Nagy vagyonok. legendáriuma

.KÖVÉR GYÖRGY.

.Nagy vagyonok. legendáriuma TESTAMENTUM

DEUTSCH IGNÁC (1873)

A végrendelet diktálója, Deutsch Ignác (1803–1873), a „Deutsch Ig. és fia”, aradi eredet∫ terménykeresked√ cég alapítója.1 Az írás b√ egy héttel kelt halála (és a nagy krach kirobbanása) el√tt. T∫njön bár az isteni gondviselésre történ√ hivatkozás a végrendelkezés korabeli rituális fordulatának, a kijelentés mégis egyértelm∫: Deutsch Ignác szemében a Mindenható jutalma „sz∫ntelen ténykedéséért, pontosságáért és becsületességéért”, hogy vagyonra tett szert. A tehet√sség azonban nála csak „materiális jele” atyai szeretetének és gondoskodásának. A legf√bb jó, a legnagyobb adomány tehát a családi összetartozás. A vagyon éppúgy, mint a végrendelkezés aktusa csak ennek továbbvitelét hivatott szolgálni. Ehhez képest nem is meglep√, ha a felosztandó vagyon lajstroma javarészt ingatlanokból áll, még az üzleti vagyonrész tekintélyt parancsoló els√ pontja is foglalkozik a „megterhelt”, mások nevére írott ingatlanokkal. Ez egyértelm∫ kifejezése annak, hogy a „Deutsch Ig. és fia” cég kiterjedt pénzkölcsönzést folytatott, ahol a fedezet az adós birtokának telekkönyvi betáblázása volt. Mint látható, számtalan uradalom már akkor (tehát a krach el√tt) az id√s cégtulajdonos nevén szerepelt. A vagyon felhalmozása tehát a szüntelen „mobilitásnak”, garantált örökíthet√sége viszont a vagyon „természetének”, értelmezésünk szerint az „immobiliáknak” volt köszönhet√. A magánvagyon és a cégvagyon elkülönülése és összefonódása is ezt a kett√sséget reprodukálta.

„A Mindenható jósága irgalmas áldását sugározta sz∫ntelenül aktív m∫ködésemre, és szabadjon hinnem, hogy kijelenthetem, szigorú pontosságomra és becsületességemre az üzleti érintkezésben, amiért ez alkalommal sem hagyhatom el a köszönetet, mid√n ezáltal lehet√vé válik számomra, hogy szeretett gyerekeim és unokáim iránti atyai szeretetemnek és gondoskodásomnak materiális jeleit is adjam. Az isteni gondviselés számomra legértékésebb adományának kétségtelenül azon családi viszonyt tekintem, amely gyermekeimet személyemmel egyesítette. Teljes szívemb√l kívánom ennélfogva, hogy ez a szép viszony utódaim által ezután is fenntartassék, és gyermekeim kölcsönös szeretetben és támogatásban emlékemet tiszteljék. Összes gyermekeim iránt egyazon szeretettel munkálkodva csupán vagyonom különleges természetének és gyermekeim személyes viszonyainak következtében tekintem szükségesnek alábbi végakarati intézkedéseimet megtenni: 1. Vagyonom a következ√kb√l áll: a. Részesedésem a pesti üzletb√l, amelyet »Ign. Deutsch und Sohn« cégnév alatt szeretett fiammal, Bernáttal fele-fele arányban osztozkodva vezetek. Itt fekv√ vagyonrészem az ebben az üzletben vezetett t√keszámláról keresend√ ki, ennélfogva itt csak annyit jegyzek meg, hogy mindazon – akár mások nevére írott – ingatlanok, amelyek az üzleti könyvekben megterhelve jelentkeznek, az üzleti vagyon kiegészít√ részei, így az én külön magánvagyonomat képezik.

13

Kövér György

b. Heves megyében a hatvani birtok, a fundus instructus és az ott található készletek együttesen c. Arad megyében a butyini birtok d. Krassó megyében Spotta e. Nógrád megyében a bujáki, a henyeldi, a csóri és a kozárdi birtok fele része f. Pest Lipótváros Nádor utcában a 214 sz. ház g. Két ház Arad városában h. Temes megyében Schöndorf, továbbá i. Temes megyében a zádorlaki bérleti vállalkozás, végül k. bizonyos értékpapírok, követelések és készletek, melyek jegyzéke irataim között feltalálható lészen…” (Koncz E. Katalin fordításának felhasználásával)

Deutsch Ignác (1803–1873) arcképe (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

MEMOÁR

. GRÓF ZELEN´SKI RÓBERT: EMLÉKEIM (1928)

. A memoár szerz√je, Zelen´ski Róbert (1850–1939) lengyel eredet∫ grófi család sarja.2 Kiterjedt magyarországi birtokaihoz házasság és egy örökösödési per révén jutott. 1898-tól az OMGE alelnöke, 1918-ban elnöke. A t√zsdei határid√üzlet ellen indított agrárius támadás egyik vezéralakja. Visszaemlékezéseit a 1920-as évek végén írta, illetve tette saját kiadásában közzé. A szöveg sorai között implicit állítások húzódnak meg a 19. századi vagyonosodás természetére vonatkozóan. Tézisszer∫en ezek az alábbiakban foglalhatók össze: 1. A kiegyezés utáni hitelpiac lényegében kínálati piacként m∫ködött („a zsidók egyre kínálták a pénzt”). Ekkorra a hitelez√k már megszerezték az els√ százezer forintot, a pénz pedig ezután egyre könnyebben fialt új pénzeket. Ennek következtében a hitelpiaci kamatláb is csökkent, és a fedezetet illet√en is lazult a szigorúság („nem kell váltót írni”). Így a birtokok eladósodása meghaladhatta a birtokok értékét is.

„…1870-ben, húsz éves koromban fogtam hozzá a birtokok kezeléséhez, egyszersmind lehet√leg szorgalmasan tanulván a pesti egyetemen, a hohenheimi gazdasági akadémián. Akkoriban több volt a birtokot terhel√ adósság, mint a fekv√ségek értéke, és ha liquidatiora került volna az uradalom, alig maradt volna valami. Ezt tudták a zsidók, és egyre kínálták nekem a pénzt. Deutsch Ignác aradi zsidó úgynevezett házizsidója volt atyámnak. Eszes és correct üzletember volt. Jól sakkozott, és atyám, ki nagyon szerette e játékot, s∫r∫n játszott vele. Emlékszem, mikor egyszer mondta atyám f√számvev√jének, id√sb Foitsek Károlynak, hogy az els√ százezer forint megszerzése a legnehezebb. Mihelyt ez megvan – folytatta –, a többi egyre könnnyebben gurul be. Tudva, miszerint sok adósság terheli az uradalmat, és számítva arra, hogy ez egyszer az ölébe fog esni, lassacskán megvásárolta annak szomszédságában az eladó birtokokat.

14

Nagy vagyonok legendáriuma

2. Az eladósítás valójában tudatos akció volt, a környez√ birtokok felvásárlásával kombinálva újabb és újabb földtulajdon megszerzését célozta. A birtokvásárlás meghozta a nemesi, majd a bárói cím elnyerését is, azaz a vagyonnal a hozzá ill√ presztízs is elérhet√ volt. A befogadást pedig a lépcs√zetes névmagyarosítás igazolta vissza. A szöveg két bels√ történetet is tartalmaz anekdotaszer∫en (az egyiket a számvev√nek mondotta volna Deutsch Ignác, a másikat – a „kölcsönkonverzió” lebonyolítását – az emlékirat szerz√je bízta ugyanazon gazdatisztre). A történetek funkciójuk szerint az állítások hitelesítését szolgálták, azonban a sztori csattanót kívánó természete révén ellentmondásba kerülnek az implicit tézisekkel. 1. Ha ugyanis a pénz pénzt fialt és a birtok pedig adósságot, akkor miért akartak a 19. század pénzkölcsönz√i földet birtokolni? Ha valóban az els√ százezer megszerzése a legnehezebb, akkor miként válik könnyebbé az akkumuláció az adósságot hozó földbirtok megszerzése után? 2. Ha a „kölcsönkonverzió” története igaz, ha Deutschék valóban eltekintettek a váltófedezett√l, akkor rossz hitelez√ként aligha érdemelték volna, hogy sokszorosára gyarapítsák vagyonukat. Akkor a földbirtokosoknak kellett volna meggazdagodniuk. Kérdés persze, hogy milyen üzleti tranzakció állt a láthatóan rendszeresen prolongált kölcsönök hátterében, és milyen formában nyújtották a megel√z√ hiteleket? Áru volt-e a fedezet, váltó avagy a földbirtokra betáblázott kötelezvény? Az „elismervénynek” nevezett hitelforma mindenesetre nem arra a szándékra utal, hogy nyújtói földbirtokra áhítoztak volna. Akkor már egy váltó, még inkább egy földbirtokra betáblázott kötelezvény jobban árulkodna a földszerzés szándékáról. A kortársak úgy tudták, hogy az örökösödési. per (tehát a gróf eredeti akkumulációja) idején Zelen´ski b√ven merített a Deutschok hitelforrásaiból, s ekkor még ingatlanfedezetre aligha tehette.

Deutsch Ignácnak két fia volt: Deutsch József és Bernát. A régi connectio révén ismételték, ha pénzre lenne szükségem, ne forduljak máshoz, mindig készek olcsó kamat mellett nekem kölcsönt adni. Nem kell váltót írni, f√számvev√m csak egy elismervényt adjon a pénzr√l; ezzel megelégszenek. Egyszer hat százalék kamatot kötöttek ki, mi akkoriban valóban kis percent volt. Erre tréfából kinyilatkoztattam, hogy ilyen kamat mellett 200.000 forintot veszek fel. Hazautazva Újaradra, megmondtam id√sebb Foitsek Károly f√számvev√mnek, hogy 200.000 forintot vettem kölcsön Deutschéktól hat százalékra. Miután tartoztunk Deutschéknak tíz százalékos 200.000 forinttal, írja meg nekik, hogy ezzel convertáltam a tíz százalékos kölcsönt egy hat százalékos kölcsönre. Ezzel el lett intézve a kölcsönügy. Az említett két Deutsch testvér Aradról Budapestre költözött volt át, megvette a hatvani birtokot Pest megyében, és hatvani el√névvel nemes ember lett. Kés√bb a Deutsch név elejtése után hatvani Hatvany, utoljára pedig hatvani báró Hatvany lett a család neve. Deutschék pályfutásukat tehát az újaradi uradalomban kezdték meg.”

hatvani Deutsch József (1824–1903), Deutsch Ignác legidõsebb fia, Hatvany Lajos nagyapja (Petõfi Irodalmi Múzeum)

15

Kövér György

FIKCIÓ

HATVANY LAJOS: URAK ÉS EMBEREK (1927)

A író Hatvany Lajos (1880–1961) a fönt emlegetett Hatvany (-Deutsch) család leszármozottja, Deutsch Ignác dédunokája.3 A 19. századi szövés∫ családregény els√ két kötetét (Zsiga a családban címmel) a húszas években, emigrációban írta, és közvetlenül hazatérése el√tt jelentette meg. Az el√szóban maga vallja: „Az élet nem talál ki kerek meséket. Mint az élet, amelynek minden egyes napja belenyúlik a holnapba, regénysorozatomnak minden egyes kötete belenyúlik a következ√be. Adataimat tapasztalásból, elképzelésb√l és – ahol szükségesnek látszott a szó szerint való átvétel, még a plágium vádjától sem félve – olvasmányaimból veszem.”4 Az idézett 1873-as krachról mintázott részlet csak egy kiragadott történet a – töredékben maradt – trilógia folyamából, de elemzésekor a m∫ egész irányultságát áttekinthetjük. A kulcsot ehhez az irányzatossághoz ismét az idézett el√szóban találjuk: „Az a szándékom, hogy a tegnapi sorsok nagy, központi mozgatója, Bondy Zsigmond körül, aki annyi évtizeden át parancsolt az ország gabonájának és lisztjének, ismét fölelevenítsem a közelmúlt s máris oly messzet∫nt liberális korszak egynémely ásatag figuráját. A tompa nyárspolgárokat, akik a forradalom árán nekik jutott országnak gondját ismét átengedték a rendi uraknak – s a rendi urakat, akik elveszítvén a rendiség támaszát, kénytelenek voltak pusztáikról és megyéikb√l a börzének, bankoknak, iparnak, parlamentarizmusnak, zsurnalizmusnak, számukra oly idegen városába tévelyegni bele.”5 Mennyiben hangolható ez össze a regény szövegéb√l kielemezhet√ állításokkal a vagyonosodást illet√en? 1. A felhalmozás Hatvany ábrázolásában két fázisból tev√dött össze: egy lassú, aprólékos, kereskedelmi, pénzkölcsönz√i szakaszból (amelynek tranzakcionális része volt a hozományszerz√ házasodás is). Ennek gyümölcse azonban ránézésre is nagyságrendekkel több, mint a Deutsch Ignácnak tulajdonított mondás „els√ százezre”. 2. Az igazán gazdagok körébe kerülést azonban csak egy második, baisse-spekulációban testet ölt√ rapid akkumuláció hozta meg. Ennek során a keresked√-bankár mindenét pénzzé tette, megvárta az árfolyamok mélypontját, ezen az áron vásárolt (rontott német [jiddis] dialektusban: „Was kost' die Welt?”), de vásárlásainak nem a birtoklás volt önmagában a célja, hanem vagy az áremelkedés utáni

„…Hermann apa el√adja Zsigának, hogy √ mindmáig tartotta gabonakészletét. És tartogatta papírjait is. Nem volt szíve hozzá, hogy a mai rossz és folyton csökken√ árakon akármit is veszteséggel eladjon… De most mégis rászánta magát az eladásra, és nem tör√dik vele, hogy egyetlen délel√ttön kétévi üzleti haszna úszik el: – A börzén azt beszélik, hogy Bondy Hermann tönkrement. Hagyni kell √ket! Csak beszéljenek! Ez csak jó! Ez csak használ. Mert minek tudják az emberr√l, hogy van pénze? Ha majd jönni fog a krach – veri a mellét Hermann – , csak nekem lesz pénzem az egész piacon. És az apa elmagyarázza fiának, hogy amikor majd az elkracholt emberek piacra dobják a magukét, akkor √ potom áron fog összevásárolni földeket, boltokat, malmokat, házakat, árukat, mindent, ami kapható: – És neked is veszek majd egy jutányos áron kapható ócska zongorát, fiacskám. […] A nagy krach, melyet Hermann úr bejósolt, mint valami dögletes ragály söpört végig a piacon. – Krach! Krach! – ordította az öreg, de most az egyszer éppen nem gondban és sirámosan, hanem harsogva és diadalmasan. Ez a kiordított boldogság még Zsigát is fölrázta folytonos bágyadozásából. Mi lesz most? Papa mit fog csinálni? Zsigában a kihalt élet ösztönét költötte föl ez a mindent befoglaló sorskérdés. Az öregnek eleinte csupán nemleges örömei voltak a krachból, hogy a g√gös Wottitzék cs√dbe kerültek, és hogy – »Ugye megmondtam el√re?!« – a könnyelm∫ Herz Mayert utolérte a végzet, és hogy a Herzék gazdag veje – mert Terka most tért haza nászútról! –, szóval, hogy még a gazdag Weiss Samuék cége fölött is recseg-ropog a tet√. […] Papa azonban – hiába türelmetlenkedett Zsiga – még mindig várt a meggazdagodással. A cselekvés napját még mindig halogatta. – Mert ha még többen mennek tönkre, még lejjebb fognak menni az árak. A Duna-parti tér akácfáinak kopasz ágaira csomókban fagyott rá a hó, dér ült az ablakok üvegén, mikor Hermann úr úgy érezte, hogy fölvirradt a nap, amelyik az övé. Mint hadvezér, ki csata el√tt ágyúit számlálja, a Bondy-cég hatalmas f√nöke is úgy szedte ki a kasszából, és úgy csapta neki a zöld posztóval bevont íróasztalnak a meggy∫lt rézpén-

16

Nagy vagyonok legendáriuma

értékesítés, vagy a biztos hozam. A regénybeli apa figurája, amely egy családi legenda szerint Deutsch Ignác fiainak, Bernátnak és Józsefnek az alakjából lett egybegyúrva, kifejezetten idegenkedett a földbirtoktól, mert befektetéseket igényelt, és veszteségekkel fenyegetett. Amint lehetett, igyekezett is megszabadulni ezekt√l, s a malom csak azért maradt a nyakán, mert elavult parasztmalom lévén nem sikerült túladni rajta. A földbirtok és az ipar ebben a felfogásban nem a vagyonfelhalmozás célja és eszköze, hanem inkább mellékterméke és következménye. A keresked√ szemében inkább egyfajta szükséges rossz. A regénybe foglalt krach-történet jellegzetesen az egyszeri teremtésmítoszok képére formált. Ennek megfelel√en nem mentes a benne rejl√ erkölcsi ítélkezés terhét√l. Eszerint a krach általi meggazdagodás mások kárára való vagyongyarapítás. Ahhoz, hogy Bondy Hermann megduplázhassa vagyonát, a körülötte lev√ gazdasági aktorok jelent√s részének (legyen az akár földbirtokos vagy molnár, akár keresked√) tönkre kell mennie. Az érvelés ezen logikája szerint a piaci allokáció útján történ√ gyarapodás – legalábbis dekonjunkturális korszakokban – erkölcstelen. Ezt látszik alátámasztani Hatvany egy korabeli naplójegyzete: „A vállalkozó azt mondja: Enyém a nyereség, mert a kockázatot én viselem. Ez hazugság. A vállalkozó száz eset közül kilencvenben kibírja a rossz konjunktúrát. S ha tönkremegy, száz eset közül kilencvenkilencben nincs kitéve az eléhezésnek. Ellenben a munkás számára a konjunktúra balrafordulása munkátlanságot, tehát éhhalált jelent. Ez az igazság.”6 Lehet, hogy Hatvany szerint csak a baisse-spekuláció negatív, az hausse-spekuláció nem? Akkor azonban kétségbe kell vonnunk, hogy érti azt az ökonómiai logikát, amelyr√l értekezik. És akkor alig választ el bennünket egy hajszál attól, hogy ki ne jelentsük: a fikció nem más, mint egy túlfinomult Buddenbrook-nemzedék identitáskeres√ félreértése. Az olcsóbban vásárolni és drágábban eladni elve azonban nem a dekonjunktúrában fogant meg Bondy Hermann lelkében. Mindig is ezzel a technikával élt. Dehát akkor hol a határ, hogy ne azt állítsuk: a meggazdagodás önmagában erkölcstelen? A Deutsch Ignácnak tulajdonított mondás szerint els√ százezerig éppúgy, mint az annak megtízszerezésével (a kamatos kamatot most figyelmen kívül hagyva) a krach el√tti egymillióig? Vajon Hatvany tézise a kapitalizmusból kiábrándult polgár tagadó álláspontja lenne? Szintén korabeli naplójegyzete cáfolja ezt

zek, ezüstök, és aranyak gy√zelmes csörrenés∫ zsákjait – mert a Kossuth-bankókon szerzett tapasztalat óta Hermann úr félt a papírpénzt√l –, hogy egyenként számolja össze a zsákoknak tartalmát. Kilencszázötvenhatezer forintja volt az öregnek. – Mondjátok, mit vegyek? – kiált a családra –, mert most veszek, vehetek, mert most muszáj venni… Minden eladó! Megvehetem, amit akarok, az egész várost… az országot… was kost die Welt? Az egész világot…! […] Hermann úr meg se kezdte a világvásárt, megkezd√dött az magától, mert a Bondy-cég egynémely üzletfelei fizetési nehézségek közé kerültek. Mindenekel√tt mocsárdi Mocsárdy János báró, az alsómocsárdi nyolcszáz holdas uradalom tulajdonosa. Aztán egy miskolci molnár, ki a parasztság búzáját √rli, és ennek fejében bizonyos mennyiség∫ búzát kap, melyet húsz év óta mindig pontosan liferált be a Bondy-cégnek, s ki a krízis évében a két évtizedes üzleti összeköttetés címén akkora kölcsönt vett föl, hogy ezután még az ócska vámmalomnak rossz csicsai kövét sem mondhatta többé a magáénak. A kölcsönpénz elveszett, a parasztmalom megmaradt – de Hermann úr kezében. Az alsómocsárdi birtok is akkora jelzálogkölcsönnel volt megterhelve, hogy a telekkönyv hiteles tanúsága szerint inkább volt Bondy Hermanné, mint a báróé. A krach éve adta meg a bárónak a kegyelemdöfést. Nem kellett volna egyéb, mint a régi gazdát egyszer∫en útnak ereszteni, s helyébe beülni a bárói kastélyba. Hermann a malmot is szó nélkül átvehette volna. Nem tette. S ha bár nem is emberbaráti könyörületb√l, hanem inkább üzleti elvb√l kíméli a mocsárdi uradalom báróját meg a miskolci molnárt. Mert igaz, ami igaz, Bondy Simontól fiúról fiúra szállt családi hagyomány, hogy a gabonatermel√ földet szeretni kell, becsülni, s Hermann úr, ami a magyar föld iránt való érzelmét illeti, mindenben meg is felel a hagyománynak. ◊ szereti a földet, ha a más földje, de magának nem kívánja. Izzadjon a gazda a földeken! ◊röljön malmában a molnár! Ami Bondy Hermannt illeti, ahogy apja a bolttól, √ a földm∫velést√l és az ipartól irtózik. Számára a gabona, a liszt és minden egyéb árúk csak akkor válnak izgalmassá és érdekessé, hogyha mint engedelmes raktári vagy bolti áruhoz illik, annak rendje és módja szerint zsákban, hordóban, dobozban, palackban, kartonban vagy tégelyben, eladásra vagy vételre ké-

17

Kövér György

a feltételezést: „Az örök osztályharcban hiszek. Ebben az örök osztályharcban Magyarországon a kötött t√ke urai, világszerte egyebütt a mozgó t√ke urai. Oroszországban a munkások kerültek fölül. A föld urai elzárják a szabad verseny lehet√ségét. A mozgó t√ke urai felszabadítják. A munkásság ismét gúzsba köti. Hiszek a szabad t√ke polgári államában, mely termel. Hiszek a demokráciában, mely a követel√ kapitalizmus túltengéseit állandóan ellen√rzi és ellensúlyozza. Eddig jutottam. Polgár vagyok. Nem jutok tovább.”7 Ez bizony programszer∫en nem megy túl a „termel√ ingó t√ke” szabadpiaci álláspontjánál. És a polgári radikálisok „kötött t√ke” ellenességénél. Természetesen az is megfogalmazható, hogy elbeszélésében a krach általi vagyonszerzés nem más, mint dramaturgiai koncentrátum, amelynek révén a szerz√ felpörgetheti az egyébként epikusan hömpölyg√ cselekménysort. Mintegy ebbe az egyszeri, mitikus vagyonteremt√ aktusba s∫rítve azt a drámai vétséget, amely a fiú boldogtalanságát – némi romantikus hangolással – már ekkor el√revetíti. „Zsigának valami sírhatnék szorongatja a torkát. Nem kell már neki a zongora többé. Ezen a zongorán – ó, milyen rémes visszhangot keltenek papa ujja alatt a búgó billenty∫k! – nem lehet zongorázni… Ebben a házban nem lehet élni… Ebben a házban nem lehet lélegzeni… Zsiga nem akar se házat, se zongorát, √ már kiábrándult a gazdagságból. ◊ csak egy kunyhóra vágyik, csak a pedellusék Margitjára, csak egy citerára, amelynek megrezgetett húrja belehízeleg a repkény befutotta ablakból kikönyökl√ Margitnak fülébe… Boldogság a kunyhóban, ez kell a szerelmes Zsigának!”8 A fikció bels√ ellentmondásossága tehát önmagában adott. Még inkább láthatóvá válik ez, ha figyelembe vesszük a regény korabeli fogadtatását. Az a sajátos helyzet adódott ugyanis, hogy a húszas évek itthoni légkörében a regény (és annak el√szava) a zsidókérdés mint politikai vízválasztó kell√s közepébe vágott. Milotay széls√jobboldali lapja, a Magyarság bizonyítékokat citált bel√le a „zsidó kapitalizmus nemzetidegenségére”. Zsidó oldalon viszont úgy érezték, hogy Hatvany elárulta felekezetét, és érveket szolgáltatott a fehér kurzus lovagjainak. Hatvany maga volt kénytelen megszólalni ez ügyben, s min√ paradoxon, 1919 nyári emigrációja óta el√ször a Magyarságban tehette ezt (1927. febr. 13.). S akkor is kétfrontos küzdelembe keveredve: visszautasította, hogy „regénye anyagát reakciós és antiszemita propagandára használják fel”. Másrészt azonban „hit-

szen, raktárban vagy polcon sorakoznak egymás mellé. Mert csak az a jó, alkudni az eladóval, hogy az árúja nem ér semmit! Aztán megvenni mégis a lepocskondiázott árut. Majd kirakni a mustrákat a kirakatba vagy az irodai vev√ asztalra, a vev√ szemét csiklandozó közszemlére. Utóbb, amit az ember vásárláskor becsmérelt, földicsérni az eladásnál, s végül drágán, mentül drágábban, mégpedig az újonnan fölpezsdült pesti kereskedelemnek magyar, görög, sváb, zsidó közszokása szerint, lehet√leg a mustránál hitványabb min√ségben rásózni a bóvlit a vev√re. Mert nincs jobb, mint a készpénz. A készpénz az fiadzik, készpénzen lehet vásárolni…! Ezért csak tartsa meg birtokát az egyik, malmát a másik – de fizessen a báró meg a molnár! Sajnos, nem fizetnek. Mert a krach is fölöttébb forradalmi vívmány, és a kamarás Mocsárdy báró meg a Johann Nepomuk Tuserl nev∫, Szepességb√l Miskolcra származott malomtulajdonos, a fizetésképtelenség közös sorsában valósították meg a polgári egyenl√séget. Mégpedig olyannyira, hogy Hermann – pedig ugyancsak értette az ilyet! – egyik√jükt√l sem tudott egy fityinget kicsikarni. Nem maradt más hátra, Hermann-nak kénytelen-kelletlen át kellett vennie a birtokot meg a malmot. – Els√ dolgom lesz, ha lehet, eladom mind a kett√t… A birtoknál és malomnál is nagyobb öröme telt Hermann-nak az összevásárolt búzákban, rozsokban, kukoricákban és egyéb magyar mannákban, amelyeknek dombjai és hegyei a liszteszsákok dagadó bástyafala mögött magasodtak föl a raktár tet√faláig. Egyetlen hivatali alkalmazottjának még az elértéktelenedett részvények óvatos vételére is kiadta a parancsát, és amikor az ijedt ádámcsutka ugrálása Bobelének e rendelkezése fölött való aggodalmát látszott kifejezni, a nagyesz∫ f√nök így világosította föl a maga tyúkesz∫ pénztárnokát: – Aki akkor vesz, amikor mindenki vesz, és akkor ad el, amikor mindenki elad, az egy egész életen át snorrer fog maradni. De én akkor fogok eladni, amikor mindenki vásárol, és ezért én, ha az Isten megsegít, meg fogok gazdagodni, amikor mindenki elkrachol körülöttem. Különösen házakra vásott a foga az öregnek. – Ez a legbiztosabb t√kebefektetés. Vett tehát mindenekel√tt néhány kültelki rossz házat az indóház körül, de egy pompás, háromemeletes házat is a lipótvárosi Kétsas utca meg a F√ ut-

18

Nagy vagyonok legendáriuma

sorsosai közül a bulvárok apró kajafásainak” rágalmait is leszórta magáról azzal, hogy megrendít√ vallomással tett hitet önnön polgár mivolta, magyarsága és zsidósága mellett: „Egy uri államban a kiváltságosok szolgáivá szeg√dött polgárok között törhetetlen polgári önérzetemért lettem az osztályomból kiközösített destruktív. Lehet√leg dzsentrik és mágnások közé tolakodva furakodó zsidó nagyt√kések között lettem végül, er√s faji öntudatomért: a fajtámból kiközösített renegát. Ez a sors: a sorsom.” A korabeli fogadtatás a m∫faj kérdését is középpontba állította. Akik a 20. századi regénytechnikát kevesellték, és a szerz√ publicista vénáját érezték igazán átüt√nek, azok a szöveg „dokumentum-jellegét”, szinte tudományos egzaktságra törekv√ realizmusát és a kor politikai diskurzusába való beágyazottságát hangsúlyozták.9 Alig gy√zték ugyanakkor kifejezni csalódottságukat, hogy „a Hatvanyakról semmi leleplez√ nincs benne”. Ignotus, aki talán Hatvany írói ambíciói szerint a legautentikusabban szállt síkra a Nyugatban a regény esztétikai min√sége mellett, ezt az álláspontot élesen vitatta: „Els√ rendben áll egy izgató emberi történet, melyben az, hogy valaki magyar-e, zsidó-e, hüvösen áll-e szemben a földdel vagy rajongva húzódik hozzá: ezzel a valakivel megtörténik, ugyanúgy, mint ahogy az történik vele, hogy szerelmes, az, hogy uzsorás, az, hogy meghal vagy az, hogy boltot nyit. Nem a publicista zavarja itt a szépírót, hanem a szépíró n√ itt túl, messze és magasan, a publicistán, s a megcsinálni tudónak kiméletlenségével szedi el a publicistától ismereteit, meglátásait, még kedvesen pedáns kortörténeti s városgeográfiai értesüléseit is, hogy korból, helyb√l, akkorból, ottanból és azokból kialakítson egy kavarogva hömpölyg√ regényt, igazi regényt, igazán regényt, mely a most megjelent két kötetben derékkanyarulatig jutott.”10 Ignotus tehát – mentve a menthet√t – még azt is vállalta, hogy a regény el√szavának téziseivel szembeforduljon, ezzel próbálva kiemelni az esztétikumot, a kor (azaz a történelem) „akusztikai” kötöttségeib√l. Maradt-e még értetlenkedésnek helye, ha Hatvany végül soha sem tudta a regény-trilógiát „kötésen felül” befejezni?

ca sarkán, amelynek tetejébe aranybet∫kkel íratta föl: Bondy-Hof. […] Hermann úr néhány heti izgatott bevásárlások közben kiadta minden pénzét, utolsó krajcárig, és csak a házak, földek, áruk birtokában nyugodott meg. Ismét megállította az id√t és az életet. […] Amikor az árak kezdtek emelkedni, Hermann úr mindenekel√tt a Mocsárdy-féle birtokot adtael: – Ha még várok egy ideig, talán jobban is eladhatom. De mit vesz√djek egy gazdasággal? Csupa befektetés, semmi haszon, én nem szeretem az ilyen üzleteket… Majd a birtok után a Bondy-féle raktárak fölhalmozott kincsét bocsátotta áruba. De csak mázsánként, mint Hermann úr viccesen mondta: – Minden órában csak egy ev√kanállal – mert a piacot nem szabad izgatni, az árakat nem szabad lenyomni. A riszkáns malmon is túl szeretett volna adni az öreg, de a rossz parasztmalom nem akadt vev√re. Amilyen szerencséje volt Hermannnak, a molnárság jó üzletnek bizonyult: – Amíg nem kell befektetni, addig megtartom – és Hermann úr bedugta a fülét a miskolci munkafelügyel√ minden tanácsai el√l, aki hiába figyelmeztette az új gazdát, hogy az egyköv∫ vám√rl√malmot kereskedelmi malommá kellene átalakítani, hogy az elavult bájteltuch helyett hengerszitákat kellene beállítani. Beszélhetett Hermann-nak! – Ha nekem van egy malomrészvényem, akkor kapom a dividendát, és semmi közöm a malomhoz meg a kövekhez vagy a szitákhoz – dörmögte Hermann, aki amennyire idegenkedett a malomtól, úgy szerette a részvényeit, melyek napról napra csak úgy maguktól, éspedig minden ellenszenves befektetés nélkül, mégis igen szépen emelkedtek. Csupa biztos papír, öröm √ket √rizni a kasszában. Hermann úr a világért sem vált volna meg a papírjaitól. Természetes, hogy a házakhoz is úgy ragaszkodott, mint a maga szemének fekete fényéhez: – Mer' egy ház, az ház – magyarázta a házak iránt való szeretetének okát az öreg Hermann –, és az emberek mindig fognak lakni, és mindig fognak fizetni lakásért. […] 1874-ben, tehát egy esztend√vel a nagy világkrach után, amikor Hermann úr biláncot csinált, maga is beleszédült a kimutatásba. Egymillió és hatszáznyolcvanhétezer forint! A Bondy-vagyon szinte kétharmadával gyarapodott a krach körüli ügyes fináncügyletek által. Pedig Hermann úr

19

Kövér György

nagyon is rossz biláncot csinált. Alábecsülte értékeit. – Nyugodtan azt mondhatjuk – jelentett otthon az apjának Bobele –, hogy kerestünk egy milliót, s hogy megdupláztuk a vagyonunkat.”

hatvani Deutsch Bernát (1826–1893), Deutsch Ignác másodszülött fia (Pet√fi Irodalmi Múzeum)

INTERPELLÁCIÓ

MESZLÉNYI LAJOS (1890)

Az interpelláló Meszlényi Lajos (1852–1901) Fehér megye több választókerületében is volt függetlenségi párti képvisel√ 1881-t√l.11 A szónok, akit barátai csak „Lulunak” becéztek, felszólalásaiban a könnyed eleganciát a vitriolos arroganciával elegyítette. Az interpelláció ürügye Schosberger Zsigmond (1827–1900) bárósítása volt.12 A Schosberger család (amely következetesen egy „s”-sel írta a nevét, ennyiben a parlamenti forrás, de a bárósítási okmány is téves névjelölést regisztrál) az els√ zsidó felekezet∫ f√nemesi címadományozás volt a magyar történelemben. Az 1863-ban tornyai predikátummal nemesített Simon Vilmos fia, az 1890-ben bárósított Zsigmond egyébként közeli rokonságban állott a hatvani Deutsch családdal: Schosberger Zsigmond legid√sebb fia, Nándor 1883-ban vette n√ül Deutsch Bernát egyik leányát, Adélt (a házaspár a következ√ Krausz Simon memoár-idézetnek kulcsszerepl√je). Az interpelláció parlamenti viharának nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A padsorok matematikája szerint öt nappal kés√bb (közben egy hétvége is eltelt) Báró Orczy Béla, √ Felsége személye körüli miniszter

„T. képvisel√ház! Az igaz szabadelv∫ség kormányához, a hatalmas szabadelv∫ párt igazán democraticusnak hirdetett érzületéhez kivánok szólani akkor, mid√n az √ Felsége személye körüli minister urhoz néhány kérdést intézek a nemességek, báróságok osztogatása tárgyában, melyek a legutóbbi id√kben, mint kitüntetések, mint jutalmak osztogattatnak s a melyekr√l mi, kik e dolgokról nem sokat tartunk, csak nevetve beszélünk, a kik pedig e kitüntetéseket valódi értékükön veszik, rendesen nem találják meg az érdemet, vagy legalább nem találják meg annyira, mint a mily magas az a kitüntetés, a melyben az illet√ részesíttetett. Monarchicus államban, a hol még a kitüntetésekre adnak valamit, kell hogy a királyi kegy, a királyi kitüntetés teljes értékével bírjon, kell, hogy a kegy csak azokat érje, kik a kitüntetést megérdemlik, a kik hazájuknak, nemzetöknek s ez által közvetve a trónnak is igaz és kit∫n√ szolgálatokat tettek. Hajdanában, a t. ház – habár kivétel akkor is volt – nagyobb részt a haza ellenségeinek vérével írta maga a megjutalmazott nemesi levelét. Ha-

20

Nagy vagyonok legendáriuma

válaszát ugyan az interpelláló képvisel√ nem fogadta el, de a kormánypárti szavazógép érvényesítette számbeli fölényét. A miniszteri válasz ugyanakkor megfogalmazta kormánypártot és ellenzéket közelít√, de a Schosbergerekt√l távolságtartó platformját: „Egy el√kel√ földbirtokosnak és nagybirtokosnak a kereskedelmi téren szerzett érdemei alapján a bárói czím a f√rendiházi tagság nélkül, adományoztatott.” A t. házban ül√ nem kommerciális érdem∫ földbirtokosoknak hallaniuk kellett, ha csak nem voltak süketek a beszédre, hogy a f√rendiházi tagságra a miniszter szerint is egyéb kiválóság jogosít. A parlamenti napló, amely a hagyományos politikai történetírás kedvenc forrásai közé számít, máig meg√rizte az él√beszéd elevenségét, s√t a poénok reflektáltságát is, amennyiben zárójelben feltünteti a „baloldali” tetszésnyilvánítás hullámzásait. Azt azonban csak Krausz Simon emlékirataiból tudjuk meg, ami mégiscsak szokatlan volt a országház régi épületének csarnokában. A függetlenségi képvisel√k kara ugyanis nemcsak hangos tetszésnyilvánítással, hanem énekszóval kísérte az interpelláló retorikáját. Az 1849 utáni neoabszolutizmus idegen tisztvisel√it gúnyoló dalt („Erger, Berger, Beamter…”) most némi átalakítással az új helyzethez igazítva („Erger, Berger, Schosberger…”), új változatban zengte a képvisel√ház 48-as párti férfikórusa.13 Már ez, a parlamenti jegyz√ által nem kottázott dallam (amely a 20. század borg√zös antiszemita nótázásainak kulcsdarabja lett) önmagában megérdemelné a narratív (de úgy t∫nik, kevéssé muzikális) történetírás figyelmét. Sokkal lényegesebb azonban témánk szempontjából az a logika, amellyel a vagyonosodás és annak presztízs-kellékei a dualizmus körülményei között a „hazafias diskurzus” részeivé váltak. Az interpelláció bevallottan a lelép√ miniszterelnök, Tisza Kálmán elleni utóakció része volt. Egyértelm∫en azt vélelmezte – és ez a viszontválaszból még egyértelm∫bb –, hogy az újdonsült báró jótékonykodásának láthatatlan része a kormánypárt „cassáját” gyarapította. Tehát Tisza saját pártjának támogatását királyi kitüntetéssel honorálta. A fejtegetés azonban túl is mutat a szimpla pártcsatározásokon. 1. Az érvelés szerint a haza ellenségeinek vérét ontani olyan „nemzetet és hazát” szolgáló cselekedet, amely méltó a királyi kegyre és kitüntetésre. Méltó pedig azért, mert az egyszeri élet heroikus kockáztatásával jár. A fölemlegetett példák közül azonban Custozza, 1866-os „nemzetszolgáló” missziója rejtve marad el√ttünk, a magyar huszárok lemészár-

bár ez alól sok kivétel volt, még sem szabad tért engedni annak, hogyha valaki 100 frtért vesz egy métermázsa gyapjút és eladja 120 frtért, az 10 év alatt ugyanolyan qualificatiót megszerezzen arra, hogy az az ország f√nemeseinek sorába iktattassék. (Igaz! Ugy van! a széls√balon) De ezenkivül vannak olyan érdemek, melyek az ipar vagy kereskedelem terén nyilvánosak, akkor mi e kitüntetést nemcsak szivesen megbocsátjuk, hanem helyesnek is találjuk, mert az illet√knek ambitiója ez által sarkalltatik. A keresked√ vállalkozik, árul, vesz jóhiszem∫leg. A gazda legjobb hiszem∫leg túrja a földet. Az egyik szerencsés, a másikat üldözi a sors; az egyik milliomos lesz, a másik még szavazati jogát is elveszti, mert adóját nem bírja megfizetni. Mig a milliomosnak mindene van: a szegénynek semmije sincs, talán csak neve van. Mi az a milliomosnak, ha 15–20 ezer forintot kivesz a zsebéb√l, hogy kastélyára 7 ágú koronát csináltasson? A milliomos örömmel adja oda a 15 ezer forintot; de érdemekre is van szükség, keresi tehát az érdemeket is. És kérdem, vajjon talán a conservativ elemeket fogja felkeresni, vagy azokat, a kik érdemeik folytán meg tudják ítélni, ki milyen kitüntetésre érdemes? Nem, t. ház, tudjuk, hogy nem azokat keresi fel, hanem felkeresi a liberalismusnak, a szabadelv∫ségnek hirdetett tábort s azok befolyását keresi fel leginkább, a kik mindenütt nyilvánosan verik keblüket a liberalismus és a democratismus nevében. (Tetszés a széls√ balon.) Azután, t. ház, a renddel kitüntetett egyén büszkén jelenik meg abban a körben, (Halljuk! Halljuk!) a hol szerényen félrevonulva áll az a katona, a ki Custozza vagy Maglaj-nál (Halljuk! Halljuk!) életét dobta a harcba azért, hogy ugyanazon renddel tüntessék ki, a melyet a másik liszt, b√r, gyufa, vagy nem tudom micsoda üzlet, vagy börzén ∫zött játékkal oly könnyen szerzett meg. S azután olvassuk a lapokban hónaponkint s félévenkint: X. ur nemes ember lett, Y ur báró lett, Z. ur megkapta ezt vagy azt a nagyrendet s az emberek nevetve kérdik egymástól, miért történik ez, micsoda érdemei vannak az illet√nek? Az indokokat nem igen keresik, elfelejtik egy-két hét mulva s az illet√ egészen helyesen megtartja a czímét s büszkélkedik az új ranggal. Pedig van indoka. Mid√n az egyik sok ezer tehénb√rt vett, sok ezret nyert rajta, ebb√l kevés ezret ad jótékony célra, több ezret talán választási czélra s mid√n ezen ezrekkel megkapja a nemességet, vagy a kitüntetést, akkor csak egy lépés van ahhoz, hogy legközelebb ismét

21

Kövér György

lása 1878-ban a boszniai Maglajnál szintén nehezen hozható a „hon védelmével” összefüggésbe. Úgy t∫nik, a dualizmus hosszú békekorszaka kínosan kevesebb alkalmat adott a magyar virtus villogtatására, mint a korábbi évszázadok. Hogy a történelmi vitézség hajdanán birtok donációjával, vagyonosítással járt együtt, az itt említetlenül maradt. A kora-újkortól a nemesi armalis puszta adományozása amúgy is elhomályosította ezt a hagyományt. 2. A lépésr√l lépésre történ√ fokozatos kereskedelmi haszonszerzés, a mások elszegényedése árán szerzett milliók („az üzlet és a börzejáték”) azonban nem mérhet√k a vitézi taxonómia szerint. F√ként azért nem, mert a gazdasági aktivitás mentes az élet kockáztatásától. S miközben a csatamez√n h√si halott és gy√ztes is dics√séget szerez, a gazdálkodás egyeseknek meggazdagodást, másoknak elszegényedést hoz. (A gondolatf∫zés sorrendjéb√l derül ki, hogy az interpelláló némi nagyvonalúsággal az el√bbi kategóriába a keresked√t, az utóbbiba pedig a gazdát csúsztatta.) Súlyosan esik a latba az is, hogy a gazdasági ténykedés önzésen alapul. S a gondolatmenet szerint csakis az „önzetlen és hazafias” vagyoni áldozat lehet érdem. Az így értelmezett „önzetlenség” az erkölcsi motívumra apellál (bár az önz√n többet szerzésb√l is lehet többet áldozni, a több többre kötelez elv alapján), de a „hazafias” jelz√ valójában csak felvezetés a végs√ konklúzióhoz. A „hazafias” ugyanis sajátos „társadalmi szerz√dés” alakjában áll el√ttünk. Nincs már szó nemesítésr√l, s√t birtokadományról sem, egyszer∫en az „önzetlen és hazafias nemesség” „kezet fog a régi nemességgel”, s ezért cserébe a „nemesi levelet maga a nemzet” állítja ki számára. Ki fog itt kezet kivel? A névsorolvasás egyszerre talányos és beszédes: az (osdolai) Kun Kocsárdokat, a Rökk Szilárdokat és a (semsei) Semsey Andorokat (így egyenként, többes számban!) ugyan mi választja el a „régi nemességt√l”? Talán csak nem az önzetlen adakozás? Meszlényi képvisel√ viszontválaszában ugyan kitért a feltételezés el√l, amikor így védekezett: „távol állt t√lem, hogy e kitüntetésnek akár vallási, akár rendi alapot adjak”. Hogy hol hangzott el a vád, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a nevezett személyek közös vonása nemcsak az, hogy valamikor √k is nemesek lettek, hogy b√kez∫en jótékonykodtak, hanem az is, hogy – csak úgy mellékesen – nem voltak zsidók. A dualizmus politikusa még disztingvál egy ilyen érzékeny kérdésben: megbélyegez, de nem mondja ki, hogy mivel. Hiszen úgyis mindenki érti e beszédmódot a parlament padsoraiban.

adjon egy csekélységet s az ország f√rendei, törvényhozói sorába is beiktattassék. Ha a királyi kegyet a kormány, a mint azt a mostani kormánytól remélem is, teljesen lejáratni nem akarja, azt akarja, hogy találkozzanak e hazában még férfiak, a kik ki akarják érdemelni a királyi kegyet s kitüntettetni magukat: akkor feltétlen kötelessége, hogy e királyi kegyben csak azok részesüljenek, a kik hazájuknak s a nemzetnek önzetlen szolgálatokat tettek. Mi, t. ház, itt nevetünk minden új nemességen, de egy nemesség el√tt mégis meghajolunk, azon önzetlen és hazafias nemesség el√tt, amely azért áldoz vagyonából, hogy adjon s nem azért, hogy kapjon, mely azért jótékony, nehogy vegyen valamit (Élénk tetszés a széls√ balon) s azért mi meghajolunk ez el√tt a nemesség el√tt, a mely a régi nemességgel kezet fogva Kun Kocsárdokat, Rökk Szilárdokat és Semsey Andorokat (Tetszés a széls√ balon) ad e hazának. Ezeknek a nemesi levelét maga a nemzet írja, örök bet∫kkel teljesen hálára kötelezve az utókort. (Tetszés a széls√ balon.) T. ház! A legutóbbi id√ben a nemességek és kitüntetések között felt∫nt egy bárói kinevezés. (Felkiáltások: Ki az? Élénk derültség balfel√l.) E kinevezés Schossberger Zsigmond urat Magyarország bárói közé emelte. E kinevezés márczius 12-én kelt és márczius 13-án, a mint tudjuk, mondott búcsút e háznak a volt ministerelnök, a mivel roppant szivességet tett az országnak. Mert mióta √ márczius 13-án búcsuzott el, azóta a 13-as számot szerencsétlenségnek többé senki nem tartja. (Nagy derültség balfel√l.) Az on dit, mely a városban szállt, azt mondta: hogy ministertársainak nem is volt ínyére az új bárói kinevezés; mások azt mondták, hogy a volt ministerelnök urat egy régi ígérete kötelezte a kinevezésre. Bárhogy volt, tény az, hogy Schossberger Zsigmond az ország bárói közé emeltetett. Távol van t√lem, hogy a báró úr személyiségével közelebbr√l foglalkozzam, annál is inkább, mert értesülést nyertem az iránt, hogy sem személyiségére, sem egyéniségére, sem múltjára nézve kifogást tenni nem lehet. De én csak a kitüntetést látom; okvetlenül szeretném látni az érdemet is. Mert maga az, hogy valaki igen gazdag ember és 14.000 frtot ad jótékony czélra, nem érdem. Mert akkor ajánlom a minister úrnak, írja ki a nemes-versenyt Pesten és meg vagyok gy√z√dve, hogy nemsokára a Király utcza és a Sugárút fele bárói koronát fog viselni. (Élénk derültség balfel√l.) Gazdasági téren is lehetnek a báró úrnak érdemei; de hisz kit∫n√

22

Nagy vagyonok legendáriuma

3. Ami pedig a „pártcassának” való jótékonykodást illeti, abban az interpelláció alighanem az igazságot tartalmazza. Krausz Simonnak ugyanis, aki ekkoriban a „Schosberger S. és fia” cég alkalmazottja volt, a bárósítás el√tt nem sokkal dr. Heged∫s Sándor képvisel√ négy levelet diktált tollba: „ezekb√l az derült ki, hogy hazafias érzelmünk sugallatára a Magyar Tudományos Akadémiának 10.000 forintos alapítványt teszünk s ugyancsak jelent√s summákkal áldozunk még a közjó és az irodalom oltárán is… Kés√bb még százezer forint indult el valami titokzatos útra…”14 Ezáltal már az is érthet√, hogy a Schosberger cég f√nöke miért nyugtázta kitüntetését Ferenc József portréjára mutatva ezekkel a szavakkal: „Ez is annak bizonyítéka, hogy ◊ sokkal liberálisabb, mint ezek együttvéve.” Együtt függetlenségiek és mamelukok.

gazda van e hazában elég, a ki tud oly jól gazdálkodni; lehetnek a kereskedelem terén nagy érdemei, de vannak mindenesetre hitsorsosai között is elegen, kik a kereskedelem terén sokkal nagyobb érdemeket tudnak producálni a haza f√városában. Én a kitüntetést látom csak és az érdemeket keresem, t. ház. Jó tanácsot adnék a t. minister urnak, hogy ne 14.000 frtért adja a báróságot, mert 20–25 ezer frtért is kap elég bárót, tegyék aztán félre ezt a pénzt és építhetnek rajta oly új rakpartokat, melyek új grófok alatt omlanak be. (Derültség a széls√ balon.) Mid√n, t. ház, ezen bárói kinevezésr√l beszélek, interpellatiót intézek, az √ Felsége személye körüli magyar királyi minister urhoz (olvassa): »Tekintettel ama kitüntetésre, mely Schossberger Zsigmond urat bárói méltóságra emelte s mely √ Felsége személye körüli minister ur által ellenjegyeztetett; kérdem az igen t. ellenjegyz√ minister urat: Melyek azon nagy érdemek, melyek arra indították, hogy ilyen els√rangú kitüntetést hozzon a trón el√tt javaslatba?« (Élénk helyeslés a széls√ balfel√l.)”

tornyai Schosberger Simon Vilmos (1797–1874), nemesítésekor. Marastoni József litográfiája (Magyar Történelmi Képcsarnok)

23

Kövér György

MEMOÁR

KRAUSZ SIMON: ÉLETEM (1937)

Krausz Simon (1873–1938), akit egyébként 1916ban érdi el√névvel szintén a nemesítés tisztessége ért, ismert t√zsdebizományos és bankvezér, a pesti t√zsde Napóleonja, a Kereskedelmi Akadémia elvégzése után pályafutását, mint láttuk, a „Schosberger S. és fia” cégben kezdte.15 Önéletrajzát, bukott magánbankárként, a harmincas évek végén publikálta, a beígért második kötettel azonban betegsége és halála miatt mindörökké adósunk maradt. Autobiográfiáját a rendszerváltás viharában, 1991-ben (nyilván az újraorientáció jegyében) a Kossuth Kiadó A pénzember címen, „Egy magyar bankár élettörténete” alcímmel ismét kiadta. Az új kiadás címlapján egy keménykalapos, retusált, cvikkeres hivatalnok éktelenkedik, alakját teljesen félreismerve. Krausz Simon, vagy ahogy mindenki nevezte a mondén életben: „a Simi”, pittoreszk, hosszú, hátracsapott m∫vészfrizurájú, széles karimájú puhakalapot hordó, színészn√kért bolonduló gavallér, katonatisztekkel és politikusokkal parolázó financier volt. Azon kevesek közé tartozott, akik valóban a tisztes szegénységb√l kapaszkodtak a csúcsra. Szédületes karrierjét (és bukásait) merész t√zsdei spekulációinak és – az idézett szemelvényb√l is pontosan érzékelhet√ – „kapcsolati t√kéjének” köszönhette. Most azonban nem saját jogán – bár az ideákat valószín∫leg ezúttal is √ szállította –, hanem ifjabb f√nöke tönkremenetele alkalmából idéztük meg memoárját. (Bravúros tranzakciói kés√bb is igen hasonló természet∫ek voltak.) Hatvany Lajos regényének krach-történetét kiegészítend√ a határid√üzlet és a hausse-spekuláció rejtelmeibe sem érdemes most alaposabban elmerülni, bár a történetnek ez a része t√zsdetörténeti szempontból sem tanulság nélküli. Sokkal fontosabb számunkra annak illusztrálása, hogy a nagy vagyonok igazi méretei sokszor ilyen végs√ helyzetekben tárulnak fel a múlt kutatója el√tt. Mit is mond el a történet dióhéjban? Természetesen az önéletrajz szabályai szerint a középpont a szerz√, √, aki mindenben csak segíteni akar ifjú f√nökének, aki szerény kezd√fizetésb√l félretett megtakarításait is feláldozza, hogy segítsen a bajba jutott milliomoson. Aki magára vállalja a kínos feladatot, hogy az id√sebb principálist számszer∫en is tájékoztassa a veszély nagyságáról. Akinek neve meghatalmazás nélkül is makulátlan a t√zsdén (ahová saját „kocsiján” galoppíroz), akinek információiért

„Cégünk lassanként vagyonkezel√séggé vált és én is – 24 éves koromban – úgy éreztem, hogy más cél felé kell törekednem. Fiatal f√nökömmel, Schosberger Nándor báróval közöltem, hogy önállósítani szándékozom magam, s√t rá akartam √t bírni, hogy a céget – amelynek áruosztálya megsz∫nt, de amelynek tényleg világkapcsolatai voltak – alakítsa át aktív bankházzá. A Königswarter bárók, Springer bárók, a londoni arany- és gyémántmágnások és hasonló világnexusok olyan összeköttetéseket jelentettek, hogy szükségtelennek láttam, hogy cégünk maga spekuláljon, amikor minden olyan vállalkozáshoz, amelyhez mi adnók az el√tanulmányt, a munkát és ellen√rzést, esetleg a t√zsdén való bevezetést, minden összegre találunk partnert. Fiatal principálisomnak a terv teljes mértékben megnyerte tetszését, az öreg úr pedig csak azt kötötte ki, hogy várjunk vele, amíg √ másfél év múlva úgyis visszavonul… Legjobban szerettem volna kilépni. Hét év alatt sokat tanultam, láttam, sok összeköttetésre tettem szert, sok ajtó nyitva állott el√ttem… […] Az a rendkivüli nyereség, amely a galíciai petróleum-társaság révén jutott hozzánk, ezen felül pedig egyéb szerencsés üzletek, fiatal f√nökömet egészen elkábították és spekulációi szertelenek kezdtek lenni. Jóhiszem∫ volt, igen nobilis gondolkodású, hitt az embereknek és mindenbe belevihették. Mikor az ügyeit átvettem, megállapítottam, hogy az angazsmánok oly nagyok, hogy azok az √ magánvagyonát esetleg veszélyeztethetik. Megígérte, hogy nyaralásából visszatérve, lassankint le fog bonyolítani és el√készítjük majd a bankház alapítását, amelynél alapelvül azt tekintjük, hogy »saját spekulációt folytatni nem szabad«. Schosberger Nándorék akkor készül√dtek Ostendebe. Hetekig tanulmányozták, hogyan lehet olcsóbban utazni és körutazási jeggyel mentek, mert így az út tovább tartott ugyan, de néhány forintot megtakaríthattak. Még az elutazás el√tt a t√zsdén meglehet√s szilárdság kezd√dött és ezért megkértem Schosberger Nándort, hogy mivel olyan vagyona van, amelyr√l a cég se tud, öreg f√nökünk se és ez az összeg majdnem eléri a három millió forintot – engedje meg lebonyolítanom a papírjait, ha további emelkedés következik be. […] Mire f√nököm hazajött, a papírok ára lezuhant s ezt még egy másik baj tetézte. A t√zsde szervezete

24

Nagy vagyonok legendáriuma

óriásbankok igazgatói versengenek, akinek heroikus er√feszítéseit csak azért nem koronázza babér, mert az ifjú bárót félrevezették, ellene (ellenük!) összeesküvést sz√ttek stb. A személyes történet mögött azonban egy másik szál is kirajzolódik. A Schosberger cég láthatóan elveszítette jövedelemtermel√ dinamikáját, puszta vagyonkezel√séggé vált. A cég el√l eltitikolt, cégen kívüli magánvagyon teremtése volt a legid√sebb fiú számára az egyéni gyarapodás további útja. Hogy miért vágott ebbe bele, azt nem tudjuk meg, de azt igen, hogy a privátvagyon – a „lebonyolítás” el√tt – mintegy hárommillióra rúghatott. A sztorinak fennmaradt egyébként egy zsurnaliszta leírása is a húszas évek elejér√l (a datálással és az árakkal a firkász úr er√sen hadilábon állt, de jóíz∫en felhabzsolta az összes kávéházi pletykát): eszerint Nándor báró sem vetette volna meg a primadonnákat.16 Ami megörökölhet√, „láthatatlan” t√ke: az a cég nemzetközi kapcsolatrendszere. A magánvagyon gyümölcsöztetésére az ifjú f√nök és tehetséges, merész kombinációkban gondolkodó alkalmazottja közös bankcég alapítását ötölte ki. Olyat, amely pont nem azt csinálja majd, amivel a jelenben operáltak, hiszen jó ideje, eléggé el nem ítélhet√ módon, „saját számlára spekuláltak”. Saját számlára, de nem a cég számlájára. Amikor az új bankcég terve felvet√dött, akkor Krausz – elmondása szerint – hét éve állt a cég alkalmazásában, amikor az öreg cégf√nök halála után távozni kényszerült, már idestova tíz év szolgálat állt a háta mögött. Hosszúra sikerült az hausse. Végül az elbeszélésben nyáron kulminált minden: árfolyamesés, nyári vakáció Ostendében és életment√ fürd√kúra Marienbadban. Hogy ez nem lehet mind 1900 nyara, az csak közvetve derül ki a memoárból. Csak utalás hangzik el arra, hogy „hónapokon keresztül” védték pozíciójukat. Az árfolyamok adatsoraiból viszont egyértelm∫, hogy a Creditanstalt részvényei 1899 augusztusában tet√ztek (ekkor történhetett Nándor báróék ostendei utazása), de az igazi letörés 1900 áprilisától kezd√dött.17 Mivel a marienbadi sorsdönt√ beszélgetés és a Rothschildcsoporttal kötött megállapodás biztosan 1900 júliusára esett, ez a nyár már aligha lehetett több a nyár felénél. Az ugyanis el√ásható a cégbírósági irattár mélyér√l, hogy Schosberger Nándort édesapja 1900. július 19-én léptette ki az atyai cégb√l, a Hitelbank levéltárából pedig az is kiderül, hogy a Rothschildconsortiummal a megállapodást július 26-án „finalizálták” Budapesten.18

olyan, hogy amíg a szilárd t√zsdén való eladásnál a mennyiség nem igen játszik szerepet, addig lanyha t√zsdén nemcsak az olcsóbb ár, tehát a nagyobb veszteség az igazi baj, hanem a kell√ piac teljes hiánya, a rendszertelen funkció s az eladásnak esetleg teljes lehetetlensége. Igy jártunk mi is és óvakodnunk kellett a piachoz nyúlni, mert a pánikot csak fokoztuk volna. Emberfölötti er√vel védtük a pozíciónkat hónapokon keresztül. Próbáltam pénzzé tenni azokat a külön vagyontárgyakat, amelyeket a nyereségb√l vásároltunk. […] Az óriási angazsmánok sem emésztették fel Schosberger Nándor magánvagyonát. Inkább alávaló árulások, bizalmi embereknek, cégeknek, intézeteknek aknamunkája, eszközökben nem válogatós profitvágya ásták alá a pozícióját. Mindent elkövettem, hogy öreg principálisom tudomást szerezzen fia szorongatott helyzetér√l, tudva, hogy a cég erejével az egész pozíció nemcsak kivédhet√, hanem még nagy haszonnal, nyugodtan le is bonyolítható. Ez a megállapítás, mint kés√bb kiderül, abszolut helyes is volt, Nándor báró azonban, ki az öreg úr életét féltette, azt kívánta, hogy a nyáron át még húzzam ki a dolgokat, hogy apja a kúráját megtarthassa. Emberfölötti küzdelemmel jutottunk el 1900. év nyaráig, mikor könyörögtem, hogy engedélyezzék már végre a lebonyolítást, mert utolsó fillérének a fogytán vannak. A helyzet tarthatatlanná vált. Éreztem a bizalmatlanság terjedését és terjesztését olyannyira, hogy amikor a t√zsdén valamely kis veszedelmes pozíciót ki kellett védenem, a f√nököm nevére nem is tudtam a tranzakciót lebonyolítani, de az én nevem és a bennem való hit töretlen volt és így magamat áldoztam fel – egy évtized keresetét! […] Keservesebb utat, mint az enyémet Marienbadba, nem igen lehet elképzelni!… Öreg f√nökömnek még a pályaudvarról sürgönyöztem, hogy másnap délután érkezem s kértem, hogy szállásán megvárni sziveskedjék. Pilsent√l Marienbadig kiittam egy üveg konyakot. […] Principálisom szemben ült velem egy kis asztalkához. Borzalmas kockázatot vállaltam. Felsoroltam a terheket, körülbelül 35 millió forintot, és csak ezután kezdtem szembeállítani ezzel a vagyontárgyakat. Okosan cselekedtem. Minden újabb millió aktívánál láttam, mint tér vissza a kedve, a humora, kés√bb pedig a büszkesége is. Végül kimutattam, hogy a 35 millió teherrel szemben 37 millió vagyon fölött rendelkezünk. Megmondtam továbbá, hogy véleményem szerint ez a 37 millió fo-

25

Kövér György

Az egész történet már-már fikcióba ill√ dramaturgiával bír: harmincegynéhány év távolából minden részletet ilyen aprólékosan id√zíteni. Ugyanilyen pontosan záporoznak a forintok, címletek és árfolyamok. Ekkor már 35 millió teherrel 37 millió forintnyi (aláértékelt) vagyon állt szemben. A Hitelrészvények pillanatok alatt 335 forintról 378 forintra ugrottak. A Rothschild-csoport 20.000 darabot adott kölcsön a kontreminnek. A dönt√ értekezletre pedig pontban „3/4 11 órakor” került sor. Egy fent nem idézett részletben azt állította az emlékez√, hogy az Osztrák Hitelintézet részvényeib√l „62.000 darabja is volt principálisomnak”. Ezt a levéltári források nagyjából vissza is igazolják. Az 1900 július végén a Rothschild-csoport által átvett Schosberger angazsmánban (Berlinben, Bécsben és Budapesten) éppen 61.250 darab Creditanstalt részvényt találhatunk. Árfolyamértéken számolva pedig egymagában ez a tétel (a spekuláció els√sorban ebben folyt) több, mint 14 millió forint. Ha nem vonjuk kétségbe a pénzügyi zseni év-, szám- és árfolyam-memóriáját, feltételeznünk kell, hogy ilyen mennyiség∫ adattömeg mozgatásához vagy egykori feljegyzések álltak emlékezete rendelkezésére, vagy egyéb forrásból kellett – legalább utólag – kiegészít√ anyaggy∫jtést (sajtó, archív) végeznie a memoárhoz. Mind az egyik, mind a másik azonban csak er√sítheti a történet hitelét, s úgy gondoljuk, a spekuláció karakterét illet√en a memoár nem hagyja cserben a meggazdagodás természetének kutatóját. Krausz Simon saját bevallása szerint az alábbi üzletstratégiával vágott neki az árfolyamcsúcsok meghódításának: „Már Schosbergeréknél sok vállalatnak voltam igazgatósági és felügyel√bizottsági tagja. Közelr√l láttam a mérlegeket és így megtanultam, hogy a bels√ mérlegeken keresztül (kiemelés – K.Gy.) kell megítélni valamely vállalat jóságát, életrevalóságát. De, ha a legnagyobb lehet√ségeket láttam is, értéket csak annak a részvénytöbbségnek tulajdonítottam, amelynek ellen√rzését magunk gyakorolhattuk. A t√zsdén tehát nem azért vásároltam értékpapírokat, hogy azokon nyereségre tegyek szert, hanem hogy azokon keresztül a vállalatok birtokába jussunk.”19 Ez tehát a 20. századi üzletember hitvallása, aki a 19. század utolsó évébe csöppent bele. A kapcsolati hálók és az intern információk világa. Sajátosan csendül ez össze azzal, ahogyan filantróp crédóját fogalmazta meg: „Amit akkor vallottam, azt vallom ma is: állandóan expiálni kell a sorsot azért, hogy különb módot, jólétet, gondtalanságot biztosított részünkre, mint a többi millióknak. A többletnek csak letéteményesei

rint a legjobb részvények letört ára mellett jelentkezik, mert az a hitvány társaság, amely a Schosberger Nándor által vállalt angazsmánokra utazott, ezt megjátszotta, bizalmával visszaélve, t√le kamatokat, jutalékokat szedett, önmagában lebonyolított, úgy, hogyha ezeket most visszavásárlásra kényszeríthetjük, a rendezésre nemcsak magasabb árak mellett lesz módunk, hanem még hasznot is várhatunk. […] Az öreg báró félt másra bízni a lebonyolítást, mint a Rothschild-csoportra. A Rothschild-csoportot akkor Budapesten a legels√ bankférfiú: Kornfeld Zsigmond képviselte. Vele kívánt tárgyalni és ezért súlyos kúrája és orvosi tilalom ellenére hazasietett. Budapestre érkezése után érintkezésbe lépett Kornfeld báróval. Még az éjjel Bécsbe utaztunk. A Bodencreditanstalt kormányzójával, Taussig lovaggal, Mautnerrel, a Kreditanstalt vezérigazgatójával tanácskoztunk. Nehéz feladat volt 100.000 részvényen felüli angazsmánról beszámolni, a hatalmas számlák tételeit, egyenlegeit pontosan kimutatni, holott azokat csak íróasztalomon, néhány íven vezethettem, külön tisztvisel√i karom hozzá nem volt, a levelezést, könyvelést éjszakánként kellett pótolnom. A megegyezés Bécsben nagyjából megtörtént, Budapesten kellett finalizálni… Az utolsó értekezleten, amelyen Mezey Móric mint ügyvéd szerepelt, közjegyz√ jelenlétében aláírták az okiratokat. Kornfeld báró nékem kívánt felhatalmazást adni, hogy a t√zsdén a diszpozíciókat leadjam és pedig, hogy a részvények Budapesten a Hitelbankhoz, Bécsben a Bodenkredithez és Kreditanstalthoz, Berlinben pedig a Disconto Bankhoz szállítandók. A meghatalmazáshoz csupán annyit jegyeztem meg, hogy mer√ben fölösleges, a t√zsdén az én aláírásom és szavam teljes érték∫. Ez az értekezlet délel√tt volt, 3/4 11 órakor. Leszaladtam, bevágtam magam a kocsimba. Ugyanakkor a szemben lév√ házak mindegyikéb√l egy-egy bankár ugrott ki. Galoppban vágtattunk – egymás után vagy hat bérkocsi – a t√zsdéhez. Pillanatig se jutott eszembe, hogy azzal az információval, amellyel akkor csak én rendelkeztem, vagyonokat lehetne keresni a t√zsdén. Utáltam a tisztátalanságot! De mennyien könyörögtek, hogy csak egy szót szóljak! A lépcs√házban összeütköztem Zala igazgatóval, a Kereskedelmi Bank t√zsdedirektorával. Meg akart fogni, de négyet ugrottam a lépcs√n, √ pedig utánam. A teremben a korlát szélére siettem, és kihirdettem a t√zsdének, hogy az összes részvényeket a Rothschild-csoport veszi át! Mindenki egy-

26

Nagy vagyonok legendáriuma

vagyunk s így igazi boldogságot csak az öröm terjesztésében találhatunk s a magunkét csak akkor élvezhetjük, ha az örömöket másokkal megosztjuk.”20 A „vezeklés” a jósorsért azonban nem a meggazdagodás, hanem a meggazdagultak filozófiája. A kett√nek miért is lenne azonos a motívuma? Mint ahogy Schosberger Nándor garasoskodása és Krausz Simon b√kez∫sége sem vágott egybe a századfordulón. De hiszen az egyik milliomos volt, a másik pedig akkor egy cégjegyzésre sem jogosult kisfizetés∫ alkalmazott. Hiszen szellemiségében, ex post nézve a dolgot Deutsch Ignác végrendelete sem volt olyan távol Krausz Simon memoárjától. Legfeljebb néhány millió választotta el √ket egymástól. Az el√z√ megszerezte, az utóbbi pedig elveszítette.

szerre tudja meg és senki meg ne játszhassa! Igazam volt! A papírok nem voltak bankárjaink birtokában; akiknek szállítaniuk kellett, be kellett vásárolniok. Volt olyan bankcég Berlinben, amelyik eladta már egy részét a részvényeknek, de eladott a vezérigazgató, eladott a t√zsdeigazgató és eladott a levelez√ is. Több részvényt adtak, mint amennyi birtokunkban volt. A Hitelrészvények pillanatok alatt 335 forintról 378 forintra emelkedtek. Az az ügynök, akit ezek a percek véletlenül a bécsi telefonfülkében találtak – a ma is még fungáló Porges József – tízezreket keresett azon a szerencsén, hogy Bécsben els√ként vásárolhatta a Hitelrészvényeket, amelyeket ugyanabban a pillanatban Budapesten 20–30 forinttal drágábban adhatott el. A Rothschild-csoport, hogy csökkentse a Schosberger-ház kötelezettségeit és azt a kockázatot, amely ilyen kolosszális angazsmannal járt, felhasználta a riadtság perceit és vagy 30.000 darab részvényt adatott ügynökei által, továbbá 20.000 darabot kölcsönadott a kontreminnek és ezzel az üzletmenetet nyugodtabb mederbe terelte és a kockázatot minimálissá tette. A lebonyolítás a Rothschild-csoport hatalmas védnöksége alatt minden küls√ behatástól mentesen fejez√dött be és ekkor derült ki, hogy ez a veszedelmes tranzakció Schosberger Nándor saját pénzén kivül senkinek egy fillér áldozatába sem került. Kétségbeesve tudtam meg, hogy Schosberger Zsigmond, amikor még átláthatatlan volt a lebonyolítás kockázata, olyan végrendeletet készített, amelyben Nándort lemondatta öröklési jogairól. Mezei Mór dr.-tól tudom, hogy kés√bb ezen a végrendeleten változtatni akart, de már nem volt rá ideje: miel√tt a tranzakció befejez√dött, √sszel meghalt. Nándor báró se élt már sokáig és így az a lehet√ség se került megvalósításra, hogy ha én jobb sorsba kerülök, társulhassak vele.”

A Nádor u. 19. (eredetileg No. 17.) Schosberger S. V. féle ház homlokzati tervrajza. Tervezte Hild József (1861) (Budapest F√város Tervtár)

27

Kövér György

A NARRÁCIÓN TÚL

A

fent összeállított szövegek (testamentum és memoárok, fikció és interpelláció) elég széleskör∫en mutatták be a nagy vagyonok legendáriumát. Volt, amely szerint a felhalmozott vagyon nem egyéb, mint a családi szeretet „megtestesülése”, másutt viszont „nemes” egyszer∫séggel a „zsidó konspiráció” eredménye. Idéztünk textust, amelyben (mások kárára) a meggazdagodás egy óriási hadm∫velet sodrásával, szinte az egyszeri teremtésmítoszok elementáris erejével következett be, egy éles nyelv∫ kortárs szerint viszont a kommerciális vagyongyarapítás alantas és önz√ aprólékossága és vontatottsága nem fogható egy véres csatában szerzett dics√ség nagyszer∫ségéhez. Tanulmányozhattunk olyan elbeszélést is, amelyben az évek hosszú során felhalmozott örökölt vagyon jelent√s részét és a titokban felgy∫jtött új angazsmánt szinte egy pillanat alatt temette maga alá az árfolyamok zuhanása, s ahol a felhalmozás kulcsa valójában az összeköttetések hálózatában és a titkos információ bírásában rejtezkedik. Családiasan bens√séges vagy reménytelenül idegen, túlzottan gyors vagy irgalmatlanul lassú, kicsinyesen nagyravágyó vagy feleslegesen merész. Mind megannyi kódolt történet a politikai beszédmódba áttolt „zsidókérdés” összekuszált stílusjegyeivel. A válogatásba bevonhatnánk a történetírói narráció klasszikus toposzait is (Szekf∫ Gyulától Hanák Péterig és Karády Viktorig), ám akkor sem szabadítanánk meg a témát a diskurzus – Ignotus által történelminek nevezett – „akusztikájától”. A historikus munkákban sem a vagyonfelhalmozásról önmagában, hanem a „zsidó akkumulációról” folyik a szó. Akkor is, amikor az agrárforgalom lebonyolítóját érinti a következtetés, „hogy az a kevés pénzbeli t√ke, mivel Magyarország a kapitalizmus beköszöntésekor rendelkezett, szinte kizárólag a zsidóság zsebében volt”.21 Akkor is, ha nem a kereskedelmi felhalmozás csatornáiból, hanem a „beruházási stratégiában” bukkan el√ a sajátszer∫ség: „A dönt√ különbség a felvásárló és a hagyományos keresked√, közelebbr√l és pontosabban: a zsidó keresked√ és a többi, még a görög és örmény között is megmutatkozott, nem a felhalmozás emelty∫inek ügyes kihasználásában, nem a felhalmozás módszereiben, hanem a beruházás irányának megválasztásában, mai szóval: a beruházási stratégiában rejlett. A görögök, németek, örmények, meggazdagodván, többnyire polgárjogot nyertek, betagozódtak a hagyományos városi, s√t nemesi rendbe. A zsidók el√tt az 1840-es évekig ilyen karrier nem állt nyitva. ◊k a felhalmozott t√két ismét az üzletbe, a kereskedelembe, a közlekedésbe, majd a fellendül√ élelmiszeriparba fektették be.”22 Akkor is, ha nem a t√két, hanem a „t√ke racionális kezelésében” kialakult „szakkompetenciát”, a mentalitást állítja az érvelés a középpontba. „A modernizáció kezdetén tehát majdhogy egyedül a zsidóság volt abban a helyzetben, hogy – els√sorban kereskedelmi eredet∫ – mozgót√két a piaci viszonyoknak megfelel√ maximális racionalitással befektethessen, nevezetesen az iparba és a közlekedésbe (vasútépítés).”23 Mindhárom példabeszéd a Hatvany-féle kétfázisos felhalmozás els√ korszakára vonatkoztatott és az akkor megalapozott vagyont, az akár kényszer∫ségb√l kialakult stratégiát vagy mentalitást hosszabítja meg és vetíti át a kés√bbi periódusba, bár ott nem tételez fel rohamos akkumulációt. A kötöttségek megsz∫nésével – ezekben az értelmezésekben – a mobil t√ke egyszer∫en kiszabadul a korábbi bezártságból, és hódító útjára indul. A mobilitás azonban – a fentiek alapján korántsem meggy√z√ módon – fordul az ipar és a közlekedés felé, a kötöttségeit√l nagyrészt szintén szabaduló földbirtok azonban valahogy nem kerül terítékre. Az „immobilizálódás” folyamata mintha nem illeszkedne „szervesen” a képbe. Mintha figyelmen kívül maradna, hogy a kizárólagosan „mobil vagyon” a sebezhet√séget, a cégek rövid élettartamának permanens veszélyét hordozta magában.24 Próbáljunk meg visszakanyarodni Ignotus álláspontjához, de ezúttal ne a vagyonszerzés „véletlenszer∫ségeit” helyezzük a középpontba. Megállapítható vagy mérhet√-e, hogy mennyi a sok és mekkora a nagy? Lehetséges-e valami másról és másként írni a nagy vagyonok természete kapcsán, mint ami a fenti szövegekben gomolyog kimondva vagy kimondatlanul? A hatvanas évek strukturalista kihívása óta állandóan kísérti a történetírást a nem-narratív társadalomtudományi gondolkodás térhódítása. Még akkor is, ha újabban a narrációhoz való visszatérés szirénhangjai hangoznak er√teljesebben. Ebben az írásban fordított irányban közelítjük meg tárgyunkat, mint amerre a társadalomtudományi gondolkodás legújabb útjai vezetnek. A narráció fel√l haladunk a számok felé. Úgy gondoljuk, hogy a szövegek (és kommentárjaik) révén fentebb becserkésztük a narratív elemzés korlátait. Bekukkanthattunk a narráció burka mögé, de az így nyílott réseken átpréselhetjük-e magunkat az evidenciák világába? Pontosabban szólva: megalkothatók-e egyáltalán ezek az evidenciák?

28

Nagy vagyonok legendáriuma

Kísérletünk célja, hogy föltérképezzük tudásunkat a fönti szövegekben szerepeltetett két bárósított nagyt√kés család, a hatvani Deutschok és a tornyai Schosbergerek vagyoni erejér√l, vagyonuk szerkezetér√l. A kortárs vélekedés és történetírás is e két családot Budapest leggazdagabb homo novusai között tartotta számon.25 Törekszünk megállapítani, hogy amit tudni vélünk, azt tudhatjuk-e valójában és elfogadhatjuk-e zsinórmértékül a 19. századi vagyonosodás alkatát illet√en? Induljunk ki a magánvagyon és a cégvagyon fent érintett kett√sségéb√l, bonyolult összefonódásából. Mindkét család több generációja esetében rendelkezésünkre áll a családtagok hagyatéki leltára, amely a felosztható aktív és passzív vagyon helyszíni összeírását tartalmazza. Az els√ nemzedék ráadásul 1873-ban, illetve 1874-ben hunyt el, a céget örökl√ fiúk viszont a századforduló táján (1893-ban, 1899-ben, illetve 1900ban). A két id√metszet közötti szakasz a magyarországi kapitalizálódás talán legmeredekebb ív∫ periódusa. Így nemcsak a szerkezet, hanem a gyarapodás szempontjából is autentikus forrásokból dolgozhatunk.

A hagyatékok szerkezete (millió forint, illetve %)

Aktív hagyaték (100 %) Ingatlan (az aktív hagyaték %-a) Tiszta hagyaték

Deutsch Ignácz

Deutsch Bernát

(1873)

(1893)

2.37

4.39

0.99

0.18

41.8

4.1

1.94

Schosberger Simon Vilmos (1874)

Schosberger Henrik (1899)

Schosberger Zsigmond (1900)

1.49

4.57

4.1

0.99

2.17

2.66

66.4

4.38

0.77

47.5

2.35

64.9

2.44

Forrás: Koncz: (1986) i.m. 416. kerekítve (BFL 1411/b 2049/1891; Cg 20 313) illetve BFL 1411/b; 833/1879; Cg 7600.

A leegyszer∫sítést vállalva két f√ szempontot emelünk ki: 1. Mekkorára n√tt a bruttó, illetve a nettó hagyaték értéke a két generáció között? 2. Hogyan változott az ingatlanok súlya az aktív vagyonon belül? Mind a Deutsch-, mind a Schosberger-örökösök esetében a tartozások levonása után fennmaradó tiszta hagyaték gyorsabban növekedett, mint a bruttó vagyon. Ez dinamikus magánfelhalmozásra utal. A gyarapodás mértéke azonban nem igazolja vissza a túlzó várakozásokat. Deutsch Bernát nettó vagyona apjáéhoz képest jó kétszeresére, a Schosberger fiúké viszont több, mint háromszorosára szaporodott. Az egyik két évtized, a másik durván negyedszázad lefolyása alatt. Az ingatlanokat tekintve míg a Deutsch családban az immobiliák súlya szinte töredékére szállt alá Deutsch Bernát hagyatékában, addig Schosberger Zsigmond föld- és házbirtokai reprodukálták az apai vagyon szerkezeti összetételét. Ezzel szemben felhozható lenne olyan érvelés, hogy Schosberger Zsigmond hagyatéki leltára nem sokkal 1900 nyara, az ún. „Schosberger-krach” után készült, aminek végeredményeként nemcsak értékpapírjaiktól voltak kénytelenek „megszabadulni”, hanem ingatlanaikat is le kellett kötniük a hitelbanki értékpapír-számla fedezeteként. Ezt az érvet némiképp hatástalanítja, hogy az apai cégb√l kivált másik fiú, Henrik, egy évvel korábbi hagyatéki leltárában igen hasonló szerkezet mutatkozott. A Schosbergereknél tehát az ingatlanokkal kapcsolatosan a Deutschoktól eltér√ stratégia érvényesült. Azt sem zárhatjuk ki természetesen, hogy csak a könyvelés technikája volt különböz√.

29

Kövér György

A hagyatéki leltárak gyenge pontja, hogy a cégvagyon magánvagyonhoz tartozó hányadát nem leltározták részleteiben a halálesetkor. Egyszer∫en egy számlakivonat jelenítette meg, hogy az elhunytnak mekkora követelése van a cég könyveiben (nyilván nettóban) nyilvántartva. Ebb√l azután – nyilvános számadásra nem kötelezett magáncégr√l lévén szó – végképp semmit nem tudunk meg a cégvagyon bels√ szerkezetére nézve. Egyetlen olyan forrás áll rendelkezésünkre, amelynek segítségével megkísérelhetjük a cégvagyon nagyságának felmérését. A dualizmus kori központi bank (1878-tól Osztrák–Magyar Banknak hívták) ugyanis váltóleszámítolási eljárása meggyorsítása érdekében vagyonbecslést vezetett ügyfeleir√l. A becslés forrása ma már nehezen ellen√rizhet√, azonban az üzleti világ információit egymás tranzakcióira árgus szemekkel figyel√ versenytársak forgalmazták. Ezekben a kimutatásokban azonban a „Deutsch Ig. és fia” cég 4 millióra becsült vagyona nem gyarapodott a kilencvenes évekig.26 Igaz, hogy mellette 1879 és 1889 között Deutsch József (1824–1903) „nagybirtokos és terménykeresked√” (Ignácz legid√sebb fia, aki nem volt tag a „Deutsch Ig. és fia” cégben!) szintén szerepelt a listán 2 milliós vagyonnal. Közben viszont el√bb József fia Sándor (1879), majd Bernát fia ifj. József (1884) is az atyai cég tagja lett. A „Schosberger S. W. és fia” az induláskor még szintén 4 milliós irányszámmal volt nyilvántartva, azonban miután Henrik, a kisebbik fiú – bátyjával összekülönbözve – kivált az atyai cégb√l, a Zsigmond által jegyzett „Schosberger S. és fia” cég vagyona a kimutatásban 3 milliósként lett megállapítva. Ebben természetesen szerepet játszhatott az utóbbi cég fokozatos vagyonkezel√séggé merevedése is. Az élenjáró cégvagyonok „stagnálásáról” szóló kimutatás tehát kétségessé teszi a forrás értékét a legnagyobbak vonatkozásában. A magyarázat alighanem abban keresend√, hogy a két családi cég hitelkeretének nagysága már az induláskor a legmagasabbak közé tartozott, s mivel a hitelkeretet sohasem használták a nevezettek teljesen ki, semmilyen feszít√ indok nem mutatkozott a vagyonbecslés felsrófolásához. Legfeljebb a kezd√ adat tartalmazhat tehát valami relatív igazságot a többi „legjobb adós” irányszámaihoz képest. Nem annyit írtak róluk, hogy „milliomos”, hanem hogy 4 milliójuk van. Az absztrakt milliomos kategóriánál gazdagabbaknak számítottak. A kilencvenes évekt√l változott a nyilvántartások készítésének módja. Sajnos azonban csak a „Deutsch Ig. és fia” firmáról maradtak fenn ezek az adatok a világháború el√tti évb√l. Eszerint az akkor már aktív bankházként funkcionáló és Ignácz fiainak két ágát újraegyesít√ cég vagyonát 60 millió koronára becsülték. Az 1900-ig érvényben lev√ valutában ez 30 millió forintnak számított (1 frt = 2 K), de az eltér√ becslési eljárás miatt az 1913-as adat aligha vethet√ közvetlenül össze a korábbi számításokkal. Ha az 1879-es bázisadatnak még valami hitelt adunk, akkor 33 év alatt a cégvagyon csaknem megnyolcszorozódásával kell számolnunk. Ennek a t√kének egyharmada értékpapírokban és iparvállalatokban pihent, b√ egynegyede gyárakkal szembeni követelésekb√l állott, és csak egyhatodát tette ki a hatvani nagybirtok. Ez az igen hozzávet√leges becslés jól viszonyítható a Hatvany-Deutsch család harmadik generációjának (az egyaránt 1913ban elhalálozott Sándornak és ifj. Józsefnek) a hagyatéki leltáraihoz. Ezek ugyanis 17,7–18,9 millió koronás tiszta hagyatékról adtak számot (folytatva a korábban jelzett tradíciót – viszonylag csekély ingatlanhányaddal). Forintban ez Deutsch Ignáczhoz képest – az örökösödési ágakra osztódás ellenére – négy évtized alatt durván négy és fél-ötszörös gyarapodást, Deutsch Bernát tiszta hagyatékának pedig húsz év alatt a megduplázódását jelentette.27 Az igazán meggy√z√ evidenciák azonban a magán- és üzleti vagyonra vonatkozó adatokból és a jövedelmek alakulásának számbavételéb√l együttesen kerekedhetnének ki. A vagyonállomány (stock) mértékének változását igazából a jövedelemfolyam (flow) áramlásából kiindulva lehetne mérni. Erre vonatkozóan azonban végképp sötétben tapogatózunk. A legnagyobb pesti adófizet√k els√ jegyzékéb√l ugyan tudjuk, hogy a hetvenes évek elején Schosberger Simon Vilmos „háztulajdonos és nagykeresked√” évi 1800 forint jövedelemadót fizetett. Ez 10%-os adókulccsal számolva 18.000 forint évi jövedelmet takart.28 A gond ezzel az adattal csak az, hogy – mint a cégbírósági nyilvántartásból tudható – az apa 1871 végét√l már nem volt tagja a családi cégnek. A „Deutsch Ig. és fia” viszont, valamilyen számunkra ismeretlen okból, hiányzott az els√ pesti virilis listáról. Valamivel könnyebb lenne a malomjövedelmek kimutatása, ha évr√l évre pontos ismereteink lennének a tárgyalt családok részvénybirtoklásáról. Sajnos azonban csak arról vannak információink, hogy a részvénybirtokosok hány darabot helyeztek letétbe az éves közgy∫lések alkalmával. Ez azonban nem a tényleges birtoklást, csak az akaratérvényesítéshez szükségesnek ítélt szavazatmennyiséget testesítette meg. (A cukorgyárak csak a század végére alakultak részvénytársasággá, és jövedelmez√ségük is kés√bbre datálható.) Így annak is csak jelzésértéke lehet, hogy a hetvenes évek második felében a budapesti mal-

30

Nagy vagyonok legendáriuma

mok átlag 17%, a nyolcvanas évek elején pedig átlag 10% osztalékot fizettek részvényeseiknek.29 Ilyen körülmények között – tételezzük fel az abszurd helyzetet, hogy a fenti családok teljes vagyona pesti malomrészvényekben feküdt volna – a hetvenes évek második felében négy és fél év, de a jövedelmez√ségben visszaesést hozó nyolcvanas évtized elején b√ hét esztend√ elegend√ volt a vagyon megduplázásához. Évi százezernél, de egymilliónál is ugyanazon szolid vagyonosodási ütem. A garantált továbbörökíthet√ség miatt számottev√ ingatlanvagyonnal rendelkez√ családok természetszer∫en törekedtek tehát arra, hogy mobilizálható ingóságaikat folyamatosan újabb és újabb jövedelmez√ befektetésekbe csoportosítsák át. Összefoglalva az „evidenciákat”, vagy legalábbis azt, ami ebb√l a vagyonosodás természetére nyilvánvalónak t∫nik, az alábbi következtetésekre juthatunk. A fennmaradt forrásokból adva van egy viszonylag lassú, de azért számottev√ magánvagyon-gyarapodás a 19. század utolsó harmadára. Egy 20–25 év alatti megduplázódás, illetve megháromszorozódás. Mindkét vagyonban 1873–74-ben magas volt a földbirtokra jutó ingatlanhányad, az egyik esetben végig az is maradt. A birtokvásárlás mindkét családf√nél bizonyíthatóan a krach el√tt, már az alapítási láz id√szakában bekövetkezett. A cégvagyon kikutatására irányuló korabeli banki kísérletek kudarcaként a nyolcvanas évekre stagnálást regisztráló adatok állnak rendelkezésünkre, ezeket azonban a hosszabb távot átfogó számítások nem támasztják alá. Ami pedig az iparosodásban érdekelt családi cégek jövedelemszerzési lehet√ségeit illette, a húzó ágazat szerepét betölt√ malomiparban a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején négy–hét év alatt nyitva állt az út a befektetés megduplázásához. Rugalmasan átcsoportosítható magas jövedelem, lépésr√l lépésre gyarapodó magánvagyon és stagnáló üzleti t√ke. A három állítás együttesen nyilvánvalóan tarthatatlan. Leginkább az utóbbi ébresztheti fel kételyeinket. Az azonban aligha vitatható, hogy a narratív burkot lehántva már nem tölt be hiánypótló funkciót a krachon, rövid távú spekuláción, egyszeri huszáros rohammal meggazdagodás mitológiája. Néha azonban épp a narráció segítségével válik érthet√vé, hogy miként állhatott a Schosberger-krachban 35 milliós teherrel szemben 37 milliós vagyonfedezet, amikor pár hónappal kés√bb az atyai hagyatéki leltárban csak négymillió forintnyi bruttó hagyaték szerepelt. Miközben ugyanis a cégvagyon vagy nyilvánvalóan alábecsült, vagy megfoghatatlan, a hagyatéki leltárak mérsékelt dinamikája elég egyértelm∫en arra utal, hogy a cégek t√keszámláján pihen (kifelé egyéb cégtartozásokkal megterhelten „nettósítva”) az a magánvagyon, amelyet a cégek gyümölcsöztetnek és továbbörökítenek. És akkor a cégtulajdonos titkos „saját contoját” csupán megemlítettük. Mindez legfeljebb nagy vagyonvesztéskor vagy családi skandalum alkalmával kerül el√ a történelem félhomályába. Ezért aztán a történész nemcsak a forrásokból el√bújó sokszor csalóka számoknak, a tényeket tantörténetként éppenséggel félremagyarázni próbáló narrációknak, hanem még a krachoknak is közeli ismer√se, s√t majdhogynem jó barátja kell, hogy legyen.

Jegyzetek 10 Ignotus: „A Hatvany regényr√l”, Nyugat, 20. évf. (1927) I. k. 284–285. o. 11 Szinnyei József: Magyar írók VIII. k. Bp. 1902. 1186. o. Az interpellációt l. Képvisel√házi napló 1887–1892. XVII. (1890. április 16. ) 330–331. o. 12 A Schosbergerekre l. BFL 1411/b 833/1879. Kövér György: „A Second Flowering. The Renewal of Pest's Merchant Bankers and the Financing of Industry before and after the First World War”, in: Papers in Business History, Report from the BHU International Conference v. 1. 1991 (1–13); u√: A Schosbergerklán. El√adás a Hajnal István Kör pécsi konferenciáján (1994) 13 Krausz Simon: Életem Bp. 1937. 36–37. o. 14 uo. 35. o. 15 Kövér György: „Egy magánbankár a XX. században – Krausz Simon”. Valóság 1987/ 9. 56–62. o. 16 Balla Vilmos: A vadember (Rajzok a régi Pest keresked√-világából) Bp. 1923. 217. o. 17 Kereskedelmünk és iparunk az 1899 illetve 1900. években. Bp. 1900., illetve 1901. 18 BFL Cg 7600; Magyar Országos Levéltár (MOL) Z 51 Magyar Általános Hitelbank Titkárság 21. cs. 251. t. 19 Krausz: i.m. (1937) 76. o. 20 uo. 66–67. o.

1 Deutsch Ignáczra l. Budapest F√város Levéltára (BFL) 1411/b2 049/1891, illetve Budapesti Cégbíróság Cg 20 313., továbbá Koncz E. Katalin: A hatvaniaktól a Hatvanyakig (Kísérlet egy nagyvállalkozó család pályájának elemzésére) Bp. MKKE. Doktori disszertáció. [1983] (Fontosabb adatai leközölve „geneológiai adattárként” História 1983/2. 28–30. o.; u√: „Vergleich der Unternehmungsstrategien von zwei Großunternehmerfamilien (Die Familien Haggenmacher und Hatvany-Deutsch)” in: Bürgertum und Bürgerliche Entwicklung in Mittelund Osteuropa (Hg. Vera Bácskai) Bp. 1986. 335–409. o. . 2 gróf Zelen´ski Róbert: Emlékeim. é.n. [1928] 3 Koncz: i.m. (1983), illetve Gudenus János József: A magyarországi f√nemesség XX. századi genealógiája I. k. 1990. 520–523. o. 4 Hatvany Lajos: Urak és emberek Bp. 1963. 6–7. o. 5 uo. 5. o. 6 Hatvany Lajos: „A polgár válaszúton” (1927) in: u√: Emberek és korok. Bp. 1964. 480. o. 7 uo. 479. o. 8 Hatvany: Urak i.m. (1963) 196. o. 9 Harsányi Zsolt: „Urak és emberek. Hatvany Lajos regénye”, Nyugat 20. évf. (1927) I. k. 204–205. o.; Zsigmond Ferenc: „Hatvany Lajos: Urak és emberek”, Napkelet IX. (1927) 356–359. o.

31

Kövér György 21 Szekf∫ Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története, Bp. 1920. 216. o. 22 Hanák Péter: „Közép-Európa mint történeti régió az újkorban”. in: Sz∫cs Jen√ – Hanák Péter: Európa régiói a történelemben. Bp. 1986. 22. o. 23 Karády Viktor: „A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának f√bb tényez√i a magyar társadalomtörténetben”. in: A zsidókérdésr√l (szerk. F∫zfa Balázs, Szabó Gábor), Szombathely, 1989. 106–107. o. 24 Bácskai Vera: A vállalkozók el√futárai. Nagykeresked√k a reformkori Pesten Bp. 1989. 23. o. skk. 25 L. Sudár Kornélia: „Cukoripari családregény. A Hatvany-Deutschok és

Tornyay-Schosbergerek szerepe a magyarországi cukoripar fejl√désében”. Üzemtörténeti értesít√. 1990. 1–23. o. 26 MOL Z 1. Osztrák–Magyar Bank 2. cs. 265–266. A „legjobb adósok” listáját l. A Magyar Nemzeti Bank története I. Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig 1816–1924. Bp. 1993. 334–335. o. 27 Koncz (1986): i.m. 416. o. 28 Vörös Károly: Budapest legnagyobb adófizet√i 1873–1917. Bp. 1979. 47. o. 29 K√rösy József: A részvénytársulatok pénzügyi eredményei az utolsó negyedszázad alatt (1874–1898). Bp. 1901. 123. o.

A Nádor u. 3 (eredetileg No. 2.) Deutsch Ig. féle ház átalakításának homlokzati tervrajza. Tervezte Pán József (1861) (Budapest Fõváros Levéltára)

32