Nagy dolgokról, szépen, tisztán - ez az új Nemzeti

Nagy dolgokról, szépen, tisztán - ez az új Nemzeti 2014. október 22., szerda 10:16

InfoRádió

Minden színháznak van létjogosultsága, de az én színházeszményem az a Nemzeti Színház, amely nagy dolgokról szeretne szólni szépen, tisztán - mondta az InfoRádió Aréna című műsorában a Nemzeti Színház igazgatója. Vidnyánszky Attila úgy fogalmazott, hogy "széles sávban" szolgáltatnak: átalakították, kinyitották a színházat, amely egészen más rend szerint működik, és rövidesen új színpad is nyílik Bajor Gizi Szalon néven. Szerinte Magyarország igazi színházi nagyhatalom. Legutóbbi rendezése, a Fekete ég - A fehér felhő egyfajta ars poeticával indul. Jászai Mari naplójából idéz. "Mi az, hogy modern művészet? A művészet vagy jó, vagy rossz. Sohasem új, sohasem régi. A jó pedig nem avulhat el." Miért került ez a részlet az előadás elejére? Nagy-Kálózy Eszter figuráját két színésznő, Jászai Mari és Fedák Sári alakjából gyúrtuk össze. Amikor elkezdtem olvasni a Jászai-naplókat, egészen megrázott, mennyire pontosan fogalmazza meg a naplójában mindazt, amit én gondolok a színházról. Ráadásul 1916-ban írta azokat a sorokat, és a darab az első világháborúról szól, úgyhogy úgy gondoltam, hogy egy nagyon érdekes felütés lesz. Abban a folyamatos vitatkozásban, amiben vagyunk szakmán belül is, hogy milyennek kell lennie a színháznak - és én itt rögtön leszögezném, hogy minden színháznak létjogosultsága van -, az én színházeszményem az a Nemzeti Színház, amely efelé a színházeszmény felé közelít. Milyen ez a színházeszmény? Nagy dolgokról szeretne szólni szépen, tisztán. Nagy tettekről, nagy érzelmekkel, igazi, őszinte megnyilatkozásokkal, nagy lendülettel, pátosszal. Abból a horizontális létezési síkból, amiben mi vagyunk, egy kicsit vertikálisba próbálja emelni az embereket úgy, hogy ünnepek legyenek az előadások. Hogy sikerüljön olyan produkciókat csinálni, amelyek megtöltik a néző lelkét, egy kicsit megtisztul rajtuk keresztül. Szóval szép, nagy színház a mi eszményünk. Bő egy évadon vannak túl. Hogy érzi, mit sikerült ebből megmutatni az első évadban? Vannak nyilván jobban, nagyon jól és kevésbé jól sikerült produkcióink. Ezzel nem mondok semmi különlegeset. Minden színház minden évada így alakul ki. Átalakítottuk a színházat. Egy egészen más rend szerint működik. Kinyitottuk a színházat, tulajdonképpen két színház, ha akarom, három színház működik egy színházban, mert van egy klasszikus repertoár színház, amelyik előadásokat teljesít, van egy egyre gazdagodó, egyre szebb, sokszínűbb repertoárja, és emellett van egy befogadó színház, ami korábban nem volt ott. Ilyen formában és ilyen méretekben semmiképpen sem. Több mint 110 előadást fogadtunk tavaly. Az idén pedig elindultunk egy harmadik féle, produkciós színházi gondolat mentén, koprodukciókat hozunk létre vidéki színházakkal. De nemcsak vidékiekkel, most az utolsó nagy eseményünk a Karaván nemzetiségi, kisebbségi, alternatív művészeti alapítvánnyal együttműködve volt. Roma és nem roma színészek, gyerekek játszanak együtt egy nagyon szép ügy mentén, és még lesz négy ilyen együttműködés az évadon belül. Úgyhogy ez egy egészen különleges része a színházunknak. És rengeteget utazunk külhoni területekre, vidékre. Most jöttek haza Szentpétervárról.... Most jöttünk haza Szentpétervárról a Szent Johannával és a Mesés férfiakkal. Előtte Gdanskban voltunk Shakespeare-fesztiválon, és hamarosan megyünk Gombrowicz-fesztiválra az Operettel. Szóval nagyon aktív életet élünk, minden nap történik valami. Azzal kapcsolatban, hogy tartalmilag

mennyire érett már ez a társulat, mennyire izgalmasak a produkcióink, biztató az, hogy fesztiválok számára érdekesek és egyre több helyre hívnak bennünket. Úton vagyunk. Hogy érzi, mi az, ami még hátra van? Egyre magasabb mércét állítunk magunk elé. Nemcsak a mennyiségi mutatók szempontjából, de azok szempontjából is, hiszen idén biztosan sokkal több előadást fogunk játszani, mint tavaly. Már túl vagyunk három bemutatón, több bemutatónk is lesz. Említettem, három úton túl vagyunk, de van francia meghívásunk tavaszra, török és macedón meghívásunk is, tehát szeretnénk erőteljesen jelen lenni Európában. A megkezdett programjaink, projektjeink mind mennek tovább. A legjelentősebb ezek közül a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó. Ami pedig új lesz, ami sokkal erőteljesebben lesz jelen, az az ifjúsági programunk. Az tavaly majdnem hiányzott, bár a János vitéz nyilván egy olyan darab, amely az ifjúságot szólítja meg. Idén tudatosan építkezünk. Miből áll majd ez az ifjúsági program? Részint született még egy darab, amit játszunk majd, és viszünk tovább. Tavaly nem volt, idén elindulnak a kölyöknapjaink, havi rendszerességgel. És megnyitjuk majd a színházat, be lehet nézni a kulisszák mögé. Tehát alapvetően nem is iskolákat várnak, hanem inkább családokat? Családokat, igen. A nyílt napunkon tapasztaltuk meg, mekkora igény van erre, és ezt a nyílt napot terjesztjük ki - egy egész évre. Társul ehhez valamilyen színházpedagógiai program is? Három színházpedagógus működik velünk együtt, ez már a nyílt napon is megvolt. Nyilván, önző módon, a repertoárunkhoz kapcsolódóan olyan programokat szervezünk, amelyek kötődnek valamilyen formában az előadásokhoz és mindenhez, ami a színházunkban történik. Sokkal intenzívebb kapcsolatfelvétel történt meg az iskolákkal, mint ami tavaly volt. Fogadunk iskolákat, már fogadtunk nagy számban és próbára engedünk be csoportokat, gimnáziumi osztályokat. Szóval nincs semmi olyan, ami ne lett volna már máshol kitalálva, csak ez nálunk nem volt, és most nagyon erősen jelen lesz ebben az évadban. Tizenhét bemutató szerepel a honlapjukon az évad új előadásai között. Ahogyan ön is említette, ez nagyon soknak hangzik. Miért van szükség ennyi előadásra? Részint azért, mert tiszta lapról indítottunk, tehát volt egy helyzet, egy kényszer, egy döntés, és a régi repertoárból nem maradt meg semmi. Tehát föl kell tölteni a repertoárt. Egy ilyen színház, az 25-35 címmel működik jól. Vannak előadások, amelyek fölpörögnek, többször játsszuk őket, van, amelyeket pihentetünk. Blokkokban mennek? Így van, egész évre szétterítettem. Évad végére telik meg a repertoárunk. Új színpadunk nyílik, Bajor Gizi néven egy kis szalont nyitunk meg, ahol egyszemélyes, kétszemélyes produkciókkal várjuk majd a közönséget. Ez melyik tér? Ez a negyedik emeleten van, nem ismeri senki. A helyiséget jelmezmúzeumnak tervezték, nagyjából

fél évig működött így, de arra nem volt jó, viszont átterveztük. Büfé is van ehhez a mintegy ötvenfős szalonhoz. Udvaros Dorottyával nyitjuk, de majd Bodrogi Gyula, Nagy Mariék is jönnek produkcióval, Szűcs Nelli is, tehát színészeinkkel személyeen is lehet majd találkozni.Széles sávban működünk, és tényleg minden pillanatban történik valami. Milyen szempontok alapján áll össze egy évad? Csak nagyon magas, nagyon igényes irodalom kerülhet színpadra. Igazi, nagy, komoly kérdéseket feszegető előadások születnek majd. A téma a lényeg? A téma a lényeg. Életünk, valóságunk, hétköznapjaink, ünnepjeink legjelentősebb kérdéseit feszegetjük előadásainkban, és szeretném itt is a széles sávú kifejezést használni, mert tényleg, az élet minden területére kiterjedően próbálunk kommunikálni. Ennyi bemutatónk biztos nem lesz jövőre már. Bár azt is hozzátenném, hogy ebből öt közös produkció, Beregszásszal, Kaposvárral, Debrecennel. Bozsik Yvettel készítünk közös produkciót a szezon végén Szarka Tamás szövegére, zenéjére. Szóval mindenféle szinten próbálunk kapcsolatot teremteni és építkezni. Mi alapján választja ki ezeket a témákat? Fontos-e ön szerint, hogy a színház politizáljon, vagy bizonyos alapvető társadalmi kérdésekben állást foglaljon? Fontos, hogy a világra reflektáljon minden előadás; reagáljon a körülöttünk zajló események legjelentősebb, legizgalmasabb kérdéseire. Az a kérdés mindig, hogy hány szűrőt használ az ember, és mennyire helyezi el ezeket a történéseket valamilyen dimenzióba. Amikor a napi gondok és kérdések ábrázolásáról van szó, akkor mindig fölhozom példaként, hogy 750 vagy 300 évvel ezelőtt sem volt egyszerűbb az élet, sőt, legalább ilyen bonyolult, összetett volt, háborúkkal, járványokkal. A valóságot ábrázolja Dante az Isteni Színjátékkal. Goethe a Fausttal szintén a valóságot, a saját korának valóságát ábrázolja. Lehet persze úgy is csinálni, hogy egy publicista aktuálgesztusait használjuk és a napi zsizsegés van ott a színpadon. Legyen ez a színház is. Ez azonban nem a mi színházunk. Pontosan érezni a határt, hogy mi az, ami aktuálpolitizálás és öncélú, vagy egy idő után elavul, és mi az, ami érvényes marad? Én azt hiszem, igen. Persze, az ember sokféle gesztust használhat a színpadon, és mindennek tere van, és minden gesztus lehet igaz, meg lehet hazug vagy sokféleképpen értelmezhető és sokféleképpen megítélhető. Én azt szeretném, ha nagyon mélyen, nagyon komolyan megélten szólnának az előadásaink a valóságról, a hétköznapjainkról, az emberi lét legnagyobb kérdéseiről, életről, halálról. A mi színházunk ilyen értelemben más, mint azok a színházak, amelyek a nyüzsgő, zsongó hétköznapok aktuáleseményeit, akár aktuálpolitikai eseményeit viszik föl direkt módon a színpadra. Ez engem ez a fajta színház kevésbé érdekel. Nem is volt jellemző önre, de például a Johannával kapcsolatban sokan támadták ezért a néhány perces aktuális momentumért, ami az előadásba került. Így van, egy gesztust megengedtem magamnak. Felbátorítást magától Claudeltől kaptam, aki fölháborodott Anatole France regényével kapcsolatban. Anatole France Johannáról írt egy olyan regényt, ahol demisztifikálja és a földre lerántja Johannát, és nem úgy ábrázolja, nem olyan pátosszal, nem olyan szépséggel, ahogy Claudel vagy a francia emberek nagy részének lelkében az ő figurája létezik. És amikor megkérdezi Johanna a szerzetest, hogy hogy kerültem én ide, akkor ő elmondja, hogy ebben a politikusok a hibásak, a vízfejű a hibás, a parázna, és a legvégén odateszi

azt, hogy Anatole France. Na, én a saját felsorolásom végére, mivel nálam egy kicsit Magyarország Johanna, egy kicsit magunkról beszélek Johannán keresztül, az aktuális politikusok karikatúráit rakom ki a színpadra. Egy kártyajáték keretén belül zajlanak az események, ahol elmondják, hogy a valettek játsszák a politikát, ők csinálják a hétköznapjainkat. Na most ezen valettek, politikusok képei kerültek a kártyalapokra, akik a mai életünk politikusai Európában. Mert úgy gondolom, hogy ezek a mi kis európai valettjeink nem feltétlenül jól csinálják Európa jövőjét, és nagyon sok szempontból van kedvem velük vitatkozni. Volt még egy másik indíttatás. Az engem ért támadások akkor tetőztek nagyjából, és nagyon sok európai lapban jelentek meg ocsmányságok is rólam. És sehol sem adták meg a viszonválasz lehetőségét. És én ezeknek a lapoknak a nevét fölírom a kártyalapokra. Én ilyet nem szoktam csinálni, nem is fogok ilyet csinálni. Volt egy nagyon erős indíttatás bennem, teret adtam neki, ott van a színpadon. Milyen volt egyébként az elmúlt egy éve? Mennyire viselték meg a színház körül kialakult viták? Nem esnek jól természetesen. Szeretnék maximálisan arra koncentrálni, hogy felépítsünk egy szép nagy színházat. Nyilván sok energiát elvonnak a viták. Várható volt, egy csomó mindenre számítottam. Aki a Nemzeti Színház igazgatói székére pályázik Magyarországon, az ezzel kell, hogy számoljon. De például a nemzetközi dimenziója ennek a történetnek már eredetileg általam el nem képzelt méreteket öltött. Ez furcsa volt és értelmezhetetlen. Nem lehet ezt kizárni, hogyha dolgozik? Ha bemegyek a próbaterembe, akkor megszűnök igazgatónak lenni, és akkor egy rendezői attitűddel közelítek, ha úgy tetszik, rendezői állapotba kerülök, és akkor kizárom a világot. Most a viták egy kicsit elcsitultak. Igen, egy kicsit jobb lett, bár teljességgel nem szűntek meg a támadások, és ami a produkcióink megítélését illeti, messze alulértékeltek Magyarországon. Tehát az a Johanna, ha már szóba került, most mérettetett meg Szentpéterváron, és 900 ember ült a nézőtéren, és állva tapsolt a nagy részük. A tévé is jelen volt, tehát ez dokumentált, hiszen messziről jött ember bármit mondhat egy-egy turnéjáról, mint ahogy szoktak is mondani sokszor a szakmán belül. Itt most ezt meg lehet nézni. Ezek nagyon komoly megerősítések, vagy például az, amikor az itt szinte sehogy vagy nagyon alulértékelt Silviu Purcarete által rendezett előadás, az Ahogy tetszik Gdanskban is vagy Krajován is sikert aratott, ahol állt a közönség, és úgy tapsolt, akkor ez megerősítés a társulat felé. Ilyenkor a társulat tagjai világosan látják azt, hogy itt a kritika részéről manipuláció zajlik. Kinek szeretne megfelelni? Senkinek. A Jóistennek. Nincs ilyen, hogy meg kell felelni. Vannak elvárások, és mikor tehetetlen vagyok, és mondjuk egy finn központi lap azt írja, hogy én rasszista vagyok meg homofób, akkor arra gondolok, hogy van fölöttünk valaki, aki nagyon pontosan látja, hogy én mennyire vagyok rasszista meg mennyire homofób. És akkor már nem akaródzik pert indítani a lap ellen, pedig lehet, hogy kéne. Mindig elolvassa ezeket? Nem, semmit sem olvasok. Kritikát nagyon régóta. Pedig meglepően tájékozott.

Mert emberek vannak körülöttem, és ezek az emberek többek között azzal vannak megbízva, hogy ők olvassák, és szűrten ugyan, de a legfontosabb dolgokat elmondják. Egy ilyen vád azért nagyon kemény dolog. Ezeket elhozzák nekem, és akkor eldöntjük azt közösen, sosem egyedül döntök, hogy kell-e erre válaszolni, vagy hagyjuk, engedjük el a dolgot. Kinek vagy kiknek a véleményére ad? Nagyon sok ember van, akinek a véleményére adok. Közvetlen környezetemben a munkatársaim véleményére abszolút. Vannak nagyon komoly európai szakemberek, akik eljönnek és megnézik az előadásaimat, az ő véleményükre is adok. És persze a néző, az egyszerű ember véleményére is nagyon adok. Érkeznek visszajelzések? Hát hogyne! Most a Fehér felhő után nagyon megható leveleket és e-maileket kaptunk. Ezután bármit írhat a kritika, ez sokkal, de sokkal többet jelent. Ugyanúgy, ahogy korábban Debrecenbe, a Nemzeti Színházba is hozta Beregszászról az emblematikus, meghatározó színészeit. Sikerült összecsiszolódniuk a régi nemzetisekkel? Ez egy folyamat, egy csapatépítés. Nagyon fontos etapjai megtörténtek már. Andrzej Bubien-nek, aki egy nagyon jó nevű lengyel rendező, többek között azért vagyok hálás, mert az Operett előadásban összecsiszolta a sok helyről jött embereket, és egy erővel, egy hittel, egy stílusban játszanak a színpadon, ami nagyon nagy dolog. Ez hatalmas érdeme a lengyel rendezőnek. Szóval úton vagyunk. Más gondolatokkal, iskolával létezünk, és nyilván bizonyos hasadások, sőt, szakadékok meg is maradnak. A lényeg az, hogy a próbán és az előadáson egy egységes csapattá tudjunk összeérni. És úgy látja, sikerült? Én úgy gondolom, hogy igen. Ha valaki figyeli, nyitottak vagyunk ilyen szempontból is. Rengeteg helyről jönnek vendégművészek. Ez elv, hogy Erdélytől egészen Felvidékig, vidékről és Budapestről, azaz sok helyről jöjjenek a színészek, és mindennyian érezzék sajátjuknak az intézményt. Ön is sokat dolgozik a színészekkel, a társulattal, az évadban is négy új rendezése van, amiből még három hátra van. Miért rendez ilyen sokat? Ez is az összecsiszolódás része? Abszolút. Ahol azt fogom érezni, hogy elengedhetem a társulatot, akkor el fogom engedni. Kettőnél többet nem akarok már a következő évben sem rendezni. Nem vállalok semmit ezeken kívül, tíz éve lassan semmit, sehova nem megyek. Meghívásaim vannak, hál' istennek. De leginkább így tudom kézben tartani a színházat, és leginkább akkor látszik, hogyan is működik egy színház, ha az ember rendez. A napi gyötrelmekben, egy produkció létrehozásában, a díszletállítástól kezdve addig, hogyan működik a műszak, hogyan működik az ügyelet, minden ide tartozik. Így tudom leginkább kézben tartani a folyamatokat . Én abban bízom, hogy az év végén ez a periódus is lezárul, és akkor már csak félévente egyet fogok rendezni. Vannak olyan rendezők, akikre rendszeresen számít. Kell saját, állandó rendezői gárda a Nemzeti Színházban? Nagyon hamar megtapasztalja az ember, hogyha színházban kezd dolgozni, hogy igazán mélyre egy társulattal, egy színésszel úgy tud jutni, ha többször nekirugaszkodik a közös munkának. Én már

Debrecenben is, de még Beregszászon is igyekeztem újra visszahívni rendezőket egy-két év múlva. Nem minden szezonban, de Silviu Purcaretére biztos, hogy számítok majd és Viktor Rizsakovra is számítok az elkövetkezőkben is. A társulat az egy élő organizmus; nem biztos, hogy mindenkivel szót értesz. Kialakul azon köre a rendezőknek, akik rendszeresen megjelennek majd a színházunkban. És nagyon remélem, hogy egy fiatal korosztály is megjelenik majd. Gyakornokaim, rendezőjelöltjeim vannak. Ők az egyetemről kerülnek ki? Ők egyetemet végzett emberek, sokan jelentkeztek tavaly. Egy kétéves kis iskolát nyitottunk a Nemzeti Színházon belül. Reméljük azt is, hogy Kaposváron sikerül rövidesen egy nagyon komoly tervet megvalósítani; komplex osztályokat fogunk nyitni, külön látványtervezőket képzünk, illetve színészeket. És ha már van két iskola, ahol ezzel foglalkoznak itt Magyarországon, Budapesten és Kaposváron, akkor legyen a Kaposvár más. Egy nagyon életszerű, nagyon racionális dolog az, ami sok helyen Nyugaton már létezik, például Strasbourgban. Egy átfogó képzésről van szó? Igen. Úgy indul az osztály, hogy ott van mondjuk tíz színész, három rendező, három dramaturg, három-négy menedzser, látványtervező, és ezekből áll össze egy osztály. Egy sor dolgot együtt csinálnak, aztán nyilván specializálódásnak, de bizonyos projektekre évente kétszer összeállnak és együtt dolgoznak. Reméljük, hogy ez elindul már jövőre. Ez mitől függ? Akkreditálni kell, nagyon komoly papírmunkára van szükség, és nagyon sokat dolgoznak Kaposváron is és itt is azon, hogy ez megvalósuljon. Akkor már lehet, hogy nem lesz gyakornokképzés a Nemzetiben, mert a rendezők ott lesznek majd. A rendezőképzés új lesz Kaposváron, a dramaturgképzés is új lesz, és ilyen formában a díszlet- látvány- és jelmeztervezés is. Van esély arra, hogy őszig minden engedélyt megkapjanak? Novemberre kellene, hogy ez megvalósuljon. Reméljük, hogy jövőre elindul. Ha véletlenül mégsem most, akkor egy év múlva biztos. De ehhez kell egy gárda is. Ott megvan már ez az oktatói csapat? Ez is épül. És egy törvénymódosítás nyomán a magas állami kitüntetések kiváltják a DLA tudományos fokozatot. Korábban ez így is volt, aztán ezt a törvényt megváltoztatták, és egy abszurd helyzet alakult ki. Hogy egy profán hasonlattal éljek, maga a cipész nem taníthatta a cipőcsinálást, hanem csak az taníthatta, aki írt egy dolgozatot arról, hogy kell cipőt csinálni. Úgy gondolom, akinek Kossuth-díja van, az bír olyan tapasztalatrendszerrel már, hogy méltó arra, hogy diákokat tanítson. Ez most lehetővé vált, úgyhogy nagyon szépen épül a csapat. Ezt a Magyar Művészeti Akadémia közreműködésével lehet megvalósítani? Igen, az ő ajánlásuk kell, ők szűrik meg majd a jelentkezőket. A környező országokban mindenütt így van, és a legtöbb országban így van. Viktor Rizsakov, aki semmilyen doktori disszertációt nem írt, a világ egyik legismertebb színházi akadémiájának a professzora. Nem is értette, miről beszélek, amikor azt mondtam, hogy elvben itt mi minden kellene a tanításhoz. Szükség van Magyarországon kétféle intézményre? Érdemes két színészképző intézményt

fenntartani? Van a budapesti, egyféle módon képez, egyféle technikával, egy bizonyos módszertan szerint, és legyen egy másik. Miért ne lehetne? A Nemzeti Színház miként tud ebbe bekapcsolódni? A kaposvári diákjai már itt játszanak. Mostanában nagyon divatos kifejezés a duális képzés. Mi ezt megvalósítottuk azzal, hogy a diákjaim életük egy jelentős részét itt töltik a Nemzetiben. Most ők harmadikosok, már a János vitézben is benne voltak, tavasztól meg a második évfolyam jön, a mostani második évfolyam, ők a Don Quijotéban lesznek benne. Tehát mindegyik évfolyam beépül majd ilyen értelemben a repertoárba. Ez borzasztó sok nehézséget okoz és rengeteg plusz munkát és terhet. Ez nem mélyvíz nekik? Ügyesen kell súlyozni őket. Biztos előfordul, hogy az ember túl nagy terhet pakol, és akkor vissza kell venni, de ez egy nagyon gyakorlati szakma. Ha a régi, nagy színészeket, az ő történetüket nézzük, mindenki elmondja, hogy a színházban tanulta meg X.-et és Y-t látva, nézve. Hogy mást ne mondjak, itt a Fehér felhőben az maga egy mesterkurzus, hogy ott állhatsz Béres Ilona mellett, és nézheted, hogyan működik a színpadon. Azt hiszem, hogy a diákjaim ezt látják és értékelik, és ez fontosabb minden másnál. Van egy együttműködési szerződése Kaposvárral a Nemzeti Színháznak, de ha valaki odafigyel, láthatja, én az intézet vezetőjeként vagy kaposvári egyetemi vezetőként azt forszírozom, hogy minél több színházzal alakuljon ki szoros együttműködése az iskolának. Hány színházzal van már? Eddig Veszprém és Debrecen van benne. Jövőre nagyon szeretném, ha Kecskemét belépne, de jelentkezett Pécs is. Vagyis már a felvételin ott vannak a színház vezetői. Én úgy kezdtem az osztály vezetését, hogy még debreceni igazgató voltam. Eljöttek a diákok Debrecenbe, és egy sor olyan dolgot kaptak, olyan ember tanította őket, akit nem tudna megfizetni az egyetem, se logisztikailag nem tudnánk megoldani, de a színházon belül ez megvalósítható. Itt a Nemzeti Színházon belül is egy sor olyan pluszt kapnak, plusz órát, plusz foglalkozást, amire nem volna lehetőség Kaposváron. Említette a komoly visszhangot kiváltott tavaszi Madách Nemzetközi Színházi Találkozót. Ezzel régi álma vált valóra, már Debrecenben is beszélt erről. Az első alkalom igazolta az elképzeléseit? Igen. Minél nyitottabb lesz ez a szakma, és ezt próbáljuk a Nemzetivel demonstrálni is, annál jobb lesz ennek a szakmának. Mi igazi színházi nagyhatalom vagyunk. Tényleg így néznek ránk. Moszkvában is így néznek Magyarországra, meg Párizsban is. Infrastrukturális szempontból, mennyiségi szempontból, és izgalmas alkotók megléte szempontjából is nagyhatalom vagyunk. Ránk úgy néznek, mint egy olyan országra, ahol nagyon izgalmas színházi élet van. Ezzel együtt megmagyarázhatatlan és értelmezhetetlen, hogy nincsenek nemzetközi színházi találkozóink, fesztiváljaink. A nálunk jóval kisebb, szerényebb színházi életet élő környező országokban kéthárom-négy nagy színházi fesztivál is van. A románoknál vagy a lengyeleknél szinte minden városban komoly nemzetközi színházi találkozó van. Ezért nagyon fontos, hogy legyen, hogy gyökeret verjen itt is, és ez megmaradjon. Ez a Nemzeti Színházban verjen alapvetően gyökeret? Abszolút. Legyen még ezen kívül tíz, de ez legyen ott. A Tavaszi Fesztivál keretén belül nagyon jól együtt tudtunk dolgozni, egymást erősítettük, és az elkövetkezőkben is így kell ennek történnie. Egy

nagyon-nagyon biztató kezdet volt, és sokan mondtak már igent a következő évre is. Kikről van szó? Például a bécsi Burgtheaterről, amelyik tavaly még nemet mondott. Ugyan még nincs meg a produkció, hogy mit fognak hozni, de hamarosan meglesz. Lesz itt Parsifal előadás, és alapvetően franciákra koncentrálunk, de lesz Rizsakov Moszkvából, és lesznek egzotikus előadások is, például Kazahsztánból. Ezeket hogy választja ki? Ön nézi, hallja, híre jön? Utazunk is rengeteget, mennek sz embereink is. Most például két hete nem láttam már Kulcsár Editet, a dramaturgomat, mert Romániában van, és előadásokat néz. Király Nyina most nézte végig az egész programott Szentpénterváron, Folyamatos információgyűjtés van. Egész évben dolgozunk ezen, van egy kis csapat, Rideg Zsófi vezérletével ezzel foglalkozik. Már megalapozott nemzetközi kapcsolatrendszerük van, amelynek egy részét Debrecenből hozta? Egy sor dolog kialakult már. Nagyon jó érzés, hogy partnerként kezel mindenki és boldogan jön. Nem volt kérdés, hogy jön a Piccolo Teatro Milánóból. De ennek is van már egy története. A Piccolo diákjai itt voltak nyáron Kaposváron, 28 diák az akadémia végzősei. Ez egy bonyolult összefüggésrendszer, és nem önmagában csupán arról szól, hogy meghívunk egy előadást. A szakma számára különleges ez a rendezvény, de sikerült a nézőket is megszólítani vele? Két előadás kivételével, ahol 95 százalékos látogatottság volt, az összes többi teltház volt. Kellemetlen helyzetek tömkelegét kellett elhárítani, mert jöttek olyanok, akiket be kellett volna engedni, de nem sikerült helyet adnunk az előadásokra. Kikből áll a Nemzeti Színház közönsége? Átrendeződött a korábbiakhoz képest? Ez egy folyamat megint csak, úton vagyunk, ilyen szempontból is építkezünk. Sokan jönnek, kíváncsiak, nézik. Mérik a nézőszámot? Mindent mérünk és mindent figyelünk. Megpróbáljuk ezt nem a véletlenre bízni, de én mindezt megtapasztaltam Debrecenben. 11 ezer bérletessel vettem át a Debreceni Színházat az előttem regnáló igazgatótól, és sikerült az első évben 5900-ra ledolgozni a bérletesek számát, viszont amikor átadtam a stafétabotot, akkor már 13 ezer bérletes volt. A harmadik-negyedik év körül billent helyre az egyensúly. A harmadik évben egész határozottan, de már a második év végén is voltak jelek. Itt még inkább direktebbek a jelek, mert Debrecenben a bérletekhez kötődött minden. Itt most jegyeket számolnak. Csaknem 90 ezer nézőjük volt az elmúlt évadban. Ami egy nagyon tisztességes szám. Kevesebb, mint az előző igazgatónál, mert ott 120 ezer felett volt, de át is alakult a színház. Aki csinált színházat, az tudja, hogy befogadni egy előadást, olyan, mintha kettőt lejátszanál. Elmentünk a szentpétervári turnéra, ahol két előadást játszottunk egész hét

alatt, de ráment a hetünk. Viszont jelentőségét tekintve ez felér azzal, mintha itthon játszottunk volna 14-15 előadást. Emellett úgy gondolom, ez a Nemzeti Színház dolga. Ahogy vélhetően sem nézőszámot sem bevételt nem javítunk majd azzal, hogy elmegyünk Aradra, Komáromba vagy Szabadkára játszani, viszont ez a missziónk. Ezt bevállaltuk, és ezt folytatni kell, mint ahogy azt is, hogy sokkal könnyebb, mondjuk Reviczky Gáborral eladni egy előadást, mint mikor vidékről elhozunk egy előadást Budapestre a nagyközönség számára ismeretlen színészekkel. Annak ellenére, hogy könnyebb volna ezt nem csinálni, nekünk ezt csinálnunk kell. Milyen ez az új közönség? Most még vegyes, meg hát keresgél. Van, akinek a szájíze szerint történnek dolgok, van, akinek nem. Látom, figyelem, mert nem egyformák az előadásaink. Vannak nagyon erőteljesen kísérletező, a színházi nyelv szempontjából nagyon-nagyon korszerű, keresgélő előadások. Például a Pilinszky ilyen, és van néhány. Meg a Mesés férfiak vagy a Szarvassá változott fiú, a Szentivánéji álom vagy az Operett is, ezek nagyon korszerű, európai szinten is nagyon-nagyon haladó előadások, a totális színház zenél mindegyikben. Van, aki ezekhez vonzódik jobban. A Szentivánéji álomnak látszik, hogy kialakul egy fiatal közönsége. Van, aki ezektől egy kicsit megretten. Az egyik legjobban menő darabunk még mindig a Vitéz lélek, ami egy hagyományosabb megszólalási módon lett színpadra állítva. Keressük a közönséget, neveljük a közönséget, sokféle megszólalási módunk van, aztán nyilván ki fog alakulni majd egy egységesebb arculat is azzal a nézővel, aki majd a mi nézőnk lesz. Sok mindenben vállal szerepet. Amellett, hogy tanít, az MMA tagja és elnöke a Magyar Teátrumi Társaságnak. Miért fontos az ilyesfajta szerepvállalás? Ennek történelmi előzménye van. A Teátrumi Társaság úgy alakult, hogy javában ment a birkózás az előadóművészeti törvény ügyében, és akkor még a Hiller-féle kulturális kormányzat működött, és egy pár színház úgy gondolta, hogy nem ért egyet azzal a koncepcióval... Tehát deklaráltan egy ellenszervezetként alakult. Így van. Úgy éreztük, hogy egyenként nem annyira hallják a hangunkat, de ha többen vagyunk, akkor jobban fogják hallani. Ez már lassan egy tízéves történet, és egy sor nagyon fontos eseményen vagyunk túl, egy nagyon-nagyon komoly előkészítési folyamatban vagyunk nyakig benne, amely a törvény módosításáról szólna. Hiszen bár volt már módosítás, most már látjuk, hogyan működik, és látjuk, mit kéne még rajta változtatni. És mit kellene változtatni? Biztos, hogy például a képzés kérdésköre ügyében. Volt egy remek, a Művészeti Akadémia által szervezett veszprémi konferencia, ahol a szakma nagyon széles rétege részt vett. Ennek eredményeként egy sor folyamat elindult. A napokban fogok találkozni Hegedűs D. Gézával a Maszk képviseletében. Egy sor olyan kérdés van, amely kifejezetten szakmai kérdés és amelyben biztos, hogy össze tud fogni a szakmának a nagy része, és azt gondolom, a politika is fogékony lesz. Ha megérlelünk egy javaslatot, akkor az majd módosításként bekerül a törvénybe. Úgy gondolom, hogy tavaszra megérlelt, komoly gondolatok fogalmazódnak majd meg a jog nyelvén is. Tehát remélhetik, hogy még nyár előtt elfogadja az Országgyűlés. Hogy elfogadja-e, nem tudom, de hogy odakerül a döntéshozók elé, az biztos.

Miért lenne ez fontos? Miben befolyásolná ez már a következő évadot, vagy mi az, amit ebből a nézők is éreznének? A nézők lehet, hogy kevesebbet éreznének. Ezek most inkább a szakma jövőjével kapcsolatban fontos kérdések, az, hogy milyen lesz az utánpótlásunk, milyen lesz a jövőnk. De a közönség is érezhet bizonyos dolgokat, mert nagyon szeretnénk elbillenteni a holtpontról például a tévével való kapcsolatunkat. Jelen pillanatban nincsenek tévéközvetítések. Valamikor 60-70 tévéfilm készült. Vannak átgondolt, megérlelt gondolataim, és tényleg sokat rágódtunk rajta. Szeretnénk, hogyha fogadná az elképzeléseinket részint a tévé, részint a politika. Mindig azt mondta, hogy fontos a szakmában a párbeszéd, az ellentétes oldalon álló vagy más nézetet valló művészek között. Lehet látni valamiféle közeledést? Kommunikálunk. A gesztusnál sokkal több történik, összedugtuk a fejünket, és megpróbáljuk kitalálni, hogy mi legyen az OKJ-s képzéssel, vagy mi legyen a társasági adókedvezménnyel. Tehát dolgozunk. Tehát amint szakmai kérdésről van szó, az ellentétek félretehetőek? Nagyrészt igen. Persze van a színház jövőjével kapcsolatban ellentét. Vannak dolgok, amelyeket másként látunk, de egy sor dologban meg szövetkezhetünk. Azt mondom, hogy most egy olyan időszaknak kellene következnie, ahol nem azon kérdések körül kezdünk el rágódni, amelyekben valószínűleg nem igazán fogunk egyetérteni, hanem azok kapcsán, ahol mindannyian úgy gondoljuk, hogy változtatni kell, és ráadásul egyféleképpen gondoljuk a változtatás irányát. Most ez kössön össze bennünket. Most erre van remény? Van, abszolút. Napi szintű kapcsolat van, és dolgozunk. Dolgoznak emberek azon, hogy pozitív változások jöjjenek. Három éve kimutathatóan növekszik a színházba járók száma. Ez fantasztikus. Az öt és félmillió jeggyel mi Európa és a világ élvonalában vagyunk. Egy sor színház alakul. Amikor mi elkezdtük a Teátrumi Társaságot, még 7-8 nemzetiségi színházról beszéltünk, most meg már 13 van. Szóval egyre több színházunk van, nyári helyek, játszóhelyek száma szaporodik, a fesztiválok száma nő. Él ez a sokszínű valami, a magyar színházi élet. Seres Gerda interjújának szerkesztett változata Az Aréna teljes felvételét itt és itt találja Hanganyag: Seres Gerda http://inforadio.hu/hirek/kultura/hir-675875