Magyar Nemzet Magazin, 2013. október 5. (32-33. oldal) Nem sok hiányzott, hogy Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című alkotása a tűz martaléka legyen
Kő András
Kálvária A debreceni Déri Múzeumban láthatók Munkácsy Mihály Krisztus szenvedéstörténetét feldolgozó monumentális méretű alkotásai: a Krisztus Pilátus előtt (1881), a Golgota (1884) és az Ecce Homo (1896). A hazai publikum 1995 óta gyönyörködhet a három festményben, a trilógia egyidejű hazai kiállítására először itt került sor. Nem ismeretes viszont a képek viszontagságos története, amely napjainkig húzódik, és már-már krimivel felérő. Ezt az utat járjuk most végig egy neves kardiológus professzor segítségével, aki megtalálta a Krisztus Pilátus előtt című, évtizedekig keresett alkotást. Forbáth Péter magyar születésű, Torontóban élő, ma 88 éves kardiológus, Monteverdi Odüsszeusz hazatérése című operájának főpróbájára indul a kanadai városban. 1992-t írunk. Az eseményre elkíséri a nővére, Éva, és az asszony egyik barátnője. A főpróbát nem az Operaházban, hanem egy különálló épületben tartják. Forbáth Péter belép a próbaterembe, és a földbe gyökerezik a lába. – Egy óriási kb. 4x6 méteres festmény lógott a falon – emlékezik –, és meghökkenésemet nem leplezve azt mondtam: „Hogy kerül ez ide, Torontóba?” „Milyen ismerős a kép…” – jegyezte meg a nővérem. „Ez Munkácsynak a Krisztus Pilátus előtt című festménye” – állítottam határozottan. Éva hozzátette: „Biztos másolat”. Mire én: „Ekkorára nem másolnak le egy képet”. Az élmény nem hagyja nyugodni az orvosdoktort. Az előadás után fűtől-fától megkérdezi, hogy került a próbaterembe a festmény. De senkitől sem kap érdemleges feleletet. Végre valaki felvilágosítja, hogy a kép Kanada egyik leggazdagabb emberéé, Joseph Tanenbaumé (1932–), aki ha vásárol egy képet, és nincs megfelelő felülete az elhelyezéséhez, az Opera próbatermébe küldi a festményt. Egyébként amellett hogy milliomos, a kanadai múzeumok egyik legnagyobb mecénása. – Nagyon felvillanyozott az élmény – mondja Forbáth Péter. – Néhány barátomnak rögtön elmondtam, hogy ha akarjátok látni Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című festményét, menjetek el a próbaterembe. Interjúalanyom debreceni. Az idén ünnepelték hetvenedik érettségi találkozójukat, 1993-ban pedig az ötvenediket. A húsz évvel ezelőtti összejövetelen Forbáth Péter egyik osztálytársával, Kováts Andrással beszélgetett. Ekkor mesélte el a Torontóban élő kardiológus, hogy magyar festményeket gyűjt. „Miért éppen magyarokat?” – kérdezte az osztálytárs. A válasz ez volt: „Mert azokat jobban meg tudom ítélni, és árban is olyan kategóriában vannak, amelyeket még meg tudok vásárolni”. A Munkácsy-képről nem esett szó. Az érettségi találkozó után fél évvel a torontói orvos levelet kap Kováts Andrástól, amelyben a volt iskolatárs azt írja: „Péter, tudom, hogy te Kanadában magyar festményeket gyűjtesz, nem tudnál-e segíteni: Magyarország összes múzeuma keresi Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című festményét, amelyet elveszettnek hisznek. Csak azt tudjuk, hogy valószínűleg egy kanadai személy vette meg a képet”. – A debreceni Déri Múzeum akkori igazgatóját Gazda Lászlónak hívták – pergeti vissza az eseményeket Forbáth Péter –, aki jó barátja volt Kováts Andrisnak, és a beszélgetésük során valahogy szóba került Munkácsy. „Én ismerek valakit Kanadában, aki talán tud segíteni – mondta Kováts Andris –, írok neki egy levelet, s megkérem, nézzen utána a dolgoknak.” A válaszlevelemben a következő állt: „Andris, nem kell, hogy tovább lépjél, Torontóban, a 221 Front Street East alatt, az opera
Magyar Nemzet Magazin, 2013. október 5. (32-33. oldal) próbatermében megtaláljátok Munkácsy festményét”. Volt iskolatársam később elmondta, hogy randevúra hívta a múzeumigazgatót és Kósa Lajos polgármestert, majd a társaságukban ekképpen szólalt meg: „Mit adtok nekem, ha megmondom, hol van az elveszett Munkácsy?” „Ne viccelj, ha-haha.” „De ha mégis elvezetlek benneteket a kályhához.” És előhúzta a levelemet. Azok nem akartak hinni a szemüknek, hogy egy ilyen véletlen vezetett a kép nyomára. Ha van érdemem a kép megtalálásban az az, hogy azonnal felismertem a festményt, pedig a Golgotával együtt sosem láttam eredetiben, csak a művészeti könyvek illusztrációjaként. Gyerekkorom élménye az Ecce Homóhoz fűződik. A festmény történetéről a következőket kell tudni. Először Párizsban mutatták be, ahol néhány hónap alatt több ezren látták a művet. Charles Sedelmeyer, Munkácsy Mihály osztrák menedzsere a siker láttán több európai országban állította ki, többek között 1882-ben Budapesten is, a régi Műcsarnokban, a mai Képzőművészeti Egyetem épületében. Később Montrealban, majd New Yorkban volt látható. Montrealban metszet is készült róla, s ezt annak idején árusították. Nekem sikerült később egy antikváriusnál egy akkori metszetet megvásárolni, amit aztán a Déri Múzeumnak ajándékoztam. New Yorkban találkozott az alkotással a későbbi tulajdonos, John Wanamaker (1838– 1922), aki a bemutató után meg is vásárolta a festményt a Golgotával együtt. Egy rövid kitérőt, a chicagói világkiállítást követően, a philadelphiai üzletember a város melletti birtokán helyezte el a képeket. Történt azonban, hogy 1907-ben tűz pusztított a kastélyban, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a képek is elégjenek. Mivel nem lehetett kivinni Munkácsy nagyméretű alkotásait az ajtón, Wanamaker utasította a személyzetet, hogy vágják ki a keretből a képeket, és az ablakon keresztül dobják ki a hóra őket. Így maradtak meg a festmények. (Amikor megérkezett a Krisztus Pilátus előtt Debrecenbe, és kicsomagolták, meglepetéssel tapasztalták, hogy az aláírás hiányzik róla, pontosabban csak egy része látszik a festmény sarkában. Akkor nyugodtak csak meg, amikor rájöttek, hogy ez a tűz, illetve a kivágás következménye.) A mentés után, 1911-ben, a Wanamaker üzletházban, a The Grand Depot emeleti részén helyezték el a két képet. Vastag drapériával védték, és egy évben egyszer, húsvétkor a vásárló közönség számára is láthatóvá tették. Az örökösök 1988ban váltak meg az alkotásoktól. A Golgotát egy magyar származású férfi, Beck Gyula (Julian Beck) vette meg, a Krisztus Pilátus előtt című festményt Joey Tanenbaum. – Hogyan került a Krisztus Pilátus előtt a Déri Múzeumba? – kérdezem Forbáth Pétert. – A magyar állam megbízott, járjak el a nevében Tanenbaumnál, és próbáljam elérni, hogy adja kölcsön a képet. S ha ebbe beleegyezik, Magyarországon restaurálni fogják a festményt. Nem ismertem Tanenbaumot, mindenesetre felfegyvereztem magam mindenféle művészettörténeti könyvvel, és így mentem el hozzá. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy a magyar állam megbízásából tárgyalok vele, s nekem semmilyen üzleti érdekeltségem nincs a dologban. Beszéltem arról is, hogy ki volt Munkácsy, s magáról a képről, amely az opera próbatermében lóg. Bevallotta, hogy nem is emlékezett a festő nevére és a festmény témájára. Neki a világ legnagyobb aukciós háza, a Christie azt mondta, hogy a kép nagyon olcsón el fog kelni, mert a festő már nem olyan divatos, és a kép is óriási, nehéz elhelyezni. Mindenesetre az árverés után 48 órán belül el kellett hozni. Tanenbaumnak azonban volt egy olyan kurátora, aki a képet ki tudta venni a keretből, feltekerte, és elvitte Torontóba. – Hol zajlott le az árverés? – New Yorkban. Telefonon licitáltak a képre, de az árverező nem mondta meg, hogy ki vette meg a képet. Csak azt lehetett tudni, hogy Kanadából jött a telefon. Az elképesztő az volt, hogy nagyon olcsón ment el a festmény. Pedig én is megvettem volna! Összeget is tudok mondani. 1882-ben Munkácsy műkereskedője, Charles Sedelmeyer 150 ezer dollárért adta el a Krisztus Pilátus előtt című festményt John Wanamakernak. És száz évvel később az árverésen 60 ezer dollárért ment el! Persze
Magyar Nemzet Magazin, 2013. október 5. (32-33. oldal) ez az összeg annak idején többet ért, mint ma, de nem akkora összeg volt, hogy nem tudtam volna kifizetni. – A művészettörténészek azt írják, hogy az örökösök 1988-ban váltak meg a festménytől. Ezek szerint ekkor volt az árverés? – Röviddel a magyar rendszerváltás előtt, még a pártállam idejében. A magyar állam tudott az árverésről, de nem vettek meg vallási tárgyú képet, és ez borzasztó! Én, vagy néhányan, boldogan kiadtunk volna érte 60 ezer dollárt, és letétbe helyeztük volna Magyarországon. – Professzor úr, Tanenbaum azonnal hajlandó volt Magyarország számára rendelkezésre bocsátani a képet? Pozitívan állt a kéréshez? – Igen. Csuda kedves ember volt. Azt mondta, hogy áll az alku és rendelkezésre bocsátja a festményt. De a nehézség az volt, hogy a kép szállítása és biztosítása tízezer dollár lett volna, és a Déri Múzeumnak nem volt erre pénze. Tanenbaum azonban kifizette az összeget, és tízezer dollárért keretet is rendelt hozzá Angliából. A maga módján nagyon szépen kezelte az alkotást. – Ezek szerint hozzájárult ahhoz, hogy itthon restaurálják a képet. – Természetesen. Mindent ingyen kapott meg Magyarország. Az egyetlen, amiért fizetni kellett az a Krisztus Pilátus előtt hazai biztosítása volt. Ezt a Déri Múzeumnak vállalnia kellett. – Hány évre szólt a kölcsön? – Öt évre, amely 2000-ben járt le. De Tanenbaum nem kérte vissza a festményt. Neki sokkal többet jelentett, hogy a Krisztus trilógiát először állították ki Magyarországon, és ott díszelgett a neve a kép alatt. Mert a Golgotát előzőleg már kölcsönadta Beck Gyula, de a három alkotást először láthatták a festészet hazai szerelmesei 1995. augusztus 25-től Debrecenben, 2010 és 2012 között pedig Pécsett, Budapesten és Bécsben. Tanenbaum, aki fantasztikus üzletember, akkori állapotában felbecsültette a képet. A kiállításnak, no meg a művészettörténeti könyveknek köszönhetően 2002-ben egymillió dollárra becsülte a festményt egy londoni becsüs. Az újabb lépés az volt, hogy az első Orbán kormány alatt a magyar állam megpróbálta megvenni az alkotást, s ezért diplomáciai lépéseket is tett, de a szándékot nem sikerült valóra váltani, mert egymillió dollárt nem tudott kifizetni. Ezután Tanenbaum lépett egyet a sakktáblán: tudta, hogy ha valamelyik kanadai múzeum elfogadja ajándéknak a Munkácsyt, ez azt jelenti, hogy az ajándék ötven százalékát levonhatja az adójából. – Ezért olvashatjuk ma azt, hogy a kép a kanadai Art Gallery of Hamilton birtokában van? – Igen, de az is érdekes, hogyan lett a kanadai múzeum tulajdona. Hamilton ércváros, és szóban forgó múzeuma impresszionista festményekre specializálódott. Tanenbaum Kanada tíz leggazdagabb embereinek egyike. Óriási gyűjteménye van. Éppen nála voltam, amikor telefonon vásárolt Franciaországból egy XIV. Lajos korabeli asztalt. Tanenbaum azt mondta, hogy odaadja hatvan impresszionista festményét a hamiltoni múzeumnak, ha elfogadják Munkácsy Krisztus Pilátus előtt című művét! – Tette ezt a felajánlást annak tudatában, hogy ez anyagilag hasznos a számára. – Tanenbaum felajánlotta a képet több kanadai múzeumnak, de egyik sem akarta elfogadni, mert hatalmas mérete miatt ideiglenesen nem állítható ki, és egyik sem kívánt ekkora felületet adni egy Munkácsynak. Az Art Gallery of Hamilton azonban azt mondta: elfogadja a festményt. Meg is állapodtak, a múzeum megkapta a hatvan impresszionistát és a Munkácsyt, Tanenbaum pedig egy nyugtát vehetett át. – Minden jó, ha jó a vége. – Hol volt még a vége? A kanadai törvények szerint ugyanis, ha valaki ajándékot ad egy múzeumnak, ez csak úgy lehetséges, hogy materiálisan is átadja. A Krisztus Pilátus előtt azonban a Déri Múzeum falán, Debrecenben lógott a falon. Mit lehetett tenni? A képet becsomagolták és visszaküldték Kanadába. A Hamiltoni Szépművészeti Múzeumban ki sem csomagolták – hiszen a nagyméretű
Magyar Nemzet Magazin, 2013. október 5. (32-33. oldal) festményt ők sem tudták volna kiállítani, csak névlegesen vették tulajdonba, és már örültek az impresszionista festményeknek is –, máris küldték vissza Debrecenbe. Csakhogy közbe jött a 2001. szeptember 11-i terrortámadás a New York-i World Trade Center ellen, és a festmény a ládával együtt elveszett. – Egy kép kálváriája, avagy a bürokrácia útvesztője? Le tudjuk győzni a gravitációt, de a papírmunka az embert is legyőzheti. – Három hónap múlva azonban megtalálták a festményt egy chicagói repülőtéri raktárban. A kép azóta újra Debrecenben van. Akkor már nagyon akarta a hamiltoni múzeum is, hogy tovább gyarapíthassák impresszionista gyűjteményüket, és megállapodást kötöttek a magyar állammal, hogy egy sor magyar impresszionistáért elcserélik a Munkácsyt. Egy újabb kanadai törvény azonban megint álljt kiáltott. Tudniillik egy ajándékozott képet nem lehet se eladni, se kicserélni 15 évig! Úgyhogy a megállapodás megvan, de csak 2018-ban lesz Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című képe Debrecené. – Professzor úr, mikor hagyta el Magyarországot? – 1956 novemberében mentem el, nagyon az elején. De nem akartam emigrálni. Egy nap együtt voltunk négyen a Tűzoltó utcai Gyerekgyógyászati Klinikán: Petényi Géza igazgató professzor, Fonó Renée, Littmann Imre és én. Petényi és Littmann akkor már a Kossuth-díj tulajdonosai voltak. Előbbi 1950-ben, utóbbi 1954-ben kapta meg az elismerést. Renée azt mondta Petényi professzornak: „Tanár úr, Imre disszidálni akar”. Petényi ránézett Littmannra, és így kommentálta a hallottakat: „Imre ne menjen ki. Azért, mert negyven felett van, közelebb az ötvenhez, és kint sosem lesz professzor. Viszont Péternek – és rám nézett – ki kell mennie.” – Még hozzátette: „Én nem küldöm ki magát – nem tegezett senkit –, csak a véleményemet mondtam el. Abban a korban van, amikor újra lehet kezdeni az életet, és még érvényesülhet. A maga korában ideális disszidálni”. Megjegyzem: Littmann Imre 1956-ban mégis elhagyta az országot, de 1958-ban hazajött. – Petényi Géza professzort említette. A magyarországi gyermek-kardiológia az ő intézetében indult el. Emlékszik az első lépésekre? – Ez külön történet. Röviden csak annyit, hogy a modern kardiológia 1945-ben az Egyesült Államokban született meg. Európa romokban hevert ebben az időben, és különösen azokon a területeken, ahol végigvonult a háború. 1947-ben, amikor a magyar állam el akart adni gabonát Angliának és Hollandiának, a küldöttség tolmácsául egy Fonó László nevű urat kértek fel – eredeti foglalkozása tulipánhagyma nemesítés volt –, akinek megengedték, hogy kivigye orvosfeleségét. Fonó Renée ott dolgozott a klinikán, és Petényi azt mondta neki: „Kedves Renée, valami érdekes dolgot csinálnak Nyugaton a gyerekkori szívbetegségeket illetően, ha kimegy, nézzen utána”. Amikor Fonó Renée visszajött, Littmann Imrével, egy tehetséges sebésszel, évfolyamtársával, azon törték a fejüket, hogyan adaptálhatnák a látottakat itthon. – Fonó Renée-ről azt mondták a tanítványai, hogy egy végtelenül kedves személyiség volt, törékeny, finom, okos teremtés. – Így igaz. Én 1949-ben doktoráltam és Renée osztályára kerültem. Ő tanársegéd volt, én gyakornok. Megkedvelt, és pár hét múlva azt kérdezte tőlem: „Péter, akar maga részt venni szívkatéterezésben?” Mire én azt feleltem: „Igen doktornő, de legyen szíves megmondani, hogy mi az?” Sohasem hallottam eladdig ezt a szót. Így indult a kardiológia Magyarországon, és így választottak be az első teambe egész fiatalon. Huszonnegyedik születésnapom előtt egy hónappal részt vehettem Magyarország legelső szívkatéterezésében. Nota bene: Fonó Renée részese volt az első, magyar földön exrakorporális keringéssel – tehát álló szíven, a vérkeringést külső, gépi berendezéssel fenntartott – gyermeken végzett műtétnek. Vele kapcsolatban szeretnék elmondani egy anekdotát. A híres história a nagyviziten történt, Petényivel az élen, és ott volt az egész klinika. Renée, aki horvát származású
Magyar Nemzet Magazin, 2013. október 5. (32-33. oldal) volt, csak felnőtt korában kezdte el nyelvünket tanulni, tehát nem tudott jól magyarul, odaadott nekem valamit, és azt mondta: „Péter, úgy vigyázzon erre, mint a hím tojásaira.” Hímes tojást értett alatta… – Miképpen jellemezhetné Petényi Géza intézetét? – A gyermekkórház a II. világháborúban bombatalálatot kapott. A még romos épületben működő kórházat 1946-ban klinikai rangra emelték a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Kara II. Gyermekklinikájaként, Petényit pedig igazgatóvá nevezték ki. Ez egy csodálatos intézet volt. És mentsvár Petényinek, aki a háború idején sok üldözött gyermeket bujtatott a klinikáján, és aki – talán hihetetlen –, de minden erőszakos beavatkozást visszautasított. Főleg az ötvenes évek elején, amikor féktelen volt terror. Az ott dolgozók tudták, hogy egy régimódi miliő részesei abban az intézetben. Pár hónappal a szakorvosi vizsgám előtt már adjunktus lettem. Egyébként Petényi Géza a gümőkor, azaz a tuberkolózis gyógyítása révén vált világhírűvé. – Hogyan alakult az élete az emigrálás után? – Sokat segített, hogy beleástam magam itthon a kardiológiába, mert ez a tudományág akkoriban még mindenütt gyerekcipőben járt. Arról nem beszélve, hogy Kanadában, mert a véletlen folytán oda jutottam, két évet kellett gyakornokként eltöltenem, és újabb államvizsga is várt rám. Az első évben történt, hogy rotáltam a különböző osztályok között, és éppen a belgyógyászaton tartózkodtam, amikor hoztak egy beteget végbélvérzéssel. Megvizsgáltam, de erre vonatkozóan nem találtam nála semmit, viszont rájöttem, hogy született szívbaja van. Megkérdeztem a kollégáimat, mikor fogják megcsinálni a szívkatéterezést. Torontóban akkor három egyetemi kórház volt, és kiderült, hogy csak egy helyütt nyílt volna erre lehetőség. Meglepődtem. Ahol dolgoztam, ott is volt egy laboratórium, de kijelentették, hogy éppen most keresnek valakit, aki szívkatéterezést tud csinálni. Azt mondtam: én tudok! És megengedték a gyakornoknak, hogy elvégezze a műveletet! Javasolták, hogy nézzem meg a felszerelést, s ha rendben találom, szabad utat kapok. Miután megcsináltam a szívkatéterezést, mindjárt kijelentették, hogy ha megkapom a kanadai licencet, azonnal felvesznek. Így kezdődött. – Tudomásom szerint ön sok híres embert kezelt, és többek között Mindszenty József orvosa is volt, amikor a hercegprímás 1973-ban őszén Kanadában járt. Milyen emlékeket őriz róla? – Fantasztikus egyéniség volt, megnyerő benyomást keltett, de nem volt könnyű ember. Megtörhették, meghajolni azonban akkor sem volt hajlandó. Érdekes volt minden nap találkozni vele, és látni őt a hétköznapi életben is. Valahányszor Bécsben jártam később, mindig meghívott. A nehézséget a kanadai útján az okozta, hogy nem beszélt hibátlanul angolul. Bármelyik provinciába mentünk, ott összehívták a püspököket, de nem tudott velük kommunikálni. Latinul beszélt. A püspökök pedig nem tudtak ilyen szinten latinul. – Azt mondták rá, a tradíciók embere volt, a szokások rabja. A szokás egyfajta tehetetlenségi nyomaték, és minden eltérést tőle kellemetlenségként érzékelt. – Így igaz. Ezzel kapcsolatban elmondhatok egy anekdotát. A legutolsó útján, októberben, bársonycipőt hordott. Akkortájt már nagy locspocs volt, és a hercegprímás belelépett egy nagy tócsába. Az egész cipő átnedvesedett, ezért szóltam a titkárának – két pappal utazott –, hogy adjanak neki egy másik cipőt. Kiderült azonban, hogy csak ezt az egyetlen cipőt hozta magával. Gyorsan cselekedtem. Eminenciás uram – mondtam neki –, vesse le a cipőjét, szerezni fogunk egy másikat. Kértem, hogy lépjen ki az átnedvesedett bársonycipőből, és lerajzoltam a lába méretét. Pont akkora lába volt, mint nekem. Tudtam, hogy van otthon egy vadonatúj, fekete olasz cipőm, amely még nem is volt a lábamon. Szóltam a nővéremnek, hogy Éva, hozd el azonnal a cipőt, de hozzátettem, hogy nem nekem kell! Éva teljesítette a kérésemet, és mit ad isten, a cipő pontosan stimmelt Mindszenty lábára. Amikor elutazott, így fordult hozzám: „Kedves doktor úr, egy nagy szívességre kérem…”
Magyar Nemzet Magazin, 2013. október 5. (32-33. oldal) Közbevágtam: „Ha megtehetem, boldogan állok rendelkezésére”. „Adja nekem a cipőjét!…” Úgyhogy az uraságtól „levetett” cipő így lett a hercegprímás tulajdona. – Professzor úr, hihetjük, hogy az orvostudomány előtt még nagy felfedezések állnak. Mi a véleménye erről a felvetésről? – Az egész világ egy csomó felfedezés előtt áll. A legérdekesebb, ami az orvostudományban még szembetűnőbb, hogy sokkal inkább egy gépi átállítású diagnosztikára térünk át. A különböző gépekkel egy sor olyan dolgot meg tudunk már állapítani, amik a betegre nézve kevésbé látványosak. Számos műtét helyett a gépek veszik át a szerepet, és ezáltal – sajnálatos módon – a medicina több évezredes tapasztalatai csökkennek. S ez nem jó. Megszűnik ugyanis a személyes kapcsolat a beteg és az orvos között, és ez azért nagy baj, mert egyetlen egy dolog nem gépesíthető: az empátia. Empátia nélkül nincs orvostudomány. – Milyen alkalomból üdvözölhettük Magyarországon? – Negyvenöt éve alakult meg az Amerikai Magyar Orvosok Egyesülete. Én 35-40 éve csatlakoztam hozzájuk. Aktívan részt vettem abban, hogy a szövetség elfogadottá vált Észak-Amerikában, és az évenként egyszeri sarasotai tudományos kongresszusainkat jegyzik. Az ott elhangzott előadások beszámítanak a továbbképzésbe. – Hány tagot számlál az egyesület? – Százötven amerikai és kb. ugyanennyi magyar orvos van a magyar tagozatban. Van német tagozat is. A multiciplináris magyar tagozat – a kardiológiától a közegészségügyig, a sebészettől a gyerekgyógyászatig – jól működik, és most már ötödik éve rendez ülést Balatonfüreden. Mind az amerikai, mind a magyar részleg bátorítja a fiatalok szereplését. A legjobb balatonfüredi előadót például meghívjuk egy hétre Sarasotába, ottani kongresszusunkra. Emellett van egy ösztöndíjunk is. Négy magyar egyetem és a buffalói egyetem megállapodásának értelmében, minden évben húsz magyar szigorló orvost fogadunk három hónapra az Egyesült Államokban. A buffalói egyetem nem kér tandíjat, ellátást, szállást mi adunk. A hallgatóknak csak az útiköltséget kell fizetniük. Eddig több száz orvostanhallgató élt az ösztöndíj lehetőségével. Magát a díjat Krisztinicz Ivánról, a ma már nem élő volt elnökről neveztük el. – Azt hiszem, Victor Hugo mondta, hogy az nem munka, ha az ember a gondolataival van elfoglalva, mert van látható munka, és van olyan, amely nem látható. – Ha arra céloz, dolgozom-e még kardiológusként, a válaszom az, hogy három éve már nem. Amikor betöltöttem a 85. életévemet, eldöntöttem, hogy rendszeres munkát többé nem végzek. De továbbra is részt veszek a különböző konzultációkban, önkéntesként tevékenykedem az egyetemen, és egy történész barátom munkáját segítem, aki XI–XIII. századbeli nem dotált, latin nyelvű dokumentumokat igyekszik pontosítani, hogy a kutatók számára elérhetők legyenek. Bíztatnak, hogy írjam meg a memoáromat is, már igencsak előrehaladtam benne, mert a 450. oldalnál tartok, de még nem jutottam a végére. Nem életrajzot írok, inkább eseményekhez kötöm a mondanivalómat. És el ne felejtsem: foglalkozom a főzés kémiájával és fizikájával. Átírom modern technikára, illetve angol nyelvre a családban örökölt szakácskönyveket az utódok részére. – Végezetül professzor úr, ha egyetlen kívánsága teljesülhetne, mi lenne az? – Valójában semmilyen kívánságom nincs, de ha mégis kívánnék valamit az az volna, hogy szeretnék kétszáz év múlva három órára visszajönni a Földre, és megnézni, mi lett a világból.
