Nagy Gusztáv írásaiból
- Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika -
Nagy Gusztáv írásaiból - Versek, széppróza, néphagyomány, publicisztika -
Összeállította és a bevezetést írta: Elek László
Gyula, 1992
Gyulai Füzetek 5.
Szerkeszti: Erdmann Gyula
Kiadja a Békés Megyei Levéltár Felelős kiadó: Erdmann Gyula Felelős szerkesztő: Erdész Ádám Készült a Békés Megyei Levéltár nyomdájában ISBN 963 7239 15 4 ISSN 0865 - 8641
Tartalom I N MEMÓRIÁM N A G Y GUSZTÁV (Elek László) SZÉPIRODALOM Versek Válogatás az Elindulás, a Tempea és a Versek című kötetekből Kiadatlan versek és variánsok A Fintor-ciklus bökverseiből Elbeszélések A hosszúnadrág Lanka Teofil babérjai Variációk egy témára
5
24 62 75 80 83 86
NÉPHAGYOMÁNY A csökmői sárkány története a korabeli okiratok tükrében Válogatás a Gyula környéki népdalokból és népballadákból Feljegyzések a népi életforma hagyományaiból
92 106 118
ÚJSÁGÍRÁS-LAPSZERKESZTÉS Szendrey Juli csengettyűhúzója Gyulán, az egyik iskolában... Lásson napvilágot... Csodálatos... Kissé különös... Igen, ezt... A jövendő... Dobay Ferenc
122 124 125 126 127 128 129 130
SZÉPIRODALMI MUNKÁSSÁGA A KORTÁRS K R I T I K A TÜKRÉBEN
133
ÉLETRAJZI A D A T O K
145
.
In memóriám Nagy Gusztáv (1902-1969) Adósságot törlesztünk. Egy több mint 20 éve halott széplelkű humanista költő: Nagy Gusztáv emléke előtt tisztelgünk. A veszteségből, amely annak idején 1969 őszén ért bennünket, nem fakadt országos gyász; mindössze egy kis alföldi város, vagy még inkább néhány vájtfülű versbarát érzékelte tisztán, hogy távozásával mivel is lettünk szegényebbek. Csak azok tudták reálisan felmérni hiányát, akiket nem elégített ki az osztálygyűlöletet szító „éber" politikai közegben az ellenvéleményt nem tűrő pártköltészet didakticista szelleme és harsány, deklamáló szólamszerűsége. Azok, akik többre és másra vágytak. A k i k r e olyan bénítóan és nyomasztólag hatott a nyers politikum, a száraz ideológiai érvelés és kioktató fejtegetés a lírai versben, akár a nézőtér igéző csendjében váratlanul eldördülő pisztolylövés egy klasszikus szonáta lassú tétele alatt. Vagyis akik k i tudták szűrni a disszonáns hangot az irodalmi művekből, és a poétától nem érvelést, hanem ábrázolást, a költészettől pedig a vox humana tudatos szolgálatát és diadalra juttatását várták. Szomorú tény, hogy Nagy Gusztáv poézisének kedvelői még helyi mércével mérve sem lehettek sokan. Egyrészt, mert lírája exkluzív líra lévén, csak kevesek, csak a kiválasztottak költészete volt, másrészt mert életének utolsó negyedszázada a legjobb akarattal sem mondható termékeny időszaknak. Hangszerének fája hamar meghasadt, saját hangszálai pedig erőtlenek lévén, nem ismerték, n e m bírták el a kor megkívánta elementáris erejű fortét és fortissimót. Olykor még a mezzofortét sem. Költői ere gyorsan eldugult, s korán búcsút intett a dalnak. Élelméről gondoskodott és elhallgatott, mint az a madár, amelyik látja, hogy „hasztalan esik fütyörészése". Emberileg igaza volt; önvizsgálatra intő és tanító verseire, finom reflexióira fittyet hányt a szeszélyesen kavargó, kiszámíthatatlan élet. Vajon, miért is énekelt volna? - kérdezzük ma, 20 év távlatából. Olvasóközönsége ijesztően fogyott, értő versbarát híveit vészesen irtotta a könyörtelen halál. Azokat meg, akik életben maradtak, szétszórta az élet dermesztő hideg szele. Elfelejtkeztek róla. Szinte észrevétlenül tűnt el az írói világból és a köztudatból. A z igazsághoz azonban szervesen hozzátartozik az is, hogy a megváltozott körülmények között ő maga is kereste a magányt. Tudatosan kerülte a nyilvánosságot, és befelé fordult. Csak otthon, szerető felesége közelében érezte jól és biztonságban magát. Lakása azonban hiába lett a nyugalom és a béke vára, oly kicsiny volt, hogy abba nem fért bele Szépség isten oltára. N e m volt alkalmatos különszobája, ahol a múzsa látogatását olykor-olykor fogadhatta volna. A h o l a külvilág behatásától mentes harmónia - a műalkotáshoz nélkülözhetetlen intim, bensőséges kedélyállapot ihletperceit intenzíven átélhette, s a különböző irányultságú szellemi erők erős koncentrálásával egyéni érzéseit és gondolatait, mint kagyló a gyöngyöt, verssé izzadhatta, költészetté nemesíthette, finomíthatta. De meg kell vallanunk: nem is látta már túl sok értelmét az ún. „alanyi" költészetnek. Csökkent értékű csacska
csecsebecsének - Tóth Árpád szavaival szólva „a lélek balga fényűzésének" tartotta a lírát, és felesleges erőfeszítésnek, súlyos lelki próbának, kínzó erkölcsi tehernek az írást. Végül is nehéz szívvel ugyan, de tokjába tette hangja vesztett tört hangszerét. N e m volt ereje és ideje többé, hogy kijavítsa, és újra felhúzza fáradt idegeit. Nem volt szüksége rá; csupán régi életére figyelmeztető fájó szimbólumként őrizgette. Józan kenyérkeresetre, teljes életet követelő robotízű adminisztrációs fela datok vállalására kényszerült. Újfajta kötelezettségek szakszerű és pontos teljesítéséhez kellett ezentúl az érzékeny ideg s velő. A ránk maradt dokumentu mok tanúsága szerint i t t sem vallott szégyent: értelmet és rangot tudott adni a munkának. N e m lett akta tologató, kényelmes, közönyös bürokrata, sem hatalmát fitogtató csinovnyik, sem érzéstelen, zsémbes beamter. Megkötötte az élettel a maga különbékéjét, s a puszta megélhetésért feláldozta álmait és nem minden napi verselő adottságait. A színes művészi látást. Fejlett zsurnaliszta realitásérzékkel számolt le velük. Belátta, hogy rohanó, fékevesztett, önpusztító társadalmakban nincs szükség törékeny, szubjektív vallomásokra. A z éterien tiszta, halk szavú siralmas panaszokra nem figyelmez a rideg, érzéketlen kor. 1902. augusztus 17-én született Karcagon. Apjától, az „előzékeny, derült kedélyű" Vecsei Nagy Dezsőtől - a város állomásfőnökétől - egészséges életvágyat, anyjától: Garzó Olgától finom lelki alkatot és mély emberszeretetet, meleg résztvevő szívet örökölt. Révükön egyszerre két tekintélyes Békés megyei családdal került szoros rokoni kapcsolatba. A p a i ágon a vármegye felségárulással vádolt sza badságharcos alispánját, a halálra ítélt, majd kegyelemben részesített státusfogoly Szombathelyi Antalt, anyai részről „az általános népszerűségnek örvendő" tudós gyomai református papot: Garzó Gyulát vallhatta ősének. „Törpe bokrok közt királyi ritka tölgyként" kimagasló alakjaikra méltán lehetett volna büszke, ám higgadt mértéktartásra, állandó önmérsékletre nevelte a sors. Gyermekarcára szomorú családi tragédiák emlékei fagyasztották rá az eltévedt, önfeledt mosolyt. A legtöbbet, a legdrágábbat: az édesanyát veszítette el. Korán távozott mellőle, úgy, hogy meg sem ismerhette, milyen mérhetetlen erő rejlik az anyai szívben. N e m tudhatta meg, m i t jelent a féltő, gondoskodó anyai szeretet. N e m dúdolt neki altatódalt, nem ápolta, nem ápolhatta, ha beteg volt. Emléket is alig hagyva maga után lett szegény tehetetlen árva. Úgy nőtt fel, mint „egy kis gyenge, síron hajlongó sápadó virág" - véznán, szomorún, elhagyottan. Hiába igyekeztek testvérei - elsősorban kis nénje: Olga - pótolni az anyai szeretetet, majd apja halála után a családfenntartót is, felnőtten is felsírt benne a keserű, sóvár vágyakozás: Olyan jó volna megfogni Akárkinek, Valakinek a kezét! Megfogni egy puha kis kezet, A m i l y e n az anyámé lenne, Ha élne.
A ránk maradt írói-költői hagyatékból lehetetlen kibogozni, milyen meghatározó élményeket formált ki benne a gyermekkor és Karcag, a nagykunsági város. Nincs benne semmi utalás a családi kapcsolatokra, az apára és a testvérekre, az otthon összetartó erejére és melegére. Egyedül az Elindulás c. füzet ajánlása beszél Olgáról, az „igazi testvérről". Mégcsak véletlenül sem bukkanunk rá olyan reflexiókra, olyan jelzésekre, amelyek az elemi iskolai és a gimnáziumi tanulótársakra, kedves tanítóira és tanáraira, az iskolák tartós baráti kapcsolatokat formáló és edző játékaira, emlékezetes diákcsínyeire, a természeti és társadalmi környezet tüzetes tanulmányozására, eszmélkedést segítő lelki-intellektuális élményeire vonatkoznának. Mintha valamiféle hermetikusan elzárt világban, nagy magára hagyatottságban élt és nevelkedett volna. Mindentől és mindenkitől távol. Talán csak a „színes szemafor előtt kísértetesen sivító, tűzmagű füstöt okádó" gőzmozdony hoz meg a sötét éjszakában robogó, fényesen kivilágított vasúti kocsik illatos melegéhez és a „lámpátlan éj csendjében" megbúvó alvó tanyák víziójához tapadó emlékképeket táplálják olyan gyermekkori érzéki tapasztalatok, amelyek a karcagi állomás mozgalmasságához és vasúti tiszt édesapja fakuló emlékéhez kapcsolhatók. Arról, hogy mennyivel látott túl az állomás és az iskola határán, nincs tudomásunk. A z t sem tudjuk, gyermekkorában k i tudott-e építeni bárkivel is mélyebb személyes viszonyt a rokonokon kívül. Élt-e és volt-e környezetében fantáziafejlesztő meséket, népi történeteket mondó mesefa? Kitől és hogyan tanulta meg szeretni és tisztelni a népdalt és a mesét? Tény, hogy jól érzékelhető vonzalma, népdal- és néphagyománygyűjtő fáradozása ellenére sem lett a pa raszti életforma szaktudósa, sem elkötelezett kutatója, Györffy István tanítványa és közvetlen munkatársa. Legfeljebb érzelmi indítást kapott tőle: példát a szülőföld iránti szeretetre, a néphagyomány tudatos ápolására. N e m versenyzett vele: a magyar néprajztudomány egyik legizmosabb, legnagyobb hatású tekintélyével. Csak kívülálló szimpatizáns volt, k i felülről nézte a paraszti világot, nem ismerte, nem élte át belülről is a nép súlyos gondjait és ritka örömeit. N e m azonosult maradéktalanul érzésben és gondolkodásmódban, szokásban és életvitelben vele. Csak nagy fizikai erejében és merész alkotó fantáziájában, súlyos szociális célokért küzdeni tudó és azokért fizikai szenvedést is vállalni kész férfias kiállásában gyönyörködött. Élvezte fortélyos, csalafinta észjárását és mozgékony fantáziáját. Azokat a nagyszerű emberi tulajdonságokat, amelyeket nagy földijének híres műve, a karcagi és túrkevei pásztorélet több évszázados emlékeit kétségbevonhatat lan hitelességgel felidéző és összegező Nagykunsági krónika színes nyelven, beszédes példákkal lépten-nyomon igazolt. A z újságíró-költő Nagy Gusztávban a szegény emberek iránti együttérzés, a falusi alkony áhítatos csöndje utáni sóvárgás, a népköltészet értő szeretete a vidéken élő nagyobb testvérek körében szerzett élményekre épült. A visszaemlékezők egyöntetűen állítják: szívesen kereste föl az egyszerű parasztemberek társaságát. Értett a nyelvükön, s szeretettel fogadták. Bizonytalan időközökben tett, több évtizeden át tartó látogatásai során - ahogy Kósa László írja - kb. 200 népdalt, nem
egy népi történetet gyűjtött össze a Gyula vidéki falvakban. Közülük egy kétségkívül a legismertebb - a Györffy István alapította Ethnographia 1957-es évfo lyamában is megjelent A csökmői sárkány története a korabeli okiratok tükrében címmel. Évtizedeken át izgatta és kísértette a téma. Annyira kedvelte, hogy még vígopera-szövegkönyvet (operalibrettót) is akart csinálni belőle. Tervezete: A sárkány, ma is megtalálható a gyulai levéltárban őrzött letétben. A r r a , hogy k i bátorította rá: Türkössy Antal, Feke Kálmán vagy Dr. Kovalszky Róbert-e, akik verseit megzenésítették, vagy valaki más, kellő adat híján még csak következtetni sem tudunk. Kétségtelenül évtizeden át foglalkoztatta Csuba Ferenc ügye. Még nem volt levéltáros, amikor rátalált a Békésvármegyei Levéltár Acta Sedriae Criminalis so rozatában lapuló iratanyagra. Jó érzékkel tapintott rá: ez volt a sorozat egyik legeredetibb, legértékesebb darabja. Igazi kordokumentum. Többször is írt róla. Először 1933-ban, majd 1936-ban ismertette a Békés hasábjain a magát tátosnak (táltos) tituláló Csuba nagystílű szélhámosságát, amellyel az több kecsegtető, de kétes sikerű próbálkozás után 1788-89-ben a csökmőieket is lóvá tette. De is mertette a területileg illetékesebb berettyóújfalui Bihari Hírlapban is. A Békés 1936. évi karácsonyi számában publikált Mitsodás sárkányt akarnának fogni? - kérdezte Csuba a csökmőiéktől c. közlemény világosan igazolja, hogy Nagy Gusztáv már ekkor - akár Györffy István is - több alkalommal levéltári iratokra építve tudósította olvasóit a másfélszáz évvel korábban lejátszódott, közszájon forgó, derűs-babonás eseményről. A z Ethnographiában megjelent betűhű közleményhez kapcsolt ismertető arra mutat, hogy elsősorban a valóság néphagyománnyá válásának útja és módja, továbbá az imposztor Csuba ötletgazdag, színes egyénisége és a történet váratlan fordulatainak lélektani hitelessége érdekelte. A z a szokatlan emberi magatartás, az a nagyszerű humorérzékre valló ösztönös cselekvésmód, amellyel a fondorla tos írástudatlan szélhámos a gyorsan változó eseménysor szálait a kezében tartotta és magabiztosan szőtte. Ismerte természetesen kora neves néprajzosainak (Dömötör Sándor, O. Nagy Gábor) a csökmői sárkányhúzás történetéről vallott elméleteit a cselekmény feltételezett valóságtartalmáról és népi - műköltői ele meiről, s ezeket szembesítve az általa elsőként közölt eredeti perirat tényanya gával, végül nemcsak azt szögezte le, hogy Csuba meghökkentő tette, „ha történe tesen azt nem mint imposztor cselekszi, hanem mint humorista írja, kibírná az Összehasonlítást nemegy hasonló klasszikus alkotással", hanem azt is, hogy jogos az az állítás, miszerint a műköltői változatok - tehát Szívós MiMly berekböszörményi nótárius páros rímű hexameteres versezete is - olyan „nem minden mozzanatában de facto megtörtént eseményt" örökítettek meg, amely „szorosan vett alapcselek ményében is megragadta a mesélők és hallgatók fantáziáját, és arra ösztönözte őket, hogy a maguk képzeletéből is adjanak hozzá". Korántsem jelenti ez azt, hogy a csökmői sárkányhúzásról készült hivatalos jelentés, még ha abban több színes nyelvi fordulat akad is, ne csak nagyszerű írói
téma, ne csak párját ritkító vígjátéki szüzsé, hanem egycsapásra mű- vagy népköltészeti alkotás is lehetne. Ezt így Nagy Gusztáv sem állította. Azzal sem törődött persze (nem tartozott vizsgálódási körébe), vajon a történet „népies adoma-e vagy tréfa mezébe bújtatott burkolt társadalomkritika, amely nem a népet, hanem az úri osztályt, a nép elmaradottságának kigúnyolásában kedvét lelő vezetőréteget ostorozná, ha tudná", ahogyan ezt Dömötör Sándor bizonygatta egy kicsit a közelmúlt kritikai szemléletéhez tapadva. Valljuk meg: nem valószínű, hogy akár a jegyző Szívós Mihály, akár apja és hivatali elődje: az anekdótázni szerető Szívós János, akiben Implom József a verses história szerzőjét gyanítja (Olvasókönyv Békés megye történetéhez - II. k.), vagy akár Döme Gergely ceglédi birtokos nemes, aki 1842-ben kis értékű, de hosszú időn át nagy sikerrel játszott „tündéries-népies" bohózatot fabrikálta vicinális jellegű témából, épp a „csökmői sárkányhúzás nem éppen dicső históriácskáját" találta volna a legalkalmasabb nak arra, hogy saját társadalmi rétegét nevetségessé tegye. Ingatag hipotézis ez, különösen ha a reformkorban feléledő nemesi nacionalizmusra gondolunk. Nehéz elképzelni, hogy ezzel a m i vidékünkhöz kötődő történettel akarták volna „belülről bomlasztani" a nemesi társadalmat, burkoltformában állítván pellengérre,,a feudális világkép elmaradott, ósdi, anakronisztikus vonásait". Inkább hisszük, hogy a szélhámos Csuba saját csavarra járó esze, legkínosabb helyzeteket is frappánsan és hitetően megoldó életrevalósága, bámulatos talpraesettsége, esetleg a cselekménysor ötletessége és belső logikája, annak kacagtató derűje késztette őket a történet megörökítésére és átdolgozására. Nagy Gusztáv - mint mondottuk volt - a népköltészet-népművészet iránti vonzalmat az alföldi környezeti hatásoknak s az alsó- és középfokú iskolai él ményeknek (Karcag, Szentes, Békéscsaba) köszönhette. Természetszerűleg azokra a gondolkodás- és ízlésbeli sajátosságokra is érvényes ez, amelyek képalkotó fan táziáját, versépítkezését, költői hasonlatait és szimbólumait, ember és természet egymásrahatását igazoló zárt asszociációit, mondanivalójának zenéjét karakteri zálják. Nemcsak a kimondottan népi ihletésű versekét, mint amilyenek például az Árva Miska balladája, A szegény ember megáldja a rigó énekét, az Esteledés falun ta vasszal, a Robotos ember sóhajtása, A vén útöntő, vagya gyermekek számára írt Világ járó Breke Gyurka kalandjai és a műfajilag mesedrámának minősítette szúnyog v o l tak, hanem a saját maga spleenes, világfájdalmas hangulatait, belső lelki vívódásait, szerelmi sóvárgásait, íel-felrémlő halálfélelmeit tükröző verseket is. A népköltészet könnyen felismerhető hatásrétege, kifejező eszközeinek könnyed kezelése azon ban csak magabiztosságot kölcsönzött próbálkozásaihoz. N e m jelentett végállomást költői fejlődésében. Pestre kerülve ugyanis ez a való világhoz erőteljesen, primer módon tapadó látásmód Ady és a nyugatosok, illetve az általa buzgón, eredetiben is tanulmányozott francia dekadensek: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Valery stb. hatására (fordított egy-két verset franciából is) a modern stílusirányok, különösen az impresszionizmus artisztikus jegyeivel ötvöződött. M i n t költő gyorsan azonosult az új iránnyal, s ezzel a századforduló magyar ízlésforradal mának közvetítője, Ady és Tóth Árpád művészetének szelíd hangú követője lett.
Határozott különbséget tett a „hétköznapi" és a mágikus erejű „szent költői s z ó " és kifejezés között, s azokat a szavakat és képeket kereste és aktivizálta, amelyek nem annyira jelentenek, mint inkább sugároznak. Szokatlan, eladdig ismeretlen jelzős szerkezetekre, merész szóösszetételekre, szabad logikai társításokra törekedett, hogy velük gondolatainak fokozott hangulati töltést, nagyobb ex presszivitást adjon. Azaz nem realista-naturalista szándékkal és hűséggel, nem a népnemzeti irány hagyományos költői eszköztárának a segítségével ábrázolta a dolgokat és a társadalmi-természeti jelenségeket (ebben nem talált már művészi erőt próbáló feladatot), hanem azt a hatást, azt az érzelmi-hangulati, logikai atmoszférát igyekezett érzékeltetni és megfogalmazni, amit azok benne, a mo dern költőben keltettek. N e m tudósítani, nem fényképezni, hanem szuggerálni akart. Együttműködésre, együttgondolkodásra - a mondanivaló fokozatos érzelmi logikai befogadására, a feldúsított szépség titkainak élvezésére és meghódítására igyekezett ránevelni az olvasókat. A szépség, a fantáziát működtető homály terméke ugyanis olyan p r o d u k t u m , amihez nemcsak a költő, de a befogadó lélek is hozzáadja a maga egyéni élményanyagát, miközben a vers mondandójával azonosul. Költészete így lett „a kiválasztottak", a nagyobb értelmi-érzelmi kultúrájú kevesek poézise. A z ilyen típusú versekben megváltozott a régi egyensúly; nem a verset szülő valóságos élmény, hanem az átélő tudat érzelmi-lelki reakciója jutott domináns szerephez. Más, magasabb jelzőrendszer síkjára került az érzés és a gondolat. A mondanivaló elvesztette konkrétságát: összetettebb és elvontabb lett; a vers pedig a freudi pszichoanalízis hatására a lelki élet rejtett titkainak, tudatalatti motívumainak élveboncoló, viviszekciós feltárása révén előkelő és intim, sejtelmes és kizárólagos felhangot kapott. Egyedi kicsengésű lett. A szabad asszociációkkal egymás mellé állított szokatlan és merész emlékképek rendkívüli lényekké, titkok tudóivá, ihletett prófétákká - esetleg Isten törött csellóivá (Tóth Árpád) - magasították és eszményítették a költőt, aki, szóljunk Adyval, megszűnt a szürkék hegedőse lenni. A z összetett szépség - a logikai-etikai-esztétikai szép - komplexitásának ez a magas fokú kultusza érthetően az elszürkülő élet és stílus, a szellemi és ízlésbeli elmaradottság elleni küzdelem támadó fegyvere: a stílusforradalom vezérelve lett. Holtbiztos vízválasztó a költői nyelv határait kitágító, friss hangulatokat, váratlan szimbólumokat, szinesztetikus szürrealista látásmódot kedvelő mo dernek és a vidéki (falusi, népi) tárgykörökre, hagyományos szóállományra, szokványos képiségre alapozó konzervatív költők és műélvezők között. Nagy Gusztáv művészi érzékenységének frissességét, költészetének elkötelezett modern hangját az irodalmi fórumok is észrevették és méltányolták. Erre vall, hogy a haladó szellemű írókat-költőket tömörítő, Kárpáti Aurél vezette Vajda János Társaság is tagjává választotta. Hogy milyen művészi rangot jelentett ez? Elég, ha arra utalunk, hogy ez az aktuális társadalompolitikai kérdésekben is véleményt nyilvánító társaság többek között olyan költőket és írókat sorolt tagjai közé, mint Bálint György, Fodor József, Hont Ferenc, Radnóti Miklós, Sárközi György és Szabó Lőrinc. Ezzel a költői köztársaság
bevett tagja lett. Szerették nemes egyszerűségéért, magas fokú kulturáltságáért, a múzsa alázatos szolgálatáért, hangjának meghitt őszinteségéért és árnyaltságáért. Számon tartották vidéki elszigeteltségében is, mert azt tapasztalták, hogy költészetének egyéni íze és zamata, tiszta csengése, régi mesterségbeli tudása ép maradt, nem húzta le sem a betegség, sem a vidéki élet. N e m feledkeztek meg róla. Kárpáti Aurél helyet biztosított neki jól sikerült antológiájában, az 1934-ben megjelent Új magyar lírában, több versét pedig ismert fővárosi lapok és folyóira tok (Pesti Napló, Uj Idők) közölték. Pest, ahol gimnáziumi tanulmányainak befejeztével 1920-25 között egyéves műegyetemi kitérő után mint a Meinl-cég könyvelőségének megbecsült tisztvi selője élt, s „szorgalma és becsületessége által" a munkaadó teljes megelégedését érdemelte k i , jelentős szerepet játszott költői fejlődésében. Hozzásegítette ahhoz, hogy összegezze és magasabb szinten rendszerezze, helyesebben értelmezze vidéki élményeit és tapasztalatait; felgyorsította művelt kultúremberré érését, jó irányba terelte gondolkodását, új elemekkel gazdagította valóságlátását és költői eszköztárát. A z első világháború alatt elszegényedett, külső fényében és szépségében megkopott, megrokkant főváros ugyanis a maga ápolatlanságával is az ország szíve és tüdeje maradt: szélesebb látókört adó nagyhatalom, a nyüzsgő, ezerarcú élet zajos agorája, eleven vitafórum, az ország különböző tájairól összesereglett éhes, lázongó tömegek gyűlhelye s a nehezen fékezhető indulatok tüzes martinkemencéje. Közvéleményalakító, sorsformáló város, ahol ismeretlen a vidéki hivatalok urambátyámos kényelme és patriarkális látszatnyugalma. Megölte a nyomorgó állástalanok-a fizikai és szellemi dolgozók munkat-kenyeret, emberi életet követelő áradata és szilaj tiltakozása. A z adott helyzetben Pest a legtöbbet nyújtotta a minden új iránt nyitott, érzékeny lelkű Nagy Gusztávnak. Fontos társadalmi igazságokat, nagy összefüggése ket tárt eléje, s azokat beszédes példákkal igazolta is. Olyan egészséges helyzettudatot, olyan szilárd erkölcsi elveket és magatartásformákat kristályosított k i benne, melyek jó alapul szolgáltak a későbbi vidéki újságíró számára. Bizonyos, hogy ha vészesen romló egészségi állapota - a jelentkező morbus hungaricus: a tüdőbaj - nem kényszerítette volna munkaviszonyának megszüntetésére, a súlyos inflációs időben, a korona agonizálása ellenére is, kitartott volna a főváros mellett, ahol 20 éves korától: 1922-től a Pesti Napló után már több napilap tartotta nyilván költőként is. A szanatóriumi kezelésre vidékre (haza) kényszerült Nagy Gusztáv számára az egyetlen szépírói lehetőséget a helyi sajtó jelentette Békés megyében. A z első két évben mint külső munkatársnak természetesen csak életjeladásra nyújtott alkalmat és módot, megélhetésre nem. Erre legfeljebb egy-két nagyobb fővárosi lap vállalkozott. Gondoljuk csak el: még a nagy példányszámú, közkedvelt polgári lap, a Magyarország sem rendelkezett szépirodalmi rovattal. A z országos hírű, népszerű író-szerkesztő, Zilahy Lajos ennek hiányára hivatkozva továbbította a Pesti Napló szerkesztőségébe földije, a szintén szalontai születésű Sinka István
neki postázott, kiadásra szánt verseit. Érthetően az Alföldön sem volt rózsásabb a helyzet. Sőt. A vidéki olvasó nem tartotta sokra a verset. A legtöbbször olvasatlanul siklott át rajta a szeme; nem érezte helyét és jelentőségét a politikai közéleti hírek és tudósítások között. A kiadók pedig tipikus vállalkozók voltak, akik az előfizetők és vásárlók kegyeit keresték, s legfeljebb megtűrték és csak nagy ritkán dotálták a nyilvánosságra vágyó költőket. Azok a lapok is, melyekben több évtizedes hagyomány volt a versközlés. A maguk részéről elintézettnek vélték már a puszta közléssel is a dolgot; a versírást, vagy ahogy Kner Izidor nem kis malíciával nevezte: a múzsanyaggatást, kizárólag úri passziónak, nem tisztes kenyérkereső foglalkozásnak minősítve. Ezt a hitet erősíti Sinka is önéletrajzi regényében, A fekete bojtár vallomásaiban, ekként kommentálva azt a váratlan eseményt, hogy egyszer végre verséért tiszteletdíjat kapott: „Csudaszámba ment - írta - , ha a gyulai szerkesztők valami írásért fizettek." Talán éppen Nagy Gusztáv, a költő-szerkesztő törte meg a jeget, akivel nemsokára, 1936. december l-jén (ez is hozzátartozik a szigorú igazsághoz) már m i n t egy szerkesztőség zsurnalisztái közösen léptek fel a gyulai Katolikus és Polgári JCörben a Békés napilappá válásának tiszteletére és a nagy nyomorban élő őstehetség Sinka javára rendezett irodalmi esten, több helyi és vidéki író és költő társaságában. Nagy Gusztáv újságírói pályája 1927-ben kezdődött, s állomásai Békéscsaba, Gyula, Sarkad, Berettyóújfalu és Nagyvárad voltak. Gyomán valószínűleg csak külső munkatárs volt. E sok munkahely ellenére sem volt vándormadár. N e m v o l t életeleme az állandó újrakezdés; nem gyönyörködtette a változatosság. Csak a lapkiadó szemléletváltása vagy a lap tőle független áttelepítése miatt változtatta munkahelyét. így került Gyuláról Sarkadra, majd onnan Berettyóújfaluba s végül Nagyváradra az eredetileg helyi érdekű Sarkadi Hírekkel, amely a Sárrétről távozva Bihari Hírek néven megyei rangra emelkedett. Valójában a kiegyensúlyozott nyugodt munkát szerette, amelyben erkölcsi hitele van az embernek és a szónak. A z olyan újságírásnak volt híve, amelyet az igazság és a józanság szeretete irányít, s amely a múlt iránti elkötelezettséget meg nem tagadva, nemzeti összefogásra s a jövő okos építésére buzdít. A józan értelem és a morális tisztaság katonája volt; a tények és igazságok tüzetes megismerésére törekedett, s az áligazságok, a partikuláris egyéni célok elfogultsága ellen küzdött. Pártviszályok helyett alapvető kérdések érdekazonosságára épülő nemzeti egységet akart. A jövendőt fürkészve arra a ma is megszívlelendő sarkigazságra jutott, hogy „azok az államok, a melyekben nem lett úrrá a z összefogás szükségességének a felismerése, ahol nem lett élő erővé a nemzeti öntudat, s ez az öntudat nem tette egyetlen irányúvá az összes rétegek erőit, ott állandó jellegű zavarok vannak... A z ilyen állam nem képes programszerű belső fejlődésre, nem fejlesztheti szociális berendezkedését, s a külpolitikában is elveszti jelentőségét". Ideálja: a toleráns államvezetés „nem ismeri a veszélyes pozíció-politikát", s nem tesz engedményeket a népszerűség kedvéért. Erkölcsi tisztességet és mértéktartást kért az ellenzéki pártoktól is, amikor az értelmetlen személyeskedő politizálás ellen emelt szót.
Saját lapjával - a népies költészet előtt is kaput nyitó félhivatalos Békéssel - akart példát mutatni rá. Szerkesztői fogadalma akár újságírói hitvallásnak is beillik. Ezeket írta: „Minket nem lehet beugratni személyi harcokba, m i nem adhatjuk oda hasábjainkat olyan célok szolgálatába, amely nem az újságírás és az olvasók ügye, hanem egy vagy két nyugtalan emberé... inkább a nemes hallgatást választjuk minden olyan alkalommal, amikor elvi fejtegetéseink visszhangjaként valahon nan személyi élű, de éppen ezért nem sokra méltatott, vagy éppen semmibe vett támadás ér bennünket. Az újságírás, az újságíró maradjon háttérben, legyen névtelen katonája elveinek... s maga járjon elöl jó példával a tekintetben, hogy kemény elvekkomoly vitájában semmi keresnivalója a személyi szempontoknak. A magyar életnek semmi szüksége arra, hogy személyi perpatvarok zsivaja kösse le figyelmét akkor, amikor súlyos létkérdések nyomasztó gondja ül minden emberen..." Majd arra figyelmeztetett: „Az újságírásban nem az a nagy legény, akinek nagy és tajtékzó a hangja, hanem az, aki meg tudja őrizni objektivitása hangját még akkor is, amikor az önuralom n e m olcsón szerzett, és amikor a személyeskedéssel könnyebb végét lehet fogni a dolognak" - írta 1936. január 8-i vezércikkében. Azaz nem volt barátja a felelőtlenül revolverező publicisztikának, s mélyen megvetette a handabandázó botrányéhes, szenzációhajhász újságírókat. Következetes, határozott egyéniség volt. Hű önmagához és adott szavához. Még ugyanez év végén átment a jóval kisebb tekintélyű, anyagilag is megalapozatlanabb Sarkadi Hírekhez, mert a Békés laptulajdonos-felelős szerkesztője: Dobay Jenő - i d é z z ü k Szigeti Gábor 1945 januárjában tett igazoló nyilatkozatából „a nyilasokkal paktált le, s ő nem volt hajlandó a lapot szélsőjobboldali szellem ben szerkeszteni". Levéltári hagyatékában arra vonatkozóan is maradt fenn egy tanúkkal igazolt írásos emlék, hogy 1945. január 7-én „nyilas közegek" elhur colták pesti (ideiglenes) lakásából, ahová csak négy nap múlva „tért vissza súlyos betegen". Sohasem volt köpönyegforgató kaméleon-ember, aki lelkiismeretfurdalás nélkül, elvtelenül változtatta véleményét a pillanatnyi helyzethez alkalmazkodva. Volt benne tartás. Otthagyta hát a régi liberális szellemével szakító Békést, noha neki, a főszerkesztőnek, elsősorban az adminisztrációval és a lap technikai irányításával kellett törődnie. A cikkek p o l i t i k a i elkötelezettségéért, megbízhatóságáért a laptulajdonos-felelős szerkesztő: Dobay kezeskedett. Ezt a fajta munkamegosztást utódának: Balázs Árpádnak a Magyar Alföld kontra Békés perben tett későbbi vallomása is megerősíti. Tegyünk hozzá még valamit. Nagy Gusztáv számára a szerkesztői munkakör sohasem volt halványként imádott aranyborjú, sokkal inkább próbakő - következetes helytállást igazoló fórum. Van egy verse, amely a maga kétségbevonhatatlan valóságtartalmával világosan utal erre. Ebben a pőrére vetkőztetett valóság: az epikai hitel alapjául szolgáló cicomátlan tárgyi hűség könyörtelen bizonyossággá, evidenciává emeli az igazi mondanivalót: önmaga lázáros szegénységét. A z idézőjeles cím: a "Főszerkesztő úr" 1935 eleve devalválja már a fogalmat. Groteszk fintorrá változik a realista képsor, amely - nem kétséges - a nemzeti n y o m o r
képzetét az acélhegyű ördög (Ady) hadseregére: az újságírókra is kiterjeszti. Lelep lezi azt a hazug gesztust, amely fizetésként hangzatos címet ad anyagi megbecsülés helyett. Arra világít rá, mennyit is ér valójában a sókat sejtető titulus az évek óta húzódó gazdasági válság idején. A huncut, ám nagyon is tudatos költői fogás kettős kicsengésűvé teszi a mondanivalót. A finom humorú irónia s hozzá a költő szenvedélytelen hangja a mögöttes háttérre, az átvitt értelem keresésére, a lényeg tudatosítására presszi onálja az olvasót. Nem lázít, csak tudósít. Nem sugároz abszolút reménytelenséget. N e m , mert megmaradt az egyéni helyzetkép felvázolásánál. N e m általánosít, és nem protestál. Tömör szűkszavúsággal ad bizonyságot az alkotó fantázia könnyedségéről, fiatalos, hetvenkedő játékáról, és puritán egyszerűséggel festi a valót: az akasztófahumor pajzán játékosságával szomorú kontrasztként állítván koronatanúnak önmaga sivár környezetét és sorsát: Érdes kútvízben -Artézi kútra Mégsem járhatokMegmosakod ta m. Egy szakadt ingben Megtörülköztem, S elmosogattam A z esti edényt. S míg csorba csészém Oldalán siklott Tenyerem, és míg Eltörölgettem: Átgondoltam, s hogy Kisepregettem, Megírtam az Ünnepi vezért. Kedvenc műfajával: az időszerű politikai-társadalmi-kulturális kérdéseket általános igazságokká desztilláló vezércikkel is józan önmérsékletre és tárgyila gosságra intett. Világosan és szabatosan fogalmazott mindenkor: kerülte a rikító, harsány színeket és a dörgő frázisokat, a személyeskedő indulat gyűlölködő hangját. Opportunizmus nélkül védte és hirdette egyéni elveit - a humánumot, abban a hitben, hogy a szabad gondolat és a szabad sajtó megfojtása az ember- és fejlődésellenesség legárulkodóbb, legbiztosabb jele. Ezért zárta k i magát a máso d i k világháború utáni újságírásból, jóllehet a Magyar Újságírók Szövetségének Igazoló Bizottsága Pesten már 1945 októberében igazolta, s ezzel további működését is engedélyezte. N e m kívánt részese lenni az olyan tudatformálásnak, amely a sajtószabadság hagyományos elvét félredobva, csak egy véleményt tűrt, és m i n dent a származási kategóriák és pártállások szerint értékelt. Néma maradt már
csak jól felfogott önvédelemből is: nem tudott parancsra lelkesedni. Talán érezte, hogy az új típusú sajtó szolgálatába könnyebb kezdőként belenőni, m i n t a régieknek az új látásmódot és stílust, az új, szokatlanul nyers hangvételt ma gukévá tenni és elfogadni. Felismerte - legalábbis kétségkívül megsejtette-, hogy az osztályharcos jelszavak sűrű erdejében - a mesterségesen szított gyűlölet és széthúzás talaján - nem fejlődhet ki megbonthatatlan társadalmi egység, nem tenyészhet tartós béke és eszményien tiszta demokrácia. N e m lehet véletlen és váratlan, hogy 1945 után mint költő sem találta a helyét és a hangját. A l i g írt néhány verset. Sokkal meglepőbb viszont, hogy ún. p r o g ramverssel még újságíró-lapszerkesztő korában sem kísérletezett. „ A szépség k o l d u s a " volt, akiben a költészet és a politika kezdettől fogva mint két egymást kizáró szféra élt egymás mellett. Erről három nyomtatásban megjelent füzete: az Elindulás (Békéscsaba, 1927.), a Tempea (Gyoma, 1929.) és a Versek (Gyula, 1935.) egyaránt tanúskodnak. Bennük és hátramaradt kéziratos verseiben is csak önmaga mikrovilágát járta körül. Lantján kizárólag a szubjektív kitárulkozás vallomásos témái részére volt húr. N e m azért, mert az „ízig-vérig költő" képtelen v o l t poétaként politikusán is látni, vagy mert költői eszközei erőtlenek voltak, hanem mert felismerve a hatalom és az erkölcs antagonisztikus ellentmondásosságát, embersége tiltakozott ellene. Úgy volt a félhivatalos sajtó munkatársa, hogy nem ismerte az elvakultságot és a gyűlöletet. Szigorúan tartotta magát ahhoz a belső morális parancshoz, hogy a költőnek „az igazat kell mondania, nemcsak a valódit" (József Attila). Kiszűrte poéziséből a nyers politikumot, és önmaga csigaházába vonult vissza. N e m írt verset sem akkor, amikor „diplomás proletárok" lapátolták Pest utcáin a havat, mint ahogy nem állt be az uszító bértollnokok csapatába sem, amikor a közélet vezérei a fegyvergyártás fokozásával, új háborúra való felkészüléssel igyekeztek enyhíteni a nyomort, így teremtve munkaalkalmat és szűkös megélhetést a népnek; sem amikor a faji mítosz terjesztésével számottevő anyagi előnyhöz juthatott volna. A közélettől a magánélet sáncai mögé menekülő költő számára egyszerre jelentett oltalmat és andalító erőt a költészet. Elfordulást a társadalmi problémáktól, a világ kegyetlenségeitől, és menedéket a lelki kínok, a testi szenvedés, a halálfélelem ellen. Görcsoldó gyógyírt a rezignáció - a kilátástalansággal, a reményvesztettséggel szemben. Hozzá menekült, őt hívta segítségül/ ha lelki bajok és testi fájdalmak gyötörték: .... Múzsa, jöjj! Hozz szívemnek enyhülést, Senki sincs i l y félhalott, Ily esengve nincs, k i vár; Némaságom börtönét Esdve kérlek, nyisd k i már!
A z érzelmi, hangulati mélypontról általában kizökkentette a lant bűvös ereje. A z egyéni szenvedés titkainak következetes, makacs kutatása, a reális valóság megismerésének fáradhatatlan buzgalma, az igazságért vívott könyörtelen logikájú, gondolati-eszmei asszociációkra épített önvizsgálat m i n d i g hatásos medicinának bizonyult. Oldotta a lélek mélyén összegyülemlett rettenetet. Ezzel a tudat mélyéig ható vizsgálódással lett a „tiszta" költészet szerelmese, aki jól ki tapinthatóan hajlott a Nyugat nemzedékére is jelentős hatást gyakorló divatos irányzat - a parnasszizmus felé. Fegyelmezetten, az érzelemmel csínján és hidegen bánva, választékos nyelvű, igényesen megformált versekkel közelített egyéni sorsának titkaihoz, vésztjósló jelenségeihez. Versei, ezek a racionális ésszel ne hezen megközelíthető hangulat-versek, amelyek azonban az érzelmi logika törvényei szerint hiteles és csalhatatlan emberi igazságokat sugároznak magukból, nem a schopenhaueri indíttatású, divatos pesszimizmus dekadens szülöttei. Ha csak egy-két versét ismernénk - b ú s témái alapján s különösen a könnyen felfedezhető ^^-reminiszcenciák szomszédságában - bátran besorolhatnánk az epigon-költők, a szekunder poéták népes táborába. Költészetének egésze azon ban hevesen tiltakozik a másodrendűvé kiskorűsító besorolás ellen. Pesszimizmusa ugyanis sosem volt holmi felvett költői manír; mögötte nem tüzelt, mint egyedu ralkodó erőforrás sem a divatos halálköltészet, sem Schopenhauer filozófiájának lángja. Nincs benne semmi a halálvágy magakellető modorosságából. Nagy Gusztáv ugyanis az élet és halál dilemmájában - kevés világfájdalmas megnyilatkozástól eltekintve - az élet mellett szavazott. A z t hirdette: még azok számára is van értelme a földi létnek, akik csak nincstelen, tehetetlen Lázárok a Pimodán-kastély pitvarában, sőt m i több, azok számára is, akiket nem béklyóznak ugyan súlyos gazdasági-társadalmi gondok és előítéletek - akiket a Sors kemény ítélete fosztott meg a harcos cselekvés lehetőségétől, és űzött k i onnan, ahol a szerencsés egészségesek háborítatlanul élvezik és habzsolják az örömöket. Vallja ezt akkor is, ha ekként összegezte élete e szakaszának tanulságát: És most itt állok, árva koldus, Hideg széljárta utcasarkon; Szeretetet koldulva állok, S k i m i n d i g adtam, esdve tartom Kalapomat megdermedt kézzel. Költősors? Igen, az is. Ám a lehangoló helyzetkép kétségbevonhatatlan hitelességű egyéni sorsot is tükröz. Aranyfedezetét a szubjektív élmények sokasága adja. Versek, melyekben nyílt őszinteséggel tárulkozik k i a lélek, melyekben a költő Nagy Gusztáv a letisztult emberség komor nyugalmával szól önmagáról a de profundis zsolozsmás hangján s az emberibb élet reményében bizakodva, áhítva a csöndet és a lelki békét, s beérve filigrán szépségekkel. Egy szenzitív beteg lélek kendőzetlenül őszinte vallomásai ezek: a magány álomvirágai. Tiszta líra: mély vonzalom a sápadt arcú, halálba menetelők szánni való hadserege iránt,
s részvéttel teli fájdalmas búcsú a morgue - a halottas ház - korán távozó néma „vendégeitől". Hitelesebb képet aligha festett valaki róluk és fagyos, daltalan környezetükről: a város zajától távol eső gyulai szanatórium siralomházi miliőjéről, ahol a kísérteties fehér falú kórtermekben, az elmúlás gondolatával barátkozva, vele együtt sorvadoztak a halál, kiszemelt jegyesei. A ziháló tüdejű sápadt betegek szomorú rezervátumában, persze, nem lehetett csalhatatlan orvosság a költészet, csak testi-lelki kínokat enyhítő, bódító ópium - hitet és reményt sugárzó, oltalmazó erő. Olyan pszichikai hatású szer, amely időlegesen gyógyít, elterelve a figyelmet a sorjázó tragédiákról. Ne szépítsük a valót! N e m a d o t t - mert nem adhatott - abszolútbiztonságot a végső elkeseredés - a letargia ellen. Nagy Gusztávot is elfogta nemegyszer a halálfélelem. Nemes gesztussal, előkelő nagyvonalúsággal készítette el ilyenkor a maga zárszámadását az „én kifelé megyek" tudatában, engedelmeskedve a könyörtelen földi törvénynek, amely szerint minden, minden hiábavaló: Lombok, csók, élet, minden elmúlik, Csak egy örök: a végtelen halál. Könnytelen sírása mögött azonban fázón és árván ott lapult, ott pislákolt m i n d i g egy kis életvágy, jóllehet a tágabb környezet - a magyar valóság - sem kecsegtette sok jóval: Jaj, a halálpók mindent besző i t t , S kínok ekézik lelkem mezőit; Itt minden balog, törött és fakó, S puffadt arccal a világ árkából Úgy bú fel a nap, mint berúgott bakó. Vak itt a fény, a tűz csak kujtorog... És mégis, mindezek ellenére a hajnal szerelmese volt. A sötét éj halálát jelző hajnalcsillag kilobbanásának és az élet diadalát hirdető napsugárnak, a folyama tosan derülő, világosodó kék égboltnak a szerelmese. Élvezte az új életre ébredő természet - közelebbről a gyulai vízi világ hangulatát; a szín és a hang, a táj és az ember tökéletes harmóniáját. A derengő, titokzatos félhomályt, amely új reményt szül, és elindítja azt a csodás folyamatot, amelyben a bíbic karmesteri beintésére finom crescendóval felhangzik a madarak diadalmas győzelmi himnusza, miközben a kelő nap sugarai elűzik az éjszaka kísértetét, és feloszlik a Körösre települt párás köd. Görcsösen kapaszkodott az életbe. Élni akart. Túlélni a vigasztalan, nyomasztó szegénységet; átvészelni a világválságot. A szenvedés tűréshatárán is az élet értelmét és jogát védte. Hitetlenül is hitt a nemes érzések, az életet megszépítő leheletfinom szépségek gyógyító erejében, holott a nagy zűrzavarban attól tartott:
Hogy a csalódások roppant fájdalmától Megszédült az Isten, S most üres volánnal száguld a világ. A kilátástalanság komor sötétségében a költészet és a szerelem istensége őrködött Nagy Gusztáv lelki békéje fölött. Bennük ismerte föl és bennük tisztelte a remény mentsvárát. Hozzájuk menekült vigaszt, oltalmat keresve, s azok rendszerint át is segítették a súlyos lelki traumákon, és oldották kínjait. Még akkor is, ha a pusztulás, az elmúlás rémképével viaskodva, így töprengett: „Örvény elől, örvény hátul, / K i véd meg a hullámoktul!" Világot megszépítő madonna, bánatot örömmé változtató drága lény lett számára a megértést sejtető leány. Hitet sugárzó istennő, aki előtt tisztelettel hódol, és akibenhű társat remélve, bízni akar. Akineknyugodt szíwelbevallhatja: M i k o r a halál nagyon megtipor, Madonna, Te vagy a húsvéti bor. Léthe-boroknak aranyi vedre, Te részegítsz újabb hitekre, és megköszönheti jóságát azért, hogy észrevette és reményt ébresztett benne: Most, hogy Rólad írok, szeretném, ha versem Olyan lenne, mint egy pompás drága szőnyeg, Melyet Múzsám ujja, üzenet-útjának Szívemtől szívedig a legszebb szavakból S aranyfényű szemed sugarából szőtt meg. Képalkotó fantáziáját merészen kitágította a szerelem. Áhítatosan szép, éterien tiszta impresszionista-szürrealista képekben ad számot ihletett perceinek igéző látomásáról, a „mennyire szeretlek" esti sugárkoszorús földi élményéről: Két tenyered közt ott úszott éppen A Május holdja telten át... Ilyen mesét csak Kelet teremthet, Vagy tán csak költők lelke lát. S merengve szóltam: oly karcsú vagy most, M i n t égre hajló pálma-szál; S mintha a holddal, aranylabdáddal És az Istennel játszanál. Természetes öröm, ritka boldog pillanat jele ez a légiesen finom szere lemvallás. Régóta vágyott ősi érzés, nehezen megtalált kincs: a remény nyugalma
árad belőle. Olyan emberé, k i gyermekkora óta sóvárog a megértő szívre és a tiszta kapcsolatra, de akit sokszor figyelmeztetett már a sors, ne adjon maradékta lanul hitelt érzéseinek, hiszen többször is kitámolygott már „az örök bánat ében kapuján" véznán és betegen, a félig csókolt csókok fájdalmával. Legyen óvatos, gondoljon kárvallott önmagára és tehetetlen átkozódásaira: Átkozott az Élet kezdet-pereitől Melyben a vágy végzetté válik Átkozottak az álmok, holdas esték, És minden érkezett csalfa „holnap" Mert velünk nem az örömök elé, Csak újabb kínok útján loholnak. Egészen 1936-ig járt „ravatalos szemmel, perben emberrel, önmagával, istennel" a nagyvilágban. Ekkor találkozott az igazi „férfi szerelemmel". A mindenért kárpótló Szövérfy Annával, aki végre nem a „végzet ösvényén" közelített hozzá, hogy „kenyerét megkenje mézzel". Sírig tartó kapcsolatuk a sors fenséges elégtétele volt. Békés otthonra lelt, nyugodt, csöndes fészekre. Szülőket kapott meghalt szülei helyett, akiket György és Janka napján a hálás gyermek vidám örömdalával köszöntött; új testvért testvérei mellé, s mindenekfölött jóságos, megértő hitvest és lelkiismeretes munkatársat. Versértő hű asszonyt, akit is tenként tisztelhetett, aki „szentté" tette számára Gyula városát. A k i n e k m i n d e n lépése elé „hozsánnás lélekkel" kellene virágokat hintenie. Nélküle egyszerre üres lett az élet és a világ. M i k o r munkája kisebb-nagyobb időtartamra elszakította tőle, „szabadsága börtönében" is úgy élt, mint a magányos árva madár, amely társtalan búsong tört ág hajlatán, ügyet sem vetve a vígan csivitelő társakra. Még Orosházán is árvának érezte magát, pedig ide - apósa Kassai utcai házába gyógyulni, erőt gyűjteni is jött a nyilasok által már említett pesti felelősségre vonása után. A z egyedüllét kínozta i t t is, és a fagyos-zúzmarás télben a kuruc bujdosóénekek modorában ekként panaszolta el keserves bánatát: Hiányoztál Nagyon nékem Sírt a szél a Jegenyéken. Se otthonom, Se kenyerem, Én sírtam a Leveleken. Boldogságukat nem tudta kikezdeni az idő. Nemcsak tisztelték és szerették, de óvták és védelmezték is egymást. Igyekeztek kikerülni minden felesleges
izgalmat, minden nagyobb lelki megrázkódtatást. Kicsiny otthonuk fölé kiter jesztette szárnyát a béke és a remény kék madara. Csak a felvállalt többletmunkának és egymásnak éltek. Ennélfogva egy szűk baráti körön - a szomszédokon - kívül egyre kevesebben ismerték Nagy Gusztávot, a rejtőző, visszahúzódó költőt, a könnyen illó hangulatok és bársonyos színek kedvelőjét. Legjobban - ehhez nem fér kétség - a rokonlélek festőművész: Koszta Rozália ismerte és értette gon dolkodásmódját, aki roppant találó, élethű portréval kedveskedett neki. A d o t t jelent rögzítő, jövőt humanizáló képével családias, meghitt hangulatot varázsolt a kis otthon falai közé, a kedves férj értelmes tekintetét és méla, huncutkodó mosolyát idézve, és a személyes jelenlét boldog hitét keltve és erősítve. így maradt örök társa és hű őrzője szeretett Annájának, mindenkinél jobban szeretett és tisztelt feleségének a legszomorúbb napok idején. A m i k o r eltávozott mellőle, s őt a rászakadó nagy magányban az érzelmi kiürülés réme fenyegette, ott maradt mellette, hogy egykor majd - mint modern Philemon és Baucis - együtt távoz zanak az örök szeretet tisztaságával az élők sorából. Nagy Gusztávnak élete utolsó negyedszázadában kenyeret nem a költészet, nem is a redakció - a kis létszámú szerkesztőség, hanem az irodai munka adott. Hivatali kötelmeit világosan felmérő, kötelezettségeinek becsületesen eleget tevő, lelkiismeretes szellemi munkás volt. K i akarta érdemelni az élet jogát. N e m válogatott a munkanemek között - élni és szolgálni akart. Ha úgy kívánta a helyzet, a fizikai munkától sem riadt vissza. A Meinl cég például, amely a Bihari Hírek megszűnése után 1945. október 16-án újra alkalmazta s egy hónapnyi próbaidő után véglegesítette, a betegsége folytán csak rövidre sikerült munkavi szonyáról szóló igazoló jelentésében azt is kiemelte, miszerint „a romeltakarításnál reggel 8-17 óráig" dolgozott. 1946-51 között a Békésvármegyei Földhivatal ügyintéző előadója volt, s m i n t ' ilyen, több községben végzett hasznos felmérő-ellenőrző tevékenységet. Ahogy a csorvásiak ránk maradt köszönőlevele tanúsítja, a törvény előírásainak m i n denkor okos előrelátással és páratlan humanizmussal szerzett érvényt. Becsülték mint embert, szerették józan igazságosságáért, tiszta emberségéért, s azért, mert „mindenkinél jobban szívén viselte a kisemberek sorsát". 1951. február 15-én dr. Csákabonyi Kálmán főlevéltáros megtisztelő felkérésére a Békés megyei Közlevéltár állományába került, előbb mint levéltári őr, majd mint előadó, végül főelőadó. Döntését nemcsak a levéltárosi munka iránti erős vonzalom (jó ismerője és barátja volt a Bihar megyei levéltár költő-vezetője: Nadányi Zoltán), hanem a megyeszékhely Békéscsabára történt áttelepítése is indokolja és magya rázza, így ugyanis Gyulán maradhatott, nem kényszerült arra, hogy idegőrlő, fárasztó utazással naponta fecsérelje el drága idejét és korlátozott fizikai erejét, kitéve magát az időjárás és a közlekedés viszontagságainak. Ahogy tőle t u d o m , jól érezte magát a kis létszámú hivatalban, amelynek nyugodt légkörét és emberséges szellemét hamar megkedvelte. Szerette főnökét és a szolgálatkész, kisegítő „személyzetet": Gyepes és Galbács bácsit. „Biztos kézzel végezte munkáját" - igényes és szigorú követelményeket támasztott
önmagával szemben. „Rendkívül eredményesen" működött, ahogy ezt egy 1952. aug. 30-án kelt jellemzés bizonyítja. A Levéltárak Országos Központjának nem sokkal későbbi minősítése pedig nagy megbízhatóságát, kiváló értelmét és „fejlődőképességét dicséri, nem hallgatván el lelkes társadalmi munkáját: m i n denekelőtt a városi békebizottságban folytatott buzgó tevékenységét". Hat és fél évi becsülettel végzett munka után 1957. október 3-án innen v o n u l t nyugdíjba. A z aktív munka idő előtti befejezése után egyre inkább meghasonlott önmagával, s a felesleges ember bénító tudatával többnyire az elmúlás misztéri umán tépelődött. Nehezen viselte el a „tétlenséget". Tartalmas életének - a körültekintő ápolásnak köszönhetően - 1969. november 5-én vetett véget a megváltó halál. Négy nap múlva a református egyház szertartása szerint Gyulán temették el. Ennek a kis írásnak nem lehet célja, hogy kijelölje Nagy Gusztáv helyét a magyar lírában. Nehéz és komolytalan próbálkozás is lenne, hiszen költészete fájdalom - torzó maradt. Lantja akkor némult el, amikor költői kifejezésmódja, művészi eszköztára önállósulni kezdett: amikor már-már megszabadult a nagy eszményképek utánzásától. De nehéz és kockázatos lenne azért is, mert mindössze egy-két i n t i m hangulatú téma avatott poétája volt, nem reagált a teljes életre. A szubjektív érzések visszafogott szemérmes-bús éneke pedig - mégha szuverén költő lantján kél is életre - egy olyan közéleti töltésű költészetben, m i n t a magyar, eleve csak másod- vagy harmadrangú lehet. Ha viszont arra gondolunk, hogy a költő értékét a dolgok mélyére látó művészi érzékenység, a magasfokú értelmi és érzelmi kultúráltság adja, ahogyan a francia preszimbolisták hirdetik, úgy N a g y Gusztáv lírája, amely nem halmozza feleslegesen a jelzőket, nem használ erőltetett, eredetieskedő képeket, nem tolmácsol át nem élt élményeket és hangulatokat, akinél a forma és a mondanivaló összhangja: a zene-kép-gondolat és érzésvilág harmóniája töretlen és kétségbevonhatatlanul hiteles, mert érzelmei sohasem vizenyősek, sohasem hazug lelkendezések, úgy bátran azonosíthatjuk véleményünket a Boldizsár Ivánéval, aki a Versek című kötet kapcsán nemcsak nagy reményekre jogosító, de már érett, szép tehetségű, komoly költőnek tartotta. (Nemzeti Újság, 1937. jan. 24.) Valóban az volt: kulturált költő, akiben együtt lüktetett, együtt dobogott, együtt lélegzett az ész és a szív, a gondolat és az érzés, a kép és a dallam. Ezért méltó a megemlékezésre. *** Végezetül elsőrendű becsületbeli kötelességemnek érzem, hogy ezúttal is hálás köszönetet mondjak mindazoknak, akik hatékony közreműködésükkel segítő társaim voltak e kis megemlékezés elkészítésében. így Havasi Istvánnénak, aki rábeszélt arra, hogy eredeti elképzelésemtől eltérve, előrébb soroljam és soron kívül vegyem elő a témát; az özvegynek, aki megajándékozott egy hosszú, sok dolgot tisztázó beszélgetéssel, Czeglédi Imrének, az Erkel Ferenc Múzeum igazgatójának, továbbá a Békés Megyei Levéltár igazgatójának: Erdmann Gyulának és v o l t munkahe-
lyem szeretett dolgozóinak (Erdész Ádám, Danczik Andrásné, Répási Antal), különösen Némedi András levéltáros barátomnak, aki többször is kitüntetett megértő támogatásával, nemcsak a levéltári hagyaték beható tanulmányozását biztosítva, hanem egy-egy lényeges adat, egy-egy elfekvő írás felkutatására is vállalkozva.
Elek László
SZÉPIRODALOM
Válogatott versek Elindulás (1927.) Vers az anyámról Én az anyámra nem is emlékszem. M i k o r temettük, „co-cót" gagyogtam. Nélküle nőttem, idegen mellen, Véznán, szomorún, elhagyottan. Gügyögésemmel sohasem híttam, Álmot dalolva sohasem altatott, Gyenge testemnek sűrű fájása Puha ölébe el nem alhatott. Úgy nőttem, nőttem, mint egy kis gyenge Síron hajlongó sápadó virág, Melyet nem óvnak, nem öntözgetnek, Melyet a féreg lassanként kirág. S jött az időben: apám halála, Szomorú napok, idegen fészkek, A h o l az arcok, falak, bútorok, M i n d e n és minden hidegen néztek. Fájó lelkemből bús panaszlással Hányszor fakadt fel az „Anyám! Anyám! De fölém féltőn senki sem hajolt A jégvirágos ablakú tanyán. Most sincsen hová hunyó éltemet Békében múló hunyásra v i n n i , És jaj, nincsen szív, honnan a vigasz Sebmosó vizét tudnám beinni. Én az anyámra nem is emlékszem. M i k o r temettük „co-cót" gagyogtam. Nélküle nőttem, idegen mellen, Véznán, szomorún, elhagyottan.
Betegágyon Mikor megrohan a félelem, S rút rémek táncolnak szerteszét, Olyan jó volna megfogni Akárkinek, Valakinek a kezét! Megfogni egy puha kis kezet, Amilyen az anyámé lenne, Ha élne. Vagy az Övé, Ha Ő volna És megpihenni benne. Megpihenni és el nem engedni, Amíg át nem ölel az álom. S hinni, hogy az a kicsi kéz Diadalt vesz a sírszerű halálon. Mikor megrohan a félelem, S rút rémek táncolnak szerteszét, Olyan jó volna megfogni Akárkinek, Valakinek a kezét!
Sóhajtás A z én utaim m i n d i g eltértek, Senkiével sem futottak össze, Mert Úristen úgy akarta, Hogy az arcomat mindég, Mindég csak a könny, Csak a könny savas, És ne az öröm Mosoly-tavának Vize fürössze. És az utaim senkiével sem, Senkiével sem futottak össze.
Óh, mondd Kinek nem könny a kék koporsófedél, Kinek a szép vers üres hely a lapban, Kinek nem fáj a megrugdosott állat, ó h , m o n d d , ezeknél k i él boldogabban? Kinek a béke nem örök szomjúság, Kik nem szenvednek a toloncolt rabban, Kiknek egy szép arc nem álmatlan éjjel, ó h , m o n d d , ezeknél k i él boldogabban? Kiknek a szemük fagyott tavak tükre, S nem égnek meleg testvértüzek abban, Kiknek a szívük sárkányvérben fürdött, Óh, m o n d d , ezeknél k i él, K i él boldogabban?
Esteledés falun tavasszal Valamely szomszédban rikoltoz a páva. (Primulák nyílnak a szobám ablakába). A kémények fölött füst kúszik az égnek, S a nagy tágas égen aranyfelhők égnek. Csendesek a házak, alusznak a boglyák, S az utcákat zsíros ételszagok fogják. Vacsorát terítnek, hogy leszállt az este, S megeszi kenyerét, aki megkereste. Itt-ott felnyöszörög gémje a kutaknak, S a kutyák egymásnak szokásból ugatnak. ... Sűrűdik a sötét, s kilenc óra táján Már öreg csend fekszik minden ház portáján.
Intés Akinek hite van Jól vigyázzon rája! Nehogy egy rossz óra Hitetlen találja. Pirosló parázson Mosolyogva járni, Örök Nagypéntekre Feltámadást várni, Látni szelíd partot Kínok örvényében, S jövendőnek hinni Azt, m i elmúlt régen. Egyedül maradni Halálhozó ködben, S hinni, hogy szeretnek, Most szeretnek többen, N e m lehet csak hittel, Vak bizakodással, Hihetetlent hívőn Semmivel sem mással! Akinek hite van, Jól vigyázzon rája, Nehogy egy rossz óra Hitetlen találja!
Álmodás Alkonyidőben Oson a lelkem, Dérmarta dombon, Haldokló kerten. Hiába házfal, Hiába véreb, Én megtalállak, Én hozzád férek.
Néma ajkadat "Igen"-re bontom, S reád borulva Sorsomat mondom: "Én is szeretlek!"
Magamhoz Ma még gyanútlan ballagsz A békés napsugárban, És apró örömöknek Útja van szívedbe, A lelkedet mosolyra Füröszti át a kék ég, És önfeledten tartod Arcodat a fénynek. Kereszted elfelejted, M i n t ölben kínt a gyermek, És sorsodat, jövendőd Életnek álmodod. Pedig talán a holnap Már árkot ás utadba, És fájó búcsúzás lesz M i n d e n pillantásod. De h u l l a fény a naphói, Ma h u l l a fény a napból, És apró örömöknek Útja van szívedbe!
Hangulat Sötét pályán... Veszteglő vonatunk kísértetesen sivít a színes szemű szemafor előtt... Rejtelmesen terülő nagy szántók lámpátlan éjszakájába h u l l a fülkefény... Csend... Illatos meleg... Velem szemben egy szőke szépség aranykoszorús feje lángol a bíborszínű párna
édesen meleg bársonyán. Alszik... a lehullott szempillák mögött biztosan kék tenger pihen, s én lesem, nézem, milyen jó volna megcsókolni kivilágló hattyúszép nyakát, vagy diónagyságú lehunyott szemét...
Küldd el a csodát Isten, te örök, ezer jóság, - Kinek tagadott fia vagyok Kacagás, bor, boldog szerelem, Minden, ami csak másnak ragyog, Ki másé vagy, Nagy Élet, add Már, hogy ajkam zengve kiáltsa: „Vágyak tengerén, fehér hajón Megjött a szívem Messiása!" Csoda lesz akkor. Úgy álmodom, Fel az égre rakéták szállnak, S minden ívén angyalkar dalol A z éjszakai szivárványnak...
Rajongás Hiába akarnak Téged gúnyos szavakkal, Fondorkodások pusztító ködével, Hiába akarják látásom másítni, Te maradsz szépnek, tisztának, csodálatosnak Mert szeretsz és mert én szeretlek! A m i k o r haldoklásomból visszatértem, És a hitetlenkedés homálya fogott, És amikor még gyökértelen álltam A z élet ezerviharú, kemény földjén, Megjelent fehér arcod felkelő napja, S tiszta szemeid szerelmes üzenése, Rámadta a boldogság királyi palástját. Puha kezed meleg, szent kapcsa
Hívott régen nem érzett bódító varázzsal. Vissza az életbe, vissza, Tehozzád, Te szép, Te tiszta, Te csodálatos, A k i szeret, s akit én nagyon szeretek!
Azért is! Megálltam a híd elejénél... Nem! N e m ! N e m leszek gyáva! N e m vetem magam A csillámló, hömpölygő Dunába! Én az életet, légyen bár kereszt, Légyen bár átkos, régi Véres jussomat N e m hagyom! Élni akarok, élni! Légyen bár reményem délibáb, S boldogságom csak álom, Szép daccal győzöm Le azt, m i rútabb, gyáva halálom! És bár utam boldogság nélkül A Nagy Semmibe fusson, Megfordulok, és Megtartom, Isten, azért iá a jussom!
Szomorú ébredés Múlt éjjelen boldog álmában a te szíved beteg szívének sok-sok, ha-haj! tengersok pénze lett! ... és szálltunk feléd, óh örök Tavasz, m i boldog párok, kacajjal, csókkal, havasok felett, tengerek felett. Üzentek a dús pálmaerdők, a sós vizű robajló partok, a patakok, a paloták, kertek: „Itt mindenütt csak élet foganhat!
Itt nincsen halál! Gyógyulni hozzánk sietve jertek, mihozzánk jertek!" Épp elértünk Capri fölébe Felébredtem. Az ablakokra jégvirágot mintáztak a fagyok. „Oh, örök Tavasz!" - sírtam fel sírva „gyere el értem, mert hozzád menni én szegény vagyok, én koldus vagyok!' De hiába kértem a téli éjfelén, Süket mámorában csak kacagott délen, csak kacagott délen!
Október 6. Kilencet kötéllel, Négyet golyó által Haynau tábornok, Császári helóta Haramia módra Öletni nem átall. Faragnak is egyre, Sietve faragnak Átkos bitófákat Villogó szekercék Tarlós határában sóhajos Aradnak. Tömlöcök csendjébe Felhallik a lárma, De a rabok közül Egyik sem retten meg, Mintha rájuk holnap N e m is halál várna. Dühös zúgásával Megáradt pataknak Mindegyik szívétől
Dacos megtöretlen Szent szavak fakadnak. Hiába! Hiába! Béklyó, golyó, kötél! Március Idusa Úgyis örökkön él! Felírta az égre Lánggal az Úristen, És azt letörölni Földi erő nincsen. Hulló levelek közt, ő s z i napsugárban, Bátor szent halálra Büszkén lépdeltek k i M i n d a tizenhármán...
Quatrainek I. Minden ködbe' van, és minden távol, A múltam is egy homályos mese, A holnap meg egy iszonyú „talán"! De az is lehet, hogy semmi se. II. A szívem bús kastélyában Néma csend űl az ívek alatt... Egy emlék bolyong benne, Kip... Kop... Felelgetnek a falak. III. Én, aki szép álmodassál, Hamvas szívvel szeretni jöttem, Vagyok egyedül, búsan, M i n d e n szívekből kiűzötten. IV. Az erdő most hímes, büszke, Sugár kacag minden levélen. Ha majd dér, vihar marja, Akkor lesz csak az én testvérem!
Robotos ember sóhajtása Emberi szó gyarló téged megfesteni, reggel, Mintha csak álom vón, oly csodaszép a világ! Finom ezüst húrokként hull a sugár k i a napból, S mindeniket halkan pengeti angyali kéz. Fent a pacsirta dalol - szerelemmel telve a szíve Rózsaszínes felhőn ülve, a párjának. Fészke körül most pattan a bimbaja kék ibolyáknak, S álmaikat lágyan lengve mesélgetik el. Óh, te virág, te pacsirtamadár, mily boldogan éltek Szent-szabad életetek templomos íve alatt! Minden örül! A tavasz s az öröm lakomája terítve! Istenek istene hív! S sorsom a lánc nem ereszt! Csak nyomorult rabként sóhajtva nézek az égre, Szürke falak temetős, égtakaró keze fojt. Fáj a tavasz, virulás! Fáj a madár, a virág! Fáj ez az ifjúság! Fáj ez a régi mese!
Levágott ágak Barna csonkjáról a megmetszett fának Fehér sebek virítnak szerte. Hogy sírt-sírt mindenik ága, M i k o r a markos, dalos napszámos Erős kézzel lefűrészelte. És most a holdas téli éjszakában - szegényekre k i sem vet ügyet halott, bús tavasz-álmukkal Csontkezű szelek hideg ölében Elfagynak a kicsike rügyek... Sajnálok mindent, ami élet előtt, Idő előtt semmivé válik, És nem t u d boldog életben Átkozódás és félelem nélkül Eljutni a békés halálig.
A nagy harcolónak Hiába állsz a fórumok kövére ostoros, vétós, kemény szavakkal! Hiába társz kaput remegő kézzel új eszmék fénylő horizontjára! Meztelen melled hiába kínálod kelendő harcok elébe bátran, elsomfordálnak válluk vonogatva, kiket vártál lelkes fegyveresnek. Szájuk néma veled vétót kiáltni, szemük hályogos látni eszmefényt, s mezítelen melled tiszta bátorságát kiröhögik, s bérencnek mondanak. De ha gurítnál egy sárga aranyat, egymásba marva törnének érte, és nem sajnálnák a tátongó sebet, mert némít az arany s mindent megér. Ne állj k i hát a fórumok kövére, simítsd tenyérré lengő öklödet, dőlj a fűbe, és csókold a virágot, vagy feküdj hanyatt, és nézzed az eget!
Tavaszi poéma Ilyenkor istenek járnak az erdőn, Csókjuktól fakad a tavaszi rügy. Ilyenkor hullnak zengve a napból Élethirdető szent sugarak. Ilyenkor selymesül puha pázsittá A rétek, mezők, vén hegyek háta. Ilyenkor dalol kenyeret a föld, S szerelmet a sok ittasult madár. Ilyenkor a lelkünk tavasszá szédül, S csókért remeg át ajkunkon a vér, Ilyenkor isten, dal, nyíló virág S földet ölelő tiszta ég vagyunk!
Doloroso T u d o m én jól, hogy messze maradtál, Azt is tudom, hogy nincsenek csodák, S mégis, ha érek egy-egy új utat, Szomorú szemem remélve, vágyva Egyre csak téged, csak téged kutat. Nagy meredek a Golgotám útja, S megcsuklott fejem nagyokat szédül. Ilyenkor hívom, szomjazom, várom, A k i t szeretek, kibe fogóznék, Kicsi, hű, beteg, szerelmes párom! S nem talállak, mert messze maradtál, Nem talállak, mert nincsenek csodák, S mégis, ha érek egy-egy új utat, Szomorú szemem, m i t sem tanulva, Egyre csak téged, csak téged kutat!
Spleen Ősz. ő s z . Aprószemű, zizegő eső Hull. Hull... Levélpergető, bolyongó szél Sír-rí... Fázom. Végső napjaimra egyedül maradtam, mint csapatjától elmaradt beteg fecske. Elhagytak. Elfeledtek. Pedig úgy vágyom egy messziről jött, meleg szerelmes levélre!... Hiába. A z életből senki sem üzen. Csak a halál sürgeti sorsom telesét. S nem hiába!... ősz. ő s z . Aprószemű zizegő eső Hull. Hull. Levélpergető, bolyongó szél Sír- rí...
Vágyódás vonaton Tűzmagú füstöt dohog a kürtő, Búgva feszíti a gőz a kazánt, Vad rohanásban csattog a tengely, Föld dobban, a gép vashomloka szánt... Éjbe merülten nyúlnak a tájak. Vakok a tanyák. Hallgat az élet. Megfáradt izom holnapot alszik, S puha békében pihen a lélek. Szelíd barázdák, szent eredésünk, De jó fiadnak, erősen, barnán! Fiad ha volnék, földemen túlra Látó két szemem vakká takarnám! S milyen jó volna paraszti sorban Mély gyökerekkel teremni békén, S nem Ahasvérként, meddő futásban Sírni a vágyak megunt vidékén!
Tempea (1929.) Isten kedvelése A fájdalmak ujjai között Morzsolgat a nagy Isten minket. Nyitogatja a sebeinket. S érkeznek ránk: látások, vágyak, Hogy késeik szívünkbe mártsák, Hogy szülessen vers és imádság. És ilyenkor ami szívünkből Csillagok közt Istenhez repdes, Vers, imádság, ott nagyon kedves.
Rájuk, mint mi a diólevélre, M i t morzsoltunk, hogy illatot hintsen, Fényes arccal úgy hajlik Isten, S hunyó szemekkel mosolyog.
Fekete flóta Ezüst kürtöm öblét zenit felé tartva Golyók sivítását mért nem hívogatom? Ezt kérditek tőlem? Fekete fátylakkal miért borítom be Kárpátlan hazámnak délibáb-rónáit? Ezt kérditek tőlem? Miért zokog mindég temetők hívása, S dolores inferni fekete flótámon? Ezt kérditek tőlem? Miért nem hirdetem hites fennen-szóval Isten tenyerének földünk pokol-malmát? Ezt kérditek tőlem? És azt nem kérditek, hogy milyen a sorsom Testemen, lelkemen nem rágnak-e férgek? Van-é tiszta gúnyám, van-é fejemalja, És ha nincseiű szólok, van-é, aki hallja? Mért nem kérdezitek? Óh fekete sorsom fekete flótája Zokogsz, de a nótád magyar föld nótája!
Jeremiád Jaj, a halálpók mindent besző i t t , S kínok ekézik lelkem mezőit, Itt minden balog, törött és fakó, S puffadt arccal a világ árkából Úgy bú fel a nap, mint berúgott bakó.
Vak itt a fény, a tűz csak kujtorog, S nyöszörögnek a rozzant bútorok. Nyöszörög minden, a kapa, a kút, M i n t a kutya, hogy múlt éjjel a szél Jeges szájával avítt vackába fútt. Itt a kétségek örvénye hörböl, S nincs menekvés e pokoli körből, Élőhalottként fekszem az ágyon, És sírva kérdem, és nem tudom, hogy A temetőbe, vagy tehozzád vágyom!
A vén útöntő Színvedlett bérház eresz-árnyában - Déli lángoktól védőn eltakar Kopott szűrpárnán, szálas csutorával Délidőz egy szomorú magyar. Fáradt szemei fel-fellobognak, Ahogy cammognak szénás szekerek, Neki is volt régen lova, meg tanyája, De kellett az ára, sok volt a gyerek. És száll a lelke, hol most kalászok Aranytavának szent hulláma fut. Aratás... Tanya... „Ébredj" - szólnak - „öreg, Sokallja a katlan a h a m u t ! " (Pesti Napló, 1924. júl. 11.)
Fiatal magyar költők verse Nincs otthonunk és nincsen pénzünk, És az utcán a földre nézünk. Szemünk elborult őszi égbolt, M i n t pénteken a Krisztusé volt. Mosolyunk nincs, a szánk is néma, Csak egy nevet suttog fel néha.
És ilyenkor lehunyt szemünkkel Örök álmok földjén veszünk el... Álmok földjén, rózsaszín ködben Lelkünk boldog vaksággal röppen. S ahol a fény a ködön átég, - Milyen csodás égi fény-játék! Hullott karunk csók elé tárul, S ráöleljük szívünkre párul Azt, k i t a sors elénk csak álmunkban tüntet: Másnak jutott Szerelmesünket...
Panaszkodás Vitéz uram, Mihály bátyám, Jaj, de pokol rossz tüdővel Bandukolni görbe hátán Ennek a bús földgolyónak. Otthontalan üres zsebbel, Elborítva örökké-seb, Sokasodó mély sebekkel, Gazdátalan szerelemmel. Vitéz uram, Mihály bátyám, Jaj, de pokol haldokolni, Magyar sorsok kemény ágyán Fiatalon haldokolni! (Megtalálható az Elindulás c. kötetben is)
Szakadékban Vértől és könnytől nyirkos i t t a föld, Ebben a szörnyű, mély szakadékban, Csontok, koponyák hevernek benne, Kuvikok szállnak s örökkön éj van.
Halálhörgések, sziszegett átkok, Suttogott nevek, sikoltott imák, Jaj, a puszta jaj-tengere sír itt S örökösek a nagy tragédiák. Ide zuhantam magyari sorsra, Élőhalottnak tüske-vánkoson. Itt várom s várjuk m i n d , kik küldettek Míg a nagy éjjel némán ránk oson. Szökhetnék innen. Kelleti magát Sok kiútja e vak küzködésnek. De nem kell. Várok. Lehet, hiába, Lehet, a csodák mégis elkésnek. De várok. Hátha!? Krisztusi lélek A dúsakat is megszállja néha, S hátha egy ilyen megszállott szívű Aranyhágcsót dob a szakadékba. És felmehetek fényes meződre Kereszttel is szép, csókkalszent élet, S m i jussa még a gyilkosoknak is: Én is élhetek! Élhetek!! Élek!!!
Tempea I. M i n t este a bíbic, kaszált rét egében Keringi jajongva szétszórt fészke táját, Olyan otthontalan, olyan síró vággyal Kereslek, kutatlak, panaszollak én is, M i k o r a szemeim arcod nem találják. Arcodat, mely sápadt, mint liliom szirma Sötét tujafák közt, holdas tavaszéjjel, M i k o r a jázminban fülemile flótáz, S szentjánosbogarak égnek szanaszéjjel, Arcodat, amelynek két tüzét ha látom, Lelkemen ujjongó kürtök szava száll át, S szívem, mint egy orsó, megindul remegve S úgy vonja magára ájultan peregve Szemed sugarának aranyfényű szálát.
Most, hogy Rólad írok, szeretném, ha versem Olyan lenne, mint egy pompás drága szőnyeg, Melyet Múzsám ujja, üzenet útjának Szívemtől szívedig a legszebb szavakbóL S aranyfényű szemed sugarából szőtt meg. Ám, ha mégsem olyan, mint illenék Hozzád, És ízlésed érte hitvány lanttal vádol, Tekintsed szívemet, mely zsugori módra Egy szálat sem adott szemed sugarából. III. Mikor a halál nagyon megtipor, Madonna, Te vagy a húsvéti bor. Léthe-boroknak aranyi vedre, Te részegítsz újabb hitekre: Hogy a magyar föld nem lándzsás talló, S a rög, ha kérdem, nem átkot valló, Hogy a magyar lant szépséges érdem, S ha még zuhanok, hajolnak értem. Hogy jaj és ima nem puszták szava, S velük vesznénk, ha Isten játszana. S ami hit minden, szent diadalmi: Amíg láthatlak, halál meghalni! IV. Ott, hol a dombon egy nyárfa lombját Felhőkbe látszik mártani, Láttalak egyszer rövid ruhában Felnyújtott karral állani. Két tenyered közt ott úszott éppen A Május holdja telten át... Ilyen mesét csak Kelet teremthet, Vagy tán csak költők lelke lát! S remegve szóltam: „Oly karcsú vagy most, M i n t égre hajló pálma-szál!
S mintha a holddal, arany-labdáddal És az Istennel játszanál!... V. Végzet-árnyas homlokomat, ím Búcsúzóul elődbe hajtom, S bár éltem tornya a kínoktól megdől, Kitámolygok tiszta életedből A z örök bánat ében kapuján. Ne mondják, hogy gonoszul rontok A l i g nyílott virág-szívedre, Szemeimnek - óh, éles kín-borotva! Angyalait megfojtom zokogva, Kik puha szárnnyal szállták homlokod... S járok ezután ravatalos szemmel, Perben emberrel, magammal, Istennel.
Rontott szemekkel A r c o m , mért nem vagy a boldogság napja, Melyről mosolygás sugárzik szerte? Arcom, miért vágy a hangtalan sírás, Hogy k i szemeit rád-vetni merte, Tőle egész nap szomorú marad? Szemem, mért látod az időt malomnak, Kegyetlenül mely mindent megőröl? Szemem, miért nem tudsz még csókok között Feledkezni, jaj, a szemfedőről, S miért látod az érben a deltát?
Keserűség, átok Egy szörnyű végzet légyfogóján, Síró szárnyakkal, élőholtan Ezerkilencszázhuszonkilencnek Sötét nyarában ezt daloltam: Átkozottak a vágyak arany pálcái, Melyek a szíveket verik,
Ha nem űzhetnek csókos berekbe, Csak halálpartos bánattengerig. Átkozottak az álmok, holdas esték És minden érkezett, csalfa „holnap", Mert velünk nem az örömök elé, Csak újabb kínok útján loholnak. És átkozott az Élet kezdet-percétől, Melyben a vágy végzetté válik, Által mindenen, sok lázárságán Egészen az örök halálig!
Végrendelet mindenki helyett Ne legyen éjek kísértő réme, Örök némaság halott galambja, K i betemeti fehér szárnyakkal S meredten a szavak piros kapuját! Ne legyen szemek megriadása, M i a lelkeken sikoltva száll át! Ne legyen fehér! Ne legyen fehér! Rúzsozzátok k i a halottak száját!
A morgue A sánta morgban most egy szűz hullája fekszik. Tizenhat évet élt a szőke, szép leány. Sötétre-hunyt szemem tisztán idézi fel, S ő könnyesen merengi szelíd szemét reám. M i n t porcelán babáké, az arca épp olyan, S most kósza zöld legyek cikáznak rajta át... Csípője bársonyán még angyalok aludtak, És át sem lépte még a csókok ajtaját. S amíg ő elhagyottan deszkák közt mered, A z élet útjain tavasz száll lázvetőn, A z őrné énekel, ringatva gyermekét, S galambok csókolóznak a hullaház-tetőn.
Mementote Összegyűjtöm testvéreimet, Kiknek szívén bosszú dörömböl. Sokan leszünk, mert azok leszünk, Kiknek nem jutott örömből. Azok ellen, k i k vígan vannak, Gyűjtöm őket csapattá össze; S bosszút állunk, hogy sohasíró Arcukat könny is fürössze. És vonulunk mankókkal, koppal, Ajkunkat el egy szó sem hagyja. Lehull a fény, meghal a mosoly, H o l vonul a bosszú hadja. S felkeresünk egy nászi házat, H o l kincsekkel rakott az asztal, S míg valami mámoros vőfély Noét s mátkapárt magasztal, Asztalukat lopakodva körülálljuk, S még mielőtt a bombasztokban A szónok a kupához érne, Lendült karunk egy nagy koporsót Dob az asztal közepére, Kéjes gonosz hahotával, Vérfagyasztó hahotával.
Betlehemi csillag Egy december estén, mikor már az erdőt A dér s zúzmara gazdagon belepte, A z est titokzatos sötét mezejéről A balkon falára rászállott egy lepke. Mászkált erre-arra a jéghideg falon, Le-lehullott bénán. Fázott. Egyedül volt. Gondoltam szelíden majd megvigasztalom. S megfogtam. A szívem, úgy éreztem ekkor, Mintha ujjaid közt remegő ág volna... Künn aludt az erdő, s dermedt álma fölött Ott sápadt a h o l d , mint halovány ámpolna...
Megfogtam, s becsukva két tenyerem közé, Nevedet suttogva ráleheltem párszor. Aztán elengedtem. Künn az esti úton Úgy jött az őr, mint egy betlehemi pásztor...
Sorsom Magánysziget fái ólomból vannak, És az ólomfáknak bánat a neve. Alattuk az idő oly lomhán baktat, M i n t útja végén az essnyakú teve. Magánysziget partját mély vizek fogják, S a víz a partoknak semmit sem beszél. Csak alszik. Mélynémán. Fodrot sosem vet. Hajót sem hajt erre semmiféle cél. Fekete márványból van i t t a szikla, És sziklákon, fákon mindég éj borong, M i t nem sápaszt sem a csillagok fénye, Sem az éjszépítő arany holdkorong. Itt éltem én soká. Itt, hol az arcon Mosoly sohasem, csak könnyek szaladnak, míg rá nem hullott az úttalan vízre Átívelő hídja hívó szavadnak. És átjöttem rajta. Hozzád. De u t a m Megálltak sandán a fákalji árnyak. Mosolyom ellopták, s fülembe súgták: Holdelfogytára úgyis visszavárnak. Suttogásuk hallom folyton, s azóta Mintha sírok között, temetőn járnék, S azért van arcomon s fáradt szememben Még ha téged lát is, örökös árnyék.
Szőke voltál és tizenhat éves A. deMusset
emlékére
Már javarészt avar az erdő Napfogón sűrű nyári sátra, És ezerszám kavargó varjak Hullnak lomhán a tarlott fákra. Nincs madárdal, csak bús zaj, amit Vén varjak és baglyok vernek, S fácánkakasok riogása Nyurga fáin a holtmedernek. Humusz-illat fanyar, hűs ködje Üli alját az ősi fáknak, Melyek felnyúló ágaikkal Kisablakú tanyára látnak. Őszi tüzek keserű füstjét Hozzák szeszélyes szelek onnat, Át a szántáson, réten, merre Kóbor kutyák s vadak osonnak. Megyek. Egyedül. Meghajoltan. Gyötrődve érted, vágyva hozzád. Zizeg az avar, mint a lenge Selyem-papír, ha átlapozzák. ... Zizeg az avar, s úttalan utam Bármerre kezdtem, együvé fut, Maguktól tudják lábaim már H o l az útjuk, és hol a tévút. Zizzen az ág, szellő hintázza, Itt-ott a lombok megerednek, És én ott érzem homlokomon Meleg selymét a tenyerednek. Hallom tisztán, hallom a hangod, Szeretsz-e nagyon, ahogy kérded, S lehunyt szememben benne táncol Néha-kibukkant drága térded... Üldögélek és a levelek Forró arcomba hűsen esnek, Ahogy fátyolos szemmel nézem
Csillagjait az őszi estnek... És a szájam s az erdő csendjét Megszentelem elsírt neveddel, S imádkozom: „A fájdalmakat, Miket ő küld, Uram, ne vedd e l ! "
Szemeimen át Sápadtan ültem a lankadt fák alatt, Lelkemben a bánat harangja kongott... De jött egy gyermek, s kacagva, játszin Körém csengített sok arany korongot. Büszkén kapkodva rózsaszín kis térdét, Futott felém, mint egy szárnyatlan angyal, Meglátott, megállt, s csodálkozva nézte Barlangos szemem milyen furcsán langal. S ahogy ott állott, mintha ő lett volna Az én örökvágy, valóvá lett álmom, K i csak azért jött, hogy könnybe gyötörjön, S akit nem lehet soha megtalálnom. Nézett rám, nézett, hosszan, csodálkozón, Mígnem mögülem fölröppent egy lepke, És ő, kapkodva párnás kis kezével Futott utána gyöngyösen nevetve. Szemem szavai sosem fájtak így még, Sem szívemen a vágyak-ásta vermek, Óh jaj, mert gyötrőbb, fájóbb nincsen annál, M i n t mikor Isten gyermekszemmel ver meg
Útban Isten felé Én a fájdalmak éles szikláin Érkeztem fel Istenközeibe, S nem a csókok piros hintája Röpített könnyű szárnyakon.
Innen van az, ha szólok, szavaim Különösek, fáradtak, halkak. M i n t az illat, M i t a virágok lehelnek, Ha már meghaltak. S mint a hinta, én nem hullok vissza, Sőt a kínok meredekjén még Egyre följebb, mind följebb hágok, Míg egyszer csak - Isten öléből Csodálva látom, ha visszanézek, Hogy sírtok, és gyász a ruhátok...
Versek (1935.) Szegény ember megáldja a rigó énekét „Kékes füst-erecske régen nem kígyózik Konyhakéményünkből vidáman az égnek, S szobánk sötétjén is, szelíd köszöntéssel Régóta nem gyullad estidőn szövétnek. Üres ólainkat régen eltüzeltük, Füstté lett az űlő - régi biztos óra Szerkezete volt az, mikor kakas ülte - , Nincs is immár semmink súlyos télutóra. Folttól súlyos gúnyánk hideg ellen avítt Rongyával annyi, mint szél ellen a rosta, Istenre tükröző lelkünk tiszta lapját Csoda-é, ha lassan ellepi a rozsda? Kárpótoló vigaszt csak a tavasz ígér, Csak a csírát bontó, kikeleti hónap, Ezért, k i jelented ereszek vízgyöngyét, Áldott légy éneke fekete rigónak!"
Szeretet s békesség A napok felettem hitvány kóckötélen súlyos kőtömbök, Alattuk másból átok szakadna, én csendben ődöngök. Mást orgiákhoz, vagy sírba űznének a zord rettegések, Én álmodozom és álmaimról a sötét kőtömbökre verseket vések. Sorsom szívemben mint mag az ért kalászban szelíd alázat, S vágyam is csak a csendes örömök öblein halászgat, Van időm meglesni: az estike lassan mint nyitja kelyhét, S elnézni hosszan a virágzó nyárfák napfény ezüstjében bolyongó pelyhet. Szeretet s békesség angyalai járnak őrzőn mellettem, Boldog bizonyság: Isten kegyének gyarlón is kellettem. Míg ők velem vannak, számat nem hagyja el keserű átok, S mosolygó arccal, szemeim lehunyva vak éjszakákban is szivárványt látok.
Assisi legenda ... Mosolyogsz, s ahogy Lépdelsz a dombon, Susogás remeg Végig a lombon. Mosolyod fénye, Sugárzó pára, Körülvesz s bimbót Fakaszt a fára.
Lépdelsz, s az ezüst Áttetsző ködben Rigók kísérnek Mindegyre többen. Szárnyukkal csaknem Kámzsádat érik, S önfeledt daluk Felszáll az égig. Lépdelsz, mint kinek Minden rög honod, S karod egy fácska Törzsére fonod, S mint k i mennyei Mámorba estél, Lehunyt szemekkel Suttogod: testvér!
Őszi strófák A tücsök Tücsök dalol az ablakon, S én elmerengve hallgatom. Dalol az éjben szüntelen, Dala zsoltáros, bűntelen. Dalol, mint kinek célja nincs, M i n t k i t nem izgat léha kincs, Nem ül dalával rossz lesen, Csak muzsikálgat csendesen. Magának játszik boldogan, M i n t kicsi gyermek, épp olyan; Hiszi, hogy szebb dal nincsen is, S hallgatja még az Isten is.
ő „Olyan Ő, mint az őzike, Csupa jóság az ő szíve. Neve a számon szüntelen, Suttogom titkon, bűntelen. Messzi van, szómnak célja nincs, Szívemnek mégis drága kincs, Hogy mondom itt e csend-lesen Nevét, zsolozsmám csendesen. Magamnak mondom boldogan, S szívemben tőle dal fogan, Dal, melynél szebb már nincsen is S dúdolja tán az Isten i s . "
A részeg ember Ökörnyál leng az őszi fán, Nevet a hold, a vén zsivány. Neveti, hogy a fák alatt Egy részeg ember áthaladt. S hogy áthaladt, az égre néz, Megáll, bár állni rém nehéz, Bámul, s nem érti mint lehet, Hogy most a hold ott fent nevet, M i k o r az előbb még a kád Levében ült a vén gálád, S onnan vigyorgott, mintha csak Részeg lett volna, mint a csap.
Gyötrődés Ma semmi sem jó, ma minden szó szürke, S méltatlan ahhoz, amit mondani vágyom. Fekszem sötétben, a vetetlen ágyon, Ruhástól, és nézem a semmit.
Bánat mélységét s vágyak végtelenjét Hogy is bíznám gyarló mondatokra?
Tengermélyről a hullám futó fodra M i t mondhat a parti köveknek? S magamról kinek és miért is szólnék? Szavak kudarcán csak új kín gyötörne! Vagy minden mindegy, s az is, hogy körme Vad kínomnak mennyire szaggat?
Mese Dús haja ében És arca márvány A keretében. Szép szája kármin, S illatos, mint a Virágzó jázmin. Hó-teste nádszál, S ring, ha a vágyak Madara rászáll. Beszéde nádméz, S beléremegsz, ha Vágyódva rádnéz. A folyó csendes S ezüst vizében Fürdik a Kedves, - Vágyból szőtt mese - , S nincs rajta csak a Holdfény szőttese...
„Főszerkesztő úr" 1935. Érdes kútvízben -Artézi kútra Mégsem járhatok Megmosakodtam. Egy szakadt ingben Megtörülköztem, S elmosogattam az esti edényt.
S míg csorba csészém Oldalán siklott Tenyerem, és míg Eltörülgettem: Átgondoltam, s hogy Kisepregettem, Megírtam az Ünnepi vezért.
És most itt állok Északi szelek ellen voltam: Napsugaras, meleg hegyoldal. Kuvikkiáltás ellen voltam: Kedvet villantó, büszke bordal. Mesgye felett perzselő napban Árnyas fának dús ága voltam, S ha valaki sírt, könnyes arcára Szelíd mosollyal ráhajoltam. Lábam alatt bogárka-élet Kegyetlenül sosem veszett el, Még a gyomot sem szaggattam k i Vad szívvel és dühös kezekkel, S nehogy sorsom, e szomorú sors Sötét kínja másnak is fájjon, Fütyörésztem a halál setét Pitvarán e borzalmas tájon. És most itt állok, árva koldus, Hideg, széljárta utcasarkon, Szeretetet koldulva állok, S k i m i n d i g adtam, esdve tartom Kalapomat, megdermedt kézzel, És hogy hiába, sírva nézem, Csak a könnyeim csillognak benne Néhány eltévedt falevélen.
Elátkozott nap Nézd a kezeket, mind csak ökölben, Nézd a szemeket, bennük pokolgépek Gyújtózsinórjai szikráznak. Vagy állj meg az Ablakok alatt, s less be a süket szobákba: Hideg kémények alján, ajkukon a töprengés Ólomkezével révedten ülnek, kiknek a vak sors S a szuronyos béke véreskezű párkai szőtték N y o m o r u l t sorsukat, Ülnek és csend van, s csak mikor az utca Vastag porában végigbokáznak a gonosz szelek, A k k o r riadsz rá: nem panoptikum, ahová nézel, Mert a gunnyasztók süppedt melléből Tompán ugatnak a halál kutyái... Utána ismét csend van, Csend, mely vak madárként gunnyaszt a fák Poros lombján, honnan majd pocsolyát csurgat A megeredt eső. Csend mindenütt, Csak a temetőben énekelnek az iskolásfiúk Annak, k i magát tegnap felakasztotta, Aztán csend, újra, viharelőtti, szorongó, fojtott; Semmi sem szólal, semmi sem mozdul, Csak a szemekben kúsznak a lángok, S csak a rossz gondolat köszörűköve Forog-merül a könnyek vályújában... Gyötrődöm! Riadt a lelkem, olyan, Mintha már reggel azt láttam volna, Hogy egy koporsót földre ejtettek, S a gyötrő emlék egész nap kísértne, Hogy egy halottat földre ejtettek, És égett házak fekete szagát Érzem torkomban folyton és fojtón, S egyre gyötör egy szörnyű gondolat: Hogy a csalódások roppant fájdalmától Megszédült az Isten, S most üres volánnal száguld a világ! (A Békés 1935. február 10-i számában közölt
változat)
Minden mindegy Mindegy, a vak sors mint osztja részed S élted siralom, vagy átfütyörészed. Mindegy, hogy míg a többiek gazdag Hombáron híznak, neked csak ocsút Juttat az asztag. Mindegy, s miatta ne légy kesergő, Hogy másnak nászágyat nevel az erdő S neked csak gyantás forgácsot terem, M i n nyugszol, ha majd, sorsod betelvén, Elnyel a verem. Mindegy, hogy álmod valóra válik, Vagy meddő marad, és kínoz halálig. Mindegy körülted milyen az élet, Szépít a kín, és külön világot Épít a lélek. Mindegy, hogy lábod szmirnákba merül, Vagy lyukas cipőben pocsolyát kerül. M i n d e n mindegy, csak Istené légy te, Mert ha övé vagy, ő is a tiéd, S tiéd a béke.
A fehér falak balladája Messze a város: sem fénye, sem zaja N e m ér el idáig, A z éji csendben tisztán hallom, mikor Egy-egy fáradt levél halkan leválik, S leperdül könnyű, lélekzetnyi nesszel A vadszőlő-lombból, Mely már vérszínű, s hosszú bronz-indái Ablakom verik, ha dühös szél tombol. Fáradt madárként - súlyos, lomha szárnya Csak nagynéha rebben - , M i n t bánat a szív elhagyott mezőin, Némaság gunnyaszt a sötét termekben,
Sápadt rabjait a fehér falaknak Beszőtte az álom: Ne kelljen nekik töprengni a messzi Boldogságon s a közeli halálon. És most alusznak. De nem jutott mindnek A z álmok kegyelme, Sok van, k i virraszt, s nem egy van közöttük, Ki a halálban csak megváltást lelne, Kinek lelkébe a megszámlált napok Vad félelme döbben, Kőágyán aki sírva fetreng, míg kinn K u v i k sikoltoz a gomolygó ködben. Fekszenek, s köztük, mint k i szünet nélkül Zord szüretre vágyik, Bolyong a halál, szobáról szobára, Egyik ágytól a másik betegágyig, Föléjük hajolva kutat, s kezével H o l a bordákhoz ér, H o l a szíveket tapintja végig, hogy Bennük pár ütemre elakad a vér. És ilyenkor, míg kinn a park avarján Hideg síri csend nő, A vak folyosón riadt vészmadárként Felsikolt hosszan az érctorkú csengő, Villany gyúl, s zaj kél pár percre nyomában, Aztán csend lesz megint, csak egy-egy sóhaj támad még s az égre Valaki kérdőn s könnyes szemmel tekint. így múlik az éj, s így múlik az élet Rettegések között, Boldog itt csak az, kinek két szemére Vak hit, vagy szerelem álma költözött, K i így, szemén az álmok szőttesével, Boldog vakságban él, S nem látja, hogy a remény tavasz-útján Halál-havával mindent belep a tél. (Józsefszanatórium,
1929.)
Testem: hitvány cserép Kínok edénye: testem; hitvány cserép, Ha majd összetörsz, lelkem gazdag cserét Csinál. N e m senyved - égi tőkék nedve Többé vak öblöd börtönébe vetve! Üdvök kristálya lesz majd az edénye S benne sugárzik az öröklét fénye!
Nekrológ egy kutyáról Mintha még nem is kertbéli sírod sziklává fagyott Földje takarna, Mintha még nem is borítaná penész sovány kis tested, Mely feketén-barna, Mintha még nem a halálmerevség érchínárjában Feküdnél némán, Oly élőnek tűnsz, s oly élőn szaladsz tört lábaddal is Kedvesen, bénán Felém, s szemeid esti mezőin öröm és hűség Fénye világol, S hangod is hallom, ahogy őrködvén jelt adsz óladból, A kicsiny világból. Látlak és hallak, úgy mint az élőt, s hogy nem vagy, szánlak, Bár én titokban Úgy érzem már, hogy az a szerencsés, kinek mécslángja Csendben kilobban, S nem kell élnie hétszűkesztendők égre lázítón Állati sorját, S tűrni szótlan, hogy tüzes patkójú, vad paripákként Fájdalmak tiporják. Szánlak, hogy nem vagy, s mégis így vallom: nem a balvégzet Órája vitt el, Jobb sors neked ott, túlnan, Istennél, játszadozni a Kicsinyeiddel. Ott nincs fagy, éhség, s gyermekeid sem ássák el tőled Föld alá, szegény, M i n t idelenn, hogy napokig egyre futkostál a kert Sivár-lett négyszegén, S fejed feltartva, dagadt emlőkkel vonítottál a Gyötrelmes csendben, Hogy falatot is hiába dobtam eléd, amit a
Kamrából csentem. Itt lenn a sorstól ólad ajtajára szalma is alig Maréknyi tellett, Ott fenn angyalok ölében alszol assisi Ferenc Palástja mellett...
N e m másíthatja senki vonássá a Sors életed Után tett pontját, És a törvények ellen sincs erő, melyek a tested Sejtekre bontják, S bár érdemed rá gazdagon sok van, föléd iratos Márvány sem épül, Csak szívem őrzi, törékeny urna, szemed könnyeit Szelíd emlékül.
Ki tudja... H o l vagy? Állsz még a szőnyeges erdőn, S gyűrűket nevelsz? Hegyhátak nedvét Szívod, s hajnalban bozontos medvék Dörzsölik hozzád széles hátukat? H o l vagy? H o l a csend intőn átmutat Lármás létünkön, fel az ég felé? Vagy ott, hol már az adásvételé Sorsod, s fűrészek lármája hangzik? Talán egy telep udvarán töprengsz Zord utadon, e szomorú témán, S gyantacseppeket könnyezel némán, Míg a hegyekben tavaszi szél zeng. H o l vagy? K i tudja, nem vársz-e készen Vak mélyén egy szomorú boltnak? S nem jössz-e értem tálán már holnap, Sorsom zord üdve, fenyőkoporsó?
Panaszon Istennél Halk dalaim eolhárfáját Acélvesszővel összezúztad, S ablakaim előtt a bánat Sötét függönyét összehúztad. Hegedűmbe agyagot tömtél, Csókjaim borát ecetté tetted, S ábrándjaim szelíd őzei Előtt az erdőt felégetted! Volt egy ikonom, ikon-angyal, Kétajtós, mély, cédrus keretben, Feje körül tizenhat csillag Állt tizenhat türkisznél szebben! Átfestetted. Új arcot vontál Fölé, s szívem most szörnyű kín tépi, Mert csak halványan festetted át, hogy Áttetszik az újon a régi!...
Fájdalmak boldogsága Ezer szívem van, s m i n d oly érzékeny, H o g y nyershangú szótól már felfakad rajtuk A fájdalmak sebe, De én nem esengek Istenhez, ha fájnak, Hogy balzsammal őket kegyesen kösse be. Ezer szívem van, s m i n d neked szántam, Gondoltam: öledben szárnyat kapnak s szállnak Föl, egész az égig, De te rózsafának tövises ágával: Hideg tekintettel verted őket végig. Ezer szívem van, s bár mindegyik sebzett, Fejem lehajtva, boldogan járok az Ezer sebzett szívvel, S úgy érzem, hogy arany, szent hídon megyek, mely Mélységeken által Isten felé ível.
Egyszerű kis vers M i n t egy szerelmes kisdiák, Számítgatom, merre vagy innen, És arcommal arra fordulván, Hogy szemben vagy, jólesik hinnem. Járom az utakat, merre Járni szoktál, s a szívem örül, Ha zongorázol, s az ablakon át Dal zeng a házatok körül. Pedig még nem is ismerlek, Csak azt tudom: a hajad szőke, És hogy hangod az Isten esti Halk fuvolák dalából szőtte.
Találkozás K i vagy Te, és honnan jössz felém Életemnek hanyatló felén? M i t hozol a mosolyod mögött, Sugarat, vagy útvesztő ködöt? Merre jöttél? Lidérces lápon? H o l varjak ülnek kiszáradt fákon? Vagy nem volt hozzád a végzet fösvény: S virágzott, hol jöttél, az ösvény? Kenyeremet s hallgatag számat Keserűvé tette a bánat, K i vagy, hogy a szemembe nézel, S megkened a kenyerem mézzel?
Moments poétiques A hangod Homlokodon tizennyolc virág fehér füzére, Szemed tisztásán nefelejtsek közt őzek álmodnak Hajnali csendben,
S mikor szólsz, Isten hallgatást int zenének, dalnak, Hogy amit lehunyt szemekkel hallgat: hangod áhítat Csendjében zengjen...
A fiatalságod Lábad nyomán régen elfutott tavaszi vizek Holdfénnyel átszőtt szerenádjait hallja ismét a Holtfolyó partja, És a nyírfák rózsaszín fényben hajlongnak, ahogy Fiatalságod rubinkristályát tenyerén az ősz Magasra tartja...
Férfiszerelem Gazdája a szív és az elme, Ez már a férfi szerelme, Más a csókja, és más a vágya, S nem rózsából vetett az ágya. Csókja szent cél: család és béke, S holdfogytán nem szakad vége, S mert tudja már, az álom álnok, Nem hajszol esztelen álmot. Vágya földi - s hazug, ha kertel - : Saját ház, virágos kerttel, Vágya szintén Édenbe vezet, De Édene - telekkönyvezett. Csillagporos saruja nincsen, S nem méláz elrablott tincsen. Világa mély, hallgatag sűrű S zárt, mint a karikagyűrű.
Kiadatlan versek és variánsok Távoli emlék Hátadra halvány sugarat szórt k i Barlangunkból a hunyó tűz üszke, Álltam melletted, s melled a büszke, Fiatalságtól duzzadtan feszült. Fenn az égmezőn állatok álltak, S csillagszemekkel nézték a földet. A völgyben meg, kit társai megöltek, Egy mamut hörgött, s vívódott bőgve. Tavasz volt. Ágyunk - óh, messzi szent ágy Levélből s prémből vetetlen-vetve Hívott, s m i mentünk, csókok ős kedve Küldött. Éjféltájt vad vihar támadt, Zúgott a szél és zengett az égbolt, S a gyors eső, mint zerge a sziklán, Futott a hegyen; s egyszer csak a villám Belevágott az égerfás csúcsba. Megrendült a hegy. Töprengtünk soká: Miféle rém az, kinek a vére Ily vadul tombol, s kinek jöttére M i n d elbújnak a csillagszeműek? Csönd lett aztán, s te elaludtál, hogy Tompa morajjal elszállt a felleg, S míg én hallgattam, mint piheg a melled, Dalba kezdett a hajnali erdő. (Variánsa a Versek című kötetben)
Három madrigál I. M i n t ittasult szív Sóhaját, Tekintsd e dalt, m i t
Költök én: Beáta kék szeme de szép! S vízcsepp ragyog a köldökén... II. Beáta vállán Lepke ül. S még egy másik is Száll oda ... Csukott szárnyakkal alszanak... Óh, de gyönyörű Szálloda! III. A mozduló lomb Résein Pirosan villan Át a pad. Ott ül ő s szinte meztelen, Ahogy trikója Rátapad.
Árva Miska (Régi ballada) „Feszület áll az útfélen, Én Istenem, m i lesz vélem? Se kenyerem, se szállásom, Nincsen sehol megállásom!" Hordja a szél az út porát, Belepi a vándor nyomát. Árva gyerek, k i tart számon, Vagy-e vagy se a világon? Sírkereszt csak, k i t ölelhetsz, Temető, hol nyugtot lelhetsz! Szegény árva, húz az ág is, Árva néked a hazád is!
Tárcsa fölött a Körösön Örvény forog örökösön. Cudar világ, gyatra törvény! Forogj, forogj, hármas örvény... Sebes a víz, tavasz hajtja, Pörge kalap úszik rajta. Gyász pántlika van körötte, Síró gerle száll fölötte. (Megzenésítette:
Türkössy
Antal)
Tedeum A csendes éjben, amely fölött tisztán Ragyog millió fénye az égnek, Szavak tégláit csendítem arany Kalapácsommal. Fenn az állványon Álmaim fehér fáklyái égnek. Rakom a falat. Karom boldog Ihlet ereje lendíti s vágyak. Alól a kertben, távoli halkan, Fülemile szól. Trillái, mint a Dalaim Hozzád: esengők, lágyak. Sor sorra nő. Már készen a torony, - Óh, harangjáték: rím-zene, zengjél! S hová áttetsző alabástromból Szobrát állítom, készen az is már: A z arany-fényben derengő szentély. S míg fenn az égről csillagok hullnak, S alszik a város, mélyen kihaltan, Leborulok a szentély küszöbén, S ő ajkam Istent dicséri, És az Ő n e v é t énekli halkan... (Variánsa a Versek című kötetben Tedeumque te címűnek)
található
Az ostrom egyik balladája Rom és hullaszag! H o l van a város? H o l van az utcátok kedves ösvénye? H o l a ház, Melynek balkonján oly sokat merengtél Egy-egy vers felett? H o l van Anyinga, Kiről oly tiszta álmokat szőttél, S k i különös volt, mint szivárvány A hold körül, S elérhetetlen, M i n t a kékfényű csillagok? Anyinga, Mondod hangtalan, H o l vagy? Közel, vagy távol? Nincs rá felelet, Nem tudsz mozdulni, s a szíved oly nehéz, M i n t fölötted a félig leszakadt mennyezet, Nekropoliszban csend van, s te csak állsz Bebörtönözve, Anyinga Ott van lábaidnál, a járda megbontott Betonja alatt, S összekulcsolt kezében Feszület...
Egy lóról Döcög a kocsi, meg-megáll, A l i g vánszorog már a ló, Fáradt is, fél is: elesik, Patájára tapadt a hó. Sovány szegény, csak csont és bőr, S a szügye vértől fekete. Félvak. Öreg. És társtalan. Sors ennél fájóbb lehet-e? Oly szomorú, mint k i vidám, Mióta él sem volt talán,
M i n t k i nem szökdelt soha víg Csikóként anyja oldalán, Mert az szegény, a lábát törte, S ott azon nyomban vége lett, Leszúrták, s a hússzékben Hűlt k i szíve a jég felett... Talán már holnap felbukik, Rúg néhányat, és nincs tovább. Arasznyi lét, örök nemlét, M i lehet ennél ostobább? S m i t ér a lét, e kurta lét, Ha csak robot és szenvedés, - Lóé, emberé, egyremegy S a napfény benne oly kevés? Döcög a stráfkocsi, döcög, S én önfeledten követem, Mintha gyászkocsit kísérnék, Botorkálok a köveken. Szívemben kín és szánalom, Mert társam minden szenvedő, Mindegy, holtában mésziszap Borítja majd vagy szemfedő!
Vallomás N e m i t t születtem. Szűkebb hazámnak Vallom mégis a Körösök táját, Folyók karjában álmodó mezőit, Fák közt megbúvó sok kicsi tanyáját! Gyermek voltam még, hogy idekerültem, Árva kis diák, k i t gond gyötört s bánat... Szegény emberek tiszta szívében Itt találtam meg ismét a hazámat. S a te kapud is itt nyílt meg nekem Ábrándok kertje! első szerelem! S pegazusom is innen, e tájról Szárnyalt először az egekbe velem...
És ideköt a régmúlt is e tájhoz: Sok felmenőmet takarja i t t a föld. Feltámadván nem egy lenne köztünk, Törpe bokrok közt, királyi, ritka tölgy! És kinek minden lépése elé Virágokat kellene hintenem, Itt találtam meg Annát is. Annám, Hitvesem, anyám, testvérem, mindenem! Szent hát nekem e táj és itt e város, A fákkal szegett sok szép virágos út, A ház, hol Erkel bölcsője ringott, S az emlék, hogy járt itt Petőfi, Kossuth... N e m i t t születtem. Szűkebb hazámnak Vallom mégis a Körösök táját. Innen szakad fel a gyökere, ha majd Kidönti a Sors az életem fáját... (1964.)
Varjak ... Jöttek egyre, özönlöttek az Alkonyattól tűzvörös égen. Jöttek némán s kavargón, mint a Szélsodorta fekete pernye. Vad-szagukat suhogó szárnyuk És a felszél leverte földig. Elkínzottan éhségtől, fagytól, Jöttek, mint nagy tüntető sereg. Le s föl lengtek, kígyóztak hosszan, Húztak némán Szanazug felé, Ott leszálltak, s fekete lombként Ülték meg a zúzmarás fákat. Szörnyű éj jött! Jégtorkú vihar Süvöltött az öles hó fölött. Fák hasadtak ketté, s a hangjuk,
M i n t a sortűz dördült az erdőn. Sok megfagyott, s kegy volt a Sorstól, Hogy álmukban ölte meg őket, Talán éppen tavaszt álmodtak, S ringatóztak a puha szélben...
Hajnalban a Körösön Halk surranással egy madár kél szárnyra, S csapongva riog. Bí-bic... Bí-bic... Hajnalodik. H a l csobban néha. A párázó víz hangtalan rohan. Ülök a parton, hallgatom a csendet S a madársírást, Bí-bic... Bí-bic... Ég és föld közt, riadtan szegény Magányos lélek, így vergődsz te is. Végsőt lobban a hajnalcsillag fénye, Kigyúl az égbolt, meghalt az éj... Óh, kelő nap, m i t hozol mára, További kínt, vagy megváltó halált? Nézem a vizet, az iramló párát És az örvényt, mely szörcsögve jár... ... Hátradőlök két tenyeremre, És menekülő szemeim sírnak.
Drámai tájkép A z ártér fölött félhomály borong, S bíbic kiáltoz. M i n t jajszó, épp olyan! Hajnalodik. H a l csobban néha. A párázó víz hangtalan rohan... Rohan a víz, és hozzá tapadva Iramlik tükrén a halszagú pára. ... Vörös visszfény szűrődik lassan A parton álló jegenyefára... Elült a bíbic. Elhalt a jajszó, M i t hallhatott a megriadt madár.
Csend van. Hallik, hogy szörcsög az örvény, S veti fodrát, ahogy kavarogva jár. Jár az örvény, s a csörmővel együtt Egy kis görbe botot is forgat... Lassan úsznak a tűz-csipkés felhők, Bujtogatják a fénytelen holdat. (Gyula, 1965.)
Könnyes invokáció M i n t k i béna, s vaksötét Éjszakában elbukott, S talpraállni képtelen, S egymagában fekszik ott, Nyűtt ruhája csupa sár, És az arca csupa könny, S nincs, k i hallja jajszavát, Sem földön, sem égbe fönn, Úgy fekszem itt, szenvedőn, S nincs, m i adna enyhülést! Könyv se, könny se! Múzsa jöjj, Hozz szívemnek enyhülést! Senki sincs ily félhalott, Ily esengve nincs k i vár! Némaságom börtönét, Esdve kérlek, nyisd k i már!
Óda nádsípon Szépséged, amely arcodat festi, Lélek szépsége, s nem üres testi Formák csodája. Homlokodon és szemed fényében Lélek sugárzik tisztán, mint ében Éjben a csillag,
Üvegszobor vagy, s halványkék tested Lelked mécsfénye, mint hold az estet Átfényli halkan... Hangod - dicsérni szavaim szürkék Esti fuvolák dalából szűrték Angyalok eggyé. Hallottam szólni kérlelőn egyszer: Óh, drága emlék, sugárzó kegyszer Szívem szentélyén! Minden szavam ha zenévé lenne, Mondhatnám csak el, m i zengett benne Hangodban akkor. Szelídség s jóság: maga a lelked, Istentől kapott virágos telked Illat beszéde...
++ Elmentél, s mégis örökké látlak, El nem rejthetnek, távolság-fátylak Soha előlem. Mindegy, merre jársz, velem vagy mindég, Mélyre zártalak lelkembe, mint még Előtted senkit. És bár alattam tátongó árok, Keskeny pallómon mosollyal járok S halkan dalollak. (Békés, 1934. jan. 14.)
Ligeti kaland Szívedben talán bánat foganna, Ha nem vésnéd a padra, hogy: Anna. Kamaszos vágytól hevülve vésed, - Bal tenyereddel takarva késed -
Nevét annak, kit szeretsz, s k i szeret, Anna nevét, a mágikus nevet. Por és forróság gyötri a fákat, Minden, m i élő, félholtra bágyadt, Csak a te kezed, s benne a penge Vési fürgén a nevet a gyenge Fenyőfa gyantás rostjába mélyen, Hogy transzparensként majd fehéren égjen. Villog a penge, s alól a porban Gyűlik a forgács, s mint hogyha borban Dúskáltál volna szomjas ajakkal, Homlokod lángol, szédülsz, s egy angyal Lebeg feletted - úgy érzed - s bársony Szárnyáról illat csapódik, hárson Kél ilyen édes, éteri illat, M i k o r az éjben millió csillag Fénylik, s a holdból, míg alszik a táj, Zenélő fény és fénylő zene száll, S hirtelen szellő lebben a fára, S szétárad tőle a mézszagú pára. A végső betűn villog már késed, M i n t tébolyult, oly lázasan vésed, S hogyha készen a név, hirtelen mintha Angyalkéz-lökte mennyei hinta Lenne a nyűtt pad: rózsaszín ködben Veled a megnyílt egekbe röppen.
Messze Tőled Félig élőn, Félig holtan, Céltalanul Kóboroltam. A lábaim Botladoztak, így jártam száz Utcahosszat.
Sós könnyemet Egyre nyeltem, Vigaszodért Esdekeltem. Ki eltévedt, Az a gyermek, Vagy akit az Anyja vert meg, Lehet olyan, M i n t én voltam, Félig élőn, Félig holtan. Hiányoztál Nagyon nékem, Sírt a szél a Jegenyéken. Se otthonom, Se kenyerem, Én sírtam a Leveleken. (Orosháza, 1945. jan. 28.)
Rakéta Zúzmarás minden. A fák és fenn a Telefonhuzal. Minden szál mintha Gyapjúból lenne: kövér és bolyhos. Ablakomon kis jégvirág-minta. Nézem az utcát, s hirtelen, mint egy Rakéta, mely az égboltra ível, Gondolat villan agyamon át: ha Odafutnék most mámoros szívvel A telefonhoz s rákiáltanám Membránjára a nevedet, Anna, Felizzana a drót, s a zúzmara Ezüst porzással alázuhanna!
Magányos madár Meg se moccan, úgy ül Fent a jegenyén. Eső veri? Nap égeti? Neki egyremén. Társtalan csak ül egy Tört ág hajlatán, Enni is csak néha száll el, Ül csak ül a fán. Játszi víg csapattal Szárnyra sose kél, Szabadsága börtönében Csak magának él. (1966.)
Hajnali dal Felérez a fecske Már kora hajnalban. Csicsereg a fészkin Eresz alatt, halkan. Forgatja kis fejét, Vizsgálván az eget, Jön-e már a reggel A csillagok megett? Csicsereg kedvesen, Csupa szív a hangja, Csupa hang a szíved, Dalának visszhangja. N e m tudod magad sem, M i az, amit érzel, Csak fekszel s mosolyogsz Összekulcsolt kézzel... (1965.)
Hajnali csicsergés Felébred a fecske Már kora hajnalban, S elkezd csicseregni Kint az ereszaljban. Ittasultan szárnyal Szívéből az ének Fenn a tágas égen Még csillagok égnek. A l i g több a csendnél Ahogy kezdi halkan. Mennyi tisztaság van E hajnali dalban! A csupaszív hangok Betöltik a házat, M i n t a virágillat, Mely a kertből árad. Csicsereg. S mintha csak Bűvös italt innál, Ébren vagy, vagy álmodsz, N e m is tudod immár, N e m tudod magad sem, M i az, amit érzel, Csak fekszel, s mosolyogsz Összekulcsolt kézzel. (1965.)
Egy kutya sírvese Tancois Tristan - 1601-1655 - verse) Itt egy kutya nyugszik. Kivel Mert okos volt, sose volt baj: Sötétben is megismerte, K i a szerető, s k i a tolvaj!? Hűséges volt, s tapintatos, Ezért aztán ura s nője, M i k o r kimúlt, fájó szívvel Vett örökre búcsút tőle.
Búzáját szelelő földmíves dala (Joachim d u Bellay - 1522-1560 - verse) Ki fürge szárnyakon Suhansz a tájakon Keresztül, lenge szél, S kinek nyomán a lomb Lágyan hintázva zsong, S hűs árnya táncra kél, Jöjj, i t t a violák, És sok-sok más virág, M i t csak nyitott a nyár, Rózsa, mely mint a tűz, Most nyílott, zsenge, szűz, S a szegfűk csókja vár! Jöjj, és a kis tanyát Fuvalmad lengje át, Szállj síkon, kerteken, Amíg vesződve én A tűző nap hevén A búzám pergetem!
A „Fintor ciklus'' bökverseiből A nyárspolgár
töprengése
M o n d d , k i nemzett, és k i szült e világra? M o n d d , mit eszel, és m i az italod? Biztos valami szert tudsz, azzal élsz, S attól tudsz írni költeményeket! Hogy is lehetne másként? Hisz én is Azt a levegőt szívom, m i t te szívsz, S azt a burgonyát s babot eszem, m i t te, És mégsem vagyok költő, mint te vagy!
Régen azt mondták: „lélek", meg „ihlet" Teszi a költőt. Ma már azonban Tudjuk, hogy mind ez gyatra fikció! Csak anyag van meg vegytan s fizika! Nincs hát másként mint: titkos szerrel élsz, Attól bozsongnak agyad sejtjei, Az részegít, attól látsz álmokat! Vagy őrült vagy, k i szépeket beszél?
Egy rossz költóliöz
(Hazám seregnyi dalnokának) Töprengsz, fennmarad-e Neved valameddig? Fenn, barátom, s azt is Megmondhatom, meddig: Míg a temetőcsősz Fagytól vörös orral Fejfáddal egy este Lábvizet nem forral!
Költő, ki nem költ? Nem tudható, ír-e, Nincsen semmi híre!
Si tacuisses... Agya sötét zeg-zugából Szegény költő e pár szót is Üggyel-bajjal kotorta k i : Éljen soká! Soká éljen! És jól éljen Fodor Kati! (Nevesd k i a botort, aki csak ennyit t u d , mégis versel!)
Rajta! Azt mondja N . N . Ha kiírta magát, Kiírtja magát!
Lélek, mely ágyrajár Kilenc éve már hogy Féltüdővel élek! Nem túlzás, hogy hálni Jár belém a lélek.
Lekicsinli az ősöket? Ha nem volna őse, Nem volna ő se!
Sóhajtás a kert felé a húsüzem tövéhői Itt folyton bűzlik A sülő zsír, meg a Tepertő! Ott illatozik, S kedvesen virít A sok eper-tő!
Ellenszenves kiküldött M i n t egy „delnő", ki-be, ki-be, Mászkál i t t az elnökibe!
Nagyotmondás Én őrmester koromba Sem voltam i l y goromba!
Kerek perec. Önnek nincsen hitele, Menjen innét kifele!
Cili Vállán hanyagul Rávetett orkán, S dalol, ahogy csak Kifér a torkán. Persze, minden fül Megakad rajta, S szólnak a vének: A z anyja-fajta!
Végzetes hölgyválasz (Egy hímenhír margójára) Hívta a nő Kelement, S az boldogan velement. Ám a csábos elemen Rajtavesztett Kelemen.
Öreg nyugdíjas Derűsen jár-kél, szinte délcegen S jókat nevet a régi élceken.
Próba-halászás A n n y i halat ont a tó, Megszakad a vontató!
Szesztestvér Csuklik, dadog, majd meg hadar, Kikészítette a kadar!
Öreg zsellér sírverse (Tegnappal a máról)
Bőcsőm tekenő vót, Szemfedőm meg papír, Oszt ami köztök vót, Ütet taplót se írt! Most mán van házom meg Fődem is örökös, Mégis csak vittem hát ímhol valamire!
Elbeszélések A hosszúnadrág Hatodikos diák voltam, és vizsga előtt néhány héttel azt írta a nagynéném, hogy ha jó termés lesz cseresznyéből, hosszúnadrágot kapok vizsgára. Olyan izgatott lettem, hogy egész délután nem tudtam tanulni. Elképzeltem magam, amint odahaza a Holtkörös hídján át lesétálok a ligetbe, s minden szem engem néz. Engem, aki tegnap még rövidnadrágos kisfiú voltam, s ma már kész fiatalem ber vagyok... Folyton csak a hosszúnadrágról ábrándoztam, este pedig azért fohászkodtam, hogy bő terméssel áldja meg az isten a pocoskerti cseresznyefákat. Emlékszem, még éjszaka is a nadrág foglalkoztatott. A z t álmodtam, hogy a Körösaljban sorban álló cseresznyefák legöregebbjén, a szépen pirosló gyümölcsök között ott csügg egy picike hosszúnadrág is, s ahogy érik a cseresznye, és duzzad a szeme, a nadrág is úgy nő napról-napra, és mire a cseresznyeszüret elkövetkezik, az is éppen eléri a kellő nagyságot. N e m hiába, hogy olyan szánni való kis apátlan-anyátlan árva voltam, s olyan nagyon epekedtem a hosszúnadrág után, és nem hiába, hogy olyan nagyon buzgón fohászkodtam, annyi lett a Pocosban a cseresznye, hogy az ágak majd letörtek. Nagynéném állta a szavát. M i k o r pünkösdre hazamentem, elvitt a szabóhoz. A z öreg Akántisz gondosan lemért, s pápaszemes öreg szemével az ablaknál jól megnézegette az anyagot, amit vittünk. - Jó kis nadrág lesz belőle, mondta, pedig jól látta, hogy hitvány hadi szövet, de nem akarta a kedvünket szegni. 1919-et írtunk akkor. Megsimogatta a fejemet, mintha azt akarta volna mondani vele, hogy legyek csak nyugodt, olyan szép nadrágot csinál, amilyen csak kitelik tőle. Estefelé voltunk ott, s nagyon mentegetőzött, hogy hosszasabban most nem t u d velünk foglalkozni, mert mennie kell naplementére harangozni. Együtt jöttünk el, s ahogy a templom előtt elmentünk, hallottuk is, ahogy a recsegő lépcsőn megy felfelé a toronyban, s röviddel rá megszólal a kisebbik harang. M i l y e n kedvesen is tudta búcsúztatni a haldokló napot, s köszönteni a leszálló szelíd estét. Óh, gondoltam magamban, aki ilyen szépen t u d harangozni, az biztosan szépen t u d varrni is, mert az ollóját meg a tűjét is a szeretet vezeti. Szép is lett a nadrág, de sajnos a vizsgáról hazafelé menet alaposan megáztam benne, és elvesztette a szép formáját. Csaknem nyomtalanul eltűnt az éle, bokában meg egészen cső alakú lett. A záróünnepélyre már nem is tudtam volna felvenni, ha a lakótársam tanácsára nem teszem éjszakára a lepedő alá, amitől tényleg lett is egy kis éle, de ráncot is kapott. Azonban így is csak hosszúnadrág volt az, és én igen büszkén 80
mentem k i benne a közönség sorai közt az igazgatói asztalhoz, hogy szorgalmam jutalmát, a levélborítékba tett 120 koronát átvegyem. Haza még a hosszúnadrágban utaztam, de hazaérve rögtön letettem, s beakasztottam a szekrénybe. Nagyon kellett rá vigyázni, meg illett is, mert az én áldott szívű öreg néném maga is igen küzdelmesen élt. Szegény volt, m i n t afféle magára maradt papkisasszony, százszorosan meg kellett tehát becsülni azt, amit adott. N e m is került elő a szekrényből a nadrág majd csak úgy két hónap múlva. A k k o r , amikor a tánciskolában befejeződött a tanítás, és elérkezett a vizsgabál napja. Ez a nap igen nevezetes nap lett mindkettőnk életében. A nadrágéban is, és az enyémben is. A z enyémben azért, mert ez volt életem legelső bálja, izgalmas és emlékezetes bál, amilyen csak az a bál lehet, amelyet az ember az első hosszúnadrágban és az első szerelmével táncol végig... A nadrág életében pedig akként, ahogy ez az alábbiakban következik. A vizsgabál napján délután a borbélyhoz mentem. A huncutkám már hosszúra nőtt, és a tarkómon is nagyon megvastagodott a haj, kellett valamit csinálni vele, mégha a táncvizsga nem jött volna is. A z öreg Lach remekül rendbe tette. Olyan szép fiatalemberes, jobboldalt elválasztott frizurát csinált az én rakoncátlan, forgóktól eléktelenített szöghajamból, hogy nem akartam hinni a tükörnek. Megelégedetten igyekeztem hazafelé, hogy ehhez a remek frizurához mielőbb felvegyem a hosszúnadrágot, s idejében elinduljak le a ligeti pavilonba, ahol hat órakor kezdődött a bál. Míg odavoltam, öreg néném kivette a nadrágot a szekrényből és odaadta Piroskának, hogy vasalja k i . K i is vasalta Piroska, éspedig olyan jó tüzes vassal, hogy a nadrág az ágy tetején olyan laposan feküdt, mintha nem is szövetből, hanem papírból lett volna. Gyönyörködve szemléltem, míg inget váltottam. Ez igen, mondtam magamban, ez nadrág, de a konyhába is kiszóltam Piroskának, és megköszöntem, hogy olyan szépen kivasalta. De amikor felvettem, majd szörnyethaltam, mert Piroska a jó tüzes vassal oldalra vasalta az élét! Úgy vasalta k i , mint a lábravalót szokták odakinn a tanyán. Olyan lapos és merev volt, hogy szinte szorított elölről és hátulról. - M i t csináltál, te szerencsétlen, téptem fel izgatottan a konyhaajtót!? Tönkre tetted a nadrágomat, most hogy megyek, miben megyek a táncvizsgára? Piroska elsápadt arccal, megrendülten meresztette 14 éves kis, kerekre nyílt szemeit a nadrágra. Látszott, maga is furcsának találja, nem olyannak, amilyenek a nadrágok szoktak lenni. De hát ez volt életében az első nadrág, amit kivasalt; nem lehetett tehát olyan nagyon csodálkozni, még kevésbé megbotránkozni rajta, hogy elrontotta. Aztán az él is teljesen kiment belőle, úgyhogy semmi sem szolgált neki útmutatásul arra nézve, hogy hová is kell az élét vasalni. - Gyújts be gyorsan a vasalóba, mondtam neki, s berohantam, hogy lehúzzam magamról a nadrágot. A vasaló még k i sem hűlt egészen, a lóbálástól egykettőre megforrósodott, s akkor nekiláttam, hogy a hibát helyrehozzam. A vászonda rabot alaposan megnedvesítettem, a vasalóra meg valósággal ráhasaltam, hogy
minél nagyobb nyomást kapjon, és hogy a rossz helyre vasalt él nyomtalanul eltűnjék. Hatalmas párafelhő csapott fel a nadrágból, valahányszor a vasalót felemel tem. A m i k o r végre elkészültem vele, és végignéztem a nadrágon, megnyu godtam. Oldalra vasalt éle teljesen eltűnt és nyílegyenes gerincként emelkedett k i a szárakból az új él. Kissé nedvesnek éreztem még, de már nem volt időm arra, hogy szárítgassam. Felvettem. A kabátom kihajtójára, a gomblukba, egy szál rezedavirágot tűztem. (Szerettem a rezedát, mert olyan szerény a külseje, mintha nem is virág volna. Hozzá képest még a szerénynek mondott ibolya is valósággal hivalkodik lila színű kelyhecskéjével. A rezeda olyan a virágok közt, m i n t egy kis mezítlábas, perkálruhájú árvalány a kicicomázott, üres pompájú, puccos dámák között. N e m kelleti magát harsogó színekkel, de az illata, az mindjárt utat talál a szívedbe, mint az esti harangszó, mint a tiszta lelkek halk beszéde, m i n t erdei erecske alig neszező csobogása.) Ezzel a kis rezeda virággal a szívem felett indultam útnak életem első báljába. N e m nagyon kívánkoztam én a bálba, mint ahogy táncolni sem szerettem, mert untam, hogy akár van kedvem, akár nincs, ugráljak Farkas István tánc- és illem tanár úr csergetőjére. De azért elmentem, mert el kellett mennem. Tudták, hogy tánciskolába járok, és feltűnt volna, ha a vizsgáról elmaradok. És mentem, mert ott lesz Verebi Dunci is, aki a múlt héten egy szál vörös szegfűt ábrázoló képes levelezőlapot dobott be a kerítésen át az udvarunkba, s a lapon az írta, hogy „Sokat gondol magára valaki..." Aláírás helyett egy kérdőjel volt alatta, de hogy ő írta, azt másnap a tekintetéből minden kétséget kizáró módon kiolvastam. M i r e a népkertbe leértem, nem sok híja volt a hatnak. A cigányok már próbálgatták hangszereiket, de a lányok még kint sétálgattak a pavilon előtt, a fiúk pedig a folyosón álltak csoportban, és nézegették őket. M i k o r aztán a toronyóra a hatot elütötte, Farkas illemtanár úr kiállt a folyosóra, és a csergetőjével elkezdett erősen csörögni, jelezvén, hogy kezdődik a bál. Mindnyájan betódultunk, és felálltunk két sorba. Egyi.k sorba a lányok, a másikba a fiúk, szemben egymással. A kis Farkas odaállt a sorok végére, és végignézett rajtunk. K i t kijjebb, kit beljebb dirigált, hogy a sor egyenes legyen. A tekintetem ekkor önkéntelenül a nadrágomra esett. Elhűlve láttam, hogy a Piroska által vasalt oldalsó élek, mikről azt hittem, hogy a második vasalással véglegesen eltűntek, kezdtek újból látszani. Semmit sem tehettem. A tánc meg kezdődött, és Verebi Dunci is ott állt szemben velem, és igen jelentősen pillantga tott rám. Jártuk a betanított táncokat, a cigányok muzsikájától m i n d jobban és jobban megmámorosodva; kipirosodtunk, kihevültünk, és meleg lábszáraimon a nadrág is egykettőre megszáradt. Ez v o l t a baj. Mert a vizes ruhával ellankasztott oldalsó élek a száradással mind erőteljesebben jelentkeztek, úgyhogy mire a nadrág teljesen megszáradt, és a francia négyeshez ismét sorba álltunk, a nadrág két szára szabályos négyszögletű lett. Ebben a nadrágban táncoltam végig életem első bálját, de hát bántam is én már a végén, hogy hány éle van a nadrágomnak, az volt a fontos, hogy pompásan
mulattam, és Dunától, a bálból hazafelé menet egy díszzsebkendőt kaptam emlékül, s annak a sarkába is egy piros szegfű volt hímezve. Sajnos, olyan díszzsebkendőt sohasem kaptam, amelynek a sarkában rezeda lett volna.
Lanka Teofil babérjai Atyja, a néhai mézeskalácsos és gyertyamártó mester, hasonlóképp az édesanyja is, ha nem is kövér, de testes, jó erőben lévő emberek voltak. Teofil azonban nem ütött rájuk. Sovány volt, mint egy agár, a szemüregek mélyéről kilobogó fekete szemeivel s a szemöldökei bozótjából előugró, csúfondárosan hatalmas csontos orrával olyan volt, mint egy garabonciás. De ez nem bántotta Teofilt. Neki ugyanis a soványságról igen eredeti teóriája volt. A z t mondta, hogy amennyivel könnyebb a test az átlagosnál - „a közönségesnél"! - , annyival súlyosabb a szellem és fordítva, miért is a soványságát szellemi rangjelzésnek tekintette, és valósággal gőgösen viselte. Fiatalabb éveiben Teofil gyakran volt beteg. Nősülésre nem gondolhatott, később meg már, amikor az egészsége helyreállt, nem is akart megnősülni. Féltette a függetlenségét, de meg nem volt megfelelő jövedelme sem. Mindössze negyven család méhe volt, s bizony, amikor esős, hűvös volt a nyár, és a „bogarak" nem hordtak, igen nehéz, gondterhes volt számára az esztendő. így aztán agglegény maradt, s csak a méheinek és az irodalomnak élt. Élt pedig az irodalomnak akként, hogy nemcsak olvasott, hanem írt is. Verset, drámát, „mikor m i t " , sőt volt úgy, hogy m i n d a kettőt egyszerre. Ennek az az előnye volt, hogy ha az egyikben elakadt, munkába vehette a másikat. Nyáron volt igazán elemében, amikor reggeltől estig a méhesben, ezen a zavarta lan elmélyedésre olyannyira alkalmas helyen időzhetett. Egy-két órát a méhek körül szöszmötölt, aztán lehevert és olvasgatott. Olvasás közben gyakran órákig elmerengett, majd odaült az asztalkájához és dolgozott. A magánynak ezeket az óráit mindennél jobban szerette. - Különösen az ebéd utáni órákat szeretem i t t tölteni, mondta egyszer a mézet vásárló óvónőnek, amikor a falu és vele együtt a méhes is valósággal elsüllyed a csendben. Olyan ilyenkor a falu, mint az Atlantis, amely a tenger mélyére süllyedt. Még a méhek zsongása is olyan, mintha a hullámok zsonganának. A szépen kikerekedett hasonlat után Teofil fátyolos szemekkel a távolba nézett, már amennyire ez a méhes előtt száradó fehérneműktől egyáltalán le hetséges volt. Karjait felemelte, majd mint törött szárnyakat hirtelen leengedte, s nagyot sóhajtott. Annyira úrrá lett rajta az elérzékenyülés, hogy több hang aztán már k i sem jött a torkán, s a kapunál az óvónőtől csak néma meghajlással tudott elbúcsúzni. Teofil méhesbeli időtöltéséről a patikus gyakornok már jóval kevesebb poézissel nyilatkozott. A hagyományos szombat esti kávé-likőrözések egyikén
ugyanis azt az ironikus megjegyzést tette, hogy a méhesbeli Teofil minden bizon nyal a pegazusát csutakolja, és a szárnyát repülőzsírral kenegeti. Ő hallott is egyszer valami gyanús hangot a méhes felől, ez a hang azonban inkább szamárordításra emlékeztette. N e m emberi részvétből mondom, hanem mert az írói igazságérzet kötelez rá, hogy Teofil úgy a társadalomtól, mint a sorstól mást érdemelt volna. Olyan szívvel-lélekkel, annyi önfeledt szenvedéllyel dolgozott, hogy egy kis siker, egy kis elismerés kijárt volna neki. Éppen ezért nem is vagyok hajlandó arra, hogy nagyképűen elítéljem azért, mert a birkák erényét hosszú évek hiábavaló várakozása után egy szép napon végül is felrúgta, s a sors kerekébe kissé beleigazított. Volt neki egy kétfelvonásos színműve, a Megfékezett lángok, melyet összes eddigi, még sehol elő nem adott darabjai közül a legsikerültebbnek tartott. Hosszas lelki és szellemi vívódás után egy éjszaka elhatározta, hogy kezd valamit ezzel a darabbal. Másnap reggel aztán önmagának is imponáló, határozott léptekkel kiment a méhesbe, és felhúzott szemöldökkel, ajka körül a diplomaták ravasz mosolyával íróasztalához ült, és egy levelet írt. Hogy hova és milyen tartalommal, az majd a következőkből fog kiderülni. Néhány nap múlva a járási székhelyen megjelenő Köleséri Hírlapban egy cikkecske látott napvilágot, amely közölte, hogy a Köleséri Tűzoltó Testület negyedszázados fennállása alkalmából, felszerelése javára előadást rendez, és annak keretében előadják többek között Lanka Teofilnak, a Korhányban élő tehetséges írónak Megfékezett lángok című színművét is. A hír a járási székhelyen kellemes izgalmat, a tűzoltó testület tagjai között pedig nem csekély meglepetést keltett, mert a testület minderről semmit sem tudott. A szerkesztő - igaz, hogy már az ötödik nagyf röccsnél tartott - csak annyit tudott mondani, hogy a hírt postán beküldött kéziratok között találta, és mert semmi képtelenség nem volt benne, leközölte. Csak fokozódott az izgalom a nemes testületben, amikor Kopasz Mihály kötélverő mester, a Testület elnöke, másnap a következő levelet kapta: „Mélyen tisztelt Elnök Úr! N e m kis meglepetéssel olvastam a Hírlapban, hogy díszelőadásra készülnek, és nekem egyik színművemet szándékoznak előadni. M i v e l énvelem előzőleg senki sem tárgyalt, nem tudhatom, hogy nem valami rossz tréfáról van-e szó? A z lep meg főként, hogy nekem valóban van egy Megfékezett lángok című színművem, de erről csak legszűkebb baráti környezetemnek v o l t eddig tudomása. Kérem, szíveskedjék néhány sorban tudatni, hogy a lap honnan vette az értesülését? Méhésztársi üdvözlettel: Lanka Teofil egyleti titkár. (Teofil ugyanis titkára volt a járási Méhész Egylemek.) A Testület nyomban válaszolt Teofilnak, s közölte, hogy a lapot beugratták ugyan, de az ötlet nem rossz, és ha a színműnek a tűzoltósággal kapcsolatos téma a tárgya, küldje be postán, bár legjobb volna, ha személyesen hozná be, hogy egyúttal a rendezést is megbeszélnék. Teofil másnap a reggeli vonattal, persze, Kölesérre utazott, s pünkösdkor a darabot bemutatták.
A kézirat átadásától kezdve Teofil teljesen visszavonult korhányi magányába. A z t a látszatot igyekezett kelteni, hogy számára nem nagy dolog az előadás, és az csak természetes, hogy a mű megtalálta az utat a közönség felé. A többi már nem az ő dolga. Én megtettem a magamét, most már társadalom, rajtad a sor, hogy te is megtedd a magadét, gondolta. M i v e l azonban pesszimista volt, a többit sem bízta egészen a sors szeszélyére. Egy napon eltűnt a faluból, és csak három nap múlva érkezett haza. Fején széles karimájú, vadonatúj fekete művészkalap, felöltője kihajtójában pedig vakító fehérségű, művésziesen bodrozott selyemsál pompázott. És amiről szintén látszott, hogy új h o l m i : egy kisebb méretű barna táska himbálózott a balkezében. H a kérdezték, hol járt, rejtélyesen mosolyogva azt válaszolta, hogy a fővárosban. Pünkösd másodnapján reggel ezzel a kis barna táskával látták elutazni. A k k o r már tudták, hogy Kölesérre megy, mert ünnep szombatján sürgönyt küldött a Tűzoltó Testületnek a következő szöveggel: „Darabom bemutatóján ott leszek. Helyet kérek számomra fenntartani. Lanka." A Hírlap is járt vagy három helyre, úgyhogy a postamesternő és a lap révén elég széles körben tudták Korhányon, hogy a járási székhelyen Teofilnak bemutatják az egyik darabját. A Hangya nagytermének a nézőtere a díszelőadás alkalmával zsúfolásig megtelt. Ott volt a megyei tűzoltó egylet díszelnökével, az alispánnal az élén a járási és a helyi közélet minden számottevő tagja. A darab mindjárt a második szám volt. El-elakadtak ugyan a szereplők, és olyanformán adták elő mondókájukat, mintha egyedül lettek volna a színpadon, és monológot mondtak volna, a közönség mégis feszült figyelemmel kísérte a színpadi fejleményeket, és „nagy tapssal jutalmazta a kitűnő együttes tagjait", amint azt a Köleséri Hírlap írta a következő számában. A z első felvonás után Teofil felállt elsősorbeli helyéről és felment a színpad ra. Ott bizalmasan félrevonta a rendezőt, Kakasszéki tanítót, és az öltözőből kihozott kis barna táskát felnyitva, egy remekbe kötött babérkoszorút vett k i belőle, amelyről két ágban keskeny piros-fehér-zöld szalag csüngött alá. - Kérem, mondta, a jótékony célra való tekintettel nem kívánhatom, hogy a Testület csak egy fillért is elvegyen a bevételből h o l m i figyelmességek kedvéért, ezért a magam költségén ezt a koszorút csináltattam. A második felvonás végén a szereplők közül valaki majd a színpadon adja át nekem, természetesen csak az esetben, ha a közönség tetszésnyilvánítása a helyzetet erre alkalmassá, illetve személyemet arra méltóvá teszi. Meleg kézszorítás után Teofil visszament a nézőtérre, és mélyen elmerülve szemlélte, mint válnak műve holt betűi élő valósággá a színpad varázslatában. M i k o r aztán a darab véget ért, és a nézőtérről harsány „szerző, szerző!!" fel kiáltások hangzottak, felállt, meghajolt a közönség felé, majd amikor egy k i p i r u l t arcú szereplővel leüzentek érte, felment a színpadra. Ott a rendező - kezében a koszorúval - kivezette a függöny elé, majd a taps csillapultával az előre kiszemelt szereplő előlépett, és Teofil felé fordulva a következőket mondta: „ A remekbe készült műért a költői lelkű szerzőnek!"
E szavakkal - máig is titok, hogy utasításra vagy zavarában cselekedte - a vastag tömör babérkoszorút rátette a Teofil kopasz és szegletes fejére. Hiába suttogta Teofil, hogy „a kezembe, a kezembe!", a koszorú a fejére került. Tomboló tapsorkán tört k i , s hogy Teofil mentse a helyzetet, jobbjával felnyúlt hirtelen, és a fülére csavarodott szalagot lerántva, a koszorút mély meghajlással előbb a szívére szorította, majd onnan - amennyire csak a karjától tellett - kinyújtotta a közönség felé, így akarván kifejezni azt a mélységes hálát, mely szívéből, az immár koszorús költő szívéből a közönség felé árad. A koszorú, míg a bankett tartott, szépen elrendezett szalagjaival ott függött Teofil feje felett a falon, majd hajnal felé visszakerült a kis barna táskába, honnan azonban átlag félévenként ismét előkerült, hogy hasonló aktusokon szerepeljen. Teofil ugyanis annyira megszokta a dicsőség babérját, hogy ha valahol a köleséri siker hatására előadták egy-egy darabját, melodrámáját, vagy amiben szintén nagy volt, alkalmi ódáját, újból és újból átadatta magának, kioktatva a rendezőt, hogy a koszorút a kezébe adják, éspedig szívmagasságban két kézzel nyújtva feléje. Ne a fejére tegyék, mint az a köleséri liba.
Variációk egy témára I. Péntek Mihály a kornádi vásárba készült, s előtte való este, amikor vacsora után rátömött, és bodor felhőket eregetett csorbaszájú tajtékpipájából, tréfás kötődéssel megszólalt: - N o , most aztán mindenki sorolja el, hogy miféle vásárfiát akar? A felnőttek már tudták, honnan fú a szél, és senki közülük meg se mukkant, de a kis unoka komolyan vette a kérdést. - Nékem mágnesbicskát hozzik, mondta, s odaállva nagyapja elé, olyan esengve nézett rá, hogy az öreg szinte érezte, a bicska ára megmozdul a bugyellárisában. - Olyat hozzik nagyapám, hogy halbul legyik a nyele, oszt karika is legyik rajta, meg lánc! Nagyfel látsz, hé, dörmögött rá az öreg a gyerekre, tettetett szigorúsággal. A z t hiszed tán, hogy váradi püspök a nagyapád? Nemcsak hogy bicska kéne, hanem még mágnes is legyik, oszt karika is legyik rajta meg lánc? Hát még? M e g hogy a bodzafárul is kolbászt tudjon vágni? N e m olyan kéne? Miska megszeppent, s hogy a nagyapja bozontos szemöldökét összerántva, csúfondáros képpel nézett rá, és nagy, csípős füstfelhőt fútt az arcába, sírva fakadt. - Hát van lelke bántani azt az ártatlan gyereket, csattant fel az öreg Péntekné. Kérdi, oszt mikor tisztességgel felel, akkor meg rátámad? M i t , hogy elég, meg hogy hallgassak!? Sose hallgatok én, mikor velem is m i n d i g ezt csinálja!
- Elég mán no, ha mondom. Tudhatnád, hogy csak tréfáltam. Gyere elő, Miska! Miska a kuckóban szipogott, ahova m i n d i g visszavonult, mikor a d i p lomáciai viszonyt a környezetével megszakította. Ott duzzogott sokszor órák hosszat, míg meg nem unta, vagy míg valamivel elő nem csalogatták. Miska azonban ösztönösen jó diplomata volt, s a hívó szóra most egysze riben kiugrott a kuckóból, egyenesen a nagyapja elé. A r r a számított, hogy engedékeny, megbékélő magatartása tetszeni fog a nagyapjának - aminthogy úgy is volt, mert az öreg Péntek a győzelem fölényével villantott oda a szeme sarkából a felesége felé. - N a , ugyi, mondtam. Még ez a gyerek is tudja, hogy m i a tréfa meg m i a k o m o l y beszéd, csak te nem akarod tudni. De csak azért, hogy prézsmitálhass, hogy mondhasd a magadét - szólt - , s rátéve a kezét a Miska fejére, megkérdezte: - Hát oszt, milyen bicskát is akarsz, te? - M i n e k mondjam, mikor úgyse hoz nagyapám? - N e m hozok? K i mondta azt néked? - Hát hoz? - Hozok, ha m o n d o m . - Kezet rá! - Hinnye a kiskésit a betyár kölykinek - kiáltott fel nevetve az öreg, s belecsapott a gyerek elébe tartott, maszatos kis tenyerébe. Ebbül üzletes ember lesz, meglátjátok, mán is hogy tudja az egyezkedist. Pénteknének is tetszett a Miska eszessége meg bátorsága, letette az öléből a foltoznivalót, odament a sublóthoz, és könyékig betúrva a h o l m i k alá, kivett onnan egy kis vászonzacskót, abból meg húsz fillért, és odaadta az urának. - Ezír meg fütyülős cukrot hozzik neki, mondta. De el ne felejtse kend! Fütyülős cukor! Én is ácsingóztam gyerekkoromban utána m i n d e n vásárkor, és igencsak kaptam is minden alkalommal, de így felnőtt fejjel azt m o n d o m , hogy embertelen találmány. Mert hogy lehet azt kívánni a gyerektül, hogy megegyen valamit, amivel fütyülni lehet, és ugyanakkor azt kívánni, hogy ne egyen meg valamit, ami cukor? Embertelen dilemma volt ez, csak a gyermek nem vette észre. Úgy emlékszem, a dilemmától úgy szabadultunk meg, hogy - környezetünk n e m csekély örömére - a fütyülő vagy összeroppant a zsebünkben, vagy a nyalogatással egybekötött használattól teljesen elvékonyodott, és fütyölés közben tört össze a fogunk alatt. De hát azért csak nagyon ragaszkodtunk a fütyülős cukorhoz, m i n t vásárfiához, s igen örvendtünk neki, mikor megkaptuk. Miskát is b o l d o g izgalom töltötte el arra a gondolatra, hogy nemcsak halas bicskája lesz, hanem fütyülős cukra is, amivel messzehangzón hirdetheti, hogy vásárfiát kapott. Boldogító gondolatok foglalkoztatták Miskát, amikor kerek kis fejét álomra hajtotta. Úgy aludt el, hogy mosolygós volt a szája. ***
A z öreg Péntek jó vásárt csinált Komádiban. Jó áron is, meg hamar is eladta a süldőket. Utána legelőször is a fütyülős cukrot vette meg, nehogy elfelejtse, aztán elindult a bicskát megvenni, merthogy ez meg becsületbeli ügye volt. A többi vennivaló csak ezek után következett. Több sátorban is árultak késeket-bicskákat, de olyan láncos halas bicskát, amilyet Miska kért, csak egy ember árult. A z árus nem nagyon tetszett az öreg Pénteknek. Kis, alacsony, keszeg emberke volt. Fülei nagyok voltak és átlátszók, az arca ragyás és aszott, a szemeivel meg sebesen pislogott. Ezekből a szemekből nem sok jót lehetett kiolvasni. De hát ha másutt nem volt, csak ennél kellett kikötni. - Van-i mágnes halasbicskája? - kérdezte a vásárost. - Ez i t t m i n d az. Csak mágnes bicskám van; felelte. Azzal az asztalon heverő bicskát felkapta, és beledugta a hegyét egy kis dobozba, amiben gombostűk voltak. Ahogy felemelte, tele volt a bicska hegye gombostűkkel. M i k o r az alku megvolt, a vásáros leoldotta a zsineg egyik végét, amin a bicskák karikájuknál fogva függtek, egyet lehúzott, és selyempapírba burkolva átadta az öreg Pénteknek. Még tíz óra sem volt, s az öreg Péntek jól megtömött bakójával már bent ült a községi vendéglőben. Jó kis bort mértek, a pipája is jól szelelt, na meg a vásárt is sikeresen ütötte nyélbe, derűs megelégedettséggel szemlélődött tehát. Tekint getett h o l ide, hol oda, nem fedez-e fel valaki ismerőst, vagy valami érdekes látnivalót. Aztán, hogy a szomszéd asztalnál egy piros arcú, ősz bajuszú emberke a bortól m i n d hangosabban valami városi történetet kezdett mesélni, azt hall gatta. Igen jóízűen beszélt az illető, minden három-négy mondat után hörpintett egyet a borából, s míg tette le a poharat, rövideket nevetett, és vágott egyet hozzá a fejével, mintha azt akarná mondani vele, hogy ejnye, de jó kis bor! - N e m lehetett másképp, mondta a piros képű, mint hogy a tehenet gubóteával megitatták, mielőtt felhajtották a vásárra. Ollyan jámbor vót, de ollyan, m i n t a kezesbárány. Állta, hogy tapogassák, meg hogy a tőgyit fogdossák. M e g is vette a sógorom. M i k o r oszt hazaírtek, oszt este fejni akarták, sárkány lettbelüle. Rozikát a kis székkel együtt úgy felrúgta, mikor fejni akarta, hogy a félszeme bedagadt. A sógorom az ostornyéllel jól elkente, hogy jámborodjék, de még boldondabb lett tüle. N e m vót mást m i t tenni, mint hogy összekötötték a lábát elül is, hátul is, nekitámasztották a falnak, oszt úgy fejtik meg. Fene virtusos tehén vót. Igyekeztek túladni rajta minél hamarább ük is. M i k o r a történetet befejezte, kiitta a maradékot, felállt, lekezelt az asztalnál ülőkkel, és megindult kifelé. (Befejezetlen)
Ketten ültek az ivóban. Az öreg Szatmári meg vele szemben az asztal túlsó felén egy idegen. Senki se tudta erről a szapora pislogású, denevérfülű emberről, hogy kicsoda. Csak az öreg Szatmári. Hanem ő aztán tudta, miféle. A szeghalmi vásárban történt az őszön, hogy a kis unokának bicskát akart venni. Ácsingózott utána a gyerek, hát lelje kedvit benne. Odalépett az egyik sátorhoz. Van-e mágnesbicskájuk? - kérdte. - Nekem ne vóna, mondta a vásáros, s azzal már kapott is fel egy csillogó nyelű halbicskát, kinyitotta, belebökött vele egy dobozba a gombostűk közé. Egyszeribe teli lett a bicska hegye gombostűkkel. - Na jó, mondta az öreg Szatmári, adjon egy kisebb fajtájút, mert gyereknek viszem. Azzal fizetett, s nem messze onnan befordult egy sátorba, amelynek bejárata felett szép köteg forgácsot lengetett a szél. Ott leöntött két decit tisztán, leparolázott az ismerősökkel, s elindult hazafelé. M i k o r otthon lepakolóztak a szekérről, s bementek a szobába, odaadta a bicskát Miskának. Felragyogott a gyerek szeme, s tán egy kicsit még a lélegzete is elállott. - A d d csak egy kicsit azt a bicskát vissza, hadd mutatom meg, m i t t u d . Azzal belebökte a pengét a varrógépen lévő dobozba, amiben kapcsok, tűk és gombok voltak, de bizony nem ragadt hoZzá semmi. Na, mégegyszer. A k k o r se. Nagyot nyelt az öreg Szatmári, de feltalálta magát: - Hogy a filkós fene ette vóna meg, hát nem kihúzta belőle a mágnest a harapófogó? Ott vót mellette a tarisznyába', mondta, mert hát az unokája előtt csak nem maradhat abban a szégyenben, hogy felnőtt ember létire becsapták. A gyerek el is hitte, s meg is nyugodott, de nem így az öreg Szatmári. Sokáig emésztődött miatta. Most aztán találkoztak. Itt ül vele szemben. Ő megismerte. Megismerte arról a lebbencstészta füliről, meg a szapora pislogásáról. Ő már bent ült, mikor a vásáros bejött. Hívatlanul is odaült az asztalához. A z t mondta, a szomszéd faluba, Csökmőre igyekszik, s pihenni tért csak be, mert hogy szél ellen jött a kerékpárral. - N e m tudja kend, hol lakik Csökmőn Faragó Béni? - fordult hozzá. Még hogy kend! - szítt egyet a pipáján az öreg Szatmári, meg köpött is utána, aztán szép tempósan kiitta a borát, s nagy akkurátusán visszaállította a pohara talpát abba a kis vízkarikába, ami ott maradt a pohár nyomán a zöld asztallapon. - Faragó Bénit ne tudnám? Hiszen tüszomszédom. Ott lakik a Sárkány utca végin, mondta, s kétfelé törülvén a kezefejével a bajuszát, átalment a boltba fizetni. Aztán szépen hazaballagott, s behúzódott a tiszta szobába az ablak mellé. Ott leste, m i k o r karikázik el a kerékpárján Csökmőről jövet hazafelé az álnok lelkű vásáros, aki őt is, meg az unokáját is becsapta. Mikor a vásáros, akit - mint kiderült - Cingernek hívtak, Csökmőre megérkezett,
mindjárt az első embert megkérdezte: - Ugyan kérem, hol találom a Sárkány utcát? A kérdezettnek nagyot villámlott a szeme, s összeszaladt az orra tövén a két szemöldöke. M i v e l azonban betegen éppen az orvostól jött így felelt: - Én biza nem t u d o m , mert én is csak látogatóba vagyok itt a vömnél, hanem azok az emberek ott, a kovácsműhely előtt el tudják igazítani. El is igazították, de alaposan. Mert mikor úgy jó három óra múlva jött Cinger visszafelé, a bal szemebe volt kötve, és csak féllábbal hajtotta a kerékpárt... Amiből az a tanulság, hogy Csökmőn a sárkányt még nem létező utca formájában sem tanácsos emlegetni.
NÉPHAGYOMÁNY
A csökmői sárkány története a korabeli okiratok tükrében A csökmői sárkány története a néprajztudomány művelőit már évtizedek óta foglalkoztatja. A történetről több felfogás alakult k i . A z etnográfusok egy része elfogadja ugyan azt a feltevést, hogy a sárkányfogás históriai tény, azonban úgy véli, hogy a történet egynémely epizódja hozzá lett költve, és így a sárkányról szóló szájhagyomány és a különféle feljegyzések nem fedik teljes egészükben a történteket. Az etnográfusok másik része viszont hajlandó elhinni, hogy a sárkány fogás teljes egészében úgy zajlott le, ahogy azt a szóbeli és írásos hagyomány elbeszéli, azonban ezt bizonyítani nem tudja, legalábbis ez ideig nem tudta, azért a két álláspont nem küzdhetett meg egymással a ténybeli érvek fegyverével. Hiányzott ehhez a sárkányfogás hiteles története, hiányoztak azok a korabeli írásos, feltétlen hitelt érdemlő dokumentumok, amelyek tárgyilagos tényközlésükkel eloszlatták volna a feltevések ködét erről a rendkívül érdekes, egyes momentu maiban valóban a költöttség benyomását keltő, sőt invenciózusságát tekintve akár teljes egészében is költött műként felfogható történetről. M e g kell tárgyilagosan állapítani, hogy a mesterkézzel szőtt cselekmény meglepő, elmés fordulataiból szinte önként adódott az a feltevés, hogy nem egy minden mozzanatában de facto megtörtént cselekménnyel állunk szemben, hanem egy olyan történettel, amely szorosan vett alapcselekményében is megragadta a mesélők és hallgatók fantáziáját, és arra ösztönözte őket, hogy a maguk képzele téből is adjanak hozzá. A történetnek ez a fordulatokban, ötletekben való gazdagsága késztette minden bizonnyal Dömötör Sándort is arra, hogy Debrecen és az Alföld c. tanulmányában hozzáköltöttnek tekintse a sárkányhúzásnak a férfihűtlenséggel kapcsolatos, kissé vaskos humorú, de jóízű csattanóját, mondván, hogy „önálló magyar adomával van dolgunk: hasonló tréfa változata sem a külföldi, sem a magyar adoma gyűjteményekben nem található". Annyira költöttnek, népköltészeti terméknek tekintette tehát az említett epizódot, hogy külföldi és magyar ado magyűjteményekben keresett hozzá analógiát. De nemcsak ő, hanem kívüle még számosan nem tételezték fel Csuba Ferencről, az országos liírre jutott kópéság értelmi szerzőjéről, hogy a sárkányhúzás története minden mozzanatában az ő műve, s alihoz az írásos és szóbeli hagyomány semmi lényegeset hozzá nem tett. Egyébként a sárkányhúzás történeti tényében való részbeni vagy egészbeni kétkedés nemcsak a későbbi nemzedékekben, laikusokban és etnográfusokban, élt a kortársakban, az esemény utáni évtizedek generációjában is. Etsedy Gábor már 1827-ben kelt feljegyzéseiben bizonygatni kénytelen a közfelfogással szemben, hogy a sárkányhúzás históriája valóban megtörtént, s erre az akkor is még élő Tomcsányi főbírót említi hiteles tanúként. A hiteles történet ismeretének hiánya azonban nemcsak a sárkányhúzás egyes mozzanatai tekintetében vezet téves feltevésekre, hanem az esemény időpontját illetően is. Tóth Béla annak a hexameterben írott krónikának, amely a csökmői sárkányfogást meséli el, keletkezési idejét a XVIII. század közepére teszi, 1
2
3
jóllehet a történet mint most már tudjuk, 1788-89 telén játszódott le. A hiteles történet nyomára minden bizonnyal azért nem akadtak eddig a kutatók, mert abban a feltevésben voltak, hogy a sárkányhúzás iratai, ha egyáltalán vannak, a terület szerint illetékes Bihar vármegye levéltárában keresendők. A csökmői sárkányhúzás ügyét azonban, mint csalási bűnpert a Békés vármegyei törvényszék tárgyalta úgyhogy a periratok nem a bihari, hanem a Békés vármegyei levéltárba kerültek megőrzésre. A rendkívül érdekes dokumentumok, ha nem is hiánytalanul, most is megvannak a Gyulai Állami Levéltár őrizetében az Acta Sedriae Criminalis c. iratsorozat egyik legértékesebb csomójaként. Van a periratok közt egy 1789. szept. 11-én kelt, a szeghalmi bírák által készített jelentés (relatio speciális), amelyet a járás szolgabírájának küldtek. Ez a d o k u m e n t u m történeti hűséggel és a criminalitas által megkívánt nyomozati részletességgel ismerteti a sárkányhúzás lefolyását és annak előzményeit. (Ezt a jelentést először a Békés c. gyulai, majd később a Bihari Hírlap c. berettyóújfalui hetilapban közöltem, és valószínű, hogy Szűcs Sándor is az utóbbiból vette át A régi Sárrét világa c. munkájába.) A jelentés teljes szövege ez: ,, Alább írtak alázatosan referállyuk az Urnák V. Szolgabíró Uramnak: hogy Tttes Nemes Bihar Varmegyéből még augusztus hónapban feles kints keresés végett helységünkbe küldetett rab, Csuba Ferentz, ide érkezésének idejétől fogvást nem annyira a kints keresésében, mint hozzá hasonlókkal való szünteleni bor ivásban és másoknak az ő kints találásával való ámításával töltötte el egész idejét. Itten ugyan sokszori kényszerítésünk után hébe hóba k i ment kintset keresni, és majd minden laponyagot s halmokat megásatott a már általa elámított Rabéi, Csökmői és Szeghalmi emberekkel, de semmi haszonra: mert tsak egy fillért sem talált. A honnét sok ámításai után Társai által meg támadott és bizonyosan agyon is verettetett volna, hanemha vélek lévő expressus esküdt emberünk Hajdú Mihály magát interponálta volna. Ezen actusnak meg léte után Ígéretet tett Csuba Ferentz, hogy tsak lennének azon emberek békességben, teméntelen kintset fogna nekik mutatni a következendő napon. Melly nap tsak ugyan k i is vitte őket a tsökmői határba lévő Sóstó Halomra, mellynek ásatásához hozzá fogatván, maga a rét oldalra elment imádkozni: azonban kevés idő múlva a munkásokhoz meg térvén, s látván, hogy semmit nem találtak volna, kezdi ijezgetni az ásós embere ket, hogy a gödörből jönnének k i , mert már a pintzebót hajtása igen közel vagyon, s mindjárt le szakadna alattok; és így ők bizonyosan bele fognak fulladni a pintzébe, annak büdössége miatt. Mivel pedig azok a gödörből ki jönni tsak ugyan nem akartak, illy álnok beszédekkel állata el őket: hogy magokat ne ejtenék veszedelemben, inkább hozzanak ki Tsökmőről egy 7 öles ujj kötelet, és azzal fogjanak az ő igazgatásából, az ő segítségével egy sárkányt, és azt vetnék bele a gödörbe, a hadd törje be a pintze bót hajtását, és inkább a hadd vesszék oda, mint ők. Erre a csökmőiek ráállottak és kötélért tsak hamar bé futamodván, el hozták a kötelet; mellynek el hozása után megkérdé őket, hogy mitsodás sárkányt akarnának fogni, kant-é vagy nőstényt, vagy azoknak tavalyi fijait? Ezek pedig a 4
nőstényre tevék fel a tzélt, el mennek a tordai lápra Csuba vezérlete alatt, a h o l Csuba a réteken széllyel járkálván, mivel sárkányt nem talált, illy fortélyra gondolt: a kötélnek edgyik végét a földbe maga le ásta, de tsak igen kevéssé, úgy hogy az tsekély húzásra is onnét ki jöhessen. Ennek leásása után neki biztattya az ásós embereket, hogy azon kötelet egy szíVvellélekkel erőssen húznák, és ha azt felhúzhattyák, már úgy bizonyossan megfoghattyák a sárkányt. Mellyből az lett, hogy a kötélnek néki esvén azon megvakított személyek, a kötelet meg rántyák és a kötél hirtelen a le ásott helyből k i rántódván, mindnyájan hanyatt esének, és kinek kezébe, kinek farába és lábába ment a nád tors. Itten hogy fel húzhatták az ásósok a kötelet, megörülnek, hogy ők már majd megfogják a sárkányt; a rajtok esett sérelmet pedig fel sem vették az örömnek miatta. Ezzel a vak Csuba meg nem elégedvén így szóll hozzájok: Attyám fijai! ez ugyan jó próba volt, de még egy van hátra, azt is meg kell tselekedni. Ha azzal boldogulunk, azután t u d o m bizonyos san, hogy a sárkány a miénk lessz. Ekkor ismét újra le ásta maga a kötél végit, de olly erőssen, hogy azt (mint maga Csuba Ferentz is meg vallya) 6 ló sem húzhatta volna fel. Ezen kötélnek a másik végére állítja az embereket, és egy nagy darab rétséget a kötélben keríttetett vélek, mondván, ha azt le húzhattyátok, úgy bizonyos, hogy meg fogjuk a sárkányt; mind az által azt is meg m o n d o m , úgy m o n d , Kenteknek: hogy ha Kentek közt van ollyan ember, a kinek nőtelen korában valakivel köze volt, vagy más asszonyával hált, az innét el távozzék, mert a sárkányok azt azonnal széllyel szaggáttyák; amint hogy tsak ugyan a tsökmőiek közül hárman félre is mentek, nem mertek a kötélhez még tsak hozzá is nyúlni. És így ezekkel is kevesedvén a kötél húzóknak számok, a rétet le nem törhették, mellyből a sárkánynak meg nem fogása erántelébbeni örömök szomorúsággá, sőt nagy haraggá vált; mert Csubát azonnal meg ragadták, és a Sóstó H a l m o n ásott gödörhöz vitték, hogy ott bele vessék, és a sárkány helyett maga törje le a pintze bót hajtását. És ezt meg is tselekedték vele, a gödörbe (melly mint egy 8 öles méllységű volt), őtetbele hajítván, a földet kezdték rá húzni, hogy oda temessék. De ekkor is feltalálta magát Csuba, a sürüen reá hányt föld alól e képpen kiáltozott az embereknek: no, most vagytok emberek, eddig is így kellett volna véllem bánni, s lett volna elég pénz; hadjatok békét nékem, lessz hétfün elég pénz, eddig is mutattam volna, de attól féltem, hogy a sárkányok meg ölnek; most pedig már látom, hogy m i n d egy, akár t i általatok, akár a sárkányok által veszek el; még így talán jobb lessz, ha nektek pénzt mutatok, mert áldást mondatok utánnam. Már nem bánom, inkább a sárkányoknak engedem magam meg ölni. Ezen beszédnek engedvén az ásósok, a gödörből k i hozták, haza vitték, jól tartották, és terminált hétfün ismét véle k i menvén, vélek vasvillákat vitetett; hogy majd ő rá sok bikák fognak menni, ha az pénzt ássák, de ne féllyenek, tsak aggassák a bikák tökeinek a vasvillákat, el tágulnak rólok. Ezt is meg tselekedték, de az ásás közben semmi rajok nem ment. Innen tehát Csuba új mesterséget gondolt, és azt mondja nékik: bocsássanak engem kentek szabadon, mert meg kell a sárkányokkal előbb vívnom, hartzolnom, az után lessz meg a pénz; aminthogy el is botsájtották, s magában vissza került. Ezután ismét próbáltak a hartz után is áskálni, de semmi haszonra.
A k k o r ismét azt mondta, hogy még az fidélibus cassának három forint híjjá van, míg azt meg nem adnák az ásósok, addig pénzt nem lelnének. Ezt is meg adták, s véle meg is itták, de tsak ugyan semmit nem találtak". Ebből a jelentésből kiderül, hogy a csökmői sárkányhúzás színesen, fordula tosán zajlott le, hogy a féfihűtlenséggel kapcsolatos „adomaszerű csattanót" a szereplők a sóstóhalmi határrészen, mint valami bohózati jelenetet, ténylegesen lejátszották, s nem hozzáköltés révén került a történetbe. S kitűnik a jelentésből az is, hogy Csuba Ferenc, amikor évődő, de megtévesztésre szánt fontoskodással a fogandó sárkány mineműsége felől tett fel kérdést a valóban „kötélnek állt" parasztoknak, sarokba szorított helyzetében is olyan ösztönös, nagyszerű h u morérzékkel szőtte a gyorsan fejlődő cselekményt, hogy „ m ű v e " , ha történetesen azt nem (mint imposztor) cselekszi, hanem (mint humorista) írja, kibírná az összehasonlítást nem egy hasonló klasszikus irodalmi alkotással. Csuba kiváló humorérzékét különben nemcsak a csökmői sárkányhúzás bizonyítja, hanem az a szentesi eset is, amelyet Etsedy Gábor Némely jegyzés című műve alapján Dömötör Sándor is ismertet említett cikkében. Csuba Szentesen a bírót három hétig éjfél előtt egy óra hosszat térden állva járatta minden éjszaka a kertjében azon hely körül, ahol a kincset k i akarta véle ásatni. „Az idő leteltével a bíró 11 órakor egymagában, rosariummal a nyakában hozzáfogott a kincs kiásásához, de csak egy lóganéval telt rossz teknőt talált ott, amit Csuba tett oda. A kincsásást megelőző este a bíró Csubát 2 szép lovát befogva, liszttel, szalonnával és egyéb éléssel megrakott kocsiján kivitte a városból, hogy a sárkány Csubát szét ne tépje afeletti mérgében, hogy a kincset a bírónak megmutatta." Erre a történetre sem lehet másként, csak harsány nevetéssel reagálni! író sem „járathatta volna m e g " jobban a bíróval, morális célzattal író sem büntethette volna meg példásabban a mohó kincsszomjat, a munka nélkül való hirtelen meggazdagodás vágyát, mint Csuba tette. Egyébként Csuba Ferenc írói szemléletre való hajlamosságát, „alkotásra" való képességét nemcsak kikövetkeztetni lehet az általa elkövetett imposztorságokból, hanem ténybeli alapot nyújt erre az a körözésre kibocsátott személyleírás is, amelyet Túrkeve város körözési jegyzőkönyvéből Györffy István jegyzett k i , és amely az Ethnographia XXXIII. évfolyamában jelent meg. A személyleírásban többek közt ez áll: „Azon rossz szemeit csodálatosan forgattya, nagyon tudja szóval, sőt énekléssel is tódittya a dolgot, azonban a magyar versek mondására természettel nagy hajlandósága van." A maga fabrikálta rigmusok mondásával minden bizonnyal erősbíteni akarta a népben azt a hiedelmet, hogy nem mindennapi emberrel van dolguk, hanem sok mindent, sőt titkokat tudó táltos-emberrel, aki valóban ért az elásott kincsek megtalálásához. Lehet, hogy mint koldus kezdte el a rigmusolást, úgy gondolva, hogy rímbe szedett nyomorúságával jobban meg tudja hatni az embereket. S gyakorlatot szerezvén a rigmusolásban, a kincskeresés csalárd műveleteinél is alkalmazta, tapasztalván, hogy a kötött formájú verses beszéd ezen a téren is jobban hat az emberekre, mint a hétköznapi kötetlen beszéd. Csuba Ferenc a csökmői sárkányfogás idején, az elfogatása alkalmával
felvett jegyzőkönyv adatai szerint mindössze 22 éves volt, tehát még egészen fiatal. Es már akkor múltja volt. 1786-ban Szentesen két embert csapott be kincstalálás meséjével. Berza Józsefet és a vejét, Szegedy Andrást, amiért a Csongrád vármegyei törvényszék Szegváron 60 botütésre ítélte, és eltiltotta a koldulástól. Egy év múlva lakóhelyén, Békés városában követett el hasonló imposztorságot, amikor Mágoron mutatta volna a kincset. Kellett, hogy legyen valami szuggesztív erő a fellépésében és a beszédjében, mert csak a csökmői rászedés alkalmával közel másfél ezer forintot, 1432 frt. 41 krajcárt szedett k i a hiszékeny sárréti, csökmői, furtai, zsákai és szeghalmi parasztok zsebéből. Egész kis vagyont. A kicsalt pénzre vonatkozóan azt vallotta, hogy annak egy részét társaival s a kincsásókkal együtt megette-megitta, 30 aranyat pedig Nagyváradra v i t t be ottani cinkosainak. Ezekről a nagyváradi cinkosokról azonban kiderült, hogy egy kivételével - nem létező személyek. 1790. jan. 26-án ugyanis a nagyváradi bíró, a Csuhával való szembesítés végett keresett Mihálydi Józsefről, akinek háza, szőlője van, Bánfi Simonról, aki a „Püspök Úr inassá", Kövi Sándorról, akinek virgája van, amely rámutat a kincsre és Kézelmann Jakabról, aki feje a társaságnak, annak parancsol, és akinél a „valóságos" pecsét is van, azt jelenti az ügyésznek, hogy sehol sem lehetett megtalálni őket, hiába kerestette „szorgalmatosan", s tudakozódott felölök „úri házaknál és majorokban". Hogy miért „költötte" Csuba ezeket a személyeket, nem derült k i az iratokból, csak Mihálydi József rendeltetésére derül fény az iratoknál elfekvő 12 levélből. Ezt a 12 levelet Mihálydi József írta csökmői, furtai és szeghalmi lakosoknak, akik Csuhának pénzt adtak, akiket Csuba pártolására, minden téren való támogatására biztat, és akiket, amikor befektetett pénzük miatt már nyugtalankodni, fenyegetőzni kezdenek, megnyugtat afelől, hogy károsodás nem éri őket, mert ő házával és szőlejével jótáll Csubért. A társaiként említett személyek közül csak az egy Ritóvszki János szíjgyártómester létezett, ez is azonban azt vallotta kihallgatása alkalmával, hogy „én láttam ezt a rabot Szalontán, ahol koldult; itt is volt Váradon a házamnál, de énnekem soha semmi közöm, vagy társalkodásom nem volt vélle". Maga Csuba is ezt mondja a szembesítés alkalmával: "... nékem semmi társaságom nincs Ritóvszki urammal, és amit mondtam, félelmemben vallottam". 5
6
Később Csuba bevallotta, hogy a Mihálydi-féle leveleket „egy korhel deák Váradon, Palugyai n e v ű " írta, illetve részben íratta. Ez a Palugyai tényleg létezett. Érdemes megismernünk a szeghalmi bírák által 1789. február 25-én felvett jegyzőkönyvet teljes szövegében. Kitűnik ebből a jegyzőkönyvből, hogy Csuba milyen bátran, hiteles látszattal tudott hazudni, s mennyire gátlás nélkül mani pulált létező személyekkel is (Ritóvszki, Kosztolányi páter), valószínűen azért, mert úgy gondolta, hogy azok társadalmi helyzete, ha nem is mentesíti őt a csalás következményei alól, de átmenetileg kíméletesebbé teszi vele, mint a társaság tagjával szemben, a bűnügyi hatóságot.
A jegyzőkönyv: Die 25-a Febr. 1789. Examenbenevolum peractum est i n Possessione Szeghalom. Puncta Reponsoria Iterrogatoria 1. Kinek hívnak, hány esztendős hová 1. Csuba Ferencz a nevem, lehetek mintegy 22 esztendős, békési fi vagyok. való és mitsoda valláson való vagy? Református vallású vagyok. 2. Vagyon-é feleséged? 2. Igenis, vagyon. 3. Azért, hogy némelly szegény em 3. Miért vagy fogva? berektől feles pénzt szedegettem fel a fejébe, hogy én nékiek a földbe feles pénzt mutatok. 4. M i formán lenne az a summa pénz, 4. Úgy gondolom, hogy öszvességgel tenne mint egy 800 rhénes forintokat. mellyet tőlök fel szedegettél? 5. A z o k a szegény emberek már azt val 5. Én annyi summát nem vettem, az Is lották, mint a specificatiobol meg tetszik, tennel bizonyítom; hanem a m i t felhogy ők edgyszer is, másszor is adtak lyebb meg vallottam, azt t u d o m , hogy neked 1432 irt. 41 krokat. Vald meg igazán, lehet annyi formán, amit fel szedegettem. hogy azon summát m i n d fel vetted-e? 6. M i előttünk úgy látszik, hogy tsupa 6. Én is úgy tartom, hogy azt senki meg lehetetlenség az, hogy a földben meg nem láttya. Én sem nézésem által mon lehessen a pénzt látni, hát te miképpen dottam volna meg, hogy hol v a n a pénz, látnád meg, holott különben is nehezen hanem mások beszéde után. látsz? 7. K i mondotta hát meg tenéked, hogy 7. Nagyváradi lakos Ritóvszki János szijjártó mester ember és ugyan oda hol a pénz a földbe? való Mihálydi József. 8. Hát azok hogy tudták, hogy itten a 8. Kövi Sándor járt itten. Néki vagyon határba pénz van, hiszen ők talán soha virgája, melly a vasra is rá mutat; azomba sem jártak ezen a vidéken? pedig írásból tudnak mindeneket, mert nálok sok levelek vágynak. 9. A z o k az emberek tehát néked társaid 9. Igenis társaim voltak, mert már fel is voltak ezen pénzt találásban? vettek tőlem 30 körm. aranyakat, és ha ők engem nem biztattak volna, soha én ilyen dologra nem vetemedtem volna. 10. Hogy hívják azon társaidat és hol 10. Ritóvszki János lakik Nváradon, szijjártó mester ember, Mihálydi József laknak? Nváradon a Ns. captalannak valami féle üsztye. Ritóvszki János jobban tudja, mint én. Kövi Sándor lakik Újvároson, az attyát Kövi Istvánnak hívják. Bánfi
11. Talán valami különös társaságotok vagyon hát nektek, hogy még petsétet is tartotok? 12. Hát te miféle hivatalba voltál ebbe a társaságba?
13. Vittél hát nekiek pénzt Nváradra? 14. Kinek adtad azon pénzt? Vagy mindnyájan részesültök-e benne?
15. Mondották-e akkor, hogy még több pénzt is vigyél nekik? 16. Hát még azon fent nevezett társaidon kívül nem volt-é még más valaki társad? M e r t az elébb úgy mondád, hogy a kladányi páter Kosztolányi Sándor úr is véled ezen edgyességbe volt? 17. Voltál-é valaha fogva?
Simon Nváradi M . Püspök Úr inasa. Kézelmann Jakab is hozzánk való, aki ez előtt a Bárány csapszékbe árendátor volt, és ennél van a valóságos petsét, mellyel az ide s tova tsalni járó levele ket meg szokták pelsételni. 11. Bizony volt nekünk társaságunk, mellynek feje Kézelmann, a többinek ő parantsol s a petsét is azért áll ő nála. 12. Nekem egyéb hivatalom nem volt, tsupán tsak az, hogy én széllyel járjak és embereket keressek, a k i k a pénz ásás fejébe pénzt adjanak, én pedig azon pénzt nékiekbé vigyem; ők engem meg tanítanak a pénz ásásra, az után el élhetek. 13. Vittem 30 aranyat. 14. Ritóvszki János házához vittem, és ott volt Bánfi Simon, Kövi Sándor és Mihálydi József, s m i n d a négyen vették fel ezen pénzt tőlem, mellyet egymás közt fel is osztottak. 15. N e m mondották, sőt azt mondották, hogy már míg azon embereknek nem szolgálnak, addig többet ne vigyek. 16. Úgy mondottam, az igaz, de tsak hadd maradjon, ne keverjünk bele o l lyan embert, inkább én hadd szenvedjek érette; annyival is inkább, hogy ő a váradi társasággal edgyet nem értett, hanem tsak az itt valókat biztatta, és tőlök ajándékot is vett fel. 17. Szegvárott voltam illyen varázslásért.
De érdemes megismernünk néhányat a Mihálydi-féle levelekből is. Lássuk mindjárt az időrendben első két levelet. Ez a két levél egy napon kelt, éspedig 1788. június 17-én, és mindkettő Jenéi Sámuel furtai lakosnak szól. Úgy látszik, ekkor indult meg a kiszemelt áldozatok meggyúrása, a propaganda „missilis" része, besulykolása a köztudatba annak, hogy Csuba Ferenc titkok tudója, s az ő tudománya révén kincset lehet találni a földben. A két levél tartalma nagyjából azonos, azonban az egyik primitív fogalmazású, s gyakorlatlan kéz írta, míg a másik tanult ember írása, és tartalma is a kívánságokat, teendőket illetően sokkal határozottabb. Valószínű, hogy Csuba a primitív jellegű levelet íratta elsőnek, de nem volt megelégedve vele.
Ekkor juthatott kapcsolatba a „korhel deák"-kal aki a másik levelet írta. Eza levél m i n d tartalmát, m i n d külsejét illetően is tetszetősebb volt az előbbinél és nagyban emelhette Csuba szemében a komolyságát, hogy szép vörös viaszpecséttel lett lezárva. Úgy lehet, hogy a primitív levelet Csuba nem dobta el, hanem magánál tartotta, esetleg a nép körében megtévesztésre fel is használta, és megmotozásakor került a hatóság kezébe. A másikat valószínűen Jenéi Sámuel szolgáltatta be a megindult bűnvádi eljárás során. Lássuk most már a két levelet. A z első levél: „Ezen levelem adassék Tekintetes Bihar Vármegyében lakozó nevezetesen Furtá Jenéi Sámuel Uramnak ilendő respektussal. N . V . álandó egésséget kívánok kelméteknek. Édes Jenéi u r a m , ismét megjelent az a ifjú, amely kegyelmeddel azt a dolgot feltété és a pinszt hozta ne fien kegyelmed mert a pinsze mindenkor meg lesz én nálam, és el nem vész tsak a többit bé kegyelmed mentül hamarább csütörtökön estvére hogy a dolgot fojtatasam és fogagyon kend maga melé társot mert anak j u t kegyelmednek is isten után elég lészen hogy maradika sem ili meg és azon Tsuba Ferentz amel kegyelmednél van kedviben kel járni hogy vali módon meg ne haragugyik mert megharagszik semi sem lesz a dologbul tiszteik becsüik eni inya agyának mert a 100 forintot is megene előtem csak anyi volna m i n t egy grisli és én mindenkor meg fiszetek e melet ekipen jelenben maradok igasz szolgája, Juni 17 ano 1788, Mihálydi Josef." A második levél: „Ezen levelem adassék T. N . Bihar Vármegyében lévő nevezetesen Furtán lakó Jenéi Sámuel urnák illendő respektussal. Furtán. Evégre kívántam busitani kegyedet Édes Jenéi U r hogy Tsuba Ferencz a melly kegyednél vagyon és a melly dolgot kegyeddel fel tett oly végre, hogy az ő tudományának folytatására két aranyat kért kigyelmedtől, hogy isten után azon tudományábul a mellyet vett az Úrtól, kigyelmedet abbul részesítenni, m i sem ellenkezhettünk benne, de azt megvallyuk, hogy eő annak a munkának végben vitelére magában gyenge, hanem hogy boldogullyanak kigyelmetek a két arany hoz még adgyanak két aranyat néki és osztán négy lészen az arany, ugy adunk melléje embert, de most nem lehet, hanem hogy fáradsága híjában ne essék kigyelmednek várakozék szombathoz egy hétig és akkor Tsuba Ferentz mellé embert küldhetek hogy a kigyelmetek dolgát elvégezze s annak eleget tegyenek, azon Tsuba Ferentzet pedig tartsák kigyelmetek addig és én mindenkor megfizetem, ha magátul pedig nem telik kigyelmedtül a két arany, fogadgyon társat kigyelmed maga melé, aki letegye és én mindenkor megfizetem. Ennek adásában pedig szorgalmatosan iparkogyanak kigyelmetek, hogy Isten után boldogulhassanak. Ha ember nem lenne szombathoz egy hétre én magam fognék menni és Tsuba Ferentzel eleget tenni, amelyet megerősítek kezem vonásával. Ezel maradván igaz szolgája Kegyelmednek Mihálydi Jósef N . váradi lakos. N . várad 17 j u n y 1788." Egy 10 nappal későbben kelt levél új oldaláról mutatja be Csubát. Úgy /
látszik, mint koldus, vásárokon és másfelé való rengeteg járása-kelése során sok mindent tapasztalt, és a kuruzslással is megismerkedvén, a pénzszerzés kedvéért felcsapott maga is kuruzslónak. Három csökmői emberhez címzett levelében ,,nemes Mihálydi Jósef" ezeket írja: „Bizodalmas Jó akkaró Jenéi Ferencz, Jenéi János és Kovács János Uraimék! Amidőn tellyes bizodalommal ajánlanám Kigyelmeteknek m i n d mostani, m i n d jövendőbeli szolgálatomat, kívántam ezen levelem által Jó Uraiméknak tudtokra adni, hogy amelly három aranyakat adtak Jó Uraimék Csuba Ferencz vér szerént való atyámfiának mint Jó uraimék szükségek vagyis bizonyos nyavalyájok meg gyógyítása végett mint orvosnak, azon három aranyaknak haszontalan fel vételén legkisebb vélekedések ne légyen mivel és mindenkor m i n d szöllömet m i n d házamat ad vires summae kiteszem, hanem hogy szereknek meg szerzésére még elégtelen említett atyámfia Csuba Ferencz tehát szükségképpen kell még pénz béli segítséggel lenni hozzája és pedig úgy, hogy ha száz forintokat költenek is az urak, én ezen summának recompensatiojára kész vagyok és magamat obiigálom; de úgy hogy m i n d addig, miglen említett Csuba Ferencz atyámfia a feli válalt dolgát nem effectuállya, addig penes protestationem nobilitarem senki ne hábor gassa, hanem nekie még a szükséges eszközökre költséget a mennyi kelletik adminstratioval lenni ne terheltessenek. Melly jelentésemnek nagyobb erejére kül döm az én levelemet és Csuba Ferencz atyámfiának hathatósabb voltára manutentiájára petsétemmel megerősítvén maradok jó uraiméknak köteles jóakarója N . Mihálydi Jósef váradi lakos. N . várad die 27. juny. 1788." A m i n t látjuk Csuba Ferenc nem volt „Olcsó János". Elég borsos tarifával dolgozott, s jól megfizettette a hiszékeny emberekkel nem létező tudományát. De térjünk vissza a levelek kapcsán a sárkányhúzást megelőző fejleményekhez. Akik feles kincstalálás fejében Csuhának pénzt adtak, kezdenek kijönni a türelemből, s kezdenek kételkedni abban, hogy Csuba segítségével kincset találjanak. Ter jedelmes levelekben kell csillapítani őket, hogy „aki bántya őtet, megsirattya". ígéri Mihálydi, hogy Csuba segítségére „Sarlóskor! maga is kimegy, mert hiszen ilyen nehéz dolgokban Csuba egyedül nem is boldogulhat, s kéri, hogy ellene „több ingviziciót ne csinállyatok". A z idő haladtával Csuba m i n d szorultabb helyzetbejut. A z egyik zúgolódó már azt hangoztatja, hogy a Mihálydi-féle leveleket Csuba íratta, mire Mihálydi Jenéi Ferenchez címzett levelében a következőkben reflektál: „Azt pedig, amit Jenéi Jánosbeszéllett, helytelenül, idővel is meg sirattya, hogy azt mondotta, hogy Csuba Ferencz irattá a levelet, holot magam pénzemen írattam, ebbe kétsége ne légyen, mivel ezernyi ezért mutathatok idővel érette." A z elégedetlenség azonban nem csillapodik. Mihálydi csak hitegeti őket. „Sarlóskor" persze nem megy k i , s nem megy más „terminált" napon sem, mert vagy az anyja van halálán, vagy azért nem megy, mert „ezen szüreti alkalma tossággal el nem mehetek". Jönnek ugyan a hitegető levelek, de már egyre rövidebbek. Úgy látszik, hitelét vesztette Mihálydi, s hiábavalónak látszik a sok irka-firka, a sok ígérgetés,
fogadkozás. Október 15-én ír ugyan még egy utolsó levelet, s ebben új terminust közöl, azonban persze abból sem lesz semmi, hiába toldja meg súlyos fogadkozással, hogy „életem vesztesége alatt hétfün estére ott fogok l e n n i " . Van azonban bátorsága még ekkor is követelni, hogy „minden késedelem és idő hallasztás nélkül" pénzt és élelmet adjanak Csubának, ígérvén, hogy ennek fejében „annyit fogok szolgálni, hogy ha hét ezerén volnátok is, meg érnétek véle". H o g y a továbbiakban m i történt, azt már megtudtuk a szeghalmi bírák jelentéséből. És a jelentésben foglaltakhoz kétség nem férhet, mert az m i n d e n bizonnyal hiteles szemtanú, a jelentésben említett „vélek lévő expressus esküdt ember", Tóth Mihály beszámolója és esetleg más kihallgatott résztvevők val lomása alapján készült. Csuba Ferenc 1788-89 telétől kezdve börtönben ült, legtöbbet a gyulai börtönben, egészen büntetése letöltéséig, 1791 őszéig. A megyei törvényszékek egynéhányszor igen erős fedezettel, keresztvasban, elszállíttatták egymáshoz, járt Makón, Szegeden, Nagyváradon, de mivel békési lakos volt, és szélhámosságai nagy részét Békés vármegye területén követte el, ítélet alá ide került a gyulai megyei törvényszékhez. Ügyét az alsóbb fokú bíróság 1790. aug. 25-én, a fellebbviteli bíróság pedig 1791. május 7-én tárgyalta. A fellebbviteli bíróság latin nyelvű ítélete így hangzik: A n n o 1791 die 7a May sub Sede Judria captivorum revisoria I n causa Fisci Magistratualis contra Franciscum Csuba incolambékésiensem eriminis stellionatus insimulatum Deliberatum est: Crimine stellionatus ex actis per Fiscum Magistratualem productis clare eveniente, sed nec per ipsum invinculatum negato, eundem imputatis jam hactenus p a r t i m i n Bihariensi, partim i n hicce Itis. Cottibus, inde ab anno 1789 perpessis carcerum squalloribus, ad t r i u m mensium carceres, a die latae sententiae computando, 90 item baculorum ictus quovis mense i n tertialitate infligendos condemnari, damnificatis fundo nullo existente indemnisari nequentibus. Interim cum Franciscus Csuba callida sua arte complures honestos homines j a m deceperit et graviter admodum damnificaverit, extum consilium penes submissionem deseriptionis personae ejus interpellabitur, quatenus eandem deseriptionem indolem, item impostoris fine praecautionis publicari facere dignetur, ne idem sive sub specie sagacis thesauri i n visceribus terrae abseonditi detectoris, sive mendicando artibus scilicet quibus honestorum h o m i n i u m seu credulitati, seu misericordiae callide imponere nescit amplius imposturam exercere et h o m i nes damnificare possit. A fenti latin szöveg magyar fodítását az alábbiakban közlöm: "1791. május 7-én a foglyok felülvizsgálati törvényszéke a tiszti ügyészség áltál csalással vádolt Csuba Ferenc békési lakos ellen indított perben ítélkezett: Miután a tiszti ügyészség által produkált iratokból a csalás bűne világosan kitűnt, de azt maga a fogoly sem tagadta, őt, beszámítván a már eddig, részben
Biharban, részben itt, ebben a megyében 1789 óta elszenvedett börtönbüntetését, három évi börtönre, az ítélethozatal napjától számítandó és havonként harmad részben végrehajtandó 90 botütésre ítéli, a kárt szenvedetteknek fedezet híján kártérítést nem állapít meg. M i v e l Csuba Ferenc a maga ravasz módján már számos becsületes embert becsapott és súlyosan megkárosított, elhatároztatik személyleírásának eközben való elkészítése, s a szédelgő ezen hű személyleírásának közhírré tétele, megelőzendő őt, nehogy akár a földben elrejtett kincsek megtalálásának ravasz ürügyével, akár kéregetés közben, ismert módon, a becsületes emberek hiszékenységét, vagy könyörületességet furfangosan kihasználni tudja, további csalásokat kövessen el, és az embereket megkárosítsa." Csuba a gyulai börtönben nem tört meg, sőt további terveket szőtt, és egyik rabtársa, a Paptamásiba való 20 éves Imre Balázs személyében cinkostársat is szerzett magának. Imre Balázzsal együtt aztán Derecskén és Berettyóújfaluban a pénztalálás meséjével újabb csalásokat követtek el, sőt a fosztogatástól sem riadtak vissza. De röviddel kiszabadulása után saját hazájában Békés városában is követett el Csuba hasonló szélhámosságokat, úgyhogy a békési bírák már 1792. aug. 16-án a „vak Csuba Ferencz" elfogatását kérik Ladánytól, „aki is éppen most utaz Ladány felé". El is fogták Csubát, és visszavitték Békésre, ahol tettét bevallotta. Elfogták előzetesen társát, Imre Balázst is, aki kihallgatása során igen érdekes dolgokat mondott arról, hogy m i történt az összeszélhámoskodott pénzzel? „Beszélte nékem Csuba, hangzik a vallomás, hogy amely pénzt csökmőiektől s másoktól tsalt, az most is megvan egy nagyváradi úrnál, de a nevét meg nem mondotta, hanem tsak azt, hogy annál az úrnál neki 6000 forintja v a g y o n . " Elhihető, hogy koldulással és különféle mesterkedéseivel össze is szerzett ennyi pénzt, hiszen láttuk, hogy mint „orvos" is milyen borsos taksával dolgozott. Hogy m i mindennel próbálkozott Csuba, m i mindennek kiadta magát, csakhogy pénzt csalhasson k i az emberektől-, mutatja többek közt az az 1788. január 30-án kelt jegyzőkönyv is, amelyet Vésztőn vettek fel az általa ott elkövetett szélhámosságok károsultjainak kihallgatásáról. A z egyik károsult többek közt elmondta: „... hallván, hogy Csuba Ferencz úrvacsora)ához való könyörgésekkel tsalogat, magához hivatta, k i is elvégezvén a könyörgést..." stb. Kiadta tehát magát isten szolgájának („békési prédikátor tiszt"-nek), hogy mint tisztes és istenes ember több hitelre találjon az emberek közt hamis ígéreteivel s hazug állításaival. Ha pedig úgy látta, hogy nagyobb hatást ér el, ha a pogány táltos szerepében ágál, kiadta magát táltosnak. Egy 1794. május 9-én kelt Species facti-ban (tényvázlatban) az egyik kárvallott derecskéi ember szerint ezekkel a szavakkal állította meg őket az útban: „Én barátim, jót tehetek vélletek, mert én igaz tátos vagyok, és a tátosok circalista deákja voltam 6 esztendeig." Említésre érdemes még az is, hogy Csuba Ferenc a vallását, ha ugyan volt neki egyáltalán vallásos meggyőződése, úgy cserélgette, mint ahogy szükség szerint pásztorember fordítgatja a subáját, hol szőrivel befele, hol szőrivel kifele.
Első kihallgatása alkalmával Csuba reformátusnak mondta magát, egy 1794. évben felvett jegyzőkönyvben pedig katolikusnak. A törvényszéki iratok közt v a n egy rövid latin nyelvű levél, amelyeta váradolaszi r.k. parókia adminisztrátora írt Kosztolányi páternek Körösladányba. így kezdődik a levél: „Franciscum Csuba sum meo capellanatu Nvárad convertitam, tandem apostatam, nunc rursus converti volentem..." Tehát kezdetben volt református, aztán áttért a katolikus hitre, majd visszatért a reformátusra, és a levél keletkezésének időpontjában (a levél kelet nélküli) újból katolizálni akar. Nem valószínű, hogy gyötrelmes és hosszú lelki vajúdások gyümölcseként jutott újabb és újabb hitbeli elhatarozásokra, hanem vagy bőre remélt mentéséhez, vagy újabb üzelmeihez volt szüksége arra, hogy egyszer a református, majd máskor a katolikus egyházhoz tartozónak mondhassa magát. Csubára aztán rá lehet mondani, hogy minden hájjal meg v o l t kenve. Semmitől sem riadt vissza, ami haszonnal kecsegtetett. Volt koldus, kincskereső, istenes „prédikátor tiszt", pogány táltos, volt kuruzsló, sőt a részeg füzesgyar mati gulyás, Éliás János kifosztása alkalmával közönséges bűnöző is. Egyébként a felesége sem lehetett sokkal jobb a Deákné vásznánál, amint azt egy 1800. augusztus 22-én kelt békési feljegyzésből következtetni lehet. Ezt mondja a feljegyzés: „Csuba Ferencz feleségestől együtt részegeskedvén, szomszédaival veszekedett és mindketten adta-teremtettével káromkodtak. Azért Csuba Ferenc 15, a felesége 3 pálcával megbüntettettek. M i késztette Csubát arra, hogy így éljen? Testi nyomorúsága? Igaz, a látása nagyon rossz volt. „Hibás szemeivel csaksejdit", mondja a körözésre kibocsátott személyleírás, és az e tekintetben feltétlen hiteles tudomással bíró békési bírák maguk is a „vak Csuba Ferencz" elfogatását kérik a ládányi bíráktól. Ez a fogyatékosság azonban csak arra lehetett ok, hogy kolduljon, nem pedig arra, hogy szélhámoskodjék is. Miért tette mégis? A z akkori szociográfiai adatok ismeretében arra lehetne gondolni, hogy a falvak gyér és szegény lakosságának könyörületességéből ő maga külön, idegen ben és a családja Békésen, talán nem tudott megélni, és a megszánás krajcárait meg kellett toldani a rászedés forintjaival. N e m lehetetlen, hogy az első impulzust valóban a szűkös jövedelem adta Csubának a szélhámosságra. Bár az is feltehető, hogy csökkent látása, amit ő m i n d e n bizonnyal mint teljes vakságot kamatoztatott, a rigmusolással mint produkcióval társulva, az átlagos koldusjövedelemnél többet biztosított számára, s csak azért vetemedett mégis csalásra, mert préda volt, ami pénz keresett, „elpotsékolta", és az italt sem vetette meg. A szélhámosságot minden bizonnyal kicsiben kezdte, s a sikertől vérszemet kapva, lett m i n d kapzsibb és merészebb. A z emberek kincsvágyára, pénzszomjára épített, s az a furfangos ötlete, hogy mindenki a neki lefizetett összeg arányában részesül majd a találandó kincsből, komoly összegekhez juttatta. K i ne akart volna könnyen egy kis pénzhez jutni? A szegény azért, mert nem volt neki, a módosabb meg azért, mert volt neki, és még többet akart. Ezért szerepelnek a károsultak 7
jegyzékén számosan olyanok, akik több száz forintot, s olyanok, akik csak 1 forintot vagy csak krajcárokat adtak. Mikor kihallgatásakor megkérdezték Csubától, hogy hová tette a sok pénzt, m i n d i g azt válaszolta hogy biz' elszórta, elpocsékolta ide, amoda. Hogy aztán ez volt-e az igaz, vagy amit Imre Balázs mondott, hogy összegyűjtötte a pénzt, és 6000 forintja volt „egy úrnál" Váradon, k i hídja? Most pedig lássuk, m i t mond a szélhámosságról maga Csuba Ferenc 1794. május 9-i kihallgatása alkalmával a békési bírák azon kérdésére, hogy „Ugyan miért nem szűnsz meg már valahára csalárd, álnok mesterségedet űzni, boldogta lan lelkedet terhelni és szegény, nyomorúságba lévő, könnyen el hitethető felebarátodad csalni?", azt a választ adta, hogy „Megszűntem volna már, de nem volt miből táplálni 2 gyermekemet, koldulni pedig nem szabad". Ebben igaza is volt Csubának, mert a koldulástól valóban eltiltották még 1787-ben , éspedig szentesi viselt dolgai miatt, azonban már akkor is éppen azért ítélték el 60 botütésre, s tiltották el a koldulástól, mert kincstalálás meséjével két embert becsapott. És hogy mennyire tervszerűen folytatta csalárd mesterségét már akkor is, nem pedig alkalomszerűen, mutatja az, hogy a szentesi Szűcs Ádám személyében kitanított társa is volt, s már akkor is a csökmői esetből jól ismert hamis levelek segítségével szedte rá a hiszékeny embereket. Kétségtelen tehát, hogy bár testi fogyatékossága miatt rá volt szorulva arra, hogy kolduljon, hogy munka nélkül más pénzéből éljen, mégis azt kell monda nunk, hogy a csalások és egyéb imposztorságok útjára elsősorban erkölcsi és szellemi adottságai vitték, a „született szélhámos"-nak az a rendkívüli, szinte parancsolóan fellépő tehetsége, amely minden bizonnyal testi fogyatékosság nélkül is azzá tette volna Csubát, akivé lett: országos hírű szélhámossá. Mindenesetre érdekes alak volt, s viselt dolgai különös figyelmet érde melnek a néprajztudomány részéről. Befejezésül szólni kell még, ha csak egész röviden, az akkori műveltségi viszonyokról is, mert hiszen a történtekkel magyarázó jellegű kapcsolatban állnak. H o g y volt lehetséges az, vetődik fel önkéntelenül a kérdés, hogy a csökmőiek és környékbeli társaik hittek a sárkányok létezésében, és Csuba biztatására nekiálltak, hogy megfogjanak egyet közülük? Úgy volt lehetséges, hogy a nép, mint mindenütt az országban, a legsötétebb tudatlanságban élt, írniolvasni nem tudott, csak a papja meg a jegyzője. Honnan tett volna szert tehát állattani ismeretekre, s tudhatta volna azt, hogy a sárkány csak a mesék világában létezik? A z elemi műveltség hiányához aztán még a vidék sajátos természeti viszonyai is hozzájárultak, a Sárrét különös, rejtelmes világának jelenségei. A roppant kiterjedésű v i z i birodalom, hatalmas nádrengeteivel, őstermészeti zavar talanságban és szaporaságban tenyésző szárazföldi és v i z i vadjaival, kiismer hetetlen kiterjedésű és mélységű vizeivel, maga volt a megtestesült rejtelmesség. Gondoljuk csak el, milyen különös, izgató, sőt félelmetes lehetett a sárréti éjszaka, ezer és ezer állat hangjából, a nád zúgásából, a víz hullámveréséből összetevődött misztikus zajával! A z ilyen környezetben, mint dús táptalajon, tenyészett a naiv hiszékenység, s könnyen születtek látomások, melyek talán még a valóságos látásnál is mélyebb nyomot hagytak a felzaklatott lelkekben. 104 8
Ilyen élmények mellett elég volt egy szuggesztív erejű, ravaszul rejtelmeskedő ember megjelenése, hogy a sárkány a mesék és látomások világából átlépjen a kézzelfogható, valóságos világba. Semmi csodálkozni és még kevésbé csúfolódni való nincs tehát azon, hogy a sárréti parasztok beugrottak Csuhának, mert hiszen ugyanezen évszázadban mintegy 50-60 évvel előbb a „tanult" megyei bírák még „boszorkányokat" égettek Füzesgyarmaton és Szeghalmon, pedig arra már jó néhány évszázada még törvény is létezett, hogy boszorkányok nincsenek. Sajnos, a társadalom a tudatlanság legnagyobb sötétjében élt, s a nép annyira szegény volt, és e szegénységből olyannyira szabadulni akart, hogy mindenbe, m i n d e n felcsillanó lehetőségbe belekapaszkodott, s a reális lehetőségek hiányában kétségbeesetten immár a hihetetlent is hitte, csakhogy annak révén a szabadulást, több évszázados vágya valóra váltását megkísérelhesse. (Ethnographia, 1957. 2. sz.) 1
Debreceni Szemle, 1934.325.
2
„Sokféle c o l i i g . " Debreceni Kollégium Levéltára.
3
Magyar Anekdotakincs. Budapest, V. 15-18.
4
Acta Sedriae C r i m . 3698/1789. Gyulai Állami Levéltár.
5
Acta Sedirae C r i m . 1791. Gyulai Állami Levéltár.
6
Dömötör Sándor közlése. Debreceni Szemle, 1934. IX.
7
Hajnal István: Békés város 1714-1800-ig. {Békésvármegyei Régészeti és Mívelődéstörténelmi Társulat Évkönyve 1876-77.110.)
8
Protocollum Sedr. C r i m . Comit. Csongradiensis 1787. N o . 59.
Válogatás a Gyula környéki népdalokból és népballadákból (Szerelmi- és „pekánt"-dalok, mulató nóták, katonadalok, halász-, pásztor- és betyárdalok)
Deres a fű, kis pejlovam, ne egyél, Még az éjjel a babámhoz elvigyél. Vigyél engem kis pejlovam odáig. Kedves babám leveles kapujáig, Hogy ne fájjon babám szíve sokáig. (Közlő: Kávási Mihály, Gyulavári, 82 éves)
A szerelem nem níz rangot, Sem ezüstöt, sem aranyot. Mer k i a vagyont keresi, N e m t u d igazán szeretni. (Kávási Mihály, Gyulavári, 82 éves)
Bárcsak engem valaki, A pincébe csalna k i . M i n d meginnám a borát, Elszeretném a jányát. Bárcsak engem valaki A pincébe fúrna k i . N e m mondanám én neki, Nagy a fúrú, vegye k i . (Kávási Mihály, Gyulavári, 84 éves)
Haza, haza, haza, haza mán Mer a piros hajnal hasad mán. Mer a piros hajnal, jaj, de aranyos, Este csókollak meg, de nem most. Mér nem is termettem búzának, Aratáskor hogy levágnának? Ellene vagyok a babám annyának, N e m hagy szeretni a fiának. (Lakodalomból hazamenet énekelték.) (Békési Mihály fóldmíves, Doboz, 79 éves)
N e m szeretem az uramat, nem biz én, M i n d e n este sírva fekszek mellé én. Sírok biz én, siratom a jányságom, Sírok is én, míg ílek a világon. (A 2. sor változata: Ha lefekszek, elfordulok, sírok én.) (Kávási Mihály, Gyulavári, 84 éves)
Megátkozott ingemet az én anyám, Hogy ne legyen se országom, se hazám. Csipkebokor legyen az én szállásom, Ott se legyik sokáig maradásom. (Özv. Hízó Györgyné, Gyulavári, 81 éves, 1948. jan. 14.)
Beborult mán felettem az ég alja, Ez a kislány a babáját siratja. Ne sírj kislány, ne szomorkodj babádon, A madár se marad mindig egy ágon. M i t kérdezi idesanyám, m i bajom, N e m tudja azt egyéb, csak a sírhalom. Míg a rózsák virítottak, szerettél, De azóta hűtelenül feledtél. (D. Nagy Ferenc, Gyulavári, 93 éves)
Idesanyám kapatott a patkára, N e m kapatott a jó puha párnára. Ződ erdőbe, ha rám írik az álom, Gyepbűi vetett nyoszolyám feltalálom. Keserű a borostyánra levele, Még keserűbb az én babám szerelme. Elfelejtek minden bút és bánatot, Csak azt nem, hogy az én babám elhagyott. (Tóth Gáborné Balogh Ilona, Doboz, 1947. szept.) Kimegyek a temetőbe, beszílek a csősszel, Ássa meg az én síromat előre két héttel, Egy helyibe kettőt ásson, egy nem elég nékem, Egyikbe a babám tegyík, a másikba engem. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves)
El van az én boldogságom temetve, Amióta nem nézhetek szemedbe, Szép szemeid elrabolták az egek, Felejteni akarnám, de nem lehet. (D. Nagy Ferenc, Gyulavári, 93 éves)
Minek a fecskének az a hosszú nyár? M i n d bolond legíny az, aki jányhoz jár. Én egy kis menyecskéhez járok, járok, Olykor-olykor megesik, hogy ott véle hálok. (A 4. sor változata: Olykor-olykor, ím lehet, véle hálok.) (özv. Hízó Györgyné, Gyulavári, 81 éves, 1948. jan. 15.)
Csináltatok egy hegedűt fehér rózsafából, Elhúzatom a nótámat istenigazából. Elhúzatom, elhúzatom százszor a fülembe, Nem éltem egy boldog órát egész életembe. (Békési MiMly, Doboz, 79 éves) Fáj a szívem, teher nékem az élet, A z t se tudom, ennyi búval hogy élek? Jobb is vóna a főd alatt, Ott legalább kipihenném magamat! (Békési Mihály, Doboz, 79 éves, 1949. dec. 8.)
Egy özvegyasszonynak egy eladó jánya, Férhe akar menni, annya nem engedi, De a jány az annya szavát nem fogadta, A z annya a jányát szörnyen megtagadta. M i k o r hitre méssz, leljen k i a hideg, Vacsora idején menjen k i a lelked! Ekkor felkiált a kisebbik vőfély: Édes nénémasszony, bággyadt a menyasszony, Édes nénémasszony, beteg a menyasszony! N o , csak hadd bágyadjon, talán csak alhatnék, Messzi födrül való, talán pihenhetnék.
Harmadszor felkiált maga a vőlegény: Édesanyám-asszony, meghalt a menyasszony. Kocsisom, kocsisom, én gyászos kocsisom! Fogjatok, mennyetek, az annyát híjjátok, De ne úgy híjjátok, mint lakodalomra, Átkozott jányának takarítására. (özv. Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz)
A fekete holló gyászt visel magáír, Én is gyászt viselek a kedves babámír. Gyászos az én ruhám, mint fekete holló, Az én szívem is csak ahhoz hasonló. (Özv. Hizó Györgyné, Gyulavári, 81 éves, 1948. jan. 14.)
István bácsi haj'cson kend k i egy almát, Megkapja még kend ennek a jutalmát. Kimosom a kend gyócsingit, gatyáját, Kikefélem darutollas kalapját. (Kávási Mihály, Gyulavári, 83 éves)
Jani bácsi, hajítson kend egy almát, Még az éjjel megkapja a jutalmát. Nem hajítok, barna kisjány, gyere be, Tele a kas, válogassál belüle. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves)
Sárga rigó fütyül a ződ erdőbe, Dobos Gábor sétál a közepibe, H o l lefelé, hol felfelé jár benne, Föl-föltekint a csillagos egekre. Kilyukadt a pesti gőzös teteje, Dobos Gábor búsan níz k i belülié, Búsan mondja, barna babám, megcsaltál, Bű gatyámbul fehír szoknyát csináltál. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves)
Szomorún szól a kis vári nagyharang, Húzza azt szép három fehér vadgalamb, Húzzad, húzzad Bagó Zsuzsi nótáját, Bagó Zsuzsit vasárnapra gyilkolták.
Bagó Zsuzsit viszik a temetőbe, Gyilkosát meg az örökös tömlöcbe. (Sipos Sándor földmíves, Gyulavári, 88 éves)
Nád, nád, nád, de szíp nád! N e m járok én rózsám tehozzád. Ha járok is, ha nem is, Megílek én rózsám magam is. (Tóth Gáborné Balogh Ilona, Doboz, 1947. szept.)
Víz, víz, víz, de jó ez a Körös víz! Harcsa, potyka úszik benne, Szíp menyecske fürdik benne. Víz, víz, víz! De jó ez a Körös víz! Bor, bor, bor! De jó ez a piros bor! Asszony ha iszik belűlle, Férre áll a kontya tűlle, Bor, bor, bor! de jó ez a piros bor! (özv. Guti Sándorné, Gyulavári, 65 éves, 1948. jan. 15.)
A kis vári híd alatt, Lányok sütik a halat. Besózzák, paprikázzák, A legínnek úgy aggyák. (Kávási Mihály, Gyulavári, 83 éves)
De szeretnék aranyhallá válni, Kerezs partyán Dobozig úszkálni. Rátalálnék babám hálójára, Elbúcsúznék tűlle utójjára.
Kerezs partyán űl egy halászlegíny, A hálóját fel-felveszi szegíny. Sose láttam oly szomorú estét, Kifogta a babája holttestét. (özv. Hizó Györgyné, Gyulavári, 81 éves, 1948. jan.
A d d i g iszok, míg nékem kell, Úgyse kelek én korán fel. Ha felkelek korán reggel, Níznek rám haragos szemmel. (Kávási Mihály, Gyulavári, 84 éves)
Iszok biz én veletek, Ha veletek lehetek, Egy pohárbul. Ha veletek nem lehetek, Jaj, de bánom! Mer unalmas a magányos Dínom-dánom! (Kávási Mihály, Gyulavári, 84 éves)
Kocsmárosné azt hallottam az este, Hogy jó bort mír, hozzon nékem belűlle; Kocsmárosné, ides lelkem, ha m o n d o m , A z árával ne törőggyön, megadom. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves)
Engem hínak, engem, Fábián Pistának, K i is állok 24 zsandárnak. Jön a zsandár, de nem fílek tűlle, Majd kimegyek, megszámolok vélle. Isten hozzád Kötegyán faluja, Már én többet nem leszek lakossá, Teremhet mán ződ füvet lapossá, Míg az én két lábom letapossa. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves, 1949. dec. 8.)
Margittai pusztán sokat jártam, Csendőrökkel sokat találkoztam. De nem ír tik utói a lovamat, Ott hagyta a híres zsandárokat. A m o t t jönnek nyócan a zsandárok, M i n d a nyócnak rezes a csákójok, Elöl jön a zsandárok hadnagya, Egyenesen be kis Margittába. Korcsmárosné, jó napot, jó napot! Hát ez a pej-paripa mér áll ott? Betyárfattyu annak a gazdája, Most jött ide, nincs egy félórája. Kűggye k i hát ennek a gazdáját, N e m bántyuk mink, ha megadja magát. Ez íletbe meg nem adom magam, Ha nem teccik, vigyík el a lovam. A lovamat nem annyira bánom, Cifra nyereg szerszámom sajnálom. Izzasztóba a bugyellárisom, Benne hever száz ezüst forintom. (Özv. Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves) Tisza-Duna lementibe egy város, Abba lakik Gyula Bandi míszáros. Tizenhárom ívet íltek párostul, Egy öregasszont szeretett titokbul. (Az) öregasszon arra kírte sokára, Köss kötelet felesíged nyakára. Gyula Bandi nem keresett kötelet, Selyem kendőt fonott össze kötélnek. Azt kötötte felesíge nyakára, Úgy húzta fel a mestergerendára. Jaj, istenem, jaj de nagyot vitettem, Felesígem egy kurváír megöltem. T u d o m ezír számadásra kell mennem, Vagy örökös börtönt is kell szenvednem. (Özv. Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Gyuri Bandi nem csinálhat egyebet, Zsebbevalóból fonja a kötelet. Azt köti a felesíge nyakára, Úgy húzza fel a mestergerendára. Gyuri Bandi, édes-kedves galambom, Kezed-lábad százszor is megcsókolom. G y u r i Bandi arra semmit sem szóllott, Mer a kurva a lócáján hallgatott. Aggyon Isten édesanyám jó estét, Hazahoztam felesígem holttestét. Mert nem azír vettem el, hogy szeressem, Gazdagságát magaménak tehessem. Édesanyám pénz van a kend zsebébe, Fordujjík el, hadd markolok belűlle. A b b u l csináltatok néki koporsót, Két végire ráveretem a jajszót. G y u r i Bandi felnyergelte a lovát, Megkerülte az Almási gyulyáját. Kiválasztott harminchárom darabot, Nesztek kurvák, tik is boldoguljatok. Hallottad-i kisangyalom nem rígen, Hogy megfogták Gyuri Bandit Cigléden. Kifestették a túriak azt a fát, Kire Gyuri Bandit felakasztották. Fújja a szél pamut ingit, gatyáját, Veri össze rézsarkantyús csizmáját. Megszólalt mán a mágocsi nagyharang, Húzza áztat három fehír vadgalamb, Húzza azt a jajkeserves verseket, Gyuri Bandi mír tetted te ezeket!? (Prágai Jánosné Kis Veronika, Újkígyós, 88 éves)
Pápainé, aggyon isten jó estét! Aggyon Isten kilenc víka szerencsét.
Ne kívánjon Pápainé szerencsét, Még az éjjel szívébe szúrom a kést. Pápainé kiszalatt nagy ijedve, Felkulcsolta két kézit a fejére. Jó Istenem, vedd hozzád a lelkemet, Hogy a betyár ne oncsa k i víremet. Szípen kérem kedves keresztapámat, Ne ölje meg a jó édesanyámat. Már most tíged azír foglak megölni, Hogy mersz ingem nevemrűl szólítani. Pápainé két eladó jányával, Hitvesivel, megesküdött társával
(töredék) (Özv. Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Csárda közepibe vágom a subámat, Odavárom az én kedves galambomat. Igyál rózsám, fizetek, Úgyis terád keresek. Igyál, igyál, igyál, Megfizetek. A dobozi menyecskéknek jó van dogok, Tarthatnak szeretőt ötöt-hatot. A hetedik az ura, De ű áztat nem tudja, Erre-arra, merre jár a Kocsi rúdja. (Tóth Gábomé Balog Ilona, Doboz, 1947. szeptember)
A templomra sütött a nap, Beharangoztatott a pap. Bement a pap könyörögni, Juhászlegínyt megesketni.
A l i g várták az esküvíst, A templombúi a kijövíst, Leódták a jegykötőjit, Abba tettík a gyerekit. A z annyát a talyicskába, Vígig-vígig az uccába, Idesanyám, hajja-i kend, A kiskaput nyissa k i kend. Ketten mentünk, hárman jövünk, Jaj de hamar sokan lettünk. Pusztulj kurva a házamtúl, Elválasztlak a fiamtúl. Mer még eddig menyem vótál, A fiamnak párja vótál.
(töredék) (Kovács Lajosné juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Egy „szabados'' dala, aki 1848 előtt „orbájtra" hajtotta a népet az uraságnak Hivatalról, mindenről letettem, Dolmányomat szemétre vetettem. Jobb szeretem a disznót hajtani, M i n t a szegény parasztot zavarni. Még azt mondják, nincs asztalom, székem, Bárónak sincs külömb, mint énnékem. Bár hogyha gyékényből van is fonva, Családostul eszek-iszok rajta. Ha elkészül egyszerű ebédem, Körülüli vélem a cselédem, úgy jól lakunk zsíros tarhonyával, M i n t a báró a rossz prádlijával. (Kávási Mihály, Gyulavári, 82 éves. Kubikos, földmíves volt, Sárossy Gyula A r a n y t r o m bitájáí betéve tudta)
Engem hínak Kis Virág Pistának, Engem vittek Gyányír katonának. Azt gondútta Kötegyán bírája, Hogy én leszek nyócéves huszárja. Ne gondójja Kötegyán bírája, Mer nem leszek nyócéves huszárja, Inkább leszek világ vándorlója. (Kávási Miháli/, Gyulavári, 84 éves)
Sárgarigó madár ne szállj le a sárba, Inkább szállj a babám ablakára. Fütyöld el a keserves nótámat, Elviszik a babám messze katonának. (Fekete Sándorné Szabó Mária, Doboz)
A m i házunk ereszíre rászállott egy fecske, Utójjára vótam nállad csütörtökön este. N e m taposom udvarodat hosszú három évig, Férhe mehecc, kisangyalom, ne várj sok ideig. A m i házunk ereszíre rászállott egy fecske, Hozott nekem egy levelet asztal közepire. Fel sem veszem, meg sem nízem, tudom, m i van benne, Ne sírj, kedves kisangyalom, nem vagy elfelejtve. (Prágai Jánosné Kis Veronika, Újkígyós, 88 éves)
Kossuth Lajos ládájába Be van az én nevem zárva. Azír van a belezárva, Katonának vagyok írva. (Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Őfelsége udvarába van egy fa, Az alatt az első ezred lágerba. Jaj, de szípen szól a regemenc-banda, De sok kisjány a babáját sirattya. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves)
Kis pejlovam szüntelen azt kapálja, Hoszú szabadságra megy a gazdája, Gyere, subás, fogd meg a kantár szárát, H a d d adom át kis pejlovam szerszámját. (Békési Mihály, Doboz, 79 éves)
Van két hete avagy három, Mióta számadóm várom. Amoda jön, amint látom, Kesely lábú szamárháton. Jó napot, kedves bojtárom, Károd van tán, amint látom? Károm nincsen, de nem is lesz, Míg a falka kezemen lesz. (Kávási Mihály, Gyulavári, 84 éves)
Búza, búza, de szíp tábla búza, Kalászával kihajlik az útra. Gyulavári kislányok arattyák, Jaj de szípen keresztekbe rakják. (Náfrádi Gáspár földmíves, Gyulavári, 63 éves)
Nem az a legíny, aki városi, Hanem az a legíny, aki falusi. Gyócs inge, gatyája, Nyiszorgó csizmája, A z ám a legíny. (Kávási Mihály, Gyulavári, 84 éves)
Ejnye, csikós, azt az álmos voltodat! N e m látod-i, hogy tilosban a lovad? Fínyes dílbe itt heversz az árokba, Ide mingyár a szűrödet zálogba! Jó gazduram, szípen kírem, ne bánccson, Ez a szűr az egyetlenegy jószágom, Ha elveszi maga vallja a kárát, N e m tudom majd betakarni a jányát! (Özv. Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Most jöttem én Szalárdrul, A szalárdi vásárrul. Szilaj csikót hajtottam, Jaj, de el is fáradtam. Barna babám, vess ágyat, Gyenge testem elfáradt. Teríccs alám lepedőt, Párnát is tégy vagy kettőt. Terítek is, teszek is, Melléd fekszek magam is. A d j egy csókot, én meg mást, így nem csaljuk meg egymást. (Özv. Kovács Lajosné JuMsz Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Esik eső hóval elegy, Jön a gulya, lúval elegy. A számadó káromkodik, Három bojtár jó bort iszik. Egy iszik a Cserepesbe, A másik meg a Meggyesbe, Az harmadik a Morgóba, Gulya-mínes, gulya mínes csapongóba. (kódorgóba). (Özv. Kovács Lajosné Juhász Erzsébet, Doboz, 78 éves)
Feljegyzések a népi életforma hagyományairól Id. Kiss Antalné Komócsi Rákhel 69 éves köröstarcsai lakos 1951. június 29-én a halászatról beszélgetve a következőket mondta: „1881-ben a nagy árvíz után annyi vót a hal a Kettőskörözsbe, hogy szabadkézzel foghatták. Nagy halszállítás vót Tarcsárúl, hogy hová, nem tudom. A halakat ketté hasították, oszt a »Tericcskarón« szárították. M i k o r megszáradt, hordóba rakták. Tóth Antal és Boros János szatócsok foglalkoztak véle. Tóthéknál láttam egy ilyen tericcskarót gyerekkoromba. Talpa vót, azon állott; több sor faszeg vót rajta, úgy hogy a ráaggatott halak nem írtík egymást, így oszt jól szellőztek. Csak a lapos halakat szárították, a húsos halakat: csukát, harcsát, süllőt élve szállították. Árvízkor a nagy kanyarok még megvótak, azokba csakúgy nyüzsgött a sok hal. Most csak egy halász van a faluba, az én fiam, de akkor 6-8 halász is vót. N e m maguknak halásztak, hanem a bérlőnek, aki a vizet árendálta. 118
Ilyen nótákat énekeltek akkor a halászok: Hej, halászok, halászok...." A tárcsái híd alatt Jányok sütik a halat, Fehír tányírra rakják, A legínnek úgy aggyák. síSiófoki partok alatt Fogják a szíp fogas halat, Csak a szegíny tihanyi Gargyát húz k i besózni. Kicsapott a Tisza vize, N e m lehet halászni.
A község történetéről beszélgetve, a következőket mondta: „Rígen csak egy halászkunyhó vót, ebbű lett a falu. A mappába is csak avvót. A Zuba vót. Ott járt osztán a réhajó is. A z én gyerekkoromba 2 fahíd vót mán. A szabályozáskor vashidat csináltak helyettük. Szabó János tiszteletes úr nótát is csinált rúlla: A tárcsái hídon megy a babám piros bársony ruhában, Lengeti a szellő, lengeti a pántlikát a hajába. Tedd le babám a pántlikát, add ide, hadd kötöm a kalapomra, Két hét múlva úgyse kell mán, kontyba lesz a hajad téve akkorra." A boszorkányokról beszélgetve a következőket mondta: „A szabályozás előtt nagy darab fődet beterített a víz. Porongok vótak benne, oszt a csikósok, gulyások azon legeltettek. Vót gunyhójuk. A z ipam öccse mesélte, hogy eccer, m i k o r a lovakat legeltette, nagy bandázást hallott az egyik gunyhó tájárul. Hallotta asztán, hogy a gulyások mulattak. Vót köztük egy Tar Mihály nevű, az is táncolt. Boszorkányokkal táncoltak. Nagy fene jányok vótak! Tar Mihály m i k o r az egyiket felkírte, oszt penderített egyet rajta, hát hajóvá változott. Dehát e n e m vót igaz. Rígen a hajó egy darab fábul vót kifaragva, nyárfábúl, fűzfábúl, nem úgy mint most, hogy deszkábúl van összeütve."
Kávási Mihály, Gyulavári: „Vót karosszék, hátasszék meg gyalogszék. A karosszék űlőkéjit háromélű kutyaherílő sásból fonták."
Szabó Julis piros pántlikája, Nem köti mán többet a hajába, Tedd el Julis a láda fijába, Ha jányod lesz, jó lesz a hajába! *
„Rígen házajjának hittak a gangot. A pitvarba vót a főzőhely, ott vót a konyha. A szabadkímíny alatt vót rakva a padka, oszt azon tüzeltek. A z ítélt bográcsba vagy serpenyőibe főztík. A bográcsot fel kellett akasztani, mert kerek vót a feneke. A serpenyőnek 3 lába vót meg nyele. A serpenyőt, mikor kísz vót benne az ítel, szokás vót az ajjával tenyírre venni, oszt úgy odébb v i n n i . Csudála tos módon nem ígetett, bár még rotyogott benne az ítel. De nem lehetett tovább vinni 4-5 lípísnél, mert ekkorra mán áttüzesedett, oszt ígetett. A pitvarba a kanalakat a kalánoson tartották. Ez a kalános falra vót akasztva; két-három soros vót." „Az 1800-as évek elejin, de még az én gyerekkoromba is, bocskorba jártak az emberek. Abba mentek a templomba is. Ilyenkor a bocskor k u n k o r i orrába egyegy szál rózsa vót bedugva. Ködmönt meg bűrnadrágot viseltek. Később jött a szűrviselet, ótán a magyar nadrág, rékli. Most meg mindenki úgy jár, mintha mesterember vóna, vagy úr!"
ÚJSÁGÍRÁS-LAPSZERKESZTÉS
Szendrey Juli csengettyűhúzója, továbbá női séta szatyrok és más érdekességek a megye kórháza javára tartott tárgy sorsjátékon Virág Sándor vármegyei főadóvevő uram 1838. február 27-én nagy akkurátusan új lúdtollat faragott, és leült levelet írni. N e m kisebb embernek, mint Nóvák Antal békésvármegyei alispánnak. Kezdődött pedig a levél imigyen: „Tekintetes Első A l Ispány Úr! Farsangi napokban v i g dolgokról kelvén gondolkodni, én is a folyó év szept. 27-én a megye kórháza javára tartatni célzott táncmulatságról gondolkoztam s e tárgybeli gondolkozásomat hogy Tekintetes Első A l Ispány Úrral, hogy ne közöljem, meg nem álhatván, akár helyesek azok, akár nem, ezennel közlöm: U g y a n i s " Következett aztán a továbbiakban egy alapos, gonddal készített terv, amely szerint szeptember 27-én a vármegyeház nagytermében egy tárgysorsjátékkal egybekötött táncvigalom lenne tartandó „a Békés megyében létesítendő kórház alapjának gyarapítása céljából". A z elfogadott terv szerint aztán rövidesen hozzá is fogtak az előkészületekhez, felhívást bocsájtván k i a tekintetes megye rendjeihez, főképpen asszonyszemélyeihez, hogy a tárgysorsjátékhoz nyereménytárgyakat küldjenek, kibocsájtótták továbbá rövidesen a sorsjegyeket is, felkeresvén velük minden püspökséget és igen sok megyét, hogy a nemes célra minél többet váltsanak meg belőlük. A felhívásnak igen szép eredménye lett, amint azt a „lehető tsinnal" elren dezett mulatságon elhangzott prológus is bizonyítja, éspedig a következőképpen: „Mély tiszteletű Közönség! M i l y szép eredménye lőn az ezen Békés megyében létesítendő kórház pénz alapjának gyarapítása céljából eszközlőbe vett és a mai estére határozott tárgyjátékhoz kívánt nyereményi tárgyak begyűjtésének, azt gondolom, k i k i érdem szerint méltányolva látta és meg is szemlélte már. Óhajtott foganattal követte ezen begyűjtést az e végre készült számosabb sorsjegyek kiosztása is. És így a sorsjáték most itt nyilvánosan az arra kiszabott biztosító rend és mód szerint végbe is fog m e n n i . " A mulatság igen nagy sikerű volt. „Az ártatlan esti vigalommal párosult nagy célt közlelkesedésre emelni kegyes volt kecs és bájteli hölgysereg" egy része a prológus elhangzása után tánccal vigadott, másrésze pedig a sorsozás izgal maival mulatta magát. A közel négyszáz tárgy között igen értékes ékszerek és más mívességek is voltak, javarészt azonban azokból a kézimunkákból állott, ame lyeket a hölgyek készítettek, kézimunkáltak. Nézzünk a nagy pontossággal készült tárgyjegyzékbe: „gyertya elé való árnyéktartó, gyönggyel körülhímzett ivópohár, papucs, hímes selyem levéltárca, női séta szatyor, hímzett nadrágtartó, nyári piquet paplan, harisnyakötő, cigáró-tartó, olvasó könyv tartó készület, kisded úri raktáska, könyöklő párna, szagos ékes párnák (fehérneműs szekrénybe), egy pár régi készületű ibrik, egy kályha elibe való alkotmány, gyöngyházas gyilok, fidibusz tartó vadászkürt, ezüstbe foglalt szemüveg, Lukáts Teréz világta-
lantol egy pár általa kötött harisnya, könyöklő párna, szilvamagból készült láncocska". A tárgyak minéműsége, érkezési ideje mellett természetesen a küldők neve is bejegyeztetett. Ebben a névsorban szintén érdemes böngészni. Messze megyékből adományoztak a nemes célra, Pest-Budáról, Bécsből, jóformán az ország minden részéből. A z erdődi uradalmi felügyelő leánya, akiből röviddel az 1846-iki nagykárolyi bál után Petőfi Sándorné lett, Szendrey Júlia szintén küldött nyereménytárgyul egy csengettyűhúzót. Érdemesnek tartottuk utánanézni, hogy vajon k i nyerte meg ezt az értékes kézimunkát, mert hiszen pontos jegyzék, m i n t mindenről, erről is készült. Idősb gróf Wenckheim József volt a szerencsés. Szendrey Ignácné nagyasszony ugyancsak részt vett az adakozásban, egy p a m lagra való hímzett párnát küldvén a tárgysorsjátékra. Míg a „sorsozás" tartott, a Szegedről érkezett hangászok ugyancsak húzták a talpalávalót a nagyteremben. Klauzál Gábor, aki néhány esztendő múltán az ellenzék vezére, nagyhírű politikus és jeles szónok lett, s akit Nóvák A n t a l "első al ispány" a hangászok megszerzésére szíves közbenjárásra felkért, így ír baráti levelében: "... hangászok ígérik, hogy igazgató nélkül is eleget tesznek kötelességüknek, amivel azonban a hangászati egyesület tagjai nem biztatnak." (Az igazgató jelenlétéért ugyanis tizenöt pengő forintokat kellett volna fizetni.) H o g y kötelességüknek eleget tettek-e a hangászok, igazgatóval, vagy igazgató nélkül, az nem kétséges, mert a mulatság, amely este 7 órakor kezdődött, jól belenyúlt az éjfél után való fiatalabb órákba is. Körülbelül 4000 pengőt hozott a sorsjáték és a bál. A provinciákba szétkül dött sorsjegyek nagy része is beváltatott. Csak egy-két Duna melléki püspökségtől érkezett kedvezőtlen válasz. Azok sem azért, mintha a nemes célra nem szánták volna tehetségük javát, hanem mert a „Dunának kirohanó árjai által károsodtak számára nagyobb összegű pénzajánlatokat küldenek". Idejegyzem, m i n t érdekes séget, a levelek akkori divat szerint való rekesztéseit; többnyire így végződtek; „megkülönböztetett tisztelettel maradok lekötelezett igaz szolgája". A nagy lelkesedéssel fogadott eszme és pártolt cél az akkori idők puritán lelkiségét nagyszerűen pédázta. Önzetlenség, becsületesség árad a megsárgult öreg írások porzótól még most is érdes és csillogó betűiből. Őszintének érezzük azt a néhány verset, amely erre az alkalomra készült, s amely a hivatalos „előadások" (számadások) lapjai között ránk maradt: Szép, mikor a költész dala által könnyre fakaszthat, Szebb, ha könnyűt szárít a szíves emberi társ. Állíts bár egekig fölnyúló sírkövet, ékest, Mellybe arannyal cím s név vésve vagyon: M i l y feledékenység boruland i l y férfi kövére, Kit nem az emberiség lángja hevíte, míg élt. Ki írta, nem tudjuk, de bizonyos, nem minden poétái készség nélkül készültek. Utolsónak, bár az előbb mondottak nemigen állíthatók róla, még egy alkalmi verset iktatunk ide, amely ha híjával is van a verselési jelességeknek, az idők hangulatát, lelkesedését nagyszerűen őrzi:
Hogy ha nőid szíve Folyvást marad híve Ezen esti ügynek, Úgy jövendőd Békés Kétségen túl ékes Leend nagyszerűen! így vetették meg az alapját nemes szívű őseink annak a nagyszem intézménynek, amelynek ma már országos híre van, s amelyben a megye sok ezer testi elesettje leli meg újra feltámasztó erejét. (Körösvidék, Békéscsaba, 1931. április 9.)
Gyulán, az egyik elemi iskolában néhány nappal ezelőtt egy tanuló összeesett. Elájult és végigzuhant az olajos padlón. Sápadt arccal hevert ott az ijedt arcú gyerekek gyűrűjében, ajka vértelen volt, és vékony, sovány karjai erőtlenül és mozdulatlanul nyúltak k i mellette. Hanyatt zuhant, s két oldalt kinyúló karjaival olyan volt mint egy kis megfeszített. Körülötte a padló sötétbarna, olajos lapján lábnyomok szürkélltek, cipőnyomok között sűrűn meztelen lábak nyomai. Kinn novemberi hideg szél repült a vetkőződő fák között, fekete varjak húztak át a város felett, s a levegőben már benne volt a közeledő tél hideg üzenete. És az iskola olajos padlójának barna mezejében mégis mezítelen lábak nyomai látszottak, apró kis gyermeklábak nyomai, betűk, szavak, mondatok, imádságok, átkok, panaszok és véres vádolások kusza hieroglifjei. S a hieroglifek balladai szőnyegén ott feküdt egy gyermek sápadt arccal, vértelen ajakkal, ballada a balladában, kicsiny, sovány gyermek vékony csuklókkal és öntudatlanul. Feküdt ott, mint egy megfeszített, mint egy mártír. Reggel falat nélkül jött el hazulról, tétova, gyenge léptekkel, s egyszer csak szünet közben valami sötétség támadt a szemei előtt, és hanyattvágódott, ó h , ha az ilyen jelenetekről helyszíni közvetítést lehetne adni, felvenni a képet és a hangot, és továbbadni az éter hullámain, felvenni a hangot és felerősíteni, hogy mint elementáris erejű mennydörgés szakadjon k i a hangszórók membránjából, s megrezegtesse az ablakokat és megrezegtesse a szíveket, zúgjon és vádoljon, verjen és keltegessen; hogy idézze és hívja élő-tetemre a gazdagokat, akik a magyar Kánaánt sivataggá tették, akik, mint a politika gengszterei, rávetették magukat az igazság és a jog kincseskamrájára, s kirabolták. Őket vádolja ez az éhségtől összerogyott, szerencsétlen és ártatlan teremtés, őket, k i k az apáktól elvették a földet és műhelyt, akik az országot csonkává tették, s kikergették gazdagságából a koldusság utcasarkára. Szörnyű, szívünk legmélyére hasító fájdalom ez: egy iskolás gyermek, éhségtől elájultan, a tanterem padlóján. De ha nem is velünk, a hazánkkal, a fajtánkkal hozzuk vonatkozásba ezt a drámai jelenetet, hanem csak mint emberi életet tekintjük, akkor is megdöbbentő. A z egész glóbuson túltermelés van, mindenütt fölöslegek vannak. Tengerbe szórnak
és fegyújtanak különféle árukat, terményeket, anyagokat, mert bőségük miatt értéktelenek. S akkor vannak emberek, akik kategorikusan éheznek, rongyoskodnak, akiknek nem jut még csak morzsa sem abból a fölöslegből, amit áremelés céljából megsemmisítenek. Káosz van az egész világon. Tág körben nem tehetünk semmit, minden igyekvésünk, jószándékunk csak egy szűk körben mozoghat. Ebben a szűk körben azonban minden erőnkkel és áldozatkészségünkkel küzdenünk kell, s felebaráti és szociális szeretetünk fáklyáját magasra tartanunk, hogy az a fekete köd, amely a kis elemista gyermeket körülvette, s amelyben annak elgyötört teste elzuhant, megritkuljon, és ha lehet, semmivé foszoljék. (Békés, 1933. november 9.)
Lásson napvilágot bármilyen tajtékzó elmemű, m i nem feledkezünk meg sohasem arról, amivel a magyar újságírásnak és olvasóinknak tartozunk. Minket nem lehet beugratni személyi harcokba, m i nem adhatjuk oda a hasábjainkat olyan célok szolgálatára, amelyek nem az újságírás és nem az olvasók ügye, hanem egy vagy két nyugtalan emberé. Támadni és replikázni igen könnyű, igen hatásos, és sajnos, m i n t olcsó mulatság, népszerű is, az ilyenfajta népszerűség azonban idegen tőlünk, s ezért inkább a nemes hallgatást választjuk minden olyan alkalommal, amikor elvi fejtegetéseink visszhangjaként valahonnan személyi élű, de éppen ezért nem sokra méltatott, vagy éppen semmibe nem vett támadás ér bennünket. A z újságírásban az újságíró maradjon háttérben, legyen névtelen katonája elveinek és kötelességének, s maga járjon elöl jó példával atekintetben, hogy k o m o l y elvek k o m o l y vitájában semmi keresnivalója a személyi szempontoknak. De magának az újságírás tekintélyének sem válik előnyére, ha az újságíró a pletykaasztalok és a kofacivódások szótárát viszi át lapja hasábjaira, s olyan kifejezésekkel traktálja az olvasót, amelytől a jóízlésűek nemes haraggal és szánakozva fordulnak el. A magyar életnek semmi szüksége arra, hogy személyi perpatvarok zsivaja kösse le figyelmét akkor, amikor súlyos létkérdések nyomasztó gondja ül m i n d e n emberen, és mikor minden energiát és figyelmet nagy és komoly célok szolgálatába kell állítani. Vannak az előfizetői stockon kívül még bizonyos magasabb szem pontjai is az újságírásnak, éspedig azok, amelyek be nem tartása az olcsó népszerűséget jelenti. N e m a képesség, hanem a komolyság dolga tehát az újságírásban személyi élű elmeműveket alkotni, s nem az a nagy legény, akinek nagy és tajtékzó a hangja, hanem az, aki meg tudja őrizni objektivitása hangját még akkor is, amikor az önuralom nem olcsón szerzett, és amikor a személyes kedéssel a könnyebb végét lehetne fogni a dolognak. Úgy reméljük, hogy ezen szempontok betartásával jobb szolgálatot teszünk a közügynek, m i n t tennénk be nem tartásukkal, s olvasóink igényeit is megfelelőbben tudjuk kielégíteni, m i n t érdeklődési körüket lebecsülő, elvi alapokról elkalandozó elmeművekkel. M i igyekszünk megőrizni tiszta szemléletünk, s óvakodunk attól, hogy partikuláris,
vagy pláne személyi szempontok békaperspektívájába süllyedjünk, s olvasóinkat is magunkkal rántsuk. Ha valamikor, úgy ma fokozottan szükséges, hogy a sajtó megfeleljen nemes hivatásának, s komoly időkhöz illő komolysággal, egyetemes nemzeti szempontokhoz igazodva lássa el feladatát: a közvélemény informálását és irányítását. (Békés, 1936. január 8.)
Csodálatos de egyben szomorú is, hogy az emberek ma milyen türelmetlen és követelőző módon vindikálják maguknak az ítélkezés jogát olyan dolgokban is, amelyekhez annyit értenek, mint hajdú a harangöntéshez. ítélkeznek olyan felsőbbséges hangon, mint akik a szellem és ismeretek abszolút magasán állanak. N e m tűrnek ellentmondást, nem ismernek ellenvéleményt, ragaszkodnak minden érv és igazság ellenére a maguk konok felfogásához, még akkor is, amikor pedig álláspontjuk legalábbis annyira van a helyes felismeréstől, mint Makó Jeruzsálemtől. Semmibe veszik a tényeket, fütyülnek az objektivitás kötelező törvényeire, és fütyülnek a józanok és igazságra törekvők azon igényére, hogy legalább a tények megismerésére törekednének. Ötletszerűen, indulati és érdek-alapon ítélik meg a tényeket és helyzeteket, s szabják meg maguknak, és követelik meg másoktól is, azt az irányt, amelynek vonalán a közügyek vitelét a legideálisabbnak, legi gazságosabbnak és legmegfelelőbbnek képzelik. Ma már mindenki bátor, ma már mindenki ért a dolgokhoz, és főként a politikához, s mindenki sutba dobja azt a szerénységet, amely pedig mindenkire kötelező, aki tisztában van a kimondott ítéletek súlyával és terjedési erejével. A z objektivitás ma már kivesző tulajdonnak számít, a tudatlanság, a csoport- és egyéni érdek valóságos irtóhadjáratot visel ellene, s maholnap már odajutunk, hogy az utópiák közé sorozzuk. A k i körülnéz a politikában és sajtóban, körülnéz a kontinensen, egyebet sem lát, mint az objektivitást vesztett életet, a tudatlanság, a partikuláris és egyéni célok elfogultságát. A z objektivitás ma már nem kötelezettségnek, hanem jóindulatnak számít, s Darányi Kálmán miniszterelnök egyik legutóbb elhangzott beszéde is erre a felismerésre utal. A sajtó támogatását kérte, s ezt a támogatást az objektivitásban, a tárgyilagosságban jelölte meg. A régi világ normái szerint a miniszterelnök azt kérte, amire kérés nélkül is köteles a sajtó, ha a hivatása magaslatán kíván maradni. A régi élet normái szerint tehát túlzottan szerény volt Darányi Kálmán, de ha a mai, elfogult, tudatlan és szerénytelen világot tekintjük, azt kell monda nunk, hogy igen sokat, majdnem lehetetlent kívánt - a sajtótól és a tömegtől is. Bárhogy is van azonban, okosan tette, hogy utalt az objektivitás szükségére, s a támogatás formáját a tárgyilagosságban jelölte meg. Tárgyilagosság az igazság és a közösség szempontjából, tárgyilagosság az alkotó politika, az emberies, tiszta élet és a fejlődés szempontjai szerint, ez ma a tényleges szükséglet. Objektivitást vagy ami egy: igazságot az életbe, határokon belül és határokon túl egyének, osztályok és nemzetek között! (Békés, 1936. október 29.)
Kissé különös és túlságosan merész volt a helyi ellenzéki gyűlés szónokának az a megállapítása, hogy a nemzeti egység szervezete felbomlóban van, s ez a bomlási folyamat teszi különösen szükségessé, egyenesen nemzeti létérdekké az általa képviselt párt országos szervezkedését. Ez a megállapítás, amely különben cseppet sem hangzik szokatlanul bizonyos oldalról, azt szeretné elhitetni a jámbor néppel, hogy mindaz a szervezési munka, amely Gömbös Gyula négyéves kormányzása alatt megállás nélkül folyt, és folyik még most is, napok múlva és napok alatt semmivé válik. A z t a látszatot szeretné kelteni, hogy a nemzeti egység szervezete üres pártkeret volt, amelyet csak Gömbös Gyula egyénisége töltött meg tartalommal, s most halála után üressé és feleslegessé lett. Ez a különös és túlságosan merész megállapítás úgy szeretné feltüntetni a nemzeti egység szervezetét, minha az csak egy hatósági erőszakkal fenntartott, pártpolitikai struktúra volna, amelyben n e m volt és nincsen most sem önmagát éltető eszme. A gyűlés szónoka elfeledkezett arról, hogy a nemzeti egység gondolata ma már és már évek óta szerves része a politikai közfelfogásnak, s léte nem az erőszakból, hanem a tiszta felismerésből meríti erejét. Szervezetét tehát az eszme tartja, egy korszerű, nemzeti és demokra tikus gondolat, amelynek élettartamát nem a politikai ellenoldal óhaja és híresztelése szabja meg, nem a szervezési próbálkozás kellékszükséglete, hanem maga a kor, a felismerésig jutott népi értelem. A l i g hihető, hogy a megállapítás elérte a célját, s hitelre talált, mert a magyar ember bármily hajlamos is az ellenzékiségre, s annak érdekében bármennyire is hajlandó bizonyos engedményeket tenni az igazság rovására, arra nézve mégsem kapható, hogy annak a gondolatnak a létezését, amely őt magát is áthatja, politikai hitvallása lényegében, letagadja, s elhiggye a halálhírét annak a szervezetnek, amelyet a gondolat, a nemzeti egység korszerű gondolata és szüksége hívott életre s tart fenn. Szervezkedjék az ellenzék is. Tegye, joga van hozzá. Ehhez a szervezőmunkához azonban ne vegyen igénybe olyan eszközöket, amelyek nem méltók egy komoly pártküzdelemhez, és ame lyek nem is éppen célravezetők. Olyan valótlanságot híresztelni, aminek az ellenkezőjéről mindenki meg van győződve, aki csak nem bekötött szemmel jár, gyanút éspedig a gyengeség és gyengelábú igazság gyanúját kelti, s könnyen éppen az ellenkezőjére vezet annak az eredménynek, amelyet reméltek tőle. A nemzeti egység gondolata, amelynek szervezeti életét éppen az biztosítja, hogy szerves része lett a magyar nemzeti mentalitásnak, nincsen veszélyben, s m i n d a d dig, amíg az önvesztés őrülete úrrá nem lesz az országon, nem is megy veszendőbe. A z ellenkezőjével spekulálni, és arra építeni tehát nem lehet, s lebecsüli a nép értelmiségét az, aki mégis felőle bizonykodik. A nemzeti egység, m i n t a magyar egyetemesség politikai eszméje, mint olyan gondolat, amely minden foglalkozású réteget eggyé tud forrasztani a kölcsönös megbecsülés jegyében, él, s a pártvezetőségi választások után szervezeti életében is méginkább megélénkül. Ezzel és ne a bomlással számoljanak a túlsó oldalon, ha az előrelátás látszatát meg akarják őrizni. (Békés, 1936. november 10.)
Igen, ezt vártuk. Ezt az impozáns komolyságot, ezt a férfiasan nyílt és bátor vélemény mondást. Nyugodtan ülhet Darányi Kálmán Gömbös Gyula elárvult helyén, a súlyos örökségnek számító kormányelnöki székben. Annak bizonyult, akinek mint munkatárs és mint helyettes ígérkezett: méltó utódnak. „A kormánynak, de a törvényhozásnak is - mondta bemutatkozó parlamenti beszédében - nem az a feladata, hogy a népszerűséget keresse. A történelmi felelősség tudata kell hogy áthassa úgy a kormányt, mint a törvényhozást, mert nemcsak az ezeréves múlt tradíciói köteleznek, de a jövendő nemzedéknek is felelősséggel tartozunk." Nagyszerű szavak, egyszerűek, tömörek, s a történelmi feladat és felelősség átérzésének a komolysága árad belőlük. Olyan hang, amely egymagában is értékes program. S külön értéke e szavaknak, hogy bennük nemcsak puszta megnyilatkozás van, nemcsak politikai-erkölcsi reveláció, hanem egyben finom ítéletmondás is azok felett, akik azt tekintették s tekintik egyéni feladatuknak, hogy a népszerűséget keressék. Sorok között, de súlyos ítéletet mondott Darányi Kálmán azokról a politikai haszonlesőkről, akik eldobták maguktól a történelmi felelősség köteles tudatát, s annak birtokán kívül olyan politikát folytattak, hogy az amilyen mértékben az ő egyéni, vagy pártpolitikai céljaikat szolgálta, épp olyan mértékben ártott az egyetemes nemzeti érdeknek. Nagyon a szíve szerint beszélt azoknak, akik felismerték a pozíció-politika veszélyét, s tisztában vannak vele, hogy annak praktikái az erők szétforgácsolása s a kihalt vagy kiélezett ellentétekkel beugratott rétegek szembeállítása folytán milyen súlyos eredményekkel járhat nak. Annak a politikának a jogosságát és szükségét hirdette, amely nem tesz engedményeket a népszerűség kedvéért, amely nem hirdet olyan elveket és célokat, s nem tesz olyan intézkedéseket, amelyek nincsenek összhangban a jövőt tekintő, alkotó politika célkitűzéseivel. A komolyság politikáját hirdette Darányi Kálmán, s ez a politika ellenzéki oldalon is tetszéssel találkozott. Igen üdvös volna, ha ez az egyetértés nem udvariassági és nem múló, hanem hosszú életű lenne, s jóidőre valóban kivonulna a közélet porondjáról az az egyetemes céloktól különjáró politika, amely a múltban oly sok rossz emlékű, ádáz, felesleges és meddő csatát produkált. A z új kormány politikája haladó-konzervatív; Janusarcával múltba és jövőbe tekint. Szemmel tartja a múlt kötelező és iránytmutató tradícióit, s úgy cselekszik a mában, hogy a jövőre is gondol. Ez a harmonikus, komoly, felelősségérzettel áthatott korszerű kormánypolitika arra kell hogy kötelezze az ellenzéket, hogy az ő politikája is komoly, kritikája ne személyi és öncélú gáncs, hanem alkotó vélemény legyen. Ez pedig nem jelent mást, bármily fájdalmas is, mint a kormányelnöki bemutatkozó beszéd által kárhoztatott népszerűség-hajhászás halálát. (Békés, 1936. október 25.)
A jövendő azt követeli, hogy a ma a lelkiismeret korszaka legyen. A lelkiismereté és a hozzáértésé, ne pedig a könnyelműségé és a kontárságé. A közélet őrhelyein pe d i g olyanok álljanak, akiknek a csendben végzett alkotómunka, nem pedig a han goskodó sváda a tulajdonuk. A holnapot mindenkor a ma határozta meg, a nemzet sorsát mindenkor az döntötte el, hogy a múltban végzett vagy elmu lasztott munka minek a lehetőségét teremtette meg, vagy pusztította el a jelen számára. Vannak korszakok, amelyek lehetővé teszik a múltban elkövetett hibák jóvátételét, de vannak korok, amelyek ennek a lehetőségét teljesen kizárják, s eb ben az esetben a tegnap mulasztásai súlyos átokként nehezednek a mára, s a jelen alkotókedvét megbénítva, a távoli jövendőre is végzetesen kihatnak. A mostani magyar jelen is az utóbbi korok közé tartozik. A m i t most vétkezünk a nemzeti érdek ellen, azt a jövendőben nem lehet jóvá tennünk, amit most elmulasztunk, azt örökre elmulasztottuk. A z ellenzéki politika egyik Békés megyei tényezője a na pokban ezt a következőkben állapította meg: „Megnőtt a felelősség a magyar ég alatt, s ezerszer jaj annak, aki nem ennek a felelősségnek a súlya alatt cselekszik." Igen kívánatos és igen üdvös volna, ha ezt a megállapítást éppen az ellenzéki oldalon tartanák állandóan szem előtt, s felhagynának azzal az öncélú és könnyelmű kispolitikával, amelyet soraikban sokan és főként a leghangosabbak vésztjósló felelőtlenséggel űznek. Éppen ideje volna már, ha felelősségük tudatára ébrednének, s egyéni törekvéseikben az általános nemzeti érdekekhez igazodva, felhagynának azzal a felfogással, hogy a nép csak eszköz, és a politika csak alkalom az egyéni érvényesülésre. Spanyolország és Franciaország szomorú példája beszédesen mutatja, hová vezet az öncélú pártpolitika, m i t eredményez az olyan agitáció, amely a nemzeti erők összefogása helyett azok széthúzását eredményezi. N e m frázis tehát a nemzeti egység, nem pártprogram, hanem egyetemes cél. Történelmi szükséglet, amelyet k i nem elégíteni egyenlő a felbomlás és felfordulás veszélyével, egyenlő a nemzet lemaradásával. Európa politikai körképe azt mutatja, hogy azok az államok, amelyekben nem lett úrrá az összefogás szükségének felismerése, ahol nem lett élő erővé a nemzeti öntudat, s ez az öntudat nem tette egyetlen irányúvá az összes rétegek erőit, ott állandó jellegű zavarok vannak, s a bolsevista forra dalom veszélye állandóan ott lebeg az ország felett. A z ilyen állam nem képes programszerű belső fejlődésre, nem fejlesztheti szociális berendezkedését, s a külpolitikában is teljesen elveszti jelentőségét. Ma az összefogás, a nemzeti erők egysége nemcsak népek közti, hanem világnézeti tekintetben is szükséges. O t t , ahol a társadalom ereje egyetlen ökölként üthet vissza minden olyan támadásra, amely nemzeti léte ellen irányul, ott nem fenyegetheti komoly veszély a moszkvai front részéről az országot. A h o l nincs zavar és nincsen bomlás, ott az ágenseknem sokat keresnek. A nemzeti egység tehát világnézeti front, és egyben védelmi vonala a polgári berendezkedésnek, annak a rendnek, amelynek tizennyolcas pusztulását még máig sem heverte k i teljesen a nemzet. Racionalizálni kell a
belpolitikai életet, s ez a korszerű racionalizmus: a nacionalizmus. N e m az imperialista és basáskodó, hanem a békés és polgári nacionalizmus: a nemzeti egység. „Megnőtt a felelősség a magyar ég alatt" - mondja az ellenzék egyik megyei tényezője, meg kell hogy jöjjön a felelősségérzet is - mondjuk m i . A z ellentéteket tehát nem növelni, hanem megszüntetni kell. K i k eddig csak a hátukat mutatták egymásnak, forduljanak szemtől szembe egymással, s ha ellenfélként is, de nem ellenségként mondják meg egymásnak azt, ami a szívükön fekszik. Jószándékkal, férfias nyíltsággal, aszerint, ahogy azt a történelmi szükséglet, a bel- és külpoliti kai érdek s a világnézeti küzdelem fronthelyzete megkívánja. (Békés, 1936. szep tember 20.)
Dobay Ferenc 1865-1937 Bármily fájdalmas és bármily hihetetlen is, Dobay Ferenc már nincs az élők között. N e m látja senki többé meggyfa botocskájával végigsétálni a Városház utcán, nem látja senki szelíd szemeit, és nem hallja többé szelíd hangján senki sem beszélni. Eltűnt közülünk, elment az égi mezőkre, s azóta már ott igyekszik valahol felettünk a csillagporos tejúton, s ősz fején az Isten tekintete pihen. Megy azok közé, akik felett ő ejtett könnyet, megy azokhoz, akiknek szellemét ő őrizte itt közöttünk, szíve jóságában és elméje míveltségében. M i l y e n tragikusan szép, hogy a szíve ölte meg. A szívében élt, a szívében halt meg, s a m i szívünkben él tovább. A z ő száján nem volt frázis a szeretet, az Ő élete a szívében volt otthon, a hitvestársi, a szülői és a baráti szeretetben, a szép, a nemes és a jó tiszta és rajongó szeretetében. A nagyok közül való volt, aki mélyen magyar és mélyen emberi szempontok szerint mérlegelt és ítélt minden vonat kozásban, s aki kötelességeit is e tiszta és előkelő szempontok szerint szabta meg önmagának. Ez tette szívét m i n d gazdagabbá a szeretetben, életét a bölcsességben, s elméjét a tudásban, és csak az állandó gazdagodáson át érezte kötelességét híven teljesíteni hazájával, családjával, önmagával és Istenével szemben. Jól akart sáfárkodni, és jól is sáfárkodott. íróasztala most elárvultan hallgat. Minden olyan végtelenül szomorúan néz, ami az asztalán áll. A Gutenberg-szobor, a Kossuth-szobor; egyik a szellemi haladás, a másik a nemzeti és egyéni szabadság szimbóluma. Szomorún fekszik minden kis tárgy, amelyek mindennapi életének szoros tartozékai voltak. M i n d e n ő r ó l a beszél, minden csak azt ismétli, hogy már nincs többé, hogy nem jön k i már reggelenként kedves köszöntéssel munkaasztalához, hogy nem gyűlnek asztala köré többé a barátok, s nem tartja őket többé derűtől sugárzó szavakkal, tudást és elmélyülést reveláló fejtegetésekkel. N e m szól többé az áhítatos tisztelet hangján az irodalom és a művészet nagyjairól, a múlt történelmi hiyatottságú és nála
mindenkor otthont talált színészeiről, a múlt történelmi és tárgyi örökségeiről, és semmi dolgáról immáron az életnek. Elnémult a számunkra, Mikszáthot, A r a n y t , Gárdonyit idéző, lélekben és szellemben velünk rokon alakja eltűnt közülünk. M i n t ahogy azonban a napfény tovább él a növényekben, fákban és m i n d e n organizmusban, amelyre ráhullt, úgy él bennünk is tovább az Ő szeretetének, jóságának és bölcsességének fénye, nemes életének tiszteletet parancsoló és példára kötelező emléke. S ez az egyetlen, ami vigasztalhat minket, k i k árván i t t maradtunk. A z a tudat, hogy lelke velünk van, hogy mindannyian jussoltunk szíve és szelleme kincseiből, s e kincsek olyan értékek, amelyek maradandóbbak minden mulandó drágaságnál. Jó tudni, hogy az élet küzdelmes útjain örökül hagyott emléke fáklyaként világol lépteink elé, s jó tudnunk az ő példáját, hogy miként lehetünk méltók a megbecsülésre. Még néhány óra, s tisztes urunk, Dobay Ferenc úr, k i n n nyugszol a csendes temetőben. Lehullnak Rád a súlyos rögök, elhangzanak feletted a requiem szívet tépő hangjai, s magadra maradsz koporsó-szobácskádban. Kezeid a kegyelet szépen imára kulcsolta, talán hogy halálodban is értünk imádkozz, az élőkért. Fekszel és álmodsz, időtlen és szépséges álmot az életről; arról, amit i t t hagytál, s arról, amiről életedben is álmodoztál. Alszol, elpihent testedben dermedten áll a szíved, Isten remekműve, életed és halálod. Öreg gazdánk, nesztorunk, Isten Veled! (Békés, 1937. január 10.)
SZÉPIRODALMI MUNKÁSSÁGA A KORTÁRS KRITIKA TÜKRÉBEN
Az Elindulás c. kötetről Két verseskönyv - Két magyar dal Nagy Gusztáv és Zászlós Márta bemutatkozása A versírás olyan területe az irodalomnak, amelyen manapság a legszűkösebben terem a közönség elismerése. Kettőzött tehát az érdemük azoknak a hivatott versíróknak, akiket nem ver le a közöny, akik szépet írnak magáért a szépért, és akik kitárják lelkük kincseit - ha mindjárt csak a maguk kedvtelésére is. Ilyen kettőzött elismerés illeti meg vecsei Nagy Gusztáv fiatal költő barátunkat is, aki ifjú lelkének minden szép álmát, minden legragyogóbb, legszínpompásabb gazdagságát tette le asztalunkra Elindulás című, 64 oldalas verseskötetében. Bár nem kell bemutatnunk vecsei Nagy Gusztávot - hiszen sokszor gyönyörködtek már hangulatos költeményeiben olvasóink - mégis hangsúlyozot tan említjük meg itt, hogy hivatott mestere a versírásnak. T u d írni, és van is m i t írnia. Mélyenjáró gondolatait és nemes érzéseit önti zengzetes, lebilincselő inter pretálással művészi formába. Verseskönyve, amely Illési Péter művészi metszetével a Körösvidék nyomdában készült, és könyvkereskedésünk útján is megszerezhető, megkülönböztetett f i gyelmet érdemel. (Körösvidék)
Elindulás. Egy fiatal költőnek, Nagy Gusztávnak ezen a címen, hagyta el a napokban első verseskötete a sajtót. Egyszerű, igénytelennek tűnő verseket tartalmaz a kis füzet, a versekben azonban az igazi költő szólal meg. Nagy Gusztáv hangulatai és érzései kristálytiszták, és gondolatait mély megilletődés fogja össze versekbe és rímekbe. Tehetséges költő, aki ha továbbra is megtartja költői és formai egyszerűségét, és nem botlik bele valami veszedelmes izmusba, rövidesen komoly sikereket érhet el.
A Tempea c. kötetről Nagy Gusztáv: Tempea M i k o r meglátjuk ennek a verseskönyvnek külső formáját, Illési Péter érdekes és újszerű címlaprajzát és illusztrációit, meg vagyunk róla győződve, hogy Nagy Gusztáv szélsőségesen modern irodalmi irány képviselője. Meglepetés erejével hat, mikor olvassuk a verses prológust, hogy rímek csengnek a fülünkbe, és hogy adys kitételek és hasonlatok vannak az ultramodern köntösű kötetben. Nagy Gusztáv határozottan tehetséges, de minden szaván érezni, hogy beleszítta
magába A d y Endre verseit és A d y Endre hangja átitatta egész lelkét. A d y istenverseinek és hazafias verseinek gondolatait, érzéseit és ritmusát találjuk meg Nagy Gusztáv költeményeiben. A kötetben van néhány nagyon poétikus és mégis erőt sugárzó írás, talán elsősorban a Fekete flóta, a Tempea ciklus néhány verse és A morgue. (Magyar Hírlap)
Nagy Gusztáv: Tempea Nagy Gusztáv: Tempea. A könyv 45 oldalán intelligens agyú ember érdekes versei sorakoznak. Verseiben egy meleg szív tiszta érzései áradoznak sok könnyes, univerzális szomorúságban. Azok között van, akik az igazságtalan társadalmi berendezkedésben a fájdalom keresztjével a vállukon: - az egész világ elkesere dett, szomorú korát figyelik. (Népszava)
Nagy Gusztáv Tempea című ugyancsak modern kötete már jobb hangzásban szólaltatja meg a modern formákat [mint Lanátor Pogány Ferenc: Modern csaták c. verseskönyve E.L.]; mondanivalói, gondolatai eredetiek és nyelvének zenéje szokatlan, de csengő, igen biztató ígéret ez a kötet, amelyet fametszetek díszítenek gazdagon s amelyeknek magyaros bánatában néha a kuruc költészettel rokon hangok keseregnek. (Pesti Hírlap)
Nagy Gusztáv: Tempea (versek) Nagy Gusztávnak nem ez az első verseskötete. A fiatal költő, kinek nem mindennapi adományait már évek óta figyeljük, kibontakozásának merrefordulását aggódó szemmel vigyázzuk, talán egyik kötetében sem adta sajátosságait át az olvasónak olyan maradéktalanul, mint ennek a kötetnek vagy féltucatnyi igazán jó és igazán szép versében. Több vers is van ebben a kötetben, de ezekről nem akarunk beszélni, mert nagyon könnyű a költőt egy néki idegen területen, egy tőle távol álló érzésvilágban való többé-kevésbé felelőtlen kalandozásai során meglepni, és ott megmutatni az összegyülekező kíváncsiaknak, hogy bizony a kalandra indult lábak botladoznak, és a kaland célját, az út végét sűrű homályként borítja a fel nem ismerés. Ezek a versei nem is jellemzőek erre a fiatal verselőre, kinek költői adottságait szomorú irodalmi viszonyaink mellett igen sokra tartjuk, igen sokra becsüljük. Nagy Gusztávnak meglepően élettel teljes hangjai, képei, sorai és nem egyszer egész versei vannak, a szűzies, primitív és megható érzékiségében szinte reszkető szerelem kimondására. A belső megindultság őszinteségét, a csendes szerelmi boldogság tiszta örömét, a teljes intenzitás csonkítatlanságával, a költői
kifejezés maradéktalan erejével kapjuk a kötet legjobb verseiben vissza. A mostani költők közül Nagy Gusztáv egy-egy szerencsés pillanatában talán a legjobban csinálja ezt, s ebben elődei közül - persze, a megfelelő dimenzió, távolság felállításával - juhász Gyulához, szegény drága Tóth Árpádhoz és nem utolsó sorban a fiatal Somlyó Zoltánhoz hasonlíthatjuk. Magának az ifjú költőnek tennénk a legrosszabb szolgálatot, ha mint kész, ereje teljességében jelentkező művészi jelenségről beszélnénk róla. Lépései nem mindig biztosak, céljait még nem fejezhette k i olyan világosan, hogy ezekből a szinte csak nyomokban jelentkező elgondolásokból fejlődésének irányát és költészetének értékét véglegesen megállapíthatnánk. De amit így is, öntudatlan belső gazdagságából alkotó tevékenységének szerencsésebb perceiben megkapunk tőle: az biztató, értékes és sokszor már a teljessé kerekedett vers mély harangzúgásával lep meg bennünket. A k i k szeretik a szép verseket, és értőn figyelik irodalmunk megmozdulásait, azok vegyék meg Nagy Gusztáv verseskötetét, mert úgy gondoljuk: érdemes megismerkedni a költővel, aki, véleményünk szerint, nagyon könnyen külön, sajátos hangjává válhatik a tehetséggel pedig olyannyira bővelkedő fiatal magyar irodalomnak, (dm)
Mécs László köszöntése Békéscsaba, 1931. febr. 27. Kedves Barátom, nagy meglepetéssel olvastam s olvastuk Just Bélával gyönyörű verseidet. Ilyen tiszta költői áhítat rég fogott el verseknél. N e m t u d o m , propagálta-e valaki költészetedet, de nagy bűne van mindenkinek, aki tehetné (kritikusok), s nem teszi meg. Köszönet! Szeretettel ölelünk: Mécs László, Just Béla.
Tempea Nagy Gusztáv versei. M i , akik a jelen költészetében a lelkek fölemelését, a merész, bátor hangot várjuk, megilletődéssel állunk meg egy fiatal poéta mellett, kinek ajkáról gyászmelódiák zengenek. A fiatalság mindent boldogan átölelő gesztusa helyett a lemondás, a szomorúság sirámait hallgatjuk, és amire a végére érünk a nem egészen harminc verset magábafoglaló, szinte pazar külsővel ékeskedő kötetnek, lehajtjuk a fejünket és szomorúan sóhajtjuk: hát így is lehet énekelni?! Ennyi fájdalommal, lemondással, a szomorúság ekkora szerelmével?! Egy őszinte, fiatal poéta megfogja kezünket, és vezet bennünket tájak felé, melyeket köd ül meg, házak felé, amelyekben gyász trónol, a vigasságok tanyája felé, ahol egy fiatal kézbelevág a zongorába, és a vígságos emberek ajkán megfagy a duhaj nóta. N e m szeretjük most a lemondást, mert minden omlik, r o m l i k
körülöttünk. De ennek a poétának a hangja megfogja lelkünket, s mindegyik versénél azt mondjuk: őszinte, a szomorúság minden fázisát átélt ember beszél hozzánk. Önmagát adja, a maga szörnyű, fájdalmas lemondását. Olyan szépen, művészettel, hogy m i is megszeretjük őt, akik a költészettől magasba lendülést várunk. Ezek a versek nem tetszelegnek. A poéta lelkét látjuk, érezzük m i n d e n versben a ma fiatalságának sok meddő küzdelmét és reménytelenségét. S mert ilyen őszinte, sok szépet várunk még tőle. Kötete után nagyon megszerettük ezt a f i n o m hangú, mély érzésű költőt. Ezért azt kívánjuk tőle, új verseiben daloljon nékünk fiatal lelkével a tavaszról, a boldogságról, a múltnak sírján a diadalmas feltámadásról. Ezt várjuk, mert nagyon megszerettük. A díszes kötet kapható Dobay János könyvárusnál.
Tempea vecsei Nagy Gusztáv legújabb verseskönyve A Körösvidéknek hosszú évek óta szeretett, becsült, csendes külső munkatársa vecsei Nagy Gusztáv, a fiatal, de korához képest csodálatosan kiforrott erejű költő, akinek a lélek legbensejéből fakadó versei az ország egész sajtójában méltó figyelmet, sőt feltűnést keltettek. Nehézkes dolog volna vecsei Nagy Gusztáv költő egyéniségét és értékeit itt közhelyekből vett dicsérő szavakkal ismertetni, s ez nem is volna méltó az ő közvetlenségéhez. Felesleges is, hiszen a Körösvidék olvasóinak már évek óta tárta fel a m i megszokott és őszintén megszeretett Nagy Gusztávunk az ő bánattal árnyékolt, de talán éppen ezért mindig nagyon elmélyülő lelkének értékes kincseit. A Tempea címmel most megjelent új verseskötete minden tekintetben a legtökéletesebbet adja eddigi költői munkásságából, s a tökéletességnek ez a foka valóban tökéletesen művészit és tökéletesen eredetit jelent. Igaz meggyőződéssel ajánljuk tehát ezt a szép verseskönyvét is az olvasók pártfogásába. Megszerezhető a szerzőnél Gyomáról vagy a Körösvidék könyvesboltja útján. (Körösvidék)
Tempea Nagy Gusztáv verseskönyve A rímtelen, kötetlen és bizonyos tárgyilagosságot kereső versek divatja idején Nagy Gusztáv személyében egy fiatal poétának volt bátorsága olyan kötettel lépni a nyilvánosság elé, amelyben a szubjektív líra, a szavak muzsikáján keresztül keres kifejezést. Nagy Gusztáv versei mégsem nélkülözik a frissességet és szuggesztibilitást, mert a fiatal költő az ismert formákat egyéni módon variálja, tartalmilag pedig egy mélyen érző lélek közvetlenségével telíti. A Tempea című
kötet javarészt kétségtelenül pesszimista költeményeket foglal magában, de Nagy Gusztáv jóízű nyelvezetével nemes zománcot, túláradó keserűségével férfias erőt tud adni olyan gondolatoknak is, amelyek ezek nélkül egy hitét vesztett korszak dekadens szenvedélyeinél nemigen jelenthetnének többet. A versek ritmikáján itt-ott érződik még némi Ady-hatás, és a reá emlékezés idézteti ismerős összefüggésekben az életet, halált, vért és fátumot, de legtöbbször mégis a lelki emlékezések fölé kerekedik Nagy Gusztáv igazi hangja, és ilyenkor mutatkozik meg teljes erejével ösztönös lírai tehetsége. A kötet legszebb darabjai, az egyszerű versek, ezeknek közvetlen hangja, a sorok melodikus zengése, hasonlataik képszerűsége és a gondolatok asszociatív tartalma alapján Nagy Gusztávban a fiatal nemzedék egyik legtalentumosabb poétáját véljük felfedezni. A finom köntösben megjelenő kötet tehetségre valló linoleummetszeteit Illési Péter készítette, és a gyomai Hungária nyomda adta ki. (m. - Nemzeti Újság, 1930. V. 11.)
Tempea Nagy Gusztáv verseskönyve ó h , fekete sorsom fekete flótája, Zokogsz, de a nótád magyar föld nótája! Ez a fiatal magyar költő már az Elindulás első stációjánál megtorpanhatott. M e g kellett, hogy torpanjon a különben is rögös úton, hátha még azt a legmos tohább életkörülmények festik feketébbre: Én az anyámra nem is emlékszem, Hányszor fakad fel az Anyám! Anyám! De fölém féltőn senki sem hajolt (Elindulás, 1927.) Jaj de pokol haldokolni, Magyar sorsok kemény ágyán Fiatalon haldokolni! A lírikus elsősorban nem verseit akarja mutatni, hanem magát. Magán keresztül szemléli az életet. Innen van Nagy Gusztáv pesszimizmusa, mely finom fátyolként takarja legtöbb versét. Tragédia ez a fátyol, és fáj neki: Szemem, mért látod az időt malomnak, Kegyetlenül, mely mindent megőröl? Szemem, mért nem tudsz még csókok között sem Feledkezni, jaj, a szemfedőről.... És a szörnyű, mély „Szakadékban", zuhantán, hol „Vértől és könnytől nyirkos a föld", a végtelenbe fúrja tekintetét, és csodákat vár. - Hátha!? "És felmehetek fényes meződre..." Roskadozik a súlyos életkereszt alatt, de még így is, embersorsában elzuhanva "Kereszttel is szép, csókkal szent az élet." „Élek!!!" - kiált fel nagy felcsukló
örömsírással a hangjában! ... De igazán boldog csak akkor lehet, ha Koszorúk levele zizzen... Ha katafalkom szent hajóján Boldog partokra érkezem. Nagy Gusztáv komoly tehetség. Legelsősorban Magyar. Versei nagy hatással lépnek az olvasó lelkébe. Egy-egy versének klasszikus akkordjaitól sokáig nem t u d szabadulni az ember. Távol van tőle minden felesleges szóhalmaz. Végrendelet mindenki helyett című verse bizarrságában egész újszerű. A Tempea ciklus, a Szakadékban, Útban Isten felé, A vén útöntő, Szőke voltál és tizenhat éves, Spleen című versei a teljes beérkezettség küszöbén pompáznak. Illési Péter egyéni metszetei az olcsó eredetieskedéstől távol álló művész értékes munkái. Végh Béla könyvker eskedésében 2 pengőért kapható a könyv.
A Versek c. kötetről Megszólalt a költő Nagy Gusztáv versei
i i
Áll a vásár, az életvásár. Folyik a kegyetlen kenyérharc, mindenki túl akarja harsogni a másikat portékája kínálása közben, harci szekerek dübörögnek, jajok sikonganak, teljes a zűrzavar. S ebbe a rettentő khaoszba lágyan és halkan beleénekel a gyulai költő, Nagy Gusztáv, aki a szívét nyújtja felétek emberek. A költő szívét, mely a nagyvárosi lármában megtalálja a szépet, a nemeset, pedig ő is látja, és a saját bőrén érzi azt a rettenetes tülekedést, melyben két milliárd ember tapossa egymást. A z ő sorsa is a m i sorsunk; gond, gond, gond! De mint ő mondja: A napok felettem hitvány kóckötélen súlyos kőtömbök, Alattuk másból átok szakadna, én csendben ődöngök, Mást orgiához vagy sírba űznének a zord rettegések, Én álmodozom és álmaimról a sötét kőtömbökre verseket vések. Micsoda finom, gyönyörű kép! Verseket vésni a kőtömbre, mely hitvány kóckötélen lóg a fejünk felett, s minden pillanatban ránk zuhanhat és agyonsújthat bennünket. Ez Nagy Gusztáv. Ennek ismerjük. Halk szavú, méla, kesernyés trubadúrnak,
aki egy lány kék szeméről dalol gyönyörű strófákat, amikor dárdát döf szívébe az Élet. De nem jajgat és nem átkozódik. Nagy, őszinte, igaz ember, szeretetet sugároz magából, mert érzi, tudja, hogy az élet egy kálvária, mely a Legfőbb Jóhoz, az Igazsághoz, Istenhez vezet. A költő a legszomorúbb ember. M i n d i g ad. A legdrágábbat: a lelkét osztja szét, hogy jobbá, nemesebbé tegyen bennünket, s megmutassa nekünk: a föld nemcsak az az aréna, ahol egymásra rontunk, hanem Isten virágos kertje is, melyben madár dalol, és napfény sugárzik. Cserébe nem kér mást, csak meleg, testvéri szeretetet. De mint Nagy Gusztáv gyönyörűen dalolja: S k i mindig adtam, esdve tartom Kalapomat, megdermedt kézzel, És hogy hiába, sírva nézem, Csak a könnyeim csillognak benne Néhány eltévedt falevélen. Mennyire a m i érzéseink is Nagy Gusztáv érzései. Valahogy, amikor egyedül vagyunk önnönmagunkkal, mindnyájan így gondolkozunk s ezért úgy hajolnak ránk ezek a versek, mint anya a gyermekére. Simogatnak, könnyeket törölnek le, s megcsókolják a szívünket. Nagy Gusztáv verselési tudományáról újabb dicsérő szavakat nehéz mon dani. Verselése tökéletes, ritmusai lüktetnek, rímei csengenek, s méltó kísérőzenét adnak a mély gondolatokhoz. (Sz.)
Nagy Gusztáv: Versek (részlet) ... versei egytől egyig remekbe szabott költemények. Igazi költő szól hozzánk, költő a kevés nagyok közül, akinek lelkéből fakadó elbűvölt írásait olvasni a legnemesebb, legtisztább élvezet, gyönyörűség, élmény. Tökéletes mestere a nyelvnek, amelyet pompás és meglepő kifejezésekkel, képekkel gazdagít, és nem tudjuk, hogy gondolatai mélységét, vagy költői kifejezései tökéletesen csiszolt szivárványos gyémántjait, nemesfényű igazgyöngyeit csodáljuk-e inkább? Nagy Gusztáv komoly nagy nyeresége a magyar lírának, és megismerni, olvasni kívánatos gazdagodás a szépet áhító lélek számára, (ki)
Nagy Gusztáv: Versek (részlet)
ruló:
...Vergődő lélek a Nagy Gusztávé. - Szárnyalni kész, csüggedéseiben elbo Úgy érzem, hogy az a szerencsés, kinek mécslángja Csendben kilobban. S nem kell élnie hét szűk esztendők égre lázítón Állati sorját.
Mennyire a kor szava ez! A harc, melyben küzdelmek folynak a minden napiért. Melyben diplomás proletárok havat lapátolnak inségnapszámért. M a nincs emberi szív, nincs könyörület, csak „profit". A jövő borzalmas, háborúra való készülődés aratja le a ma emberei elől a jólétet, a boldogulást, a megérkezést, az édes örömet. Ez ellen lázadozik ma minden érző lélek. Á poéta az érzők közt is a legérzőbb. Ennek kell hogy hangot adjon. Nagy Gusztáv ízig-vérig költő, birtokában a szavak zenéjének, a kifejezések melódiájának, k i tudja fejezni, amit akar, sejtetni tudja, amit szavakkal kifejezni nem lehet. A kötetben lévő 30 válogatott szép vers erről tanúskodik. Olvasáskor érezzük, ajándékot kapunk; mert az igaz költő m i n d i g ajándékoz; lelke kincsét szórja széjjel a profanum vulgus között. S m i t kap ezért a költő? Nagy Gusztáv megmondja: És most itt állok, árva koldus, Hideg széljárta utcasarkon. Szeretetet koldulva állok, S k i mindig adtam, esdve tartom Kalapomat megdermedt kézzel. (Dubányi
Imre)
Férfilíra N e m múlik el nap, hogy a posta egy-két verseskönyvet ne hozna a szer kesztőségbe. Legnagyobb részük vidékről érkezik: az ember már látja a fedelén, betűinek metszésén, nem éppen választékos nyomásán és durvafogású, szürkés papirosán, hogy kiadója olcsó nyomdában készítette. A kiadók egytől egyig maguk a költők. Ez mindent megmagyaráz. Sík Sándor tréfás statisztikája szerint negyvenezer költő van az országban. Ezeknek legalább tíz százaléka megjelentet időnként egy-egy kötetet, viszont alig egy ezrelékének - negyvennek - a verseit adják k i komoly kiadóvállalatok. A rengeteg többi kötet alján ez áll: „A szerző kiadása". Bevallom, bízom annyira a magyar kiadók lektorainak ítéletében, hogy csak húzódozva, nehéz sóhajjal pislantok bele a saját kiadású verseskötetek fölvágatlan lapjai közé. Nagyon szomorú tapasztalataim vannak. Száz vers közül kilencvennyolc szerelmi vagy hazafias giccs. Ablakon kidobott pénz az a három141
négyszáz pengő, amibe egy-egy ilyen kötet kerül. Persze, ezt hiába magyarázza az ember az önköltséges költőnek. Otthon rokonok, atyafiak, hivatalbeli kollégák között megannyi poéta laureatus m i n d . Tartok attól, hogy ez a néhány sor, amellyel most egy gyulai költő kötetét kiemelem a többi saját kiadású verseskönyv közül, egyszerre lökésszerűen fel fogja lendíteni a pesti és a vidéki kisnyomdák forgalmát. Ha ennek sikerült felhívnia magára a figyelmet, miért ne sikerülne nekem is? - gondolják majd az álköltők, félköltők és önköltők. Nosza, írják csak a verseket, nyomassák csak a köteteket. De nem hiszem, hogy akadna az ismeretlenségben még egy olyan komoly, mély, érett és szép tehetség, m i n t ez a gyulai Nagy Gusztáv. Nevét nem hallottam soha, csak azt t u d o m róla, hogy újságíró, sőt egy vidéki lap főszerkesztője. Ezt is egy verséből t u d o m , amely, olyan bájos, közvetlen, szomorú és igaz, hogy nem állom meg: ide kell iktatnom. A címe „»Főszerkesztő úr« 1935". Érdes kútvízben -Artézi kútra Mégsem járhatok Megmosakodtam. Egy szakadt ingben Megtörülköztem, S elmosogattam Az esti edényt. S míg csorba csészém Oldalán siklott Tenyerem, és míg Eltörülgettem: Átgondoltam, s hogy Kisepregettem, Megírtam az Ünnepi vezért. A k i ezt így, ilyen kevés szóval, ilyen bölcs humorral, ilyen okosan és mégis poétikusan meg tudja írni, az költő, igazi költő, még ha - maga is adja k i a verseit. A z szól k i belőle, ami a beérkezettek közül is csak kevésben: férfilíra. N e m halmozza a jelzőket, nem ír meg vizenyős érzelmeket, nincsen egyetlen erőltetett képe, egyetlen hamis kifejezése sem. N e m lelkendezik, nem áradozik, nem gyárt színfalhasogató új szavakat. Senki hatását nem fedeztem fel benne, csak egyvalakire emlékeztet, de nem verseinek megírásában, hanem belső magatartásában, lényének szelíd szomorúságában: Tóth Árpádra. Nagy Gusztáv is éppen úgy meg tudja találni a forma és a mondanivaló egyetlen lehetséges összhangját, darabosság, zökkenő nélkül, mint ez a leglíraibb magyar lírikus. Nagy Gusztávnak minden
verse nemcsak jó vers, hanem szép is. Éppen az átlagon felüli költőknél ritka ez a találkozás. Nagy Gusztáv a vers ütemének gátjai és a rímek csapdái között botlás nélkül fut végig a gondolat égő fáklyájával. Témái is messze esnek a szokásos agyonnyaggatott „verstémáktól". Első versének címe például Szegény ember megáldja a rigó énekét. A kötet legszebb költeménye Nekrológ egy kutyáról, amely „angyalok ölében alszik assisi Ferenc palástja mellett". „Szánlak, hogy nem vagy, s mégis így vallom: nem a balvégzet / Órája v i t t el, / Jobb sors neked ott túlnan Istennél játszadozni a / Kicsinyeid d e l " - írja. És a képei milyen gyönyörűek: „Ábrándjaim szelíd őzei előtt az erdőt felégetted". A férfi keményebb, hűvösebb, erősebb költészete ez, ő maga írja a férfiszerelemről ezt a két sort. Egész költészetére, lelkületére legjobban illik: Világa mély, hallgatag, sűrű S zárt, mint a karikagyűrű.
(Boldizsár
Iván)
Részletek a Békés 1936. december l-jén tartott irodalmi estjének méltatásából ...Egymás után léptek az előadói asztalhoz a sorsharag bajvívói, fővárosi és gyulai költők és írók, a hallgatóság pedig hálásan tapsolt a költeményeknek és a novelláknak, jeléül, hogy az irodalomnak hálás talaja van Gyulán. Ventilla Sándor az ő nagyraértékelt kiváló művészetével Pákozdy Ferenc, Sinka István és Nagy Gusztáv verseiből szavalt. A hallgatóság, mint m i n d i g , most is hálásan tapsolt neki. A költők sorát József Dezsőné nyitotta meg, költeményeiből olvasott fel. A hangulatos, szép verseknek nagy hatásuk volt, megtetézve a kiváló költőnő eddigi sikereit. Sinka István, aki az irodalmi est középpontjában állott, a maga tisztelet reméltó egyszerűségében jelent meg az előadói asztalnál, és felolvasott néhányat azokból a versekből, amelyek az ország határait átlépve, idegen népek előtt fogják a magyar őskultúra egekig érő őserejét dokumentálni. És az idegen világ is ámulattal fog gyönyörködni benne, hogy revelálódik a magyar géniusz az egyszerű pásztorember minden idegen hatástól szűz, csodálatos magasságokba feltörő szellemi kitöréseiben. Sinkát nem lehet a kritika megszokott mértékével mérni, aminthogy verseinek egész megértéséhez több kell az egyszeri hallásnál, de azért így is meglátjuk az isteni szikrát, amely ott villózik az istenáldotta költő m i n d e n során. A k i csak kicsit is közét tartja a poézishez, az meghatva és megbűvölve hallgatta Sinka Istvánt a keddi estén. Erdélyi Józseí és Pákozdy Ferenc volt az irodalmi est két budapesti vendége és két kimagasló eseménye. Erdélyi verseiből adott elő. Szívből jövő egyszerűség, kifogástalan forma tökéletesség, a gondolatok mélysége jellemzik költészetét, és a Tisza partján halászkunyhó című versének hallatára megértjük és magunkévá tesszük Pákozdy megállapítását, amikor előadást tartva Erdélyiről, akit mesterének
nevez, kijelenti, hogy Csokonai, Petőfi és A d y egyenes utóda ő, és a mai magyar költők egyik legnagyobbika.... A z est nagy sikerének jelentős tényezője volt Nagy Gusztáv, a Békés szer kesztője, akit Gyula közönsége már régen ismer. Nagy Gusztáv (helyesebben Guszti) kiváló költő, a szív mélyéről fakadó versei a magyar líra gyöngyei. Nemsokára megjelenő harmadik verseskötetéből olvasott fel pár költeményt, s az egyszerűségükben mélyen megindító versek magukkal ragadtak mindenkit. Nagy Gusztinak is nagy sikere volt. A műsoron két prózai szám is szerepelt. Péczely György és Balázs Árpád olvasták fel egy-egy kitűnően megírt novellájukat. Az irodalmi estet Farkas István rk. segédlelkész kedves közvetlenséggel elmondott szellemes záróbeszéde re kesztette be. (Györgyössy Iván - Békés, 1936. dec. 3.)
Életrajzi adatok 1902.
Augusztus 18-án született Karcagon. Apja vecsei Nagy Dezső állomásfőnök, anyja Garzó Olga. Testvérei: Dezső, Gyula, Izabella, Olga.
1905.
Május 11. Anyja Karcagon meghalt. Gyomán temették el.
1912-
Középiskoláit a karcagi ref. (1912-1914), a szentesi állami (1914-16) és a békéscsabai ág. h . ev. Rudolf gimnáziumban (1916-1920) végezte. Iskolaváltoztatásait apja időközben bekövetkezett halála indokolja.
1920- 21.
A Műegyetem hallgatója.
1921-25.
A Meinl cég könyvelőségén dolgozik.
1922.
A Pesti Napló közli első versét.
1925.
Betegségének gyógyítása végett Békés megyébe tér haza.
1927.
Békéscsabán megjelenik első kötete, az Elindulás. Hamarosan tagjává választja az 1926-ban alakult Vajda János Társaság.
1927-32.
Több Békés megyei lap (Gyoma, Békéscsaba, Gyula) külső munkatársa.
1929.
Gyomán kiadja Tempea című kötetét.
1932-36.
A Békés főszerkesztője.
1933.
Jan. 14. Sikeres szerzői estje volt Gyulán.
1934.
A Kárpáti Aurél szerkesztette Új magyar lírában 3 verse jelenik meg.
1936.
Megismerkedik későbbi feleségével, Szövérfy Annával. Dec. 1. A Békés gyulai irodalmi estéjén együtt lép fel Erdélyi Józseffel, Pákozdy Ferenccel és Sinka Istvánnal, s szép sikert arat.
1937.
A Sarkadi Hírek felelős szerkesztője. A Versek című kötetét Gyulán publikálja. Dec. vége a Sarkadi Hírekkel Berettyóújfaluba költözik, ahol a lap Bihari Hírek néven jelenik meg.
1939.
Április 5. A Sajtókamara újságíró tagozatának tagja lesz.
1940.
A Bihari Hírek nevét megtartva áttelepül Nagyváradra.
1943.
Három verse elhangzott a rádióban.
1944.
Július elején - összeomláskor Budapestre távozik. Október 16. A Meinl cég alkalmazottja lesz, s egy hónapi próbaidő után véglegesítik.
1945.
Január 7-én nyilas közegek elhurcolják fővárosi lakásából, s négy napos kihallgatás után súlyos betegsége miatt hazaengedik. Június 28án munkaadója két hónapi fizetésnélküli betegszabadságot engedélyez számára.
1945.
Októberben a Magyar Újságírók Szövetségének Igazoló Bizottsága "igazolta". Betegségének gyógyítására Orosházára, majd onnan Gyulára távozik.
1946-51.
A Békés megyei Földhivatal előadója. Munkája mellett néprajzi gyűjtést végez a Gyula környéki falvakban.
1951.
Február. A Békés megyei Közlevéltár őre, majd előadója, végül főelőadója lesz.
1957..
Október 3-án nyugdíjba vonul. A z Ethnographia 2. számában megjelenik A csökmői sárkány története a korabeli okiratok tükrében című tanulmánya.
1960.
A Demos Volkskundlichelnformationen (Akadémia Verlag, Berlin) rövid ismertetőt ad az Ethnographiában megjelent tanulmányáról.
1961.
A Norda Prismo c. svéd eszperantó lap 3. száma közli egyik versét (Renkonto).
1965.
Jancsó Adrienne több versét adta elő egy dél-alföldi turnéján. A gyulai előadás november 26-án volt.
1969.
November 5-én meghalt Gyulán. 9-én temették el a református egyház szertartása szerint.
1971.
A Békési Élet 3. számában Kósa László méltatta költői és nép hagyománygyűjtő tevékenységét.
A Gyulai Füzetek c. sorozat eddig megjelent kötetei: 1. Karácsonyi János írásai Gyula történetéből. (Összeáll. Kereskényiné Cseh Edit.) Gyula, 1990. 2. Implom József összegyűjtött kisebb írásai és életművének bibliográfiája. (Összeáll. Draskovich József.) Gyula, 1991. 3. Bácskai Vera: Gyula gazdasága és társadalma a X V - X V I . században. Gyula, 1991. 4. Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban. (Összeáll. Erdmann Gyula.) Gyula, 1990.
Előkészületben Történelem és legenda. Kóhn Dávid írásaiból. (Összeáll. Erdész Ádám) Jároli József: A gyulai földész társulatok története Draskovich József: A gyulai Wenckheim-Almássy kastély története Jároli József: Gyula 1848-49-ben
