Nagyvilági, romlott és nagyon érzéki – ilyennek látja a hűvös brit, Charles Carlyon a vörös hajú bárénekesnőt, Joannát, amikor felkeresi Párizsban. Azért tette meg a hosszú utat, hogy Angliába hívja a lányt, mert annak nagyanyja még egyszer látni akarja az unokáját. Charles nem titkolja Joanna iránti ellenszenvét. A nagyszülői szív azonban rögtön megérzi unokája jóságát. Aztán az idős asszony meghal, és a rokonok ezért is Joannát hibáztatják. A lány megsebzett szívvel menekül londoni barátaihoz. Vajon rájön-e Charles, mennyire szenved Joanna?
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
1. FEJEZET A Mansard Hajózási Társaság örököse a Cordiale éjjeli mulató egyik öltözőjében állt, amikor – utolsó fellépése után – belépett a lány. Yves ellenállhatatlanul vonzó férfi volt: magas, vékony, szőke és magabiztos. A lány haragudott az öltöztetőjére, amiéit egyáltalán beengedte. Vele akart a legkevésbé találkozni ma este. – Yves! Azt hittem, New Yorkban vagy – üdvözölte a férfit meglepetten. – Ugye örülsz, hogy itt látsz? – fogta meg nevetve a lány kezét. – Remélem, elfelejtetted már azt az ostoba vitát köztünk. Janine, szépséges Janine-om! Úgy hiányoztál. Ez a két hét egy örökkévalóságnak tűnt. A férfi megpróbálta átölelni, de a lány ügyesen kitért előle, és gyorsan a sminkasztalhoz lépett. – Pályát tévesztettél, kedvesem – mondta, amikor meglátta a férfit a tükörben. – Színésznek kellett volna menned. Egyébként már nem haragszom. Mindent eltúlzol – mondta a lány könnyedén. – Jól utaztál? Mi újság az üzlettel? – Az ördögbe az üzlettel! Mit érdekel engem, ha te haragszol rám, szívem? Joanna összeszorította az ajkát. – Figyelj ide, Yves, rettenetesen fáradt vagyok. Egyszerűen nem tudom elviselni az értelmetlen veszekedéseket. Yves egy pillanatig habozott, majd táskájából egy fekete dobozkát vett elő, és a sminkasztal üveglapjára tette. – Nem azért jöttem, kicsim, hogy vitázzak veled – mondta halkan. Joanna a fekete dobozra pillantott. Bizonytalan kézzel cigaretta után kutatott a táskájában. – Azt hiszem, jobb, ha most elmész, mégpedig azonnal! Hangja jegesen csengett. – Te teljesen félreértesz engem, drágám. Átnyúlt a lány válla felett, lenyomott egy kis gombot, és a dobozka fedele kinyílt. Csodálatos smaragd nyaklánc feküdt a fekete selymen. A csillogó zöld köveket gyémántkoszorú vette körül. – A de Mansard-smaragdok. A családban minden menyasszony ezt viselte – mondta Yves szívhez szólóan. – Joanna, szeretném megkérdezni, akarsz-e a feleségem lenni. Joanna egy pillanatig elképedten bámult a mesés ékszerre. Aztán lassan felemelte a fejét, és a tükrön keresztül ránézett a férfira. – Ó, Yves, annyira sajnálom. Yves lágyan átfogta a vállát, és maga felé fordította. Joanna először látott a szenvedély mellett gyengédséget is a férfi szemében. – Miért nézel rám ilyen ijedten, szerelmem? – kérdezte szelíden. – Tudom, hogy az én hibám. Szörnyű embernek tarthatsz – suttogta. – Hidd el, csak tőled távol értettem meg, mennyit jelentesz nekem. Mielőtt a lány bármit kérdezhetett volna, a férfi átölelte és megcsókolta. Joanna nem ellenkezett. Mereven tűrte, de nem viszonozta a csókokat. Yves ezt rögtön megérezte, és elengedte a lányt. – Joanna, mi baj van? – kérdezte aggódva. – Nem is örülsz, hogy… Halk kopogás riasztotta fel őket. Gyorsan megfordultak. Az ajtóban sötét hajú, magas férfi állt, és figyelte őket. Joanna még sohasem látta. 2
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Jó estét – mondta udvariasan. – Elnézést kérek a zavarásért, de az ajtó nyitva volt, és többször is kopogtam. Az idegen férfi érezhető akcentussal beszélte a franciát. Yves bosszúsan egy lépést tett felé. – Ki maga? – kérdezte haragosan. A férfi Joannára nézett. – Carlyon vagyok – mondta lassan angolul. – Ismered ezt a fickót? – kérdezte élesen Yves. Joanna nagyot nyelt, egy pillanatig habozott, aztán megrázta a fejét. – Valóban nem – helyeselt az idegen. – De hallania kellett rólam, Allen kisasszony. – Ez az ember részeg – állapította meg Yves felháborodottan. Aztán emelt hangon hozzátette: – Attól tartok, egy kis félreértés történt, uram. A rajongóknak tilos a színpad mögé jönniük. Engedje meg, hogy elkísérjem a kijárathoz. Az angol elutasította. – Ön is úgy gondolja, Allen kisasszony, hogy itt félreértésről van szó? – kérdezte a férfi Joannát, különös hangsúllyal ejtve a nevét. Ezúttal a lány nem habozott. – Sajnálom, uram. Összetéveszt valakivel. A nevem Janine Alain. Az ön neve semmit sem mond nekem – tette hozzá vállat vonva. Az idegen meglepődött. Magasabb és erősebb volt, mint Yves. Ha nem hallotta valaki a beszédét, akár franciának is nézhette. Szürke szeme különleges ellentétben állt napbarnított bőrével. Joanna egy pillanatra megborzadt a gondolattól, hogy az idegen tolakodó lesz, és Yves nem tudja kidobni öt. Ám a férfi végül könnyedén meghajolt. – Bocsásson meg, kisasszony. Ezek szerint rosszul tájékoztattak. Udvariasan bólintott Yves felé, és elhagyta az öltözőt. – Micsoda viselkedés! Ez a férfi vagy részeg, vagy idegbeteg – jegyezte meg Yves a homlokát ráncolva, majd ismét Joannához fordult. – Gyere, drágám, nem túl kellemes ez a hely. Öltözz át gyorsan, aztán felmegyünk a lakásomba. – A férfi ekkor a lányra meredt, és meghökkenve folytatta: – Mi történt, kedvesem? Hiszen te remegsz! Így felizgatott ez az őrült? – Nem, dehogy. Igazán nem. Nem értem, hogy jöhetett be. Talán a színpadi bejárón… – A lány hangja bizonytalanul csengett. Amikor pedig Yves ismét át akarta ölelni, kisiklott a karjai közül. – Le kell végre vennem ezt a ruhát. Hol van Marié? – Hazament. Azt mondtam neki, nem lesz már szükséged rá – magyarázta Yves fiús grimasszal. Joanna eltűnt a spanyolfal mögött. – Szigorúan megtiltottam neki, hogy beengedjen. – Mondta, de meggyőztem róla, hogy ezt ne vegye túl komolyan. – Csak nem megvesztegetted? A férfi nevetett. – Ugyan, drágám. Csak megjutalmaztam, amiért ilyen kitűnően ellát téged. Ki tudsz bújni a ruhádból egyedül, vagy segítsek? Ha majd együtt élünk… – Köszönöm, egyedül is megy – szakította félbe Joanna szárazon. Felvett egy köntöst, kivette a hajtűket és a csatokat a hajából, és kibontotta feltűzött frizuráját. Azután kék szalagot kötött a hajába, és visszament a fésülködőasztalhoz. Yves ezalatt kényelembe helyezte magát a szoba egyetlen, kopott karosszékében, cigarettára gyújtott, és Joannát nézte, amint leveszi hosszú műszem-pilláit, majd a színpadi
3
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
arcfestéket kezdi lemosni. Ez az átalakulás minden alkalommal izgatta Yves-et. Ő volt azon kevesek egyike, aki tudta, hogy két Janine Alain létezik. Az egyik a vonzó, vagány nő, az éjszakai mulatók csillaga, a másik pedig a valódi Janine, az a lány, akit feleségül akart venni. Eleinte a Cordiale sztárjaként bűvölte el őt. Egyik este néhány amerikai üzletfelét kísérte el egy párizsi éjszakai sétára. Nem sokkal éjfél előtt értek a Cordiale Clubba. A műsor nagyon unalmas volt, és Yves már indulni készült. Ekkor hirtelen elsötétült a terem, a reflektorok fényében pedig gyönyörű, izgatóan vörös hajú nő állt. Amikor kiderült, hogy a lány még énekelni is tud, felébredt benne a kíváncsiság iránta. Gyorsan írt egy meghívót a névjegyére, és a pincér kezébe nyomta, aki azzal a hírrel tért vissza, hogy a kisasszony nagyon köszöni, de sajnos már nem szabad. A műsor végén a nő mégis lejött. Miután Yves beszélt az üzletvezetővel, az nem utasíthatta el egy olyan gazdag vendég kérését, mint az ifjú de Mansard. Szomorú győzelem volt. Bár Alain kisasszony hihetetlenül bájos és kedves volt az amerikai barátokhoz, a vendéglátóval szemben hűvösen viselkedett. Yves számára ez új, izgalmas kihívást jelentett. Eddig mindig sikert aratott a nőknél, Joanna azonban roppant tartózkodó maradt. Yves, részben a szórakozás kedvéért, részben mert csodálta a kisasszony hűvös udvariasságát, megkétszerezte fáradozásait, hogy közelebb kerüljön hozzá. Csak hat héttel később járt végre sikerrel, miután minden estéjét a Cordiale Clubban töltötte, és virágcsokrokkal bombázta, desszertekkel halmozta el a lányt, kipróbálva a meghívások minden lehetséges módját. Hosszú idő után egy este szinte váratlanul, majdnem csak mellékesen adta át neki Joanna a címét, és elfogadta a vasárnapi meghívást. Yves elegáns sportkocsija kissé feltűnő volt az olcsó kis szálloda előtt, ahol a lány lakott. A férfi kevésbé szegényes környéket várt. De nem ez jelentette az egyetlen meglepetést. Maga Joanna volt a következő. A fiatalember alig ismert rá, amikor kilépett a házból. – Valami baj van, de Mansard úr? – üdvözölte a lány nevetve, és kezét nyújtotta. Yves csak a legritkább esetben veszítette el legendás magabiztosságát és megfontoltságát. Zavartan dadogott, mint egy gimnazista az első randevún. Honnan is sejthette volna, hogy Joanna valójában egész más teremtés, mint amilyennek a mulatóban megismerte. Vidám, egyszerű fiatal teremtés állt előtte, hétköznapi nyári ruhában, alig kifestve, gyönyörű haja kibontva, amely lágy hullámokban omlott a vállára. A harmadik meglepetés az volt, hogy a lány magával hozta kis barátját a szomszédból, egy sápadt kisfiút, aki gyermekbénulás miatt tolószékhez volt kötve. – Bíztam benne, hogy nem fogja bánni – magyarázta a lány gyorsan, mikor meglátta Yves döbbent arckifejezését. – Olyan öröm ez a kisfiúnak. Borzasztóan szegény a családja. Egész nyáron a levegőtlen kis szobájában kell ülnie, mert senkinek sincs ideje rá, hogy elvigye sétálni. Jót tesz majd neki a napsütés. Az volt a különös, hogy a férfi első mérge és csalódása után még örült is ennek. Míg Yves gondolatai a múltban kalandoztak, Joanna az angolra gondolt, aki Carlyon néven mutatkozott be. Hogyan bukkanhatott a nyomára? Miért kereste? – Olyan komolynak tűnsz, drágám. Azt hittem, boldog vagy – szólalt meg hirtelen Yves. Aztán arra gondolt, milyen ridegen utasította vissza gyengédségét a lány. – Janine, téged valami nyugtalanít. Beszélj róla! A családomtól félsz? – Nem, nem erről van szó – felelt tétovázva. – Akkor miről, kicsim? – faggatta Yves.
4
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Nem tudom, hogyan mondjam el – suttogta. – Tudod, nem lehet. Kedves vagy, de nem mehetek feleségül hozzád. Yves hitetlenkedve bámult rá. Soha nem gondolta, hogy elutasíthatják az ajánlatát. Azonkívül, hogy számára magától értetődött, hogy a lány szereti őt, mégiscsak ő volt Yves de Mansard, Párizs egyik legnépszerűbb agglegénye. Még ha jelentéktelen és csúnya lett volna, társadalmi helyzete, vagyona és befolyása akkor is vonzó lehetőség lehetett bármelyik kiszemelt hölgy számára. Az, hogy egy éjszakai mulatóban fellépő énekesnőnek házasságot ígér, már önmagában eléggé polgárpukkasztó dolog. Felfoghatatlan volt tehát, hogy a lány visszautasította. – Nem jöhetsz hozzám feleségül? Miért nem, Janine? – kérdezte, mikor végre magához tért. Joanna szinte remegett az izgatottságtól. Semmiképpen sem akart fájdalmat okozni a férfinak, de nem volt más választása. – Nem megyek hozzád, Yves – mondta lassan. – Bármit mondjanak is a családtagjaid és a barátaid, nem illünk egymáshoz. – De hát miért nem? – kérdezte értetlenül. – Miért nem, Janine? A lány lehajtotta fejét, hogy ne kelljen Yves-re néznie. – Mert nem szeretlek. Nem hittem, hogy ilyen komolyan veszed. Rövid szünet után Yves nyersen felnevetett. – Persze hogy nem – te talán igen? – mondta élesen. – A hírem alapján ítéltél meg. Egy ilyen emberről természetesen senki sem feltételezi, hogy tisztességes szándékai lennének. Ellenkezőleg, Yves de Mansard vagyok, a híres csábító, a városszerte ismert kalandor. A lányt megdöbbentette a férfi hangjából áradó keserűség. – Tudod, hogy nem így értettem – tiltakozott erőtlenül. – Talán az elején, a legelején… Ez azonban Yves-et egyáltalán nem nyugtatta meg. – Mindenesetre úgy gondoltad, nem vagyok képes igazi szerelemre, ismerd be! – felelt dühösen. Joanna a kezét nézegette. Észre se vette, hogy darabokra szaggatta a zsebkendőjét. – Be tudtad bizonyítani az ellenkezőjét? – kérdezte halkan. Yves összeszorította az ajkait. Hátradőlt a karosszékben, és tettetett könnyedséggel válaszolt: – Nem. Igazad van, drágám. Az utóbbi napokban csak magamra gondoltam. – Aztán Joanna felé hajolt, és megfogta a kezét. – Komolyan beszélsz, Janine? Vagy csak azért mondod, mert félsz, hogy rangon alulinak tekintik majd a kapcsolatunkat? Joanna megsimogatta a férfi kezét, és a fejét rázta. – Nem, Yves, nem hazudok neked. Ha tényleg úgy szeretnélek, ahogy megérdemelnéd, nem törődnék vele, ki mit mond vagy gondol. – Biztos vagy tehát benne, hogy nem szeretsz? – kérdezte Yves utoljára. – Bárcsak szeretnélek, kedvesem! De nem tudlak szeretni. Boldoggá tesz majd egy másik asszony. – Figyelj, Janine, gondolkozz rajta! – szólalt meg a férfi újult erővel. – Megleptelek az ajánlatommal, felkészületlenül ért. Ne utazz el Bretagne-ba, gyere inkább velem a napfényes Cannes-ba. Ott hat hétig pihenhetsz. – Megsimogatta a lány kezét. – Túl sokat dolgozol. Pihenned kell, napoznod. A hideg szél a hangodnak sem tenne jót. Ott senki sem tud majd felvidítani téged, csak ostoba angol turistákkal fogsz találkozni. Joanna enyhén elpirult. – Tényleg olyan ostobák az angolok? – kérdezte. Yves vállat vont. – Mindig így gondoltam. A férfiakat a futball és a tőzsde érdekli, a nők pedig ostoba libák.
5
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Joanna azon töprengett, mit szólna Yves, ha elárulná neki, hogy ő is a buta angol libák egyike. Nem érezte magát angolnak, különösen az apja halála óta. Michaellel is mindig franciául beszéltek, és jobban szerették a franciák életmódját. Ha Yves a származásáról kérdezte volna, elmondta volna neki. az igazságot. De most már úgyis késő volt. – Velem jössz? –sürgette a férfi. Yves valóban komolyan gondolta az ajánlatát, és őszintén reménykedett benne, hogy a lány elfogadja. Joanna sajnálta őt. Szegény Yves, gondolta, ez tényleg az élet fonáksága. A számtalan női szívet összetörő világfi egyszeriben fülig szerelmes lesz, ám érzelmei nem találnak viszonzásra. – Nem, Yves, kérlek. Nem mehetek veled. Csak még nehezebb lenne minden. – De kedvesem… – Meg kell értened. A házasságnál nem mérlegelhet úgy az ember, mintha üzletet kötne. Itt nincsenek érvek, az ösztönök döntenek. Nem vagyunk igazi társak. – Tehát búcsúzol? – kérdezte a férfi rövid hallgatás után. – Mindenképpen el kell utaznom Párizsból, hosszabb időre. Az ügynököm kapott egy londoni ajánlatot, ezért egy ideig nem fogok fellépni a Cordiale-ban. – Értem – mondta tompán Yves. – Sok sikert kívánok neked, Janine. Megvan hozzá a tehetséged, hogy nagy sztár legyél. Legalábbis addig, míg nem jön valaki, akinek több szerencséje lesz, mint nekem – mosolygott kisfiúsán. – Gyere, hazaviszlek. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. – Köszönöm, Yves. Inkább taxival mennék. Ugye megérted? Joanna rettegett attól, hogy elkezd sírni. – Yves, ezt ne felejtsd itt… – Bezárta a kis ékszeres dobozt, és odaadta Yves-nek. – Élj boldogan, sok szerencsét, kedvesem! – mondta Yves, megcsókolta a lány kezét, és azonnal el is tűnt. * Dél körül járt az idő, mikor Joanna másnap felébredt. Mivel csak hajnalban tudott elaludni, még mindig fáradtnak és összetörtnek érezte magát. Míg öltözködött, Dinard asszony behozta a kávét és a friss zsömlét. – Tessék, kicsim. Végre pihenhetsz egy kicsit – mondta kedvesen, és a tálcát letette egy kis asztalkára az ablak mellett. – Jót fog tenni, hogy végre normális életet élsz. A tengeri levegő majd felélénkít. Ezenkívül Michael halála óta egyáltalán nem voltál nyaralni. Joanna elkomorulva töltött magának a kávéból. Már négy év telt el Michael halála óta, és még mindig fájt a hiánya. Csak a jóságos Dinard családnak köszönhette, hogy sikerült átvészelnie ezt az időszakot. A zsúfolt, vidám és romantikus Párizsban valójában elveszett volna segítség nélkül egy tizenkilenc éves lány. – Igazi tyúkanyó vagy, Marthe – mondta nevetve. – Makkegészséges vagyok, és egy kis napsütés tökéletesen rendbe fog hozni. Egy hét semmittevés után alig várom majd, hogy újra veletek lehessek. Abban az álmos halászfaluban aligha van éjszakai élet. – Az a jó, te kis éjjeli bagoly – mondta Marthe vidáman. – Van mára valami terved? – Semmi különös. Gustave Hugóval ebédelek, megbeszéljük a következő fellépéseket, aztán elmegyek vásárolni. Félórával később Joanna, miután egy kis pirosítóval eltüntette sápadtságát, elindult otthonról. – Jó reggelt, Allen kisasszony. Már azt hittem, sose jön ki a házból – szólalt meg egy rendkívül férfias hang a háta mögött. 6
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Joanna ijedten fordult hátra. Az a férfi állt előtte, aki tegnap Carlyonként mutatkozott be. – Mit keres itt? – kérdezte Joanna lélegzetét visszafojtva, és egy lépést hátrált. – Ne féljen, kisasszony! Csak szeretnék néhány szót váltani magával – közölte szelíden. – Nem ülünk be valahova egy kávéra? Joanna hűvös pillantást vetett rá. – Sajnálom, uram. A tegnap esti látogatása nem jogosítja fel arra, hogy zaklassa a művészeket. Ha nem hagy békén, hívom a rendőrséget. – Tehát továbbra is tagadja, hogy ön Joanna Allen. És az a karkötő, ami a csuklóján van? – A karkötőm? – csodálkozott a lány. – Miért érdekli önt az én karkötőm? – Rendkívül különleges ékszer – mosolygott rá a férfi. – A szó legigazibb értelmében egyedi darab. Talán nem is tudja, hogy egy fiatal lánynak készítették a tizenhetedik születésnapjára. A kislányt Nina Carlyonnak hívták. Vörös haja volt, az orrán pedig néhány szeplő. Nagyon hasonlít rá. Joanna elképedten nézett a férfira. Azután megadó mozdulattal, kimérten így szólt: – Rendben van, Carlyon úr, az igazi nevem tényleg Joanna Allen. De ez sem jogosítja fel arra, hogy zaklasson. – Nem áll szándékomban – mondta a férfi. – Mindössze tíz percet kérek magától, hogy beszélhessünk. Joanna az órájára nézett. – Majd máskor – mondta fagyos hangon. – Nagyon fontos megbeszélésre sietek. – Akkor összeköthetjük a kettőt – javasolta a férfi. – Elviszem magát a találkozóra, és útközben beszélgetünk. Az utca másik oldalán áll a kocsim. Joanna habozott. Miután kiadta magát, őszintén be kellett vallania, hogy kíváncsi lett. – Rendben van – egyezett bele még mindig barátságtalanul. Egy piros Bugattiba szálltak be. „Fantasztikus autó, de nekem túl szolid” – jegyezte meg egyszer Yves egy hasonló modellre. Az angol nem tűnik igazán szolid embernek, gondolta Joanna. Ha más körülmények között találkoznak, valószínűleg rendkívül vonzónak találta volna. – Hová vigyem? – kérdezte a férfi, amint kiértek a kis utcából. – A Crillonba, legyen szíves. Joanna az útirányt kezdte magyarázni. A férfi azonban félbeszakította: – Tudom, hol van, köszönöm. – Járt már Párizsban? Carlyon bólintott, de közben minden figyelmét a forgalomra összpontosította. – Számítottam az ellenséges fogadtatásra – jegyezte meg váratlanul –, de nem gondoltam volna, hogy letagadja a nevét. – Miért nem? – szólt vissza Joanna színtelen hangon. – Nekem jó, ha Janine Alainnek hívnak. – Úgy is gondolkodik, mint Janine? Franciának érzi magát? Joanna a legkevésbé sem akart ilyen beszélgetésbe bocsátkozni. – Csak néhány percünk van, kérem, térjen a lényegre. – Meglep – mondta a férfi. – Azt hittem, legalábbis kíváncsi a családjára, akiket még nem is ismer. Joanna közönyös mozdulatot tett a kezével. – Amit tudni akartam, elmondták. Elég volt. Nagyon köszönöm. – Biztos nem hallott még mindenről – faggatta tovább Carlyon. – Mit tud például a nagymamájáról? – Nem túl sokat – vallotta be Joanna. – Ő volt az egyetlen, aki nem tagadta meg az apámat. Így történt? 7
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Vélhetően rá haragszik a legkevésbé. – Ugyan, hagyja abba. Senkire sem haragszom a családjukból. Szinte sohasem gondoltam rájuk. A férfi ennyiben hagyta. – Ugye tudja, hogy a nagyapja szakított a szüleivel? – Igen. Utálatos alak lehetett – felelte Joanna mérgesen. – A nagymamája az esküvő után nem láthatta többé a saját lányát, az ön édesanyját – folytatta Carlyon. – De tudott a maga születéséről, és mindig nagyon vágyott arra, hogy találkozhasson az unokájával. A férje életében természetesen nem kerülhetett erre sor. Ő azonban két évvel ezelőtt meghalt. A nagymama azóta próbál az ön nyomára bukkanni. Már elmúlt hetvenéves, és nagyon beteg. Végtelenül sokat jelentene számára, ha megismerhetné magát. – Elvárná tőlem, hogy meglátogassam? – kérdezte a lány hitetlenkedve. – Azt hiszem, nagyon nemes emberi gesztus lenne – felelte a férfi komolyan. Joanna néhány pillanatig szóhoz sem jutott a döbbenettől. Azután minden elfojtott dühe kitört. – Emberi gesztus! – kiáltotta gúnyosan. – Miért éppen én legyek emberi és nemes? Az nemes cselekedet volt, hogy kitagadták az anyámat csak azért, mert beleszeretett egy művészbe? Az emberi volt, hogy az apámat pénz nélkül magára hagyták egy kisbabával, és a leveleit felbontatlanul visszaküldték? Carlyon egy csendes mellékutcába hajtott, és lefékezett. Leállította a motort, és Joannához fordult. – Szóval mégsem olyan közömbös, mint mutatja – mondta nyugodt hangon. Joanna az ajtóhoz nyúlt és ki akart szállni, a férfi azonban a másik oldalról megragadta a kezét. – Kérem, őrizze meg az önuralmát – mondta. – Így nem jutunk semmire. Elismerem, a nagyapja nagyon kegyetlen volt. Ön haragszik rá, ez érthető. De higgye el, a nagyanyja ártatlan ebben. Ő ugyanúgy szenvedett ettől, mint bárki más. – Miért nem tett semmit? – kérdezte Joanna mérgesen. – Írhatott volna az anyámnak. Válaszolhatott volna Michael leveleire. – Megtehette volna? – Carlyon komoly arckifejezéssel nézett rá. – Azt hiszem, még mindig nem érti a helyzetet. Szélsőségesen zsarnoki természetű férje volt, és megvolt rá az oka, hogy azt tegye, amit ő követelt, még ha szíve legmélyebb érzéseit kellett is megtagadnia ehhez. Kérem, Joanna, ne ítélkezzen ilyen szigorúan. A nagyanyja kilátástalan helyzetben volt. Carlyon még mindig erősen szorította a csuklóját. Joanna kiszabadította magát, és megtapogatta fájó kezét. – Ön aztán tud érvelni, Carlyon úr, de hiába pazarolja az idejét. Ha akarnám, se tudnám meglátogatni őket. Elfelejti, hogy nekem pénzt kell keresnem. Nem utazhatok csak úgy Angliába, mert éppen kedvem tartja. – Úgy tudom, a Cordiale hosszabb időre bezárt. Minden művész szabadságra megy. Azt reméltem, itt a kedvező pillanat – mondta tárgyilagosan. Joanna végre utat engedett kíváncsiságának. – Hogyan talált rám? – Merő véletlen. Néhány barátom elvitt a Cordiale Club-ba. Amikor megláttam, megdöbbentett a hasonlóság. Van egy festményünk az édesanyjáról. Ezen a képen egy különlegesen finom karkötőt visel. Amikor egyszer egészen közel jött az asztalunkhoz, felfedeztem a kezén ezt az ékszert. Akkor már mindent értettem. Ráadásul a művészneve az igazi nevének a francia változata. 8
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Joanna a széles arany karkötőre nézett. A nagyon szépen csiszolt ékszert három négyszögletű ametiszt díszítette. Michaeltől kapta a tizenötödik születésnapjára, az édesanyja gyöngysoraival és egy értékes zafír brosstűvel együtt. Az édesapja halála utáni nehéz napokban Joanna eladta a gyöngyöket és a brosst, de a karkötőtől nem tudott megválni. Ez volt a talizmánja, állandóan hordta. – Ön kitűnő megfigyelő. A legtöbb ember észre sem veszi az ilyen apróságokat. Aztán az utcára pillantott. – Nem mennénk tovább? Mindjárt egy óra lesz. A férfi a homlokát ráncolta. – Szóval meg sem fontolja a javaslatomat? – Nem – jelentette ki Joanna határozottan. – Ami elmúlt, elmúlt. Senki sem támaszthatja fel a múltat. Amint látja, a saját életemet élem. Számomra nem létezik az ön családja. Carlyon már indulásra készen kérdezte: – Valóban ilyen konok? Joanna könnyedén felelt: – Az ember nem lehet elég kemény, ha önmagáról kell gondoskodnia. Különösen az én szakmámban. – Ezt kétlem. Meglehetősen sikeresnek tűnik. Joanna összeszorította az ajkát. – Semmi sem csak úgy hullt az ölembe. Ha valaki a csúcsra akar kerülni, nincs ideje érzelgősségekre. Carlyon arca megkeményedett. – Rendben. Az emberi érzéseire hiába próbáltam hatni. Más módon kísérletezem hát – mondta kíméletlenül. – Mennyit kér? Mivel úgy tűnt, Joanna nem érti, mit akar, ismét megkérdezte: – Mi az ára, kisasszony? Milyen összeget kér, mennyit kell fizetnem, hogy velem jöjjön Angliába? Joanna elpirult, amint meghallotta a férfi hangjában bujkáló megvetést. Az indulatos választ mégis inkább lenyelte. Össze akarta szedni magát. Jellemző, gondolta, hogy egy Carlyon rögtön a pénzre gondol, ha más már nem segít. A nagyapja is ki akarta fizetni Michaelt. – Mennyit adna? – kérdezte Joanna gőgösen. – Mondjon egy összeget, és én kifizetem. Joanna dühbe gurult. Nem csoda, hogy az apja gyűlölte őket, az egész családot, gondolta mély megvetéssel. Azonban arcizma sem rándult. – Meddig kell maradnom? Tizennégy nap elég lesz? – Azt hiszem, igen. – Két hétre ötszáz fontot szoktam kapni. Még most sem hitte el, hogy a férfi komolyan gondolja megalázó ajánlatát. Izgatottan várta a választ. Carlyon beindította a motort. – Megegyeztünk! – mondta barátságosan. – Ötszáz font és az egyéb kiadások. Holnap kora reggel indulunk. Joanna először szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Aztán visszakozni kezdett: – Ó, nem. Várjon, én csak… Több nem hagyhatta el az ajkát, mert a férfi akkora gázt adott, hogy a lendület az ülésnek lökte. – Öt percet késni fog – jegyezte meg Carlyon hűvösen. – De jó üzletet kötött. Mindkettőnknek megéri. Ma este felhívom, és megmondom, mikor megyek magáért holnap. 9
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Hiszen még nem is egyeztem bele! – kiáltotta Joanna mérgesen. Carlyon gúnyos mosollyal nézett rá. – Nos, ötszáz fonttal a zsebében nem fog sokáig habozni. Joanna észre se vette, hogy már megérkeztek. A kocsi megállt a Crillon előtt. Egy libériás inas kinyitotta az autó ajtaját, és kisegítette. – Itt volnánk. Nyolc óra körül majd telefonálok – mondta Carlyon.
2. FEJEZET A külső szemlélő számára Gustave Hugo visszataszító embernek tűnhetett. Amikor Joanna először látta egy Szajna-parti mulatóban, amint őt nézi, meglehetősen ellenszenvesnek találta. Később is, mikor már tudta, hogy a férfi tényleg segíteni akarja, erőszakkal kellett elfojtani magában az ellenérzéseit. Aztán fokozatosan belátta, hogy Gustave Hugo durva metszésű arca és rendetlen öltözete mögött egészen ellentétes lélek rejtőzik. Nemcsak Párizs legjobb színházi ügynöke volt, aki különleges érzékkel fedezte fel a tehetségeket, hanem kedves, művelt ember is – valódi egyéniség. Aztán egyre jobban megismerte őt, és hálás volt a jó tanácsaiért és a bátorításáért. Mégis mindig úgy érezte, mintha egy jóságos, ám ijesztő mesebeli szörnnyel állna szemben. – Ó, Janine, végre itt vagy! – Hugo felállt, és kezet csókolt. – Mit iszol? Nem, ma semmiképpen sem ihatsz gyümölcslevet! Ma nem, kicsim. Pezsgő, az illene ide. Egy pohárka nem árthat a karcsú derekadnak, gyümölcslével mégsem koccinthatunk a jövődre! – Sajnálom, hogy elkéstem, Gustave! – szabadkozott Joanna. Még mindig az iménti társalgás hatása alatt volt, alig figyelt az ügynökére. Máshol jártak a gondolatai. Csak amikor a pincér kihozta az italt, akkor eszmélt rá, hogy Gustave valamit magyarázott. – Szóval egyetértesz az ötletemmel? – kérdezte a férfi. – Gustave, bocsáss meg, nem akartam udvariatlan lenni, de máson járt az eszem. – Méghozzá jó messze, ha még a jó híreimet sem hallod meg – jegyezte meg szárazon. – Csalódtam, kedvesem. Mi történt veled? Joanna a poharáért nyúlt. – Nem olyan fontos – felelte. – Majd később elmesélem. Mit is mondtál? – Ez viszont nagyon fontos! – magyarázta Gustave. – Amint tudod, már Londonban is jelen vagyok, és a fellépésed lehetőségeit vizsgáltam. A dolog jobban alakult, mint remélni mertem! Az egyik legelőkelőbb éjszakai mulatótól kaptam ajánlatot, és a feltételek kitűnőek. Kitűnőek! Szerepelni fogsz egy látványos tévéműsorban és egy színházi gálában is. Gratulálhatok? – Csodálatosan hangzik, Gustave! – Joannának szinte elakadt a lélegzete az izgalomtól. – Nem lesznek túl nagyok a követelmények? Nagyobbak, mint a Cordiale-ban! Gondolod, hogy megbirkózom velük? – Ha nem, akkor életemben először tévedtem – válaszolt Gustave gúnyosan. Ügynöke mindig bátorította és dicsérte, de sohasem beszélt arról, hogy egyszer talán a csúcsra kerülhet. Joanna most lenyűgözve hallgatta. Ebéd közben a londoni utazással kapcsolatos teendőkről beszélgettek. Csak amikor már a kávéra került a sor, akkor kérdezte meg Gustave barátságosan: – Most pedig szeretném tudni, mi izgatott fel annyira, mielőtt idejöttél volna. Látom rajtad, hogy valami nyomja a szívedet.
10
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Joanna sohasem titkolózott előtte, ügynöke még a származásáról is tudott. Így aztán mindent elmesélt neki, csak arról hallgatott, hogy Carlyon pénzt is felajánlott. Meglepte, hogy Gustave milyen lelkesen fogadta az ötletet, hogy meglátogatja a családját. – Miért ne? – kérdezte, és rágyújtott egy szivarra. – Valld be, mindig is kíváncsi voltál kicsit az ismeretlen rokonokra. Minden okod megvan arra, hogy ne szeresd őket, de most alkalom nyílik rá, hogy megbizonyosodj róla, helyesen teszed-e. Ha megismerkedsz velük, kielégül a kíváncsiságod, és a múltad sem fog nyomasztani többé. – A férfi kortyolt egyet a konyakból. – Ezenkívül a londoni fellépés előtt nem árt, ha kicsit megismered az angolokat. – Carlyon azt akarja, hogy már holnap induljunk – vetette közbe Joanna. – Addigra elkészülsz, nem? – Azt hiszem, igen. Szerinted elutazzam? Hugo végigsimított a lány kezén. – Ne aggódj, kicsim. Nem esznek meg. Most vissza kell mennem az irodámba. Átvágtak az éttermen, majd Gustave kocsija előtt elbúcsúztak. – Londonban találkozunk, hogy előkészítsük a győzelmedet! Viszontlátásra, kicsim. Vigyázz magadra! Joanna Hugo felé nyújtotta a kezét. – Köszönöm. Hol lennék én nélküled, Gustave? – szólt mosolyogva. Aztán lendületesen felé fordult, és egy csókot nyomott a férfi arcára. – Isten áldjon, drága barátom! Joanna éppen a bőröndjét csomagolta, mikor Dinard asszony telefonhoz hívta. Pontosan egy perccel múlt nyolc óra. – Nos, döntött? – kérdezte Charles Carlyon. Hangja a telefonban még hidegebben és metszőbben csengett. Joanna keze enyhén megremegett. Ugyanolyan hűvös hangon válaszolt: – Igen, Carlyon úr. Elfogadom a meghívását. – Tudtam. Holnap reggel nyolckor magáért megyek. Szeretném elérni a déli kompot Calaisnél. Kérem, ne várakoztasson meg. – Pontos leszek – ígérte Joanna. Másnap reggel nyolc után tíz perccel Joanna csomagja már Charles Carlyon kocsijában volt. A férfi az utcán várta meg, míg a lány búcsút vesz a Dinard családtól. Joanna annyit közölt Dinard-ékkal, hogy a következő évadban Londonban lép fel, de a megváltozott útitervről nem beszélt nekik. A család azt gondolta, Carlyon egy kedves ismerőse, aki elkíséri őt a francia partig. – Nagyon jóképű az új barátod – suttogta Dinard asszony, miközben búcsúcsókot adott Joannának. – Talán ő is veled megy Angliába – fűzte hozzá sejtelmesen. Joanna mosolyt színlelt, örült neki, hogy az angol nem mutatta ki megvetését, míg búcsúzkodtak. De nem kételkedett benne, hogy kedvessége csak átmeneti volt. Charles éppen elindította az autót, amikor Dinard papa a homlokára csapott, és egy pillanat türelmet kért tőlük. – Bocsáss meg, kicsim – kiáltotta, és egy kis csomaggal tért vissza a házból. – Majdnem megfeledkeztem róla… Tegnap adták le neked ezt a kis dobozkát. Letettem az ebédlőasztalra, de aztán annyi minden történt, hogy egészen kiment a fejemből. Joanna meglepetten vette át a küldeményt. Vajon kitől érkezhetett? – Köszönöm, bár nem lehet nagyon fontos – mondta könnyedén. – Talán a mulatóból küldhették, biztosan otthagytam valamit. Az autó végre elindult. 11
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Isten veletek, papa, minden jót, mama. Vigyázzatok magatokra! Carlyon törte meg először a csendet, mikor már kiértek a belvárosból, és a csendes kertvárosi utakon haladtak. A csomagra mutatva megkérdezte: – Nem akarja kinyitni? Talán az egyik rajongójának a búcsúajándéka. – Kétlem – felelt Joanna kimérten. – Hugo küldhette, csak az ügynököm tudja az otthoni címemet. – Azt hittem, előkelő lakosztályban lakik – jegyezte meg Carlyon mellékesen, míg Joanna a csomagot bontogatta. – Vagy ez csak amolyan különcködés? – Azért lakom Dinard-éknál, mert amikor… szóval amikor nehézségeim voltak, sokat segítettek. Jól érzem magam náluk, és szeretem őket. A csomagolópapír kis bőrdobozkát rejtett, rajta egy híres párizsi ékszerész nevével. Carlyonnak a sűrű forgalom miatt lassítania kellett. Hirtelen lefékezett. Joanna már nem tehette félre az ajándékot egy semmitmondó megjegyzéssel. A férfi ránézett. Joanna kinyitotta a dobozt, és elámult az értékes drágakövek ragyogásától. Zafírból készült fülbevalók voltak. Carlyon felvonta a szemöldökét, amint meglátta az ékszert. – Az ügynöke sokra tarthatja – mondta szárazon. Joanna zavarba jött. Gyorsan becsukta a dobozt. – Nem Gustave-tól kaptam. – Talán attól a heves fiatalembertől, aki legutóbb is ékszerrel ajándékozta meg – találgatott Carlyon. Lehajolt, és valamit felemelt. – Gondolom, a névjegye. Joanna kényszerítette magát, hogy ne tépje ki a kezéből a kártyát. Elolvasta az aláírás nélküli rövid üzenetet: „Egy csodálatos találkozás emlékére.” Joanna rögtön megismerte Yves jellegzetes betűit. – Eltaláltam? – érdeklődött gúnyosan Carlyon. Joanna gyors oldalpillantást vetett rá. – Nyomozónak kellett volna állnia – felelt ridegen. – Mindent észrevesz a sasszeme, igaz? – Még egy rossz megfigyelőnek sem kerülhette volna el a figyelmét az a kis kincs,, ami a sminkasztalán feküdt legutóbb – mondta Carlyon. – Színpadi kellék is lehetett volna. Ez a fülbevaló azonban valódi. Azt hiszem, többet ér, mint a tizennégy napos londoni utazás ára. Joanna nem felelt. Némán nézett ki az ablakon. Tíz óra körül értek Rouen elővárosába. Charles ekkor rövid pihenőt javasolt. Találtak egy kerthelyiséges vendéglőt, és kiültek a napsütésre. Nagyon meleg volt. Joanna levetette a pulóverét, és kissé feltűrte a blúza ujját. – Szabadságon van? – kérdezte, mert valamiről mégiscsak beszélni kellett. A férfi bólintott. – Két hétig vidéken tartózkodtam. Az utolsó pillanatban határoztam úgy, hogy teszek egy kis kitérőt Párizs felé, és belekóstolok az éjszakai életbe. – Hangversenyen vagy operában könnyebben el tudtam volna képzelni magát, mint egy éjszakai mulatóban – jegyezte meg a lány. – Tréfál? – vonta fel a szemöldökét Carlyon csodálkozva. – Egyáltalán nem. Csak nem úgy néz ki, mint aki ilyen helyekre jár. – Maga bizonyára inkább kedveli az olyanokat, nemde? Joanna gyorsan lehunyta a szemét. – Akárcsak maga a hamvas angol lánykákat, igaz? – Talán – felelt Carlyon közömbös hangon. A férfi gondolataiba merülve nézte Joannát. – Kíváncsi vagyok, hogy fog kijönni Vanessával. Joanna feszülten figyelt. – Ki az a Vanessa? 12
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Persze, hiszen semmit sem tudhat róla. Vanessa az egyik unokatestvére. Az édesanyjának volt egy húga. – Igen, Michael mesélt róla. Néhány évvel fiatalabb volt nála, de nagyon különböztek egymástól, azt mondta. A nevét is említette, de már elfelejtettem. – Monica – segített Charles. – Monica Durant. Néhány éve halt meg a félje, azóta a nagymamánál él a gyerekeivel. – Hány gyereke van? – érdeklődött Joanna. – Három. Már nem is gyerekek – nevetett Charles. – Neal huszonöt éves, és a család vállalatánál dolgozik. Vanessa huszonhárom, Cathy pedig pontosan tizenhat. Még iskolába jár. – Vanessa mit csinál? – Nem dolgozik. Segít az édesanyjának a háztartásban. – Nem unalmas ez egy fiatal lány számára? Joanna nem sokat tudott arról, milyen a vidéki élet Angliában, de úgy gondolta, még a jómódú családok gyermekei is szakmát tanulnak manapság. – Nem hiszem – válaszolt Charles. Még sohasem gondolkozott ezen. – Vanessa nagyon házias, és manapság nem könnyű rendes személyzetet szerezni. Nagymama pedig nagyon pedáns, úgyhogy akad dolga bőven. Carlyon rágyújtott, és ezzel elszalasztotta Joanna gúnyos fintorát, akinek valahogy nem tetszett ez a rendes Vanessa. – Nem fél, hogy elrontom? – kérdezte némi gonoszsággal. Charles hanyagul kinyújtotta hosszú lábát, kényelmesen elhelyezkedett a székben, és a napba hunyorított. – Remélem, Vanessa jó hatással lesz magára! – mondta színlelt ártatlansággal. Ez volt a visszavágás. Ő maga volt az, aki kikényszerítette. Joanna érezte, amint elpirul. – Milyen rokonok is vagyunk mi ketten? – kérdezte gyorsan. – Csak nagyon távoliak. A nagyapám és az ön nagyapja mostohatestvérek voltak, örül neki? – Maga is Mere House-ban lakik? Carlyon megrázta a fejét. – Nem, a saját házamban élek, Mere House közelében. A nagyapja halála óta én vezetem a családi vállalkozást. Joannát egy gondolat foglalkoztatta. – Nős? – Ha az lennék, itt lenne a feleségem is – felelte. – Nem feltétlen. Manapság a házastársak gyakran utaznak külön. – Lehet. Én másképp vélekedem a házasságról. Joanna fesztelenül figyelte a sütkérező férfit. Úgy tudta, az angolok kiváló férjek, de kissé unalmas szeretők. Charles Carlyonnal kapcsolatban éppen az ellenkezőjét vélhette. Be kellett vallania, Charles rendkívül vonzó azok számára, akik kedvelik az enyhén agresszív férfiasságot. Mint férj azonban elviselhetetlen lehet. Túlságosan magabiztos és rettentően, már-már erőszakosan határozott. – Hogyan magyarázza meg a barátoknak és a szomszédoknak a hirtelen felbukkanásomat? – kérdezte, amikor visszaültek a kocsiba. – Ismerik az igazságot, vagy ki kell találnia egy mesét? – Az idősebbek közül sokan még ismerték az édesanyját, és bizonyára a többiek is hallottak a történtekről ilyen vagy olyan változatban. – Értem. Akkor hát a megjelenésem majd mindenféle pletykákra ad alkalmat.
13
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
A komp indulása előtt egy órával értek Calais-be. Joanna a kocsiban maradt, míg Carlyon az átkeléssel törődött. – Járt már a tengeren? Az időjárás nem túl barátságos – mondta a férfi, végigtekintve a hosszú kocsisoron. Joanna elmosolyodott. – Nem fog zavarni – felelte gyorsan. – Mi olyan mulatságos? – Semmi, csak olyan mókás volt a kérdése. Nem tudhatja, milyen életünk volt, míg az apám élt. – Miért, milyen? – kérdezte Carlyon, míg a lány arcélét figyelte. Nem láthatta a szemekben rejtőző fájdalmas vonást. – Michael egyszer azt mondta, hogy ha megírná az élettörténetét, ezt a címet adná neki: „Ma itt, holnap ott” – mesélte emlékeibe révedve. – Úgy éltünk, mint a nomádok. A kilencedik születésnapomat Rómában ünnepeltem, a tizediket már Lisszabonban. Amikor tizenegy éves voltam, valahol az Indiai-óceánon hánykolódtunk. A kocsisor elindult. Carlyon lassan ráhajtott a kompra. A hajón szinte mindenki azonnal megrohanta a bárt. – Igyunk valamit – javasolta Charles. Joanna bekötötte a fejét a selyemsáljával, és felvette a napszemüvegét. – Ha nem bánja, szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Menjen csak fel a bárba, én a fedélzeten maradok – kérte Joanna udvariasan. Charles egy pillanatig habozott, és végigmérte útitársát. – Ahogy óhajtja – mondta aztán. Joanna a hajó orrához sétált. Erős szél fújt az arcába, és fellibbentette a ruháját is. Régen érzett ilyen metsző szelet. Sokáig álldogált a hajón, gondolatai messze szálltak. Hirtelen valaki megérintette a vállát. Megfordult. Charles állt mögötte. – Jöjjön, együnk valamit. Bizonyára megéhezett. A fedélzet végében tekeredő lépcsőn lementek az étterembe. Joanna kinyitotta a kézitáskáját, fésűt és tükröt keresett. – Várjon egy kicsit, kérem. Így mégsem mehetek be az étterembe, olyan a fejem, mint egy szénakazal – mosolygott a férfira. – Majd én tartom a tükröt. A néhány másodperc, amíg a haját megigazította, különös meghittséggel telt el. Mindketten érezték ezt, és egyformán zavarba jöttek. Joanna egy „köszönöm”-öt mormolva eltette a tükröt, de kerülte a férfi tekintetét. Carlyon csodáló pillantása zavarba hozta. Az étterem csaknem üres volt. A hajó erősen hánykolódott, a legtöbb utas inkább a fedélzeten maradt. – Milyen vállalkozása van a családnak? – kérdezte Joanna, mikor a pincér kihozta a levest. – Egy cipőgyár. Bizonyára halálosan unalmasnak találja. – Egyáltalán nem. Szeretem a cipőket. Ez a legköltségesebb hóbortom – mondta vidáman. – Angol cipőm azonban még sohasem volt, ez itt rajtam Belgiumból való. – Már megállapítottam – nevetett vissza Charles. – A belgák kiváló kézművesek. Sajnos sokkal olcsóbban dolgoznak,”mint mi – magyarázta. – Örült, hogy átveheti a cég vezetését, vagy csak kényszerűségből vállalta? – érdeklődött Joanna. – Szerencsére szeretem a munkámat. Neallel ellentétben, aki nem nagyon kedveli a gyárat. Ő a modellrészlegen dolgozik, új termékeket tervez. Igazi művésznek tartja magát, és a munkát méltóságon alulinak tekinti. 14
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Fest? – Igen. Legszívesebben csak a hobbijának élne. De a többit majd megtudja tőle. Szereti a szép nőket. – Míg maga védett mindenféle női csáberővel szemben, ugye? Charles a lányra nézett. – Meglehet. A tapasztalat csökkenti az érzékenységet – felelte kimérten. Joanna tovább faggatta. – Sok tapasztalatot gyűjtött? – Ahhoz mindenesetre eleget, hogy felismerjem azokat a kis trükköket, amiket a nők az elcsábításunkra eszeltek ki – felelte. – Igazán? Azt hittem, a nőkre már nem is jut ideje. Befejezték az ebédet. Az idő rosszabbra fordult. Az eső lehetetlenné tette, hogy kimenjenek a fedélzetre. Joannának így nem volt más választása, mint hogy kövesse Charlest a társalgóba. – Mit iszunk? – kérdezte a férfi. – Mit szólna egy ginhez? – Inkább paradicsomlevet kérnék. Charles gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Jaj, Joanna, mindig ilyen következetes? A maga korában már engedélyt kaphat egy ginre.
15
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
3. FEJEZET Erősen esett az eső, amikor Doverben megérkeztek a szállodába. Joanna az előtérben várt, míg Charles kitöltötte a jelentkezőlapot. Fáradt volt, fázott, és végtelenül idegennek érezte magát itt. – Szeretnék valami könnyöt enni a szobámban, aztán, amilyen gyorsan csak lehet, lefekszem aludni – mondta Charlesnak, amikor a lifthez indultak. – Rendben, ahogy óhajtja – felelte a férfi udvariasan. A forró fürdő után Joanna pizsamába bújt és megfésülködött. A szél és a hullámok fojtott hangját hallgatta. Sokkal jobban érezte már magát. Halk kopogásra riadt fel. Azt hitte, a pincér jött meg a vacsorával. Letette a fésűt, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, de nem a pincér, hanem Charles állt előtte. – Elnézést, ha zavarok. Azt reméltem, még nem feküdt le – mentegetőzött. – Még nem aludtam, jöjjön csak be. Joanna hátrébb lépett. A férfi megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Csak azt akartam mondani, hogy éppen most beszéltem a nagymamájával. – Elmondta, hogy megtalált engem? Mit szólt hozzá? Charles érthetetlen arckifejezéssel nézett rá. – Szeretne magával beszélni. – Most rögtön? – Igen. Felírtam a telefonszámát. A kapcsolás nem tart sokáig. Joanna úgy érezte, összeszorul a torka. – Köszönöm. Mindjárt felhívom – mondta bizonytalan hangon. – Akarja… akarja hallgatni a beszélgetésünket? – Nem szükséges – felelte Charles, és elment. Joanna addig kísérte a szemével, míg el nem tűni a folyosó végén. A kapcsolásra várt. Remegő kézzel nyúlt a cigarettájáért, bár csak ritkán dohányzott. Néhány perc múlva hallotta a telefonos kisasszony hangját: – Kapcsolom, kérem. A vonal másik végén szinte azonnal felvették a kagylót. – Joanna? Te vagy az, Joanna? – szólt bele valaki megindultan. – Igen, Carlyon asszony, én vagyok az. – Drága, drága gyermekem… A lány kis szipogást hallott, aztán az iménti hang lendületesebben folytatta: – Bocsáss meg, kedvesem. Olyan bolond vagyok, hogy sírok, holott végtelenül boldog vagyok. Alig hittem a fülemnek, mikor Charles rólad mesélt. Joanna nagyot nyelt. – Azt hiszem, túl nagy megrázkódtatás érte – mondta. – Igen, de a boldogságtól. Úgy féltem, hogy talán tudni sem akarsz rólunk. Érthető lett volna. Voltaképpen gyűlölnöd kellene minket. Charles azt mondta, rögtön beleegyeztél az utazásba. Nagyon hálás vagyok érte. Nagy örömet okozol vele, gyermekem. – Szívesen jöttem – felelte Joanna meghatottan. – Remélem, nem fog csalódni bennem.
16
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Biztosan nem. Alig várom a holnapot. Most azonban hagyjuk abba, Charles mondta, hogy nagyon fáradt és kimerült vagy. Feküdj le gyorsan, és aludj jól, gyermekem. Hidd el, mindannyian nagyon örülünk a látogatásodnak. Jó éjt! – Jó éjszakát.. . nagymama. Joanna hallotta a túloldalon a kattanást. Ó is letette a kagylót, és némán leroskadt. Reszketett az ajka. Aztán már nem fojtotta el a könnyeit. A sírástól megkönnyebbült. Elfeledte a hosszú magányt, a család fájó hiányát, a bizonytalan jövővel szembeni félelmeit. Nagymamája hangja azt az érzést ébresztette benne, hogy talán neki is van otthona valahol. Charles már a reggelinél ült, amikor Joanna is belépett az étterembe. Jól kialudta magát, élénk és bizakodó hangulatban volt. Egy órával később már újra úton voltak. A reggeli köd fátyolként borult az utcákra. Mire kiértek a városból, a sápadt nap áttört a szürke felhőtakarón. A Maidstone felé vezető széles úton Charles nagy sebességgel hajtott. Hamarosan elérték London elővárosát. – Miből éltek az apjával, Joanna? – kérdezte hirtelen Charles. – Valamiből fizetni kellett ezeket a világ körüli utakat. Joanna keze görcsbe rándult. Várta már ezt a kérdést. Elhatározta, hogy kitalál valami történetet. Gyűlölte azonban a hazugságokat, és egy hirtelen lendülettől vezérelve elmesélt a férfinak mindent. – Igen, az utazások sokba kerültek – bólintott Joanna. – Michael kezdetben Marseille-ben dolgozott egy hivatalban, azonban nem sokáig bírta az egyhangú irodai munkát. – Miért nem kezdte újra a festést? – Megpróbálta. Akkoriban Monacóban éltünk egy olcsó kis szállodában. Nem tudta eladni a képeit. Így lassan elment a kedve a festéstől. Egyik este a kaszinóban járt, és nyert egy nagyobb összeget. A felmerülő emlékek elnémították. Maga előtt látta a kopott kis szállodai szobát, ahol egyik éjszaka arra ébredt, hogy óriási csokor mimóza áll az éjjeliszekrényén. Apja a szoba egyetlen székében ült, és egy rózsaszínű műanyag pohárból pezsgőt ivott. Neki is meg kellett kóstolnia, de a buborék úgy az orrába szállt, hogy tüsszentenie kellett. Apja leült mellé az ágyra, megsimogatta, és kijelentette, hogy a következő hajóval DélAmerikába kell utazniuk. – Akkor elmentünk Rióba – folytatta a történetet. – Három hétig tartott az út. Olyan csodálatos volt, hogy azt kívántam, bárcsak örökre így maradna. Esténként, miután Michael lefektetett, a többi utassal kártyázott. Attól fogva mindig kártyázott, bárhol voltunk, bárhová is utaztunk. Joanna szünetet tartott, és idegesen játszott a táskája zárával. – Azt hiszem, tizenhárom éves voltam, amikor rájöttem, hogy hamiskártyás, vagyis csaló – mondta tompán. – Tudtam, hogy nagy összegekben játszik, és mindig nyer. Csak azt nem tudtam, miért. – És ez így ment a halála napjáig? – kérdezte Charles együtt érzőn. – Igen, így éltünk – csalásból – felelte Joanna fásult hangon. – Ezért kellett örökké úton lennünk. Egy idő után az embert már ismerik a hajózási társaságoknál és a nagy szállodákban. Újabb és újabb helyeket és áldozatokat kellett találnunk. Joanna hangja megtört. Fejét elfordította, hogy Charles ne láthassa az arcát. – Rögtön el kellett volna mondanom magának az igazságot. Akkor bizonyára nem kényszerített volna arra, hogy eljöjjek Angliába. Mégsem úgy gondolok Michaelre, mint rossz emberre. Mégiscsak az apám volt. Csak ő volt nekem. Bármit tett is, szerettem. – Hogyan halt meg? – kérdezte Charles halkan. 17
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Elütötte egy autó a Champs-Elysées-n. A sérülése súlyos volt ugyan, de nem életveszélyes. Azért halt meg, mert nem akart tovább élni. – Nagyon fájhatott önnek, ugye? – Ahogy vesszük – felelte Joanna fegyelmezetten. – Számára megváltás volt a halál. Talán megérti, hogy egy férfi, aki végtelenül szereti a feleségét, hiábavalónak érzi az életét, ha elveszíti őt. Michael így érzett az anyám halála után. Mellette voltam, amikor meghalt. Azt hitte, Nina vagyok. Soha nem láttam még olyan boldognak az apámat, mint akkor. Hangja már nem remegett, szemét azonban elborították a könnyek. Charles szerencsére nem faggatta tovább. Egy közeli vendéglő felé igyekeztek. Joannának addig maradt ideje, hogy összeszedje magát. Evés után ismét visszaszálltak a kocsiba. Joanna elfojtott egy ásítást. A motor egyhangú zúgása elálmosította. Nemsokára elaludt. Amikor felébredt, éppen egy benzinkútnál álltak. Kinyújtotta elmerevült végtagjait, és nézte, amint Charles a benzinkutassal beszélget. – Már csak tíz mérföld – mondta, mikor visszaült a kormányhoz. – Miről álmodott? Beszélt álmában. – Valóban? Sohasem emlékszem az álmaimra – felelte zavartan. – Ne aggódjon. Franciául beszélt, így nem értettem – mondta Charles mosolyogva. – Párizsban nagyon jól beszélt franciául. Hol tanulta? Az angolok a világ minden részén elvárják, hogy az emberek az ő nyelvüket beszéljék – jegyezte meg Joanna. – Szerencsém volt. Csodálatos módon tanultam meg franciául – mesélte Charles. – A szomszédunkban egy nagyon barátságos lyoni diáklány vigyázott a gyerekekre. Akkor még nagyon fogékony korban voltam. Sajnos a legtöbb kifejezés, amire megtanított, nem volt szalonképes – fűzte hozzá nevetve. – Azt hittem, az angol fiúk csak később veszik észre a lányokat – gúnyolódott Joanna. – Talán a kollégisták. Nekik kevés lehetőségük van arra, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek. Én városi gimnáziumba jártam. – És mi lett belőle? – Marie-Luce-re gondol? Visszatért Lyonba. Most harminc körül lehet, és bizonyára a legjobb úton halad afelé, hogy szép kerekded matróna legyen belőle. – Tehát idősebb volt, mint maga? – Természetesen. Ez volt az egészben a legizgalmasabb. Maga sohasem álmodozott idősebb férfiakról kamaszkorában? – Nem nyílt sok alkalmam rá. A fényűző hajóutak résztvevői általában már érettebb korú vagy szenilis emberek. – Egyetlen szívtipró sem akadt a hajóstisztek között? – Nem tudom, már nem emlékszem rá. De ugyan ki fordult volna meg egy csúnya, esetlen kamaszlány után? – Hogyan járt iskolába? – váltott témát Charles. – Sehogyan – felelte Joanna hanyagul. – A kollégiumot Michael nem tudta volna megfizetni, így mindent magamtól kellett elsajátítanom. Minden könyvet elcsentem, amit találtam. – Komolyan nem járt iskolába? – Legalábbis nem sokat. Marseille-ben úgy egy évet, de aztán soha többé, hiszen örökké úton voltunk. Csodálkozik, ugye? – kérdezte Joanna a férfira pillantva. – Úgy nézek ki? – Nem, végül is nem. Csak el tudnám képzelni. Charles maga elé nevetett. – Sok mindent beleképzel másokba, mint minden nő – mondta vidáman. –Miért kellene csodálkoznom? 18
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Mert… mert ez nem egy szokványos történet. – Nem. Sőt meglehetősen szokatlan – állapította meg Charles. – De nem tragikus. Nagyon bizonytalan lehet, Joanna, ha azt gondolja, hogy meglepődöm ezen. – Én? Bizonytalan? – kiáltotta kicsit túl harsányan. – Nem sok embert ismerek, aki jobban megállna a lábán, mint én – húzta ki magát Joanna büszkén. – Talán nem abban az értelemben, hogy bajban rögtön segítség és védelem után kezd el futkosni – próbálta megmagyarázni Charles. – Úgy gondolom, hogy társadalmilag kitaszítottnak érzi magát az apja dolgai miatt. Mivel pedig nem járt iskolába, azt hiszi, nem elég művelt ehhez a társasághoz. Joanna nyugalomra kényszerítette magát. – Túlságosan sok pszichológiai könyvet olvasott, drága unokaöcsém – mondta élesen. – Nincs szégyellnivalóm, és nem érzem magam kitaszítottnak sem. Éppen ellenkezőleg, büszke vagyok arra, hogy így is elértem valamit. Nagyobb megelégedéssel tölt el, ha a körülmények ellenére sikerül az életben előrébb jutnom. Valószínűleg halálra untam volna magam, ha a pénz és a siker csak úgy az ölembe hullik. Joanna érezte, hogy túlságosan átlátszóak az érvei. Nem tudta meggyőzni a férfit Charles jóakaratú, megértő mosollyal válaszolt: – Hagyjuk ezt, rendben? Nemsokára megérkezünk. Zöldellő, lágy ívű dombok ölén fekvő kisvárosba érkeztek. Szép házak és villák között vezetett az útjuk, a gondozott kertek jólétet sugároztak. Egy széles utcára kanyarodva, mely a városból kifelé vezetett, Charles megállt egy kocsibejáró előtt. Kiszállt és kinyitotta a kovácsoltvas kaput. Joanna előkapta púderes dobozát, hogy még egyszer ellenőrizze, rendesen néz-e ki. A pamaccsal átszaladt az arcán és az orrán, ajkait halvány rúzzsal húzta át. Charles a kocsiba visszaszállva megkérdezte: – Készen áll a nagy fogadásra? Joanna bólintott. Mindkét kezével szorosan markolta a táskáját, mintha abba kapaszkodna. Egyenesen a viktoriánus stílusú nagy házhoz hajtottak, melynek ablakai néhol színes üvegből készültek. Nem valami szép, gondolta Joanna idegesen, inkább hideg és barátságtalan. Charles a lépcsőknél állt meg. Kiszállt és a csomagtartóhoz ment. Joanna kissé reszkető térdekkel követte. – Kérem, csengessen – mondta a férfi. – Biztos nem hallották, hogy megjöttünk. Charles már kiemelte az első bőröndöt. Mielőtt megismételhette volna kérését, a nagy ajtó kinyílt. Karcsú, magas asszony állt a küszöbön. – Charles drágám, de jó, hogy újra itt vagy! – kiáltotta. Kitárt karokkal lépett felé. – Szervusz, Monica. Minden rendben? Charles átölelte, és megcsókolta az arcát. Azután Joannához fordult. – Ő az. Az elveszett unoka. Joanna, ő a nagynénje, Monica. – Jó napot, Monica néni – mondta a lány félénk mosollyal. A nagynéni rideg tartózkodással mérte végig unokahúgát. – Tehát maga Michael lánya. Jó napot! Nem volt kimondottan szívélyes fogadtatás. Míg az asszony bevezette a házba, az a homályos érzése támadt, hogy Monica Durant gyűlöli őt. – Hol a nagymama? A kis szalonban? – kérdezte Charles élénken, amint beléptek az előszobába. – Nem, fent van. Sajnálom, de a tegnapi telefonhívásod nagyon felizgatta – jegyezte meg Monica a homlokát ráncolva. – Attól féltünk, újra elkapja egy roham. Úgy gondoltam, jobb, ha
19
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
ma ágyban marad. Előbb engem kellett volna értesítened, Charles. Kíméletesen közöltem volna vele a hírt. – Igazad van, gondolnom kellett volna erre – mentegetőzött Charles. – De azért jól van, ugye? Nem rosszabbodott az állapota, míg távol voltam? – Nem, most már megnyugodott. Volt egy nyugtalan éjszakánk – sóhajtotta. Aztán Joannára pillantott. – Nem tudóm, mondta-e önnek Charles, Allen kisasszony, hogy az anyám szívbeteg. Semmiképp sem szabad felizgatnia magát. Gondoljon erre, kérem, ha majd beszél vele. – Természetesen – válaszolt a lány. – Nem szólítana Joannának? – Dehogynem, ha úgy óhajtja – érkezett a visszafogott válasz. – A jelenlegi körülmények között még kissé szokatlannak tűnik, hogy családtagnak tekintsük magát. Monica kinyitott egy ajtót. – Hozatok önnek egy teát. Bizonyára megéhezett a hosszú úton. – Joanna kibírja még egy félóráig – vette át a szót Charles. – Nagymama már biztosan nagyon várja. Hallhatta az autót, úgyhogy rögtön fel kellene mennünk hozzá. Monica furcsa, értelmezhetetlen pillantást vetett rájuk, majd a lépcső felé fordult, és előrement. Joanna édesanyja most a negyvenes évei végén lenne. Monica fiatalabb volt, Joanna szerint negyven körüljárhatott. Sőt sokkal fiatalabbnak is vélhette volna az ember. Az alakja kifogástalan, arcán egyetlen ráncot sem lehetett felfedezni. Első pillantásra még mindig szép, vonzó nőnek látszott. A jókedv azonban igencsak hiányzott belőle, és a szája körül különös, kemény vonás rajzolódott ki. A nagymama hálószobája a hosszú folyosó végéről nyílt. Monica halkan kopogott, kinyitotta az ajtót és belépett. – Megérkeztek, mama – mondta, és intett Joannának, hogy jöjjön be. Tágas, jó elrendezésű volt a nagymama szobája sötét, drága tapétával és súlyos mahagónibútorokkal, amint Joanna első pillantásra megállapította. A vastag függönyök kirekesztették a napfényt. Mielőtt további részleteket megfigyelhetett volna, nagy, viktoriánus ágy előtt találta magát, melyben egy fehér hajú, öreg hölgy feküdt, párnákkal támogatva, vastag gyapjúsállal a vállán. Egy percig szótlanul nézték egymást. Aztán Mary Carlyon kitárta karjait. Joanna odaszaladt hozzá, és megszorította a kezét. Később nem tudott visszaemlékezni rá, mit mondtak egymásnak az első pillanatokban. Arra sem, mikor hagyta el a szobát Charles és a nagynéni. Csak arra, hogy néhány perccel később a szobalány behozta a teát. Joanna az ágy szélén ült, és úgy beszélgetett nagymamájával, mintha egész életüket együtt töltötték volna. – Olyan csinos vagy, édes gyermekem, és egészen az édesanyádra hasonlítasz – mondta, míg Joanna kitöltötte a teát. – Nem csoda, hogy Charles azonnal rád ismert. Nézd csak, ott van a kandalló felett Nina arcképe. A haját és a ruháját leszámítva akár a te képed is lehetne. Joanna megfordult, és a háta mögötti festményt nézte. Az a néhány fénykép, amit Michael magánál tartott, karcsú, sötét szemű asszonynak mutatta az anyját. A festő sokkal többet láttatott: a kép olyan volt, mintha maga Nina állna előtte, fűzöld bársonyruhában, fiatalon és vidáman. – Az ő szeme szinte fekete volt, az enyém dióbarna – jegyezte meg Joanna csendesen. – Igen, a szemed színét Michaeltől örökölted, de különben szakasztott olyan vagy, mint ő. Még a hangod is az övére emlékeztet – mondta a nagymama boldogan. – Olyan, mintha visszakaptam volna Ninát, és soha nem is váltunk volna el. A hangja remegett, és a kendővel egy könnycseppet törölt le az arcáról.
20
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Már megint sírok. Milyen ostoba vagyok… – próbált újra erőre kapni. –Gyermekem, fáradt lehetsz. Sokáig tartott az út Párizstól idáig. Szólok Alice-nak, meleg fürdőre van szükséged, és egy kis pihenés sem ártana vacsora előtt. Hiszen van időnk csevegni. Mielőtt csengethetett volna, kopogtak az ajtón, és Charles kukkantott be. – Charles, gyere be, pont rád van szükségem – mondta Carlyon asszony szeretetteljesen. – Joannának pihennie kell. Az északi szobában fog lakni, kérlek, mutasd meg neki az utat. A nagymama határozott hangon folytatta: – Aztán hívd ide Monicát. Ugyan azt mondta, ágyban kell maradnom, de én lejövök a vacsorához. Kitűnően érzem magam, és semmi értelme, hogy Alice felcipelje a tálakat. – Miattam ne kelj fel – kérlelte Joanna. – Segíthetek, és inkább én eszem nálad, jó? – Szó sem lehet róla! Felkelek – jelentette ki az öreg hölgy. – Monica szokás szerint mindent eltúloz. Jól érzem magam, és úgy élek, mint hal a vízben. Charles rákacsintott. – Mit hallottam rólad már megint? Fogtad magad és megszöktél, míg Monica Bradleyéknél ebédelt? – kérdezte tréfásan. – Olyan gyönyörűen sütött a nap, Charles. Úgy döntöttem, kiutazom. Hívattam egy kocsit, és elindultam – mesélte vidáman. – Nem értem, miért aggályoskodik Monica állandóan. Egyszer úgyis meg kell halni, addig legalább jól éljünk, ne rab módjára. – Mindannyiunkat túl fogsz élni, látom már – mókázott tovább Charles. –Bárcsak én is így tehetnék! Sokkal szívesebben kocsikáznék kint, mint hogy az íróasztalom mellett üljek. A nagymama vidáman kuncogott. – Nana, te sem gondolod ezt olyan komolyan. Te is kiszórakoztad már magad Monacóban, igaz? Egyszer erről is részletesen be kell számolnod. Persze csak annyit, amennyi rám tartozik. Most pedig menjetek, szeretnék felkelni. – Na, milyen volt? – kérdezte Charles a folyosón Joannától. – Csodálatos – felelte lelkesen. – Varázslatos asszony. Most már értem, miért szereti annyira, és miért tesz meg mindent érte. Charles nem válaszolt. Hamarosan odaértek a Joannának kiválasztott szobához. – A fürdőszoba itt van mellette. Hétkor szoktunk enni. Majd hallja a csengőt – mondta Charles. – Hazamegy? – kérdezte Joanna bátortalanul. – Elviszem a csomagomat, és megnézem a postát. Vacsorára visszajövök. Vagy magára hagyjam a családdal? – Ne, kérem, ne! Örülök, hogy itt lesz – felelte a lány, aztán gyorsan hozzátette: – Miért nem kedvel engem a nagynéném, Charles? Természetesen nagyon udvarias volt, de tudom, nem örül annak, hogy itt vagyok. Charles a zsebében maradt aprópénzt csörgette, és mereven a lépcsőt nézte. – Ugyan, csak képzelődik. Miután az ajtó becsukódott, Joanna töprengve állt a szoba közepén, és a karkötőjével játszadozott. A nagynénjével kapcsolatos érzéseit próbálta elfelejteni, s közben elkezdett kicsomagolni. Ruháit a naftalinszagú szekrénybe akasztotta. A fürdőszoba éppen olyan régimódi volt, mint minden más a házban. Fürdés után Joanna hosszasan válogatott a ruhái között. Végül egy hosszú, zöld, harangszoknyás ruha mellett elöntött. Hogy az elegáns fülbevaló minél jobban érvényesüljön, haját hátrafogta, és laza kontyba kötötte. Már fél hétre elkészült, és elhatározta, hogy lemegy, talán lesz még egy kis ideje szétnézni a kertben. 21
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
4. FEJEZET Az előtér elhagyatottnak tűnt. Joanna lefele jövet már az utolsó lépcsőfokon állt, amikor felpattant az ajtó, és beviharzott egy magas, karcsú, szőke fiatalember. Ahogy meglátta a lányt, megtorpant. Arcán örömteli meglepetés tükröződött. – Te jó ég! Csak nem Joanna vagy? – kérdezte. – De bizony – felelte az barátságosan. – Te pedig Neal vagy, ugye? A fiú bólintott, és tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Szép kis meglepetés! – kiáltotta lelkesen. – Itt ülünk és várunk egy szegény, árva kislányt, és erre megjön egy vörös hajú szépség, aki mintha a divatlapból lépett volna ki. Neal olyan nyílt, őszinte lelkesedéssel beszélt, hogy Joanna nem kételkedett barátságos szándékában. Nevetve nyújtotta felé a kezét. – Köszönöm – felelte jókedvűen. – Ha szerinted ez a ruha a legutolsó divat, akkor Merefield alaposan le van maradva. Párizsban már rám se néznének, ha így jelennék meg valahol. – Téged mindenhol észrevennének – mondta Neal csodálva. – Hol vannak a többiek? Gyere, igyunk valamit, hadd szokjam, hogy itt vagy. Azzal a lányba karolt, és egy kellemes nappaliba vezette, melynek ablakai a rózsakertre nyíltak. – Mit iszol? Cherryt vagy valami erőset? – kérdezte, és a kandalló melletti bárpulthoz lépett. – A cherry nagyszerű lenne – válaszolta Joanna, miközben figyelmesen nézte a férfit. Csak kicsit volt alacsonyabb, mint Charles, és talán kevésbé erős. – Mikor érkeztetek meg? Már ismersz mindenkit? – kérdezte a poharakkal a kezében. – A testvéreidet még nem. Nem voltak itthon. Joanna egy brokáttal behúzott fotelbe ült. Neal odahúzott egy kis asztalkát, és letelepedett mellé. – Cigarettát? – kérdezte, míg kinyitotta a szivartartót. – Nem, köszönöm, nem dohányzom. Neal csodálkozott. – Kár. Az a típus vagy, akinek jól állna egy hosszú, gyémántberakásos cigarettaszipka. Szegény Vanessa, igyekeznie kell mostantól. – A testvérednek? Ezt hogy érted? Neal nevetett. – Máig Vanessa volt az egész környéken a bálkirálynő – magyarázta cinkosán. – Nem mintha ez olyan sokat számítana. De úgy érzem, a fiúkat nem hagyná hidegen a megjelenésed. Joanna ivott egy kortyot a cherryből. – Lehet, hogy bókolni akarsz, de nem tetszik, ahogy a testvéredről beszélsz – mondta Nealre pillantva. A férfi közömbösen megvonta a vállát. – Egyáltalán nem vagyok valami kellemes ember, kedves unokatestvérem. Valójában én vagyok a család második fekete báránya. – A második? Ki az első? Neal jelentőségteljesen nézett Joannára. – Természetesen az apád – jegyezte meg szárazon. Joanna azon gondolkozott, milyen választ vár Neal. – És neked mit vetnek a szemedre?
22
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Semmi különöset. Csak éppen nem úgy viselkedem, ahogy egy Carlyonhoz illik. Tudod: az élet kemény, az élet tárgyilagos, az élet komoly dolog, és így tovább és így tovább. Mielőtt Joanna válaszolhatott volna, lépteket hallottak az ajtó előtt Két fiatal lány lépett be. Neal hanyagul felemelkedett. – A testvéreim. Ő pedig Joanna – mutatta be őket egymásnak. – Gyertek, és beszélgessetek vele. Gyorsan rendbe hozom magam, mielőtt lejönnének az idős hölgyek. Joannára mosolyogva, a testvérei felé pedig egy kacsintással kiitta poharát, és elhagyta a szobát. Néhány pillanatnyi feszült csend és egymás kölcsönös méregetése után a fiatalabbik testvér Joanna felé lépett, és őszinte csodálattal jegyezte meg: – Meg kell mondani, egészen másképp nézel ki, mint amilyennek elképzeltünk. Ugye, Vanessa? Joanna nevetett. – Miért, mit vártatok? Cathy leült vele szemben egy fotelbe. – Nem is tudom. Azt hiszem, egy kis elhagyatott árvát – mondta elgondolkodva. – Cathy, már megint butaságokat beszélsz! – szólalt meg a testvére zavartan. – Kellemesen utazott, Allen kisasszony? – Köszönöm, igen. Nagyon kellemes volt az út – felelte Joanna udvariasan. Vanessa a bárpulthoz lépett, és 6 is töltött magának egy cherryt. Joanna közben azon merengett, vajon Vanessa minden idegennel szemben így viselkedik-e, vagy az anyjához hasonlóan ő is ellenséges és tartózkodó. Mindkét lány szóké volt, és egyformán élénknek tűntek, bár valójában nem hasonlítottak egymásra. Vanessa nagyon magas volt, karcsú, az orra erős és egyenes, az arca pedig vékony. Cathy fiatalosabb és lágyabb volt, pisze orrú, a homlokán pedig kedves kis szeplők ékeskedtek. Vanessa hosszú hajat viselt, Cathy rövid bubifrizurát. – Hol van Charles? Hazament? – érdeklődött Cathy. – Csak a csomagjait vitte el – világosította fel Joanna. – Az jó, remélem, hozott nekünk valamit – bizakodott. – Hogy jöttél ki vele? Kedves volt hozzád? – Igen, nagyon kedves. Lett volna oka rá, hogy ne legyen az? – Ó, nem, csak néha borzasztóan gunyoros tud lenni. Ismerek olyan embereket, akik félnek a tréfáitól. Ráadásul néha úgy tud nézni, mintha belelátna az ember gondolataiba. – Cathy, udvariatlanság valakit a háta mögött kibeszélni – szakította félbe Vanessa. – Kér még egy italt, Allen kisasszony? – Nem, köszönöm. – Nevezhetlek Joannának és tegezhetlek? Az Allen kisasszonyt olyan idétlennek találom, elvégre rokonok vagyunk – mondta Cathy gyerekes közvetlenséggel. Joanna barátságosan mosolygott rá. – Természetesen, Cathy, maradjunk a tegezésnél – mondta kedvesen. Charles lépett a szobába. Cathy felugrott és odaszaladt hozzá, de még Vanessa szeme is felragyogott. – Charles, olyan jó, hogy újra itt vagy! – kiáltotta Cathy. Hevesen átölelte, és csókot nyomott az arcára. – Mit hoztál nekünk? – kérdezte azonnal. – Egy szép ruhát vagy illatszert? Charles végre kiszabadult az öleléséből. – Honnan gondolod, hogy egyáltalán hoztam neked valamit? – kérdezte nevetve. – Szia, Vanessa. Megfogta Vanessa kezét, és rámosolygott. Joanna észrevette, hogy unokatestvére elpirult. 23
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Jaj, ne légy olyan undok! Tudom, hogy van valami a táskádban – sürgette Cathy türelmetlenül. – Nem a táskámban, kedvesem, hanem az előszobában. – Charles leült egy székre. – Nem érdemled meg, de ha már rád áldoztam a drága frankjaimat, akkor hozd be – mondta sóhajtva. Cathy diadalmasan kiszaladt a szobából. Charles rágyújtott, és Joannához fordult. – Már csak Neal hiányzik, és akkor ismeri az egész családot – mondta. – Már találkoztak – említette gyorsan Vanessa. Cathy ismét berohant a szobába, két csomaggal a kezében. Az egyiket odadobta nővérének, a másikat sietve kibontotta. – Nadrágok! – kiáltotta. – Éppen ilyet szerettem volna. Ezzel felemelte az ajándékot. Színes, divatos nadrágok voltak. – Remélem, jók lesznek. Micsoda színek! A Country klubban majd leesik az emberek álla, ha meglátják. Nagyon-nagyon köszönöm, drága Charles. Charles kivédett egy újabb ölelést, majd a kis Cathy leült mellé és átkarolta. Vanessa egy fehér, kézi kötésű pulóvert kapott. Ez egy olyan ajándék volt, amit az amerikaiak szoktak venni a legdrágább párizsi butikokban. Joanna el tudta képzelni, mennyibe kerülhetett. Azon töprengett, vajon Charles tényleg ilyen nagyvonalú, vagy szorosabb érzelmi szálak fűzik Vanessához. A férfinak kitűnő ízlése volt. Vanessa különös szépségéhez tökéletesen illett az új holmi. – Charles, ez gyönyörű! Köszönöm – mondta Vanessa örömmel. –Felveszem a vacsorához, csak egy pillanat, és mindjárt jövök. Amikor kiszaladt a szobából, édesanyjával és a nagymamával találkozott. Az idős hölgy lánya karjára támaszkodott. – Itt vagytok hát mindannyian – mondta boldogan. – Mi ez, Cathy? – Charles hozta Cannes-ból. Nem gyönyörű? – Valóban – kacsintott a nagymama. – Megszólalt a csengő. Menjünk az étkezőbe. A vendégeink már biztosan nagyon éhesek. Neal az étkező ajtajában állt. Míg Charles udvariasan bekísérte az idősebb hölgyeket, ő Joannát vezette a helyére, és gyorsan leült mellé. Hamarosan tálalták a levest. Vanessa még éppen időben érkezett új pulóverjében. – Vanessa, ez csodálatos. Kitűnően áll – jegyezte meg a nagymama. – No de mit hoztál Monicának és nekem? Vagy mi már kinőttünk abból a korból, amikor az ember izgalmas kis ajándékokat kap? – Majd vacsora után te is kapsz egy csomagot. Vagy te is olyan türelmetlen vagy, mint Cathy? – tréfálkozott Charles. – Mi újság a gyárban, Neal? Remélem, minden a legnagyobb rendben van. – Feltételezem. Nálunk mindig minden rendben van – felelte Neal közömbösen. Joannához fordult. – Hogyan talált rád Charles? Joanna habozott. Mielőtt válaszolhatott volna, a férfi megszólalt: – Egy éjszakai mulatóban. Megdöbbentett, mennyire hasonlít Ninára. Amikor megláttam a karkötőjét, biztos voltam benne, hogy ő az. – Egy éjszakai mulatóban? – Neal hirtelen tűzbe jött. – Vidám életed lehet Párizsban, Joanna. – Nem, igazából nem – felelte óvatosan. – Ismered Párizst? – Egy hétig voltam ott. Nem mondhatnám, hogy különösebben jól ismerném a várost. Melyik mulató volt az? Remélem, nem a Folies-Bergere? – nézett össze cinkosán Charlesszal. – Bárcsak Merefieldben is lenne egy éjszakai mulató – sóhajtott Cathy. –Tudod, Joanna, itt nagyon unalmas az élet. A legtöbb ember már tíz órakor ágyba bújik. 24
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Te még túl fiatal vagy ehhez, Cathy – intette le Vanessa. – Ezek különben is rettenetes helyek. – Szerinted! – vágott vissza a fivére. – Szerencsére nem mindenki a friss levegő megszállottja. – Tudsz lovagolni? – kérdezte a nagymama Joannát. – Vanessa nagyszerűen lovagol. – Sajnos nem. Az ilyen sportokra… sohasem volt időm. – Hál' Istennek! – jelentette ki Neal határozottan. – Rettenetesek a sportos nők. – Nem szörnyűbbek, mint azok a harmadrangú művészek, akik zseninek képzelik magukat – vágott vissza Vanessa. – Gyerekek, gyerekek – csitította őket a nagymama. – Mintha az óvodában lennénk. Joanna még azt hiszi, hogy mi állandóan veszekszünk. A vacsora után mindannyian a szalonba mentek. Charles kihasználta az alkalmat, hogy végre egy kicsit egyedül maradhat Joannával. Gyorsan odasúgta: – A nagymamának meg kell mondania az igazságot. Döntse el ő, hogy a többiek tudjanak-e róla, mivel keresi a kenyerét. Nemsokára felmegy aludni, biztosan szeretne magával beszélni előtte. Árulja el neki minél előbb, legalább túlesik rajta. Joanna bólintott, és Charlest otthagyva a többiekhez ment. Észrevette, hogy Vanessa figyelte rövid beszélgetésüket. Leplezetlen ellenszenvvel nézett Joannára. Tehát az anyja oldalán van, gondolta Joanna szomorúan. Hárman állnak mellettem és hárman ellenem. Biztosan Charles is az utóbbiak közé tartozik, vagy legalábbis tartozna, ha nem szeretné annyira a nagymamát. Rosszabb is lehetne az arány, vélekedett. Mint Charles megjósolta, a nagymama valóban korán visszavonult és megkérte Joannát, menjen még fel hozzá. – Kedvesem, észrevettem a pillanatnyi habozást az arcodon, amikor Neal megkérdezte, hol talált rád Charles – kezdte a nagymama, amikor Joanna leült mellé. – Természetesen nem vagy köteles mindent elmondani nekem. Semmivel sem tartozol nekem, gyermekem. A bánatot, amit én okoztam neked sajnos, sohasem tehetem jóvá. – Nagymama, hiszen te nem okoztál nekem bánatot – tiltakozott Joanna. – De igen, Joanna, én ezt jobban tudom – felelte az idős asszony szomorúan. –Sohasem lett volna szabad megengednem, hogy a nagyapád így uralkodjon rajtam. Erősebbnek kellett volna lennem. Ha elmesélem, hogyan kezdődött, talán jobban megértesz, és meg tudsz bocsátani nekem. – Nincs mit megbocsátanom – mondta Joanna gyengéden. – Nem a te hibád volt, hogy a nagyapa nem szerette Michaelt. Neked a férjed mellett kellett állnod. Az öreg hölgy arcán szomorú mosoly suhant át. – John nagyon szigorú ember volt. Szerettem őt, de valaki másba voltam szerelmes… Aztán elmesélte Joannának a szomorú történetet, hogyan tett az alaptalan féltékenykedés szerencsétlenné három nemzedéket. – Valaha igen csinos voltam – kezdte a nagymama szelíd mosollyal. – Akkoriban persze még nem festettük magunkat, és természetes üdeség jellemezte a tisztességes lányokat. Én nagyon szép voltam, s ennek megfelelően hiú, könnyelmű és elkényeztetett. Carlyon asszony elmerült emlékeiben. – Számtalan fiú rajongott értem – folytatta. – Köztük a nagyapád. Tíz évvel volt idősebb nálam. Erőszakosnak és beképzeltnek tartottam, mégis hízelgett, hogy feltűntem neki. A család támogatta ezt a kapcsolatot, mert nagy tiszteletben álló, jómódú ember volt. Amikor megkérte a kezem, igent mondtam. Valójában hiúságból tettem. Elámított az, hogy ilyen fiatalon megházasodjak, saját házam legyen, hintóm és szolgáim. Arról álmodoztam, hogy
25
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
majd előkelő emberekkel találkozom. Nem vettem tudomást róla, hogy a házasság felelősséggel és kötelezettségekkel is jár. A nagymama egy pillanatra elhallgatott. Joanna észrevette, hogy szája keserű mosolyra húzódik. – Miután kihirdették az eljegyzésünket, egy összejövetelen találkoztam David Lovellel – mesélt tovább az öreg hölgy. – Egyszeriben rádöbbentem, hogy elsiettem a döntést. Mindenáron igyekeztem elfojtani az érzéseimet, de David iránti érzelmeim erősebbnek bizonyultak, és tudtam, hogy ő is szeret. Egy bálban találkoztunk újra. Tudtam, hogy nem illik, mégis elmentem vele sétálni a parkba. Fehér szaténruhát viseltem, a hajamat virágok díszítették. Csodálatos holdtölte volt. Hangja kicsit megremegett. Ajkához szorította a zsebkendőjét. – Kérlek, nagymama, ne erőltesd meg magad – kérlelte Joanna ijedten. – Nem, hagyd csak. Végig el kell mesélnem… Ostobaság, hogy mindig így elérzékenyülök. David megvallotta szerelmét. John hidegen fogadta, mikor elmondtam neki az igazat. Arra gondoltam, jobb is, hogy nem szeret annyira. Majd talál magának egy másik asszonyt. A szüleim haragudtak. Nem akarták elfogadni Davidét. Felemelte a kezét, és megsimogatta Joanna haját. – Boldog vagyok, hogy ilyen volt a fiatalságom… No de maradjunk a témánknál! Hozz egy pohár vizet, gyermekem! Joanna átnyújtotta a poharat. Az idős asszony eres kezét és ráncos bőrét nézve megpróbálta maga elé képzelni a fiatal lányt. Hogy múlik az idő! Milyen kevés arra, hogy megértsük és átéljük mindazt a szépséget és gazdagságot, amit az élet kínál számunkra. Nem pazarolta el ő is az idejét, elhagyva az igazi értékeket, cserébe biztonságért és jólétért? Örült, hogy a nagymama tovább mesélt, mert megijedt saját gondolataitól. Az öreg hölgy most a legszomorúbb eseményekről beszélt. Míg szerelmes álmait szőtte, boldogsága egyetlen nap alatt szertefoszlott, amikor David egy tragikus hajószerencsétlenség során életét vesztette. Ám az ember nem gyászolhat örökké. Mary Carlyon is megnyugodott. A fiatal lányból azonban megfontolt nő lett, és amikor John másodszor is megkérte a kezét, beleegyezett az esküvőbe. Házasságuk első hónapjaiban kedvelte és tisztelte a férjét, még ha kapcsolatukból hiányzott is az a romantika, ami a Daviddel együtt töltött rövid időt oly boldoggá tette. Kezdetben nem vette észre, hogy John titokban azt figyelte, gondol-e még a másik férfira, akire mindvégig féltékeny volt. Többi ismerősével és barátjával szemben is elviselhetetlen féltékenység gyötörte. Ninát, az első lányát imádta. Csak magának akarta, ezért mindenkitől elszigetelte. Egyetlen fiatalembert sem engedett a közelébe, hiszen mi történne, ha Nina egyszer komolyan beleszeretne valakibe? Amikor egy napon ez mégis megtörtént, elszabadult a pokol. Nina egy londoni kirándulásról nem egyedül, hanem egy jóképű ifjú kíséretében tért vissza. Már messziről látszott, milyen szerelmesek. Az, hogy már el is jegyezték egymást, csak tovább rontott a helyzeten. Ha Michael biztos jövőjű fiatal üzletember lett volna, John Carlyon egy idő után talán megbékélt volna vele. Michael azonban nemcsak bohém művész volt, hanem ráadásul tizenöt évvel idősebb Ninánál, aki éppen akkor töltötte be a tizenhatodik életévét. Amikor John tudomást szerzett az eljegyzésről, hatalmas veszekedés tört ki, és vejét azonnal kiutasította a házból. Michael elment, Nina pedig másnap követte őt. Tizennégy nappal később a lány Párizsból írt az édesanyjának. Feleség volt, és – ha nem is akar tudni róla az apja, fűzte hozzá – kimondhatatlanul boldog. Bízott benne, hogy az apja 26
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
hamarosan megbocsát nekik, és újra találkoznak. Párizs lenyűgözte, és Michael a tenyerén hordozta. Mikor Mary elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy a levelet megmutassa Johnnak, megtörtént a katasztrófa. Férje jeges nyugalommal olvasta a levelet. Higgadtsága fenyegetőbb volt, mint egy dühkitörés. Aztán apró darabokra tépte az írást. Nina képét levette a falról, és a padlóra fektette. Mindent, ami a lányára emlékeztetett, kidobott. Mintha Nina sohasem létezett volna, ki se ejthették a nevét. John napról napra egyre elviselhetetlenebb és keményebb lett. Összetörte felesége szívét, de ő mégis kitartott mellette. Amikor a nagymama kimerülve befejezte a történetet, Joanna szeme könnyben úszott. – Ne sírj, kicsim. Nincs értelme gyászolni a múltat. A hibákat nem lehet meg nem történtté tenni, de tanulhatunk belőlük – szólt vigasztalón a nagymama, gyengéden simogatva Joannát, aztán folytatta: – Néha-néha jött egy levél. Nagyapád nem tudott róla – mondta mosolyogva. – Aztán egy napon Michael írt. Nina meghalt – ez állt a levélben. Ez volt az utolsó hír, amit rólatok kaptam. Aztán meghalt a nagyapád. És te, szegénykém, olyan egyedül voltál. Bárcsak korábban rád találtunk volna! – Nem volt olyan rossz sorom – nyugtatta őt Joanna. – Megtaláltam a helyem. Aztán elmesélte, hogyan élt, de a sötét időket próbálta kiszínezni. Meglepetésére az öreg hölgy nem szörnyedt el azon, hogyan keresi pénzét Joanna. A többi családtag előtt sem akarta titkolni. – Nincs abban semmi rossz, hogy énekesnőként egy éjszakai mulatóban lépsz fel – mondta tárgyilagosan. – Büszke vagyok rá, hogy sikeres vagy. Egyszer majd nekünk is énekelsz, jó? – Most még csak remélem, hogy egy napon sikeres leszek – válaszolta Joanna nevetve. – Úgy tűnik… – Félbehagyta a mondatot, mert az ajtó kinyílt, és belépett a nagynénje. – Késő van, mama, aludnod kell – mondta Durant asszony, és egy pohár tejet tett az éjjeliszekrényre. – A sok beszéd kifárasztja – fordult magyarázóan Joannához. – Persze, természetesen. Jó éjszakát, nagymama – mondta Joanna sietve. –Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtam. – Ugyan, ne butáskodj, kicsim. Monica, mint mindig, most is túloz. Sokkal erősebb vagyok, mint ahogy ő gondolja. Úgy érzem, megkönnyebbültem ettől a beszélgetéstől. Mostantól már jobban ismerjük egymást. Jó éjszakát, szép álmokat! Joanna lehajolt, és megcsókolta nagyanyját, aztán a nagynénje felé dünnyögött valami köszönésfélét, s elhagyta a szobát. Másnap reggel fűnyíró bugására ébredt. Ijedten állapította meg, hogy már tíz óra van. Gyorsan kiugrott az ágyból, felvette a köntösét, és a fürdőszobába indult. Ekkor kopogtak, és bejött a szobalány. – Felébredt, Joanna kisasszony? Jól aludt? Rögtön hozom a reggelit – mondta udvariasan. – Nem, köszönöm. Majd lemegyek. Nem gondoltam, hogy már ilyen későre jár – szabadkozott Joanna. – Mondták, hogy ne zavarjam önt. Minden elő van készítve, nem okoz problémát. – Igazán nem? Esténként mindig sokáig dolgozom, így megszoktam, hogy későn kelek. Veszek majd egy ébresztőórát, és megpróbálok átállni. Néhány perc múltán a szobalány visszatért, kezében tálcával. – Köszönöm, Alice. Egész napra elég lesz, amit hozott – nevetett a lányra. – Az asszonyom megkért, hogy közöljem önnel, elmentek Vanessával vásárolni. Dél körül jönnek majd vissza. Carlyon asszony az étkezőben ül és újságot olvas.
27
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Tizenegy óra körül Joanna lement, és azon töprengett, melyik ajtó vezethet az étkezőbe. Ekkor egy autó állt meg a kapu előtt. – Jó reggelt – üdvözölte őt Charles, amint belépett – A többiek? Joanna elmondta, milyen üzenetet kapott. A férfi világosszürke vászoninget és szürkéskék kordbársony nadrágot viselt. A laza, sportos öltözet megfiatalította. – Ma nem dolgozik? – kérdezte Joanna. – Már korán kimentem a gyárba a posta miatt. Hivatalosan a jövő hétig szabadságon vagyok. Jó napot, Alice! Van még kávé? – Természetesen, Charles úr. Vihetem az étkezőbe? Carlyon asszonynak is nemsokára felszolgálom a csokoládéját. – Igen, kérem. Charles Joannához fordult. – Erre jöjjön – mondta, és kezét Joanna vállára helyezte, hogy vezesse. A világ legtermészetesebb mozdulata volt ez, Joannát mégis furcsa bizsergés járta át, amikor a férfi hideg kezével megérintette. Carlyon asszony mélyen belemerült a Daily Telegraph olvasásába, és észre se vette, amikor Joanna és Charles belépett. Aztán felpillantott újságjából. – Jó reggelt, gyerekek! Itt maradsz reggelire, Charles? – kérdezte. – Szívesen, ha lehet. Vanessával talán teniszezhetünk. Jó lehet a pálya, rég nem esett az eső. – Biztosan örülni fog. Vanessa próbálta Nealt játékra bírni, de ő sosem ért rá – mesélte a nagymama. – Hogy aludtál? – fordult Joannához. – Túlságosan is jól és sokáig. Nem hittem a szememnek, amikor az órára néztem – mondta nevetve. Alice behozta a kávét és a csokoládét. – Itt marad ebédre, Charles úr? – kérdezte. – Igen, Alice. Rendben van a meleg víz? – Igen, uram. Most a hűtőszekrénnyel van egy kis gondunk, mert furcsa zajokat ad – panaszkodott Alice. » – Akkor gyorsan megnézem, mit tehetünk – mondta, és követte a szobalányt a konyhába. – Nem tudom, mit tennénk nélküle – mondta Carlyon asszony, fejével a fiatalember után biccentve. – Mindenről gondoskodik. Rá mindig számíthatunk. – Kedves tőle – mondta Joanna. – Élnek még a szülei? – Nem. Még kisfiú volt, amikor egy autóbalesetben meghaltak. A nagyapád befogadta, és amikor elvégezte az iskolát, rögtön felvette a gyárba. Most a felügyelőbizottság tagja, de részt vesz a vállalat irányításában is. – Nem túl fiatal hozzá? – Valóban az – helyeselt az idős hölgy –, de rendkívül tehetséges. – Nagymama, telefonálhatnék Párizsba? – kérdezte Joanna. – Az ügynökömnek tudnia kell, hol lakom, és hol érhet el. – Persze, hogy felhívhatod. Ha Charles visszajön, megmutatja, hol van a dolgozószoba, ott nyugodtan tudsz beszélgetni. Amikor Charles visszajött, a nagymama megkérte őt: – Joanna szeretne Párizsba telefonálni, kérlek, mutasd meg neki a kis irodát. Kimentek a folyosóra, és kinyitottak egy ajtót, ami az irodába vezetett. A szobában sötét volt. A napfényt régimódi zsalugáterek rekesztették ki. – Mit szólt a barátja a hirtelen elhatározáshoz, hogy elutazik? – érdeklődött Charles, míg egy kis fényt eresztett a szobába. Joanna leült a nagy íróasztal elé, és kezébe vette a kagylót. 28
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– A barátom? – kérdezte értetlenül. Az utóbbi huszonnégy órában szinte teljesen megfeledkezett Yves létezéséről. Charles az íróasztalra támaszkodott, és kedves mosollyal nézett rá. – Úgy látszik, a drága fülbevalók nem érték el a remélt sikert – mondta gúnyosan. – Vagy az a barátja, akit most hív fel? – Az ügynökömmel akarok beszélni – válaszolta Joanna kimérten. – Nem tudja, hol talál, és néhány dolgot meg kell beszélnünk a vendégszerepléssel kapcsolatban. Charles felkelt. – Természetesen az üzlet fontosabb, mint a szórakozás. Ám mégiscsak adhatna életjelt magáról a szegény fiúnak. Vagy talán nem elég gazdag ahhoz, hogy beteljesítse a jómódú férjről szőtt álmait? A zafír fülbevalók megérdemelnek annyit, hogy az ember jelentkezzen. Mielőtt Joanna válaszolhatott volna, Charles elhagyta a szobát. A lány felháborodottan nézett utána egy darabig, aztán megvonta a vállát, és felvette a kagylót. „Néhány perc türelmet kérek, máris kapcsolom Párizst” – közölte a telefonos kisasszony. Charles eszébe juttatta, hogy a fülbevalóval kapcsolatban is döntenie kell. Yves-nek valójában nem jelentett nagyobb anyagi megterhelést zafírt vásárolnia, mint egy fizetéséből élő embernek egy jó parfümöt venni. Joanna mégsem akarta megtartani az értékes fülbevalót, de tudta, hogy Yves-et még jobban megbántaná, ha visszautasítaná az ajándékát. A telefon csörgése riasztotta fel töprengéséből. Néhány pillanat múlva kapcsolták Gustave irodáját. Sajnos, nem találta benn őt, de a titkárnőnél meghagyta a telefonszámát és a címét. Az étkezőbe visszatérve elnézett Charles kérdő tekintete felett, és a nagymama hímzése iránt érdeklődött. Nagynénje és Vanessa éppen ekkor tértek vissza a vásárlásból. Charlesnak így szerencsére nem volt alkalma faggatózni. Ebéd közben néhányszor magán érezte kíváncsi tekintetét, ami furcsa módon elfogódottá és nyugtalanná tette. Carlyon asszony étkezés után visszavonult a szobájába. Joanna elkérte nagynénjétől a vasalót, hogy rendbe hozza a ruháit. – Remélem, a látogatásom nem okoz sok gondot – szabadkozott, míg Durant asszony megmutatta neki a vasalószobát az első emeleten. – Dehogy, csak attól félek, magányosnak érzi majd magát – felelte a nagynéni. – Tizennégy napot persze ki lehet bírni. Bocsásson meg, még van néhány elintéznivalóm. Joanna bedugta a vasaló zsinórját a konnektorba. Nem, a nagynénje sosem lesz barátságosabb. Az iménti rideg „számolás” is elárulta, hogy semmiféle közeledést nem óhajt. Míg a vasaló melegedett, kinézett az ablakon. A teniszpályára nyílt kilátás innen. Vanessának nagyon jól állt a rövid, fehér teniszruha. Finom, jól kidolgozott alakja volt. Elképzelte, milyen sikere lehet a környékbeli férfiak között. Csinos pár, gondolta Joanna. Charles magas, sötét hajú és jóképű, Vanessa pedig csinos, szőke és sportos. Lemondó sóhajjal lépett a vasalódeszkához. Még csak két napja jött el Párizsiul, mégis hosszú időnek tűnt, és honvágy fogta el otthoni kis szobája iránt. Joanna megpróbálta a vasalásra összpontosítani a figyelmét. Az olasz selyemruhára valóban ügyelni kellett. – Nem vagy jó formában, kedvesem. Ellustultál a Riviérán! – hallatszott a teniszpályáról. Vidám nevetés felelt rá. Joanna türelmetlenül simított el egy ráncot. Mi van vele? Miért érzi magát a kiszűrődő hangok miatt olyan magányosnak és kitaszítottnak? Nem szívesen látott betolakodónak érezte magát egy olyan körben, mely az érkezése előtt már réges-régen létezett, és a távozása után éppúgy tovább él majd.
29
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Miután befejezte a vasalást, visszament a szobájába. A kandalló felett néhány könyvet látott. Kényelembe helyezte magát, és olvasni kezdett, hogy elterelje gondolatai t nyomasztó érzéseiről. Kicsivel később valaki halkan kopogtatott. – Tessék – mondta, mire az ajtóban Cathy jelent meg. – Bocsáss meg, nem ébresztettelek fel? – Nem, csak lustálkodtam. Gyere, mesélj valamit! Joanna az ágyhoz tessékelte. Cathynek nem kellett kétszer mondani, máris felkuporodott az ágy végébe. Rajta volt még az iskolaköpenye. Kislányosan és kissé esetlenül nézett ki benne. – Hú, micsoda unalmas nap volt! Elegem van az iskolából. Szerencsére pénteken vége van – kiáltotta Cathy, és kíváncsian nézett körül Joanna szobájában. – Milyen szép fehérneműid vannak! Biztosan jól keresel, ha ilyen szép ruhákat tudsz venni. Mivel foglalkozol tulajdonképpen? – érdeklődött Cathy. Joanna válaszolt és kíváncsian várta, mit szól hozzá a lány. – Na ne! Komolyan? – kérdezte Cathy őszinte lelkesedéssel. – Micsoda szerencse, téged az Isten küldött hozzánk! Te vagy az, akire nekem szükségem van. – Ezt hogy érted? – kérdezte Joanna csodálkozva. – Hogy értem?! Joanna, meg kell védened, ha robban a bomba – mondta izgatottan. – Esküdj meg, hogy nem árulsz el, míg el nem jön a megfelelő pillanat! – Ha ez ilyen mély titok, akkor természetesen egy szót sem fogok szólni. Cathy ledobta a cipőjét, és kezét összekulcsolta a térdén. – Szóval, amint tudod, karácsonykor vége az iskolának – kezdte. – Mama és Vanessa azt akarják, hogy titkárnő legyek. Nekem persze semmi kedvem hozzá, nem vagyok én afféle irodakukac. – És? – kérdezte türelmetlenül Joanna. – Tehát semmiképpen sem akarok titkárnő lenni – vallotta meg Cathy. – Nem nekem találták ki, legfeljebb egy ostoba gépírónő lennék egy harmadrangú irodában. Sose lenne belőlem mondjuk egy igazgató titkárnője. – Akkor hát mi akarsz lenni? – Éppen ez az, ezért gondolom, hogy a Jóisten küldött téged – mondta Cathy reménykedve. – Színésznő szeretnék lenni! Joanna egy darabig elgondolkodva nézett Cathyre. – És miért akarsz épp színésznő lenni? – Tudom, mire gondolsz – sóhajtotta Cathy. – Megint egy színpadra vágyó kamasz. De nem erről van szó, Joanna, tényleg nem. Tudom, hogy keményen kell dolgoznom, tudom, hogy a siker tekintetében egy a százhoz az esélyem. De úgy szeretném megpróbálni! El sem mondhatom, mennyire vágyom rá! – Gondolod, hogy a mamád nem egyezne bele? – kérdezte Joanna. – Számára az a legfontosabb, hogy jó partit csináljon – felelte Cathy dacosan. – Egyetlen célja velünk, hogy megfelelő férjet találjon nekünk. Természetesen minél gazdagabbat és tekintélyesebbet. De nem ő a legnagyobb akadály, őt még valahogy meg lehetne győzni. – Akkor ki? Nagymama? – Nagymama? Ugyan, dehogy, ő csodálatos. Ha tudná, mennyire szeretném, ő sosem akadályozna meg. Nem, Charlesról van szó. – Charlesról? Hiszen*5 nem tartozik érted felelősséggel. – Hivatalosan nem. Mégis ő a családfő, előtte mindenki meghajlik. – Charles nagyon szeret téged. Ha elmagyaráznád neki, mire vágysz, biztosan meg tudnád győzni.
30
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Soha. Kinevet engem, még mindig kisgyereknek tart – mondta Cathy szomorúan. –De ha te mondanád meg neki, hogy milyen komolyan gondolom, talán beleegyezne. – Miért pont én? – tiltakozott Joanna. – Még csak két napja vagyok itt. Vanessa biztosan többre menne vele. – Vanessa? Nevetnem kell. Azt ne mondd, hogy nem vetted még észre. Ő és a mama túlságosan is el vannak foglalva a terveikkel – mondta. – Miféle terveikkel? Nem értem, Cathy, mire gondolsz. – Nyisd ki a szemed, és hamarosan mindent megértesz – felelte Cathy keserűen. – Vanessa Charles Carlyon felesége szeretne lenni. Ezért nem kedvelnek ők téged. Attól félnek, hogy Charles esetleg beléd szeret. Utálom ezt az egészet! – sóhajtott, és majdnem könnyekben tört ki.
5. FEJEZET – Cathy, csak képzelődsz, ez lehetetlen – ellenkezett Joanna, miközben igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Nem képzelődöm, Joanna – mondta Cathy komolyan. – Vanessa elszántan törekszik arra, hogy Charles feleségül vegye. Joanna kibújt az ágyból, és felvette a szoknyáját. – Talán szereti Charlest – jegyezte meg mellékesen. – Hiszen olyan jól illenek egymáshoz. – Egyáltalán nem szereti – jelentette ki Cathy. – Csak gazdag akar lenni, jó partit akar csinálni. Fogadom, majd megpukkad, hogy te ilyen csinos vagy. – Köszönöm – mondta Joanna. – De még ha igazad van is, amit egyébként kétlek, akkor sem kell aggódnia. Charles egyáltalán nem kedvel engem. – Igazad van, de ezt akkor sem értem. Láttam, hogyan nézett rád tegnap a vacsoránál. Mintha haragudna rád. Neal csodálatosnak talál, de ő persze minden nőnemű lénnyel kikezd, akivel csak találkozik. Joanna gondolataiba merülve fésülte a haját. Azon csodálkozott, hogy beszélhet Cathy ilyen közömbös hangon a családjáról, mintha idegenekről lenne szó. Nem lehet túl jó viszonyban az anyjával és a testvérével. – Térjünk inkább vissza még egyszer a legfontosabbra – szólalt meg Joanna. –Tehát színpadra akarsz lépni. Hosszabb ideig itt kellene maradnom ahhoz, hogy segíteni tudjak – mondta némi töprengés után. – Úgyis várom a megfelelő pillanatot, ha egyáltalán eljön valaha – mondta Cathy kedveszegetten. – Segítesz, ha majd elmondom nekik? Mielőtt Joanna válaszolhatott volna, kopogtattak az ajtón. Vanessa lépett be. Még rajta volt a teniszruha, és a játéktól kipirult az arca, ami igazán jól állt neki. – Szia, Cathy – üdvözölte a húgát. Aztán Joannához fordult. – Kész van a tea, csak ezt akartam megmondani. – Köszönöm, rögtön megyek – mosolygott Joanna. – Milyen volt a játszma? – Fantasztikus! Csak Charles kijött a gyakorlatból, úgyhogy én győztem – mondta diadalmas mosollyal. – Kár, hogy nem tudsz teniszezni. – Én is nagyon sajnálom – felelte Joanna. Aztán Cathyhez fordult. – Szerettem volna egy kendőt odaadni neked. Mindjárt jövünk, Vanessa. – Maradjatok csak, nekem is át kell még öltöznöm. Joanna kinyitotta a szekrény ajtaját, és kiválasztott valamit Cathynek. A lány hangos köszönetét elhárította. 31
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Nincs mit, kicsim. Nekem több is van. – A másik dologban is segítesz, ugye? – kérdezte Cathy reménykedve. – Igen, ha eljön a megfelelő alkalom, segíteni fogok neked, ahogy csak tudok – ígérte Joanna. – Te egy angyal vagy! Tudtam, hogy meg fogod tenni – mondta Cathy hálásan. – És most irány az uzsonna! Éhen halok! Charles a nappali ablakában állt, amikor beléptek. Egy pohár italt tartott a kezében, és fütyörészett. A fehér teniszpólóban különösen kitűnt napbarnított bőre. Joanna azon törte a fejét, hogyan lehet ilyen sportos alakja, ha egész nap az íróasztala mögött kell ülnie. – Charles, tényleg kikaptál Vanessától, vagy csak hagytad, hogy ő nyerjen? – kérdezte Cathy, miközben vett egy szendvicset. Charles nevetett. – Szabályosan két vállra fektetett. Attól tartok, túl jó játékos hozzám képest. Cathy kétkedve nézett rá. – Nem hiszem, sosem volt ő olyan jó játékos – vélekedett. – Kérsz teát, Cathy? – kérdezte Joanna, hogy másfelé terelje a beszélgetést. – Köszönöm, nem. Hozok egy gyümölcslevet a hűtőszekrényből. Te is kérsz? – Köszönöm, inkább teát iszom. Szeretnék igazodni az angol szokásokhoz. Miután Cathy kiment a szobából, egy percnyi csend támadt. Joanna teát töltött, cukrot tett bele, és választott egy szendvicset. Ritkán volt elfogódott, és most zavarta, amiért a férfi jelenlétében rendre elbizonytalanodik. – Bombasikere van Cathynél! – jegyezte meg Charles, és végignézett rajta. Joanna várt egy kicsit a válasszal. Aztán Charlesra pillantva így felelt: – Abban a korban van még, amikor a gyermek a külseje alapján ítéli meg az embereket. Talán nem fogja elhinni, de én is nagyon kedvelem őt. – Miért ne hinném el? Azt hiszem, egy kicsit hasonlítanak is egymásra. Joanna felhúzta a szemöldökét. – Hogy érti ezt? Charles letette a poharát, és rágyújtott. – Semmiképpen sem akartam udvariatlan lenni. Arra gondolok, hogy mindkettőjüknek van egyfajta kisugárzása. Ez tetszik nekem. És Cathyt is nagyon szeretem. .. Igaz is, elfelejtettem valamit. A csekk a másik kabátomban maradt. – Felejtse el, kérem, azt a pénzt, megváltozott a véleményem. Joanna szavai mosolyt csaltak a férfi arcára. – Valóban? Nos, akkor mégsem csalódtam. Ritkán ítélek elhamarkodottan. Ami azt illeti, maga nem pénzsóvár. Joanna elpirult. – Miért tette akkor azt az ajánlatot? A férfi megrántotta a vállát. – Így érhettem el a leggyorsabban, hogy eljöjjön. Nincs hatásosabb meggyőzés, mint hogyha az embert gyors döntésre kényszerítjük. Arra számítottam, hogy vagy elküld a pokolba, vagy eljátssza azt a szerepet, amit felkínáltam. – És ha elküldtem volna? – Változtattam volna a taktikámon – felelt Charles rámenősen. – Mivel makacsnak tűnt, láttam, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Cathy visszatért, és ők másról kezdtek beszélgetni. Később Joanna visszagondolt a férfi szavaira, és elcsodálkozott. Sohasem volt büszke, nem is tartotta magát annak. Még azokkal szemben sem, akiknek minden az ölükbe hullott, és ezt természetesnek is vették. Neki mindenért meg kellett harcolnia. Egyedül arra volt büszke, hogy így is elért valamit.
32
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Esténként a család egy kávé mellett üldögélt a nappaliban. Neal vacsora után felállt, és így szólt: – Kisétálok egy órára. Joanna, volna kedved velem jönni? Egész nap bent gubbasztottál a szobádban, rád férne egy kis friss levegő. Joanna habozott, mit feleljen, de a nagymama megelőzte: – Menj csak, kedvesem, jót fog tenni. Neal, vigyázz, és vezess óvatosan! Nem akarom, hogy baleset érjen benneteket most, mikor végre megtaláltuk Joannát. – Figyelmesen fogok vezetni, ne félj! – biztosította Neal az aggódó nagymamát egy grimasszal. – Vegyél fel egy kendőt, Joanna, az én régi tragacsom nem olyan kényelmes, mint Charles kocsija. Joanna felszaladt a szobájába, és lehozott egy kabátkát és egy kendőt. Neal már az ajtóban várta. Nyitott, kétüléses, kicsit régimódi autójában nem volt túl sok hely a lábaknak, de Joanna nem bánta. Szép, meleg este volt, és örült, hogy egy kicsit kiszabadul a négy fal közül. – Kimegyünk a sziklákhoz – mondta Neal, miután beült a kocsiba. – Onnan szép a kilátás, az egész várost belátni, és jó halszag van. Ezenkívül nem üvölt minden ablakból a „Nellie Dean”. – Nellie Dean? Mi az? – kérdezte Joanna. – Egy ostoba sláger. Ilyet biztosan nem énekelsz. – Honnan veszed, hogy énekelek? – Cathy elmesélte. Nem nagyon lepődtem meg rajta, elvégre nem úgy nézel ki, mint valami tanárnő vagy könyvelő – nevetett Neal. – Inkább, mint a legszebb lány egész Merefieldben – fordult felé komoly arccal. Joanna mosolygott. – Ó, Neal, micsoda túlzás! Merefield biztosan tele van gyönyörű lányokkal, és nekik mind ugyanezt mondod. Szeretsz udvarolni, igaz? – Miért ne? Csak egyszer élünk, és ezt ki kell használnunk, mielőtt késő lesz. – Csak ebből áll az életed? Játék a szerelemmel? – kérdezte Joanna. – Legalábbis nagyrészt. – És a munkád? – Meg kell csinálni. – Charles mesélte, hogy festő szeretnél lenni. Neal egy földútra hajtott. – Valaha gondoltam rá – mondta kissé lemondóan. – Miért adtad fel? – Mi értelme lett volna? Művész a padlásszobában – nem az én szerepem. Nem tartom magam zseninek. Bár talán csinálhattam volna valami jót. – Úgy beszélsz, mintha már mindez reménytelen lenne. – így is van. – Miért? – ellenkezett Joanna. – Ha tényleg festeni akarsz, nem adhatod fel ilyen könnyen. Ez olyan, mint a zene, a tánc vagy a tenger imádata. Ez a vérünkben van, nem tagadhatjuk meg. Sosem tudod elfelejteni. – Néha tudni kell lemondani is. Nem lehetsz tengerész, ha arra kényszerülsz, hogy városban élj. Nem zenélhetsz, ha nincs zongorád. – Festeni bárhol lehet – vetette ellene Joanna – Most is festhetnél, ahelyett hogy a környéken csavarogsz. – Joanna – szólalt meg Neal, önuralmat erőltetve magára. – Hallottál már olyan zongoraművészről, aki csak egy órát gyakorolhatott naponta? Vagy olyan táncosról, aki kemény edzések nélkül jutott volna a csúcsra? Az emberek azt gondolják, valaki vagy tud festeni, vagy nem. Pedig komoly tanulmányokat kell végezni hozzá. Egy jó kép nem a
33
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
szerencsének köszönhető, hanem sok-sok évi tanulásnak. Idő kell hozzá és még valami, amiből megélsz. Ha mindez nincs meg maradéktalanul, akkor inkább hagyom az egészet. Neal lelassított, és egy hepehupás mezőre hajtott. A fényszórók világosságában néhány széltépázta fatörzs és egy pad látszott. Neal lekapcsolta a lámpát, és kiugrott az autóból. A hold eltűnt a felhők mögött, és egy kis időbe telt, míg Joanna szeme hozzászokott a sötétséghez. Ekkor észrevette, hogy egy sziklánál vannak. Neal Joanná-nak nyújtotta a karját. – Vigyázz, igen göröngyös a föld errefelé – mondta. Neal keze meleg volt, és erős. A szikla pereméig vezette a lányt. Lenéztek az alattuk elterülő városra. – Az a hosszú kanyar, ahol a kék fényeket látod, a főút. És ott van a sörfőzde, ahol a piros neonreklámok világítanak – magyarázta Neal. – Még a pályaudvarok is milyen szépek így a sötétben. Kár, hogy nincs mindig sötét. Neal hangjának komor színe meghatotta Joannát. Fázni kezdett. – Csak nincs hideg? – kérdezte ijedten a fiatalember. – Nem, nem – felelte gyorsan Joanna. – Hol élnél szívesen, ha választhatnál? – Londonban – válaszolt habozás nélkül a fiú. – Van abban a városban valami, amitől úgy érzem, szabad vagyok. Merefield megfojt engem. És te? Hol élnél a legszívesebben? Joanna fején városnevek suhantak át, ahol eddig járt: Athén, Rio, Rangoon, számtalan hely, számtalan emlékkel… – Nem is tudom – vallotta meg halkan. – Még soha egyetlen városban sem éreztem magam otthon. A hold előbújt a felhők mögül. Neal Joanna felé fordult, és ujjait a kezébe zárta. A következő pillanatban átölelte, és az arcához hajolt, hogy megcsókolja. Joanna nem szabadította ki magát, de elfordította az arcát, így a fiú ajka csak az arcát érintette. – Mi van veled? – kérdezte Neal. – Nem szeretsz? – Neal, hiszen még alig ismerjük egymást. A fiú felegyenesedett, de továbbra is a karjai közt tartotta Joannát. – Borzasztónak találod, ha megcsókolnak? – Neal sértődött hangján Joanna elmosolyodott. – Legalábbis akkor, ha az illetőnek szinte csak a nevét tudom – válaszolta. –Ezért hoztál magaddal? Neal elengedte. – Ne haragudj – morogta. – Hazaviszlek. Hangja csalódottan csengett. Visszasétáltak a kocsihoz. – Mit szólnál egy sörhöz? – javasolta a fiatalember. – Rendben, de ihatsz, ha autóval vagyunk? – Egy pohár nem számít. Ismerek egy csendes kis kocsmát, nem messze a házunktól – mondta most már valamivel élénkebben. – A pohárhoz egyébként eddig még nem nyúltam. A kocsma valóban kellemes, patinás hely volt. Sikeresen elkerülte a modernizáció. A bükkfa burkolatú kis helyiség szinte üresen tátongott. A szomszédból élénk csevegés hallatszott át. Joanna leült a kandalló mellé. Neal sört rendelt magának, a lánynak pedig egy koktélt. – Igazán barátságos hely. Pontosan olyan, ahogy az ember a régi Angliát elképzeli – ábrándozott Joanna, mikor már egymás mellett ültek. – Valóban az. Ennek ellenére szívesen elcserélném bármelyik párizsi kávéházadra – mondta Neal nevetve. – Mesélj egy kicsit a munkádról! Biztos híres az az éjszakai mulató, ahol dolgozol. Nehéz elképzelni téged bárhölgyként. Joanna meglepetten nézett rá.
34
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Semmi dolgom velük – felelte. – Különben szerintem mindenki így gondol-kőzik. Az apám mindig mondta, hogy az angolok a leghazugabb csalók. Külföldön bármit szabad, ám otthon hihetetlenül kényesek. Mi a véleményed, tényleg így van? – Lehet. Bizonyára Charles is másképpen viselkedik külföldön. – Charles? Ő nem kényeskedik. Néha ugyan nagyon komolynak tűnik, és mindenáron keresztül akarja vinni a saját akaratát, mégsem tartom őt kispolgárinak. – Nem, nem az. Inkább zsugorinak mondanám – vélekedett Neal. – A saját pénzével nagyvonalúan bánik, de arra nagyon nagy gondot fordít, hogy mi takarékoskodjunk. – Mi köze a ti pénzetekhez? – értetlenkedett Joanna. – Sok! – vágta rá Neal mérgesen. – Nagyapa felosztotta közöttünk a vagyonát. Nagymamáé lett a ház és a főrészesedés. Az anyámnak is elég pénz jutott ahhoz, hogy élete végéig kényelmesen megéljen belőle. Charles semmit sem kapott, hiszen ő maga is elég vagyonos. Mi hárman nagy részesedést kaptunk, de csak a vagyon megbízottjainak engedélyével nyúlhatunk a pénzhez. A megbízottak pedig az anyám és sajnos Charles. – Egyszer lejár a gyámság, és akkor azt csinálsz, amit akarsz – vigasztalta Joanna. – Persze – felelte Neal gúnyosan. – Majd öt év múlva, amikor már harmincéves leszek. A lányok pedig addig várjanak a házassággal. Feltéve, hogy Charles-nak nincs kifogása a férj ellen. Jellemző az öregre, hogy így döntött a vagyonáról. Mindig is Charles volt az őrangyala. A mama beleegyezése semmit sem számít, ha Charles ellenez valamit – legyintett lemondóan. – Még a mama sem dönthet egyedül a pénzéről – folytatta. – Nagymama természetesen teljesen Charles oldalán áll. Egyszóval van pénzünk, csak éppen a nyomát sem látjuk. – Értem. Ez tényleg bosszantó – jegyezte meg Joanna. – Ha kivehetnéd a magad részét, bizonyára Londonba költöznél, bérelnél egy műtermet és festenél. – Felejtsd el – mondta Neal szomorúan. – Miért nem egyezik bele Charles? Nem hisz a tehetségedben? – Nem tudom, nem beszélt erről – felelte vállvonogatva. – Az a legfőbb ellenvetése természetesen, hogy a festéssel nem lehet pénzt keresni. Fütyülök a pénzre. Megelégszem azzal, ha ki tudom fizetni a szobámat, és néha evésre is jut. Joanna nevetve jegyezte meg: – Látszik, hogy sohasem voltál szegény. Csak magadról kell gondoskodnod. De gondoltál-e arra, hogy ha egyszer feleséged és gyerekeid lesznek, nem lehet őket a semmiből eltartani? – Nem tervezek házasságot. – Honnan tudod? Nem lehetsz biztos benne, hogy téged nem talál el Ámor nyila – felelt a lány élcelődve. Neal is elmosolyodott. – Persze hogy nem, de annak nem kell rögtön házassággal végződnie. _ – Ezt szépen kifőzted – nevetett Joanna. – Most már ideje elindulnunk hazafelé, mert nagymama aggódni fog. Amikor a kocsihoz értek, Neal barátságosan megszorította Joanna kezét. – Kedvellek, Joanna, jó barát vagy – mondta őszintén. – Bemutathatlak végre a szomszédoknak? Mégsem állhat abból az életed, hogy csak a nagymamával társalogsz. – Őszintén szólva, azt hiszem, a mamád nem fogja elsietni a dolgot. Bizonyára aggódik az esetleges pletykák miatt. Furcsa is, hogy hirtelen a semmiből felbukkan egy unoka. – Lehet. Egyébként pedig mindenki tudja, hogy anyám milyen féltékeny volt Ninára. Ezt persze rád is átviszi. – Féltékeny volt az édesanyámra? Hogyhogy? – kérdezte Joanna kíváncsian. – A mamád igazi szépség lehetett, ráadásul az öreg kedvence – persze a nagy balhé előtt – magyarázta Neal. – Egyetlen lány sem szereti, ha valaki más minden babért learat, s neki nem jut. Ez a testvérekre is érvényes. 35
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Tehát erről van szó – mormolta Joanna. – És igen rossz pillanatban jöttél – tette hozzá Neal, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Joanna megvárta, míg a fiatalember beült mellé. – Hogy érted ezt? – Nem vetted még észre? Mama abban reménykedik, hogy Charles őlordsága nem megy messzire, ha majd egyszer házasodni akar. Arra vár, hogy megkérje Vanessa kezét – mondta. – De ha Charlesnak. egy kis esze van, nem sétál be a mama csapdájába. Nem nagyon kedvelem őt, de jobbat kívánok neki, mint Vanessa. – Ez igazán csúnyán hangzik. Nem szereted a testvéredet? – Természetesen szeretem. De ettől még észreveszem a hibáit. Vanessa hideg, hiányzik belőle a szenvedély, és ha valaki közeledne hozzá, bizonyára azzal védekezne, hogy ne tegye tönkre a frizuráját. – Cathy mesélte nekem, hogy Vanessa nagyon kedveli Charlest. Gondolod, hogy hamarosan eljegyzik egymást? – Ez a nagy kérdés. Charles eddig nem adta jelét, hogy bármiféle szándékai lennének. Szereti a szabadságát, a mama is ettől fél. Mindig is érdekelték a lányok, de házasság még sosem jutott az eszébe. Tán nem is fog soha. Meg tudnám érteni. Charles kiváló házigazda, az otthona tökéletesen rendezett. Mi szüksége volna egy asszonyra? Joanna jót nevetett Neal meglehetősen csípős megjegyzésén. Amikor hazaértek, a nagymama és Monica már ágyban voltak, Vanessa azonban még a nappaliban ült, és olvasott. Szeme elidőzött a bátyján, míg az lesegítette Joanna kabátját. – Nagymama estélyt akar rendezni a tiszteletedre – újságolta Vanessa a lánynak. – Egész este erről beszélgettünk, és engem kért meg, hogy mondjam el neked. – Nagyon kedves tőletek. Nem okoz majd túl sok gondot a mamádnak az est megszervezése? – kérdezte óvatosan Joanna. – Nem bánja, nagyon szeret ilyen összejöveteleket rendezni – felelte Vanessa élénken. Joanna elcsodálkozott Vanessa hirtelen barátságossá váló hangján. – Miféle est lesz? A mama barátaival, avagy eljön mindenki? – érdeklődött Neal. – Gondolom, mindenki itt lesz – vélekedett Vanessa. – Nagymama azt tanácsolta, hívjam meg a Forbes ikreket és Mary Lastert, te pedig gondoskodhatnál néhány rendes fiatalemberről. Szűk körben megvacsorázunk, aztán a később érkezőknek hidegtálakat szolgálnak fel. Tánc is lesz. – Jól hangzik. Úgy tűnik, nagymama változtat az életstílusán – jegyezte meg Neal. – Joannának köszönhetjük. Házunk nem a vidámságról volt híres. – Hoztál magaddal estélyit, Joanna? – kérdezte Vanessa. – Igen, van nálam egy ruha, ami megfelel erre az alkalomra – válaszolt a lány, aki még mindig nem tért magához Vanessa hangulatváltozása láttán. – Te mit veszel fel? – Ideje lenne valami újat vásárolnom. Holnap körülnézek a városban. Nealnek igaza van, nem sokan fordultak meg nálunk az utóbbi időben. Merefieldben telente van néhány táncest, de ez minden. Vanessa ezután kikérdezte Joannát a párizsi divatról, az anyagokról és az árakról, majd elment lefeküdni. Másnap reggel Vanessa és az édesanyja Joannát is meghívták a bevásárló-kőrútra. A lány úgy érezte, Durant asszony viselkedése is megváltozott. Nem értette, miért lettek egyszeriben ilyen barátságosak. Felvett egy világos színű vászonkosztümöt, és a nyakába kötött egy csokoládébarna kendőt. Szalmatáska és egy hozzá illő kesztyű tökéletesítette az öltözetét Unokatestvére már az előszobában Várta, mikor leért. 36
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– A mama azonnal jön – mondta, és végigmérte Joannát. – Nem kellett volna átöltöznöd – jegyezte meg kissé szigorúan. – Rosszul öltöztem a vásárláshoz? – bizonytalanodott el Joanna. Vanessa megvonta a vállát. – Nem arról van szó. Mi mindig úgy megyünk vásárolni, ahogy vagyunk. Valószínűleg nem is hoztál magaddal egyszerűbb ruhákat. – Vanessa a virágmintás blúzához egyszínű kabátkát vett fel. – Nem, nincs ilyen ruhám – magyarázta Joanna. Nagynénje is kijött a konyhából. Ő is egy egyszerű kabátot öltött a ruhájára. Szemügyre vette Joannát, de nem szólt semmit. A város egyik mellékutcájában parkoltak le, és elvegyültek a vásárlók között. Joanna sok csodáló pillantást aratott, néhányan meg is fordultak utána. Ma egyáltalán nem örült ennek, és remélte, hogy a nagynénje semmit sem vesz észre belőle. Rengeteg ennivalót vásároltak, és egész listát hagytak ott, ami alapján majd házhoz szállítják az árut. Vettek pár új könyvet a nagymamának, majd végignézték a kirakatokat. Tizenegy óra körül felmentek egy nagy áruház legfelső emeleti éttermébe. Nagy nehezen felfedeztek egy üres asztalt az ablaknál. Míg arra tartottak, Durant asszony több ismerőst üdvözölt, és mindenkivel váltott egy-két szót. De sehol sem maradt annyi ideig, hogy be kelljen mutatnia Joannát, bár az emberek szemmel láthatóan érdeklődve fürkészték az ismeretlen lányt. – Ott van Angéla és a mamája! – kiáltott Vanessa. – Bocsássatok meg, kérdeznem kell tőlük valamit. Durant asszony lehúzta a kesztyűjét, és rendelt három kávét. Tekintete körbejárta a termet. Mióta elhagyták a házat, egyetlen szót sem váltott Joannával. Hirtelen meglepetten kiáltott fel: – Ni, ott van Charles! Mit keres itt vajon? Joanna felnézett, és meglátta a feléjük közeledő férfit. – Jó napot – üdvözölte őket vidáman Charles. – Tudtam, hogy itt talállak benneteket. Leülhetek? – Micsoda kérdés? Örülünk, hogy látunk – mondta a nagynéni kivirulva. –Vanessa mindjárt jön, elment Mayburgékhez. A mama mondta meg, hol vagyunk? Charles leült Joanna mellé. – Igen, felhívott az est miatt, és mondta, hogy a városba indultatok. Volt egy szabad félórám, gondoltam, idejövök. Joanna, ma megint nagyon csinos! – fordult a lányhoz. – Vigyázzon, mert nem fogják kedvelni a városban az asszonyok. Joanna enyhén elpirult, de nem válaszolt. – Kár, hogy nem voltál ott tegnap este, Charles – szólalt meg ismét a nagynéni. – Megpróbáltam lebeszélni a mamát az estélyről, de már teljesen beleélte magát. Nem bánom, csak attól félek, sok lesz ez neki. Joanna úgysem marad sokáig nálunk, és nem hinném, hogy a barátaink különösebben érdekelnék őt. – Lehet, de a nagymama olyan boldog volt, úgyhogy nem ronthatjuk el az örömét – felelte Charles. – Miben segíthetek? Majd én gondoskodom az italokról. – Az jó lesz. A vendégek listáját is szívesen átnézném még veled De már itt is van Vanessa. Charles felállt, és lesegítette Vanessáról a kabátot. A lány örömmel üdvözölte. – Azt hittem, Charles, megveted az efféle kávéházi csevegéseket – mondta csipkelődve. Charles megvonta a vállát, és körülnézett az egymással fecsegő nők során az étteremben. – Azért nem gondoltam egészen komolyan – nevetett. – Láthatja, Joanna, íme az angol középosztály szent rítusainak egyike. Minden délelőtt egy óra csevegés és pletyka kávé és sütemény mellett.
37
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Nem értem, miért gúnyolódsz. Igazán ártatlan szórakozás. Bizonyára a franciák is járnak kávéházba kicsit pletykálkodni – vetette közbe Durant asszony. – Igaz ez, Joanna? – kérdezte Charles. – Nem tudom – felelte ő bizonytalanul. – Többnyire ilyenkor még alszom, és kevés feleséget ismerek. – Milyen embereket ismersz? – kérdezte Vanessa. – A többi lányt az éjszakai mulatóból, meg a Bernardine Kávéház törzsvendégeit, ahol lakom. Ők környékbeli üzletemberek – mesélte Joanna anélkül, hogy meggondolta volna, miket mond. – Igazán? – jegyezte meg fagyosan a nagynéni. Ha már valaki ilyen helyen lakik, legalább hallgasson róla, ez volt az arcára írva. Joanna érezte ezt. Átkozott előkelősdi! – gondolta magában. A Bernardine vendégei talán nem ilyen tanult emberek, mint ők, viszont őszinték, barátságosak és szórakoztatóak. Szívét ismét elárasztotta a francia arcok és hangok iránti honvágy. Bárcsak sohase jött volna Merefieldbe! – Kérlek, Charles, szólj a pincérnek! Mennünk kell. Vanessa új estélyi ruhát akar venni – közölte Durant asszony, miután megitták a kávét. Charles elkísérte őket a főutcáig, majd búcsút vett, és a parkoló felé indult. Pár perccel előtte Joanna elkapta a liftben a férfi pillantását, melyben különös, értelmezhetetlen kifejezést látott. Talán megérezte, milyen erős honvágya támadt Franciaország iránt? A ruha kiválasztásakor sem az anya, sem a lánya nem kérték ki Joanna véleményét, bár az eladónő többször is megpróbálta bevonni őt a beszélgetésbe. Vanessa végül egy nagyon fiatalos, drága ruha mellett döntött. A halvány rózsaszínű anyagot finom csipke díszítette. Joanna úgy érezte, Vanessa kicsit színtelenül néz ki benne. Szívesen ajánlott volna neki valami mást, ami talán nem ilyen drága, de jobban állt volna rajta. Durant asszony azonban nyilvánvalóan finom „angol rózsaszálnak” látta lányát, és azonnal elutasította volna a változatosabb, különlegesebb szabású ruhákat. Joanna azon törte a fejét, vajon megfelel-e Charles ízlésének ez a finom rózsaszínű árnyalat.
6. FEJEZET Az estélyt a következő szombatra tervezték. Charlest ezalatt ritkán látták. A férfi alighanem úgy gondolta, Joanna most már egyedül is boldogul. Esténként a lány néha elment Neallel valahová, jó barátokká váltak. A fiú kissé Yves-re emlékeztette, még ha a gáláns vonások hiányoztak is belőle. Az estély előtti délutánon Joanna vett egy forró fürdőt, és éppen a kimonóját húzta magára, amikor hevesen kopogtak a fürdőszobaajtón. – Siess már, Vanessa! Már egy órája benn vagy. Mi is akarunk fürödni! – kiabálta Neal. Joanna gyorsan összekapta a ruháit, és kinyitotta az ajtót. – ó, bocsáss meg! Sajnálom, hogy megvárakoztattalak – szabadkozott mosolyogva a lány. Neal tekintete végigsiklott rajta, a fehér törölközőtől, melybe a fejét burkolta, a kimonón keresztül a zöld papucsig. Türelmetlenségét kívánó pillantás váltotta fel. – Hm… nagyon izgató az illatod – mondta szemtelenül, és mélyet szippantott a levegőből. – Gyors voltál. Mikor legutóbb kopogtattam, még Vanessa volt benn. – Ez a hátránya annak, ha az ember két nővel él egy fedél alatt. Joanna ki akart lépni a fürdőszobából, de Neal megragadta a karját. – Maradj még egy kicsit, hadd csodáljalak. Mindig azt hittem, hogy a nők festék nélkül borzalmasan nézhetnek ki. Nálad nem így van. Olyan selymes a bőröd… 38
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Köszönöm, de azért az estélyre felveszem a „maszkot” – mondta Joanna jókedvűen. – Most pedig engedj, megyek a szobámba. – Nincs szükséged rá – bókolt Neal. Még egyszer mély lélegzetet vett, és közelebb hajolt hozzá. – Milyen parfümöt használsz? Egy gazdag tisztelődtől kaptad ajándékba? – „Jolié Madame” a Balmaintől. A saját pénzemből vásároltam – felelte a lány szárazon. – Nem tudom, mit veszel fel estére, de ezzel az illattal akár egy zsákban is megjelenhetnél, akkor is térden csúsznának előtted a férfiak. A mi szépségeink fantáziája csak a levendulás kölniig terjed – tette hozzá Neal gúnyos hangon. – A francia parfümök nagyon sokba kerülnek Angliában. – Bizonyára, de máson megtakaríthatnák a lányok az árát Neal aztán elkomolyodott – Ma este te leszel a csillag, Joanna, de a nők gyűlölni fognak. – Remélem, nem így lesz. Miért gyűlölnének? – kérdezte a lány kicsit ijedten. Aztán vidám mosoly futott át az arcán: – Csak nem azt akarod, hogy valamelyik kivágott ruhámat vegyem fel ma este? – Fantasztikus lenne! Elájulnának néhányan, azt hiszem – kiáltotta kárörvendőn a fiú. – De nem lesz rá szükséged, a párizsi eleganciád elkábít majd mindenkit. Neal kezének szorítása egyre erősebb lett, majd magához húzta a lányt. – Ebben a kimonóban mindenesetre úgy nézel ki, mint egy kis csábító gésa. – Bolond vagy – nevetett Joanna. – Mi olyan nevetséges ezen? Ez bók akart lenni. – Furcsa vagy – felelte Joanna. – Ha most bajuszod lenne, megpödörnéd és azt mondanád: „Na, galambom, mit szólnál hozzá, ha ma mi ketten…” – mondta orrhangon. Látta, hogy Neal megsértődött. – Sajnálom – dörmögte a fiú. – Nem tudom felvenni a versenyt a finom francia barátaiddal. Joanna undok válasznak érezte ezt, de uralkodott magán. Érezte, hogy Neal kicsit megsértődött. – Ne légy olyan kényes – vigasztalta szelíden. – Nincsenek finom francia barátaim, és különben is, jobban kedvelem a nyílt angolokat. S mert Neal még mindig morcosan nézett rá, és Joanna nem tudta, hogyan békítse meg, lábujjhegyre állt, és baráti csókot nyomott az arcára. Ebben a pillanatban megjelent a lépcsőn Durant asszony. Neal, amint meglátta anyja jeges tekintetét, mozdulni sem tudott. Az végignézett unokahúgán. Joanna megfordult, és elpirult. Senki sem szólalt meg, és kínos feszültség vibrált körülöttük. A kellemetlen csend bizonyára a végtelenségig húzódott volna, ha nem lép elő Cathy. Azért jött ki a szobájából, mert nem boldogult egyedül ruhája cipzárjával. Amikor meglátta anyját, a másik oldalon pedig a mereven álló Nealt és Joannát, félbehagyta a mondatot, és ismét eltűnt. – Rögtön jövök és segítek – szólt utána Durant asszony nyomatékosan. Aztán a fiához fordult: – Neal, kérlek, siess a borotválkozással, mert én is be szeretnék jutni a fürdőszobába. – Természetesen, sietek! – Neal röpke pillantást vetett Joannára, és bement a fürdőszobába. Nehéz volt eldönteni, hogy zavarban volt, nevetett vagy dühöngött-e. Durant asszony összeszorított szájjal távozott. Joanna visszament a szobájába. Haragudott magára. Miért kellett elpirulnia? Hiszen nem történt semmi. Egy baráti csők, amit a nagynénje biztosan félreértelmezett. Körülbelül fél óra alatt készült el a hajával és a sminkjével. A szekrényhez lépett, és kivette az estélyi ruháját. Előtte arra gondolt, hogy egy feltűnő ruhával hívja fel a figyelmet magára.
39
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Szívesen eljátszotta volna azt a szerepet, amit bizonyára sokan elvárnak a kalandor Michael Allen lányától, akit Charles egy kétes hírű mulatóban szedett össze Párizsban. Charles megdöbbenése is megelégedéssel töltötte volna el. Látta maga előtt, amint a férfi felhúzza a szemöldökét, és a homlokát ráncolja. A nagymamája iránti szeretete azonban eltántorította kicsinyes bosszútervétől. Végül egy fűzöld selyemruha mellett döntött, mely ragyogóan állt a hajszínéhez. Egyszerű volt, mégis nagyon elegáns szabású. Az estélyi szorosan a testéhez simult, elöl hosszan felvágva, a válla és a háta pedig szabadon maradt. A ruhához illő cipőbe bújt, és ametiszt fülbevalókat vett fel. Éppen elkészült, mikor kopogtattak. Cathy kukkantott be. – Bejöhetek? Készen vagy? – Azonnal – mosolygott Joanna. – Cathy, ragyogóan nézel ki. – Tényleg? Nem túl kislányos? – Cathy kritikusan végigmérte magát a szekrény falán lógó tükörben. A sárga ruha kitűnően állt neki. – Hogy nézek ki? Nem vallotok szégyent velem a bemutatáskor? – kérdezte Joanna aggódva. Cathy végigmérte az elegáns zöld selyemruhát. – Te mindig olyan csinos vagy – mondta udvariasan. Kis szünet után azonban hozzátette: – Bár azt reméltem, valami egészen szenzációs öltözékkel fogsz meglepni minket. Joanna nevetett. – Hatalmas kivágások, átlátszó anyagok és alatta semmi? Cathy kuncogott. – Mi tagadás, egy kicsit franciásabb megjelenésre gondoltam, nem ilyen úri-asszonyos ruhára. – Majd egyszer felöltözöm a kedvedért úgy is, de ma a többiekhez igazodom. Egy autó fékezett le a ház előtt. Cathy kinézett az ablakon, és jelentette, hogy Charles érkezett meg. Neal a lépcsőn könyökölt, amikor a lányok kiléptek a szobából. Az öltöny hagyományos fekete színe kiemelte a fiú szőkeségét. Rendkívül elegáns volt. Amint Cathy lerohant a lépcsőn, hogy üdvözölje Charlest, Neal elállta Joanna útját. – Nagyon visszafogott vagy. Párizsi modellt vártam – mondta kissé csalódott hangon. – Cathy is így gondolta. Meg kell mondanom, rendesen alábecsülitek az erkölcseimet. Joanna kicsit elfordult, így Neal hátulról is szemügyre vehette. – Nem úgy értettem, hogy nem vagy csinos – szabadkozott. – Hm, még sose láttam ilyen szép hátat – tette hozzá szenvedélyesen, és megfogta Joanna kezét. – Joanna, szerettem volna még valamit mondani. Kérlek, ne haragudj, hogy mama olyan furcsán viselkedett az előbb. Bizonyára csak azért, mert nem tudott bemenni a fürdőszobába. – Persze, én is így gondoltam. Zsúfolt napja volt – szólt megértően a lány. –Nem megyünk le? – kérdezte gyorsan. Charles még az előszobában állt, mikor Neallel leértek. A férfi tetőtől talpig alaposan végigmérte Joannát, de egyetlen szót sem szólt. Joanna haragudott ezért. Elvárta volna, hogy legalább elismerését fejezze ki visszafogott megjelenése miatt. A nagymama lelkendezése azonban kárpótolta. Az idős hölgy a szalonban várta. – Varázslatosan nézel ki, kedvesem. Büszke vagyok rád és az ízlésedre. Joanna a nagymamával beszélgetett. Nemsokára lejöttek Vanessáék is, pár perccel később pedig megérkeztek az első vendégek. Joanna sajnos nem láthatta, hogyan fogadja Charles Vanessát. A lány boldog mosolya azonban arra engedett következtetni, hogy Charles mondott neki néhány bókot a ruhájával kapcsolatban. A következő órákban Joannát a vendégek kötötték le. Mindenkivel váltott néhány barátságos szót. A nagymama egyik-másik régi barátja emlékezett még az édesanyjára, és mindegyikük szóvá tette kettejük hasonlóságát. 40
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Nagynénje némelyik ismerőse igyekezett próbára tenni buta kérdésekkel, párizsi életéről faggatva. Már-már elfogyott a türelme, de ekkor szerencsére megjelent Neal, és táncra kérte. – Azt hiszem, most mindenki arra vár, hogy előadjak egy kánkánt vagy egy vetkőzőszámot – panaszkodott Joanna gúnyosan. – Úgy látom, mindenki tud róla, hogy éjszakai mulatóban dolgozom. – Egy ilyen kisvárosban semmi sem maradhat titokban – felelte Neal szárazon. – Miért bosszantod fel magad? Csak irigykednek. A lány nevetett, és újra megnyugodott. Micsoda ostobaság, hogy itt mérgelődik, gondolta magában. Neal válla mögött Charlesra esett a pillantása, aki egy idősebb hölggyel táncolt. Szép feje a nő felé hajolt. Hirtelen, mintha megérezte volna, hogy figyelik, feltekintett. Joanna rámosolygott, s a férfi is biccentett felé, kimérten és hűvösen. Joanna furcsán érezte magát. Közelebb húzódott Nealhez, és elfordította tekintetét Charlesról. Később egy rokonszenves házaspárral beszélgetett, akiket Margaret és Dick Drury néven mutattak be neki. Egy olcsó, kellemes franciaországi szálloda iránt érdeklődtek, ahol pár napra megszállhatnának, ha legközelebb Franciaországba utaznak. – Elbűvölő a ruhája, Joanna – mondta Margaret, miután Dicket elküldte egy italért. – Mielőtt megházasodtam, Londonban éltem. Ott aztán voltak szép ruhák, üzletek. Amit itt lát, az tragikus. Az embereknek van pénze, csak éppen az ízlésük hiányzik hozzá. – Bizonyára nem itt vette ezt a ruhát – mondta Joanna, akinek már korábban is feltűnt Margaret csinos kosztümje. – Magam varrom a ruháimat, hogy ne maradjak le végleg a divat mögött – magyarázta a fiatalasszony. – Sajnos csak ritkán járunk el otthonról, mert nagyon nehéz találni valakit, aki a gyerekre vigyáz. – Mekkora a kicsi? – Még csak tíz hónapos, de valóságos kis zsarnok – válaszolt egy hang Joanna mögött. A lány megfordult, és pillantása Charleséval találkozott. – Charles a keresztapja, neki joga van bírálni – magyarázta Margaret. – Ezer éve nem jártál nálunk, Charles! Nem vagy kíváncsi az unokaöcsédre? – Nagyon elfoglalt voltam. Amint látod, egy elveszett unokát kellett felkutatnom Párizsban – mondta cinkosán Joannára pillantva. – Nagy örömünkre sikerrel jártál. – Holnap este talán benézek hozzátok – mondta Charles. – Nagyon helyes! Gyere vacsorára. Mindig szívesen látunk – örvendezett Margaret. Aztán Joannához fordult. – Talán a megtalált rokonnak is volna kedve eljönni hozzánk. Ha még nincs más terve holnapra, és elviseli a fiam óbégatását, akkor nagyon szívesen látjuk. Joanna egy pillantást vetett Charlesra, akit azonban a cigarettája kötött le, és nem szólt semmit. – Nagyon szívesen elmennék – mondta végül határozottan, és már nem bánta, mit szól hozzá Charles. – Kiváló, akkor hétre várjuk. Dick! – szólt éppen akkor visszatérő férjének. –Meghívtam magunkhoz Charlest és Joannát holnap estére. Dick Drury letette az italokat, és figyelmeztetően megjegyezte: – Nem árt, ha hoz magával egy füldugót és egy kötényt, Maggie ugyanis nem túl figyelmes a vendégekhez. Észre sem veszi, és egy bőgő, nedves csecsemőt talál az ölében, mert Maggie úgy véli, a vendégek is nyugodtan kivehetik a részüket a gyermekgondozásból, ha baj van. – Ez Charlesra is vonatkozik? – kérdezte Joanna csodálkozva, mert sehogy sem tudta elképzelni a férfit egy síró babával az ölében. 41
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Ó a legjobb pelenkázó. Jobban csinálja, mint Dick – állította Margaret. – Nem is tudom mi lelt volna velünk Charles nélkül az első időkben! A kicsi négyhetes volt, ám sehogy sem tudtuk elaltatni és lecsendesíteni. Dick és én a körmünket rágtuk, és sírtunk. Charles megfogta a gyereket a lábainál, lelógatta, és rácsapott a popsijára. A baba rögtön elhallgatott. – Meg kell mondanom, én ugyanúgy megijedtem volna, mint ti, ha a saját gyermekemről lett volna szó – szerénykedett Charles, és gúnyos pillantást vetett a meglepett Joannára. – Ha nem sietsz megkeresni az igazit, sosem lesz gyereked – intette Margaret. – Meglehet, hogy az élet kellemesebb szabad agglegényként, de te sem fiatalodsz. Amint egyre öregebb és rigolyásabb leszel, nem találsz majd senkit, aki ápolná a fájós derekadat. – Maradj agglegény, amíg csak lehet, öregem – kapcsolódott be a beszélgetésbe Dick. – Persze vannak a házasságnak előnyei is ha kifogsz egy olyan lányt, aki jól főz, téged pedig urának és parancsolójának tekint. Kortyolt egyet a poharából, és jókedvűen a feleségére kacsintott. – Szorul a hurok, barátom. Nézz rám, ha kétségeid támadnának, öt évvel ezelőtt még gondtalanul éltem. Most nyakig ülök az adósságokban és örülhetek, hogy havonta kapok egy tiszta inget. Rövidesen száraz kenyéren fogok élni, és magamnak kell kimosni a zoknijaimat. – Ezért a mondatért meglesz a jutalmad: holnap hajnalban te kelsz fel fél ötkor, hogy megetesd a fiacskádat – vágott vissza Margaret. – Na látod – mondta Dick színlelt gondterheltséggel. – Micsoda papucs lett belőlem! Néhány év sem kell, és teljesen átveszi az irányítást. Joanna jót nevetett a szóváltáson. Akár irigyelhetném is őket, gondolta magában. – Olyan komolynak tűnik, Joanna – szólalt meg hirtelen Charles. A lány felriadt a gondolataiból. – Biztosan azon töpreng, vajon tényleg a házasság-e a boldogság forrása – találgatott Dick. Joanna nevetett, és zavarában enyhén elpirult. – Nem, dehogy – felelt gyorsan. – Csak… csak irigylem magukat. Dick és Margaret meglepetten nevetett fel. Charles hunyorítva figyelte Joannát. Pillantásától a lány még inkább zavarba jött, és azt kívánta, bárcsak sohase mondta volna ki ezt a vallomást. – Várjon, előbb nézze meg, hogyan élünk. Csodálkozni fog, hogy egyáltalán átvészeltük idáig – mondta Margaret. Ebben a pillanatban Vanessa lépett hozzájuk. Néhány udvarias szót váltott Druryékkal, majd Charleshoz fordult. – Ráérnél egy percre? A mama szeretne veled beszélni. – Máris jövök. Bocsássatok meg. Charles Vanessa vállára tette a kezét, és kivezette a szobából. Margaret és Dick hosszan néztek utánuk. – Vanessa ma nagyon csinos – mondta Dick. – Tetszik, ugye? – kérdezte Margaret élesen. Joanna rögtön érezte a hangján, hogy a fiatalasszony nem nagyon kedveli az unokatestvérét. Vacsora után a vendégek különböző szobákban telepedtek le. Az idősebbek az étkezőasztal köré ültek, és egy kávé mellett csevegtek. A fiatalok a szalonban gyűltek össze, ahol Neal lemezeit hallgatták. Joanna Dick Druryval táncolt, majd egy vörös hajú fiatalemberrel. Tizenegy óra körül újabb hidegtálakat szolgáltak fel. Valaki a zongorához ült, és egy új számot játszott.
42
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Miért nem adsz elő valamit, Joanna? – kérdezte váratlanul Neal. – Andrew kiváló zongorista. Válassz egy dalt, és ő majd kísér. – Nem, nincs kedvem – utasította el Joanna. Néhányan azonban meghallották Neal kérését, és ők is kérlelni kezdték Joannát. – Jó ötlet! Allen kisasszony, legyen szíves! Mi a legújabb sláger Párizsban? – ostromolták. Joanna az ajkába harapott, és dühös volt Nealre, amiért szereplésre kényszeríti. – Gyerünk, ne játszd a szégyenlős kislányt! – sürgette őt Neal. Mielőtt tiltakozhatott volna, már a zongorához is lökdösték. Tudta, hogy csapdába került. Andrew tust játszott, és Neal elkezdte: – Hölgyeim és uraim! Egy kis meglepetés következik. Amint tudják, unokatestvérem egy ismert éjszakai mulató sztárja Párizsban. Joanna most nekünk fog énekelni. Barátságos taps és izgatott suttogás hallatszott a teremben. Joanna egy alkalomhoz illő számon törte a fejét, de semmi sem jutott eszébe. A zongoránál ülő fiatalember végül segítségére sietett, és megkérdezte: – Mit szólna a „La vie en rose” című dalhoz? Joanna hálásan bólintott. Remélte, hogy eszébe jut a teljes szövege. Valaki leoltotta a nagyvillanyt, így Joannára csak szolid fény vetődött. Azonnal érezte, hogy Andrew érzékeny, jó kísérő, és kényszerítette magát, hogy elfelejtse a rá irányuló, vizsgálódó tekinteteket. Fülbemászó, régi dalba kezdett. Franciául énekelt, egészen egyszerűen, minden pátosz nélkül, és éppen ezért különösen nagy hatást keltett. Ha valaki azt gondolta, hogy harmadrangú slágerénekest fog hallani, csalódnia kellett. Joanna előadását kitörő taps fogadta. Meghajolt és Andrew-ra mosolygott, majd pár lépésnyire gyorsan eltávolodott a zongorától. Ám mindenfelől áradtak a kérések, hogy folytassák. A fiatalok helyet adtak a kíváncsiskodó öregeknek. Joanna hevesen dobogó szívvel pillantotta meg Charlest a nagymamával az oldalán. – Kérlek, énekelj még valamit, kicsim – szólította meg az idős asszony. –Csak most hallottuk meg, mi is történik idebenn, és sajnos elmulasztottuk az előadás nagy részét. Joanna Charlesra pillantott, és meglátta a férfi enyhén gunyoros mosolyát. Charles élvezte a lány zavarát. Közvetlenül mögötte ott állt a nagynénje, akinek meglehetősen nehezére esett, hogy kisajtoljon magából egy mosolyt. Sajnálta tőle a sikert. Monica hamis mosolya tűzbe hozta. Andrew-hoz lépett, és megkérdezte: – Tud követni és kísérni, ha egy egészen új dalt énekelek? – Megpróbálom. – Köszönöm. Joanna a közönséghez fordult. – Igazi zene nélkül kicsit nehéz lesz, de megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondta kedves mosollyal az arcán. – Ez a legújabb dal Franciaországban, és még nem ért át a csatornán, ezért franciául fogom énekelni. A dal egy tavaszi ballada volt, de rejtetten a szerelemről szólt. Ezt azonban csak az érezte ki belőle, aki nagyon jól tudott franciául. Joanna ugyanis úgy énekelt, hogy közben egészen más benyomást keltett Szemét félig lehunyva, hanyagul a zongorának támaszkodva úgy játszott a szavakkal és a hangokkal, hogy mindenki azt hitte, pajzán éneket hall. Ha Gustave a hallgatói közt lett volna, meghal a nevetéstől. A második versszak kezdetén ősz hajú, kipirult, vidám öregembert vett észre, aki szerencsére értette a tréfát, és a térdét csapkodta örömében, mikor Joanna odalépett hozzá, és csak neki énekelt. Jókedvűen kacagott, aztán felállt, és Joanna derekára tette a karját. A dalt taps szakította félbe.
43
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Bizonyára Neal is szívesen játszott volna vele, gondolta Joanna új áldozat után kutatva. Ekkor meglátta Vanessát, aki ugyanolyan hazug mosollyal állt Charles mellett, mint az anyja. Elkapta a hév. Charles vidáman nézte. Talán ő volt az egyetlen, aki értette az ártatlan tréfát. A lány be akarta vonni őt is a játékba. A zongorán egy vázában vörös rózsacsokor díszelgett. A harmadik strófa kezdetén Joanna kivett belőle egy szálat, és lassan, csábosán Charles felé indult. Kihívó mosollyal végighúzta a virágot a férfi arcán, aztán a gomblyukába tűzte, és csókot dobott felé. Valaki nevetett, talán Neal volt az. Néhány lány is kuncogott. Charles hirtelen elkapta Joanna kezét, és szorosan fogva tartotta. A lány kénytelen volt továbbra is neki énekelni, mert hiába próbálta, nem szabadulhatott. Sőt a férfi arra kényszerítette, hogy még közelebb lépjen hozzá. Akár akarta, akár nem, tovább kellett játszania, bár legszívesebben Charles lábába rúgott volna Amikor a dal véget ért, a vendégek dübörgő tapssal nyilvánították ki tetszésükéi. Charles ekkor fölé hajolt, és hosszan megcsókolta a kezét, ami a lányt végképp zavarba hozta. Az előadás nagyszerűen sikerült. – Élvezte? – suttogta Charles különös hangon, aztán ő is tapsolni kezdett. Joanna gyorsan visszatért a zongorához, meghajolt, és megköszönte Andrew segítségét. Ráadásról hallani sem akart. Éjfél körül az idősebb vendégek már elmentek. Durant asszony lefektette a nagymamát, aki mindenkit arra kért, addig maradjon, amíg jól érzi magát. – Nem szívunk egy kis friss levegőt? – fordult Neal Joannához, míg Vanessa az utolsó vendégeket kísérte ki. Joanna bólintott. Charles Cathyvel beszélgetett, akinek ma kivételesen megengedték, hogy sokáig fenn maradjon. Joanna remélte, hogy Neal mellett elkerülheti Charlest, mert a férfi a dal óta állandóan őt figyelte. Félt attól, hogy egyedül találkozzon vele, félt a rendreutasítástól. – Jól érezted magad? – kérdezte Neal, miközben a kertben sétáltak. Joanna bólintott. Neal belekarolt, és folytatta: – Az öreg tábornok telitalálat volt. Szegény valószínűleg a háború óta nem érintett fiatal lányt – mesélte nevetve. – Charles helyett engem is választhattál volna – fűzte hozzá. – Te kényszerítettél, hogy énekeljek. Ez volt a büntetés – felelte a lány nevetve. – Nem akartalak kényszeríteni – mondta a fiatalember bocsánatkérően. – De a fellépésed valami egészen különleges hangulatot adott az estnek. Az emberek még sokáig fogják emlegetni. – Nem kétlem – szólalt meg Joanna gúnyosan. – Tudom, mire gondolsz. Az anyám nem vette jó néven, Vanessa pedig kimondottan savanyú arccal nézte, amint Charlesszal kikezdtél. Miért törődsz ezzel? Nagymama és a többiek el voltak ragadtatva. Csodálatos voltál – tette hozzá Neal őszinte lelkesedéssel. – Nem kedveled az anyádat? – tette fel egyenesen a kérdést Joanna. – Nem kifejezetten. – Ez borzasztó, Neal. Olyan természetellenes. – Hogyhogy? Csak azért, mert az anyám, még nem kell szeretnem. Ha egy házaspár úgy érzi, nem akarnak többé együtt élni, akkor elválnak. Miért nem teheti ezt egy gyerek is a szüleivel? Az anyám megőrjít. Állandóan azzal foglalkozik, ki mit mond, ki hogy néz ki, mit csinál és mit szólnak hozzá az emberek. – Semmit sem szeretsz benne? – Semmit. Cathy az egyetlen, aki közel áll hozzám az apám halála óta. Meg talán még a nagymama. Vanessa sem, ő túlságosan hasonlít az anyámra. Joanna elképedt. Ő sem lelkesedett Monicáért, de Neal érzéseit elszomorítónak találta. 44
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Mesélj az apádról – kérte szelíden. – Az apámról? Nagyszerű ember volt – kezdte Neal. – Ezért sem szeretem az anyámat. Sikerült elérnie, hogy teljesen megváltoztassa őt. – Ezt hogy érted? – Természetesen nem kemény szavakra és rendreutasításokra kell gondolnod – mondta hidegen. – Állandóan morgott. Anya sohasem volt elégedett azzal, amit az apám csinált. Egyre jobbnak kellett lennie, sikeresebbnek. Éreztette vele, hogy a szintje alatt házasodott, de a papa nem az efféle sikerek embere volt. Megtett minden tőle telhetőt, de semmi sem volt elég. Teljesen kikészült. Először gyomorfekélyt kapott, végül szívinfarktusban halt meg. Neal hangja elszíntelenedett. – Nem is tudom, miért terhellek mindezzel. Nem ezért jöttem el veled sétálni. Joanna el akarta téríteni őt a szomorú emlékektől, és nevetve kérdezte: – Hát akkor miért hívtál el? – Azért, hogy egy gyönyörű nő karján fejezzem be ezt a csodálatos estét. Aztán levetette a zakóját. – Biztosan fázol, gyere, hadd terítsem ezt rád. – És te? – aggódott Joanna. – Nem árt egy kis keménység – felelte vidáman a fiú. Egy autó indulását hallották. – Bizonyára Charles kocsija. Vajon előbbre jutott-e vele Vanessa? – töprengett Neal. – Azt hiszem, a' mama és ő sokat reméltek ettől az estétől. Joanna nem felelt. – Gyere, Neal, késő van, menjünk vissza a házba – javasolta. A nappaliban már nem égett a lámpa, de a holdfényben jól láttak. Az erkélyen Neal megragadta Joannát, és átfonta karjával. – Nem túl békés család a miénk, de ne gondold, hogy én is olyan hideg ember vagyok – mondta halkan. – Az igazán jó estélyek legalább egy csókkal fejeződnek be. És ez egy nagyon szép est volt, ugye? Joanna elfojtotta nevetését. – Szörnyű vagy! Miért nem a kis szőkével szórakoztál? Úgy tűnt, örült volna neki. – Mert én inkább veled szórakozom – ölelte át Neal egyre szorosabban. Joanna később már nem tudta volna megmondani, akarta-e, hogy Neal megcsókolja, vagy sem. Csak annyit tudott, hogy jólesett. És Nealt nem kellett olyan komolyan vennie. Az erkély egyik szegletében hirtelen öngyújtó fénye villant. Látták, hogy valaki ül a kerti széken. Neal halkan egy szitkot mormolt az orra alá. Hangosan pedig ennyit mondott: – Szervusz, Charles. Azt hittem, már mindenki elment. – Úgy tűnhetett – felelte röviden Charles, majd felállt, és odalépett hozzájuk a holdfényben. – Hol van Vanessa? – kérdezte Neal. – Lefeküdt. Kis szünet következett. – Lassan nekünk is ideje ágyba bújnunk… – jegyezte meg Neal. – Nem kell megvárnod minket. Szeretnék még pár szót váltani Joannával. Majd 6 bezárja a kaput. – Rendben – mondta Neal kissé zavartan. – Akkor hát jó éjszakát, Joanna. Azzal gyorsan eltűnt a ház belsejében.
7. FEJEZET 45
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Joanna és Charles néhány percig csendben, mozdulatlanul ültek. Mindketten érezték a köztük vibráló feszültséget. Joanna kicsit megrázkódott, mintha fázna. Észrevette, hogy rajta maradt Neal zakója. Elindult a terasz lépcsőin a ház felé. – Neal itt felejtette a zakóját – mondta gyorsan. Charles utánament, és közvetlenül előtte megállt. – Az ágyban nem lesz rá szüksége – mondta halkan. Aztán megfogta Joanna kezét. – Menjünk be. Hideg van, és különben is, pont nagymama ablaka alatt állunk. Joanna egy pillanatig habozott. Nem tudta, mi lenne jobb. Itt nem láthatta Charles arckifejezését, a benti lámpafény azonban az ő arcát is megvilágítja. Mivel tényleg hideg volt, és Charles érintésétől kissé furcsán érezte magát, beleegyezett, hogy a férfi a házba vezesse. Charles becsukta a nagy üvegajtót, és felkapcsolt egy állólámpát. – Kér még egy búcsúitalt? – kérdezte. Joanna nemet intett a fejével. – Nagyon fáradt vagyok. Nem beszélhetnénk holnap? – kérdezte idegesen. Charles gúnyos pillantással nézett rá. – Milyen korán elfáradt ma. Párizsban még kora este van. – Most nem Párizsban vagyunk. – örülne, ha Párizsban lehetne velem? Charles öntött magának egy pohárka whiskyt, és jégkockát dobott bele. – Ez már sok – kezdte Joanna türelmetlenül. – Fáradt vagyok és… – Nem fáradt. Fél – szakította félbe a lány szavait Charles. Joanna tágra nyílt szemmel nézett rá. – Félek? Ugyan mitől félnék? – Nem tudom pontosan. A legkézenfekvőbb ok az lenne, hogy fél az előbbi játékért járó szemrehányástól. Joanna nagyot nyelt. – Ha már tényleg kénytelen vagyok ilyen későn magával csevegni, akkor legalább engedje meg, hogy rágyújtsak – mondta kitérően, és Neal zakóját egy szék támlájára akasztotta. Charles felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Joannának nagy erőfeszítésébe telt, hogy nyugodtnak tűnjön, és ne remegjen a keze, amint Charles hozzáhajolt, és tüzet adott. – Köszönöm – mondta erőltetett kimértséggel, és úgy ült, hogy a fény a hátát, s ne az arcát világítsa meg. – Nehogy megkérdezze, milyen játékról van szó. Nagyon jól tudja, mire gondoltam. – Az énekről beszél? – kérdezte Joanna élénken. – Ne engem szidjon miatta. Neal ötlete volt. – De az már a magáé, hogy egy kicsit megtréfáljon minket. Ezt ugye nem tagadja? – Nem, szó sincs róla. Miért is tagadnám? Miután visszautasítottam a honoráriumomat, szabadnak érzem magam – bizonyos keretek között, természetesen. Nagymamát mindenesetre nem izgattam fel. – Éppen ellenkezőleg! Nagyon tetszett neki az előadása – ismerte el Charles. – Magának is, ugye? – Nem mondanám. A második szám kitűnő volt. Egyébként minden fellépéskor ilyen hevesen dobog a szíve, vagy ez a mai egy különleges alkalom volt? Joanna leszórta a hamut a cigarettájáról, hogy egy kis időt nyerjen, majd óvatosan felelt: – Nem egészen értem. – Éreztem a pulzusát – mosolygott Charles. – Elképesztő volt. Joanna arcába pír szökött. – Olyan erősen fogta a karomat, hogy elszorította a keringést – védekezett.
46
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Nem hinném – mondta Charles, és szorosan a lány mellé ült a kanapéra. –Akkor megmaradt volna a nyoma. Bár minden porcikája arra késztette, hogy felugorjon, Joanna mégis a helyén maradt. Mi van veled? – kérdezte magában bosszúsan. – Kérem, szeretnék végre lefeküdni – nyögte ki, mikor már úgy tűnt, Charles sosem akarja elengedni a kezét. – Nem térne rá a lényegre? A férfi lassan eleresztette a lány kezét, majd felállt. – Igaza van – mondta keserűen. – Nem ez a legalkalmasabb időpont a beszélgetéshez. Majd holnap folytatjuk. Tudja, hol a villanykapcsoló a lépcsőfeljárónál? – Persze – felelt Joanna türelmetlenül. – Miről kellene beszélnünk, Charles? A férfi már az ajtóban állt. – Holnap megmondom. Jő éjszakát, Joanna, aludjon jól. A lány vegyes érzelmekkel zárta be utána a kaput. Leoltotta a lámpát. A homályos szobában óvatosan tapogatózott. A hold fénye megvilágította a lépcsőt, így nem kellett lámpát gyújtania. Hallotta, amint elindul egy autó. Megállt és hallgatózott. Mitől lett egyszeriben olyan érzékeny Charles érintésére, hangjára, pillantására? Akkor is érezte jelenlétét, ha mindketten mással beszélgettek. Mintha mágnesként vonzaná őt ez az ember. Ha a közelében volt, mindig védekezésre késztette. De mitől védte magát? A férfi izgalmas egyéniségétől? Nem, biztosan nem. Voltaképpen nem kedvelte őt. Túlságosan jóképű volt, túl magabiztos, túl tökéletes és okos. Túlságosan férfias? Hiszen Yves-ben éppen ezt hiányolta! Most végre találkozott egy igazi férfival, és valamiféle félelmet érzett magában. Joanna izzó homlokát a hűvös fakorláthoz szorította. Miért félek? Charles szétrombolhatná a sebezhetetlenségét, minden tervét és szokását semmivé tehetné, megfoszthatná szabadságától, és arra kényszerülne, hogy szeresse őt. – Nem! – tört ki belőle a kiáltás. Megijedt a saját hangjától. Nem akarom, gondolta elutasítóan. Nem akarok szerelmes lenni, senkibe. Nem akarom elveszíteni a függetlenségemet. A lépcsőfordulóban állt, amikor kinyílt egy ajtó. Valaki felgyújtotta a villanyt a folyosón. Joanna megtorpant. A lépcső tetején nagynénjét pillantotta meg, amint elindult lefelé. – Te vagy az? – kérdezte az asszony meglepődve. – Hol van Vanessa? Joanna felért a lépcső tetejére. – Az ágyban, gondolom, legalábbis Charles azt mondta. – Charles most ment el, hallottam a kocsiját. Joanna bólintott. Túlságosan lefoglalták a saját gondjai, így nem vette észre nagynénje bosszús tekintetét. Mikor el akart menni mellette, Monica erőszakosan megszorította a csuklóját. – Miért feküdt le? Mi történt? – faggatózott. – Biztosan elfáradt – felelte Joanna közömbös hangon, és megpróbálta kiszabadítani magát. Durant asszony körmei azonban élesebbek voltak. – Egyáltalán nem fáradt el – mondta a nagynéni szigorúan. – Kettesben voltatok Charlesszal? Mit csináltatok odalent? Joanna ijedten hátrált, amint a nagynénje végre elengedte. – Semmit – szólt. – Neallel sétáltunk a kertben, aztán meglátott Charles, és azt mondta, beszélni akar velem. – Miről akart beszélni veled? – Nem tudom. Végül úgy döntött, majd holnap mondja el. Lefekhetnék végre, Monica néni? Lassan már két óra lehet.
47
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Nagynénje egy pillanatig olyan vad arckifejezéssel nézett rá, hogy Joanna attól félt, az asszony megüti őt. Aztán visszanyerte az önuralmát, és higgadt hangon így szólt: – Remélem, nem ébresztetted fel az anyámat. Amúgy is túlságosan megerőltető volt neki ez a mai este. Ezzel megfordult, és visszament a szobájába. Joanna elcsigázva, zavartan és végtelen magánnyal a szívében lépett a szobájába. Még sokáig nem tudott elaludni. Másnap reggel hangos kopogásra riadt. Negyed tizenkettő volt. Ijedten ugrott ki az ágyból, magára húzta köntösét, és résnyire nyitotta az ajtaját. – Sajnálom, ha a legédesebb álmodból ébresztettelek fel – vigyorgott rá Neal. – Gyönyörű az idő. Menjünk le a tengerpartra, ússzunk egy órát. Ebédre már itthon is leszünk. A többiek templomba mentek. – Nem, Neal, nagyon kedves vagy – mondta Joanna. – Rosszul aludtam, és rettenetesen érzem magam. Meg nem is hoztam magammal fürdőruhát. . – Vegyél el egyet Vanessától – javasolta Neal. – Semmiképpen sem teszek ilyet, ha nem beszéltem meg vele előtte. Őszintén szólva jobban élveznék most egy nyugodt napozást a kertben. – Na jó, akkor napozzunk együtt. Ebéd után talán több kedved lesz az úszáshoz – egyezkedett Neal. – Mondd, mindig bezárkózol éjszakára? Joanna erre nem is gondolt. – Nem, tulajdonképpen soha – felelte elmélázva. – Nem szándékosan zártam be az ajtót. Neal csodálkozott a lány elbizonytalanodásán és zavarán, de nem szólt semmit. – Megkérem Alice-t, hogy készítsen neked pirítóst és kávét reggelire. Lent várlak. – Neal – szólt Joanna habozva, és az ajkába harapott. – Miért nem mész le a tengerpartra? – kérdezte erőltetett mosollyal. – Szeretnék egy kicsit egyedül maradni. Meg kell írnom néhány levelet. Neal vizsgálódó pillantást vetett rá, és vállat vont. – Rendben van, ha nem akarsz engem… Mielőtt Joanna tiltakozhatott volna, a fiú már le is szaladt a lépcsőn. Mire a lány leért, Neal már nem volt sehol. Joanna a konyhába ment, és ivott egy csésze kávét. Kezébe vett egy újságot, kiment a teraszra, és elhelyezkedett az egyik kényelmes nyugágyban. Örült a nyugodt órának. Levelek zizegtek a könnyű szélben, a távolból fűnyíró zúgása hallatszott. Joanna néhány perc múlva már aludt is. Amikor felébredt, Charlest pillantotta meg maga mellett egy pohárral a kezében. – Te jó ég! Hány óra van? Át kell öltöznöm! – szólt ijedten. Azt hitte, több órája aludt már. – Ne aggódjon. Még dél sincs. Van egy óránk a többiek érkezéséig. A mise után még meglátogatják néhány barátjukat – nyugtatta meg Charles. Joanna felült. Azon töprengett, vajon mióta lehet itt a férfi, és arra gondolt, bárcsak lenne nála egy pulóver, amit a kivágott blúzra felvehetne. Charles rá se hederített. Visszafeküdt, és a fák koronáját nézte, amin át-átvillantak a napsugarak. – Azt hittem, elment Neallel – jegyezte meg Charles hosszas hallgatás után. – Neal úszni akart, de én inkább a lustálkodást választottam. Joanna észrevett az asztalon egy üvegkancsót, tele jeges gyümölcslével, és kiszolgálta magát. – Valóban csak lustaságból, vagy taktikából maradt itthon? – kérdezte Charles hanyagul. – Dehogy, csak rosszul aludtam. A férfi feléje fordult. – Tehát elutasította. 48
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Miért? Nagyon kedvelem Nealt. – Ezt már tegnap is észrevettem – felelte szárazon a férfi, és rágyújtott. –Megengedte, hogy megcsókolja? Joanna nagy lélegzetet vett. – Mit akar tulajdonképpen? – kérdezte, hogy egy kis időt nyerjen. Charles furcsán felsóhajtott. – Ide figyeljen, Joanna, ez a vénlányos kényeskedés nem áll jól magának. Kétségtelenül dacos, sőt néha konok, de nem buta. – Nem törődne inkább a saját dolgaival? – mondta Joanna dühösen. A férfi nevetett. – Dehogynem. Ez is az én ügyem. – Fogalmam sincs róla, mit akar – szólt a lány fagyosan. – Mindketten elmúltunk tizennyolc évesek, és szabad emberek vagyunk. Hogy csókolózunk egymással, vagy sem, az kizárólag kettőnkre tartozik. – Akarta, hogy megcsókolja? – kérdezte Charles tolakodóan. Joanna nyugalmat kényszerített magára. – Nem feltétlenül. A csóknak nincs olyan nagy jelentősége. Néha csak… egyszerűen jólesik. Charles nem felelt rögtön. Felállt, és a terasz végére sétált. Aztán visszajött. Kis ideig így járkált fel-alá. Az arca kifejezéstelen maradt. Hirtelen a lány nyugágya fölé hajolt, arrébb tolta a lábait, és szorosan leült mellé. – Ne tévesszen meg Neal lazasága, Joanna – mondta, hirtelen tegezésre váltva. – A könnyelmű, vidám szépfiús viselkedés mögött valódi érzelmek rejlenek. – Ellentétben veled – tért át immár a lány is a bizalmasabb megszólításra –, aki, mint valami felsőbbrendű lény, érzések nélkül élsz, ugye? Charles a homlokát ráncolta. – Ez kihívás, vagy sértegetni akarsz? – kérdezte vészjóslón csendes hangon. – Ó, ti beképzelt, erőszakos… Charles egy virágágyban elnyomta a cigarettáját, majd Joanna fölé hajolt, és megragadta a karját. A lány ösztönös elutasítással húzódott hátra előle. – Mennyi meglepetést okozol, kedves rokon – mondta a férfi gyengéd iróniával. – Nem hittem volna, hogy ilyen félős vagy. – Furcsa humorod van. Szerintem ez nem olyan nevetséges – ellenkezett Joanna, és nagy szemeket meresztett rá. Érezte, hogy zakatol a szíve. Charles még közelebb hajolt. – Ki mondta, hogy tréfálok? Talán nem vagyok olyan érzékeny, mint Neal, de azért engem sem hagy hidegen egy ilyen varázslatos nő. Azt pedig te mondtad, hogy egy csóknak nincs igazán komoly jelentősége. – Charles keze végigsiklott Joanna karján, és gyengéden megsimogatta. – Akkor hát élvezzük egy kicsit. – Kérlek, Charles, ne kínozz tovább. Joanna hangja bizonytalanul csengett. A férfi szeme gúnyosan megvillant. – Ne légy olyan félénk, kedvesem! – Nem vagyok félénk. Azt akarom, hogy engedj el. – Miért? Ennyire ellenzed az érintésem? Aztán egyszeriben váratlanul elengedte a lányt. Lépteket hallhatott. Mire Alice kilépett a teraszra, Charles már az utolsó kortyot itta ki a poharából. – Itt marad ebédre, uram? – kérdezte Alice. – Köszönöm, nem. Hozna még egy italt, sok jéggel? – kérdezte rezzenéstelen hangon a férfi. Miután Alice elment, újra rágyújtott. Joanna észrevette, hogy kissé nyugtalanok a mozdulatai. Nyilvánvalóan mégsem olyan magabiztos, mint amilyennek tűnni akart. 49
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Nem volt tisztességes, hogy így megkínoztalak. Bocsáss meg, de ez megerősítette a véleményemet. Bocsánatkérésre Joanna végképp nem számított. – Igazán? És mi a véleményed? – érdeklődött. – Azt gondoltam, a látszólagos magabiztosságod mögött jókora félénkség rejlik. – Talán igazad van. Mégsem győzött meg a kísérleted. Megszoktam az ilyen férfiakat. Tőled azonban nem vártam ilyen lerohanást. Charles szája összeszűkült. – Lerohantalak? Nos, ha igen, akkor én miért nem rohanhatlak le? Joanna egy pillanatig habozott. – Mert… Nos, azért nem, mert neked erre nincs szükséged, és nem is vagy az a típus. – Milyen típus vagyok? – Jaj, muszáj erről beszélnünk? – Jegyezd meg, kedvesem – kezdte Charles gyengéden –, a legtöbb férfi ilyen. Csak az indítékaik és a módszereik különböznek. És még valamit meg kell jegyezned: ha egy közmondásosán közönyös angollal ujjat húzol, akkor számolnod kell a válaszával is – tette hozzá gúnyosan. Joanna éppen bizonygatni akarta, hogy egyáltalán nem állt szándékában kihívóan viselkedni, azonban nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy Charlesnak igaza van. Gyorsan taktikát váltott. – Nem túlzol egy kicsit? – kérdezte élénken. – Vagy talán kizártnak tartod, hogy egy lány ellenálljon a végzetes Carlyon-féle bájerőnek? Charles szívből nevetett. – A nőnek nem kell feltétlenül hozzákötnie magát egy férfihoz, hogy megvizsgálhassa, hat-e rá. A lépre csalás jellegzetesen női tulajdonság. – Hogy ismered a nőket! – vágott vissza Joanna gúnyosan. – Nem lennék olyan biztos a helyedben. Talán a merefieldi nőkre igaz az állításod, de nem mindenkire. Autó érkezett. Joanna gyorsan felkelt. – Át kell öltöznöm. Charles elkapta a lány kezét, és megcsókolta. – Maradjunk a tegeződésnél, jó? És ne feledd, ma este még meg kell beszélnünk valamit. Amikor meglátta Joanna csodálkozó pillantását, hozzáfűzte: – Druryék meghívtak magukhoz, nem emlékszel? Hét óra körül érted jövök. Nem kell nagyestélyi! Huncut mosollyal még annyit mondott: – Aztán felugrunk hozzám egy italra. Szeretném megmutatni neked a lemezgyűjteményemet. Joanna beszaladt a házba. A délutánt Joanna a nagymamával töltötte. Neal nem jött vissza ebédre. Joanna ezt gyerekes dolognak találta, és eszébe jutott Charles figyelmeztetése is. Cathy és Vanessa a szomszédokkal teniszezett, Durant asszony a barátainál uzsonnázott. Carlyon asszony és unokája a teraszon ültek egy nagy napernyő alatt. – Monica nem szeret a szabadban enni, pedig szerintem csodás – mondta a nagymama jókedvűen, miután Alice kihozta az ezüst teáskészletet és néhány szendvicset Joanna kiszolgálta magát. – Hm, nagyon finom. – Igen, Monica ért a finomságokhoz. Sokkal jobb háziasszony, mint én valaha is voltam – jegyezte meg a nagymama elismerően. – Mindent maga főz meg és készít el. Nagyon örülök, 50
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
hogy itt él velünk. Képzeld, még a kenyeret is 5 süti. Néha azt gondolom, szakmát kellett volna tanulnia. Biztosan boldogabb lenne. De a férjem azt mondta, egy lány ne dolgozzon. Így feleségül ment Edward Durant-hoz. Kedves ember volt, de Monicához túl gyenge. Neki olyan emberre lett volna szüksége, mint Charles. – Nagyon szereted őt, ugye? – kérdezte Joanna mosolyogva. Az idős asszony bólintott. – Tudom, nem lehet „kedvenc” egy családban – ismerte be. – Charles azonban mindig is nagyon közel állt a szívemhez. Talán mert annyira hasonlít a nagyapádra. Persze az ő keménysége és komorsága nélkül – nevetett maga elé. – Szeretném még megérni Charles esküvőjét. Ivott egy korty teát. – Korábban attól féltem, lekésem. De most úgy érzem, ez a kívánságom még biztosan teljesül. Joannának hirtelen elment az étvágya. Talán a nagymama is arra számít, hogy Charles eljegyzi Vanessát. Ha tegnap nem is tette meg, bizonyára beszéltek róla. Miért lenne különben ilyen biztos a dolgában a nagymama? Körülbelül öt óra lehetett, amikor Joanna észrevette, hogy a nagymama egyre nehezebben lélegzik. A tea után kicsit elszenderült, Joanna addig megírt egy levelet Gustave-nak. Amint látta, hogy az asszony fuldoklik, és szólni próbál, odarohant hozzá. – Nagymama, mi történt? – kiáltotta ijedten. – A… gyógyszereim… ott a… táskámban… – nyögte. Joanna átkutatta a táskát, megtalálta a tablettákat, vizet öntött egy pohárba, és feloldott egy pirulát. Aztán megitatta a nagymamát. Bár a szíve reszketett a félelemtől, a keze nyugodt maradt. Azon törte a fejét, vajon hívjon-e orvost. Akkor viszont magára kellett volna hagynia az idős asszonyt, akinek láthatóan jót tett, hogy tartotta a fejét. Édes istenem, kérlek, hasson a gyógyszer! Ne hagyd meghalni őt! Csak most ne – fohászkodott egyfolytában. Tíz perc múlva a nagymama már könnyebben és szabályosan lélegzett. Ajkai ugyan még mindig lilásak voltak, de látszott, hogy már jobban van. Halkan szólalt meg: – Ne nézz olyan ijedten. Egy ostoba roham volt, fele olyan rossz, mint amilyennek látszik – nyugtatta Joannát. A lány ezután visszakísérte őt a szobájába, és a díványra fektette. Szeretett volna orvost hívni, de a nagymama lebeszélte róla. Azt mondta, már túl van rajta, és az orvos sem tudna mást mondani, mint hogy pihenjen. Megígértette Joannával, hogy Monica előtt hallgatnak. – Nem bírom elviselni, hogy Monica mindig eltúlozza a betegségemet. Ha az embernek ilyen baja van, akkor számítania kell arra, hogy időről időre rohamok érik, de ez nem jelent semmi rosszat – vigasztalta az unokáját. Joanna mégis türelmetlenül várta nagynénje hazatérését. Csak akkor nyugodott meg véglegesen, mikor meghallotta Monica lépteit, és tudta, valaki más is van a házban rajta kívül. Dick és Margaret jellegzetes angol sorházban laktak. A bejárati ajtó közvetlenül a lakótérbe vezetett, és a konyha olyan kicsi volt, hogy se egy hűtőszekrény, se más konyhai eszköz nem fért el benne. Az egész ház mégis otthonos hangulatot árasztott. – Jó lenne egy gépesített konyha, egy kényelmes fürdőszoba – mondta Margaret, míg megmutatta Joannának a házat. – De van még időnk. Régen egyetlen szobában laktunk, az maga volt a pokol. – Kedves kis ház – jegyezte meg Joanna. – Van egy kis kert is hozzá, ahol majd futkározhat a kicsi? – Sajnos nincs. De Charles megígérte, hogy majd átmehetünk az ő kertjébe. Nincs messze tőlünk, és a babakocsit hamar áttolom. 51
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Margaret arcán vidám fintor jelent meg. – Charles házát tényleg irigylem. Csodálatos, nem is látszik rajta, hogy legénylakás. Járt már nála? Joanna megrázta a fejét Nem akart Charlesról beszélni, és megpróbált témát váltani. Dick vacsora után kártyapartit javasolt, amit lelkesedéssel fogadtak. Joanna egész este próbálta kirekeszteni a gondolataiból Charlest, ám sikertelenül. Egymás mellett ültek, és nem kerülhették el, hogy néha egymáshoz érjenek. Charles folyton bocsánatot kért. Nem sokkal tíz óra előtt nagy sírás hallatszott fentről. Dick és Margaret morogtak. – Minden éjszaka felébred, mióta nőnek a fogai – magyarázta Margaret. –Félórán át keservesen sír, aztán hirtelen újra elalszik. Tudom, hogy nem lenne szabad, mégis le fogom hozni. Ez az egyetlen módja, hogy elhallgattassuk. Főznél addig egy kávét, szívem? – kérte a férjét. Margaret megjelent a kisbabával a karján. A fiúcska kisírt, fájdalmas arcocskája kivörösödött, ám amikor észrevette Joanna gyöngysorát, felragyogott a szeme, és kinyújtotta a kezét. Margaret Joanna mellé ült. – Szabad ezzel játszania, ha leveszem? – kérdezte Joanna. – Jobb, ha nem teszi – felelte Margaret. – Azonnal szétszakítja. Mielőtt Joanna levehette volna a nyakláncot, a kicsi az anyja öléből már átmászott hozzá, hogy elérje a láncot, és kényelembe helyezte magát. – Nocsak, ez nem szokása! – ámult el Dick, mikor behozta a kávét és meglátta fiát, aki békésen ült Joanna ölében. – Általában nagyon bizalmatlan az idegenekkel szemben. – Joannában talán van valami, ami a gyerekeket és az állatokat annyira vonzza – gúnyolódott Charles. A lány elkedvetlenedett. Nem nagyon érdekelték a kisgyerekek, de most különös, gyengéd érzés fogta el, amint a babát tartotta. Charles szétrombolta ezt az érzést durva szavaival, és ez bosszantotta. A gyerek megérezhette a pillanatnyi hangulatváltozást. Felnézett Joannára, és észrevette csillogó fülbevalóját. Utánanyúlt, de hüvelykujja végigkarcolta Joanna arcát, és egy kis sebet hagyott hátra. Margaret elvette a babát, kicsit rácsapott a popsijára, és nem túl gyengéden letette a díványra. – Borzasztóan sajnálom, nem lett volna szabad odaadnom. Mindig valami rosszat művel. – Ugyan, Margaret, nem halok bele – mondta Joanna megnyugtatóm – Nem csoda, ha a gyerek karmol, nézd, milyen hosszúak a körmei – tette hozzá Dick, míg igyekezett kiszabadítani a fülbevalót a gyerek kezéből. – Tudom – felelte Margaret. – Olyan nehéz levágni a körmeit. Álmában szoktam megpróbálni, de a legkisebb mozdulatnál is felébred. Ragasszuk le a sebet egy tapasszal. Szörnyen sajnálom, Joanna. – Ugyan, hagyd már, Maggie. Nem fog elvérezni – szólalt meg Charles. Kivette Margaret kezéből a zsebkendőt, felemelte Joanna állát, és letörölgette a sebet. – Nem tesz kárt a szépségedben. Pár nap múlva nyoma se lesz – vigasztalta csendesen. A férfi érintése felvillanyozta Joannát. Néhány percig bírta, aztán egy hirtelen mozdulattal elfordult tőle. – Egyedül is megy – mondta, elhárítva a segítséget. Charles háttal ült a többieknek. Amikor Joanna elutasította, a férfi olyan szenvedélyesen nézett rá, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Mindez csak egyetlen pillanatig tartott. Aztán Charles elfordult, arca ismét közömbös, érzéketlen kifejezést öltött. Amikor a gyermeket lefektették, Charles elérkezettnek látta az időt a búcsúzásra.
52
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Tegnap meglehetősen későn váltunk el, úgyhogy mindannyiunknak van mit pótolnunk az alvás terén – magyarázkodott, mert Margaret túl korainak találta a távozásukat. Szívélyes búcsút vettek egymástól. Charles megjegyzése megnyugtatta Joannát, aki úgy gondolta, rögtön hazamennek. Az úton egyikük sem szólalt meg. Fagyos hangulat telepedett közéjük. Joanna csak akkor törte meg a csendet, amikor behajtottak egy idegen kapun. – Nem arról volt szó, hogy ma este korán lefekszünk? Charles egy jellegzetes angol vidéki ház előtt fékezett le. – Fél órán nem múlik. Kiszállt a kocsiból, és kinyitotta Joanna oldalán az ajtót. A lány azonban ülve maradt. – Köszönöm, Charles, de inkább máskor látogatnálak meg. A férfi nem szólt, csak ránézett, és még jobban kitárta az ajtót. Amikor Joanna látta, hogy hiába tiltakozik, kiszállt, és egy „na jó”-t mormolt maga elé. A bejárati ajtó kis fekete-fehér burkolatú előszobába nyílt. A szobákhoz fehérre mázolt lépcső vezetett fel. A fiókos szekrényen váza állt, tele vörös rózsával. – A fürdőszobát a lépcsőfeljárónál találod, ha szükséged van egy kis púderezésre – magyarázta a férfi vidáman. – Köszönöm, nem fontos – felelte Joanna kissé nyersen. Hiába határozta el, hogy barátságtalan marad, nem tudta elfojtani ámulatát, amint Charles a nappaliba vezette. Hosszú, széles szoba volt, hatalmas ablakokkal. A halványzöld függönyök, a hasonló zöld bársonnyal bevont, kényelmes fotelek tökéletes egységet alkottak. – Tetszik? – kérdezte Charles, és lehelete a lány nyakát cirógatta. Joanna összerezzent. Legalább két percig kellett itt mozdulatlanul ácsorognia, hogy a látványt magába fogadhassa. – Csodálatos! – lelkesedett. A barátságtalan magatartásról azonnal megfeledkezett. Charles az ablak melletti karosszékhez tolt egy zsúrkocsit, és levette a szalvétát a szépen díszített aprósüteményekről. – Gyere, foglalj helyet, Joanna! A lány töltött egy pohár cherryt, és elvett egy szelet süteményt. – Most látom, hogy ezt a szobát hozzád igazították – kiáltott fel Charles. – A hajad csodálatosan illik ehhez a színösszeállításhoz, sőt ettől válik tökéletessé. A férfi még sohasem beszélt vele ilyen hangon. – Úgy gondolod? – kérdezte kicsit bizonytalanul és zavartan. Azután végigsimított szürke vászonszoknyáján. – A szürke szín viszont nem illik ide. Az efféle lakásokban selymet kell viselni, valami nagyon nőies ruhát. – Egy nőt nem a ruhái tesznek nőiessé – mondta Charles, és a szemébe nézett. Joanna a kertet figyelte. A fák koronái sápadt holdfényben ragyogtak. Az égen gyülekező csillagokat számlálta. Szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét. Alig bírta elviselni a férfi közelségét. Charles folytatta a beszélgetést. – Láttam lányokat munkásnadrágban és lovaglócsizmában, akik sokkal nőiesebbek voltak, mint a legszebb ruhákba bújtatott hölgyek. – Ha nem a ruhán múlik, akkor hogyan állapítod meg egy lányról, hogy nőies-e? Joanna a zsúrkocsira tette a poharát, Charles pedig újratöltötte. – Nem tudnám megmondani, miből lehet ezt megérezni – mélázott. – Ez csak egy érzés, nem az eszem irányítja. Ha egy lány nagyon nőies, akkor a férfi is férfiasabbnak érzi magát mellette. Talán ezzel magyarázható. Vagy azon múlik, boldog-e a nő attól, hogy nőnek született. 53
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Charles is újratöltötte a poharát. – Sokan, és nem is csak a sportosabbak, tagadják, hogy ők nők lennének. Például a nagynénéd. Külsőleg nőiesnek tűnik, de valójában sokkal inkább férfi lakozik benne. Sok erőszakos tulajdonsága van, nem mondható nőies típusnak. – Akkor én sem lehetek túlságosan az, ugyanis bennem is sok erőszakos ösztön rejtőzikgúnyolódott Joanna. – Gondolkoztál már azon, Charles, milyen lehet nőnek lenni? Persze tudom, hogy az egyenjogúság korában élünk. De ez mégsem így van. Csak addig vagyunk egyenjogúak, amíg férjhez nem megyünk. Utána már nem tekintenek minket önálló egyéniségeknek, pusztán feleségnek és anyának. A cselekedeteinket hozzá sőt alá kell rendelnünk a mindennapi kötelességeinknek, a háztartásnak, a gyereknevelésnek. Joanna nyugtalanul várta szavai hatását. Charles talán kineveti őt és hirtelen támadt beszélőkedvét. A válasz azonban nem hangzott sem gúnyosan, sem lekicsinylően. – Nem érdemes feladnunk önmagunkat, ha szeretünk valakit? – kérdezte csendesen. Joannát egyre inkább idegesítette, hogy szemben kell ülnie a férfival. – Honnan tudjam, nem voltam még férjnél – vetette oda kissé félvállról. –Különben sem vagyok romantikus alkat. – Azt hiszem, fogalmad sincs róla, milyen vagy valójában. Sőt félsz attól, hogy kiderítsed. Charles hirtelen megmozdult. Mielőtt Joanna meggondolta volna, mit tesz, felugrott, és kitért előle. Egy pohár csörrenését hallotta. Amint felgyújtották a lámpát, meglátta az értékes kristály cserepeit. A kifolyt ital csúnya foltot hagyott a szőnyegen. Joanna zavartan állt, hiszen Charles nem is akart hozzáérni, csak a lámpát kapcsolta fel. A szája szélét harapdálta. A férfi eközben a pohár szilánkjait szedegette. – Charles, szörnyen sajnálom – szólalt meg Joanna. – Ez a drága pohár! Hol van egy törlőruha? Azonnal ki kell tisztítani a foltot, különben nyomot hagy. Charles a hamutartóba dobta a szilánkokat. – Ne aggódj, majd a házvezetőnőm elintézi. Most pedig hazaviszlek. Mielőtt Joanna még egyszer bocsánatot kérhetett volna az ügyetlenségéért, a férfi már ki is ment a szobából. Amikor visszajött, arca semmit sem árult el. – Indulunk? – kérdezte közömbösen. A kocsiban némán ültek egymás mellett. Charles bekapcsol ta a rádiót, és zenét hallgattak. Amikor a kocsi megállt a nagymama háza előtt, Joanna megvárta, míg a férfi elzárja a rádiót. Aztán ismét szabadkozni kezdett: – Tényleg nagyon sajnálom… – Ugyan, hagyd már, csak egy pohár volt – szakította félbe Charles. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és a ház bejáratáig kísérte a lányt. – A pohár miatt nem kell felizgatnod magad. – És mi más miatt kellene izgatnom magam? – Gondolkodj el magadról. Ez az örökös visszahúzódás, riadtság a legkisebb gyengédség kapcsán is… Számomra ez kihívás – mondta figyelmeztetőn. Az ajtó előtt álltak. Charles a kilincsre tette a kezét, hogy feltartóztassa a lányt. – Kérlek, Charles, te ezt nem értheted meg – kezdte Joanna. – Biztos, hogy nem? Kezét a lány vállára helyezte, és nagyon lassan hozzá hajolt. Joanna meg sem bírt mozdulni izgalmában. Érezte, amint a férfi ajka lágyan végigsiklik az arcán. A csók gyengéd és pehelykönnyű volt. – Nos – mondta Charles szokásos, gunyoros stílusában –, most már tudod, milyen. Tényleg olyan szörnyű? Joanna néhány pillanattal később hallhatta, amint Charles kocsija kifordul az udvarról.
54
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
8. FEJEZET Kétszer fordult elő idáig, hogy valami egyetlen éjszaka alatt gyökeresen megváltoztatta az életét: amikor rájött, hogy az apja csaló, és amikor meghalt. E nap reggelén, amint felébredt Mere House-ban, érezte, hogy ismét valami mindent felkavaró dolog történt vele. Villámcsapásként érte a felismerés. Beleszerettem Charles Carlyonba! Mély sóhajjal hanyatlott vissza a párnákra. Tapasztalatból tudta, hogy ha itt marad, minden egyre rosszabb lesz. Egyetlen megoldás létezik: el kell hagynia Merefieldet, méghozzá azonnal. Kivette a szekrényből a csomagját. Már pakolás közben érezte, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Hiszen itt a nagymama. Nem utazhat el magyarázat nélkül, mert újabb szívrohamot okozhatna vele az idős, beteg asszonynak. De hogyan magyarázza meg neki hirtelen távozását? Kopogás riasztotta fel. A bőröndöt gyorsan az ágy alá csúsztatta. Cathy állt az ajtó előtt. – Fent vagy már? Képzeld el, kaptam nagymamától egy kis pénzt, hogy vegyek magamnak néhány szép ruhát. Nem aranyos tőle? Joanna, ugye elkísérsz és segítesz választani? Joanna egy pillanatig habozott. Aztán a kislánnyal együtt örvendezett. – Persze, veled tartok. Reggeli közben végig azon törte a fejét, hogyan tudna a leggyorsabban és legkönnyebben eltűnni innen. Elhatározta, hogy felhívja Gustave-ot. Az ügynöke írhatna neki, hogy korábban fel kell mennie Londonba a próbák miatt. A nagymamát így felkészíthetné a távozására. Biztosan megértené. Charles elől kitérni kicsit nehezebb feladatnak tűnt. Mikor félórával később a lányok már a buszon ültek, Joannának eszébe jutott Cathy és Vanessa veszekedése, amit véletlenül kihallgatott. – Arcátlan dolog, hogy annyira szaladsz utána – mondta Vanessa mérgesen. –Pedig jól tudod, hogy a mama ki nem állhatja. – Undok vagy, Vanessa – felelte Cathy. – Az még nem utána szaladgálás, ha megkérem, jöjjön el velem vásárolni. El kell ismerned, hogy kitűnő ízlése van. – Nem erről van szó. – Hát miről? Csak azért ne kedveljem, mert ti nem szeretitek, mindannyian tudjuk, miért? Ez még nem ok arra, hogy Neal és én is barátságtalanok legyünk hozzá – háborgott Cathy. – Hogy érted azt, hogy mindenki tudja, miért? – kérdezte Vanessa bizalmatlanul. – Mert féltékeny vagy. Téged még sohasem vitt el Charles a legjobb barátaihoz. Mégiscsak furcsa, nem? Ha komolyan gondolja, hogy feleségül vesz, miért nem tette meg? Vanessa heves dühvel fogadta Cathy szavait. – Ostoba liba! Hogy mondhatsz… – Vanessa elharapta a mondat folytatását, mert az ajtórésben megjelent Alice. Joanna zavarba jött attól, hogy hallgatózott, és visszaosont a szobájába. Mikor később lejött, Vanessa már eltűnt, Cathyn pedig nyoma sem látszott a veszekedésnek. Joannának aligha volt szüksége erre a megerősítésre. Tudta már, hogy Vanessa és a nagynénje nem szeretik. A vita azonban újabb felismerést is hozott számára. Charlest és Vanessát egy párnak látta. Nem azért, mintha szerelmesekként viselkedtek volna, hanem mert minden olyan tökéletesen összeillett. Ha azonban közelebbről megvizsgálta Vanessa jellemét, kétkedés fogta el. Miért is venné Charles feleségül őt? Vanessa ugyan csinos volt, és ez a házasság meglehetősen kényelmesnek tűnt, de valójában mit nyújthatott neki a lány? Sem okos, sem szórakoztató nem volt. Túlságosan szenvedélyesnek sem látszott. 55
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Charlesnak pedig tökéletes kényelmet biztosított a házvezetőnője, így nem volt szüksége háziasszonyra. Ha viszont tényleg Vanessát akarta feleségül venni, akkor miért habozott még mindig? Nem olyan ember, aki ne tenné meg azt, amit elhatározott. Azt hiszem, Charles egy cseppet sem törődik mindezzel, gondolta Joanna hirtelen. – Nem is figyelsz rám – vetette szemére Cathy felháborodottan. Joanna összerezzent. – Bocsáss meg, Cathy, elmerengtem – vallotta be Joanna bűntudatosan. Úgy döntött, mégsem telefonál Gustave-nak. Merefieldben marad, és vár. Három napon át nem látta Charlest, és nem is hallott felőle. Péntek délután már nem bírta tovább. Esett az eső, Joanna mégis sétálni indult. Felvette az esőkabátját, kendőt kötött a fejére, és útnak eredt. Moziba kellene menni, gondolta, az talán elterelné a gondolatait. A város felé irányította lépteit. Hét óra elmúlt, mikor felszállt a hazafelé tartó buszra. Tudta, hogy senkinek sem fog feltűnni a hiánya, mert a családot vendégségbe hívták, Durant asszony ezért egy órával későbbre rendelte a vacsorát. Az előszobában felakasztotta a kabátját, levette a kendőt, és megfésülködött. Hangokat hallott a nappali felől. Gyorsan fel akart szaladni a szobájába, hogy cipőt váltson. Ám mielőtt kinyithatta volna az ajtót, megérezte Charles jelenlétét. Igaza volt. A férfi az ablaknál állt, háttal a többieknek. Aztán meglátta Nealt, Cathy mellett a díványon. Vanessa az anyja karosszéke mögött állt, és átölelte őt. Furcsán megkövült arccal néztek mindannyian Joannára. – Itt vagy végre – mondta Durant asszony ridegen. – Hol voltál? – Moziban. Remélem… – kezdte, de nagynénje ellenséges pillantása visszariasztotta és elnémította. – Sajnálom, Monica néni – kezdte újra. – Annyira esett, és… – Sajnálom! – vetette oda Durant asszony, mintha valami illetlen szót mondott volna. Csak ekkor vette észre a többieket, akik mozdulatlanul meredtek rá, és egy borzalmas gondolat ébredt benne. Hol van a nagymama? Cathy adott választ a kimondatlan kérdésre. – Nagymama meghalt – suttogta. – Ma délután. Joanna először fel sem fogta, mi történt. Lehetetlen, nem halhat meg pár óra alatt! – Nem – nyögte ki riadtan. – Ó ne… Durant asszony hirtelen felugrott. – De igen, halott! – kiáltotta Joannának. – És ez a te bűnöd. Egyedül a te bűnöd! Nem lett volna szabad sohasem idejönnöd! – Monica! – fordult hátra Charles. De sem Charles figyelmeztetése, sem Vanessa nyugtatgatása nem tarthatta már vissza a nagynénit. Teljesen elvesztette az önuralmát, reszketett, mintha lázas lenne, és könnyek csorogtak az arcán. A szája furcsán eltorzult. Ám nem a gyász és a fájdalom rázta meg őt. A gyűlölet, a keserű gyűlölet kiáltott belőle. – Ugye, hogy igazam van? – fordult a többiekhez. – Igazam van. Ha nem jött volna ide, a mama még évekig élhetett volna. Az egész felfordulás, az izgalmak, az emlékek… Sok volt neki. El akarta temetni a múltat. De a múlt miattad újraéledt! – Anya, kérlek! – Neal felállt, és át akarta fogni őt. De Monica kitért előle. – Eridj, te persze az ő pártján állsz – kiáltott rá. – Ugyanolyan vagy, mint az a nyomorult apád. Egy kis ostoba liba rád mosolyog, és te már bele is estél a csapdájába. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy nézel rá? És te is, Charles? Minden férfi egyforma. Egy szép arc, egy kihívó
56
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
alak, és azonnal elvesztik a fejüket. De engem nem csaltok meg. Átlátok a szitán. Engem nem téveszt meg a bája! – Mami, kérlek, fejezd be – mondta Cathy sápadtan és félősen, hogy megnyugtassa anyját. – Ugyanolyan, mint az anyja! – folytatta. – Ő maga Nina, testben és lélekben. Csak mert szép, okos és kívánatos, mindegy neki, hogy mások szenvednek tőle. Nina is ilyen volt, ő is ilyen. Gyűlöltem Ninát, és gyűlölöm őt is. Hallod? Gyűlöllek! Gyűlöllek! Amilyen gyorsan jött a roham, olyan gyorsan le is csillapodott. Holtfáradtan rogyott egy székbe, és levegő után kapkodott. Már nem sírt, és nem panaszkodott. Megkövülten, kihunyva ült. Néhány pillanatig senki sem mozdult. Még Vanessa is ijedten meredt maga elé. Joanna annyira megrémült, hogy szinte földbe gyökerezett a lába. Hatalmas örvény kerítette hatalmába, érezte, amint a keserű szemrehányások, nagynénje szavai keringenek a fejében. Nagyanyja halála és a kiáltás: a te bűnöd, a te bűnöd… Nem, gondolta bénultan. Istenem, ne… Vanessa tért legelőször magához. Anyja lába előtt térdepelt, és az asszony jéghideg kezét melengette. Nyugtató szavakat suttogott neki. Joanna egy pillanatig őket figyelte. Aztán Nealre és Cathyre esett a pillantása. Nem hihették ők is, hogy az ő bűne, az nem lehet, hogy ők is így gondolják! Mindketten döbbenten ültek, nem tértek ki Joanna pillantása elől, de úgy érezte, hogy szívükben eltávolodtak tőle. Végre Charles felé fordult, aki a dívány mögött állt. A férfi olyan szorosan markolta a karfát, hogy kezén kiütköztek az erek. Nem fordította el a tekintetét, amikor Joanna kérdőn nézett rá. Arca álarc volt. A férfi arcvonásait harag keményítette meg. Joanna úgy érezte, ez is neki szól. Csendes sóhajjal megfordult, és kirohant a szobából. Az előszobában letépte kabátját a fogasról. Ahogy kilépett az ajtón, majdnem lebukott a lépcsőn. Aztán csak szaladt, szaladt, míg el nem akadt a lélegzete. Tíz óráig csatangolt céltalanul az utcákon, aztán már nem bírta tovább. Bőrig ázott, és fájt a lába. Mégsem mert visszatérni Mere House-ba. Sohasem érezte magát ilyen egyedül, elhagyatottnak, még apja halála után sem. Párizsban az esős napokon is ott voltak a kivilágított utcák, a barátságos kis vendéglők. Merefieldben már fél hatkor bezárnak az üzletek, aztán mindenki siet haza tévét nézni. Az egyik kis bár üresen tátongott. Szerencsére Joannánál volt elég pénz, hogy kivegyen egy szállodai szobát. Nagy nehezen végre visszatalált a belvárosba. A piactéren meglátott egy szállót. Megpróbálta lesimítani a haját, és belépett a szálloda üvegajtaján. A sötét, vizes utcák után jólesett a meleg és a fény. – Szeretnék egy egyágyas szobát – szólította meg a portást, aki végigmérve őt rögtön észrevette zavartságát. Látta, hogy nincs csomagja. Aztán megkérdezte: – Mennyi időre? – Még nem tudom, talán csak egy éjszakára. A portás belenézett a vendégkönyvbe. – Sajnálom, asszonyom, jelenleg nincs szobánk. Próbálja meg esetleg a kisebb szállókban – tanácsolta. Joanna tudta, hogy hazudik. Nyilvánvalóan gyanúsnak tűnt neki ebben az öltözékben. Nem akart vitatkozni vele. – Kár, köszönöm szépen – mondta, és ismét az ajtó felé igyekezett. Még az ajtó előtt töprengett, amikor néhány férfi jött arra. Az egyik visszanézett rá és megszólította. – Jó estét, Joanna, mit csinál itt? – kérdezte. – Ó, jó estét, Dick! Csak… csak várok valakit – dadogta. 57
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Dick a barátai után nézett, akik már messze jártak. Bocsánatot akart kérni, de valami visszatartotta. – Minden rendben van, ugye? – kérdezte bizonytalanul. – Nagyon kimerültnek tűnik. – Igen? Jól érzem magam, csak bőrig áztam – felelte gyorsan. A férfi alaposabban szemügyre vette Joannát. – Elázott?! Maga csupa víz! – állapította meg. – Kit vár? – El kellett… szóval… – A lány valami ésszerű magyarázat után kutatott, de semmi elfogadható nem jutott eszébe. – Ide figyeljen, nekem itt valami nem tetszik – mondta Dick nyíltan. – Ne butáskodjon. Hívunk egy taxit, és hazamegyünk Margarethez. Majd otthon mesél nekünk, ha lesz kedve. Mindenesetre át kell öltöznie, és iszik valami meleg italt. Dick kézen fogta, mintha attól félne, hogy elszökik élője a lány. Útközben szótlanul ültek egymás mellett. Hazaérve Dick kinyitotta az ajtót, és betessékelte maga előtt a lányt. Margaret kiszólt a konyhából: – Szervusz, drágám, milyen korán hazaértél! Margaret az ajtóhoz lépett. – Joanna! – szólt meglepetten. – Margie, hozz egy köntöst és egy pohár konyakot, ha van – mondta a férfi határozottan. Aztán felszította a tüzet a kandallóban. Margaret először megdöbbent Joanna láttán, aztán gyorsan felszaladt, és lehozta a ruhát. – Kérem, Dick, nem akarok a terhükre lenni… – Ugyan, ne butáskodjon! Barátok vagyunk, nemde? Most pedig vegye le gyorsan a vizes ruhát, mert tönkreteszi a drága szőnyeget – próbálta Dick tréfára fogni a dolgot. Margaret visszatért. Dicket kiküldte a konyhába, hogy készítsen egy kávét. Joanna közben levetkőzött, Margaret pedig beburkolta őt a köpenybe. Aztán töltött egy korty konyakot, és Dick után nézett, kész van-e a kávé. Nem kérdeztek semmit. Így Joanna magától mesélte el, mi történt. Dicket nagyon elkeserítette Carlyon asszony halálának híre. Margaret is szomorú volt, de nem lepődött meg. – Bizonyára mindannyiukat megrázta az eset, és egymás közt szeretnének maradni – magyarázta Joanna. – Kicsit úgy érzem, mintha betolakodó lennék, ezért jöttem el. Kávéscsészéje alját nézte, és halkan megkérdezte: – Maguknál maradhatnék esetleg ma éjjel? – Természetesen – felelte Margaret azonnal. – De értesítenie kell a családot, tudniuk kell, hol van. Nem tűnhet el csak úgy, se szó, se beszéd. Biztosan aggódni fognak. Joanna a fejét rázta. – Nem – tiltakozott. – Nem fognak. Szóltam nekik… Margaret megfogta Joanna kezét. – Joanna, Charles itt járt úgy kilenc körül, miután órákon át hiába kereste magát. Teljesen kétségbeesett volt, és nagyon ideges. Alig fejezte be a mondatot, egy autó lassított a ház előtt. Joanna felpattant. – Megmondták neki, hogy itt vagyok! – kiáltott kétségbeesetten. – Igen, Dick telefonált pár perce. Meg kellett mondanunk. Margaret átölelte Joannát. Egy pillanat múlva Charles rontott be. Amikor megpillantotta Joannát, lassan behúzta maga mögött az ajtót, és így szólt: – Hála Istennek, Dick, hogy megtaláltad. – Joanna nagyon fáradt és kimerült… – kezdte Margaret. – Pontosan el tudom képzelni, mit érezhet. Magammal viszem – szakította félbe őt Charles. – Howard asszony majd gondoskodik róla. 58
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Margaret még mindig a karjában tartotta Joannát. A lány kiszabadította magát. – Miért beszélnek rólam úgy, mintha egy szökött bolond lennék? – kiáltotta. Aztán Margarethez fordult: – Azt mondta, itt maradhatok ma éjszakára. – Természetesen, de ha Charles úgy gondolja… – Charlesnak ehhez semmi köze. Nem felelős értem. Aztán bizonytalan pillantást vetett a férfi felé. – Sajnálom, ha aggódtál. Tudnod kellett volna, hogy gondoskodom magamról. Nem kellett volna keresned. – Joanna hangja egyre nyersebb lett. – Tegyél meg nekem egy szívességet, és vitesd ki a csomagomat a pályaudvarra. Majd felveszem, ha indul a londoni vonat. Nagyon hálás lennék, ha megtennéd. Aztán egy pillanatig csend volt. Charles nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg. – Margaret, közölnéd Joannával, hogy a jelenlegi körülmények között nem tudjátok őt elszállásolni? Margaret meglepődve nézett a férfira. – Charles, ha Joanna nem akarja… A férfi hangja még mindig barátságos volt, de szemében kíméletlen kifejezés tükröződött. A Drury házaspár összenézett, aztán Dick szólalt meg: – Sajnálom, Joanna, de ha Charles úgy gondolja, hogy jobb, ha nála éjszakázik, akkor nem szólhatunk bele. – Dick, ezt nem teheti meg. Az előbb mondta, hogy barátok vagyunk. Miért hagyják, hogy zsarolja magukat? – Persze hogy barátok vagyunk, Joanna – biztatta őt Margaret. – De Charles jobban tudja, mit kell tenni. Joanna szemébe könnyek gyűltek a haragtól és a csalódottságtól, összehúzódott, nem akarta, hogy Charles sírni lássa. – Rendben – mondta végül. – Akkor elmegyek egy szállodába. – Most? Így? Margaret köntösében? – kérdezte Charles gúnyosan. – A Grand Hotelben is hiába próbálkozott – mondta Dick. – Nagyon késő van, nem fog szobát kapni. Joanna érezte, hogy nem tud tovább ellenállni. Kimerült és rettenetesen fáradt volt. – Na jól van – mormolta lemondóan. – Megyek. Öt perccel később már a kocsiban ültek. – Mikor ettél utoljára? – kérdezte Charles útközben. – Nem is tudom, azt hiszem, délben. A férfi nem felelt. Amikor a háza elé értek, kiszállt, kinyitotta a Joanna felőli ajtót, kiemelte a lányt, és bevitte a házba. Joannának a tiltakozáshoz sem volt ereje. Rögtön az első emeletre cipelte. A házvezetőnő mögöttük lépdelt. Charles az ágyra fektette Joannát, és közben csendes hangon utasította az asszonyt, hogy hozzon tejet, kenyeret és egy aszpirint. Ezután fátyol borult mindenre. Valaki kényénél etette, mint egy gyereket. Majd megszűnt a fejfájása. Levetkőztették, és kapott egy hálóinget. Lábát melegítővel melengették, feje puha párnára hullott vissza. Aztán elaludt. Mikor másnap reggel felébredt, egy gömbölyded, ősz asszony állt az ágya mellett. – Howard asszony vagyok. Hogy van, Allen kisasszony? – érdeklődött barátságosan. – Köszönöm, egészen jól – felelte meglepetten Joanna. – Mi történt? Beteg vagyok? – Nem, nem, csak bőrig ázott, és sokáig nem evett semmit. Finom reggelit készítettem magának.
59
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Az asszony türkizkék hálókabátot adott rá, és segített felöltöznie. Aztán mellé állította a reggelizőasztalt. A sok finomság mellett egy váza is állt, benne egy szál vörös rózsával. – Csengessen, ha szüksége van valamire – mondta Howard asszony, és megmutatta Joannának az éjjeliszekrényen lévő csengőt. Joanna jó étvággyal fogyasztotta reggelijét, miközben szétnézett a szobában. Meleg színek, kellemes illat és nőies környezet vették körül. Csak egy nő vagy hozzáértő szakember állíthatta össze a berendezést ilyen tökéletes ízléssel. A nagy ágyat fehérarany színre mázolt oszlopok tartották, a végét csillogó selyemtakaró borította. Kifinomult ízlésű nőé lehet – a virágoktól, a szép porcelántálaktól kezdve a fehér szőnyegig és a lila lámpaemyőig erre utalt minden. Töltött magának még egy csésze kávét, és olvasni kezdett. Csendes kopogást hallott. Charles lépett be. – Jő reggelt! Howard asszony mondta, hogy jobban érzed magad – üdvözölte a lányt vidáman, és egy széket húzott az ágy mellé. – Igen, már jobban vagyok – felelte Joanna zavartan. Nem számított rá, hogy Charles ilyen korán bejön hozzá. Bizonytalanul érezte magát. Az ágyban feküdt, még nem fésülködött, és nem festette ki magát. – Örülök. Rágyújthatok? Én is éppen most reggeliztem. – Persze. Charles meggyújtotta a cigarettáját, és elővett egy hamutartót. – Beszélnünk kell, Joanna – mondta komolyan. – Ha még gyengének érzed magad, mondd csak meg. Joannának eszébe jutott, hogyan viselkedett Charles tegnap vele és Druryék-kal. Bármennyire jól érezte is magát, nem szabad akaratából jött ide. Charles kényszerítette erre, így nem volt különösebb oka rá, hogy barátságos legyen vele. Elutasító hangon felelt: – Attól függ, mit akarsz megbeszélni velem. – Azt hittem, hogy ez egyértelmű. Arról, ami tegnap este történt. Joanna feljebb húzódott, Charles pedig lerakta az öléből a reggelizőasztalt. – Nem akarok többet beszélni arról, ami tegnap történt – mondta Joanna visszafogottan. – Már mondtam, hogy még ma elutazom. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha elfelejtjük, hogy valaha is itt jártam. – El tudnád felejteni? – kérdezte Charles. A lány a szalvétát gyűrögette. – Talán nem rögtön – felelte őszintén. – Nem várom el, hogy elhidd, de ez alatt a rövid idő alatt is nagyon megszerettem Carlyon asszonyt. – Miért ne hinném? Tudom, hogy így van. Ő is azonnal a szívébe zárt téged. Nagyon boldog volt, hogy eljöttél – mondta komolyan. Joanna csodálkozó arccal nézett rá. – De tegnap… – Mindannyiunk számára szörnyű volt, ami tegnap történt. Akárcsak neked. Ezt tudnod kell. Ha valaki húsz évig magába fojtja a gyűlöletét, az nem beszámítható, amikor végre megszabadul tőle – magyarázta. – Monicában gyerekkora óta mély gyűlölet élt az édesanyáddal szemben. Az anyja halála miatt érzett, egyébként őszinte gyász teljesen felzaklatta. Szerencsétlen véletlen volt, hogy éppen rád zúdította a felgyülemlett dühét. Mégis jő, hogy végre megtette. A szanatóriumi kezelés és pár hét pihenés után boldogabb lesz, mint azelőtt volt. Joanna maga elé bámult. – Te is olyan mérgesen néztél rám, Charles, mintha gyűlölnél. 60
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Nem gyűlöllek, Joanna. Ha mérges voltam, csakis azért lehetett, mert nem tudtam megoldani ezt a helyzetet. Néhány pillanatnyi csend után Joanna szólalt meg: – Mégis el kell utaznom. A londoni szereplés a jövő hónapban kezdődik. Az ének- és ruhapróbák miatt kell felmennem. – Párizsban is tudtál már erről? – Igen. Őszintén szólva, főleg emiatt jöttem el ide. Az ügynököm úgy vélte, nem árt, ha kicsit megismerem a fellépés előtt az angolokat. – Értem. Ha nagymama élne, még maradnál, ugye? – Talán még egy ideig – felelte őszintén. – Miért változtatsz a terveiden? – Azt hiszem, jobb lesz így – mondta határozottan. – Nem akarok visszamenni Mere Houseba. – Itt is lakhatsz, Joanna – mondta Charles halkan. – Howard asszony majd gondoskodik rólad. – Örülnél, ha itt maradnék? – kérdezte zavartan. Halvány remény ébredt benne. Charles válasza csalódást keltett. – Igen, szeretném. Cathynek sem ártana, ha volna mellette valaki, legalább egy darabig. Nagymama nagyon sokat jelentett számára, és ebben a korban nehéz elviselni a megrázkódtatásokat. Vanessa sok időt fog az anyjánál tölteni a szanatóriumban. A két testvér sohasem állt túl közel egymáshoz. Míg meg nem jöttél, Cathynek nem volt senkije, akiben megbízott volna. – Igazán? Itt vagy neki te, imád téged. – Nagyon el leszek foglalva a temetési előkészületekkel. Joanna hirtelen megérezte, milyen mélyen gyászolja Charles az idős asszonyt, bármilyen tárgyilagosan beszél is. – Rendben – egyezett bele Joanna. – Maradok még egy kicsit. – Köszönöm, Joanna. Akkor Cathyt is idehozom. Jobb, ha most nincs otthon a régi környezetében. – Mi lesz Neallel? – érdeklődött Joanna. – Mere House-ban marad, míg el nem adjuk a házat. Monicának és Vanessá-nak túl nagy lenne, Alice pedig haza akar menni a rokonaihoz. Neal egyébként a temetés után rögtön Londonba utazik. Festészetet akar tanulni. Joannának elakadt a lélegzete. – Csodálatos? –kiáltott vidáman.–Beleegyeztél, és támogatod anyagilag is? – Lesz elég pénze, hogy megéljen, és kibérelhessen egy műtermet. Persze nem lesz gazdag ember. – Nagyon örülök a hírnek. Biztos, hogy nem fogod megbánni. Megmutatta a munkáit. Nem vagyok szakértő, de szerintem Neal rendkívül tehetséges. – Londonban majd biztosan találkoztok néha. – Nem hiszem. Nekem próbáim lesznek, Neal pedig majd megszállottan fest. – Lehet, hogy te leszel az első modellje. Ha pedig világsztár leszel, a portréd vagyonokat érhet – tréfált Charles. Aztán felállt. – Mennem kell. Elhozom a csomagjaidat, és nálam ebédelünk Cathyvel. Charles az ajtóhoz ment. Joanna utánakiáltott: – Charles, sajnálom, hogy tegnap este olyan makacs voltam. Nem akartam még több gondot okozni neked.
61
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Minden rendben – mondta a férfi jókedvűen. – Jut eszembe még valami… Ne csodálkozz a szobán és a hálóingen. Ez Maureen szobája. A következő születésnapjára vettem neki ezt a hálóinget. – Maureen? – kérdezte Joanna megütközve. – A testvérem. – Nem is tudtam, hogy van egy testvéred. Charles csodálkozva ráncolta a homlokát. – Még nem meséltem róla? Önállósította magát egy időre, ezért mindig elfelejtjük. Újságírással foglalkozik, de a levélírás nem erőssége. A férfi körülnézett a szobában. – Időnként meglátogat minket, ezért mindig készen áll a szobája. Az egész ház az övé. Addig lakom itt, míg meg nem házasodom – ha egyáltalán megnősülök valaha is. – El fogsz költözni innen, ha megnősülsz? – Természetesen. Az ifjú feleségek nem szeretik, ha egy bevezetett háztartást kell átvenniük. A hegyen van egy jó telkem. Még nem tudom, mihez kezdek vele, sok mindentől függ. – Ezzel kiment a szobából. Néhány órája kísérték utolsó útjára Carlyon asszonyt. A merefieldi kis templomban rengeteg gyászoló gyűlt össze John Carlyon, a nagy iparos és egykori polgármester özvegyeként szinte mindenki ismerte őt. Most már a családi sírboltban nyugodott. Joanna és Cathy Charles házának kertjében ültek. – Joanna, neked nagyon fontos a pályád? – kérdezte Cathy hirtelen. – Nem tudom – felelte Joanna lassan. – A „fontos” olyan viszonylagos fogalom. Szeretem a munkámat, híres szeretnék lenni, és ha nem dolgozom ezért komolyan, akkor semmi sem lesz belőle. – Nagyon szomorú lennél, ha abba kellene hagynod? – faggatta Cathy tovább. – Úgy éreznéd, mindennek vége? – Nem hiszem. Talán kicsit elveszettnek érezném magam. De mi ez a vallatás? – A pályafutásomon gondolkoztam – mondta Cathy álmodozva. – Szeretnék híres színésznő lenni, de az ilyen nők sohasem boldogok a magánéletükben, ugye? Cathy kis szünetet tartott. – Csodálatos lehet, ha valakinek férje és gyerekei vannak. Néhány barátnőm nagyon boldog családban él. Hidd el, érezni a boldogságukat, ha náluk vagy. Joanna különös vonzalmat érzett a kislány iránt. Szegény kicsi Cathy. Sohasem mondta ki, de mindig irigyelte a kiegyensúlyozott, összhangban élő családokat. – Sok művész boldog házasságban él, és példás a családi élete – nyugtatta meg Joanna. – Sajnos az újságok imádják a híres emberekről szóló, kellemetlen pletykákat. Cathy hátradőlt a székében. – Azon gondolkozom, milyen lehet az, amikor az ember halálosan szerelmes – suttogta. – Voltál már igazán szerelmes, Joanna? – A „szerelmes” éppolyan viszonylagos fogalom, mint a „fontos” – szólt közbe Charles hirtelen, közvetlenül mögöttük állva. Régóta itt lehet, gondolta Joanna. – Nos, voltál már halálosan szerelmes, Joanna? – kérdezte a férfi, és leült melléjük. Cathy megmentette a lányt a válaszadástól. – Fogadom, hogy már rengeteg férfi szeretett beléd – jelentette ki. Aztán mélyen felsóhajtott: – Bárcsak nekem is vörös hajam és tökéletes lábam lenne! Joanna felnevetett. – Mi bajod a lábaddal? 62
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Olyan csontos. A hajam pedig olyan, mint a szalma. – De buta vagy! A hajadnak gyönyörű arany fénye van, és ha akarod, később befestheted. – Hoztam neked valamit – fordult Charles Joannához. – Majdnem elfelejtettem. Alice találta a szobádban, az egyik fiókban. Nem hiányzott? Odaadott neki egy dobozkát, Yves búcsúajándékát. Joanna kissé zavarba jött. – Köszönöm. Nem hiányzott – felelte kimérten. – Mi ez? Ékszer? – kíváncsiskodott Cathy. – Megnézhetem? Joanna elé tette a dobozkát. – Te jó ég! Fantasztikus! Valódi zafír? – Cathy ámulva nézte. – Felpróbálhatom? – Természetesen – mosolygott Joanna, és kivett a táskájából egy tükröt, hogy a lány megcsodálhassa magát. – Jaj, de szörnyen áll nekem – mondta csalódottan. – Az én arcomhoz nem illik a zafír. Felveszed, Joanna? – A csillogó ékszerek nappali fényben nem mutatnak – tért ki Joanna a kérés elől.
9. FEJEZET Mielőtt Cathy este elbúcsúzott volna, Joannához hajolva azt mondta: – Bárcsak ne kellene elmenned Londonba! Nem tudnád lemondani a fellépést? Itt maradhatnál nálunk. – Néha én is arra gondolok, bár ne kellene elutaznom. A szerződésem azonban kötelez. És különben is miből élnék, ha semmit sem keresek? – Igaz. Csak úgy eszembe jutott. Jó éjszakát! Sokáig csend volt. Charles a könyvébe mélyedt, Joanna pedig az ablakhoz lépett. Mindkettőjüket nyomasztotta még a nagymama halála. Nem volt kedvük a könnyed csevegéshez. Charles váratlanul megkérdezte: – Őszintén mondtad az előbb, hogy szívesen itt maradnál? Joanna feléje fordult. Charles fáradtnak és kimerültnek tűnt. – Tudod, talán az az oka, hogy még sohasem éltem olyan helyen, mint Merefield – töprengett Joanna. – Olyan békés és nyugodt itt az élet. Szívem mélyén talán vidéki lány vagyok,” legalábbis valami egészen különleges érzés itt lennem. – Ha tényleg maradni akarsz, nem lehetetlen… – Hogy érted ezt? Joanna szíve ismét hevesen dobogott. – Nagymama hagyott rád némi pénzt. Egy-két évig meg tudsz élni belőle. – Valóban? Minden erejével uralkodnia kellett magán, nehogy hisztérikus nevetésben törjön ki. Te bolond Joanna! – gondolta keserűen. Mit vártál? Hogy térdre esik előtted, és úgy könyörög, légy a felesége? Csak akkor válaszolt, amikor már biztos volt benne, hogy nem remeg a hangja. – Nagyon kedves volt a nagymamától. Erre igazán nem is számítottam. De a renyhe életet nem tudnám megszokni. Egy napon biztos visszavágynék Párizsba. Ha nincs ellenedre, Charles, most lefeküdnék. Jó éjszakát!
63
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Másnap Gustave hívta fel. Két nap múlva Londonba várta. Cathy szomorú volt, amikor megtudta, hogy Joannának el kell utaznia. Charles a megszokott nyugodtsággal fogadta a hírt. – Feltétlen értesíts, mikor lesz a tévés fellépésed, nehogy lemaradjunk róla – kérte Joannát. Az utolsó nap, az utolsó este, az utolsó éjszaka Merefieldben rettenetes volt. Ha ez a szerelem, gondolta Joanna, nem akarok soha többé szerelmes lenni. Az utolsó közös reggelinél Cathy bejelentette, hogy nem akar kimenni vele a pályaudvarra. Szeme könnyben úszott. – Vajon látjuk-e még valaha egymást? – kérdezte elcsukló hangon. – Hát persze, kicsim. Majd eljössz hozzám Párizsba. – Mennünk kell – sürgette Charles. – Nincs sok időnk. Joanna megcsókolta Cathyt. – Ne felejtsetek el írni! Tudni szeretném, hogy tetszett a műsorom. Aztán beültek a kocsiba, és a pályaudvarra hajtottak. Charles felrakta a vonatra Joanna csomagját. – Nem akarok sokáig itt ácsorogni – mondta röviden. – Sok szerencsét, sok sikert, és köszönöm, hogy eljöttél. Ezzel leszállt a vonatról. – Minden jót, Charles! Joanna kihajolt az ablakon, és felé nyújtotta a kezét. A férfi szorosan fogta az ujjait. – Minden jót! Aztán Charles elengedte, és eltűnt a tömegben. Joanna hosszan nézett utána, de a férfi vissza se fordult. A lány leült, és behunyta szemét. Joanna a Picadillyn csavargott. Néhány nap volt már csak hátra a fellépésig. Azt gondolta London hideg, szürke város, de valójában különös kisugárzása volt. A lány sok időt töltött a butikokban ahol a franciához képest fél áron tudta megvenni a legújabb divatú szoknyákat és pulóvereket. A kis utcák régiségboltjaiban nézelődött. Mindig lefoglalta magát. Félt az egyedülléttől, és rosszul aludt. Gustave-val a Ritzben találkozott. Ügynöke szerencsére még nem vette észre, hogy Joanna kicsit lefogyott, és fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt, amit sminkkel kellett lepleznie. Ez nem mehet így tovább, gondolta. Szükségem van altatóra, szereznem kell egy receptet. – Amint látom, rászoktál a dohányzásra – jegyezte meg Gustave, mikor kiitta a teát. – Nem bánod, ugye? – kérdezte Joanna kislányos hangon, miközben cigarettáját egy rövid szipkába helyezte. – Nem nagyon szeretem, ha egy nő cigarettázik, de ha nem viszed túlzásba… Csak arra lennék kíváncsi, mikor kezdted. – Nem muszáj persze, csak csökkenti a feszültséget. – Joanna, ne kertelj! Mindketten tudjuk, hogy valami nincs rendben. És az okát is tudjuk. Ideje lenne beszélnünk róla. Gustave arca gúnyos kifejezést öltött. Joanna nem értette pontosan, mire céloz, ezért inkább hagyta tovább beszélni. – Olyan karikák vannak a szemed körül, mint egy bagolynak, és úgy is énekelsz. Gondolom, rosszul alszol. De tudom, hogyan orvosolhatjuk a dolgot. Azt hiszem, túl sokat gondolsz egy bizonyos francia fiatalemberre. Ne áltass, mindent tudok – mondta gyorsan, mielőtt Joanna meglepetten félbeszakíthatta volna. – Még szinte ki se tetted a lábad Párizsból, amikor lerohant ez az úr. A címedet akarta tudni, és majdnem erőszakos lett, amikor én megtagadtam ezt. Azt hittem, szakítottál vele. Gustave rágyújtott.
64
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Aztán itt találok egy sápadt és ideges Joannát, aki alig alszik, és állandóan elfoglalt. Na, gondolom, változott a helyzet. Újra vágyik rá, és azt szeremé, bárcsak minden rendbejönne. – Gustave… – szólt Joanna. – Mindent elintéztem, kicsim. Mansard úr itt lesz a londoni bemutatón. Ha egy nő annak a férfinak énekel, akit szeret, az elragadó. Gustave olyan határtalan örömmel újságolta a hírt, hogy észre se vette, Joanna milyen döbbenten mered rá. A lány megsemmisülten könyökölt az asztalra, arcát a kezébe temette. Gustave azt hitte, ez a boldogság jele. Megveregette a vállát, és jóindulatúan mondta: – Ne sírj, drágám, elég könnyet hullattatok, végre minden jóra fordul. Voltaképpen Joannának most kellett volna megmondania, hogy Gustave végzetes hibát követett el: mindezzel nem segített neki, és Yves-nek is csak fájdalmat okoz. Ügynöke kizárólag a sikerre gondolt. Túl sok energiát fektetett bele, most már semmit sem kockáztathatott. – Gyere, elviszlek a szállodába. Ott kipihenheted magad, és álmodozhatsz mindarról, ami a jövő héten rád vár! – mondta a férfi jókedvűen. Már csak egy óra, és Joanna ismét a rivaldafényben áll. Egy új városban. Egy új országban. Gustave még utoljára lelket öntött belé. Nagyon bízott a sikerben. Joanna langyos fürdőt vett és hozzálátott, hogy kifesse magát. A fellépőruha egy műanyag zsákban, a szekrényben függött, Gustave választotta ki. Sötétlila csipkéből készült, arany gyöngyök és csillogó flitterek díszítették. A kivágástól a térdéig szorosan testhez simult, alul széles, fátyolos fodrokban végződött. Joanna kezén hosszú, fehér kesztyű lesz, a haja feltűzve, gyöngyökkel ékesítve. Kopogtak. A lány gyorsan magára kapott egy kimonót és megkérdezte: – Ki az? Nem érkezett válasz. Néhány pillanat múlva csendesen kinyílt az ajtó. – Szia, bejöhetek? – kérdezte Cathy félénken. – Cathy, hogy kerülsz te ide? – ölelte ál Joanna kis unokatestvérét. – Micsoda kellemes meglepetés, rád igazán nem számítottam! – Titokban szöktem fel, mert lent nem akartak beengedni. Nekem pedig szabad, gondoltam magamban. Joanna, egész más vagy ezzel a színpadi festékkel. – Örülök, hogy eljöttél. Már igazán lámpalázam volt. Meg akarod nézni a műsort? Szerzek neked egy helyet. Joanna a telefonhoz lépett. – Köszönöm, de már mindent elintéztünk – állította le Cathy. – Először féltünk, hogy nem kapunk jegyet, de aztán Maureen egyik ismerőse, aki szintén újságíró, segített nekünk. Joanna szíve hevesen megdobbant. – Nem egyedül jöttél? – kérdezte. – Kivel? Neallel? – Nem, képzeld el, bárányhimlős lett – nevetett Cathy. – Hát nem mulatságos? Cathy a szobában nézelődött. – Micsoda előkelőség! Aranyozott telefon! – kiáltott. Aztán az órájára pillantott. – Te jó ég, mennem kell. Nagyon sok szerencsét, Joanna. Tudom, hogy nagyszerű leszel! – Cathy, várj! – szólt utána Joanna türelmetlenül. – Nem árultad el, kivel érkeztél. – Charlesszal természetesen. Feljöhetünk az előadás után? Vagy túl fáradt leszel? – Dehogy, gyertek minél előbb. Csapunk egy kis ünnepséget. – Kitűnő! – kiáltotta Cathy lelkesen. – Akkor minden jót! Joanna meghatottan állt a szobában. Itt van! Újra láthatja őt. 65
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Megszólalt a telefon. – Még tíz perce van a fellépésig, Alain kisasszony! – szólalt meg az ügyelő hangja. – Köszönöm, rögtön kész vagyok. Joanna letette a kagylót, és a szekrényhez ment, ahol belebújt a ruhába. Megint csengett a telefon. – Még öt perc, Alain kisasszony! Röpke pillantást vetett a tükörbe. A ruha tökéletesen állt rajta. Szeme örömtől ragyogott, arca kipirult. Két perccel később kilépett a liftből. Az üzletvezető fogadta. A művészek egy süllyesztett lépcsőről mentek fel a színpadra. Amikor szereplésre készen a függöny mögé állt, és meghallotta a bevezető zenét és a műsorvezető szavait, minden idegessége elszállt – .. .most pedig, hölgyeim és uraim, következik Janine Alain kisasszony! Felemelkedett a függöny. A zenekar a „J'attendrai” különleges feldolgozását játszotta. A nagy fényszórók kereszttüzében pedig ott állt Joanna. Később alig tudott visszaemlékezni fellépése első részére. Mindent annyiszor elpróbáltak, hogy a lépések, a pillantások, a mozdulatok maguktól jöttek. Amint szeme hozzászokott az erős fényhez, az asztalokat kezdte nézegetni. Cathyt és Charlest kereste. Az utolsó dal előtti szünetben vette észre őket. A színpad közelében, egy oldalpáholyban ültek. Amikor az előző számot követő taps elcsendesedett, Joanna a lépcső aljához ment, nagy lendülettel hátracsapta a ruha fodrait, és megszólalt: – Köszönöm. Most pedig egy egészen új dal következik. Olyan új itt, akárcsak én. Egy dal a szerelemről. Könnyedén a korlátra támaszkodott és belekezdett: „Annyi élet, annyi ember. Új férfi minden este. Aztán egy napon, még ma is emlékszem rá, megfordultam – és te ott vártál rám…” Lassan, míg a zenekar a refrént játszotta, Joanna két lépcsővel feljebb lépett. Charlesra pillantott. Ezúttal csak neki énekelt. Ahogy a dallam folyt, úgy lépett egyre feljebb és feljebb a lépcsőkön, és végül a tetején fejezte be a dalt. Az utolsó magas, kitartott hang is kristálytisztán csengett. Aztán leeresztette a karját, és meghajolt. Néhány pillanatig néma csend honolt, aztán egyszeriben dübörgő taps tört ki. Szűnni nem akaró taps. Joanna ráadást nem akart, ezt apró mozdulattal jelezte az igazgatónak. Eltűnt a függöny mögött. Hátul, a színfalaknál ott állt a bár tulajdonosa. Ö is élénken tapsolt, és azt motyogta magában: – Csodálatos, csodálatos. Megragadta Joanna kezét, és megrázta. – A közönség imádja magát, Alain kisasszony. Nagyszerű volt. Hamar el fog terjedni a híre, s meglátja, minden este telt ház előtt énekelhet! – Köszönöm. Remélem, így lesz. De most szeretnék felmenni a szobámba, bocsásson meg. A férfi a lifthez kísérte. Az öltözőben kicsit felfrissítette magát, és néhány csepp parfümöt tett a füle mögé. Kopogtak. A pincér kis asztalkán hatalmas virágcsokrot és egy behűtött pezsgőt tolt be. A tulajdonos ajándéka volt. Aztán ismét kopogtak, és Cathy viharzott be. – Joanna, nagyszerű voltál! – kiáltotta, és átölelte őt. 66
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Joanna nevetve szabadította ki magát a karjai közül, és tekintete Charlest kereste. A férfi fekete öltönyében ott állt az ajtóban. Nagyon elegáns volt, és szemében olyan mély csodálat tükröződött, hogy Joannának szinte a torkában dobogott a szíve az örömtől. Kinyújtotta felé a karját. – Szervusz, Charles. Tetszett? – kérdezte lélegzet-visszafojtva. Charles, kezét a kezébe véve, csillogó szemmel válaszolt: – Mit mondjak? Elragadó voltál – felelte lágy hangon. Joanna azt szerette volna, bárcsak ez a pillanat örökké tartana. – Pezsgő! – kiáltotta Cathy. – Még sohasem ittam pezsgőt! – Akkor ideje, hogy kipróbáld, ha Charles kinyitja az üveget. A szekrényben találsz néhány poharat. – Neked kell kihúznod a dugót – mondta Cathy Joannának. – Azt mondják, szerencsét hoz. – Persze hogy én húzom ki. Nincsenek mindennap olyan vendégeim, akik száz kilométert utaznak a kedvemért. Ez aztán az esemény! – Örültél, hogy ott voltunk a nézők között, vagy idegesített? – kíváncsiskodott Cathy. Charles Joannának nyújtotta a poharat. A lány őt nézte, miközben válaszolt: – Nem, nem voltam ideges. Inkább bátorságot öntött belém, hogy itt vagytok. Mire igyunk? – Természetesen rád – mondta Cathy, és várakozásteljesen nézett nagybátyjára. Charles megemelte a poharát. Pillantása felért egy szerelmi vallomással. – Egészségedre, Joanna Allen – mondta. Amint megitták a pezsgőt, ismét kopogtak. Joanna meghallotta Gustave hangját. Lehunyta a szemét. Teljesen megfeledkezett róla, hogy Gustave is feljön gratulálni, és vele együtt Yves. Egy pillanatig arra gondolt, hogy kiszól: ne zavarják. De tudta, hogy nem teheti meg. – Janine, Janine, fantasztikus voltál! – Gustave már az ajtóban hevesen átölelte. – Különös varázsa volt ma este a hangodnak, ma igazi csillag lettél. Aztán észrevette a vendégeket. Joanna bemutatta őket egymásnak, majd Yves-hez fordult. – Szervusz, Yves. Hogy vagy? – kérdezte barátságosan. A férfi meghajolt, és kezet csókolt neki. – Elragadó voltál, Janine! – Szóval maga az az angol, aki megtalálta Joannát Párizsban, és elvitte őt a családjához – fordult Gustave kedvesen Charleshoz. – Igen – felelte a férfi színtelen hangon. Joanna látta, amint végigméri Yves-et, és rögtön felismeri. Yves-nek is ismerősnek tűnt az angol. – Janine, nem ez az úr jött a Cordiale búcsúestjén az öltöződbe? – csodálkozott. – Miért nem mondtad, hogy rokonod? Kedélyesen Charleshoz fordult. – Azt hiszem, elnézést kell kérnem öntől. Azon az estén kis híján kidobtam. – Azt akarta – mondta Charles félreérthetetlen grimasszal. Elutasító viselkedésétől Yves kissé zavarba jött. Megszólította Cathyt: – És ön, kisasszony? Janine titokzatos unokatestvéreinek egyike? A francia báj, a mosolygó kék szemek és az enyhe akcentus elbizonytalanították Cathyt, és pirulva csak annyit felelt: – Joanna az igazi neve. – Tényleg? – lepődött meg Yves. – De a Janine jobban illik hozzá. Szíved mélyén francia vagy, igaz? Mielőtt Joanna válaszolhatott volna, Charles röviden közölte: – Cathy. búcsúzz el, mennünk kell. – Jaj, Charles… 67
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Már elmúlt éjfél, és kora reggel óta úton vagyunk. Hangja ellentmondást nem tűrően csengett. – Valóban későre jár. Janine biztosan fáradt – mondta Gustave. Megveregette Yves vállát. – Maga se tartsa fel túl soká, barátom! Holnap ismét nehéz napja lesz. – Csókot dobott Joanna felé. – Minden várakozásomat felülmúltad. Nagyon boldog vagyok, kicsim. Jó éjszakát! – Jó éjt, Gustave. A lány Charles és Cathy felé fordult. – Már haza is utaztok? – kérdezte bizonytalanul. Charles hűvös tekintete a szívébe markolt. – Nem, még nem. Van néhány üzleti ügy, amit el kell intéznem itt Londonban – felelte tárgyilagosan. – Jó éjszakát! Cathy ösztönösen érezte, hogy ma sok minden rosszul sikerült. Bizonytalanul mosolygott Joannára, és egy „jó éjszakát”-ot mormolt maga elé. Hagyta, hogy Charles az ajtóig vezesse. Végül elmentek, és Joanna magára maradt Yves-vel.
10. FEJEZET – Ihatnék egy pohár pezsgőt? – kérdezte Yves, miután becsukódott az ajtó, és Joanna lesújtva nézett maga elé. – Persze, tessék – mondta, miközben végigsimította kezével a homlokát. –Micsoda este! – Nem vagy éhes? Rendelek valamit, míg átöltözöl. – Jó ötlet. – Joanna szórakozottan a hálószobába ment. Legszívesebben az ágyra vetette volna magát. Sírni tudott volna a csalódottságtól, azonban vissza kellett mennie Yves-hez. Arcfesték nélkül, elegáns köntösben tért vissza a nappaliba. Yves a kis erkélyen állt. Egy újabb zsúrkocsit hoztak, amit szendvicsekkel, salátával és kávéval raktak tele. Joanna követte Yves-et a teraszra. Az utca csendes volt, csak néhány ablakból világlott fény. – Janine, mit mondott neked Gustave, miért jöttem? – kérdezte váratlanul Yves. Joannában csak most tudatosult, mennyire megváltozott Yves viselkedése. Meg se próbálta átölelni. A lány visszament a szobába. – Tudni akartad, hol vagyok, ő pedig nem adta meg a címemet. Aztán meghívott a bemutatóra. – Joanna kávét töltött és leült. – Yves, valamit meg kell mondanom. Nem változtattam meg az elhatározásomat. Ha Gustave így gondolta, tévedett. Nem lett volna szabad eljönnöd. Yves egy csésze kávét tett maga elé, aztán fiús mosollyal kibökte: – Ne aggódj, Joanna. Nem bántam meg, hogy eljöttem. Vőlegény vagyok. – Vőlegény? Ejha, ez aztán gyorsan ment. – Ugyan, Joanna. Marie-Blanche-t már száz éve ismerem. Az egyik legjobb barátunk lánya. Jóval fiatalabb, mint én. A családjaink már régen elhatározták, hogy összeházasítanak minket. Hazajött a svájci internátusból, és meg kellett állapítanom, hogy kész ifjú hölgy lett belőle. Yves felállt, és fel-alá járkált. – Azt is meg kellett állapítanom, hogy 6 teljes mértékben egyetért a szülei kívánságával, hogy feleségül jöjjön hozzám. Konyakot öntött a poharába. – Egészen más, mint te – mesélte tovább. – És ez így jó. Nem könnyű elfelejteni téged. Fekete haja és nagy barna szemei vannak. Nagyon csinos. Jövőre összeházasodunk. 68
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
Yves arca elkomolyodott. – Haragszol rám, hogy ilyen gyorsan történt? – Dehogy! Nagyon is örülök neki, Yves. – És te, kedvesem? Miért voltál olyan ideges? Gustave mesélte, mennyire megváltoztál. – Á, csak a fellépések előtti izgalom. Butaság, de lámpalázam volt. Gustave feleslegesen riadóztatott téged. Azért örülök, hogy eljöttél. Joanna nem akart neki a szerelméről mesélni. – Most már nem kell félned. Óriási sikered volt. Nem is tudom elhinni, hogy angol vagy. – Elmeséltem volna, ha rákérdezel. Joanna az órájára pillantott. Fáradt volt, és szeretett volna egyedül maradni. – Te jó ég, már ilyen késő van? Aludnom kell, különben úgy nézek ki holnap a sajtókonferencián, mint egy vén boszorkány. Yves felállt, és megfogta a lány kezét. – Tudod jól, hogy sohasem leszel olyan, mint egy vén boszorkány. Jó éjszakát, kedvesem. Sok szerencsét! Másnap reggel, amikor Joanna még alig fogyasztotta el a reggelijét az ágyban, betoppant Gustave. Szinte izgatottabb volt, mint tegnap este. Egy halom újságot hozott a karja alatt. – Kíváncsi vagy rá, mit írnak rólad? Tessék, olvasd! Gustave az ágyra dobta az újságokat, és a telefonhoz rohant. Joanna elolvasta a piros ceruzával bekarikázott cikkeket. Az egyik újságíró azt írta róla, hogy ő a londoni éjszakai élet sugárzó csillaga. Olyan izgató, mint Dietrich, olyan vonzó, mint Liza Minnelli, és évek óta nem hallott ilyen hangot, mint az övé. És így tovább. Például Shirley Basseyvel és másokkal hasonlították össze. – Na, mit szólsz hozzá? Gustave az ajtóban állt. Joanna félretette a lapokat. – Nem nagyon van mit írniuk, ha ennyi helyet szentelnek nekem. Szívesen maradt volna még egy kicsit egyedül, hogy pihenjen. – Joanna, ma sok dolgunk van. Sajtókonferencia, szépségszalon, és a Daily Globe újságírójával ebédelünk. Azután televíziós beszélgetés. – Akkor legjobb, ha felkelek – mormogta, és kiment a fürdőszobába. A fürdőkádban jutott eszébe, hogy azt sem tudja, melyik szállodában lakik Cathy és Charles. Csak abban reménykedhetett, hogy Cathy majd telefonál. Látnia kell még egyszer Charlest, mielőtt visszamegy Merefieldbe, hogy mindent elmondhasson neki. Egész nap nem ért rá. A tv-riport előtti rövid idő alatt megpróbálta elérni őket az egyik szállodában. Hiába. Talán a barátaiknál laknak, gondolta. Aztán megint át kellett öltöznie. A beszélgetéshez egyszerű, mégis nagyon elegáns, fekete koktélruhát választott egy értékes gyémánt ékszerrel, amit Gustave kölcsönzött ki erre az alkalomra. A második este éppen olyan sikeres volt, mint a bemutató. Most azonban, Gustave haragja ellenére, nem énekelte el az új dalt. A következő nap megint zsúfolt volt. Ismét hiába kereste Cathyt és Charlest. Senki sem telefonált. Talán már haza is utaztak, gondolta szomorúan. Az ötödik napon Joanna éppen az előadásra készülődött, amikor megcsörrent a telefon. Kissé türelmetlenül szólt bele a kagylóba. – Joanna, itt Charles beszél. Sajnálom, hogy zavarnom kell, de szükségem van a segítségedre. – Charles! – Joanna keze görcsösen szorította a telefont. – Mi történt? 69
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Cathyről van szó. Elütötte egy autó. Ne aggódj, nem súlyos a sérülése, csak egy kis agyrázkódás. – Cathyt elütötte egy autó… – ismételte Joanna ijedten. – Át akart menni a Regent Streeten, de nem nézett körül – mesélte Charles. –Szerencsére ott voltam mellette. Lázálmában csak a te nevedet emlegette. Senki sem tudta megnyugtatni. Be tudnál jönni hozzá ma este az előadás után? – Hol vagy most, Charles? – kérdezte gyorsan Joanna. A férfi megadta a kórház nevét és címét. – Tudom, késő lesz, és fáradt leszel… – Maradj ott, azonnal jövök. Negyedóra múlva a kórházban vagyok. Joanna ledobta a telefonkagylót, és berohant a hálószobába. Türelmetlenül letépte magáról a ruháját. – Janine! Mit csinálsz? Pár perc múlva kezdődik a műsor – kiáltotta Gustave elszörnyedve. – Baleset történt, be kell mennem a kórházba most rögtön. Amint a ruha cipzárja elakadt, hirtelen mozdulattal szétszakította. – Te megőrültél! – kiáltott Gustave. – Lehet, de nem számít. Ments ki, kérlek. Feltépte a szekrényajtót, és egyszerű vászonruhát vett elő. – Sajnálom, Gustave. Ez életbevágóan fontos. – Mi lehet fontosabb, mint a karriered? – Gustave majdnem szétrobbant a dühtől. – Ez a jövődbe kerülhet! Joanna egy könnyű, világos kabátot kapott magára. – Ezúttal nélkülem zajlik a műsor. A világ egyetlen műsora sem lehet olyan fontos, ha egy embernek szüksége van rám. Ezzel kirohant az ajtón. Joanna Cathy ágya mellett ült, és a kezét fogta. A fiatal orvos, amikor belépett, így szólt hozzá: – Cathynek most néhány órát aludnia kell. Maga is fáradt lehet. – Az orvos a lifthez kísérte. – A kislány már túl van a veszélyen, ne aggódjon. Jó lenne, ha holnap is el tudna jönni. Nagyon ragaszkodik magához. – Természetesen itt leszek. Nagyon köszönök mindent. – Egyébként az a férfi, aki behozta – az unokafivére, gondolom –, lent ül a váróteremben. A földszinten, rögtön balra. – Köszönöm, doktor úr. Charles a falnak dőlve állt, amikor a lány belépett a szobába. – Jó, hogy eljöttél – mondta Charles udvariasan, míg a parkoló felé mentek. – Tudtad, hogy el fogok jönni. – Persze, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar ideérsz. Ma nem dolgozol, ugye? – Dolgoznom kellett volna. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem léptél fel? Fogtad magad és eljöttél, csapotpapot otthagyva? – Pontosan így történt. – Joanna Gustave-ot kezdte utánozni. – „A műsornak mennie kell, ez a legfőbb parancs.” Én ezt megszegtem. Most ne tegyél te is szemrehányásokat, és ne mondd, hogy csalódtál bennem. Gustave részéről ez érthető, hiszen ő az üzletből él. – Csalódott! – kiáltott Charles különösen nyers hangon. – Ez szerződésszegés. Kidobhatnak téged. – Ha akarják, tegyék – vont vállat Joanna. Charles még mindig szorosan fogta a karját. 70
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Cathy miatt kockára tetted az állásodat? Joanna ránézett. – Nem csak Cathy miatt – mondta csöndesen. – Olyan ijedtnek tűnt a hangod, Charles. Úgy gondoltam, neked is jó lenne, ha valaki melletted lenne. Charles ujjai Joanna karjába mélyedtek. – Jóságos Isten – dadogta. – Joanna, én… Aztán mindkét karjával átölelte a lányt, és olyan szenvedéllyel csókolta meg, ami nem hagyott kétséget az érzései felől. Közvetlenül a parkoló bejárata előtt álltak. Joanna csukott szeme hirtelen éles fényt érzékelt. Egy autó fényszórója volt. Charles felemelte a fejét, bocsánatkérően intett, majd arrébb húzta Joannát. A kocsi hangosan dudálva továbbment. Charles nevetve ölelte át újra, és megcsókolta. – Remélem, ez azt jelenti, amire vágyom – mondta hirtelen, míg ajkuk összeért. Joanna mély lélegzetet vett. Úgy érezte, mintha örvénybe került volna. Az érzés azonban nagyon kellemes volt. – Mire vágysz? – kérdezte gyengéden. – Arra, hogy szeress, és feleségül vehesselek. – Tudod jól, hogy én is ezt akarom. Charles karjai még szorosabban fonták körbe, de most nem csókolta meg. – Nem értem, miért hagyod, hogy állandóan megcsókoljanak – mondta a férfi. – Ma estig meglehetősen visszafogott voltál. – Mert nem tudtam, te mit érzel. Egy nő sohasem mutathatja ki elsőként az érzéseit. – De legalább célzásokat tehettél volna rá. – Tettem is, nem is egyet. Például este a szállodában. – Igaz, el kell ismernem, hogy örültél, mikor megláttál. De aztán felbukkant ez a francia! – Charles, te féltékeny vagy Yves-re! Ő nem jelentett nekem semmit, legalábbis ilyen értelemben nem. És ő már különben is vőlegény. – Már akkor is az volt, mikor Párizsban találkoztunk? – Nem, akkor még nem. Ez nagyon bonyolult. Még ma este meg kell magyaráznom? – Nem, vannak ennél fontosabb dolgok is most. Nem maradhatunk itt örökre. Megint elkezdett esni az eső, és én zavartalanul akarlak csókolni. Kicsit később, amikor Joanna szíve ismét szabályosabban vert, Charles vállára hajtotta a fejét. – Ha már korábban is így éreztél velem kapcsolatban, miért viselkedtél olyan csúnyán velem? – suttogta kérdőn a lány. – Na jó, nem csúnyán, de nem is úgy, mint aki szerelmes. Charles megsimogatta az arcát. – Nagyon sok oka volt. Legfőképpen azért, és ez még most is így van, mert nem követelhettem tőled ekkora áldozatot. – Miféle áldozatot? – Maradjunk józanok, Joanna – mondta komolyan. – Nem vagyok olyan férfi, aki megelégszik a másodhegedűs szerepével. És te sem azért dolgoztál éveken át olyan keményen, hogy most mindent eldobj magadtól, és a vidéki feleség szerepét játszd. Ha nem lett volna ez a mai este ilyen zavaros és gondokkal teli, azt hiszem, nem engedtem volna, hogy ez megtörténjen. Charles érvei olyan kedvesek voltak, hogy Joanna pillanatokig szóhoz sem jutott. Aztán kitört: – Abban a hitben hagytál volna, hogy nem szeretsz, és így tönkretetted volna mindkettőnk életét? Ti angolok érthetetlenek vagytok. Még szerencse, hogy a franciák nem ilyen nemes lelkűek! 71
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Te kis forrófejű! Nem érted, hogy… Joanna nem engedte tovább okoskodni. Átkarolta és megcsókolta. Érezte, hogy a férfi egy pillanatig tétovázik, aztán ismét magához szorította, és most már a lánynak kellett kiszabadítania magát az öleléséből, mert alig kapott levegőt. Charles elengedte. – Mit jelentsen ez? – kérdezte a férfi. – Azt, hogy nem tudsz ellenállni nekem. Én pedig pontosan tudom, hogyan akarok élni! – suttogta. – Charles, nem érted? Számomra ez nem áldozat. Ez az, amire mindig is vágytam, amiről álmodoztam. Sohasem a karrier volt a legfőbb célom. Mindig a szerelemről álmodtam, otthonról és gyerekekről. Nincs mit megfontolnom, kedvesem. – Biztos vagy ebben? Joanna nevetett. – Elmeséljek neked valamit? Amikor Londonba jöttem, halálosan boldogtalan voltam. Szomorú és bánatos, mert azt hittem, soha többé nem látlak viszont. És aztán a bemutatón olyan mindegy volt, hogy sikerem lesz-e, vagy sem. Csak neked énekeltem. Gyere, drágám. Olyan sokáig voltam egyedül, ne rontsuk el ezt az estét ostoba kételyekkel. Csak arra vágyom, hogy a tiéd legyek, és veled maradhassak. A férfi megfogta a lány arcát. – Hiszek neked, szívem. Pontosan végiggondoltad, mit adsz fel? Joanna félrefordította fejét, és Charles kezéhez szorította forró arcát. – Hírnevet, pénzt és fényűzést – de ezek önmagukban nem tesznek boldoggá. Sőt azt hiszem, ezek éppen hogy szétrombolják a boldogságot, vagy legalábbis megnehezítik az igazi találkozást. Biztosan sok nő álmodik arról, hogy drága ruhákat hordhasson, hogy imádják és ünnepeljék. Azonban nekem nem ez kell. Csak szeretetre van szükségünk. Charles lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány homlokát. – Nyertél. De figyelmeztetlek, ne panaszkodj akkor se, ha már takaros háziasszony leszel, és néhány gyerek csüng a szoknyádon. Ami egyszer az enyém, az örökre hozzám tartozik, és nem eresztem el. – Csodálatosan hangzik! – felelte Joanna. – Akkor megyek a büntetésemért! De ha kidobnak, neked kell eltartanod! – Remélem, így tesznek. Akkor rögtön összeházasodhatnánk. Charles bátorítóan mosolygott rá. – Ne félj, szívem, nem bánthatnak, míg melletted vagyok. Charles másnap tíz óra körül ment Joannáért. Együtt indultak a kórházba Cathyhez. – Beszéltél Gustave-val? – érdeklődött Charles. – Igen, tőle jövök. Természetesen nagyon mérges, de ennek a fele csak színlelés, azt hiszem. Tegnap este tombolt – teljesen jogosan. Tulajdonképpen mindent neki köszönhetek, még téged is, mert ő hozott Angliába. A hidegsége mögött azonban nagy romantikus rejlik. A pályafutásom feladását úgy tekinti, mint szerelmi okból elkövetett bűntényt. Szörnyű, de megbocsátható. – Attól tartok, ő csak egy a sok szerelmes áldozat közül. – Gustave? – nevetett Joanna. – Ez elképesztő. Az apám lehetne, sőt a nagyapám. Joanna szerelemtől eltelten nézte a férfi arcvonásait. – Charles, mikor szerettél belém? – Olyan fontos tudni, mikor akadt a hal a horogra? – Aztán komolyra vált a férfi hangja. – Az első pillanattól fogva nagyon izgattál, de védekeztem az érzéseim ellen. Az estély napján vettem észre, hogy mennyire mélyen szeretlek. Nealt legszívesebben megöltem volna, amikor megláttalak vele a kertben. 72
Anne Weale
Ötszázért bármit?
(JKSZ 1994z2z2.)
– Igen, engem is izgatott az egyéniséged, de én sem akartam tudomást venni erről. Kíváncsi vagyok, mit szól majd Cathy. – örülni fog. Mióta erőszakkal elcipeltem őt a szobádból a bemutató estéjén, azóta csak rólad beszél, és téged magasztal az egekig. – Ha ő nem lenne, talán még most is szerelmi bánatban csavarognánk London utcáin – mondta Joanna hálásan. A kórházi látogatás végén, miután Charles kiment, hogy beszéljen az orvossal, Joanna mindent elmesélt Cathynek. Amint Charles megjósolta, a lány lelkesen fogadta a hírt. Az igazgatóság pedig nem dobta ki Joannát. Charles és Joanna úgy döntöttek, hogy a lány letölti a szerződését, és aztán azonnal összeházasodnak. – Nem akarok önző lenni, Joanna, de azért jut egy kis időd majd arra a nagy felhajtás mellett, hogy szólj egy szót az érdekemben? – kérdezte Cathy. – A színészettel kapcsolatban? Persze, kicsim, megteszek mindent, amit lehet – mosolygott rá, aztán nevetve hozzátette: – Charles most a tenyeremből eszik. – Én is ezt tanácsoltam volna neki! – magyarázta Cathy. – Tudod, mit írt rólad a Daily Mirror? Te vagy a legjobb behozatal Franciaországból Brigitte Bárdot óta. – Micsoda butaság! – nevetett Joanna. – Az én sikerem a hangom, és nem a mellem. Cathy megfogta Joanna kezét. – Meg kell neked valamit mondanom, de ígérd meg, hogy sohasem árulod el senkinek! – Mi az? Csak nem szerettél bele az ifjú doktor úrba? – Nem, nem erről van szó. Bár be kell vallanom, igencsak figyelemre méltó férfi. Nem, csak be akartam bizonyítani, milyen jó színésznő vagyok. Természetesen nem éreztem magam valami jól tegnap este, de azért eszméletlen nem voltam. Charles annyira bánkódott miattad, és azt hiszem, te is így éreztél. Aztán úgy tettem, mintha lázálmaim lennének, és egész nap a te neved suttogtam, nagyokat nyögve hozzá. Azt reméltem, hogy akkor szólnak neked, és eljössz. Amint látod, bejött. Joanna nem tudta, sírjon-e, vagy nevessen. – Kedvesem, ez fantasztikus. Csodát tettél. – Valaminek történnie kellett. Charles egész héten úgy viselkedett, mint egy embergyűlölő. Ezenkívül szerettem volna, ha nálunk maradsz. Szerinted lakhatnék nálatok, míg el nem kezdődik az iskola? Vagy ez túl nagy teher lenne? – Kedves teher, szívem. Joanna lehajolt Cathyhez, és egy csókot nyomott az arcára. – Mennem kell, kicsim. Meg kell vennünk a gyűrűket! Minden jót, vigyázz magadra! Charles a folyosó végén állt, amikor Joanna becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy közeledett felé, úgy érezte, mintha most lépné át a boldogság kapuját.
73
