3. Két repülő Bár az üveg alján már csak egy ujjnyi vörösbor éktelenkedett, mégsem voltam másnapos. Áldottam az eszem, hogy nem küldtem utána egy kis szíverősítőt. Erősen megcsappant viszont a cigikészlet, így nem lepődtem meg azon, hogy milyen érdes hangon szólok a telefonba. Martint hívtam, hogy kivegyem a beígért plusz szabadnapomat. Nagyra becsült főnököm persze megpróbálta elsinkófálni a dolgot, emiatt emlékeztetnem kellett rá, hogy Betty is fültanúja volt az ígéretének, úgyhogy lesz szíves tartani magát hozzá. Kicsit sajnáltam ugyan, hogy éppen egy laza pénteki napot használok fel a kikapcsolódásra, de nem volt lelkierőm bemenni. Előző este az összeveszésünket követően sírás-rívás és önsajnálat vett erőt rajtam, ami szerencsére csak az első pohár bor elfogyasztásáig tartott. A második után dühöngésre váltottam, majd különféle tervek szövögetésébe kezdtem Steven érzelmi kicsinálását illetően. A harmadik pohár fellazította szociális gátjaimat, ami erőt adott, hogy felhívjam a barátnőimet. Pandora és Liza is egyetértett vele, hogy Stev büntetést érdemel. Pan szerint féltékennyé kell tenni, Liza a hűvös távolságtartást javasolta, legalább egy hétig. Jómagam a szemet szemért elv gyakorlatba ültetését tartottam a legmegfelelőbbnek. Ha egyszer majd társaságban nevetségessé teszem, megtudja, milyen jó is az, amikor belőle csinálnak viccet. A negyedik pohár után aztán a felindultságom tompulni kezdett, az ötödik pedig elálmosított annyira, hogy véget vessek ennek a szerencsétlenül elsült napnak. Ébredéskor már tudtam, hogy a bosszú elmarad, de a béküléshez egy csokor virágot azért elvárok. És egy kis durcizást sem úszhat meg, mielőtt megenyhülök. Számításaim szerint erre este hat körül kerülhet sor. Ismertem már Stevent annyira, hogy így fog történni, és nem csalódtam. Már kora délelőtt felhívott, hogy felugorhatna-e úgy este hat körül. A hangomban érezhető sértődöttséggel közöltem vele, hogy talán sikerül beillesztenem a zsúfolt programjaim közé, de inkább hétre jöjjön, mert találkozóm van valakivel. Még az is lehet, hogy nem érek haza hat órára. Ettől a Pandora-féle gonoszkodástól jobb kedvre derültem, és úgy döntöttem, hogy a tegnapi csúfos intermezzo után folytatom önmagam kényeztetését. Mosogatni csak egy vörösboros poharat, a reggeli kávéscsészét és a hamutartót kellett, de a lakásban uralkodó kisebbfajta kupleráj már meghaladta az általam elfogadható szintet. Be kellett látnom, hogy az új élet néhány eddig elhanyagolt feladat elvégzését is megköveteli tőlem, így jobbnak láttam egy rövid takarítást és rendrakást beiktatni az első tavaszi ruha- és cipővásárlás elé. Abban azért sikerült megegyeznem önmagammal, hogy az ablakpucolás várhat még Húsvétig. Nem kevés erőfeszítésembe került, mire a szekrény aljában összegyűlt harisnyák, bugyik, félig használt szoknyák és blúzok, a kedvenc melegítőm és hálóingem végre a szennyesládába, az előszobában szerteszét heverő cipők pedig a cipőszekrénybe kerültek. Munkám gyümölcseként minden CD megtalálta a saját tokját, a TV pormentesen csillogott és a nagyszobai szőnyeg rojtjai is párhuzamban álltak. Mindezen felvidulva nekivágtam a városnak, estére pedig hatvanezer forinttal lettem szegényebb, de ruhatáram két cipővel, egy szoknya-blúz együttessel, két pólóval és egy melltartóval gazdagodott. Volt még annyi időm, hogy felkészüljek Steven fogadására. Pan ötletét magamévá téve szexis-randizós szerepbe bújtam. Halvány rózsaszín mini kosztümöt öltöttem magamra világosszürke harisnyával, és persze az a parfüm sem maradhatott el, amit névnapomra kaptam tőle. Gondoltam, ezzel is idegesítem egy kicsit, hadd szenvedjen. Tartotta magát a megállapodásunkhoz, hét után öt perccel állított be. Volt kulcsa, mégis csöngetett. Résnyire nyitottam az ajtót, jelezve, hogy bejöhet, és a bejáratnak hátat fordítva rúgtam le magamról a tűsarkú cipőmet. – Bocs Steven, épp most értem haza – vetettem át hátrafelé a vállamon. – Csak kezet mosok – és már indultam is a fürdő felé.
Néhány perc múlva tértem vissza az előszobába, ahol Steven még mindig kabátban várt. A sértett dáma szerepéhez alkalmazkodva megkeményítettem vonásaimat, így nagyjából sikerült eltitkolnom a döbbenetem. Steven kezében nemhogy virágcsokor vagy egy szál rózsa nem volt, de egy hatalmas sporttáskát szorongatott, fél vállán pedig egy túrazsák lógott. – Csinos a szerkód! – bólintott elismerően. – Jól sikerült a randi? Nem válaszoltam, hanem karomat a mellem előtt összefűzve jeleztem, hogy semmi köze hozzá! – Jó bocsi, a te dolgod. Ha nem bánod, összepakolok, és már megyek is. – Tudod, mit hol találsz – feleltem keményen. A fotelban oldalvást ülve, a lábam félig magam alá húzva helyezkedtem el, és némán néztem, ahogy összeszedi a cuccait. Tudtam, hogy ezt a pózt nagyon szexisnek találja, mi több, a felcsúszott miniszoknya és a harisnya látványa különösen izgató számára. Hát jó! Legyen ez az utolsó kép rólam, amit magával visz. Egy számára már megközelíthetetlen, átkozottul jó nő, aki bájait ezentúl másokkal osztja meg. De rám sem nézett. Nem hagyta magát befolyásolni. Amikor a ruhákkal végzett, a CD-it kezdte kiválogatni, én pedig magamba zuhantam. Kétségbeeséssel vegyes düh kerített hatalmába. Rá kellett ébrednem, hogy már nem tudom irányítani az eseményeket, és kizárólag magamat okolhatom érte. Én kezdtem ezt a színjátékot, és ha nem akartam megalázkodni, folytatnom kellett a megbántott szerető hűvös szerepét. Csakhogy menet közben Stevent ezzel a nem létező trónkövetelővel erkölcsi fölényhez juttattam. Legalább egyenlíteni kéne. – Figyelj Stev! Van valakid? – vetettem oda félvállról. Rám emelte azt a gyönyörű, sötétbarna szemét, már-már zavarba hozott, olyan hosszan gondolkodott, hogy mit is mondjon. Átfutott az agyamon, hogy talán nem is trafáltam mellé... és az nagyon fájna. – Nézd Suzan! Nagyon jól tudom, hogy gyerekesnek és figyelmetlennek tartasz, de légy szíves, tisztelj meg azzal, hogy nem nézel teljesen hülyének. – Ne beszélj félre! – válaszoltam vissza most már egy kicsit keményebb tónussal. – Azt kérdeztem, van-e szeretőd? – Épp arról beszélek. Mindketten tudjuk, hogy sem nekem, sem neked, egymáson kívül nincs senkink. „Huuu!” – engedtem ki magamból hangtalanul a feszültségtől felgyülemlett gőzt, de tovább kellett lépnem, méghozzá azon az úton, amit az imént választottam. Néhány másodperccel később – átható tekintetemmel Stevent szinte felnyársalva – folytattam. – Ennyire szarul nézek ki? Ki sem nézed belőlem, hogy másnak is kedve támadna rám? – Kicsi Suzy! Te nem vagy Pandora, aki úgy cserélgeti a pasijait, mint más az alsógatyáját. – Cseppnyi kételyed sincs? – ütöttem tovább a vasat. – Még ha volt is, igazából valami ilyesmire számítottam. Te magad bizonyítottad be, hogy nem randiztál senkivel. Elképzelésem sem volt, miből jöhetett rá, de igaz volt. Elvörösödtem. – Nem tudsz jól hazudni! – mosolygott elnézően. – Kipirultál. A cipőd meg totál száraz, pedig odakint tiszta latyak minden. Megsemmisítő volt. Hogy kudarcomat leplezzem, inkább támadásba lendültem. – Nem válaszoltál a kérdésemre! Van valakid?
– Muszáj ezt? Már mondtam! – Nem mondtad! – erősködtem. – De mondtam. Nincs senkim! Nem volt még nő, akit annyira szerettem, mint téged. Soha nem csaltalak meg. Könny futott a szemembe. – Akkor miért mész el? – kérdeztem most már kissé remegő hanggal. – Te rúgtál ki! – Csak egyedül akartam maradni. Nagyon megbántottál. – Én meg bocsánatot kértem... Mi több, még meg is bántam. – De utáltalak. – Hát ez az. – Mi az, hogy ez az? – értetlenkedtem. – Miért? Miből áll az életünk? – kérdezett Steven visszakézből. – Azt hittem, jól elvagyunk. – Oké, elvagyunk. Élünk egymás mellett, mint halak a vízben. Van egy-két közös témánk, szeretkezünk, veszekszünk, de nem sok újat nyújtunk egymásnak. – Szóval be akarsz újítani magadnak valakit! – Ne szemétkedj! – csattant fel egy pillanatra. – Másról beszéltem. Te is tudod! Tényleg tudtam. Régóta kerülgettük már a forró kását. Kimondtam hát, amiről eddig még sosem beszéltünk. Nagyon lassan és nagyon kimérten tettem fel a kritikus kérdést. – Családot szeretnél Steven? – Valami olyasmit – felelte olyan lelki nyugalommal, mintha ez mindig is magától értetődő lett volna. – Tudod, van ennek egy módja. Elég egyszerű. Mondjuk, megkéred a kezem. De Te meg sem próbáltad, és most rám akarod kenni az egészet azzal, hogy kiüresedett a kapcsolatunk! – Nem akarom rád kenni. Biztos az én hibám. Bocsáss meg miatta! – Ennyi? Bocsáss meg, aztán csók és elmész? – Nem tehetek mást. Valamikor pontot kell tenni a végére. – Ne haragudj Steven, tudom, hogy csak egy nő vagyok, de nem értem azt a férfias logikádat – ingattam a fejem értetlenül. – Nem volt könnyű, de nekem is szembe kellett néznem a tényekkel – válaszolt felindultan. – Sajnos arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Azt hittem nem hallok jól. „Most mi van?” Éreztem, hogy egekbe szökik a vérnyomásom. – A francba Stev, ne kamuzz itt össze vissza! Légy szíves te is tisztelj meg engem az őszinteségeddel! – Mit akarsz, mit mondjak? – Csak annyit, hogy igazából mi bajod van velem! – Semmi különös – válaszolt Stev nyugodtan. – Csak nem akarom erőltetni, ami nem megy! – Ne beszélj a levegőbe! Tudni akarom, hogy miért!
– Mert nem szeretsz – bökte ki némi gondolkodás után. Ez nagyon súlyos volt. Steven válaszolta meg azt a régi kérdést, amit Liza tett fel több mint egy éve: "Szereted, nem?" És egyértelmű választ ma sem tudtam adni. A fülemben visszhangoztak a szavaim: "De igen… azt hiszem… nem tudom… Egyszerűen csak jól érzem magam vele." Teljesen leforrázott. Mielőtt sírógörcsöt kaptam, sikerült még két mondatot normális hangon kicsiholni magamból. – Innék valamit. Kérsz egy búcsúsört? – Kösz, az jólesne. Kiszaladtam a konyhába, és elbőgtem magam. Tudtam, hogy oda minden büszkeségem, de már nem érdekelt. Jól emlékszem arra is, hogy mit kérdezett akkor Pandora. "Szóval nem vagy biztos a dolgodban?" Mire én, hogy: "Nagyon tévedsz! Teljesen biztos vagyok a dolgomban. És biztosan tudom, hogy nem akarom elfuserálni az életemet egy ripsz-ropsz házassággal." Hát igen. Több mint egy évvel később ugyanitt tartunk. Egy fikarcnyit sem haladtunk előre. Steven a szobában végzett a csomagolással, és a fürdőbe ment összeszedni a fogkeféjét meg a borotválkozó felszerelését. Mielőtt újabb sírógörcs fogott volna el, gyorsan megittam egy kupica vodkát, a poharat újratöltöttem és rágyújtottam egy cigire. Már csak két szál maradt a dobozban. Stevennek is bontottam egy sört és bevittem a szobába. Még össze kellett magam szedni az utolsó menethez. Nem bírtam volna elviselni, ha a következő, talán utolsó beszélgetést csillogó szemmel, szétkent szemfestékkel csinálom végig. A fürdőbe menet elkerültem Stev tekintetét, de a természetellenesen remegő hangom számára is nyilvánvalóvá tette sérült lelkiállapotom. – Sör az asztalon, mindjárt megyek én is. Nem lett volna értelme újra sminkelni. Jobban nem néztem ki, de legalább a szemem környéke nem feketéllett. Fogalmam sem volt, mit mondhatunk ezek után egymásnak, de egy kicsit lenyugodtam. A cigim közben leégett, úgyhogy gyújtottam egy újat, és magamhoz vettem a saját poharamat is. A szoba azelőtt füstmentes terület volt, de ezt a kihágást most mindketten természetesnek vettük. Egy percig némán ültünk egymással szemben, mígnem erőt vettem magamon. – Miből gondolod, hogy nem szeretlek? – Miért, szeretsz? – Tudod Steven, nem biztos, hogy elég árnyaltan meg tudnám fogalmazni, hogy mi is az a szerelem, de amit belül érzek, az több annál, mintha csak kedvelnélek. – Oké, több vagyok azoknál, mint akiket csak kedvelsz. Miben nyilvánul ez meg? – Például megosztom veled az ágyam. És CSAK VELED osztom meg – toldottam meg a mondanivalómat nyomatékkal. – Rendben, unikum vagyok az életedben. De szerinted ez elég? Az emberek nem csak azzal bújnak ágyba, akit szeretnek. – De én igen. – Akkor mondd el légy szíves, mi az a plusz, ami miatt összebújsz velem! – Te mindent meg tudsz pontosan fogalmazni? – gesztikuláltam terebélyesen, hangot adva ezzel is az értetlenségemnek. – Szavakba tudod ölteni az érzelmeidet? – Nem mindig, de talán körül tudom írni. – Hogy írjam körül? – Például, hogy miben nyilvánul meg a szereteted?
– Például vonzódom hozzád, bírom a stílusod, jó veled az ágyban, jókat tudunk beszélgetni, egyszerűen jól érzem magam veled. – Tudod, hogy mi az, amit most elmondtál? – tette fel a költői kérdést. Nem tudtam, mire akar kilyukadni, úgyhogy inkább csendben maradtam. – Az, hogy magadat szereted! – tört ki belőle. – Hogy azért vagy velem, mert kielégítheted velem a szükségleteidet. – Nem igaz… Ne forgasd ki a szavaimat! – védekeztem tíz körömmel. – Tényleg szeretem magam is, de örömet szerzek vele neked is. – Ez igaz Suzan, de a történet nem csak erről szól. – Tudom, nem vagyok hülye! Csak azt szeretném tudni, hogy Neked mi hiányzik belőle? – Az, hogy fogadj el úgy, ahogy vagyok! – Sosem akartalak megváltoztatni – emeltem fel a hangom megbotránkozva. – Egy csomó hülyeségedet zokszó nélkül elviseltem. Hogy a WC ajtót becsapod, ahelyett, hogy megfognád kilincset, hogy mindig nekem kell utánad elpakolnom a sörösdobozaidat, hogy sose viszed le a szemetet, hogy elfelejtesz kávét venni, hogy éppen akkorra veszel mozijegyet, amikor a kedvenc sorozatom megy, hogy fél órával indulás előtt szólsz, hogy megyünk anyukádat felköszönteni – soroltam fel mindazt, ami éppen eszembe jutott. – Tudom, volt olyan, hogy valamikor szóvá tettem, de ezeket máig ugyanúgy csinálod. Elfogadtam, hogy ilyen vagy. – Látod Suzan! Mondtam, hogy az én hibám – gömbölyödött össze, mint egy sündisznó a tüskéivel kifelé. – Mi az, hogy a te hibád?! – háborodtam fel. – Az előbb még azt mondtad, hogy nem szeretlek. – Persze, hogy szeretsz. A magad módján. Most bizonyítottad be. – Akkor miért lépsz le? – Mert ez elég ahhoz, hogy együtt legyünk, de kevés egy házassághoz. Meg kell hagyni, Stevent túlságosan alábecsültem. A korábbi vitáink többnyire az én győzelmemmel zárultak, és közben észre sem vettem, hogy csak hagyott nyerni. Most tudatosult bennem, hogy keményebb fából faragták, mint azt feltételeztem volna. Sok mindenben igaza volt, és ez fájt benne a leginkább. Másik oldalról azt is éreztem, hogy valahol sántít az érvelése. Elvégre kettőn áll a vásár, és nem csak az én hibám, hogy idáig fajultak a dolgok. A bajt tovább tetézte, hogy egyre kevésbé akartam lemondani róla. Tettem, amit az ösztöneim súgtak. Kérdeztem és támadtam, hogy védjem a becsületem. – Szerinted mi kellene a házassághoz? – kérdeztem, csak azért, hogy folytathassuk a beszélgetést. – Ennél több kölcsönösség. – Vedd már észre Stev, hogy félrebeszélsz! Ha csak úgy le akarsz lépni, menj, nem tartóztatlak, de ne süketelj itt nekem! – Ez nem süketelés, bébi! Egy házasságban egymásra kellene támaszkodnunk. Egy házasságban nem csak Suzan meg Steven él egymás mellett, hanem ők egy házaspár. Ketten együtt többek, mint külön-külön. – Ezzel nem sok újat mondtál. – Még mindig nem világos? – fűzte össze az ujjait, mintha megértésért imádkozna. – Nem Steven, még mindig nem. Az az érzésem, hogy nincs is benne logika.
– Ne haragudj Suzan, de nem tudom szebben mondani, hogy megértsd! Egyszerűen nem vagy elég érett a házasságra. Ha most valakihez hozzámennél, csak kínlódnál. Tudod miért? Mert egyedül szeretnél mindent csinálni. Mert túl erős egyéniség vagy, és nem viselnéd el, hogy másra is rábízd az irányítást. Neked a házasság olyan, mint egy két repülőből álló kötelék. Szorosan egymás mellett repülnek, biztosítják egymást, támogatják egymást. Egyszerre szállnak fel és landolnak, de mindkét gépnek megvan a külön botkormánya, hogy ha bármi adódik, akkor önállóan is leírhatnak egy-egy vargabetűt. El nem tudnád képzelni, hogy egy olyan gépen repülj, ahol egymásra van utalva az első és a másodpilóta. – Ne becsülj le! Miért ne tudnám? – Mert ahhoz bizalomra van szükség. Átkozottul nagy bizalomra. Akkora bizalomra, amivel érzelmi függőségbe hozod magad. Ennek a kockázatát pedig nem tudod felvállalni. – Súlyos szavak ezek Stev! Hogy lehetsz ebben olyan biztos? – Most őszintén, Suzan! Nagyon mélyen meg tudnál bennem bízni? – Mennyire mélyen? – csúszott ki a számon, de már meg is bántam, hogy szóltam. – Annyira, hogy elhiszed, hogy nem foglak megcsalni. Hogy nem hagylak el. Hogy melletted állok akkor is, amikor életed legnagyobb hülyeségét követed el. – Ennyire nem lehetsz végletes. Ez már demagógia. – Miért lenne az? – Mert ekkora bizalom ma már senkiben sincs. – Jó, akkor másképp kérdezem. Fel mernéd vállalni annak a kockázatát, hogy megcsallak, elhagylak, kiállok mögüled? – Tévedsz Stev. A házasság nem erről szól. – De erről is szól. Csak az köt felelősen házasságot, aki ezekkel szembenéz. – Hú, mennyi felelőtlen ember! – váltottam cinikusra. – Sajnálom, ha nem tudtam elég szabatosan fogalmazni – fakadt ki Stev a rosszindulatú megjegyzésemre. –Megpróbálom inkább érthetőbben elmagyarázni: Csak arról van szó, hogy minden éremnek két oldala van. Vagy a párnacihában tartod a pénzed, vagy beteszed kamatozni. Élhetsz egyedül, vagy párban. Mindkettőnek megvan a kockázata. – Nem versz át Stev. Ez még mindig csak félrebeszélés. – Azt kérdeztem, hogy felvállalnád-e a kockázatát? – Tudod mit? Lehet. Valamennyire. Tartanám magam a jó öreg cromwelli tételhez. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport. – Csakhogy te nem bízol Istenben! Csak a puskaport tartod szárazon. – Ahelyett, hogy vádaskodnál, mondhatnál inkább egy átkozott példát! – fortyantam fel. – Itt van például a lakásod – felelte rövid gondolkodás után. – Otthont akarsz teremteni, nem? – Mi ebben a rossz? – Nincs benne rossz, de eszedbe se jutott, hogy közös otthont alapítsunk. Te vagy a selfmade-woman, önálló lakással, amibe befogadhatsz, de ki is rúghatsz belőle, ha akarsz. Ugyanúgy, mint tegnap. – Az Isten szerelmére, nemhogy házasok nem vagyunk, de még csak közös jövőt sem terveztünk. Mit vártál?
– Semmit sem vártam. Éppen ez az. Továbbra is csak egy vagyok a puha plüssállataid között a heverőn. Egy sor a horoszkópodban. Egy fénykép a tárcádban. De nem a partnered. Már tudom egy ideje, hogy ennek el kellett jönnie. Azért is nem kértem meg a kezed. – Ha eddig bajod volt, miért nem mondtad el? – Ne légy csacsi! – legyintett Stev. – Ha csak egy szót szólok, azzal már meg akarlak változtatni. Ez nem egy Pygmalion-sztori. – Megint végletekbe esel. Minden ember változik. Két ember meg általában egymáshoz csiszolódik. – Csakhogy én nem vagyok dörzspapír, a végére meg amúgy is mindketten elkopnánk. – Olyan érdes vagyok? – Édes vagy – nézett rám minden harag nélkül –, de ez tovább nem megy… Különben is. Olvastam a horoszkópod –folytatta tettetett vidámsággal. – Neked erre a hétre nagy változások lettek előirányozva. – Őszintén szólva, eredetileg nem erre gondoltam – húztam el a szám. – A végén minden jóra fordul. Ez Steven dumája volt. "Minden csak addig mehet rosszul, amíg egyszer csak már jobban nem megy. A végén minden jóra fordul, de addig meg kell járni a pokol legmélyebb bugyrait." Megint gumó szorult a torkomba. Ki kellett mennem a konyhába. Kihoztam neki azt a söröskorsót, amit a nővéremtől kaptunk karácsonyra. Ez volt az első közös ajándékunk, egy pár hosszított fazonú krigli, búzasörhöz. – Ezt itt ne hagyd! – nyújtottam felé. – A párja nálam marad. Emlékeztet majd rád. – Kösz… – harapta el ő is a szó végét. – Itt vannak a kulcsaid. Nem tudtam értük nyúlni. – Akaszd csak az ajtó mellé, a kulcstartóra… Mindkettőnknek egyre nehezebben ment a beszéd. Két kis láthatatlan manócska ült fel a nyakunkba és szorították kicsi, de erős mancsukkal a torkunkat. – Stev! Kérhetnék még valamit? Látszott rajta, hogy őt is nagyon megviseli a szakítás. Próbálta kerülni a tekintetem. Nem válaszolt, csak várta, mi jöhet még. – Hagynál itt pár szál cigit? Ma már nem szeretnék lemenni vásárolni. – Persze – nyomta a kezembe a majdnem teljes dobozt. – Tedd el az egészet. Hazafelé veszek egy paklival. – Kö… szi… Elkerülhetetlen volt, hogy egymásra ne nézzünk. Láttam, hogy az ő szeme is elhomályosul, és fátyolos hangon köszönt el. – Hát akkor... szia Suzan! Nyomott egy csókot az arcomra, aztán megfordult és kimenekült a lakásból. – Ég veled, Steven! De ezt már nem hallhatta, mert nem jött ki hang a torkomon.
