KÉK NYÁRFÁS H E R C E G
J Á N O S
Bébé h ó n a p o k ó t a j á r t a festőhöz, ú g y h o g y ezen m á r nem is c s o d á l k o z o t t a falu népe. Csak Icuka p r ó b á l t nem is olyan h a l v á n y célzásokat tenni viszonyukra, ha ó r a k ö z i szünetben egyedül ma radtak a t a n á r i b a n . — N e m a z é r t mondom — kezdte, és kellő gonddal lakkozta a k ö r m e i t — , de egy ilyen öreg férfi érdekesebb lehet, m i n t sok fia tal. G y e n g é d e b b , tapintatosabb, figyelmesebb, m e g é r t ő b b . H á t nem? M i t feleljen ilyesmire egy n ő anélkül, hogy elárulná m a g á t ? — De igen! — mondta k u r t á n Bébé, és b u z g ó n j a v í t o t t a az á k o m b á k o m sorokkal teleírt füzeteket. Icuka azonban még nem készült el a k ö r m e i v e l : — Ú g y irigyellek! — sóhajtotta őszintén. — O l y a n megnyug t a t ó lehet. — Micsoda? — kapta fel a fejét Bébé, s ha fullánkja lett volna, azt is k i ö l t ö t t e volna m o s t . — M i r ő l beszélsz, az istenért? S m é g mielőtt r e n d r e u t a s í t h a t t a vonla a dundi t a n í t ó n ő t , aki m é l y d e k o l t á z s b a n hagyott betekintést terjedelmes kebleire, belé pett egy asszony. Ismeretlen v o l t , komor és tetőtől talpig gyászban. Bébét kereste. — É n vagyok! — K é r e m , madame — mondta ideges kiejtéssel, de nagyon ha t á r o z o t t a n — , á l d o z z o n nekem egy félórát. A saját é r d e k é b e n ! A z t hitte, férje, Kosta felől fúj a szél, akit ő oly e l s z á n t a n ott hagyott, s c s u p á n a gyerek k e d v é é r t v á l t o t t vele i t t - o t t egy levelet. Most j ö n ez a negyven év k ö r ü l i fekete ruhás n ő , fekete l a k k kézi t á s k á v a l és fekete lakktokba b ú j t a t o t t esernyővel, hogy k ö z v e t í t e ni p r ó b á l j o n k ö z ö t t ü k .
— Lenne t a l á n olyan kedves v á r n i — fordult feléje Bébé kicsit túlságosan erőltetett mosollyal. — Ó r á m lesz ugyanis. — N e m . Azonnal beszélnünk k e l l ! — mondta a n ő komoran, s mintha el akarta volna venni szavainak fenyegető élét, vagy még fenyegetőbb lenni n e t a l á n , még h o z z á t e t t e : — O d a k i n n várnak rám! — K é r e m — felelte halkan, és összehajtva a füzeteket felállt. De érezte, hogy arcából k i f u t o t t a vér, s a l á b á b a n nincs erő. I c u ka tapintatos akart lenni, e l t ű n t a balfenéken, de i z g a l m á b a n fel l ö k t e a k ö r ö m l a k k o t , s az pirosan f o l y t végig az asztalon. — N e m , nem, akkor i n k á b b k i m e g y ü n k ! Légy szíves, szólj G y u rinak, hogy halaszthatatlan dolgom van. Életbe v á g ó a n fontos. U t ó b b i szavakra az idegen n ő először b ó l i n t o t t , a z t á n k e m é n y e n felvetette fejét, m i n t egy s z í n p a d i t r a g é d i a kellős k ö z e p é n . A k k o r vette észre Bébé, hogy kalapja szélén egy fényes fecskeszárny fe ketéllik. — M i van maguk k ö z ö t t Z-vel? — tért azonnal a t á r g y r a , amint az u t c á r a értek. — M i n d e n t tudnom kell. A saját érdekében figyel meztetem, legyen őszinte h o z z á m . — Bocsánat, milyen j o g o n . . . Kicsoda ön? A p r ó sikolyok v o l t a k Bébé h a n g j á b a n , m í g odakinn egy nagy fekete gépkocsiban két férfi ü l t szemébe h ú z o t t kalappal, m i n t az e m b e r r a b l ó k . És e félelmetes jelenést egy s z i k r á n y i v a l se csökken tette a kocsiból k i h a l l a t s z ó furulyaszó, amelyet egyenletes mély böfögéssel kísért a harmonika. — Lea vagyok — mondta a n ő egyszerűen, mintha ezzel mon d o t t volna valamit. — T a l á n ne álljunk i t t az iskola előtt. Sétál j u n k egyet. Szemben a m a l o m szívógáz motorja p ö f ö g ö t t , s a m o l n á r kinn állt lisztesen és kicsit félrecsúszott s a p k á b a n , amelyet mélyen meg emelt, amikor Bébé á t n é z e t t a túlsó oldalra. — M i van maguk k ö z ö t t ? — ismételte meg a kérdést kicsit re kedten Lea, s még h o z z á t e t t e : — N e féljen tőlem. — S ettől még i n k á b b félni kellett. M á s k o r és m á s u t t , nem ilyen kísérteties szituációban, ő is úgy reagált volna, m i n t minden m á s n ő , elutasítón k i k é r v e magának a b i z a l m a s k o d á s t . Most egyszerűen tehetetlen v o l t . K ö z b e n lázasan t a l á l g a t t a , k i lehet Lea. 2 . felesége? A nővére? A l á n y a ? Miért? Egy hetvenéves embernek lehet ilyen idős l á n y a ? — Nincsen senkije — mondta, — n é h a elmegyek h o z z á .
— N a p o n t a n á l a van. Késő estig. — Igen — mondta v é d e k e z v e Bébé — , a k i s f i á m m a l ! — S m i é r t gondolja, hogy nincsen senkije? — M e r t nem érdekelt. S ő m a g á t ó l nem mondta, hogy volna valakije. A g y á s z r u h á s n ő , aki L e á n a k mondta m a g á t , k i n y i t o t t a az óriási l a k k t á s k á t , k i v e t t belőle egy h a r s á n y i l l a t o k k a l á t i t a t o t t fehér se lyem z s e b k e n d ő t , s az a r c á h o z emelte. Bábé nem mert o d a n é z n i , halkan sírdogált-e, vagy az o r r á t fújja? De s z ó t l a n s á g u k n a k ez a n é h á n y pillanata elég v o l t , hogy m a g á b a n átfusson az e g y ü t t töl t ö t t estéken és d é l u t á n o k o n . A sietve összecsapott v a c s o r á k han g u l a t á n , amikor ő m é g le sem rakta az asztalt, az öreg festő máris k ö r ü l á l l í t o t t a legújabb képeit, s a m í g ő Z o r i v a l nézte ő k e t , mert a gyerek is i m á d t a Z . - t , az elővett egy hosszú s z á j h a r m o n i k á t , és s z o m o r ú a n elnyújtott bretagne-i dalokat j á t s z o t t , majd vidám lengyel p o l k á k a t . Z.-vel kapcsolatos élményei rétegekben r a k ó d t a k le benne. De valamennyit összekötötte az a kifejezhetetlen érzés, amelyet nem lett volna elég c s u p á n r a g a s z k o d á s n a k nevezni. B a r á t s á g n a k se. Szerelemnek? Bábé m e n k ü l t a szótól. M e r t fájdalom is b u j k á l t ben ne. Jobb v o l t nem gondolni r á . S főként attól a d é l u t á n t ó l kezd ve, amikor egyedül ment el a festőhöz, mert Z o r i é r t eljött Kosta anyja a v á r o s b ó l , és h á r o m napra m a g á v a l vitte. — Ó , csak nem beteg?! — k i á l t o t t fel, amikor ott t a l á l t a a festőt a h e v e r ő n , a p r e p a r á l t v á s z n a k lenolajszagában, álláig fel h ú z v a hosszú szőrű piros-fekete csíkos p o k r ó c á t , amelynek l á t t á n , mintha behajoltak volna a szoba kis a b l a k á n a t á v o l i e r d é l y i he gyek, a m e l y e k r ő l a festő ugyancsak sokat t u d o t t mesélni. — Mért nem ü z e n t , hogy azonnal eljöhettem volna? L e ü l t a h e v e r ő szélére, megfogta Z . csontos, fehér kezét. — Mindegy — lehelte b á g y a d t a n a festő — , egyszer úgyis ma ga nélkül halok meg. Eljön, s é n m á r nem élek. Csikorogva felnevetett, s a szeme l á z a s a n fénylett. — U g y a n , m i é r t mond ilyeneket, d r á g a Z.? Végleg el akai s z o m o r í t a n i ? N é z z e meg az ember! — I t t m á r a n y á s a n hízelgő, b a b u s g a t ó lett a hangja, kezével is k ö r ü l f u t o t t a p o k r ó c feltüremlett szélein, nemcsak a tekintetével, a z t á n lehajolt, s m é g ebben az a n y á s k o d ó hangulatban megcsókolta. — K ö s z ö n ö m ! Ez jólesett — súgta Z . , és leihunyta szemét, mire Bébé újra, s most m á r hosszan csókolta meg, m i k ö z b e n mindez oly
természetes v o l t , hogy észre se vette Z . kezét a d e r e k á n , ahogy las san végigcsúszik a testén, a lágy hajlatokban pillanatokra elidőzve, ú g y h o g y mire k i f u l l a d t á n m a g á h o z tért, ott feküldt. Z . mellett a piros-fekete p o k r ó c alatt. — A szeretője legyek? — szólalt meg a gerendás mennyezetre bámulva. Z . nem felelt. — N e m ú g y k é p z e l t e m — f o l y t a t t a Bébé, m i n t aki védekezik, és a festő keze u t á n n y ú l t , hogy csendesen megszorítsa. — T a l á n így kellett lennie! A titokzatos Lea ezalatt befejezte a halk szipogást és orrfúvást. Hangja újra k e m é n y lett és k ö v e t e l ő z ő : — M é g mindig nem kaptam v á l a s z t ! — M i t , m o n d h a t n é k ? Tisztelem Z . - t , a m ű v é s z t . És szeretem az embert. — Feleségül akarja venni m a g á t ? — Ilyesmiről nem v o l t szó k ö z ö t t ü n k . M á r lenn j á r t a k a falu végén, s hogy a fekete gépkocsi megfor d u l t és a méla furulyaszóval lassan kísérte ő k e t messziről, azt Bébé ebben a pillanatban egész természetesnek t a l á l t a . A z t is, ha vissza nézett volna, hogy most m á r nemcsak a m o l n á r állt k i n n a malom előtt, de a h á z a k fehér kerítésein á t is kíváncsi szemekkel b á m u l tak u t á n u k . Pedig m á r érni kezdett a szilva, és a k é k lombok súlyo san hajoltak k i az u t c á r a , h e l y e n k é n t a k i l á t á s t is elfogta. — Figyelmeztetni akarom — mondta n y o m a t é k o s a n a fekete r u h á s Lea — , amennyiben házassági a j á n l a t t a l állna elő a v é n kéjenc... — K é r e m , ne sértegesse! — csattant fel Bébé. — N e m engedem. M á r nem félt. A h o g y a sorsával száll szembe adott pillanatban az ember, ú g y fordult ő most e l s z á n t a n szembe L e á v a l . De az se hagyta m a g á t , zavartalanul f o l y t a t t a : — H a el a k a r n á venni feleségül, azonnal szakítson vele. M i n d e n más e l h a t á r o z á s végzetes lehet m a g á r a n é z v e . Erre gondoljon! — Jósé! — k i á l t o t t a z t á n a kocsi felé, spanyolosan h-nak ejtve a j - t , mire hangosabb lett a zeneszó, az ajtót belülről k i l ö k t é k , s Lea e l t ű n t a kocsiban, a v i d á m e m b e r r a b l ó k k ö z ö t t . Bébé sokáig állt földbe g y ö k e r e z v e , s n é z e t t a kocsi u t á n . Óriási b á r k a v o l t , külföldi r e n d s z á m ú . H á t s ó ablaka s a r k á b a n egy ágas k o d ó ló figurája fehérlett, s minden z ö k k e n ő n é l meg-megrándult n y i l v á n szivacsból v á g o t t teste.
Megborzongott, m i n t aki egyszerre belázasodik v a l a m i hirtelen kapott fertőzés u t á n . M á r nem v o l t (benne se félelem, se m e g d ö b benés. I n k á b b csak az a fajta zavar, amelyre az ember nem t u d magyarázatot találni. — Szent isten! Fél t í z ! — k i á l t o t t fel, m i u t á n az ó r á j á r a nézett. És sietve megindult vissza az iskolába. Ú t k ö z b e n futott á t rajta az aggodalom, hogy m i lehet Z.-vel? T a l á n előtte is megállt a fekete kocsi. T a l á n ő t is megfenyegették, s m i t mondhatott szegény? H i szen attól a d é l u t á n t ó l kezdve m é g t a r t ó z k o d ó b b lett, ú g y h o g y saj n á l n i kellett, j á t é k o s a n é v ő d n i vele, amíg nem sikerült kicsit jobb kedvre hangolnia. — T a n á r n ő ! — j ö t t á t az ú t o n a malmos. — M i t akart a Rózsi? — Hogyhogy? N e m értem. M i l y e n Rózsi? — H á t ez a fekete r u h á s ! L á t t a , hogy k i v a c k o l ó d o t t ? A z t h i n n é az ember, f i n o m ú r i n ő , pedig t ö b b e t v o l t lakat alatt, m i n t szaba don. — Ismeri? — Hogyne! Ismeri ezt m i n d e n k i ! Á t - á t j á r o g a t B a r a n y á b ó l , de megfordult ez m á r az egész világon. Lakatos Rózsi. M á r az Interpol is kereste. Ezek megveszik az eszéki v á s á r o n a lovat, hazavi szik Szőlősre, megjáratják, kikefélik, azt m o n d j á k , be is festik, az t á n d r á g a p é n z e n eladják. N e m egy lovat, egy egész ménest! Á ! N a g y b a n dolgoznak ezek! A z asszonyok meg h o z z á k a k á b í t ó s z e r t k i l ó s z á m r a Perzsiából. Csak nem k é r t p é n z t kölcsön m a g á t ó l ? — N e m . P é n z r ő l nem v o l t szó. — M e r t mintha huzakodtak volna. M á r gondoltam, á t s z a l a dok a milíciára. De mondom, jobb az ilyesmibe nem beavatkozni! Á ! V i g y á z n i kell ezektől! — Csak é r d e k l ő d ö t t v a l a k i u t á n — mondta Bébé, s érezte, hogy p i r u l el, mintha csak legféltettebb t i t k á r a d e r ü l t volna éles fény. — T u l a j d o n k é p p e n nem is tudom, m i t akart! És ezek u t á n tényleg nem tudta. — M i t ? H a m á s t nem, alibit! Meg vannak ezek kenve minden hájjal! Fölfedeznek egy rablást, és a nyomok oda vezetnek, hogy bizonyos Lakatos Rózsi b a n d á j a k ö v e t t e el. És el is fognak egymás u t á n h á r o m Lakatos Rózsit, nem egyet. M i r e kiderül, hogy egyik sem az igazi, addig a tettes m á r messze j á r . De megyek is, és most bocsásson meg, hogy k é r d e z ő s k ö d t e m . Pocakos ember v o l t , sapkája alól kibújt v ö r h e n y e s haja. Bébé aznap nem ment el a festőhöz. M e g v á r t a , a m í g az megjele-
n i k az ablaka alatt a v í z p a r t r ó l jövet, ahova nem festeni, de für deni és napozni j á r t . M e g v á r t a , a m í g felhallatszik a Rigoletto v i d á m áriája, p a t t o g ó f ü t t y s z ó b a n : A gróf, a gróf a v í z b e f ú l t . . . — Gyere fel! — rohant az ablakhoz Z o r i . — E l ő b b szeretném megtudni, éltek-e? — szólt vissza j ó k e d v ű e n Z . , és levette széles k a r i m á j ú fehér s z a l m a k a l a p j á t , amikor Bébé is megjelent az ablakban, ú g y h o g y cigányosan lesült arca a k i h a j t o t t inggallér fölött csupa d e r ű v o l t és játékos j ó k e d v . — H á t v é g k é p p levette r ó l a m a kezét? — N e m , nem, kedves Z . — mondta komolyan — , csak kicsit rosszkedvű v o l t a m . E g y e d ü l kellett maradnom Z o r i v a l . A festő egy c s a p á s r a megsemmisült. F ö l é n y e eltűnt, mintha arca is s á p a d t a b b lett volna hirtelen, s ingén átfújt a n y á r i szellő, hogy olyan lett, m i n t valami v i t o r l á s , m i e l ő t t elindul. — De ma eljön? — k é r d e z t e megszeppenve s éveket ö r e g e d v e . Bébé nem értette, hogy t u d egyik p i l l a n a t r ó l a m á s i k r a ilyen gyor san m e g v á l t o z n i . G y a k r a n l á t t a ugyanis ilyennek. K i t e t t e p é l d á u l a frissen festett k é p e t : — N e m tetszik? — k é r d e z t e rekedten, ha Bébé nem sietett elég gyorsan a dicsérettel, s egészen m e g g y ö r n y e d t . — H i á b a , meg öregedtem! Ú g y kellett vigasztalni, s a n y á s k o d v a hízelegni neki, a m í g ma g á h o z nem tért, sőt vissza is élt a helyzettel. — Menjen nyugodtan haza, nem t ö r t é n t semmi! — szólt le Bébé az a b l a k b ó l , s a festő a z t á n t ö r h e t t e a fejét, hogy minek k e l lett volna t ö r t é n n i e . Aznap este sajtos omlettet sütött v a c s o r á r a , s egy szót se szólt a furcsa l á t o g a t á s r ó l . Z . egy kék t ó n u s b a n t a r t o t t n y á r f a s o r t állított a falhoz, amelyek k ö z ö t t k é n s á r g a vonalakkal sütött á t a fény. Ez v o l t a meglepetés, nem Lea l á t o g a t á s a . — M i lesz velem, ha meghal? — k é r d e z t e m a g á b a n először csak kicsit e l t ű n ő d v e Bébé, a z t á n m i n d gyakrabban, ö n k í n z á s s a l és szo rongással tele. — Egy ilyen ö r e g e m b e r nem élhet soká. — Megint rosszkedvű? — aggodalmaskodott k ö r ü l ö t t e Z . ilyen kor, s csupa b ű n t u d a t v o l t és engesztelő jóság, ahogy szinte lábujj hegyen j á r t , mintha léptei k o p o g á s á t ó l is meg akarta volna kímélni. M á r ősz v o l t , eleredtek a hosszú és lassú esők, az u t c á k r ó l eltűn tek az emberek, Z . is otthon ülő lett, d ö r m ö g v e piszmogott az ecse teivel, s csak nagy n é h a lepte meg Bébét egy-egy csendélettel. Egy d é l u t á n é p p e n a csuklyás e s ő k ö p e n y é t akarta felakasztani
Bábé a festő fogasára, amikor a sarokban kuporogva megpillantott egy toprongyos, öreg cigányasszonyt. Azonnal megismerte. — Hát maga mit keres itt? — állt döbbenten. Az asszony ráemelte nagy, barna bánatos szemét, de nem felelt. — Na, most már aztán elmehetsz haza! — szólt rá a festő. — Késő lesz, mire hazaérsz! Cihelődj! — A modellem volt — fordult aztán Bébé felé —, és időnként felkeres. Bébé lehajtott fejjel, szótlanul állt. Aztán a köpenyéért nyúlt. — Majd inkább én megyek! — mondta csendesen. — Isten ve le, Z.! — Várjon! Hova megy? — rohant utána könyörögve a festő, de őt már nem tudta volna visszatartani senki. Másnap beteget jelentett, és bement a városba Zorival. Töhbé vissza se jött. Ida néni rakatta fel a holmiját a teherko csira, s csak csóválta a fejét, hogy honnan szerzett Bébé ennyi fur csa képet, amelyeken az ember nem tudja, mi micsoda. ^ És a festőt se látta senki többet a faluiban. Egy idő múlva híre kelt, hogy meghalt. Ami igaz is lehetett, mert senki se nyitott ab lakot a házán, csak egy idősebb asszony ácsorgott éjjel-nappal a kapujához támaszkodva sokáig, ahogy a kerubok őrködnek az el veszett lelkek fölött, úgyhogy a malmos kénytelen volt szólni a rendőröknek, vigyék már el ezt a bolondot.
Yutaka Shimaziaki (Japán): Puccini, Pillangókisasszony
