AZ ÁLLATVILÁG NAGY KÖNYVE Brehm Alfréd, az állatvilág felejthetetlen népszerûsítôje A „Nagy Brehm” a német kultúra olyan produktuma volt, mely hamarosan meg hódította a világot. Jóformán minden európai nyelvre lefordították, minden valamirevaló könyvtárban szinte kötelezôvé vált jelenléte. Még a valamelyest jobbmódúnak mondható családok magánkönyvtáraiban is, nem beszélve a tehetôsebbekérôl! A Második Világháború elôtti Magyarországon, de még a háborút követô években is, ahol a könyvespolcon ott pompázott a Révai vagy a kicsit olcsóbb Pallas, netán a Tolnai, ott jutott hely a Brehmnek is. De akinek nem futotta a mindig is elég borsos áron kapható könyvsorozatra, az rendszerint hozzájuthatott az iskolai könyvtárban. Én is ott ismerkedtem meg azzal a csodálatos világgal, amit Brehm Alfréd mintegy száz évvel elôbb tárt olvasói szeme elé. A Madárpap fia Hogy a mûvet ismerjük, az kétségtelen, de mit tudunk az emberrôl, akit az utókor „Tiervater”-ként, vagyis az „állatok atyjaként” tisztel? Brehm Alfréd, azaz pontos, német nevén Afred Edmund Brehm 1829. február 2-án látta meg a napvilágot a thüringiai Unter-Renthendorfban. Második gyermekként született, s az elkövetkezô évek során még öt testvérrel szaporodott a család. Teológus édesapja, Christian Ludwig Brehm köztiszteletben álló, szeretett lelkipásztora volt a kisvárosnak, ahol éltek. Brehm atya azonban nemcsak papi hivatásának élt. Nem minden idejét töltötte a templomban vagy a családi ott honul szolgáló paplakban, hanem amikor csak tehette, járta a környék erdeit, mezôit, tanulmányozva a madárvilágot.Akik ismerték, tréfásan „Madárpapnak” titulálták. Elismert ornitológusként jó néhány tanulmányt tett közzé, s Darwinnal, valamint számos más kortárs természetkutatóval levelezett. Hatalmas, mintegy 15000 madárpreparátumból álló gyûjteményt tartott fenn, s a gyûjtésben, preparálásában Alfréd fia elsôszámú segítôje volt. Érthetô hát, hogy az ifjú Brehm már egészen korán beható ismeretekre tett szert az állattan és az általános természetkutatás terén. Ám a természetbúvárkodás akkoriban még csak passziószámba ment, megélni ilyesmibôl nem nagyon lehetett. Alfrédnak valami praktikusabb szakmát kellett tanul18
Van-e olyan ember, aki érdeklôdik az állatvilág iránt, de nem ismeri „a” Brehmet? Találunk-e valakit, aki még sohasem hallott a sokkötetes, ezernyi illusztrációval díszített könyvsorozatról vagy annak késôbbi, sûrített vagy akár lerövidített, megváltoztatott kiadásairól? Biztos vagyok benne, hogy ez nem kis feladat lenne, kiváltképpen azokban az országokban, ahol egykoron a német nyelv és kultúra hatása erôsen érzôdött nia, ezért úgy döntött, építész lesz. Ehhez azonban elôször a kômûvességet kellett kitanulni, így hát a fiatal amatôr természet kutatóból kômûvesinas lett. Igaz, csak át menetileg, mert az építkezéseken eltöltött idô alatt hamarosan rájött, hogy a kômûvességen kívül máshoz is lenne tehetsége, mégpedig a rajzoláshoz. Apja buzdítására beiratkozott a Mûvészeti és Kézmûipari Iskolába, s két év tanulás után felvételt nyert a drezdai egyetem építészeti szakára.
Mégsem lett építész Alig múlt 18 éves, amikor 1847-ben csábító ajánlatot kapott: apja barátja, von Müller báró afrikai kutatóexpedíciót szervezett, melyhez a fiatal Brehm csatlakozhatott. Ter mészetesen kapva kapott az alkalmon, hiszen a kalandvágyó fiatalembert a távoli, egzotikus tájak élôvilága, érdekes, számára ismeretlen emberei ellenállhatatlanul vonzották. Kezdetben katolikus misszionáriusokhoz csatlakoztak, majd késôbb önállóan kutat ták Észak-Afrika állat- és növény világát, tanulmányozták lakóinak életét. Az expedíció egyik fô célja volt a zoológiai gyûjtés, magyarán vadászat és a gyûjtött anyag preparálása. Von Müller és Brehm mintegy öt évig barangolt Afriká ban. Szudán volt a legdélebbi ország, ahová eljutottak, de bejárták a Kék Nílus vidékét, a Sinait és Egyiptomot is. Brehm hamarosan rádöbbent, hogy a gyûjtésnél is fontosabb az állatok életének tanulmányozása, lehetôleg természetes körülmények között, a terepen. Elképzelhetô, hogy már akkor megszületett benne egy nagy állattani mû megalkotásának gondolata. De nemcsak az élôvilág kötötte le figyelmét. Igazságérzetét bántotta, hogy Afrikában még mindig létezett rabszolgaság, s részvétet érzett az elnyomott etnikumok iránt. Az expedíciós munka megosztása terén von Müllerrel nézeteltérései kelet keztek, és 1852-ben visszatért Németországba. Tanulmányait Jénában folytatta. Ekkor már világosan látta, hogy nem építésznek, hanem természetkutatónak született. Éppen ezért inkább természettudományt tanult, s amikor afrikai tapasztalatainak leírását (Reiseskizzen aus Nordafrika, 3 kötet) diszszertációként elfogadta az egyetem, 1855ben négy szemeszter után doktorált. 1856ban Reinhold nevû testvérével Spanyolországba utazott, ahol további állattani megfigyeléseket folytatott. 1858-ban Lipcsébe költözött. Szabadfoglalkozású íróként szeretett volna karriert kovácsolni magának, s habár ebbôl számottevô anyagi elônye soha sem származott, nem mondható, hogy sikertelennek bizonyult volna. Néhány folyóiratot hozott lét re, több-kevesebb sikerrel.A legismertebb talán a „Die Natur” (A Természet) és az „Aus der Heimat” (A Hazából) volt.
A „Gartenlaube” (Kerti lombok) c. újságot az idôszak legnépszerûbb családi lapjává fejlesztette. Munkásságának elismeréseként Ernts Keil, a „Gartenlaube” kiadója 1860ban szponzorálta Brehm skandináviai expedícióját. A fáradhatatlan utazó természet búvár hatalmas mennyiségû feljegyzéssel, tapasztalattal tért vissza Lipcsébe. Család és állatkert Mindez azonban nem jövedelmezett elég jól ahhoz, hogy családot alapíthasson. Egy pedagógusi állás nyilván többet hozott a konyhára akkoriban, mint a bizonytalan írói foglalkozás, így hát Brehm föld- és természetrajz-tanár lett a lipcsei Leánynevelô Fôiskolán. Ez bizonyára megteremtette a házassághoz szükséges anyagi bázist, mert 1861-ben elvette tizenegy évvel fiatalabb unokahúgát, Mathilde Reiz-et. A házasság jól sikerült, s a következô évek négy gyermeket és harmonikus családi életet ajándékoztak nekik. A házasélet nem lassította le, hanem inkább fokozta Brehm munkatempóját. A pedagógusi pálya nem elégítette ki az állandóan újabb eredményeket elérni kívánó em bert. Amikor 1862- ben II. Ernst von Sachsen-Coburg-Gotha herceg felkérte, hogy vegyen részt a Habesch-ba (a mai Etiópiába) tervezett expedíciójában, Brehm, akárcsak 16 évvel korábban, ismét kapva kapott az alkalmon. Felesége is az expedícióval tartott, de néhány hónapon belül mindketten súlyosan megbetegedtek, és kénytelenek voltak visszatérni Német országba. A balul végzôdô expedíció végül mégis szerencsét hozott, mert röviddel hazatérése után Brehm lett a Hamburgi Állatkert igazgatója. A tettrekész, energikus fiatalember nagy lelkesedéssel látott munkához. Az állat kert szem betûnô, lényeges átalakuláson ment át. Az egészségtelen, szûk ketreceket
kiváló eszköznek bizonyult kezében. Az állatok bemutatása mûvészien tetszetôs volt Brehm állatkertjében, ugyanakkor mesterségesen kialakított, de természetesnek tûnô környezetük nemcsak a szemet gyönyörködtette, hanem új ismeretekkel, új élményekkel gazdagította a látogatókat. A nagy könyv Brehm valójában hamburgi évei során kezdett kibontakozni. Munkássága akkor kez-
lassanként természethû, tágas kifutók váltották fel, s a kor mûszaki fejlettségéhez képest Brehm a legjobb körülményeket igyekezett biztosítani az állatkert lakóinak. Tudományos programjainak fô célja az állatok viselkedésének megfigyelése és az állomány szaporítása, tenyésztése volt. Kétségtelen, hogy Brehm céljai és eszközei nem állnák meg helyüket egy mai, modern állatkertben. Szándéka viszont annál inkább: megismerni az állatokat, és az ismereteket a legszélesebb körben terjeszteni! Természetesen a látogatókról sem feledkezett meg. A kor szellemének megfelelôen és lehetôleg a jó ízlés keretein belül, igyekezett újabb és újabb látványosságokkal szolgálni a nagyközönségnek. Az ismeret terjesztés mindig szívügye volt, s az állat kert
20
dett igazán felfelé ívelni, ekkor születtek meg az alapkövei annak a munkának, amely halhatatlanná tette ôt. 1863. március 25- én jelent meg az „Illustrierte Thierleben” (Képes állatvilág) elsô három kötete. Ezeket a köteteket inkább nevezhetnénk folytatásoknak, ugyanis az egész sorozat 115 füzetszerû könyvbôl állt. Egy pillanatra se becsüljük le ezért, mert a teljes mû 5500 oldalt foglalt magában! Mindezt még 1500 mûvészi illuszt ráció is gazdagította, közülük 112 egészoldalas metszet volt. Brehm és kiadója siettette a folytatások megjelenését, mert karácsonyi kasszasikerben reménykedtek. Elszámították magukat: nem csupán egyszeri, gyors sikert arattak, hanem olyan mûvet alkottak, melyet a mai napig a zoológia irodalmának egyik legkiemelkedôbb munkájaként tartanak számon.
1866-ban a vezetôséggel való torzsalkodások eredményeként Brehm otthagyta az állatkertet, és nem sokkal azután (1867ben) fôszerepet vállalt a Berlini Aquarium megalapításában. A berendezés az ô tervei szerint készült, s mikor végül is 1869-ben az intézmény megnyitotta kapuit a közönség elôtt, a Berlini Aquarium a kor legmodernebb „vízi állatkertjének” számított. Brehm öt éven át vezette az intézményt. Közben (1868–1870) az „Illustriertes Thierleben” Friedrich Schödler kiadásában, három szépen bekötött kötetben is megjelent (Emlôsök, Madarak, Hüllôk). Ez a kiadás olcsóbb volt, mint az eredeti, melynek 115 folytatása végül is hat kötetbe tömörült (1-2: Emlôsök, 3-4: Madarak 5: Csúszómászók, kétéltûek, halak 6: Gerinctelenek). A Schödler-féle változat a „Népés Iskolakiadás” nevet kapta, s csak 306 illusztráció volt benne. Késôbb (1873–1874) Schödler újból kihozott egy háromkötetes változatot (Emlôsök, Madarak, Alacsonyabbrendû állatok), melyet ezúttal csak Népkiadásnak nevezett. Ezek a jutányosabb áron kapható kiadások hihetetlen mértékben népszerûsítették Brehm mûvét. Ne felejtsük, hogy akkor még nem volt mozi és televízió, s egy érdekes könyvnek igen nagy volt a becsülete! Betegség, gond és gyász Brehm ekkor már nem volt egészséges. A trópusi kórok megviselték szervezetét, s valószínûleg olyan betegségekben is szenvedett, melyeket az akkori orvosok fel sem ismertek. Talán bele is fáradt az állatkert és késôbb az Aquarium vezetésével járó sok gondba. Öt év után lemondott igazgatói poszt járól, s azt tervezte, hogy írással és elôadásokkal fogja családja jólétét biztosítani. A sors azonban nem így akarta. 1876-ban ismét alkalom nyílt az utazásra, s az örök kutató, a kíváncsi tudós megint csak nem tudott ellentmondani. Ezúttal a híres Brémai Ter mészet tudományi Múzeum igazgatójához, Otto Finschhez és von Waldburg-ZeilTrauchburg grófhoz csatlakozott, egy NyugatSzibériába tartó expe-
dícióra. Az utazás, mint mindig, csodálatos élményeket és óriási mennyiségû meg figyelést, tapasztalatot eredményezett. Ugyanebben az évben kezdett napvilágot látni az „Illustriertes Thierleben” második kiadása. Ismét folytatásokban jelent meg; ezúttal 120 volt a teljes sorozat füzeteinek száma, melyek végül (1879-ben) 10 bekötött kötetet alkottak. Ezúttal a cím is változott kissé. Az új kiadás mint Brehms Thierleben, Grosse Ausgabe (Nagy Kiadás) címmel jelent meg. Valóban az volt, 6600 oldal, 1839 illusztráció – mindez akkor, amikor még mindent kézzel írtak! Ez a kiadás az, amely a könyvgyûjtôk számára a legértékesebb az összes közül. Ennek fô oka az, hogy ez volt az utolsó olyan, amit még Brehm maga írt és szerkesztett. 1878-ban Rudolf trónörökössel egy dunai expedíción vett részt, melynek során megismerkedett a Duna akkor még csodálatos világával. Tapasztalatait, akárcsak minden elôzô utazása során, gondos naplójegyzetekben rögzítette.
1878 szeptemberében tragédia érte a családot. A tudós felesége az ötödik gyermekük szülése következtében meghalt. A beteg ségektôl gyötört Brehm nehezen viselte ezt a csapást. Talán munkájában próbált menedéket keresni, amikor elfogadott egy újabb expedíciós meghívást. Rudolf trónörökössel Spanyolországba és Portugáliába utaztak. Hazatérve az egyre betegebb em ber munkájába temetkezett. Jegyzeteit rendezve készülôdött egy újabb „Brehms Thierleben”-kiadásra, fényképészekkel, grafikusokkal, festôkkel tárgyalt az újabb illusztrációk végett. Sok támadás érte ebben az idôben, fôként azért, mert Darwin evolúciós tanait hirdetve cáfolta a katolikus dogmákat. Az akkori idôk embere nehezen fogadta el, hogy „a majomtól származunk”. 1881 és 1883 között ismét megjelent a „Brehms Thierleben”, ezúttal 170 színes táblával. Nagyjából egyidejûleg még egy mû született: a „Brehms Thierbilder” (Brehm Állat képei) – zoológiai atlasz, 523 képpel és 55 egészoldalas táblával.
Nem halt meg egészen 1883 ismét tragédiát hozott: mind az öt Brehm-gyerek diftériát kapott. Apjuk elkötelezte magát egy észak-amerikai elôadókörútra, de csak akkor indult útnak, amikor az orvos biztosította, hogy már mindegyik gyerek a gyógyulás útjára lépett. Mégis, Amerikába való megérkezésekor már várta a hír, hogy legkisebb, legkedvesebb fia a torokgyík áldozata lett. Brehm nehéz szívvel tett eleget kötelességének, s az elôadókörutat még akkor sem szakította félbe, amikor a Mississippi táján járva sûrûn is mét lôdô maláriarohamoktól szenvedett. Súlyos betegen tért vissza Német országba, s szülôfalujában keresett pihenést. 1884 november 11-én szervezete feladta a harcot, s a nagy ember, az Állatok Atyja jobblétre szenderült. Ám Brehm élete nem ért ezzel véget! Közhelynek számít, ha egy íróról azt mondják: tovább élt mûveiben. Brehm esetében azonban ez valóban igaz. Alig hat évvel halála után E. Pechuel-Loesche gondozásában megjelent a „Brehms Tierleben” har madik nagy kiadása (1892 és 1893 között egy 53 folytatásból álló Kiskiadás is megjelent, mely a harmadik kiadás leszûkített változata volt). 1890 és 1893 között tíz kötetet betöltô 130 folytatásban kelt ismét életre a nagy mû. Elôdeinél még nagyobb lett, 7200 oldalas terjedelemben, 1800 fekete-fehér és 180 színes, egészoldalas illuszt rációval. Kétségtelen, hogy ez a harmadik nagy kiadás pompásabb és terjedelmesebb volt elôdeinél – de ez már nem az „Ôs-Brehm” volt! Az eredeti „Thierleben” (még Th-val, s nem csak egyszerûen T-vel) a tudomány elôrehaladásával elkezdett változni. Az új felfedezések, új kutatások új eredményei apránként megváltoztatták az állatvilágról alkotott véleményeket, s nemsokára újabb módosítások is szükségessé váltak. 1911 és 1918 között megszületett a negyedik, ezúttal „végleges” Brehm. Akárcsak a harmadik, ez is teljesen átdolgozott kiadás volt, 13 vaskos kötetével a legterjedelmesebb az összes között. A szakértô bibliofilek talán az „ÔsBrehm” csodálói, de az igazság az, hogy ez az utolsó, bôvített és átdolgozott kiadás még ma is a legcsodálatosabb zoológiai munkák élvonalába sorolható. Valóban halhatatlan mû, mely alkotóját is halhatatlanná tette. Ki tudná megmondani, hogy hány fiatal kobakba plántálta az állatvilág iránti érdeklôdést, hány természetvizsgálót, amatôrt és hivatásost egyaránt, indított el életútján? H. Gy. 21
22
