Benedek István: A himlőoltás története A himlő, ma Európa már-már megfeledkezett róla, hajdani legbrutálisabb ellenségéről. Három nemzedék élte le életét az utolsó nagy himlőjárványok óta – kinek az emlékezete terjedne ilyen messzire? A középkorral fonódik össze bennünk a himlő képe, a pestis meg az inkvizíció képzetével. Ám néhány éve nagy izgalmat keltett egy váratlan himlő-megbetegedés Budapesten. Vesztegzár, tömeges védőoltás… Némi pánikhangulat segített túlméretezni a veszély érzetét: mintha az évezredes rém újra életre kelt volna. Nem volt egészen indokolatlan a pánik. Legalábbis emellett szól, hogy az Egészségügyi Világszervezet is riadót fújt: a himlő elleni védekezésnek szentelt Egészségügyi Világnapon és soknyelvű folyóiratában hívta fel a figyelmet a himlőveszélyre, amely Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában változatlanul százezerszám szedi áldozatait, az utóbbi években pedig Európában is fel-felüti a fejét. De miért? S hogyan lehetséges ez? Tizenhárom évszázadon át a himlő korlátlanul tizedelte Európa s a világ lakosságát. (Tizedelte – ez nem képletes kifejezés, hanem valóság: a halálozás egytizedét általában a himlő okozta, a megbetegedetteknek pedig átlag a negyede pusztult el: az életben maradottak közül is sok megvakult, megnyomorodott.) 1800ban kezdték Európában és Amerikában bevezetni a Jennerféle himlőoltást, amely rohamosan csökkentette a megbetegedések számát, de még hét-nyolc évtizedig eltartott, amíg belátták, hogy törvény erejével kell elrendelni a kötelező és ismételt védőoltást, másképp a járvány nem fékezhető meg. 1875 körül a civilizált országokban bevezették a kötelező oltást. Kilencven éve ennek; azóta a himlőjárvány Európában és Észak-Amerikában gyakorlatilag megszűnt. Nem így a világ többi részén. Főként Ázsiában és Afrikában pusztít szörnyűségesen ma is. Íme néhány adat: 1959 és 1964 között Ázsia lakosai közt több mint 300.000 himlőesetet jelentettek (és mennyit nem jelentettek!), Afrikában ugyanekkor 110.000, Dél-Amerikában 30.000 volt a himlősök száma. Legijesztőbb az 1963-as esztendő, egymagában 100.000 himlővel. És az esetek 25%-a halálos. Vezető helyen áll e szomorú versenyben India, utána következik Indonézia, Kongó Pakisztán, Brazília, majd a kisebb afrikai államok, végül Nepál és Afganisztán. És Európa? Európában ugyanezen 5 év alatt – a WHO (Egészségügyi Világszervezet) 1965. április 5-én kelt jelentése szerint – 300 himlőeset fordult elő, ebből 50-et más kontinensről hurcoltak be az utazók, 250-et pedig ők fertőztek meg.
300 megbetegedés 5 év alatt, ez statisztikailag jelentéktelen szám. Mégis joggal keltette fel a Világszervezet figyelmét és a lakosság aggodalmát. Nem szólva arról a hatalmas anyagi kárról, amit egyetlen eset is jelent – vesztegzárak, munkából kivont emberek, nemzetközi kutatás a fertőzés forrása után, tömeges újraoltások –, ki tudja, hány másodlagos fertőzést okozhat egy-egy eset, amíg sikerül felismerni és elkülöníteni? 1963-ban Lengyelországban egyetlen átutazó, aki Indiából importálta a betegséget, 95 másodlagos fertőzést okozott, köztük 7 halálosat. Svédországban ugyanekkor egy Ázsiából behozott himlő 24 embert fertőzött meg, négyen belehaltak. Nálunk szerencsésebben zajlott le az 1963-as himlőeset: csak pánikot és költséget okozott, másodlagos fertőzést nem. A technika fejlődése fokozta fel a fertőzés veszélyét. A himlő ugyanis egy-két heti lappangás után tör csak ki, és akkor is olyan általános tünetekkel, amelyekről bajos felismerni (különösen Európában, ahol az orvosok nem ismerik, nem is igen gondolnak rá), viszont már javában fertőz. Indiában vagy más fertőzött területen a gyanútlan utas még egészségesen ül fel a repülőgépre, egészségesen érkezik meg Amerikába vagy Európába, csak napok múlva kezd gyengélkedni, s mire kiderül, mi baja, már számos embert megfertőzhetett. 1957-ben például egy amerikai turista házaspár bejárta Indiát, Isztambulon és Athénen keresztül Nápolyba érkezett, ott a férfi megbetegedett. Jó pár napja kezelték mára kórházban tífusszal, amikor rájöttek, hogy himlője van. Elkülönítették, feleségét vesztegzár alá helyezték; neki nem is lett semmi baja, ellenben megkapta a himlőt a hotel portása, továbbá az egyik orvos (meghalt) és annak három családtagja. Nápoly 1.200.000 lakosát kellett sürgősen beoltani. Még emlékezetesebb ennél annak a mexikói utasnak az esete, aki 1947-ben autóbusszal ment New Yorkba. Betegségét mindvégig nem ismerték fel, egy bőrbetegség (erythema multiforme) diagnózisával temették el. Csak három hét múlva jöttek rá, mi volt a baja, amikor a kórház két dolgozója himlős lett. Most aztán munkába lépett az egészségügyi szervezet: felkutatták és beoltották a hotel 3000 vendégét, aki ez idő alatt ott megfordult, továbbá az autóbusz útvonalán mindenkit, akivel Mexikótól New Yorkig az utas érintkezhetett, továbbá New York lakosai közül 6.300.000 személyt… 12 megbetegedés és 2 haláleset árán Amerika megúszta a járványt. Tömeges újraoltásra ilyenkor azért van szükség, mert a gyermekkori oltás ugyan valószínűleg megvéd felnőtt korban is, de nem biztosan. Márpedig a kockázat túlságosan nagy. Három éven túl az oltás hatása bizonytalanná válik, ezért a fertőzés lehetősége esetén mindenkit újra kell oltani, akit három éven belül nem oltottak. Az európai elszórt esetek felhívják a figyelmet arra, amiről szívesen megfeledkezünk: hogy a világ háromnegyed részében a himlő ma is éppoly fenyegető tömegveszély, sőt tömegkatasztrófa, mint amilyen valaha nálunk volt. Méghozzá teljesen indokolatlanul, hiszen csak szervezés és pénz kérdése az egész: a világ teljes lakosságára kiterjesztett himlőoltással gyökeresen, egyszer s mindenkorra ki lehetne irtani ezt a szörnyű betegséget. Talán nem is kerülne többe, mint amennyit az alkalmi himlőpánikok fölemésztenek.
Volt-e himlő az ókorban? Megvallom, a himlőoltás jelenénél jobban érdekel a múltja. Köztudomású, hogy Kínában és Indiában már időszámításunk előtt ezer esztendővel ismerték a himlőoltást. Minden népszerű orvostörténeti munkában olvasható ez, néhol nem is ezer, hanem háromezer esztendővel időszámításunk előttről datálva a himlő és az oltás ismeretét, megtoldva gyakorlati részletekkel is: hogy a kínaiak a kiütés leszáradt pörkjét dörzsölték az egészséges gyerekek orrnyálkahártyájába, míg az indusok a himlős fekélyek nedvével átitatott inget adták az egészségesekre, így idéztek elő enyhe lefolyású betegséget, amely azután immunitást hagyott hátra. Ősidők óta – így olvassuk – külön istene és szentélye volt Indiában a himlőnek, az oltást brahminok végezték. Tudnak az orvosi könyvek arról, hogy Egyiptomban is volt himlő – ha oltás nem is: maga a Biblia számol be erről Mózes második könyvében, a 6. csapás kapcsán, amikor az Úr hólyagosan fakadó fekélyeket bocsátott a fáraó népére. És előszeretettel közlik V. Ramszesz múmiájának képét, amelyen a vak is láthatja a himlő nyomát. Természetesen a görögöknél és rómaiaknál is volt himlő, előbbieknél Thuküdidész pestise néven követelt sok áldozatot időszámításunk előtt 430 körül, míg az utóbbiaknál Antoninus pestise volt az a himlőjárvány, amely magát Galénoszt is menekülésre késztette Rómából. Isten tudja miért, de valahogy gyanús volt előttem ez az egész ókori himlő, az oltás meg különösképpen. A tudománytörténet tele van hamis adatokkal, amelyek szájról szájra, könyvről könyvre, évszázadról évszázadra szállnak kritikátlanul, néha már az eredetük sem deríthető ki. Honnan veszik például az ősi indiai és kínai adatokat? Minden népszerű tudománytörténeti munka egybehangzóan ezt a kifejezést használja: „Ismeretes, hogy…” De hogy honnan ismeretes, azt homály fedi. Legföljebb egyik megbízhatatlan könyv utal a másikra. A leírt, kinyomtatott szónak súlya van: ha valamit sok könyvben írtak le, megdönthetetlen igazságnak látszik – de azért még nem bizonyos, hogy igaz. Egy szó mint száz: elhatároztam, hogy felkutatom a himlőoltás hiteles múltját. Annál is inkább, mert a gyanús tételek nem szorítkoznak az ókorra, folytatódnak a középkorban, sőt az újkorban is. Például minden könyvben olvashatunk arról, hogy a cserkeszek régtől fogva ismerik a himlőoltást, így őrzik meg leányaik szépségét. Csakugyan? Minden könyvben olvasható az is, hogy Jenner húsz éven át folytatott gondos kísérleteket és kutatásokat, míg 1796-ban elvégezte az első – egyetlen! – oltást. Mi az ördögöt csinált húsz éven át? Nem könnyű e múltba vesző adatok közül kirostálni azt, ami megbízható. De a múlt században, amikor a himlő még aktuális probléma volt, kiváló orvostörténészek egész serege foglalkozott a járványok múltjával, így ha az ember nem sajnálja a fáradságot, tiszta vizet önthet a pohárba. Az angol Creighton, a francia Daremberg, Rochard, a német Curschmann, Haeser, Hirsch, Puschman, Neuburger, Pagel, az újabbak közül az angol Singer, az olasz Castiglioni, az amerikai Sigerist, a német Sudhoff, Hemneter és sok más szerző műveinek összevetése alapján a legtöbb kérdésre egyértelmű választ lehet kapni, amely azt látszik bizonyítani, hogy az ókorban nem volt himlő, tehát himlőoltás sem lehetett.
Az ókori himlő regéje Az ókori Kína orvosai igen pontos megfigyelők voltak: ha lett volna az ő idejükben himlő, nem hagyják említés nélkül. De egyetlen hiteles adat sem számol be Kínában ókori himlőről, sem oltásról. Legkorábbi orvosi könyvük (Huang Ti nej csing – A sárga császár belorvosi könyve) időszámításunk előtt pár évvel íródott; sem ebben, sem Csang Csi két könyvében a 2–3. századból (Értekezés a lázról és Az arany szekrény rövid foglalata), sem a 7. századból való Ezer aranyos receptben nincs szó a himlőről és oltásról. Nemrégiben – egy hasonló tárgyú tanulmányomon felbuzdulva – Régöly-Mérei Gyula paleopatológus, orvostörténész – kérdéssel fordult a pekingi egyetem rektorához: mikor volt Kínában az első himlőjárvány és oltás? A rektor a Kínai Tudományos Akadémiához továbbította a kérdést, ahonnan az a válasz érkezett, hogy ókori himlőről ők sem tudnak, egyetlen (bizonytalan) adatuk a 4. századból való, Gö Hung Receptek kézikönyve című munkájából; emberi himlőnyirokkal történt oltásról 1400 évvel későbbi az első írásbeli adatunk (Az orvoslás aranytükre, 1749), de valószínűnek tartják, hogy már a 16. században elterjedt az oltás. Li Tao mai kínai orvostörténész szerint is a 16. században vált általánossá a népi védekezés „kínai módszere”. Ez az adat reálisnak látszik, és érthetővé teszi, hogy Tissot népszerű A néphez való tudósítása 1761-ben már ugyanolyan magától értetődően kürtölte világgá Kína „ősi” módszerét, mint azóta minden hasonló munka. Egy nálunk is divatos német tudománynépszerűsítő (J. Thorwald) odáig megy az ókori kínai himlő hirdetésében, hogy két eredeti kínai képet közöl az „égi virágzásról”, ahogyan „már a legrégibb források a himlőt nevezték”. De nem volt nehéz kideríteni, hogy mind a két „ősrégi” miniatúra a 18. századból való – tehát nem 3000, hanem 200 éves dokumentum. India ma a himlő igazi hazája, gócpontja, áldozata. De mióta? Egész legendakör foglalkozik az ősi himlőkultusszal, szentélyekkel, himlőpapokkal. Az a legfurcsább, hogy ma mindez csakugyan van, ma, amikor oltással védhetnék magukat, ehelyett azonban Szitala Mata istennő oltárán mágikus szertartásokat hajtanak végre, és járvány esetén Káli isten előtt tömeges állatáldozatot mutatnak be, amit a rendőrség sem tud megakadályozni. Ezzel szemben az ókori orvosi könyvek, az Ayur-Védák, semmit sem tudnak a himlőről. Szusruta könyvében említés történik egy lázaskiütéses betegségről, de hogy ez éppen himlő volna, annak semmi valószínűsége; járványokról sem ő, sem Csaraka, sem Vágbhata nem ír. Az orvostörténészek szerint a 6. század után terjedt át Afrikából Indiába a himlő; a himlőisten kultusza ennél jóval későbbi keletű. Hogy később helyenként alkalmazták a népi oltás valamilyen formáját, az lehetséges, de nem bizonyított. Egyiptom. Mi volt a hatodik csapásban szereplő hólyagosan fakadó fekély? A fordító Károli Gáspár szerint fekete himlő, Luther Márton fordításában úgyszintén „böse schwarze Blattern.” A himlő fénykorában miért is fordították volna másnak a görög helké flüktideszt, ami bármiféle elfolyósodó kelés lehet, akár himlő is. Ám a himlő nem olyan csapás, amely ha megjött, utána láthatatlanná válik, eltűnik. Márpedig az egyiptomi orvosi papiruszokon – noha jó néhányat ismerünk, és igen sok betegséget írnak le – említés sem történik himlőszerű járványról.
De akkor hogyan kerül V. Ramszesz fáraó múmiafejének képe életnagyságban az Egészségügyi Világszervezet lapjába, annak illusztrálására, hogy már a régi egyiptomiak ismerték a himlőt? Az első világháború előtt egy kiváló angol bakteriológus, Sir Marc Armand Ruffer – Pasteur és Mecsnyikov tanítványa, 1896-tól a kairói angol Egészségügyi Intézet igazgatója – értékes paleopatológiai munkásságot fejtett ki Egyiptomban. Számos ókori kórképet írt le és tisztázott. 1911-ben közzétett egy tanulmányt egy XX. dinasztiabeli (i. e. 1200–1100) múmiáról, amelynek bőrén „a különös hólyagos vagy gümős kiütés formája és általános eloszlása feltűnően emlékeztet a himlőére.” Ez a szerény adat és óvatos megfogalmazás elegendő volt ahhoz, hogy a népszerű orvostörténeti könyvek bizonyítottnak tekintsék az egyiptomi himlőjárványokat, sőt az imént említett J. Thorwald 1962-ben kiadott – gyönyörű kiállítású, de tartalmában itt-ott megbízhatatlan – Macht und Geheimnis der frühen Ärzte című könyve a nagyobb hatás kedvéért közli V. Ramszesz múmiájának képét, amelyen „a vak is láthatja” a himlőt. Így került tehát a Világszervezet lapjába. Maga Ruffer 1916-ban megbízást kapott Görögország egészségügyének megszervezésére, a következő évben – amikor hazatért volna Kairóba – hajóját torpedótalálat érte. Paleopatológiai munkáit posztumusz kiadták 1920-ban, az anyagot újra feldolgozta a kiváló egyiptológus orvostörténész, Henry E. Sigerist 1951-ben. Közli a himlővel gyanúsított múmia esetét, és hozzáfűzi: „Nyilvánvaló, hogy egyetlen ilyen múmia nem bizonyíthatja himlő létezését időszámításunk előtt 1100 évvel.” Valóban nem, különösen, ha ennek az egy esetnek a kórbonctani diagnózisát sem sikerült mikroszkóposan igazolni. Persze, teljes bizonyossággal azt sem állíthatjuk, hogy nem volt himlő. Egyiptom oly közel van a himlő ősi fészkéhez, Közép-Afrikához, hogy semmi csodálatos nem volna abban, ha már az ókorban is átélt volna néhány járványt. De adatunk, még csak valószínűsítő adatunk sincs erről. A görög és római lakosságot egyre fokozottabb mértékben tizedelték járványok. Hogy e járványok közt szerepelt-e a himlő is, arról sok vita folyt. Hippokratész idején és az azt követő századokban az orvostudomány már eléggé fejlett volt ahhoz, hogy a fellépő betegségek egy részét felismerhetően – utólag rekonstruálhatóan – írja le. Mindazonáltal a közölt járványokat nem sikerült biztonsággal megfejteni, annál is kevésbé, mert a betegségek keveredtek is egymással, amellett a korabeli orvosok nem tudtak eligazodni a pestis, tífusz, lépfene, kiütéses tífusz, vérhas, orbánc, vörheny, sárgaláz, kanyaró és más betegségek tünetei közt, amelyek sok tekintetben csakugyan hasonlítanak egymáshoz. Az Epidemiák könyve (Hippokratész és kortársai műve) egyáltalán nem szorítkozik a járványokra, inkább általános belgyógyászatnak tekinthető. A görögök az anthrakész és helké szavakat használták a kiütésre, ezek jelenthetnek bármiféle kelést, pattanást, hólyagot, sömört, magányos vagy összefolyó, kicsiny vagy nagy kiütést. Olyan betegségnév, amely a himlővel volna azonosítható, sem a görög nyelvben nincs, sem a rómaiban. (A variola elnevezés jóval későbbi keletű, bár a vari kifejezést már Celsus használta sömör, szemölcs értelmében.) A sok járvány közt némelyikről utólag felmerül az a gyanú, hogy talán himlő lehetett, de sohasem nyert bebizonyítást, még csak valószínűsítést sem. Ellenben néhány negatívum alapján teljes biztonsággal el lehet dönteni, hogy a görögöknél és a
rómaiaknál – legalább időszámításunk előtt – egyáltalán nem volt himlő. Ezek a következők: 1. Az egész testet elborító himlős kiütés annyira jellegzetes, hogy a kórképet könnyen felismerhetővé teszi. A görögök jó megfigyelők voltak, és jó orvosok. Teljesen elképzelhetetlen, hogy ha rendszeresen lépett volna fel himlőjárvány, ne írták volna le. 2. Még a kiütésnél is jellemzőbb a himlőre – mert más kiütéses betegségnél nem lép fel – a visszamaradó himlőhely, a ragya. A középkornak és újkornak voltak időszakai, amikor átlagban minden harmadik ember himlőhelyes volt. Ha a görögök ismerik a ragyavert ábrázatot, ennek nyomát találnók nemcsak az orvosi leírásokban, hanem az irodalmi művekben, szobrokon, áldozati és hálaadó sztéléken is. De nem örökítették meg sehol, mert nem ismerték. 3. A himlő későbbi története azt mutatja, hogy ahol egyszer a himlő megvetette a lábát, onnan nem tisztul el addig, amíg a vakcinálás (oltás) nem végez vele. Azok a futó járványok, amelyek görög és római földön alkalmilag felütötték a fejüket, és ebben-abban hasonlítottak a himlőhöz, már csak azért sem lehettek valódi himlőjárványok, mert átmenetiek voltak, és nem tértek vissza. 4. A tekintélyek szava nem okvetlenül mérvadó ilyen kérdésben, mégis megfontolandó, hogy a múlt század és jelen század nagy orvostörténészei közt egyetlenegy sincs, aki az időszámításunk előtti himlőt – akár Kínában, Indiában, Egyiptomban, akár Görögországban vagy a római birodalomban – elfogadná. Időszámításunk első évszázadaiban ellenben volt néhány olyan járvány, amellyel kapcsolatban több joggal merül fel a himlő gyanúja. Csak gyanúról van itt is szó, nem bizonyosságról. Így Philo írt le az 1. században egy járványt, Hérodotosz orvos 100 körül egy másikat, majd igen részletes leírást adott Galénosz a 165-ben kezdődő és 15 éven át tartó „Antoninus pestiséről”, végre a 4. és 5. században is jeleztek egy-egy olyan járványt, amelyekben az egész testet kiütés borította és sokan megvakultak utána – ez különösen jellemző a himlőre. Galénosz alapos leírása nyomán sem sikerült azonban egyértelműen eldönteni a kórképről, hogy himlő volt-e, vérhas, tífusz vagy egyéb. Sok tünet szól a himlő mellett, viszont a tünetmentes gyógyulás és a himlőhely említésének hiánya mégis inkább más járványra vall. Még ha ez a néhány járvány netalán himlő volt is, az Európára – majd az egész világra – elterjedő pandémia nem innen eredt, hanem Mekkából, ahová 570-ben vitték Afrika belsejéből az abesszin harcosok. De hogy honnan eredt az ókori himlőoltások közkeletű hite, azt ezek után nem tudom. Mert ha himlő nem volt, oltás sem lehetett, ez nyilvánvaló. Nem is az a csodálatos, hogy a hamis hír valahogyan szárnyra kelt, hanem, hogy oly makacsul és – ezt kell mondanom – szemérmetlen hivalkodással tartja magát, noha semmiféle autentikus megerősítésben sohasem részesült.
Az elefántháború Tabari arab történész beszámol az elefántháborúról, amit abesszin keresztények vívtak 570-ben a pogány Mekka ellen; mellékesen megjegyzi: „Ibn Humaidtól tudjuk, aki Szalimától hallotta, ez pedig Ibn Isagtól, akivel Jagub ben Otha ben Mughira ben Achnaz közölte, hogy valaki mondotta neki, hogy ebben az évben jelentkezett a himlő Arábiában.” Ez a közlés nem éppen tudományos jellegű, de a keleti történetírás sokáig megőrizte az anekdotikus formát, ezeknek mélyéről kell kihalászni az igazságmagot. Így a himlő kitörésének anekdotája – amelyre a Korán 105. surája utal először – következőképpen hangzik: 569-ben vagy 571-ben – a tehát Mohamed születése táján – abesszin csapatok támadták meg Mekkát. Vezérük elefánt hátán ült, ezért a hadjáratot utóbb elefántháborúnak nevezték. A város megszállásának az vetett véget, hogy isten (de melyik? a keresztény? vagy a pogány?) madarakat küldött a megszálló csapatok fölé, a madarak kavicsokat hajigáltak a katonákra: ahol eltalálták őket, himlős fekély keletkezett rajtuk. Sokan meghaltak, a többiek hanyatt-homlok menekültek. Történelemkönyvek minden magyarázat nélkül említik az „elefántháborút”, mintha magától értetődő volna, hogy 570-ben elefántháton lovagolnak az abesszinek. Egyáltalán nem magától értetődő, hiszen az afrikai elefánt tudvalevően nemigen szelídíthető meg, indiai elefánt pedig hogy került volna oda? Valahonnan tudni vélem, hogy az első indiai elefánt 1860-ban jutott át Afrikába. És hogy került át egy hadsereg – elefántostul – a Vörös-tengeren, Etiópiából az arab félszigetre? És miért vannak – 570-ben – keresztények Abesszíniában, viszont pogányok Mekkában? Elég nehezen sikerült kideríteni, hogy a történet – kődobáló madarak nélkül persze – nagyjából mégis igaz. A kereszténység ügye rosszul állt Arábiában a 6. században: pogány szekták ütötték fel mindenfelé a fejüket, amelyek ősi szokás szerint Mekkába zarándokoltak a szent Kába kőhöz. Ez a vallási bomlás vezetett rövidesen Mohamed eredményes reformjához, de még ezt megelőzően került sor az elefántháborúra. Egy Ábrahám nevű keresztény abesszin fejedelem ugyanis ürügyül használta fel a vallási zavarokat, a kereszténység helyreállítása címén hódító háborút indított Mekka ellen. Hogy elefántot honnan szerzett, ez nem derült ki, ellenben a himlőt nyilvánvalóan magával vitte Afrika belsejéből – amely feltehetően a himlő őshazája –, importálta Arábiába. A járvány véget vetett az abesszin hadjáratnak, de hódító útjára indította a himlőt. Maga Abesszínia azóta is a himlő egyik fő fészke, nemkülönben Arábia, ahonnan a kereskedők még abban az esztendőben átvitték francia és olasz földre; ettől kezdve a járvány nem ismert megállást 13 évszázadon át. Pandémia Kereskedők és katonák hurcolták szanaszéjjel a világba. Mekkai föllépését pár évszázadon át viszonylagos szélcsend követte, szórványosan lobbant fel a járvány tüze előbb a Földközi-tenger partvidékén, majd Ibériában, Normandiában, s fokról fokra a kontinens belső részein; a keresztes hadjáratok azután gondoskodtak arról,
hogy ne maradjon Európának egyetlen himlőmentes pontja sem. Afrika keleti partvidéke is a járvány szüntelen pergőtüzében élt, Egyiptomtól a Fokföldig, míg a nyugati partot csak évszázadok múltán fertőzte meg a kereskedelem. Szírián és Perzsián keresztül gyorsan jutott el a betegség Indiába, futótűzként terjedt szét, s nyomban százezreket pusztított. Japánban és Kínában sem volt kegyesebb, ellenben Ausztráliát megkímélte 1838-ig. Szibéria is sokáig ellenállt, de az 1620-ban jelentkező első járványszéria óriási területeit teljesen elnéptelenítette. Amerikába a hódítók magukkal vitték már 1507-ben, s fegyvernél hatalmasabb segítőtársat nyertek benne az őslakosság kipusztítására. Mexikó lakóinak a fele, 3 millió ember, szinte egy csapásra tűnt el. Afrikai néger rabszolgák importálásával Amerika folyvást felfrissítette a fertőzés csíráit. Európán átlag 4–7 évente söpört végig a járványhullám, százezreket pusztítva. Anglia aránylag későn, a 17. században jutott a kontinens sorsára, Írország már 200 évvel korábban. Új-Zéland és Tasmania mentes maradt a járványtól, Grönland lakossága viszont majdnem mindenestül odaveszett. A korábbi veszteségekről hozzávetőleges adat is alig van, hiszen ki győzne számon tartani ennyi halálesetet? Amellett párhuzamosan más járványok is tizedelték a lakosságot, például a sokkal teátrálisabb pestis, amely egy csapásra 25 millió embert tudott kiirtani – és összességében mégis közelében sem jár a himlő pusztító hatásának. A 18. században már elég pontos adatokkal dolgoztak a statisztikusok, ekkor nagyjában az a nézet szűrődött le, hogy egyedül Európában évente félmillió ember (főleg gyerek) hal meg himlőben, körülbelül ugyanennyi megrokkan: megvakul, elhülyül, nyomorék lesz. Nem minden járvány és nem minden megbetegedés volt egyformán súlyos. A könnyű lefolyású himlő is gyakran rút hegek, himlőhelyek visszahagyásával gyógyult, úgyhogy az emberiségnek igen tekintélyes része ragyás volt, élete végéig magán viselte az átvészelt betegség bélyegét. Ezt általában nem is tekintették nagy bajnak, hiszen elég hamar észrevették, hogy a himlő immunitással gyógyul, tehát a ragya biztonságot jelent az elkövetkező járványok idejére. A megelőzési kísérletek is ebből a felismerésből fakadtak: enyhe betegség átvészelése megóv a súlyostól. Középkor Arab orvosok foglalkoztak először tudományosan a himlővel, a 9–12. században. Rházesz írta róla az első monográfiát 920 körül (De variolis et morbillis), amelyet kerek ezer esztendőn át használtak: angol fordítása utoljára 1939-ben jelent meg Baltimore-ban. A vér tisztátalanságával magyarázza a himlőt, különféle növényi főzeteket ajánl gyógyítására, és persze bőséges érvágást, hogy megtisztuljon a vér. Az érett hólyagok felszúrását vagy lemetszését javasolja, és külön fejezetet szentel a hegesedés (ragya) megelőzésének. Bár az arab orvosok tudták, hogy a himlő átvészelése védettséggel jár (sőt Avicenna azt is tudta, hogy e szabály alól néha előfordul kivétel is), nem gondoltak arra, hogy immunizálással vegyék elejét a súlyos fertőzésnek. Ugyanebben az időben működött Dél-Itáliában a salernói iskola, amely a hippokratészi orvosi elvek megvalósításával igen magasra emelte az orvosi kultúrát. A salernói orvosok
tudományos nézeteiről egy népszerű tanköltemény tájékoztat bennünket (Regimen Salernitanum, 13. század), amely néhány sorban utal arra, hogy a himlő fertőzés útján terjed emberről emberre, és hogy az egészséges gyermekeket célszerű összefektetni a gyenge himlőben szenvedővel, mert így elejét vehetik a súlyosabb fertőzésnek. A szöveg nem ennyire világos, úgyhogy csak bizonytalanul lehet következtetni erre a tanácsra, de ha csakugyan ez volt a salernóiak álláspontja, akkor őket illeti az elsőbbség a kezdetleges himlőoltás (variolálás) felfedezésében. A módszer azonban semmi esetre sem terjedt el. A középkor gyógyító módszereiben fontos szerepe volt a ragyásodás elleni védekezésnek. (Azért hangsúlyozom ezt, mert visszamenőleg bizonyítja, hogy az ókorban nem volt himlő: lám, amikor volt, nyomban előtérbe került a himlőhely.) Legelterjedtebb módszer a himlőhely megelőzésére az volt, hogy a hólyagokat arany tűvel felszúrták. Olcsóbb és egyszerűbb módszer, hogy az arcot vagy az egész testet vörös fátyollal takarták le. Ezt eredetileg az arabok a vér tisztítása céljából vezették be, utóbb azonban ragyamentő eljárássá vált. Hatása persze éppoly kétséges, mint az aranytűé. A 14. században Gaddesden angol orvos – aki nagyotmondásairól volt nevezetes – azzal kérkedett, hogy az angol király himlős fiát úgy mentette meg a betegség következményeitől, hogy vörösbe vonatta az egész szobát. Nem csoda, ha a királyfi hegesedés nélkül gyógyult, hiszen Angliában ekkor még nem volt himlő, Gaddesden diagnózisa téves volt.
Népi módszerek Az 1700-as évekig nem is történt semmi lényeges a himlő gyógyítása és megelőzése terén. A 18. század második évtizedében híre járt annak, hogy bizonyos „népi módszerrel” elejét lehet venni a bajnak. A népi tapasztalás valóban megelőzte az orvosi okoskodást. 1713-ban adott hírt először a Philosophical Transactions – a londoni Royal Society hivatalos közlönye – arról, hogy Konstantinápolyban és környékén a görögök „inokulálással” védekeznek a himlőjárvány ellen. Utóbb persze kiderült, hogy a népi védekezésre másutt is rájöttek, egymástól függetlenül, mondhatni a világ minden táján. Egyszerűen arról a tapasztalásról van szó: jobb, ha a gyerekek egyszerre vészelik át a himlőt, enyhe járvány alkalmával, könnyű betegtől kapva a fertőzést. Anglia egyes vidékein a beteg ágya körül ott ugrándoznak az egészségesek, hadd kapják el ők is, másutt egyenesen összefektetik az egészségeset a beteggel, vagy fertőzött inget adnak rá. Lengyelországban nyirkot vásárolnak az enyhén himlőstől, Skóciában az egészséges gyerek bőrébe dörzsölik a nyirkot, Kínában az orr nyálkahártyájába a szárított pörköt, Perzsiában megeszik; Skócia más vidékein himlőnyirokba mártott fonalat kötnek a csuklóra, Walesben pár fillérért árusítják a himlős fekély szárított pörkjét. Ugyanígy Észak-Afrikában is, Boston környékén pedig a négerek ugyanúgy inokulálnak, mint a konstantinápolyi görögök. Ezek a híradások persze nem valami pontosak és teljességgel ellenőrizhetetlenek, viszont valószínűvé teszik, hogy a világ minden táján fel-felbukkan hasonló módszer. Az orvosok – érthető módon – nem nézték jó szemmel a primitív és túlságosan is veszélyes népi gyógymódot, csak akkor figyeltek
fel, amikor valamivel alaposabban kidolgozott eljárásról kaptak hírt. Vajákosok végezték ezt is, nem orvosok, mégis szembeszökő volt a módszer „szakszerű” jellege. Enyhe himlő fekélyéből vett váladékot félreraktak, háromélű sebészi tűvel ejtett felületes karcolásba a nyirkot belecsöppentették, rendszerint kereszt alakban négy ilyen skarifikálást végeztek, a sebet bekötötték; rövidesen fellépett a könnyű lefolyású himlő, védettséget hátrahagyva, és ragya nélkül gyógyult. Ez az inokulálás. Emanuele Timoni görög orvos nevezte így abban a levelében, amelyben beszámolt arról, hogy a konstantinápolyi görögök így védekeznek a járvány ellen. (A törökök nem engedték magukat oltani: vallásuk tiltotta, hogy beavatkozzanak Allah akaratába.) Az elnevezés átment a közhasználatba, csak amikor Jenner módszerét is oltással végezték, és különbséget akartak tenni a kétfajta inokulálás közt, akkor honosodott meg a variolálás erre az eljárásra, amely emberi himlőt olt át emberre, míg a Jenner-féle tehénhimlő-oltás a vakcinálás nevet nyerte. Timoni beszámolóját 1713-ban közölte az angol tudományos lap. A Royal Society felfigyelt, tájékoztatást kért a velencei konzulátus orvosától; két év múlva megjelent Giacomo Pylarini tájékoztatója, amely megerősíti Timoni adatait; különösen egy thesszáliai „megszállott” asszony végzi tömegesen az inokulálást, a görög kereskedők sorra beoltatják gyermekeiket. A jelentést közzétették Velencében is, Londonban is, de az orvosok egyelőre nem kaptak kedvet ahhoz, hogy a veszélyes módszerrel próbát tegyenek.
Lady Montagu Keleti útleírásai (Letters From the East) tették később híressé Mary Wortley Montagu asszony nevét, aki 1717-ben Konstantinápolyba kísérte férjét, az angol követet. Nagyon elterjedhetett ott már az inokulálás, mert a francia nagykövet tréfálkozva közölte vele: „Úgy veszik ezek itt a himlőt, szórakozásképpen, mint nálunk a fürdőt.” A lady nem vette tréfára a dolgot, minthogy az ő gyermekét is veszélyeztette a járvány. Utánajárt a mendemondának, aztán Maitland skót orvos felügyelete mellett egy görög asszonnyal beoltatta ötéves fiacskáját. Futó tünetekkel lezajló himlő árán a gyerek megszerezte a védettségét. 1721-ben veszedelmes himlőjárvány dúlt Angliában. A lady ekkor már Londonban volt. Visszaemlékezve a konstantinápolyi védekezésre, elhívatta Maitland doktort, és kisebbik gyermekét is beoltatta. Nevezetes pillanat volt ez: az első himlőoltás, amelyet orvos végzett, érdeklődő kollégák és előkelő urak szeme láttára. Az „előkelő urak” igen fontos szerepet játszottak a himlőoltás további történetében. A himlő ugyanis a legdemokratikusabb betegség, szegényt és gazdagot, szolgát és urat egyformán veszélyeztet, sőt a királyi házakat mintha különösen kedvelné: az angol, a francia és az osztrák uralkodó családok tagjai közt feltűnő sokan haltak meg himlőben. Lady Montagu jó barátságban volt a walesi hercegnével (a későbbi II. György angol király feleségével), aki maga is követte a lady példáját, beoltatta gyermekeit, előzetesen azonban rábírta I. György királyt, hogy fegyenceken próbáltassa ki az inokulálást. Nem volt könnyű hat olyan halálraítéltet találni, akik biztosan nem estek
még át a himlőn, hiszen az életben maradás reményében valamennyi fegyenc megesküdött arra, hogy sohasem látott közelről himlőt. Maitland doktor végezte el az inokulálást, a hat fegyenc igen enyhe himlő árán szabadult az akasztófától. London egyik legkiválóbb orvosa ekkor Richard Mead volt, a ma is nagy hírű Guy-kórház alapítója, aki hallott valahonnan a „kínai módszerről”, ezért kegyelmet kért egy hetedik fegyenc számára is, és orrába gyömöszölte a mérgező nyirkot. Az asszony – mert ez a fegyenc nő volt – kiállta ugyan a himlőt, de kínzó homloküreg-gyulladást és más szövődményeket kapott (amelyeket nyilván szívesen viselt el a kivégzés helyett). Lelenceken folytatott további eredményes kísérletek után a walesi hercegné végre beoltatta gyermekeit, Amalia és Caroline hercegkisasszonyokat, ezzel megkezdődött a himlőoltás első hivatalos menete. Nem tartott sokáig, mindössze hét évig. Néhány lelkes orvos – elsősorban Maitland doktor – végezte az inokulálást Londonban és környékén, sőt egy bostoni orvos Amerikában is. A Philosophical Transactions egyik beszámolót a másik után közölte. Eleinte csupa jó eredményről adott hírt, de hamarosan következtek a katasztrófák: előbb egy earl kisfia, majd egy lord felnőtt fia halt bele az inokulálással szerzett himlőbe – s az előkelő emberek halála Londonban mindig nagy port vert fel. Aztán az oltásnál közreműködő szolgaszemélyzetből kapták el többen a himlőt, egyikük bele is halt. Bár ezek csak szolgák voltak, mégis izgalmat keltett az a felismerés, hogy maga az oltás is kiindulópontja lehet az újabb járványnak. Hét év alatt Angliában összesen 897 személyt oltottak, akik közül meghalt 17. Igaz, hogy ez mindössze 2%-os halálozás, tehát elenyészően csekély a természetes himlő 20–30%-os mortalitásához képest, csakhogy ez a 17 személy egészséges volt az oltás előtt, tehát mintegy maga ellen hívta ki a sorsot. Könnyű megérteni a szülők kétségbeesett önvádját és az orvosok egyre lanyhuló buzgalmát, amikor azt látták: feltételesen csökkentik ugyan egy elkövetkező járvány áldozatainak számát, de ennek az az ára, hogy az egészséges önkéntes jelentkezők 2%-a az ő kezük által hal meg. Kedvezőbb volt a helyzet Yorkshire-ben és Bostonban, ahol éppen himlőjárvány dühöngött, és számolatlan szedte áldozatait; itt szembetűnő volt, hogy a beoltottak közül alig néhány pusztult el, míg az oltatlanok rakásra haltak. De az oltás megrendült hitelén már ez sem segíthetett. Olykor sikertelen is volt az oltás, nem fogamzott meg, vagy éppen elfertőződött; néha megkapták a himlőt olyanok is, akik védettnek hitték magukat, de oltásuk utóbb hatástalannak bizonyult. A papság kiaknázta a kudarcokat, mert hevesen ellenezte az oltást: istenkísértésnek, ördög művének tartotta. 1728-ban lezárult az első menet, teljes kudarccal.
Variolálás Tízévi szünet után kezdődött a himlőoltás második menete. Rabszolgaszállító hajón himlőt importáltak Afrikából a dél-karolinai Charlestonba, amelyet addig megkímélt a járvány. Néhány lelkes orvos itt bevezeti, majd Londonban továbbfejleszti az oltás „charlestoni módszerét”, a karról karra inokulálást. 1746-ban meglepő módon a klérus karolja fel a himlőoltás ügyét: Isaak Maddox worcesteri püspök kezdi propagálni prédikációiban, majd himlőkórházat és oltóintézetet létesít. Londonban Mead, Edinburghban a nagy tekintélyű Monro áll a mozgalom élére, pár évtized alatt a variolálás lesz a század központi egészségügyi problémája. Már nemcsak Angliában, hanem Franciaországban és Itáliában is mindenki a himlőről és az oltásról értekezik. Mintha a föld alól bújnának elő az inokulátorok, már számon tartani sem lehet őket; egy-egy orvos egymaga egyetlen évben több oltást végez, mint a Montagu-kampány idején valamennyi doktor együttvéve. Az angol Sutton valóságos nagyüzemet rendez be, ügynökei behálózzák egész Európát, „titkos” módszerével sok ezer felnőttet és gyermeket oltanak. A „titkos” módszer valójában az olasz Gatti találmánya, a himlőnyirok gyengítésében áll. Dimsdale átveszi a módszert, és világhírűvé teszi, ő maga pedig meggazdagszik rajta: II. Katalin cárnő meghívására Pétervárra utazik, a cári család beoltásáért nem kisebb honoráriumot kap, mint 200.000 rubelt és évi 10.000 rubel életjáradékot, persze címet és kitüntetést is hozzá. Amióta az orvosok rájöttek, hogy a variolálás nemcsak nemes akció, hanem jó üzlet is, azóta egyre jobban terjed. Ellenállás is van persze, tiltakozás vagy óvatos tartózkodás. És a nép körében oly nagy a bizalmatlanság, hogy az ingyenes oltóállomásokon itt-ott bevezetik a szülők megajándékozását: gyermekenként 5 forint fizetséget kap az a szülő, aki gyermekeit aláveti a variolálásnak. Nem csekély tortúra ez: 6-8 héten át kell elszenvedni az oltóintézet rabságát, purgálásait, érvágásait, diétáját, aztán az inokulálás fájdalmát, majd az 50–100 himlős fekéllyel lezajló lázas betegséget, végül a lábadozást; s mindehhez járul az a jogos félelem is, amit a 0,5–1%-os halálozás réme okoz. Mert hiába a sok tökéletesítés, a módszer még mindig nem veszélytelen. Igaz, hogy százalékosan óriási az eredménye, sok ezer embert óv meg a haláltól vagy a megvakulástól, de ez nem vigasztalja a szülőt, akinek a gyermeke áldozatul esik a tudománynak. A francia Akadémia igen nehezen szánta rá magát arra, hogy engedélyezze a himlőoltást. Érdekes módon Franciaországban nem az orvosok voltak a leglelkesebb propagálói, hanem a filozófusok és a matematikusok: Voltaire, Diderot, d’Alembert, Daniel Bernoulli és la Condamine. Voltaire már jóval korábban síkraszállt az inokulálásért: 1727-ben, amikor angol emigrációban élt, és ott megismerte a lady Montagu által elindított mozgalmat. Angliai levelében – amelyet a Filozófiai ABCben (1760–1764) újra kiadott – roppant lelkesedéssel biztatja a franciákat, honosítsák meg az angol újítást. Szokott könnyedségével Voltaire nem sok ügyet vet a történeti tényekre, jószándékúan, de alaposan meghamisítja a himlőoltással kapcsolatos eseményeket – például azt állítja, hogy Konstantinápolyban nincs olyan pasa, aki ne oltatná be a gyermekeit (holott tudjuk, a muzulmánok egyáltalán nem hódoltak a görög szokásnak), vagy hogy Londonban legalább tízezer előkelő gyermek
köszönheti életét lady Montagunak (ami 1727-ben megközelítően sem volt igaz). A cserkesz asszonyok inokuláló tevékenységét oly plasztikusan írja le, hogy azóta is megtalálható minden népszerű himlő-könyvben, ezért erre érdemes néhány szót pazarolni. Felszínes orvostörténeti munkák ugyanis előszeretettel jelölik meg a cserkeszeket és grúzokat a himlőoltás felfedezőiként. De miért éppen a cserkeszeket és a grúzokat? Könnyen elképzelhető, hogy a népi variolálás valamilyen formája náluk is szokásban volt, mint annyi más népnél, de mivel szerezték meg prioritásukat? Egy francia utazó felelős ezért, A. de la Motraye, és Voltaire, aki az utas elbeszélését színesítette és népszerűsítette. De la Motraye 1712-ben bejárta a Kaukázust, és szemet szúrt neki a cserkesz lányok szépsége, sima arca. Miért nincs köztük egyetlen himlőhelyes sem? Megtudta, hogy öregasszonyok három összeszorított tűvel inokulálják a kislányokat, ezért nincs náluk himlő, ugyanígy a grúzoknál sem. Az utazó még ebben az évben találkozott Konstantinápolyban Timonival, aki az ottani görögök inokulálására lett figyelmes, és 1713-ban közzé adott dolgozatában megemlítette de la Motraye kaukázusi észlelését is. Maga de la Motraye csak 1727-ben tette közzé utazásának történetét, benne a cserkeszek és grúzok históriáját. Innen vette adatait Voltaire, kiegészítve azzal, hogy „emberemlékezet óta” végzik a cserkesz nők kisdedeik oltását, éspedig azért, mert leányaik szépségéből élnek; felnőtt korukban eladják őket a török és perzsa háremeknek, márpedig csak akkor kapnak szép pénzt értük, ha tökéletesen ép a bőrük, továbbá ha megtanulják a szerelem és gyönyör művészetét, amit – mondja Voltaire jól értesülten – „gyermekkoruktól fogva úgy ismételgetnek anyjukkal, mint a mi leánykáink a katekizmust”. A történet hihetően hangzik, ám az angolok gyanakodva fogadták a kétes hírű francia utazó közlését, ezért a Royal Society kérésére a konstantinápolyi angol követ utánajárt az adatoknak, és – igaz, 40 évvel később, 1755-ben – talált egy „komoly és szavahihető férfiút”, aki 16 éven át orvoskodott a cserkeszek és grúzok közt a Kaukázusban, méghozzá erőteljes himlőjárvány idején, oltásnak azonban hírét sem hallotta. Nem dönthetjük el, az utazó mondott-e igazat, vagy a komoly és szavahihető férfiú; Voltaire népszerűsége mindenesetre megszerezte a halhatatlanságot a cserkesz nőknek. A 18. század végén Európát behálózó mozgalommá hatalmasodott a himlőoltás. Áttekinthetetlenné vált az irodalma is, annyian értekeztek előnyeiről, hátrányairól. Utolsónak a bécsi udvar hódolt be: amikor Mária Terézia második gyermekét veszítette el himlőben, és maga is kicsi híja belepusztult, akkor nem hallgatott többé klerikális orvos-tanácsadóira, hanem az angol udvartól kölcsönkérte Ingenhous doktort, és rövidesen Bécsben ugyanolyan lelkesen oltottak, mint Európa többi városában. És mégis csak csepp volt ez a tengerben: ha tízezrek oltatták is magukat, százezreket érintett a dühödten meg-megújuló járvány. Hiábavaló volt minden propaganda, a variolálás nem válthatta be azt a reményt, hogy leküzdje az emberiség legnagyobb veszedelmét. Ekkor jött Jenner, és feltalálta a vakcinálást.
Vakcinálás Ez már minden iskoláskönyvben benne van, például így: „A szorgalom, a tárgyilagosság és a kritikai éleslátás Jenner vizsgálatait a klinikai kísérleti kutatás örök példaképévé avatja. Miután 1776-ban tudományosan kutatni kezdte a környék lakosságának azt a hagyományos hitét, hogy a kiállott tehénhimlő védettséget ad a valódi emberi himlővel szemben, csak 1796-ban, tehát húsz évvel később végezte el emberen az első oltási kísérletet, és végre újabb két év múlva adta közre első emlékezetes közleményét…” A történethez az is hozzátartozik, hogy a Royal Society visszautasította az értekezést, mire Jenner a maga költségére adta ki. A világhír nyomban szárnyára kapta, 1799-ben már megnyílt Londonban az első oltóintézet, 1800-ban ezt követte a német és francia – a vakcinálás megkezdte diadalútját. Nagyjában így is történt. Mégis, leszögezve, hogy Jenner fölfedezése a legjelentősebb találmány, amit orvos valaha tett néhány körülmény fölébreszti a történész kíváncsiságát: hogyan lehetséges ez? Ha kezünkbe vesszük a történelmi nevezetességű könyvecskét – An Inquiry into the Causes and Effects of the Variolae Vaccinae, 1798 (A tehénhimlő okának és hatásának vizsgálata) –, először az tűnik fel: milyen kicsi. Az őskiadás 70 laza oldal volt, mai tipográfiával 25–30 oldal. Ez persze nem volna baj; a tudományos felfedezés értékét nem a könyv vastagsága szabja meg. (Harvey dolgozata sem volt sokkal nagyobb, amelyben a vérkeringés felfedezését és ezzel kapcsolatos kísérleteit írta le. A rádium felfedezésének bejelentése ennél még sokkal kisebb helyen elfért.) Csak azon lepődik meg az olvasó: hol van a húszévi megfeszített tudományos munka? A dolgozat egy zavaros elméletet tartalmaz a lovak lábáról tehenek tőgyére terjedő himlőszerű fertőzésről, majd innen-onnan összeszedett eseteket annak igazolására, hogy ha az istállófiúk, fejőlányok és hasonló foglalkozásúak megkapják az enyhe lefolyású tehénhimlőt, akkor védettek maradnak az emberi himlővel szemben, végül egy – egyetlenegy – kísérletet: 1796-ban Sarah Nelmes fejőasszony karján tehénhimlőfekély képződött, Jenner ezt átoltotta James Phipps nyolcéves fiúcskára, majd egy idő múlva a fiút emberi himlőnyirokkal fertőzte meg, ami csak jelentéktelen tüneteket okozott: a tehénhimlő tehát valóban védelmet nyújt az emberi himlő vírusával szemben. Merész dolog volt. Ha az ember arra gondol, egy évszázad múlva Pasteur milyen belső vívódás után merte – az egyébként menthetetlenül halálra mart – Joseph Meistert veszettség ellen beoltani, noha szérumát állatokon már alaposan kipróbálta, akkor Jenner kísérletét szinte túlméretezettnek érezzük: szabad egy egészséges gyereket ilyen veszélynek kitenni? (Amellett a kis Phipps még csak nem is volt valami egészséges, fejletlen volt és skrofulás.) Mentségül szolgál persze, hogy az emberi himlő beoltása akkor általánosan szokásos volt, és hogy a kísérlet céljára Jenner csak azt tette, amit preventíve már Európa-szerte gyakoroltak: Sutton módszerével oltott, tehát joggal remélhette, hogy ha kifejlődik is a himlő, nem lesz katasztrofális. Egy bizonytalan anekdota arról is tudni vél, hogy Jenner még egy kísérletet végzett, éspedig saját gyerekén, akit nem is tehénhimlővel, hanem lóhimlővel oltott be, majd emberi himlővel fertőzött. Reméljük, hogy ez az anekdota valóban légből kapott, mert a tudományos merészségnek is van határa.
De merészség volt az is, hogy ezzel a rendkívüli gyenge bizonyító anyaggal a Royal Society elé állt, és azt remélte, értekezését közlik a Philosophical Transactionsben. Jenner ekkor már tagja volt a Királyi Tudományos Társulatnak, éspedig nem a himlővel kapcsolatos munkájáért, hanem a kakukk különös ösztönéről szóló megfigyeléseiért. A Társulat elnöke rokonszenvvel fogadta a himlő-értekezést, de nagy gondban volt, mert teljesen kiadhatatlannak tartotta: kevesellte a bizonyítékot. Jenner és a tudományos folyóirat hírnevét egyformán féltette. Bár az eredmény végül Jennert igazolta, a Társulat aggálya nem volt alaptalan. Jenner megsértődött, összeszedett még néhány adatot, átírta a dolgozatot, beindított kéthárom oltási kísérletet is, de ezeknek eredményét meg sem várva, hirtelen kinyomatta a könyvecskét. Az érdeklődés a téma iránt oly nagy volt, hogy a himlővel foglalkozó orvosok azonnal megismételték kísérletét, Pearson, Woodville és száz más orvos rávetette magát a tehénhimlő-kutatásra, és hamarosan kiderült, hogy Jenner elméleti fejtegetése ugyan téves, de az a népi tapasztalás, amelyet Jenner elég bátor volt tudományos tétellé avatni, csakugyan megállja helyét: tehénhimlővel az emberi himlő veszélytelenül megelőzhető. Sok baj volt még az oltással, például keserves tapasztalatok árán kellett megtanulni, hogy nem ad végleges védettséget, újraoltással kell hatását felfrissíteni; módszertana is tökéletesítésre szorult, elméleti alátámasztásáról nem is szólva, hiszen Jenner idejében immunológiáról még szó sem volt. Legnehezebb volt legyűrni a társadalmi ellenállást: kerek háromnegyed évszázadba telt, amíg ezt az egyszerű és végtelenül fontos eljárást a civilizált országokban sikerült általánossá tenni. Mindez nem csökkenti Jenner érdemét, aki felfigyelt a fejőasszonyok természetes védettségére, és ebből kiindulva kipróbálta a mesterséges védettség módszerét. Ez volt az érdeme, ez a zseniális „blikk”. De hogy szorgalom, tárgyilagosság, kritikai éleslátás jellemezte volna, hogy húsz éven át kutatásnak és kísérletezésnek szentelte volna életét, arról szó sincs. Ma már mindez egészen mindegy, hiszen a vakcinálás világszerte zavartalanul folyik, bármilyen volt is Jenner egyénisége. És mégsem egészen mindegy. A himlőoltás népszerű története kezdettől végig halmozza a romantikus hamisításokat. Csak példaképpen választottam a himlőoltás történetét annak illusztrálására, hogyan kell értékelnünk a közkeletű tudománytörténeti igazságokat. A példa azt mutatja: mire egy tudományos tétel átmegy a köztudatba, már meg is ingott a tudományos hitele. És ez a tanulság nem a múlt századoké, hanem a jelené és a jövőé. Arra figyelmeztet, hogy a romantika szép dolog, de néha ellensége az igazságnak, és hogy ügyelni kell, nagyon gondosan ügyelni kell a dokumentációra.
