Narkózis. Négy nap a paradicsomban. Sárgaláz

NNCL1422-50Ev1

Fehér Klára Narkózis Négy nap a paradicsomban Sárgaláz

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

© FEHÉR KLÁRA, 1986

2

________

NARKÓZIS_________________________________

Budapest, 1968. január 18. 8-11 óra

3

Utolsó szavam is hazugság volt. Szerettem volna változtatni rajta. Szerettem volna kiáltani még. De tudtam, hogy már nem lehet. Az orvos fölém hajolt. - Most el fogjuk altatni. Számolni akar vagy beszélgetni? Ördög akar számolni. - Álmosnak érzi magát? Láttam, amint az infúziós készülék tűje belefutott a vénámba. „Érdekes– gondoltam –, nem éreztem a szúrást." Az orvos újra megkérdezte: - Álmosnak érzi magát? - Nem. Egyáltalán nem. - Még most sem? Nem. Egy csöppet sem voltam álmos. Fáradt voltam és rosszkedvű. Azt kellett volna válaszolnom, hogy nem vagyok álmos, csak nyomást érzek a bordáim között. És szólni kellett volna, hogy engedjenek el. Visszavonom az aláírásomat. Mégsem akarom. Hirtelen arra gondoltam, hogy az orvosnak négy gyereke van. Reggel iskolába kellett indítani mind a négyet. Az egyik pénzt kért rajzlapra, másikuk kérdezni akart valamit a számtanpéldáról. „Most hagyjatok békén" – mondta, mert sietett, mert itt kellett lennie. Nyolc órára tűzték ki a műtétet. Az altatóorvos most nem gondolhat a gyerekeire. Azt várja, hogy végre elálmosodjam. A sebész is arra vár, a két asszisztens is, a műtősnő is, mindenki. Nem, nem vagyok álmos, csak a tagjaim ólomnehezek. És fáraszt a beszéd. - Még most sem álmos? Hát legyen nekik karácsonyuk. Elmondom, amit várnak tőlem. Hiszen én általában azt mondom, amit várnak tőlem... - De most már... mintha egy kicsit... egy kicsit... egy kicsit... A hangom messziről jön. Nem igaz. Még most sem vagyok álmos. Egy kicsit sem vagyok álmos. Kiáltani kellene. De nem tudok már. Kimondtam. Van egy közmondás a kimondott szóról. Japán közmondás. Valami olyasmi, hogy a kimondott szó elrepült madár. Az adjunktus bal oldalamon áll. Kezében hosszú, ollószerű műszer. Magfogó. A magfogó végén géztörlőnek kell lennie. Nem látom, de tudom. Most fogja benzinnel lemosni a műtéti területet. Az altatóorvos gyorsan azt mondja: „Nem, ne, még ne." Az adjunktus bólint, hátralép, kilépett a műtőlámpa fényköréből. Nem látom már. Mire is gondoltam? Közmondásokra. Rengeteg közmondást tudok. Legmulatságosabbak az olasz közmondások. Jó volna, ha most eszembe jutna egy. Lehet, hogy lassabban gondolkozom? Nem, ez nem olasz, ez latin. „Contra vim mortis non est medicamen in hortis." Bravó, telitalálat. Mi a csillagvizsgáló idegen neve? Közkeletű szó, milliószor kimondtam már. Juj, mi is? Piszkéstetői... csillagvizsgáló. .. csillebérci... mi is a neve? Ógyallán is volt, a Konkoly-Thege-birtokon. Édesanyám hányszor mesélte. Mintha egy teleszkóp volna fölöttem: hatalmas távcsőre hasonlít a műtőlámpa. Engem néz, amint itt fekszem a fénykévék alatt. Csupaszon és lekötözve... istenem, miért is nem jut eszembe, hogy mi 4

is a csillagvizsgáló latinul? A Tátrában, a Lomnici-csúcsnál is van egy... de a lanovka nem ment odáig... hóvihar volt, a drótköteleket rázta a szél. Ha én most meghalok itt, igazán le fog hullani egy csillag az égről, ahogy azt gyerekkoromban hittem? Hát persze hogy le fog hullani, magam is teljes csillagrendszer vagyok. Ha meghalok, velem hal egy nyári délután a Nyitra-parton, egy kicsit meghal velem a Lánchíd is, a Göncölszekér is, a kenyér íze is, és meghal minden titkom.

Andris nem szeret a csillagokról beszélni. A végtelen megriasztja, irtózik tőle, beleszédül. „Az én világom a mikroszkóp" mondja. - „De Andriskám, a mikroszkóp is végtelen, a kicsi is végtelen. Amikor a laboratóriumban a metszeteket vizsgálod, lefelé sem látsz mindent. A kicsinek még kisebb része van, a vírus óriás az atomhoz képest, az atom az..." „Igen, de ott én vagyok a nagy -feleli sápadtan. - A csillagoktól félek, hagyjuk..."

Az utolsó napon a csillagokról beszéltünk anyámmal. Furcsa volt, most, utólag, több mint furcsa. Baljós, végzetszerű. Január másodika volt. Kora reggel felhívtam telefonon. Szorongva hívtam fel, mint évek óta mindig. „Hogy vagy, édes?" „Jól, nagyon jól." „A szived?" „Rendben." „Nem fáj a fejed?" „Nem, nem, ne aggódj már annyit. Szólj Andrisnak, hogy el ne késsetek az ebédről. Apu is nagyon vár." „Hozhatnék valamit?" „Tudod, mit? Kevés itthon a kenyér." Mi ketten tudtuk, hogy gyógyíthatatlan. Ő maga tudta meg én. Nem beszélt róla soha, de tudtam, hogy tudja, hogy nagyon hamar meg fog halni. Én pedig hazudtam, vigasztaltam. Semmi az a kis szívdobogás. Hidd el, más is szédül. Időváltozás. Frontátvonulás. A sok atomrombolás okozza ezt a sok bajt. Ez az új gyógyszer segíteni fog. Nem, nem is vagy olyan sovány. Sokkal jobb színben vagy, mint a múlt héten... Délben bementem a közértbe, és megkérdeztem az eladó kislánytól, hogy milyen kenyerük van? Egy rozscipót kérnék vagy egy szegedi cipót, vagy egy zsúrkenyeret, mindegy, ami van. Meg se néztem a blokkot, beálltam a pénztár előtti hosszú sorba, és csak ott vettem észre, hogy a balga gyermek zsúrkenyeret számolt, és rozskenyeret is, és szegedi cipót és zsemlekenyeret. Az első pillanatban arra gondoltam, hogy kilépek a sorból, visszamegyek, szólok neki. De hirtelen különös gyengédség fogott el. Rengeteg kenyeret viszek az édesanyámnak, a világ minden kenyerét. A gyerekkori köményes házikenyérért, amit kora hajnalban ő dagasztott és háncskosárban, kockás kendővel letakarva kelesztett. A lekváros kenyérért, amit jó szívvel kent meg baracklekvárral úgy, hogy még a fülem hegye is ragadós lett tőle. A nagy karéj zsíros kenyérért, amit sóval, piros paprikával szerettem, a fokhagymás pirítósért, a keze mozdulatáért, a boldog nevetéséért, amivel ételünket odaadta. 5

A hálószatyor formátlanná dagadt a sok kenyértől. „Édes merre van?" – kérdeztem apámtól, aki ajtót nyitott. „A konyhában van, hajnal óta főz, hiába veszekszem vele." Kisiettem a konyhába. „Édesanyám, hoztam egy kis kenyeret. Letehetem?" Ránézett az asztalra kitett cipókra, és hangosan nevetett. „Ó, te kis bolond, hát ennyi kenyeret én már életemben nem eszem meg." Négy óra múlva halott volt.

New Yorkból hajón jöttünk vissza Európába. Harmadosztályon. A Constitution nevű óriási luxushajón. Az 515-03 kabin a C-fedélzeten volt, nyolcemeletnyi mélységben, közvetlenül a gépház fölött. Ablaka sem volt, ébresztőóránk sem volt. Éjszaka minduntalan meg kellett gyújtanunk a kisvillanyt, és karóránkat néztük, hogy el ne aludjuk a reggelit. Dohogtak a gépek, dobált az Atlanti-óceán. Andris aludt a felső ágyon. Hanyatt fekve néztem a homályos lámpafényben a fölém boruló mennyezetet: a fölöttem levő ágy fehérre mázolt vaslemez alját. A fehér festéket ceruzaírás törte meg: L. P. 1963. I.14. Ki lehetett az az L. P.? Férfi? Nő? Holland? Olasz? Miért tartotta olyan fontosnak, hogy ide írja kezdőbetűit? Kinek írta? Mit akart üzenni? És miért írtak millió és millió nevet a látogatók a montreali Expón kiállított űrhajóskabinra? És mién emeltek piramist a fáraók és diadalívet a hadvezérek? Félhomályos volt reggel a kórházfolyosó. A műtő lengőajtaján tejüveg van, átlátszott rajta a fény. A műtő folyosója előtt, balra van a lift. Éppen megállt. Magas, csinos szőke nő lépett ki belőle. Egy ember az élők közül. Az utolsó ember, akit civil ruhában látok, fehér köpeny nélkül, maszk nélkül. Egy emberi lény, aki szabadon mozoghat, akivel még üzenetet lehetne küldeni az élők világába. Szédülve feküdtem a műtőkocsin, fázva a rám tekert pokróc alatt. A tejüveg mögött imbolyogva közeledett a fény. – „Nem, semmi értelme sincs" – gondoltam, de már felemeltem a kezemet. Búcsút intettem az ismeretlennek, reménytelenül és magányosan. Talán utolsó üres palackját dobja így a vízbe a hajótörött.

- Szeretlek, és el akarlak venni feleségül. - Ferike, te nem vagy normális. - Belehalok, ha nem jössz hozzám feleségül. - Kérlek, hagyd abba ezt az ostobaságot, az egész labor minket néz. - Nézzenek. Belehalok. Szeretlek. - Feri, milliószor elmagyaráztam. - Mást szeretsz? - Mi közöd hozzá? - Megölöm, akárki... - Eredj a dolgodra, és hagyj engem is dolgozni. - Megmérgezem magamat. Meglátod. Sohasem leszel boldog. Kísérteni fogok minden éjszaka. Undok, vén pali lesz a férjed. Minden éjszaka sírni fogsz utánam. 6

- Hagyd abba ezt a hülyeséget, mert szólok a főmérnöknek hogy helyezzenek át másik laboratóriumba. - Te is szeretsz. - Téged? Fiacskám, te megszédültél. Tizenhét éves taknyos vagy, én pedig huszonhárom éves érett nő. - Tizenkilenc vagyok, te pedig csak huszonkettő. - Befejeztük a csevegést. - Majd, amikor átveszem a Nobel-díjat... - Látod, most is hülyéskedsz. - Mit csinálsz vasárnap? - Vigyázz innen, még felrobbantod a labort. - Gyere velünk vasárnap a János-hegyre. - Kik azok a velünk? - A barátaim. - Nem rendezek vasárnap óvodássétáltatót. - Csak úgy megemlítem, hogy Horváth Andris is eljön... a szemed sem rebben?? Jó. Pataki Laci is, a Téglássy lányok és Kiss Jocó. Eljössz? - Lehet.

Hány éve ennek? Húsz? Friss, napsütéses májusi vasárnap volt. Ferit most láttam először a laboratóriumi köpeny nélkül. Kockás sporting volt rajta, lila-kék-bordó kockákkal tarkított ing, vállára szíj ázva a hátizsák, a hátizsákról óriási alumínium kulacs lógott. - Hány napos útra indulunk? - kérdeztem nevetve. - És a többiek? - Vártak, vártak, azt hitték, te már nem is jössz, nekiindultak. Találkozunk a Jánoshegyi kilátónál. Érdekes, arra már nem emlékszem, hogy villamoson mentünk-e egy darabig. Vagy járt már arra busz? Csak a gyaloglásra emlékszem, az egyre keskenyedő szerpentinekre. És arra, hogy Feri egyszerre azt mondta: - Nagyon elkésünk... van rövidebb út is... mi gyakran túrázunk erre. Nem bánod, ha kicsit kapaszkodós? Az erdőre emlékszem. Ritkás, fiatal erdő volt, lombos és tűlevelű fák vegyesen. Csúszós avar a fák között. Szúrós bokrok. És vidám, friss levelek az ágakon. Kapaszkodtunk, fatörzsbe fogództunk, segítőn kezet nyújtottunk egymásnak. - Üljünk itt le - mondta hirtelen Feri. - Nem vagyok fáradt. - De, csak üljünk le. - A többiek várnak. - Senki se vár. - Hogyhogy nem vár? - Úgy, hogy nem. - De hiszen te mondtad. - Csak mondtam, nehogy visszafordulj. - Megőrültél? - Meg. - Mit akarsz? 7

- Szeretlek. - Ehhez nem kellett felgyalogolni a János-hegyre, ezt már Pesten is megmondtad. - Nem érted, hogy szeretlek? – kérdezte, és ledobta a hátizsákot. A kulacsból kiömlött a tea. - Mit csinálsz? - Szeretlek. Üljünk le, ide a pokrócra. - Nem. - Kérlek. - Nem. - Akarom, érted? - Nem érdekel, hogy mit akarsz. Mindkét kezével megragadta a vállamat. Magához rántott. Csókok, harapott, mint egy megvadult, fiatal állat. - Eressz el. Belemarkolt a blúzomba. Minden kapcsom, gombom pattant. - Segítségért kiáltok. - Szeretlek. - Te őrült, nézd, eltépted,.. - Szeretlek. - Vedd el a mancsodat, de azonnal. - Szeretlek. - Ami sok, az sok. Elég volt. Nagyon szerencsétlenül löktem el. Fejét, karját belevette egy faágba. Elborult szemmel bámult rám, azután váratlanul leült. Nem is ült, összecsuklott a fa alatt. Két karját a térdén összefonta, ráhajtotta a fejét, és hangosan sírt. - Feri, rosszul vagy? - kérdeztem ijedten. - Menj el, menj el - kiáltotta, és rázta a sírás. Talán hároméves házasok voltunk. Vacsora után hallgattuk a rádió Beethovenhangversenyét. - Mire gondoltál? – kérdezte Andris. - Semmire. - De látom az orrodon, hogy nagyon töprengsz valamin. - Igazán tudni akarod? - Igazán. - Szeretném, ha egyszer te vetkeztetnél le. - Hát ha csak ez a vágyad? Boldogan. Kedvesen rám mosolygott, és nyugodtan maradt a fotelben. Végighallgattuk a szimfónia négy tételét. Azután megágyaztunk. Andris beállította az ébresztőórát, udvariasan behozta papucsomat, köpenyemet a fürdőszobából. „Most vetkeztetünk" – mondta kedvesen. „A blúzzal szoktad kezdeni?" - Gondosan kigombolta a blúzt, vállfára tette. Amikor a cipőnél tartott, oktatóan megjegyezte: „Látod, látod, legalább egyszer éjszakára rendesen sámfán lesz a cipőd..." Hogy mondják latinul a csillagvizsgálót? Ha eszembe jut: túlélem a műtétet. Ha nem jut eszembe. .. ó, istenem, pedig olyan egyszerű szó... * 8

Ebéd után Andris kiment apával a konyhába, kávét főzni. „Ez férfimunka – mondta anyám –, és én különben ma valahogy olyan lusta vagyok. Vigyétek ki helyettem a piszkos tányérokat. Te maradj" – mondta nekem, és megfogta a kezemet. „Én ma olyan furcsán boldog vagyok – mondta, amikor kettesben maradtunk. – Egész délelőtt úgy repesett a szívem. Mintha ittam volna. Nagyon vártam, hogy gyertek. Kergetni akartam az időt, csak már dél legyen, csak már dél legyen. És tudod, mi jutott eszembe főzés közben? Hogy kislány koromban nagyon szerettem a csillagokról olvasni. Volt egy sereg Flammarion-könyvem. Olvastál valamit Flammariontól?" Anyám sosem volt beszédes. Csöndes volt, szomorú. Kezemet a szivéhez szorította. Gyorsan, szaporán vert a szíve. „Ha én már nem leszek, legyél nagyon boldog." „Édes, miket beszélsz?" „Gyorsan, mielőtt apád bejön... szeresd őt nagyon, ne hagyd magára. Még el akartam mondani, hogy nagyon szerettem volna köménymaglevest enni. De tudod, este már mindig fáradt vagyok, és nem akartam apát megkérni. Inkább megittam a kávét." „De az istenért, hát sosem szóltál. Annyiszor itt voltam este, megfőztem volna." „Nem, nem fontos. Csak eszembe jutott. És egyszer szeretném megízlelni a narancssalátát, ahogy te csinálod." „Édes, még ma délután készítek, és hozok neked este." „Amikor kislány voltam, este mindig megálltam az ablakban, és néztem a csillagokat. Tudod, utazni szerettem volna. Messzire. A Holdba vagy a Göncölszekéren... Apád nagyon szeret téged, sose hagyd el apádat. Hetvenéves. Az embernek elfogy ám az ereje. Apa nagyon tehetetlen lesz nélkülem. Törődj vele. Rád bízom." „Édes..." „Még sosem meséltem el, amikor apád először megcsókolt. .." A férfiak behozták a kávét.

Délután a narancssalátát készítettem. A telefon hosszan berregett. Vizes, ragadós kézzel kaptam le a kagylót. És rettenetes félelem fogott el. Veszélyt éreztem, mint a kutyák. -Itt a mamáék szomszédja beszél... tessék azonnal jönni... ne tessék semmit kérdezni, tessék azonnal jönni...

Füves legelökön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem... még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy... Zsoltárok könyve.

9

Kiotóban, az Ezer Buddha templomában ezer arany Buddha-szobor áll. Félhomály van a pagodában, és félelmesek a hallgatag istenszobrok. A pagoda közepén van az ezeregyedik szobor, hatalmas, ülő Buddha. Lábánál virágcsokrok milliói, és a virágok között hallgatag szerzetesek másolnak az idők kezdete óta. Mit keresek itt? Kiket kutatok a szobrok között? Élőket vagy halottakat? És ki vagyok én? Hol vagyok én?

Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint az átfutó árnyék... Zsoltárok könyve. Mi van velem? Hol vagyok? Rétegessé vált a világ, mintha egy hatalmas hegy szerkezetét látnám. Bazaltot, gránitot, márványt, dolomitot, homokkövet és köztük vasércereket és szénrétegeket és kaolint és vizet. És mindegyik réteg külön élőlényekkel teli. Vagy filmet látok? Igen, filmeket vétkének egymás fölött, és ehhez a különös filmhez nekem is valami közöm van. Egyszerre vetítik valamennyit, csíkokban, egymás fölött. Mélyen, a legalsó szalagon, feneketlen kút alján fekszem, összekötöztek valamiért. Látom önmagamat: a fejem hátrafelé lelóg, széttárt karokkal és szétvetett lábbal fekszem. Körös-körül emberek állnak. Hangtalanul és gyorsan mozognak, nem szólnak egymáshoz egyetlen szót sem. Különös szertartásnak tűnik, aminek a titkait ismerik, de velem nem közölnek semmit. Halálra ítéltek? Máglyán fekszem? De hiszen a máglyán áll az elítélt, egy oszlophoz kötözve. Pedig valahol láttam ezt a képet, valaki így feküdt. Persze, hiszen műtőasztalon fekszem. Trendelenburg-helyzet, hátralógó fej, alápolcolt medence. .. Friedrich Trendelenburg német orvos, született 1844. május 24én Berlinben. Főműve: „Verletzungen und cnirurgische Krankheiten des Gesichts." No és a róla elnevezett testhelyzet.

Andris úgy tudja, hogy csak délben operálnak, hogy harmadik lesz az én műtétem. Miért nem mondtam meg neki az igazat? Öt napja tudom az órát, a percet, és nem szóltam. Nem akartam, hogy itt álljon a folyosón, az órát nézve, minden kijövőt megszólítva, hogy hol tartanak.

Öt évvel ezelőtt írta a kandidátusi disszertációját. Elbújt egy kis hegyi faluban. Hetekig csak telefonon beszéltünk. Március elsején lejárt a szabadsága. Február végén felhívott. -Vacakul állok a munkámmal. Két hétre volna még szükségem. Két hétre, de nem megy. Másnap beszéltem Soltival. - Adják meg Andrisnak a kétheti szabadságot. - Tudja, hogy nem lehet. Fontos kísérletek közepén vagyunk, szükség van rá. - Helyettesíthetném? - Hogy képzeli? - Ugyanolyan vegyész vagyok, mint ő. - És maga kap szabadságot? 10

- Azt bízza rám. Két hétig csinálom a két munkát. - Hát... de ha összeesik, ne engem szidjon. Megoldottuk két műszakban. Délelőtt nálunk, délután Andriséknál. Nem ment könnyen. Nem a dupla munkaidő miatt. Andrisék állatokkal kísérleteztek, és ettől irtózom. Egyszer benn voltam az állatműtőben, és rosszul lettem. Borzasztó volt nézni, hogyan altatták el az egereket. Üveghengerben volt az éter, szegény kis állatot a farkánál fogva felemelték, és fejjel bedugták az éteres üvegbe. Láttam, ahogy vergődve egyet rándul, és hullamerev, amikor kihúzzák. És milyen förtelmes bűz van az állatok között. Felfordult a gyomrom, és nem tudom, a nyuszi vacogott-e jobban vagy én, amikor a füléből vért vettem... Két hét múlva Andris ragyogva szállt le a vonatról. -Készen vagyok – ölelt át a pályaudvaron. – Milyen igazságtalanul utáltam ezt a Soltit... Bemegyek és megköszönöm neki. -Andris, kérlek, ne köszönj semmit, tudod... az úgy volt... Megállt, letette a bőröndöt. -Ezt... ezt kikérem magamnak – mondta sápadtan. - Nem vagyok kiskorú, nem kell nekem gyám. A levelet is te írtad? Solti nevében?

A mélységből kiáltok Hozzád, Uram, hallgass meg. Nincs érdemem és nincs jó cselekedetem. Irgalmazz nekem és hallgass meg.

És én kit hallgattam meg?

Vendégeket vártunk. „Még leszaladok, hozok negyven deka sós süteményt" mondtam Andrisnak. „Tíz perc múlva itthon leszek." Kontáné, a viciné a kapualjat söpörte. Kórósovány, fekete kendős, fekete ruhás asszony volt, égő, fekete szemmel, szürkésfekete arcszínnel. „Doktornő, kérem, hallgasson meg... a Jani fiamat két hete elvitték... sose lopott. .. megverték, ártatlanul." „Nálunk a rendőrség senkit sem ver meg ártatlanul." „De ártatlan volt, Recskre vitték..." - és mondta, és futott mellettem, mert nekem is sietnem kellett, jönnek a vendégek. „Kihez forduljak, kérem, írtam a Rákosi elvtársnak is..." „Nem is hiszem, hogy van Magyarországon Recsk nevű falu" - gondoltam, Kontáné egészen az üzlet ajtajáig futott mellettem. Amikor kiléptem a boltból a sós süteménnyel, már nem láttam sehol. Egy hét múlva hallottam, hogy a házkezelőség kidobta az állásából, és valami vidéki rokonához költözött. Sokkal később a házbeliek mesélték, hogy a bíróságról keresték. A házmesterné vette át a papírt: ifjú Konta János ügyét újratárgyalták, megállapították, hogy annak idején alaptalan rágalmak miatt tartóztatták le. Recsk egyébként nagyközség Heves megye pétervásári járásában. Szén-, réz-, ezüstés aranylelőhely. 11

Anna... tudtam, hogy el fogsz jönni. Anna, kérlek, ne haragudj... nem, most nem lehet, most nem beszélgethetünk. Ide vagyok kötözve a műtőasztalhoz, meg fognak operálni. Anna, igazán szívesen meghallgatnálak, értsd meg, most nem lehet. Csak holnapig várj, kérlek, holnap reggel leülsz az ágyam mellé... - Holnap már nem lehet. Késő. - Nem, Anna, nem lesz késő. Nem fogsz meghalni. - Én már meghaltam. Most te fogsz meghalni, azért késő.

Andris, ha meghalok, mi lesz a titkainkkal? Ugye, nem meséled el senkinek? Emlékszel, nászajándékul mennyi képet kaptunk? Vacak mázolmányokat, cigánylányt dobbal, holdfényes téli tájat. A középső szoba falába bevertünk egy kampósszöget, és arra akasztottunk mindig egy képet. Annak a kedves rokonnak ajándékát, aki éppen hivatalos volt hozzánk. És elneveztük a szöget a legnagyobb méretű kép ajándékozójáról Matild-szögnek. A Matild-szög engedelmesen hordozta Etelka néni, Géza bácsi, Ada sógornő nászajándékait. Ha a vendég elment, a kép azonnal kikerült a mellékhelyiségbe, falnak támasztva, társai mellé. Emlékszel, Andris, amikor Matild néni váratlanul beállított? Megbabonázva nézte az elárvult kampósszöget, de nem kérdezett semmit. Étvágytalanul kóstolgatta a túrós palacsintát, amit villámgyorsan sütöttem. És közben kémlelte a szobát, a sarkokat, a szekrények alját. Valószínűleg a „Két vándorlegény, poros úton, rózsafák alatt" című mesterművet kereste, arany rámában. Azután, mintegy természetfeletti sugallatra, felállt, és kivonult a mellékhelyiségbe. Meg kellett találnia a képgyűjteményt. Fagyosan búcsúzott. Soha többé nem hívott minket, és nem is jött hozzánk. „Nevezzük ezentúl ezt a szöget az Igazmondás Matild-szögének" - mondtad akkor ünnepélyesen. „Elég a rokonokból." Másnap vásároltunk egy Piero della Francesca-reprodukciót, és azt akasztottuk a kampósszögre. A nászajándékokat eladtuk az ószeresnek. És ne mondd el, Andris, kérlek, a György-tányérokat sem. Nem, nem engedem, hogy György-tányéroknak nevezzétek. Emlékszel? Iványi Györgyéket vártuk vacsorára. Azt hiszem, egy kicsit szerelmes voltam Györgybe, csak olyan illedelmesen, ahogy az ember a tudós főnökébe szerelmes. Kicsit? Úristen, ezt mondom önmagámnak? Most is? Hát meddig tart a hazugság? Hány bőrt kell lenyúzni, hány hasfalat kell átvágni, hogy minden felszínre kerüljön? Hát jó. Maradjunk abban, hogy egy kicsit szerelmes voltam Györgybe. Csak annyira, hogy remegett a kezem, amikor terítettem, és amikor előszedtem a szekrényből a ritkán használt Zsolnay-készletet, leejtettem a tányérokat. Mind a hatot. Öt szilánkokra tört a konyhakövön. A hatodikat elkaptam. És mindez este fél hétkor történt. Egy órával a vendégek érkezése előtt. Sírva fakadtam. Andris hahotázott. „Majomka, hát nem dőlt össze a világ. Hozok neked másikat." Elrohant, és fél óra múlva hatalmas csomaggal tért haza. A legközelebbi áruházban tányérokat vásárolt. Nagyon szép porcelán tányérokat, tizenhét darabot. „Hogy ha legközelebb megint ötöt törsz, maradjon tizenkettő"-magyarázta nevetve. Ez a Tizenhét György Tányér. Andriskám, kérlek, törd össze valamennyit, ha én most meghalok. 12

- Juli... Horváthné, telefon. A laborban csak egy telefon volt, a nagyterem sarkában, az íróasztalon. Végig kellett mennem a hosszú asztalok között. Nem szerettem, ha a laborban telefonon kerestek. - Tessék, itt Horváthné. Hogyan? Ágnes?... te??? Ilyenkor? - Juli, borzasztó, borzasztó... - De hát mi történt? - Végem. Mindennek vége. - Miket beszélsz? Hol vagy most? - Egy trafikban, a Lenin körúton. A Majakovszkij utca sarkánál. - Öt perc múlva ön vagyok. Bementem Bárkány Ottóhoz, a főnökhöz. Nem, nem, akkor még nem Iványi György volt a főnök. Ez sokkal régebben történt, ezerkilencszázötvenben vagy ötvenegyben. Mondtam Bárkánynak, hogy egy órára el kellene mennem, sürgős családi ügy, Ágnes telefonált. Ilyet senki sem mert volna Bárkánytól kérni. Magánélet? Kispolgári csökevény. Családi ügyek? Csak munkaidő után. A munkaidő? Hajnaltól éjfélig. De Ágnes neve varázsszó volt, mert Ágnes a minisztériumban dolgozott, osztályvezető volt, Bárkány főnöke. „Csak tessék, elvtársnő, kérem, egész nyugodtan." „Köszönöm" - mondtam, és felkavarodott a gyomrom. Ágnes a trafik előtt állt. Elmentem mellette. Nem ismertem meg a testvéremet. Kisebb lett. Tíz centivel. Húsz centivel. Egy méterrel. És megöregedett. A tekintete... leírhatatlan. Leültünk. Hová is ültünk? Eszpresszó nem volt abban az időben. Talán egy padra a Körúton. Vagy csak álltunk az ablaküveg előtt. Mintha a kirakat kincseit bámulnánk; a lódenkabátokat és a paradicsomos halkonzerveket. - Bodonyi lebukott - mondta Ágnes. - A miniszterhelyettes? - Ő. Imperialista ügynök volt. Engem kihallgattak az ávón. Észre kellett volna vennem. Elképedtem. - Neked? Neked kellett volna észrevenned, hogy ki a főnököd? - Azt mondták. - És??? Mit fog szólni Jancsi? Jancsi, Ágnes férje hivatalos kiküldetésben Szófiában volt éppen. - Már szólt. Éjszaka felhívtam telefonon. Megmondtam, hogy az állásomból kitettek, az egyetemről kizártak. - Kizártak? Az utolsó szigorlat előtt? - Persze. Jancsi nem is szólt bele a telefonba. Mintha kősziklához beszéltem volna. Letette a kagylót. És most itt a távirat. Kezembe nyomta a gyűrött táviratot. „Azonnal hagyja el a lakást. A válópert beadom. Kiss János." Megtántorodtam. „Ilyen... úristen... Ágnes. Ilyen a házasságotok?" akartam kérdezni. De ehelyett azt kérdeztem: „Akarsz hozzánk költözni?" - Nem. Anyáék befogadnak. Köszönöm. És majd keresek egy albérleti szobát. Ha egyáltalán érdemes... ha érdemes tovább élni... 13

Most, tizenhét évvel később, Kanadában keresgéltem, megtalálom-e valamelyik telefonkönyvben az exsógort. Néztem a montreali telefonkönyvet, a torontóit, az ottawait, a winnipegit, a vancouverit... de olyan rengeteg J. Kiss volt, hogy abbahagytam...

Még egy mondatot mondott akkor Ágnes... igenis, mondott. Miért tagadom le most is, miért hazudok még most is, magamnak is? Így volt az a beszélgetés: - Akarsz hozzánk költözni? - Nem. Anyáék befogadnak. Köszönöm. És majd keresek egy albérleti szobát. Ha egyáltalán érdemes... érdemes tovább élni. - Miket beszélsz? Hogyne volna érdemes. - Neked, Juli, igen. Neked mindig. Mert köztünk te vagy a szerencsés.

Az ablakpárkányra háromujjnyi hóréteg tapadt már. Sötét volt odakinn, félelmes téli világ. Valahol kutyák vonítottak, harang is szólt. A lámpa meleg kört rajzolt az asztalra. Mi hárman, anyu szoknyájába kapaszkodva hallgattuk a mesét. Egyszer volt.. az Óperenciás-tengeren is túl, volt... - Édesanya, lesz nekünk még kis testvérünk? Magam sem tudom, hogyan jutott eszembe. Négyéves lehettem akkor, Ágnes három, Zsóka alig múlt egyesztendős. Anyánk csodálkozva felnézett. - Kis testvér? Nem, nem hiszem. Hiszen mi vagyunk a család: édesapa meg én meg ti hárman, gyerekek. Igaz? Azután, kis hallgatás után újra megszólalt: - Persze... azért, ha jönne egy kis testvér, és bezörgetne az ajtón, befogadnánk, nem hagynánk odakinn megfagyni a hóban... Azután már csak arra emlékszem, hogy ráznak, az arcomat ecettel mossák, és rémülten kérdezgetik: „De hát mi van veled? Mi történt veled? Fáj valamid? No, nyisd ki már a szemedet..." Nem tudtam soha elmagyarázni, hogy abban a pillanatban én voltam a fagyban, hóban meztelenül rimánkodó csecsemő. Hogy egyszerre átéltem a kilököttek, be nem fogadottak halálfélelmét. Nem tudtam elhinni a szerencsémet, hogy ott lehetek a lámpa forró, ragyogó körében. ..

A lámpa... fölöttem a lámpa... mint egy teleszkóp. Istenem, hogyan is mondják latinul a csillagvizsgálót?

14

Anna mindig este telefonált. Kétségbeesetten, elfulladva. Mindig rosszul lehetett hallani, mert trafikból telefonált vagy utcai telefonfülkéből. Volt otthon is telefonjuk, de sohasem mert a férje előtt hívni. És mindig rosszkor telefonált. Dolgoztunk vagy vacsoráztunk, vagy indulófélben voltunk, vagy vendégeink voltak. Andris dühösen hívott a telefonhoz. - A barátnőd. - Halló, Anna, te vagy? - Beszélnem kell veled. - Találkozzunk holnap délután? - Most rögtön. - Lehetetlen. - Juli, gyere le, öt percre. - Anna, ne haragudj, lehetetlen. - Pali megtalálta a naplómat. - Mit törődsz vele? - Olvassa, és hangosan röhög rajta. Juli, muszáj találkoznunk, most, mindjárt. - Mit tudok rajtad segíteni? - Csak személyesen mondhatom meg. - Nem találkozhatunk most. Mondd gyorsan... - Voltam a kinevezés miatt is. - És? - Elutasítottak. Csak öt percre akarok veled beszélni... - Anna, holnap. - Öt percre. - Úgyse fogadod meg a tanácsaimat. Múlt vasárnap is... - Muszáj beszélnünk. - Hát gyere fel hozzánk. - Nem akarok. Téged kérlek, gyere le. Négyszemközt. - Anna, hát értsd meg, nem lehet. Holnap délután. - Holnap már késő.

Karácsonyra meg akartam venni Andrisnak a Henry Moore-kötetet. Egyik barátunknál láttam, gyönyörű fotóalbum volt. Henry Moore leghíresebb szobrainak fényképeivel. Ott volt a „Menyasszony", a „Madonna a Gyermekkel", a „Család" és a „Harcos, pajzzsal". Másnap végigjártam a könyvüzleteket. Nem, nincs meg, sajnáljuk, volt néhány példány, elkapkodták, nem is tudjuk, lesz-e még. - A karácsonyfa alatt mondtam meg Andrisnak, hogy pulóver és töltőtoll helyett a Henry Moore albumot szántam neki. Először nem szólt semmit, azután elnevette magát. Felállt, az íróasztala fölött a könyvespolchoz nyúlt, és előhúzott egy könyvet. „Majomka - mondta kedvesen -, minek kellett volna ebből még egy?" Nem, nem ismerem a tárgyakat. Úgy mászkálok a lakásban, mint egy kedves, meleg dzsungelben. Páfrányok, liánok, bódító virágok között. Minden lépésnél újabb felfedezés. Nahát, ezen a szőnyegen pávaminta van? Nahát, nekünk van hollóházi kerámiánk? Ha Andris azt mondja: „Dosztojevszkijt akarok olvasni", vagy „még pár oldal hátra van a Updike-regényből" - akkor odamegy a polchoz, leveszi, és azt olvassa. Ha nem találja a helyén, bosszankodik, feltúr mindent, két napig morog. És 15

persze, csak akkor nem találja, ha előtte én jártam a dzsungelben. Én úgy szeretek olvasni, hogy barátkozom a könyvvel. A hangulatomnak megfelelőt keresem. Kihúzok egy Móricz Zsigmondot, beleolvasok. Nem, ma nincs kedvem az Erdély-hez, ma valami most játszódó kellene inkább. Leveszem a Salinger-novellákat. Nem, nem ezt. Inkább szép szerelmes versekre vágyom. És visszateszem Salinger helyére Móriczot, Móricz Zsigmond helyére a Csokonai-verseket, és tovább turkálok, és örülök a felfedező útnak. Nahát, nekünk megvannak a Párhuzamos életrajzok? – és mikor vehettük ezt a könyvet a shinto-vallásról? A tárgyak nem engedelmeskednek nekem. A harisnyámról szalad a szem, a fésűm foga kitörik, a lábasból kifut a tej, a kulcsaim elvesznek. És én sem tudok ragaszkodni a tárgyakhoz. Könyveimet szívesen kölcsönadom, holmimat szívesen elajándékozom. Miért volt akkor mégis ez a furcsa ragaszkodás a stockholmi táskához? Talán, mert olyan meglepően célszerű alakja volt, és mert olyan nagyon könnyű volt. Iványi Györgynek köszönhettem ezt is, ezt az egyhetes stockholmi kiküldetést növénykémiai konferenciára. Az egyik svéd gyógyszergyár mutatta be a fenyőlevelekből készíthető vegyszerek sokaságát. Két nap konferencia, ötnapos csavargás Stockholmban, fogadás a városházán, koncert a gyönyörű zenepalotában a Hőtorgeten a Ford-házak tövében, díszvacsora a Katherinenhiss fölötti vendéglőben. Először utaztam úgy, hogy pénzem volt. Vendég voltam, luxusszállodában laktam, tévé volt a szobámban, százféle ravasz kényelem, meleg, puha, fenyőillatú világ, az ablakomból a tengerre láttam, a finn kikötőre. Két évvel ezelőtt ugyanerre utaztunk Andrissal, turistaútlevéllel, éhesen, fázva, pesti szalámit rágva, és kabin nélkül, fedélközi utasként a Birgerjarl királyról elnevezett hajón, hideg októberi Balti-tengeri szélben... És most napidíjam is volt, valódi svéd koronák csörögtek a zsebemben. Álruhás milliomosként jártam az áruházak között, és latolgattam, mi mindent vihetnék haza a pénzemen, valódi svéd acélból készült körömvágó ollót, négyszínű golyóstollat, Andrisnak aktatáskát... és igen, akkor megpillantottam a Hőtorgeten egy olcsó áruházban a táskát. Pehelykönnyű fekete bőr és valami impregnált vászonszerű anyag kombinációjával készült, a vászon sötétkék skótmintás volt. Villámzáras, lapos, kézitáskának, aktatáskának egyaránt használható. Beleszerettem. Este a szállodában beleraktam a holmimat, füzetet, golyóstollat, zsebnaptárat, erszényt. Forgattam, nézegettem, a farstai kirándulásra is magammal cipeltem. Örültem neki. Karácsony előtt az utcán találkoztam Ágnessel. Ritkán láttuk egymást. Azt hiszem, annyit sem tudtunk egymásról, mint a bérházban a szomszédasszonyainkról. - De szép a táskád - mondta. Azután a közelgő karácsonyról beszéltünk. Nem, nem jön át anyáékhoz szentestére. Síelni utazik két hétre a Tátrába, január másodikán jön haza. „Rettenetes karácsonyunk lesz - gondoltam. - A két szem unoka Amerikában. Nincs egy gyerek, akinek egy szem cukorkát, egy játékbabát lehetne venni." - Ti felmentek az öregekhez szentestén? - kérdezte. - Persze. Jó síelést! - Kösz. Kellemes ünnepeket! Amikor már befordult a Petőfi Sándor utcába, hirtelen nagyon rossz érzés fogott el. Miért nem adtam oda Ágnesnek a táskát? Majd ha hazajön a Tátrából, odaadom neki. Késő... késő... késő. Micsoda ostobaság? Mi volna késő? Miért volna késő? 16

Soha nem kért tőlem semmit. Soha nem kívánt meg tőlem semmit. Soha nem adtam neki semmit. Január másodikán érkezik haza a Tátrából. Akkor odaadom neki a táskát. Késő... késő... valami visszavonhatatlan dolog történik. Őrült vagyok. Miért lenne késő? Egész éjszaka nem tudtam aludni. Másnap kora reggel kimentem az Engels téri buszpályaudvarra, a tátrai busz indulásához. Megtaláltam Ágnest a kavargásban. Éppen a bőröndjét adta fel. - A táska – mondtam. - Tessék. - Miért adod nekem? - kérdezte meglepetten. -Csak. „Ne edd meg a tányért" - figyelmeztet Andris, amikor a mártás utolsó cseppjét is kikanalazom, és utolsó morzsáig megeszem a rizst. Nálunk otthon mindent meg kellett enni. A karalábéfőzeléket és a spenótot. Tisztára nyalni a tányért, felborítani a bögrét, úgy igazolni, hogy nem maradt kávé az alján. Édesanyám örökké takarékoskodott. Kávéskanálnyi rántást, fél pohár tejet, üveg alján lekvárt, gondosan letakart és félretett. És megőrzött mindent, foltnak való rongyot, gombokat, színes fonalat. Az utolsó időben mindig égve hagyta a villanyt. Kiment a konyhába, előszobába, keresztülment a fürdőszobán, és a villany égve maradt. „Ott nagyon sötét lesz... ott mindig sötét lesz" mondta bocsánatkérőn.

„Nem kell idegen gyerekeket felhordani a lakásba. Hárman vagytok, barátkozzatok egymással." - Emlékszel? Ezt mondta mindig anyu... Ezt akartam mondani Zsókának, de nem szólok semmit. New Yorkban vagyunk, Manhattan felhőkarcolói között, a Rockefeller Centerben, a híres Radio City Music Hall nézőterén. Andris ül az egyik oldalamon, Zsóka a másikon. A színpadon káprázatos revü, százféle szín, száznál több görl. New York, Amerika, mellettem Zsóka, úristen, hogy kerültünk mi ide? - Milyen szerencse, hogy éppen most kezdődött a revü – mondja Zsóka. - Két éve vagyunk New Yorkban, még sose fogtam ki. Tudod, ez nonstop műsor. Filmet már láttam itt, hangversenyt is. De ez nagy szerencse, hogy éppen most következett a görlök száma. Óriási szerencse. Erről kell most beszélnünk? Hat napunk van New Yorkban, abból már eltelt négy. „Legyetek egymás barátnői." Most? Mit kezdhetünk ezzel a két hátralevő nyomorult nappal most?

Főorvos úr, kérem, engedjenek haza. Csak egy órára engedjenek haza. Maguk csak operáljanak nyugodtan, mire a műtétet befejezték, itt leszek újra, senki sem fog észrevenni semmit. Okvetlenül haza kell mennem, mert rendbe kell tennem a harisnyás fiókomat. Akartam, emlékszem, mielőtt bejöttem a kórházba, de már nem volt rá időm. Nem akarom, hogy a másik asszony úgy találja. Egyszer szét akartam válogatni a hibásakat. Hogy lehet az, hogy a többi nőnek mindig hibátlan a harisnyája? Én ha nem feszítem meg eléggé, ráncos. Ha túlfeszítem, kilyukad. A 17

zsebkendőket is össze kellett volna szednem, minden kabátzsebemben van egy gyűrött zsebkendő. Csak egy órára engedjenek haza, olyan tisztán szeretnék meghalni, mint az anyám. Szekrénye polcain példás rendben maradt minden, fehérnemű, törülközők. A szépen vasalt ingekből és paplanhuzatokból levendula és diólevél szaga áradt. - Vigyél el, amit akarsz - mondta apám. De én nem akartam semmit. - Cipőt, pulóvert. - Nem jaj, nem. - Egy kendőt, egy blúzt legalább. - Nem, jaj, nem. - Itt vannak Édes kulcsai, akarod? Hogy be tudj jönni a lakásba, amikor akarsz, akkor is, ha én nem vagyok itthon. - Köszönöm. Másnap délelőtt kipróbáltam a kulcsokat. Tenyerembe nyomtam a hideg fémet. Szorítottam, szorítottam, azt akartam, hogy fájjon, hogy a vérem is kiserkedjen tőle. Hogy egy láthatatlan pici hámsejt, egy csöpp verejték, valami, ami még Ő volt, belepréselődjék a bőröm alá. „Őrültség - gondoltam -, hiszen én magam is Ő vagyok." „Nem igaz. Nem vagyok azonos az anyámmal. Nem tudom, mit érezhetett harminc éven át, amíg naponta megforgatta ezt a kulcsot a zárban. Nem tudom, milyennek látta a terítőt az előszoba fehér asztalán. Nem tudom, mikor gondolt rám, nem tudom, milyen mozdulattal simította hátra szép, gesztenyeszín haját. Meghalt az anyám. Semmit sem tudok az anyámról." Ez a hideg fémdarab többet tudhat róla. Hallotta sóhajtani, amint letette a nehéz piaci kosarat. Látta, amint a levélszekrényhez megy, kiveszi a képeslapot, amit valahonnan éppen küldtem. Stockholmból, Athénből, Tokióból. Neki Stockholm az a kék öböl volt, amit a képeslap ábrázolt, a kék öböl ölén a Birgerjarl nevű fehér hajóval. A Slussen és a Hőtorget, a Skanzen és a Milles Garden neki már nem volt. Neki csak annyi jutott a világból, amennyit szeszélyes válogatással egy képeslapárustól kihúztam számára. Ó, tárgyak, valljatok. Mondjátok el, dúdolt-e néha, amikor a zöldborsót tisztította, vagy a lencsét válogatta? Terítők, kilincsek, szépen mosott, egymásra rakott fehérnemű, meséljetek a keze érintéséről. Te ablak, mondd el, hányszor nézett ki rajtad, bennünket várva? Gázláng, miért égetted meg annyiszor a kezét? Mosópor, miért martad érdesre az ujjait? Állok a néma lakásban. A fürdőszobában a köpenye a fogason lóg. Odahajolok, érzem még a bőre illatát. A konyhában, a földre dobva, lábtörlőnek vagy felmosórongynak egy sötétkék vászondarab, fehér pöttyek rajta. Ez egy régi szoknyája volt. Letérdelek a kőre, ráhajtom a fejemet. Anyám, hol vagy, anyám?

„A szerencse fiai" - mondták a barátaink. Andrisnak rokonai élnek Montrealban, ők hívtak meg minket Kanadába. A világkiállításra. Nekem testvérem él New Yorkban: Zsóka, Balázzsal, a férjével és a két gyerekkel. Hat egész napot tölthettünk náluk. Zsóka mindent megszervezett. Egy hétre szabadságot kért az üzemben, öcsi lóg az iskolából. „Á, nem veszélyes - mondta öcsi -, nekem hét közben úgyis tanítási szünetem 18

van. Valamiféle Thanks-giving Day. Ez egy olyan ország, itt mindenféléért hálát mondanak, és akkor nem kell suliba menni." A hat nap: Tomény program. Sétáltunk a Broadwayn és a Fifth Avenue-n, benéztünk a híres Tiffany ékszerészhez. No persze, nem vásárolni... Voltunk az Empire State Building százkettedik emeletén, hajókáztunk Manhattan körül, szédítő felhőkarcolók tövében, és láttuk a fáklyás Szabadság-szobrot is. Néha kutatva és könyörögve egymásra néztünk Zsókával. Szólni kellene valamit. „Testvér." Azután gyorsan lesütjük a szemünket. Vagy a tévét nézzük. Vagy a show-t a Radio City Music Hallban. Utána kijövünk az utcára, veszünk egy újságot, elolvassuk a főcímeket. - Te - kérdi Zsóka -, mit jelent az a szó, hogy neighbour? - Szomszéd-mondom. - Lehetetlen. Szomszéd az angolul nébör. - Hát persze. Úgy írják: neighbour. Úgy ejtik: nébör. - Te jó isten - mondj a Zsóka. - Én ezt sose fogom megtanulni.

Egyszer vásároltam Andrisnak egy kockás sportinget. Kék-lila-bordó kockás ing volt. Andris felpróbálta és nevetett. „Mint egy vásári kikiáltó. Hogy jutott eszedbe ilyen tarka ing? Azt akarod, hogy igazán viseljem?" „Ahogy gondolod." Békítőén átölelt. „Hiszen egész jóképű. Tudod mit? Fel is veszem a mai csónaktúrára." Akkoriban evezni jártunk a Rómaira. Felhúztunk Szentendréig vagy akár Visegrádig is. Remek kétpárevezős kilbótunk volt. Rendszerint kettesben jártunk. Néha kihúztam a talpamat a lábtartóból, és megtámasztottam Andris csokoládészinű derekán. „Másodevezős-mondta ilyenkor szigorúan -, ha nem ülsz rendesen, megmártlak a Dunában." Biztosan tudom, hogy aznap, amikor az új kockás ing volt rajta, akkor ismerkedtünk meg Károlyiékkal. Valahol Lupa fölött jártunk, amikor hirtelen szél támadt. Partra kellett vinni a csónakot. Kavargott, örvénylett a víz, zuhogni kezdett az eső, sötétbarnára, sötétszürkére vált minden, az ég, a Duna. Nehéz volt kikötésre alkalmas helyet találni, nehéz volt a kövek között partra húzni a kielt. Károlyiéknak sátruk volt a víz mellett. Onnan vették észre kínlódásunkat. Károlyi Sanyi elkapta Andris kinyújtott evezőjének tollat, úgy segített minket partra. Gizi, a felesége, teát főzött. A gumimatracaikon kuporogva vártuk a zivatar végét. Gizi hirtelen lett rosszul. Szürke lett az arca, verejtékezett, féleszméletlenül nyögött. „Te jó isten - mondta a férje -, hol a gyógyszered?" „Nincs. Tudod, hogy elfogyott." „A fenébe is, miért nem írattál?" - kiabált Sándor. De az asszony nem is felelt, lefeküdt a földre, összegörnyedt, néha élesen feljajdult. - Az istenért, mi ez? - kérdezte Andris. - Már sokszor volt neki. Vesehomok. Kinn dörgés, villámlás, csapkodó víz. Benn ez a vergődő asszony. - Te, Andris, nincs valami görcsoldónk? - Nincs. - És a... tudod? Erre Andris nem is felelt. Fél óra múlva már nem lehetett nézni Gizi vergődését, öklével beTomte a száját, hogy ne sikítson. így is rettenetes hangokat hallatott, vinnyogott, hörgött, kapkodva lélegzett. 19

Andris kivette a csónakból vízhatlan zsákunkat. Az aljából kihalászta az alumínium ételdobozt. Kis üvegből késhegynyi fehér port öntött egy pohárba, és vízben oldotta. „Gizike, igya meg." Húsz perc múlva elállt az eső. A forró, nyári nap pillanatok alatt felszívta a vizet. Csak néhány tócsa csillogott még, és egy-egy szélrohamra a lombok közül még nyakunkba csapott az esőmaradék. A sátor előtt ültünk, barackot ettünk és kártyáztunk. Gizi nem evett a barackból, teát ivott, bágyadt mosollyal elnyerte minden pénzünket. És hálásan nézett Andrisra. - Mi volt az a por, amit adott nekem? - Új gyógyszer – mondta Andris. - Mi a neve? - Még nincs neve. Majd ha gyártani fogják. - Maga fogja gyártani? - Nem. Én csak felfedeztem.

Ma hajnalban négykor ébredtem. A kórterem ablakából láttam az utcát. Fagyos, januári szél tépte a faágakat. Az emberek fázva topogtak a villamosmegállónál. Orromat, homlokomat az ablaküvegre tapasztottam. Éreztem, hogy az utca olyan messze van, mint a csillagok. A holnap olyan messze van, mint a harmincadik évszázad. Már semmi sem valóság számomra. A ma esti színházi műsor sem. A nemzetközi helyzet sem. Andris ölelése sem. A cipőmre sincs többé szükségem. A ruhámra sem. A képeslapra sem, amit a casablancai kikötőben vettem. Arra gondoltam, hogy csak volna már vége a mai napnak. De nem, nem, ne legyen vége. Hátha ez az utolsó. Marasztalni kellene inkább a percet. Megnézni a futó autókat, a kivilágított ablakokkal elcsörömpölő villamosokat. Azt játszani, hogy vonatablakban állok, ködös, hajnali vonatfolyosón, mindjárt felkel a nap, és látni fogom a hegyeket, a fenyveserdőket és a nagy sziklák mögött elő fog bukkanni a tenger. Ha még egy évem volna. Vagy csak egy hetem. Egy napom volna még. Ha csak a tegnap délutánt tudnám újból visszavarázsolni. Andris az ágyam mellett ült, szorította a kezemet. „Holnap?" - kérdezte újra meg újra. „Holnap." „És ugye, nem félsz?" „Á, persze hogy nem." „Hány órakor?" „Dél felé. Harmadik műtét lesz." „Bejövök hozzád reggel." „Dehogyis gyere. Nem is lehet. Nem is akarom. És most menj szépen haza." Miért küldtem, miért sürgettem? Miért nem meséltem el gyorsan mindent? Miért nem mondtam, Andriskám, hátha holnap meghalok... én még elmesélem a törpéimet. Sose mondtam el senkinek, de amikor kisgyerek voltam, a nagymama kertjében millió virág nyílt. Tudod, milyenek a verbénák? A rezedák? A rezedák az ágyasokat szegélyezték. Sárgás fürtjeikből alkonyatkor bódító illat áradt. A rezedafürtökben laktak alattvalóim, a törpék. Nem féltem egyedül este a kertben, mert ott jártak körülöttem. Engedelmesek voltak, pedig határtalanul nagy volt a hatalmuk. Először akkor próbáltam ki őket, amikor skarlátban feküdtem. „Vigyétek el rólam a lázat" – parancsoltam nekik, és a törpék engedelmesen lehúzták skarlátos bőrömet. Nevettem 20

örömömben, amikor láttam, hogy tenyeremen, talpamon rongyban szakadozik le a betegség, és alatta egészséges, rózsaszínű bőr támad. Andris, tudsz-e most jobb varázslatot? A kórteremben meggyújtották a villanyt. Hátrafordultam. A nővér jött be és a műtős, műszerekkel teli kötözőkocsit toltak maguk előtt. - Jöjjön, kérem - mondta a nővér. Valami fontos dolgon gondolkoztam az előbb. Valami kerten. És sziklákon és tengeren. Hacsak egy órát állhatnék még az ablakban... csak egy negyedórát... csak öt percet... csak... Nem, nem szabad elmozdulnom innen az ablaktól. Ide kell tapadni, megkapaszkodni. Még valamit végig kell gondolni. Vonatablakban állok. - No, szánja rá magát, jöjjön. Egyszer, gyerekkoromban strandon voltam. A nagy medence fölött ugródeszka volt, vaslépcsős feljárat, fakorlátokkal körülvett emelvény, és abból, a víz fölé kinyúlva, egy szál lengő deszka. A többi gyerek is felszaladt, hát felmentem én is. Fürgén kapaszkodtam a keskeny lépcsőn, előttem, mögöttem nyomult a gyerekhad. Még négy lépcsőfok, még kettő, még egy, és ott álltam a tetőn, egyedül, én következtem, előre kell lépni a megbillenő deszkára. Fölöttem ég, alattam mélység. És innen, a levegőből az ismerős medence idegen lett és rémületes. Vacogni kezdtem. Nem, nem akartam már ugrani, menekülni akartam, hátat fordítani - és visszanéztem a lépcsőkre. De mögöttem már torlódott a Tomeg, a lépcsőn végig álltak és vártak az utánam következők. Lefelé menni már nem lehetett, csak ugorni, csak előrelépni. Nyöszörgő, rémült hangot hallattam. A mögöttem állók türelmetlen értetlenséggel vártak. A félelemtől szinte eszméletlenül ráléptem a deszkára és zuhantam. - No, jöjjön szépen. Elengedtem az ablakpárkányt.

Patkányokat, nyulakat, egereket operáltak Andrisék laboratóriumában, és néha kutyát. „Hozza be Bobbyt, csapolja meg és borotválja le" - mondta Cseley doktor a műtősnek. Lajos hozta is Bobbyt, gyönyörű vizsla volt. Odaszaladt Cseleyhez, boldogan odanyomta nedves pofáját az orvos térdéhez, ő megveregette az állat nyakát, kicsit vakargatta is. „Mit csináljunk, Bobbykám, ilyen az élet. No, szaladj vissza Lajos bácsihoz." A műtős elkapta Bobby két lábát, éreztem, hogy vérhullám borítja el az arcomat, oldalra fordítottam a széket, és ráhajoltam a mikroszkópra, hogy ne lássak semmit. Itt orvosok vannak és műtősök, itt semmi sem vagyok, csak munkadarab, itt nem vagyok ember, csak epidermisz és alatta kötőszövet és izmok és cseplesz és zsigerek és vénák és artériák és valahol egy iszonyú daganat. Itt nyirok kering és vér, és megfeszített munka van és izgalom és fájdalom, itt butaság ezen vacogni... és mégis, az irgalom nevében, dobjatok rám egy takarót, vagy fordítsátok el a fejeteket. Irreverzibilis... irreverzibilis... egyirányú és megfordíthatatlan... megváltoztathatatlan és örök, mint a halál... Meztelenül Beethovent... nem, ez valami tévedés... hol hallgattam Beethovent? Legutóbb az Első szimfóniát és az Esz-dúr zongoraversenyt a Zeneakadémián... jó volna Beethovent hallgatni, csak néhány taktust tudnék most felidézni legalább... Beethoven... meztelenül... Milyen őrültség ez? Martonvásárt hosszú sétány vezet a kis hídhoz, nyári alkonyat... igen, egy Beethovenkoncertet szeretnék hallgatni a martonvásári kastélyban. Beethoven meztelenül... 21

Beethoven... meztelenül... micsoda őrültség, koncertre nem mennek meztelenül... a nők estélyi ruhában, ékszerekkel, a férfiak sötét ruhában, szmokingban, frakkban... egyesek szmokingban, frakkban... mások meztelenül... Beethoven... meztelenül... szédülök, főorvos úr... szédülök...

Én meséltem neked azt a koncertet, hát nem emlékszel rá? Anna, te vagy itt? Persze hogy én vagyok. És itt fogok állni melletted mindaddig... Amíg? Jól tudod, ne kérdezz. Tudod, mit? Fáraszt az ácsorgás, már két éve állok vigyázzban... adj egy kis helyet magad mellett a műtőasztalon. Emlékszel, így kuporogtunk a díványon, és meséltünk egymásnak. A hangversenyt is így meséltem el. Tudod, Juli, azóta nem bírok zenét hallgatni. Elfeketedik előttem minden, szédülni kezdek, a földre esem. Pedig akkor nem ájultam el, akkor ott álltam a többi nyomorulttal a barakk előtt. Te nem tudod, mi Auschwitz. Mindenki csak akkor tud mindent, amikor ő maga próbálta. Te már tudod, mi az édesanyád halála, de nem tudod, mi Auschwitz. Te már tudod, mi a műtőasztal, de nem tudod, mi Auschwitz. Az iszonyat nem az, amikor az embert ütik, hanem amikor már természetesnek érzi, hogy ütik. Az iszonyat nem az éhség, hanem amikor már nem tud mást érezni, mint éhséget. Az iszonyat nem az, hogy meztelenül kell felsorakozni, hanem, amikor már takarni sem akarja szemérmét, amikor már észre sem veszi sem önmagán, se maga körül a didergő ruhátlanságot. Hogyan meséljem el, milyen volt a láger, milyen volt a csupasz térség, milyen volt a szögesdrót kerítés? Nem tudom átadni az emléket, ami az én szemhéjam alatt van... És egy alkonyatkor, amikor felsorakoztunk a szemlére, a németek tribünöket ácsoltattak. Azt hittük, valami újabb testi kínzás vár ránk, százat vagy kétszázat közülünk szögekkel fognak odaverni vagy megkorbácsolni, vagy onnan kell leugrálnunk kezét-lábat törve a mélységbe. Órákig álltunk, és néztük vigyázzban, amint más rabszolgák dolgoznak. Azután egyszerre megteltek a tribünök egyenruhás németekkel. És a tribün előtt emelvény készült, és arra felvonult egy zenekar. Frakkban; vakító ingmellel, hegedűkkel, fúvós hangszerekkel és üstdobbal. És jött a kórus is, estélyi ruhás nők és szmokingos férfiak. És szólisták is jöttek, és felsorakoztak a pódiumon. Sokszor azt hiszem, nem is volt igaz, csak lázálom. Csak olyankor tudom, hogy nem, nem álmodtam, átéltem, amikor megszólal a zene. Mert akkor mindig újra érzem azt az iszonyatot, akkor mindig újra kiver a veríték, és hangosan felsírok, és ordítok, és mellettem ezren és ezren zokognak, és állunk vigyázzban, irgalmatlan felügyelők, korbácsok, vérebek között, és a kerítésen túlról szól a zene, a Kilencedik, a Kilencedik!!! Alle Menschen werden Brüder... alle Menschen werden Brüder... alle Menschen... alle Menschen...

- Még nem alszik - mondj a most egy halk hang. - Várjunk.

- Beszéltél Soltival? - kérdeztem. 22

- Beszéltem. -És? Andris vállat vont. - És mindig ugyanaz a nóta. - Szóval nem kezdik még a gyártást? - Nincs kapacitás. Várjak még egy negyedévet. Ez már hányadik negyedév? Az ötödik? A tizedik? Félretolta a tányért. Felugrott, járkálni kezdett a szobában. - Nem tudja megbocsátani nekem a fenolügyet. Nem csoda. A saját disznóságait bocsátja meg legnehezebben az ember. Soltinak volt egy újítása. Külföldi műanyagkapcsoló-szállításhoz fenollal keverték a nyersanyagot. Solti kitalálta, hogy jó lesz fenol helyett a jóval olcsóbb kreozot is. A javaslatát elfogadták, újításnak bejegyezték, Solti és társai rettenetes pénzt szedtek fel érte. Fél év múlva jött a reklamáció. Én növényvegyész vagyok, nem értek pontosan a műanyaggyártáshoz. Annyi biztos, hogy a kreozotos vegyület nem vált be. Szigetelési probléma volt a kapcsolókkal vagy megolvadtak, mit tudom én. A legnagyobb izgalmak, kötbérek és tárgyalások idején Solti egy este feljött hozzánk. „Horváth kolléga, volna egy remek üzletem, felesbe." „Éspedig?" - lepődött meg Andris, mert addig se jóba, se rosszba nem volt Soltival. „Nyújtson be újítást. Ezentúl kreozot helyett használjunk fenolt a kapcsolók gyártásánál. Nagyon magas találmányi díjat kaphat érte." Andris rámeredt Soltira. „Ez magának újítás? Ez magának találmány? Hiszen mindenki tudja, hogy mielőtt maga előszedte azt a nyomorult kreozotötletet..." „Nem történelmi leckét akarok venni magától, hanem üzletet hoztam. A főnökség benne van. Maga pénzt kap, a külföldi vevővel közöljük, hogy új eljárásunk biztosíték a további szállításnál..." „Nem - mondta Andris. Nekem ez nem kell." „Akkor majd kell másnak. Azt hittem, tudnak használni pár ezer forintot." Andris akkor áthelyezését kérte. Akkor került a farmakológiára az állatkísérletekhez, Cseley csoportjába. Egy évvel később Solti is oda került. Persze főnöknek. - Andris, ne maradj ott, Solti kikészít - mondtam neki, amikor a hírt meghallottam. Gyere át a mi intézetünkbe. - Nem. Nem hagyom a munkámat. Ezer Soltival is meg fogok birkózni. Akkor volt Andrisék felfedezése, ezzel a simaizomgörcs-oldóval. Tulajdonképpen véletlen volt. Egy gyógyszerkísérlet-sorozat sehogyan sem sikerült. Az új vegyület nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. „Abbahagyom, megmondtam Cseleynek is - magyarázta Andris vacsora közben. - Itt már az én tudásom kevés. A képzeletem kimerült. Nem tudom tovább vizsgálni, nem tudok már rajta módosítani. Antikoagulánsnak nem jó, a pankreászt nem serkenti, nem nyugtat, nem stimulál, nem hizlal, nem fogyaszt, nem szabályozza a pajzsmirigyműködést. Kidobom az egész nyavalyát. Vagy megeszem... Te, tudod mit? Én tényleg megkóstolom... hiszen alig mérgező..." „Andriskám, ne őrülj meg." „Miért? Te is mindent megszagolsz, és mindenbe belenyalsz." „Az más, én gyógyteákat vizsgálok..." „Lehet, hogy én is véralvadásgátlót kerestem, és gyógytea lett belőle. Esetleg most fog kisülni, hogy eperíze van, és fagylaltalapanyagnak vagy likőraromának kiválóan alkalmas." - És mielőtt megakadályozhattam volna, az íróasztalához ment, és a bicskája hegyére vett néhány szem fehér kristályt és lenyelte. „Nem jó - csóválta a fejét -, ebből eperfagylalt nem lesz. Holnap megnézem, hátha cipőkrémnek jó." 23

Két perc múlva - éppen a vajas kenyerét kente – izgatottan felkiáltott. „Hihetetlen... zsibbad a nyelvem... egészen elzsibbadt a nyelvem hegye... figyeld, milyen furcsán beszélek..." A telefonhoz rohant, Cseley Imrust hívta fel. Ez aztán fordulat! Cseley is izgalomba jött. „Hogy a fenébe jöttél rá? Megkóstoltad? Te, Andris, az ilyen erős helyi érzéstelenítők gyakran kitűnő simaizomgörcs-oldók is. Holnap meg kell kezdeni az állatkísérleteket." Két hónapja folytak az állatkísérletek, szédületes eredménnyel. Az új gyógyszer gyorsan és egyszerűen előállítható, olcsó és rendkívül hatásos. Meg kell kezdeni a klinikai kipróbálást és a Tomeggyártást. Akkor került oda főnöknek Solti. * Ágnest nagyon ritkán láttam. Albérleti szobájában egyetlenegyszer voltam. Hozzánk is alig jött. Telefonja nem volt. Anyáékat is csak ritkán látogatta meg. Ha karácsonykor vagy névnapon összeakadtunk, egy barátságos „szervusz", „hogy vagy, mi van veled" volt minden. Sovány volt és sápadt. „Hol dolgozol?" „Egy autójavító műhelyben adminisztrálok, a Hungária körúton." „Az egyetem?" „Újra kérvényeztem, engedjék meg az utolsó szigorlatot." „Nincs szükséged valamire?" „Mire volna?" Egyszer, késő délután találkoztunk a Körúton. - Juli... - mondta -, nem bírom ki. -Mi van? - Balajti szemközt jött velem... és nem köszönt. Látott, és elfordította a fejét. Szembejönnek a volt kollégák... és senki sem köszön.

A csillagvizsgáló latinul... istenem, hogyan mondják a csillagvizsgálót latinul? Nem jutnak eszembe a szavak... ha meghalok, elvesznek a szavak is, amiket valaha tanultam. A verssorok is elvesznek... az emberélet útjának felén egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam... s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor... ringó és hulló kék hullámfalakból... két szemed héjában éltem s holtom áll... És elmúlik a Kegon-vízesés zuhogása is, széthull a habok széditő zöld örvénylése a Niagara ölében, térdre hull a kőoroszlán a mükénéi kapuban... Engedjenek el... vegyék le rólam a szíjakat... csak öt percre... még telefonálnom kell valahová, még beszélnem kell vele... kiáltanom kellene, hogy engedjenek el... de nem hallják, hogy szóltam. Miért nem hallják, hogy szóltam?

„Nem, nem szabad. Hiszen ez őrület." Egyedül vagyok otthon. Mellettem az íróasztalon a telefon. „Nem. Nem szabad. Igazán nem szabad. Nem szabad." És nem tudok többé parancsolni az ujjaimnak. Apám biztosan nincs már otthon, bement a hivatalába. Én pedig... lázban, őrületben hívom a telefonszámukat. Az üres lakást hívom. Anyámat hívom. Kiszárad a torkom, könny csurog végig az arcomon. A feltámadást várom. A csodát. Hogy semmi sem volt igaz. Viaszfehér némasága a párnákon. A jeges, havas januári nap, az égbolt kegyetlen kéksége, a fekete posztó, 24

lobogó gyertyák, nem... nem igaz... meg fog szólalni, hallani fogom a hangját, lehetetlen, hogy a gyerekének ne válaszolna, hiszen mindig azt mondta, hogy szeret.

Érettségire is együtt készültünk Annával. A Múzeumkertben tanultunk, fel-le sétáltunk Arany János szobra előtt, és szigorúan kérdezgettük egymást: „Mit tudsz az enzimekről?" „Mikor bukott meg a Tisza-kormány?" „Mondj el egy Byron-verset." Mi ketten voltunk kitűnő rendűek az osztályban. - Nem jövök el az érettségi bankettre - mondta Anna két nappal a vizsga előtt. - Hogyhogy nem jössz el? - Aznap lesz az esküvőm. Majdnem elájultam. - Ezt csak így mondod? Mikor jön Tibor haza a frontról? Anna, te boldog nő!!! - Nem Tiborhoz megyek. - Hanem???? - Roboz Pálhoz. A szüleim így döntöttek. Nahát. Ez sok volt. Ezerkilencszáznegyvenkettőben egy érettségizett, felnőtt lány ne ahhoz menjen, akit szeret. Hát hol vagyunk? A középkorban? Afrikában? Indiában? - Mondd, hogy hülyéskedsz. Anna rám nézett. Az arcán patakokban folyt a könny. - Ha sehogy sem bírom ki, legfeljebb elválok. Aki asszony, az már nagykorú. Ettől meg kell őrülni. Mit kérdezzek még? Hogy hová fogja rejteni Tibor szerelmes leveleit? És a kétszáz gyönyörű verset, amit ő írt Tiborhoz? És ha beszélne ezzel a Roboz Pállal? Megmondaná, hogy mást szeret. A lovagiasságára hivatkozna, a férfiúi becsületére, hogy engedje őt szabadon... Úristen, ha az én szüleimnek eszükbe jutna, hogy hozzákényszerítsenek valakihez. Dehogy jutna eszükbe. Én is inkább világgá mennék. - És ki ez a Roboz Pál? - Öreg és gazdag - felelte Anna Tomören. - Nagyon öreg? - Rémesen. Harmincéves. - Azért leérettségizel? - Pali azt se akarta. Hogy minek. De ebben a szüleim is mellettem voltak. Állati. Én azon izgulok, hogy jó volna kémiából az aromás vegyületeket húzni, és irodalomból Vajda Jánost... Anna pedig... - Senkinek se szólj az osztályban. Pápán lesz az esküvőm. Ott van a Palinak gyarmatáru-nagykereskedése. Te gyere el az esküvőre, vendégünk vagy. Nem emlékszem a szálloda nevére. Arany Sas? Vagy Postakürt? Valami ilyesmi. Életemben először aludtam szállodában. Ketten voltunk a szobában, egy szikár, szigorú nénivel, akiről kisült, hogy Roboz Pál nagynénije. - Maga milyen rokona Annának? – kérdezte tőlem, amikor kettesben maradtunk a dohos, barátságtalan szobában. -Unokatestvér? Nem válaszoltam, csak bólintottam. Nem tudtam, Anna mit mondhatott rólam a vőlegényrokonságnak, hogy meghívhasson az esküvőre. Mert szigorúan szűk családi körben történt. - Derék lánynak látszik ez az Anna - folytatta a néni. Bár mi jobban szerettünk volna egy kicsit korosabbat. Aki jobban tud főzni, mosni. És főleg az üzlet. Tudja, Palit akármelyik pillanatban behívhatják. És akkor mi lesz velünk? Ajánlottak egy 25

özvegyasszonyt, de Palinak nem tetszett. Azt mondta, ha már szegény nőt vesz el, hát legalább szépet. Mondja, dolgos lány ez az Anna? Ügyes kezű? Mit feleltem volna erre? Hogy kitüntetéssel érettségizett? Hogy verseket ír? Hogy Rilke verseit szereti, és Babitsot? És születésnapomra megvette nekem Szerb Antaltól a Pendragon legendá-t, én pedig megvettem neki Illyés könyvét, a Puszták népé-t...?

New Yorkban legtöbbször Öcsi kalauzolt minket. Julinak be kellett mennie az egyetemre, Balázs sógor nem tudott szabadságot kapni. Zsókának elég dolga akadt a háztartás körül. „Mert anyu még mindig olyan régimódi, mint egy európai panaszkodott Öcsi -, van villanykonyhakése, de az neki lassú, mindent az erejével csinál. Hát jó, anyu maradjon otthon, én úgyis jobban kiismerem magamat." És Öcsi igazán kiismerte magát. Tudta, hogy a zajos, zsúfolt metrón merre megy a BMT-vonal és az IRTvonal, hogyan lehet eljutni a negyvenkettedik utcához, a Time Square-re, a Broadwayra, az Empire State Buildingre. Azt is tudta, hogy az Empire State Building tetején van egy olyan automata, ahol papír egydollárost is aprópénzre lehet váltani, rém érdekes, fotocellával működik, nézzétek csak. - Maradj otthon, kiismerjük magunkat mi is - mondtuk neki. - Tanulnod kell, majd miattunk kapsz rossz jegyet. - Á, dehogy, jól állok mindenből. Majd jövő héten veszem a vizsgát... - Mit csinálsz? - Hétfőn veszem a vizsgát. - Öcsi, az istenért, hogyan beszélsz te magyarul? - I take my examen... I shall take my examen... veszem a vizsgát... - morogta Öcsi megzavarodva. - Nem mondtam jól?

Az esküvői ebédünkről megszöktünk. „Nagyon fáj a fejem - mondta Andris. - Nem szokott a fejem fájni. Hazamehetnénk?" Ezerkilencszáznegyvennyolc március huszonhetedike. Nagyszombat. Az esküvőnk napja. Előző nap, nagypénteken államosították a laboratóriumot. Egy vörösesszőke, negyven év körüli férfi jelent meg, az igazgatóval és a főmérnökkel tárgyalt, azután összehívták a labor dolgozóit, és közölték, hogy mától kezdve állami vállalat lettünk. A kinevezett vállalatvezető Bárkány Ottó. Hogy mit közöltek még, arra nem emlékszem. Engem annyi érdekelt, hogy egyelőre nem mehetünk el nászútra. „Világtörténelem idején megesik az ilyesmi - súgta vigasztalóan Andris. - Húsvétkor úgyis szabadok vagyunk. Pár hét múlva majd elutazunk Raguzába. És rengeteget fogunk még utazni, igaz?" Csak a szüleimtől búcsúztam el. A násznép tovább ivott, mi pedig Andrissal egy kopott Ford taxiban tettük meg a néhány utcányi utat. Arra gondoltam, hogy ez a leghosszabb út eddigi életemben - a lányélettől asszonysorsomig. Új lakásunkban nedves falak és elképzelhetetlen rendetlenség várt. Az új bútort is csak aznap reggel hozták. Asztal, szekrény, fotelek, szőnyeg egy kupacba hordva, könyvoszlopok a falnak döntve, a könyvoszlop tetején egy kosárban ennivaló, egy liter 26

tej, alma, kalács (persze, édesanyám gondoskodása: „ha szerelmesek vagytok is, azért éhen ne haljatok"), a földön lekvárral teli üvegek, törülközők, nászajándékba kapott képek, kerámiák és a fürdőszobába való gyógyszeres szekrényke... Andris leült egy fotelbe. „Drágám - mondta halkan -, én olyan lázasnak érzem magamat." Barátságosan ránevettem. Akkor vettem észre, hogy szó sincs szerelmes lázról. Hőmérővel mérhető negyvenfokos láza volt, szemét bágyadtan lehunyta. Ott álltam egy mesebeli felfordult lakásban, ismeretlenek voltak a tárgyak, nem tudtam pontosan, hol vannak a villanykapcsolók, hol a vízcsap, nem volt telefonunk, nem tudtam, kik a szomszédok, merre van a házmester, hol találok a közelben orvost? Ott álltam ismeretlen és ellenséges bútorok között, a rekamiét (egy gombnyomás, egy mozdulat, és máris megvetve az ágy - így mutatta pár nappal azelőtt a kereskedő) nem tudtam kinyitni se ütéssel, se rúgással. Andris alig szólt, már lépni sem tudott, vacogott a láztól. Egy ismeretlen férfi volt a gondjaimra bízva, orvos kellett volna, de nem mertem elindulni, nem mertem magára hagyni Andrist. Ápolni kellett volna, de nem tudtam, mit kezdjek vele? Benedvesítettem két törülközőt, a vizes ruhát a homlokára, szívére tettem. Szomjas volt. Teát főztem, de ehhez meg kellett keresni a teáskannát, a poharat, a kanalat, a teát, a citromot. Almakompótot akartam főzni; tanácstalanul álltam az idegen konyhában. Nem emlékeztem pontosan: hideg vízben vagy meleg vízben főzik meg a felszeletelt almát? Reménykedve őriztem a gázlángot, és közben a házasságon gondolkoztam. Azon, hogy ma lettem felnőtt. Hogy a házasság gondokat jelent, felelősséget, a jó napok mellett rossz napokat is, áldozatvállalást, betegséget, szülést és egyszer halált is. Azután a fazékból felszálló párában egyszerre megéreztem az ismerős almakompótszagot. Egyszerre otthon éreztem magam a konyhában, biztonságot éreztem és nyugodt lettem.

Négy vagy öt napig jártam be így a laborba. Reggel kapkodva főztem valamit, délután hazarohantam. Csütörtökön Andris már láztalan volt. Szombaton már elém sietett az előszobába. „Nagyon vártalak, azt mondta Takács doktor, hogy hétfőn munkába mehetek." A lakásban minden a helyén volt. A könyvek, a takarók. A polcok felszögezve. A bútorok helyükre állítva. Minden ragyogott. Az asztal vacsorához terítve. „Ó, de kedves vagy" - mondtam. „Te vagy a kedves - felelte -, hát igazán nem haragudtál rám?" „Miért haragudtam volna?" „Hogy így kezdtem, nyavalyogva... hiszen te... te... ugye, nem így képzelted el a házasságot?" „Jó, majd egyszer elmesélem, hogy hogyan képzeltem. Most szeretnék megmosakodni." De nem hagyott. Utánam jött a fürdőszobába. Kinyitotta a meleg víz csapját, nyújtotta a szappant, a törülközőt. „Andriskám, igazán ne vacakolj... így sose leszek készen a mosdással." „Miért, van valami fontosabb dolgod?" „Nem, nincs" mondtam, és éreztem, hogy egyszerre fog el valami furcsa melegség és gyengeség. Nem, nincs fontosabb dolgom, mint hogy itt van velem, hogy együtt vagyunk, hogy valami ismeretlen játék kezdődik közöttünk. „Nagyon szeretlek - mondta hirtelen nagyon kedvesen és melegen. - Igazán nagyon szeretlek." „Én is" – mondtam elfulladva, mert akkor már az ágyban feküdtünk. „Nincs mit félnem, csak nem félek Andristól?" - gondoltam, de a szívem kapkodva, összevissza vert, és a halántékomon, 27

torkomban dobolt az ér. Andris arca az arcomhoz simult, karja átfogta a vállamat. „Ugye, mindig jó lesz nekünk?" - kérdezte. És lettünk egy testté...

Amikor anyám meghalt, fázni kezdtem. Vacogtam a kályha mellett, vacogtam a fűtött szobában, vacogtam a takaró alatt. „Mit segíthetek rajtad?" - kérdezte Andris, és jéggé vált kezemet szorongatta. „Csak ölelj át... ne szólj hozzám, csak ölelj át." Hozzám simult, átfogott, és csak így, bőrömmel, karjaimmal, ajkammal megkapaszkodva tudtam elviselni, hogy halandók vagyunk.

Azt hiszem, a perselyjátékot is már a nászutunkon találtuk ki. Valahányszor utazásainkból hazaérünk, elkészítjük az új perselyt". Egy üres csokoládésdoboz minden élét ragasztószalaggal gondosan lezárjuk, tetején késpengével rést nyitunk a bedobandó pénznek, és oldalait sűrűn teleragasztjuk az utazás alatt zsákmányolt kincsekkel. A dubrovnik-spliti hajójeggyel kezdtük, hozzáragasztottuk a dubrovniki Hotel Imperial címkéjét, egy villamosjegyet. Későbbi útjainkról hozzákerültek velencei vaporettojegyek, a capri Kék Barlang belépőjegye, a Stockholm-helsinki hajójegy, egy parkírozó cédula Bolognából, egy félig leszakított belépő a párizsi Rodin Múzeumból, bécsi villamosbérlet, londoni underground-napijegy, a Folies Bergères képes műsora, a Kabuki színház művészeinek arcképe. És az ünnepélyes ragasztás után beledobtuk a perselybe első forintjainkat: alap a következő utazáshoz. Most, amikor a kórházi felvételi irodában a kabátomat leadtam, benyúltam a zsebébe. Egy lejárt Montreal-New York-i buszjegy, egy New York-i Rockefeller Center látogatójegy, a hajón játszott Bingo nevű társasjáték szelvénye. Egy babérlevél: Palma de Mallorcán téptem a katedrális kertjében. És egy pici kagyló, Gradóban tettem a zsebembe, a tengerparton. Mind-mind a mostani amerikai utunk emléke. Az első pillanatban Andrisnak akartam nyújtani, az új perselyhez. Azután szótlanul visszacsúsztattam a zsebembe. Andris, kérlek, ne áruld el a játékainkat senkinek, ne áruld el a beceneveinket, a titkos szavainkat, és ne áruld el soha az ajándékozásjátékot sem.

„Milyen szép" - kiáltottam elragadtatva, amikor nászutunkon megláttam Lokrum szigetét. „Neked adom mondta kedvesen Andris. - Mától kezdve a tied." Én is nagylelkű akartam lenni. „Tudod, mit? Én pedig neked ajándékozom a raguzai óvárost." Ettől kezdve utazásainkon versengve nyújtottuk át ajándékainkat, így lett enyém Firenzében a Ponté Vecchio, Rómában a Piazza Navona. Siena városa mindenestül Andrisé, viszont enyém Londonban a Trafalgar Square. Van két olajerdőm Bari és Brindisi között, kaptam egy Aphrodité-templomot Aegina szigetén, és ugyanott egy szamaras kordét, vizesTomlővel. Enyém egy szikla a Fudzsijama tövében, és enyém a kamakurai Buddha-szobor. Andris nekem ajándékozott egy hintaszéket, amiben egy öreg indián hintázott a Szent Lőrinc-folyó partján, egy kanadai indián 28

rezervátumban. „Köszönöm - mondtam meghatottan -, de megengedem az öreg indiánnak, hogy továbbra is használja." Útjaink alatt én Andrisnak adtam a római Piazza Spagnát a lépcsőkkel, egy Berniniszobrot a Villa Borghesében, Salzburgban a Getreidegassét, holott Andris csak Mozart szülőházát kérte belőle, övé lett a Montreal-New York-i highwaynak egy különösen szép, kanyargós szakasza. Neki adtam egy svájci alagutat, Velencében a Casa d'Orót, egy szentjánoskenyérfát Palma de Mallorcán, egy gibraltári majmot, a tengert Mestrénél, egy hatalmas hullámot az Atlanti-óceánon. Cserébe kaptam egy dalt, amit egy fiú gitárkísérettel énekelt egy lánynak. Nápolyban a lépcsős hegyoldalon láttam egy maszatos kislányt, nagy fekete szemekkel, mozgó tejfogakkal. „Őt add nekem" - kértem Andrist. „Szó se róla, embert nem adunk - szólt rám szigorúan. Nem rendezünk rabszolgavásárt."

Mennyi náthás japán! Ahová nézek, mindenkinek fehér gézmaszk van a szája és az orra előtt. Ilyen gézmaszkos papa sétáltatta a gyerekét Tokióban a császári palota kertjében is. Ilyen gézmaszkos cipőpucoló ült a Ginza forgatagában. Ilyen gézmaszkot viselt a taxisofőr, amikor a Kabuki színházba mentünk... Miért állnak körül ezek a japánok? Miért hajolnak fölém? Miért olyan szótlanok? És miért viselnek fehér köpenyt? Mi villan a kezükben? Hogyan kerültem újra Japánba? Hiszen mi egyszer onnan már hazajöttünk. Mi lett a csinos tolmácsnőnkkel, akit Cseresznyevirágnak neveztünk el? Most is turistákat kísér a Hakone-tóhoz és a Kamakurai Buddha szentélyéhez? Milyen szép volt az az őszi délután az erdőben. Cseresznyevirág gyönyörű volt, törékeny, fekete hajú, fiatal. Európai szabású ruhát viselt, angolul beszélt, és egyetemre járt. De a mosolya és udvariassága kiismerhetetlen volt, mint minden japáné. A turisták kérdezték, és ő válaszolt. Nem kérem, a teaceremóniának nincs vallásos jellege, az csak társasági szertartás. Az ikebana virágrendezést jelent. Igen, iskolákban is tanítják. Igen, ugyanaz az ember lehet buddhista is, és követheti a shinto vallást is. Igen, a shinto szerint minden szépség isteni eredetű. Tehát isteni lehet egy virág, egy szép alakú felhő, a tengerpart, az erdők, egy szép dal, egy szobor is... „És mi az on?" - kérdezte az egyik turista. „Az on az adósság, amellyel születésünk pillanatától kezdve tartozunk. Anyánknak, szenvedéséért, tiszteletre méltó őseinknek és az isteni kegyelemnek, amely megengedte, hogy éljünk." „És hogyan kell ezt az adósságot megfizetni?" érdeklődött tovább turistatársunk. Még körül is nézett, látjuk-e, milyen jópofa kérdéseket ad fel ennek a japán kislánynak. Cseresznyevirág arca változatlanul udvarias maradt, de mosolytalan lett. „Boldog, aki az életével megfizetheti" - válaszolta. „Tudod, mit szeretnék? - kérdeztem Andrist, amikor a Ginza fényes áruházai előtt sétáltunk. - Egy könyvet az on-ról. Valamit, ami jobban megmagyarázza." Bementünk a Mitzukosiba, a Maruzenbe, rengeteg könyvet mutogattak Japánról, angol nyelvű ismertetőket, Száz kérdés Japánról, Szamurájerkölcs, Az Edo-korszak, Kérdezz Japánról – felelek. De az on-ról nem tudtam meg többet. Szégyelltem Andrisnak elmondani, hogy gyerekkorom óta együtt élek az on-nal, az adósságtudattal. Talán akkor keletkezett bennem - nyolc-kilenc éves lehettem -, amikor barátnőimtől először hallottam arról, hogy a gyerek fájdalommal születik. Nem értettem, nem hittem el, képtelen igazságtalanságnak éreztem. Fürkészve néztem édesanyám arcát, nem neheztel-e rám? Elfelejtette-e, megbocsátotta-e, hogy 29

létezésemmel szenvedést okoztam? Zavarba jöttem, ha szólt hozzám. Bűnösnek éreztem magam, adósnak éreztem magam. Elhatároztam, hogy szerény leszek, és minél kevesebbet alkalmatlankodom addig is, amíg adósságomat valamiképpen törleszteni tudom. Az ételből nem kértem, a sarokba húzódtam, töprengtem. Szüleim mindezt természetesen félreértették, megmérték a lázamat, és elhívták az orvost. „Nem tudom, mi lehet – csóválta a fejét a doktor bácsi. – Valami fertőző betegség fog kitörni." „Ó, istenem, mennyi gond – mondta édesanyám –, mennyi aggodalom. Egy gyerek csak akkor érti ezt meg, amikor már felnő, és neki is gyereke lesz." Kő esett le a szívemről. Hát persze, anya nagyanyától vette át az on-t, és ha nekem gyerekem lesz, azzal én is törlesztettem az adósságomat.

Károlyiék a Tompa utcában laknak, négyemeletes, koszosszürke ferencvárosi bérkaszárnyában. Harmadik emelet, lift nincs. A fürdőszobát a konyha függönnyel elkerített része helyettesíti. A szoba viszont hatalmas, magas, alkóvos. A dunai ismerkedés után ők többször is voltak nálunk, és mi is visszaadtuk látogatásaikat. Akkoriban éppen lakáscseregondban voltak. Sanyi házat örökölt, a mezőtúri nagymama akkor halt meg. A házat, kertet eladták, kétszázezer forint a bankban, és lakást akartak venni. Gizi fürdőszobás OTP-lakást akart, vagy belemenni egy társasház-építkezésbe. Sándor kertet akart Rákospalotán vagy Pestújhelyen. Az évekig elhúzódó viták alatt vásároltak egy motorcsónakot, magnót, zenegépet, egy oldalkocsis Pannóniát, Gizinek láncot, gyűrűt, ezüsttálcákat, a bizományi áruházban régi porcelánt, és vettek egy elektromos gitárt. Nagy ivászatokat rendeztek. „Nem kell félni, ez csak a kamatokból van." A lakáscseréről egyre kevesebbet beszélgettünk. Egyébként, miről is beszélgettünk? Gizi csirkét sütött, Sanyi pálinkát és bort hozott. „Nem iszom, kocsit vezetek – szabódott Andris, – Majd itt hagyod éjszakára a kocsit, édesapám, ha olyan gyáva vagy, és reggel érte jössz. Ámbátor, amíg hazamentek, ezerszer felszívódik ez a kis barack. Éjfélig úgyse engedlek haza. És majd jó erős kávét főzünk. Személyes sértésnek veszem, édesapám, ha nem iszol." „Személyes sértésnek veszem, ha nem eszel." „Csak ebből a sültből. Csak ebből a rétesből." Károlyi Sanyi a hajógyárban dolgozott, diszpécser. Gizi könyvelt valahol. Sanyi minden héten kétszer kuglizni jár. Színházbérletük is van a Fővárosi Operettszínházba. „Már kilencszer láttam Honthyt" – említette Gizi többször is. Nagyon kevés szabad esténk volt. Andris mégis akárhányszor azt mondta: „Ugorjunk át Károlyiékhoz." „Andris, én halálosan unom őket." „Nagyon derék emberek." Stockholmban nem volt vacsorára pénzünk, de Károlyiéknak küldtünk képeslapot. Velencében a Pestről hozott Mackó sajtot és Hóvirág kétszersültet rágtuk, de a Rialtón kétszáz líráért vettünk egy kendőt Gizinek. Andris a kandidátusi disszertációjából is felvitt egy példányt Károlyiéknak. Gizi a nyakába borult. Sanyi díszhelyre tette a polcon, két Conan Doyle és egy P. Howard mellé. Gizi lelkesen olvasta: „A hematológiai megbetegedések kemoterápiájának néhány új vonása. Andriska, ez állati."

30

„Emlékszel? – kérdezte egyszer Ágnes – gyerekkoromban én mindig összehúzódzkodtam. Az iskolaorvos rám kiabált, hogy miért nem egyenesedem ki, miért járok görbe háttal? Tudod, nem akartam, hogy észrevegyék, hogy a világon vagyok. Te voltál mindig a fontos, az elsőszülött. Zsóka a kicsike. Én... énnekem nem is volt helyem a világban.

Ez is már az utolsó hetekben történt. Egy délután felszaladtunk Andrissal anyámékhoz. Apa nem volt otthon. Édesanyám boldogan simogatott meg engem is, Andrist is. „De jó, hogy jöttetek, de kedves, hogy jöttetek... és már csak azért is jó... kérlek, ha édesapa hazajön... mondjátok neki, hogy ti hordtátok le a salakot a kályhából... nagyon haragszik, ha én hajlongok, azt hiszi, hogy árt nekem... de én nem akarom rá hagyni... nem akarom. Olyan fáradt szegény... ugye, azt mondjátok, hogy ti vittétek le a salakot?

Ezerkilencszáznegyvenöt végén mi már nagyon rendezett viszonyok között éltünk. Volt már néhány kanna szenünk, és üveg is volt az egyik szoba ablakán. Apám bejárt a hivatalába, én már harmadéves kémia-szakos tanárjelölt voltam, onnan mentem át a vegyészmérnökire. Azt hittem kiugrik a szívem örömében, hogy lány létemre átmehettem a műegyetemre. Ágnes közgazdász volt, Zsóka érettségire készült. Anya – hát persze, Édes – ugyanaz maradt, aki a háború előtt. Mosott és főzött. Kukoricából kását és lekváros málét, szójakolbászból és sárgaborsóból levest, marharépából főzeléket. Plantateát, cikóriakávét, melasszal édesítve. És hideg vízben mosta a ruhánkat, kis darabka mosószappannal. Apa hazaadta az inflációs fizetést. Mi vasárnaponként rohammunkára jártunk a hidakhoz. Ha otthon voltunk, enni kértünk, és tiszta ruhát kértünk, és anya nem mondta, hogy nincs, hogy nem győzi, hogy nincs miből. Ránk nézett, szótlanul és fáradtan. Csak annyit értett a világ változásából, hogy a gyerekei boldogok, és ő beleolvadt ebbe az örömbe. A fürdőkád fölött mosott éppen egyszer, amikor hazajöttem az egyetemről. „Mi ez a törülköző a szíveden?" kérdeztem csodálkozva. „Á, semmi – felelte zavartan, és a kádba dobta a törülközőt, a többi mosnivaló közé. Semmi. Kicsit szívdobogásom volt. Már jól van." – Csókolom. Megyek kémiát tanulni – feleltem megnyugodva.

– És akinek nincs gyereke, az hogyan szabadul meg az on-tól? Persze semmi értelme sem volt annak, hogy a montreali telefonkönyvben keresgéltem Kiss János számát. Úgysem hívtam volna fel, minek? És ha az utcán találkoztam volna vele, nem ismertem volna meg akkor sem. Háromszor vagy négyszer ha láttam életemben a sógort. Egy szombat este Ágnes hazajött a minisztériumból, és azt mondta: 31

– Holnap délben ide fog jönni Kiss Jancsi és bemutatkozik. Ne mondjatok rá semmi rosszat, mert úgyis hozzámegyek feleségül. Ahogy vissza tudok emlékezni rá: középtermetű, savószín szemű férfi volt. Kalap helyett sapkát viselt, kihajtott nyakú inget. A minisztériumban dolgozott, ugyanott, ahol Ágnes. Beosztását éberségből nem közölte a családdal. Néhány perces bemutatkozása alatt többször említette lelencgyerekkorát és a népi kollégiumot. Ágnes rajongva nézte, íme, Jancsi karjaiban kiemelkedhet a tisztviselő-kispolgáriértelmiségi környezetből. Egy évig tartott a házasságuk.

Andrissal kezdő vegyész korunkban ismerkedtünk meg. Ugyanott dolgoztunk mind a ketten: a Zengő és Társa Vegyitermék- és Gyógyszeripari Részvénytársaság központi laboratóriumában. Az államosítás után egy darabig Első Magyar Vegyitermék- és Gyógyszeripari Vállalat volt a cég neve, utána kettéosztották, és Vörös Hajnal Vegyitermék és Vörös Brigád Növénykémiai Vállalat lett belőle. Később számtalan más neve volt, számtalan átszervezéssel és főnökkel. Andris a Vörös Hajnal részlegbe került, én a Vörös Brigádba. Kezdetben valamennyiünk főnöke Bárkány Ottó volt. Később Andrisék vállalatát Solti vette át. Az én munkám rutinlabormunka volt, analízis, analízis, analízis. Néha kicsit untam, de szívesen csináltam. A falra felakasztottunk egy nagy táblát: Pontos Analízissel a Szocializmusért. A tábla alatt faliújság is volt. Egy időben megtisztelő jogom és egyben kötelességem volt a faliújságot szerkeszteni. Ez rendszerint abból állt, hogy magam megírtam és megrajzoltam minden cikket. Bárkány időnként megkért, hogy néhány nevelő jellegű cikket is tegyünk ki a faliújságra, így például a Nép Támaszai rovatban közöltük azok nevét, akik részt vettek a vasárnapi falujárásban, élen jártak a tízperces mozgalomban, és rendesen bezárták a fiókjukat. Akiknek az Imperialisták Örülnek cím alatt viszont felsoroltam a későn jövőket és azokat, akik nem járnak szemináriumra avagy nem vesznek részt a Szabad Nép-félórákon. Egy alkalommal munkaidő után odalépett hozzám egy kolléga. „Juli, kérem... az isten szerelméért, miért tette ki a szégyentáblára Iványi György nevét?" „Mert soha sincs ott a Szabad Nép-félórákon" – mondtam jámborul. „Mondja, kérem, tudja maga, ki az az Iványi György?" „Hát persze hogy tudom. A mi csoportunkban dolgozik. Vegyész." „Azt elhiszem, hogy vegyész. Ő Magyarország legkiválóbb növénykémikusa." Három nappal a kinevezése után Iványi György behívatott. Tudtam, hogy hívni fog. – Szeretnék a munkájáról beszélgetni – mondta. Nem hiszem, hogy magának való ez a rutinlabor-feladat. – Én is úgy gondolom – válaszoltam. – És természetesen tudomásul veszem az elbocsátásomat. – Mit, kérem? – lepődött meg Iványi. – Nézze, Iványi kolléga vagy főmérnök elvtárs... vagy... nem tudom, hogyan szólítsam... ez a legtermészetesebb dolog. Bárkány lebukott... akik a környezetében dolgoztak... engem Bárkány kedvelt. Iványi nem válaszolt. Hosszan, elgondolkozva rajzolgatott egy papírra. Végül felnézett. – Tudja, Júlia, sok mindenen gondolkoztam. Emlékszik, egyszer összetalálkoztunk az intézeti könyvtárban. Ketten üldögéltünk ott egész délután, folyóiratokat 32

böngésztünk. Maga bosszúsan azt mondta, hogy miért nem járnak az intézetnek német, angol, amerikai szakfolyóiratok. Biztosan ezer és ezer felesleges kísérletet végzünk el, amire kár már pénzt és időt pazarolni, mert valahol a világon már megcsinálták. Még a hasonlatára is emlékszem, azt mondta, úgy élünk, hogy ha bemegyünk egy szobába, és meg akarjuk gyújtani a villanyt, mindig fel kell találnunk előtte a villanykapcsolót. Emlékszik? – Kérem, ne magyarázza úgy... hogy én esetleg... hajbókoltam az imperialisták előtt... – Jóságos ég, hogy miket beszél. Hát nem emlékszik, hogy lelkesen igazat adtam magának? – Én... nem tudom... lehet... – Arra nem emlékszik, hogy akkor magát hazáig kísértem? Útközben beszélgettünk a drogokról, a népi megfigyelésekről, anövénykémia lehetőségeiről. A hántolatlan rizsről, a vitaminokról. Tényleg nem emlékszik? Maga a gyerekkoráról mesélt, arról, hogy a nagymama házipatikájában mennyi gyógyfű volt. Hogy a sebekre, meggyűlt ujjra muskátlilevelet tettek. – Igen, igen. Az összehúzta, megérlelte a pattanásokat. .. – Nem volna kedve újra drogokkal foglalkozni? Például elsőnek a muskátliolajat vizsgálni? A világon most nagyon divatba jött a növényvegyészet. Kedve volna önálló kutatási feladattal birkózni? – Nem is tudom... én eddig még soha... – Hát el kell kezdeni egyszer. Szakkönyveket kap, útmutatást, helyet kap, felszerelést. És nem kell megrémülni. Ha nem sikerül az első sorozat, majd sikerül az ötödik vagy a tizedik. Majd gondolkozik, és újrakezdi. Majd töpreng, és nem alszik két éjszaka, ha elakad... Öten-hatan fognak egy csoportban dolgozni. Kikkel szeretne legszívesebben? – Kérem, őszinte lehetek önhöz? – Megkérem rá. – Én most nagyon röstellem már, amit vétettem maga ellen. De ezt nem érdemlem meg. Nem akarattal... Nem, nem akarom... jól ismerem ezt... bedobnak a mély vízbe, és amikor fuldokolni kezdek... amikor az időt és a műszereket elpocsékoltam, akkor jöjjön a fegyelmi... hogy én legyek az elrettentő példa, a nevetséges... hogy befurakodtam, hogy nekem kellett volna tudnom, mit vállalok... Én nem vágyom dicsőségre, nekem nem kellenek találmányok... én csak a kenyeremet akarom megkeresni. Ha elküld a rutinlaborból, hát elküld... elhelyezkedem valahol... És bocsássa meg, amit ön ellen tettem és engedjen el. – Juli, kérem, nem értem, mit beszél. Mit bocsássak meg? – Dehogynem érti. A faliújság... – Oldja meg, kérem, a rejtvényeit. Nem tudom, miről van szó. Iszik egy kávét? Várjon, behozatok. – Dehogynem tudja. Kérem, ne alázzon meg ennyire. Megbántottam, bocsánatot kérek. Nem most kellene bocsánatot kérnem, amikor a főnököm lett. Azt írtam magáról a faliújságban, hogy nem jár el a Szabad Nép-félórákra. Iványi Györgyből kirobbant a nevetés. – Drága Júlia, az istenért, melyik faliújságban? – Ezerkilencszázötvenkettőben... hat évvel ezelőtt. – Látja, szánom-bánom bűnömet, de a faliújságot nem olvastam figyelmesen. Júlia, kedves – folytatta elkomolyodva –, hát azt hiszi, hogy nekem ilyen kis tövisek fájtak? 33

No, nyújtsunk baráti jobbot. És megegyeztünk, ugye? Holnap megkapja a levelet az új beosztásáról. Egyelőre jelentéktelen fizetésemeléssel, de amint lehet, tisztességes besorolást kap. Ó, istenem, parancsol még egy zsebkendőt? És én még harcoltam azért, hogy nőkből is lehessen vegyészmérnök...

Értettem-e valaha Ágnes magányát? Az Operában találkoztunk egyszer. Én Andrissal voltam. Ágnes egyedül. – Olyan ritkán jutunk el az Operába – mondtam Ágnesnek. – Nekem operabérletem is van, a Nemzetibe is van. Mihez kezdhetnék az estéimmel? Operába járni, színházba, mindig egyedül. Egy szép pillanatban nem nézhetni a mellettünk ülőre, utána nem beszélgetni róla. Hazamenni, a kulcsot megforgatni a zárban, éjszaka, mindig egyedül. Haza? Voltam egyszer az albérleti szobájában is. Amikor beléptünk – vele együtt mentem fel –, azonnal megcsavarta a rádió gombját. „Megszoktam – mondta. Mindig szól. Kell az emberi hang." A lakás telis-teli volt horgolt csipkékkel, színes, hímzett párnákkal. „A főbérlőé?" – kérdeztem. „Á, dehogy. Vagy tanulok, vagy kézimunkázom." Három éve múlt, egy karácsonyestén utoljára volt együtt az egész család. Jókedv. Csillagszórók. A két unoka izgatott öröme, amint ajándékaikat bontogatják. Zsóka és Balázs egymás kezét fogták, úgy nézték gyerekeiket. Apám átölelte anyámat. Andris a vállamra tette a kezét. „Boldog karácsonyt." Ágnes is ajándékait nézegette. Azután váratlanul elpirult. „Én nem maradok itt vacsorára. Nincs kedvem." „De Ágnes, mi van veled?" „Semmi" válaszolta könnybe borult szemmel és elment.

„Mint egy Rodin-szobor." Emlékszem, ezt gondoltam, amikor apámat megláttam. „Mint egy Rodin-szobor." Sokan álltak az előszobában, szomszédok, valahonnan előkerült két orvos is, messziről a magam kétségbeesett kiáltását hallottam, talán szóltak hozzám, talán feleltem is. András kétszer is mondta: „Apa, ott áll apa" – akkor láttam csak meg. Földbe gyökerezett lábbal állt, belenőve a tárgyakba, súlyosan és mozdulatlanul, a kezét valami iszonyú tartásban égnek emelte, mintha segítséget kérne vagy vádolna. A szemén kimondhatatlan rémület, hitetlenség és döbbent bizonyosság. A szeme, ajka, de még a ruhája is kőből volt, igen, mint a kőből félig kiszakadt Rodin-kompozíciók. A Fájdalom szoboralakja volt, a Múlandóság, ívvé feszült teste a Tékozló Fiú szobrára emlékeztetett. Olyan volt, mintha a reménytelenség, a jajszó dermedt volna sziklává. Időtlen időkig álltunk egymás mellett. Hirtelen vett észre. Kezét leengedte. Pontosabban: kőkarjai alázuhantak. Azután csöndesen azt mondta: – Gyere be hozzá. Ne félj tőle. És vezetett édesanyám ágyához, kezemnél fogva, mint egy kisgyereket. – A legiszonyatosabbak az éjszakák – panaszolta. Vergődöm, hánykolódom, nem tudom lehunyni a szememet. Bele kell bolondulni.

34

És két hónap múlva ezt mondta: – És a legiszonyatosabb az, hogy már aludni is tudok.

A Nürnbergi második felvonását egyszerre csak unni kezdtem. A sötét, éjszakai színpadkép elálmosított, még Beckmesser megveretésének sem tudtam szívem szerint örülni. A félhomályban karórámat néztem, és elnyomtam az ásítást. „A szünetben iszunk egy feketét" – súgta Andris. Szünetben valóban elindultunk a büfébe. A széles lépcsőn egyszerre csak a nevemet kiáltotta valaki. – Juli... kezét csókolom. Vagy, ha szabad még, hát kezedet csókolom... Látom ám az orrodon, hogy nem ismersz meg... János-hegy, ifjúság, szabadság, szerelem. Szervusz, Andris. Szóval végül mégis észrevetted, hogy a hölgy halálosan szerelmes beléd. Vagy nem vagytok házasok? – Szervusz, Feri – mondta Andris. – Ha elegáns szmokingodban nehéz is felismerni téged, a stílusod a régi. – A szívem is. Engedjétek meg, hogy bemutassam a feleségemet. Pannika, vigyázz a lányunkra, nehogy a zsöllye nyolcadik sor és a büfé között szülessen meg. Húzódjunk inkább a falhoz. Mit hozhatok a hölgyeknek? Jössz, Andris? Nahát. Feri. Elegáns volt, fiatalos, szőke. Csöppet sem hasonlított a sportinges, kamaszos Ferire és mégis... – Panni mindent tud rólatok – magyarázta, amikor visszaérkeztek a kávékkal. – Amikor megkértem a kezét, közöltem vele, hogy csak feltételes az ügy, mert én örök szerelemmel Júliámat szeretem. Ha az oltár előtt odalép hozzám Júlia, és közli, hogy engem választott, akkor mindent vissza. De Pannika szerelmes volt belém, és ezt se bánta. – És ki az a Júlia? – kérdezte Andris. – Ó, ki lehet az a Júlia? A szép, az okos, a tökéletes? Hát a feleséged. – Mindig ilyen idétlen voltál – mondtam ingerülten. – Te pedig mindig ilyen szigorú. Azt hittem jobb szívvel emlékszel rám. Hát ha még azt is tudnád, hogy egyszer minden vagyonomat összekapartam, csakhogy kellő eleganciával öltözhessem fel a randevúra. A te tiszteletedre vettem egy hódító sportinget, kék-zöld-bordó kockákkal. Pannika, ugye még megvan valahol? Hacsak valamelyik lányunknak nem csináltál belőle szoknyát azóta... – Van már gyereketek? – kérdeztem Pannikától, aki, gondolom, ugyanolyan kínban hallgatta Ferit, mint én. Persze megint Feri vágott közbe. – Eddig három lány. Júlia nyolcéves, Kati hatéves, Borbála négyéves. Andris, tudsz még egy jó lánynevet a negyediknek? – Honnan tudod, hogy lány lesz? – kérdezte Andris. – Mert a lányokat szeretem. Nincs igazam? De mondjátok, milyen lehet két vegyész házassága? Nem szörnyűséges? Mondd, Andris, nem vagy féltékeny a nejedre? – Miért volnék féltékeny? – kérdezte Andris sápadtan. – Ne rémüldözz, nem a szerelmére gondolok. Júlia megközelíthetetlen, erről sajnos tudnék neked mesélni. De azt hiszem, rémes lehet együtt élni egy méregkeverőnővel, 35

pláne olyannal, aki hetenként publikál valami izgalmasat. Tudod-e, Júlia, hogy a muskátliolajból készült gyógyszered iránt még mindig komoly külföldi érdeklődés van? Amióta Indiából hazajöttünk, én a gyógyszerkísérleti főosztályon dolgozom... Remekek az ötleteid. Iványi a múltkori referátumában a legtehetségesebb vegyészének nevezett. És te, Andris? Kullogunk, kullogunk a feleségünk után? „Jobban oda kellett volna vágni a János-hegyen ahhoz a fához" – gondoltam. Pannika rajongva emelte szemét férjére. Andris a cipője orrát nézte. – Ha mindent olyan jól tudsz rólunk, akkor olvashattad Andris kandidátusi disszertációját is – mondtam bosszúsan. -A hematológiai megbetegedések kemoterápiájáról. – Ó, persze hogy olvastam – mondta Feri udvariasan –, persze, persze, kitűnő. Andris, te, ugye, most a Solti-intézetben vagy? Hiába, az a Solti belevaló gyerek. És tudja futtatni az embereit. Legutóbb különben valami remek dolgot nyújtott be. Simaizomgörcs-oldót. Már megkezdik a klinikai kísérleteket. Hamarosan exportra gyártjuk. – Hát ez is Andris találmánya – kiáltottam boldogan. Látod, Andris, előbb-utóbb megérnek a dolgok. – Te is benne vagy? – kérdezte Feri. – Érdekes, nem figyeltem fel a nevedre, bocsánatot kérek. Solti-Dömölki... valahogy így ment a bejegyzés. Horváth? Nem, nem emlékszem pontosan. Mindenesetre gratulálok, nagyon szellemes megoldás és nagyon olcsón gyártható. Hogy ezekről a cukorvegyületekről még mi minden fog kisülni! Nem értem" – mondta Andris, amikor visszaültünk a nézőtérre. „Hogy került az ügybe Solti és Dömölki? És cukorvegyület? Ennek semmi köze sincs az én felfedezésemhez." * Valami titok... mi is volt az a titok? Valami, amin nagyon gondolkoztam... Tudom már. A kezdetet akartam mindig meglesni. Milyen az élet első pillanata? Hogyan is lesz az, amikor először megyek iskolába? Milyen érzés lehet először meglátni a tengert? Milyen egy férfi első ölelése? Hogyan fog a repülőgépünk Amerika földjéhez érni? Kisgyerek koromban az izgatott, hogy hogyan alszik el az ember? Órákon át ültem az ágyban. „Miért nem fekszel le?" – kérdezte édesanyám. „Meg akarom tudni, hogyan alszom el." „Ó, te csacsi, azt nem veheted észre." „De én igazán megpróbálom. Ma este megpróbálom." „Aludj szépen, ne próbáld meg a lehetetlent." Most... most idekötözve viaskodom az álommal... most... egészen biztosan tudom, most meglesem a titkot. Tegnap megkérdeztem az egyik orvost, hogy mit éreznek, amikor felnyitnak egy emberi testet. Izgalmat? Kíváncsiságot? Nem izgulnak azon, hogy mit is fognak találni a felhasított bőr alatt? „Nem izgulunk – mondta kissé megbántottan. – Hiszen tapasztalhatta, hogy minden szükséges vizsgálatot elvégeztünk. Mi biztos diagnózissal operálunk." „Nem úgy értettem" – akartam válaszolni. És arra az izgalomra gondoltam, amivel én egy diót feltörök. A még soha nem látottat. A Titkot. A Csodát. Hogy ott lapul a zöld burok és a barna csonthéj alatt az Élet. Az egyszeri és megismételhetetlen csoda. Az, hogy nincs két egyforma fűszál, két egyforma dió, két egyforma, lüktető emberi test. 36

Mit szólnának most az orvosok, ha a kampókkal szétfeszített hasfal mögött egy pici gyereket találnának? Békésen feküdne a cseplesz lágy bölcsőjében, hosszú aranyszínű hajjal, kék szemecskéit kinyitná, karját előrenyújtaná. Nem volna elnyomódva, eltorzulva, hiszen nem is kell a születést átszenvednie. Nem is sírna, nevetne. Lehet, hogy még kis ing is volna rajta... Van egy Andersen-mese, nagyon bonyolult, zavaros mese, fecskéről, vakondokról, egy kicsi lányról. Úgy kezdődik, hogy volt egy asszony, akinek nem volt gyereke. Nagyon szeretett volna gyereket, de hiába. És akkor egy javasasszonytól kapott egy babszemet, azt cserépben elültette, és amikor a bab kicsírázott, az egyik levélen ott talált egy kicsi-kicsi kislányt. Ezen a mesén én mindig keservesen sírtam. „De hát mi bajod, miért sírsz, Julikám?" – kérdezte édesanyám. – „Mert az olyan borzasztó, olyan nagyon borzasztó, hogy valaki szeretne egy kisgyereket, és nincs neki." A fakanálra is emlékszem, közönséges, törött nyelű főzőkanál volt, zsebkendőt tekert rá nagyanyám, szénnel szemet, szájat rajzolt, kedves kis vigyori rongybaba volt, úgy dajkáltam, szívemhez szorítottam, énekeltem neki.

És akinek nincs gyereke, az hogyan szabadul meg az on-tól?

Zsóka egyszer leforrázta a kezét. Mindig ő segített otthon édesanyánknak a háztartásban. Négyéves se volt, amikor már felállt a kis zsámolyra, és segített tésztát gyúrni. Ha édesanyánk beteg volt, vagy nagymosás volt, vagy tavaszi nagytakarítás, Zsókát fogták otthon az iskolából, „ő még kicsi, ő könnyebben bepótolja." „ő úgyis a legügyesebb." Ágnes meg én lapultunk. A nagy mosófazék forró vizet rántotta magára. A karja égett össze. Csupa égő, vörös hólyag volt, vállától a csuklójáig. Egy pengőt kértek a patikában valami sárga kenőcsért és gézért. Egy pengőt, iszonyú összeget. De meg kellett fizetni, és be kellett kenni Zsóka sebtől gyötört karját. Nem sírt hangosan, az volt az ijesztő, hogy úgy sírt, mint egy felnőtt. A sarokba húzódtam, onnan néztem, dermedten. Emlékszem, akkor is úgy éreztem, hogy igazság szerint ebből a fájdalomból nekem is járna. Odakullogtam Zsókához. „Neked adom a préselt képeimet. Mindet." Elgyötörtén rázta a fejét. „Nem kell."

Én soha sem voltam fontos – mondta Ágnes. – Te voltál a nagylány, Zsóka a kicsi. Az egyetemen nem kellettem, a minisztériumban nem kellettem. A férjemnek nem kellettem. Akár vagyok, akár nem vagyok."

Mi ez a csöngetés? Telefon. Ki telefonálhat ilyenkor? Biztosan Anna. – Juli? Itt Anna beszél... nagyon sürgős. 37

– Hol vagy? – A kollégiumból beszélek... képzeld, Pali él. – Honnan tudod? – Itt volt. Hadifogságból jött. A pápai ismerősöktől tudta meg, hogy Pesten vagyok, és egyetemista lettem. – És most mi lesz? – Nem tudom. Könyörög, hogy menjek vissza hozzá. Azt akarja, hogy kezdjük újra. Senkije sincs. De én nem akarom. Félek tőle. Félek. Itt akarok maradni a kollégiumban. Nem hagyom veszni a két szigorlatomat. Megesküdött, hogy engedi, hogy tovább tanuljak. Nem kell az üzletben lennem. Te, Juli... amikor... amikor a felesége voltam, irtóztam tőle... megmondtam neki, hogy irtózom tőle. És hogy betegen jöttem haza a lágerből... mindig hőemelkedésem van. Azt mondta, minden egészen más lesz. Ha nem akarom, hozzám se nyúl, csak jöjjek vissza. Szeret. Nem akar egyedül élni. Irtózik a magánytól. Mit csináljak? – Anna, ez a te életed. – Juli, te mit tennél? – Nem tudom, Anna. – Ha Pali visszajött... Tibor is előkerülhet. És nem akarom itt hagyni az egyetemet. – Hát akkor ne hagyd. – De én is olyan egyedül vagyok a világban. És beteg. – Anna, nem szólhatok bele az életedbe. – És tudod, mit hozott nekem Pali? Egy gyönyörű karórát. Az anyjáé volt, el volt ásva a kertben. Juli, mit csináljak? –A te sorsod, Anna.

– Juli? Itt Anna beszél... a pályaudvarról... pár órára jöttem fel Pestre. – Szívesen látunk, gyere fel. – Nincs időm. Vásárolni jöttem... mondd, hol tudok rendes kabátszövetet kapni? A belvárosban? – Sejtelmem sincs róla, Anna. Ez az egy szem lódenkabátom van. – Pali akarja, hogy vegyek magamnak... azt hiszed, hogy van hozzá kedvem? Őrült voltam, hogy visszamentem. Nem szeretem. Nem bírom szeretni. Ott vagyunk ketten, abban a hatalmas, elátkozott házban. Ha egy könyvet lát a kezemben, rám mordul. És az éjszakák... Juli, az isten áldjon meg, legalább egy víkendre gyertek le. Nem látok embereket magam körül... Megbántam, őrült voltam.

– Juli, itt Anna beszél. Ne haragudj, hogy ilyen késő éjszaka... Egy trafikból beszélek. Pali is Pesten van, csak leszöktem a szállodából. Hallasz? – Rosszul. – Fújj bele a kagylóba. Most jobb? – Jobb. –Juli, nem bírom tovább. Megmondtam Palinak, hogy ha nem adja fel az üzletet, elválok tőle. Én nem bírom ezt az életet. Reggeltől estig könyvelni... hat zsák kakaó, tizennyolc bála rizs, szállítani, kinnlevőségeket behajtani... te, egy éve nem voltam 38

moziban. Nem járunk sehová. Julikam, ma délután vettem egypár kötet könyvet, ott hagytam a könyvesboltban. Légy szíves küldd el a címemre, azt mondom majd Palinak, hogy tőled kaptam.

– Juli... itt Anna. Egy napra jöttem fel. Ruhát kell próbálnom. Nem jönnél velem? Te, én már nem bírom. Megint lázam van, állandóan lázam van.

– Juli? – Nem, kérem, itt Horváth András beszél, jó estét kívánok. Igen, azonnal küldöm a feleségemet. Juli, a barátnőd. Ha lehet, kérlek, ne beszéljetek másfél óránál többet... – Juli? Itt Anna. Julikám, szakítottam. Az istenért, nem tudsz egy albérleti szobát? Akármilyet. Nem bírok vele élni. Nem akarom. Vissza akarok menni az egyetemre. Pénz, üzlet és ivócimborák, nem akarom ezt az életet...

– Juli? Pali értem jött. Megesküdött, hogy felajánlja az államnak az üzletet... előbbutóbb úgyis államosítanák. Új életet kezd. Most még tudna állást kapni a külkereskedelemben, öt nyelven beszél Eladnánk se. Ábrahám-hegyi szőlőt is, és venne egy lakást Pesten. Azt mondta, folytathatnám az egyetemi tanulmányaimat. Csak legyek vele. Mit csináljak?

-Juli... az egyetemen elutasítottak. Azt mondták, nagykereskedő felesége... De megmondtam, hogy elválok, vegyenek fel. Most újra albérleti szobát keresek... minek is adtam fel a másikat, ó, én szerencsétlen hülye... Ha találok egy albérletet, elválok. És megint lázam van. Tanulni akarok. A magam életét akarom élni. Nem szeretem Palit.

– Juli... köszönöm a címet. Megnéztem az albérleti szobát, de nagyon sötét. Pali megvette a lakást. Egyszoba-hallos, modern. Sírt, megesküdött, hogy másképpen fogunk élni. Bocsánatot kért. Juli, mit gondolsz? – Anna, ez a te életed. – Minden délután harmincnyolc fokos lázam van. Kórházba kellene menni, de most nem akarok. Szeretnék munkát találni. – Okosabb volna előbb meggyógyulni. – De tudod... ha sikerülne elhelyezkednem, ha látná Pali, hogy meg tudok állni a lábamon... talán tényleg más volna. – Anna, a te életed.

39

– Juli, a műszakirajz-tanfolyamra szerettem volna menni. Azt mondták, be se adjam a kérvényt. Volt nagykereskedő felesége. Palinál semmi se baj, ő átadta az üzletet, cserébe megkapta az állást. Engem pedig... ha elválnék tőle, ha akármit csinálnék, semmi se használ. – Megérdeklődöm nálunk, a laborban. – Pali röhög rajtam. Azt mondja, soha, sehol sem fognak felvenni. Én elmennék lapátolni is, de ma megint harmincnyolc hármam van. Nem szeretem. El akarok válni, nem akarok vele élni...

– Juli, sürgősen találkozni akarok veled, gyere le, most rögtön. Juli, nem bírom tovább. Félek tőle. Azt mondta, sohasem fogok tudni elválni tőle. Sohasem fogok tudni megkeresni egy darab kenyeret. Azt mondta, azt tehet velem, amit akar. – Pénzre van szükséged? – Könyörögtem neki, látja, hogy beteg vagyok. Olyan, mint egy állat. – Akarod, hogy orvoshoz kísérjelek? – Nem tudom, mit akarok. Mondd, Juli, mit tegyek?

– Juli, találkozni akarok veled... Pali megtalálta a naplómat, azon szórakozik. – Anna... bocsáss meg, most nem érek rá. Majd holnap délután. – Holnap késő. Tanácsot akarok kérni... – Anna, nem tudok most. Holnap. – Holnap már késő... hallgass meg... holnap késő...

– Horváth lakás? Horváthné? Juli? Kérem... kérem... magával beszélt tegnap este a feleségem? Itt Roboz Pál. – Igen, velem beszélt. – Borzasztó dolog történt... felfoghatatlan... felfoghatatlan. ..

Szól a telefon. Kérem, miért nem veszik fel a telefont? Tudom, hogy ez műtő, de azért csak fel kell venni a telefont. Én felvenném, de az álarcos japánok ideszíjaztak... és fölöttem a teleszkóp... Hol van Anna? Honnan telefonál? A csillagokból? Úristen, hogy mondják latinul a csillagvizsgálót?

Eperfa vagy szederfa, Morus, a Moraceae, eperfélék család génusza, tíz faja az északi mérsékelt éghajlat, valamint a trópusok hegyvidékén terem. Fák vagy cserjék, lombfakadással együtt virágzanak, a virág 1-2 laki. Termése apró, egymagú, csonthéjszerű, minden szemet húsos, ellevelesedett lepel vesz körül. 40

Nevezetesebb fajai a fehér vagy selyem eperfa (Morus alba). Hazája Kína, a XII. sz. óta Európában is kultiválják, főként a Földközi-tenger vidékén. Többfajtáját termesztik, Kínában tizennégy fajtáját, főként leveléért, ami a selyemhernyó tápláléka. Kínában már i. e. 4000 évvel ültették. A fekete eperfa (Morus nigra) vagy szederfa, török eperfa, 7-13 méter magas. Levele kemény szőrű, nagyobb és inkább szív alakú. Hazája valószínűleg Perzsia. Gyümölcse nagyobb, fekete, könnyebben szétfolyik és fest, borízű (fructus mororum). A görögök a bort festették vele. Mint syrupus mororum orvosság is volt, különösen a szájat öblögették vele...

– Ez most a legújabb őrületem, a szederfa. A napokban fejezek be egy másik kísérletsort. Iványi nagyon meg van elégedve az eredménnyel. A rizspelyvát vizsgáljuk. Tudod, ehhez is a mi vidékünk egyik népszokása adta az ötletet. Mifelénk a cukorbajt rizspelyvából készült teával gyógyították. Az biztos, hogy a rizspelyvában értékes anyagok vannak, hiszen régi megfigyelés, hogy a hántolt rizs fogyasztása avitaminózist okoz... Miért ne találhatnánk a pelyvában olyan anyagot is, amelyik a pankreászt serkenti? És tudod, én már egy kicsit előkészíteni a következő munkát. Összeszedtem az eperfa irodalmát. Most gyűjTom a népi megfigyeléseket, füvészkönyvek feljegyzéseit. Esetleg el is utazom Villány-Szederkény környékére, ahol különösen jófajta szeder van. Hacsak a közlekedési minisztérium azóta ki nem vágatta az utak mellől. Iványi azt javasolta... – Tudod, mit? Egy kicsit unom már a gyógyfüveidet is, Iványit is. Reggel felkelek: Iványit emlegeted. Este hazajövök: Iványi nagyságát zenged. Iványi megdicsért. Iványi így gondolja. – Kérlek, Andris... azt hittem... de hát... nem zavarlak többé. – Bocsáss meg... rossz napom volt... nem így gondoltam.

Egy pillanatra sötét lett. Azután újra világos. Mi történt? Persze. A lámpa. Kialudt fölöttem a lámpa, aztán újra meggyulladt. Rövidzárlat? Vagy eloltották? Miért oltották el? Igen. A műtőlámpát el szokták oltani egy pillanatra... mikor is? Amikor a műtét helyét bejelölik. Egy hosszú karcolás a szikével... azután néhány keresztvágás, hogy pontosan tudják majd a varratok helyét. De ezt én már nem láthatom. Hogy is van? Először lemossák benzinnel és jóddal, és azután karcolják... vagy először karcolják, és azután mossák le... de akkor már nekem aludnom kell... vagy már alszom, és csak álmodom mindezt? Meg kellene kérdezni valakitől. De hiába kiáltok, nem figyel rám senki.

41

Nem szeretek olyan helyre menni, ahol a házastársak haragban vannak. Ki gondolta volna Jeneyékről? Olyan barátságosak, kedvesek egymáshoz... és milyen kínos este volt. Jeney orvos. A felesége keramikus. Ötéves kisfiuk van. Szép otthonuk. Először voltunk náluk. És alig tízpercnyi beszélgetés után az asszony kifakadt. – Most itt az alkalom... tegyetek igazságot. Mert én nem fogom sokáig tűrni Gabi szerda estéit. – Ugyan – mondta Jeney Gábor. – Ez nem téma. – Neked nem téma – csattant fel az asszony. – De nekem téma. Neked vállvonogatás. Nekem az életem elkeserítője. Képzeljétek el, Gabinak van egy másodállása is. Hetenként háromszor rendel Csepelen. Az azt jelenti, hogy hét estéből három már odavan. Kilenc óra elmúlt, mire hazaér. Kis Gabi már alszik. Már se mozi, se színház, se tévé, se egy kis barátságos beszélgetés. Hetenként kétszer esti egyetem. Marad kettő. Ebből egyik az enyém. A mienk, a családé. Ebben benne van minden, séta, szórakozás, baráti társaság. Mert a hetedik nap szent, ahhoz nem lehet nyúlni. A Szent Szerda. A bridzsparti. És micsoda kompániával! Ostoba, érdektelen alakok, csak nézek, csak bámulok... – Négyen vagyunk barátok. Együtt jártuk végig a gimnáziumot, együtt érettségiztünk. Mi van ezen, amit egy nő ne tudna megérteni? – Nem tudom megérteni. Hogy ugyanannyi jusson a cimboráknak, mint a feleségnek és a gyereknek együttvéve. Nem lehetne azt a nyomorult kártyázást minden második szerdára tenni? Vagy minden harmadikra? – Nem – mondta Jeney Tomören. A kínos helyzetet nem tudta feloldani sem a feketekávé, sem a sütemény, még a legújabb magnófelvételek sem. Bután szóltam bele. – Minden férfinak vannak érinthetetlen pontjai. Ti fiatal házasok vagytok, te, Zsuzsi, türelmetlen vagy még. Én húszéves asszony vagyok... és húsz év alatt sem tudtam meg Andris minden titkát. Itt vannak például ezek a Károlyiék. Ha el tudtok képzelni ostoba és érdektelen családot, hát ők azok... És Andris ragaszkodik hozzájuk, vonzódik hozzájuk. A férjjel nem lehet két értelmes szót beszélni. Andris, ha legalább udvarolnál Gizinek, ha valami kis feszültséget éreznék köztetek, ha nem is örülnék, de legalább megérteném... Mondd meg nekem egyszer, mi a csudát barátkozol velük? Andris rám nézett. – Vannak titkaim – mondta mosolytalanul. Elvörösödtem. Szerencsére Kisgabi felriadt a másik szobában. Jeney karjára vette, behozta bemutatni a fiát. A férfititkokról többé nem esett szó. – Ne haragudj - mondtam Andrisnak, amikor éjféltájt hazaértünk. – Nem szoktam ilyen durva és tapintatlan lenni. Nem válaszolt. – Alszol? – kérdezte jóval később a sötétben. – Ha nagyon kíváncsi vagy rá, hát megmondhatom, miért kellenek nekem Károlyiék. Mert hiú vagyok. Mert kell egy hely a világon, ahol ünnepnek számít, ha odamegyek. Ahol a disszertációm főhelyen van. Ahol kérkednek a barátságommal. Ahol időnként még megkérdik, hogy mi van azzal a kitűnő gyógyszerrel, amit feltaláltam. Azzal a kitűnő gyógyszerrel egyébként nincs többé semmi. Soltiék a magukét szabadalmaztatták. És elhitették a főhatóságokkal, hogy kétfelé görcsoldó nem kell a piacon. Hát ez a titkom. Jó éjszakát.

42

Mintha egy befőttesüveg volna vagy inkább Parádi vizes üveg, kicsit szélesebb nyakkal, ezüst kupakkal. Címke is van rajta, és sötétvörös a színe. Vér. Nem akarok odanézni, a műtőlámpát akarom nézni. A vérrel teli palack is rá van akasztva az infúziós készülékre. Ha kell, azonnal adják. Műanyag tasakok, üvegek, vékony műanyag csövek. A tűt beleszúrták a karomba, és ragtapasszal rögzítették. Kinek a vére lehet a palackban? Vonaton utaztam egyszer. Jókedvű kiskatonák ültek a szomszéd padon. Két nap szabadságot kaptak és egy-egy üveg sört, önkéntes véradásért. „ Szabadságért ontottam véremet" – nevetett az egyik kiskatona, és vele nevetett az egész vasúti kocsi. Lehet, hogy annak a fiúnak a vére? A vörös vérsejt élettartama három hét... a plazmát nyolc évig is tárolni lehet. Lehet, hogy annak a helyes, mosolygós fiúnak a vére? Vagy Zsóka vére? Lehet, hogy Zsókáé? Zsóka Manhattanban... és a vére, itt ebben a palackban...

Utolsó esténk New Yorkban. Meg kellene kérdezni, Zsóka, boldog vagy te itt? Balázs félrehívja Andrist: „Öregem, van elég pénzetek a hazautazáshoz? Nem számít néhány dollár." Andris szabódik. Köszöni, nem kell semmi. „Ugyan már – mondja Balázs, és előveszi a tárcáját. Ide nézz! Pedig hónap vége vanTudod, Pesten mit csináltunk a hónap végén? Zsóka összeszedte az üres tejesüvegeket meg lekvárosüvegeket, és a közértben sose akarták visszaváltani. Vacsorára kitalált levest főzött, kitalálta, hogy milyen maradékból mit lehet kotyvasztani. Vagy elment vért adni." „Mit csinálni???" „Ó, ti gazdag vegyészmérnökök... ti nem tudjátok, hogyan is élt egy kétgyermekes tanító házaspár. Egyik hónapban Zsóka ment vért adni, másik hónapban én. Három deci vér százötven forint. És két szendvics. Sűrűbben nem lehetett vért adni, mert csak hat hét után vettek újra."

Balázs mindenáron Andrisnak akarja adni a karóráját. Öcsi a magnóját ajánlja fel. Juli minden könyvére, amire azt mondtuk „érdekes", lelkesen azt mondja: „vigyétek el." Zsóka mindenáron ennivalót akar csomagolni. Sült csirkét, kalácsot, banánt. „Zsóka, te megszédültél. Egy óceánjárón reggeltől estig etetik az embert." „De vidd el, legalább ezt a kalácsot vidd el." „Most pont olyan vagy, mint édesanya volt" – mondom, és belesápadtunk mind a ketten. A konyhában állunk, az óriás hűtőszekrény előtt. Zsóka az előbb mutatta meg: sosem jegesedik el, nem kell kiolvasztani, mélyhűtője van, fagylaltfagyasztója van, ide nézz, mi minden van benne. Akarsz friss epret? Akarsz szőlőt? Akarsz grapefruitot? És most mutatta meg önműködő csodagépeit, préseket, villanykéseket, darálókat, grillsütőt. – Emlékszel? Anyu teknőben mosott. És amikor kicsik voltunk, kútról kellett hordani a vizet. Vödörben. Hideg vizet. Télen is. – Mondd – kérdezte később Zsóka –, lehet az, hogy mindig ilyen marad a világ... hogy határok meg iratok... hogy a testvérek nem láthatják egymást, amikor akarják? 43

– Nem, nem marad ilyen. – És... mondd... Emlékszel... mit kért mindig tőlünk Édes? – Emlékszem, Zsóka,

A szomszéd veszi a vizsgát... the neighbour takes the examen... Zsóka nem érti, min nevetnek, amikor a tévét nézik... „Csak angol nyelvű újság jár nekünk, ne küldjetek Pestről újságot" – mondja Balázs. „Neighbour – nébör, te én ezt sose fogom megtanulni..." Hogy robog, hogy zörög a New York-i földalatti... Zsóka csúcsforgalomban jár rajta. „Még csak zöldek vagyunk itt, de egy órabérből megvehetek három csirkét." Itt most szerda reggel nyolc óra van... akkor New Yorkban is szerda van már, de még csak hajnali kettő. Zsóka nem tudja, hogy most rá gondoltam. Biztosan alszik. Első lecke. A család. A család otthon van. A család olvas. A család televíziót néz. A család szereti egymást. Öcsi már nem tud magyarul.

Manhattan... Zsóka... vér... Manhattan... arra látszottak a felhőkarcolók... arra volt Amerika... de ez már régen volt, egy héttel ezelőtt volt... ez a furcsa lámpa fölöttem... ez a hold... mennyi csillag, milyen sűrű csillag... alattunk hatalmas, fekete víz. A fedélzeten álltunk, és bámultuk az óceánt. A hold ezüsthidat égetett a vízre, lengő, könnyű hidat az óriás hullámok fölé. Meleg volt az éjszaka. Marokkó partjaihoz közeledtünk. „Ugye, boldog vagy?" „Nagyon." Óriási ötlet volt a hajóút. Odafelé a repülés egy nap volt csak, és mit láttunk? Repülőtér, mozgójárdával, millió autóval és Coca-Colával, repülőtársaságok irodáival és elegáns üzletekkel. Átszállás, újabb repülőtér, mozgójárda, megint millió autó, Coca-Cola-automata... De ez, a hajó... ugyanannyi pénzért tizenkét napos utazás. És meglátjuk Casablancát, Gibraltárt, Pálma de Mallorcát, Nápolyt. Elhagyott volt a fedélzet. Az utasok ilyenkor mozit néztek vagy a hajó valamelyik bárjában ittak, táncoltak, bridzseztek, vagy valami hülye társasjátékon, bingón, tombolán, vetített lóversenyen veszítették el a pénzüket. – Boldog vagy? – Nagyon. A holdfény felhőbe bújt, magával vitte a hidat is. Egymásba kapaszkodtunk, hogy el ne múljon a varázslat. – Maguk magyarok? Felriadtunk. A sötét fedélzeten megtermett férfi állt. – Az érthetetlen beszédjükről gondoltam, hogy maguk vagy magyarok vagy görögök. Minden más európai nyelvet beszélek. Különben az utaslistán is láttam, hogy egy magyar házaspár is utazik. Scholz. Wilhelm Scholz. Kelletlenül mutatkoztunk be. – Görögök is vannak a hajón, egy patrasi kereskedőcsalád. Mindenféle náció van. De magyart ritkán látni. Maguknak otthon le kell térdelni, hogy kiengedjék, mi? És kell egy Friderika néni vagy egy Liselotte néni, aki jegyet küld, meg garanciát vállal magukért. No, schön. Casablancában már sokszor jártam, lehet, hogy partra szállók, ott jó a sör. Casablancában partra fogják engedni magukat is, mert a marokkóiak mindenkit partra engednek. Gibraltárban már nem hiszem. 44

– Jó éjszakát – mondta Andris. – Már lefekszenek? – csodálkozott Herr Scholz. Ilyenkor? Jöjjenek velem, velem beengedik magukat az első osztályú bárba is. Meghívom önöket egy whiskyre. Tudom, mi a short of currency. - Köszönöm. Én este tíz után már csak kumiszt iszom, nemzeti büszkeségből – mondta Andris. – Kumisz? Mi az? – érdeklődött Scholz úr. – Erjesztett lótej. Egészséges -mondta Andris. – Valamivel drágább, mint a Black and White. Ha volna nálam még egy üveggel, magát is megkínálnám. „Ez hülye és aljas – mondta Andris, amikor visszaértünk a kabinba. – Mi az, hogy nem fognak minket partra engedni Gibraltárban? Miért ne engednének?"

A parti kirándulások díját a kabinosztály szalonjában, a Thomas Cook és Társa utazási iroda megbízottjánál lehet befizetni – hirdette a naponta megjelenő hajóújság. A megbízott – rokonszenves fiatalember, pápaszemmel és könyökvédővel ült a bárpult mellé húzott kis asztal mögött – elénk tette a prospektusokat. Minden kikötőben lesz autóbusz-kirándulás, meg lehet nézni a Casablancái óvárost, a gibraltári Sziklát, a palmai katedrálist, a nápolyi tojás alakú várat és a pompeji ásatásokat... öt dollár egy kirándulás, itt vannak a jelentkezési ívek, annyi autóbuszt indítunk, amennyire szükség van... templomok, mecsetek, földközi-tengeri kikötők, ó, istenem... Andris kitöltötte a jelentkezési ív néhány adatát, név, lakcím, állampolgárság. Cook és Társa megbízottja elvette tőlünk a pénzt. – Ha a partraszállásuknak bárhol akadálya volna, természetesen visszaadjuk a pénzt. – Miért volna akadálya? – kérdezte Andris elfehéredve. – Ó, természetesen nem lesz, uram, csak mindenesetre megjegyeztem. Program szerint fél napunk lett volna Casablancában. Délután kettőkor kellett volna megérkeznie a hajónak. Délután négykor még híre-hamva sem volt a szárazföldnek. Hogy lehet ez? A tisztek sajnálkoztak. A kétnapos hurrikán miatt késünk, nem tudott a hajó minden késést behozni. – Lehet, hogy ki sem kötünk Casablancában? – Sajnos, lehet. A hajózási jog szerint ki lehet hagyni egy-egy kikötőt. Az utasoknak ezért nincs kártérítési igényük. Jó vicc. És ha volna? Cook és Társa közölte, hogy ha tovább késünk, visszaadja a pénzt. – Kár- mondta a szemüveges misszionárius, aki mellettünk állt a sétafedélzeten, és messzelátóval kémlelte a távolt, ahol sehogy sem akartak előtűnni Afrika sziklái. Kár. Majd megnézem legközelebb. Next time. „A fene egy e meg – mondta Andris. – Ezeknek van next time, nekünk nincs." Fél nap helyett egy esténk volt csak Casablancában. Este hat óra volt, szürke volt már a táj, amikor a keskeny hajólépcsőn a partra lemehettünk. A lépcső alján marokkói rendőrök álltak, „bienvenu" szalutáltak az utasoknak, és egy-egy lebélyegzett számolócédulát nyomtak a markunkba. Ennyi volt az útlevél, a vízum, a vámvizsgálat, az ellenőrzés. 45

– Tíz óra helyett négy óra. És az is sötétben – mondta Andris. – Semmi helyett négy végtelen óra – feleltem. – Igazad van... persze hogy igazad van. – És csupa sejtelem. Egy este Casablancában. Izgalmas filmcím. Az autóbuszok valóban ott sorakoztak a kikötőben. És megkezdődött a Casablancai Éjszaka: Keskeny sikátorok. Kiszállni a buszból, és gyalog haladni a domboldalon. Zsúfolt, pici üzletek, olyanok, mint egy falusi vegyeskereskedés, Tomve színes ruhafélével, déligyümölccsel, biciklivel, és színes ernyőjű csillárokkal. (Lámpák! Aladdin! Ezeregyéjszaka!) Járda persze nem volt. Az úttesten fürge kisautók, ember vontatta targoncák, szamaras kordék, biciklis gyerekek, édesség- és pisztáciaárusok, nyakukba akasztott tálcákkal, fezes és turbános öregek, lefátyolozott nők. Szürke és fekete fátylak az arcuk előtt. (Fátyol! Afrika, ó, istenem!) Mohamedán mecset. Különös, nyújtott zene. Mellékesen a zene tranzisztoros rádióból áradt... Azután visszaülni az autóbuszokba, széles utak, sokemeletes modern házak, pálmákkal szegélyezett utak (pálmák! Afrika!). „Ez a királyi palota... ez az egyetem... ez a strand... ez a városi park" – de sötét volt már, csak sejteni lehetett a mór stílusban épült palotákat, könnyű oszlopsort, fehér falakat. „Ez a Place de la France, a város szíve." Tágas, modern tér, neonfény, késő este is nyitott boltjaival. Gyönyörű selymek, ékszerek, ötvösmunkák, marokkói bőráru... megint a különös zene, a tenger szaga, nehéz fűszerek szaga, egy csodálatos meleg este, Casablanca... Juli, neked adom Casablancát... * – Mennyi töltött káposztát főzzek karácsonyra? – kérdezte édesanyám. – Rengeteget. Mosófazékkal – mondtam. – Én főzök. De azután el is gyertek megenni. Karácsonykor ettünk a káposztából. Újévkor is. Még aznap is volt belőle. „Andris, Juli, egyetek, még mindig van egy fél fazékkal." Döbbenetes volt. A fogason lógó törülköző túléli az embert. Egy buta ébresztőóra túléli az embert. Egy fél fazék káposzta túléli az embert. Olyan lett a lakás, mint egy kihalt bolygó. A kályha nem melegített. A bútorokat egy nap alatt belepte a por. Az ablaküveg elhomályosodott. A konyhaasztalon egy fél fazék hideg káposzta. Egy kiskanállal vettem belőle. Lassan forgattam a számban, sokáig nem akartam lenyelni. Elbúcsúztam egy íztől, amilyen soha többé nem lesz a világon.

Ha én most meghalok – fog-e valami hiányozni a világból?

Végignyúltunk a keskeny, emeletes hajóágyon. A hajó gépei már dohogtak, Casablanca már mögöttünk volt. Reggelre átérünk Gibraltárra. Gibraltár! A partraszállási engedély! „A gibraltári landing cardokat minden kedves utasunk megtalálja este a kabinjában" – így szólt a hajó hivatalos hirdetménye. 46

Andris meggyújtotta a villanyt, és kiugrott az ágyból. Hol az engedély? Máskor minden újságot, másnapi programot ide, a kisasztalra szokott betenni az éjszakás steward. Nincs a partraszállási engedélyünk. Sehol sincs. – Ne törődj vele. Késett a hajó Casablancában, a személyzet is parton volt, most jött fel mindenki a hajóra. Biztosan éjszaka írják az engedélyeket. – Megkeresem a szolgálatos stewardot – izgult Andris. Felöltözött. Sokára jött vissza. – Nincs senki a folyosókon. – Látod. – Mit látok? – Mindenki alszik. Elkéstünk. Majd éjszaka bedobják az engedélyeket. A múltkor a mozimeghívót is éjszaka dobták be. De azért nem tudtam én sem elaludni. Minden neszre, minden lépésre, a hajógépek dobogására felfigyeltünk: most... nem, most sem. És ha igazán nem engednek partra lépni Gibraltárban? Vágyódtam oda valaha is? Akarok ott valamit? Nem. De az, hogy tilos. Hogy nem engednek. Hogy megkülönböztetnek... nem, nem lehet kibírni. Andris hajnali négykor felöltözött. – Nincs itt az engedély. Megkeresnéd az ügyeletes tisztet? Most én öltöztem fel, és én mentem ki a folyosóra. Kabinok kabinok mellett a hosszú folyosón. És sehol egy lélek. Még mindenki alszik. – Hát zörgettél volna be valahová – mondta Andris ingerülten. – Andris, megőrültél? Egy idegen kabinba? Hajnali négykor? Minek? – Megtudni, hogy mások megkapták-e már. Reggel hatkor felmentünk a felső fedélzetre. Máskor ilyenkor már a kora reggeli teát szolgálták fel a fedélzeten. Most sehol senki. Az éttermek ajtaja is zárva volt még. A bárhelyiségeket most takarították a matrózok. A hajó egyenletesen úszott. Az óceán nyugodt volt. És távolról már feltűnt a sziklás part: Európa bejárata, Gibraltár. – Gyere – mondta Andris izgatottan. Bolyongani kezdtünk az óceánjárón. Lifteztünk kilencemeletnyi mélységbe le és fel. Csapóajtókon mentünk át. Hosszú folyosókon, lépcsőkön, rézrudakba kapaszkodva. Vödröket cipelő matrózokat láttunk csak. Utast sehol. – Tudod, mi történt? Kiszálltak már. A többi utas mind kiszállt, csak mi vagyunk a hajón – mondta egyszerre Andris. – Ugyan, hol szálltak volna ki? A vízen? A tenger közepén vagyunk. Hiszen most megy Gibraltár felé a hajó. – Akkor nem tudom. Ha a többi utas se kapta volna még meg az engedélyt, akkor már felkeltek volna, már itt tolonganának az ügyeletes tiszt irodája előtt... De az iroda is zárva van... és senki sincs itt... Csak mi ketten nem kaptuk meg... csak minket nem engednek... Reggel nyolckor végre kinyitották az éttermet. Akkor már szállingózott néhány utas. Nyújtózkodva, ásítozva jöttek a lépcsőn, leültek a terített asztalokhoz, és megitták a reggeli narancslét. – Önöknek be volt dobva a landing cardjuk? – kérdezte Andris a misszionárius családtól. 47

– Nem – mondta a szemüveges hittérítő, és a reggeli étlapot böngészte –, majd odaadják. Kilenc óra tíz perckor az ügyeletes tiszt minden reggelizőasztalhoz odavitte a napi programot és a gibraltári partraszállási engedélyt. A mienket is. Fél tízkor a Constitution lehorgonyzóit a nyílt tengeren. Egy kis hajó jött az óceánjáróhoz, és kivitt valamennyiünket a Sziklához. A partraszállási engedélyt sehol, senki nem kérte és nem nézte meg.

A hajó most már európai vizeken járt: Gibraltár és a Baleári-szigetek között. Éjszaka volt, a kabinunkban voltunk. – Lemehetek hozzád? – kérdezte Andris. – Persze. – Szeretnék kérdezni tőled valamit – mondta, és leült az ágyam szélére. – Mondd, rossz neked mellettem? – De, Andriskám, mi jut eszedbe? – A kérdésemre válaszolj. – Dehogy rossz. Nagyon jó. – Én sose fogok hivatalos kiküldetésben kongresszusokra utazni. Én nem leszek híres és sikeres vegyész. Ha velem utazol, megalázó kérdőíveket kell kitöltenünk, instanciáznunk útlevélért, vízumért, nagynénikéktől meghívólevelet kunyorálni, kenyéren és Mackó sajton élni, a lábunkat sebesre gyalogolni, ha valamit látni akarunk. És ilyen Scholz-féle disznókereskedők szemtelenségeit lenyelni, és remegni, hogy a bécsi nyakkendőügynökkel vagy az amerikai hájfejű milliomossal együtt elmehetünk-e egy háromórás kikötői körsétára... Én nem tudtam neked New Yorkban karkötőt vásárolni a Tiffanynál... de még egy pár harisnyát se. Azt a pár dollárt is a te találmányod külföldi jogdíjaira adta a Nemzeti Bank... és Pesten se vettem neked ékszert... – Andris, az istenért... – Én otthon is kuli leszek mindig. Nem leszek feltaláló. Nekünk sose lesz könnyű pénzünk, villánk... – Bolondságokat beszélsz. – Komolyan beszélek. – Éppen most jutott ez eszedbe? – Éppen most. Olyan utálatos voltam ma reggel.. – Drágám, kedvesem... – Juli, komolyan kérdezlek, jó-e neked így? – Andris, ne mondd tovább. Hozzád tartozom. – El tudsz fogadni ilyennek? – Andris, olyannak szeretlek, amilyen vagy. Hallgattunk. Azután Andris megsimogatta a hajamat. – Hallod a tengert? Már nem az Atlanti-óceánon vagyunk. Ez már otthoni tenger, ismerős és barátságos. Itt boldog istenek tanyáztak, és szerették egymást. Ez már a Földközi-tenger. – Ahhoz képest elég vacakul dobál – mondtam. Andris elnevette magát. – Mert dühös rám, mert bolondságokat beszéltem, ahelyett hogy... észrevettem volna, hogy milyen sima a bőröd. Akarod, hogy kibékítsük a tengert? 48

Ha most itt meghalok, velem hal minden titkom. Az is, amiről Andris se tud. A Képzelt Beszélgetések Játéka. Akkor, ott a gibraltári éjszakán a hajókabinban képzeletben azt mondtam Andrisnak: – Mondd, észrevetted, hogy Ágnes hogy megváltozott, amióta édesapa háztartását vezeti? Fiatalabb lett és megnőtt. Isten bizony, legalább tíz centit nőtt. Mire Andris képzeletben azt kérdezte: – Miről jut ez most eszedbe? – Tudod jól. – Dehogy tudom. – Dehogynem tudod. Azt akartam mondani, hogy néha egy másik ember helyébe lépni... egy másik ember... nehéz kimondani. – Butaságokat beszélsz. – Dehogy beszélek butaságokat. Ágnes most fontos lett, most dolga van a világban, most boldog. – Mire mondod ezt? – Te is boldogabb lennél, ha én nem volnék. – Őrült vagy. – Nem vagyok őrült. Neked nem Solti a bajod, nem Herr Scholz a bajod, nem Gizi néni ötven dollárja a bajod. .. én vagyok az utadban, énrám vagy féltékeny. – Őrült vagy. – Andris, én nem akarok veled versenyezni. Én megmondom Iványinak, hogy visszamegyek a rutinlaborba, én nem publikálok többé semmit. Andris, irgalmazz nekem, ne kívánd a halálomat, ha akarod, elmegyek, hogy híremet se hallod, ha akarod... Itt véget ért a Képzelt Beszélgetések Játéka. Andris simogató kezét éreztem. És azt mondta: „Békítsük ki a tengert."

És néha beszélgetni szoktam Györggyel is.

Ki érti meg apám magányát, aki reggel felébred, és ránéz az üres ágyra. És este hánykolódik az ágyon, és azt mondja az üres sötétségnek: Jó éjszakát, Édes. Ki érti meg Andris magányát, ha holnap... holnap? Dehogyis holnap, most, egy óra múlva vagy két óra múlva behívják a főorvosi szobába. „Uram, nagyon sajnáljuk." És a főnővér odaadja neki a holmimat: egy karóra, egy fekete keretes szemüveg, két kötet könyv, a Tonio Kröger és a Gellérthegyi éjszakák, egy jegygyűrű, itt szíveskedjék aláírni...

És ki érti meg az én magányomat? A hideg kék fényben ragyogó műtőlámpát? A lekötözött rettegésemet? 49

De hát mit rettegek, és miért rimánkodom? Nevetséges. Mintha a porszem könyörögne: szél, ne fújj el. Mintha a tengerparti kavics könyörögne: hullám, ne sodorj el. Mintha a tiszavirág könyörögne: nap, ne nyugodj még le. Mintha a fűszál könyörögne a turista talpa alatt: élni akarok, ne taposs el. Mintha a csillagok könyörögnének: nem akarunk széthullani. Miért könyörgök? Miért lázadok a sorsom ellen? Hiszen a semminél is semmibb vagyok. De nincs több, nekem csak ez az egy életem van.

A végtelenben egyforma minden. A kicsi és a nagy. A vízcsepp, a fűszál és a csillagok. Ó, istenem, a csillagok.

Obszervatórium! Obszervatórium! Megvan! A csillagvizsgáló latinul obszervatórium.

Mi ez a furcsa dobogás? Zakatol... mint egy vonat... mint egy hajógép... De hiszen ez a szívem. Miért ver ilyen erősen a szívem? Hát persze, mert össze van kötve az orvosok szívével. Azért állnak körülöttem ilyen zárt körben. Mindenkinek a vénájában ott a tű, ugyanúgy, mint az enyémben. Ostobaság. Akkor nem tudnának operálni. Lehet, hogy ez valami egészen új módszer. Milyen csendben állnak körülöttem. Meddig tart egy ilyen műtét? Egy órát? Kettőt? És mit csinál közben egy orvos, ha elfárad? Ha a lába elzsibbad? Ha az orrát kell kifújnia? Most nem gondolhat semmi másra, csak rám. A keze nem reszkethet és nem tévedhet. Lehet, hogy a foga fáj. Vagy a gyereke beteg. Engem ma hajnalban felkeltettek... de a műtősnek még korábban kellett felkelnie. Az orvosok is korán keltek. Milyen hideg van odakinn. Jöttek a fagyos utcán, hogy ideérjenek, hogy megoperáljanak. Évekig tanultak az egyetemen, vizsgára készültek, erre a két órára készültek. Az előbb még sötétzöld csempe borította a műtő falát. Miért hullámzik ez a zöld? Mitől tágultak ki a falak? A tenger hullámait látom. Vagy mezőket inkább? Kék színű virágok... kék virága van a lennek, a lenből vásznat szőnek, vászonból van a lepedő is. Minek a lepedő? Azt borítják most rám, izolálják a műtéti területet. Rengetegen vannak most körülöttem, annyi ember jött a műtőbe, mint a Népstadionba. Egy palack vért is hozott valaki. Kinek a vére lehet? Zsóka küldhette? Meg kellene kérdezni, hogy van-e elég kifőzött kampó. Különben mivel fogják széthúzni a hasfalat? A kampót biztosan acélból készítik. A vasércet nehéz munkával bányásszák. Hazánkban vasérclelőhely... Recsk. Recsk, nagyközség Heves megyében. Mennyi ember. Kérem szépen, jöjjenek ide, ne hagyjanak itt, ne engedjenek meghalni. 50

És mit adtam én a többi embernek?

Olyan az ember, mint a lehelet, napjai, mint ás átfutó árnyék. Békességben fekszem le, és legott elaluszom, mert te, uram, egyedül adsz nekem bátorságos lakozást.

– Ne féljen – mondja most halkan valaki. – Nem kell félni.

Minden fekete lett körülöttem. Furcsán, rétegesen fekete. A sötétszürkétől a koromfeketéig minden árnyalatban. És deszkafalakból, lécekből, színpadi kulisszákból ácsolt labirintus vesz körül. Mozdulni szeretnék; nem tudok. Lélegzeni próbálok: megbénult a tüdőm. Segítségért kellene kiáltani. Az előbb itt valahol még emberek voltak. Emlékszem egy orvosra, az előbb még a fejem fölé hajolt. Kiáltani kellene, jöjjön ide, vegyék le a mellemről ezt az iszonyú súlyt. Megfulladok. Meg fogok fulladni. Talán inteni kellene a kezemmel. A bal karomra nézek. Nem, azt nem tudom megmozdítani, bele van kötve az infúziós szerelék tűje. És a kezem gézcsíkkal lekötözve. Ki köthette le? Mikor? Óvatosan a jobb karomra nézek. Milyen nehezen fordítom a fejemet. Furcsa. A jobb kezemen is gézkötelék. Valakit... valakit ide kellene hívni. De hiszen nem is tudja senki, hogy itt fekszem, idekötözve. Andris úgy tudja, hogy csak délben operálnak... Valaki... ha egyetlen lény volna a világból. Egy... egy van. Tegnap délben György felhívott telefonon. A laborból hívott fel. Bocsánatot kért a zavarásért, de egy jelentést nem találnak. Neki megmondtam, hogy ma reggel... igen, emlékszem, neki megmondtam. Mit csinálhat most? Reggel nyolc óra van. Reggelizik. Vagy újságot olvas. Most fog bemenni az intézetbe. Biztosan nem gondol rám. Miért is gondolna rám? Biztosan nem imádkozik értem. Énistenem, jóistenem... igen, a fejemet még tudom emelni. A fejemet fel fogom emelni, és azzal kérek segítséget. A szívem összevissza kalapál, meg fogok fulladni. Istenem, irgalmazz. Édes, jó istenem, irgalmazz. Nem kapok levegőt. Istenem, irgalmazz. És bocsásd meg a mi vétkeinket, irgalom... A fejemet... feszítem a nyakcsigolyámat... egy picit emelkedik is. Semmit sem ér. Meg fogok fulladni. Istenem, irgalom. Valaki áll mellettem. Valaki átfog. A sötétség most nem réteges és nem kemény. Lágy és meleg minden. Megismerem az anyámat. Nem félek már. Zuhanok. Most jó. -------------------------------------------------------------------------------------------------------------51

– Túl van a műtéten. Nézze, itt jön a férje. Andris a kezemet fogja. Behunyom a szememet. Szabad jobb kezemet lassan csúsztatom a takaró alatt. Először a szívemhez. Nyugodtan, szabályosan ver. Azután lejjebb tapogatok. Hatalmas kötés van a hasamon. Tompa, égő, lüktető sebfájdalom. És valami kegyetlenül nehéz. Mi ez? Persze, a homokzsák. Homokzsákot kell tenni, hogy ne keletkezzék vérömleny. Forró és fájdalmas körülöttem a világ. Fáj – akkor élek.

52

____NÉGY NAP .A PARADICSOMBAN ________

Ez a regény, regény. Alakjai kitaláltak. Eseményei sohasem történtek meg. Egyetlenegy dolog igaz benne: Korzika szép. 53

Doktor Szabó Magda orvosnak ajánlom, barátsággal, szeretettel, nagyrabecsüléssel. Ha orvos lehettem volna, olyan orvos szerettem volna lenni, mint ő.

54

Le fogjuk késni a hajót. Hosszú autósor kígyózik befelé, a komphajó félelmes gyomrába. Színes ruhás lányok, ugráló gyerekek, az autókat és gyalogosokat irányító matrózok, bőröndöket cipelő hordárok, nyüzsgés, narancs- és sós tengerillat, tűző napfény. A Napóleon indulásra kész a nizzai kikötőben. És Andris sehol. Le fogjuk késni a hajót. Ha van röhej, hát akkor ez az. Ma augusztus negyedike van, péntek, reggel fél hét. Már minden sikerült, már szinte minden sikerült, és most... Piros bőröndjeinkét most vitték fel a hajóra. Csengetés, kürtszó, kiabálás. Legkésőbb hétre fenn kell lenni a fedélzeten. Lehet, hogy nem tudott parkolóhelyet találni. Vagy csak valahol, nagyon messze. És Andris most lohol, megizzadva, kifulladva. Atyaisten. Nem igaz. De igaz. Nem igaz. De igen. Ha merném, bevallanám önmagamnak, hogy azt akarom, hogy késsük e a hajót. Nem akarok Korzikára utazni. Nem igaz. Nem lehetek ilyen aljas. Azt akarom, hogy jöjjön már Andris. Pihenni fogunk. Csodálatosan fogunk nyaralni. A térképen kikerestük a várost. Sartène. Nyolcvan kilométerre van Ajacciótól. Cour Soeur Amelie. Amelie Nővér Udvarháza. Nagy, fehér parasztház, gyümölcsös közepén. A kerten át folyik egy patak. Heverészni lehet a fűben. És tejet inni. És biztosan le lehet menni a tengerhez is. Tegnap hajnalban még Chiavariban ébredtünk. – Nem kell kapkodni – mondta Andris. – Kétszázötven kilométer innen Nizza. Négy óra alatt megesszük. Igaz, de Nizzában meg kell keresni a Méditerranée irodáját, és megvásárolni a hajójegyet. Ezt se sejthettük Pesten. Két hónapja tudjuk, hogy augusztus negyedikén, pénteken reggel, akarunk a Napóleon komphajóval átkelni Nizzából Ajaccióba, és nem tudtunk rá jegyet váltani. Velencében nem volt időnk. Firenzében a nagy és elegáns utazási irodában föld körüli hajókázást kínáltak a plakátok. Bali szigetét, Fidzsit és Dél-Amerikát, de ilyen komphajóról még nem volt érkezésük. „Van ilyen?" – nézett ránk csodálkozva egy ifjú tisztviselő. „Különben, ha önök mondják, biztosan." Rómában egyik irodából a másikba küldözgettek minket. A Piazza Colonna közelében majdnem révbe jutottunk. Itt már tudtak a komphajóról, de közölték, hogy a jegyrendelésért telexezni kell. Négyezer líra és öt nap a válasz. Livornóban csodálkoztak, hogy miért Nizzából akarunk átkelni Ajaccióba, miért nem innen. Mit magyarázzunk? Hogy mi vízummal utazunk, nekünk Ventimigliánál kell kilépnünk Olaszországból és Mentonnál belépni Franciaországba, mi nem hagyhatjuk olasz területen az autót, mert csak egyszeri vízumunk van. Mit magyarázzunk? Hogy egy magyar turistának földrajztudósnak, pénzügyi zseninek, menetrend-kompjáratkedvezményes-bérlet-szakértőnek kell lennie, hogy tudnia kell, mikor lehet ingyen bemenni a múzeumokba, hol kapható a legolcsóbb turistamenü, tudnia kell, hogy a 55

British Museumban a vécé használata díjtalan, és hogy külföldön ingyen hívják elő a Pesten vásárolt Agfa filmet is. Egyszóval nem tudtuk megvenni a hajójegyet. De Livornóban legalább megnyugtattak: ha a kocsit nem akarjuk átvinni, az utolsó napon is biztosan kapunk még jegyet. Hát most itt volt, ez az utolsó nap. Portofinóig még gyanútlanok voltunk. És boldogok. Hát persze hogy pihenőt tartunk! Kihagyni Portofinót, amikor itt megyünk el mellette? A parkolóhelyen nem volt egy motorbiciklire elegendő lyuk sem. Közlekedési rendőr irányított, ahány autó kijött, annyit engedett be a helyére, ebbe a játék-turista-paradicsom-romantikalinkség-díszlet-gyönyörű-részegítő-szívfájdító kikötőbe. Reggel hét óra volt. Türelmesen vártunk. Mit számít az a fél óra? Hát nem fél óra lett, hanem másfél. Annyi baj legyen. Kétszázötven kilométer. Jó úton. Van időnk. Portofinóban fényképezgettünk, a csónakokat néztük és görögdinnyét ettünk a Maupassant-emléktábla tövében. Genova alatt valósággal átrepültünk. De úgy, ahogy mondom. Valaha a genovai kikötőn fél nap alatt is lehetetlenség volt átvergődni. Most? Csodálatos alagútrendszer épült a város alatt. Ki-be, ki-be, hegy gyomrába, fénybe, viadukt, híd, kanyar, jelzések, táblák, vigyázz!! Nem lehet lassítani, megállni. Egyetlen hibás tempó, biztos halál. Gyorsan megyünk, szörnyű gyorsan, így is pillanatonként elcikázik mellettünk egy-egy autó. Fél tíz múlt, és mi már elhagytuk Genovát. Varazzéhez közeledtünk. Bekapcsoltuk a rádiót, élveztük a fákat, a napfényt, lenn, bal oldalunkon a mélyben a tintakék Tirréntenger. Azt hiszem, Albenga táján kezdődött a pánik. Albenga még félútra sincs Genova és Nizza között, és jócskán elmúlt dél, mire odaértünk. Mintha a világ minden autója itt adott volna ma találkát. Végtelen kocsisor előttünk, mellettünk, mögöttünk. Lakókocsikat húzó Fiatok, Mercedesek és Toyoták, svéd, francia, német rendszámok, csomagtartók kempingsátrakkal, csónakkal, bőröndökkel. Az autókban népes családok, a hátsó ablakokon át látszanak a fehér sapkás gyerekfejek és a színes labdák. Perzselt a hőség. Kegyetlenül szikrázó kék ég, fénylő beton. A villák hófehér falai visszaverik a fényt, a mediterrán növényzet, vaskos pálma- és babérlevelek, vörös és lila virágok, rózsaszín oleanderek ontják a hőséget. Az út mindkét oldalán penziók, eszpresszók, fagylaltbárok és Cola-ivók milliárdjai, kis asztalokkal, színes ernyőkkel. Az autósor áll, Tomődik, eldugul, elakad. Próbálunk továbbvergődni, nem lehet. Minden egyes kis presszó előtt annyi ideig állunk, hogy közben ki lehetne szállni, egy jegeskávéra vagy limonádéra, meg lehetne ismerkedni valakivel, beleszeretni, megölelni, összeveszni, elválni – és az autósor még mindig nem moccant tovább. Eredetileg úgy terveztük, hogy déltájban majd magunk is megállunk egy út menti szőlőlugasos kis trattoriában, megeszünk egy adag makarónit, és úgy megyünk tovább. De már szó sem lehet ebédről, pihenésről. Fél egy múlt, és még csak Albengánál vagyunk. Meddig lehet nyitva a Méditerranée irodája? Ötig? Hatig? – Ne vágj olyan gondterhelt képet – mondja Andris. Élvezd a Riviérát. Élvezem. Hát hogy a fenébe ne élvezném. Livornótól Genováig és Genovától Nizzáig egyetlen óriási strand az egész világ. Millió színes labda, sportszatyor, fürdőruhás gyerekek és felnőttek, napbarnítottak, viháncolók, hónuk alatt tranzisztoros rádióval, 56

felfújt gumiállatokkal, mennek a fagylaltozótól a tengerpartig, a tengerből a fagylaltozóig, átmásznak az autók között. A közlekedési rendőrök sípolnak, biciklik csengetnek, fásult autósok már csak megszokásból is nyomják a dudát. Nyár van, igazi ferragosto van, augusztusi ünnep, a nagy olasz vakáció. Zajongva és ráérősen issza a nép a kávét és narancslét a színes reklámernyők alatt, a ragyogó kék olasz ég alatt, a sötétkék-fehér tajtékos tenger partján, a fák friss zöldje alatt. Mindenki ráér, rajtunk kívül senki sem akar jegyet váltani a holnapi komphajóra. – Andris, kérsz kávét? Andris a karóráját nézi. Nincs idő. Nem lehet megállni. De én már nyújtom neki a kávét, hideg kávémaradék a kulacs alján. Elfogadja, óvatosan, egy kézzel fogja a kormányt, úgy iszik. – Ennél valamit? – Ha van. – Alma és sajtos szendvics. – Kösz. – Nagyon fáradt vagy? -Ugyan. Az úton iskolás gyerekek mennek át. Szépen, sorban, apáca vezeti őket, a közlekedési rendőr leállítja a sort. Rengeteg a gyerek, legalább százmillió. Egyikük elveszíthetett valamit, labdát, homokjátékot, bőg, megáll a csoport, keresgélnek az autók alatt. Az út mentén szakállas, hátizsákos, festőállványos, torzonborz ifjak állnak. Kezükben hatalmas tábla: MONTE-CARLO, MENTON, NICE vagy CANNES felirattal, így közlik, ki hová kér autóstopot. Fél egytől fél kettőig mindössze húsz kilométert haladtunk. Ha meglódulna a sor, két óra alatt Nizzában lehetnénk. De nem vagyunk. Kulacsunkból elfogyott a kávé, elfogyott a citromos víz. Andris bőre csillog az izzadságtól. Ki kellett volna fizetni Rómában a négyezer lírát a telexért. Meddig lehet nyitva a Méditerranée irodája? Fél hatkor érünk Nizzába. Most nem érdekes az ebéd, az se, hol fogunk ma éjjel aludni. Rohanás le, egyenesen a kikötőbe, a Gare-Maritime irodájába, ahol legalább kilencvenen állnak már előttünk a sorban a Földközi-tengeri Hajózási Társaság két álmos tisztviselője előtt. De mindegy, fő, hogy itt vagyunk, benn vagyunk. – Ülj le mondom Andrisnak-,most pihenj egy kicsit, én beállok. A tisztviselők menetrendeket és díjszabási táblázatokat böngésznek és böngésztetnek az utasokkal. Hollandok, svédek, amerikaiak érdeklődnek. A fülledt hőség kibírhatatlan. – Madame? – Két jegyet, uram, a holnapi ajacciói komphajóra. – Ólálá, azokat a jegyeket nem mi adjuk, hanem a városi irodánk. – De uram, az információs füzetben... – Sajnálom, asszonyom. – Meddig tart nyitva a városi iroda? – Talán még nyitva találja. – Van még jegy a holnapi hajóra? – Remélem, asszonyom. 57

Hát ez lázálom volt. A Promenade des Anglais és a Jardin Albert Premier környéke olyan volt, mint egy trükkfilm. Jöttek és jöttek és jöttek az autók, mind jött, és egy se távolodott. A vár felől, a főposta felől, a hegyoldalról áradt a kocsisor. András hirtelen ötlettel felkormányozta a kocsit egy hatalmas virágágy kellős közepére, lángoló kardvirágok mellé. Pontosan hat órakor, pontosan akkor, amikor egy miniszoknyás leányzó bezárni készült az iroda üvegajtaját, akkor értünk oda, csapzottan és kifulladva és könyörögtünk, hogy engedjen be. Ha tudta volna, mennyi bajuk lesz velünk, orrunk előtt csapta volna be az üvegajtót. Mert Ventimigliánál nem váltottuk át a pénzünket. Olasz líránk volt, dollárunk és svájci frankunk, de nekik francia frank kellett. – Harminc percig várok – mondta zordul a pénztáros –, szerezzenek addig francia frankot. A bankok már persze zárva voltak, a szállodák portásai nem akartak váltani, az utcán szólítgattuk meg az embereket, de meg se vártuk a választ, futottunk. Valami gyanús alak, egy presszó teraszán hajlandó volt a pénzváltásra. Andris már majdnem zsebre tette a pénzt, amikor észrevettem, hogy pezetásokat akart adni frank helyett. De végül is megvolt a pénz, és rohantunk vissza a Méditerranée pénztárosához, aki az óráját nézte és a fejét csóválta, de kiadta a két hajójegyet. Negyedik osztályra szólt a jegy. A Napóleonon csak első, második és negyedik osztály létezett. Ezt nem értettük, de ki törődik vele? Egy hajón minden kényelmes, szép és tiszta. A hajón hűs tengeri szél fúj, és hintázunk a hullámok hátán. Vár minket Amelia Nővér Udvarháza. Gyümölcs, tej, zöld pázsit, óriási alvás és pihenés. Valamikor, az idők kezdetén, reggel Chiavariban még az volt a tervünk, hogy Nizzába érve garázst keresünk hófehér 850-68 Fiatunknak, Krapancsák Tódor doktor úrnak. Úgy képzeltük, hogy... mindegy, hogy mit képzeltünk. Este volt, két hajójeggyel a kezünkben kerestük a virágágyat a kardvirágokkal, hogy a közepéből ki tudjuk kormányozni az autót. És éjszakai szállást szerezzünk. És garázst. Nizzában. Augusztusban. Este kilenckor találtunk szállást. A portást egy üveg barackpálinkával jókedvre derítettük és bölcs tanácsát kértük. Egy hétre átmegyünk Korzikára, garázs kellene a kocsinknak. „Miért nem viszik át?" Jó vicc. „Mert már nem volt hely a komphajón" – magyaráztuk. A portás bőbeszédűen elmondta, hogy nyolc remek helyet is tudott volna, ha kellő időben kérjük. Van egy barátja például az antibes-i úton. Ott a kertbe beállíthattuk volna. És van egy sógora, fenn lakik a Moyene Corniche-on, garázs is van... no de persze, ezzel már nem sokra megyünk. Hanem tud ő valamit tanácsolni. Voilá, Nice térképe... ugye, ez itt lenn a hajókikötő, itt pedig, az öböl túlsó oldalán, van egy őrzött parkolóhely. Reggel odaviszik a kocsit, az őrzési díjat be lehet fizetni egy hétre. Andris boldog volt. Ugye, megmondtam, hogy nem lesz probléma. Most felmegyünk a szobába, átcsomagolunk, mert külön kell választani, mit viszünk magunkkal egy hétre, mit hagyunk a kocsi csomagtartójában. Fél óra az egész csomagolás. Hatra kérünk ébresztőt, hétkor elvisszük Krapancsák Tódor doktor urat a parkolóba, nyolcra a hajón vagyunk. – Te, Andris, olvastad a hajójegyen a figyelmeztetést? – Nem én. Minek olvassak hajójegyet? – Csak azért, mert rajta van ám a hátlapján, hogy az utasoknak legkésőbb hétig el kell foglalniuk a helyüket a hajón. 58

– Nagyon jó. Akkor nem hatra kérünk ébresztőt, hanem ötre. Tíztől ötig alhatunk. Egy csecsemőnek is bőven elég volna. A csomagolással jó sok időt elvacakoltunk. Esőkabát nem kell, mert amint Gérard közölte, Korzikán sohasem esik az eső. De azért pulóver kell, és legalább egy váltás cipő kell. És ing és fürdőköpeny és fürdőnadrág. Törülközőt viszont nem viszünk, mert minek cipelni. És nem viszünk cipőkrémet és mosóport, nem viszünk varróholmit és főleg nem visszük a kolbászt és a sajtmaradékot, a májkrémkonzervet, az egész szörnyűséget, amivel úgy utazunk végig Európán, mint egy vándorcirkusz. Viszont gondosan össze kell csomagolni az ajándékokat: tokaji bort, barackpálinkát, kalocsai térítőt, beregi terítőt, hímzett blúzt, magyar cigarettát, kis kulacsot, Budapest-albumot és a regényeinket, mind gondosan dedikálva: Gérard-nak, Yvettenek, barátsággal, szeretettel. Éjfél után bújtunk ágyba. De hát négy óra alvás is elég egy csecsemőnek. Reggel hatkor Andris csomagostul levitt engem a kikötőbe. Azután elment Krapancsák Tódor doktor úrnak egyheti szállást keresni. Azalatt én feladtam a bőröndöt, a kis kulacsot megtöltöttem ivóvízzel, a másik kulacsba az automatából belecsurgattam két adag kávét és vettem két sajtos szendvicset. Azután csak álltam, álltam a lökdösődő Tomegben, néztem, ahogy az autókaraván felsétál a kompra. Tűnődtem, nem lett volna-e okosabb, ha mi is átvisszük a kocsit. De minek? Millióba kerül, és úgyse fogunk mi autókázni. Pihenni fogunk, tejet inni és aludni. Mármint ha elérjük a hajót. A piros bőröndünk mindenesetre el fog jutni Ajaccióba. Kérdés, hogy Andris megtalálja-e a parkolóhelyet. És ha igen, van-e ott üres hely? És ha sikerül otthagynia a kocsit, onnan gyalog még vissza is kell jönnie a kikötőbe. Milyen messze lehet az a parkoló? Hét óra múlt tíz perccel. Andris még mindig sehol Biztosan idegesen és lihegve fut valahol. Andriskám, ne rohanj, ne rohanj az istenért. Semmi se számít. Átmegyünk repülőgépen, ha lekéstük a hajót. Semmi se számít, ne rohanj. Május huszonkilencedikén voltál ötvenéves. Tudod, mit mondott Géza, amikor utazás előtt megkértük, hogy írja fel a legszükségesebb gyógyszereket? Ezen is nevettünk. Tizenöt évvel ezelőtt még nem csomagoltunk vérnyomáscsökkentőt és vérnyomásemelőt, se altatót, se panangint. Géza írta a receptet. „Semmi vész, ötven év öregem, még nem kor. De azért vigyázni kell. Kora reggel autózzatok mindig, sose a nagy hőségben. És ne cipekedjetek. Juli, te vigyázz Andrisra." Még szerencse, hogy Gérard orvos, és egyidős Andrissal, ő majd megérti, hogy pihenni kell... Az utolsó autó is fenn van a kompon. Most felemelkedik a hatalmas garázsajtó, mint egy középkori vár felvonóhídja. A tenger nyugodt. Vidám lobogók lengenek a hajón. A gépek dohogni kezdenek. A kikötőöböl túlsó oldalán most meglátom Andrist. Futva jön. Még meg kell kerülnie a jachtkikötőt, a raktárépületek hatalmas Tombjét. A hajókürtök már szakadatlanul bőgnek. A kikötőépület várótermében már csak néhány hátizsákos ifjú hajigálja az aprópénzt az automatákba. Gyorsan megisznak még egy kávét vagy kólát, eldobálják a papírpoharakat, és futva igyekeznek a hajóhoz. – Gyere... Andris itt van mellettem, csapzott, liheg, szólni se tud, csak a karjával mutat a távolba. Azt jelenti, hogy ott van a kocsi, minden rendben. Egy matróz csúnyán ránk mordul. Tessék igyekezni, be kell vonni a lépcsőket. A negyedik osztály a hajó farában 59

van, végig kell rohanni a mólón. Nem, nem ez a széles lépcső. Ott, hátul, az a negyedik osztály. Lengő-mozgó kötélhágcsó, ég és tenger között kifeszítve. – Nem szédülsz? – Minden rendben. Már vonják be a köteleket, elmozdul a part, gyere, keressünk ülőhelyet... nem, nem, oda előre nem lehet, az a vasajtó le van zárva. Ide tessék, ez a negyedik osztály.

A dömsödi kofahajó a Queen Elizabeth ehhez a negyedik osztályhoz képest. Erre valóban nem volt probléma jegyet kapni, mert minden száz helyre legalább háromszáz jegyet adtak ki. A hajók a világ minden óceánján, tengerén, taván és folyóján ragyogóan tiszták. A hajókat éjjel-nappal mossák, súrolják, festik. A hajók ragyognak. A rezek. A padlók. A világ minden hajója tündöklik. Kivéve ezt. Persze, ez nem is igazi hajó, akármilyen nagy. Car-ferry. Komphajó. Itt az autó a lényeg és az autótulajdonosok. Az ilyen gyalogos utas nem sokat számit. Még jó, hogy sima a tenger. Atyaisten, mi volna itt, ha kitörne a tengeri betegség? Sűrű sorokban műanyag padok, fölötte műanyag tető. És már most, reggel, fullasztó hőség. A padokon egymáshoz préselődve ülnek az utasok. Meg a padok között, a földön, a sűrű olajtól fekete padlón is. A lépcsőfeljárón is. A korlátokon is. A padsorok között legközépen hatalmas nyitott szeméttároló. Csak ne legyen senki tengeri beteg. Itt azután kereshetünk ülőhelyet. Cserkészek, szabadságos idegenlégiósok, nyaralni induló családok szoronganak a padokon. Harmadszor járjuk körbe a pici fedélzetrészt, amikor észrevesszük, hogy egy ifjú pár otthagyta a műanyag ülést, végigfeküdt a földön, és elmélyült csókolózásba kezdett. Ezt különben, lélegzetvételnyi szünet nélkül, Ajaccióig folytatták. Leültünk a padra. A szemközti padon egy terebélyes francia mama utazott, férjével és csapatnyi kisgyermekével. A mama előtt a földön elemózsiával teli kosár volt, abban, egy hosszú, fehér kenyérnek támasztva tartotta meztelen lábát. Regényt olvasott. A gyerekek időnként zajongva enni kértek. Az asszony ilyenkor fel se nézett a könyvből, lenyúlt a kosárba, letört a kenyérből, kiszedett egy darab sajtot vagy sült húst, visszatette lábát a kenyérre, és tovább olvasott. Két padsorral odább egy cserkészcsapat táborozott. Két tanár vezette őket. Ahogy letelepedtek, evéshez-iváshoz láttak ők is. A fiúk nagy, csatos üvegeket emeltek ki egy zsákból, először a tanár uraknak nyújtották, ők ittak belőle, azután az ital (ásványvíz vagy könnyű bor?) szájról szájra járt. Azalatt a tanár urak egy másik zsákból hosszú kenyereket halásztak elő. Egyik tanár szelte a kenyereket, a másik, szemüveges, sovány, szigorú képű professzor vajat kent a kenyerekre. A tanárok mellett három főcserkész állt. Ők adták tovább a kenyereket a fiúknak, méghozzá minden kenyérhez egy főtt tojást, egy uborkát és egy szafaládét mellékeltek. Már régen eltűnt szemünk elől a Riviéra, már félúton járhattunk a nagy szárazföld és a sziget között –az ifjú pár még mindig csókolózott, a francia mama még mindig olvasott (meztelen lábát néha megvakarta, azután visszadugta az elemózsiás kosárba) és a cserkészcsapat még mindig evett. Mi Nizzában nem is reggeliztünk, étlen-szomjan indultunk útnak. Most hát megettük a sajtos szendvicset, amit a kikötőben vettem, megittuk a kulacsból a kávét. És éhesek maradtunk. – Őrizd a helyet – mondta Andris –, hozok valamit a büféből. 60

A negyedik osztálynak volt még egy szintje, lefelé kellett menni néhány lépcsőfokot. Láttuk, hogy időről időre oda mennek le útitársaink, azután felbukkannak, jégkrémmel vagy narancsszörpös üveggel felszerelve. Negyedóra múlva Andris visszajött. Nem hozott semmit. – Jégkrém van és valami ócska nápolyi. – Kifli? Sajt? Tej? – Nincs. – Kávé? – Nincs. Erre nem számítottunk. Minden hajón lehet ennivalót kapni. A bennszülöttek, úgy látszik, ezt mind már jól tudták. Amerre nézünk, zsírpapírból szedik elő a sült csirkét, halat, kolbászt, majonézes salátát. – Délben talán hoznak valami mást is – mondta Andris bizonytalanul. De nem hoztak semmit. Tizenegykor úgy döntöttünk, hogy ha más nincs, eszünk egy jégkrémet. De addigra már a jégkrém is elfogyott. Egy ivókút volt a büfé előtt, átok lassan csöpögött belőle az állott ivóvíz. És sorba kellett állni érte. – Meglátod, nagyon jó lesz... Mit mondjak erre? A hőség pokolivá vált. Azt vártuk, hogy a műanyag tető egyszerre csak megolvad fölöttünk, és lágy, színes sugárban csurogni kezd. A tenger csillogott, szikrázott a fényben. – Haragszol? – kérdezte Andris. – Miért haragudnék? Mert egy kicsit szomjasak vagyunk? Nézd, milyen gyönyörű a tenger... és különben is. Együtt döntöttünk így. Szicíliába akartunk utazni az idén. Hónapok óta készültünk rá. A térképen végighúzogattuk az ujjúnkat. Összeadtuk a kilométereket. Budapest-Hegyeshalom kettőszáz. Bécs-Klagenfurt háromszázkilencven. Onnan Udine kétszáz. Három esztendeje nem voltunk sehol, biztosan megkapjuk a turista útlevelet. Autóval lemegyünk Udinébe, Velencébe, Firenzébe, Nápolyba, onnan a komphajóval Palermóba. Szicíliáról beszélgettünk, Szicíliáról álmodtunk. Azt hiszem, amióta élek, mindig odavágytam. Il monte ardente. A lángoló hegy. Szikrázó kék ég. Babérfák. Titokzatos, fehér falvak. Vad sziklák. Öböl. Palermo, La Terribile. Agrigento. Catania. Szőlőskertek. Maffia. Forróság. Harminc napra kapjuk az utazási engedélyt, és háromszáz dollárt válthatunk ki a Nemzeti Banknál. – Állati sok pénz – lelkesedett Andris. – Kettőnknek tíz dollár naponta. Szállással és benzinnel – közöltem tárgyilagosan. A hosszúkás kék boríték, energikus betűk, párizsi postabélyegző Andris nevére szólt. Átvettem a postástól, a feladó nevét meg sem néztem, letettem az íróasztalára.

– Óriási! Nézd! Tudod, kitől jött? Gérard-tól – tépte fel este Andris a levelet. – Miféle Gérard-tól? – Ugyan, hát nem tudod? Hát a Gellérttől. Soós Gellért. Vagyis hát Gérard Salin. Tessék, olvasd:

61

BARÁTAINK! ITT AZ ALKALOM! ÍRJÁTOK FEL A CÍMET: DR. GÉRARD SALIN, CORSE, SARTÉNE, COUR SOEUR AMELIE; AUGUSZTUS EGYTŐL HUSZONHATIG VAGYUNK OTT. SEMMI KIFOGÁS; SEMMI CEREMÓNIA. CSAK FÜRDŐRUHÁT ÉS FOGKEFÉT HOZZATOK. ERNYŐ, ESŐKÖPENY NEM KELL, MERT KORZIKÁN ÁPRILISTÓL OKTÓBERIG SOHASEM ESIK AZ ESŐ. VÁLASZOLNI CSAK ANNYIT: MELYIK NAP ÉRKEZTEK. NIZZÁBÓL AJACCIÓIG HARMINC PERC REPÜLÉS. AUTÓN ÉRTETEK MEGYEK AJACCIÓBA. SEMMIRE SE LESZ GONDOTOK. VÁRUNK. GÉRARD, YVETTE, GYEREKEK. Andris csupa ragyogás. Hát remek. Hát nagyszerű. Mit szólok ehhez a levélhez? Azt szólnám, hogy úgy látszik, a francia nyelvben az igének csak felszólító módja van. De nem szólok semmit, mert Andris már úgysem figyel a válaszra, már nem kér vacsorát, már elsüllyedt a világ, már csak Gérard Salin létezik.

Házasságunk előtt – tréfából – azt mondtam Andrisnak: három dolgot nem szívelhetek egy férfin. A csokornyakkendőt, a bajuszt és a pipát. Csokornyakkendőt sohasem hordott, bajusza sem volt (mesélte is, hogy a katonaságnál egyszer unalomból az egész század bajuszt növesztett – ő akkor sem). A pipáról nem tudtam. Sosem nyúlunk egymás zsebébe, nem bontjuk fel egymás levelét. Vagy tízéves házasok lehettünk már, amikor Andris megmutatott valami régi feljegyzést. Az asztalfiókból halászta elő, borítékokat, dobozokat, dossziékat rakott az asztallapra, és ahogy az egyik doboz fedelét felnyitotta, megláttam benne egy pipát. Rövid, nyers színű angol pipa volt, gondosan fényesre dörgölve. Mellette pléhdobozban illatosított dohány. – Ez mi? – kérdeztem elhűlve. – Mi hogy mi? – Te pipázol? – Már nem. – És azelőtt? – Azt mondtad, hogy nem szereted a pipát. Nem szereted, hát abbahagytam. És visszatette a dobozt a fiókba. De visszatette, őrizte. Nem tudott megválni tőle. Akkor se gyújtott rá. Azóta se. Így őrizte a múltját az íróasztalban. És őrzi most is. Igazi férfidolog. Az ezeregyedik szoba. A hetedik ajtó. Amin a feleségnek sosem szabad belépnie. Hát nem lépek. De ez az íróasztal néha feltámad. Kísérteni jár. – Ide nézz – mondja Andris, és széthányja a fiókot. Nézd csak, ez mind Gérard. Csontos, nyurga fiú. Gérard, az iskolai képen. Gérard teniszütővel, napba hunyorogva. Udvariasan nézem a képeket. Rövidlátó vagyok. Nincs vizuális fantáziám, se vizuális emlékezetem. A családi albumokban nem ismerem meg, melyik a Lojzi bácsi, melyik a Sanyika és kire hasonlít Pütyüke. Egy ízre, illatra, színre, hangulatra, mondatfoszlányra, telefonszámra húsz év múlva is emlékszem. Az arcokra nem. Mit csináljak? Andrisnak minden fényképről történetek jutnak eszébe. No, itt van, látod? Gérard-nak volt rollere, kölcsönadta, itt, a Mártonhegyi úti villa előtt nyargaltam 62

lefelé, és nem tudtam fékezni... látod, akkor keletkezett ez a forradás a tenyeremen... megkapaszkodtam a szögesdrótban. A lakás egyszerre megtelik Soós Gellérttel. Gellért a legjobb tanuló. Tornaversenyt nyert. A barátságuk első gimnáziumban kezdődött, amikor megtudták, hogy egy napon születtek. Ezerkilencszázhúsz május huszonkilencedikén. Tudod, a horoszkóp meg ilyesmi, az marhaság. De azért ugyanazon a napon születni... Megadóan nézem a képeket. Ma este nem lesz vacsora, nem lesz séta, nem lesz tévé. Ma este Gerard Salin a program. Nyolc évig ültek egymás mellett a gimnáziumban. Versengve az első helyért. Azután Gellért határozott először, hogy érettségi után Párizsba megy. Ő győzte meg Andrist is. Ha nem mentek volna el, kivitték volna őket Ukrajnába, Voronyezs, Tomegsír. Harmincan érettségiztek, huszonketten nem jöttek vissza. Ha jól meggondolja az ember, az életét köszönheti Gellértnek. És annál is többet; hogy ha már harcolt, nem Hitler oldalán harcolt, becsületes ügyért harcolt. Gellért, vagy ha tetszik, Gérard, francia katona lett, azután a maquis tisztje, az ellenállás katonája. Becsületrendje van. Andris a szövetségesek afrikai frontján harcolt. Magyarország, a szülők, a távoli haza elérhetetlen volt. Ők egymással, tábori postán levelezni tudtak egy ideig. És Gerard Párizsban maradt, orvos lett... hat évvel ezelőtt, amikor találkoztunk... – Kivel találkoztunk? – kérdem. – Hát ne viccelj, te is ott voltál... az Orly repülőtéren, amikor Cecília nénit cipeltük. Valami dereng nekem is. A New York-i gépre vártunk, még volt vagy másfél óránk. Cecília nénit nagy üggyel-bajjal beültettük az étterembe, mi ellógtunk egy kicsit körülnézni, és akkor Andris váratlanul elrohant mellőlem, összeölelkezett egy magas, fekete férfival. Arra emlékszem, hogy rettenetesen gyorsan beszéltek, egymás szavába vágtak. Iskola, barátok, Városliget; mit csinálsz, öregem? És egymás hátát veregették; emlékszel Fót tanár úrra? És a régi cserkészcsapatra? És te Pesten élsz? Ott voltál az érettségi találkozón? Azután Gérard fényképeket mutogatott. Megnősült, négy gyereke van, két fiú, két lány. Yvette, a felesége, délfrancia parasztlány, együtt harcoltak a maquis-ban. Nem beszélgethettek többet egy félóránál. Gyorsan megváltották a világot, haladás, szocializmus, békés egymás mellett élés. És valóban, valamit mintha mondott volna Korzikáról is. Hogy ott nyaralnak minden évben, és jöjjünk el. Persze, ki vette akkor komolyan ezt a meghívást? Különben is, én hamarább elbúcsúztam tőle, utána kellett néznem, mi van Cecília nénivel... Jó, hát emlékezem, most itt a meghívólevél. Valamit persze válaszolni kellene rá. – Valamit? – néz fel Andris, mint aki álmából ébred. Hát természetesen elfogadjuk a meghívást. Emlékszel, mit mondott? Rengeteg helyük van „dans notre maison". Képzeld el, egy ilyen vakáció Korzikán... – De ember... hiszen már mindent előkészítettünk... az iratok, az útlevél... megbeszéltük, hogy ezt a nyarat Szicíliában... – De Julikám, nem rontom el az örömödet. Beadjuk a kérést, harminc nap helyett hatvannapos útlevelet kérünk, és engedélyt kérünk, hogy átmehessünk Franciaországba is. Tudod, mennyi a különbség? Ide nézz... És lesöpri a tányérokat a vacsoraasztalról, helyette elő az atlasszal. Nem Velencén át jövünk haza, hanem Szicíliából felmegyünk a tirréni tengerparton Nizzáig, persze nem drága repülőgépen,hanem komphajón át Ajaccióba, és Franciaországon, Svájcon át haza. A különbség kétezer kilométer. Az három nap és százhatvan liter benzin. –De Andriskám, mindössze háromszáz dollárunk van. – Majd beosztjuk. 63

Fiatal házasok voltunk, amikor szívizomgyulladással kórházba kerültem. Pár hét után, november elején engedtek haza. A lakás telis-teli volt vörös rózsákkal. Andris mindenhová rózsacsokrot rakott, a párnára, asztalra, a fürdőkádba, könyvespolcokra. Szédült, bódult virágillat árasztotta el a lakást, vörösen lángoltak a terítők, vázák, öleltük és csókoltuk egymást. „Boldog vagy?" „Imádlak." Másnap reggel bezörgetett a házmesterné. A házbért kérte. – Andriskám, nem fizettél még házbért? – Nem. A fiókos szekrényhez mentem. Nálunk sose volt külön kassza. Nem volt „én pénzem", „te pénzed". Amit kerestünk, bedobtuk a fiókos szekrény felső rekeszkéjébe, és onnan szedtük ki, amire kellett és amire tellett. – Andriskám, nem vetted fel a fizetésünket? – Felvettem. – De hát itt nincs egy megveszekedett vas sem. – Drágám, hát miből vettem volna a rózsákat? Ezt a történetet baráti társaságban többször elmondtam, mint András mérhetetlen meggondolatlanságának, felelőtlenségének és könnyelműségének lenyűgöző példáját. Andris ilyenkor bosszúsan vállat vont. „Légy szíves, fejezd be a történetet: és azután éhen haltunk." Rendben van. Hát akkor menjünk el Korzikára is. Kiváltottuk a francia vízumot. Barátaink, rokonaink, ismerőseink mind úgy vélik, hogy mintaszerű házasságunkat az tartja olyan csodálatosan össze, hogy olyan egyforma ízlésünk van. Például az, hogy Andris is, én is szenvedélyesen utazunk. Van egy óriási cipőskatulyánk, az a persely. Az oldalát teleragasztottuk címkékkel, jegyekkel, prospektusokkal. Van rajta sienai buszjegy, kettétépett belépő a vatikáni múzeumba és a thesszaloniki vásárba. Fénykép a Kremlről. Egy japán képeslapból kivágott álomszép gésa. Ausztráliai utazási iroda kengurus emblémája. Még nézni is gyönyörűség. Ebbe dobáljuk szorgalmasan a kétés ötforintosokat, és amikor már szép kövér, felvágjuk, az összegyűlt pénzt betesszük a bankba „Utazás" nevű betétkönyvünkre, és gyűjtünk tovább. Családunk már régen elmebetegnek tart bennünket. Már csak lemondóan legyintenek, ha látják, hogy ablakunkon még mindig a húszéves, nyűtt függöny lóg, hogy eszünkbe se jut újrakárpitoztatni a fakó foteleket. Nincs telkünk, kertünk, házunk, semmink– de hol Kiotóból, hol Paksról, hol Várnából küldünk képeslapokat. Anyám gyakran mesélte, hogy kicsi gyerek korában az volt a vasárnapja, hogy az ablakpárkányra könyökölve bámulta a szemközti ház falát, és elképzelte, hogy utazik. Anyai nagyanyám egy kopott képeslapot őrizgetett: kék vízen fehér hajó úszott, a kép felső sarkában behajolt egy pálmaág. „Ilyen a tenger" – mutatta nekem. És órákig ültünk egymás mellett a konyhaküszöbön, és mesélt és mesélt a tengerről, a tengerről, amit sohasem látott. A Balatont sem látta. Édesapám, ha jók voltunk, diákkori nagy kalandjáról mesélt. Hogyan jutott el Fehérvárig szekérstoppal, hogyan indult onnan tovább, gyalogszerrel, szívbéli barátjával együtt, hogyan gyalogolták körbe a Balatont. Hősi ének volt ez. Félelmes kutyák ugattak az útszélen, munkát vállaltak, favágást, szerszámjavítást egy köcsög tejért, egy darab szalonnáért. És Balatonalmádiban – hányszor meséltettük újra a félelmes éjszakát –, amikor az iskolaigazgató egy osztályteremben adott nekik szállást, 64

reggelit is ígért. De ők reggel, mosakodásnál, véletlenül eltörtek egy poharat, és ettől úgy megrémültek, hogy az ablakon át menekültek, és nem jelentkeztek a bögre kávéért... És hát jómagam. Újpesten születtem. A Duna partján, a hajókikötőnél volt a szülőotthon. Fényre kinyíló szemem mi mást is láthatott volna meg elsőnek? Hajókat, gyönyörű, fehér hajókat... Navigare necesse est. Látni szeretnék mindent. Az Ezer Buddha templomának félelmes félhomályát. A Colorado folyó Nagy Kanyonját. A Lomnici Csúcsot. Teaceremóniát. Gondolákat Velencében. Jereván főterét. A leningrádi Ermitázst. Virágzó cseresznyefát. Datolyapálmát. A Niagara-vízesést. A Guggenheim Múzeumot. Szakét akarok inni. Friss narancslét akarok inni. Kefirt akarok inni. Gyömbérsört akarok inni. Szeretném megízlelni a mangót. Az avokádót. A szukijakit. A borscsot. A pisztáciát. A spanyol rizst. A puliszkát. Vízesések zúgását szeretném hallani. A tengeri vihar bömbölését. Repülőgépek zúgását, hajókürtök bőgését. Richter zongorajátékát. És a nápolyi kikötőben egy szerelmes matróz énekét. A Földet akarom, minden színével, ízével, hangjával, illatával, érzékelhető gyönyörűségével. Úszni szeretnék a friss, sós tengerben, mászni szeretnék a sziklákon, magamhoz szorítani az élet minden szépségét, kiapadhatatlan szomjúsággal inni... csak menni, még, még valami újat elérni, csak menni, olyan rövid a lét!!! De Andris nem így utazik. Nem rohan, nem nyargal, nem habzsolja a képtárakat és a hidak gyönyörű ívét. Borongva keres valamit a létező világ tárgyai mögött. Dzsungel, elérhetetlen mesevilág, emlékek, ifjúság, oda utazik. Andris az eltűnt gyerekkort keresi, emlékeket keres, sóvárog valami után, egy arcra, egy dallamra figyel. Azután elmond egy történetet. Tudod, ez az arc éppen olyan... tudod, volt egy barátom, gyönyörűen hegedült, ezt, figyeld csak... ezt a Mozart-hegedűversenyt játszotta... megölték a németek.

Mi eddig csak a novemberi Velencét ismertük. Valahogy úgy jött ki mindig a lépés, hogy szélben, ködben érkeztünk. A Szent Márk teret elöntötte a víz, fapallókon jártunk. A Piazzale Roma óriás parkolóhelye félig üres volt, száz líráért odaállíthattuk a kocsit. A vaporettók kísérteties, szürke rémként úsztak a lagúnákon. Három dollárért alhattunk a szállodában. A szezon utáni Velencét ismertük, amikor alig akad már turista, és a kávézókban a pincérrel hosszasan el lehetett beszélgetni. Ez a júliusi Velence meghökkentően más volt. Egyetlen, hatalmas autósorrá vált a hosszú mestrei móló. Az autókkal zsúfolásig megrakott kompok egymás után indultak a Lidóra. Közlekedési lámpák, rendőrök, kiabálás, avanti, avanti. Ez a júliusi Velence hamis volt, vásári, hangos és fárasztó. Négyszer körbekocsikáztuk a Piazzale Romát. Nincs parkolóhely. Az égig érő garázsóriások ajtaján táblák: Megtelt. Andris nyakán csurgott a veríték. Menjünk vissza Mestrébe, aludjunk ott? Vagy próbáljunk még egyszer szerencsét? 65

Talán a tizedik vagy tizenötödik elkeseredett kör után végre az egyik garázsháznál intettek: fel lehet menni a tetőre. Kanyargós, félhomályos betonspirál. Első emelet. Ötödik emelet. Tizenkettedik emelet. Feljebb, még feljebb. Itt már nincs is fedett garázs, csak a napsütötte, forró tető. Tönkremegy a gumi, elolvadnak a fémalkatrészek. Mindegy, csakhogy végre helyet kaptunk, csakhogy befogadtak. Napi hatszáz líra, több mint egy dollár a helypénz. Nem baj, majd olcsó szállodát keresünk. Déli tizenkettő. Vállunkon a tornazsák, sportszatyor, kezünkben bőrönd. Megkeressük azt a szép kis szállodát, ahol öt évvel ezelőtt aludtunk a Tre Pontinál. Mibe került akkor? Három dollárba... Lesz szoba. Letusolunk, azután fel az első hajóra, megnézni, megvan-e még a Szent Márk tér. Velencében vagyunk, ugye, boldog vagy? Az aszfalt olvad, a zaj kibírhatatlan. Árusok ordítoznak. Kínálnak mindent, kendőt, karperecet, édes burgonyát, dinnyét, rettenetes kis világító gondolákat, kagylókkal kirakott díszdobozt. Jönnek, jönnek az autók és buszok Mestre felől. Keringenek, hely után kutatnak reménytelenül. Milyen szerencse, hogy mi még találtunk helyet a kocsinak. Milyen szerencse, hogy süt a nap, hogy itt sétálhatunk az édes-sós levegőben, hogy itt vagyunk. Velencében vagyunk. Ugye, boldog vagy? A Tre Pontinál, a kedves kis szállodában nincs üres szoba. Hova gondolnak? Ilyenkor? Nem, nem tudnak szállodát ajánlani. Lagúnák, hidak, vaporettók, tengerillat. Velencében vagyunk. Boldog vagy? Valahol majd csak találunk egy olcsó, jó kis szobát. Az se baj, ha nem szálloda. Emlékszel, laktunk egyszer egy bűbájos fiatal házaspárnál... Kivesszük a szobát, letusolunk, azután az első hajóval be a Szent Márk térre. Hidak, lépcsők, sikátorok. A földszinten vendéglő. A szálloda portája mindig fenn van az emeleten. Várj, te maradj lenn a csomagokkal, majd felmegyek én. Nem, Andris, te idáig vezettél, és már rengeteg lépcsőt mentél... most majd én. Látod azt a francia párt? Ők is a tizedik helyen érdeklődnek. Velence rettenetesen drága az idén. Főszezon van. Andris felmegy az emeletre. Állok a bőröndökkel. Félhomályos vendéglő. Óriási adag makarónikat esznek. Turistamenü ezerhatszáz líra. Egek! Hat évvel ezelőtt négyszáz líra volt. Mára és holnapra még van a pesti sajtból. Egy fiú gitározik. Az ajtón színes műanyag szalagfüggöny. Este bemegyünk a San Marcóra. Andris még mindig nem jött le. Úgy látszik, van szoba. Andris lejön. Tanácstalan. Van szoba. Két ágy, kötelező reggelivel tizennégy dollár. Gyerünk tovább. Add ide a bőröndöt, egy kicsit én cipelek. Nem, szó se róla. Bírom. Képeslapokat is vásárolunk majd, kinek írjunk? Át kell menni a hídon, a vasútállomás oldalán rengeteg szálloda van és olcsók. Emelet és várakozás. Emelet és várakozás. Sajnálom, nincs. Sajnálom, nincs. Egy éjszakára sincs. Nyolcezer líra. Kilencezer líra... – Ha egész éjszaka gyalogolunk, nem is kell már szoba. De ezen az akasztófahumoron most nem tudunk nevetni. És azután, végre! – Még egyetlenegy kiadó szobánk van. Két-három éjszakára. Va bene. Tessék a kulcs. Négyezer líra egy éjszakára. Arra tessék, ott a lift.

66

Lift! Hiszen ez óriási! No, ugye, csak türelem kell, nem kell az első szállodánál megragadni! Most felmegyünk, letusolunk, pihenünk egy fél órát, azután hajrá, miénk Velence!

A szobában homály van és dohszag. És rettenetesen pici a szoba. A szekrény majd ránk dől, amikor nyitni akarjuk az ajtaját. Vállfa nincs. A mosdókagyló mocskos és törött. Használható konnektor nincs a szobában. Itt nem lehet levest főzni, még teavizet forralni sem. Az ágy! Kegyelmes isten, az ágy! Ez a zilált mocsokfészek. A takaró foltos, a derékalj hepehupás. Ócska paplan, csak arra jó, hogy a vassodrony hiányait takarja. Ki kell nyitni az ablakot, mert megfulladunk. A rozoga kilincs a kezemben maradt. Az ablaktábla üvegét ragasztóspapír tartja össze. Ijesztően billen az ablakkeret is, amikor kinyitom. Kilököm a zsalut. A pokol gőzei csapnak be a tárt ablakon. Konyhaszag, mosodaszag, rothadó szemétszag. Szűk világítóudvar. Félhomály. Repkénnyel befuttatott tűzfal. A repkényben millió szúnyog és muslica felhője. Négyezer líra egy éjszakára. Ruhástul rogyok az ágyra. Andris is lefekszik. A plafont bámultuk. A szürke plafonon még szürkébb csíkok, repedések, absztrakt minták. Egyszerre félni kezdtem.

Tíz évvel ezelőtt még jókedvűen hahotáztunk volna ezen a szobán. Vizes ronggyal gyorsan végigtörültem volna a koszos bútort, a piszkos párnára saját törülközőnket terítettem volna, hogy legalább az arcunkat ne érje a mocsok. Tíz évvel ezelőtt is ilyen éhesen, nyomorúságosan utaztunk. De akkor még nem számított, hogy hajnalban kell kelni, kocsit mosni, csomagot cipelni. Andris hatszáz kilométereket vezetett naponta, és közben boldog csatakiáltásokat harsogtunk. Száguldás közben hangosan üvöltöztük az útszéli hirdetőtáblák reklámszövegeit: „Singer cuce meglio!" „Supercortemaggiore la potente benzina italiana!" „Mal d'aulo? Xamamina!" Dehogyis mal d'auto! Bellezze d'auto! Dehogy vagyunk rosszul az autózástól, dehogy szédítenek a szerpentinek. Imádjuk a szerpentineket, nem kell se Dedalon, se Xamamina... gyerünk... gyerünk... Most egyszerre nem érzem olyan vonzónak, hogy városról városra megyünk majd, kialvatlanul és mosdatlanul. Andris a hőségben elszántan vezetheti a száz és száz kilométereket az iszonyúan zsúfolt sztrádán. És nincs már nagy kedvem koszos szállodák negyedik emeletén esténként zoknit mosni... Odalenn az utcán él, nyüzsög, ragyog Velence, és mi holtfáradtan fekszünk egy szemétdombra nyíló odúban. Megöregedtem – gondolom riadtan. És Andris fáradtszürke arcára nézek. – Andriskám... nem fogjuk bírni – akarom mondani. De Andris megelőz. – Julikám, azt hiszem, túlbecsültük az erőnket... neked volt igazad. Kevés a pénzünk. És ebben a hőségben, Szicíliáig kocsit vezetni... nagy csalódás volna, ha... – De j ó, hogy te mondtad ki. Hagyjuk a harmincnapos, meg hatvannapos álmokat. Három hétre elég a pénzünk. Menjünk le a kocsival Rómáig, ott fizessünk be egy négy-öt napos olcsó szicíliai kirándulásra. Akár vonaton menjünk le Palermóig. És utána egyenesen haza, Pestre. Andris arcán értetlen döbbenet. 67

– Hogyan gondolod? – Rómáig menjünk autóval, és... – De hiszen Gellért volt a legjobb barátom! Még mindig nem értem. – Julika, Szicíliába eljuthatunk még... máskor is. De ez a korzikai meghívás... talán soha többé. Csak Rómáig menjünk, és onnan induljunk fel Nizzába. Azon a pénzen, amiért Szicíliába mennénk, eljutunk Korzikára. És ott vendégek vagyunk, ingyen vagyunk, akár két hétig. – Andris, kérlek, emlékezz, mit fogadtunk meg, amikor Cecília nénit... – De hát hogy beszélhetsz most Cecília nemről? Tudod te, milyen barát Gellért? Tudod te... – Emlékszel, amikor elhagyta a gép Sydney repülőterét, te mondtad, hogy vendégségbe még egyszer... – Vérszerződést kötöttünk. Mindig egyet mondtunk. Május huszonkilencedikén születtünk, az Ikrek jegyében. Egyszer engem egy hatodikos meg akart verni... – Andriskám, július eleje van. Korzikára csak augusztusban mehetünk. Haza nem mehetünk közben, mert akkor nem érvényes már az útlevelünk. Hiszen arról beszéltünk, hogy csak három hétre elég a pénzünk. – Ha utazgatunk. Ha fogy a benzin. Ha lemegyünk Szicíliába. De ha keresünk egy nagyon olcsó kis penziót, valami egészen olcsót. Valami kedves kis szobát a tengerparton. Akár itt, az olcsóbb adriai parton, Senigalliánál vagy Misanónál... hiszen mindkettőnkre ráfér egy kis pihenés, utazás, napozás... Képzeld el, egy igazi, olasz vakáció... majd Szicíliába legközelebb... Gellért volt a legjobb barátom. Huszonöt éve álmodtam arról, hogy egyszer leülünk egymás mellé, hogy elmondjunk mindent... Talán ebből írom meg a legnagyobb regényemet. Julikám, ugye, megérted? A legjobb barátom volt. A barátságot nem öli meg a távolság, sem az évek... Egy darabig néztem a plafont. Azután kimondtam. Nem, nem Andris mondta ki. Én mondtam ki. Gyáván, nyomorultul, hazugul, utálatos, nyúlós, tehetetlen jósággal: – Hát persze hogy eljutunk még Szicíliába is. Most válasszuk inkább Korzikát.

Órák óta csak tenger és ég, fülledt meleg, szikrázó nap. A szerelmesek még mindig a földön fekve csókolóznak. A két tanár és a három díszcserkész még mindig osztja a vajas kenyeret a feneketlen zsákokból. Néha egy-egy kemény tojás vagy szafaládé a kátrányos padlóra esik – gyorsan felkapják, és ráteszik a kenyerekre. A korlátnál nagy tülekedés folyik a helyekért. Néha mi is odajutunk, pár percig nézzük a horizontot, várjuk, hogy a távolban felbukkanjon a smaragdcsík, a Sziget. „Van-e a világon olyan sivár, olyan visszariasztó sziklabástva, mint ez a Corsica? van-e koplaltatóbb annak, aki szeret töltekezni? van-e hely az emberekhez kegyetlenebb? van-e táj ennél borzalmasabb? van-e éghajlat ennél szélsőségesebb?" – hát most Senecának higgyek-e? vagy az utazási irodák prospektusainak? – amelyek Korzikát a Szépség Szigetének nevezik. No, persze Seneca elfogult: tízévi számkivetettség elég ahhoz, hogy meggyűlölje a világ leggyönyörűbb szigetét is. A 68

turistairodák is elfogultak: nekik akkor is égig kellene magasztalniuk, ha terméketlen sziklák között mérgeskígyók hemzsegnének rajta. És igenis, én is elfogult vagyok. Szorongva tiltakozik bennem minden. Nem akarok vendégségbe érkezni.

Csodálom azokat, akik könnyedén és zavar nélkül jönnek. Emlékszem, Andris unokafivére hogyan érkezett Sáo Paolóból. Éjszaka jött, minden előzetes távirat vagy telefon nélkül. Hat nagy bőröndjével megtelt a lakásunk. Két perc múlva már úgy mozgott szobánkban, mintha sosem lakott volna másutt. Szekrényünk polcáról lesöpörte Andris ingeit, és helyet teremtett a maga számára. Bekapcsolta a tévét, italt töltött, felrakta lábát az asztalra, nem várta, hogy bármivel is kínáljam, kiment a konyhába, feltúrta a hűtőszekrényt, rántottát készített, és minket is enni invitált a konyhaasztalhoz. Talán a gyerekkori emlék szorítja a torkomat. Édesapám mesélt arról, hogy amikor ő szegény diák volt, rokonoknál, ismerősöknél kapott ebédet. Hétfőn Molnáréknál, kedden Sándor bácsiéknál, szerdán Korsóséknál, és ez így ment hónapról hónapra, évről évre. És mindig sárgaborsó-főzeléket adtak. Mindig és mindenütt. A legolcsóbbat, a leglaktatóbbat. Apám ezt mosolyogva mesélte, rendszerint olyankor, ha nem akartuk megenni a főzeléket. De számomra nem az örökös sárgaborsó volt a rémületes. Apámat láttam, ahogy belép, ahogy köszön, ahogy a szék szélére ül, ahogy várja, hogy odategyék a tányért... Hiába tudtam, hogy a vendégség vidám és kellemes szó – bennem sosem keltette a zeneszó, jókedvű poharazás képzetét... Én hülyén és félszegen érkezem mindenhová. És egek! mindig milyen rosszkor! Emlékszel? Hédi apját aznap vitték totális agyér-elmeszesedéssel a melbourne-i diliházba, amikor betoppantunk hozzájuk, Hédi egész este zokogott. A nyitott kertajtón magnóliák, jacarandák, orchideák csendes-óceáni illata áradt, sűrűn és dúsan- egy botanikus őrjöngött volna örömében. Mi lehajtott fejjel ettük a sós süteményt, amit Feri, a férj rakott elénk, és hallgattuk Hédi fel-felcsukló sírását. Geoffrey-ékhoz akkor vitt minket az ördög, amikor ifjú Geoffrey megbukott a vizsgán. Wernerék meg éppen váltak. Tudomást sem vettek rólunk. Az éléskamrában verekedtek. A télire eltett uborkán osztoztak, minden uborkát centiméterrel megmértek. Egy hatcentis az enyém, egy hatcentis a tied, nem igaz, az nagyobb, te utolsó, te csaló, te gazember... A hires íróhoz, a Pen Club meleg ajánlólevelével pontosan abban a pillanatban csöngettünk be, amikor indulni akart háromheti nyaralásra a Snowy Mountainsba. (El is ment.) És Andris, emlékszel Stellára? Paul, a férj elénk jött Párizs határáig, vadonatúj Peugeot-ján. Másfél órán át kalauzolt minket, folyton elvesztettük, piros lámpák vágták ketté az utunkat, közénk folyó autóáradat. De végül is átevickéltünk a ragyogó bulvárokon. Eljutottunk egy kertes külvárosba. A kocsikat bevittük a garázsba. „Stella már főzi a vacsorát – mondta Paul –, jól megfürödtök, kényelembe helyezitek magatokat, pihentek egy nagyot." Isteni – mondtuk, azután bementünk a lakásba. Stella hűvös csókot nyomott a képünkre. A barackpálinkára elfintorította az orrát. „Ilyet itt nem isznak" – mondta elhúzott szájjal, és a beregi keresztszemes terítőt (külön kiviteli engedély kellett hozzá a Nemzeti Banktól) félrelökte. Vacsoráról nem tett említést. A fürdőszobában viszont csak a mosdó állt rendelkezésünkre, mert a kád tele volt beáztatott ruhával. Ásítozva ültünk a szalonban, szerettünk volna lefeküdni, 69

de nem tudtuk, melyik lesz a vendégszobánk. Este fél tízkor vendégek érkeztek, a hétfő esti bridge-társaság. Szédelegve és hallgatagon kibiceltük végig a tizenkét robbert. Éjjel kettőkor a kártyázók végre felálltak a díványról, és mi ágyat vethettünk magunknak. No és Cecília néni! Hát az volt mindennek a teteje!

Cecília néni hetvennyolc éves, agyér-elmeszesedéses, roskatag öregasszony. Megboldogult férje, doktor Haris Károly Andris édesapjának iskolatársa, katonabajtársa, testi-lelki cimborája volt. Egyetlen fiuk, Karcsi, Ausztráliában él, orvos, milliomos, és van egy Bessy nevű, gyönyörű, ős-angolszász felesége. Cecília néni és Bessy olyan vadul és szenvedélyesen gyűlölte egymást, amilyen elszántan csak anyós és meny gyűlölködhetnek. Ebben még az sem akadályozta meg őket, hogy több kontinens és óceán választja el őket egymástól, az sem, hogy Cecília néni egy árva kukkot sem tud angolul, és Bessy sohasem tanult meg magyarul. Amikor Karcsi levélben bejelentette anyjának, hogy nősülni szándékozik – Cecília néni elkeseredett csatába indult. Az lehetetlen, hogy Karcsi az ő tudta és beleegyezése nélkül eljegyzett valakit. Az lehetetlen, hogy Karcsi ne magyar lányt vegyen el. Majd ő megtudja, ki az a szemérmetlen perszóna, aki elcsavarta a fia fejét! És mivel Ausztráliának kereken harmincötezer magyar lakosa van (az első magyar emigráció Kossuth idejében érkezett oda!), Cecília néni hamarosan kapcsolatot teremtett sydneyi barátnőkkel. Jött és ment a pletyka, a szitok, a figyelmeztetés. Bessy múltja, jelleme, képességei, jövője – nem, fiam, hallgass anyádra, megbánod, ha megnősülsz! Bessy persze hamarosan tudomást szerzett az áskálódásról, és egyszerűen és világosan állt bosszút. „Hozzánk az anyád nem fogja betenni a lábát." És őszintén meg kell mondanom, hogy ennek az elkeseredett anyós-meny-férj harcnak köszönhettük ausztráliai utazásunkat. Karcsi az esztendők múltával egyre inkább úgy érezte, hogy a mamát egyszer muszáj kihozatni Sydneybe. (Nem meghívni, vendégül látni, ó, nem. Messzeszakadt hazánkfiai már csak ezt a kifejezést ismerik. Kihozatják a testvért, a sógort, a mamát, a barátot, kihozatják – amely szóban már benne van, hogy ők küldik a repülőjegyet, ők adnak szállást, ők adnak mozijegyet, ők adnak sárgaborsó-főzeléket, a vendég csak azzal a néhány centtel rendelkezik, ami tízdollárnyi valutájából még megmaradt.) Karcsi tehát ki akarta hozatni a mamát, mert ez is státusszimbólum. Az emeletes villa, a kertben az úszómedence, a mesterséges gyep, a kutya, a Mercedes, a bevásárláshoz a Volkswagen, a gyerekek drága internátusa, a fehér kenguru szőrmebunda, a világ körüli utazás, a párizsi szabószámla mellett ez is számít, hogy ki, hányszor, mennyi időre hozatta ki az óhazából az éhes pereputtyot. Tízévi szívós küzdelembe került, amíg Karcsi elérte Bessynél, hogy jöhet a mama. Hát jöjjön. De legfeljebb hat hétre. Nincs tovább. De hogyan jöjjön? Ha Pesten az utazási iroda megbízottja felülteti a repülőgépre, táblát akasztanak a nyakába, hogy I WANT TO SYDNEY, az átszálláskor stewardessek stewardessek kezére adják, ha megérkezik ép bőrrel, akkor mi lesz? Zokogni fog, hogy nem mer visszamenni. Hogy az útlevele úgyis egy évre szól. Be fog telepedni ide, itt akar maradni. Nem és nem és nem. És ekkor Karcsi kitalált minket. Hát ott van ez az Andris, a feleségével, őket kell meghívni hat hétre. Boldogan el fogják hozni a mamát. És ami a lényeg, a negyvenkettedik napon haza is viszik. Ennél elegánsabbat nem csináltak a doktor Remetéék sem, akik Londonig a mama elé utaztak. Lehetne persze orvost vagy 70

ápolónőt fogadni a mama mellé, és azzal kihozatni. De ki tudja, kiben mi lakik? Meggondolja magát a kísérő, és nem akar hazamenni. Andris és Juli. Ez a megoldás. Hát persze ezt mi akkor még nem tudtuk. Mi csak azt tudtuk, hogy Karcsi négyoldalas levelet írt. „Andriskám, ha apáink élnének, még most is a legjobb barátok volnának. Miért kerültünk mi olyan messze egymástól?" Meg: „Tudod, nálam nem számít két repülőjegy ára. És nyugodtabb vagyok, ha a mamát a Ti gondjaitokra bízom. Végtelenül leköteleznétek, ha elvállalnátok." És Bessy keze írása a levél végén: „Thank you... and best regards." Még ők köszönik! – hüledeztünk. Még ők köszönik! Ilyen mesebeli ajándékot! Ilyen bulit! Két világ körüli repülőjegy. Párizs-New York-San Francisco-Honolulu... ember, nincs is Honolulu a világon! Pesten a repülőirodán a kislány, aki kiállította a jegyet, két 1-lel írta a Honolulut, így: Honolullu. Megálltunk a Vörösmarty tér sarkán, és elbűvölve olvastuk: Honolullu. Napokig valósággal be voltunk rúgva. Ilyen szerencsét! Az ember csak ül a pesti lakásában, és jön a postás, és hozza a csodát... Két világ körüli repülőjegy! Mit számít, hogy Cecília nénit nem könnyű elviselni! Mit számít, hogy nemcsak az úti iratait kell nekünk beszereznünk („tessék itt aláírni, Cecília néni, kérem", „írd alá te, azért fizet a fiam", „hova tette az útlevelét, Cecília néni?" „te őrizd, azért fizet a fiam"), de mi csomagoltunk is. („Drága Cecília néni, csak húsz kilót vihetünk fejenként." „Akkor ti majd kevesebbet visztek." „Nem kell a gyapjútakaró, sem a bélelt cipő. Ausztráliában most van nyár, ott nagyon meleg lesz." „Te azzal ne törődj, én nem utazom a bélelt cipőm nélkül.") Cecília néni nem mert egyedül maradni a szállodaszobában. Mellette kellett lennünk, amíg elaludt. És milyen keveset aludt! Csak oda mehettünk, ahová ő is ment, de nem tudott járni! Száznegyven kilójával, trombózisos lábával a karunkba kapaszkodott, húzatta magát, mint egy akaratos gyerek. És amikor Cecília néni rettenetes szatyrait és feneketlen kézitáskáját átszállásokkor a repülőgépek lépcsőin borította ki, és elkeseredetten mosolygó stewardessek segítségével a repülőgép hasa alól szedtük össze a kockacukrokat, piszkos zsebkendőket, műanyag kanalakat, a Quantas légitársaság só- és borstartóit, papírlegyezőt, pesti nyugdíjas buszbérletet, mindazt, amit Cecília néni a világ körül hurcolt, összeszedett és szétpotyogtatott még mindig úgy éreztük, hogy mi vagyunk adósok a repülőjegyekért. És természetesnek éreztük, hogy számon tartjuk, mikor kell Cecília néninek bevennie a vízhajtót, és azt is, hogy induláskor Cecília néni vérnyomása kétszáz per száztíz volt, Sydneybe érkezésünkkor százötven per kilencven – az én vérnyomásom Pesten száznegyven per hetven volt a sydneyi repülőtéren kétszázhúsz per százhúsz... A sydneyi repülőtéren csak Charles várt, Bessy nem jött elénk. Cecília néni „de ronda kövér lettél, fiam" kiáltással üdvözölte egyszülöttjét. Dr. Charles Haris pedig kézfogás után azt mondta: „Tehát, ahogy megbeszéltük, negyvenkét napra" – és elkérte a repülőjegyeinket, bevitte a légitársaság irodájába, és azonnal okéztatta a visszaindulásra, a negyvenkettedik napra, január tizenharmadikára. – Hát akkor gyerünk – kapta fel Charles a mama bőröndjeit, és indultunk az autó felé. – Azután nálunk a házban csak angolul lehet beszélni, egy szót se magyarul, mert Bessy üvöltözni fog, azt hiszi, hogy róla beszélünk. – De fiam – hüledezett Cecília néni –, hiszen én egy szót se tudok angolul. – Akkor befogja a száját. Őszintén szólva akkor, az első percben örültünk, hogy milyen hosszú ideig autókázunk a repülőtértől Saint Yvesig. Élveztük a városközpont felhőkarcolóit, 71

forgalmát, el voltunk ragadtatva, amikor átmentünk a világhírű Harbour Bridge-n, és láttuk az akkor még csak épülő, hófehér vitorlásra emlékeztető operaházat. Megbámultuk a tengeröblöket, a külvárosokat, amelyek hol ódon angol kisvárosokra, hol a Riviérára emlékeztettek, végigrohantunk a hatalmas, széles sugárúton, amely a tenger partján továbbmegy északnak, egészen Brisbane-ig. Persze mi letértünk róla a Mona Vale avenue-n, azon futottunk tovább, elhagyva egy csinos bevásárlóközpontot, parkokat, villasort, teniszklubot, katolikus templomot, mert Saint Yves ír-katolikus vidék, azután befordultunk egy hosszú, hosszú elegáns utcába, álomszép emeletes villák sorakoztak az utca egyik oldalán, sűrű, komor eukaliptusz őserdő a túlsó felén. Ez a hatalmas, félelmes erdő tavaly porig égett, de már újra kinőtt. Itt vad és erős minden. A nap forrón tüzel, a levegő fullasztó-párás, a trópusi viharok millió villámcsapása felgyújtja az erdőket, a sivatag szívós, tüskés bozótja, a szkröb megtámadja a városi házak alapjait is. Az erdőben kígyók tanyáznak, a tengeröblökben cápák. Charles Haris háza az utca legvégén volt. Két emelet, kilenc szoba, négy fürdőszoba, úszómedence, színes tévé, a kertben műgyep, a garázsban egy Mercedes, egy Buick és egy Holden, mert Ausztráliában illik egy ausztráliai gyártmányt is tartani. Bessy három kisgyerekével a medencében lubickolt, amikor megérkeztünk. A vízből kiáltott oda egy hellót. Másnap reggel, és további negyvenegy reggelen, Charles beszólt a szobánkba, hogy jöjjünk reggelizni. A reggeliző asztalnál négyen ültünk: Cecília néni, Charles, Andris meg én. Az asztalon néhány szelet fekete kenyér volt, egy kannában feketekávé és egy tányéron vaj. Bessy és a három gyerek a konyhában tartózkodtak. Amikor az asztalhoz ültünk, Bessy bejött, és komor képpel kivitte a vajtartót. Charles utána ugrott. „Hagyd a vajat." – „Kell a gyerekeknek" – válaszolta Bessy. Cecília néni nyöszörögve kért egy kis tejet. „Nincs, majd holnap" – felelte Charles. Másnap ugyanígy. Harmadnap ugyanígy. A tizenötödik napon Cecília néni siránkozott. „Molly tegnap egy fél liter tejet a macskának öntött." „Hát aztán? Hadd öntse" – válaszolta Charles szórakozottan, mert reggelizés közben a Sydney Morning Herald-ot olvasta. „De ha a macskának adják, nekem miért nem adnak?" Reggeli után Charles beült a Buickjába, és elment a rendelőjébe. Bessy beült a Mercedesébe, és elment fodrászhoz, bevásárolni, teniszezni, barátnőkhöz. A Holdenre rázárták a garázsajtót. A gyerekek kirohantak a kertbe, a medencében lubickolni, fára mászni, biciklizni, vagy a ház előtt a szomszéd gyerekekkel teniszezni. (Ami a magyar srácnak a foci, az az ausztrál gyereknek a tenisz. Csak úgy ütögetnek, pálya nélkül.) Cecília néni pedig éhesen és bánatosan leült a tévé elé, és nézte. A gyerekek néha beszaladtak hozzá, megcibálták a haját, nyelvet öltöttek rá, és remekül mulattak azon, hogy egy szót sem értenek a sápítozásából. Andrissal nekivágtunk a világnak. Már nem is volt olyan vicces, hogy Sydney központja ötven kilométernyire van, hogy a Mona Valen állítólag jár egy autóbusz, de hogy mikor, senki sem tudta és látni senki sem látta. A porban, rekkenő melegben órákig gyalogoltunk a Pymble vasútállomásig, vagy néha szerencsénk volt, autóstopot kaptunk. És ilyenkor bementünk az öbölbe, és csodáltuk, hogy az öbölnek Woolloomolloo Bay meg Kirbilli meg ehhez hasonló neve van. Megnéztük a Botany Bayt, ahol Cook kapitány partra szállt, La Perouse-t, ahol bennszülött gyerekek soha vissza nem térő bumerángot árulnak. Ebédre egy banánt ettünk, vagy egy babfőzelékszendvicset. Gyakorta elsétáltunk a Martin Place-ig, ahol az elegáns utazási irodákban prospektusokat kértünk, és a zsákmánnyal leültünk egy padra, és mohón olvastuk, 72

hogy mi mindent lehetne megnézni Ausztráliából. Alice Springs, ó, csodálatos Alice Springs, forrás, rózsaszínben játszó monolit a sivatag közepén. Huszonháromezer kilométerre vagy Budapesttől, huszonkétezret megtettünk már belőle, de ezt az ezret már soha... Tenger, szikrázó kék ég, tenger, hőség. A francia család hat gyermeke üvöltve követel még ennivalót, de a mama már az üres kosárba lógatja meztelen lábát. A csókolózó pár most vett először lélegzetet. A szabadságról visszatérő idegenlégiósok elborult képpel nézik a közeledő partot. Sűrű, sötétzöld erdő, magas hegyek. Azután völgy. Fehér házak, modern, nagy kikötő. Ajaccio. – Gérard volt a legjobb barátom – mondja Andris. Nagyon jó lesz Amelie Nővér Udvarházában. Szép, nagy, fehér parasztház. És sok, sok gyümölcs. Tej. És meglátod, patak folyik a kert aljában. Lehet, hogy pisztráng is van benne.

Gérard-t messziről megláttuk. A másodosztályú kijárat előtt állt, kezéből szemellenzőt csinált. Sortnadrágot viselt, vietnami sarut és tengerésztrikót. A trikón Valinco Bay felirat volt, amit mi persze a távolból nem tudtunk elolvasni, de ha elolvastuk volna, az sem jelentett volna nekünk semmit. – Gyere, gyere – húzott Andris. A negyedik osztályhoz most nem erősítettek kötélhágcsót, hanem kinyitották a vasajtót. Keresztülmehettünk a második osztály folyosóján. Itt persze ragyogó tisztaság volt, elegáns faburkolat, csillogó rézrudak, széles üvegajtók. Az étterem mellett mentünk el. Fehér kabátos pincérek most szedték le a tányérokat, poharakat, hajtogatták össze a terítőket. A tányérokon Toméntelen ételmaradék, hússzeletek, sajt, gyümölcs, a poharakban vörös bor összefutott szájamban a nyál. – Bonjour! Bienvenue! Andris! – Szervusz, Gérard! – és ölelik egymást, egymás vállát veregetik. – Allons, amis. J’ais laissé ma voiture au coin. – Nagyon jó. De előbb... feladott csomagunk is van. – Eh, vos bagages ne seront pas encore ici. Les Corses ne preferent pas travailler. Nous avons beaucoup de temps á prendre un cafe. – Nagyszerű – lelkesedett Andris –, üljünk le egy kávéra. Úgyis ezermillió dolgot akarok kérdezni tőled. Mit csinálsz? Hogy van Yvette? Gérard szemöldöke bosszúsan rándult: – Comment? Vous ne parlez-pas le français? – Andris arcáról eltűnt a mosoly. Volt nekünk egy barátunk, rozsnyói fiú, akinek a fivére a második világháborúban kikerült Amerikába. Ott is maradt. Eltelt öt év, tíz év, az itthoni testvér már majd meghalt a vágyakozástól, hogy találkozzanak. Élire rakta a pénzt, kérvényezett, szaladgált. Végre, tizenöt év után hajóra ülhetett, útnak indulhatott, hogy végre viszontlássa a testvért, hogy újra együtt lehessen az emlékekkel, a gyerekkorával. A New York-i kikötőben várta is a fivér. Beültette a Cadillacba, elvitte a New Jersey-i villalakásba, remek vacsorát ettek, marhasülttel, borral, jégkrémmel, azután bementek a 73

tágas szalonba. A fivér bekapcsolta a tévét, kezét a vendég vállára tette, és azt mondta: „Rozsnyóról nem beszélünk." A kikötőtől nem messze, ápolt, gyönyörű parkon mentünk keresztül, pálmafák, virágágyak között, és a sok, színes kis kávéház közül Gérard kiválasztott egyet. Nem is néztem a cégtáblát. Biztosan Napóleon volt vagy Első Konzul vagy A Kis Káplárhoz vagy a Császár, mert, amint Gérard gúnyos mosollyal megjegyezte, Ajaccio ripacsváros, olcsó vásár, filléres üzletet csinál a Gloire-ból. Itt minden szobor Napóleon. Napóleon a hadvezér, Napóleon tógában, Napóleon lóháton. És a Császár és családjának nevét viselik a szállodák, fogadók, éttermek, Letícia asszonytól a Sasfiókig mindenki szerepel. A városházán Napóleon-múzeum van, a Napóleon szülőház nemzeti zarándokhely, és minden kávésfindzsán, papírszalvétán, hímzett törülközőn, hamutartón, sótartón, kiskanál nyelén a Halhatatlan Nagy Ember képmása látható. Ajaccio nem Korzika, nem érdemes megnézni mondta Gérard, és megvetően elhúzta a száját. Persze, azért nagyon szívesen megnéztem volna Ajacciót is, mert hát ha az embert életében egyszer idevetette a sors – de hát nem vitatkozhattam, már csak azért sem, mert francia nyelvtudásom csapnivaló. Pedig hányszor, de hányszor mondta szeretett tanárnőnk, hogy kedves lányok, mélységesen tévednek, ha azt hiszik, hogy az én kedvemért tanulják meg a rendhagyó igék ragozását és a prepozíciók helyes használatát. Majd eljön egy nap az életükben, amikor azt sóhajtják, bár itt lenne mellettem szeretett tanárnőm, és súgna nekem, mint most a Czikó a Golovicsnak... álljanak fel. Mi persze röhögtünk Czikón és Golovicson és tanárnőnkön, akit Kacsalábú Fuxiának becéztünk, de most bizony nem bánnám, ha segítene egy kicsit. Szeretném megnézni Ajacciót, óhajtást kifejező ige, jó, hát nem óhajtom. – Ti a hajón ebédeltetek – mondta Gérard, ezt megint nem kérdezte, hanem kijelentette, sőt kinyilatkoztatta, mint azt, hogy Ajacciót nem fogjuk megnézni. És italt rendelt, szeszt, éhgyomorra. A szomszéd asztaloknál szendvicset ettek, rózsaszín sonka, vérvörös füstölt nyelv, sárgás vajas krém, zöld salátalevél és uborkaszelet volt rajta. Nem, nincs ellenpróba. Nem tudom, hogy ha magyarul beszélgettünk volna, megmondtuk volna-e, hogy édes öregem, nem azért jöttünk hajón, mert különc milliomosok vagyunk, és jobb szeretünk hintázni, hanem mert nem telt repülőjegyre. És negyedik osztályon jöttünk, amin te még biztosan nem utaztál, és éhesek vagyunk, mint a farkasok, krumplit akarunk, makarónit akarunk, akármit, de nem francia konyakot. De hát semmi ilyesmiről nem beszéltünk, mint ahogy Andris sem beszélhetett a Mártonhegyi úti villáról, a rollerről, amit nem tudott lefékezni, nem beszélt emlékekről, Pestről, nem kérdezett semmit. Sőt Andris egyáltalán nem beszélt, sápadt volt, és meghökkenve és elképedve bámult Gérard-ra. Kicsit olyan arccal, mintha félálomban volna. Persze lehet, hogy a fáradtságtól is, de rémült csodálkozás volt az arcán. Mintha azon töprengene, hogy jó kikötőben szállt-e partra, hogy kit is keresett itt, és ki ez a napbarnított, csontos arcú férfi, aki nagy gesztusokkal és lelkesen magyarázza Korzika történelmét. Gérard – ezt el kell ismernem –, itt, a kávéház teraszán, és később, az egész autózás alatt is, nagyon kedves volt. Amikor visszaindultunk a kikötőbe a piros bőröndért, Andris megszólalt: – A hajó jegyekre Nizzában nem tudták beírni a visszaút dátumát. Szeretnék bemenni a kikötőirodába. 74

– Ne tréfálj! Hol van az még! Sarténe-ből egy ugrás Propriano, ott is van Gare Maritime, majd oda beviszlek benneteket. És ne utazzatok vissza Ajaccióból, majd kikeressük a menetrendből a legszebbet. Gyönyörű kikötők vannak, Bastia, Calvi, Porto Vecchio, úgyis átviszlek titeket kocsin... No, gyerünk, gyerünk, induljunk, Yvette már készíti a vacsorát. – Mennyi ideig tart az út Sartène-ig? Fél óra? Egy óra? – kérdezte Andris. – Ha jól tudom, nyolcvan-száz kilométer. – Jól tudod. Csak az idő... majd meglátod. Az út kétszer megy fel kétezer méteres magasságba, és kétszer vissza tenger szintjére. Gérard Citroenje óriási volt és kívül-belül koszos. – Ez az elnyúzni való kocsim, ezt már haza se viszem Párizsba – mondta nevetve. – Méltó az itteni utakhoz. No, majd meglátjátok. Alig, hogy elhagytuk Ajacciót, hegyekbe futó szerpentinhez értünk, a keskeny út mindkét oldalán áthatolhatatlan sűrű bozót zöldellt. Ez a maquis. A maquis korzikai szó. Nemcsak a sűrűn benőtt hegyoldalt, a vadul burjánzó tüskés erdőt jelenti, hanem az erdőben küzdő bujdosó hősöket és banditákat is, a vérbosszú elől menekülőket is. Ezt a szót tanulta meg a világ a második világháborúban, amikor a francia partizánok hősi alakulata maquis-nak nevezte önmagát. Sohasem láttam ehhez hasonló tájat. A levegőnek mézíze volt. Nem mézes illata, hanem méz- és virágíze, nyelni lehet, olyan édes, olyan sűrű itt a levegő. Valamikor Árkádiában lehetett ilyen a táj, mielőtt a kecskék lelegelték. A forró, poros országút néha talpalatnyi síkságot szel át, azután újra beszalad a hegy bozótos oldalába. Ez a táj tele van titkokkal. A dolmenek és menhirek f élelmes világa ez, ősi áldozati kövek és sírkamrák, és újkori kripták lépten-nyomon. Először azt hittük, hogy kis faluhoz értünk. Takaros kis házikók – de különös módon –, csak ajtó van rajtuk, ablak nincsen. Ezen a vidéken – magyarázta Gérard – nincsenek kijelölt temetőkertek. A halottakat kiviszik a városból, minél messzebbre, nehogy hazajárjanak kísértem. És kölcsönt vesznek fel, utolsó vasukat is feláldozzák, mindazt, amit juhsajtért, maquismézért, nektarinért a piacon árultak, odaadják – de méltó kriptát kell emelni, így keletkeznek a házcsoportok, völgyben és dombtetőn. Dobhártyánk pattanásán éreztük a légnyomáskülönbséget. Hol a felhőkig emelkedett az út, hol újra lenn voltunk a mélyben. A fák néhol szinte ráborultak az útra, álombéli táj volt, elvarázsolt táj. Gérard megállás nélkül magyarázott, nem is magyarázott, szónokolt, mintha nemzeti ünnepen mondana beszédet, mintha meg akarna győzni minket valamiről, például arról, hogy csak azért érdemes élni, hogy eljusson az ember Korzikára. – Az a ház ott a völgyben... rá kell ismernetek a képről. Az Colomba háza. Olvastátok Prosper Mérimée regényét. A mondatok után kérdőjel helyett megint felkiáltójel volt. – Milyen képről kellene ráismernem? – kérdezte Andris. – Hát meg kellett kapnotok a könyvet. Martine küldött nektek egy könyvet Korzikáról. Még Párizsból. Három héttel ezelőtt. – Ó, hát akkor mi már rég nem voltunk Pesten. – Hanem? Talán itt lett volna egy perc, az utolsó perc, amikor Andris azt mondhatta volna: Gellért, amikor megkaptuk a meghívásodat, hagytunk csapot, papot, álmot, tervet, Szicíliát. Könnyelműen és bolond módra nekivágtunk a világnak, háromszáz dollárral, semmit sem mérlegelve. De tudod, te voltál az egyetlen barátom. Meghallottam a hívó 75

hangodat, és elindultam, átmentem az üveghegyen, átrágtam magam a kásahegyen, mentem az ifjúságunk után, hogy még egyszer beszélhessünk életről és halálról, eszmékről és becsületről, arról, hogy van-e jövője az emberiségnek, és megkérdezzem, boldog vagy-e, és emlékszel-e nagy csavargásainkra a Hármashatár-hegyen, az első szerelmeinkre, a gödi csónakázásokra... De Andris nem ezt mondta. – Július legelején utaztunk el. Először Velencében voltunk, Firenzében, Rómában. Közben pár hetet nyaraltunk a tengerparton. – Ez igen. Akkor nektek Korzika csak egy kis ráadás mondta Gérard, és a szemében megint ugyanaz az indulat villant, mint amikor ránk szólt, hogy beszéljünk franciául.

Velencéből először délnek indultunk el, Rimini felé. Az adriai part ugyanis sokkal olcsóbb, mint a tirréni. Visszafelé számoltunk, mint az űrhajósok. Ha augusztus negyedikén hajnalban akarunk hajóra szállni, akkor harmadikán este kell Nizzában lennünk, vagyis másodikáig el kell érnünk Chiavarit, legkésőbb július harmincegyedikéig Livornót, tehát július huszonötödike és huszonhetedike között kell Rómában lennünk. Addig huszonnégy napot el kell töltenünk valahol. Egy kis zacskóba külön tettük azt, ami az autóhoz kell: a benzinpénzt és két szerviz árát. Az egyik szervizét később visszavettük. Nem kell Krapancsák urat úgy kényeztetni. Félretettünk huszonöt dollárt előre nem látható veszedelmekre, betegségre, defektre, egyéb szerencsétlenségre. Félre kellett tenni a korzikai hajójegy árát, a nizzai parkolás költségének előrelátható összegét és a tíznapi hazaúthoz szükséges pénzt. Merthogy az is csinos kis kirándulás lesz, a francia Alpokon, Grenoble-on és Svájcon át. A maradék pénzt huszonnégy részre osztottuk. Csak a korzikai napokra nem szántunk semmi pénzt, mivelhogy ott vendégek leszünk, Amelie Nővér tejjel-mézzel folyó udvarházában. A pénzen kívül is mindent be kellett osztani. Fogkrémet (óriási számtani műveleteket végeztünk: hány milliméter hosszú fogkrémcsíkot szabad egyszerre elhasználni ahhoz, hogy két személy és napi háromszori fogmosását számítva egy tubus két hétig eltartson), és be kellett osztani a szappant, a mosószert, a papírszalvétát, a cérnát, a zseblámpaelemet. A városokon belül mindig gyalog jártunk, hogy ne kelljen buszvagy villamosjegyet váltanunk, és ne fogyjon a benzin sem – de takarékoskodni kellett a cipőtalppal is. Minden rendkívüli kiadás: cipőjavítás, Kalmopyrin, borotvapenge vásárlása végromlásba sodort volna minket. Senigalliában például bedöglött a kis tranzisztoros rádiónk. Egy darabig kétségbeesetten piszkálgattuk, friss elemet tettünk bele, drótjait összekötözgettük, meg szétbontottuk – hiába. Attól kezdve nem hallgathattunk híreket, zenét, semmit. Az olasz újságárusok úgy rakják, hajtogatják az Il Messaggeró-t meg a Corriere della Será-t, hogy még véletlenül se lehessen elolvasni, mi van a világban. A strandokon indultunk el olvasókörútra, belebelelestünk a pokrócokon, gyékényeken, felfújt ágyakon heverészők újságjaiba. De sajnos a többség a sportot vagy az apróhirdetéseket olvasta. Béke, háború, földrengés, holdra lépés, a rák szérumának felfedezése lehetett az újságok első oldalán azt mi nem tudhattuk meg soha. A strandok! Napjaink nagy részét a strandon töltöttük. Ezeken az óriási homoksávokon, amelyek tíz és tíz kilométer hosszan húzódnak végig az Adria partján, ahol föld, víz, levegő ingyen jut mindenkinek. Persze csak a puszta föld, mert 76

gyékényért, ágyért már fizetni kell, és délfelé a homok átforrósodik, gyötrődve próbálunk lefelé kotorni, hűvösebb rétegekbe. És ingyenes a levegő is, a perzselő nap is, de már fizetni kell az ernyők, tetők védelméért. És ingyenes a sós víz, de pénzbe kerül az édesvíz, a zuhanyokban. Beúsztunk a tengerbe, azután kifeküdtünk a homokra, fejünket, tarkónkat vizes ruhával védtük a napsugaraktól, és néztük, hogy éli világát a pénzarisztokrácia (gondolom, a többség tanító, kishivatalnok, autógyári munkás lehetett) – fagylaltot nyalva, narancslét kortyolva, motorcsónakra szállva. Naponta egyszer vendéglőben étkeztünk, pizzát vagy fél adag makarónit. És naponta nekiindultunk, hogy jobb és olcsóbb szállást keressünk. Laktunk még nem is kész épületben, a forró nyárban is nyirkos betonfalak között. Laktunk Mussolini-időkből itt maradt Balilla táborhelyen és útszéli motelben. Mentünk Riminitől egyre lejjebb, reménykedve, hogy ott olcsóság van, és ingyen adják a banánt – azután csüggedten fordultunk északnak, át az Appennineken. Találtunk Forli közelében egy bűbájos, olcsó kis szállodát, de onnan tovább kellett menekülnünk, mert vacsoraleves-főzés közben kivertük a biztosítékot az egész környéken. Egyébként is szörnyű volt ezeknek a heted-nyolcad- és tizedosztályú nem is albergóknak, hanem locandáknak házirendje. Tilos, tilos, tilos. A szobában mosni, a konnektorba kávéfőzőt, forralókanalat kapcsolni. Rossz képű portások és harcias tulajdonosnők figyelték az ilyen gyanús turistákat, akik vacsora nélkül kerestek szállást. Ha megszomjaztunk, közkutakból ittunk vizet, ha elfáradtunk, bűbájos kis olasz városkák aránytalanul nagyra nőtt székesegyházainak lépcsőire kuporodtunk, hosszú hajú hippik barátságos társaságába. A római Termini pályaudvaron irigyen nézegettük a világjáró kamasz gyerekeket, akik óriási, szögletes hátizsákjukat a pályaudvar előcsarnokának kövére terítették, és édesdeden aludtak rajta. Minden este harpagoni izgalommal bontogattuk a borítékokat, és számláltuk, hogy megvan-e a pénz. Nem volt meg. Akárhogy vigyáztunk, koplaltunk és zsugorgattunk, július tizedikén már bele kellett nyúlni a tizenegyedik borítékba, át kellett rendezni, mérlegelni. A rendkívüli esetekre tartalékolt huszonöt dollárból tizet felhasználtunk – ne legyenek rendkívüli események. A visszaútra számított tíz napból kettőt lecsíptünk. Lausanne-t ki lehet hagyni, és a zürichi tóból elég egy fél óra. Nem kell hasra esni a Nyugat előtt. Nem küldtünk haza képeslapokat. Benzinből már az olcsóbb fajtát vásároltuk. Azután riadtan láttuk, hogy a mackósajt, a szalámi, a májkrém és a neszkávé is fogyni kezd. Livorno előtt megint csak motelben töltöttük az éjszakát. Fáradtan jöttünk, hőségben, hegyeken át. Már a tizenötödik motelnél álltunk meg, szobát keresni. Nem volt, drága volt, gyerünk tovább. Ez a motel alkonyatkor tűnt elénk. Nagy, szabad térség közepén állt, kilométerekre nem láttunk más házat kívüle. Nézzük meg? Hátha. A tulajdonos kedves volt, a motel meglepően tiszta. A szobához külön fürdőszoba és az ára... két dollár mindössze. – Vacsora? – kérdezte a tulajdonos. – Ó, meglátjuk. Felcipekedtünk a szobába és boldogok voltunk. Igaz, kisebb problémák voltak. A külön fürdőszobában nem volt víz. Az ablakon szakadt moszkitóháló volt, rajzottak be rajta a szúnyogok. Hát majd nem gyújtunk villanyt... Este hét óra volt csak. A rádiónk nem szólt. Olvasni sem lehet, jönnek a szúnyogok. Leveskockánk van még, de kenyerünk nincs. Közel, távolban nincs üzlet, nincs város, 77

nincs semmi. Bemenjünk Livornóba? Benzin, fáradság. Mi volna, ha kivételesen itt vacsoráznánk? Valami nagyon egyszerűt, valami nagyon keveset. A szállás úgyis olyan olcsó volt. És végeredményben nem sanyarogni jöttünk ide. Olaszországban vagyunk, ez is a vakációnk, nem csak Korzika... A padrone lelkesen szaladt elénk. Mit parancsolunk? Friss tengeri halat? Marhasültet? Valami italt? Ó, nem, nem. Csak valami egészen keveset. Nem vagyunk éhesek. Az étlapot kérnénk. Nem, nincs étlap. De majd ő mondja. És ajánlani kezdett Előételnek sárgadinnyét nyers sonkával. Vagy rákkal töltött paradicsomot. Utána brodót. Vagy óhajtanánk leves helyett valami spagettifélét? És sorolta a lehetőségeket: pasta asciutta, spaghetti bolognese, milanese, esetleg allé vongole, esetleg ravioli? Vagy lasagne? És utána sült csirke vadász módra? Fejes saláta? Vegyes salátás tál? Olajbogyó? Sült hús? Főtt hús? És burgonya? Nem. Nem. Nyeltünk kínlódva. Hagyja abba. Nem. Nem. Nem vagyunk éhesek. Csak egy omlettet. Nem három tojásból. Elég kettőből. És gyümölcsöt sem. És sajtot sem. És tortát sem és kávét sem. Nagyon szerény vacsoránk után fizetni akartunk. – Ugyan – intett a padrone –, majd reggel. Sétára indultunk a prérin, millió szúnyog ostroma közepette. A távoli országúton autók ezrei rohantak Livorno felé. Fel-felvillantak a reflektorok. A hold sápadtan ragyogott fölöttünk. Átöleltük egymást. Reggel korán keltünk. A konnektor kibírta a teaforralást. Megvidámodva mentünk le, számlát fizetni. A szoba ára ezerszáz líra, ahogy megállapodtunk. A vacsora... két vacsora tízezer líra. – Ez valami tévedés – hüledeztünk. – Hiszen mi csak két tojásból omlettet... – Kínáltuk önöket. Vacsora... vacsora. Egységára ötezer líra... Ha nem szégyelltem volna, elsírtam volna magamat.

Bozóttal benőtt hegyoldal, égbe nyúló csúcs, szerpentin, bódító, mézédes illat. Andris szeme le-leragad a fáradtságtól. Gérard váratlanul lekanyarodik az útról, és megállítja a kocsit. – Megfürdünk a patakban – mondja. – Ott a bozótban vegyétek fel a fürdőruhátokat. A nyavalya... már mindenki ideszemtelenkedik? Hatalmas Ford futott el mellettünk, gyerekkel, felnőttel, csomaggal jócskán megtöltve. – Az ember már nem lehet nyugton, mindenüvé betolakodnak. – Kik? – kérdeztem. -A külföldiek. – Megérkeztünk? – kérdezte Andris kábultan. – Azt hiszem – feleltem. – A patak már megvan. Hát akkor mégiscsak jól álmodtuk. Patak folyik a kert alatt. Meglesz hozzá a többi földi jó is. Őszintén szólva most nem nagyon kívántuk a patak hideg vizét. Jobb lett volna, hogyha Gerard előbb bevisz a házba, és elénk tesznek egy köcsög tejet, egy darab kenyérrel. Egyébként házat, kertet, kerítést nem is láttunk. Erdő, patak, rohanó kristálytiszta víz, partján, medrében hatalmas, mohos kövek. A víz egy helyen pici tavacskává szélesedik, a tó zuhatagban végződik, onnan sebes folyással, félelmes forgókkal rohan tovább a patak. Néhol nem 78

látszanak a meder kövei, ahelyett sötétzöld, ijesztő üregek tátonganak. Vagy százméternyire kőhíd íveli át a patakot. Magas, középen csúcsosan felfutó híd. – Az ott a Pont Genois – magyarázza Gérard. – A genovai híd, vagy másik nevén Spin'a Cavallu, Lógerinc. Na, gyertek, gyertek befelé. – Felfrissülünk – mondta Andris, de mérsékelt lelkesedéssel. Jeges volt a víz, félelmes, az ismeretlen, rohanó patak, az alattomos kövek, és mégis, csodálatos volt ez a fürdés. Okosan, vagy nem okosan, de beleittam a patakba. Mézíze volt a víznek is, szinte ajkunkon éreztük a levegőt is. Napfényben, virágillatban, valami ősi, földöntúli örömben úszkáltunk. – No, gyerünk, Andris, mit pilinckázunk? – kiáltotta Gérard, és a zuhatag felé úszott. Kihúzódtam a partra, egy kövön ültem, és úgy bámultam őket. Mi ez? És minek megy utána Andris? Mirevaló ez a hősködés? Ilyen fáradtan és felhevülve? És milyen lehetett az a régi barátság Andris és Gerard között? A Dunát is így úsztak át Gödnél? És mi volt azzal a kölcsönkapott rollerrel a Mártonhegyi úton? Akkor is így kiabált Gérard? Na, mi van Andris, nem mersz, nem mersz??? Felöltöztem, mire kijöttek a vízből. – Hozd a fényképezőgépedet – kiáltott Gérard Andrisra. – Onnan, a hídról fényképezünk. Fiatalosan, mozgás. Andris máris nyargalt az autóhoz, szedte elő a gépet. Gondosan összevakartam francia nyelvtudásomat. Alanyra, állítmányra, igeidőre vigyázva megfogalmaztam a mondatot, és odamentem Gérard-hoz. – Kérlek, Andris szívére vigyázni kell. Ne hívd fel a hídra. Nagyon magas. És nagy a hőség. – Ötven év nem kor – válaszolta Gérard, és futólépésben elindult a hídra. Andris a géppel utána.

Jó, rendben van, minden orvos rondán és olvashatatlanul ír. Cour Soeur Amelie. Amelia Nővér Udvara, így írta Gérard. Legalábbis mi így olvastuk. Pedig az nem Cour volt, hanem Cours. Cours Soeur Amelie. Bizony. Cours. Corso. Strasse. Boulevard. Street. Főút. Semmiféle Amelia Nővér Udvarháza. Sartène forgalmas főutcáját, a hegyre kapaszkodó, csupa zord terméskő, három-négyemeletes házakkal, lépcsősorokkal közrefogott főútját nevezik így. De hát így jár, aki nem tudja a földrajzot. A patakpart után újra maquis-val borított hegyoldalak, azután egy éles kanyarban megpillantottuk a középkori város kőkapujának ívét és a büszke feliratot: SARTÈNE VÁROSA A LEGKORZIKAIBB KORZIKA VÁROSAI KÖZÖTT Falak közé zárt város, a XII. századból itt maradt komor bástyákkal, olyan piactérrel, mint amilyen minden hamisítatlan középkori olasz kisvárosban található. A főtér egyik oldalán csinos kávéház, vidám, színes terasszal – szemközt komor és hatalmas templom. A templom nagy nevezetessége az óriási kereszt- az ajtón belül, balra látható, mellette az iszonyatos vaslánc. Valószínűleg spanyol (toledói) eredetű ez a húsvéti hagyomány, a Catenacciu, a Megláncolt bűnbánó útja. Minden év 79

nagypéntekjén – böjt és gyónás után – vörös kámzsába, arcát is elfedő vörös csuklyába öltöztetik a bűnöst. Vállára adják a keresztet, kezére, lábára a szörnyű vasbéklyókat. A mázsás teherrel elindul a Catenacciu, könyörgő énekkel mennek nyomában a város lakói. Hegyre fel, völgybe le, meredek sikátorokon, lépcsőkön, utcákon, tereken át, jajgató, bűnbánó énekkel. „Perdonno mio Dio, Perdonno, pietà." Az út végén a megláncolt gyakran holtan esik össze. De az üdvösségét megmentette... A Catenacciu maga jelentkezik a szörnyű útra. A sok önkéntes bűnbánó közül Sartène püspöke választja ki a bűnbánatra legméltóbbat, minden évben csak egyetlenegyet (nyilván a legnagyobb bűnöst) – de hogy kit, azt rajta kívül senki sem tudhatja. A világ minden tájáról érkeznek a kérések. Úgy mesélték, hogy 2ooo-ig már minden hely foglalt... Hát erre a vidám kis helyre érkeztünk.

– Először a ti szállásotokra megyünk -mondta Gerard, amikor az autóval megálltunk Sartène főterén. Már nem csodálkoztunk semmin. Nincs Amelie Nővér Udvarháza, semmiféle udvarház nincs, legalábbis a mi részünkre nincs. Gérard tehát nem a saját házába hívott meg, valamiféle külön szállásunk van. Mindegy, lássuk ezt a szállást, mert összeesünk a fáradtságtól. A gyomromat már nem is az éhség marta, hanem valami savas, keserű fájdalom, amitől fáradt lettem és agyoncsapott. Andris is szótlanul kóválygott. Gérard kirakta a bőröndjeinkét a templom lépcsőjére, és nagy léptekkel megindult előttünk. Ha valaki nem hisz nekem, kérem, nézze meg egyszer, hogy a templom mögötti szűk kis kőboltozaton átbújva milyen meredek sikátorra jut. A neve is óriási, Rue du Purgatoire, a Tisztítótűz utcája. Zord, magas kőházak, zárt erkélyek, összevissza dobált útburkoló kövek. Hova vezet ez? Gérard előttünk haladt. Ügyesen áttornázva magát az éles köveken. Mi meghökkenve és elgyötörtén cipeltük a csomagokat. Olyan valószínűtlen volt, hogy a hajnali nizzai indulás óta még egy nap sem telt el, hogy még ugyanannak az augusztus negyedikének az alkonyata van. Ezer évek és ezer mérföldek voltak már az izmaimban, és nem tudtam, hová cipeljük a piros bőröndöket meg a sportszatyrokat, és miért nem szedtük ki belőle legalább a Gérard-éknak szánt ajándékokat, a tokajit meg a paprikával töltött zsákocskákat, a barackpálinkát meg a kétmázsányi könyvet? Végtelennek tűnt a Tisztítótűz utcája. Barátságtalannál barátságtalanabb házak közül is a legutolsónál állt meg Gérard. A ház bejáratához három kő lépcsőfok vezetett. Lépcsőfokot mondok, jobb szó híján. Három, egymás fölé rakott terméskő Tomb volt, mindegyik hetven-nyolcvan centiméter magas. Kicsi vagyok, és nem rajongok a tornáért. Annak idején az iskolában csak azért kaptam tornából jelest, mert én írtam a sportköri tudósításokat. A kétméteres Gérard persze elegánsan lépett fel a kőszirtre. Andris nekigyürkőzött, és fenn volt. Én kapaszkodva, fogózkodva, kúszva, de végül is feljutottam a csúcsra. Tágas előtérbe, onnan nagy szobába jutottunk. Félhomály volt a házban, csak arra emlékszem, hogy hatalmas asztal volt a szoba közepén, tekintélyes, ovális, barna faasztal, körülötte számos férfiember ült és egy idős, fekete kendős asszony. – Egy szobát, vagy kettőt akartok? – kérdezte Gérard. – Egyet, köszönjük, természetesen egyet – feleltünk csodálkozva. – Bien. Madame Tomasi. Budapesti írók. Nézzétek meg a szobátokat. Nem arra. Arra. 80

Olyan érzésem támadt, hogy felsikoltok: nem. Nem és nem. Elég volt. Gyerünk vissza Ajaccióba. De hát persze nem sikoltottam. A terméskő lépcsősor a házon belül folytatódott. Még felnézni is szédítő volt. Korlát nélküli, egyik keskeny, másik széles, egyik alacsony, másik magas lépcső. Csorbák. Töredezettek. Korzika viharos történetében számos had vonult át. Jártak itt barbárok, szaracénok, jártak afrikai, görög és római hadak, genovaiak és pisaiak, és alighanem mind ezt a lépcsőfeljárót használták, nehéz csizmákkal tapostak rajta, nehéz fegyvereiket hozzáverték – különben hogy mehetett volna így tönkre? Csak egyet nem értettem: hogyan fogunk mi ezen felmenni? Madame Tomasi fekete ruhájában, kísértetként suhant előttünk. Mögötte persze Gérard haladt, utána én. Leghátul Andris. Ragaszkodott hozzá. Hogyha megbotlanék, ő majd elkap. No hiszen. Nem néztem se föl, se le. Oldalra különösen nem. Mindig az ellenséget néztem: a legközelebbi legyőzendő lépcsőfokot. Csak mentem, mentem, mentem, a gályarabok fásultságával. A lábam ólom volt, a szívem ki-kihagyó motor. Néha, nagyon halványan arra gondoltam, hogy hát ez az igazi élmény, egy igazi, valódi, hamisítatlan korzikai ház legbelsejébe bejutni, minden titkát kilesni – de többnyire nem gondoltam semmire. No, végre. Megmásztuk a terméskő lépcsőket. Tágas, nagy szoba nyitott ajtajához értünk. Tiszta, rendes. Megfelel, nagyszerű, hogyne felelne meg. – Nem, nem ez a szoba – intett Gérard. – Itt a család lakik. A kiadó vendégszoba egy emelettel feljebb. Hol???? Drága, biztonságos, jó terméskő lépcsők. Kényelmesek. Fejedelmiek. Milyen sóvárogva gondoltunk rátok! Mert a felső emeletre már nem lépcső vezetett, hanem létrafokok. Mint nálunk a padlásfeljárókra. Csakhogy igen-igen magasra nyúló emeletnyi magasságban. Lehet, hogy hat méter volt, lehet, hogy több. Habozva megálltam az égig érő létra tövében. – Nyáron nehéz kiadó szobát találni – mondta Gérard élesen. – Ó, igen, persze, persze. Nagyon kedves, hogy gondoskodtál róla – mondta Andris, és elindult a létrán, De a szoba odafenn valóban szép volt. Hatalmas, levegős, régimódi széles ágyakkal. Az ablak tárva. A sartènei háztetőkön látni lehetett a távolabbi domboldalt, a sűrű maquis-ból itt-ott kivillantak a titokzatos, hallgatag fehér házacskák. A templom harangja megkondult. Az utca túlsó oldalán egy asszony nyújtott, szomorú dalt énekelt. – Gyerünk, gyerünk – mondta Gérard. – Yvette már vár. Atyaisten. Hiszen ezen a létrán lefelé is kell menni! Az este többi részére már csak elmosódott képekben emlékszem. Megint végigmentünk a Rue du Purgatoire-on, de most lefelé, átszaladó macskák, könyöklő sötét erkélyek, kiálló kövek között. Át a főtéren, azután felfelé a Cours Soeur Amelie-n. Nem vagyok rá kíváncsi, ki volt az az Amelie Nővér. Apáca? Vagy a Bonaparte-család tagja? Mindegy. Már nem voltam éhes, már nem voltam fáradt, egyszerűen tántorogtam. Az sem váltott ki bennem semmiféle érzelmi rezdülést, amikor Gérard egy irdatlan kőház előtt 81

állt meg, és megindult a lépcsőn felfelé. Gépiesen számláltam a fokokat (az a bolond szokásom, hogy minden lépcsőt megszámlálok). Kilencvenhárom volt. Azután egy előtéren át-ahol szétdobált gyerekjátékok, egy bicikli és egy lompos barna kutya tanyázott- bejutottunk egy nagy szobába. Az asztal meg volt terítve, az asztal közepén hatalmas tál paradicsomleves hűlt. Az asztal körül rengeteg ember. Férfiak, nők, fiatalok, öregek. – Hölgyeim és uraim, meghoztam őket. Jó estét mondta Gérard. – Csakhogy! Végre! – ugrott fel egy csinos, fiús alakú szőke nő, és elénk sietett. A többiek is felálltak. – Tom Woodland – mondta egy rövidre vágott hajú, negyven év körüli, pirospozsgás férfi-, Katherine, a feleségem. Két ifjú leány nevét nem értettem. A harmadik – nem szép, de nagyon kedves arcú, nyílt tekintetű kamasz lány – Martine Salinnak mutatkozott be. – Yvette-mutatott Gérard a fiús szőkére. Mégmielőtt megköszönhettük volna a türelmetlen-lelkes fogadtatást, Yvette már folytatta a mondatot: – Siethettetek volna. Tudod, hogy friss vacsorát főztem. Nem azért gürcöl az ember, hogy pocsékba menjen minden. És a lányok öltözni akarnak. – Délután háromkor jön az a nyavalyás komp, a legnagyobb hőségben. Kétszáz kilométer, ezeken a nyavalyás szerpentineken. Mi csak álltunk, sután és riadtan, hallgattuk a vendéglátó házaspár ingerült vitáját. – Oda-vissza te vezettél? – kérdezte Tom Woodland. – Repülőgép minden órában jön Nizzából – mondta Yvette, és közben helyet mutatott nekünk az asztalnál. Repülőgépen kell átjönni. – Persze más, ha az autót is át kell hozni, akkor nincs más lehetőség, csak a komp – folyt a társalgásba Tom. – A kocsit Nizzában hagyták – morogta Gérard, és ő is leült. – Kocsi nélkül átjönni sokkal olcsóbb – jegyezte meg Mrs. Woodland. – Ó, nem hiszem, hogy az a pár frank számitana – felelte helyettük Gérard. – Barátaink több mint egy hónapot utazgattak Olaszországban. Hát itt jól bemutatkoztunk. A paradicsomlevesre bámultam. A dolgok újszerű megvilágításba kerültek. Heteken át nyaraltunk Olaszországban, kényelmesen áthajókáztunk, miattunk felborult a társaság egész napi programja, mert még annyi tapintat sem volt bennünk, hogy a reggeli repülőgéppel jöjjünk. Gérard-nak ebben a fullasztó melegben át kellett gyötrődnie Ajaccióba. És Andris még csak annyit sem mondott neki a huszadik kanyar után, hogy öregem, átveszem most a volánt... – Nem tudom, jó-e még, sajnos kihűlt... de hát azért tiszteljetek meg – tolta elénk Yvette a levesestálat. Remek, sűrű zöldségkrémes paradicsomleves volt. Savanykás. Isteni. Elkezdtem, és nem tudtam abbahagyni. Elhatároztam, hogy nem veszek még egyszer a tányéromra. De mégis vettem és harmadszor is vettem. A világ minden paradicsomlevesét meg tudtam volna enni. Andris olyan döbbenten nézett rám, mint annak idején a kecskeméti polgármester. (Nem tartozik ide, de hadd meséljem el, hogy az ember életpályáját ritkán kezdi irodalmi tevékenységgel. Ifjú koromban, az iskola elvégzése után rövid ideig könyvelőgyakornok voltam a Kecskeméti Gépgyárban. Ekkor ünnepelte a gyár fennállásának valamilyen jubileumát. Hatalmas díszebéd volt a gyárudvaron, háromszáz terítékes. A munkásokat persze nem hívták meg, de jelen voltak az igazgatóság tagjai, a tisztviselői kar és természetesen a város minden előkelősége. 82

Nekem, mint gyakornoknak, a háromszáz terítékes asztal háromszázadik helye jutott. Felszolgálták az előételt, a levest, a sültet, természetesen mindenből én kaptam háromszázadiknak. A hús után a pincérek sorra járták az asztalt, és mindenkitől megkérdezték, hogy tésztát kíván-e vagy gyümölcsöt. Kettőszázkilencvenkilencen tésztát kértek. Én, már akkor is vad híve voltam a helyes, vitamindús táplálkozásnak, egyes-egymagám gyümölcsöt kértem. A pincérek felszolgáltak kétszázkilencvenkilenc krémes lepényt, és amikor már mindenki megkapta, és egy nyelésre befalta a süteményszeletet – kihoztak nekem egy adag görögdinnyét. Elbűvölve láttam kedvenc gyümölcsömhöz. Ettem és ettem, mint Huckleberry Finn az ifjúsági könyv címlapján, beleesve az óriási dinnyeszeletbe, fel se nézve, nyelve, a magokat szépen kipiszkálva és kiköpve. És nem vettem észre, hogy a bankett dermedten ül, és mindenki rám néz. A polgármester, aki már tósztot akart mondani, a vezérigazgató, aki zsebéből már elővette az ünnepi beszédet. A poharakat koccintásra tartották. És vártak. Mert az asztal végén még nem fejeztem be az evést, és egyelőre nem is állt szándékomban befejezni. Másnap kirúgtak a gyárból.) Szerencsére ennél az asztalnál nem volt akkora szigorúság. Amíg mi a levest ettük, a Woodland házaspár már a gyümölcsnél és kávénál tartott. Az ifjú lányok előtt még a húsos tányér, de csak piszkálgatták, nem ettek, vihorásztak, sőt fel-felugráltak az asztaltól. Az egyik kislány kiment, akkor még világoskék ruha volt rajta. Amikor visszajött, piros blúz. Itt öltözött át? Ő is itt lakik? Rokon? Vagy ő volna a másik Salin kislány? A fáradtság hullámokban támadt rám. Néha úgy éreztem, alázuhanok, süllyedek, bizonytalan foltokká válik minden. A beszélgetésből félmondatokat hallottam, a kibe járkálókról nem tudtam megállapítani, ki ki lehet. Yvette is hol felállt, hol visszaült az asztalhoz. Gérard eltűnt, amikor újra előkerült, a Valinco Bay trikó helyett ingpulóver volt rajta. Hozzánk jóformán csak Martine szólt, ő volt az asztalszomszédom. Szemközt a falon hatalmas fénykép lógott, fekete keretben. Kipödört bajuszú, komor tekintetű férfit ábrázolt. A kép kellemetlenül bámult a tányéromra, folyton fel kellett néznem rá. Ki lehet? Egyáltalán, ki ez a népes Salin rokonság? – Ó, dehogyis rokon – nevetett Martine. – ő az Antoni nagypapa. Igazi vendettában halt meg. A húgát megerőszakolta valaki, a szomszéd faluban, ő megölte a csábítót, a csábító fivére meg őt. Pedig bujkált a maquis-ban, de rátaláltak. Az ő fiától béreljük a házat, de már a fia is öregember. – Bérelitek? Nem a ti házatok? – csodálkoztam. – Tizenöt éve mindig itt nyaralunk, Tom bácsiékkal. Tom bácsi londoni orvos, apu legjobb barátja. Mit keresünk mi itt? Miért hívtak meg? Kinek kellünk? – Tessék megkóstolni a nektarint – mondta kedvesen Martine. – Igazi korzikai gyümölcs. Keresztezték a ringlót és az őszibarackot. Csuda édes. Őszibarackillata van, de egészen sima héja. De nem kértem nektarint. Szerettem volna, mit is? Talán jóvátenni ügyetlen érkezésünket, talán magunkra terelni a figyelmet, talán jóindulatukat megnyerni – intettem Andrisnak, hogy adjuk át az ajándékokat. Ez megint valami képtelen dolog, ezzel az ajándékozással. Nem értem, hogy lehet az, hogy mások olyan elegánsan tudnak ajándékozni? Egyetlenegy szál virágot hoznak, de az gyönyörű, hibátlan, celofánban van, masni van rajta, úgy adják át, hogy az ember ünnepnek és megtiszteltetésnek érzi. Én, ha virágot küldök, akkor akkora bokrot 83

küldök, hogy ketten cipelik, és be se fér az ajtón. És ha magam viszem a csokrot, útközben elhervad, a szára letörik, elszakad rajta a selyempapír. Ha könyvet ajándékozok, biztosan hiányzik belőle két ív. Ha csokoládét viszek, avas. Ha pulóvert ajándékozok, a megajándékozottnak már két darab ugyanolyan van belőle... Most is fogtam a két sportszatyort, és a tálalószekrényre, pontosan a vendettában pusztult Antoni úr képe alá kiraktam az ajándékot. – Kedves Yvette, Gerard, gyerekek, fogadjátok szeretettel. Martine... és nem tudom, merre vannak a többiek? Martine odajött a kirakodóvásárhoz. Gérard hátranézett, és azt mondta: – Csak Martine van velünk az idén. A két fiúnak iskolai gyakorlata van, Susy pedig... – Nem is igaz. Azt mondták, hogy unják Korzikát, és nem hülyék itt tölteni a nyarat – szólalt meg egy vékony hang. Gérard vérvörös lett, Mrs. Woodland pedig megrökönyödve ugrott fel az asztal mellől. – Ginger! Hogy kerülsz ide? Azt mondtad, hogy lefekszel és nem vacsorázol! – Meggondoltam magam – válaszolta a hang tulajdonosa. Kilenc év körüli kislány volt, világoskék pizsamában, mezítláb, kibomlott barna hajjal. A haja egészen olyan volt, mint az anyjáé. Pirospozsgás arca pedig megszólalásig Tom doktor. – Ginger, eredj vissza aludni. – Nem megyek – felelte Ginger, megcáfolván az angol gyerekek híres jólneveltségéről alkotott véleményemet. És ki ült ide a helyemre? – Az nem a te helyed. Eredj... – De igenis az én helyem. És nincs itt az én tányérom. – A vendég néni ül itt. Menj, mutatkozz be, köszönj szépen. Azt fogja hinni rólad... – Mindegy, hogy mit hisz rólam. Nem szeretem a nénit. – Sajnálom,Ginger-mondtam neki.-Tessék,foglald vissza a helyedet. – Már nem kell – válaszolta. – Meddig maradsz itt? Mert jövő szombaton jönnek ám a következők... Ezek után Yvette és Gerard megpróbáltak úgy tenni, mintha rendkívül örülnének az ajándékoknak. Martine egy puszit is adott a blúzért, Ginger vállára vette a kalocsai csipketerítőt, és „királynő vagyok" kiáltásokkal körbeszaladgált a szobában. A barackpálinkát és cseresznyepálinkát Gerard kinyitotta, és az asztalra tette, ahol szerényen el is tűntek a whiskys és konyakos üvegek Tomegében. Könyveinknek viszont váratlan sikerük volt. Tom meglepetten és érdeklődve nézte, hogy a fényképünk is benne van. Martine kíváncsian nézegette. – Ambé? – kérdezte. – Mit jelent az, hogy ambé? – Ember – mondtam –, úgy kell olvasni, hogy ember. – De Gérard összehúzta a szemöldökét. – Ennél fontosabb tanulnivalód is van. Tedd le. – Miért nem akarod, hogy magyarul tanuljak? Miért nem engeded soha, hogy... – Hallgass. Ginger megunta a királyi palástját, és most a lemezeket hordta szét. Senki sem szólt rá, és senki sem nézegette már az albumokat, a hímzett stólát, egyáltalán, az egész ajándékhalmaz felesleges és nevetséges kacattá változott. Szemüveges fiatalember lépett be. Ez is mulatságos volt: az ajtó nem volt kulcsra zárva, talán még behajtva sem. Senki nem kopogott, nem csöngetett, emberek csak úgy ki-be jártak. A fiatalember nem is üdvözölt senkit, megállt az ajtóban, türelmetlenül kérdezte: 84

– Hát jöttök végre? – Persze hogy jövünk. Gyalog jöttél? – Kocsival. – Jó, akkor beosztjuk, hogy ki kinek a kocsiján megy, mert sokan vagyunk. – Hová mentek? – kérdeztem Martine-t. – Táncolni. – Ti, fiatalok? – Mindenki. Apu szeret a legjobban. – Andris, ti Serge kocsiján jöttök – mondta Gérard. Mindenki felállt az asztaltól. Andris a fejét rázta. – Köszönjük, mi már nem megyünk sehová. – Itt a jegyetek – mondta Gérard. – És hú-úsz frankba került darabja – kiáltotta Ginger, akinek esze ágában sem volt lefeküdni. – Juli már nagyon fáradt – védekezett Andris. Ó, drága Andriskám. Miért kened rám? Miért nem mered azt mondani, hogy „fáradt vagyok, köszönöm, nem megyek". Mit szólnál hozzá, ha most kajánul azt felérném, ó, dehogyis, nem vagyok fáradt, menjünk csak... De Andris viaszsápadt arcára néztem. – Fáradt vagyok, köszönöm a kedvességet, de én lefekszem – mondtam. – Ahogy tetszik – válaszolta Gérard. Ennél többet nem is szóltak hozzánk. Levonultunk a lépcsőn. (Kilencvenhárom fok.) A Cours Soeur Amelie-n a ház előtt három kocsi állt: Gérard-é, Woodlandé és Serge-é. A társaság elhelyezkedett. Nekünk annyit se mondtak, hogy hát viszontlátásra. És hogy holnap értünk jönnek-e, vagy mi jöjjünk át reggel? Félálomban, gyalog indultunk a templom felé. A templom ajtaja nyitva volt, fekete ruhás asszonyok és fehér ruhás kislányok sorakoztak a templom előtt. Kezükben fáklya volt. A sor előtt három pap állt. Lassú énekléssel megindult a menet. Hová? Miért? A tér közepén a kávéház teraszán még sokan ültek, a színes ernyők is nyitva voltak, pedig igazán nem fenyegetett eső és nem sütött a nap. Valószínűtlen díszlet volt minden, a bástyafalak, a kávéház, az éneklő menet. Azután a kőív és a Tisztítótűz utcája, a sötét erkélyek és kövek. Az utca, ha lehet, még reménytelenebbül hosszabb volt, mint délután. És a keskeny utca fölött sápadtan ragyogott a hold. A harangok megint zúgtak, úgy látszik, itt éjjel-nappal harangoznak. A Tomasi ház kapuja nyitva volt, és a villany is égett, de egy eleven lelket sem láttunk. Kísértetiesen kopogott a léptünk a kövön. Mentünk, mentünk, felfelé az irdatlan lépcsőkön, kapaszkodtunk a létrán. Vigyázz... vigyázz... nézz, hová lépsz... vigyázz... A létra legfelső fokán voltam, amikor eszembe jutott: – Te jóisten... – Mi baj? – riadt meg Andris. – Be kellett volna kopogtatnom Madame Tomasihoz. – Minek? – Egy darabka szappant kérni. Hát persze, a szappan. Meg a törülköző. Meg a mosószer. Yvette-től kellett volna kérni. Vagy Madame Tomasitól. Mert a mienket könnyelműen Nizzában hagytuk. Ott van a csomagtartóban Doktor Krapancsák Tódor úrral együtt, a kikötő mellett, a parkolóhelyen vár ránk. Remélhetőleg, vár ránk. 85

Ez már akkora sorscsapás volt, hogy röhögni kellett. – Én visszamegyek – mondta Andris. – Dehogy mész. Nem illik, hogy te kopogtass be hozzá. – Nem engedem, hogy egy darab szappan miatt visszamássz ezen a létrán. – Koszos lábbal nem tudok lefeküdni. Ez az átkos kispolgári nevelés. Addig mosatták velem esténként a lábamat, amíg rászoktam. – Szappan nélkül is lehet mosakodni. Hamarább volt emberiség, mint szappan – jelentette ki Andris. – Az ember jól ledörgöli... – Lejön a bőre, és marad a piszok. Andriskám, én lemegyek. Nem is vagyok már fáradt, és legalább kipróbálom, hogy tudok-e korzikaiul. Szerintem, ha olaszul beszélek, és a szavak végén o helyett u-t mondok... – Vigyázz,.. Lemásztam. Bezörgettem Tomasiné asszony ajtaján, Semmi válasz. Egy darabig topogtam, azután óvatosan lenyomtam a kilincset- Tomasiné a szobában volt, az imakönyvét olvasta. Csak akkor nézett fel, amikor megérintettem a vállát. – Ne haragudjon, asszonyom, egy darab szappant kérnék. Elméletem a korzikai nyelvről teljes csődöt mondott, figyelmesen nézett rám, de nem értett egy szót sem. – Szappan, törülköző – mondtam. Megint nem szólt, csak a fejét csóválta. Kezemmel eltakartam az arcomat. Mutattam, hogy mosakszom. Sarkon fordult, a szekrényhez ment, elővett egy üveg pálinkát és egy poharat. Töltött. Mit hitt? Hogy rosszul érzem magam? A fejem fáj? Vagy eltakart arcommal a sírást akartam utánozni, mert szerelmi bánatom van vagy megcsalt az uram? – Nem, nem – ingattam a fejemet. – Nem tudunk mosakodni. Nincs szappan és törülköző. Ez így ment egy darabig. Egyre bánatosabban figyelt rám. Azután fülére mutatott, majd a torkára és néhány artikulálatlan hangot nyöszörgött ki. Tomasiné, az egyetlen korzikai lény, akivel társaloghattam volna – süketnéma volt. Mire felértem a szobába, Andris egy karosszékben mélyen aludt. Ruhástul. Elalvás előtt megszámláltam a szoba négy sarkát. Azt álmodtam, hogy én vagyok az a sydneyi orvos, aki a delhi piacon evett a lepényből.

Az ébredés... hát az ébredés varázslatos volt. Az édes, sűrű levegő és a napfény becsurgott a szobába. Az ablakhoz mentünk, és lenéztünk a városra, a Tomzsi várfalakra, háztetőkre, a hegyoldalon a sötétzöld maquis-ra és a Rue du Purgatoire házaira, a zárt, kalyibaszerű erkélyekre, amelyeknek mulatságos titkát már ismertük. A nyolcszáz éves városban nemrégen készült el a vízvezeték, no meg a csatornázás. Ha már van vízvezeték, haladni kell a korral, legyen fürdőszoba is. De hol? És hogyan? Az évszázados, vaskos terméskő falakat vésni, fúrni, széles csöveket keresztülvezetni bennük? Lehetetlen. Egyszerűbb, ha minden kívül marad a falakon. Ott vannak erre a célra az erkélyek. Talpra magyar a népies neve annak a – kétségkívül higiénikus – de kényelmetlen alkalmatosságnak, amely a mediterrán országokban a vécé célszerű formája. Kő vagy zománcozott, egy négyzetméteres, szögletes, lapos vályú, benne két talp megtámasztására szolgáló téglalap és a legközepén egy lyuk. A víz felülről zuhog belé. Tiszta víz, fel lehetne használni más célra is. Például zuhanyozásra, így született meg a zseniális találmány, a mindent egy 86

helyen: a zuhanyozórózsát kellett csak a plafonra erősíteni. Most már csak szemérem okából kellett az erkélyeket fallal lezárni. Ez többnyire sima deszkafal, néhol repkénnyel is befuttatva. Másutt színes műanyag lemez. Haladunk a korral. Mulatságos látvány volt, ahogy az ablakból láthattuk a Rue du Purgatoire lakóit: papucsban, pizsamában, törülközővel a vállán az egész utca az erkélyre vándorolt. – Szerencse, hogy sohasem használom más borotváját, és azt legalább hoztam – mondta Andris. Szappanunk nem volt, törülközőnek a pizsamánkat használtuk. Azt utána csak úgy tiszta vízben kimostam, estig meg fog száradni ebben a melegben. Felöltöztünk. Nyolc óra volt. Mit csináljunk? Ha későn megyünk át, és várnak ránk a reggelivel, az is sértés. Ha korán megyünk át, nem, azt még kevésbé... Hát sétáljunk. Reggel sokkal barátságosabb és mulatságosabb volt a komor város. A harangok most is szóltak, de a reggeli harangban sohasem szomorúság, elmúlás, áhítat zeng. A reggeli harang azt mondja: frissen, frissen, annyi öröm vár még rátok! – Ma este elmegyünk táncolni is – mondta Andris. – Hát persze. Most már kialudtuk magunkat. – Nem vagyunk morc medvék. Ha az ember vendégségben van, nem kívánhatja, hogy miatta felborítsanak mindent. Alkalmazkodni kell. Helyeseltem. És rövid töprengés után még hozzátettem: – És persze Gérard is nagyon kedves... a maga módján. Majd lesz még alkalmatok beszélgetni. – Ugye? Én is ezen töprengtem... de hát fáradt is volt... Egyszóval önmagunkkal és a világgal megbékélve értünk a templom elé a piactérre. Hogy megváltozott ez is! A tér közepén férfiak, asszonyok ültek, előttük kosár, kanna és mindenfélét árultak. Mézédes nektarint és valódi maquis-mézet, juhsajtot, kalácsot, zöldséget. A kávéház előtt már kinn voltak a színes ernyők és a székek. Két hatalmas turistaautóbusz állt meg a Cours Soeur Amelie sarkán, fényképező és filmező nyugatnémet turisták árasztották el a vidéket. – Te, én olyan éhes vagyok, mint a farkas – mondtam. Hát gyerünk reggelizni. Felnéztünk a házra. A felső emelet bespalettázva. Minden ablaka. – Alszanak? Vagy már régen felkeltek és behajtották a zsalut napsütés ellen? Ha mi azt tudnánk. Sétáljunk egyet. Ritkán jártunk Korzika városaiban. Talán félórája róhattuk fel-le a lejtős Cours Soeur Amelie köveit, amikor megláttam a négy gyereket. Először a drága kalocsai csipketerítőt láttam meg, azután figyeltem fel, hogy hiszen ezek ismerősök. Martine és a három Woodland kislány jött, egymásba kapaszkodva. A két nagyobbik, Mary és Anne és a haszontalan Ginger, aki vállára vetve hordta a királynői palástot és feltörölte vele a járdát. Amikor észrevett minket, nagy barátsággal integetni kezdett. – Ginger azt mondja, hogy ezt a palástot neki tetszettek hozni – kiáltotta Mary. – Ha örömet szerez neki, akkor az övé – mondtam. – Szeretlek – kiáltotta Ginger elragadtatással. – Már tegnap is mondtam. – Hova mentek, gyerekek? – Bevásárolni és fagylaltozni. – Már reggeliztetek? – Ó, persze. 87

– És a kedves szüléitek? – Alszanak, mint a mormoták. Tizenegykor szoktak felkelni, azután kimegyünk a strandra. Ó, hogy szerettem volna azt mondani, hogy veletek tartunk gyerekek, azután meghívunk titeket egy fagylaltra. De hát négy fagylalt! Elbúcsúztunk, azután tanácstalanul megálltunk. Hát ez most egészen más ábra. Persze hogyha a meghívás „vendégszerető házukba" szólt, akkor a vendégségbe beletartozik a reggeli fürdő, a szappan, a bolyhos törülköző. És ha nincs is közös reggeli: ott a hűtőszekrény, vegyetek, amit akartok. De ha külön lakunk, akkor függetlenek vagyunk, akkor csak akkor illik átmenni, ha külön hívnak... Ahány ház, annyi szokás. Ha egy magyar otthonba vendég érkezik, akkor Tomni kezdik, mint a mangalicát. No, az én kedvemért. Megsértődöm, ha ebből nem vesz. Nem ízlik a főzTom? Biztosan jobbhoz van szokva! És rakják az asztalra a zsíros, nehéz ételt, töltött káposztát, rántott szeletet, hájas pogácsát... És megsértődnek, ha a vendég szabódik, ha a gyomrát fájlalja, epebajos vagy kákabélű. Emlékszel Marira? Aki meghívta a kollégáit tejszínre, májra, és soha többé nem látta őket vendégül, mert nem ettek eleget. Egészen megvidámodtunk az emlékektől. Hát persze. Japánban például nem illik kezet nyújtani. Mélyen meg kell hajolni. És a házba lépéskor le kell vetni a cipőt. És a földre tett gyékényre kell ülni. No ugye. Valaki nem tudja – sértés. És a két és fél órán át tartó teaceremónián nem adnak mást enni-inni, csak egy fületlen csészécske méregerős, keserű zöld teát és egyetlenegy darabka túl édes, kőkemény teasüteményt. Svájcban, ha meghívják az embert, letesznek az asztal közepére egy tál szilvát, és közlik, hogy ebből mindenkinek kettőt szántak. Angliában ráírják a meghívóra, hogy mettől meddig látják szívesen az embert. Hattól nyolcig. Vagy héttől kilencig. És akkor nem lehet az előszobában megállni, és háromnegyed tizenegyig történeteket mesélni és búcsúzkodni a háziaktól... Ó, és emlékszel a mustáros virslire a temető mellett???? Ezen most már úgy hahotáztunk, hogy meg kellett állnunk. Egy papírüzlet kirakatának támaszkodtunk a Cours Soeur Amelie-n (amelyről, ugyebár, már keservesen tudtuk, hogy nem fehér parasztház, tejjel, gyümölccsel és patakkal) – és a könnyünk folyt a röhögéstől. Az a bizonyos virsli... hát persze, ez is félreértés volt. Egy skandináv államból jött a meghívás, színházi bemutatómra. De hát honnan találta volna ki az a szegény színház, hogy mi milyen csórón érkeztünk? Hogy szállás kellett volna nekünk és leves. Ehelyett díszpáholyba hívtak meg, kétméteres virágkosarat nyújtottak át a színpadon, pezsgővel kínáltak. Annyi pezsgőt bontottak, hogy csak az üvegbetétből meg tudtunk volna vacsorázni. Előadás után részegen vánszorogtunk szállásunk felé. A vasútállomáson működő Keresztény Ifjak Világszervezete jóvoltából fillérekért laktunk az Evangélikus Legényszálláson, ahol minden ágy mellett Biblia volt, de az ágyban nem volt matrac, nehogy bárkinek is parázna kedve támadjon. Szóval éhgyomorral, bepezsgőzve, dalolva mentünk a szállásra (ahonnan lehet, hogy ki is rúgnak majd részeg állapotunk miatt) – és ekkor megláttuk a virsliárust. Egy park szélén főzte a forró virslit, a fél párhoz is adott egy szelet kenyeret, és korlátlan mennyiségű kecsapot és mustárt. Három napot töltöttünk Észak hideg és gazdag fővárosában, három éjszaka táplálkoztunk a park szélén. A szépen gondozott parkról hallottuk, hogy valamikor temető volt. Gondoltuk, biztosan valami jelképes temető, hősök sírja a város kellős közepén. Hazautazáskor tudtuk meg, hogy az 1778-35 pestisjárvány áldozatainak hantjai fölött lakomáztunk... 88

Tudomásul kell vennünk, hogy a korzikai meghívás reggelire nem szól. Enni kéne valamit. – Minek – mondta Andris –, tizenegykor úgyis... – Éhes vagyok. És mit tudod, hogy mi lesz tizenegykor? Whisky jéggel. Pezsgő. Én tejet innék. – Hát én is. Leültünk egy kőlépcsőre, és megpróbáltunk gyors számvetést csinálni. De anyagi helyzetünk úgyis olyan kusza volt és zilált (arra már nem is mertem gondolni, hogy szappant is kéne venni, sőt uram bocsa', még egy törülközőt is), hogy úgy döntöttünk, egy darab kenyér és egy fél liter tej már se nem oszt, se nem szoroz. A főtér közelében találtunk egy önkiszolgáló boltot. Van ebben valami groteszk, hogy Kanadától Varsóig, Alsóbükköspusztától Sartène-ig milyen egyformák ezek az önkiszolgáló üzletek, kávésdobozoktól műanyag vödrökig ugyanaz található bennük. A különbség legfeljebb annyi, hogy itt nem akácméz van, hanem maquis-méz, és a zsebkésre rá van pingálva, hogy „vendetta". (Made in Hongkong.) Megvettük a kenyeret és a tejet. A tejet nem kartondobozban adták, hanem karcsú, valódi tejesüvegben. Kivittük a zsákmányt a főtérre. Most mi legyen? Poharunk sincs. Nem ülhetünk le egy padra, se a templomlépcsőre. Mivelhogy erre jöhetnek a Woodland-Salin gyerekek, és meglátnának. És ha meglátnak? No nem, azért mégsem. Menjünk be a templomba? Szó se róla. Másszunk fel a Tisztítótűzbe? Egy fél liter tejért? Egy tehénért sem. Topogtunk, kezünkben a kinccsel. A szemünk már kopogott az éhségtől. – Menjünk egy kapualjba. Kapualj persze nincs. A komor ajtók egyenesen a szobákba vezetnek. De egy keskeny, lépcsős, elhagyott utcán találtunk egy kőkerítést. Nekitámaszkodtunk. A kenyeret kettétörtük, és felváltva húztunk az üvegből. No, igyál még. Igyál csak, jut még. Elmerültünk az étkezés ősörömében. Két férfi jött a kőkerítés mellett. Szúrósan és megbotránkozva néztek ránk. Kitört belőlünk a nevetés. Hahaha, ezek azt hiszik, hogy berúgtunk, hahaha... A két férfi még a sarokról is visszafordult, mélységes döbbenettel.

– Jó reggelt – mondta Gerard is, Yvette is. Nem kérdeztek, nem mondtak mást, tudomásul vették, hogy itt vagyunk. A konyhában voltak. Gerard most is a Valinco Bayt viselte, újságot olvasott, és közben elmélyülten vakarta a lábát. Yvette egy hatalmas kondérban főzött valamit. Életemben nem láttam ilyen koszos konyhát. Középen, egy ütött-kopott konyhaasztalon egy tálban rosszul hámozott krumpli. A krumplihéj a tál mellett, csak úgy odahajigálva. A krumplihéjkupac tetején egy bánatos konyhakés rozsdásodott, két erjedő paradicsom és egy kettévágott lilás hagymaóriás társaságában. A csendéletet egy tányér nektarin egészítette ki. 89

Az asztalon található volt ezenkívül vagy harminc maszatos pohár és ragadós kávéscsésze. A poharak alján ujjnyi gyümölcslé, sör- vagy joghurtmaradvány. A poharak között kényesen nyújtózkodott Orfeo, a macska. Fürge nyelvét belebeledugdosta egyik-másik pohárba. Ilyenkor Yvette elragadtatva hozzáhajolt, és megcsókolta. Káma, a kutya, a gáztűzhely alatt hevert. (Nevét, ki tudja miért, a Kámaszútrából rövidítették.) Néha a földre tett levesesfazékhoz vakarta bolhás hátát. Yvette időről időre lenyúlt hozzá a főzőkanállal, és megkóstoltatta vele a készülő ebédet. A lányok is visszaérkeztek a fagylaltozásból. Ki-be szaladgáltak szobákból a konyhába, konyhából a lépcsőházba. Néha felkaptak a konyhaasztalról egy-egy poharat, és beleszagoltak. Az senkit sem érdekelt, hogy ki ihatott a mocskos pohárból, vagy hogy mikor volt legutoljára elmosva. Ha sörmaradék volt a pohárban, sört ittak, ha málnaszörp, akkor málnaszörpöt ittak tovább. Erre kényesek voltak. Yvette whiskyt ivott. A szájából cigaretta lógott. Ki sem vette, csak félrelökte a szája sarkába, és nagyot húzott az üvegből. Közben dudorászott, boszorkányos gyorsasággal kavarta az ételt, darálta a húst, egy-egy cuppanós puszira Orfeóhoz hajolt vagy Kámához. A gyerekek néha a sarokban álló hűtőszekrénybe is benyúltak. Mocskos kis mancsukkal jeget halásztak elő a mélyhűtőből, beledobálták a saját, vagy egymás poharába, ittak, és elvágtattak játszani. Gérard időnként felállt, és belecsókolt Yvette nyakába. „Hülye" – mondta Yvette, és nevetett. Káma féltékenyen felmordult. Yvette lehajolt, és megcsókolta. Mrs. Woodland a szobákat takarította. Tom Woodland kijött a konyhába, leült a másik konyhaszékre, és ő is elővette az újságot. Mi csak úgy csellengtünk – belekerültünk egy színdarabba, és nem tudtuk a szerepünket. Pontosan tizenkettőkor Yvette befejezte a főzést – kezdődött a cipekedés. A hatalmas kondérok tartalmát gigantikus ételtermoszokba töltötte át. A leves és a párolt marhahús forrón került az irdatlan konténerekbe. Az ital (beleértve tizenöt liter ivóvizet is), a bor, a whisky, ezenkívül a felvágottfélék, saláták, gyümölcs és édesség a hűtődobozokba került. A kenyeret és sajtot külön kosárban vitték. És le kellett cipelni persze az evőeszközöket is, és tányérokat, a feketekávés csészéket, a játékokat és tornaszereket, a fürdőruhákat és napolajat. Össze kellett terelni a gyerekeket, és bepréselni őket a két autóba, csomagok, kutyák, macskák, felnőttek közé. András lohol Gérard után. Már negyedszer járják meg az emeleteket, cipelik a csomagokat. Azon a bizonyos kilencvenhárom rozoga lépcsőfokon. Fél egy van, mire elindulhatunk. Negyven fok meleg lehet. Nyakunkon, hátunkon csurog az izzadság. Legjobban szegény Káma szenved. Nyöszörögve ül a lábak között, és lihegő nyelvét meztelen térdünkbe törli. Valamikor, gyerekkoromban nekem is volt kutyám. Nagyanyai kertes házban laktunk, ott helye volt a kutyának. Játékos kölyökkutya volt, kiflidarabokat tördeltem neki. Egyet haraptam én, egyet meg, nesze, Kormos. Játszott, ugrott, mellékapott, a kifli helyett csúnyán a térdembe harapott. Komoly sérülés volt, egy darabig nem is tudtam lábra állni. Azóta, ha kutya közeledik hozzám, kiver a veríték. Ha nyála, szőre hozzám ér, csalánkiütéses leszek. Nem baj, Káma, nem szólunk semmit. Itt te vagy itthon, parancsolj, nyald csak a lábszáramat. Gerard kinyitja a kocsi valamennyi ablakát. Por, virágillat, hőség csapott be. – Indulás – mondja Gérard, és a gázba tapos. Az arca kelletlen mosolyba rándul. – Hát mi csak így nyaralunk. Van, akinek ez nem tetszik. De nekünk ez a paradicsom. A csendes tengeröböl neve Valinco Bay. Tizenhárom kilométerre van Sartène-től. Futunk, futunk a már ismerős tájon: keskeny, poros út, kétoldalt hegyek, erdők, 90

maquis. Azután a dombok szétnyílnak, már csak bal kezünk felé húzódik a hegylánc. Jobboldalt megpillantjuk a tengert. Sehol sem olyan kék a tenger, mint Korzikánál. Bűvös tükör, világoskék, ragyogó csoda. Olyan tiszta, hogy látni lehet a mélyben a fövényen a hullámok rajzolta vonalakat, sziklákat és kagylókat. Az út hosszan, párhuzamosan haladt a tengerparttal, de az országút és a víz között két csík húzódott. Egy zöld és egy sárga. A zöld volt a lagúna: keskeny, hosszú állóvíz, vízinövényekkel sűrűn borítva. A sárga csík: homok. Futottunk, futottunk a végtelennek tetsző lagúna mentén, nem láttunk közben házat, embereket. Futottunk két-három kilométernyit, amikor a lagúna váratlanul véget ért. Előbb patakká keskenyedett, azután árokká, végül beleveszett a homokba. Ezen a helyen néhány négyzetméternyi köves, platószerű térség volt. Gérard odavitte az autót, Tom is melléállt a kocsijával. Ahogy kiszálltunk, megcsapta az orrunkat a lagúna bűzhödt pocsolyaszaga. Gérard frissen ugrott ki a volán mellől, és vezényelt. Egy, kettő, három, négy, öten, vagy hányan vagytok? Pokrócokat, zsákokat a hátra, vállra, konténereket megragadni, gyerünk. Ginger büszkén mutatta, hogy autójukban hőmérő is van, és a higany negyvennyolc fokot mutat. Káma felnyüszített. Yvette gyengéden felrakta a húsos konténer tetejére. Felkaptam két csomagot, és beléptem a homokba. A homok izzott, és térdig ért. Úgy éreztem, elevenen lenyúzza a bőrömet. Arra emlékszem, hogy a sós izzadság úgy csurgott az arcomon, hogy két pillanat múlva nem láttam át a szemüvegemen. Letörölni nem tudtam, mert nem volt szabad kezem. Nem tudtam, hová megyünk, nem értettem, miért megyünk? Andris elszántan gyalogolt Gérard mellett. A lagúna mentén haladtunk visszafelé. Az országút most a jobb kezünk irányában volt, mellette húzódott a lagúna. Baloldalt, a homokon túl ragyogott a tenger. Amilyen tiszta volt a víz, olyan hihetetlenül piszkos volt a part. Bogáncsszerű, szúrós növény tüskés csomói feküdtek a homokon, éles kagylótörmelék, állati hulladék. Nem láttam semmiféle építményt, nem láttam embereket. Véges-végig egyforma volt a part. Hová megyünk? Az egész társaság szótlanul, komoran gyalogolt, mintha nem is jókedvű nyaralótársaság volna, hanem gályarabok. A sűrű, nehéz homok egyre jobban lehúzta a szandálomat. Próbáltam minden lépésnél kiemelni a lábam, de már ziháltam a fáradtságtól. Azután megpróbáltam előrecsúsztatni a lábamat a homokban, de a homokTomeg ellenállt, és egy ijesztő érzés... meglazult a szandálom pántja. Dehogy lazult. Elszakadt. Letettem a csomagokat, kikotortam a cipőt a homok alól. Egy pillanatra kifújtam magam, megtöröltem a szemüveget, azután megvizsgáltam a szandált. Elszakadt bizony. Hónom alá kaptam azt is, úgy meneteltem tovább. Meddig megyünk még? Sós izzadságködön át láttam a világot. Homok, bogáncsok, homok. Azután váratlanul éles fájdalom. Mezítelen talpamat felhasította valami. Tövis vagy kagylódarab. Nem volt mivel bekötözni. Gérard és Andris vagy kétszáz méterrel előttem jártak már. Egyedül kullogtam a csapat végén, cipeltem a csomagokat. Hát persze, mi is itt vagyunk, két személlyel többről kell gondoskodni. A part nem volt egészen lapos. Buckák, üregek váltakoztak a homokban. Ezért nem látszott messziről a tábor. Gérard megállt egy homokbucka tetején, ha lehet, most még magasabbnak látszott: – No, gyertek, gyertek, itt vagyunk. És Andrishoz fordult: 91

– Itt a mi helyünk. Magunk készítettük. Itt olyan szabad vagy, mint az ősember. Itt azt látod vendégül, akit szívesen látsz. Itt minden a magunk kezemunkája. Ezt az asztalt mi ácsoltuk, ezeket a cölöpöket mi vertük itt le. És ha jövőre eljövünk, ugyanitt megtaláljuk. Itt nincs strandbelépő és mocskos kis úszómedence. Itt nincs konvenció és nem harsog a beatzene. Itt nincs nyomorult civilizáció. Természetes élet van. Úszunk és labdázunk. Fiatalok maradunk. Alig vártam, hogy a programbeszédnek vége legyen. Leraktam az ételkosarat és a pokrócot, a fél pár jó szandálomat, és mellé dobtam a rongyosat. Azután levánszorogtam a vízhez. Lekuporodtam a nedves homokba, és keservesen kikapartam talpamból a tüskét, homokot, kagylómaradékot. Nem is tudom, hogy lehet az, hogy csak akkor vettem észre a sátort? A víztől visszavánszorogtam a Gérard verte táborhelyre. Két kókadt akácfa, néhány földbe vert cölöp, a cölöpök fölé kifeszített, viharvert szürke ponyva, ez volt a táborhely. Ide raktuk le ruháinkat, a kosarakat, ládákat, ide húzódtunk be magunk is, amikor már agyunkat forralta fel a kegyetlen hőség. A táborhely előtt deszkából összerótt asztal és két hosszú pad volt. Ezeket vagy tíz évvel ezelőtt Gérard és Tom készítették. Az asztal lapját minden évben leszerelik, és az autón beviszik Sartènebe, a vendettától boldogult Messer Antoni utódaihoz, és a következő nyáron újra felszerelik. A tábor többi része itt ázza át a korzikai esős telet, és itt várj a gazdáit hűségesen, a következő augusztusban. Soha senki sem nyúlt még hozzá. A táborhely szent, a valincói öbölben – egyelőre öt, tíz kilométeres szabad partrészek vannak, ahol nem ismernek kijelölt kempinget, helypénzt és egyéb civilizációs szörnyűségeket. Valinco Bayben még nem jártak földmérők, nem terveztek még ide szállodákat. Itt a birtokos feláll egy homokbuckára, nézi a lagúnát, a tengert, a homokpartot, és úgy érzi, végtelen földek és tengerek ura. Mondom, visszaindultam vérző talpamon a tengertől a táborhelyre, amikor észrevettem a sátort. Jókora, színes, felfújt műanyag sátor volt. Világoskék színű, és a csúcsán fehér lobogó lengett... A fehér zászló kellős közepén barna fej volt látható. (Erre a zászlóra akkor még azt hittem, hogy vidám turistaötlet, később tudtam meg, hogy a hivatalos korzikai zászló. Fehér mezőben levágott mór fej. Korzika egész történelme véres küzdelem volt a hódító szaracénusok – mórok, izlám törzsek – ellen, oly módon, hogy külső hatalmak szállták meg a szigetet, azon a címen, hogy majd ők kiverik a mórokat. Persze, a győzelem után rendszerint elfelejtettek kivonulni.) Először azt hittem, hogy úgy látszik, mégsem tartják már olyan nagyon tiszteletben Gérard Salin birodalmának határait, és vad turista ellenség ütött tanyát a lagúna magas növényzetétől és a homokbuckáktól rejtve. Még csodálkoztam is, hogy a sátor nem dombtetőn áll, hanem benn, a homokszakadékban. Hiszen így az esővíz nem tud lefolyni. Persze, persze, hiszen Korzikában áprilistól októberig nincs eső! Amikor visszakapaszkodtam, akkor láttam, hogy a sátor lakói előjöttek, és óriási barátsággal üdvözölték a Salin és Woodland családot. Az óriási világoskék sátorban, amely úgy pompázott a koszos cölöpkalyiba mellett, mintha az ezeregy éjszaka dzsinnjei varázsolták volna oda a Valinco Bay homokbuckáira – két szépen berendezett lakószoba – szőnyegekkel, függönnyel, kényelmes heverőkkel – előtér és konyha volt. A szobákat cipzárral végig csukhatónyitható műanyag falak választották el. Berendezési tárgyaihoz tartozott a sok felfújt bútor, villanylámpa, tranzisztoros rádió, tévé. A sátorban Alex lakott, Gérard-ék párizsi házmestere és sofőrje, feleségével, Madeleine-nel, aki Yvette takarítónője, fiukkal, Roberttal, aki műtőslegény a Salin-kórházban, és szenvedélyes 92

motorversenyző. Itt tanyázott ezenkívül Serge, Robert barátja, párizsi egyetemista, szemüveges, bozontos fiatalember, őt láttuk előző este a Cours Soeur Amelie-n. Rendkívül bőbeszédű fiatalember volt, azonnal elmesélte, hogy orosz emigránsok ivadéka, ultraszuperbalos, részt vett a párizsi diákzavargásokban, nincs pénze, Salinék vendége Alexék sátrában. Ugyancsak a sátorból került elő Marie-Pierre is, hat kicsi gyerekével. Marie-Pierre-ről csak annyit sikerült megtudnunk, hogy furcsa keresztnevét annak köszönheti, hogy apja kereken kijelentette, ha felesége leánygyereket szül, csecsemőstül kiveri a házból. Egy esztendeig nem merték megmondani az apának, hogy lánya van, rejtegették, takargatták. Pierre-nek nevezték a kis Marie-t. Végül az apa belenyugodott a megváltozhatatlanba, a kislány pedig Marie-Pierre néven nőtt fel. Marie-Pierre néven járta ki az iskoláit, és élt együtt számos férjjel és nem-férjjel. Legutóbb egy algériai fiatalemberrel, akinek olajosbarna bőrét, nagy, barna szemét és göndör haját a legkisebb gyermek örökölte. A férfiről Marie-Pierre zavaros történeteket mondott el. Részt vett a franciák elleni harcokban, börtönben van, halálra ítélték, de hogy hol és kik, ezt nem lehetett pontosan megérteni. Azt sem, hogy hogyan került Marie-Pierre és családja Salinék társaságába. Yvette nekik is hozott ennivalót. Egyszóval Gérard-ék érkezésekor Madeleine és Alex és Robert és Serge és Marie-Pierre a hat gyerekével azonnal elindult a cölöptanya felé, a luxussátor alacsonyabbrendűségéből az előkelőhöz. Mert hát a cölöpökből tákolt, homokfallal védett gödör volt az igazi táborhely, az ősember-romantika, a vissza a természethez. Az a jelenet jutott eszembe, amikor a stockholmi utcán két diákgyereket láttam, akik elkeseredett igyekezettel a falhoz dörgölve koptattak egy vadonatúj farmernadrágot. Yvette, Madeleine segítségével evőeszközök és tányérok Tomkelegét rakta az asztalra. Persze, így sem jutott mindenkinek külön-külön. Volt, aki egy kanalat ragadott fel, volt, aki egy villát, volt, aki puszta, mosatlan kezével ette végig a nyolcfogásos ebédet. Az italokhoz egy tartályban jégkocka is volt. Ebbe mindenki kézzel markolt. Sőt egymás poharába dobálták a jégkockákat. A társaság egy része a padokra telepedett, mások körbeültek a homokba. Gérard, mint egy fejedelem vagy törzsfőnök, vagy varázsló, vagy szertartásmester, úgy ült az asztalfőn. Ő tört mindenkinek a hosszú, hófehér levegőkenyérből, ő töltött Napóleon-konyakot a jókora poharakba. A gyerekeknek is. „Ezek francia gyerekek, bírják" – mondta, amikor Andris hüledező képére nézett. A húst is Gérard szelte és osztotta, csak a levesből merített Yvette. Mindenkinek egy hatalmas merőkanállal, és a leves mellé szelíd madonnamosolyt osztogatott. Ginger egyenesen az asztal alá telepedett, Káma társaságába. Onnan bukkant elő időről időre, és hol saját magának, hol Kámának vitt le valami élelmet. Rendszerint mocskos kis kezével, egyenesen a fazékból. Yvette remekelt. Saláták, sült húsok, remek fűszerek, pástétomok, édesség, sajt került az asztalra. Tom Woodlandtól Marie-Pierre hat gyermekéig mindenki szótlanul evett, csak Serge szája nem állt be. Hatalmasakat falt, és teli szájjal hadart. A burzsoáziát szidta, a rohadt gazdagokat, akikkel le kell számolni. – Kaviárt és májpástétomot zabálnak, marhasültet és nyolcféle sajtot, amikor nyolcszázmillió ember éhezik mondta, és vádlón mutatott saját tányérjára. Madeleine főzte meg a kávét, ő hozta ki a sátorból nagy fajanszkannában. Alig nyeltük le, Gérard felugrott. Gyerünk a tengerbe. – Most? Ebéd után? Tele gyomorral? – Hát persze. Le kell adni a kalóriákat. Nem kell elhízni. 93

– Mi van, Yvette, miért nem jössz? – Tudod, hogy el kell rakni az edényt. – Ráérsz. Most gyere úszni. Gérard előrerohant. Belevetette magát a vízbe, hatalmas karcsapásokkal úszott. Néha visszanézett, kiáltott, úgy viselkedett, mint egy kamasz, aki el akarja kápráztatni a világot. Elsőnek akarja elérni a Csomolungmát, körbe akarja gyalogolni az Egyenlítőt, és fél kézzel a sziklához verni egy cápát. Hé, Yvette, én már a sziklán vagyok! Csodálatos volt az öböl vize. Tükörsima, türkizkék, langyos. A fövénye selyemhomok, tisztán látni a fenekén a hullám rajzolta csíkokat, a tojáshéjvékonyságú kagylómaradványokat. Áttetsző rózsaszín-fehér és halványkék-fehér kagylóhéjak, tündéri pici legyezőformák. Álomban lebeg így az ember, ilyen könnyen, így elvarázsolva, ahogy a valincói öböl ringatott minket. Két-háromszáz méternyire a parttól sziklák emelkedtek ki a tengerből. Karcsú, magas csúcsok. Gérard már fel is kapaszkodott az elsőre, onnan ugrott fejest a tajtékos vízbe. – Látszik, hogy apád Párizsban is egész évben sportol – mondtam Martine-nak. – Ó, dehogyis, soha. Csak itt, Korzikán. A hőség most már kibírhatatlanná vált. Arcomat, hajamat bele-belemártottam a vízbe, újra meg újra alábuktam. Persze, a sós víztől csomósán összeragadt a hajam. Meg kell mosnom. A samponom Nizzában. A partra kiérve valamennyien nyomortanyánkon próbáltunk árnyékot keresni. Ginger ebéd óta ki se mászott az asztal alól, a vízbe se jött. Képeskönyvét olvasta és közben Káma fülét húzogatta. Marie-Pierre gyermekei úgy feküdtek a földön, hogy fejükre a padok vessenek némi árnyékot. Ilyen csöndes, szomorú és sovány gyerekeket már régen nem láttam. Nem ugráltak, nem kiáltoztak, szemük csak akkor ragyogott fel, ha ennivalót nyomtak a kezükbe. A felnőttek is igyekeztek védelmet találni napszúrás ellen a bánatosan kókadó akácok és a fülledt, poros ponyva alatt. Szorosan egymás mellé ültek, vagy feküdtek, de ebben a fizikai közelségben – úgy éreztem – semmi közük nem volt egymáshoz. Alex és Robert pecázott a koszos lagúnában. Mrs. Woodland pulóvert kötött. (Hogyan, hát lesz tél is?) Olyan szórakozottan, egyenes háttal kötögetett, hogy mögé képzeltem egy vidéki angliai házat, mély karosszékkel és kandallóval. Tom Woodland a Times-t olvasta, akárcsak otthon a klubjában. Martine és a két Woodland kislány mérhetetlen szorgalommal kenegette egymás hátát napozókrémmel. Marie-Pierre keresztrejtvényt fejtett. Serge pedig, mint egy beteg gramofonlemez, mondta, mondta világmegváltó szövegeit, hol Marie-Pierre rejtvényfejtését zavarva, hol Yvette-hez és Madeleine-hez intézte szózatát (akik persze rá se hederítettek, mert még mindig az edényeket rakták a ládákba) – hol szentek módjára csak úgy a levegőbe prédikált, tengernek, homoknak, madaraknak. Gerard természetesen kifeküdt a napra. És Andris természetesen mellé kuporodott. Nem tudom, hogyan került szóba az utazás. Álmos voltam, megkíséreltem a fejemet a cölöpön lógó ruhák alatt árnyékba rejteni. Azután félálomba merültem. Tompa ködön át láttam, hogy Serge megáll Gérard előtt, és neki próbál előadást tartani. – Eredj a pokolba a marhaságaiddal – mondta nyugodtan Gérard. – És főleg feküdj le aludni, ha túl sokat ittál. – Nem bírod az igazságot! Elhájasodott burzsoá. Ez volt valaha Gérard Salin? A becsületrend lovagja? Aki valaha fegyverrel harcolt a szabadságért? 94

Gérard szeme villámlott, de a hangja gunyoros volt és szelíd: – Hát persze hogy harcoltam, kisfiam. Majd te is megtanulod, mire emberré nősz. Ha nősz. Aki húszéves koráig nem volt forradalmár, annak nincs szíve. Aki húszéves kora után is az marad, annak nincs esze. Talán ekkor szólt közbe Andris, hogy a lehetetlenül kínos jelenetet lezárja, de lehet, hogy aludtam közben, és később volt. Vagy azért szólalt meg Andris, mert valamiről beszélni akart végre Gérard-ral, azt remélte, hogy megpendíthet egy húrt, amire Gérard szíve rezonálni fog. Lehet, hogy újra a gyerekkorukról kezdett beszélni vagy Pestről, vagy a három másik Salin gyerekről kérdezősködött. Csak arra emlékszem, hogy Gérard faarccal bámul a levegőbe, Martine odahúzódott Andris mellé, és tágra nyílt szemmel, picit nyitva felejtett ajakkal issza a szavait. Andris pedig a tengert bámulja, és közben mesél, mesél, egyre izgatottabban, egyre színesebben, egyre lelkesebben, távoli földrészekről. Tudod, Gérard, a csillagok sokkal közelebb látszanak, és a Göncölszekér helyett a Dél Keresztje, az orchideák ezer fajtája... és az eukaliptuszerdők, mintha szomorúfüzek volnának. A levelek nem vízszintesen, hanem függőlegesen lógnak a lombokról, így kisebb a párolgás, kevesebb vizet veszítenek. A koala mackó az eukaliptuszfán él. Mindig alszik és mindig részeg. Mert csak eukaliptuszlevéllel táplálkozik, és abban alkohol van... – Hagyd abba, Andris, hagyd abba – akartam szólni. De Andris nem vett észre semmit. Nem látta, hogy Martine szemében nőttön-nő az elragadtatott vágyakozás, nem látta, hogy Gérard sápad, a tekintete gyilkossá válik. Andris, ne csábítsd Martine-t tengerekre, messzi tájakra. Susy Salin már elment, a két ikerfiú már elment, Gérard birodalma összeomlik, ha Martine is itthagyja. Andris, ne mesélj az utazásainkról, ne hidd, hogy... De Andris csak beszélt. Ausztráliát mesélte tovább, a King's Crosson az El Alamein szökőkutat, amely az afrikai áttörés emlékét hirdeti. Andris is azon a fronton harcolt. Hogy micsoda bajtársak voltak az ausztrál fiúk! Anne és Mary is odahúzódott Martine mellé. Csillogott a szemük, nyelték Andris szavait, mintha most döbbentek volna rá, hogy a Valinco Bay nem az egyetlen hely a világon, hogy vannak hófödte hegycsúcsok és sivatagok és felhőkarcolók is. Nyugtalan, izgatott vágyakozás támadt a szemükben. A mondatot be se fejezhette, úgy ugrott fel Gérard: – Gyerünk... Tom, gyere te is. Andris, Martine, Yvette... – Én maradok, álmos vagyok – mondta Yvette, és lustán nyújtózkodott. – Nekem is melegem van, nem megyek most sehová jelentette ki Serge. De a két Woodland lány és Martine, Alex, Tom és mi ketten elindultunk Gérard után. Úgy, ahogy voltunk, fürdőruhában. És a parázs-forró homoktengerben elindultunk visszafelé az autókhoz. A talpamon a seb égni és lüktetni kezdett.

Campo Moro nevezetessége a fehér őrtorony. Érdekes módon a korzikai őrtornyok nem világítótornyok, nem a bajba jutott hajósoknak kívánnak biztonságos kikötőt jelezni. A korzikai sosem lett hajós nép. Fél a tengertől. Még az átok sem úgy szól, hogy „vigyen el az ördög", hanem úgy, hogy „vigyen el a tenger". A tenger hozott minden rosszat. A tengerről szállt partra mindig a rossz, az ellenség, a támadó, a hódító. A korzikai őrtornyok figyelőállások, innen lehet tűzzel, hanggal hírül adni, hogy emberek, meneküljetek be a maquis-ba. 95

Campo Moro nincs is olyan messze a táborhelyünktől, de rettenetesen rossz az odavezető út. Félméteres kövek, gödrök, sziklatörmelék, kátyú a keskeny földúton. Az autó kereke néha lecsúszott az útról, és a szakadék fölött pörgött. Máskor fél kerékkel benne voltunk a tengervízben. Hát még, ha szemközt jött valaki! Mert ezen a rossz úton megélénkült a forgalom, valahonnan a semmiből autók kerültek elő. Ilyenkor Gérard csodákat művelt. Amikor már azt hittem, hogy menthetetlenül összeütközünk vagy lezuhanunk – mindig talált egy tenyérnyi padkát, gyorsított vagy lassított, bűvészmutatványokat végzett. És az arca olyan nyugodt volt, mintha nem is kellene minden idegét és erejét beleadni ebbe a vezetésbe. Az igazság az, hogy alig tudtam élvezni a tájat. Istenkísértés volt ez a kirándulás. Jobb szerettem volna, ha visszafordulunk, és inkább elmesélik, milyen is Campo Moro, úgyis elhiszem. Köves, sziklás, parányi félszigetre jutottunk. A mór torony a félszigetecske csücskén, nagy sziklán fehérlett, körülcsapkodták a tarajos hullámok. A félszigeten kempingtábor volt, színes, vidám sátrakkal és jókora lakókocsikkal. Hogy jöttek ezek ide? És a tengerparton csinos kávéházterasz. – No, igyunk – mondta Gérard, amint kiszálltunk a kocsiból. Találtunk egy kellemes, árnyas asztalt. Gérard camparit rendelt mindenkinek. – Én következem – szólt Tom, amikor megittuk a szeszt. Odaintette a pincért. Gint kért mindenkinek. Nálunk, otthon évszámra megmarad az üveg konyak, a bor megecetesedik, a szilveszteri pezsgő végét kiöntjük. Andris kocsit vezet, nem iszik. Én nem iszom, mert nem iszom. A campari se esett jól ebben a dög melegben. A gin sem. Tejet ittam volna. A camparit megittam. A gint csak félig. – Én következem – mondta Alex, és intett a pincérnek. Konyakot rendelt. Azt akartam mondani, hogy nekem ne. Köszönöm, nem kérek szeszt. És ha innék valamit, hát ásványvizet vagy narancslét. De milyen jogon rendelkezem? Most megint Gérard rendelt, megint camparit. – Egészségünkre- emelte a poharat. – A nagy világutazókra. Nekem ugyan az a véleményem, hogy a francia földnél szebb nincs, de őszintén szólva egyszer én is kísértésbe estem. Megtárgyaltuk a gyerekekkel, hogy utazni kéne máshová is. Elkértünk egy prospektust. Két hét Isztambul lett volna. De hát a repülőjegyek olyan drágák. Csak multimilliomosok utazgatnak. Pincér, még egy konyakot. – Nem, én következem – mondta Tom. És ittunk. Összevissza. Még egy camparit, amit Gérard fizetett, még egy whiskyt, amit Alex dobott be, azután Gérard fizette a kávét, Tom fizette a fagylaltot. Nem lesz annak jó vége. Lüktetett a fejem a hőségtől és az italtól. És gondolataim akadozva körbe-körbe jártak, azon gyötrődtem, hogy mire való volt ez a meghívás? Szüksége van-e itt ránk valakinek? Kiféle, miféle ez a társaság? Mivel lehet ezeknek imponálni? Italt fizetni? Sportolni, táncolni? Vagy pojácáskodással megszolgálni az ételt, italt. Mint például Serge. Hogy kerülhetett ide ez a Serge? Yvette kedvéért? Hm, az is meglehet. Ki tudja? És Marie-Pierre? Csak jótékonykodnak vele? Nem lehet az például, hogy a hat gyerek közül egyik Gérard-ra hasonlít? Hű, micsoda mocskos gondolatok, pfuj. Minek iszom, ha nem bírom? Szédülök. Alex és Madeleine biztosan egész évben emlegetik ezt a nyarat. Ó, Madame, milyen kellemes volt önökkel az a délután a valincói öbölben, és az a felséges pástétom... De mi mit csináltunk? 96

Ingyen élünk, és még finnyáskodunk is? Megisszuk a potya whiskyt, és nem emelünk poharat a korzikai nyárra, a világ legszebb táborhelyére? – Mi van, lányok, bírjátok még az italt? – kérdezte Gérard. – Bírjuk – mondta Anne. – Jó, akkor még egy whiskyt. – Gérard, elég volt. Kocsit vezetsz – mondta Andris. – Te csak magadat féltsd – felelte Gérard, és gúnyosan összehúzta a szemét. – Én mindent bírok. Ekkor láttam meg először Gérard szemében a félelmet Csak egy pillanatra. De igenis láttam. És ebben a pillanatban én is tökéletesen józan voltam, és igenis láttam, hogy a hetyke tekintetben szorongás és kétségbeesés van. Gérard Salin retteg valamitől. Az öregségtől, a fogyó időtől, a fogyó erőtől. Talán attól, hogy előbb-utóbb át kell majd adnia helyét a műtőasztalnál, hogy már a bonyolultabb dolgok nem mennek, hogy maradnak a rutin epekövek, hogy most már biztos, hogy nem csinál igazi karriert, hogy sosem lehet már belőle Cushing vagy Bernal. Hogy a tudományos dolgozataiból sem lehetett semmi, a kísérletekből sem. Hogy a gazdasági igazgatóval vitatkozik, hogy húszezer tűt rendeljenek-e vagy huszonötezret? Hogy nem lesz Nobel-díj, hogy soha semmi más nem lesz már, mint évente három hét Korzika, tele napfénnyel és tengerrel, nagy úszásokkal és gyaloglásokkal, amikor újra fel lehet tölteni a petyhüdt izmokat, jóllakatni a napfényéhséget, a mozgásvágyat, pótolni a vitaminhiányt. Három hét, amikor meg lehet hívni a régi barátokat, és velük ugrálni, labdázni, jókat röhögni, visszaálmodni a fiatalságot. Három hete van egy évben, semmi több, ezt akarja megosztani a jókedvű cimborákkal. És erre beállítanak kelletlenül, savanyú képpel és hencegve és... Beleittam a whiskybe. Gérard az asztalra dobott egy papírpénzt. – Visszamegyünk.

Visszafelé semmivel sem volt jobb az út, de Gérard bátrabban és gyorsabban vezetett és csikorogva fékezett, féloldalra dőlt a kanyarokban. Részeg volt. Egy francia dalocskát énekelt, amiből én csak a kertet és a káposztát értettem. Amikor parkolóhelyünkön kiszálltunk a kocsiból, megmutattam sebes talpamat Gérard-nak. Piros volt, duzzadt és lüktetett. – Semmi – mondta. – Nem kell vele törődni. A homok most már nem izzott úgy, de nehéz volt benne gyalogolni. Igyekezem a lábam elé nézni, kikerülni a tövist és a szennyet. Tetanuszoltás kellett volna. Mindegy, most már úgyis késő. A táborhelyen, mintha egy panoptikum bábuit hagytuk volna ott, olyan mozdulatlanul találtunk mindenkit, ugyanabban a helyzetben. Robert markolta a pecabotot, de nem fogott eddigelé semmit. Katharine készen lett a pulóver egyik ujjával, most kötötte a másikat. Ginger a kutyát cibálta. Marie-Pierre gyerekei áhítatos elragadtatással ettek. Yvette az asztal tetején ült, Serge a lábánál térdelt és a világforradalmat magyarázta. – A mákos tészta – mondtam Andrisnak. – Miféle mákos tészta? 97

El akartam mondani. Hogy tizennégy éves voltam, és az osztályfőnököm meghívott ebédre... illetve úgy kezdődött, hogy a karórával... az úgy volt, hogy negyedik polgáriban én voltam a legjobb tanuló. Évzáró ünnepély volt, és az igazgató úr felolvasta a legjobb diákok nevét, azokét, akik jutalomkönyvet kaptak. Én vártam és vártam és vártam, hogy mondja a nevemet. Már minden izmom megfeszült, készültem, hogy most kilépek a sorból, odamegyek, meghajlok, átveszem a jutalmat. De hiába. Már túljutottak a névsorban a nevemen. Már a Szalókit szólították ki, már a Vargát, és én sehol. És akkor azt mondta az igazgató, hogy a tantestület jóvoltából közös ajándékként, valamennyi tanáromtól együttesen, mint a legjobb, én egy karórát kapok. És átadta az órát. Nem tudom már, milyen márkájú lehetett. Lapos, kerek, ezüstszínű óra volt, szédültem a boldogságtól. És a tanárok mind kezet nyújtottak, és Margit néni, az osztályfőnököm azt mondta: „El akarok beszélgetni veled még egy kicsit, meghívlak holnap ebédre." Virágot vittem, az ünneplő matrózruhámban mentem, a cipőm ragyogott, a hajam fényesre kefélve. Nagyon elegánsan akartam viselkedni. Óvatosan ettem, nehogy a gulyáslevesből az abroszra csöppentsek. Azután mákos tésztával kínáltak. Kerek üvegtányéron volt előttem a tészta, kicsit csodálkoztam is, hogy milyen nagy tányér. Magam elé húztam, és enni kezdtem. És ekkor vettem észre, hogy az nem az én adagom volt, ebből csak vennem kellett volna. Mert otthon édesanyánk kiporciózva adott mindent, a tányéron nyújtotta oda. Izzadtam zavaromban. Menekülni szerettem volna. – Nem értelek – mondta Andris. – Mi van a mákos tésztával? – Mindegy. Csak úgy eszembe jutott. Laza asszociáció. Be voltam rúgva.

Azután visszacipeltük a konténereket. Most már negyedszer tettem meg ezt az utat, és elméletben az ismert út mindig rövidebb. Hát ez a gyaloglás a pokrócokkal, termoszokkal, ezerféle kacattal kétségbeejtő volt. Végtelen volt. Mezítláb mentem, mert a szakadt szandállal nem tudtam mit kezdeni. A körmömet jól beütöttem egy kődarabba. Mert nem az orrom elé néztem, hanem az öbölre bámultam, ahol a lebukó nap színparádét rendezett. Egy pici bárányfelhő, egyetlen pici felhő volt az égen, de az is csak azért, hogy aranyvörös peremet kapjon. A sziklák komor, fekete csúcsok, a tenger sötétkék tinta. Csend, béke, szépség ömlött el a tájon. Úgy kell nekem, ha bevertem a körmömet. Káma valamennyi láb közül az enyémet kedvelte legjobban. Ahogy az autóban elhelyezkedtünk, egyenesen a bokámra telepedett. Szorongtam és tanácstalan voltam. Hol van már a reggel, amikor tejesüveggel a kezünkben elhatároztuk, hogy jó vendégek leszünk, és ma este mi is elmegyünk a táncba? A szandálom elszakadt, a másik a Tisztítótűz utcájában van, ha oda ma este felvergődöm, le nem jövök még egyszer. Szerencsére az esti program enélkül is megoldódott: nem hívtak minket. Megérkeztünk a Cours Soeur Amelie-hez, mindenki megragadott néhány csomagot, és felcipeltük az Antoni házba. Azután a társaság tagjai szétszéledtek. Yvette a konyhába ment, és főzéshez látott, a lányok megrohanták a fürdőszobát, mi Andrissal meg csak csellengtünk, tébláboltunk. Igen, hadd mondjam ki durván: vártuk a sárgaborsófőzeléket. És evés után elkotródtunk, egypercnyi bizonytalan várakozás után, hogy hátha valaki közöl velünk valamit. És boldog voltam, hogy Ginger 98

érdemesnek tartott arra, hogy megkért, fogjam meg a babáját, amíg ráhúzza az új ruhát. Este kilenc óra lehetett. Kiültünk a főtéri kávéház teraszára, idegenül és magányosan a nyüzsgő kis városban. Olyan messze voltunk minden más embertől, mint amikor a Mona Valén jártunk karácsony éjszakáján. Megpróbáltam többször kimondani önmagámban: Korzika szigetén vagyok. De nem volt íze, színe, mélysége a szónak. Ha emlékezni fogok Korzikára, csak annyira fogok emlékezni, amennyit egy földrajzi ismeretterjesztő filmből meg lehet tanulni. De megismertem-e valamit az igazi Korzikából? Ha legalább Ajaccióban körülnézhettünk volna, a Gloire-ból vásárt csináló, Napóleon-múzeummá változott Ajaccióban, de mégis Ajaccióban? Ha legalább Madame Tomasi ne volna süketnéma. Ha odaülhetnék a szomszéd asztalhoz, ahol török kávé mellett három izgatott férfi korzikaiul vitatkozik? Miről? A szeparatista mozgalomról? A bastiai erdőtűzről? A juhsajt áráról? Szerelemről? Vendettáról? Azt kívántam, történjék valami. Akármi. Nem baj, ha valami hátborzongtató. Ha például az a férfi ott felugorna, és kést mártana belém, tisztán félreértésből. Persze, nem halálos döfésre gondolok, csak tátongó, vérző sebre, de akkor elmondanák, hogy bocsánat, azt hitték, én a Fontani család tagja vagyok, és évszázados eskü, a vendetta kötelezte őket a bosszúra. De semmi ilyesmi nem történt. A pincér szelíden hozta a két kávét. Lassan, kéjesen ittuk, ha már egy frankunk bánta, legalább kiélvezzük. Andris a kezemet fogta, és nem szólt egy szót sem. Éreztem, hogy ugyanarra gondol, amire én, hogy kiszolgáltatottak és tehetetlenek vagyunk, hogy sohasem azt látjuk a világból, amit akarnánk, amit szeretnénk, hanem amennyit mutatnak, engednek... Isszuk a kávét a teraszon. Szemközt a templomajtó megint nyitva, megint körmenetre készülnek, lobogó fáklyákkal gyülekezik a nép. Itt, úgy látszik, a Mária-napi körmenetet minden augusztusi estén megtartják. A fáklyák lobognak, elnyújtott bánatos ének hangzik. „Perdonno mio Dio, Perdonno, pietà." „Irgalmazz Istenem, irgalmazz, könyörülj." No jó. Akkor kapaszkodjunk fel a Tisztítótűzbe. * Harmincötezer magyarból legalább húszezer Sydneyben él. A húszezerből tizenkilencezerrel össze lehet találkozni a belvárosban, az Australia Square-en, a George Streeten vagy a King's Crosson, az El Alamein kút tövében. Hát persze, mi is találkoztunk. Andris volt cserkésztársával, katonabajtársával, iskolatársakkal. Találkoztunk egy bőrdíszművessel, aki valaha a mi utcánkban lakott, a pincérrel, aki még emlékezett rá, hogy szeretem a paradicsommártást. Találkoztam két unokatestvéremmel –az egyikről azt sem tudtam, hogy Ausztráliában él. Visszajött az író a Snowy Mountains-ból. Két hete voltunk Ausztráliában, és egyszerre csak három tucat vacsorameghívásunk és vasárnapi kirándulás-meghívásunk volt. Meghívtak esküvőre, és elvittek piknikezni, jártunk a Kék Hegységben és erdei kocsmákban, ahol a falra akasztott puska valaha híres betyáré volt. Bessyt és Charlest jóformán nem is láttuk. Volt kapukulcsunk. Reggel megittuk a kávét, azután útra keltünk. A kávéivást is elhagytuk volna, de már hajnalban bezörgetett hozzánk Cecília néni, kezét összekulcsolta: „Gyertek reggelizni, kérlek, olyan éhes vagyok. Nélkületek nem merek." Barátaink persze azt hitték, hogy Charles hoz be minket reggelenként a városba, és éjszaka is megvár minket a Pymble állomáson. Nem sejtették, hogy késő éjjel, porban, 99

vagy éppen szakadó esőben kutyagolunk haza, Saint Yvesbe. És micsoda éjszakai viharok voltak! A villámok egymást érték, vakító hieroglifákat rajzoltak az égre. Dörgött, zengett minden. Az eukaliptuszerdők nyögtek a szélben, a fekete felhők eltakarták a holdat és a csillagokat. Ilyen viharoktól szokott lángra kapni az erdő. Az alkohollal, olajjal teli eukaliptuszfák úgy égnek, mint a csillagszórók. Még a zuhogó eső sem tudja eloltani. És azok az esők! A lezúduló vízáradat! Bőrig ázva caplattunk. A levegő még a vihar alatt is forró volt és párás. Fulladva, nyitott szájjal próbáltunk lélegzeni. – Mi a fenének laktok ti Saint Yvesben? – kérdezték barátaink. És felajánlottak vendégszobát, gyerünk, költözzünk be a belvárosba. Százszor elhatároztuk, hogy megyünk. Otthagyjuk Harisékat, akik olyan barátságtalanok, hogy nemcsak azt nem kérdik soha, hogy hogyan juttok be a városba? mit ebédeltek? mit csináltok egész nap? – hanem akkor, ha egyik-másik barátunk reggel, vasárnap délelőtt autójával kijött értünk, egy szóval sem mondták, hogy kerüljenek beljebb – valamelyik Haris gyerek felszaladt az emeletre, és közölte velünk, hogy „itt vannak magukért". Elhatároztuk, hogy igenis, elfogadjuk Sanyiék ajánlatát, akik két hétre elutaznak, és odaadják nekünk a lakásuk kulcsát. Vagy elfogadom az unokafivérem meghívását. Azután mégis maradtunk. Mert milyen kényelmetlen volna ezt Charlesnak megmondani, hogy nézd, mi máshová költözünk, január tizenharmadikán ott leszünk a repülőtéren, és hazavisszük az édesanyádat. Ugye, akkor ehhez valami magyarázat is kell. És ezt magyarázzuk? Van ennél megalázóbb? Meg a hazai posta. Hogyan értesítsük az otthoniakat, hogy ne küldjenek több levelet Saint Yvesbe? Egyszóval hülyék voltunk, tehetetlenek. Múltak a napok, és mi reggel hétkor mindig újrakezdtük a kalandot: valahogy bejutni Sydneybe. Karácsonyra négy programunk is akadt. Ausztráliában december a nyár közepe. A Mikulás is nyáron jön. Igaz, hosszú bíborpalástban, süveggel, puttonnyal, akárcsak otthon, az óhazában – de mégiscsak nyári Mikulás. A karácsonyi díszek beborítják az utcákat és a kirakatokat, virág, kis harang, ezüstcsillag ragyog mindenütt a nyári fényben. És mivelhogy a karácsony a forró nyár ünnepe, rengetegen vannak szabadságon. Az iskolákban is most van a nyári szünet. Tehát barátaink közül is számosan ráértek. Tomiék például meghívtak egy hajókirándulásra a sydneyi öbölbe. Lajosék közölték, hogy örömmel várnak a karácsonyi vacsorára. Persze karácsonyi pulykasültre várt az unokafivérem, Jancsi is, akinek a feleségét Joyt különösen megkedveltem. És megkaptuk az ausztráliai írókollégák kedves invitálását is, a klubjukba, egy csésze teára. Mindenhova elmegyünk – határoztuk. Kora reggel bejövünk a városba, és azt cselekedjük, amit máskor, ha elegánsabb esti programunk van: másik ruhát, cipőt is viszünk magunkkal, a csomagot berakjuk a Wynard állomáson egy megőrzőbokszba, és a zuhanyozóban átöltözünk. Két nappal karácsony előtt Charlesszal együtt reggeliztünk. – Ide figyeljetek – mondta Charles. – Tudom, hogy Bessy nem a legkedvesebb... – Te sem – mondtam. – Hát jó. Nem vagyunk a legkedvesebb házigazdák. De hát karácsony lesz. Kérlek, kivételesen ne éjfélkor gyertek haza, vegyetek részt a karácsonyi vacsorán. Köszönjük-mondta Andris, ami persze beleegyezés volt. Dühöngtem. Mi a fenének kell nekünk a vacsorájuk? Tomiékat is le kell mondani, az írószövetséget is, mindenkit. Jóformán nem is érdemes bemennünk Sydneybe. Ahhoz, hogy este hétre, nyolcra itt legyünk, már négykor kiállhatunk az országútra, autóstopot fogni. 100

– De hát mégiscsak nekik köszönhetjük, hogy láttuk Ausztráliát – morogta Andris. – Olyanok, amilyenek. Úgy látszik, a lelkiismeret azért csak bökdöste őket. Ha meghívtak minket szentestére, vacsorára, hát itthon maradunk. Legalább láttunk egy igazi angolszász karácsonyt! A mennyezetig érő karácsonyfát a living-roomban állították fel. Műfenyő volt az istenadta, de nagyon szép. Telis-teli cukorral, angyalhajjal. A fa tövében rengeteg csomag volt, díszes papírral, selyemszalaggal átkötve, névjegyekkel ellátva. Az ajándékokat azonban csak karácsony másnapján kapta meg mindenki, ez a „boxing-day", a doboznyitás ünnepe... A szobában hosszú spárgák voltak kifeszítve, mintha csak nagymosást játszanának. De száradó fehérnemű helyett üdvözlőkártyák tömege lógott a kötélen. Most már értjük, miért van az, hogy ha bárhol a világban két szót beszéltünk egy angol vagy amerikai férfival vagy nővel, azonnal névjegyet cseréltünk, és a következő karácsonykor már jött is az üdvözlőkártya Mr. Vagy Mrs. Aztsetudomkicsodától. Itt dicsőség sok üdvözlőlapot kapni. Bessy is ragyogva mutatta a zsákmányt: száz és száz színes képeslap díszítette a szobát. Hongkongtól Madridig, Buenos Airestől Szófiáig az egész világ képviselve volt. Vacsorához mindenki ünneplőt öltött, Andris frissen borotválkozott és nyakkendőt kötött. A gyerekek is ragyogóra fésülve és mosdatva, hófehér ruhában ültek asztalhoz. Az asztalkendőjén mindenki fényes ezüst- és aranypapírral díszített koronát talált, valamennyien a fejünkre tettük. Megannyi királyfi és királylány látott a vacsorához. A magnóról karácsonyi énekek szóltak, Bessy elbűvölő mosollyal kínálta a tálakat. Az étkészlet díszes porcelán volt, és rajta annak a híres kollégiumnak a címere, amelybe a nyári vakáció után a három Haris gyerek vissza fog térni. A poharakon is az előkelő iskola címere volt. Ezt Charles meg is magyarázta: az előkelőség előkelőségének számít a méregdrága kollégium, és a címerrel díszített ezüstneműt és porcelánt, nyakkendőt, zsebkendőt mind az intézetben lehet vásárolni. Charles azt is pontosan tudta, hogy ebből az „ausztráliai Oxford"-ból eddig hány miniszter, tudós és milliomos került ki. Cecília néni szegény egy árva szót sem értett az ünnepi családi beszélgetésből, de legalább falhatott. Rettenetes tempóban tömte magába a marhasültet és pudingot, négy hétre visszamenőleg és három hétre előre szeretett volna jóllakni. Bessy a gyermekkoráról beszélt, kedvesen és mulatságosán. Hét órától háromnegyed nyolcig. Háromnegyed nyolckor megittuk a kávét, a gyerekek mindenkinek boldog karácsonyt kívántak. Charles azt javasolta, hogy menjünk át a living-roomba a tévét nézni. Felálltunk, átmentünk a tágas földszinti szobába, ahol még karácsonyibb hangulat volt, mint az ebédlőben, mert hiszen ott csillogott, villogott száz színes pici villanykörtével díszítve a karácsonyfa. A gyerekek bekapcsolták a tévét, ahol a lojális Ausztrália karácsonyi műsorát sugározta: másfél órás műsort az angol királynő életéről. Letelepedtünk a fotelokba, Cecília néni, a három kisgyerek és mi ketten. Charles és Bessy eltűntek. Kisvártatva motorbúgást hallottunk és a garázsajtó csapódását. A ház ura és úrnője beült Mercedesébe, és elment valahová. Minket pedig itt hagytak, szent karácsony éjszakáján, ötven kilométerre Sydneytől, a bóbiskoló Cecília néni, az ismét ördögfiókákká változott Haris csemeték és az unalmas tévéműsor társaságában. Csak bámultunk egymásra, döbbenten. Négy helyre is elmehettünk volna ma este. Megnézhettük volna az ünnepi fényben ragyogó Sydneyi, a Bondi beach híres karácsonyestjét, ahol a homokban állítják fel a karácsonyfát, és holdfényben énekkel és körtánccal köszöntik az ünnepet. 101

Ötven kilométerre vagyunk Sydneytől, nincs pénzünk taxira, ha egyáltalán van ma éjszaka taxi. Már a vonatok sem járnak Pymble és Wynard között, karácsony éjszakája van, mindenki örvendezik. Mi pedig egy hosszú, hosszú utca végén, eukaliptusz őserdő közvetlen szomszédságában, akárcsak egy elhagyott szigeten volnánk, vagy a sivatag kellős közepén. – Gyere – mondta Andris. – Hová? – Mindegy. Gyerünk ki ebből a házból. Gyönyörű éjszaka volt. A felhőtlen égen közelinek látszott a telihold. A csillagok szinte kézzel elérhetőek voltak, mintha a sötétkék bársonyra létráról szögezték volna fel valamennyit. Sűrűbb, fényesebb a csillag a déli égbolton. Az őserdőből félelmes, de ismerős zajok áradtak. A cikádák hangos cirpelése és a nevető madár velőkig érő kacagása. Brruuu-huuuuhuuuuhaaaa... Száz métereket kellett mennünk egyik villától a másikig. Emeletes, teraszos, loggiás házak. Kerítés nincs, a házak körül csak széles gyepszőnyeg. A gyepről tudtuk, hogy nem valódi. Az igazi fűről tudtuk, hogy itt rettenetesen gyorsan nő, és ha nem nyírják tövig, telisteli lesz bogarakkal. Műanyagból van itt minden, talán még a fehér falak is, amelyek olyan kísértetiesen világítottak a holdfényben. A művilághoz tartozik, hogy itt, a száz tengeröböl városában az előkelőség nem jár a strandokra, mert fél a cápáktól. Minden ház mellett hatalmas úszómedence van. Mentünk, mentünk a Douglas Streeten, egyetlenegy lélek sem járt ott rajtunk kívül. A házak ablakai világosak voltak – és ettől még árvábbak lettünk. Nem kérdeztem Andristól semmit, csak összebújtunk, és gyalogoltunk elszántan. Kiértünk a Mona Valera, és a bevásárlóközpont felé tartottunk. A máskor olyan forgalmas Mona Valen nem járt most se ember, se autó. Mintha új földrészt fedeznénk fel, mintha kimentünk volna már a világból, mintha mi lettünk volna az első vagy az utolsó emberpár, olyan elhagyatottak voltunk. A shopping center, vagyis a bevásárlóközpont talán háromnegyed órányi járásra volt. Most lehúzott redőnyök fogadtak bennünket. Az áruház, a kis vendéglő, a tejbár, a fodrászüzlet. Nem mertünk hangosan szólni egymáshoz, mintha elvarázsolt birodalomban járnánk, és félnénk, hogy a hangos szó életre kelti a varázslót. Körbejártuk az áruház tömbjét, és akkor megláttuk a világosságot. Egy kicsi eszpresszó nyitva volt még. Ezek az eszpresszók hasonlítanak a magyar presszókra, kávét, tejet, gyümölcslét lehet inni bennük. Szeszt nem. És árulnak süteményt is, kozmetikai cikkeket is, akárcsak az amerikai drug-store-ok, helyben, frissen préselik ki a gyümölcslét, akárcsak az itáliai bárokban. Egyszóval, kedves és rokonszenves helynek látszott. Hát gyerünk be. Egyetlenegy fiatalember szolgált ki, ő volt a tulajdonos, a mindenes, a kifutófiú. Nehezen értettük meg egymást – nem tudott angolul. Görög volt. Két éve él Ausztráliában. Neki ma nincs karácsonya, ő görögkeleti, neki csak ezután lesz. ő ma éjszaka nyitva tart. – Minek? – kérdeztük. – Van ma forgalma? Fejét csóválta, könnyei potyogtak, amíg a narancslevet poharunkba préselte. – De jobb, ha nyitva tart. Mert amikor haza kell mennie, mindig Görögországra kell gondolnia, a mamára, a halászfalura, ahonnan eljött, és megszakad a szíve a magánytól. Megittuk a narancslét a szomorú görögnél, megcsókoltuk egymást, és boldog karácsonyt kívántunk – azután visszaindultunk a Mona Valen. Az úton most hatalmas 102

tömeg hömpölygőtt. Most ért véget az éjféli mise az ír katolikus templomban. – Persze ez a hömpölygés csak két percig tartott, amíg átsétáltak a templomtól százméternyire levő parkolóhelyig. Láttuk, ahogy száz és száz autó reflektora felvillan, a motorok felberregtek, azután már csak az indexek és stoplámpák piros fényét látjuk – száz és száz piros földi csillag a milliárd égi gyémántcsillag alatt. Gyalogosan senki. Ha a Háromkirályok most jönnének, autón jönnének. – Lehet, hogy Charlesék is a misére mentek – mondta András. – Éjféli misére? Háromnegyed nyolckor? Különben is, Bessy evangélikus. – De itt az előkelő társaság katolikus. A Mona Vale most még kihaltabbnak tűnt. Kész végtelenségnek tetszett, amíg a Douglas Streetet elértük. A mi utcánkban csak az egyik oldalon volt házsor. A túloldal már a fekete rengeteg erdő. Közel jártunk a házhoz, amikor észrevettük, hogy a földszinti, teremnek is beillő nagy szobában még ég a villany. Ilyen sokáig fönn vannak a gyerekek? Andris már kotorászta elő a zsebéből a ház kulcsát, amikor éles hangok ütötték meg a fülünket. Charles és Bessy kiabáló, rikoltozó hangja. Végtelen zavarban álltunk meg a ház sarkánál. Semmi kedvünk sem volt családi patáliába belekeveredni. A living-roomnak hatalmas üvegajtaja volt, függöny sem volt rajta. Jól láttuk, amint Charles fel-alá szaladgál a karácsonyfa körül. Bessy karba kulcsolt kézzel állt. Ordítoztak. – És halkabban, mert felébrednek – üvöltött Charles. – Legfeljebb felébrednek. – Utálom Wimpyéket. Utálom. Rád vallott ez a program. És ekkora sértést mégsem lehet. Ha egyszer meghívtuk őket vacsorára. – Ki hívta meg? – visított Bessy. – Ki hívta meg? Te erőszakoltad ki. És a meghívás csak vacsorára szólt, nem vacsora utánra. Nem vagyok a nevelőjük. Se a szórakoztató udvari bolondjuk. Felnőtt emberek, vacsora után azt csinálnak, amit akarnak. – Hová mehettek volna? – Bánom is én. Hívtak volna taxit. – Nincs pénzük. – Hát ezt a szemét koldus népet kell nekem strázsálnom? Minek hívtad őket ide? – Bessy, ez az én házam. Itt a vendég... – Te tanítasz engem illemre? Te szemét. A te házad? Miből lett a házad? A link Norfolk Sziget részvénytársaságból, ahol nem kellett adót fizetni? A tiltott műtétekből? – Pszt, ne kiabálj! – Te ne utasíts engem rendre. – Minek építettem a házat? Minek hajszoltam a pénzt? Neked meg a kölykeidnek. – A tieid is. – Majd kideríti az antropológiai vizsgálat. – Te aljas. – Nem fogsz még egy fattyút idehozni nekem. A szüléseket befejeztük. – Szóval igaz, te aljas gazember. Bíróságra megyünk. Nem, nem akartuk ezt hallgatni. Tovább akartunk osonni. Nem akartuk látni a házastársakat, amint most már Charles sem futkos körbe, hanem szemtől szemben áll Bessyvel, és rázza a vállát. Bessy hisztériásán sikoltozott. – Nem is volt vakbélrohamom. Azzal a gazember társaddal azért altattatok el. Nekem ne legyen több gyerekem? Miért ne, inkább neked ne legyen több, te disznó? 103

– Csak örülhetsz, nem kell szedned a tablettákat. Mindig hánytál. – Te átok, te aljas, úgyis a bíróság- és Bessy két ököllel ütötte Charles mellét. – A bíróság? Hogyan állapítaná meg, te kis hülye, ha tanú nincs. Felvágatnád újra a hasadat? – Felvágatnám, hogy téged akasztófára juttassalak... És kidobom innen ezt a cigánynépséget, ez az én házam, vidd az anyádat, ahová akarod... Andris megérintette a könyökömet. – Gyere. Fejbe kólintva iszkoltunk a háztól. Hová kerültünk? Mentünk, mentünk a magányos éjszakában, nem a Mona Vale felé, hanem ki, a gödrös, dombos, még beépítetlen mezőkre és be az erdőbe, ahová még nappal sem okos bemenni, mert kígyók csúszkálnak a kövek között. Piszkosnak és megalázottnak éreztük magunkat. Nem tudtunk egymáshoz szólni, csak mentünk, mentünk, a sűrű ágak között. A cikádák megveszetten cirpeltek, az ágak reccsentek, felrezzent kokaburrák félelmetes nevetése rázta az erdőt. Bruuuu... huu... haa... bruu... December huszonötödikére virradó éj szaka volt, szent karácsony éjszakája. És a repülőjegyünk január tizenharmadikára érvényes...

„Megsúgok neked egy óóóriási titkot!" – közölte Ginger, amikor délelőtt a strandra indultunk. – Ha titok, akkor ne áruld el. – De én szeretném megmondani, Elmegyünk Bonifacióba. Langusztát fogunk enni. Tavaly is voltunk ott és tavaly előtt is. És amikor én még egészen pici voltam, akkor is. Bonifacio Korzika legdélibb kikötője. Partjairól az olasz Szardínia szigetére átlátni. Nevét egy Bonifacius nevű pisai férfiúról kapta, aki 830-ban alapította a várost. Hosszú ideig a genovaiak uralma alatt állott. Nevezetessége, hogy Napóleon is kadétoskodott a várban. Maga a város festői szépségű, hatalmas mészkősziklákra épült. A sziklafal vagy száz-, kétszáz méteres magasságban meredeken emelkedik ki a tengerből. A szikla oldalába a hullámverés különös alakú barlangokat vájt. A kikötő lakói rendhagyó módon – nem félnek a tengertől. Híres osztriga- és rákhalászok. Gérard Salinék minden nyáron egy alkalommal odaautóznak Bonifacióba, és végigesznek egy langusztavacsorát. Az idén véletlenül, vagy sem, de a mai napra esett a bonifaciói kirándulás. Minderről csak félhivatalosan, Gingertől értesültünk. A strandolás az ismert szertartással indult. Főzés – cipelés – gyaloglás a homokban – nyomortanya – evés – úszás. A tegnapihoz képest csak annyi változással, hogy a lábam dagadtabb lett, és Andris már nem mesélt az utazásainkról. Gérard csontos arcán gunyoros mosoly ült. Persze lehet, hogy tévedek, hogy csak én láttam így. Egyszóval ebéd után úsztunk a valincói öbölben, és utána kimásztunk a partra, egy homokdomb tetejére ültünk, és élveztük a napot, és tenyerünkön szűrtük a selymes homokot, és néztük a szivárvány minden színében szikrázó, csodálatos, leheletfinom kagylódarabkákat. Robert kerek kis gumicsónakjából akkor ugrott partra. – Hé – kiáltott rá Gérard –, ne vidd még be a csónakot. Robert intett, hogy rendben van. Megállt a sekély vízben, a gumicsónak ott himbálózott a lábánál. – Csinálj a barátaimmal egy kört. Andris, Juli, szedelőzködjetek, frissen, no, mi van? – Köszönöm – mondtam –, de most, ebéd után, teli gyomorral? 104

Gérard homloka ráncba fordult. – Nagy kedvesség Roberttől, hogy a kedvemért megcsónakáztatja a vendégeimet. Eléggé félti a kincseit. Andris persze már talpra ugrott. Lerázta magáról a homokot. – Kösz. Igazéin nagyon kedves vagy. És már indult is. Utána kullogtam. A piros, felfújt csónak egész pici volt. Játékcsónak, kerek kis semmi. Pad, vagy ilyesmi persze nem volt benne. Robert udvariasan segített nekem, lehuppantam a billegő alkotmány aljára. Még egy fenékdeszka sem volt benne. De én legalább az alján ültem, mégiscsak védtek a peremek a kizuhanástól. De Andrisnak, szegénynek a felfújt peremre kellett ülnie, semmibe sem kapaszkodhatott. Robert vele szemközt, ellensúlyként ült a másik oldalon. Elöl műanyag szélvédő volt – Robert indította a motort –, és a következő pillanatban a tenger maró, sós vize átcsapott a szélvédőn. Szemem, szám, orrom megtelt a csípős, kegyetlen vízzel, ittam, nyeltem, levegő helyett is azt kapkodta ziháló tüdőm. Nem láttam semmit, nem mertem öklömmel megdörgölni a szememet, nem mertem mozdulni, mintha legkisebb moccanásra is felboríthatnám a csónakot. – Három sebesség van – magyarázta készségesen Robert. – Ez volt az első... most gyorsabban, no teljes sebesség. Most pedig megkerüljük ezeket a sziklákat. Elhaladtunk a tengerből égre meredő, cukorsüveg csúcsok mellett, jócskán magunk mögött hagytuk a partot. Ebben a pillanatban támadt fel a szél. A mistral volt, a félelmes északnyugati bukószél, a bóra édes testvére, a hajókat felborító. Addig a csónak motorja kavarta a lágy, ringató hullámokat, és Robert akarata késztette gyorsabb vagy lassúbb táncra, befelé vagy a part irányába, keletre vagy nyugatra a csónakot. Még nem értettem, de éreztem, hogy valami fenségesen félelmes tánc kezdődik. Sós vízzel teli szemem csak hályogosan látta, de látta a közelgő sziklákat. Komor, barnásfekete és sötétzöld kőóriások nőttek ki a tengerből. A kőtornyok között folyónyi, pataknyi távolságok voltak, és a réseken tajtékozva, bömbölve zuhogott a tenger. Félelmes mini-Niagarák tomboltak, örvényeik vonzották a könnyű csónakot. Sokkal, sokkal közelebb kerültünk a sziklacsoporthoz, mint ahogy ezt Robert akarta. Éreztük a rettenetes erőlködést, Robert megpróbálta távolabb vinni a lélekvesztőt az örvénytől, a víz pedig zord nyugalommal kapott utánunk, a táncoló tajték egyetlen kinyújtott ragadozómancsként kerítette hatalmába hármunk nyomorult kis életét. – Andris, kapaszkodsz? – kérdeztem rémülten fulladozva. – Persze, persze, ne félj. A hangja igyekezett könnyűnek és vidámnak hangzani. Jobbra, balra, fel, le zuhantunk, buktunk, oldalra billentünk, emelkedtünk. A tomboló kutak fölött hol fenyegető sziklát láttunk, hol részvétlen, öröknyugalmú kék eget. Robert egy szót sem szólt. Háttal ültem neki, nem láttam az arcát. Azon gondolkoztam, milyen furcsa, együtt halunk meg valakivel, akiről semmit sem tudunk, és senki sem fogja megírni rólunk a Szent Lajos király hídjá-t. Arra emlékszem, hogy Robert egyszer azt mondta, kevés már a benzin. Azután azt, hogy megpróbálja Campo Moro irányában. És egyszerre csak újra ott voltunk a sekély vízben, nem messzire a táborhelyünktől. A tenger most már őrjöngve tombolt, a szelíd homokpartra felvágott a hullámverés. Millió és millió újabb pici kagylóhéjat nyelt el a szomjas homok. Tántorogva, szédelegve másztunk ki a csónakból. 105

– Köszönöm, Robert – morogta Andris –, igazán nagyon érdekes volt. – Pas de quoi – vigyorgott Robert –, derék kis mistral volt. Felért ez a tánc egy versennyel. Alig bírtunk felvánszorogni a nyomortanyára. – Hol az istenben voltatok ilyen sokáig? – érdeklődött Gérard. – Már mindenki rátok vár. Tudjátok, hogy indulni kell Bonifacióba.

Ördögbe is. A csomagok, ládák, összerakva. Mindenkin cipő, ruha. Mi meg itt állunk, szédülünk, mezítláb, csuromvizesen, átázott fürdőgatyában. Kapkodva öltözünk, és közben Gérard ingerült hangja. Gyerünk, gyerünk. Hol voltatok? Hol voltunk? Hát a csónakban voltunk. A viharban voltunk. Kinek az ötlete volt ez a hülye csónakázás? Ki tehet arról, hogy majdnem odavesztünk a mistralban? De nem vitatkoztunk, rendesen meg se törülköztünk, öltözünk már, gyerünk, gyerünk. – Tom, idehozzuk a kocsit, a holmit áthozzátok a lagúnán, azzal is időt nyerünk – rendelkezik Gérard. Először nem értettük, miről van szó. Azután láttuk, Tom és Gérard, csomagok nélkül, hosszú léptekkel gázolnak át a homokon. Az autót az országúton fogják megállítani, pontosan a nyomortanyával szemben, a lagúna túlsó partján. A ládákat, kosarakat nem kell végigcipelnünk a két kilométernyi homokon, hanem fejünkre, vállunkra szedve a holmit, átgázolunk vele a lagúnán. Azon a mocskon. Azon a fertőn. A férfiak leveszik a hosszúnadrágot, a nők nyakukba kapják a szoknyát, és gyerünk, rabszolgák, nád között, sás között, békanyálban. Még szerencse, hogy jól ismerik a gázlót. Yvette-et kell követni, nem szabad mellé lépni, mert süpped a talaj, helyenként mély a pocsolya. Csakhogy ami Yvette-nek térdig ér, az övig ér nekem. Hátamon két pokróccal, fejemen egy kosárral belegázolok a csatornába, és már benne is vagyok kötésig. A talpam! A sérült talpam! És ez a mocsok! Kétszer fordulunk, amíg mindent átviszünk a túlsó partra. Addigra ott vannak az autók is. Marie-Pierre gyerekeit vállon viszik át, Gingerért Tom mászik vissza. Mert Marie-Pierre is jön családostul Bonifacióba, mindenki jön, Serge is, Alexék is, és Sartène és Bonifacio között, az Oroszlán Sziklánál még egy család csatlakozik hozzánk. Az évi langusztavacsora nagy ünnepség, az egész évben várt hecc, az előkelőség teteje. A languszta különlegesen ízes rákfajta. Igazi ínyenc ananászt Hawaiiban eszik, sajtot Svájcban és langusztát Bonifacióban. Az ebéd utáni motorcsónakkaland meglehetősen elbágyasztott minket. Az autóút sem volt üdülés. Gerard kocsijában heten szorongtunk, és hozzá Káma. Izzadó, lihegő, meleg szőrcsomó, gyötrődve forgolódik a lábak között. Egypár perces pihenőre megálltunk az Oroszlán Sziklánál. Andris előkotorta a fényképezőgépet, színes filmet akart beletenni. – Nincs idő – üvöltött rá Gérard –, mozgás, mozgás, sose fogunk Bonifacióba érni. Őszintén szólva nem értettem, mire ez a nagy sietség? Várnak ránk? Lekéssük a langusztát? Olyan éhesek? Kergetnek minket a szaracénusok? De Gérard nem magyarázott semmit, csak idegeskedett. Mert mi a fenének csónakáztatok olyan soká? Mert miért nem lehetett gyorsabban felöltözni? Mert mi az istennek tart egy örökkévalóságig, amíg átcaplattok a lagúnán? 106

Hát persze, hát persze, hát persze hogy időben kellett volna Bonifacióba érkezni. Mert ezt a várost naplemente előtt, a tengerről kell először megnézni. Hajóról, csónakról, elképedve, elhűlve, megrendülve megnézni ezt a csodát. A várost, fenn a sziklatetőn, akárcsak a levegőben lebegne. A lebukó napot, amint vörösre festi a sziklákat. Ezt a tüneményt, ezt a semmivel össze nem hasonlítható igézetet. De hát honnan tudhattuk volna??? Öt perccel alkonyat előtt értünk a kikötőbe. Amíg parkolóhelyet találtunk, amíg végigrohantunk a mólón (és közben Gerard ingerült hangja, ne álljatok meg, mozgás, mozgás) – és mi csak mentünk, szédelegve a megtett szerpentinektől és a nyüzsgéstől. Mert ilyet még nem láttunk. Bonifacióban idegenlégiós laktanya van. És a fehér sapkás idegenlégiósok úgy járkálnak a parton, mint egy P. Howard-regényben. És a kikötő mólója mellett, véges-végig pici vendéglők sorakoztak, öt, tíz, száz. Terített asztalok, szőlővel futtatott lugasok, színes ernyők, turistaattrakció. Minden vendéglőn hatalmas betűk hirdették, hogy tengerihal-vacsora, langusztamenü – osztriga, bonifaciói specialitások, tessék, tessék... Bonifaciót a tengerről kell megnézni! – gyerünk, gyerünk. A nap veszélyesen közeledett a szemhatárhoz, már csak narancsszínű korong, már csúszik lefelé a tengerbe, már hiába töltenéd, Andris, a gépbe a színes filmet, már nem lesz belőle semmi, gyerünk, gyerünk. Gerard a hajókikötő felé terelt minket. Kis motorosok, jachtok sorakoztak. Nem értettük, hogy újra tengerre kell szállnunk. A cipekedés, a vihar a motorosban, a zsúfolt autó a kanyargós hegyi utakon, már éppen elég volt. – Gyerünk, gyerünk, hányan vagyunk? Tizenkilencen? Ki váltja meg a hajójegyeket? Én következem- kiáltott Alex, és megvette a tizenkilene darab jegyet. Darabja tizenkét frank. Úristen, legalább a magunkét nekünk kellett volna fizetnünk. A kis hajó rohant kifelé a móló mellől, kőszirtek közül, a biztonságos kikötőből, ki a nyílt tengerre. Bonifacio gyönyörű. Feledhetetlen. A tengerről kell megnézni. És feledhetetlenek a sziklák és barlangok, ahová beúszott velünk a kis hajó. Az egyik barlangból látni lehet az eget, olyan alakú nyíláson át, mint Korzika térképe. A másik barlangnak Napóleon kalapja a neve, mert a rés pontosan olyan alakú, mint a Császár híres csákója. Színek, fények, sziklák, erőd a magasban. De a hajó folyton féloldalra dőlt. Az ég fölöttünk van, azután mellettünk, a tenger tombol, veri a mistral, a gyomrunkat mintha megmarkolná, majd elejtené egy súlyos kéz. Forgunk, zuhanunk Andris arca viaszszínű.

Valamennyien részt vettünk a hajókázásban, csak Yvette nem. Ő addig a vendéglősökkel tárgyalt a langusztavacsoráról. Amikor újra partra másztunk, hallottuk Yvette és Gérard halk, ideges suttogását. Rossz volt az idei fogás, rettenetesen felmentek az árak. Tavaly harminc frank volt a nagy menü, az idén nyolcvan frankot kérnek. Húsz személy! Egy vagyon. Andris odalépett Gérard-hoz. – Gérard, mi nem kérünk vacsorát. Nem kell languszta. Gérard arca bíborvörös lett. 107

– Nem a te dolgod – mondta durván. – Yvette intézkedik. Gyerünk, ti ketten addig velem jöttök, felmegyünk a várba. Az út nem volt kivilágítva. Meredek, töredezett kövek. Mióta mehetünk? A tenger egyre mélyebben sötétlik alattunk. Fél órája? Két órája? Már nem számlálom az időt, a távolságot. A sebes lábam váratlanul lüktetni kezd. És érzem, hogy dagad bele a cipőbe. A lagúna! Elfertőztem. A tenger zúgását halljuk és zene szólal meg odalenn a vendéglősoron. A kikötő fényei már távoli gyöngyszemek. Gérard hatalmas léptekkel törtet előre. Andris liheg. Én már csak konok keserűséget érzek. Tudom, hogy nem állnának meg, hiába kérném. Azt hiszem, lázam van. Mintha álomban járnék, várkapu, sikátorok. A szűk utcákon valószínűtlenül nagy autók nyomulnak előre, szinte széttolják maguk előtt a falat. Gerard fahangon magyaráz. Ebben a házban lakott az ifjú kadét Bonaparte Napóleon. Amabban valami svéd király aludt egy éjszaka. Tizenkettedik Károly? Egy kocsmából fény szűrődik ki, idegenlégiósok támaszkodnak a pulthoz, és bánatosan isznak. És ebben a pillanatban, a kiáramló fényben megláttam Gerard arcát. Riadt volt és kétségbeesett. Mintha azt mondta volna: fáradt vagyok, felkapaszkodtam miattatok ide a francba, a hegy tetejére, ahol én már ötszázmilliószor jártam, ami már a könyökömön jön ki, de feljöttem, mert szórakoztatni akarlak titeket, itatni, motorcsónakáztatni, azt akarom, hogy jól érezzétek magatokat Korzikán, hát mi a fészkes nyavalyát akartok még tőlem? Atyaisten. Hiszen Gérard ugyanolyan bután és erőszakosan ajándékoz, mint mi. Kinek kellett a kalocsai terítőnk és a fűszerpaprikával teli zsákocskák? Mi azt tudtuk adni, és Gérard ezt tudja adni. És mi nem tudtuk elfogadni. Mi egész egyszerűen, igen, mi nem tudunk vendégek lenni. Miért vártuk, hogy kínálgassanak, amikor az asztalon ott volt előttünk a hamvas, édes nektarin? Miért nem nyúltunk be nyugodtan a hűtőszekrénybe, ha egyszer barátok házában vagyunk? Miért vártuk, hogy külön szóljanak, hogy jöjjünk át, miért nem tudtuk megkérdezni, hogy mikor van reggeli? És ha elszakadt a szandálom, miért nem kértem kölcsön Yvette vagy Katherine cipőjét? Miért nem tudtunk úgy viselkedni, mint Andris Sao Paoló-i unokaöccse, aki harsogott, rárakta a lábát az asztalra, aki öt perc múlva otthon volt? Mert az unokaöcs megtehette, de mi feszélyezve éreztük a szegénységünket... Gérard-ék nem tehetnek róla, hogy álmainkban volt egy Amelie Nővér Udvarháza, és hogy nekem Ajaccio kellett, amikor ők Bonifaciót adják. Nekik is volt elképzelésük rólunk, például most igazán azt képzelheti Gérard, hogy amikor kimagyarázza a torkát, akkor a két világutazót érdekli a közlés, hogy melyik svéd király aludt itt. Bűnbánóan fordultam Gérard-hoz, érdeklődve és hálásan kérdezni akartam valamit a svéd királyról, de elkéstem. – Erre induljunk lefelé – mondta.

A lefelé út, ha lehet, még sötétebb volt. Hibás lépcsők, csúszós, macskaköves úttest. Sötét, csillagtalan éj. Láthatatlanul morajló tenger. Yvette már messziről kiabál: – Ide, ide.

108

A társaság már asztalnál ül. Hosszú, virággal díszített asztal, minden második tér kéknél nagy kancsó vörös bor. Egy széles asszonyság hatalmas tálakban hozza a hallevest. Ismeretlen, vad ízek, csigák, rákok, medúzák, polipok úsznak a furcsa lében, ismeretlen fűszerek illata a leves páráiban. Andris egy kanállal eszik, rám néz, eltolja az ételt. Gérard odapillant, megint az az indulatos tekintet. Andris sápadt. – Mi baj, Andriskám? – kérdem halkan. – Semmi. Csak nem vagyok éhes. A második fogás sült hal. Apró, szálkás, ismeretlen hal. Ginger ellöki a tányért: nem kell. – Nem azért fizettük ki a milliót – förmed rá Tom, és a kezére üt. Ginger sértődötten bőg. Saláták. Bor. És következik a languszta. Gérard felállást vezényel, mindenki megemeli a borospoharat, és megéljenzik a langusztát. A rákok héjából hófehér húsdarabok látszanak. Barátkozom a furcsa ízzel. Vad és távoli világ ez. Ízlelőszerveim, zsigereim tiltakoznak. Kíváncsiságomnak, a világ ízeit megismerni akaró lelkesedésemnek ellene szegül az étel harsány, furcsa zamata. És a lábam lüktet, úgy érzem, mázsás, izzó darabbá vált. – Remek ez a languszta – mondom bizonytalanul. Andris forgatja szájában a falatot. Bort iszik hozzá. Gérard leszegett fejjel eszik. A gazdasszony újabb kancsó borokat tesz az asztalra. Yvette int a padronénak, hogy hozza a számlát. Azután újra a zsúfolt autóban ülünk. Izzadságszag, állati kipárolgás. Láz. Az autó imbolyogva fut a szerpentinen, a fejem tompán fáj, zuhanok, zuhanok. Elalszom. Arra ébredek, hogy állunk. A kocsi ajtaja nyitva. – Andris? Hol van Andris? Andris az út szélén áll, egy fának támaszkodva. Rosszul van. Ki akarok szállni, utánamenni. Gerard a volánnál ül. Orvos. De esze ágában sincs kiszállni. Amikor mozdulok, rám mordul: – Maradj a helyeden. A mögöttünk álló kocsiból Tom kiugrik, egy kulacs vizet hoz, Andris arcát mossa. – Mi volt veled, az istenért – kérdem, amikor visszaül mellém a kocsiba. – Semmi. A meleg. A rázás. Felkavarodott a gyomrom. Alig hallom a hangját, már alszom. Azután megint áll a kocsi. Még kétszer. Úristen. Hátha nem gyomorrontás? Hanem a hőség, a túl sok gyaloglás? A szívroham is kezdődhet így. Orvosok. És nem nézik meg az érverését sem? Andris visszaül, az autó ajtaja becsapódik. Azután végtelen kanyarok következnek, kimondhatatlanul hosszú félórák. És a kocsi megáll Sartène főterén. – Támaszkodj rám, gyere lassan – mondom Andrisnak, amíg felvánszorgunk a Tisztítótűz utcáján. – Ne aggódj. Igazán semmi. Nem kellett volna ennem a rákból. Csuklóját fogom, szapora a pulzusa. – Lassabban gyere. Ráérünk. – Mondom, hogy semmi baj. Ne ijedezz. Figyelted, hogy Gerard milyen elegánsan viselkedett? Úriember nem veszi észre az ilyen kis kellemetlenséget. És légy szíves, ne nézz rám ilyen rémülten. Reggelre kialszom. És kérlek, nyugodtan feküdj le te is. 109

De én persze nem fekszem le. Figyelem András érverését. Mélyülő alvását. Azután egyre nyugodtabb lélegzetét. Nem fekszem le. Odamegyek az ablakhoz. Kibámulok a sötét várfalakra, a hegyoldalra. Ólomnehéz a szívem.

Cecília nénit Amerikán át szállítottuk Ausztráliába, Indián keresztül hoztuk haza. Visszautazásunk előtt Sydneyben kaptunk fél tucat védőoltást és hatezer jó tanácsot. Indiában ne igyunk forralatlan vizet. A világért se együnk nyers gyümölcsöt. És csak jó helyen, és csak főtt ételt. Nehogy úgy járjunk, mint az a fiatal ausztráliai orvos, akit egy egészségügyi csoporttal küldtek Indiába, hogy tömeges védőoltásokat végezzen, és pár nap után megőrült, ivott a folyóvízből, és gyümölcslepényt vett a piacon, és azt ette, és kapott egy fekélyes bélfertőzést, hat hét alatt pokoli kínok között halt meg. Jó, jó – mondtuk –, ne féltsenek, vigyázni fogunk, különben is, csak egy napig, egyetlen napig leszünk Indiában, Új-Delhiben, hajnaltól hajnalig. Egyik teheráni repülőgéptől a másikig. És csak egy szállodai szobát veszünk ki, Cecília néninek, ő pihen, alszik, és mi bekukkantunk Indiába. Cecília néni aludt, mi lementünk a luxusszálloda utazási irodájába, és megkérdeztük, mit lehet nagyon, nagyon gyorsan megnézni Indiából? – Tessék beülni egy taxiba, és bemenni a shopping centerbe – javasolta egy gyönyörű fiatal lány, aki szárit viselt és piros festékből pötty volt a homlokán. Remek ötlet. Beültünk egy ütött-kopott ócska Ford taxiba, elegánsan azt mondtuk, hogy a bevásárlóközpontba, a város szívébe, a citybe kívánunk jutni, és izgatottan vártuk, hogy mi tárul majd elénk? Modern, amerikai jellegű felhőkarcolók és nagy áruházak tömege? Az isztambuli bazárra hasonlító csarnoktömkeleg, indiai selymek, drágakövek, csodaszőnyegek világa? – Itt vagyunk – mondta nagyon rövid út után a sofőr. Fizettünk, ott hagyott minket. Ó, Teremtőm... irgalom... mi ez? De hát ez lázálom. Egyetlen nagyobb fehér épület, benne amerikai filmet játszanak, és körötte áttekinthetetlen bódésor, pici üzletek és műhelyek, nyomorúságos kalyibák, ócska rongyokat, edényt kínálnak. Egy biciklijavító műhely a járdán, az utcán. És ahogy az autóból kiléptünk, még jóformán körül sem nézhettünk, síró, könyörgő hangok és kinyújtott kezek fognak körül. – Éhesek vagyunk. Pénzt adjon. A könyörgő, síró, lihegő arcok az arcunk mellett, a kinyújtott kezek a testünket érintik, a jajgató sírás a dobhártyánkat tépi. – Éhesek vagyunk! Egy csont és bőr fiatal nő, mellén szopós gyerekkel, nagy, égő fekete szemmel néz rám, és a kezét nyújtja. Rongyokba bugyolált férfiak és nők úgy fognak körül, hogy ha lépünk, velünk lép az egyre növekvő tömeg. Egy tízéves kisfiú fehér kulimászt önt a cipőmre, és angolul kiabálja: „Dirty, dirty – piszkos, piszkos" –mutatja,hogy ki akarja pucolni. Előre megmondták; nem szabad bedőlni a trükknek, mert ha pár fillérért kitisztíttatom, a következő tíz méteren újra bekulimászozzák. Előre megmondták, hogy nem szabad alamizsnát adni, mert egy koldus helyett százan fognak megrohanni. Megmondták, megmondták, de hogy lehet az éhségnek és nyomornak ebből a bugyrából kilépni? Sírón, vádlón, izgatottan bámulnak ránk, a gazdagokra, az európai ruhánkra, a 110

fényképezőgépünkre. Egy hat-hétévesforma kicsi gyerek, mindkét lába tőből hiányzik, két vékony karja segítségével a földön ugrál körülöttünk, mint egy kis béka, és torkaszakadtából visít: „Éhes vagyok." Egy öreg, fehér inges szakállas férfi turbános fején zsákot visz. Meglát minket, földre dobja a zsákot, leül, elővesz egy furulyát, és a zsákból hosszan, félelmesen emelkedik ki egy kígyó. Sovány, szürke, bánatos tehén megy át a tömegen, egy zöldségárus tálcájáról leeszi a hervadt, silány kis leveleket. Két deszkára fektetett narancsvirágágyon kislány holttestét hozza két komor férfi. Az utca szélén a csatornában egy férfi mossa az arcát, egy asszony, ütött-kopott lábosba vizet merít. Népes család alszik a járdán, takaró nélkül, lepedő nélkül. A tömeg átlép rajtuk. És mindez nem valahol távoli, nyomorult faluban, ez a főváros közepe a shopping center. És fejünk fölött, alig két-három méternyi magasban óriás dögkeselyűk keringenek. Az ócska autók tömege, a biciklik tömege, a bigák tömege, a kinyújtott kezű, jajgató emberek tömege fölött. – Éhes vagyok! Adjon pénzt! Éhes vagyok! – Dirty, dirty, kipucolom a cipőjét! A kígyó tekereg, az öreg alamizsnáért nyújtja a kezét. Az asszony kiapadt mellét elkeseredetten szívja a nagy szemű, barna bőrű csecsemő. Ne adjanak alamizsnát, nem szabad. De már adunk. Pár nyomorúságos rúpiánkat, a zsebemben maradt tízforintost. A kesztyűmet. A golyóstollamat. Andris is mindent odaad. Tisztára őrület. Lecsatolta a karóráját. Már szédülök. A dögkeselyűk reménykedve kísérik a narancsvirágos ravatalt. Nem lehet kibírni. Csak azt lehet csinálni, amit a sydneyi orvos tett. Vagy elrohanni, vagy leülni közéjük a földre, inni a pocsolyából, enni a gyümölcslepényből a piacon, meghalni. Csak ezt nem lehet, előkelő turistának lenni, hajnaltól hajnalig kiszállni a gépből, és egy kicsit megnézni Indiából.

Az ablakon át árad a mézízű levegő, a hegyoldalból, a maquis-ból árad ide. Nem tudok szabadulni az indiai emléktől. Hogy merem azt mondani, hogy jártam Indiában? Hogy mondhatom azt, hogy voltam Korzikán? Hol voltam? Mire való az olyan utazás, ami meg se karcolja a bőrömet? Amitől nem értek semmit jobban a világból? Gyerekkoromban elkezdtem bélyeget gyűjteni. Ezerféle bélyegem volt már. Repülőgépes és zsiráfos, kék és piros, háromszögű és téglalap alakú. „Miféle bélyeget gyűjtesz?", kérdezte apám. „Hát... mindent." „Olyan nincs. Az egész világot nem lehet. Válassz ki valamit, keveset, egy országot, de törekedj teljességre." „De nem tudok semmiről lemondani." „Nem lesz semmid", mondta. Hogy kinevettük az amerikai házaspárt, abban a kis vendéglőben a Vatikán mögött! Katalógussal a kezükben ették a makarónit, és közben a férfi felolvasott: „Kétszázötvenegy, Botticelli... kétszázötvenkettő, Raffaello... kétszázötvenhárom..." „Nem, a kétszázötvenhármast nem láttuk" – állt meg kezében a piros ceruza. „Jaj, azt kihagytuk." És kétségbeestek, és veszekedtek, hogy vége a világnak, elköltötték azt a töméntelen pénzt, és egy kép kimaradt. Hát én nem így utazom? Piros ceruzával a térképen? Velence megvolt, Kiotó megvolt, a Kegon-vízesés megvoltj Hawaii megvolt... Mi volt meg? Hát nem igazabb ennél Andris utazása, aki mindig egyet keres? Emléket, barátságot, valamit, ami forró, fájdalmas és mély. Vagy nem igazabb ennél Gérard Salin vakációja, aki beleálmodja Korzikába a paradicsomot, a fiatalságot, aki ezt védi, körülbástyázza... 111

Szemközt az éjszaka sűrűjével, a kiismerhetetlen bozóttal egyszerre nevetségesnek éreztem olthatatlan, nyughatatlan szomjúságomat, kapzsi futásomat a semmibe.

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy Andris már öltözik. – Te meg hová mész? – Remekül vagyok. Meggyógyultam. Isten bizony. Felöltözöm, átszaladok Gérardhoz. Tudod, arra gondoltam, hogy hátha korán reggel ideszalad hozzám, hogy mi van velem... minek fáradna fel ok nélkül. Erre nem tudok mit mondani. – És feltétlenül vegyünk egy doboz csokoládét Yvettenek. Tudod, a tegnap esti kínos ügy... – Jó, persze hogy veszünk. Felöltözünk, lemegyünk a Cours Soeur Amelie-re, az önkiszolgáló boltba. Veszünk egy nagy doboz csokoládét. Azután sétálunk a Cours Souer Amelie-n. Gérard-ék ablakain csukott zsaluk. – Persze, milyen ostoba vagyok – mondja Andris –, gondolhattam volna, hogy nem jön át kora reggel. Már csak tapintatból sem. Tudja, hogy nehezen alhattam el. – Jó, hát akkor most mit csináljunk? – Igyunk meg egy kávét a főtéren. Onnan látjuk, ha Gérard lejön. Reggel nyolctól délelőtt tizenegyig ültünk egy csésze kávé mellett Sartène főterén. Ajaccióból megjött a turistabusz. A tér közepén fekete kendős korzikai asszonyok árulták a juhsajtot és a maquis-mézet. A szemközti nagy templomban megint szóltak a harangok. De Gérard nem jött. Fél tizenkettőkor, hónunk alatt a hatalmas csokoládés dobozzal felkapaszkodtunk a kilencvenhárom lépcsőfokon. Gérard a konyhában ült, a konyhaszéken, a Valinco Bay trikóban, újságot olvasott, és a térdét vakarta. Yvette, szájában cigarettával az ebédet kavarta. A csendélet ott volt az asztalon, a hagymahéj, krumplihéjkupac, az elmosatlan poharak. Megálltunk a konyha közepén. – Yvette, nagyon sajnálom – mondta Andris, és átadta a csokoládét. Gérard felnézett, egy szóval se kérdezte Andrist, hogy hogy van. Egy percig hallgattunk. Azután Andris azt mondta: – Gerard, mi úgy gondoltuk, hogy a mai autóbusszal elmegyünk. – Bien – mondta Gérard. – A szobaszámlát rendezzétek Tomasinéval. Aztán gúnyosan elhúzta a száját, és kis szünet után azt mondta: – De ha bajban vagytok a hard currencyval, én kisegíthetlek. – Köszönöm, van pénzünk – mondta Andris.

Délután háromkor indult a bastiai busz a Cours Soeur Amelie-ről. Senki sem kísért ki minket. A Tisztítótűzből lecipeltük piros bőröndjeinkét. Félúton voltunk, amikor eleredt az eső. Apró szemű, hideg, kellemetlen eső. Augusztusban. Korzikán. Ahol, ugyebár, az útikalauzok szerint soha... Ronggyá áztunk. A csomagjaink, hajunk, ruhánk. Mert az esőköpenyünk persze Nizzában maradt. Krapancsák Tódor doktor 112

úr csomagtartójában. A szappannal, törülközővel, ragtapasszal, tiszta cipővel, maradék szalámival együtt, ott vár ránk a parkolóhelyen, a nizzai kikötőben. Reméljük. Velence-Korzika-Budapest 1972.július–1975. augusztus

113

________

SÁRGALÁZ_________________________________

.

A regény, regény. Kitalált személyekről szóló, kitalált történet. Ha mégis valaki magára ismerne: véletlen, tévedés. Nem róla szól. 114

A Malév 1207-és járatának utasait sürgősen kérjük a hármas kijárathoz... passengers of the Malév 1207 flight are most urgently requested... Bitte, sofort, sofort, sofort. - Te, a mi gépünket hívják – kapja fel a fejét Ilonka. – Nem mondanád meg, hogy a fenébe hívnák? Negyed hét van, és mi kilenckor indulunk. – Mi van, uraim, osztunk vagy dumálunk? – Passengers of the Malév, bitte schnell, nagyon gyorsan… gate number three... Felszedem a lapokat, pedig én is tudom már, hogy a hívás nekünk szól. Egész délután pocsék lap járásom volt, nem mintha törődnék vele, máskor se, sohasem érdekelne, különben is, tíz évben egyszer ha bridzsezek, ez most úgyis csak arra volt jó, hogy valahogy kibírjam ezt a nyolc órát. A négy év elmúlt, úristen, milyen gyorsan múlt el, de ezt az utolsó lépést, hatszáz kilométerre Pesttől, az otthontól, a megoldástól, a beteljesüléstől, a nyavalya tudja mitől, ezt már nem lehet kibírni, elfogyott a türelmünk, pontosan csak az enyém, mert Ilonka talált magának nyolc órára való munkát, a kis szatyorból átcsomagolt a nagy szatyorba, megnézte, hogy a varrókészletben van-e tű, cérna, olló, gyűszű, herkentyű, szerkentyű, a kozmetikai csomagban van-e preshave és aftershave, körömkefe és mittudommi, szerettem volna rászólni, ne idegesíts, legalább most hagyd abba a takarítási és tisztasági mániádat, majd otthon mosakszol és fésülködöl, másfél órányi repülésre vagyunk Pesttől, de nem szóltam, egyrészt, mert sose szólok semmit, másrészt legalább telt az ideje. Én már az újságot négyszer kiolvastam, a keresztrejtvényt megfejtettem, háromszor ittam a bárban a pocsék kávéból, ötször végigsétáltam a bazár előtt, pedig semmit sem akartam venni, se csokoládét, se bicskát, se népi hímzésbe öltöztetett babát. Ha a lányok még kicsik volnának, mennyivel egyszerűbb volna minden, három alvóbaba, három tarka blúz, három doboz csokoládé. És még örülnének is. Eszembe se jutott volna leülni bridzsezni, akkor jött oda a két külkeres, egy szemüveges sovány alak meg egy kövér, pirospozsgás. „Maguk, ugye magyarok? Az esti Malév-gépre várnak?" „Igen" – válaszoltam. Ilonka kelletlenül, elutasítóan intett, hihetetlen, hogy harmincévi házasságunk alatt mindig, mindenre először ez a „nem" „minek", ez a magunknak élés, ez a bebújás a barlangba, no hiszen, most aztán bebújtunk... De én fellélegeztem, persze, nagy ötlet, játszhatunk, egy treff, két treff konvenció? És persze négy szan, öt szan kérdést. Nem, nem azt a rotációs felírást, hallottam, de nem értem, és nem pontokat számolunk, hanem trikkeket, a jó öreg Culbertson szerint... – Én nem – mondta még mindig kedvetlenül és bátortalanul Ilonka, de hát a külkeresek rámenősek voltak. – Ha egyszer négyen kellünk a bridzshez, nagyságos asszonyom. No, osztani, osztani – sürgetett a szemüveges, és azóta már a hatodik robbernél tartunk. A nevünket is csak közben morogtuk el. Perjés, mondta a szemüveges. A kövér valami Mázait vagy Mátait hadart, mindegy. Ilonka rám mutatott, doktor Horváth Géza, közgazda, a férjem. Talán akkor Gézával játszanék vonalban... Egész délután pocsék lapjárásom volt, egyszer licitáltam, azt is kétszer buktam. És most felszedtem a lapokat, és nem akarok hinni a szememnek, egy trikk, két trikk, hat és fél, benne van a hét szan. 115

Passangers of the Malév... De hát most már igazán minket szólít a megafon. Figyeljenek már oda, az istenért. Levágom a lapomat, fogd a táskádat, Ilonka, hol az én csomagom? A Mázai vagy Mátai felugrik, micsoda dolog ez, kérem, most akartam bemondani két pikket.. és talán előbb számolnánk, nem? Csak bámulok rá, két pikket akart bemondani, amikor nálam van pikkből is a király és az ász?? És mit számoljunk? csak nem pénzben játszottunk? Egy pillanatra felforr az epém, csak nekem lehet ilyen formám, egyszer az életben egy hattrikkes lap, és még a végén... Benyúlok a tárcámba, van még egy tízdollárosom, odavágom. Rendben? A megafon akkor harsogja ezredszer, hogy gyerünk, gyerünk, indulás, a Malév utasai... A hármas kijáraton már tódul ki a nép. A büfé asztalain otthagyott fél csésze kávék, szendvicsmaradék. Mázai (Mátai?) a zsebébe tömködi a kártyákat, egy kőr hetes ott maradt az asztal alatt A megafon szakadatlanul sürget, most már biztos, hogy a mi gépünk, a beszállókártyákat elszedik, az ajtó kitárul, kinn vagyunk a repülőtéren. De hol a gép? – Arra... arra... arra... – kiabálják láthatatlan hangok.

Géza, vigyázz, ez persze Ilonka hangja itt mellettem, hetven órája utazunk már, a csónakon – ó, hol lehet most az a csónak? –, a krokodilusok között a névtelen folyón, a majd felboruló lendroveren, az átázott agyagtöltés a folyó fölött, a felperzselt dzsungel mellett, a hevenyészett repülőtér és a végtelen repülés óceánok fölött, és közben ez az örökös féltő hang, mint a bennszülöttek védő, bűvölő varázsigéi: vigyázz, mit eszel, vigyázz, hogy meg ne üsd magad, vigyázz, hová lépsz... Nem tudom, hová lépek. A novemberi köd pillanatok alatt borult a repülőtérre. Fél órával ezelőtt még látszottak a város felhőkarcolói, a távoli neonfények, most gomolygó tejföl, nyálkás, kézzel tapintható valami a levegő. Beleverjük a lábunkat a repülőgép lépcsőjébe, mire észrevesszük, hogy ott vagyunk. Schnell, schnell, mozogjunk, mozogjunk, mert itt maradunk. Botladozva megyünk fel a koromsötét, síkos lépcsőn. A hideg köd, szállingózni kezdő hópelyhek, nyirkos, jeges levegő a számba, orromba nyomul, lihegek, fulladok, izzadok. Ma reggel ötvenöt fokos hőségben indultunk. Kész tüdőgyulladás. Még ez is. A gép belsejében derengő fény. Az egyenruhás stewardessek intenek, hogy hátra, hátra, befelé a gép farába. Az első ülések előre vannak hajlítva és ponyvával letakarva. Az első hat sor, vagy nyolc sor. Ez a Mázai mindenáron oda akar ülni. Hátrább – mondja a stewardess. – Nem lehet? Miért nem lehet? – A balance miatt. A magyar stewardess nem egyensúlyt mond, hanem balance-ot, ami ijesztőbbnek és súlyosabbnak hangzik. Ilonkára nézek, de ő már megtalálta a maga lelki balance-át, gondosan összehajtogatta a kabátunkat, megigazítja a biztonsági öv csatját, leül, megfogja a kezemet. Egyszerre rettenetesen szégyellem magam. Hát nem neki volt igaza? Mit álltam le azzal a két pasassal kártyázni, nem lett volna sokkal jobb csendesen üldögélni Ilonka mellett a tranzitban, kibírhattam volna, ha ő kibírta ezt a négy évet. Lehet, hogy ez lett volna az utolsó délutánunk? Hülyeség. Ha komolyan veszélyes lenne, nem vinnék fel a gépet ebben a ködben. No smoking, fasten your belts. Irgalmas ég, hányszor láttam ezeket a kivilágított szavakat. Hány repülőgép biztonsági övét csatoltam már a derekam köré, hányszor hallottam felbúgni a motort, hányszor láttam magam alatt fekete felhőt, fehér bárányfelhőt, felhőmezőt, tengert, erdőket, napfényt, kék eget. De most nem látni 116

semmit. Milyen meredeken akarnak felszállni, ha az utasokat hátra rakták a balance miatt? És ha nekivágódunk egy magasvezetéknek? Toronynak? Felhőkarcolónak? Mekkora vihar jön, hogy két órával hamarább indítják? – Ilonka – akarom mondani, és valami nagyon kedveset, nagyon tréfásat szeretnék most kitalálni, de a gyomrom tájékán szorítást érzek. A táblán kialudtak az utasítások. A motor leállt. A pilótafülkéből kijött a kapitány. – Sajnálom kérem. A rendkívüli rossz idő miatt nem kaptuk meg a felszállási engedélyt. Egy negyedórával ezelőtt még talán... most már nem. Ez a Mázai, nem, a másik, a szemüveges beszél. Elállja a lépcsőhöz vezető utat. Kiabál. Hogyhogy nem kapta meg a felszállási engedélyt? Százötven méter látás elég a felszálláshoz. Vakon is fel lehet szállni. Rutinból. Valaki bemajrézott a toronyban, mert a felelősséget persze nem merik vállalni. De be fogom perelni a Malévet. Be én, az egész bandát. Brazíliából idáig ment minden, mint a karikacsapás, az ember itt van már Európában, holnap értekezlet a minisztériumban, de a főpilóta úr nem száll fel... Ezt megjósolhattam volna előre, ezt a cirkuszt. Nem vagyok hajlandó odafigyelni a szemüveges hétmérföldes szövegére, egy korty konyakot szeretnék inni, biztosan lezuhant a vérnyomásom, de a konyak benn van a piros táskában, amit feladtunk. Ilonka mondta, hogy a konyakot tegyük inkább a légitáskába, hogy mindig kéznél legyen.,. Hagyd a fenébe a konyakot meg a vérnyomásomat, jó? – mondtam akkor. – Hagyd ezt az örökös aggodalmaskodást. Este tizenegykor Pesten vagyunk, éjfélre a lakásban, megfürdöm, a saját ágyamban alszom, semmi baja sem lesz a vérnyomásomnak. Hol is mondtam ezt? Mikor? Ma reggel. Ma reggel??? Vagy tegnap reggel? Vagy száz éve? Azt mondtam, kiszaladok, megnézem, jön-e már a csónak... Te, és mi legyen ezzel a konyakkal? A légitáskába tegyem? Mondtam, hogy a pirosba, hányszor mondjam még, hogy a pirosba, és kiszaladtam a házból. Furcsa. Kiszaladtam a házból, és tudtam, hogy jobbra, száz méterre van a folyó, a folyó, amit soha többé nem fogok látni. És ez se lesz többé, ez az egy pillanat alatt felkelő nap, ez a hirtelen elvágott éjszaka, ahogy az őserdőben megszűnik az üvöltés és vijjogás... Olyan fáradt vagyok, hogy minden pillanatban eszméletemet veszítem. Ez az ébren alvás, ez a dreamy state, mintha víz alól felbuknék, és újra lemerülnék, mintha álomban járnék lépcsőn fel, lépcsőn le, hosszú folyosókon és termeken át, előttem, mellettem, mögöttem az útitársak, és mint egy terelő puli, csapzottan szaladgál körülöttünk egy sötétkék kabátos fiatalember. „Ez a maléves" -mondja az undokabbik külkeres. A csapzott fiatalember kiabál, nyugalmat kérek, nyugalmat kérek, mindenkinek lesz szállodaszobája, kérem, mindenki kap vacsorát, kérem, a csomagokat itt lehet hagyni a tranzitban, kérem, haza lehet telefonálni, kérem, egyszerre csak egy beszéljen, kérem, a boarding card-ját mindenki adja le, kérem, az útlevelét mindenki vegye elő, kérem, most felmegyünk a második emeletre, kérem, nem, a mozgólépcső ilyenkor már nem működik, kérem... Nem nézek a feleségemre, csak a szemem sarkából lesem. Ilonka szótlanul és hősiesen megy fel az emeletre, le az emeletről. Kis szúrást érzek a szegycsontom táján, atyaisten, csak nem... gyorsan be kéne venni egy viszkent, de nem lehet, mert Ilonka észreveszi, megrémül, és akkor az én táskámat is ő akarja cipelni... majd úgy csinálok, mintha az orromat törölném, és a zsebkendő alatt... 117

– Kérem, az nem megy, nem tudunk annyi szobát adni. Egy éjszaka kibírják szűkösen is, kérem. Hat fiatalembert kérek az egyik szobába, hat nőt a másikba. Házaspárokat kérek, idős házaspárokat, maguk a legöregebbek, maga... Elvörösödöm, de hát igen, persze, rendben. Három házaspár megy egy szobába. Mindegy. Most már csak aludni kellene. Ébresztő reggel fél ötkor. A szálloda portáján majd ki kell tölteni a bejelentőlapokat, igen, kérem, majd újra ki kell tölteni a bejelentőlapokat, itt ez a rend. A busz negyven perc múlva átvisz minket a szállodába. Köd van, és esik a hó, négy éve nem láttunk hóesést, tessék rám figyelni, üvölt a maléves, a konyha még működik, az étteremben van meleg étel. Nem, nem kell, csak aludni, de még szó sincs alvásról, buszról, szállodáról, még csak szervezik, igen, mondta Jablonkay, csak szervezés, Gézám, mindent rád lehet bízni, ha például most ezt a repülőgép-lemaradást is nekem kellett volna megszerveznem, már mindenki régen megkapta volna a szobakulcsát, ehelyett megint itt vagyunk a gate number three-nél, ugyanott, ahonnan három órával ezelőtt kizavartak minket a ködbe, a géphez. Mindenki egyszerre kérdez, és egyszerre beszél. Vigyük a csomagokat is? Itt lehet hagyni a csomagokat? – Alszol? – Ilonka fogja a karomat. – Mi van, Géza? Elaludtál? Igen, lehet, hogy alszom, az alakok elmosódnak, csak álmomban hallom, hogy újabb folyosóajtók csapódnak, a nagybőröndöt fel kell nyitni, de nem találom a kulcsát, már nem is kell, mert az autóbuszban vagyunk, itt töltse ki... hol vagyok? talán álmodom ezt a szűk szobát kis, két ágy, négy pótágy, idegen emberek, vicsorgó udvariasság, igen, ma éjszakára hálótársak, jó emberek kis helyen... borostásan, izzadva, horkolva, most szóltak, hogy a zuhanyozók már be vannak zárva, éjfélkor nem lehet kérem kinyittatni, kérem, tessék, válasszanak önök ágyat, elvégre kultúremberek vagyunk, nekem mindegy, énnekem kéremszépen, a kutyaúristenit, hát ne udvariaskodjanak, feküdjenek már le, lefeküdni, lefeküdni... Zaman.... zaman... zaman... idő, idő, idő. Valahogy így kezdődött egy mese, öreg, fogatlan szolgálólány ült a küszöbön, évszázadokkal ezelőtt, a dédanyja dédanyja hozhatta ezt a mesét fügefákat érlelő dombok, fehéren égre ágaskodó minaretek mellől, török rablány kezdhette így a mesét: Zaman, zaman. Idő, idő. A vállamban érzem az ütést, megint ez a furcsa, zavaros álom. Minden ütés egy szívdobogás, minden ütés egy motorfordulat. Az autóbusz berreg, idő, idő kiabál a sofőr, indulás. Négy napja vagyunk Párizsban, miért éppen négy nap? Betuszkolnak a buszba, hirtelen szerpentinen vagyunk, magas kőfalak közt, és egyszerre a völgyben megpillantom Párizst, és rádöbbenek, hogy ott voltam, de nem is jártam benne sehol. Nem voltam a Szajna-parton, nem mentem át a Pont Neuf-ön, nem voltam a Notre Dame-ban, nem voltam a Sainte Chapelle-ben, nem láttam a Pantheont, sem a Champs Elysées-t. Üvölteni akarok, követelni, hogy forduljunk vissza, tévedés, hiszen én ezt a négy napot valahogy elveszítettem, még nem láttam semmit, még nem is láttam... a távolodó várost különös, hússzínű, testszínű fény világítja meg, a szakadékban ott a város, még egy kőfal, és eltűnik... zaman... zaman... Zihál a motor, nem a motor, hanem a szívem, a szívem és dobok, dobok, megint dobolnak, nem tudni, kik dobolnak, és miért, észbontó ez a ritmus, tamtataramtatatam... rettenetesen gyors, talán háborúba hívják a törzseket? talán segítséget kérnek valahol? talán esküvő? talán halotti tor? a lomha folyó hozza ezt a hangot? a sziklafal veri vissza? Ez a négy év... négy nap? négy év? nem, ez nem dob... repülőgépek motorja, köd a repülőtéren... 118

idegen emberek horkolása, nincs levegő, hová tehettem a gyógyszeresdobozt?. .. Ilonka mondta, de én rákiabáltam...

Gyere, Ilonka, jön a csónak, most már látom, egész határozottan látom, a sötét, puha éjszakát kettéhasította a napfény, a félelmetesen egybemosódó hangokat, sivításokat, csattogásokat, csettintéseket, sikoltásokat, vadászó állatok üvöltését és a dobpergést, a furcsa dobpergést elűzte a nappal, a semmiből kiemelkedtek a bennszülött kunyhók, a távoli sötét dzsungel, a millió pici szigetet körülölelő zöldesbarna óriás folyó, a meztelen gyökerű, terebélyes fák, minden, amit ma láttunk utoljára, ha ideér a csónak, a máskor postát hozó, most a szabadulást, a hazautazást jelentő csónak. Kiáltok a feleségemnek, de nem jön, nem hallja, biztosan súrol, fertőtlenít, vizet forral, mindig takarít, mindig fertőtlenít, küzd a gombákkal, penésszel, a cipőnkbe meg a tejesköcsögbe surranó gyíkokkal, a fekhelyünk alól előágaskodó kígyókkal, az egész ellenséges világgal. Ilonka, hol vagy, most nekem van szükségem rád, nézd a folyót, súlyos barna fatörzsek úsznak rajta – vagy krokodilusok? Az ég és a folyó között finom párafátyol lebeg, elmúlt minden, a négy év, a feladat, és értünk jön a csónak, hogy elérjük a túlsó parton ránk várakozó lendrovert, hogy elérjük a délutáni repülőgépet, hazamegyünk.

Jablonkay Ádám, az igazgatóm hívatott. Valami legsürgősebben-kell-de-senki-úgysefog-belenézni jelentést kellett megbeszélnünk. A titkárnő intett, hogy vár rám. Bementem, de még valaki volt nála, Kormos Feri, az egyik elektromérnök, negyven év körüli, vörösesszőke óriás. Csak futólag ismertem, mert Kormos mindig öt évig volt külföldön – négy hetet itthon. – Már befejeztük – mondta Jablonkay –, ülj csak le, Gézám. Feri, elsején indulsz. – Nem – mondta a szőke. – No, hagyd abba a vicceket – komorodott el Jablonkay. – Csak nem akarod velem elhitetni... – Nem viccelek. A nyolcas vezetését nem vállalom. Tudja, hogy engem mindenhova küldhet, oda nem. – Csak nem akarod velem elhitetni, hogy félsz? Hogy beveszed ezeket a hülye babonákat? – Nekem családom van. Én oda nem megyek. – Megáll az ész – mondta Jablonkay. – Hát Géza, szólj már hozzá. A nyolcas szerelésről van szó. Ezek az ütődöttek... Bólintottam, hogy hallottam már erről. A kamionosok kezdték a szöveget, hogy a nyolcas szerelés el van átkozva. Egyik szerencsétlenség a másik után. Az egyik csoportvezető vérhasban meghalt. A főmérnök felesége koraszült. Egy Bányai nevű fiatal technikus – képzeljék, harmincéves se volt –, beúszott a tengerbe, öt perc múlva szívgörcs, már húzták is ki, holtan. Erre most még jön a Teknős-ügy. Négy embert vágtak sittre. És mindez fél év alatt egy szerelésen. Állítólag valami törzsfőnök megátkozta, mert szent helyen kezdték el a földmunkákat. Mások szerint azért sújtotta átok a nyolcasokat, mert disznóhúst kevertek a mohamedán munkások 119

ételébe. További variációk: megerőszakolták a törzsfőnök leányát. Ellopták a harcba hívó szent dobot... a nyolcas szétzüllik, az emberek haza akarnak jönni, átok ül rajta... – Te intelligens ember vagy, Feri. Az a hülye azért halt meg vérhasban, mert forralatlan vizet ivott, hányszor megkapta körlevélben mindenki... Szitnyainénak nem ez volt az első koraszülése, hanem a harmadik, egy a Szabolcs utcában, egy a Kútvölgyiben, mi köze ehhez a nyolcas szerelésnek? Szívgörcsöt a Lukácsban is lehet kapni. A Teknősek devizaügye pedig nem átok, nem varázslat, nem sorscsapás... – Értem, főnök. Akkor se megyek. Nem is mérnöki feladat. Oda csak egy jó szervező kell. Aki ért a szállításokhoz és tud angolul. Jablonkay felállt. – Hát ha nem, hát nem. Majd csak akad valaki. Te, Géza, az istenért, nincs valami ötleted? Én mondtam? Az én hangom volt? Vagy ez is egy sötét bőrű varázsló földöntúli akarata volt? – Én elmennék – mondtam. – Én szívesen megpróbálnám.

Évekkel ezelőtt Korponayéktól kaptunk ajándékba egy nagy doboz Earl Grey teát. Zavarba ejtő volt az ajándék, Judit kapta, és az igazság az, hogy először nem is ízlett. Édeskésnek, túl illatosnak, émelyítőnek éreztem. Mi ritkán teáztunk, reggelire tejeskávét ittunk. Ilonkát nem lehetett leszoktatni arról, hogy pótkávéval keverje a babkávét. A pótkávét Frank kávénak nevezte, mert a mama Frank kávét használt a háború előtt, és különben is jó a szívnek, ha nem tiszta babkávét isznak, és sokkal olcsóbb. A tea betegségnél való: torokgyulladásnál, influenzánál, gyomorrontásnál. Ilonkát felháborította az ajándék. „Minek kellett neked elfogadnod ilyen vacakot? Egyáltalán, hogy fogadhat el pedagógus ajándékot a növendékétől? És kik ezek a Korponayék?" „Majdegyszerhaleszidőm" – mondta erre Judit jólnevelten. Ez volt a legújabb, ezt válaszolták minden kérdésünkre, majdegyszerhaleszidejük, lesznek szívesek elmagyarázni, hogy miért maradtak ki a tanfolyamról, miért adták kölcsön barátnőjüknek a magnót, ki az a bozontos fiú, akivel éjfélig üldögéltek az eszpresszóban, majdhaleszidejük, de egyelőre nincs. „Különben – tette hozzá Judit –, csak hogy meg ne haljatok a kíváncsiságtól, azért kaptam az Earl Greyt, mert a Korponayék most jöttek haza Afrikából, a nyolcéves kislányuk eddig angol iskolába járt, külön kell foglalkozni vele, újra kezdi az elsőt, és én leszek a napközis tanító nénije." Judit persze nem pedagógus, szó se róla, csak képesítés nélküli – akkor még azt remélte, hogy egyévi tanítás után mégiscsak sikerül felvételiznie a tanárképzőbe, de nem sikerült, egy év után abbahagyta a tanítást, beiratkozott egy gyors- és gépíró iskolába, azután átment divatrajzra, már senkitől sem kap ajándékot, boldogtalan, és néha kisegít a közértben. „Majdegyszerhaleszidőm... egyébként is szép tőlem, hogy ha kapok valamit, hazahozom nektek, és egyébként is, a Korponay apuka ismer téged, mert ugyanannál a vállalatnál dolgoztok." így kezdődött a barátságunk Korponayékkal, amennyiben barátságnak lehet nevezni azt a tolakodó kedvességet, amellyel Korponayné igyekezett Editke tanító nénijét elhalmozni. Az Earl Grey tea után egy tábla Tobler csokoládé, egy doboz kornfléksz, azután benn, a vállalatnál Korponay György meglepő meghívása. Az üzemi étkezdében odacsörtetett az asztalomhoz, letette a tálcáját az enyém mellé. „Megengeded, Géza bátyám? Mi a programotok szombat estére? Nagyon 120

megtisztelnétek, ha a kedves feleségeddel és a kislányotokkal..." „Három lányom van" – feleltem, és tömtem magamba a zöldbabfőzeléket, mert osztályértekezletre siettem. Tudtam jól, hogy Judit az érdekes, a tanító néni, élveztem, hogy Korponay elvörösödik. „Természetesen, mind a három kedves leányotokkal, szeretettel várunk vacsorára."

Nem. Minek. Ezek voltak Ilonka első szavai. Mi közünk nekünk Korponayékhoz? Mit vegyek fel? Mit vigyünk ajándékba? Egy üveg Egri bikavért? Egy cserép primulát? Majd a lányokkal megtárgyaljuk. De a lányokkal nem tárgyaltunk semmit. Kati kijelentette, hogy randevúja van. Ági csak vállat vont, őt nem érdeklik Judit tanítványai és az én kollégám. A legmeglepőbben Judit viselkedett. Péntek délben egy cédulát hagyott a konyhaasztalon: három napra Hajdúszoboszlóra utaztam. A buszvégállomástól még jó darabot kellett felfelé kapaszkodni. Hónom alatt a borosüveggel, Ilonka kezében egy százkilós cserépben égig érő gaz, és lihegve igyekeztünk felfelé. Még sohasem jártunk erre, kérdezősködni kellett, de alig akadt erre járókelő, belebonyolódtunk az utcanevekbe és a kanyargó, ívben forduló, egy szinttel magasabban folytatódó hegyi utakba. Nem is tudtam, hogy van ilyen része is a városnak, ilyen csupa kert, nagy teraszos, háromemeletes luxusházcsodákkal, gyönyörűen nyírt pázsittal, úszómedencével, szigorú vaskerítésekkel és még szigorúbb feliratokkal: Idegeneknek tilos... De mi most nem voltunk idegenek. Korponay a sarkon várt minket. Nahát, azt hittem, kocsival jöttök – mondta –, különben lementem volna a buszvégállomáshoz. – Nem, mi nem jöttünk kocsival, nekünk sose volt autónk, és taxival se igen szoktunk járni, legfeljebb nagy ritkán, színházba, de hát színházba is csak nagy ritkán... A taxi különleges dolgot jelent, nem mintha nem telne rá, hiszen hányszor kidobunk húsz forintot. A taxi mégis: utazás sok csomaggal, vagy esküvő, temetés. Elseje és ötödike közt mindig Ilonka veszi meg az öt darab kombinált bérletet, az már önmagában ötszázötven forint. A lányok azt se mondják, köszönöm, jár nekik, na, hagyjuk. Korponayné harmincöt éves lehetett, Korponay György negyvenhárom. Ez nem a mi nemzedékünk, tíz évvel fiatalabbak nálunk, nem tudom, mi lesz a közös témánk. Korponayné nagyot nyelt, amikor látta, hogy Judit nélkül jöttünk, de a mosoly nem hervadt le az arcáról. Betessékelnek, nem tudom, hová tegyem le a bort, Ilonkának sem irgalmaznak, cipeli tovább a primulát vagy hortenziát vagy micsodát. Ámuló idegenek és tudatlanok vagyunk itt – sose hittem, hogy nálunk ilyen van. A kabátunkat nem előszoba-fogasra akasztják, hanem a tágas gardróbszobában helyezik el, azután körülvezetnek a házon, hat szoba, és minden csupa szőnyeg és kárpit és ezüst és márvány. Megmutatnak mindent, még az olasz csempés fürdőszobát metszett velencei tükreivel is, a hálószobában, a hatalmas franciaágyon hófehér szőrmetakaró, a földön pakisztáni selyemszőnyeg, az ágy fejénél kongói falikép, vékony bőrre festve, csatajelenetet ábrázol. A szalonban a hatalmas jugoszláv bőrfotelek mellett intarziás marokkói dohányzóasztal, és amerre nézek, elefántcsont és ezüst, keleti rézműves csodák és japán selymek. Korponaynén indiai szári volt: türkiz selyem, aranyszálakkal. Az italszekrényből japán szaké kerül elő, és amerikai whisky. Korponay ebben is szakértő, magyarázza, mi a különbség a skót whisky és az amerikai között. A scotch rozsból készül, a Bourbon kukoricából, a szaké rizsből, a... Iszunk, és 121

megnézzük a télikertet is, virágzó datolyapálma van benne, és négyféle orchidea. Azután Korponay a gyerekszobát mutatja meg, Editke udvariasan üdvözöl minket, nyolc tucat alvó, beszélő, síró, táncoló baba, a Treasury of Children hatvankötetes színes sorozata, indiánsátor, kilőhető mini űrhajó, építőszekrény, ember nagyságú felfújható elefánt és medve, babaház, autógarázs, vetítőgép, magnó és még nyolc játékboltra való kincs közepén ül, és egy spárgadarabbal játszik. Judit tanító néni kedves apukája és anyukája, tessék megismerni a nagylányunkat – mondj a Korponay apuka, de nem a gyerek kedvéért hozott be minket ide, a lábával félrelöki a játékállatokat, és diadalmasan mondja: nézzék, ezen a ponton, itt, a faltól falig szőnyeg alatt a padlóba építve van egy betonkazetta, minden vész ellen biztos trezor, itt gyűlik az arany. Mert Korponay ehhez is ért: mennyi külszolgálat után mit lehet vámmentesen hazahozni, mennyi idő után jöhet az autó, a valódi keleti szőnyeg, a bútor és főleg az arany, mert ez a leglényegesebb, a legfontosabb, a legokosabb, nem szabad megszédülni, vackokra herdálni a pénzt – aranyat kell hazahozni, de nem az ócska tizennégy meg tizennyolc karátos, huszonnégy kell, édesapám, fogarany, az mindig jó, az nem megy tönkre, az nem devalválódik, nem kell dollár, a svájci frank még csak-csak, de én mondom, inkább arany... Na, gyere, szól a gong, tálalva van, parancsoljanak, ezüst, damaszt, altwien, nem herendi, altwien, majd ha te kiküldetésbe utazol, Gézám, a legközelebbi igazgatósági ülésen szóba hozom, nektek se volna rossz három-négy év valahol. Tessék, parancsoljanak, teknősbékaleves? Kedvencünk. Olyan, mint a legjobb erőleves, csak sokkal fűszeresebb. Amikor Korponayéktól hazaértünk, megváltozott a lakás. Kitártam minden ablakot, hogy meg ne fulladjak. A kedves, harmincéves otthon, a kettős rekamié, a hibás falikar, a kopott perzsaszőnyeg kibírhatatlanná vált. A fürdőszoba hibás csempéi, a roló, irgalmas isten, tavaly, tavaly? öt éve meglazult a roló tartóvasa, azóta az egyiket sohasem húzták fel. Télen mit számít, úgyis sötét van. Nyáron meg úgyis sok napfény süt be a másik ablakon. Utálatossá vált az utca, a világháborús sérülés maradványaival, a régimódi vízcsapok, az ütött-kopott gázbojler, fojtogató és undorító volt a naftalinszag és az előszobában az örökös gázszag. Hányszor kihívtuk már a szerelőket, borravalót is adtunk, a szakemberek gyufával körüljárták a gázórát, és kijelentették, hogy semmi. Korponay Editke egyébként sikeresen letette a vizsgát, nem volt többé Earl Grey tea, meghívás, semmi.

A külügyi osztályon átvettem kismillió kérdőlapot, azt se tudtam, mit kell velük kezdeni. Az előadó bámult rám. Hogyhogy ilyet még sose töltött ki? Hogyhogy még sose volt külföldön? Csehbe csak át szoktak ugrani? Vásárolni valamit? Tornacipőt? Autóalkatrészt? – Nincs autóm. Az előadó olyan harmincöt éves lehetett. Amikor én harmincöt éves voltam, úristen, külföld. Nekem az, hogy külföld, egy Verne-könyv volt, az Orinocón felfelé. Tizenegy éves voltam, torokgyulladásban feküdtem, akkor, lázálmomban végigolvastam. A forró, izzadt párna volt a dzsungel, a lomha vizek, a kivájt fatörzseken sikló bennszülöttek, a fákon rikoltozó tarka madarak, ez volt az egyetlen utazásom. Azután háború volt, ukrán mezők, Dnyeszter, mintha odahaza, a hóval borított Alföldön jártam volna. Csak csodálkoztam, mit akarok én? Mi keresnivalóm van itt? 122

Hazajutok-e még egyszer? Csak hazajussak, soha többé nem akarok utazni. És ha akartam volna? A mi nemzedékünknek utazás? Rohammunka, falujárás, kicsik a gyerekek, majd ha nagyobbacskák lesznek, akkor lehet, majd megspóroljuk, majd egyszer az Ibusszal. De hát hadd utazzanak ők, a fiatalok. Majd egyszer mi is, ha nyugdíjban leszünk, annyi kedvezményes utazás van, szakszervezeti is, és először Magyarországot kellene bejárni, aki a hazát nem ismeri, mit keres külföldön? Ilonka, tudod, hová kellene elmenni? A sárospataki várba. Vagy Siklósra. Ahonnan Kanizsai Dorottya nagyasszony elindult Mohácsra, temetni. És tudod, hol nem voltam még soha? Szegeden. Gondold meg: sohasem voltam Szegeden. És most váratlanul a kinyújtott kezem közelébe került minden: az ezüst török findzsák Korponay luxuslakásában, az, hogy a fiatal Telekes mérnök vám nélkül hozhatott egy Ford Capri-t, elérhető lett nekem is a ragyogó kék ég, a trópusok szédítő virágillata, a mangó íze, te jó isten, milyen lehet a mangó? Csodálatos, selymes ég, szafári, autóskalandok, húszemeletes luxusszálló terasza, uszoda, üvegfalú, üvegfenekű medence, a bárban iszod a jeges whiskyt, és fölötted tündérek úsznak el. Devizaszámla, karácsonykor olcsó italok. Világutazás. Hát eddig miért nem? A ragadozó harmincéveseknek minden? Egyszer nekem is... nekem is... – Holnapra tessék mindent kitöltve visszahozni. – Ilonka – mondtam vacsora után –, gyere, most ne mosogass, töltsük ki együtt. Anyja neve, apja neve, születési éve, családi állapota, volt-e büntetve, van-e ellene eljárás, kitüntetés, állandó lakása, munkahelye, a munkahely ajánlása, külföldi rokonai... Külföldi rokonai? – Freddyt be kell írni. Unokafivér, első édes unokatestvér. Hogyhogy sose meséltem róla? Ilonka, dehogyisnem meséltem róla, csak elfelejtetted. A mama levelezett velük, akkor még Betty néni is élt, ne mondd, hogy nem tudod, ki az a Betty néni, a mama mindig emlegette, persze úgy emlegette, hogy a Bözsi, egyetlen testvére volt, az első világháború előtt ment férjhez, persze, akkor még honnan tudhatta volna, hogy ez a világháború előtt van? 1911-ben hozzáment egy vasesztergályoshoz, szült két fiút, aztán a férje nem kapott munkát, kiment szerencsét próbálni Amerikába. A vonatnál megsimogatta a két pici porontyot, sírva megesküdött, hogy egy éven belül nekik is küldi a hajójegyet. De egy év múlva már nem jártak a hajók, háború volt, Bözsi hadianyaggyárban dolgozott, és néha álmában vizet látott, mérhetetlen nagy vizet, haragos, zöld hullámokkal. Ilyenkor vacogva ébredt, mert mindenki tudja, hogy vízzel álmodni nagyon rosszat jelent, betegséget vagy halált. És számtalanszor elsiratta a férjét, akiről nem jött semmi hír, a két árva kisfiút, Ferkót és Bandit, saját huszonöt esztendős életét... és öt év múlva, egyszerre csak jött a vaskos boríték, fényképek, hosszú levél, papírok, amiket be kellett vinni a bankba és a rendőrségre, a mamának volt egy kabátra való szövete, azt odaadta a Bözsi nővérének, hogy abból varrjon magának meg a gyerekeknek az útra, odaadta az ezüstláncát és a gyűrűjét is, és egy nagy szatyor krumplispogácsát sütöttek, úgy szedték össze hozzá a lisztet, krumplit, egy kis zsírt... és már nem él Betty néni, nem él az öreg Will bácsi, nem él BandiAndrew sem, harmincéves korában Cherbourgnál, a partraszálláskor esett el a második világháborúban, mert halál és háború mindig van, akár vízzel álmodik az ember, akár napsütéssel. Csak Ferkó van meg, akiből azóta Freddy lett, akit még sohasem láttam szemtől szemben, és aki minden öt évben küld egy színes karácsonyi üdvözletet. Beírtam Fred nevét az ívbe. Azután meghökkentem. Fred Hornby, Youngstown, Ohio, USA – ettől az egész utazás fantasztikus lett, ugyanakkor kézzelfogható és visszavonhatatlan. 123

Amikor Jablonkaytól kijöttem, bementem a vállalati büfébe, és megittam két kávét. Megpróbáltam újra lejátszani magam előtt, ami az igazgatói irodában történt. Képtelenség. Hülyeség. Jablonkay is tudja, hogy csak vicceltem... csak úgy a számra jött. Visszamegyek, és megmondom. Mit mondok? Minek? Úgyse vehette komolyan... nem, nem mondhatom, hogy azt képzelem, hogy esetleg ő mégis komolyan... Az ilyen döntést az ember úgyis előbb megbeszéli a feleségével. De hát persze mégis visszamegyek, nehogy véletlenül... A titkárnő elém állt. – Nagyon fontos? A minisztériumból vannak az öregnél. – Nem. Nem. Csak valamit. Mindegy. Majd holnap. Visszamentem a szobámba. Az íróasztalomon cédula. – AZ ÖNÉLETRAJZÁT HÁROM PÉLDÁNYBAN KÉRJÜK ADJA LE A KÜLÜGYI OSZTÁLYON, ÉS VAN-E ÉRVÉNYES ÚTLEVELE? Most már tudom, hogy miért röhögtek a fiúk az első gimnáziumban, amikor felolvastam a fogalmazásleckét. Az én apám derék, magas ember – kezdtem a házi feladatot, és megzavarodtam a vihogástól, nyerítéstől. A tanító vonalzójával kopogott, csendet, csendet, de az ő szemében is nevetés bujkált. Nekem a gyomrom megfájdult. Mit nevetnek? Az én apám óriás, ollója alatt ruhák lépnek ki az asztalra dobott szövetből, az én apám a királynak is tudna palástot varrni, ha a király eljönne hozzá, de nemigen jön, a szomszéd boltos is csak ígéri, ezért az én apám alázatos, sovány és görnyedt, de mindig kitalál valamit, mindig remél valamit, mindennap csatába indul. Akkor is – kicsi voltam még, de nem felejtem el azt az őszi délutánt- a papa megsimogatta anyám kezét. „Nincs más megoldás" – mondta színtelen hangon. A mama szomorúan és beleegyezően bólintott, előkotorta az erszényét. „Az utolsó két pengő" – sóhajtotta, és egyesével számolta az asztalra a tízfilléreseket. „Bátorság – mondta a papa –, meglátod, minden jóra fordul. Tudod, amikor szegény mamával álmodom." Nem értettem a készülődést, nem mertem megkérdezni, hogy hova megy a papa. Csak a szívszorító ünnepélyességet figyeltem. A papa a jobbik kabátját vette fel. A cipőjét gondosan kifényesítette. A mama lekefélte a papa kalap ját, a kabátja hátát is indulás előtt. „Talán csatába megy?" – gondoltam szorongva. Néztem, nem köt-e kardot az oldalára, a mama nem csomagol-e hamuban sült pogácsát? Papa és mama megcsókolták egymást. Papa az én fejemet is megsimogatta. „Ne félj, minden lesz. Leves lesz, és két nagy narancs. Három narancs." Hová mehet a papa? Talán leereszkedik a kútba, mint a tűzszerszámos katona, és elhozza az aranyat, pedig azt a nagy szemű kutya őrzi... talán lovagi tornára indul, talán megverekszik az ördöggel. „Ne menjen el a papa" – akartam kiáltani, de a papa elment, felvidámodva, szinte megfiatalodva, majdnem futólépésben. A mama egész délután szótlan maradt és szorongó, aztán váratlanul rám szólt: „Tedd össze a kezedet, és imádkozz." „De még..." akartam mondani, mert nem láttam terített asztalt, és nem is kellett még lefekvéshez készülődnöm, nem tudtam milyen alkalomból kell imádkoznom, de megéreztem, hogy nem szabad tiltakoznom. „Mit imádkozzak?" „Mindegy" – mondta csöndesen a mama, és én motyogni kezdtem: „Énistenem, jóistenem, becsukódik máraszemem, énistenem, jóistenem, becsukódik, énistenem..." Talán százszor mondtam el, talán ezerszer, megbolondult a világ, nem volt vacsora, nem volt lefekvés, 124

nem jött a papa, talán harcol valahol, a tündérkertben letépi nekem a narancsot, de a gonosz óriás elveszi tőle, meg a sárkány, a sárkány... Úgy aludtam el a sarokban, arra riadtam, hogy a papa fordítja a zárban a kulcsot, a mama elésiet, a papa bejön a szobába, az arca ég, a szeme zavaros, és hadarva beszél, figyeljetek ide, az első futamban kaptam egy jó tippet, befutóra kellett volna, de nem mertem kockáztatni, mert ha az embernek nincs kitartása, mi az a két pengő? Egy pengőt tettem meg, de csak helyre, kétszeres pénzt fizetett, a befutó, a Sátán huszonötszörös pénzt fizetett, de már úgyis volt három pengőm, akkor... Nem értettem semmit, anyám sem értett semmit, csak a kezét és a zsebét néztük elbűvölve, mikor gurulnak elő a kincsek, az aranyak, a narancs. – Várj – mondta apám, ha anyám félénk sürgetéssel közbeszólt. – Várj, és akkor... – És a végén? – fogyott el anyám türelme. – A végén? – Apám álomból ébredt. – Semmi. – Kiforgatta a zsebét. – Semmi. Csalók. Mind. Csalók. – Nem baj – mondta anyám csöndesen. Nem baj. Egyszer mindent meg lehet próbálni. Egyszer mindent meg kell próbálni. Jablonkaynak nem mondtam meg, hogy otthon még nem is szóltam. Akartam, azzal akartam benyitni, hogy Ilonka, képzeld, lányok, képzeljétek... És persze kicsit kiszínezném: magas kitüntetés, megfelelő ember kellett, nagy lehetőség... de a lányok persze nem voltak otthon, ez már nem család, ez már csak albérlet és ingyen ellátás, de az ellátásra is fütyülnek, Ági mindig fogyókúrázik, már olyan, mint egy szál makaróni, de még mindig fogyókúrázik, hóvirág sajton meg nem tudom, min él. Judit, sejtelmem sincs róla, milyen jogon, menzajegyeket meg üzemi étkezőbe jegyeket szerez magának, Kati utálja a főzeléket, és mi volna vacsorára más? Miből? A lányok keresnek (keresnek?), de az elmegy ruhára, magnószalagra, nem tudom, mire. Én nem akarom, hogy hazaadjátok a pénzt, de legalább spórolnátok – mondta Ilonka. „Mire? Lakásra? Négyszáz havi fizetésből össze is gyűjteném" – visította Ági. „Más családban legalább van egy agyérelmeszesedéses nagymama, akihez bejelentik az unokát. Vagy lopnak. Vagy belevágnak egy építkezésbe. Vagy nyernek a lottón." Egyszóval hazamentem. Ilonka egyedül volt otthon, főzött. „Spenót lesz vacsorára, jó?" „Nagyon jó." „És képzeld, vettem valamit. Nagyon olcsón egy garnitúra krepp ágyhuzatot. Tudod, ha nyugdíjban leszünk..." Ilonka már évek óta erre készül: még csináltassunk télikabátot, mert nyugdíjban már nem telik rá. Rendbe kell hozatnunk a fogainkat, mert nyugdíjban... egészítsük ki az étkészletet, négy tányér hiányzik, mert nem lesz rá pénzünk nyugdíjban... vegyük meg a gázkonvektort... Úgy készül a nyugdíjra, mint a férjhez menésre, mint ahogy öreganyám eltette télire a befőttet és a paradicsomot. Ha lehetne évekre előre megváltani a buszbérletet is, hogy ne legyen gond, hogy nyugalomban, szerényen, de nélkülözések nélkül... Megálltam a konyha közepén, a régi konyhaszekrényen ragyogóra tisztított mérleg és mozsár, a mosogató fölött glédában az elmosott edény, ismerős és biztonságos világ ez. Azt akartam mondani, hagyd a spenótot meg az ágyneműt, gyere, menjünk le vacsorázni a Diófába, meginni egy pohár bort, elviszlek innen, valami nagyszerű kezdődik... „Nagyon éhes vagy?" – kérdezte Ilonka. Nem. Nem. Nem is tudom. Sose tűnt fel, hogy mennyi ősz hajszála van. Végül persze mégis meg kellett mondanom. Mit vártam? Örömünnepet? Hogy háromszoros hurrát kiáltanak? Vagy nemzetiszínű lobogóval díszítik a nappali szobát? De azért így... éreztem, hogy a torkom kiszárad, és a halántékom dobolni kezd az indulattól. 125

Délután bementem a kórházba a leleteimért. Vérkép, EKG és a röntgen. „Ezekkel holnap menjen át a belgyógyászatra." Bólintottam, és ránéztem a nyitott leletekre. Életkornak megfelelő. Nem jobb, nem rosszabb. A koronáriák szűkülnek, az érfalak már nem olyan rugalmasak, kissé megnagyobbodott bal oldalon a szív, a szívöböl elsimult, a felvételen a kezdődő tüdőtágulás világos mezője, lezajlott fertőzések meszes nyomai. Milyen legyen egy ötvenhat éves ember lelete? Így még szépen el lehet éldegélni, lassan kell felmenni a harmadik emeletre, délután egy órát aludni, kerülni az izgalmat és a puffasztó ételt, a vérnyomást emelő megterheléseket. Aetasnak megfelelő... de most mégis megmutatom, hogy erősebb vagyok a sorsomnál... hogy a lányaim, hát igen, imponálni akarok a három taknyosnak. Ilonka persze sírni fog és rémüldözni, és sajnálni fogja otthagyni az állását, atyaisten, mekkora állás, főkönyvelőhelyettes a kerületi közértben. A lányok kérdezni fognak, hülyéskedni, apa, milyen leszel trópusi sisakban? tevén fogtok közlekedni vagy terepjárón? és bírod majd? apa, bírjátok majd a fullasztó, nyirkos hőséget, a moszkitókat, a trópusi vihart? Késő éjszakáig fogunk beszélgetni, összeforrva és összetartozva, lányok, mi édesanyátokkal vállaljuk a nagy feladatot, négy évre, hogy megoldjuk... – Itthon vannak a gyerekek? – kérdeztem Ilonkát. Valami fontosat kell megbeszélnünk. – Igen, igen – felelte, és hallottam, amint a fürdőszobában ingerülten vitatkozik Katival: kibírsz egyszer egy fél órát, ha apád kívánja... Azt szerettem volna, ha legalább leülnek. De Ilonka egész idő alatt terített, késsel, villával csörömpölt, a papírszalvétákat hajtogatta, Kati duzzogva, ballonkabátban az ajtónak támaszkodott. Ági pizsamában volt (este nyolckor!) beteg? már lefeküdt? még fel se kelt?, Judit térdén valami színes folyóirat, folyton belepislogott. – Nézzétek meg ezt a térképet – dobtam az asztalra a szétnyitott atlaszt. – Hétezer kilométerre innen. Négy évre. Engem választott az igazgatóság, mert a vállalatunk azt a megtisztelő... – Óriási – ordított fel Ági. – És itt marad üresen a kégli? – Mennyit fizetnek? – kérdezte Kati. – Mikor mentek? – érdeklődött Judit. Ilonka nem szólt semmit.

Mindig makacsul ugyanez az álom. Turbános, szakállas török lép ki a meséből. Zaman, zaman. Idő, idő mondja fenyegetően. Azután a tompa szóismétlés (dobpergés?) autóbuszberregéssé válik. Négy napja vagyok Párizsban. Miért éppen négy napja? Miért Párizsban? A sofőr sürget, gyerünk beszállni, indulás a repülőtér felé. Azután robogunk. Alkonyat van vagy késő este? Kő mellvéd mellett, sziklák között, szerpentinen haladunk, odalenn a város testszínű, különös fényben, a város, amiből semmit sem láttam, sem a Notre Dame-ot, sem a Champs Elysées-t, sem a Sainte Chapelle-t. De miért éppen Párizst nem ismerem? Mit ismertem meg? A névtelen folyót, amelyik kiszáradt, töredezett agyagmeder volt, amikor megérkeztünk, a lendrover billegve, bukdácsolva keresztülment rajta, és az első felhőszakadás után tengerré vált. S ki tudja honnan, dülledt szemű krokodilusok érkeztek benne. A munkavezetőmet? Aki tizenkét gyerekével sárból tapasztott, ágakkal fedett kunyhóban lakott, a kunyhó közepén gödör volt, és esténként körbefeküdték, fekete, meztelen talpuk az üreg fölött összeért. És csettintő, harákoló nyelvüket, ahol sosem tudtam megfigyelni, hol kezdődik és hol végződik a szó. Megértettem-e furcsa 126

ünnepeiket, amikor a tüzet körülülve izzó-forró húsgombócot és lepényt kapkodnak ki a kondérból? Megértettem-e a furcsa fákat, amelyek feje százméteres magasságban az izzó trópusi fényben fürdött, de tövüknél sötét éjszaka volt? És ha ledőltek, órák alatt rohadtak szét a párás forróságban. Értettem-e a zajos piactereket, ahol félmeztelen, hajléktalan koldusok egy tányér levesért könyörögtek, fejükön tálcával fiatal fiúk kínálták a salátát és banánt, színes zománcfazekat, tranzisztoros rádiót, varázsfüvet és ébenfából kifaragott elefántcsordát árultak, kézzel font gyékényszőnyegen egy mozi neonreklámja alatt, és közben a tér fáin majmok ugráltak, és fölöttünk baljósán kóvályogtak a keselyűk. Értettem-e, amikor váratlanul csoportba verődve kiáltozni kezdtek? Mit kiáltottak? Azt, hogy, isten, adjál jó termést? Vagy azt, hogy szabadság? És magamat? Még nem volt időm magamat megismerni.

Vagy nyolc éve, amikor először jött mindez, a furcsa álom, a berregő autóbusz, a figyelmeztető zaman, zaman, ez az ütés a vállamban – felriadtam, és megszámláltam a pulzusomat. Százhúsz volt, száznegyven. Azután egybefolyt. „Ne mondd meg Ilonkának" – kérem Rádai Palit, akihez másnap ijedten felszaladtam. Pali osztálytársam volt, fanyarul nevetett. „Paroxyzmusos tachycardia. No meg egy jelentéktelen koronáriagörcs. Nekem is volt már. Persze, vigyázz, próbáld meg aritmiáknál a trazikort vagy a viszkent. Ha fulladsz tőle, diaphyllin. És rendszeresen nitropenton. És időnként kontroll." – Hát persze, ki megy kontrollra? Pali felírta a nitropentont és a viszkent. Egy-egy másik dobozzal felirt a körzeti. Egy harmadikkal a sógorom is. Néha kellett, éreztem, hogy meglódul a szívem értekezleten, meg volt úgy, hogy az autóbuszon is, néha éjszaka, ilyenkor nesztelenül, hogy Ilonka észre ne vegye, csak úgy víz nélkül lenyeltem egy tablettát. A belgyógyászati vizsgálat előtt gondosan bevettem mindent, a reggeli kávémat is elhagytam. „Nyugodtan és okosan" – biztattam a szívemet. Az orvosnő hosszan vizsgálta a szívemet, ősz hajú, sovány nő. Nem sokkal lehetett fiatalabb nálam. – Itt, a szegycsont táján nem szokott fájni? – Nem. – Lépcsőjáráskor nem fullad? – Nem. – Mi a baj? – kérdezte végül. – Semmi. Semmi – mondtam gyorsan. – Még egy náthám se szokott lenni, soha. A feleségem is... ő majd holnap. – Nem úgy gondoltam – húzta el furcsa, fanyar mosolyra a száját. – Miért vállalta el? Muszáj? – Fontos feladat. Vállalati érdek. – Igen, igen. De tudja, az éghajlat. És ennek a rengeteg oltásnak is van kockázata. A himlő már nem kötelező, de ide azt is ajánlanám. És tífusz. És kolera. És sárgaláz. Tudja-e, hogy milyen a sárgaláz elleni oltás? – Három lányom van. – Igen. Hát akkor sok szerencsét. Ezzel a papírral tessék az oltásokra jelentkezni. Lefelé a lépcsőn megint be kellett vennem egy nitropentont. Mindegy. Ez az utolsó két pengő, meg kell játszani. 127

Az esküvő, hát az aztán cirkusz volt. „Te akartad" mondta a lányok dacos pillantása. A házasságkötő teremben felsorakozott mind a három lányom, világos színű kosztümben (remélem, azt mégse kívánod, hogy fátyolban legyünk, mint a majmok? – kérdezte Kati vérvörösen), színes gerberacsokrokkal, és a három vőm. A nevüket sem tudtam megjegyezni, foglalkozásukat pláne nem. A körülöttünk szorongó idegenek közül sem sejtettem, ki lesz a nászom, sógorom, ángyom, unokaöcsém. Ilonka szótlan volt és halálsápadt. Nem, most már én sem értettem, hogyan történt. Judit szeme alatt fekete karikák. Egyszer, egyszer nézett így rám, amikor először cipeltem óvodába. „Ne hagyj itt – sikította –, rossz nekem itt, ne hagyj itt." Rémült, maszatos kis arcát odaszorította a kabátomhoz, reszketett, belém kapaszkodott, és én lefejtettem magamról kapaszkodó kis ujjait, és otthagytam, és minden reggel felráztuk ötkor, fél hatkor, és minden reggel otthagytam, pedig álmában is felsírt, és a fogát vicsorgatta. És este rájuk mordultunk, hogy maradj csöndben, mert nézzük a tévét, és úgy hittük, hogy mindent megadtunk nekik, mert kaptak cipőt és iskolakönyvet és fagylaltot és magnót... Itt áll idegen három lányom, hát mit csináltam, elmebeteg vagyok én? Hetekig jártam az oltásra, lázasan, feldagadt karral, és azt vártam, hogy a lányaim, legalább egyik lányom megkérdi, hogy fájt, apa? Legalább egyik lányom leül mellém, mutasd a térképen, merre is lesztek? De ők boldog és elvakult lázban csak a lakást látták, hogy üres lesz az ócska háromszobás Lenin körúti lakás, hogy minden lánynak lesz végre külön szobája, ahol kedvére azt csinálhat... és akkor tört ki rajtam, akkor jött ez az őrület, ordítani kezdtem, hogy ez így nem megy tovább, beszédem van velük, és nekem ne álljanak az ajtónak támaszkodva ballonkabátban, ne pislogjanak a karórájukra, ne siessenek, ne legyenek fél lábbal a randevún, hanem, ha velük beszélek... És Ilonka is végre legyen szíves kinyitni a száját, nem mártírra van szükségem, megértő társra és a dolgok rendezésére és... – A szülő és a gyerek sose értheti meg egymást – kezdtem –, én hiába magyaráznám nektek, hogy mi az kenyérre éhesnek lenni, egy tányér levesre éhesnek lenni, mint ahogy én se értettem meg az apámat, az apám még csak ötvenéves volt, és mindig csak levesbe aprított kenyeret evett, mert nem volt foga, mert nem telt neki fogorvosra, és én nem tudtam, hogy az apám milyen fiatal, hogy neki is joga volna ahhoz, hogy beleharapjon az almába, hogy húst egyen, de csak kását eszik, és áztatott kenyeret... Mindegy, nem erről van szó. Anyátokkal négy évre elutazunk. A három szoba a tietek. Azt csináltok, amit akartok, de kuplerájt nem. Lehet, hogy azért, mert én százezer éves vagyok, nekem nem jó ez az üvöltő beat, meg az, hogy feljön a lakásomba egy hosszú hajú csimpánz, belém botlik, és még csak nem is köszön. Judit, te már huszonöt éves leszel, Ági, Kati, ti is elmúltatok húszévesek, igazatok van, nem tudtunk nektek lakást adni, lehet, hogy tényleg ezért nem tudtok férjhez menni. Persze, amikor anyátok meg én... nekünk se volt, még egy albérleti szobánk se, de mindegy. A lakás négy évre a tietek, mi a nyár végén utazunk. Négy évig ingyen laktok, négy év alatt gyűjthetitek a pénzt. Dolgoztok, spóroltok. És anyátokkal spórolunk mi is. Hazahozzuk a dollárt, vagy az aranyat vagy a maharadzsa gyémántját. Családi házat veszünk, építkezünk, meglátjuk, mennyit tudunk összeadni... Nem kérdezem meg tőletek, hogy... – atyaúristen! hogy kérdezzem meg ezt a fiatal lányaimtól? Nyeltem. Zavarba jöttem. A lányok nyugodtan és várakozóan néztek a szemembe. – Egyszóval, tudom én, hogy manapság nem sokat számít nektek a papír, nem is az köt össze két embert, de mégis... énnekem ne beszélje az egész utca, hogy a Horváth lányok... ebben 128

a lakásban veletek csak törvényes férjetek hálhat, itt nem éjszakázhat csak úgy akárki... Anyátokkal jobban szerettük volna, ha mi is megismerhetjük a jövendőbeliteket, és védhetünk és tanácsot adhatunk, de persze, ha akkor akartok férjhez menni, amikor mi nem vagyunk itthon... Csend. Bámultak rám, és én egyre kétségbeejtőbben zavarba jöttem. Miket mondok? Jövendőbeli... meg megvédhetünk. Kit, mitől, hogyan? További három perc hallgatás után Kati lányom kerekre nyitott szemmel (sötétkék, okos, tiszta szempár, és ártatlan mosoly) azt kérdezte: Vége az értekezletnek? Mert nézni akarom a krimit. Egy héttel később Kati bejelentette, hogy menyasszony. Felhozza, bemutatja a vőlegényét. Húsvétkor a másik kettő is azzal lepte meg az anyját, hogy van férjjelölt. Ilonka szédült a boldogságtól. Egy napon lesz a három esküvő, gerberacsokorral, az ebédet a csillaghegyi Aranybárányban rendezzük (egyik leendő nászom, nevét nem tudom, ott dolgozik a szövetkezetben, ő mondta, hogy kitűnő hely). Az anyakönyvvezető előjegyezte a hármas esküvőt, és el volt bűvölve. Ilyen még nem volt a praxisában. Három fiatal lánytestvér, egyszerre – külön beszédet fog írni az alkalomra. Ilonka meghatottan közölte a lányaival, hogy kétheti nászutat is fizetünk mindenkinek. Mátrafüred, Sopron, Balaton, ki hova óhajt.

– Ági – fogtam meg a lányom kezét –, kislányom, mi ez a hirtelen férjhez menés, meggondoltad? Én nem akartalak titeket valami hülyeségbe belezavarni. A házasság egy életre szól. – Igen, apa – felelte. – És ki ez a Lajos, régen ismered? – Nem mindegy? Hajlandó elvenni. Főleg azért, mert otthon már nem bírja ki. És kétezer egy albérlet. – Ági, gyerekem, miket beszélsz? Hát ennyire tartod magad? Ági, nem engedem, hogy így férjhez menj, szerettem volna rákiáltani. Tréfálsz? Vagy komolyan beszéltek? És dacból csináljátok ezt a hármas esküvőt? Én szeretlek titeket. A javatokat akarom. Ági, én akkor is szerettelek, amikor üvöltöttem veled, hogy miért hagyod abba a tanulást, a vállvonogatásod őrjített meg, a pimasz nevetésed, hogy no, és ha még gürcölnék öt évet a főiskolán, akkor mire vinném? Te mire jutottál a diplomáddal meg a tisztességeddel? A vállalatnál szétosztottam néhány esküvői meghívót. Általános elragadtatás. Ez igen. Manapság, amikor a gyerekek meg se hívják a szüleiket az esküvőre, manapság, amikor a negyedik gyerek után, és a tizenötödik bizottság után kezdenek azon gondolkozni, hogy talán mégis össze is lehetne iratkozni, manapság, ugye, amikor hálátlan, erkölcstelen, lehetetlen a mai ifjúság, hát ez igen, ezek a Horváth lányok, ugye, mert így kell gyerekeket tisztességre nevelni... És kik a vők? Boldog lehetsz, Gézám. Nem, valóban nem lesz kupleráj a lakásomból. Nem fog szörnyülködni a házmester és a lakóbizottság. Tisztes családi fészek lesz, itt fog élni három lányom és három valaki (boldog, szerelmes férj? szadista őrült? tudós? szorgos munkás? szélhámos? betörő?). Katit egyszer pofon ütöttem. Tizenhat éves volt. Valamit akart. Kati mindig követelt valamit. Színházbérletet, lemezjátszót, motorbiciklit, mit tudom én. Kati, lásd be, hogy ez most nem megy. Ne légy elégedetlen. Annyi szép és jó van körülötted. „Van ám – 129

húzta el a száját. – Szép kis világ, ahol egy fiatalnak a lakásra semmi reménye sincs, és még egy telefonra is tizennyolc évet kell várni." Kati kezén jegygyűrű. Ölében gerberacsokor. Mellette egy kétméteres, vörös hajú férfi. Nem néz rám. Esküszöm, hogy nem rossz viccnek szántam. Bűnbánat volt, utolsó kapaszkodás, kísérlet, bizalom. Nem, hát higgyétek el, hogy nem ezt akartam. Az Aranybárány különtermében mindent zsúfolásig megtöltött a rokonság. Kik, mik, honnan jöttek, az ördög tudja. Az asztalon hatalmas tálak, rántott bárány, sült csirke, a borospalackokat egymás után nyitják, hangos nevetés, tízen beszélnek egyszerre. Mellettem egy bajuszos öreg postás negyedszer meséli, hogy vásárolt a feleségének kéz alatt egy irhakabátot, de amikor elvitte a szűcshöz... Ki az új rokonom? A postás? A szűcs? Az irhakabát? Valaki részegen megölel, közli, hogy náluk az új áruházban most olcsón lehet mosógépet venni, kiárusítás, akció. De ha nekem véletlenül hűtőszekrény kéne, vagy fűnyírógép, azt nekem leszámlázza mosógépnek, harminc százalék engedmény, neked, édesapám... A lányaim szemét keresem, a lányaim nézzenek rám... és Ilonka csak kínál, csak szíveskedik, eltűnik mellőlem, és akkor velem szemben azt mondja egy kövér asszony: „mert négy év nagy idő, addig van jó dolguk a gyerekeknek, addig mindenesetre megvan a lakás, addig történhet valami..." Mi történhet? Nyernek a lottón? Vagy éjt nappá téve, kalákában, sógorokkal, barátokkal felhúznak egy kis vityillót? Vagy pedig négy év alatt sok minden történhet ott, ahol annyi az üzemi baleset, kolera, krokodilus, árvíz, trópusi vihar... Nem igaz, gondoltam, azért nem, azért az én lányaim... Most próbára teszem őket... lehet, hogy én is egy kicsit részeg voltam már, nem szoktam inni, meleg is volt, valahogy úgy képzeltem, hogy a lányaim azt fogják mondani, nem kockáztathatod az életedet, majd összefogással, a család, megleszünk valahogy, ti is így kezdtetek. És a vejeim: apa, vagy Géza bátyám, vagy ahogy szólítanak, ne tessék azt hinni, hogy mi a lakásra pályáztunk, isten ments, mi a lányokat szeretjük, lehet, hogy ezt vártam, mit tudom én. Megkocogtattam a késsel a borospoharat. Halljuk, halljuk az örömapát – kiáltott valaki zsírtól fényes képpel. Halljuk. Csönd lett. Pohár volt a kezemben. – Lányaim, fiaim, van egy kis gond- mondtam. – Tudniillik ma reggel felhívtak a kórházból. A belgyógyászatról. Van egy kis EKG-eltérésem... valami szívzörej. Engem nem lehet sárgaláz ellen oltani. Nem utazhatunk el. Csönd. A poharak megálltak a levegőben. A félig megrágott falatot nem nyelték le. Döbbenten rám bámultak. Vártam egy hangot. Vártam egy kérdést. „Beteg vagy, apa?" „Mi van a szíveddel?" – Vártam, hogy valamelyik lányom elsírja magát. Hogy akkor most mi lesz velünk? Hogy valamelyik nászom feláll: hát akkor én befogadom a fiatalokat. Csend volt. Dermedt. Percekig tartó. Azután egy harsány nevetés. Valamelyik új rokon, vörös képű, hájas, jó negyvenes férfi hahotája. Édesapám, majd elmész egy másik orvoshoz, majd én elintézem azt a hülyét... És már zúgott a kórus: semmi izgalom. Nekem sógorom, komám, barátom, katonabajtársam, földim van a minisztériumban, a sárgalázoltásnál, az engedélykiadásnál, majd én szólok, írok, telefonálok, intézkedem...

130

Ilonka sírva fakadt, amikor Balázs behozta a konyhába a szőrös, büdös, félig nyúzott vadat. Balázs kiváló vízépítő mérnök volt, hat éve dolgozott itt, és ha valakinek megfelelt ez az élet, hát neki igazán. Vadászott, halászott, úszott, fára mászott, ismert minden ehető növényt, gyümölcsöt, gyökeret, gombát. Hozott osztrigát és csigát, jószívvel ellátott mindenkit. A telepen volt villany, és volt hűtőszekrény, egy öreg svéd masina, az elődünk hagyta itt. De a hűtőszekrényben jóformán csak forralt vizet és teát tároltunk. Húst a városból lehetett csak hozni, a városba ritkán jutottunk be. A városban, a piacon lehetett vásárolni lisztet, babot, kásaféléket („milyen csodálatos dolgokat ehettek ti ott – írta egy pesti ismerősünk – milyen remek lehet a mangó, a banán, a szizál" ezen rengeteget nevettünk, mert a szizál nem ennivaló, hanem agávéféle, rostos növény, fonalat készítenek belőle). De hát miért nevettünk ezen? Négy év alatt nem tanultuk meg az ételek ízét és nevét, négy év alatt nem tudtunk megbarátkozni a furcsa fűszerekkel. A városban volt western style bolt is, repülőgépen, sok ezer kilométerről érkezett import áruk, csábítóan szép amerikai konzervek, dán vaj, dél-amerikai szögletes marhahúsdobozok, megfizethetetlenek. Nekünk takarékoskodnunk kell, mi nem költhetjük el a fizetést luxuscikkekre, mi nem ehetünk sonkát, mi tojásport és kondenztejet sem vehetünk. Leveseket ettünk, furcsa főzelékeket, zöldségekből összedarált műhús feltéttel (atyaisten, az otthoni húsdarálót is milyen nehezen kaptuk meg, négyszer írtunk haza a lányoknak, hogy küldjék el végre, hónapokig utazott a daráló a postán, végül be kellett menni érte Freeportba, háromszáz mérföld a vesekövet kirázó lendroveren, és egy vagyon vámot kellett fizetni rá. Hiába mutogattam az illetékes közegnek a hivatalos papírt, hogy kormányközi megállapodás értelmében jogom van a saját konyhafelszerelésemet vámmentesen behozni, vigyorgott, közölte, hogy választhatok, vagy kifizetem a vámot, vagy visszaküldik a feladónak, elvégre van itt is húsdaráló az üzletben. Kifizettem a vámot.). Kecsketejet és valami gyanús sajtfélét lehetett szerezni a telepen is, a közeli bennszülött faluban. Ilonka agyonforralta a tejet, a sajtot nem ettük nyersen, lepénybe sütötte. Szakadatlan elszánt harcot folytatott piszokkal, rovarokkal, mikroorganizmusokkal. És erre megjelenik Balázs, széles vigyorral, a szőrös, büdös, véres döggel, és lelkesen érdeklődik, hogy hová is teheti le. „Jaj istenem" – sikított Ilonka. – „Semmi ijedtség Ilonka néni. Majd én megmutatom, hogyan kell. Remek íze van. A pesti Hiltonban négymilliót kérnének egy adagért. Van egy jó éles kés?" – Volt, de nem volt elég éles, nem volt elég nagy. „Azonnal jövök" – mondta vidáman Balázs, és otthagyta az iszonyatot a konyha közepén. Ilonka arcán végigfolyt a könny, hogy fogja ezt a mocsokfoltot neomagnollal, hipermangánnal eltüntetni. Azután visszajött Balázs, késsel, kisbaltával, fűrésszel, szakszerűen vágott, ütött, tépett, nyúzott. „Milyen állat ez?" érdeklődtem. – „A fene tudja. De a húsa remek. Tessék csak ide figyelni, ezt be tetszik pácolni, só, ecet, mustár, olaj, fekete bors... ezt a részét jól kiverjük, és két napig ecetes vízben kell főzni, ezt a részt legjobb..." Tíz napig ettük az ajándék húst, rágós volt, furcsa mellékíze volt, de az ötödik napon már imádtuk, a tizediken őszintén sajnáltuk, hogy elfogyott, és amikor legközelebb újra vadászzsákmányt hozott Balázs, Ilonka elébe futott, már együtt nyúztak, bontottak, főztek, Ilonka meghívta Balázst ebédre, húsos palacsintát készített vegyes gyümölcsmártással, és utána, amíg a török kávét ittuk, feltettük a magnóra a Galántai táncokat. Erre a napra határozottan emlékszem. Boldog voltam.

131

A gyerekeknek minden második héten írtunk levelet. Mit írtunk? Jól vagyunk, sokat dolgozunk (mármint apátok) szúrta közbe Ilonka. – Amikor banánt eszünk, Ági, rád gondolunk, mert tudjuk, hogy szereted. Itt nagyon meleg van, a folyómeder kiszáradt (avagy: hetek óta zuhog az eső, minden pocsolya tengerré vált), rengeteg a moszkitó. Vigyázzatok magatokra, sok szeretettel csókol valamennyieteket apu, anyu. Utóirat: örülnénk, ha küldenétek egypár könyvet. Akármit. Csók. De azt már nem írtuk meg, hogy kilencvenöt százalékos a páratartalom, hörögve, húzva, nyitott szájjal kapkodunk levegő után. Estétől reggelig a szekrényben megpenészedik a cipő, hogy verejtékes testünket nem hűsíthetjük a folyóban, mert a zavaros, poshadt, lassú vízben csak úgy nyüzsögnek a krokodilusok, és bilharziázis fenyeget, és millióféle bőrbaj. A repülőteret időnként használhatatlanná teszi a homokvihar, nem jön meg a posta, a tutaj alól néha eltűnik a folyó, ilyenkor valahol a kiszáradt mederben óriás fagyökereken elakad az alkatrészszállítmány, máskor a lendrover alatt tengerré válik az út és a töltés, érthetetlen és képlékeny itt minden, a szelíd hegyek tűzhányók, a kráterekből tűz és hamu csap fel, a föld rázkódik, az őserdőket felgyújtja a lecsapó villám, a bozót egyszerre csak betelepszik a házba, és felágaskodik a padló alól. És nem írtuk meg az éjszakákat, a félelmet, az áthatolhatatlan sötétségben üvöltő hiénákat, a kertünkbe betörő, rikoltozó majomcsoportokat, a békés falvakban váratlanul fellázadó törzseket és a legbékésebb pillanatban megperdülő harci dobokat, amikor a felfogadott fekete munkások magyarázat nélkül otthagynak mindent, futásnak erednek ismeretlen törzsi parancsokra. Néha magam is úgy hittem, hogy a nyolcas szerelés el van átkozva. A szélvihar letépte a magasvezetéket, a terepjárók beragadtak az agyagba, a domboldal beomlott. Összehívtam a csoportvezetőket, változtatni, gyorsan intézkedni. „Már megint elmész? – kulcsolta össze a kezét Ilonka. – Vigyázz, Géza." Felültem a folyton felborulni akaró lendroverre, a kőépületből, moszkitóhálóból, neomagnollal mosott edényekből álló viszonylagos biztonságból a sárkunyhókba, szakadt vezetékekhez, kiismerhetetlen törzsekhez. Amit mi csináltunk, részmunka volt, egy hatalmas víztároló, erőmű, magasfeszültségű vezetékrendszer része. „Nektek kell, nektek sürgős, ezt fordítsd – kiabáltam a tolmácsnak. – Miért hívjátok el a mi szakembereink mellől a ti munkásaitokat unos-untalan? Miért teszitek tönkre a felállított oszlopokat?" „Ezt nem így kell csinálni – mondta Balázs, amikor négynapos keserves út után visszatértem a telepre. – Ha valami gáz van, Pestre küldesz egy jelentést. A minisztérium majd intézkedik, a vegyesbizottság megtárgyalja, határozatot hoz, értesíti a szerződésszegésről az itteni illetékes minisztériumot, egy bizottság kivizsgálja..." „Te őrült, hát akkor a gát, az erőmű, a turbinák, az egész istenség sose lesz kész." „Bizony – felelte Balázs. – Csak nem azt akarod mondani, hogy te azért vagy itt, hogy a szocializmust építsed? Azért vagy itt, drága barátom, hogy pénzt szerezz, minél többet. Nem?"

Ilonka, ezek mi vagyunk? Ugyanazok, akik húszévesen, rongyosan, éhesen csákányoztunk az összekötő vasúti hídnál? Akik kollégiumot építettünk, ingyen dolgoztunk, éjszaka tanultunk, május elsején orgonacsokrokkal, vörös zászlókkal, fényes szelek fújta lobogók alatt felvonultunk? Mi vagyunk ezek az őrült harpagonok és gobseckek, akik esténként összebújva azt számolgatjuk, hogy hány dollárt 132

gyűjtöttünk össze a freeporti bankban, és nem kellene-e a dollárbetétet svájci frankra cserélni, mert azért a svájci frank mégiscsak... És mi vagyunk azok, akik nem barátkozunk a kolónián senkivel, a francia mérnökcsaláddal sem, és a svéd szerelővel sem, mert látjuk, amint megérkeznek Freeportból, celofánba csomagolt gyönyörű marhahúsokkal, selyempapírba burkolt almákkal, norvég kaviárral, mélyhűtött meggyel, francia pezsgővel, hát hogyan fogadhatjuk el a vacsorameghívást, mivel tudjuk ezt viszonozni? Arról nem is beszélve, hogy a francia mérnök, a svéd szerelő, a magyar darusok, sofőrök, a magyar elektromérnök, műszerész, mindenki harminc évvel fiatalabb nálunk, Ilonka néninek és Géza bácsinak szólítanak. A magyar szerelők szállásán, ez egy hosszú betonbarakk volt, csak legényember tanyázott, esténként hatalmas ivászatokat (sör meg valami kotyvalék) és ulticsatákat vívtak. Én nem szeretem a kártyát, meg nem mentem már csak azért sem, mert nem akartam Ilonkát magára hagyni. Alkonyat után bebújtunk a szúnyoghálók mögé, megpróbáltunk folyón, sivatagon, dzsungelen túlról elkapni egy kósza rádióhullámot, azután leveleket írtunk a lányoknak meg pesti barátoknak meg Freddynek, Youngstownba, Ohio államba, kicsit úgy, mint ahogy a palackot dobja a tengerbe a hajótörött.

Nagyon örülünk, hogy hazajöttök szabadságra, de hol akartok lakni? Bámultuk Kati keze írását. Hogyhogy hol akarunk lakni? Hát a hálószobában meg a nappaliban meg az előszobában. És akkor jöttünk rá, hogy atyaisten, hát hogy is van ez? A három szobában most három család lakik, a bútorokat szétcincálták, összecserélték, vagy talán raktárba is tették, a könyvespolcon vázák vannak, vagy villanyforraló és kávéscsészék. A falakat biztosan kidekorálták, hányszor rákiabáltam Ágira, amikor lehetetlen plakátokat meg lopott utcatáblákat, cégtáblákat hordott haza, és ócska vasalókat, petróleumlámpákat, lópatkókat gyűjtött. És biztosan három magnó bömböl a három szobában, és három tévé és három tranzisztoros rádió, és ha a száradó fehérnemű nem fér el a fürdőszobában, akkor spárgát húztak a bútorok közé és az ablakkilincsre, és ott lógnak a blúzok, zoknik, gatyák. Persze, ezt nem kellett volna megkérdezniük, hanem amikor a levelünket megkapták, a három lánynak és a három vőnek össze kellett volna ülnie és egy hónapra elköltözni valamelyik barátnőjükhöz vagy szállodába, víkendházba, akárhová. Ezt mégsem lehet a szülőnek írni, ezt a holfogtoklakni-t, ezt a nektekmárnincshelyetek-et. Persze, nem olyan egyszerű nekik sem, váratlanul érte őket a levelünk, munkába járnak, hová költözzenek. De hát hogyhogy váratlanul érte? Ők is készülnek nyári szabadságra, réges-régen, még az ő levelük előtt nekik kellett volna megkérdezniök, hogy kedves szüléink, nektek mi a nyári tervetek, veletek mi lesz, nincs-e honvágyatok, hogyan képzelitek, hogyan parancsoljátok? De a lányok nagyon ritkán írnak, önmagukról szinte semmit. Jól vagyunk, élünk, csókolunk, feladtunk egy csomag neomagnolt. Majd küldünk könyveket, de most nem volt időnk. Majd legközelebb igazán küldünk. Csókolunk. És Judit odaírja: Pétertől is üdvözlet. Ági meg: Lalitól kézcsók és ölelés. Kati férje saját kezűleg fárad: tiszteletem, Pista. Amitől egyrészt végre begyakorolhatom a vejeim nevét, másrészt megnyugvással tudomásul veszem, hogy még tart a házasságuk.

133

Neomagnolból rengeteget kérünk, mázsányi fogy belőle. Egyszer az egyik neomagnolos csomagban volt egy picike kartonlap, és rárajzolva egy tapsifüles. Amikor kicsik voltak, Ágit hívtuk nyuszinak. Ilonka találta meg a kis rajzot, elsírta magát. Én betettem a nyuszit a tárcámba, néha, amikor úttalan utakon ellenőrzésre indultam a lendroveren, elővettem, a tenyeremre tettem.

– Menjünk el Párizsba – mondtam Ilonkának. Hirtelen támadt az ötlet és a vágy. Hát persze, ostobák vagyunk, hogy erre eddig nem gondoltunk. Miért kellene otthon tölteni a szabadságunkat? Holnap úgyis be kell mennem Freeportba, majd hozok egy mázsa prospektust valamelyik utazási irodából. És ha már Párizsban vagyunk, átugorhatnánk Londonba. „Jó" -mondta Ilonka, és megsimogatta a kezemet. Freeportban dolgom volt a hajókikötőben, az óriás turbinák átvétele folyt, és a szállítási szakemberekkel kellett tárgyalni, meddig lehet vízen szállítani, meddig trélerekkel, hol lehet átmenni a kőgáton, hol az ideiglenes hídon. Azután benn voltam a bankban, a postán, az építési igazgatóság freeporti részlegénél. Bementem a legközelebbi utazási irodába, a táskámat teletömtem színes prospektusokkal. Szomszédom, a svéd szerelő is éppen ott volt. „Utaznak? – érdeklődött barátságosan. – A feleségemet várom, eldöntjük mi is, vagy a Kanári-szigetekre megyünk, de meglehet, hogy átugrunk Ausztráliába vagy Fidzsire." Bőven volt még időm a visszaindulásig, mert lerohadt a lendrover, a műhelyben azt mondták, hogy két-három óra kell, amíg rendbe rakják, így hát végigsétáltam a kikötő és a fürdőnegyed közti pálmasoron, itt rengeteg fehér ember mászkált – vállalkozók, vendég szakemberek, vadászok, üdülők? Egyszerre szerettem volna megtudni, hol is vagyok, no persze, tudtam a világrészt, a hosszúsági és szélességi köröket, csak a lényeget nem, a rám szegeződő szempárokat nem, a törődött arcokat nem, a fejükön kosarat és korsót vivők ritmusos mozgásában évezredek rituális táncait, gonosz szellemek űzését nem, a szembejövő aktatáskás fiatalok könyveit nem, a gyermekét hátán hozó fiatalasszony álmait nem, a lényegét nem értettem ennek az országnak, mint ahogy ők sem fogják tudni soha, hogy én itt dolgoztam a nyolcas szerelésen, azt sem fogják tudni, hogy volt egy nyolcas szerelés, csak egyszerre a bozótban, a dzsungelen túl, a kis falvakban villany lesz, és gyárak dübörögnek, és remélem, boldogok lesznek tőle. A sétányon túl kezdődött a bazár, sötét és keskeny utcáival, a pörkölt mogyoró, pisztácia, kakaóvaj, kókusztej, ezerféle fűszer nehéz szagával, kiabálással és zenével, a tömegben egymáshoz súrlódó testekkel, tarka ruhákkal, turbánokkal, toll és bőr fejdíszekkel, sarukkal, fátyolba öltözött nőkkel és meztelen gyerekekkel. A bazár sikátoraiban millió kis kézműves műhellyel, limonádéárusokkal és roston forgó birkavagy ki tudja, milyen húskimérésekkel. Soha nem ettem vagy ittam ilyen helyen semmit, most kábultan és fáradtan leültem egy mesebeli kávézó féllépésnyi teraszán. Intettem, hogy kávét kérek. Az asztalra kiterítettem magam elé a színes prospektusokat. Fly KLM. Visit Japan. Hívnak Skandinávia hűs vizei. Nézd meg a Niagarát. Próbáld ki a szerencsédet Monte Carlóban. Egy éjszaka Kuala Lumpurban. Táncosnők Balin. Hawaii... A kék Hawaii... Csak akkor néztem fel, amikor egy kéz, ráncos öreg kéz letette asztalkámra a kerek réztálcát, a tálcán réz kávéfőzőben izzó-lobogó kávét, a kerek porceláncsésze alján ezüst félholdacska, pici pohárban friss víz, jégkocka csillog 134

benne (az istenért, nem meginni!!!), egy fogpiszkálóra szúrva mézédes lokum. Felnéztem az ezer ránc tulajdonosára, millióráncos férfiarc, a szeme valahonnan ismerős, a turbánja valahonnan ismerős, őt szoktam álmodni, ő a török, aki figyelmeztet az idő múlására, a szeme szomorúan mosolyog, mintha ő is rám ismerne. A kék Hawaii prospektusa leesik a földre. Freeportot sem ismertem meg, elmúlt az időm. Hirtelen eszembe jutott a nagyanyám. Rettenetesen öreg volt már (rettenetesen? mennyi lehetett? hetven? hatvan?), és reggeltől estig dolgozott, és nyáron hajnaltól éjszakáig télire rakta el az élelmet, almakompótot és barackbefőttet, aszalt körtét és aszalt szilvát, paradicsomot és uborkát, és gyúrta a tarhonyát, és füstölte a húst, és osztotta a gyerekeinek, és sopánkodott, jaj istenem, mi lesz veletek, ha én meghalok? És nemzedékek nemzedékek után azt hiszik, hogy csak addig áll a világ, csak az fontos, mi fontos? Kértelek, hogy a világra hozzatok? – kérdezte egyszer Kati dühösen. Nekem nem tettetek szívességet. Igen, a lányaim ezt a világot kapták készen, és így, és kötelesek vagyunk-e itt, az utolsó erőnkig, egy szelet marhahúsról is lemondva, egy utazásról lemondva, jót teszünk-e velük, jobbat-e, mintha azt mondanánk, minden nemzedék küzdjön meg, ahogy tud. Visszasétáltam a kikötő felé, de az ezüstművesek kis boltjai előtt megálltam egy pillanatra. Gyönyörű munkák voltak itt, különös alakú amulettek, láncok, karkötők. Egy vékony karkötő különösen tetszett, mintha két hajlított V betű kapcsolódott volna össze. Még sohasem vettem Ilonkának ékszert. Furcsa. Harmincéves házasságunk alatt soha. Csak a jegygyűrűt húztam az ujjara, és azóta soha mást. Hajnalra értünk vissza a telepre. Ilonka szeme elárulta, hogy átvirrasztotta az éjszakát. Kicsomagoltam a selyempapírba bugyolált karkötőt, és Ilonka csuklójára húztam. – Gyönyörű... gyönyörű. Átölelt, megcsókolt, forgatta a kezén a meglepő vonalú ötvösremeket. – Gyönyörű – ismételgette. – Tudod, ezt odaadjuk majd az első unokánknak.

Azokban az egészen reménytelen években, amikor apa végleg sehol sem kapott munkát, egyszer-egyszer szóba kerültek Betty néniék. „Írok Bözsinek- mondta anyám –, hátha küldenének egypár dollárt. Hiszen amikor Bandival, meg Ferkóval itt nyomorogtak, mi is mennyiszer..." „Nem – apám megrázta a fejét. – Ha volna nekik, úgyis küldenének. Hiszen megmondta." Persze, megmondta, a búcsúzásnál zokogva mondta, hogy százszorosan fog mindent meghálálni, a kabátszövetet, a láncot, a testvér meg a sógor jóságát. Ha van nekik, küldenek. Ha meg nincs, csak kétszeresen fájna a szíve a szégyentől is, bánattól is. Valójában sosem tudtuk meg, hogy mi történt Betty néniékkel. Mikor születtek az ikerlányok? Mikor halt meg Will bácsi? Ki él a családból? Mit csinálnak? Tudnak-e még magyarul? Nem akarnak-e visszatérni az Óhazába? Vagy legalábbis látogatóba? Bandi-Andrew halálát a háború után egy vöröskeresztes keresőlapon írták meg. Néha egy-egy képeslap adta hírül, hogy jól vagyunk, nőnek a lányok, az unokák. Magunk sem reméltük, hogy Fredtől válasz érkezik, ilyen válasz, sokoldalas levél, olyan baráti hangon, mintha csak tegnap váltunk volna el. Hát persze hogy nem neheztel, hogy olyan ritkán írunk, ő is utál levelet írni, az ember könnyebben felemeli a telefonkagylót, és főleg könnyebben felül a repülőgépre, és odautazik átölelni, megnézni az unokafivérét. Hát ez nagyszerű, mi is lettél, te Géza? Főigazgató vagy 135

miniszter vagy bányatulajdonos? Hát csak akad egy szabad víkendetek, mit víkend, három-négy hét. Üljetek fel a gépre, Barbara, a feleségem el lesz ragadtatva, már be is készített mindent a vendégszobátokba. Két külön hálószobát akartok két fürdőszobával? És Ilonka szereti az orchideát? Vagy inkább narancságat tegyünk a szobájába? Az első géppel gyertek, úgy fogtok élni, mint a hercegek, saját uszodánk van és teniszpályánk, és a gyerekek nincsenek itthon. Joy két éve férjhez ment, tanár Iowában, Geoffrey jogot tanít Kaliforniában a Saint Johnban, már négy könyve megjelent, és Paul, a legkisebb az idén lesz doktor, kollégiumban lakik a Berkley-n, de nem adjuk el a házat, minden gyereknek tartjuk a régi szobáját is, bármikor jöhetnek, és van vendégszoba bőven, itt addig maradtok, amíg meg nem untok minket, kölcsönkapjátok Barbara Mercedesét, vagy felmehetünk együtt a Niagarához, mi az innen, két lépés, vagy átrepülhetünk a Bahamákra, Géza, hogy ott micsoda nők!!! Három hetet kihagyok a bizniszből, csak gyertek, úgy vágyom utánatok... Ezt elolvastuk ötvenszer. Mi volna, ha igazán?... És miért ne? Legközelebb Freeportban a repülőirodán meg kell érdeklődni a jegyek árát, tudod, mi lesz ez, Ilonka? A nászutunk lesz, mert nekünk az se volt, még Sopron se, még Mátrafüred se, egyetlenegy fél napra kimentünk Leányfaluig, és megfürödtünk a Dunában.

Balázs megint hozott valami félig nyúzott bakkecskét vagy orrszarvút vagy antilopot. – Tessék jól beosztani, Ilonka néni, mert egy darabig nem lesz. – Ilonka lelkes trancsírozáshoz látott, vacsorára is ott tartotta a mérnököt. Mikor mész szabadságra, meddig, hová? – érdeklődtem. – Egy kicsit tőled is függ, Géza bátyám. – Tőlem? A szabadságokat a freeporti központtal beszéltük meg, más csoporthoz tartoztak a műszakiak. Én a szállítások főirányítója voltam, az alkatrészügyek, fuvarozás, szervezések tartoztak rám. Hát olyan fekete szabadságra gondolok, Géza bácsi. Nekem jól jönne három hét vadászgatás, neked meg a külön pénz. – Miféle külön pénz? – Leadnám neked a fél fizetésemet. – Megőrültél? Hát hogyan tudom a munkádat ellátni? – Sehogy. Állunk mi most gyöngyen. Amíg ez az áradás le nem megy, meg utána a moszkitófelhők az iszappal együtt el nem tűnnek, a szentlélek se megy a zsilipre dolgozni. Csak a jelenlétemet leszel szíves az ívre jegyezni. Ahogy te nem tudod megkülönböztetni ezeket a faramuci ábrákat, ugyanúgy nem tudnak ezek különbséget tenni a mi aláírásaink között. Ezt nem gondoltad komolyan? – Mindenki így csinálja. Hajjaj, Korponay idejében... – Erről több szó ne essék – mondtam. – Ilonka, mikor ehetünk? Már csak azért sem, mert a jövő hónapban mi is szabadságra utazunk. – Ezt nem tudtam. Pestre utaznak? – Nem. Nem döntöttünk még. Mutasd csak, Ilonkám. Ilonka akkor szedte le az asztalról a millió utazási prospektust meg Fred levelét. Egyetlen asztalunk volt, közönséges konyhaasztal a szoba közepén, ha rátettük az otthonról hozott beregit, akkor nappali szoba, ha színes műanyag abrosszal borítottuk, akkor étkező, amikor meg két kiterített dossziéval takartam be, akkor íróasztalnak szolgált. – Nézd csak, ezek között válogatunk. De valószínűleg az unokabátyámhoz megyünk Amerikába. – Megjött már az engedélyetek? – Miféle engedély? Most lesz a szabadságom. 136

– Hogy hazamehessetek. De ha máshová akar valaki... először be kell jelenteni a vállalatnál, engedélyeztetni... az útlevél... – Itt az útlevelem, öt évre, állandóra... – De csak külön engedéllyel szabad felhasználni. Géza bátyám, te ezt tényleg... csak nem akarod azt mondani, hogy nem tudtad? Valami döbbenet. Valami rémlett. Valami szorítás. De hát lehet ez? Ötvennyolc éves vagyok, itt vagyok a világ túlsó végén, zsebemben a repülőjegyek ára, egész életemben gürcöltem, mint egy ló, életemben először választani akarok, kedvemre, a kurva istenit a világnak, hogyhogy engedély meg jelentés meg magyarázzam... – Ne, Géza, ne – mondta Ilonka ijedten. – Gyertek, egyetek. Olyan jó párolt hús van, zöldséggel. A szomszédoktól kaptam a receptet. A svéd asszonytól... – Ha mégis úgy döntenétek-mondta Balázs –, a három hétre háromszáz dollárt tudnék adni. Márkában, frankban, amiben akarod. És nincs az az isten, aki rájöjjön.

Egyszerű, mint egy pofon. Dear Fred, boldoggá tettél a leveleddel. De itt most olyan szükség van rám, hogy nem tudok hozzátok elutazni. Talán jövőre. Addig is szívesen látunk téged. Ezt fogjuk Frednek válaszolni. Feküdtünk a meglehetősen kényelmetlen ágyon, fulladva és izzadva a szúnyogháló alatt, karomat Ilonka válla alá csúsztattam, és tervezgettük, hogy mit írunk Frednek. Itt nincs légkondicionálás meg uszoda meg teniszpálya, de azért sok minden van, ha a svédek szabadságra utaznak, talán pár napra átengednék az egyik szobát, és a lendroveren kirándulhatnánk, elmehetnénk két napra a szafáriba vagy fürödni a tengerhez, elvégre úgyis csak az a fontos, hogy személyesen is megismerkedjünk, a mama mindig biztatott, már gyerekkoromban, Géza, tanulj angolul, egyszer talán Bözsi néniék meghívnak téged, óriásikat fogunk beszélgetni Freddel... Jó, mondta Ilonka, így nagyon jó lesz, hívjuk meg Fredet, majd én alaposan kitakarítok.

– Ilonka, gyere, jön a csónak. – Az istenfáját, hát hagyd már azt a nyomorult takarítást, kit érdekel, hogy az itthagyott házban marad egy porszem. De Ilonka mindig takarít, akkor is, amikor a lányok elutaztak nászútra, nekünk két hetünk volt még az indulásig, le kellett zárni a nagy hajókoffereket, be kellett menni a vámhivatalba, papírok kellettek, engedély, igazolások, rohantam hivatalról hivatalra, és Ilonka az oltástól dagadt és sebes karjával takarított, felsúrolta a parkettet, lemosta az ajtókat és a csillárt, kimosta a függönyöket, valami reszelt káposztával vagy mivel tisztította a szőnyegeket, vasalta az ágyneműt, szakadásig dolgozott. A háztartási boltból szatyorszám cipelte fel a csodaszereket, kádfényt és zománcluxot, mosóporokat és kenőnyavalyákat. – Mit csinálsz? A te dolgod? – Ne kezdjék az életüket koszban – mondta szelíden. – Megjönnek, és egészen más, és mi elmegyünk, tudod, a mama mindig azt mondta, csak a halott nem takarít maga után. – És atyaisten, mit takarított, amikor ideértünk, micsoda rémült, elkeseredett neomagnolos súrolások és vízforralások és fertőtlenítő porok és sprék szórása, micsoda ádáz csaták a nyirok és penész, a semmiből egyszerre mindenfelől támadó lepkék, bogarak, csúszómászók ellen. És most is, amikor végleg elmegyünk innen, amikor már mindent elajándékoztunk, a szomszédoknak adtuk a 137

grillsütőt és húsdarálót, a tízliteres kannát, amiben mindig forralt víz volt, a gyógyszeresszekrényt, amelyben minden eshetőségre készen állnak a fecskendők és a kígyómarás ellen, veszett állat harapása ellen, tetanuszgyanús fertőzések esetén alkalmazandó gyógyszerekkel teli ampullák, malária és kolera ellenszerei, nem kellenek már, elmegyünk, megúsztuk a fertőzést. Reméljük. És becsomagolva sorakoznak a bőröndjeink. Csak a motorcsónakot várjuk, hogy átvigyen a folyón, a túloldalon várakozó terepjáróig, a lendroverig, és utoljára megtegyük az utat Freeportig, a repülőtérig, és felszálljunk, ha nem jön közbe homokvihar, ha nem jön közbe... most együtt kellene búcsúznunk ettől a reggeltől, életünk utolsó nagy kalandjától és reménységétől, de Ilonkát hiába hívom, súrolóronggyal dörzsöli a nyomorúságos bútorokat, nehogy az utánunk jövő... – gyere már, Ilonka, hagyd a csudába... – Jövök, csak nem tudom, ezekkel mit csináljak? – Mizekkel? – Egy papírtasakot hoz, iratok vannak benne. Eldobjam? Elégessem? Az asztalfiókban találtam. – Belenézek a tasakba. Két nap a freeporti Holiday Inn-ben, két üveg whisky, négy üveg whisky, rent-a-car, számlák, számlák, dobd a fenébe.

Levelünkre sürgönyválasz jött. Vasárnap érkezem, Fred. A gyorsaság kicsit meghökkentett. A svédek még nem utaztak el szabadságra, különben is, még nem is beszéltem velük. Én is legfeljebb négy szabadnapot tudtam kivenni, kényszeredetten nevettünk, ez aztán amerikai tempó, így kell élni, adj uram, de rögtön. Persze, azért megkérdezhette volna, hogy mikor alkalmas, ugyan, elvégre meghívtuk, csak nálunk van ennyi aggályoskodás, hogy ekkor jó lesz, ekkor nem lesz jó, ha úgyis bemegyünk elé Freeportba, akkor egyszer, kivételesen veszünk valami rendes húst a Western Style Shopping Center-ben, eddig még sosem nyúltunk a bankbetétünkhöz, de egypár svájci frank nem a világ. Szombaton bementünk Freeportba, ez a „bementünk" jól hangzik, közel háromszáz mérföldes kalandos utazás, Ilonka nagyon ritkán jár be, most legalább ő is láthatott egy kis világot, egy éjszakára szobát is kivettünk a Holiday Inn-ben, hát kell ennél szebb vakáció? Fürdőszobánk volt, almazöld csempével, a kád és a WC „desinfectedf or your protection", a kádba nyugodtan bele lehetett ülni, nyakig a langyos vízbe, inni lehetett a vízcsapból, sült csirkét lehetett vacsorázni banánkrémmel. Itt is lehet jól élni, ki lehet ülni a Holiday Inn teraszára, és nézni az utcát, a tehertargoncákat futva húzó mezítlábas feketéket, a nyomorult koldust, a járda szélén vízért könyörgő leprást. És ha meguntad, be lehet menni az airconditioned szobába, és a színes tévén nézni egy baseball meccset. Fred gépe csak délután érkezett. Fényképről ismertük csak egymást, sok leszálló volt a frankfurti gépről, de Fredet nem lehetett eltéveszteni. Csak az lepett meg, hogy tudtam, nyolc évvel idősebb nálam, és mintha az öcsém lett volna. Egyetlen ősz hajszála sincs, magas, ruganyos járású, remekbe szabott öltönyben, elegáns csomagokkal. Ölelgettük egymást, néztük egymást, anyámra gondoltam, a milliószor emlegetett Betty nénire, ha anyám ezt tudhatná, hogy a testvérek gyerekei megölelik egymást. Azt nézné, hasonlítunk-e egymásra. Azt mondaná, hogy a vér nem válik vízzé. „Biztosan éhes vagy" – mondta Ilonka, és ezzel az álmokból visszatértünk a földre. „Majd vacsorázunk együtt – felelte Fred –, szobát rendeltem a Hiltonban." Megzavarodva hallgattam, mert úgy gondoltam, hogy a Holiday Inn-ben töltjük az éj szakát, nem is tudom elképzelni, mibe kerülhet a Hilton. De talán ezt az éjszakát... A 138

lendrover is kinn várt a repülőtér előtt, de Fred számára már előállt egy Buick, még New Yorkban rendelte meg a bérautót, minek ez, mondtam, a telepre úgyse lehet mással közlekedni, mint komppal és terepjáróval. Annyi baj legyen, vont vállat Fred, két fillér az egész, azt a fehér bőröndöt mindjárt tedd csak magad mellé, Géza, abban vannak az ajándékok. Két és fél napig voltunk a Hiltonban, fizetés szempontjából persze három egész napnak számít, és mi is átköltöztünk, mert Fred elképedt, csak nem laktok a Holiday Inn-ben, egy igazgató vagy miniszter. – Csak szerénykedsz – mondta, amikor tiltakoztam, én csak a szállítási ügyek irányítója vagyok, de akkor is, ha egy ember karriert akar csinálni, és ad magára, eggyel feljebb lakik, nem öttel lejjebb. Az ő biznisz sikerének is ez a titka. Ő még nem utazott repülőgépen turistaosztályon, economic-on, másképp jön le az ember a VIP-ek elé odatolt lépcsőn. A Hilton káprázatos volt, Fred ajándékai elképesztőek. Rubin és topáz melltűk Ilonkának, nekem egy fehérneműs üzletre való selyempuplin ing, arany kézelőgomb és nyakkendőtű, rádiós magnetofon, filmfelvevő és arany Parker. – Te megőrültél, Fred. – Ugyan, semmiség. – És Fred nevet, a fogsora hibátlan. Mit számít egypár dollár? Az ember sikeres legyen és fiatal, igaz, sógornő? Csak bámultam Ilonkát, megfiatalodott Fred mellett. Fred bekattintotta a magnót, Stranger in the night, I left my heart in San Francisco... – gyere táncolni, sógorasszony. Ilonka, hogy becéznek téged? – Mi sohasem táncoltunk, azt hiszem, nekem nem két bal lábam van, hanem négy, és úgy tudtam, hogy Ilonka nem tud táncolni, nem is akart táncolni soha, és most hozzásimult Fredhez, mintha álomban járna, vagy picit részeg volna, a Hilton lakosztályának teremnek is beillő szalonjában, a bokáig süppedő szőnyegen, a nyitott erkélyajtón beáramló, bódító orchidea- és narancsillatban, egymást ölelve, megfiatalodva táncolnak. Vacsoránál Fred vette kézbe a bőrkötéses étlapot. Előételnek nyers sonka sárgadinnyével, majd borjúsült salátákkal és paradicsommal á la Provence, sokféle sajt és rengeteg édesség, krémek, fagylaltok, portugál borok és skót whisky. Nagy szerződéseket akarok itt kötni mondta Fred. – Két-háromszáz munkást viszek magammal. Beveszlek az üzletbe. Tudok egy magyar szót is mondta végül. – De igazán. Szegény mamától tanultam: portörlő-rongy.

Hétfőn délelőtt először vettem ki pénzt a freeporti számlánkról. És kedd délután elindultunk a lendroveren a telepre. A Holiday Inn számlája meglehetősen borsos volt. Mekkora lehet a Hiltoné? Freddel együtt mentünk a pulthoz. Még nem váltottam be a csekkemet – mondta Fred –, ugye rendezni tudod ezt a csekélységet? – Hogyne – vörösödtem el –, hát persze, hogyne. – Átvettem a számlát, és levegő után kapkodtam. A szobaárak is szédületesek voltak. De az extrák! Freddy, nincs itt valami tévedés? A számlán két ebédet és vacsorákat számláztak, azonkívül két madridi, egy New York-i és egy stockholmi távolsági beszélgetést. És ital és ital, töméntelen. Négy üveg whisky, francia borok, egy üveg Napóleon. Fred nagyhercegi pillantással intézte el. „Rendben van. Tizenöt százalékot dobj rá borravalónak."

Mire a telepre értünk, Fred megöregedett. Útközben többször megkérdezte, hogy lehet-e valahol inni? Ilonka készségeskedett, hogyne, két termoszunk is van, kávéval és 139

limonádéval. De Fred vigyorgott, inni, sógorasszony, inni, nem fürdeni, nem lábat mosni. De whiskynk nem volt, sőt otthon sem volt. Vagy két deci brandyt tartottunk a háznál, hirtelen rosszullét, hasfájás esetére, egyébként nem éltünk vele. A telep kétemeletes betonkockái előtt Fred visszahőkölt. Itt, ez? Két szobánkból a nagyobbat engedtük át neki, mi meghúzódtunk a hálófülkében. Végigkajtattam a szomszédokat, italt kerestem, fél üveg rummal, egy üveg konyakkal tértem vissza. Itt az alkoholbeszerzés nehéz, az egyetlen kantinban csak sört árulnak, ez a szerelés veszélyes üzem, ide legálisan pálinkát nem engedünk be, a bennszülött faluban hozzá lehet jutni valami kotyvalékhoz, ez minden. Mire visszaértem, Fred már kicsomagolta a holmiját. Öltönyeit széjjelrakta a szobában, a ládából eszkábált könyvespolcon teli whiskys- és ginesüvegek sorakoztak, nekem körülbelül hatszáz évre elegendők. Fred vizespohárból ivott valami szeszt, és színes kapszulákat nyelt hozzá. – Mit veszel be? – kérdeztem döbbenten. – Semmit. A fejem fáj. Ilonka kétségbeesetten főzött a konyhában. Hol fogjuk megenni az ételt? De vacsora úgyse kellett Frednek, most már a magnó se szólt, komoran ült, és töltögette egyik poharat a másik után. „Van itt valami bár? Mulató? Show?" „Nincs." „Tévétek sincs?" „Nem lehet. Közben a hegylánc. Semmit se lehet itt fogni." „Mi az atyaúristent csináltok itt?" „Dolgozunk. Most fáradt vagy, feküdj le. Holnap megmutatok neked mindent. És két napra elmegyünk a szafáriba vagy a tengerhez." Reggel Fred csak erős feketekávét kért, aztán megint gyógyszert szedett, és megint ivott. Amikor beültünk a lendroverbe, tökrészeg volt. Kivittem az épülő gáthoz, a víztározóhoz, az erőműhöz, megmutattam a messze-messze nyúló ezüstfényű oszlopsort. – Sokszáz millió dolláros beruházás – mondtam. – És te mennyit keresel itt? – kérdezte. – Évi nyolcvanezer, százezer dollárt? Nevettem. – Ne hülyéskedj. A tizedét se. Felélénkült. – Akkor mit vagy itt? Velem jössz. Társulsz. Megcsináljuk a nagy üzletet. Innen veszek munkásokat. Tudod, mit csinálok én? Bementünk a kantinba. Néhány sofőr volt benn, és három szerelő, akiknek délutáni műszakjuk volt. Mindenki üdvözölt engem. Ez azért imponált Frednek. Elénk tették a kávét. Fred újra kezdte: – Társul veszlek be. Hallottál a worm-business-ről? Ide figyelj, öcsi, volt egy néger kertészem, már régen, a házamban nyírta a gyepet. Egyszer hajnalban felkeltem, tudod, rosszul alszom, azért szedem ezeket a vackokat, és látom az ablakból, hogy Jimmy lenn motoszkál a kertben. A földön kúszik, mellette vödör. Hé, Jimmy, mi az úristent csinálsz ott? Jimmy megrémült, semmi rosszat, főnök, csak a wormokat szedem. Hát kiderült, hogy kukacokat keres. Gilisztákat. El lehet adni a horgászüzletben. Tízezer darab tíz dollár. És ki a nyavalya számolja ezt utána? Senki. Súlyra megy. Ha jó kövér gilisztákat fog az ember, annál nagyobb a szerencséje. És mennyit találsz egy éjszaka? Attól függ, főnök. Esős éjszaka után csak úgy nyüzsögnek. Ha sok pénzem lesz, főnök, kibérelek egy golfpályát, szerzek tíz munkást, azokkal estétől éjfélig öntöztetek, hajnalban szedetem a wormokat. Gazdag ember leszek. Érted, másnap reggel kibéreltem a környék tíz golfpályáját, ötéves szerződést kötöttem. Hajnali háromtól ötig enyém a pálya, munkásokat fogadtam, teherautókat béreltünk. Ha emlékszel az iskolából, a mi környékünk a nagy tavak vidéke. Felső-tó, Michigan-tó, Erye-tó, Ontario-tó, Huron-tó, ez az USA horgászparadicsoma. Egy clevelandi horgászcégnek szállítom be minden reggel a zsákmányt, dől a pénz, Géza, de nem győzöm egyedül. – Felnőtt gyerekeid vannak. Segíthetnének. Vagy Barbara. – Itt tényleg nincs semmi alkohol? – Sört kaphatsz, – Á. – Kiveszek két nap szabadságot, és kirándulunk a hegyekbe. – Nem. Nem hiszem. Nem maradhatok tovább. Látod, ha 140

az ember egyedül van a bizniszben. El kell utaznom. – De hát mi azt reméltük, hogy két-három hétre. – Nem, dehogy mondta szinte ingerülten.

– Megbántottuk? – kérdezte Ilonka suttogva, amikor éjszaka összebújtunk a moszkitóháló alatt.-Nem tudom. Nem hiszem. Nem értettem én sem. Másnap bevittem Fredet Freeportba. Idekinn tanultam meg autót vezetni, iszonyú nehezen ment, a sofőrök vért izzadtak velem, hónapokon keresztül minden hajnalban jó két órát gyakoroltam, de hát itt kellett, itt anélkül meg nem él az ember, így is, hacsak lehetett, többedmagammal mentem be a városba, amikor más vezetett. Most nem volt más megoldás. Fred megint ingerült volt. – Úgy vezetsz, mint egy tetű. – Aztán megbánta: – Ne haragudj, az ember szétrobban az idegességtől. Géza, mennyi pénzt tudsz adni? A töltésen haladtunk, a komphoz közeledtünk. Meglepetésemben majdnem belevittem a lendrovert a folyóba. Mi? Mit adjak? – Pénzt. Pénzt. Amennyit tudsz. Unokatestvérek vagyunk. Segítened kell rajtam. Elvégre anyám mindig küldött nektek dollárt. A töltés csúszós volt, agyagos, nedves, koncentrálnom kellett. Fred valamennyi szavát két másodperc késéssel kapcsolta át a fülem az agyamba. – Nem akarsz segíteni? Csak kölcsönt kérek. Vagy ha betársulnál. Rengeteg nagyszerű ötletem van. Folyton tárgyalok, madridi cégekkel meg Fokvárossal meg Stockholmmal. Hatvannégy éves vagyok, de ugye nem mondanál ötvennek se? Tartom magam, nem hagyom magam víz alá nyomni. A worm-business bedöglik. Már minden golfpályán kukacot szednek, a portorikóiak a legolcsóbbak. És most a farmerek kitalálták, hogy a kukorica a legjobb csali, meg a gilisztaszagú műanyag kukac. Tízezer darab tíz cent, nem lehet vele konkurálni. Pénz kell. Pénz. Ide nézz, ez a hitelkártyám. Nem néztem oda, az útra kellett néznem, a padka nélküli köves útra, gödrök és fagyökerek voltak mindenütt. Csak egy pillanatra láttam a meglebbenő világoskék kartonlapot. – Erre van a repülőjegyem, erre van a whisky, a magnó. – Akkor minek hoztál nekünk ajándékot? Ékszert... hát hogy képzeled, hogy elfogadhatjuk – hűlt meg bennem a vér. És mit dobáltad a pénzt, mintha milliomos volnál, akartam hozzátenni, de ehelyett azt mondtam: Mindent visszaküldök neked, a kézelőgombot, a melltűt, a magnót, de pénzem nincs. – Ugyan, mit számít az a pár vacak – vágott a szavamba. – Azt mondtad, Géza, ez itt egy milliárdos építkezés. Add el a részvényedet vagy mid van benne. Nem bánod meg. Velem lehet üzletet kötni. De nekem készpénz kell. Most. Van egy biztosításom, rettenetesen drága biztosítás. Hetvenéves koromtól Miami Beachen élhetek egy Golden age home-ban. Miben? Nálunk úgy hívják az öregkort: Golden age. Jó, mi? Aranykor. De ha nem tudom fizetni? Nagyon szép home, luxusvillában, a tengerparton. A teraszon hintaszék, ott ülnek az öregek a hintaszékeken, és nézik a virágokat meg a tengert. De ha nem tudom tovább fizetni? – És a gyerekeid? Három gyereked van. – Fred nem válaszolt, és én nem ismételtem meg a kérdést. Amikor felszállt a repülőgépe, nyomorultul éreztem magam. Honnan adhattam volna pénzt? Nagyon silány kis vagyont gyűjtöttem össze a freeporti bankban, Balázs háromszáz dollárját is hozzászámítva.

141

Megszoktuk, hogy akármit kértünk a lányainktól, mindenért ötször kellett írni. Fogytán volt a fertőtlenítőszer, szükségem volt egy szakkönyvre, kértem, újra kértem. Ilonka persze védte őket, késve kaphatták meg a levelünket, biztosan rengeteget dolgoznak, messze van a posta. De hát hat ember közül valamelyik csak ráér? A kérdéseinkre egyáltalán nem válaszoltak. Mit tanultok? Hol dolgoztok? Békésen megfértek-e egymással? És megtakarítottatok-e már valamennyi pénzt? – Mi hűségesen beszámoltunk arról is, hogyan hizlalgatjuk a betétkönyvet. Karácsonykor mindig küldtünk haza egy kis déligyümölcsöt, ha valaki hazautazott, azzal is valami filléres kedvességet, de ugye, lányaink, fiaink, megértitek, hogy mást nem küldünk, nem dobáljuk a pénzt, csak összefogással juthatunk valamire. Hány óra is lehet most odahaza? Mit csinálhatnak most? – kérdezte néha Ilonka. – Mit gondolsz, Géza, lehet, hogy mire hazamegyünk unokánk is lesz? Egy évvel a hazaindulás előtt mégiscsak erélyesen kellett írnom. Mi ennyit tudtunk összeszedni, és előreláthatólag az utolsó évben még ennyit fogunk megtakarítani, válaszoljatok végre, hogy álltok. És legyetek szívesek, és érdeklődjétek meg a lehetőségeket, családiház-vásárlást, -cserét, leválasztást, építkezést. Keressétek fel Tóni bácsit, aki jó ügyvéd és jó ingatlanszakember. Ha kell, ő ajánl nektek tervezőmérnököt... Mi november végén otthon vagyunk. Tudjuk, hogy nem szereztünk milliókat, de ennyi svájci frankkal egy év talán elég idő lesz arra, hogy mindent megoldjunk. Egy hónapig vártuk a választ. Semmi. Két hónapig. Semmi. „Ne sürgesd őket – kérlelt Ilonka. – Amíg mindennek utánanéznek." „Eddig is nézhettek volna. És talán szíveskednének a terveikbe minket is belevonni." Végül Tóninak is írtam (volt iskolatársam, barátom, Ági keresztapja). Postafordultával megjött a válasz, hogyne, ott voltak nála a gyerekek, felmerült sokféle terv, majd küldik a rajzokat, „Ugye – mondta Ilonka. – Ugye. Én éreztem."

Balázs még egy fél évig marad a szerelésen. Nagyjából befejeztük a mi részünket. Karácsony előtt kijönnek Jablonkayék, hivatalos átadás lesz, de nekem ezt már nem kell megvárnom. Azután Balázsék is csomagolnak, átmennek a gépekkel és felszereléssel két országgal odább. – És mikor jössz végleg haza? – kérdeztem tőle. Balázs barátságosan vigyorog, a zsebéből kihúz egy noteszt. „Majd ha ezt mind kipipáltam." Nézem: Diesel Mercedes, Leányfalu, OTP-lakás és hozzá a részletezés, hány szőnyeg, milyen étkészlet, milyen függöny, mekkora devizaszámla. – Hány éves vagy? – Még bírom. Azután hazamegyek, és megnősülök. Az a lány jön hozzám, akit csak akarok. Eljön az esküvőmre, Ilonka néni? – Ott leszek, persze – mondja Ilonka. – Sütök magának egy diós tortát.

Hatalmas mocsári ciprusok sorakoznak a folyó mentén, légzőgyökereik úgy ágaskodnak a földből, mint sok száz felrakott kuglibábu. Azt mondják, a Mississippi torkolata tele van mocsári ciprusokkal. Istenem, a Mississippi. Most már egészen közel van a motorcsónak, hallom a berregését is. Ha behunyom a szememet, nem tudom megkülönböztetni, motorcsónak? autóbusz? dobpergés? a szívem lüktetése? 142

Balázst megkértem, hogy ha mi elmentünk, adjon enni a majomnak. Csúnya, öreg majom, elmaradt a társaitól, bemerészkedik a házunk elé, és gyümölcsöt koldul. És viselje gondját a virágosládánknak. Ez Ilonkára vall: körös-körül őserdő, minden lépésnél ágakba, folyondárokba, virágzó cserjébe botlasz, de neki még külön is kellenek virágok, a lépcsőházban, a lakásunk bejárata előtt két faládában ismeretlen nevű, millió színű virágot nevelt... Közeledik a csónak. Csak nem fáj a szívem? Tegnap a tolmácsommal bementem a faluba elbúcsúzni. A művezetőm, akinek a négy év alatt tizenkét gyereke tizenötre szaporodott, és akinek a legkisebb fiát valami izgalmas tűzvíz szertartáson én tartottam a karomban, átölelt, virágfüzért tett Ilonka nyakába. A füzérről letéptem egy szirmot, beraktam a tárcámba a nyuszirajz mellé. Fáj a szívem? A faluban most a mi búcsúztatásunkra megpergették a dobokat, körtáncba kezdtek, minket is belehúztak. Egy kimondhatatlan nevű, nagyon ügyes kezű betanított munkásunk, akit mi az építkezésen egyszerűség kedvéért Gyurinak hívtunk, kenyeret nyomott a kezembe, és sírva fakadt. Igen, fáj a szívem, még ezért a forró, kegyetlen kék égért is, ezért az áthatolhatatlan dzsungelért, ezekért a lomhán közeledő, barnászöldes valamikért, amikről csak közelről látod, hogy fatörzs-e vagy krokodilus, ezekért az idegen ízekért, ezekért az átmenet nélküli, a mély sötétből felragyogó reggelekért, a bennszülött faluból felhangzó énekért, a nedves forróságért, a tejesköcsögből elősziszegő kígyóért, az erőműért, ahol tegnap óta már forognak a turbinák lapátjai. Jön a csónak, és szorongva érzem: fáj.

A lányok és vők részletes válasza megjött. Hát ami azt illeti, nem sok pénzzel szállunk be az üzletbe. Az is olyan ködös. „Még remény van..." „Azt ígérik, szeptemberre kifizetik..." „Lehet, hogy addig még összedobunk..." El tudom képzelni, mekkora veszekedéssel járt ez az elszámolás. Ha te csak ennyit spóroltál meg, akkor én se leszek bolond. Minek vettetek színes tévét? Minek vettetek motort? De akkor jó volt a motor, amikor kölcsönadtuk? Azt mondtad, hogy elsejétől állásba mész... azzal törődj, ami a te dolgod... add vissza az ezrest, amit kölcsönadtam... Úristen, az öregek már tényleg hazajönnek, hogy elszaladt a négy év... De végül is a tervrajzok és elképzelések megvannak. A háromszobás lakásból kényelmesen lehetne két másfél szobásat csinálni. Az előszoba elég nagy ahhoz, hogy egy kis fürdőszobát levágjanak belőle. Ha mondjuk itt befalaznánk, ott ajtót nyitnának, a két lakás teljesen különbejáratú... Mellékeljük az előzetes költségvetést is. És még marad annyi pénz, hogy Mátyásföldön megvegyétek azt a kis kétszobás családi házrészt, Juditnak volna jó, mert tavaszra jön a gyerek. Mellékeljük a ház fényképét is, és a szükséges átalakítások költségvetését. A régi bútorok nem érnek egy krajcárt sem, a fennmaradó pénzből a bútort lehetne... Ilonkával újra meg újra átnéztük a terveket, rajzokat, magyarázatokat. Tagadhatatlanul gondos, alapos, ésszerű munka volt. Csak századszorra döbbent a szívembe – te, Ilonka, nézd csak, itt minden lakást megterveztek, de csak hármat. Minket kifelejtettek.

Mi ez? Hatalmas óra ütött? Berregés, zúgás, megint egy ütés. Ködből elmosódó arc mered rám. Idő, idő, idő. Egy óriási turbános török jár körbe a piactéren, kis 143

kordéján bábszínházat húz. Kicsi gyerek vagyok, rángatom a nagyanyám kezét, látni akarom a bábszínházat. A bábszínpadon különös, hússzínű, testszínű fényben egy furnérlemez város. Tornyokkal, templomokkal. Szeretnék belépni a festett utcába, a házak közé. Egyszerre vagyok gyerek és felnőtt. Egyszerre tudom, hogy az ott bábszínház és Párizs, és a Lenin körúti lakás és a krokodilusokkal teli folyó, és az öreg török ugyanakkor az autóbuszsofőr is és a motorcsónak vezetője is és a pilóta is, aki leállítja a motort, mert nincs felszállási engedély. Zaman, zaman, zaman, idő, idő, mondja szomorúan a török, és nagyanyám húz a bábszínháztól. – Ne akarj mindig mindent mondja. – Telhetetlen vagy, bábszínház is kell, vattacukor is kell, tízkrajcáros is kell, minek vagy kapzsi? Minden csecsemő ökölbe szorított kézzel születik: mindent akarok. Mindent magamnak akarok. És mindenki nyitott tenyérrel hal meg: nem vittem magammal semmit. – Géza – hallom Ilonka ijedt hangját. – Hol vagy? Miért keltél fel? Úgyis olyan rövid az éjszaka, fél ötkor ébresztenek. Géza, valami bajod van? – Ugyan, semmi – válaszoltam, és az ablakhoz szorítom az arcomat, és a török kegyetlenül üti a vállamat, a szegycsontomat. Idő, idő.

Mindenki megkapja a reggelijét, kérem, a repülőjegyeket kikészítjük, kérem, az útlevélvizsgálatra és a vámvizsgálatra együtt megyünk, kérem, az autóbusz mindjárt itt lesz, kérem. A maléves megint csapzottan ügyködik, megyünk a repülőtér hatalmas csarnokán keresztül, csomagot cipelünk, engedelmesen iratokat szedünk elő, űrlapokat töltünk ki. Négy fiatalember kóvályog közöttünk, borotválatlanok, zöldesszürke az arcuk, sóhajtoznak, megállnak, feltartják a sort. A többiek először csak szórakoznak rajtuk, végre egy idősebb nő, aki zenepedagógia-szimpózionról Tokióból jött, és már negyedik napja van úton, nem bírja cérnával. Mi van magukkal, édes fiaim, mit nyűgösködnek? – Álmos vagyok – mondja elkínzottan az egyik levente. Nem szoktak engem négykor kirángatni az ágyból. – A zenepedagógus nevet. – Uramisten. Ez is valami? Egyszer időben felkelni? Hát miből van maga? Lekvárból? – Könnyű maguknak – siet társa segítségére egy másik. – Maguk bírják, maguknak volt mitől megedződniök. Maguknak volt egy világháborújuk. Lépcsőn föl, lépcsőn le. Kár volt a konyakot a pirosba csomagolni. Kilépünk a gate number threen, a repülőtér fölött még mindig köd van, könnyű, fehér fátyol, de opálosan átsüt már rajta a nap. A gépet is látjuk, a két külkeres előretolakszik, hadd menjenek, hatszáz kilométer már csak az egész. – Most már azért jobb, mint este volt – mosolygok a stewardessre. – Talán, valamivel. Reméljünk. Budapest, Berlin, Zakopane, Dubrovnik, Neum 1975-1980. június 23.

144

TARTALOM

NARKÓZIS

2

NÉGY NAP A PARADICSOMBAN

SÁRGALÁZ

145

113

52

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ FELELŐS VEZETŐ ILLÉS ENDRE IGAZGATÓ A KIADVÁNY AZ ALFÖLDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT, DEBRECENBEN, I986-BAN MUNKASZÁM 2144.66-14-1 FELELŐS VEZETŐ BENKŐ ISTVÁN VEZÉRIGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ DOROGI KATALIN KÉPSZERKESZTŐ KISS MARIANNE MŰSZAKI VEZETŐ GINÁCS LÁSZLÓ MŰSZAKI SZERKESZTŐ KÁLLAY JUDIT A BORÍTÓ, KÖTÉSTERV ÉS A BELSŐ ILLUSZTRÁCIÓK PAP KLÁRA MUNKÁI A SZERZŐ FÉNYKÉPÉT NEMES LÁSZLÓ KÉSZÍTETTE MEGJELENT 16,3 (A/5) TERJEDELEMBEN, PLANTIN BETŰVEL SZ 4369-h-8688 ISBN 963 15 3240 2

146

Első közéleti tapasztalásait gyári tisztviselőként szerezte Fehér Klára a felszabadulás esztendejében. 1946-tól 1949-ig már a Szabad Nép belső munkatársa. Kitűnő riporter, és ezt az adottságát irodalmi munkásságában is gyümölcsözteti: hamar észreveszi azokat a jelenségeket, amelyek látszólag nem nagy horderejűek, mégis gyakran mérgezik meg az életet, tesznek tönkre embereket. Fehér Klára kiegyensúlyozott, derűs ember, aki szellemes kedvességgel hódítja meg olvasóit. Soha nem emelkedik annyira a hétköznapok fölé, hogy ne vegye észre mások panaszait, gondjait. A megbántás tüskéinek nyomát azonban nem csupán humorral ellensúlyozza, hanem úgy is, hogy szót emel hősei érdekében, vitatkozik, érvel igazuk mellett. Művei közül a legismertebbek: A tenger, Idegen víztükör, Perben, haragban, Ma éjjel ne aludj, Oxygénia, Búcsú a tengertől (regények); Nem vagyunk angyalok, A teremtés koronája, Csak egy telefon, Furcsa éjszaka (színdarabok); Bezzeg az én időmben, A földrengések szigete, Lesz nekem egy szigetem, Az indián kertje, Fele királyságom, Mi, szemüvegesek (ifjúsági könyvek); Szerencsés történetek, Nem vagyunk ördögök, Szexmozi (vidám elbeszélések); Vakáció Magyarországon, (útirajz); Gésák, pagodák, titkok, Hozzál nekem kengurut (Nemes Lászlóval közösen írt útikönyvek); Honolulu (vígjáték, Nemes Lászlóval közösen).

147