Benedek István: Fejezetek a római orvoslás történetéből 1. Orvosi iskolák a római-hellén kultúrában A hellén kultúra legfőbb büszkesége talán nem is annyira a csillagászati világkép, mint az a tény, hogy az élettan és anatómia Alexandriában vált tudománnyá. Láttuk, hogy az egészséges és beteg szervezet fölépítéséről és működéséről Hippokratész óta – vagy talán már előbb is –voltak szórványos elképzelések, s ezeket fel is használták az alexandriai orvosok, de a test szakszerű kutatása, amit Hippokratész előírt ugyan, ám megvalósítani nem tudott, az alexandriai tudós orvosok kezén vált végrehajtott feladattá és iskolában tanított tananyaggá. Azért nevezetes ez, mert utána mintegy ezerötszáz évig az ember boncolása nemhogy tantárgy nem volt: hallani sem akartak róla, s még az állatboncolás terén is jobbára beérték az ókori tapasztalatok ismételgetésével. Hérophilosz és Eraszisztratosz volt az a két kiváló orvos, akinek a rövid ideig tartó felvirágzás köszönhető. Hérophilosz (Kr. e. 300 körül) tán tizenöt évvel lehetett idősebb a kollégájánál. Ptolemaiosz Szótér idején került Kis-Azsiából Alexandriába pár évvel 300 után, tehát a nagy hellén nekibuzdulás kezdetén. A Muszeion első orvosa volt, s mindjárt klinikát teremtett. Könyvei sajnos nem maradtak fenn, csak némi töredék belőlük, pedig magáról a bonctanról három könyvet is írt, a pulzusról kettőt, aztán külön könyvet a szemészetről, az étrendről, a szülészetről, a gyógymódokról és az egészségügyi előítéletekről. A hippokratészi tanokat jól ismerte nem lehetetlen, hogy az ő tanítványai állították össze a Hippokratészi gyűjteményt. Élettani elképzelése szerint a szervezetnek négy fenntartó „ereje” van (dünameisz): a tápláló erő a májban székel, a melegítő erő a szívben, a gondolkozó az agyban, az érző pedig az idegekben. Anatómiája ugyan elsősorban állatok boncolásán alapszik, de kétségtelenül embert is boncolt. Elég jól ismerte az agyvelőt, az érző- és mozgatóidegeket elsőként írta le. A lelki tulajdonságokat a világlélekből származtatta, belégzés útján jut a pneuma a tüdőbe, onnan a szívbe, majd az ütőereken keresztül az agyba, ahol az idegműködés központja van. Ez a magyarázat ma primitívnek tűnik, de a maga idején hasznos kiindulópont volt; mindenképp elismerésre méltó az érzőés mozgatóideg-rendszer, valamint az érrendszer leírása. Még a nyirokkereket is leírta, noha szerepükkel nem volt tisztában. Jól ismerte a külső és belső női ivarszerveket, a nehéz szülésekről igen sokat tudott. Általában nemcsak kiváló kutatónak és tanítónak tartották, hanem nagy gyakorlattal rendelkező gyógyítónak is. Eraszisztratosz (Kr. e. 280 körül) orvosi családból származott, Khiosz szigetéről került előbb Athénba, majd Kószba és Knidoszba – tehát a kor legjobb iskoláit járta ki, mielőtt Alexandriában letelepedett. Orvosi hírnevét Kószban szerezte, Alexandriába idősebb korában ment át Ptolemaiosz Philadelphosz (a második Ptolemaiosz fáraó) meghívására, ott már csak kutatással és tanítással foglalkozott. Hogy Hérophilosszal egyáltalán ismerték-e egymást, és ha igen, milyen viszonyban voltak, nem tudjuk; a közhit úgy tartja, hogy a két iskola szenvedélyesen vetélkedett egymással, illetve ócsárolta egymást (ami az orvostörténetben nem ritkaság), de ez
csak a tanítványokról bizonyosodott be, a két mester érzelmeiről nincs megbízható adatunk. Munkásságából valószínűnek tűnik, hogy Eraszisztratosz becsülte Hérophiloszt, és sokat tanult tőle, tudományos elképzeléseit továbbfejlesztette. Gyakorlati különbség közöttük, hogy kollégájánál kevesebbre tartotta az érvágást, drasztikus hashajtást és más erős szerek alkalmazását, inkább a fürdő, a testedzés, az egészséges életmód és a betegségmegelőzés híve volt amit persze könnyű hirdetni, ám a betegek ettől nem gyógyulnak meg. Írt vagy tíz elméleti és gyakorlati könyvet ő is, ezek is csak Galénosz és más kései orvosok emlékezetében maradtak fenn. A betegségek nagy részét a szervezetben felszaporodó folyadékkal (plethora) magyarázta, diétával vagy éppen koplaltatással gyógyította. Rendszeresen boncolt, közvetlenül a halál beállta után, a halál okának tisztázása céljából – tehát a kórbonctannak ő az első ismert művelője. Az összehasonlító bonctannak is: nyúl, szarvas és ember agyának összehasonlításával adta az ember szellemi felsőbbrendűségének természettudományos magyarázatát. Bonctana és élettana egyaránt hasonlít a vetélytársáéhoz. Eredeti találmánya ellenben – vagy inkább korábbi föltételezések összekapcsolása – a „hármas csőrendszer”: az ütőerek szállítják a „pneumát” – ami levegő és lélek egyszerre –, a gyűjtőerek a táplálékot, az idegek pedig az érzés és mozgatás utasításait. Ez az alapjában téves elképzelés a maga idején igen alkalmas volt arra, hogy természettudományos magyarázatot adjon a szervezet működésére. A hármas csőrendszer tartalmát a szívóhatás tartja folyamatos mozgásban. Ókori felfogás szerint ugyanis a természet „irtózik az ürességtől”, tehát amint a táplálék, a levegő vagy az ideginger elfogy, helyébe új áramlik. Különös, hogy ez a két nagyvonalú orvosi rendszer csak négyszáz éves késéssel talált követőkre, Galénosz és más római-hellén orvosok személyében. A közvetlen utódok beérték azzal, hogy egymással marakodtak, majd a bonctan és élettan feledésbe merült. Helyükbe az „empirikusok” iskolája lépett, amely elvetett minden tudományos okoskodást, pusztán a tapasztalati ismeretet méltányolta, és „analógiás” következtetésre volt hajlandó: ami X esetében így volt, érvényes Y esetében is… Szép dolog a tapasztalás meg az analógia, de önmagukban nem elegendők: a természettudományos alapon álló orvoslást csőd fenyegette. Annál is inkább, mert az időszámításunk előtti 2. században Ptolemaiosz Phüszkon fáraó szétkergette Alexandria tudósait, a nagy reményekkel kecsegtető kulturális élet megszűnt. Ezt rövidesen követte a római hódítás. Bár Augustus uralma alatt az élet rendje helyreállt, régi fényét a város többé nem kapta vissza, s különösen nem a természettudomány és orvostan területén, amit a rómaiak amúgy sem sokra becsültek.
2. Római természettudósok Ahogy Athéntól Alexandria, úgy Alexandriától Róma vette át a szellemi irányítást. S nemcsak a szellemit persze; az óriás birodalom, amit Nagy Sándor egy pillanatra
összekovácsolt a kardjával, Julius Caesar és más császárok kezén évszázadokra együtt maradt, megszabta a világ arculatát. Athén addig volt nagy, amíg a városállamocskák viszonylagos szabadsága és demokráciája tartott. Alexandria addig, amíg a bábkormány feje tudomány- és művészetpártoló volt. Rómát az erkölcse és jogrendje tette naggyá, hadserege világhatalommá. Gyakran mondják, hogy a görögök kulturáltak voltak, a rómaiak csak civilizáltak. Mint minden lapos általánosításban, ebben is van valamelyes igazság, de nem elegendő ahhoz, hogy teljesen igaz legyen. Nem lehet megtagadni a kultúrát egy néptől, amelynek olyan irodalma és művészete maradt fenn, mint a rómainak. Azt is mondják: igen, verselni meg építkezni tudott, tudománya azonban nem volt. Ám ez sem igaz: a történetírás, az erkölcstan, a jog, a mezőgazdaság, az út- és hídépítés, a vízvezetékek építése, sőt még a hadviselés is, a hozzá tartozó gépekkel és fegyverekkel a rómaiaknál eljutott a tudomány szintjére. A természettudományokhoz ellenben csakugyan nem volt érzékük. A birodalom ezeréves fennállása alatt nagy nehezen lehet találni két-három természettudóst, de még ezekben is igen kevés volt az önállóság. Az orvostudományt meg egyenesen lenézték, és amikor már kezdték is megbecsülni, a görögök kezében hagyták. Igazi római polgár nem állt be és nem vált be orvosnak, néhány ritka kivételtől eltekintve. Mintha ezt a hiányt egyetlen ember akarná pótolni, a Comói-tó melletti születésű Plinius (Kr. u. kb. 23–79) – teljes nevén Gaius Plinius Secundus – a hetvenes években (Vespasianus és Titus császár uralkodása idején) egy 37 kötetes enciklopédiába foglalja mindazt, amit a természetről akkoriban tudni lehetett. Az „enciklopédia”, vagyis egy tárgykörről minden ismeretet magában foglaló mű, voltaképp Pliniusnak ezzel a munkájával született, ilyen hatalmas összefoglaló munkára eladdig sem a görögök, sem mások nem vállalkoztak. Plinius is többek segítségével írta a könyvét, saját bevallása szerint százan dolgoztak a keze alá, a valóságban ennél is többen. Az első könyv a további harminchatnak részletes bemutatása, tájékoztató az anyagról. Ezt követi a világegyetem és a Föld leírása, majd négy kötet földrajz, ezután az élőlények: egy kötet az emberről, négy az állatokról, nyolc a növényekről, további nyolc a gyógynövényekről, öt az állati eredetű gyógyszerekről, a maradék négy a fémekről és kövekről, különösen ezek orvosi és építészeti felhasználásáról. A könyv címe Historia Naturalis, vagyis Természetrajz. Kedvelt olvasmány volt nemcsak az ókorban, hanem az egész középkoron át, és az újkor elején. Minthogy nemcsak a tapasztalt valóságot tartalmazza, hanem a képzelet termékeit is (egylábú ember, fülével takarózó ember, gyermekeit vérével tápláló pelikán, porából újjáéledő főnixmadár s hasonlók, persze tömérdek babona is), és minthogy önálló fölfedezése, egyéni mondanivalója nemigen van, tudományos tekintélyéből egyre többet veszített, de azt meg kell adni, hogy ennél hatalmasabb ismeretterjesztő vállalkozás Buffon 18. századbeli Természetrajzáig nem született. Több más könyvet is írt Plinius, ezek azonban elvesztek, mint ahogy ő maga is elveszett a Vezúv tűzhányó híres 79-es kitörésénél, amely Pompeji pusztulását
okozta: Nápolyból hajóval odasietett, hogy a ritka természeti tüneményt közelről megfigyelhesse; túlságosan közel merészkedett. Az enciklopédia, úgy látszik, kedvelt műfaj volt a rómaiaknál; Plinius előtt száz évvel Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27) gyűjtött össze tömérdek ismeretet, inkább történelmi és irodalmi vonatkozásúakat, de akadt köztük természettudományi megfigyelés is. Így tőle származik az a megállapítás, hogy mocsaras vidékeken a maláriát „apró állatkák” terjesztik – ezzel utólag elnyerte a „bakteriológia ősatyja” megtisztelő címet. S mindössze egy emberöltővel volt Pliniusnál idősebb a római Cornelius Celsus (Kr. u. 1. század eleje), akit orvosnak szoktak hinni, mivel hatalmas enciklopédiájának csak az orvosi része maradt fenn. Tudjuk azonban, hogy nagy művében feldolgozta mindazt, amit akkor a filozófia, szónoklástan, jog, hadászat, földművelés és orvoslás terén tudtak. Az orvoslásról szóló nyolc könyv (De medicina) pompás áttekintése az ókori orvostudománynak. Eredetiségre nem tart számot, használhatóságra annál inkább: kifejezetten az a célja, hogy a római családatyák kezébe gyakorlati tanácsadót adjon. Különös jelentőséget ad a könyvnek az, hogy számos azóta elveszett munkát részletesen ismertet. Galénosz fellépéséig ez volt a legolvasottabb orvosi munka, utána feledésbe merült, csak a 15. században bukkant rá egy példányára Tomaso Parentucelli firenzei könyvtáros – a későbbi V. Miklós pápa –, nyomban kiadatta, 1478-ban. Ez volt talán a legkorábban kinyomtatott orvosi könyv, s noha 1450 évet aludt át, olyan kedvelt olvasmánnyá vált, hogy ötvennél több kiadást ért meg, és minden kultúrnyelvre lefordították. Legutolsó latin nyelvű kiadása 1968-as keletű. Celsus élettani és bonctani ismeretei nagyon csekélyek, kórtani és pláne műtéttani tapasztalatai annál gazdagabbak. A bevezetésben összefoglalja az orvostörténetet Aszklépiosztól Aszklépiadészig. A betegségeket röviden és érthetően tárgyalja, a gyógyítási javaslatot részletesen elmagyarázza, a gyógyszerek készítési módjával együtt. Az érvágást általános gyógyhatásúnak tartja, emellett legfontosabb a diéta, koplalás, tejkúra, hányatás, hashajtás, borogatás, fürdő, napfürdő, izzasztás, séta, testedzés stb. Elsőként ír plasztikai műtétről, a hólyagkő műtéti eltávolításának egyik módját róla nevezték el, minthogy ő tette ismertté. Tőle származik a gyulladás négy alaptünetének ma is használatos felsorolása: piros, duzzadt, meleg, fájdalmas (rubor, tumor, calor, dolor). A rómaiak annyira semmibe vették az orvostudományt, hogy ezt a kitűnő könyvet sem méltányolták érdeme szerint; az ő szemükben csak a görög orvos jöhetett valamelyest számításba. Többre becsülték ellenben Lucretiust (Kr. e. kb. 97–55), teljes nevén Titus Lucretius Carus költő-filozófust, akinek a természetről írt tankölteményét (De rerum natura) friss fordításokban még ma is szívesen olvassuk. Nem volt önálló szellem ő sem, hanem a görög sztoikus és főleg epikureus bölcselet latin képviselője. Epikurosz (Kr. e. kb. 342–271) az ésszerűség és reális természetszemlélet filozófusa, a halandó test–lélek egység hirdetője, minden természetfeletti, csodás elem elutasítója. E „felvilágosult” szemlélet a múlt század racionális – egyszerűen szólva: értelmes – felfogásának ókori elődje. Lucretius a latin szellem tisztaságával és költői érzékével ülteti át a hellén gondolatokat római talajba az időszámításunk előtti utolsó század
közepén, amikor Ciceróval, Catullusszal, Julius Caesarral a római szellemiség amúgy is megkezdi a világ meghódítását. Mai szóhasználattal „mechanikus materializmusnak” nevezik Lucretius bölcseleti fölfogását és természetleírását; az effajta értékelésen mindig átüt a korszerűtlenség, s csak hasonlatként alkalmazható. Mindenesetre aki Lucretiuson nőtt fel, annak tisztább képe volt a természetről, mint kétezer éven át előtte és utána bárkinek. 3. A római birodalom görög orvosai Magas műveltségük és kitűnő szervezettségük dacára a rómaiaknak kezdetben – az időszámításunk előtti korszakban – nagyon elmaradott volt az orvosi iskolázottságuk. Beérték babonával, varázslattal, ráolvasással, kuruzslással, amulettekkel – így nevezik azokat a tárgyakat, amelyeknek a betegségektől vagy más bajoktól megóvó hatást tulajdonítanak –, és meglehetősen szerény tapasztalati gyógyítással. Orvosuk egyáltalán nem volt. Az egészségügy a családfő hatáskörébe tartozott, családtagjai, szolgái, talpnyalói és rabszolgái egészségéről gondoskodott ahogy tudott, esetleg igénybe vette egy jósvarázsló kétes értékű közreműködését. A görögök leigázásával kezdett változni a helyzet. A görög kultúrát lerombolták ugyan, de tisztelték. Szívesen tartottak olyan görög rabszolgát, aki gyermekeiket magasabb műveltségre, őket magukat filozófiára vagy tudományokra oktatta. Az orvosaiktól azonban továbbra is idegenkedtek, csak a varázslattal működő gyógyító szentélyük tett rájuk mély benyomást. Ahogy fokozatosan átvették és latinizálták a görögök isteneit, sorra került Aszklépiosz is, a gyógyítás istene: Aesculapius néven gyógyító templomokat emeltek a tiszteletére. Ezen az áldatlan állapoton egy meglehetősen ellenszenves férfi változtatott, a nagyszájú és fennhéjázó Aszklépiadész (Kr. e. kb. 130–40). Kis-Ázsiában született, Athénban és Alexandriában tanult, időszámításunk előtt 91-ben letelepedett Rómában, ahol nem orvosi, hanem szónoki iskolát nyitott. Talpraesett és ravasz ember volt. Nevét alighanem önmaga adta magának, azt a látszatot keltve, mintha Eszkuláp isten egyenes leszármazottja volna. Megvetően szólt a görögök homályos fejtegetéseiről, dicsérte a rómaiak józanságát, egyszerű észjárását. Hippokratészt gúnyosan halálhordozónak nevezte, az alexandriaiak boncolását nevetségessé tette, Platón és Arisztotelész filozófiájáról elutasítóan nyilatkozott, Epikurosz és Démokritosz akkor divatos nézeteit ellenben hajlandó volt méltányolni. Merész nézeteivel és szónoki tehetségével megnyerte magának a római arisztokráciát. Ekkor áttért a szónoklástanról a jövedelmezőbb orvosi mesterségre, és a nagyobb hatás kedvéért azzal kezdte, hogy nyilvánosan „feltámasztott” egy halottat. Hogy jó orvos volt-e vagy sem, ily messziségből nem állapítható meg, de ez voltaképp közömbös is. Nagy szolgálatot tett az orvostannak azzal, hogy a rómaiakkal megkedveltette (rövidesen már csalogatták az idegen orvosokat a birodalomba, és különféle kedvezményekben részesültek), sőt még azzal is, hogy a Hippokratészével ellentétes kórtani elméletet állított fel. Nem mintha a „szolidárpatológia” használhatóbb volna a „humorálpatológiánál”, vagyis a szilárd
részek kórtana a nedvkórtannál, de pusztán az a tény, hogy nem kell hasra esni az ókori tekintély szamárságai előtt, majdnem reneszánsz rangot ad Aszklépiadésznek. A „szolidárpatológia” szerint a szervezet mozgó anyagrészecskékből és köztük lévő üregekből (pórusokból) áll, a betegség vagy a pórusok tágulása, vagy a pórusok beszűkülése. Az orvos dolga csupán annyi, hogy felismerje, ernyedt avagy feszes állapottal áll-e szemben, ennek megfelelően izgató vagy lazító gyógyszerelést kell alkalmaznia. A rómaiaknak tetszett, hogy e módszerhez nem kell tanulni, legfőbb gyógyszer a bor, a testedzés meg a fürdő, és ha a beteg nem gyógyul meg, akkor nincs mit tenni. Akármilyen sületlenség volt Aszklépiadész kórtana, a methodistának nevezett orvosi irányzat még ötszáz évig fejlesztette tovább a szolidár-patológiát, sőt az újkorban is akadt neves követője a skót John Brown személyében. A következő évszázadban Athénaiosz (Kr. u. 1. század) új irányzatot vezetett be pneumatikus néven: a levegő tartja egyensúlyban a szervezet hideg, meleg, száraz és nedves alapelemeit. Ugyanekkor Nero és Vespasianus császárok katonaorvosa, Dioszkoridész (Kr. u. 1. század) összegyűjtötte a gyógyító növényeket, rendszerbe foglalta, nem feledkezve meg az arab és indiai gyógynövényekről sem. A tudományos gyógyszertan alapját rakta le ezzel. Kitűnő orvosa volt e kornak a kappadókiai Aretaiosz (Kr. u. 1. század), szinte korát meghaladó modern elvekkel (pl. sebészi tisztaság) és megfigyeléseivel (pl. keresztezett bénulás) elsők közt hirdette a kórbonctan fontosságát. Alexandriában tanult és Rómában praktizált az epheszoszi születésű Szóranosz (Kr. u. 2. század), akinek csak mesterien megírt szülészetnőgyógyászata maradt fenn; kiderül belőle, hogy ez a szakma előrehaladottabb volt, mint a kor elméleti alapozottsága mellett várható volna. A 2. században élt az ókor legjelentékenyebb orvosa, pergamoni Galénosz (Kr. u. kb. 130–200): az összekötő híd múlt és jelen között. Apja neves építész, matematikus és csillagász volt az éppen fénykorát élő Pergamonban. Fiát gondosan nevelte, kiváló iskolákban és mestereknél tanította. Előbb a gladiátorok orvosa volt szülővárosában, 163-tól Róma legkeresettebb orvosa. Gyógyított és tanított, nyilvánosan is boncolt, felolvasásokat tartott, tudományos vitákon vett részt. Rendkívül termékeny író volt, nemcsak orvosi, hanem filozófiai és logikai munkákat is írt. Több mint négyszáz művének háromnegyed része elveszett, de a maradék is imponálóan hatalmas építmény. A filozófus Marcus Aurelius császár nagyra becsülte, fiának – a később oly rossz hírű Commodus császárnak – nevelését és orvosi felügyeletét bízta rá. Több mint ezer év múlva, amikor a könyvnyomtatást már feltalálták, tíz vaskos kötetnél többet tett ki az orvosi munkássága, és évszázadokon át az orvosok bibliája volt. Nem ok nélkül. Minden ókori korlátozottsága mellett olyan enciklopédiája az orvosi ismereteknek, amilyenhez foghatót egy ember sem előtte, sem utána nem volt képes létrehozni. Ebből az óriási anyagból csak néhány szempontot emelhetek ki. Elsőül az élettani alapozást. A reneszánsz majd épp ezen a ponton fogja támadni, felismerve tévedéseit, egyelőre azonban az ókorban vagyunk, amikor senki nála alaposabb bonctani munkát nem végzett. Igaz: embert sohasem boncolt, elsősorban a sertés és a majom anatómiáját vetítette rá az emberre. Jól választott, e két állat testi
felépítése áll legközelebb az emberéhez, és Galénosz tévedései nem ártottak annyit az orvoslásnak, amennyit az élettani felfogása lendített rajta. Nincs öt lebenye a májnak, csak kettő? Ez egyelőre közömbös. Ezer év múlva hátráltatni fogja a tudomány fejlődését az az ókori tévedés, hogy az ütőérben nem vér van, hanem levegő, egyelőre azonban kielégítőnek látszik a galénoszi felfogás, amely szerint vér van az artériákban is, de másfajta, mint a vénákban, ez ugyanis a tüdőben életszellemmel (pneuma vitalis) töltődik fel, amit a szív bal kamrájának összehúzódása szétáraszt a szervezetbe. A vénás vér ezzel szemben a májban termelődik, ahol a felszívott táplálék anyagcseréje zajlik, a jobb kamra tehát az éltető erőt (pneuma vegetativa) küldi szét a testbe. A gondolkodó agyvelő terméke a lelki erő (pneuma spiritualis), ami az érző és mozgató idegpályákon hálózza be a szervezetet. Nem lehet tagadni ennek a téves rendszernek nagyvonalúságát. A tüdő belégzésnél magához veszi a pneumát, kilégzéskor viszont eltávolítja káros maradványát, elhasznált és megromlott üledékét, a „kormot”. A két rendszer, mármint az artériás meg a vénás, önállóan működik ugyan, mégsem egészen független egymástól: a szív jobb és bal kamrája közti sövényen Galénosz apró lyukakat (pórusokat) tételezett fel, amelyeken keresztül a kétfajta életnedv keveredik egymással. Lenyűgöző tekintélyét mutatja, hogy 1400 év múlva Vesalius, a nagy anatómus nem merte még kimondani, hogy ezek a pórusok nem léteznek, és csak 1628-ban közölte Harvey, hogy az érrendszerben nem két különböző folyadék mozog ide-oda, hanem ugyanaz a folyadék végez körmozgást. Galénosz tisztelte Hippokratészt és többi elődjét, szívesen vette át tőlük azokat a gondolatokat, amelyek beleillettek rendszerébe. A rendszert az „ősi négyes” jellemzi, négy alapelem van: tűz, víz, föld, levegő; négy minőség: meleg, nedves, száraz, hideg; négy testnedv: vér, sárga epe, fekete epe, nyák; négy vérmérséklet: vérmes, epés, mélabús, hidegvérű; a betegségnek négy szakasza: kezdet, kifejlődés, csúcspont, enyhülés stb. Az ősi kórtan, akárcsak Hippokratésznél: a testnedvek helytelen keveredése. Állatkísérleteket is végzett, egyes idegek átmetszésével megállapította, milyen bénulás vagy érzészavar jön létre. Tisztában volt az agyvelő és a gerincvelő szerepével. A magzati élet egyes szakaszainak megfigyelésével fejlődéstani megalapozást készített. Gyakorlati munkássága mondhatni az orvoslás egész területére kiterjed. Sok betegségről ad alapos leírást, még ha kórtani magyarázata téves is. Elsősorban belgyógyász volt. Sokat tudott a tüdő, máj, vese, szív és az emésztőrendszer betegségeiről, valamint az epilepsziáról, idegrendszeri ártalmakról. A sebészetben is amennyire az ókorban ez lehetséges volt – szép eredményeket ért el és hasznos utasításokat adott. Gyógyszertani tudása bámulatosan gazdag, orvosságaiban olyan szakértelemmel vegyítette egymással a különféle hatóanyagokat, hogy a frissen összeállított összetett gyógyszereket ma is galénoszi készítményeknek nevezik. Csúcspont volt Galénosz az ókori orvostudományban, és egyúttal végpont. 200ban halt meg, vele lezárult a tudomány ókora, kezdetét vette a középkor – és a hanyatlás.
