi tévedéssel és mesterkélt vitális szempontok belemagyarázásával, mégis elsőként vitte köztudatba azt, hogy a sejtek mintegy önálló életet élnek, és hogy az egyed élete milliónyi apró részecske összerendezett működéséből áll, továbbá, hogy a sejtközösség egyetlen sejtből fejlődik ki, s ez az egyetlen sejt az élet során egymástól eltérő szerkezetű és működésű sejtek tömegévé differenciálódik. Érthető ennek az elméletnek nagy fejlődéstani jelentősége. Egy évvel Schleiden növénytani fejtegetése után hasonló elmélettel jelentkezett Theodor Schwann (1810–1882), csakhogy a sejtközösség fogalmát az állatvilágra is kiterjesztette, és azoknak a szöveteknek is kimutatta celluláris eredetét, amelyekben a sejtes szerkezetnek már nyoma is alig fedezhető fel. (Mikroskopische Untersuchungen, 1839.) A Schleiden– Schwann-féle sejtelmélet és Baernek az a tapasztalata, hogy fiatal magzati korban az egymástól rendszertanilag igen távol eső gerincesek sem különböztethetők meg, könnyen elfogadhatóvá tette azt a gondolatot, hogy az élőlények közös primitív őstől származnak. Ebbe az irányba mutatott a fiziológia fejlődése is. A korszak legnevesebb fiziológusa Johannes Müller (1801–1858). A német természetfilozófián nevelkedvén, ő sem szabadult meg soha az idealista előítéletektől, mégis egzakt és experimentális tudományt csinált a fiziológiából. Az érzékszervi működés modern élettani vizsgálata az ő kísérleteivel kezdődik. Jogos hírnevét nem a „specifikus idegenergia elvének” köszönheti, hanem annak az iskolának, amelyből az elkövetkező korszak legjelentősebb biológusai kerültek ki – így többek közt az említett Th. Schwann vagy Helmholtz, Du Bois-Reymond, Virchow, Remak, Kölliker, Haeckel s közvetve a század második felének minden valamirevaló biológusa. A Handbuch der Physiologie (1834–40) az élettannak olyan kézikönyve, amilyen az előző században Halleré volt: mindenki ezen nevelődött. Johannes Müller tanítványai idealista hitben élő materialista biológusok: a német idealista természetfilozófiában gyökerező bölcseleti állásfoglalásuk dacára az anyag, amit a természettudomány számára gyűjtenek és feldolgoznak még az ő értelmezésükben is jól megfér a materializmus keretei közt. Velük párhuzamosan működik egy olyan biológus-nemzedék, amely filozófiájában is materialista, mégpedig harcosan az, de – mai szóval – vulgáris vagy mechanikus materialista. Legismertebb képviselőjük Carl Vogt (1817–1895) giesseni, majd Genfbe emigrált zoológus, Ludwig Büchner (1824–1899) darmstadti orvos és Jacob Moleschott (1822–1893) holland származású római fiziológus. Az évtizedekig tartó ideológiai párbaj 1854-ben vette kezdetét Rudolf Wagner göttingeni fiziológus előadásával, amelyet az ember teremtéséről és mibenlétéről tartott; visszavágás volt ez Carl Vogtnak arra az álláspontjára, hogy halhatatlan lélek nincs, a lélek az agyvelő anyagának működése. Válaszok és viszontválaszok követték egymást, egyre szatirikusabb, és a vita hevében egyre inkább elfajuló hangnemben. 1854-ben jelent meg Vogt könyve a Babonáról és

tudományról, amelyben „hírhedt” mondása elhangzott: „A gondolat úgy viszonylik az agyvelőhöz, mint az epe a májhoz vagy a vizelet a veséhez.” Ugyanebben az évben adta ki Fiziológiai leveleit, amelyekben közérthető nyelven, de igen fejlett tudományos nézőpontból fejtegeti a szervezet működésének és az egyedi fejlődésnek törvényszerűségeit. Moleschott első munkája két évvel korábbi (Az élet körforgása, 1852), 1855-ben pedig megkezdte diadalmasnak mondható pályafutását Ludwig Büchner könyve, az Erő és anyag, amely ugyan nem mond újat, népszerűségben mégis fölveszi a versenyt Darwin munkáival. A század végéig, sőt azon is túl szakadatlanul jelennek meg új kiadásai és fordításai (magyar fordítása 1905-ben). Ez a népszerűség mutatja azt az igényt, amely dinamikus erővel követelte a természeti jelenségek természetes magyarázatát, minden természetfeletti elem kiküszöbölését, a tekintély-elv elutasítását. Ha többet nem is, ezt megadta Büchner és Vogt materializmusa, amely egyébként rövidesen két szék közt a pad alá került: nemcsak az idealizmus utasította el, hanem a dialektikus materializmus is, mechanikusan szimplifikáló volta miatt. Megjegyzendő, hogy Darwin előtt e materialisták nem voltak a fajfejlődési gondolat hívei, sőt Vogt még Darwin után is elég nehezen vált azzá, Büchner annál könnyebben. Előállt az a paradox helyzet, hogy az idealista Schelling-tanítványok – például Oken vagy Steffens – közelebb jutottak a származástan eszméjéhez, mint a mechanikus materialisták. De a valódi származástan befogadását mégis ezek a materialista tanok könnyítették meg, elsősorban Németországban, ahol – Darwin egy későbbi levele szerint – már mindenki a darwinizmusról beszélt akkor, amikor Franciaországban még föl sem figyeltek rá. A negyvenes-ötvenes évek hallatlan természettudományos lendületéből csak sztenografikusan ragadok ki néhány adatot, mintegy illusztrálására annak, miért „lógott a levegőben” a darwinizmus: valójában nem a darwinizmus lógott a levegőben, hanem a fejlődés és haladás eszméje s a minden tudományos újdonság iránti befogadási készség. 1842-ben közölte Robert Mayer az energia átalakulásának és megmaradásának elvét, munkáját a fizikában Joule, a fiziológiában Heimholtz folytatta, de még maga Mayer átvitte az új elvet a biológia területére (1845), s az életerő fogalmát energiaátalakulásos anyagcsere-folyamatokkal helyettesítette. Az „életerő” egyébként is a természettudósok pergőtüzében állt. Du BoisReymond 1848-ban ízekre szedte a vitalizmus minden érvét, Karl Ludwig 1852ben megjelenő fiziológiája az élettan minden folyamatát fizikai és kémiai gyökeréig igyekezett visszavezetni. Wöhler már 1828-ban előállította az első organikus vegyületet, a karbamidot, ami mai szemmel nézve csak a kísérleti szerves kémia születésnapját jelenti, de száz évvel ezelőtt azt jelentette, hogy sikerült szervetlen anyagból mesterségesen szerveset készíteni, tehát értelmetlenség „életerőt” keresni az élő anyagban. Ezen az alapon dolgozta ki Justus Liebig az új idők kémiáját. Az infuzóriumok legnagyobb szakértője C. G. Ehrenberg berlini professzor, Humboldt munkatársa, akihez Darwin is

vizsgálatra küldte leleteit; 1838-ban felállított elmélete (Infusionsthierchen als vollkommene Organismen) olyan szerveket is vél fölfedezni az egysejtűeken, amilyenekkel valóban nem rendelkeznek, tévedéseit Dujardin és Siebold küszöbölik ki 1841–45-ben. Louis Pasteur a fermentációról szóló munkájával alapozza meg hírnevét 1857-ben, rövidesen sort kerít az ősnemzés meggyőző cáfolására és a modern bakteriológia megalapozására. A növényfiziológia neves képviselője Karl Wilhelm Nägeli müncheni botanikus (később Pasteurnek is, Darwinnak is ellenfele), az „idioplazma”-elmélet konstruálója. A modern szövettant a svájci Albrecht Kölliker alapozza meg 1852-ben, a kísérleti fiziológiát ugyanekkor a „determinizmus” elvre építi fel Párizsban Claude Bernard. Rudolf Virchow fél évszázadnál is tovább uralkodó – s ekkor még haladó szelleműnek számító – cellular-pathológiája 1858-ból való. Paul Broca francia sebész az agyvelő lokalizációs elméletén dolgozik, 1859-ben alapítja a „Société d’Anthropologie de Paris”-t. A harmincas években és a negyvenes évek elején jelennek meg Etienne Geoffroy Saint-Hilaire transzformista írásai; fiának, Isidore Geoffroy Saint-Hilaire-nek 1859-ben megjelenő nagy természetrajzára Darwin is hivatkozik. Lamarcknak a gerinctelenekről szóló nagy monográfiáját 1835–45-ben tizenegy kötetre bővítve adja ki Milne Edwards és Deshayes, s ez nem jelentéktelen tett a darwinizmus szempontjából, hiszen ennek a munkának első kötetében van a származástannak eddig legalaposabb kifejtése. A geológiában Charles Lyell ismertetett nézetei terjednek el nem minden ellenállás nélkül; Bernhard von Cotta freibergi geológus az apró hatásokból összegeződő lassú fejlődés elvét hirdeti 1850-ben és 58-ban, Darwin lelkes követője lesz. Valamivel részletesebben kell kitérnem a paleontológia fejlődésére. Száz év távlatából ugyanis könnyen hajlandók vagyunk arra, hogy megfeledkezzünk mindarról, ami a Fajok eredete és az Ember származása előtt a tudományos kutatásban történt, és Darwin föllépését váratlan csodának tekintsük. A „Mózes vagy Darwin” vitában Darwin legyőzte Mózest, de ehhez volt egy kis segítsége is: Mózes óta történt egy s más a tudományos életben. Különösen az utóbbi fél évszázadban, amióta Cuvier megteremtette az őslénytant. Cuvier még nevet sem adott ennek a tudományágnak (a paleontológia elnevezés tanítványaitól származik a húszas évekből), halálakor már tudósok százai gyűjtötték az anyagot világszerte, húsz évvel később pedig az őslénytani ismeretek olyan méretet öltöttek, hogy az embernek szeme-szája eláll a csodálkozástól. A paleontológia legfőbb büszkesége ebben az időben Richard Owen (1804– 1892), „az angol Cuvier” 1839-ben adja ki első közleményét Új-Zéland addig ismeretlen óriási ősmadarairól, majd az emlősök fogazatának hatalmas monográfiáján dolgozik, és Geoffroy Saint-Hilaire nyomán a homológia elméletét dolgozza ki, közben az ősvilág hatalmas fenevadjait rekonstruálja, köztük azokat, amelyeknek csontjait Darwinék hozták haza földkörüli expedíciójukról. Később Darwin legharciasabb ellenfelei közt találjuk, aki a tudományos vitatkozásnak-ahhoz a szokatlan módjához folyamodik, hogy névtelen támadást-ír Darwid ellen, s ebben sűrűn hivatkozik „Owen professzor”

tekintélyére… Anti-evolucionista nézetei dacára működése az őslénytanban éppoly jelentős, mint Cuvier-é. Az angol paleontológusok közt méltó társa Sir Roderick Impey Murchison (1792–1871), aki eredetileg katonatiszt volt, lelkésznek készült, és – akárcsak Darwin – lovaglással meg vadászattal töltötte idejét. A természettudósoknak abba a hatalmas csoportjába tartozik, akik műkedvelőként kezdték munkásságukat. Tehát a legnagyobbakkal kerül egy sorba, hiszen például Lamarck és Darwin is műkedvelőként indult. Murchison érdeklődését az akkor szilurnak nevezett ókori korszak (mintegy százmillió esztendő, a kambrium után, négyszáz millió évvel ezelőtt, ma Ordovicium és Gotlandium néven ismert) növény és állatvilága kötötte le, s erről írta monográfiáit 1839-ben és 1849-ben. Rövidesen az angol Geológiai Társulat elnöke és a Földtani Intézet igazgatója lett. A szilur másik nagy kutatója a francia Joachim Barrande (1799–1883), eredetileg mérnök, Párizsban Cuvier és Jussieu szorgalmas hallgatója, majd a Bourbon család nevelője. 1830 után emiatt Prágába emigrált, itt kezdett paleontológiával foglalkozni. 1852-től húsz hatalmas kötetben dolgozta fel a Cseh-medence szilur-leleteit. Hűségesen kitartott Cuvier eszméi mellett, az evolúciónak ellenlábasa maradt. Még a francia Akadémia tagságát is visszautasította, mert a Cuvierutód d’Orbigny nem lett akadémikus. A műkedvelő kövületkutatók legkülönösebbike Hugh Miller (1802–1856), aki Észak-Skócia egy kis községében kőműves volt, s teljesen a maga erejéből képezte magát természetbúvárrá és íróvá. A Szabad Egyház Mozgalom híveként lapszerkesztő lett Edinburghban, s itt kezdte 1840-től közölni a régi vörös homokkő (Old Red Sandstone) rétegének gazdag leleteit. Munkájában egy pékmesterből lett paleontológus támogatta, Robert Dick, aki szintén a vörös homokkő feltárására szentelte szabad idejét. Hugh Miller első könyvét nagysikerű ismeretterjesztő munkák egész sora követte. Ötvennégy éves korában öngyilkos lett. Franciaországban a műkedvelő paleontológusok közt Marie Rouault (1813–1881) viszi el a pálmát, aki – mint bretagne-i csizmadiának a fia – előbb pásztor volt, majd borbély lett. Szenvedélyesen gyűjtötte a régi érméket, kövületeket és könyveket. Harminckét éves korában kezdett geológiát tanulni, rövidesen előadást tartott az Akadémián Bretagne ősvilági faunájáról saját gyűjtése alapján. A borbélymesterséget csak ezután hagyhatta abba: az ő gyűjteményével alapított rennes-i geológiai múzeum őre lett, s hátralevő idejét a paleozoikum szivacsainak szentelte. – Prágában ugyanekkor egy vegyész, August Joseph Corda (1809–1849) a kőszénkor harasztjainak, zsurlóinak és korpafüveinek mikroszkópos kutatását végezte; sokra vihette volna, ha egy texasi expedícióról hazatérőben hajótörés áldozata nem lesz. A német paleontológusok közül a legnagyobb tekintélynek számított Hermann von Meyer (1801–1869) a majna-frankfurti polgármester dongalábú fia, Wöhler és Humboldt barátja, Hegel sógora. Ő is csak „mellékesen” foglalkozott az őslényekkel, előbb vegyész volt és minerológus, aztán hivatalnok lett, hogy tudományos függetlenségét ne kelljen feladnia. A

németországi ősemlősök, ősmadarak és őshüllők tömegének kétharmadát Meyer fedezte föl vagy vizsgálta újra – mondja róla Zittel, a paleontológia történésze. 1840-ben megalapította az első őslénytani folyóiratot Palaeontographica címen. Életének főműve az ősvilág faunáját tárgyaló öt hatalmas kötet, amelyeket saját rajzaival tesz közérthetővé. – A sváb őstenger Ammon-szarvait, a nagy feltűnést keltő fejlábúakat F. A. Quenstedt írta le 1849-ben. – A kor egyik legnépszerűbb „kövületvadásza” Oskar Fraas (1824–1897) eredetileg lelkész volt, s nyomorgó faluját azzal virágoztatta fel, hogy tízezerszám gyűjtette földijeivel a sváb medence kövületeit, amelyek akkor már igen keresett árucikknek számítottak. Később Oskar Fraas a stuttgarti természetrajzi múzeum igazgatója lett, s 1860 körül sorozatosan közölte fölfedezéseit a jura- és triászkorabeli leletekről. „Az özönvíz előtt” című munkája (Vor der Sintflut, eine Geschichte der Urwelt) világosan mutatja, hogy ebben az időben már a lelkészek sem értelmezték mindig szó szerint a bibliát. Értékes munkáját fia folytatta tovább, Eberhard Fraas, a 90-es évek legnevesebb jurakutatója. Németországban a paleontológia terjedését nagyon, megkönnyítették azok a monstre-lelőhelyek mint Holzmaden vagy Solnhofen palabányái –, amelyekből különösebb erőfeszítés nélkül százezerszám kerültek elő a megkövesült növényi és állati maradványok, az immár hétköznapi leletek mellett olyanok is, mint a nagyjelentőségű Archaeopteryx (újabb megállapítás szerint Archaeornis), az átmeneti ősmadár, 1861-ben. Hogy mennyire közkedvelt volt ebben az időben az őslénytan, arra érdekesen világít rá egy életrajzi adat Karl Alfred Zittel – „a paleontológia Linnéje” – fiatalkorából. Zittel 1839-ben született egy jelentéktelen badeni községben, Balingenben. Paleontológussá az tette, hogy szülőházával szemben egy ásvány- és kövületkereskedés volt, ahová kisdiák korában – tehát a negyvenes években – szorgalmasan eljárt, s itt ismerkedett meg az őskori leletekkel. Vagyis Németország falvaiban és városkáiban száz évvel ezelőtt nemcsak szatócsüzletek voltak, hanem ásvány- és kövületkereskedések is… – Az óriási anyag első rendszeres összefoglalását H. G. Bronn heidelbergi zoológus adja 1835–38-ban, továbbá Goldfuss és Münster hatalmas munkája Németország kövületeiről 1826–44-ben, Franciaország fosszilis növényeit az ifjabb Brongniart dolgozza fel rendszeresen 1848–54-ben, d’Orbigny pedig a gerinctelenek kövületeit 1840–55-ben, de a teljes rendszertant csak Karl Zittel készíti el, 1872-től. Közben Amerikában is megindul az ősélettan kutatása: Marsh és Cope egymással versengve tárják fel az Újvilág szűz lelőhelyeit; Marsh 1855-ben fedezi fel a karbonkor őskétéltűjét, s rövidesen az első paleontológiai tanszék tanára lesz a Yale egyetemen. Amerikába kerül a svájci származású Louis Agassiz is (1807–1873), aki serdülő korában látogatást tett Cuvier-nél, s egész életében hű maradt eszméihez. 1833–42-ben készítette ötkötetes monográfiáját a kövült halakról, majd Darwin után az evolúciós tan szenvedélyes ellenfele és Cuvier tanainak elszánt védelmezője lett. Van valami tragikus abban, hogy a paleontológia fejlődését semmi sem gátolja annyira, mint a „paleontológia atyjának”, az elévülhetetlen érdemű

Cuvier-nek túlzott tekintélye. Valójában persze nem gátolta meg ezt a fejlődést, hiszen látjuk, hogy a Cuvier halála óta eltelt néhány évtized őslénytani eredményei minden várakozást felülmúlóak, mégis minduntalan meg kellett küzdeni azokkal a maradi szempontokkal, amelyeket Cuvier tekintélye mélyen belevésett a tudósok gondolkodásába. És ez nemcsak a darwini evolúciós tanra vonatkozik, hanem magára a szigorúan vett őslénytanra is, olyannyira, hogy a tragikus sorsú Valdemar Kovalevszkij a legnagyobb tisztelettel bár, de arra kényszerült, hogy megingassa Cuvier paleontológiai tekintélyét – éppen Cuvier és a paleontológia érdekében (1876). S még sokkal inkább így volt az ember származása kérdésében, ahol Cuvier-nak az az állítólagos tétele, hogy „ősember pedig nem létezik”, alapjában akasztotta meg az ősember-kutatást. Tudjuk, hogy Cuvier maga ezt a tételt így sohasem tanította, de mi haszna, ha az utókor emlékezetében így élt? Ez magyarázza Friedrich von Schlotheim kudarcát, aki 1820-ban állítólag ősemberi leletre bukkant, bár meglehet, hogy csakugyan tévesen értelmezte leleteit. De ugyanez a sors érte P. C. Schmerling belga orvost, aki 1833-ban kétkötetes könyvet írt azokról a fosszilis emberi csontokról és eszközökről, amelyeket egy Liége melletti barlangban talált. Könyve Cuvier halála után jelent meg, de senki sem vette komolyan. És kicsi híján ez a végzet várt az első neandervölgyi ősemberre, akinek csontjait 1856-ban fedezték fel. Neander – új embert jelent. Hogy a Düsseldorf melletti regényes völgyecskét éppen az új emberről nevezték el, annak semmi közé az ott talált ősemberhez. Valamikor a 17. században itt szeretett sétálgatni Joachim Neumann papköltő, aki az akkori idők antikizáló szokása szerint nevét Neumannról – ami ugyancsak új embert jelent – Neanderre görögösítette; s minthogy a völgy szépségeit megénekelte volt, az ő emlékére kapta a völgy a Neanderthal nevet. 1856-ban kőbánya csúfította el a szép völgyet. A magasabban fekvő „Feldhofer Grotte” fölkeltette az arra járó Nöggerath bonni paleontológus figyelmét, aki Cuvier könyvét németre fordította, s aligha gondolt arra, hogy ezzel a megjegyzéssel: „itt bizonyára lehetne barlangimedvecsontokra bukkanni” – Cuvier tekintélyére a legsúlyosabb csapást méri. A bonni tanácsos megjegyzésének hatására ugyanis jónak látták összegyűjteni az előkerülő csontokat, s szakvéleményezésre kihívták az elberfeldi reáliskola matézis- és természetrajztanárát, Johann Carl Fuhlrottot (1804–1877), aki – természetesen – magánszorgalomból őslénytannal is foglalkozott. Fuhlrott azonnal látta, hogy nem barlangi medve, hanem ősember csontjait találták meg. A lelet: koponyatető, kulcscsont, fél medence, felkar és alkarcsontok (hiányosan), combcsontok, néhány borda. Ennél jóval kevesebb is elég lehetne az emberi eredet megállapításához, mégis jó húsz éven át szenvedélyes vita folyt a lelet fölött: volt, aki a napóleoni harcokból visszamaradt kozák csontvázának vélte, más a germánok ősének, Virchow pedig angolkóros mai embernek. De Lyell azonnal elfogadta ősembernek; a Homo neanderthaliensis nevet A. King angol anatómustól kapta 1864-ben.

Időközben ősemberi nyomok kerültek elő Franciaországban is, egyelőre csak eszközök, nem csontvázak. Jacques Boucher de Perthes előbb regényíró volt, aztán mint az észak-francia Abbeville városka vámhivatali igazgatója unalmában kezdett régiségtannal foglalkozni. A Somme mentén talált kőeszközök vonták magukra figyelmét, amelyek mellett diluviális állati maradványokra bukkant: orrszarvú, barlangi medve és mammut csontjaira. A leletek korát ugyan tévesen állapította meg, mégis az 1846-tól sorozatosan közölt észleléseiből sikerült az első ősemberi kultúrát, a „kőkorszak” emberének technikáját és életmódját rekonstruálni. Ugyanekkor Dél-Franciországban Edouard Lartet (1801–1871) jutott hasonló eredményre. Lartet egy kis falu ügyvédje volt a Pireneusok közelében. Egy hatalmas Mastodon-zápfog tette műkedvelő paleontológussá. A fogat véletlenségből ásta ki, tanulmányozni kezdte Cuvier őslénytanát, hozzáfogott a módszeres ásatáshoz. 1837-ben talált egy majom-állkapcsot. Csakhogy Cuvier könyve szerint nemcsak emberek, hanem emberszabású majmok sem éltek az őskorban, legalábbis Franciaországban és az „utolsó katasztrófa” előtt nem. Lartet közlését tehát kedvezőtlenül fogadták. (Egyedül az öreg Geoffroy Saint-Hilaire látta meg benne nagy riválisának jövendő bukását.) Az Akadémia tudomásul vette a Pliopithecus antiquus-t – harmadkori ősmajmot – Lartet pedig most már megszállottan kutatott a harmadkori ősember csontja után. Ezt ugyan nem találta, de 1856-ban újabb majom-állkapcsot ásott ki a felső Garonne mentén: ez volt a Dryopithecus, az emberszabású majmok fán élő őse. Lartet ezután a barlangokban található emberi maradványokra fordította figyelmét: előbb a Garonne-menti Aurignac barlangban fedezte föl a jégkorszak kultúrájának emlékeit, majd a Dordogne-menti Vézère-völgyben rábukkant az ősemberek paradicsomára a Les Eyzies, Le Moustier és La Madeleine kultúrákra, sőt az első barlangi festményekre is. Az altamirai és más barlangok csodálatos falfestményeinek fölfedezésére csak néhány évtized múlva került sor, s a tudományos világ akkor is alig akarta hitelességüket elfogadni. Hogyan fogadták volna el Lartet hihetetlennek tűnő jelentését az ötvenes évek végén? Az Akadémia örökös titkára és főgeológusa, Élie de Beaumont, Cuvier szellemében kitartott amellett, hogy a mammut korszakában ember nem élhetett. Csak akkor némult el a tagadás szelleme, amikor Lartet 1864-ben egy díszítéssel telefaragott mammutagyarat ásott ki La Madeleineben. Még egy különös hóbortról kell beszámolnom, amely ennek a korszaknak jellegzetessége: a hegymászásról, vagyis arról, hogy a geológusok – főként az angolok – sorra másszák meg az Alpok veszedelmes csúcsait. A sort a svájci Horace Benedicte Saussure nyitotta meg 1787-ben a Mont Blanc megmászásával, többek közt a fizikus-geológus John Tyndall folytatta (1860ban könyvet adott ki az alpesi gleccserekről), s a tipikus angol különc geológus Edward Whymper zárta be, aki a Matterhorn első megmászásakor hajszál híján életét veszítette. Ezek a félig sportszenvedélyből, félig tudásszomjból fakadó veszedelmes kalandok, akárcsak Humboldt, Darwin, Wallace és mások

kínkeserves felfedezőútjai azt példázzák, hogy ennek a korszaknak az embere mindent ismerni akar, ami a Földön megismerhető, sőt mindent le akar győzni, még a legyőzhetetlent is. Du Bois-Reymond „ignorabimus”- ával szembeszegülve egyszerűen tagadja a megismerhetetlent. Messze már az a korszak, amikor Scheuchzer egy szalamandra csontvázában az „özönvíz szomorú tanúját” fedezhette föl, vagy amikor „Theoria Telluris sacra”-ra, a Föld ötezer éves múltjának és az Ádám-Éva legendának igazolására kellett törekedni. Vannak még tudósok, s köztük igen kiválóak is, mint d’Orbigny vagy Agassiz, akik kitartanak a katasztrófa-elmélet és az újjáteremtés (rekreáció) gondolata mellett, Linné fixizmusát pedig hallgatólagosan mindenki vallotta, egészen addig, amíg Darwin ki nem mondta, hogy nincs fixizmus, de tudósok és nemtudósok nagy része ekkor megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy nem fixizmus van, hanem evolúció: fejlődés és haladás a biológiában is, mint mindenütt másutt. Ezt hirdette a kor filozófiája is. Franciaországban Auguste Comte pozitivizmusa uralkodott, amely csak annyiban szolgálta a fejlődést, hogy leszámolt a teológia uralmával, és pozitív ismereteket követelt, egyébként ez a nem valami tartalmas filozófia a biológiában határozott visszaesést jelentett. Ám a kor legnagyobb hatású bölcselete nem ez volt, hanem az angol Herbert Spencer (1820–1903) életműve. Spencer azt remélte, hogy a filozófia, biológia, pszichológia, szociológia és etika minden jelentős kérdését megoldhatja egyetlen monstre-műben s mindezt egyetlen eszmére alapozva: a fejlődés, a haladás eszméjére. 1855-ben Darwint megelőzve mondotta ki a természetes kiválasztódás alapeszméjét, a legalkalmasabbak fennmaradásának gondolatát (survival of the fittest). Műve grandiózus kísérlet arra, hogy a metafizika emlőjéről leszakadva a filozófiát teljesen természettudományos alapra helyezze. Adaptációs elméletében közelebb áll Lamarckhoz, mint Darwinhoz, minthogy a fejlődést elsőrendűen a környezet által kiváltott reakciónak tartja; Darwin föllépése után mintegy összehangolja a két nagy evolucionistát, s harmadikként maga áll melléjük. Fejlődés, fejlődés, fejlődés – ettől a szótól zeng nemcsak Spencer filozófiája, hanem az egész 19. század, legalábbis a negyvenes évektől fogva. Filozófiában és természettudományban, technikában és iparban, mindenütt evolúció a bűvszó. Mögötte pedig ott áll egy társadalom, amelynek feszítőerői 1848-ban Európa-szerte forradalmat robbantottak ki, olyan forradalmat, amely vesztében is győzött: megnövelte a polgári öntudatot, fölébresztette az értelmiségi öntudatot, és megteremtette a munkásöntudatot. És ahol nem volt forradalom – Angliában –, ott az ipari forradalom még közelebb hozta az emberekhez a fejlődés gondolatát. Divatba jött a fejlődés, mint ahogy divatba jött a szabadgondolkodás, a liberalizmus, a radikalizmus. Az üres tekintélytisztelet pedig mindinkább kiment a divatból. Konzervatívok és radikálisok politikai ellentéte eleve magában foglalta az evolúció elleni vagy melletti állásfoglalást, s ez a tény előre kijelölte a darwinizmus helyét a

materializmus és szocializmus oldalán. A század második fele már a fejlődő munkásosztályé és a radikalizálódó polgárságé, akik számára valóban „levegőben lóg” mindaz, ami szembeszegül a változhatatlannal, természetben és társadalomban egyaránt. A Fajok eredetének gyors sikerét tehát mintegy előre biztosította három körülmény: hogy a kapitalizmus önigazolását – biológiai alátámasztását – vélte a létért folyó küzdelem és az alkalmasabb fennmaradása elvében; hogy a liberalizmus örömét lelte a változhatatlanság egyházi és világi dogmájának támadásában; és hogy a fejlődés eszméje kedvére volt minden haladó szellemnek, főként annak, aki a szocializmus útján remélte a fejlődés társadalmi megvalósítását. Ezekhez társul a biológia káprázatos haladása, és hogy Darwinnak mutatis mutandis – igaza volt. A Fajok eredete „Annak ellenére, hogy sok minden homályos előttünk és sokáig az is marad, a tőlem telhető legmegfontoltabb tanulmányozás és legelfogulatlanabb mérlegelés alapján nem kételkedem abban, hogy az a nézet, amelyet a legtöbb természetbúvár a legújabb időkig vallott, s amelyet régebben magam is vallottam – nevezetesen, hogy minden fajt egymástól függetlenül teremtettek – téves. Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a fajok nem változhatatlanok; s hogy azok, amelyek egy úgynevezett nemhez (génuszhoz) tartoznak, egyenes leszármazottjai valamely – részben már kihalt – fajnak, hasonlóképpen, mint ahogy bármely faj elismert változatai ennek a fajnak leszármazottjai. Meg vagyok továbbá győződve arról is, hogy a természetes kiválasztás volt a módosulásnak legfontosabb, ha nem is kizárólagos eszköze.” Mint az Ötödik Szimfónia első taktusa, úgy jelentkezik ez az expozíció az Origin of Species bevezetésében, sőt már a könyv teljes címében is, amely így hangzik: A fajok eredete természetes kiválasztás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása. Az egész „darwinizmus” benne van ebben a címben, s már csak az van hátra, hogy a szerző pontról pontra kifejtse a címben foglalt tételeket, s ezernyi bizonyító példával alátámassza. Ez történik a Fajok eredetében, s később az Ember származásában. Darwin kiindulópontja a változékonyság. A világ tele van élőlényekkel – növényekkel és állatokkal –, amelyek voltaképpen valamennyien változatok (variations), mert ha hajszálnyira is, ha láthatatlanul és észrevétlenül is, de valamennyien különböznek egymástól. Az a képesség vagy tulajdonság, amely az élőlényeket különbözőkké teszi: a változékonyság (variability). Két tényező felelős a változékonyságért: a szervezet természete és az életfeltételek; közülük „az előbbi alighanem sokkal fontosabb”, hiszen azonos életfeltételek mellett is megmutatkozik a változékonyság.

Régóta ismert körülmény ez. Az állatok és növények évezredek óta tartó háziasítása (domesztikálása, „megszelídítése”) éppen annak a gyakorlati tapasztalatnak alapján történik, hogy vannak bizonyos szempontból kedvező változatok, amelyeknek értékét a tenyésztő felismeri. Az ilyen változatokat elkülöníti, megfelelően táplálja és párosítja, a kezdetben alig mutatkozó új tulajdonságot nemzedékek során kifejleszti, s végül egyazon fajnak olyan egymástól eltérő változatait nyeri, hogy ha ugyanezeket vadon találná, eszébe sem jutna azonos fajba sorolni őket. Ez a mesterséges kiválasztás. Bizonyságul elegendő az egymástól annyira eltérő kutyafajtákra vagy a szirti galambtól származó s oly különféle galambokra gondolni; a növényvilágban sokszor már nem is ismerjük azt a vadon termő fajt, amelynek nemesített utódait földjeinken, díszkertjeinkben és konyhakertjeinkben neveljük. A nemesítés részben céltudatosan, tervszerű kiválasztással történik, részben „öntudatlanul”, vagyis azzal a gyakorlattal, hogy a tenyésztő mindig a jól-sikerült példányt tartja meg és a silányat elpusztítja. A nemesítés kulcsa: az ember képessége a halmozó kiválasztásra. A természet egymást követő változásokat hoz létre, az ember a maga számára hasznos irányban összegezi ezeket, így mintegy ő maga teremt hasznos fajtákat magának. A változékonyságot előidéző tényezők közt szerepelnek a megváltozott életkörülmények, a szervek használata és nem-használata, továbbá némileg a kereszteződés, a változás tartósítására nézve pedig az öröklés, de „a változás mind e felsorolt okainál, úgy látszik, döntőbb hatalom volt a kiválasztás halmozó hatása, akár tervszerűen és gyorsan alkalmazták, akár öntudatlanul és lassan, de annál hatékonyabban.” A faj kifejezése eszerint csak kényelmi szempontból használható. A természetben voltaképp nincs faj, illetve csak annyiban van, hogy az egymáshoz hasonló egyedek csoportját önkényesen fajnak nevezzük. A változatok: kezdődő fajok. A rendszerező számára a hasonlóság a legfontosabb szempont, hiszen ennek alapján állítja fel csoportjait, ám aki az eredet kérdését kutatja, annak éppen ellenkezőleg az egyéni különbségekre kell figyelmét fordítania, azokra a hajszálnyi különbségekre, amelyek egyrészt a származási összefüggést, másrészt egy-egy új faj nyitányát jelenthetik. Linné merev faj-meghatározásának ellenhatásaképpen már néhány kortársa, például Buffon vagy Adanson, azután Lamarck, Geoffroy s végre Darwin és számos követője több-kevesebb határozottsággal kétségbe vonja a fajok objektív létezését. Lamarck és Darwin esetében azonban ez a szélsőséges álláspont csak mint fogalmazási pongyolaság merül fel, valójában nem a fajok létezését, hanem a fajok állandóságát tagadják. A faj időleges és viszonylagos fogalom, mondta Lamarck; a fajok egymásból származnak és fokozatosan alakulnak, mondja Darwin; mindkettejük koncepciójából világosan következik az a ma is általánosan elfogadott nézet, hogy az idő keresztmetszetében objektíven elhatárolhatók egymástól az egyes fajok létező, de az idő hosszmetszetében egymásból származó kategóriái.

A vad természetben ugyanúgy megfigyelhető a fajok fokozatos alakulása, mint a mesterséges tenyésztésben, csak sokkal lassabban zajlik, minthogy ott hiányzik az ember célszerű közbelépése. A változatok a szabad természetben is kezdődő fajok, amelyekből idővel jól elhatárolt fajok lesznek. „Mindez a létért való küzdelemnek a következménye – mondja Darwin. – Ennek a küzdelemnek tulajdonítható, hogy bármely csekély és bármily okból keletkező változások, ha egy faj egyedeinek bármily csekély mértékben előnyére válnak a más élőlényekkel és fizikai életkörülményekkel való végtelenül bonyolult kapcsolatukban, akkor az egyedek fennmaradására irányulnak, és rendszerint átöröklődnek utódaikra. Az utódoknak is több lehetőségük lesz így a fennmaradásra, mert a faj periodikusan születő számos egyede közül csak néhány maradhat életben. Ezt az elvet, amely szerint minden csekély változás, amennyiben hasznos, fennmarad, természetes kiválasztásnak (natural selection) neveztem, hogy jelezzem kapcsolatát az ember kiválogató képességével… A természetes kiválasztás szakadatlanul működésre kész hatalom (power), s oly mérhetetlenül fölülmúlja az ember gyönge erőfeszítéseit, mint a természet művei a művészet alkotásait.” A létért folytatott küzdelem (struggle for life) fogalmát – Darwin saját szavai szerint – tág és képletes értelemben kell felfogni. Például: küzdelem a létért az is, ha két kutya megverekszik egymással az élelemért, és az is, ha a sivatagban élő növény a szárazsággal küzd, de az is, ha a fagyöngy az almafa nedvein élősködik, és az is, hogy az almafán élősködő fagyöngyök versengenek egymással és más gyümölcstermő növényekkel: arra csábítják a madarakat, hogy az ő gyümölcsüket egyék, s az ő magvukat szórják széjjel. Ez – s még sok minden egyéb – belefér a létért való küzdelem fogalmába. Maga a küzdelem pedig onnan fakad, hogy minden élőlény a lehető legnagyobb gyorsasággal és bőséggel szaporodni „akar”, mintegy el akarja árasztani a Földet utódaival. Nincs olyan élőlényfajta, még a legterméketlenebbek közt sem, amely ne hozna létre önmagánál több utódot. Ha semmi sem vetne gátat a szaporodásnak, egyetlen pár utódai mihamar ellepnék úgy a Földet, hogy talpalatnyi hely sem maradna. Darwin kiszámítja, hogy a leglassabban szaporodó állatnak, az elefántnak, éspedig egyetlen elefánt-párnak hétszázötven esztendő alatt tizenkilenc millió utóda lenne, ha szaporodásukat semmi sem gátolná. Elképzelhető, mi történnék akkor, ha egy fának töméntelen elhullott magvából minden egyes szem kikelne s annak utódai ugyanígy… A természet hallatlan bőkezűséggel gondoskodik az utódok létrejöttéről, de ugyanakkor gondoskodik arról is, hogy ne maradhasson fenn több utód, mint amennyi elfér a világban. Ez a gondoskodás: a létért való harc, eredménye pedig a harmónia, amit a világban észlelünk. A fölös szaporodásnak gátat vet a táplálék korlátolt mennyisége, és hogy minden egyed maga is táplálékul szolgál másoknak, továbbá az éghajlat közvetlen vagy közvetett hatása, és még sok minden. De hogy itt jóval bonyolultabb összefüggésekről és egymástól jóval távolabb eső tényezők döntő

hatásáról van szó, mintsem az ember felületes rápillantásra hinné – annak számos érdekes bizonyítékát sorolja fel Darwin. Például: teljesen megváltoztatja egy terület állat- és növényvilágát az a puszta körülmény, hogy bekerítik. Ezzel kiszorítják onnan a marhákat, amelyek lelegelnék és letaposnák a friss hajtásokat. Egy körülkerített kicsiny kertben Darwin rövidesen tizenkét új növényt fedezett föl és hat rovarevő madarat, amelyek nyilván azért költöztek oda, mert a megváltozott növényvilágban elszaporodtak a rovarok. – A vörös lóhere (Trifolium pratense) megtermékenyítését a poszméhek végzik, más rovar nem fér hozzá nektárjához; a poszméhek száma viszont a mezei egerek mennyiségétől függ, mert ezek pusztítják fészkeit és lépjét, az egerek számát pedig a macskák szabályozzák. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a lóheretermés (többek közt) a kóbor macskáktól függ. Az ilyen példa még mindig csak nagyon durván szemlélteti azt a bonyolult összefüggést, amelyben az állat- és növényvilág keresztül-kasul összefonódik egymással. Végeredményben minden összefügg mindennel, és képletes értelemben az élet csakugyan mindenki harca mindenki ellen. A küzdelem – Darwin szerint – sehol sem olyan ádáz és olyan közvetlenül „vérre menő”, mint az egyazon fajok egyedei közt, tehát az egymáshoz legjobban hasonlító élőlények közt, amelyek ugyanazt a táplálékot igénylik, ugyanahhoz az élettérhez és életformához vannak kötve s ugyanazoknak a veszedelmeknek kitéve. „Kételkedhetünk-e abban – folytatja Darwin – (ha meggondoljuk, hogy sokkal több egyed születik, mint amennyi megmaradhat), hogy a valamelyes csekély előnnyel rendelkező egyedeknek a társaiknál több lehetőségük nyílik a fennmaradásra és utódok létesítésére? Másfelől bizonyosak lehetünk abban, hogy a legcsekélyebb mértékben is hátrányos változatok kérlelhetetlenül elpusztulnak. A kedvező egyéni változások megőrzését és a hátrányosak kiküszöbölését nevezem természetes kiválasztásnak… Képletesen azt mondhatjuk, hogy a természetes kiválasztás naponta és óránként megvizsgál szerte a világon minden csekélyke változást: elveti mindazt, ami rossz, megőrzi és megsokszorozza mindazt, ami jó: csendben, észrevétlenül dolgozik – bármikor és bárhol kínálkozik rá alkalom – valamennyi élőlény tökéletesítésén a szerves és szervetlen életfeltételekkel kapcsolatban.” Ez a lassú és számunkra láthatatlan munka hosszú idő múltán a fajok gyökeres változásához és a természet állandó alakulásához vezet. „Valóban csodálatos tény – amin csak a megszokás miatt nem csodálkozunk –, hogy minden idők állatai és növényei mindenhol rokonságuk alapján egymásnak alárendelt csoportokba oszthatók, mégpedig oly módon, hogy egyazon faj változatai legközelebbi rokonai egymásnak… Ha a fajokat egymástól függetlenül teremtették volna, akkor az ilyen osztályozásra semmiképpen sem lehetne magyarázatot találni.” Ez a megfontolás az azóta meghonosodott természetes rendszerezés elvi alapja, amit egyébként már Lamarck megvalósított. A természetben észlelt – és a rendszertanban érvényre jutó – hasonlóság onnan ered, hogy az egy csoporthoz tartozó fajok közös őstől

származnak. Némelykor hasonlóság tapasztalható olyan lények közt is, amelyek egyáltalán nem vagy csak távoli rokonok, sőt az is gyakori, hogy fejlődéstanilag teljesen különböző eredetű szervek látnak el hasonló funkciót (például a madár, a denevér, a pillangó és a bogarak szárnya), ami arra vall, hogy a természet a legkülönfélébb úton-módon érheti el ugyanazt a célt. A cél az említett példában nem a repülés, hanem az egyed és a faj fennmaradása, amit a természet itt a repülés segélyével ér el. Ezzel kapcsolatban Darwin felveti azt a kényes kérdést, amin utóbb az ellentétes felfogású evolucionisták ölre mentek: hogy vajon a szokás változik-e meg először és csak azután a szervezet felépítése, vagypedig a felépítés csekély módosulásai vezetnek a szokások megváltozására? Az előbbi nézetet vallják a magukat inkább lamarckistáknak nevező evolucionisták, míg az orthodox darwinisták a szervek kialakulását a működésnél előbbrevalónak tartják. Maga Darwin ezzel a megfontolásra nagyonis méltó kijelentéssel intézi el az egész kérdést: „Valószínű, hogy mind a kettő csaknem egyidejűleg módosul.” Többször hangoztatja Darwin, hogy a természet mindig apró lépésekkel halad előre, sohasem produkál ugrást – Natura non facit saltum. Minthogy az utóbbi idők evolucionistái mindinkább kétségbe vonják ennek a tételnek helyességét, és saltatiós alapon – vagyis ugrásszerűen képzelik el a faj fejlődést (legalábbis a „korszakos” jelentőségű új fajok kialakulását), érdemes megjegyezni, hogy ez a felfogás ellentétben van ugyan Darwin elképzelésével, de nincs ellentétben magával a darwinizmussal. Darwin ugyanis ezt mondja: „A természetes kiválasztás csak úgy működik, hogy felhasználja az apró, egymást követő változásokat, nagy és hirtelen ugrást sohasem tehet.” De ha Darwin téved, és ha a természetben mégis vannak váratlan nagy változások, semmi akadálya annak, hogy a természetes kiválasztás értelmében ezek fennmaradjanak, ha a faj számára hasznosak. Sok félreértésre adott okot, hogy Darwin a külső körülményeket – életfeltételeket – látszólag háttérbe szorítja a szervezet belső változékonyságával szemben. Valójában csak a direkt környezethatást tartja csekély jelentőségűnek, ellenben az életfeltételeket mindennél fontosabbnak. „Általában elismerik – mondja –, hogy valamennyi szerves lény két nagy törvény szerint alakult ki: a típus egységének (unity of type) és a létfeltételeknek (condition of existence) törvénye alapján. Elméletem szerint a típus egységét a leszármazás magyarázza meg. A létfeltétel kifejezést a természetes kiválasztás elve teljesen magában foglalja. A természetes kiválasztás ugyanis úgy működik, hogy minden szerves lény változó részeit vagy hozzáidomítja az illető lény szerves és szervetlen életfeltételeihez, vagy már hozzáidomította a régmúlt időkben. Ezeket az alkalmazkodásokat számos esetben a részek megnövekedett használata vagy nemhasználata segíti, a külső életfeltételek közvetlen hatást gyakorolnak rájuk, s minden esetben a növekedés és változás különböző törvényeinek hatálya alá esnek. Ezért tehát a létfeltételek törvénye a magasabb rendű törvény, hiszen – a régebbi változások és alkalmazkodások öröklése útján – magában foglalja a

típus egységének törvényét is.” Ezek a sorok világosan mutatják, mennyire indokolatlan a darwinizmus és a lamarckizmus merev szembeállítása, mégha Darwin oly ridegen elzárkózott is Lamarck tanai elől. Nem bocsátkozhatom Darwin további fejtegetésének ily részletes ismertetésébe, csak emlékeztetően utalok arra, hogyan mutatja ki a természet valamennyi egyszerű és bonyolult, megszokott és „csodálatos” működésében a természetes kiválasztás hatalmát. Kiterjeszti ennek a tényezőnek uralkodó szerepét az ösztönök létrehozására is, s nem riad vissza olyan bonyolult ösztöncselekvések biológiai magyarázatától, mint az egyes hangyák „rabszolgatartó” ösztöne, a kakukknak az a furcsa szokása, hogy idegen fészekbe tojja tojását, és a kikelő fióka párnapos korában kihajigálja a fészekből mostohatestvéreit, hogy maga elegendő eleséghez jusson; a mézelő méhek tökéletesnek nevezett sejtépítő-képessége, vagy a fürkészdarázsnak az a csudával határos módszere, ahogyan lárváinak eleven táplálékáról jó előre gondoskodik… A biológiának bizonnyal egyik legfogasabb kérdése az ivartalan egyedek bonyolult és objektíve célszerűen működő struktúrájának kialakítása, minthogy itt az egyéni élet során szándékosan vagy véletlenül szerzett apró előnyök nem örökíthetők át az utódokra, tehát a természetes kiválasztás egészen merész alkalmazásához kellett Darwinnak folyamodnia, hogy elméletét a méhek és hangyák ivartalan munkásai romba ne döntsék. Darwin magyarázata nem feltétlenül meggyőző, de mindenesetre biológiai magyarázat, amely a csodás elemmel és az agnosztikus állásponttal egyaránt szakítva a legújabb-kori biológia legtermékenyebb vitái és kutatásai számára szolgál kiindulópontul. Maga Darwin az ivartalanul szaporodó rovarok tulajdonságainak célszerű alakulásában annak bizonyságát látja, hogy növényeknél és állatoknál egyaránt létrehozhatók jelentékeny módosulások „anélkül, hogy a gyakorlatnak vagy szokásnak bármi szerepe volna a módosulás létrehozásában”. Az ösztönök, szokások és értelmi képességek „származástani” kutatását különlegesen megnehezíti az a körülmény, hogy semmiféle megkövesült őskori pszichikus lelet támogatására nem lehet számítani, be kell érni azzal az analógiával, amit az oldalági rokonok ösztönfejlettségi sora mutat: így például a mézelő méh fejlett sejtkészítő ösztönének kialakulását rekonstruálhatjuk abból a fejlettségi sorból, amelynek kezdőpontjában a mai dongó méhek állnak primitív méztároló gubóikkal, majd a mexikói Melipona domestica gomba alakú méztároló viaszsejtjei következnek, melyeknek végpontjában a mézelő méh tökéletes sejtés lépépítő technikája áll. Ez az analógia nem bizonyítja, csak megvilágítja a fejlődés menetét, de tévesen vezetne ahhoz a felfogáshoz, hogy a ma élő formák közt közvetlen átmeneti formákat kell keresnünk, vagy ezeknek a kipusztulását feltételeznünk. A „hiányzó láncszem” nem a ma élő elkülönült fajok közt, hanem a fajok és ismeretlen közös ősük közt keresendő, – vagy éppen ez a közös ős az ismeretlen láncszem, amely a ma élő fajok származástani rokonságát feltárja. Darwinnak az a védekezése, hogy a hiányzó láncszemeket a geológia és a paleontológia kezdetlegessége miatt nem találjuk, ma már idejét múlta:

időközben a paleontológiai kutatás számos olyan átmeneti formát fedezett föl, amelyek döntően igazolják a fejlődéselméletet; egyébként jogos Sir John Lubbocknak az a Darwintól is idézett megjegyzése, hogy „minden faj láncszem más rokonformák közt.” A közös származás adja az állatok és növények besorolásának – a természetes rendszernek – kulcsát. A rendszerezők általában a hasonlóságból indulnak ki, s mit is tehetnének mást? De nem mindegy, hogy a hasonlóság adaptív eredetű-e, vagyis a közös életfeltételekhez való alkalmazkodás következménye, vagypedig genetikus eredetű, tehát a közös ősre utaló hasonlóság; s csak ez utóbbi tekinthető a természetes rendszer kritériumának. „Minden igazi osztályozás genealógiai – mondja Darwin –, a leszármazás közössége az a rejtett kapocs, amit a természetbúvárok öntudatlanul kerestek, nem pedig a teremtésnek valami ismeretlen terve.” Nyilvánvaló, hogy a felszínes adaptív hasonlóságnál lényegesebbek a rokonságnak azok a rejtett jelei, amelyeket az összehasonlító anatómia, az embriológia és a csökevényes szervek vizsgálata tár fel. Az embriót úgy lehet tekinteni, „mint egy nagy osztály valamennyi tagja közös ősének többé-kevésbé elhomályosult képét”, tehát az embrió szervezete elárulja azokat a rokon vonásokat, amelyek felnőtt korban már nem tűnnek elő. (Tudjuk, hogy a gondolat nem új: Goethe is ennek az elvnek alapján fedezte fel az állközépcsontot a négy hónapnál fiatalabb emberi magzaton.) A csökevényes szervek még nyilvánvalóbban őrzik a származás útvonalát. A csökevényes szerveket nem a természetes kiválasztás hozza létre, hanem a nemhasználat sorvasztja el, és az öröklés őrzi meg, tehát nemcsak a rejtett rokonságról adnak felvilágosítást, hanem a hajdani életformáról is. Ezeknek a szempontoknak az érvényesítésével készül a természetes rendszer, vagyis az a genealógiai alapon megkísérelt rendszerzés, amely a szerzett különbségek fokozatait a változat, faj, nem, család, rend és osztály kifejezésekkel jelöli. Az életkörülmények, a használat-nemhasználat és az átöröklés szerepe mellett döntő az előnyös apró változásokból summálódó természetes kiválasztás szerepe, „amely a létért való küzdelemből következik, és amely az ősfaj leszármazottainak csaknem elkerülhetetlenül kipusztulásához és a jellegek elkülönüléséhez vezet, megmagyarázza a szerves lények rokonsági kapcsolatainak nagy és egyetemes vonását, amely nem egyéb, mint a szerves lények egymás alá rendelt csoportokba történő sorakozása.” Végezetül fölveti Darwin a kérdést, hogy ha a fajok nem egyenként teremtődnek, hanem egymásból származnak, hány ősformából erednek? Különösebb indokolás nélkül úgy véli, hogy az állatok legfennebb négy-öt, a növények talán még ennél is kevesebb ősformának a leszármazottai, de „az sem látszik hihetetlennek”, hogy valamennyi szerves lény, amely valaha itt élt ezen a földön, egyetlen ősi formából származhatott. A fajok és változatok között csupán az a különbség, hogy a változatokat mai közbenső fokozatok kapcsolják egymáshoz, míg a fajokat korábban kapcsolták össze az időközben elpusztult közbenső fokozatok.

„Világosság derül az ember eredetére és történetére is” – ezzel az egyetlen mondatával utal Darwin arra a gondolatra, amely minden olvasójában már rég felötlött: hogyha mindez igaz, akkor az emberi nem kialakulása is ugyanezekkel a törvényekkel magyarázható, nempedig az Ádám-Éva legendával. „Biztosra vehetjük – így fejezi be könyvét Darwin –, hogy a nemzedékek rendes egymásutánja sohasem szakadt meg, és hogy katasztrófa sohasem pusztította el az egész Földet. Ezért bizalommal tekinthetünk a hosszú, biztos jövő elé. Mivel pedig a természetes kiválasztás csupán minden élőlény java által és érdekében működik, mindennemű testi és szellemi képesség a további tökéletesedés irányában fog haladni. Érdekes látvány egy kuszán benőtt part, amelyet sokféle növény borít, a bokrokban éneklő madarakkal, levegőben szálldosó rovarokkal és a nedves földön mászkáló férgekkel, érdekes eltűnődni azon, hogy ezeket a bonyolultan megszerkesztett formákat, bármennyire különböznek és bármily szövevényes módon függnek is egymástól, valamennyit a körülöttünk működő törvények hozták létre. Ezek a törvények a legtágabb értelemben véve: a növekedés és szaporodás, a szaporodásban szinte benne foglalt öröklődés, a használat-nemhasználattól és az életfeltételek közvetett avagy közvetlen hatásától függő változékonyság, a szaporaságnak oly magas aránya, hogy a létért való küzdelmet és ennek következményeként a természetes kiválasztást vonja maga után, ami a jellegek elkülönülésével és a kevésbé tökéletes formák kipusztulásával jár. Ekként a természetben folyó harcból, az éhezésből és halálból közvetlenül az elképzelhető legnagyszerűbb eredmény jön létre: a magasabb rendű állatok kialakulása. Nagyszerűség van ebben a felfogásban: a Teremtő az életet a maga különböző erőivel együtt eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele; és mialatt bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, az oly egyszerű kezdetből végtelen sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki és bontakozik ki ezután is.” Domesztikáció és pangenézis Mielőtt a Fajok eredetének hatásáról beszélnék, tovább követem Darwin sorsát, hogy az Ember származásának ismeretét is bevonhassam a „darwinizmus” tárgyalásába. Általában ezt a két könyvét ismerik Darwinnak, s ezeket tartják „darwinista” munkáinak, de ez a megkülönböztetés indokolatlan: mindaz, amit a negyvenes évektől fogva – tehát kerek negyven esztendőn át – Darwin alkotott, mindaz nagyon egységesen illeszkedik természettudományos szemléletébe, s vagy a darwinizmus alaptételeinek megfogalmazása, vagy egy részletkérdésének alaposabb kidolgozása. Ez utóbbiakat csak érinthetem, pedig bővebb tárgyalást érdemelnének. Így elsőként Az orchideák megtermékenyítése (Fertilisation of Orchids, 1862), amelyben Sprengel érdemeit és eredményeit fölelevenítve, de saját

megfigyeléseire és kísérleteire támaszkodva ismerteti a létért folytatott küzdelemnek azt a bonyolult mechanizmusát, amit a virágok ravaszul megépített kelyhének és az élelemért oda betolakodó bogaraknak akaratlan – de célszerű – együttműködése valósít meg. A bőséges anyagból csak azt a számítást emelem ki, amit Darwin a fölös mennyiségű magvakkal kapcsolatban végez. Egyetlen Orchis maculata hozzávetőlegesen 186.000 magot terem évente. Minthogy ez a növény és egyedeinek száma az évek során nem mutat emelkedést, nyilvánvaló, hogy ebből a tömérdek magból csak évi átlagban egy-egy termékenyül meg, illetve jut teljes kifejlődéshez. Ha nem így volna, ha valamennyi magból utód fejlődnék, akkor egyetlen virágnak az unokái beborítanák a teljes brit szigetet, dédunokái pedig a Föld egész száraz területét. Ez a mértéktelen túlteljesítés már nem is írható a célszerűség számlájára, inkább célszerűtlennek mondható, de magyarázatul szolgál a kosborfélék hallatlan változékonyságára, ami viszont a célszerű berendezések egész sorozatának kifejlődését tette lehetővé. Azt a bonyolult kapcsolatot, ami egyfelől a virágok, másfelől a bogarak szerkezete közt mutatkozik, vagyis a „csodálatos alkalmazkodást” Darwin a természetes kiválasztódással magyarázza: a részecskék véletlen és jelentéktelen változatainak tömegéből az marad fenn, amely a bonyolult és mindig változó életfeltételek közt hasznosnak bizonyul. További növénytani tanulmányok következnek ezután, először a Primula két formájáról szóló dolgozatok, majd a kúszónövények mozgásáról és életmódjáról szóló kötet (Climbing Plants) 1865-ben, amely ismét a „csodálatosan szép alkalmazkodás” eseteit tárgyalja, és az egyes feladatokhoz alkalmazkodó szervek fokozatos fejlettségi sorával „nagyon szembeszökő módon illusztrálja a folyamatos fajfejlődés principiumát”. A kúszás célja az, hogy a növény minél több fényhez és szabad levegőhöz jusson: ezt a célt a különböző rendbe sorolt növények különböző módon érik el, de úgy látszik valamennyien a növénynek azt az eleve meglevő érzékenységét és mozgásképességét használják fel, ami az apró véletlen változások célszerű összegezése révén az alkalmazkodás magasiskolájáig fejleszthető. Ezzel sikerült megcáfolni Henslownak azt a nézetét, hogy a kúszónövények „természetes hajlamuk” következtében kúsznak fel a fákra és falakra; a természetes hajlam misztikus fogalma helyébe Darwin fizikai tényezőket állít (fényhatás, gravitáció hatása), élettani magyarázatul pedig a természetes kiválasztás elvét használja. Jóval később hasonló eredményre jut a rovarevő növények szerkezetének és fejlődésének vizsgálatakor (Insectivorous Plants, 1875), továbbá a keresztezés és önmegtermékenyítés közti különbség értelmezésekor (Cross- and SelfFertilisation, 1876). 1880-ban még egyszer visszatér a növények mozgásképességének elemzésére (Power of Movements in Plants); erről a majdnem utolsó munkájáról önéletrajzában így nyilatkozik: „Mindig örömet találtam abban, hogy a növényeket a szervezett lények sorában magasabbra emeljem, ezért különös élvezet volt megmutatni, milyen sokféle és milyen bámulatosan alkalmazkodó mozgásra képes egy gyökér hegye.” De akár egy

gyökér hegyének alkalmazkodó mozgásáról, akár a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) valóban csodálatraméltó rovarevő képességéről ír, soha egy pillanatra nem esik ki az egzakt természetbúvár szerepéből, és még csak eszébe sem jut a növényeknek e látszólag oly „értelmes” működése láttán antropomorf magyarázatra gondolni. Botanikai munkáival (amelyek közül csak a legfontosabbakat soroltam fel) párhuzamosan készül és 1868-ban jelenik meg az állatok és növények háziasítása (domesztikálása) során észlelt változásokról szóló hatalmas monográfia, amelyben Darwin közli az örökléssel kapcsolatos nézeteit és eredeti örökléselméletét. (The Variation of Animals and Plants under Domestication, II. kiadása 1875-ben, ennek magyar fordítása 1959–60-ban jelent meg, az eredetinek megjelenési idejét tévesen 1885-re téve.) Nem térek ki a háziállatok – kutya, macska, ló, szamár, sertés, marha, birka, kecske, házinyúl és háziszárnyasok –, valamint a gabonafélék, konyhanövények, gyümölcsök és virágok háziasításának tömérdek érdekes részletére, amit Darwin hallatlan bőséggel tár az olvasó elé, csupán az elvi szempontokat emelem ki. A könyv kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy a Fajok eredetében megadott alapelveket illusztrálja és bizonyítsa. Ennek megfelelően a Bevezetésben Darwin röviden megismétli a természetes kiválasztódásra épülő származáselméletet. Az időközben eltelt évtized tapasztalata – és nem utolsósorban a kortársak bírálata – arra ösztönzi Darwint, hogy nagyobb nyomatékot adjon a külső körülmények és a használat-nemhasználat hatásának, mint ahogyan a Fajok eredetének első kiadásaiban tette. Nem elvi különbségről, csak hangsúly-eltolódásról van szó, hiszen a Fajok eredetében sem tagadta a körülmények hatását, ám ott annyira lekötötte saját felfedezésének – a természetes kiválasztásnak – döntő szerepe, hogy utólagos vallomása szerint ennek megítélésében kissé elfogult volt. A domesztikálás azonban jórészt a mesterséges kiválasztás műve, itt érthető módon jobban előtérbe kerül a környezet hatása. Alkalmat talál Darwin arra is, hogy nagyon világosan elhatárolja a maga elméletét azoktól az egyre divatosabbá váló elméletektől, amelyek – Darwin bizonyítékainak lenyűgöző hatása alatt – elfogadják ugyan a fajfejlődés tényét, de darwini magyarázatát nem, hanem ehelyett föltételeznek a szervezetben valamely fejlődési törekvést, amely mintegy előre kijelöli a fejlődés útját az őssejttől az emberig. „Az egyes lényekben – mondja ezzel szemben Darwin – nincs vele született vagy szükségszerű hajlam arra, hogy szerveződésük lépcsőfokain előrehaladjanak.” És itt megint előtérbe kerül az életkörülmények szerepe: mert a tetszőleges változatok, amelyek minden „fejlődési hajlam” nélkül, véletlenszerűen jöttek létre, csak akkor maradnak fenn, ha életkörülményeikben előnyösnek bizonyulnak. Joggal merül fel – Darwinban is, kortársaiban és utódaiban is – az a kérdés: milyen szerepet játszik, és milyen módon érvényesül a fajok fejlődésében az átöröklés? Az öröklődés tényét az ókortól fogva ismerték, Darwin korában már a felgyűlt anyag tudományos megmunkálása is hatalmas méretet öltött és

magyarázó feltevésekben sem volt hiány (például éppen Darwin unokafivére, Sir Francis Galton állította fel ekkoriban genealógiai elméletét a tehetség öröklődéséről), ám ezek az elméletek egyrészt nem voltak kielégítők, másrészt még csak föl sem vetették azt a fontos kérdést, hogy hogyan kerül az öröklést közvetítő anyag az ivarsejtbe, vagy ivartalan szaporodás esetén a szervezetnek abba a részébe, ahonnét az új egyed származik? Rendkívül fontos ezt szem előtt tartanunk, amikor Darwin pangenézis elgondolását vizsgáljuk. Kortársak és utódok egyaránt elutasítóan fogadták a pangenézistant, s az elmélet sorsát látszólag véglegesen megpecsételte a mendeli örökléstan fölfedezése. Csakhogy sem Mendel elmélete, sem semmiféle más örökléstani elmélet nem foglalkozik más kérdéssel, mint az öröklés menetének tisztázásával, tehát azzal, hogy az öröklési elemek milyen törvényszerűségek szerint fejtik ki működésüket. Ezzel szemben Darwin alapkérdése nem ez, hanem a következő: tapasztalás szerint a testi és lelki tulajdonságok, sőt gyakran ezeknek az egyéni élet során szerzett megváltozásai is visszatérnek az utódokban, tehát e tulajdonságoknak kell, hogy valamiféle anyagi képviselője legyen, amely az eredetinek a modelljét eljuttatja az ivarsejtbe (vagy az utód egyéb kezdeményébe). Nos tehát: hogyan kerül egy testi vagy lelki tulajdonság „modell”-je az ivarsejtbe? Könnyű kimondani, hogy valaki örökli például az apja vagy nagyapja fülének alakját, de hogyan jut ennek a fülnek megvalósító eleme az ivarsejtbe? Ez az első kérdés. Az örökléstan második kérdése azután az, hogy az ivarsejtbe valamilyen úton-módon bekerült öröklési elemek milyen törvényszerűség szerint érvényesülnek. az utódokban? Mendel, Weismann, Morgan és az egész úgynevezett „kromoszomális genetika” kizárólag ezzel a második kérdéssel foglalkozik, azt pedig, hogy a kromoszómák tartalmazzák a tulajdonságok génjeit, magától értetődő adottságnak tekintik. Az örökléstannak az a krízise, amely napjainkban vált nyilvánvalóvá, éppen ebből a körülményből fakad. Lehet, hogy Darwin hipotézise téves – ő maga is csak „ideiglenes feltevésnek”, mai szóval szólva „munkahipotézisnek” tekinti, de van egy olyan érdeme, amely a „győztes” génelmélet fölé emeli: nevezetesen az, hogy helyesebben tette föl a kérdést, mint amaz. A genetika kríziséből való kibontakozást aligha lehet elképzelni másként, mint azon az úton, amelynek irányelveit Darwin adta meg. „Hogyan befolyásolhatja – így teszi föl Darwin a kérdést – egy bizonyos tag vagy az agyvelő használata avagy nemhasználata a távolfekvő testrészekben rejlő ivarsejtek apró csoportjait úgy, hogy az ezekből a sejtekből fejlődő lények az egyik vagy mindkét szülői alak jellegét öröklik? Már az is elegendő lenne, ha erre a kérdésre legalább tökéletlen választ kaphatnánk.” Darwin válasza röviden a következő. A testet sejtek alkotják, a sejtek szaporodnak és szövetekké differenciálódnak, ezenkívül pedig „parányi szemcséket adnak le, amelyek az egész rendszerben szétszóródnak, és ha megfelelő táplálékhoz jutnak, osztódás útján szaporodhatnak, és később egységekké fejlődhetnek, hasonlóvá azokhoz, amelyekből erednek. Ezeket a szemcséket gemmuláknak nevezhetjük”. A gemmulák a szervezet minden

részéből összegyűlve alkotják az öröklést közvetítő ivari elemeket, tehát átmennek az utódba, és annak szervezetében létrehozzák azt, aminek a gemmulái; de „képesek arra is, hagy alvó állapotba menjenek át a következő nemzedékbe, és azután fejlődjenek ki”, vagyis mai szóval latenciában is maradhatnak. A szervek nemcsak kifejlett állapotban, hanem fejlődésük minden szakaszában adnak le gemmulákat; ez teszi érthetővé, hogy az egyes tulajdonságok az utódban is mintegy időzítve jelentkeznek, s másfelől azt, hogy a szervezetben elszenvedett különleges változások átöröklődhetnek – de nem szükségképpen öröklődnek át – az utódokra. A gemmulák rendkívül kicsinyek, olyanok, mint a legalsóbb rendű és legegyszerűbb szervezetek, tehát az is lehetséges, hogy növekedni és szaporodni képesek. Hogy milyen kicsinyek lehetnek, arra csak visszakövetkeztetni tudunk abból, hogy a szervezet minden egysége leadja a maga gemmuláit, méghozzá igen nagy számban, úgy hogy ezeket valamennyi petesejt, spermatozoon és virágporszem tartalmazza, márpedig e peték is igen kicsinyek, és néha szinte elképzelhetetlenül nagy számban képződnek – például egyetlen tőkehalban 6.876.000 ikra vagy egyetlen Ascarisban 64.000.000 pete, az Acropera tíz virágfürtjében 74.000.000 mag, minden egyes ikrában, petében vagy magban a szervezet valamennyi gemmulájának tömegével. Maguk az ivarszervek nem termelik az ivarelemeket, csak megszabják, hogy a gemmulák megfelelő módon csoportosuljanak és talán szaporodjanak is. Amellett a gemmulák nem szorítkoznak kizárólag az ivarszervekre, hanem a szervezetben mindenfelé eloszlanak, és így érthetővé teszik az ivarszervektől független (mai szóval: vegetetív) szaporodást is, továbbá az újranövekedés (regenerálódás) „csodálatos képességét”, valamint a szülői tulajdonságok sajátos megoszlását (dominancia, latencia) és a visszaütés (atavizmus) sajátságát, s természetesen a szerzett tulajdonságok örökölhetőségét is. Darwin ugyanúgy magától értetődő szükségességnek tartja a szerzett tulajdonságok átörökíthetőségét, mint Lamarck, egész elméletének ez egyik alappillére. A megváltozott életviszonyok közvetlen hatást is fejthetnek ki a gemmulákra, ilyenkor az ivadékokra „módosult gemmulák” származnak át. Hasonlóképpen magyarázatot nyer az is, „miként öröklődhetnek valamely testrész huzamos használatának vagy nemhasználatának hatásai vagy a megváltozott testi és szellemi szokások.” „A szerves lény egy mikrokozmosz – így fejezi be Darwin a pangenézis-hipotézis ismertetését –, egy tömeg olyan önmagát szaporító szervezetből alakult parányi mindenség, amely felfoghatatlanul apró és nagyszámú, mint a csillag az égen.” Közel száz esztendő távlatából is megkapó az elmélet merészsége, nagyvonalúsága, éleselméjűsége. Sokáig mint képtelen spekulációt utasították el, de ha az anyagcsere-folyamatok és katalizációs jelenségek ismeretében és ezeknek a folyamatoknak még ezután megismerendő finomságainak tükrében szemléljük Darwin elgondolását, ítéletünkben óvatosabbnak kell lennünk: nem lehetetlen, hogy modern formában fel fog támadni a „gemmula”-elmélet, és választ ad olyan kérdésekre, amelyeket a génelmélet nyitva hagyott.

Az ember származása A Fajok eredetében Darwin csak egyetlen mondatban utalt arra, ami az egész mű szelleméből amúgy is magától értetődően következik: hogy az ott feltárt törvényszerűségek nemcsak az állat- és növényvilágra vonatkoznak, hanem az ember származására is. Darwin utóbb nyíltan megmondta, nem akarta a világnézeti ellenállás húrját túlfeszíteni, ezért kerülte meg ezt a kényes kérdést. De óvatossága kétszeresen hiábavalónak bizonyult: egyfelől a világnézeti ellentétet így sem lehetett eltussolni, másfelől a kortársak nem haboztak azonnal levonni a hallgatólagosan is kimondott következtetést, s a Fajok eredete után sorra jelentek meg az olyan tudományos és népszerű munkák, amelyek nyíltan boncolják az ember zoológiai származását; a rohamosan gyarapodó prehisztorikus leletek ezt már egyébként is időszerűvé tették. Így, amikor Darwin 1871-ben rászánta magát az Ember származásának kiadására, maga hivatkozhatott olyan közvetlen elődökre, mint Wallace, Huxley, Lyell, Vogt, Lubbock, Büchner, Rolle és Haeckel. Nem olyan könyvek ezek, amelyek a nagyközönségtől elzárva kizárólag a szaktudóshoz szólnának, ellenkezőleg: csupa nagy népszerűségnek örvendő munka, amelyeket egymás kezéből kapkodva olvasnak az emberek világszerte, de főként Angliában és Németországban. És mégsem egyszerű „ismeretterjesztő” könyvek, tehát nem a már leszűrt és általánosan elfogadott nézetek iskolás ismertetései, hanem a kor vezető tudósainak „harcos” könyvei: darwinista szemlélettől áthatott egyéni állásfoglalások az ember származása kérdésében, tudományos alapossággal feldolgozott embriológiai, zoológiai vagy geológiai-paleontológiai vizsgálatokkal alátámasztva. 1863-ban indul meg ezeknek a könyveknek sorozata. Ekkor jelenik meg Angliában – s még ugyanebben az évben német fordításban is – Thomas Henry Huxley-tól Az ember helye a természetben (Man’s Place in Nature), amelyben Darwin legfőbb angliai „ügynöke” ékesszólóan tárgyalja az emberszabású majmok természetrajzát, az ember viszonyát az alacsonyabb rendű állatokhoz, és az utóbbi időben fölfedezett fosszilis emberi leleteket. Ezt követi Charles Lyell könyve az ember ősiségéről (Antiquity of Man, 1863), amelynek német fordítását már a harmadik kiadás alapján készíti el Ludwig Büchner 1867-ben. A „geológia atyja” immár teljesen behódolt a darwini eszmének. Könyvében ismét igazságot szolgáltat a korábban lecsepült Lamarck szellemének, majd részletesen ismerteti a kőkorszak emberi maradványait, a neandervölgyi és egyéb leleteket, a jégkorszak növény- és állatvilágát, s végre határozottan állást foglal a fajok – és az ember – természetes kiválasztódás útján való kifejlődése mellett. Carl Vogtnak ugyanebben az évben megjelenő könyve (Vorlesungen über den Menschen) elsősorban a fiziológia szemszögéből tárgyalja az ember ősi eredetét és világosan megjelöli a származástan helyét a materialista ideológiában. 1865-ben adja ki Darwin barátja és szomszédja, a sokoldalú Sir John Lubbock a történelem előtti időkről szóló népszerű munkáját (Prehistoric

Times), amelyet rövidesen követ a civilizáció eredetéről szóló könyve (The Origin of Civilisation, 1870); ezekben már nemcsak csontokkal és kőeszközökkel foglalkozik, hanem színes képet fest a primitív ember életéről, és érdekes fejtegetésbe bocsátkozik a vallás és más kultikus ceremóniák eredetéről. Ma már kevésbé ismert Friedrich Rolle neve, akinek 1866-ban megjelent könyve (Der Mensch, seine Abstammung etc.) teljesen Darwin szellemében magyarázza az ember származását, nem feledkezve meg Lamarck érdemeiről sem. Ugyanebben az évben kezdi meg darwinista propaganda-hadjáratát Ernst Haeckel, népszerűségben túlszárnyalva valamennyi említett kortársát. A Generelle Morphologie (1866) és a Natürliche Schöpfungsgesehichte (Természetes teremtéstörténet, 1868) szenvedélyes leszámolás a világ teremtésének bibliai elképzelésével. Haeckel sokoldalú munkásságában legjelentősebb a fejlődéstan szolgálatába állított embriológiai kutatás, amit legrészletesebben az Anthropogenieben dolgoz ki (1874), de lényegében már e korábbi munkáiban megtalálható: így a petesejt barázdálódással történő fejlődése, a gerinces-embriók összehasonlító vizsgálata és a „biogenetikai alaptörvény” kidolgozása, amely szerint a magzati élet mintegy megismétli a törzsfejlődést, tehát a magzati szervezetből visszakövetkeztethetünk arra az útra, amit a faj és nem az évmilliók alatt bejárt. Nem eredeti gondolatai ezek Haeckelnek (részben von Baer, részben maga Darwin szállította az ötleteket, a jelentéktelenebb kortársakról nem is szólva), de Haeckelé az érdem, hogy mindezt az érdeklődés homlokterébe és tudományos szintre emelte. Túlzásaival és tévedéseivel nem ártott annyit a fejlődéstannak, amennyit népszerűsítő szenvedélyével használt. 1870-ben külön kötetet adott ki az emberi származás törzsfájáról (Über die Entstehung und den Stammbaum des Menschengeschlechts, 1871-ben magyarul is megjelent Az emberi nem eredete és törzsfája címen), s ezzel meghonosította a származástanban azt a Pallastól eredő gondolatot, hogy a származás menete „törzsfák” formájában ábrázolható. Későbbi munkáiban Haeckel lényegében ugyanezeket a gondolatokat variálta és ismételte; idős korában mindjobban belegabalyodott „monista természetfilozófiájába”, amellyel egyre jobban eltávolodik az egzakt természetkutatástól, de szemléletében mindvégig megőrzi az anyag és energia (test és lélek) egységén alapuló „ösztönös materialista” jelleget. 1869-ben jelenik meg a materialista tudománynépszerűsítő Ludwig Büchner könyve az ember fejlődéséről (Die Stellung des Menschen), amelynek jószándékú, de mechanikusan szimplifikáló jellegét már címe mutatja: „Az ember helye a természetben, a múltban, jelenben és jövőben, avagy: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” Újat nem mond, de ismereteinek gazdag anyagával a darwinizmust széles körben terjeszti. Végre 1870-ben jelenik meg annak az Alfred Russel Wallace-nek könyve a természetes kiválasztásról s ezen belül az ember származásáról (Contributions to the Theory of Natural Selection), aki oly emlékezetes módon Darwinnal együtt fedezte föl a természetes kiválasztódás törvényét.

Ha az emberi származástannak ehhez az előtörténetéhez még hozzátesszük, hogy August Schleicher 1863-ban megírta a nyelvfejlődés darwinista elméletét; hogy Fritz Müller 1864-ben könyvet írt a darwinizmus mellett, s ebben főként a „biogenetikus alaptörvényhez” szállított fontos adatokat; hogy a német Moritz Wagner 1868-ban kiadta az első „darwinista és mégsem darwinista” könyvet, amely a fejlődés elvét elfogadja ugyan, de a darwini materialista magyarázat helyébe a „teremtő erőt” helyezi, és a természetes kiválasztódás helyett a „migráció” elvét tanítja, vagyis a földrajzi elkülönülésből magyarázza a fajok változását; hogy ugyanekkor a francia Quatrefages megírja Darwin előfutárainak történetét (1870) és szembefordul a darwinizmussal; az angol George-Jackson Mivart pedig 1871-ben kidolgozza a fejlődés első „autogenetikus” elméletét, amely szerint a fejlődést nem a lamarck darwini tényezők irányítják, hanem céltudatosan működő és általunk ismeretlen „belső fejlesztőerők”; továbbá, hogy ebben az időben már százszámra jelennek meg a darwinizmus mellett és ellen szóló vitairatok; és hogy kiássák a mélyből Lamarck tanait is, de nyomban megkezdődik ezeknek erőszakolt félremagyarázása a „pszicholamarckizmus” irányába; továbbá, hogy Lartet 1863-tól sorozatosan tárja fel Dordogne ősemberi eszközeit és egyéb maradványait, fölfedezik a crô-magnoni őst 1868-ban, ugyanakkor Sautuola az Altamira-barlang művészi falfestményeit, Rivière 1870-ben a grimaldi barlang leleteit; 1868-ban Haeckel megjósolja a jávai majomembert, amelyet később Dubois csakugyan megtalál; 1870-ben az oxfordi egyetemen nyilvános vita folyik Huxley és Wilberforce püspök közt az ember állati eredetéről, amelynek során Huxley kissé nyersen közli azt a véleményét, hogy az embernek kevesebb oka volna szégyenkezni amiatt, hogy a nagyapja majom volt, mint amiatt, hogy olyan embertől származik, aki dilettáns módon hozzászól azokhoz a tudományos kérdésekhez, amelyekhez nem ért… – mindez együttvéve hozzávetőleges képet ad arról, milyen fejlődési stádiumban volt a természettudományos gondolkodás akkor, amikor 1871-ben Darwin kiadta az Ember származását. Az ideológiai ellentétek vázolása messzire vezetne, de a körkép teljessége érdekében annyit meg kell jegyezni, hogy a klérus a legnagyobb elszörnyedéssel fogadta annak a gondolatnak a lehetőségét, hogy az ember az állatoktól származnék, és hogy a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezéséhez kétely férkőzhetik, Marx és Engels fejlődő forradalmi ideológiája ezzel szemben természetes fegyvertársra talált a darwini eszmékben – különösen az ember származásáról vallott új nézetekben –, amint ezt az Anti-Dühring és A természet dialektikája vonatkozó fejezetei rövidesen megmutatták. Hogy a darwinizmus elfogadása vagy megtagadása – esetleg megkerülése – elsőrendűen világnézeti kérdés, s még a tudósoknál is az, már a darwinizmus e korai szakában nyilvánvalóvá vált. Maga Darwin szociális érzékű volt ugyan, de szocialista érzelmű a legkevésbé sem: jómódú whig földbirtokos volt, aki részvényeiből tetemes vagyonra tett szert, ám éppen a teljes anyagi függetlenség tette számára lehetővé az uralkodó társadalmi

és vallási előítéleték semmibevevését: a haladó világnézet vállalása egzisztenciáját nem fenyegette. A körkép, amit korábban a Fajok eredete, most pedig az Ember származása megjelenését megelőző évtized természettudományos felfogásáról vázoltam, érthetővé teszi a két könyv jellege közti különbséget, nevezetesen azt, hogy az elsőben Darwin egy heurisztikusan új gondolatot dobott a köztudatba, és pedig olyat, amely teljesen a sajátja (ti. a természetes kiválasztódást), a másodikban viszont olyan eszméket fejteget, amelyek – éppen az ő első könyvének hatására – csakugyan a levegőben lógtak, sőt, mint láttuk, már bőséges kifejtést is nyertek. Önmagához és a kortársak említett műveihez képest Darwin az Ember származásában semmi újat nem mond. De nem is tesz úgy, mintha újat akarna mondani. Egyszerűen összefoglalja az ember állati származásának azokat a bizonyítékait, amelyeket részben maga gyűjtött, részben kortársai közöltek. A könyv pontos címe: The Descent of Man and on Selection in Relation to Sex, 1871. (Magyar fordítása az 1874. évi második kiadás nyomán jelent meg 1884-ben Az ember származása és az ivari kiválás címen, új kiadása 1961-ben). A bizonyítást a fejlődéstani párhuzammal kezdi, ami az ember és más gerincesek embrionális képleteiben mutatkozik, ismerteti a homológ jellegeket, a csökevényes szervek fejlődéstani magyarázatát, az atavisztikus visszaütéseket, s arra a következtetésre jut, hogy „az ember hajdani törzsszülőinek éppúgy, mint a többi állatnak, azzal a hajlammal kellett bírniuk, hogy életfenntartó eszközeik mértékén túl elszaporodjanak; létükért tehát meg kellett küzdeniük, s következésképp a természetes kiválasztódás rideg törvénye alatt kellett élniük. Ily módon a hasznos változatoknak alkalmilag vagy rendszeresen állandósulni, a károsaknak pedig pusztulni kellett.” Az emberré válásban döntő szerepe volt a két lábra emelkedésnek és az így felszabaduló kéz tökéletesedésének. „Az ember nem nyerhette volna el uralkodó helyzetét a Földön kezének segítsége nélkül, amely oly csodálatosan alkalmas akaratának engedelmeskedve cselekedni. A kéz minden eszközt pótol, s az értelemmel összehangzó működése szerzi meg az ember számára az egyetemes uralmat – miként Sir Ch. Bell hangsúlyozza.” A most élő emberszabású majmok átmeneti helyzetben vannak a négy- és kétlábú mozgás közt, s ennek megfelelően átmeneti jellegű a kezük használata is. Feltehetőleg ilyen módon nyerte az emberi ősszülő azt a képességét, hogy a létért való küzdelemben kezének előnyét kihasználja: fegyvereket, majd eszközöket készítsen magának. Ezzel párhuzamosan megszűnt az a szükséglete, hogy fogait fegyverként használja, tehát állkapcsa és fogazata a csökkent használattól visszafejlődött, ugyanakkor viszont agyveleje megnagyobbodott. Darwin kitart amellett, hogy az átalakulás legfőbb tényezője a természetes kiválasztás volt, de elismeri, hogy a környezethatás és a használat-nemhasználat szerepe jelentősebb lehetett, mint ahogyan a Fajok eredetében gondolta. Példák tömegén mutatja ki, hogy a lelki élet különböző tartalma – értelem, megfontolás, ítélet, ravaszkodás, indulat, harag, bosszú, figyelem, emlékezet, sőt

még a képzelet is – gyökerében megtalálható az állatok világában. Részletesen fejtegeti a beszéd kialakulását és fejlődését, mivel az artikulált beszéd képessége emeli az embert határtalan magasságba az állatok fölé; eltekintve attól, hogy a beszédfejlődést is megkísérli a természetes kiválasztás számlájára írni – kétségtelenül előnyt jelent a törzs számára, ha tagjai pontosan tudják közölni egymással gondolataikat – Darwinnak ez a fejtegetése nem mond újat, hiszen a beszéd kialakulásának problémája legalábbis Rousseau óta a tudományos érdeklődés középpontjában áll. A társas élet biológiai gyökereinek vizsgálata sok érdekes megfigyelést és analógiát hoz felszínre, egészében azonban Darwin szociológiai álláspontja egyoldalú és korának fejlett társadalomtudományához viszonyítva elavult. Annyi mégis megjegyzendő ezzel kapcsolatban, hogy Darwin nem korunk szociológiai problémáival foglalkozik, hanem az állati és ősemberi társadalmak kialakulásának biológiai gyökerével, s ilyen vonatkozásban sok értékes megállapítást tesz, amelyeknek semmi közük a később kialakult „szociál-darwinizmus” nevű mesterkélt és sematikus szociológiai irányzathoz. Végső fokon Darwin az ember és állat szellemi képességei közt csak mennyiségi, nem pedig minőségi különbséget fogad el, ami a korabeli klerikális felfogással szemben igen merész materialista nézetnek számított, nem egyezik azonban a mai dialektikus materialista állásponttal, amely szerint tudvalevően az állat és ember közt minőségi ugrás van. Az emberi társadalom alakulásában csekély szerepet tulajdonít Darwin a természetes kiválasztódásnak (ezért konstruálja az „ivari kiválás” fogalmát, amelyről alább lesz szó), sőt rámutat a kontraszelekció társadalmi jelentőségére is. Ennek érdekes példájaként hozza fel azt – Galton és Lyell hasonló megjegyzései nyomán –, hogy a spanyol nemzet hanyatlását az inkvizíció kontra-szelekciós működése idézte elő: egyrészt a gondolkodni és művelődni vágyó emberek szükségszerűen a papi rendbe tömörültek, s így – a coelibatus folytán – akadályozták a fejlett értelmi képességek átörökítését, másrészt „ugyanezen korszak alatt válogatta ki a szent inkvizíció a legnagyobb gonddal a legszabadabb és legmerészebb férfiakat, hogy megégesse és bebörtönöztesse őket. A legderekabb emberek közül, tudniillik azok közül, akik kételkedtek és kérdéseket vetettek fel – márpedig kétkedés nélkül nincs haladás –, három évszázadon át évenként átlag ezret pusztítottak el egyedül Spanyolországban. A kár, amit ekként a katolikus egyház okozott, kiszámíthatatlan.” Az ember származását végül nagy vonásokban így vázolja: A gerincesek legrégibb ősszülői olyasfajta tengeri állatok lehettek, mint a most élő Ascidiák álcái; ezekből származhatott a mai lándzsahalakhoz hasonlatos halcsoport, amelyből a zománcos és a Lepidosirenhez hasonló halak fejlődtek ki. Innen már csak egy lépés a kétéltűekhez, amelyekből a madarak és hüllők, utóbbiakból pedig az emlősök lettek. Az emlősökön belül a régi kloakásoktól a hajdani erszényesekhez, majd ezektől a méhlepényes emlősök törzsszülőihez vezet az út, s onnan tovább a félmajmokhoz. „A majmok aztán két nagy törzsre, úgymint az újvilági és az óvilági majmokra oszoltak; és egy távoli időben az utóbbiakból

vette eredetét az ember, a világegyetem csodája és dicsősége.” De tévedés volna azt hinni, hogy bármelyik ma élő majomban láthatjuk az ember ősét, vagy egyáltalán valamely alacsonyabb rendű élőlény ma élő tagjaiban ősi elődeink tökéletes képviselőit kereshetjük. Ezek után adjunk választ arra a laikusok által sokat vitatott kérdésre: mondta-e Darwin, hogy az ember a majomtól származik, vagy nem mondta? Mondta is, meg nem is. Nagyon világosan megmondta, hogy az ember nem származik semelyik mai majomtól, még legközelebbi rokonaitól, az emberszabású majmoktól sem, ellenben ezekkel együtt valamilyen ismeretlen közös ősmajomtól származik, amely ismét további alacsonyabb rendű ősemlőstől, őshüllőtől, őskétéltűtől – és így tovább. Ha tehát valaki sérelmesnek tartja azt, hogy Darwin szerint majomtól származunk, szakszerűbben jár el, ha azon sértődik meg, hogy a lándzsahal-szerű gerinchúros víziállat volt az ősünk. „De nemsokára eljön az idő – mondotta Darwin –, mikor az emberek bámulni fognak azon, hogy természetbúvárok, akik az ember és a többi emlős összehasonlító bonctanával és fejlődésével behatóan megismerkedtek, mégis azt hihették, hogy minden egyes lény külön-külön teremtésnek a műve.” Ez az idő már rég eljött. Világnézeti szempontból már közel száz éve nem azt kifogásolják a darwinizmusban, hogy az ember testét az állatvilágból származtatja, hanem hogy az emberi lélek eredetét is az állati ősökben kutatja. A könyv hátralevő – tetemesebb – részét egy új gondolat tölti ki: az ivari kiválasztás. Darwin arra a belátásra jutott, hogy vannak olyan jellegek – éspedig vagyonis feltűnő jellegek –, amelyeknek létrejöttét vagy különös átalakulását sem a természetes kiválasztással, sem környezeti hatással, sem gyakorlattal magyarázni nem lehet, egyszerűen azért nem, mert az egyedre semmiféle közvetlen haszonnal nem járnak, sőt sokszor határozottan kényelmetlenek. A másodlagos nemi jellegről van szó, tehát olyan testi adottságokról, mint például a sörény, szakáll, díszes szarv, repülésre már alig alkalmas színes tollazat, bóbita, taraj, különleges bőrszín, dallamos hang, csábító illat stb., vagy olyan lelki adottságokról, mint a hímek párviadalozó hajlandósága, nőstény előtti magakelletése – egyszóval mindarról, ami az állatok (és emberek) világában a párválasztást élettanilag és lélektanilag befolyásolja. A rákok osztályától kezdve a rovarokon, halakon, csúszómászókon, madarakon át az emlősökig majd minden állatnál megállapítható valamely jellegzetes különbség a hím és nőstény között: általában a hímek erősebbek, nagyobbak, bátrabbak, harciasabbak, külsejükben feltűnőbbek, gyakran viselnek egészen rikító színű ékességet, amivel a párzás időszakában kérkednek is. Számos rafinált módszerrel gondoskodik a természet arról, hogy a vetélytársak legyőzése vagy az ivari társ meghódítása árán a legfejlettebb, legrátermettebb, legerőteljesebb hímek és nőstények végezzék a fajfenntartást. Majdnem általános törvénye az állatvilágnak, hogy a hímek – sokszor életre-halálra – megküzdenek a nőstényért, vagypedig élénk színükkel, szagukkal, dalukkal és cikornyás udvarlási szertartással vagy más módon „elbűvölik”, meghódítják a nőstényt. A

kialakuló és hatásosnak bizonyuló apró másodlagos ivari jelleg a nemzedékek során fokozatosan módosul, s végül igen bonyolult szerveket, díszeket vagy viselkedési módokat hozhat létre. Az „ivari kiválasztás” eredménye jóformán mindaz, amit az állatvilágban szépnek látunk, s Darwin szerint maga az állat is képes arra, hogy ezt a szépséget érzékelje, ösztönös párválasztásában méltányolja. Az ivari kiválasztás elméletét a kortársak kedvezőtlenül fogadták, s utóbb sem aratott nagy sikert. Maga Darwin is bizonytalanul adja elő, szokott bölcs szerénységével: csupa spekuláció ez, mondja, döntő bizonyítékok nélkül, de némi valószínűséggel; ha pedig nézetei valótlannak bizonyulnának, ez is csak hasznára lesz a tudomány fejlődésének, „mert kiki üdvös élvezetet talál a valótlanságok bebizonyításában. „ De az igazság az, hogy az ivari kiválasztás valódiságát eddig se nem bizonyították, se nem cáfolták meggyőző módon. Tény, hogy az állatvilágban megvannak mindazok a különös másodlagos nemi jellegek, amelyeket Darwin a tőle megszokott nagy anyagismerettel gyűjt össze, másfelől viszont a darwini magyarázat antropomorf vonásai és az átöröklés darwini leegyszerűsítése nem látszik alkalmasnak a probléma végleges megoldására. Nem lehet mégsem elvitatni Darwinnak azt az érdemét, hogy egy újabb csodás elemet küszöböl ki a természettudományból, amikor a valóban csodával határos másodlagos ivari jellegek és ceremóniák mögött élettani magyarázatot keres. Ki ne ámulna a páva szépséges farktollain, a paradicsommadár parádés díszöltözékén, az Argus-fácán fantasztikus násztollazatán vagy csak a közönséges pulykakakas násztáncán, hogy ne szóljunk a rovarok és halak ezernyi furcsa szokásáról, az emlősök ravaszul csavarodó szarvairól, különleges színeződéseiről vagy akár a majmok vöröslő ülőgumójáról, amit az ivari felajzottság állapotában szinte kérkedve mutogatnak egymásnak? Darwin könyve százával sorolja fel e különösségeket, és megpróbálja fejlődéstani magyarázatát adni azoknak a szenvedélyes párharcoknak vagy mulatságos udvarlási jeleneteknek, amelyekben a zoológia bővelkedik. Korunk egzaktságra törekvő fiziológiás irányzata elutasítja az állatlélektannak azt a „romantikus” formáját, amely Darwinnak ebből a klasszikus munkájából nőtt ki, de az egzakt kísérleti állatlélektan aligha tudott volna egy lépést is tenni, ha a Darwin-munkásságán felbuzduló zoológusok és állatpszichológusok gyűjtötte hatalmas anyag nem állna rendelkezésére. Egyébként az állatlélektan fiziológiás irányzata sok fontos részletkérdésben hozott értékes eredményeket, de az alapvető pszichológiai kérdések megválaszolásában máig sem jutott túl Darwinon. Az ivari kiválasztás elméletét – az analóg jelenségek kielemzésével – Darwin kiterjeszti az emberre is, legalábbis arra a korai ősidőre, „mikor az ember éppen elérte embernyi rangját”. A primitív törzsek ma is világosan, a civilizált emberek udvarlási és vetélkedési formái homályosabban mutatják ennek maradványait. Hogy a környezet hatását Darwin mily szívesen mellőzi magyarázataiban, annak példájaként érdemes megemlíteni az emberi bőrszín eltérésének értelmezését: inkább hajlandó a

négerek bőrének sötét színét az ivari kiválasztással magyarázni, semhogy a napfény barnító hatására gondolna. Az ember származásával kapcsolatban Darwin kitér a vallásos hitre is, mint az ember „különleges” helyzetének állítólagos bizonyítékára. „Az Istenben való hitet – mondja – gyakran nemcsak a legnagyobb, hanem egyszersmind a legtökéletesebb különbségül vették fel az ember és az alsóbb rangú állatok között. Amint azonban láttuk, lehetetlen azt állítani, mintha ez a hit az emberben veleszületett vagy ösztönszerű volna. Másfelől a mindeneket átható spirituális erőkről való hit általánosnak látszik, és úgy tetszik, hogy nem egyéb az, mint következménye az ember gondolkodó erejében tett tetemes előrehaladásnak, valamint a képzelőerő, a kíváncsiság és a csodálat tehetségében való még nagyobb előrehaladásnak. Jól tudom, hogy a vélt ösztönszerű istenhitet sok ember bizonyítékul használta fel magának az Istennek létezése mellett. De ez elsietett érvelés; mert akkor kénytelenek volnánk számos kegyetlen és rosszindulatú szellemnek a létezésében is hinni, mert az ezekben való hit sokkal általánosabb, mint a jótevő istenségben való hit.” Az Ember származásának mintegy folytatása – vagy önálló kötetté dagadt fejezete – az emberi és állati érzelmek kifejezéséről szóló fiziognómiai tanulmány (Expression of the Emotions in Man and Animals, 1872), amelyben Darwin Gratiolet, Duchenne, Lavater, de főként Sir Charles Bell fiziognómiai munkáiból kiindulva, saját megfigyeléseire támaszkodva elemzi a mimikát, az érzelmek és indulatok kísérő mozgásait állatnál és embernél. Öröm, bánat, harag, bosszúvágy, félelem, támadás, hízelgés stb. kísérő jelenségei, a veleszületett jellegzetes izom-összehúzódások, testtartások, arckifejezések, mozdulatok, mirigyműködések összehasonlító vizsgálata arra a belátásra juttatja Darwint, hogy valamennyi kifejező mozgás eredetileg vagy közvetlen hasznot hajtott, vagy a felajzott idegrendszer közvetett reakcióját őrizte meg. Minthogy a jellegzetes kifejező módok a Föld egész népességénél megközelítően egyformák és gyökerük az állatvilágban is kimutatható, ebből a különféle emberi rasszok közös törzsformájára lehet következtetni. Darwinizmus és Lamarckizmus Amikor 1872-ben Darwin a Fajok eredetének végleges kiadását rendezte sajtó alá, jogos büszkeséggel írhatta le, hogy „ma már csaknem valamennyi természetbúvár elismeri a fejlődés nagy elvét.” Valóban: néhány év elegendő volt ahhoz, hogy Linné fixizmusát, Cuvier katasztrófáit s a bibliai teremtéstörténetet szinte nyomtalanul kisöpörje a tudományos gondolkodásból. Darwin után azt állítani, hogy nincs fejlődés, körülbelül olyan tudománytalan és gyerekes álláspontnak számítana, mint Galilei után kétségbe vonni a Föld forgását.

Az evolúció elfogadása azonban távolról sem jelenti magának a darwinizmusnak elfogadását. Az evolúció annyit jelent, hogy a természetben fejlődés volt, van és lesz, tehát a jelenlegi formák kialakulását a származástan (transzformizmus-elmélet, filogenezis, deszcerxdencia tana, evolúciós elmélet) hivatott kutatni és magyarázni, éspedig mindenfajta természetfeletti elem kiküszöbölésével, de tetszés szerinti tudományos munkahipotézis alapján. A darwinizmus a származástan egyik hipotézise (föltevése), pontosan az a föltevés, amelyik a fajok kialakulását elsősorban a természetes kiválasztódással (szelekcióval), másodsorban az ivari kiválással, a használat-nemhasználattal, a környezet direkt és indirekt hatásával indokolja, s ezek közül az utóbbiakat elfogadja bár, de csak az előbbit – a szelekció elvét – dolgozza ki. A darwinizmus röviden: a származástan szelekciós elmélete. Fontos ezt hangsúlyozni, mert laikusok sokszor összecserélik a darwinizmust magával a származástannal, éspedig azért, mert Darwin érdeme valóban nem csupán a szelekciós elmélet kreálása, hanem sokkal inkább az, hogy diadalra vitte a származástant. Mint Darwin leglelkesebb híve, Huxley mondotta: ha a darwini hipotézist el kellene vetni, maga a származástan akkor is fennmaradna. Ebben nem kételkednek Darwin – vagy a darwinizmus – legszenvedélyesebb ellenfelei sem, akik természetesen szintén annak a származástannak alapján állanak, amelyet – ha tetszik, ha nem – Darwin vitt diadalra. Ebből a kettősségből érthető hogy Darwin dicsősége már életében teljes volt, noha diadala a legkevésbé sem volt az. Nagyságát mindenki elismerte, ellenfelei is, ám hipotézisét nem mindenki fogadta el. Hogy a tiszteletet még ellenfelei sem tagadhatták meg Darwintól, azt tudományos nagysága mellett emberi nagyságának köszönheti. A tudománytörténet alig ismer még egy olyan rokonszenves és szerény tudós-egyéniséget, amilyen Darwin volt. Ellenfeleinek minden sorát gondosan tanulmányozta, a szenvedélyes támadásokra nem válaszolt, de a tudományos bírálatot megfontolta, felhasználta; s még ahol nem értett egyet a bírálóval, ott sem tért el soha a tiszteletteljes és mások érdemeit fenntartás nélkül elismerő hangnemtől, nem úgy, mint utódai, akiknek vitastílusa beléveszett a személyeskedő ócsárlás ízléstelenségébe. A Fajok eredetének hatodik kiadásában Darwin egy fejezetet szentel Mivart érveinek tiszteletteljes cáfolására, és senki nála nagyobb megbecsüléssel nem beszélt Owenről vagy Agassizról, akik antidarwinisták voltak ugyan, de nagy tudósok, s Darwin ezt tudta róluk. A domesztikációról szóló könyvének második kiadásában részletesen és tárgyilagosan felsorolja azokat a szerzőket, akik „hipotézisét szigorúan megbírálták”, ugyanekkor csak odavetőleg említi, hogy „Sok szerző viszont kedvezően nyilatkozott hipotézisemről.” Nem hiszem, hogy a tudománytörténetben párja van ennek a magatartásnak, amely a tudományos érdeket mindig az egyéni érvényesülés érdeke fölé emeli. Egyetlen vetélytársa, akivel szemben Darwin nem tudott ilyen magaslatra emelkedni: Lamarck. Érdemei elől Darwin mindvégig mereven elzárkózott – talán mert eszméik túlságosan közel állanak egymáshoz. Egy másik munkámban

pontosabban kimutattam ennek az elzárkózásnak okát: Darwin életre szóló nagy élménye a natural selection fölfedezése, a természetes kiválasztódásé, amelynek hatását tűzön-vízen keresztül igyekezett bizonyítani. Idősebb korában elismerte, hogy a természetes kiválasztódás érdekében háttérbe szorította és nem méltányolta kellőképpen a külső körülmények hatását. Tudjuk, hogy Lamarck viszont a külső körülmények hatását és a használat-nemhasználat szerepét tartotta a leglényegesebb fajmódosító tényezőnek. Innen ered Darwin elzárkózása: a természetes kiválasztódás jelentőségét féltette a lamarckizmustól. És – Lyell közvetítése nyomán – „progressziós tendenciát” olvasott ki Lamarck művéből, ami szintén csökkentené a natural selection hatáskörét. Valójában a lamarckizmus és darwinizmus közt nem ez az alapvető különbség, hanem az, hogy amit Darwin véletlennel magyaráz, azt Lamarck szükséglet eredményének mondja. Mindketten egyetértenek abban, hogy a külső körülmények módosulása olyan új helyzetet teremt, amelyben a faj léte bizonytalanná válik; Darwin szerint ekkor a változékonyság következtében kialakuló tömérdek ilyen-olyan variáció közt történetesen akad olyan, amelyik az új helyzetben jobban feltalálja magát, ez fennmarad, a többi kipusztul. – Lamarck szerint viszont a szorongatott helyzetben levő szervezet igényli a változást, mert különben nem maradhat fenn; ha a szükséglet által létrehozott változás kedvezőnek bizonyul, akkor az egyed fennmarad és a faj fejlődött. – Kétségtelen, hogy mind a két elméletnek van kényes pontja; vitatható merészsége. Darwint sokan támadták amiatt, hogy a véletlennel magyarázza a filogenezist, hívei pedig azzal védték, hogy a véletlen szót csak jobb híján használta, valójában nem véletlent akart mondani. (S csakugyan, a Fajok eredetében van egy passzus, amit ennek igazolására lehet – és szoktak is – idézni.) Csakhogy a védelem nem jó nyomon jár. Darwin nem véletlenül mond véletlent. Elméletének lényege és legfőbb erőssége az, hogy a változékonyság nagy gazdagságában véletlenül akad megfelelő változat, véletlenül, nem pedig valamilyen titokzatos belső vagy külső erő hatására. Aki tehát Darwinnál tagadja a véletlent, a darwinizmus lényegét tagadja, és valamilyen Darwintól idegen „progressziós tendenciát” tételez fel. Más kérdés, hogy lehet-e a korrelációknak azt a hallatlanul bonyolult szövevényét, amiből az élet áll, ezekkel a véletlen változatokkal magyarázni? Ez a kérdés a mai napig sem dőlt el. Lamarcknak viszont joggal vetik szemére, hogy a szükséglet fogalmával olyan elemet kever a származástanba, amelynek hatásmechanizmusa teljesen ismeretlen, ha ugyan nem misztikus. Mert azt még megérthetjük, hogy a szervezetben föllép valamiféle hiányérzet, de milyen módon éri el ez a hiányérzet éppen azt a módosulást, amely által kiküszöbölődik? Ezzel már benne is vagyunk a kellős közepében annak a származástani vitának, amely még Darwin idejében kezdetét vette, s ha közben el is csitult kissé, végleges megoldásához mindmáig nem jutott. Darwin megoldotta azt a kérdést, hogy van-e fajfejlődés, de nyitva hagyta – legalábbis közmegelégedésre nem tudta megoldani – azt a kérdést, hogy hogyan történik a fajok alakulása.

Örökül hagyta ezt a kérdést a 20. századnak. A megoldás talán azon a nyomon fog kibontakozni, amelyen Pavlov indult el századunk első éveiben: a reflexek fejlődése vonalán. A darwinizmus körüli harc természetesen világnézeti harc is, első perctől kezdve. Túlzott szimplifikálás volna azonban, ha a haladó, materialista, szocialista világnézetet egyszerűen azonosítanók a darwinistával, s a maradi, idealista, klerikális világnézetet az antidarwinistával. A kép ennél sokkal bonyolultabb. Mi sem mutatja ezt világosabban, mint az egyházi állásfoglalás. Nyilvánvaló, hogy a fajok fokozatos fejlődése szöges ellentétben van a kinyilatkoztatásos vallással, hiszen kétségtelenül cáfolja a bibliai teremtéstörténetet, a Föld ötezeréves történetét, Ádám és Éva történetét, Noé legendáját stb. Az egyház ez alkalommal mégis sokkal okosabban járt el, mint Kopernikusz és Galilei esetében: merev ellenállását hamarosan feladta, bizonyos fenntartásokkal hivatalosan elfogadta a származástan tényét. XIII. Leó pápa Providentissimus Deus kezdetű enciklikája 1893-ban kimondja, hogy a bibliai teremtéstörténet nincs ellentétben a fejlődés gondolatával, az élő és holt világ őstörténetének tudományos kutatása katolikus szempontból nem kárhoztatandó – csak éppen az emberi lelket kell kivonni a természeti törvények hatálya alól, minthogy az emberi lélek Isten különleges adománya. Ez a megszorítás leglényegesebb vonásától fosztja meg a darwini tanítást; egyébként hogy a hivatalos befogadás nem jelentette a darwinizmus valódi akceptálását, azt világosan megmutatták a „majompörök”, elsősorban a híres daytoni majompör 1925-ben. A természettudósok heves vitái nem ilyen dogmatikus kérdés fölött folytak, hanem egy alapvető természettudományi kérdés: a fejlesztő erő léte, avagy nemléte körül. Darwin elmélete tudvalevően semmiféle belső fejlesztő tényezőt nem tételez fel, a fejlődést kizárólag azzal magyarázza, hogy az életrevalóbbak fennmaradnak, az alkalmatlanok elpusztulnak. A tudósok igen nagy csoportja elfogadta ugyan magát a fejlődés tényét, azonban feltételezett valamilyen – teológiai, teleológiai vagy biológiai – fejlesztő erőt, amely ismeretlen módon törekszik arra, hogy az egyed és faj célszerű alkalmazkodását és így fejlődését előidézze. Szigorú értelemben vett darwinista álláspontnak csak az a nézet tekinthető, amely minden ilyen „autogenetikus” (önfejlesztő) tényező létét tagadja. Az ellentétes álláspontot általában lamarckistának nevezik, noha tévesen, mint arra még kitérek. A darwinista természettudósok száma már Darwin életében igen számottevő volt, különösen Angliában, ahol az általunk már jól ismert Lyell, Wallace, Huxley, Hooker, Lubbock vagy Spencer tekintélye biztos védelmet jelentett a dilettáns támadások hatása ellen, bár ugyanekkor komoly ellenzéknek számított a nagynevű Owen, a biológus Argyll herceg vagy Mivart, aki elsők közt állított fel autogenetikus fejlődéselméletet. A követők közt viszont előkelő nevet vívott ki magának Romanes, aki pap létére éppen az emberi és állati értelem fejlődésének darwinista magyarázatát adta. Franciaországot még sokáig

megülte Cuvier szelleme: Flourens, d’Orbigny, Elie de Beaumont nem tudnak megbarátkozni Darwin eszméjével, sőt Geoffroy Saint-Hilaire fia sem (Isidore), akit pedig Darwin annyiszor idéz, ugyanígy Barrande sem, a kitűnő paleontológus vagy Fabre, a neves entomológus; Quatrefages hamarosan könyvet ír a darwinizmus ellen. Csak Le Dantec fellépésével válik a származástan népszerűvé a franciák közt, akkor is inkább a lamarcki vonalon. Cuvier szelleme gátolja az Amerikába szakadt svájci Agassiz-t is a darwinizmus méltánylásában. Annál nagyobb a darwinizmus sikere Németországban ahol nemcsak Haeckel és köre áll mellé, és a népszerűsítők, mint Büchner és Rolle, vagy Darwin összes műveinek fordítója, Victor Carus, de az önálló kutatók közül is például Fritz Müller, aki Brazíliából küldi darwinista írásait, vagy bizonyos fenntartásáal Gegenbaur, az összehasonlító anatómia egyik pápája (a másik, Virchow, a leghevesebb ellenzők közé sodródik), később a jezsuita Wasmann, akinek kétes értékű darwinizmusából kimarad az emberi lélek. De ellenfelek is akadnak szép számmal, például a geológus Bronn, aki lefordítja ugyan Darwin könyvét, de nem titkolja ellenérzését, vagy az embriológus von Baer, aki világnézeti okokból az autogenista fejlődéselmélet híve és előharcosa lesz. Oroszországban a legnagyobb biológusok azonnal Darwin mellé állnak – bár Kropotkin herceg ez idő tájt írja meg a „kölcsönös segítségről” szóló fejtegetését, amelyben a struggle for life-fal ellentétes természeti törvényt fedez fel –, így elsősorban Szecsenov, a reflexológia első nagy kutatója, Darwin fordítója, a botanikus Tyimirjazev, a fagocitákról híres Mecsnyikov vagy a kiváló paleontológus Kovalevszkij testvérek és később Szevercov. Magyarországon Rónay János Jácint (1814–1889) kezdte meg a darwinizmus propagálását. A 48-as szabadságharc tábori lelkésze volt, bujdosni kényszerült, Angliába emigrált: itt ismerkedett meg Darwin születőben levő tanaival, s nyomban megkezdte ismeretterjesztő cikkeinek írását, amelyekből már 1864-ben egy kötetnyi jelent meg Pesten Fajkeletkezés, az embernek helye a természetben és régisége címen. Mint már a címből látszik: Rónay főként három tudósnak a munkásságát ismertette: Darwinét, Huxley-ét és Lyell-ét. Könyve alapos, gondos, természettudományos materializmustól áthatott kitűnő munka, önálló kutatás nélkül. Vele egy időben Jánosi Ferenc tanár propagálta a darwinizmust, Majd Margó Tivadar (1816–1896) budapesti állattanprofesszor állt a mozgalom élére, nemcsak mint ismeretterjesztő, hanem a szövettan és állatrendszertan területén mint önálló kutató. 1875-ben személyesen is felkereste Darwint Downban. Az ő kezdeményezésére fordította Dapsy László A fajok eredetét 1873–74-ben, Török Aurél és Entz Géza Az ember származását 1884ben, az utóbbihoz Margó részletes Darwin-életrajzot csatolt. A darwinizmus magyar művelői közt legnevesebbek: a már említett Török Aurél antropológus, a polihisztor Herman Ottó (1835–1914), a rovargyűjtő Bíró Lajos (1856–1931), a botanikus Borbás Vince (1844–1905), a későbbi időkben a nagynevű paleontológus Nopcsa Ferenc (1877–1933), az idegszövettani vizsgálatairól híres Apáthy István (1863–1922), az anatómus Lenhossék Mihály (1863–1937);

az ismeretterjesztők közül Madzsar József, Doktor Sándor, Lambrecht Kálmán, Fülöp Zsigmond, utóbbi 1912 és 1919 közt folyóiratot adott ki Darwin címen. Amikor 1882-ben nagy világi és egyházi pompával a Westminster apátság kápolnájában Herschel és Newton kriptái közt örök nyugalomra helyezik Darwin tetemét, szemfedőjének szalagjait olyan tudósok viszik, mint Wallace, Hooker, Huxley, Lubbock és az antidarwinista Argyll herceg, s utolsó útjára az egész világ osztatlan nagyrabecsülése kíséri. Halála után nyomban kezdetét veszi a marakodás szellemi hagyatéka fölött. Az évtizedekig elhúzódó szenvedélyes vitának három alapvető szempontja – a világnézeti, a természetfilozófiai és biológiai szempont – kuszán egymásba fonódik. A világnézeti szempont lényegében a materialista–idealista ellentétre redukálható, de hogy ez a redukció nem is olyan egyszerű, annak illusztrálására említem, hogy a vitathatatlanul idealista neolamarckisták szerint a darwinista mechanikus felfogás szükségszerűen a teológiába torkollik, s ezért utasítandó el. A természetfilozófiai okoskodás azt vizsgálja, vajon beérheti-e a tudomány pusztán mechanikus magyarázattal, vagy pedig valamilyen „vitalista” fejlesztő erőt kényszerül fölvenni. Végre a biológiai vita akörül folyik, hogy a fejlődés tényének kielégítő magyarázatát adja-e a természetes kiválasztódás, vagy pedig más tényezőkhöz kell folyamodni, s mik legyenek ezek ? Szó sem lehet arról, hogy ezt a széleskörű vitát részleteiben ismertessem, csak a legfőbb áramlatokra utalok. Így már Darwin munkássága idején „reformálta” tanait Moritz Wagner a „migrációs” elmélettel (1868), amely szerint a fejlődést „az örök élet teremtő ereje” tartja fenn, éspedig nem a természetes kiválasztódás, hanem a földrajzi elkülönülés, elszigetelődés útján. Az elkülönült egyedek ugyanis ki vannak zárva a keresztezésből, s így a bennük jelentkező apró különbségek utódaiknál állandósulnak. A német botanikusok közül többen elfogadják a fejlődést, de elutasítják a szelekciót már Darwin életében, így Kölliker az ugrásszerű fejlődést tanítja valamely belső fejlesztő tényező hatására, körülményektől és kiválasztástól függetlenül, de végső fokon fiziko-kémiai folyamat formájában. Karl Nägeli is „immanens” fejlesztőerőt tételez fel, noha a fejlődés folyamatát mechanikus élettani jelenségnek tartja; az átöröklést a nemzedékről nemzedékre átadódó „idioplazmával” magyarázza. Hans Sachs teljesen elveti a mechanikus értelmezést, a fejlődést a szerves anyagban eleve meglevő belső alakító ösztönnel magyarázza, amelyre csak másodlagosan épül rá a szelekció hatása. Wilhelm Roux visszavezeti a darwini szelekciós elvet a sejtekre, a sejtek „funkcionális alkalmazkodását”, önszabályozását és öndifferenciálódását hirdetve neodarwinista irányzatot teremt (1881-től). Közvetlenül Darwin halála után (1883) jelentkezik a magát darwinistának valló másik neodarwinista: August Weismann, akinek „szómaplazma” elmélete szerint az egyéni szervezetnek és az azt érő hatásnak semmiféle szerepe nem lehet az ivarsejt módosításában, minthogy ez úgy helyezkedik el gazdájában, mint egy tőle lényegileg független tartályban. Szelekció mégis van, éspedig „germinális szelekció”, vagyis a csírasejtek

„determinánsai” közt zajlik le a természetes kiválasztódás, mindenfajta külső hatástól mentesen, valamiféle tökéletesedési hajlamtól irányítva. A szerzett tulajdonságok átörökítését az ivarsejtek izoláltsága eleve lehetetlenné teszi. Ez a magát „darwinistának” nevező irányzat a darwinizmus minden lényeges elemével szöges ellentétben áll. Számos biológus vallja az orthogenetikus (egyenes vonalú) fejlődést, amelynek egyik pregnáns képviselője Th. Eimer: szelekció nincs, a faj valamilyen „kényszerítő erő” következtében kitart a fejlődésnek egyszer megkezdett iránya mellett. Igen sokan fordulnak a mechanikus magyarázat és a szelekciós elv ellen pusztán azért, mert a természetben megnyilvánuló célszerűséget nem látják ezzel magyarázhatónak, így Askenazy, G. Wolff, W. Haacke, M. Kassowitz, K. Goebel stb. A célszerűségi elv nevében száll szembe a darwinizmussal a metafizikus Eduard von Hartmann is, aki névtelenül már 1872-ben megkezdte antidarwinista munkáját, jobb ügyhöz méltó buzgalommal űzte három évtizeden át. A „tudattalan teleologikus panpneumatismusa” pszichés képességgel és céltudatossággal ruházza fel az organikus anyagot, s így érhetően Hartmann lett a „nagy” filozófusa mindazoknak, akik a Raoul Francé által oly helyesen „meglelkesítési tannak” és oly helytelenül „neolamarckizmusnak” nevezett irány hívei. A neolamarckizmus elnevezés alá foglalhatjuk a fejlődéstani irányok egész sorát (pszichizmus, pszicho-lamarckizmus, vitalizmus, neovitalizmus), amelyek árnyalati különbségekben eltérnek egymástól, de megegyeznek abban, hogy több-kevesebb határozottsággal gondolkodást, ítélőképességet tulajdonítanak a szerves anyagnak, és a célszerű fejlődést a sejtek tudatos működésének tulajdonítják. Az áramlat a múlt század nyolcvanas éveiben kezdődött T. Vignoli, F. Delpino, E. Hering, G. H. Müller, S. Buttler, G. Bunge és mások műveivel, a századforduló idején aztán módfelett elhatalmasodott, és nemcsak a laikusok, hanem a természetbúvárok közt is népszerű lett. Legnevesebb képviselői: A. Pauly, R. Francé, A. Wagner, E. Cope, E. Dacqué, H. Driesch stb. „Lamarckizmusnak” ezt az irányzatot azért nevezték, mert nem olvasták Lamarck munkáit, és téves interpretálás folytán azt hitték Lamarckról, amit Francé így fogalmaz meg: „Lamarck tana a gondolkodásnak azt az erőt tulajdonítja, hogy testi hatást idézzen elő”. Hogy valójában Lamarck tana egy nagyvonalú materialista biológiai szemlélet, amelyben szó sincs arról, amit a „pszichisták” neki tulajdonítanak, azt Lamarck eredeti munkáinak ismerete meggyőzően bizonyítja. A neolamarckisták azonban ezzel mit sem törődve, Lamarck nevében vallják, hogy a fejlődést a szervezet immanens törekvése valósítja meg, amely a „sejt-intelligencia” segítségével tudatosan törekszik a célszerű alkalmazkodásra. Elméletük egyetlen ponton érintkezik a valódi lamarckizmussal, nevezetesen a szükséglet fontosságának hangsúlyozásában; a paleontológus Cope ezen kívül lamarckistának tekinthető annyiban, hogy szerinte – és számos más paleontológus szerint – a működés formálja a szervet, nem pedig a már kész szerv határozza meg a működést. Ettől eltekintve a neolamarckizmus kimerül abban, hogy a materializmus és a mechanikus

szemlélet cáfolása érdekében élésen szembefordul a darwinizmus minden tételével (s így akaratlanul a lamarckizmussal is) és a legszélsőségesebb hatást tulajdonítja a szervezet aktivitásának, tudatosságának, célszerűségének, szándékosságának, növények intelligenciájának, sejtek ítélőképességének stb. Egyetlen érdemük, hogy a deizmustól többé-kevésbé elhatárolják magukat, és hogy jobbára monisták, de vannak e zavaros korszaknak népszerű deista és dualista természetfilozófusai is, például J. Reinke vagy K. C. Schneider. Az eddig felsorolt természetbúvárok valamennyien elfogadták a származás és fejlődés tényét, csupán a módjában nem értettek egyet. Meglepő módon a századforduló idején volt néhány olyan biológus is, aki a fejlődés tényét is kétségbe vonta, például Wigand, Fleischmann, Hensen, Dennert, sőt a legutóbbi, időben is: a svéd Heribert-Nilsson. Azért különösen meglepő ez, mert Darwin fellépése után rohamléptekkel fejlődött a biológia minden ága, és a fejlődéstani bizonyítékoknak olyan tömegét szállította, amilyenről maga Darwin is alig álmodott. Például E. Dubois megtalálta Jávában a majom és az ember közti lénynek Haeckel által megjósolt maradványait, aztán világszerte annyi előemberi és ősemberi maradványra bukkantak, hogy a fokozatos fejlődés hosszú sorát lehet összeállítana belőlük, s a legmaradibb szellem sem kételkedhetik többé az ember állati származásában és az ősember létezésében – különösen miután szerszámainak, fegyvereinek, művészi alkotásainak, temetkezési helyeinek, tűzhelyeinek stb. tömegét feltárva életmódjukat is elég megbízhatóan rekonstruálták. Darwin csak a ma élő állatok és növények fejlettségi sorából következtetett vissza a mai formák kialakulásának feltételezett történetére, azóta ellenben számos állat feltételezett őseinek maradványát sikerült ténylegesen kiásni, úgy hogy például a Paludina-csiga Neumayr által feltárt őseinek teljes sorozata, vagy a mai egypatás lónak az ötujjú Eohippusig visszavezetett fejlődési sora (Lull) minden feltevésnél világosabban bizonyítja a származás tényét. Az „élő kövületek” száma is örvendetesen megszaporodott: Darwin az átmeneti állatok közül még csak a kacsacsőrű emlőst ismerhette, azóta ennek olyan vetélytársaira bukkantak, mint az afrikai partokon élő kúszógéb, amely hal létére kint sétál a parton és a fákra is felmászik, vagy a bojtosúszós hal, amelyből a kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök származtak s így végső fokon az emberek is, nem szólva az új-zélandi hidasgyíkról, az afrikai okapiról, amelyek csak a legnevezetesebbek a ma már nagy számban ismert „hiányzó láncszemek” közt. Az őslénytan messze túlemelkedett azon a fokon, amelyen Cuvier vagy Owen idejében állott, amikor alig volt más, mint a csontvázmaradványok rekonstrukciós művészete: ma a lágyrészek, mikroszkopikus lények, növényi maradványok elemzése (amihez a mikroszkóp mellett a röntgensugár is technikai segítséget nyújt) az őskor morfológiája mellett az őskor biológiáját is egzakt kutatás tárgyává teszi. (Abel, Nopcsa.) Hozzásegített ehhez az állatlélektan fejlődése is, Darwin nyomán először „romantikus” irányba tolódva (Romanes, Forel, L. Morgan, v. Buttel-Reepen stb.), majd ennek ellenhatásaként létrehozva azt az egzakt fiziológiás irányzatot, amely az állatok

értelmesnek mutatkozó célszerű viselkedése mögött felkutatja az egyszerű vagy bonyolult élettani mechanizmust: tropizmust, taxist, reflexet, reflexláncot (Loeb, Bohn, Bethe, Jennings, Lorenz, Uexküll, Thorndike, Koffka stb.) és a magasabb rendű állatok pszichés viselkedésében is döntő szerepet játszó feltételes reflexet (Pavlov). A századforduló idején nagy port vert föl – és méltán – a mendeli örökléstan újrafelfedezése. Mendel még Darwin életében (1865) közölte azokat a kísérleteit, amelyeket borsófajták keresztezésével hajtott végre, s a kísérletekből levont következtetéseket. Műve akkor nem keltett föltűnést, annál inkább 1900-ban, amikor de Vries, Correns és Tschermak-Seysenegg kiásták a feledés homályából. Az örökléstan egy csapásra önálló tudományág lett, amely kísérleti úton közelíti meg az átöröklés kérdésének egzakt materiális magyarázatát. De Vries ugyanekkor közölte az Oenothera lamarckianán észlelt megfigyelését, a faj ugrásszerű módosulását, és felállította a mutációs elméletet, amely szerint a fajok időnként változékony periódusba kerülnek, és ugrásszerűen új formákat hoznak létre. Az elmélet jelentős szerephez jutott a fajfejlődés magyarázatában is, így a harmincas évek egyes paleontológusai – mint Schindewolf vagy Beurlen – az apró változásokban elismerik a körülmények és a használat-nemhasználat módosító szerepét, de az önálló törzsek kialakulását átmeneti formák nélküli saltatióval (ugrással) magyarázzák. Az a szenvedélyes vita, amit száz évvel ezelőtt Darwini tanítása váltott ki, a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben érte el csúcspontját, a századforduló idején kiszélesedett és ellaposodott, s az első világháború idején elült. Ebben az időszakban napirenden jelentek meg olyan munkák, amelyek a darwinizmus csődjéről, végleges bukásáról, a materializmus „tudományos” megdöntéséről számoltak be. De az elparentálás korai volt, Darwin tanítása – és így Lamarck tanítása is – túlélte a megrázkódtatásokat. Ma nincs olyan számba vehető természetbúvár, aki kételkednék a fajok fejlődésében és az ember természetes származásában. Sok részletkérdés tisztázatlan még, de a fixizmus linnéi tétele réges-rég megdőltnek tekinthető. A természetes kiválasztódás (szelekció) elve vita tárgya ma is, egyedüli magyarázó elvnek nem tekinthető (maga Darwin sem tekintette annak), létezését és biológiai hatását általában ma inkább elfogadják, mint tagadják. Ugyanakkor nagyobb szerepet kapott a Lamarck által jobban hangsúlyozott környezeti hatás. A neodarwinizmus kilengéseitől megtisztított darwinizmus és a neolamarckizmus ferdítéseitől megóvott lamarckizmus ma közelebb került egymáshoz, mint valaha volt. Láttuk, hogy egyetlen lényeges különbség köztük a véletlen vagy a szükséglet elfogadása. Egyúttal ez az a pont, ahol a származástan még adós a felelettel: hogyan jönnek létre a változatok? A legújabb kor biológiája azt sejteti, hogy a származástani vonatkozásban is egyre meglepőbb eredményeket hozó biokémiai kutatás és Pavlov reflextana fogja megadni e kérdésre a választ: a feltételes reflexek szükségszerű kialakulásával hidalva át a véletlen és a szükséglet közti látszólagos szakadékot.

Időrendi tájékoztató 1200–1300 1400–1500 1540-től 1616 1628 1644 1651 1661 1667 1668 1669 1675 1687 1690 1694 1700 1707 1716 1735 1744 1745 1746 1748 1749-től 1750 1751-től 1751 1752 1754 1754 1759 1761 1762 1764 1765 1769 1770 1778 1780 1781 1784

Aquinói Tamás, Rog. Bacon, Dante, Giotto Cusanus, Leonardo da Vinci, Gutenberg, Kolumbusz Kopernikusz, Vesalius, Agricola, Gesner, Cesalpino Galilei első pöre Harvey: vérkeringés Angol forradalom, Descartes Harvey: Ex ovo omnia. Hobbes: Leviathan Malpighi: hajszálerek, vérsejtek. Leeuwenhoek Hooker: Micrographia Redi: ősnemzés cáfolata Swammerdam: metamorfózis Malpighi: Anatoma plantarum Newton: Principia Locke: Az emberi értelemről Tournefort: Botanika elemei. Camerarius: Növények neme Royal Society fénykora. Leibniz: berlini Akadémia Linné, Buffon születése Leibniz halála Linné: Systema Naturae Trembley: polip Lamettrie: A lélek természetrajza. Maupertuis: Vénus physique Lamarck születése Montesquieu: Törvények szelleme. Lamettrie: Embergép Buffon: Természethistória Rousseau: I. értekezés Enciklopédia Linné: Phil. botanica. Maupertuis: Syst. Nat. Haller: irritbilitás Rousseau az egyenlőtlenségről. Voltaire: Akakia Condillac az érzékelésről Wolff: epigenezis. Jussieu: természetes rend Koelreuter: növények szaporodása. Duchesne: mutáció Rousseau: Társadalmi szerződés Bonnet: Természet vizsgálata Lomonoszov halála Cuvier, Humboldt születése Holbach: A természet rendszere Lamarck: Franciaország növényvilága Blumenbach: A természetrajz kézikönyve Kant: A tiszta ész kritikája Goethe: állközépcsont fölfedezése

1789 1793 1794 1800 1800 1802 1809 1811 1815 1827 1828 1829 1830 1831 1834-től 1838–1839 1842 1848 1849 1852 1854 1855 1856 1857 1858 1859 1861 1863 1865 1866 1867 1868 1871 1878 1880 1882 1883 1890 1900 1901 1904

Francia forradalom. Lavoisier: az anyag megmaradása Sprengel: a megtermékenyítés titka Erasmus Darwin: Zoonomia Lamarck: előadások a transzformálódásról Cuvier: Összehasonlító anatómia Treviranus: Biológia Lamarck: Philosophie zoologique. Darwin születése Cuvier: őslénytan, katasztrófa-elmélet Lamarck: A gerinctelenek természetrajza. Baer: petesejt Wöhler: karbamid-szintézis Lamarck halála Párizsi forradalom, Cuvier-Geoffroy vita Lyell: A geológia elemei. Darwin földkörüli útra indul Joh. Müller: Élettan kézikönyve. R. Mayer: az energia átalakulása Schleiden-Schwann: sejtelmélet Chambers: A teremtés nyomai Du Bois-Reymond a vitalizmus ellen Pavlov születése Cl. Bernard: kísérleti fiziológia, determinizmus C. Vogt: Babona és tudomány Spencer: alkalmasabb megmaradásának elve Neandervölgyi ősember. Az őslénytan föllendülése Pasteur: fermentáció Virchow: cellulár-pathológia Darwin: A fajok eredete Archaeopteryx Huxley: Az ember helye a természetben Mendel örökléstani kísérlete Haeckel: Generelle Morphologie Marx: A tőke Crô-magnoni ősember. Altamira. Darvin: domesztikáció Darwin: Az ember származása Engels: Anti-Dühring A darwinizmus diadala Darwin halála Weismann: csíra-plazma elmélet Harc a darwinizmus körül A mendeli örökléstan újrafelfedezése de Vries: mutáció Pavlov: feltételes reflexek, Nobel-díj

Az 1961 óta közreadott magyar nyelvű Darwin-irodalomból Toldalék Benedek István 1961-ben megjelent írásához Összeállította: Gazda István 1961 Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. Ford.: Katona Katalin, bev.: Malán Mihály, jegyz. és ell. Malán Mihály, Loksa Imre, az életrajz-lexikont Benkő Gyula és Boros István készítette. Bp., 1961. Gondolat. 895 p. 1962 Eberhard Hilscher: Tűzföld, hahó! Mr. Darwin felfedezése. Ford.: Tarr László. Bp., 1962. Kossuth Kiadó. 246 p. 1963 Charles Darwin: Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése. Ford.: Pusztai János. Bp., 1963. Gondolat. 292 p., 7 t. 1971 A darwini gondolat. Szemelvények. Vál, jegyz, utószó: Szabó T. E. Attila. Bukarest, 1971. Kriterion. 203 p., 2 t. 1973 Charles Darwin: A fajok eredete. Ford.: Mikes Lajos, Prokop Gabriella. A jegyzeteket írta: Boros István. Bp., 1973. Magyar Helikon – Európa. 749 p. 1974 Vámos Magda: Így élt Darwin. Bp., 1974. Móra. 210 p. (2. kiad.: 1981.)

1982 Kiszely György: Darwin és a humánbiológia. Bp., 1982. TIT. 32 p. Géczy Barnabás: Lamarck és Darwin. Bp., 1982. Magvető. 170 p. 1993 Anna Sproule: Charles Darwin. Az evolúciós elmélet. Ford.: Magyarics Tamás. Bp., 1993. Talentum. 63 p. 1994 Steve Parker: Charles Darwin és az evolúció. Ford.: Endreffy Kata. Bp., 1994. Magvető. 32 p. 1996 Charles Darwin: Egy természettudós utazása a Föld körül. Ford.: Fülöp Zsigmond. Az előszót és a jegyzeteket írta: Both Mária, Csorba F. László. Bp., 1996. Kossuth. 191 p. (Az 1913-as fordítás bővített újrakiadása) 1998 Daniel C. Dennett: Darwin veszélyes ideája. Ford.: Kampis György, Kavetczky Péter. Bp., 1998. Typotex. 606 p. (2. kiad.: 2008, 3. kiad.: 2010.) 2000 Charles Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztás útján. Ford. és az előszót írta: Kampis György. Bp., 2000. Tpypotex. XLIII, 449 p. (2. jav. kiad.: 2003, további kiad.: 2005, 2006, 2009.) 2002 Michael J. Behe: Darwin fekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása. Ford.: Székács András. Bp., 2002. Harmat. 362 p.

Reinhard Junker: Jézus, Darwin és a teremtés. Miért fontos a keresztyének számára az eredet kérdése? Bp., 2002. Evangéliumi Kiadó. 32 p. 2003 Steve Jones: Darwin szelleme. A fajok eredete – mai változatban. Ford.: Gyárfás Vera, Orosz István. Bp., 2003. Typotex. 431 p. 2005 Rolf Wollmann: Darwin nyomában. Ford.: Miklódy Dóra. Bp., 2005. Magyar Könyvklub. 165 p. Jonathan Miller, Borin Van Loon: Darwin és az evolúció másképp. Ford.: Szakács Gergely. Bp., 2005. Edge 2000. 180 p. 2006 Tokics Imre: Teremtés vagy Darwin? Bp., 2006. Élet és Egészség Könyvkiadó. 79 p. 2008 Szentpétery Péter: Omnia sunt facta per ipsum. Darwin hatása a teremtéshitre – teológiai és emberi kérdések. Bp., 2008. Magánkiadás. 550 p, 18 t. 2009 Charles Darwin: Egy természettudós utazásai. David Quammem előszavával. Ford.: Fülöp Zsigmond. Bp., 2009. Geographia. 479 p. (Az 1913-as fordítás bővített újrakiadása) A. J. Wood, Clint Twist: Charles Darwin és a Beagle kalandos útja. Ford.: Acsai Roland. Bp., 2009. Egmont. 28 p.

2010 Szabó Péter, Sütő Csaba András (szerk.): 200 éve született Charles Darwin. 1809–2009. Győr, 2010. NyME Apáczai Csere János Kar. 238 p. Pléh Csaba, Bereczkei Tamás (szerk.): Darwin öröksége és időszerűsége a pszichológiában. Bp., 2010. Akadémiai Kiadó. 182 p. 2011 Charles Darwin: A fajok eredete. Ford.: Mikes Lajos. Bp., 2011. Fapadoskönyvek.hu. 1–3. köt. 341, 325, 302 p. Reprint kiadás. (Az 1911-es kiadás utánnyomása)