Nem tudom, mire fel van olyan nagy arcunk Orbán Györgyi 2015.02.08. 09:50 Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színész, rendező, egyetemi tanár a vígszínházi próbáról érkezik, majd rohan a Színház és Filmművészeti Egyetemre, este pedig játszik. A Koldusopera próbája után az öltözőjébe invitál, ahol a Vígben eltöltött 40 évéről, a közmédia felelősségéről vagy inkább felelőtlenségéről, az idegenek elleni kirohanások abszurditásáról és még sok minden másról beszélgetünk. • A kalap nem tűnt el az életéből, nem váltott imázst. • Amikor a Vígszínházba szerződött, még nem tudta, hogy egy kis Európa-szigetre csöppent. • A 80-as évek végén eljutott oda, hogy bonyolult, árnyalt lélektani figurákat megszemélyesítsen. • Elmúlt a gézasága, ahogy apja fogalmazott. • Szerinte mindent elfoglal a politika, övé a főszerep, és ez nagyon nem jó. • Azt mondja, az igazi tehetség akkor válik nagy művésszé, ha erkölcsi tehetséggel párosul. • Úgy gondolja, abszurd, amit az idegenekkel művelünk. Hol a nagy fekete kalapod? Annak idején a Rákóczi úton messziről látszott, hogy te jössz kalapban, fekete felöltőben, piros sállal a nyakadon. Imázst váltottál? Most dzsekiben jöttem, ahhoz nem illik a kalap. A téli időszakban kell a meleg holmi, mert gyalogos ember vagyok. Vigyáznom kell magamra, mert minden este játszom, nem lehetek beteg. A kalap nem tűnt el az életemből, több is van belőle.
A kalap nem tűnt el az életemből, több is van belőle Fotó: Szabó Gábor - Origo Ritka manapság Magyarországon, hogy valaki 40 éven keresztül ugyanazon a helyen dolgozik. Ez a Vígszínház jellegének, a társulatnak köszönhető? Biztosan alkati kérdés, de szerencse is. Várkonyi Zoltán vezette a Vígszínházat 1975-ben, amikor oda szerződtem. Szerencsének tartom azt is, hogy amikor fölvettek a főiskolára, a színház két jeles rendezője, Horvai István és Kapás Dezső keze alá kerültem. Mindketten fontosnak tartották, hogy az általuk fölnevelt színészekből a Vígszínházba is kerüljenek. Akkor én Gálffi Laci barátommal szerződtem a Vígbe. Fantasztikus alkotóközösségbe csöppentetek, igaz? És ez nem csak a színészekre vonatkozik. Rácsodálkoztam, hogy a színháznak milyen jó kapcsolata van a kortárs magyar drámaírókkal. Többször találkozhattam Örkény Istvánnal, Déry Tiborral, együtt dolgozhattam Fejes Endrével, a fiatalabb generációból Nádas Péterrel, Esterházy Péterrel, Kornis Mihállyal, Parti Nagy Lajossal, és most már az ötödik ősbemutatón vagyok túl Spiró Györggyel. Amikor idejöttem, még nem tudtam, hogy egy kis Európa-szigetre csöppentem. Ezt hogy érted? Szellemi értelemben. Mert a színház vezetői tág horizonton tekintenek a világra, minden progressziónak, újnak, minden humánus törekvésnek integrálói. A mindenkori vezetés törekvése volt, hogy új és új tehetségeket vonjon be a társulatba. Anélkül, hogy kimozdultam volna a Vígből, idejött valamennyi jelentős színházi irányzat reprezentatív személyisége, és valamennyi progresszív törekvés megjelent a színpadon. Hogy fogadtak téged, mint lánglelkű ifjút az akkori nagyságok? Már 1973-tól itt gyakornokoskodtam, és azonnal be kellett ugranom a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabba, amelyben legalább egy évtizedig benne is maradtam. Pályám során sok zenés darab talált meg, így a Harminc éves vagyok című musical vagy Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelemje. „Lánglelkű” ifjúként voltam Kleist Homburg hercege, Schiller Don Carlosa, olyan dinamikus, szenvedélyes feladatokat kaptam, amelyeket az alkatom, adottságaim előhívtak. Az én művészeti vezetőim gondosak voltak, a rendezők elkezdtek próbára tenni, elmozdítani az árnyaltabb, bonyolultabb lelkialkatú szerepek felé.
A rendezők elkezdtek próbára tenni, elmozdítani az árnyaltabb, bonyolultabb lelkialkatú szerepek felé Fotó: Szabó Gábor - Origo Édesapád mikor is mondta neked egy bemutató után, hogy elmúlt a gézaságod? A 80-as évek közepén Szikora János megrendezte Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját, Willy Loman Tordy Géza volt, az anya Halász Judit, én az egyik fiút, Biffet alakítottam. Apám, amíg élt, minden bemutatómon itt volt, feljött az öltözőmbe, és azt mondta: "Ó, kisfiam most láttalak először úgy, hogy nem téged láttalak". A mestereim kísérletei beértek, és eljutottam oda, hogy bonyolult, árnyalt lélektani figurákat megszemélyesítsek. A Vígszínház társulatát mérgezték-e intrikák? A társulat emberi minősége mindig nagyon jó volt. Mélyen hiszem, hogy az igazi tehetség akkor válik nagy művésszé, ha erkölcsi tehetséggel párosul. Az én társulatom ilyen kollégákból szerveződik és működik. Amikor én voltam ifjú, ebben az öltözőben voltam együtt például Pándy Lajossal, Szombathy Gyuszival, Kern Andrissal, Lukács Sanyival, itt komoly barátságok szövődtek. Sanyi nagyon művelt, az irodalomban otthonos költő is. Mindig beavatottja voltam minden versének, általa irodalmi szalonná vált az öltöző. És a szerelmek? A mi életünk érzelmileg, lelkileg kitett, és rendkívül őszintén meg kell élnünk egy-egy próbafolyamat alatt egymás előtt az életünket, hogy célhoz jussunk. Egyébként nagyon erős megfigyelésem, hogy gyakran sokkal többet megtudok a partneremről a próbák alatt anélkül, hogy szavakba öntené, mi fáj neki, mi foglalkoztatja. Nagyon sok barátom van a színésznők között is, akik a legőszintébbek, legnyitottabbak és beavatnak a legbensőbb élethelyzeteikbe, mert együtt lenni jó. Eddigi tapasztalatom az, hogy ha belép ide bárki, védett lesz, burokba kerül, mert figyelünk egymásra és tapintatosak vagyunk
egymás iránt. A munka során sem kerültök konfliktusba? Dehogynem. Amikor dolgozunk, kőkemény küzdelem folyik a színpadon, veszekedések, hevülések, nagy kibékülések, de hát ott meg kell szenvedni a dolgokért. Ez van, ez a miénk. Volt a Vígben egy jeles rendező, pedagógus, Pártos Géza, aki mindig azt mondta a növendékeinek, hogy „maguk, gyerekek boldogok lehetnek, mert a maguk élete este 7-től 10-ig meg van oldva.” Ez nagyon pontos megfogalmazása a munkánknak.
Nagyon sok barátom van a színésznők között is, akik a legőszintébbek, legnyitottabbak és beavatnak a legbensőbb élethelyzeteikbe, mert együtt lenni jó Fotó: Szabó Gábor - Origo Izgalmas feladataid vannak mostanában. Nem panaszkodhatom, mert én vagyok Julius Caesar a Shakespeare drámában, játszom Gogol Revizorában, Spiró Kvartettjében, 130. előadáshoz közeledik a Hegedűs a háztetőn című musical, próbálok a Koldusoperában, és lassan az 50. előadása lesz Camus A pestis című darabjának. Ez az első monodráma, amit csinálsz? Igen, Márton László atyai barátom hozta Párizsból a regény színpadi változatát, amit le is fordított magyarra. Elolvastam ezt a felkavaró írást, és megcsináltam a Szakkör független színházi csoporttal. Dömötör András rendezte, a Vígszínház befogadta, és a Házi Színpadon játszom. Sőt a Magyar Rádió is fölvette. Igen, legalább nyoma marad. Nagy felelősség terheli ma a közmédiát, hogy vajon mit fog bemutatni 20 év múlva a hatos csatorna. Fölmutatja-e, hogy kik reprezentálják ma a magyar kulturális életet? Az elmúlt két évtizedben a közszolgálati rádió, a televíziók a szórakoztatóbb műfajok felé fordultak, pedig szerintem a kulturális információhoz minden adófizető polgárnak joga van.
Az kevés, hogy bemondjuk a hírekben, bemutatták ezt meg ezt a darabot, beszélünk róla három percet. A közmédia igazi funkciója az lenne, ha valóban közösségivé avatná ezeket az értékeket. Ismét kellenének színházi közvetítések, tévéjátékok, tévéfilmek, irodalmi feldolgozások. Rendkívül fájlalom, hogy a sok tehetség teszi a dolgát, az adott műhelyek közönsége számon tartja őket, de mégsem válhat közkinccsé a munkájuk.
Az kevés, hogy bemondjuk a hírekben, bemutatták ezt meg ezt a darabot, beszélünk róla három percet Fotó: Szabó Gábor - Origo A potenciális felelősöknek nem ég az arcuk, nem gondolnak bele, hogy nem tudják majd felmutatni, mire lehet büszke a néző, milyen értékeink voltak? Azt gondolom, mindent elfoglalt a politika, mindenütt övé a főszerep. Ahelyett, hogy a közmédia azt tenné, ami a feladata, vagyis a kulturális sokszínűséget közvetítené, hagy elhatalmasodni bizonyos társadalmi irányzatot. Ezt nagyon-nagyon súlyosnak tartom, pedig még mindig léteznek jó szerkesztők, művelt, tág horizontú, nagyon érzékeny alkotók, akiknek a kapacitását ki lehetne használni a jó ügy érdekében. Alapjában véve nagyon igazság- és szabadságszerető ember vagy, kiállsz a szegények, a kisebbségek mellett, és keményen föllépsz az antiszemitizmus ellen. Sok a dolgod? A szüleim pedagógusok voltak. Sokszor elgondolkodom, vajon mit szólnának hozzá, hova tűnt az a sok-sok odaadás, emberséggel teli idő, a sok óra az irodalomról, a történelemről, a művészettörténetről, amivel az életük telt. Azt tapasztalom, hogy a sötétség gyorsabban terjed manapság, mint a világosság. Konrád György egyik írásában elintézetlen dolgainkról beszél, úgy fogalmaz, hogy a bűn ott van elásva a küszöbünk előtt, és mi naponta átlépünk rajta, ahelyett, hogy kiásnánk. Lehetetlen dolog, hogy 70 évvel a második világháború befejezése, a budapesti gettó fölszabadulása után, miközben elpusztítottak félmillió magyar állampolgárt, nincs kibeszélve a történet. Erről az egymást követő nemzedékek is tehetnek, mert úgy kötöttek társadalmi kompromisszumokat, hogy
bizonyos dolgokról nem beszélünk. Nem lehet, hogy úgy nőjenek fel a 21. században nemzedékek, hogy ne tudják teljes mélységében azt a történetet, ami a mi történetünk, különösen akkor, amikor Joachim Gauck német szövetségi elnök azt hangsúlyozza, hogy Auschwitz nélkül nincs német önazonosság. Opponálok minden olyan helyzetben, amikor azt mondják, hogy ez a zsidóság tragédiája volt. Nem igaz, mert ez Magyarország tragédiája volt. A színművészetin majdnem 30 éve tanítasz beszédet, színészmesterséget. Végzős osztályod van és megbízott rektorhelyettes is vagy. Szóba kerül a soá, az antiszemitizmus a tananyagon kívül? 8-900 jelentkezőből minden évben 10-12 tehetséges fiatalt választunk ki, akik többnyire nagy tudásbeli hiányokkal érkeznek hozzánk. Ravasz módon minden szakmai anyagot úgy tálalok föl nekik, hogy annak rengeteg hozadéka legyen. A félévindító kurzushéten mindig a tanár választ témát. Az első félévben Szerb Antal életművét dolgoztam fel a hallgatókkal, most pedig az OMIKE, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület történetével foglalkozunk.
Ravasz módon minden szakmai anyagot úgy tálalok föl nekik, hogy annak rengeteg hozadéka legyen Fotó: Szabó Gábor - Origo Ez a testület könyvtárakat működtetett, a numerus clausus bevezetése után étkeztetést nyújtott a szegény diákoknak. Amikor pedig a zsidótörvények miatt leparancsolták a színpadról a zsidó származású színészeket, operaénekeseket, zenészeket, a kiállítóhelyekről kitették a képzőművészeket, akkor a Goldmark terem lett a menedékük. Ez segített élni a művészeknek, mert a sötét időkben sem szakadtak el a mesterségüktől. Miért tartod fontosnak, hogy erről beszélj a fiataloknak? Horvai István, a Vígszínház rendezője bensőséges atyai barátom volt. A pályája úgy indult, hogy
eljött Szegedről, hogy a Goldmark teremben megrendezze első munkáját, Moliére Képzelt beteg című darabját. 1944 márciusában a főpróbán kicsapódott az ajtó, fegyveres német katonák rontottak be, és kikergették az embereket. Úgy érzem, tartozom a Tanár úrnak azzal, hogy mindezt elmondom a fiataloknak. Hogy megőrizzük a megalázott, kiszolgáltatott kollégák emlékét. Szerepet vállalsz szakmai szervezetben is, a MASZK Országos Színészegyesület elnöke vagy. Működik a társaság? Manapság nehéz sorsa van a szakmai civil szervezeteknek, mi is csak a tagjaink finanszírozásából tudunk létezni. Készülődünk, mert minden évben a Színházi Világnapon, március végén jótékonysági gálaestet tartunk. A MASZK most 25 éves, a Színművészeti Egyetem pedig 150. Ez is része lesz az ünnepségnek. Ekkor adjuk át egy idős kollégánknak, aki soha nem kapott állami elismerést, a Gobbi Hilda-díjat, két fiatal, ígéretes pályakezdő színésznek pedig a Soós Imre-díjat. Ibrányban születtél az Észak-Alföldön, a Tisza mellett. Ez a vidék népek kohója volt, ma is van görög katolikus, római katolikus és református temploma. Életre szóló kincses láda lehetett ez számodra. Igen, így van. Ez a táj a vizek birodalma, a Bodrog tőlünk nem messze ömlik a Tiszába. Ide a folyókon csorogtak le az emberek a Kárpátokból, Erdélyből, a Felvidékről, Kassa és Munkács felől, sőt még Lengyelországból is. Nekem is vannak lengyel őseim, a Krasanszkyak, mert itt találtak menedéket, mint a ruszinok és más nemzetiségűek is. Olyan emberek élnek itt, akiknek a jelenléte toleranciára, elfogadásra nevel. Munkács, Tokaj, Széphalom, Érmindszent, Szatmárcseke, Nagyvárad, Debrecen közelsége a kulturális sokszínűséget jelzi. Iskolái a történelem viharában úgy működtek, mint kultúránk szellemi génbankjai. Kölcsey Ferenc előbb tanult meg franciául, mint németül, ugyanis ezeknek a kálvinista iskoláknak Genf volt a központja.
Hiszen ha megvizsgáljuk, mi mindenből vagyunk összegyúrva, akkor mire fel vagyunk ilyen nagy arcúak?
Fotó: Szabó Gábor - Origo A parasztasszonyok máig francia zsoltárokat énekelnek a templomokban. Amikor azt hallom, hogy az idegenektől óvják a magyarokat, mindig erre gondolok. Hiszen ha megvizsgáljuk, mi mindenből vagyunk összegyúrva, akkor mire fel vagyunk ilyen nagy arcúak? Jó örökséget kaptál a városodtól, a családtól. Szüleid színjátszó csoportot szerveztek, egyik nagyapád mozit épített, úgy látlak benne, mint Tornatore Cinema Paradiso című filmjében a kisfiút. Így van, ott vagyok, és nézem a filmeket a gépteremben sámliról, mert nagyapám moziját államosították 1948-ban, de ott maradhatott mozigépésznek. Anyai nagyapám is különös ember volt. Dédapám elment Amerikába, 25 évig bányában dolgozott, küldte haza a pénzt, közben a dédanyám itthon fölnevelte a négy fiát. Mindegyikből valamilyen mesterember lett, nagyapám az órásmesterséget tanulta ki, de azért megmaradt parasztembernek is. Ősztől tavaszig órásmester volt, tavasztól őszig pedig földműves. Hogy kerültél építőipari technikumba Debrecenbe? A szüleid akarták, hogy legyen biztos szakmád? Á, dehogy! Magam választottam. Ők nagy szabadsággal ruházták fel a gyerekeiket. Apám akkor a gimnázium igazgatója volt, de egyikünk sem tanult otthon. A nővérem Debrecenbe ment a vegyipari technikumba, gondoltam, én is odamegyek, csak az építőipariba. A húgom Nyíregyházára ment tanulni, ő szintén pedagógus lett. Leérettségiztem becsülettel, de tudtam már, hogy nem ez a szakmám. Felvételiztem a színművészetire, ahová rögtön fölvettek. Debrecen hívó szó volt a családban, mert apám oda járt a háború előtt a református kollégiumba. Még azt mondd meg, hogyan került a nevedbe a D betű? Amikor befejeztem a főiskolát, kiváló tanárom, Hegedűs Géza író, kultúrtörténész humoros nyílt levélben szólított föl, hogy most már, mint kész színész, különböztessem meg magam tőle. Várkonyi Zoltánhoz mentem tanácsért, ő mondta, hogy legyek Hegedűs D. Géza. Így ő lett a keresztapám. http://www.origo.hu/kultura/20150206-interju-hegedus-d-geza-kossuth-dijas-szinesszel.html
