Nagy-Britannia az Európai Unióban

Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar Világgazdaság és Nemzetközi Kapcsolatok Tanszék

Nagy-Britannia az Európai Unióban

Készítette:

KANDALA TAMÁS Nemzetközi-üzleti szakirány

Konzulens:

DR. LÁNG ESZTER tanszékvezetı egyetemi docens

Debrecen 2007

Tartalomjegyzék

1. Az Egyesült Királyság uniós politikájának dilemmái: integráció vagy elszigetelıdés? ...................................4. 1.1. A brit identitástudat jellemzése ………………………………………………………………………..4. 1.2. Honnan ered a „vonakodó partner” elnevezés ………………………………………………………...5. 2. Nagy-Britannia európai politikájának fejlıdése ……………………………………………………………..10. 2.1 A konzervatív és munkáspárti kormányok Európa-politikája a hetvenes-nyolcvanas években………10. 2.2. A Major-kormány nehézségei a 90-es évek elején …………………………………………………...15. 2.2.1. A monetáris unió problémája ……………………………………………………………………17. 3. Az euró, a KKBP és a bıvítés, mint elemzési változók: az összefüggések konzervatív megítélése ………..19. 3.1. A Thatcher- és Major-kormányzatok, valamint a konzervatív ellenzék politikai érvei az EMU-val kapcsolatban……………………………………………………………………………….....20. 3.2 Közös kül- és biztonságpolitika: a konzervatív álláspont……………………………………………..23. 3.3 A bıvítés konzervatív megítélése……………………………………………………………………..25. 4. A Blair-kormány stratégiaváltása: az áttörés ………………………………………………………………...25. 4.1. A közös kül- és biztonságpolitika szerepe a munkáspárti kormány Európa-politikájában …………..29. 4.2. A bıvítés munkáspárti megítélése ……………………………………………………………………30. 4.3. Az EMU-val kapcsolatos álláspont …………………………………………………………………..32. 5. Az euróval kapcsolatos dilemmák háttere …………………………………………………………………...37. 6. Az euróról részletesen: a számok tükrében …………………………………………………………………..40. 6.1. Elkerülhetetlenségi elmélet: ………………………………………………………………………….43. 6.1.1

Politikailag elkerülhetetlen? .....................................................................................................43.

6.1.2

Gazdaságilag elkerülhetetlen? ..................................................................................................44.

6.2. Pozitív elméletek: ……………………………………………………………………………………46. 6.2.1.

Alacsonyabb kamatlábak ……………………………………………………………………..46.

6.2.2.

Árfolyam-stabilitás …………………………………………………………………………...49.

6.2.3.

A közös piac megvalósítása …………………………………………………………………..50.

6.3. Negatív elméletek: ……………………………………………………………………………………52. 6.3.1.

Fenntartani a külsı közvetlen tıkeberuházásokat …………………………………………….52.

6.3.2.

A protekcionizmus veszélye ………………………………………………………………….54.

6.3.3.

Megvédeni a ’City’-t ………………………………………………………………………….55.

7. Az utóbbi évek eseményei a közös pénzzel kapcsolatban …………………………………………………...57. 8. Összefoglaló gondolatok ……………………………………………………………………………………..61. 9. Irodalomjegyzék ……………………………………………………………………………………………...63.

2

A dolgozat megírása európai szempontból egy meglehetısen izgalmas, eseményekkel teli idıszakban kerül sor. Az euró bevezetését valamint a formálódó stádiumban lévı európai közös kül- és biztonságpolitikát (KKBP) emelném ki elsı körben. Az elemzéssel az a célom, hogy bemutassam egy fontos, véleményét markánsan kifejezı EU-tagállam sajátos európai politikai és gazdasági felfogását, annak meglehetısen rejtett összefüggéseit, a belpolitikai és külpolitikai érdekszférák érintkezését és összekapcsolódását. A dolgozat elméleti téren arra kíván rávilágítani, hogy az integráció vonatkozásában már nem elegendı csupán annak külpolitikai jellegére felhívni a figyelmet. Az integráció egyre inkább életünk szerves részévé válik, egyre nehezebb tehát szétválasztani a hagyományos értelemben vett kül- és belpolitikát. A tárgyalt témáknak további aktualitást ad az is, hogy a megnevezett három uniós politika különbözı oldalakról közelíti meg az integráció fejlıdését, és így széles skálán lehet bemutatni az integráció fejlıdésében mutatkozó egyes elemeket. Elıször egyfajta történelmi áttekintést szeretnék nyújtani arról, hogy milyen úton jutott el Nagy-Britannia az integráció jelenlegi fokára, miért nem volt az Európai Gazdasági Közösség alapító tagjai között, miért tartott majd 20 évig mire mégis belépett az EGK-ba. Ezután a 70-es évektıl kezdıdıen a konzervatív és munkáspárti kormányok politikájának rövid jellemzése következik, majd áttérek a Blair-kormány munkásságára, amely jelentısen megváltoztatta a szigetország politikai felfogását. Bemutatom Nagy-Britannia, egy meglehetısen vonakodó és erıs atlanti kötıdéső uniós ország és kormánya viszonyát az euróhoz, a KKBP-hez, a bıvítésekhez, valamint kísérletet teszek e három vonulat lehetséges kapcsolatának feltérképezésére. Feltételezések szerint Nagy-Britannia azzal, hogy erıteljes szerepet kíván a KKBP-ben és a bıvítésben betölteni, mintegy az eurónak megy elébe. (Annak az eurónak, amit Blair preferál és fontosnak tart a Királyság európai szerepvállalásában, de amit csakis a kormányköziség és gazdasági racionalitás eszméjének köpenyében tud bemutatni saját lakosságának, hiszen úgy tőnik, hogy ennek az uniós politikának a britek felfogásában és fogadtatásában szemtanúi lehetünk a gazdasági, bel- és külpolitikai érvek eddig legerısebb, legizgalmasabb és talán legszínesebb összecsapásának). Különös hangsúlyt fektetek a monetáris unió kialakításában tett szerepvállalására, ezen belül hosszasabb elemzést szentelve az eurózónával kapcsolatos ellentmondásos viszonyának. A britek uniós politikájában szemtanúi lehetünk a gazdasági, bel- és külpolitikai érvek izgalmas összecsapásának. Egy nagyobb lélegzető részt szentelek a dolgozat végén annak bemutatására, hogy a brit és a kontinens jelentıs országainak gazdasága mennyiben tér el, ill. mennyire hasonló, és ez hogyan befolyásolja a közös pénz esetleges bevezetését. 3

Mint ahogy azt Bulmer is kiemeli, az államok nemzetközi szerepvállalását a belpolitika nagyban meghatározza, így az ún. politikacsinálás nem kizárólag racionális számítások összessége, hanem a politikai folyamat eredménye is (Bulmer 1992). Az egymást követı brit kormányok az Unióhoz való közeledés/alkalmazkodás során nagymértékben a belpolitika, a gazdaság hatása alatt alakították EU-politikájukat. Míg ez mintegy két évtizeden keresztül konfrontatív magatartással párosult, a Blair-kormány hangsúly váltott. A jelenleg kormányon lévı brit munkáspárt ezáltal az integráció gyengélkedı politikai aspektusait értékeli fel, a szokásnak megfelelıen az integráció kormányközi jellegét hangsúlyozza és kívánja erısíteni.1 Az ellenálló magatartást így egy konstruktív külpolitikával váltja fel és próbál megfelelni a belpolitika támasztotta elvárásoknak (annak a közvéleménynek, amely következetesen meglehetısen euró-ellenes és kisebb mértékben EU-ellenes).

1. Az Egyesült Királyság uniós politikájának dilemmái: integráció vagy elszigetelıdés? 1.1

A brit identitástudat jellemzése

Ahhoz, hogy a britek európai integrációban betöltött szerepét megértsük, érdemes foglalkozni e meglehetısen különc jegyeket mutató nép jellemrajzával. A britek meglehetısen bonyolult, sajátos jegyeket mutató emberek. A brit társadalom egy heterogén, osztály- és földrajzi különbségek által polarizált társadalom, ahol az osztálykülönbségek rendkívül nagy szerepet játszanak a társadalmi élet különbözı területein. Fentrıl indulva említhetjük az „autentikus arisztokratákat” és a földbirtokos nemeseket. Utánuk következnek a középosztálybeliek,

ahol

felsı-közép,

középsı-közép,

és

alsó-középosztályt

lehet

megkülönböztetni. Ezután következik a társadalmi ranglétrán a munkásosztály. Az északon élı angolok úgy vélekednek, hogy a munkásosztályon belül is további tagozódás figyelhetı meg. Az osztály fogalma mellett az angol társadalom legfigyelemreméltóbb strukturális szempontja a politika. A politikai csatározások legkedveltebb médiuma a sajtó, amely kiemelt szerepet játszik az angol emberek életében; az újságok példányszáma kétszer, háromszor akkora, mint az európai napilapok többségéé. A különcnek nevezett angolok szinte büszkék 1

Itt azt kell látni, hogy a megfogalmazásra és kivitelezésre kerülı uniós politikai és gazdasági célok nem egyforma mértékben szolgálják az integráció mélyítésének célját. Brit részrıl megtö9rtént ennek a felismerése és ezentúl következetesen úgy próbálják szerepüket az egyes politikákban kialakítani, hogy a szélesedést, kormányköziséget segítı politikákban kezdeményezıek (pl. bıvítés), míg a mélyítést célzó politikákban (pl. euró) visszafogottabbak, illetve az utóbbi évek fejleményei szerint kivárnak és csak ha sikeresnek bizonyul a kezdeményezés, akkor csatlakoznak ahhoz.

4

másoktól különbözı mivoltukra, s szívesen adnak kifejezést saját egyediségüknek. Az angolok bizonyos szavaknak szinte vallásosan szimbolikus jelentıséget tulajdonítanak. Napjainkban a „brüsszeli bürokrácia”, a „föderalizmus” és a „szuverenitás” kifejezések igen hatékony reakciókat váltanak ki belılük. A brit szuverenitás-felfogás mélyen gyökerezik, alapját az képezi, hogy a király és a Parlament közötti évszázados küzdelem eredményeként a brit szuverenitás nem a nemzethez tartozik, hanem egy intézményhez: a Parlamenthez. A történelem során 1066 óta a szuverenitás külsı forrását a Korona szimbolizálja Rómával és a pápával szemben, a kontinenstıl való függetlenséget jelenti. A belsı függetlenség megtestesítıje a Parlament a király hatalmával szemben. A külsı és belsı szuverenitás összekapcsolódása az alkotmányos monarchia hatalommegoszlásának elvében, a „Korona a Parlamentben” ölt testet. A britek európai identitástudata gyengébb, mint a kontinens lakosaié. Timothy Garton Ash „Európai-e Britannia?” címő 2001-ben megjelent tanulmányában sokoldalú elemzést ad az identitás kérdésérıl. A brit identitás a szerzı leírásában „…lassú, organikus növekedés története, amelybe beletartoznak az intézmények, a Common Law, a parlament és a szuverenitás egyedülálló koncepciója, amely a parlamentben található koronával jut kifejezésre…” (Ash 2001/3:42). Tony Blair 2000 októberében Varsóban elmondott beszédében így jellemezte a brit népet: „…büszke és függetlenségének tudatában levı, szigetlakó nép, noha ereinkben sok európai vér folyik…” (Ash 2001/3:43). Britannia szigetjellege azonban kezd oldódni. Az viszont nem egyértelmő, hogy az európaizálódás, az amerikanizálódás vagy a globalizálódás kerül mindezek helyébe. Az amszterdami, nizzai szerzıdések felpuhították és megváltoztatták a brit szuverenitást. Ash, a brit identitásról szóló cikkében felteszi a kérdést, hogy ugyan elkötelezi-e magát Britannia teljes egészében az Európai Közösség és az Európa-projekt mellett? Saját kérdésére úgy válaszol, hogy ha Nagy-Britannia teljes jogú és jó teljesítményő résztvevıje akar lenni az Európa-projektnek, akkor európai identitásának mélyebbre kell hatolnia, illetve egyfajta, a közös ügy iránti érzelmi azonosulással kellene párosulnia.

1.2. Honnan ered a „vonakodó partner” elnevezés?

Nagy-Britanniát gyenge európai identitással rendelkezı országként tartják számon. Az európai integrációs törekvések elemzıi körében a „vonakodó partner” kifejezést alkalmazzák. 2003 ıszén a brit lakosság 62%-a kizárólag nemzeti identitását hangsúlyozta, 32%-a nyilatkozott úgy, hogy európai identitással is rendelkezik (európai átlag: 40-47%). Az újkori 5

brit történelmi idıszak a brit befolyás sikeres kiterjesztését jelentette. A XIX. században Nagy-Britannia hegemóniára tett szert az ipari termelés és a kereskedelem területén is. Ez a nagyhatalmi pozíciója az elsı világháborút követıen enyhe hanyatlásnak indult. Az 1930-as években a Westminsteri Statútummal a „birodalmi preferenciák” rendszerét hozta létre és megteremtette a „sterling övezetet”. Ezt követıen a szigetország hegemón státusza továbbra is fennmaradt,

azonban

az

igazi

világversenytıl

elszigetelıdött,

a

globalizálódó

munkamegosztásból kissé kimaradt. A második világháború után a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió került elıtérbe, Európa háborútól lerombolt, legyengített országai háttérbe szorultak. Ez idıszakban Nagy-Britannia továbbra is igyekezett nagyhatalmi szerepet játszani, bár akkorra pozíciói lényegesen meggyengültek. 1948 után fejlıdése újra megindult a Marshall-segély hatására. A segélybıl a britek kapták a legnagyobb hányadot. A második világháborút követıen gyarmatbirodalma megóvását és „különleges kapcsolatát” az Amerikai Egyesült Államokkal elıbbre valónak tartotta biztonsági és gazdasági megfontolásokból. Viszonylag késın kapcsolódott be az európai integrációs folyamatokba, ezért drága árat is fizetett, hiszen a közösségi politikák kereteit akkorra már meghatározták. A kontinensen megfogalmazott francia–német kezdeményezéseket fenntartással kezelte, mert nemzeti érdekeinek szolgálata miatt hagyományos egyensúlyozó politikát akart folytatni. Nagy-Britannia vonakodó magatartásának hosszú története van, mindig is különleges önvédelmi

pozícióból

tekintett

az

európai

integrációs

törekvésekre.

Földrajzi

elszigeteltségébıl, részben erıs gazdasági, politikai, kereskedelmi pozíciójából eredıen, másrészt sajátos nemzeti tudatának köszönhetıen nem állt érdekében közeledni Európa többi országához. Ezt még kiegészítette birodalmi múltjából eredı szeparáltság tudata. Biztosan állítható, hogy az egymást váltó brit kormányok csak nagyon lassan és fokozatosan ismerték fel az európai együttmőködéshez való alkalmazkodás szükségességét. Számukra valahogy a nemzeti érdek kifejezıdése mindig is szöges ellentétben állt az integráció politikai vonulata fontosságának az elismerésével, ez a kettı kizárta egymást. Az alkalmazkodás hosszú folyamat, amelyben fellelhetık a múlt iránti tisztelet, a nemzeti szuverenitás megtartásának igénye, a nagyhatalmi múlt, illetve a transzatlanti kapcsolat nyomai. Mint ahogy azt Bulmer is megfogalmazta, ezek mind az ún. „történelmi hagyaték” részét képezik, amelyek az alkalmazkodást lassítják (Bulmer 1992). Az alkalmazkodást azonban segítette a változás szükségessége. Ez a felismerés fokozatos és eléggé lassú volt, azonban ennek nyomai az egymást követı brit kormányzatok Európa-politikájában nagyon jól felfedezhetıek. Míg brit részrıl az integráció politikai részét mindig is idegenkedve figyelték, minden eszközt fel is 6

használtak annak érdekében, hogy lassítsák ennek a fejlıdését és egyben a mélyítési törekvéseknek is gátat kívántak vetni. Ezeket az eszközöket váltogatják hol azzal a szándékkal, hogy az általuk az integráció mélyítéseként felfogott politikai együttmőködést fékezzék gazdasági érvekkel (elegendı a szabad kereskedelem), illetve a gazdasági együttmőködést (pl. EMU) kívánják a politikai eszköztár felértékelésével ellensúlyozni. Mindkét esetben olyan politikákat kívánnak gátolni, amelyek meglátásuk szerint az Unió mélyítését eredményezik. Ezt azonban mindig úgy teszik, ahogy az nemzeti érdekeiknek a leginkább megfelel. Érdemes a sajátosságok értékelése során megvizsgálni azt, hogy a lassú felismerést követıen miért tart ki a brit Európai Uniós politika ennyire következetesen a kormányköziség eszméje mellett. Ennek számos oka van, többek között olyan objektív tényezı is, ami a kontinens és a sziget között meghúzódó mentalitásbeli ellentétekre is utal, ezek közül azonban itt csak hármat említenék. A brit szuverenitás védelme, annak az EU keretein belül történı feloldódásának az ellenzése mindig is jelen volt a brit politikában, mint erısen érzelmileg meghatározott ok. A brit sziget lakói számára sokáig elképzelhetetlen volt még az európai csatlakozás ténye is (mint ahogy azt a történelem is megmutatta, a második Világháborúban gyıztes brit nagyhatalom nem tartott igényt arra, hogy a formálódó európai együttmőködés részese, alapítója legyen). A britek úgy képzelték, hogy a Churchill által megfogalmazott „három ölelkezı kör”-bıl Európa csak egy kevésbé fontos elem az ı külpolitikájukban2. A brit nemzeti szuverenitás csökkentése elképzelhetetlen volt számukra. A dicsı történelmi múlt nagy hatást gyakorolt a háborút követı brit külpolitika alakulására. A Nemzetközösséggel fenntartott kapcsolatok továbbra is meghatározóak voltak, a britek számára ez jelentette a dicsı történelmi múlt továbbélését. A briteket továbbá szoros szálak főzték a tengerentúliakhoz. Az Egyesült Államokra mindig is, mint a legközelebbi politikai és katonai szövetségesre és legfontosabb kereskedelmi/gazdasági partnerre tekintettek. Ez a kapcsolat nagyban meghatározta az európai kontinenshez főzıdı viszonyukat. A belpolitikai elvárásoknak megfelelı magatartás végigvonul Nagy-Britannia harminc éves EK/EU-tagságán. A politikát és a gazdaságot az egymást váltó kormányok az Unióval kapcsolatban úgy használták fel, hogy minden esetben – megfelelve a belpolitikai elvárásoknak – a kormányköziség eszméjét erısítsék. A kormányköziség az az európai

2

A „három kör” az atlanti térséggel, azaz az USA-val fennálló kapcsolatot, a brit Nemzetközösséghez főzıdı viszonyt és az Európával kialakítandó összefonódást jelentette.

7

igazgatási forma, amely elfogadható a brit politikai gondolkodás és a lakosság számára, hiszen ez biztosít megfelelı mozgásteret és szabadságot a politikának és a gazdaságnak. Összegzésképpen megállapítható: igaz, hogy a britek tárgyalási stratégiájukban mindig is a kormányköziség elvének következetes biztosítására törekedtek, és erre a célra felhasználták mind a politika, mind a gazdaság biztosította eszközöket, azonban fontos azt látni, hogy felismerték a politikai együttmőködés létét és fontosságát. A második világháború végétıl egészen a 60-as évekig Nagy-Britannia világszerepét a Churchill által három ölelkezı körnek nevezett koncepció határozta meg. Számos dolog hatására azonban e három tényezı közül az atlanti kötıdés bizonyult legmarkánsabbnak és legtartósabbnak, így vált az atlantizmus a brit külpolitika legmeghatározóbb tényezıjévé, melynek hatását mind a mai napig érzékelni lehet. Amikor a nyugat-európai integrációs törekvések elıtérbe kerültek, a brit magatartás kettıs volt: elméletben támogatták az „Egyesült Európai Államok” gondolatát, azonban azt csak Nagy-Britannia nélkül óhajtották létrehozni. A Schuman-terv lerakta az EGK alapkövét, s 1951-ben aláírták az ESZAK-ról (Európai Szén- és Acélközösség) szóló szerzıdést, amiben a britek nem vettek részt. A brit magatartás a Pleven-tervet (1950) illetıen sem volt más, mert egy integrált, több nemzetiségő európai hadsereg felállítása ellen érveltek, ebben is a szupranacionalitás eszméjét vélték felfedezni. Másrészt nem akarták veszélyeztetni a kiépülıben levı NATO-struktúrát. Elszigetelıdésének következı jelentıs momentuma az volt, amikor 1957. március 25-én Rómában aláírták az EGK-t és az EURATOM-ot létrehozó szerzıdéseket, az Egyesült Királyság nemet mondott, amikor felkérték a csatlakozásra. A csatlakozás helyett az EFTA (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) létrehozása mellett döntött, ahol szabadkereskedelmi együttmőködés keretein belül hat másik, az EGK-ból kimaradt nyugat-európai állammal főzte szorosabbra kapcsolatait. Az ötvenes években vezetı gazdasági, politikai, kereskedelmi pozíciója nem indokolta az integrációs törekvésekhez való csatlakozást. 1953-ban, a világkereskedelemben való részvétele 19,8 % volt, a világ ipari termelésébıl való részesedése, pedig 8,6 %. Az ötvenes évek második felében az országot több megrázkódtatás érte. A sterling-övezet bomlásnak indult, az Egyesült Államoktól való függés növekedni kezdett. A hatvanas években újabb nehézségekkel szembesült gyarmatbirodalmának szétesése következtében. Ezután felgyorsult Nagy-Britannia gazdasági hanyatlása. Az egymást váltó kormányok fokozatosan kezdték felismerni az európai együttmőködéshez való alkalmazkodás szükségességét. A sikeres és mélyülı európai integráció láttán a hatvanas években kétszer adta be csatlakozási kérelmét az EK-ba. Az ország elsı csatlakozási kérelmét 1961-ben nyújtotta be, amit Charles De Gaulle 8

akkori francia köztársasági elnök vétózott meg. A második csatlakozási kérelem szintén a francia kormány miatt bukott meg. De Gaulle elnök 1969-ben történt lemondása és az idıközben megváltozott francia álláspont tette lehetıvé, hogy megnyíljon az út NagyBritannia elıtt a közösségi tagság felé, csatlakozása 1973-ban következett be. Annak azonban, hogy a hosszú idın keresztül tapasztalható elfordulás az integrációtól pozitívabb irányba terelıdött, számos más mozgatórúgója is volt. Az 1970-es választásokon a Konzervatív Párt került hatalomra, s e pártnak jutott feladatául a brit tagság feltételrendszerének kidolgozása. Az új miniszterelnök, Edward Heath elkötelezett híve volt az egyesült Európa eszméjének. Ekkorra már egyértelmővé vált a közösségi tagságból származó gazdasági haszon, mivel az EK éves gazdasági növekedési rátája közel kétszerese volt a Britanniában mért átlagnak 1960 és 1970 között (EK átlag: 4,2 %, míg a brit átlag: 2,3 %). A brit kereskedelem szerkezete és iránya erıteljesen az európai országok irányába strukturálódott át ekkoriban. Harmadik okként az említendı, hogy a legfıbb szövetséges, az Amerikai Egyesült Államok is az EK-tagság irányába terelte az országot, hiszen csökkenı európai befolyásának megállítását remélte a brit tagságtól. Végül a Nemzetközösség jelentıségének csökkenése is Európa felé irányította a briteket, mert egyre inkább eltörpült mind gazdasági, mind politikai értelemben e kötıdés elınyössége, s a szigetország legfıbb érdekei az európai s nem a birodalmi körben formálódtak ki. A britek taggá válása azonban megnehezítette az integrációs folyamatokat, mert a kormány évekig harcolt a költségvetésbe történı brit befizetések lefaragásáért. A hetvenes évek euroszkepticizmusa és a sajátos brit nemzeti szuverenitás védelme következtében a britek nem tudtak teljes meggyızıdéssel kiállni az integrációban való elırehaladás mellett. Az 1980-as évek elejére megállt a brit hanyatlás, emellett az ország jelentıs fegyveres erıvel rendelkezett. Az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerzıdés óriási elırelépést jelentett az integráció szorosabbra főzésében, ám a britek itt is „opt-out”-ot, önkéntes kimaradási lehetıséget harcoltak ki a Gazdasági és Monetáris Unióból. Amikor a Közös Piac közösséggé, majd unióvá alakult, Nagy-Britannia kezdte magát rosszul érezni fokozódó elszigetelıdése és gyakori 11:1 arányú leszavazása miatt. A „vonakodó partner” elnevezés okaként Kovács Gabriella a brit uniós érdekérvényesítésrıl szóló írásában a brit politikai-jogi berendezkedést említi, ami gyökeresen eltér a Közösség felépítményétıl. Az alkotmányos monarchia kodifikálást mellızı, különféleképpen értelmezhetı, különleges eljárás nélküli, gyorsan változó „flexibilis alkotmánnyal” rendelkezik. Ennek fıbb elvei hosszú évszázadok során alakultak ki. A Parlament alkotmányozó fıhatalommal rendelkezı legfıbb jogalkotó intézmény, melynek döntéseit a brit jogrendszer szerint az ország területén belül senki sem írhatja felül. „Az uniós politizálás konszenzuskeresı és föderalista jellege, a 9

végrehajtó hatalom sajátos vonásai mind idegenek a brit hatalomgyakorlástól…” (Kovács 2004:41) A vonakodó partner, mint konstruktív kritikát kifejtı, de következetesen sziget mentalitású ország egyre inkább az EU szerves részévé válik. A dolgozatban csak az EK/EUtagságot vizsgálom, az ezt megelızı idıszakról és a tagsági kérelem elsı és második körös elutasításáról csak az említés szintjén volt szó. A következı részben azt mutatom be, hogy az egymást követı brit kormányok csak lassan ismerték fel az európai együttmőködés politikai vonulatát és annak jelentıségét, valamint az abban vállalandó brit szerep politikaformáló fontosságát. Rámutatok továbbá arra is, hogy az egymást követı, illetve váltó munkáspárti és konzervatív kormányok eltérıen ítélték meg Európa szerepét, azonban mindkettıjük számára a brit nemzeti szuverenitás fenntartása létfontosságú volt.

2.

Nagy-Britannia európai politikájának fejlıdése

2.1.

A konzervatív és munkáspárti kormányok Európa-politikája a hetvenes-

nyolcvanas években

Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az egyes kormányok mennyire voltak következetesek Európa-politikájuk megvalósításában, milyen eszközöket használtak fel az általuk vallott eszmék megvalósítása érdekében, valamint a politikai és gazdasági együttmőködés területeit hogyan próbálták összeegyeztetni, illetve tudatosan szétválasztani. A Heath-kormányzatnak (1970–74) jutott az a feladat, hogy bevezesse Nagy-Britanniát az Európai Közösségbe. Konzervatív politikusként Heath a Közösség lelkes támogatójának bizonyult (George 1991). A kormány célja az akkori Közösség intézményeinek megreformálása és a közös külpolitika kialakítása volt. A gazdasági együttmőködést azonban minden lehetséges módon akadályozni kívánták, számos közös, például az energiapiacra vonatkozó

javaslatot

megvétóztak

(Bulmer

1992).

Giscard

D’Estaing

francia

pénzügyminiszter mindent megtett annak érdekében, hogy a font sterling teljes mértékben alkalmazkodni tudjon a többi európai valutához. Az 1970-es Werner-terv, a közös pénz terve hamar lekerült a napirendrıl, ugyanis a németek lebegtetni kezdték a márka árfolyamát. Ez nagy fejtörést okozott a franciáknak, akik ezek után kénytelenek voltak elfogadni a brit szóbeli nyilatkozatot arra vonatkozóan, hogy a font sterling a lehetı legnagyobb mértékben igazodni fog a többi európai valutához és lehetıség szerint együtt lebeg a többi európai 10

valutával. A gazdasági és monetáris unió (EMU) megvalósításának átmeneti kudarca azonban nem jelentette azt, hogy az integráció mélyítési lendülete megtorpant volna. Mint ahogy azt S. George is kiemeli, a bıvítést összekapcsolták az EMU késıbbi megvalósításával (George 1991). A monetáris unióval kapcsolatos döntések kialakítása során már fény derült arra, hogy Nagy-Britannia nem lesz egyszerően kezelhetı partner az európai együttmőködésben. A britek ragaszkodtak ahhoz, hogy a felállítandó Európai Központi Bank székhelye Brüsszel legyen, ezáltal még inkább megvalósítható lenne az európai intézmények egy helyen történı koncentrációja. Ez természetesen az olyan tagállamok ellenállásába ütközött, amelyek úgy vélték, hogy több közük van az európai gazdasági és monetáris integráció megvalósítása során elért sikerekhez, mint akár az elgondolás mellett kardoskodó briteknek, vagy akár az intézmények székhelyét adó belga fıvárosnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Heath-kormányzat a gazdasági együttmőködésnek, mint mélyítési kísérletnek folyamatosan ellenállt, és a politikai együttmőködést kívánta erre a célra felhasználni, azonban ez az ellenállás még nem öltött egészen konkrét formát. Az új nemzetközi szerep hazai elfogadtatása már a kezdetekben is nehézségekbe ütközött, az ország ugyanis az elsı olajválság kitörésekor csatlakozott a Közösséghez, amikor a háború utáni legnagyobb és legtartósabb recesszió sújtotta a világot. Otthon a konzervatív kormány élesen szembekerült a nagymértékben megerısödött szakszervezetekkel, melyek Heath-t el is távolították a kormányból. 1974-ben a munkáspárt került hatalomra. Wilson miniszterelnök magát a brit érdekek legfıbb védelmezıjének kiáltotta ki és ezt különösen nagy elszántsággal az európai egyeztetéseken hangoztatta is. A kormány tervei között eredeti csatlakozási feltételek közül négynek az újratárgyalása szerepelt. Ezek a következık voltak: a nemzetközösségi termékek uniós piacokra való bejutásának biztosítása, a brit kormány kapjon lehetıséget az ipar és egyes régiók állami támogatására Brüsszel beleszólása nélkül, a közös agrárpolitika reformja és a brit költségvetési hozzájárulás mértékének csökkentése (George 1991). A kormány gazdasági programjában a közösségi piac, mint egy lehetséges brit exportpiac szerepelt. A kezdetekben képviselt brit álláspont az volt, hogy nem csupán politikai szempontból nem kívánnak a közösségi együttmőködésre támaszkodni, de még a gazdasági oldalt is megfontolják. A dublini csúcson a tagállamok meglehetısen nagy ellenérzéssel fogadták a felvázolt brit újratárgyalási igényeket. 1975-ben népszavazásra került sor, ahol az újratárgyalt csatlakozási feltételek elfogadása volt a tét. A szavazáson a választók 64.6 %-a jelent meg, az eredmény pedig kiemelkedıen magas gyızelmet hozott a tagság megtartása mellett szavazóknak (67 % igennel, 33 % nemmel szavazott) (George 1991). 11

Az 1970-ben Európai Politikai Együttmőködés (EPC), azaz a közös külpolitika kialakítására létrehozott szervezetnek Nagy-Britannia aktív tagja lett. Az Európai Politikai Együttmőködés jelentısége akkor vált nyilvánvalóvá a brit kormány számára, amikor a napirendjére számos volt nemzetközösségi kérdés is felkerült. Az érdeklıdés brit részrıl is ekkor vált intenzívebbé a politikai együttmőködés iránt. További érv az együttmőködés iránt megnyilvánuló megnövekedett érdeklıdés mellett az volt, hogy a kormányzatok kezdték felismerni, hogy a Churchill által felvázolt, már korábban is említett hármas körben csökken a világ egyéb részeiben betöltött brit szerepvállalás, ahogy azt Bulmer is kiemeli: „Britain’s independent capabilities in internaiton politics have declined”3 (Bulmer 1992:17). Fel kellett ismerniük, hogy az Egyesült Államok külpolitikai prioritásai között a Királysággal fenntartott kapcsolatok nem a legelsı helyen szerepelnek. Bulmer megfogalmazásában: „The special relationship with Washington in particular is now little more than a rhetorical flourish”4 (Bulmer 1992:22). A britek továbbá úgy vélték, hogy az EPC alakuló stádiumban van, és most még van lehetıség fejlıdésének a befolyásolására. Úgy tőnik, a Közösség is profitált az EPC-ben való aktív brit részvételbıl, hiszen a britek diplomáciai kapcsolatai, a szoros transzatlanti kapcsolat gyümölcsözıleg hatottak a politikai együttmőködés fejlıdésére. Összegzésként elmondható, a Wilson-kormány elıdleges célja nem a mélyítés volt, hanem a költségvetési hozzájárulások csökkentése, a gazdasági együttmőködés lazítása, amit az EPCben vállalt aktív szerep jól kiegészített. Az 1976–79 közötti Callaghan-kormány alatt került sor az Európai Monetáris Rendszerben (EMS) való brit részvétel megakadályozására. Beiktatásakor Callaghan hangsúlyozta: brit részrıl fontosnak tartják az integráció politikai vonulatának erısítését (EPC), valamint a Közösség további bıvítését. A brit tervek között hangsúlyosan szereplı további európai bıvítés célja nemcsak, mint önmagában is erkölcsös tett szerepelt, hanem mint az integráció hígításának egyik eszköze is. Mint ahogy azt a korabeli sajtó is kiemelte: „The dangers of an over-centralized, over-bureaucratized an over-harmonized community will be far less with twelve than with nine”5. Amikor a francia és német javaslatra elıterjesztett, a monetáris stabilitást megteremteni célzó pénzügyi rendszert európai körökben ismertették, a brit kormány támogatásáról biztosította a stabilitást célzó intézkedéseket, azonban kételyét fejezte ki a rendszer mőködését illetıen. Véleményük szerint a már meglévı nemzetközi intézmények (pl. IMF) megfelelı keretet biztosítottak a kérdés kezelésére. Belpolitikai 3

Nagy-Britannia a nemzetközi politikában történı önálló szerepvállalásának lehetıségei csökkentek. Különösképpen az USA-val fenntartott különleges kapcsolat most már nem több, mint retorika. 5 „Egy túlcentralizált, túlbürokratizált és túlharmonizált Közösség veszélye kisebb lesz, ha a tagság már nem kilenc, hanem tizenkettı államból áll” (The Times 1977.10.01., Idézte: S. George). 4

12

nyomásra Callaghan – aki egyébként kitőnı személyes kapcsolatot ápolt Helmut Schmidt német kancellárral - kénytelen volt nemet mondani a brit EMS-tagságra. A formális jogi területen Nagy-Britannia példásan viselkedett a hetvenes években. A tagságából adódó nemzetközi kötelezettségeinek eleget tett, minden területen elfogadta a Bizottság szupranacionális döntéseit csakúgy, mint az Európai Bíróság határozatait. 1979-tıl a Thatcher-kormány külpolitikájában az európai együttmőködés gondolata, amely a Heath-kormányzat idején került elıtérbe, erıteljesen háttérbe szorult és elsıbbséget kezdtek élvezni az amerikai és transzatlanti kapcsolatok. A miniszterelnök-asszony elsı lépései, intézkedései és brüsszeli megnyilvánulásai azonban továbbra is azt a következtetést engedték levonni, hogy az új kormány fontosnak tartja az európai kapcsolatok ápolását is. Egyes brüsszeli megfigyelık még arra is felhívták a figyelmet, hogy a miniszterelnökasszonynak egészen „közösségi” a magatartása (George 1991:148). Azt a következtetést is le lehetett vonni, hogy a britek készek teljes jogú tagként részt venni az EMS-ben és a fontot az európai valutakosár részeként kezelni. 1984-ig úgy tőnt, hogy Nagy-Britannia – a brüsszeli költségvetési csatározások ellenére is – a Közösség úgymond „rendes” tagja kíván lenni. Ami szembeötlı, hogy a konzervatív párt legbelsıbb – és így mértékadó - berkeiben6 Thatcher kormányzása alatt nem tulajdonítottak nagy jelentıséget az EPC-ben való brit részvételnek, számukra fontos maradt a transzatlanti kapcsolat, de mint ahogy azt Thatcher elhatározása (leváltotta az európai eszmét támogató Sir Geoffrey Howe külügyminisztert) mutatja, számára elfogadhatatlan volt az európaiság kiterjesztése a szigeten. A politikai együttmőködés bıvítését így a gazdasági/szabadkereskedelmi együttmőködés szélesítésével kívánták ellensúlyozni. A konzervatív párt 1983-as ismételt gyızelme azonban a brit társadalom átstrukturálódását eredményezte. Míg egyrészrıl a miniszterelnök és közvetlen környezete meglehetısen EK-ellenes magatartást képviselt, addig a társadalomra egyre inkább az EKtagság melletti kiállás volt a jellemzı.7 A brit gazdasági környezet sem kedvezett a kormány EK-ellenességének. Az olajárak jelentıs csökkenése 1985 közepétıl a font értékcsökkenéséhez vezetett, ami pedig az export növekedését eredményezte. A munkanélküliség csökkent és a bérek növekedése erıs inflációhoz vezetett. 6

Thatcher asszony nagy elıszeretettel támaszkodott kizárólagosan azon minisztereinek a tanácsára, akikkel azonos ideológiai platformon volt. (Forster 2001) 7 A közvélemény ellenségesen állt hozzá a Líbia elleni amerikai akcióhoz és különösképpen az abban való brit részvételhez. Ennek okán, illetve ezzel összefüggésben az Eurobarométer 1987 márciusi felmérése azt mutatta,

13

A Fontainbleau-i és stresai csúcsokra benyújtott brit javaslatok tartalmazták az egységes

európai

külpolitika

kialakításának

szükségességét,

valamint

a

védelmi

együttmőködés terén a NATO európai szárnyának erısítését (George 1991). Brit elképzelések szerint mindez párhuzamosan haladt volna a gazdaság további fokozatos liberalizálásával és a belsı piac kiépítésével. A milánói Európai Tanácson azonban a brit javaslatokat lesöpörték az asztalról, többek között azt az indítványukat is, hogy az EK-tagállamok egységesen szavazzanak az ENSZ-ben. A kontinens a britek (és fıleg úgy tőnik a brit kormány) számára az autokratikus francia monarchiát és a dogmatikus római egyházat jelentette (Rapcsák 2000). A Thatcherkorszakban a szuverenitás a politikai ideológia kötelezı retorikája lett, ami azonban nem volt nacionalista felhangoktól sem mentes. Mint ahogy azt Rapcsák János is kiemelte, a Thathcerkorszak nagy paradoxonja, hogy épen az állandóan „ık” és „mi” szavakat használó miniszterelnök-asszony kormányzása alatt vált Nagy-Britannia európai országgá (Rapcsák 2000:264). Thatcher asszony rendkívül erélyesen és eredményesen ellenállt a brit EMS-tagságnak. Ezt jól illusztrálta az az eset is, amikor a miniszterelnök nyilvánosan csapott össze pénzügyminiszterével, Nigel Lawsonnal, aki a fontnak az európai lebegtetési sávon belül tartása mellett kardoskodott,8 míg a miniszterelnök még akkor sem tartotta indokoltnak a beavatkozást az árfolyam alakításába, amikor a font erısen túlértékelt volt, azzal érvelve, hogy az infláció leküzdése az egyedüli pénzügyi-politikai prioritás, és azt semmivel sem szabad megzavarni (George 1991). Thatcher asszony továbbá az ellen is élénken tiltakozott, hogy felállításra kerüljön az Európai Központi Bank, amely véleménye szerint magával hozta volna az európai kormány létrehozását is. Tagadta továbbá, hogy összefüggés lenne a belsı piac liberalizációja és a monetáris unió létrehozása között. Thatcher aláírta az Egységes Európai Okmányt (EEO, SEA), de továbbra sem volt hajlandó csatlakozni az árfolyammechanizmushoz. A miniszterelnök-asszony – miután sikereket ért el az EEO tárgyalása során a gazdaság liberalizációja és deregulációja kapcsán – támadásba lendült és számos miniszterével karöltve keményen ostorozta a megállapodás politikai elemeit (pl. a vámunió egyes elemeinek felszámolása), amelyek véleménye szerint további teret biztosítottak az integráció mélyülésének és a fejlıdést az általa megvetett föderalizmus irányába tolták el. Számára ideológiailag is elfogadhatatlan volt az EMS-tagság, hiszen ez meglátása szerint azt hogy a brit lakosság 28 %-a támogatta a közös európai biztonság kialakítását és 52 %-a egy, az Európai Parlament által megszövegezendı alkotmány ügyében döntı népszavazás mellett döntenének (George 1991:172) 8 Ez azért is indokolt lett volna, mert az árfolyam-mechanizmusban való részvétel fegyelmezıleg hatott volna a brit gazdaságra és a font túlértékeltségére. (Sked, Cook 1993:536)

14

eredményezte volna, hogy minden egyes gazdaságpolitikai döntés meghozatalakor „engedélyt” kell kérnie a többi EU-ország vezetıitıl. Ez számára abszurd volt.9 Elsı látásra a thatcheri elképzelés az volt, hogy a brit politika biztosította eszközökkel elleneznék az EMStagságot és a mélyülı gazdasági együttmőködést, azonban hamar kiderült, hogy nemcsak a gazdasági, de a külpolitikai együttmőködés megtorpedózása is célként szerepelt.

2.2. A Major-kormány nehézségei a 90-es évek elején

A markáns, konzervatív eszméket képviselı Thatcher-korszakot a John Major vezette kormányzati adminisztráció váltotta fel (1990). Major miniszterelnökké történı megválasztása ideális lehetıséget teremett arra, hogy a párton belül kialakult törésvonalakat beforrasszák. Major azzal vált híressé, hogy sikerrel tudott közvetíteni az egymással konfliktusban álló párt frakciók között. A feladat azonban túl nehéznek bizonyult az újdonsült miniszterelnöknek. Thatcher hagyatéka, valamint Majornek a párton belüli gyenge pozíciója, a párt szélsıjobboldali képviselıinek továbbra is ingatag bizalma nem segítették ıt a munkájában. Thatcher asszonyra továbbra is számítottak, adott esetben készek voltak ıt visszahozni a hatalomba. A Major-korszak tehát úgy kezdıdött, hogy az új miniszterelnöknek olyan kabinettel kellett tudnia együtt dolgozni, amelyben a gazdasági bizottságok és albizottságok irányítása az Európa-ellenesek kezében maradt. A Major-korszakban folytatódott NagyBritannia európaivá válása. A kormányzás során sikerült elérni, hogy az egyes fontosabb kulcspozíciók átkerüljenek a párt Európa-párti szárnyához, és így számukra pozitív egyenleg alakult ki a pozíciók leosztásában. Még 1990-ben csatlakozott az Európai monetáris Rendszerhez (EMS) az ország. Ebben az idıszakban elfogadták és bevezették az európai állampolgárságot, maga a királynı, II. Erzsébet is „Európa polgára” lett. Szükségessé vált, hogy Major egyfajta ars poeticát fogalmazzon meg és így kilépjen Thatcher miniszterelnök-asszony mindent elsöprı politikai ideológiája mögül. Major elfogadta Chris Patten10 Európa melletti kiállását, valamint támaszkodott Douglas Hurd, tapasztalt brit diplomata tanácsaira a Kormányközi Konferenciára (KKK) való felkészülés során. Brit külügyi javaslatok alapján váltás következett be a kormány hangvételében az európai partnerekkel folytatott tárgyalásokon is. 9

Meglehet, hogy a miniszterelnök erélyes ellenállása még segítette is az európai államokat, hiszen közgazdaságilag meglehetısen aggályos volt, hogy egy túlfőtött, magas inflációjú gazdaság valutáját az erıs német márkához kössék. A miniszterelnök kikötötte: az árfolyam-mechanizmushoz való csatlakozás feltétele, hogy a brit infláció mértéke megközelítse az európai átlagot. 10 C.Patten, volt Hong Kong-i kormányzó, az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelıs biztosa.

15

A brit Külügyminisztérium véleménye szerint a francia-német tengely „megtörése” érdekében a brit külpolitikának Bonn felé kellett nyitnia (Sked, Cook 1993). 1991 márciusában Major nagyszabású beszédet tartott Bonnban azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a brit-német közeledést elısegítse, bebizonyítsa, hogy Nagy-Britannia „Európa szívében helyezkedik el”11 és „begyógyítsa” elıdje Bruges-i beszédének sebeit. A Major-adminisztráció politikai hagyományaiknak megfelelıen azonban nem tudott ellenállni a kísértésnek és a luxemburgi csúcson csak úgy sikerült a britek által is elfogadható nyilatkozatot hozni, hogy abból kimaradtak az utalások a föderalizmusra, mint az Unió lehetséges jövıbeni összetartó erejére. Azonban nem volt hajlandó Nagy-Britannia elfogadni a Schengeni Megállapodást, amely a Közösségen belüli határellenırzések teljes lebontására irányult. Major végül aláírta a Maastrichti Szerzıdést az ún. Szociális Karta kivételével, azonban minden dokumentumból kivetette a „föderális” szót. A közvélemény-kutatási adatok azt mutatták, hogy ebben az idıszakban a lakosság többsége anti-föderalista hangulatban volt, míg 55 %-uk a monetáris unió, 53 %-uk a politikai unió megvalósulása ellen volt (Sked, Cook 1993). Megjegyzendı, hogy míg a kormányzó konzervatív erık sok vonalon fogytatták elıdjük Európa-politikáját, addig az ellenzékben politizáló baloldal (John Smith és Tony Blair vezetésével) konstruktív megközelítést hirdettek és hangsúlyozták, hogy nem akarnak szembehelyezkedni a fı európai áramlattal. Úgy tőnik, hogy megjelent az a momentum, miszerint míg a hatalmon lévı párt(ok) folyamatosan erıs kritikával illetik az európai együttmőködési törekvéseket, addig az ellenzéki erık hajlandóságot mutatnak az együttmőködésre. A miniszterelnököt 1992-tıl balszerencsék sora kísérte. Bár sikerült elfogadtatnia az „opt-out”-ot Maastrichtban, népszerősége hamarosan jelentısen csökkenni kezdett. Az euroszkeptikusok malmára hajtotta a vizet az, hogy a Maastrichti Szerzıdés jóváhagyására kiírt francia népszavazás eredménye az volt, hogy az indítvány éppen csak megkapta a többséget. Még ennél is drasztikusabb hatással volt tekintélyére a „fekete szerda” néven elhíresült esemény: a font sterling árfolyama a központi bank minden erıfeszítése ellenére zuhanni kezdett a tızsdéken. Tény az, hogy a font hosszas ellenkezés után igen túlértékelve csatlakozott az árfolyam-mechanizmushoz és a brit gazdaságban jelentıs gyengélkedés volt tapasztalható. John Major kormánya drasztikusan leértékelte a nemzeti valutát és bejelentette kilépését az EMS-bıl. A világgazdaságban beállt pozitív folyamatok hatására a brit gazdaság váratlanul

11

erıre

kapott

és

dinamikus

növekedésbe

kezdett.

Ez

a

helyzet

az

At the very heart of Europe, idézet a beszédbıl (Forster 2001:32)

.

16

euroszkeptikusokban azt a kérdést idézte elı, hogy miért kellene csatlakozni az Európai Monetáris Unióhoz, ha azon kívül maradva is felvirágzik a gazdaság?

2.2.1. A monetáris unió problémája

A monetáris unió gondolatával néhányan már az EGK megalakításakor foglalkoztak. Elsı hivatalos koncepciója az 1970-es Werner-tervben fogalmazódott meg. Részletes tervezetének kidolgozása, a Jacques Delors vezette, Európai Közösségek Bizottságához főzıdik. Az Egyesült Királyság kivételes pozíciót harcolt ki magának, ugyanis a szerzıdés aláírásakor kivonta magát a kötelezı hatály alól. A szigetország az egyedüli volt a tagországok között, amely a kívülmaradás jogát már az „uniószerzıdés” megkötésekor (1991. december) kinyilvánította, azaz kezdettıl fogva szkeptikus magatartást tanúsított, amelyet az EMS-beli tagság 1992 szeptemberében bekövetkezett felfüggesztése, majd kilépése is megerısített. Az Egyesült Királyság egyike azon EU-tagországoknak, amelyek 1999-ben nem vezették be az eurót, mint az EU egységes valutáját. Dánia kívülmaradását az 1992-es népszavazás nyomán érte el. Az 1995-ben csatlakozott Svédországban a kormány önállóan, a közvéleményre való tekintettel határozott hasonlóképpen. Görögország pénzügyi mutatói alapján sokáig kimaradónak számított, de 2001-ben beléphetett a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszába. Andor László „Anglia és az euró” címő cikkében érdekességként említi, hogy Nagy-Britannia hosszas vonakodó magatartása szemben áll azzal a ténnyel, hogy Winston Churchill 1947-es zürichi beszéde volt az egyik megalapozója a nyugat-európai egységpolitikának (Andor 2003/1:43). 1973-as csatlakozásával Európa egyik legjelentısebb gazdasági, politikai hatalma vált az Európai Közösségek részévé, amely azonban tagsága során az integráció elmélyítésének ellenzıje lett. Az EMU programjának számos közgazdasági akadálya volt. Az EMS árfolyammechanizmusát (ERM) a szétesés veszélye fenyegette. Az ERM válsága nyilvánvalóvá tette, hogy az EU-országok csak egyenlıtlen ütemben tudnak elindulni a Maastrichtban megkezdett úton. Az Európai Monetáris Intézet felállítására a terveknek megfelelıen sor került. A konvergenciakritériumoktól kezdetben a tagok inkább távolodtak. A tagok számára az a kamatpolitika, amit a német egyesítés diktált, nem volt elfogadható. Olaszország és az Egyesült Királyság valutájuk leértékelésére kényszerültek. A fontot kivonták az EMS árfolyam rendszerébıl, s 15 %-kal leértékelték a brit gazdaság mutatóinak romlása miatt.

17

A németellenes hangulat, mely már a Thatcher-korszakban felütötte fejét, fenyegetı módon felerısödött a „fekete szerda” után. A valutaleértékelés nyomán a kormány kénytelen volt jelentıs adóemeléseket végrehajtani, amely ismét hozzájárult Major és a konzervatív párt népszerőségének csökkenéséhez, mivel ezzel választási ígéreteit szegte meg. A kilencvenes évek elejére egyre nagyobb szakadék tátongott a társadalom egyes rétegei között. Major a helyzettel szemben tehetetlennek bizonyult. Az 1992 szeptemberében bekövetkezett pénzügyi válság következtében a konzervatívok Európa-politikája zátonyra futott.

A hetvenes-nyolcvanas évek kormányzatai nem tudták teljes mértékben felkarolni az EK-tagságot a közösségi és nemzeti politikák érdekeinek ütközése következtében. A sajátos brit pártrendszer miatt egyetlen kormány sem merte teljes odaadással felvállalni az európai együttmőködés ügyét, nemzetellenes színben feltőnni, valamint feladni az „Európa felett állás” immár nemzeti hagyományát. Mind a Konzervatív, mind pedig a Munkáspárton belül megfigyelhetı törésvonalak mentén létrejövı pártcsoportosulások határozták meg az egyes európai kérdésekben képviselendı brit álláspontot. Azonban mind a két fél egyetértett abban, hogy az európai integrációban való brit részvétel csakis „nulla összegő játék” lehet, vagyis a nemzeti szuverenitás részleges feladása nélkül hosszú távon nem képzelhetı el az integrációban való részvétel. Ennek megakadályozására az egymást követı kormányok hol a mélyítésként felfogott politikai együttmőködést akarták gazdasági érvekkel akadályozni (Thatcher korai periódusa), illetve a gazdasági együttmőködést (pl. EMS-tagság) kívánták a politikai eszköztár felértékelésével ellensúlyozni (Heath, Wilson, Callaghan, Thatcher késıbb). Mindkét esetben azonban az Unió mélyítése, a nemzeti szuverenitás feladása, valamint a nagy uniós politikai, gyakran mélyítési folyamatok ellen voltak. A kívül maradás hátrányai azonban szintén nyilvánvalóak voltak. Kívülállóként a britek nem lesznek képesek az integráció fejlıdését befolyásolni, nem tudnak beleszólni az egyes tárgyalások napirendjének kialakításába. Ez súlyos veszteséget jelent egy olyan országnak, amely a nemzetközi politika színpadán mindig is az egyik fıszereplınek számított. A következı részben bemutatásra kerül, hogy miután a kormányok felismerték az integrációban való minél szélesebb részvétel elınyeit, immár a harmadik ciklusát töltı munkáspárti, Blair miniszterelnök vezette kormány hogyan próbál megfelelni az integráció támasztotta követelményeknek és a részvételt hogyan próbálja a saját maga javára fordítani. A kérdést elıször a KKBP, a bıvítés és az euró, mint uniós politikák eszközeivel vizsgálom, felvillantva a konzervatív álláspontokat is abból a célból, hogy még hangsúlyosabban be lehessen mutatni a Blair-kormány korszakalkotó Európa-politikájának jelentıségét. 18

3.

Az euró, a KKBP és a bıvítés mint elemzési változók: az összefüggések konzervatív megítélése

A kilencvenes évek eleje meghatározó jelentıséggel bírt az egyes uniós politikák fejlıdésére. Az euró bevezetése körüli mozzanatok, a közös kül- és biztonságpolitika fejleményei, valamint a bıvítés stratégiai összefüggései óriási kihívások elé állították az uniót és a tagállamokat. Míg az euró bevezetése hagyományosan az integráció mélyítését elısegítı eszköznek számít, addig a KKBP-ben és a bıvítésben a támogatók egyértelmően az integráció felhígulásának, a szélesedésben a kormányköziség eszméje erısödésének lehetıségét vélték felfedezni.12 Az erısen belpolitikai és gazdasági érvrendszerre támaszkodó és azzal szoros függıségben élı brit kül- és EU-politika mindig is meglehetısen szkeptikusan szemlélte az euró bevezetése körüli uniós tüsténkedést. Az alábbiakban gazdasági érvekkel alátámasztva kísérletet teszek arra, hogy bemutassam Nagy-Britannia esetleges EMU-tagságával és így az euró bevezetésével kapcsolatos lehetséges elképzeléseket, hangsúlyozva, hogy ezek nem feltétlenül tükrözıdnek az egyes kormányok által képviselt EU-politikákban. Ezek csak hipotetikus esetek, ahogy az elméleti szakemberek a helyzetet látják, azonban fontosak ahhoz, hogy a brit kül- és EU-politika három markáns vonulatát jobban megértsük. Említést teszek azokról a hangjukat egyre hangosabban hallató, többnyire konzervatív csoportokról, amelyek azt állítják, hogy az euró bevezetése egyre inkább politikai kérdéssé növi ki magát. A továbbiakban rávilágítok a KKBP fejlıdésére, abban milyen szerepet vállaltak a britek és az a mögött húzódó szándékot. Hasonló érvekre hivatkozva górcsı alá veszem a keleti bıvítés körüli brit álláspontok összevetését, ahol meglepı módon az egymást követı brit kormányok igen egységes álláspontot képviseltek. Az elemzés során kitérek a konzervatív párt által, az egyes uniós politikákkal kapcsolatban képviselt álláspontokra abból a célból, hogy a következı részben elemzett Blair-kormány Európa-politikájában bekövetkezett váltásra rá tudjon világítani.

12

Mélyítés alatt az egyes uniós politikák minél nagyobb kiterjesztését, a minısített többségi szavazás minél szélesebb körben történı alkalmazását és így a szupranacionális intézmények fejlıdésének az elısegítését kell érteni. A szélesítés az Unió földrajzi kiterjesztésének a növelését jeleni, ami egyes tagállamok felfogásában automatikusan a mélyítés ellenszere is. A bıvítés a szélesítés egyik formája. Az Unió egyik nagy dilemmája, hogyan lehet a két egymásnak elsı látásra ellentmondó folyamatot összeegyeztetni és az integráció fejlıdése javára fordítani.

19

3.1. A Thatcher- és Major-kormányzatok, valamint a konzervatív ellenzék politikai érvei az EMU-val kapcsolatban

Tekintsük át röviden, milyen az euró konzervatív megítélése. Konzervatív érvelés szerint az EMU és a közös pénz bevezetése nemcsak gazdasági, de több politikai okból is elfogadhatatlan, mert véleményük szerint a közös pénz nagymértékben befolyásolja nemzeti szuverenitásukat, az ezzel összefüggı érdekérvényesítést és a Parlament szerepét. Az egymást követı kormányok nem tudtak kielégítı választ adni saját választópolgáraiknak arra vonatkozóan, hogyan lehet a mélyülı integráció kérdését összekapcsolni a brit szuverenitás problémájával. A brit szuverenitás egyik fontos szimbóluma éppen a font sterling, amelynek az „elvesztése" nemzeti traumát jelentene. A konzervatív politizálásnak ez az egyik legerısebb érzelmi eleme. Ez az elv következetesen fellelhetı az egymást váltó brit kormányok ideológiájában. Thatcher miniszterelnök tökéletesen elégedett volt azokkal az Egységes Európai Okmányban megfogalmazott tételekkel, amelyeket a brit kormánynak sikerült elérnie. Meg volt gyızıdve arról, hogy az EMU csakis egyfajta gazdasági és monetáris együttmőködést jelent, és ez semmiféleképpen sem vezethet a közös pénz bevezetéséhez. A második politikai ellenérv arra vonatkozott, hogy tekintettel arra, hogy brit részrıl nem látják a terv gazdasági indokoltságát, nem hajlandóak csupán politikai okokra hivatkozva (integráció mélyítése, mint elérendı cél) csatlakozni az elképzelést támogatók csoportjához. Major még az 1997-es konzervatív pártprogramban is azt jelezte, hogy nem látták megvalósíthatónak a közös valuta 1999-es beindítását. Számukra csakis a gazdasági konvergencia megvalósulása esetén képzelhetı el egyáltalán a tagság megfontolása. A terv elfogadását akadályozó tényezık között szerepelt még a hosszú ideig meglehetısen ellentmondásos álláspontot képviselı brit gazdasági elit is. Míg egy részük támogatta terv megvalósítását, addig a másik csoport ellenezte azt, így lehetetlen volt egységes álláspontot kialakítani. A gazdasági élet képviselıi pozitívan viszonyultak az ERM-tagsághoz, hiszen ez hozzájárulhat a kamatlábak csökkenéséhez és az árfolyam-stabilitás megteremtéshez, egy részük azonban továbbra is elutasította az EMU-tagságot. A tagság megvalósítása elıtt álló harmadik akadály a politikai vezetık ideológiai hozzáállása volt. Az 1980-as évek végére ez a kérdés olyan politikai dimenziót kapott és olyan mértékben Thatcher asszony ellenállásától függött, amely lehetetlenné tette a kérdés racionális megfontolását. Thatcher politikailag olyan mértékben elfogadhatatlannak tartotta az

20

EMU-tagságot, hogy a monetáris unióra vonatkozó önálló gazdasági javaslattal állt elı.13 A terv alapja az volt, hogy két párhuzamosan létezı, egymással versengı valutát kell létrehozni, a nemzeti bankok, pedig az ERM keretében fognak egymással versenyezni. A versenyben nyertes valuta válik így Európa közös pénzévé, amit Thatcher asszony szerint a piac szabályai szerint, a gazdasági döntések meghozatala során a lakosság választana ki. A terv mögötti elgondolás az volt, hogy a monetáris uniót el lehet érni az árfolyamkontrol megszüntetésével, egységes pénz-, tıke- és munkaerıpiac létrehozásával, valamint az egyes valuták más államokban történı használata elıtt álló összes akadály megszüntetésével, ezzel is bizonyítva, hogy nincsen szükség a közös valuta hivatalos bevezetésére.14 Major miniszterelnöksége alatt a tervet felkarolták, hiszen ebben a párt egységének megteremtését

látták

biztosítva.

Egyrészrıl

a

párhuzamos

valuta

bevezetése

az

euroszkeptikusokat megnyugtatta, hiszen a szemükben gyızedelmeskedni látszott a monetáris unió gazdasági megközelítése. Másrészrıl a párt EU-hívei az EMU-tagsághoz való közeledést látták ebben a politikában megvalósulni. A jelenlegi konzervatív ellenzék azzal érvel az euró bevezetése ellen, hogy Blair kormányfıt az euró félremagyarázásával vádolja. Állításuk szerint Blair érvelése, miszerint Nagy-Britannia kimaradása az euróból rontja országuk érdekérvényesítését, részvételét az euróval összefüggı egyes politikákban, nem állja meg a helyét, hiszen a közös piac biztosította elınyöket a tagság nélkül is tökéletesen lehet élvezni. A konzervatív ellenzék azt is felveti a kormánynak, hogy azok nem veszik figyelembe az euróhoz való csatlakozás politikai és alkotmányos vonatkozásait. Utalnak arra, hogy már maga a Munkáspárt is elismerte, hogy a tervnek vannak politikai aspektusai is, azonban azokat nem akarják figyelembe venni. A konzervatívok azt állítják, hogy a Brown-féle gazdasági szempontok érvényesítése lehetetlen, azok túl általánosak.15 Így ez egyértelmően jelzi, hogy az EMU-tagság eldöntése elsısorban politikai és alkotmányos kérdés. Elfogadhatatlan továbbá számukra, hogy az európai gazdaságokkal nem összhangban mozgó

brit

gazdaságra

olyan

mesterségesen

megállapított

és

fix

árfolyamokat

kényszerítsenek, amelyek a gazdaságot feltételezéseik szerint mőködésképtelenné tennék, vagy ennek az árát a brit üzleti szférának és a lakosságnak kellene megfizetnie. 13

Azt, hogy a miniszterelnök asszony javaslata milyen szinten volt a politikai improvizáció egy része, az is jól mutatja, hogy a hírt meghallván a Pénzügyminisztérium államtitkára kocsijával majdnem fának rohant (Forster 2001:52). 14 Noha a terv kidolgozásában a City is részt vett, elıször ott ismerték fel, hogy bármennyire is igyekeznek azt megvalósítani, az összeurópai akarattal szemben menni gazdaságilag nem indokolt. Meg voltak arról gyızıdve, hogy a terv végsı célja igenis a közös valuta bevezetése kell, hogy legyen (Forster 2001:54). 15 A Brown-féle kritériumokról a késıbbiekben lesz szó részletesebben.

21

Figyelmeztetnek a rövid ERM-tagság keserő tapasztalataira, amikor is az árfolyamok nıttek, a munkanélküliség pedig a duplájára emelkedett. Elutasítják azokat az érveket is, amelyeket általában az euróval kapcsolatban fogalmaznak meg Európában. Véleményük szerint az euró nem fog nagyobb átláthatóságot biztosítani az árak terén. A megfontolt vásárlók már most is látják, mi hol olcsóbb az EU-ban, ehhez nincs szükség az euróra. Az euró biztosította stabilitást elutasítják a konzervatívok, mert úgy látják, hogy az euró eddig sem tudta a stabil valuta szerepét betölteni. Álláspontjuk szerint a közös pénz nem fog több külföldi tıkét vonzani az országba, a tıke azért áramlott be, mert alacsony volt az adószint és átlátható a szabályozás. Végül a konzervatív ellenzék elfogadhatatlannak tartja, hogy a Munkáspárt nem hajlandó megmondani, az euróra történı átállás mennyibe fog kerülni a lakosságnak, egyes becslések szerint ez az összeg elérheti a 36 Mrd GBP-t. A fenti érvek azt bizonyítják, hogy a konzervatív brit kormányok, valamint az ellenzék számára a közös valuta politikai indokoltsága nem volt elfogadható, a tagság mellett szóló gazdasági érveket pedig nem találták elég meggyızınek. A kérdésben megfogalmazott brit álláspont meglehetısen ellentmondásos volt, ami természetesen az érvelés erısségét gyengítette, de ideiglenesen egyfajta eszközt adott a brit tárgyaló delegáció kezébe. Brit részrıl a párhuzamos valuta gondolatának felvetése mellett kísérletet tettek arra, hogy a kérdésben képviselt ellentétes német és francia álláspontokat egymás ellen fordítsák. A felvázolt brit elképzelések egyértelmően azt a politikai célt szolgálták, hogy ne hagyják az integrációt a mélyítés újára lépni, elejét vegyék az ez irányú kezdeményezéseknek és ezzel együtt „hígítsák" a folyamatot. Az EMU tagság így nemcsak gazdaságilag, de politikailag is elfogadhatatlan volt a britek számára, azonban Thatcher kormányzása alatt a korlátolt tagság gazdasági fontosságát úgy próbálták hangsúlyozni, hogy elvetették a terv politikai jelentıségét. Így mintegy az elutasítás politikai köpenyébe bújva kívántak profitálni a terv gazdasági elınyeibıl. A Konzervatív Párt minden egyes érvelésében, az alkalmazott retorikában felemlegeti a Blair és kormánya által képviselt nézetek helytelenítését. Felemlegetik, hogy a Munkáspárt nem veszi figyelembe az euró politikai aspektusait, noha ık maguk voltak azok, akik nagyon hosszú ideig egyszerően elvetették az európai együttmőködés politikai jelentıségét (különösképpen az euróval kapcsolatban).

22

3.2 Közös kül- és biztonságpolitika: a konzervatív álláspont

De Gaulle francia elnöknek a hatvanas években az európai politikai együttmőködésre vonatkozó, és az ún. Fouchet-tervben testet öltött javaslata már a kezdetektıl fogva a britek nagy érdeklıdésére tartott számot. A tervben való részvétel mellett az szólt, hogy így részeseivé válnak egy olyan regionális integrációnak, amely elképzelhetı, hogy az idık során az egyedüli és legfontosabb külpolitikai szereplı lesz Európában. Ez a gondolatmenet arra sarkallta a briteket, hogy mind szélesebb formában részt vegyenek az egyébként is kormányközi formát öltı együttmőködésben.16 A brit fél az évek során következetesen mindig is arra törekedett, hogy szétválassza egymástól a külpolitika védelmi és biztonsági aspektusait, azzal a céllal, hogy határt szabjon a Közösség kompetenciái bıvülésének. A biztonsági kérdéseket megtartanák európai kormányközi szinten, a védelmi kérdéseket azonban a NATO keretein belül kellene megoldani. Nem látják indokoltnak, hogy az Unió önálló hadsereget fejlesszen ki, a védelem katonai feladatait ellátja a NATO, az Uniónak csakis politikai feladatokat kellene ellátnia. Tartanak attól is, hogy az európaiak csak szóban hajlandóak nagyobb áldozatot vállalni az európai védelem megteremtése érdekében. Ennek ellentmond azonban az, hogy egyre több európai ország csökkenti védelmi kiadásait és ez elkerülhetetlenül egy európai szupervédelmi rendszer kialakítását teszi majd szükségessé. A konzervatívok számára a transzatlanti kapcsolat elsıbbsége határozta meg az európai külpolitikai együttmőködésben való részvételüket. A szövetséges-keresés elsısorban a tengerentúlon történt meg. Az európai partnerek jelentısége nem volt számottevı. A berlini fal leomlása, a Varsói Szerzıdés felbomlása, a NATO szerep újradefiniálásának igénye tovább erısítették azt az európai igényt, amely a közös külpolitika kialakítására vonatkozott. Ahogy ezt Forster is kiemeli, egy „window of opportunity” keletkezett, ami a közös kül- és biztonságpolitika további alakításával lehetett betölteni (Forster 2001:107). Egyre több jel mutatott arra, hogy Washington is érdekelt egy önálló(bb) európai külpolitikai rendszer kialakításában, ami egyidejőleg magával hozta a szigetország mellızöttség érzésének a kialakulását. A Konzervatív Párton belül a legmarkánsabb ellentét a szélsıjobboldali atlantista szárny és az Európához közelebb álló baloldal között húzódott meg. Míg az atlantisták a

16

A kezdeményezés francia részrıl történı felkarolása arra vezethetı vissza, hogy a terv révén a francia érdekek minél szélesebb körben történı népszerősítésére törekedtek, az EPC-t, mint a nemzeti külpolitika egy eszközét fogták fel, azt nem tartották az integráció mélyítése irányába mutató intézkedésnek (Forster 2001:105).

23

tengerentúli kapcsolatokat, a NATO fontosságát hangsúlyozták, addig az Európa-párti szárny felismerte a közös európai külpolitika jelentıségét. Major olyan Konzervatív Pártot örökölt, ahol – hasonlóképpen a közös valuta megítéléséhez – törésvonalak voltak megfigyelhetık a biztonságpolitikai és védelmi kérdések megítélésében. A helyzetet az is tovább bonyolította, hogy Major nem mutatott túl nagy érdeklıdést a külkapcsolatok terén, valamint nem táplált személyes érzelmeket a transzatlanti kapcsolatok iránt. Brit részrıl következetesen arra törekedtek, hogy meghiúsítsák az Unió azon kezdeményezéseit, hogy a külpolitikát is egyre inkább kiemelve a kormányköziségbıl a föderális európai politikák közé helyezzék. Számukra gondot jelent továbbra is a szuverenitás modern értelmezése. Elképzelhetetlennek tartják, hogy feladják nemzeti szuverenitásukat, különösképpen a külpolitika terén. Állításuk szerint a szuverenitás munkáspárti és európai körökben emlegetett ún. poolja egyet jelent a szuverenitás feladásával: „The reality is that sovereignty shared is by definition sovereignty surrendered…Sovereignty pooled is sovereignty abandoned. To pool is to dilite, and to render incapable of discrete use”.17 Nagyon fontos számukra, hogy a külpolitika a nemzeti érdekek megjelenítıje legyen. Ennek elérése, megtartása érdekében elutasítják a közös külpolitizálás egyéb, a szuverenitás fogalmára támaszkodó elvekre való alapozását. A tagállamok és az akkor soros holland elnökség azon terve, hogy az együttmőködést kiemeljék a kormányköziség kereteibıl és áthelyezzék azt a föderális struktúrába meghiúsult, ami további lökést adott a briteknek a KKBP-ben történı minél szélesebb részvételre. Ezt a kudarcot a britek megpróbálták kihasználni, hogy az elképzeléseiknek és céljaiknak megfelelı KKBP alakuljon ki. Egy további tervük szerint a szuverenitás feladása nélkül is lehetıvé vált volna a közös külpolitika gyakorlása. Ennek értelmében a szuverenitás keretein belül megvalósuló partnerségekrıl beszéltek. Ennek legjobb példája a NATO-n belüli nagyon hatékony együttmőködés. A holland javaslat megvétózása egy részrıl azt jelentette, hogy a KKBP továbbra is kormányközi keretek között fog létezni, más részrıl azonban az ún. luxemburgi formula újbóli alkalmazását tette szükségessé, ami a külpolitika általános kérdéseiben egyhangú, a közös akciók kivitelezése során pedig többségi szavazást feltételez. Ez azonban már a korábbiakban is elfogadhatatlan volt a britek számára.

17

„Az igazság az, hogy a megosztott szuverenitás értelemszerően feladott szuverenitást jelent. A szuverenitás ún. poolja a szuverenitás feladását jelenti. A pool hígítást is jelez, ami lehetetlenné teszi, hogy azt önállóan alkalmazzák.” (www.conservatives.com/ „Ancram: Sovereignty and the nation state int he 21st century”)

24

Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a britek a KKBP-ben felvállalt aktív szereppel egy olyan regionális integráció részeseivé váltak, amely egy napon minden bizonnyal meghatározó külpolitikai szereplı lesz. Ezt az állítást az is alátámasztja, hogy a hidegháború vége, az egyéb külpolitikai kezdeményezések megkérdıjelezhetı sikere egyben azt is jelentették, hogy felértékelıdik a közös európai külpolitika. A jelek szerint ebben az USA is érdekelt. A britek arra is törekedtek továbbá, hogy ez az együttmőködés, amit ık támogatnak, kizárólag kormányközi keretek között maradjon, így meglátásuk szerint több tere marad a hagyományos értelemben vett befolyásolási lehetıségeknek.

3.3 A bıvítés konzervatív megítélése

Az Unió bıvítésével kapcsolatban brit részrıl a konzervatívok azon az elvi állásponton vannak, hogy azt támogatni kell, mert egy részrıl ez erkölcsi kötelességük, másrészrıl a bıvítésben az Unió mélyülésének egyik ellenszerét látják. Ezt az nézetet kimondvakimondatlanul a kilencvenes évek óta pártállástól függetlenül következetesen képviselte szinte minden politikai párt. A konzervatívok sem képeznek kivételt ez alól. A bıvítésre elsısorban mint erkölcsi kötelezettségre tekintettek. A vasfüggöny évtizedekig elválasztotta egymástól a Nyugatot a Kelettıl. Meglátásuk szerint a nyugati államok most bepótolhatják azt a történelmi őrt, ami ez az idıszak okozott. A bıvítéssel kapcsolatban az a kérdés okoz aggodalmat, hogyan lesz képes az Unió a megnövekedett létszámmal hatékonyan mőködni. Továbbra is fontosnak tartják, hogy a kormányköziség elvén alapuljon az együttmőködés, azonban aggályaik vannak azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire lesz hatékony és átlátható a hirtelen – eltérı fejlettségi fokú országokkal – megnövekedett létszámú Unió esetén.

4. A Blair-kormány stratégiaváltása: az áttörés

Margaret Thatcher kormányzása nem javított a brit gazdaság versenyképességén. A britek, minden tekintetben, leszakadóban voltak az európai riválisokkal, különösképpen a németekkel szemben. A 90-es években már nyilvánvalóvá vált, hogy a Munkáspárt csak akkor érhet el sikereket, ha felvállalja a Maastrichti Szerzıdés által kijelölt integrációs programot. Nyugat-Európában ezzel a várakozással tekintettek az 1997-es választások elé. Az 1997-ben hatalomra jutott Blair-kormány hozta meg az áttörést a britek ellenállásában. Tony 25

Blair személyében egy fiatal, nyitott, dinamikus személyt ismert meg Európa, akinek a közvélemény-kutatások szerint rendkívül magas volt a népszerősége. A felmérések egy jelentıs része Tony Blair személyének, illetve az általa végrehajtott pártreformoknak tulajdonítja a Munkáspárt 1997-es hatalomra kerülését. A hagyományos brit külpolitikai prioritások mindig is az ország nagyhatalmi státuszának megırzését célozták. 1997-ben Blair így nyilatkozott: „Nagy-Britannia része Európának, s ott vezetı szerepet kell játszania. Nem azért, mert nincs más alternatívája, ha akarnánk, más szerepet is játszhatnánk. Hanem azért, mert az európai vezetı szerep Nagy-Britannia érdeke” (Rapcsák 2000:273). Érvelése szerint Nagy-Britannia csakis akkor tud a legteljesebb mértékben profitálni az integrációból, ha az ország az európai együttmőködés közepébe helyezi magát. A hagyományos brit külpolitikai prioritások mindig is az ország nagyhatalmi státuszának megırzését célozták. Brit részrıl nagy erıfeszítéseket tettek/tesznek annak érdekében, hogy fenntartsák az általuk hagyományosnak nevezett, az európai és amerikai érdekek közti egyensúlyozás politikáját. Ennek látszólag ellentmond a Blair-kormánynak, az EU-ban nagyobb szerepet vállalni akaró és egyben a számukra is megfelelı hely „kikövetelését” alátámasztó politikája.18 A kormány érvelése szerint azonban az egyensúlyozó politika és a mind az Egyesült Államokkal, mind pedig az EU-tagokkal fenntartott baráti kapcsolatok megtartása csakis akkor lehetséges, ha az ország vezetése és a lakosság egyértelmően kiáll az európai együttmőködési rendszerben történı aktív és lehetıség szerint minél teljesebb brit szerepvállalás mellett. Blair 2000-ben Gentben elhangzott beszédében hangsúlyozta: az Unióval fenntartott kapcsolatok szorosabbra főzése Nagy-Britannia nemzeti érdeke.19 A hangsúly a nemzeti érdeken volt, hiszen Blair tisztában volt azzal, hogy változást a britek Európáról való gondolkodásában csakis a nemzeti érdekekre való hivatkozással lehet elérni. Érvelése szerint Nagy-Britannia csakis akkor tud a legteljesebb mértékben profitálni az integrációból, ha az ország az európai együttmőködés közepébe helyezi magát. A nemzeti szuverenitás kérdése folyamatosan visszatérı probléma a brit politikai gondolkodásban. Ahogy azt már korábban is említettem, a szuverenitás elvesztése hangsúlyosan szerepel az európai integrációval kapcsolatban megfogalmazott konzervatív aggályok között. A brit politikai gondolkodás összemossa az integrációból származó 18

Olyannyira megváltozott a Munkáspártnak az Unióval kapcsolatos álláspontja, hogy míg 1983-ig aktívan követelték, hogy országuk lépjen ki az európai együttmőködés kereteibıl, addig a Blair-kormány az Uniót tekinti a legfontosabb kül- és belpolitikai prioritásának. 19 Blair genti beszéde, www.fco.gov.uk

26

elınyöket az értük fizetendı gyakran csekély árral (pl. a szuverenitás egyfajta poolja, magasabb szinten történı megfogalmazása). Straw külügyminiszter az Independent napilapban megjelent cikkében elmondja20: a szomszédaikkal fenntartott szorosabb együttmőködés létfontosságú biztonságuk és teljesítményük szempontjából. Ezt megerısítik a 2001. szeptember 11-i események, amelyek megmutatták, hogy az európai államok és az Egyesült Államok között természetes szövetségi rendszer létezik. Kiemeli, hogy a szuverenitás mindig is relatív fogalomnak számított, egyetlen ország sem engedheti meg magának, hogy figyelmen kívül hagyja a világban bekövetkezı eseményeket. Ezáltal nemcsak hogy kevesebb lenne az országok szuverenitása, hanem bizonyos szinten átalakul és kiszélesedik. Az államok biztonsága nem azon múlik, hogyan tudjuk megakadályozni szomszédainkat abban, hogy részt vegyenek a mi életünkben, hanem azon, hogy a „nemzetállam” milyen szerepet vállal a nemzetközi események alakításában. Európa biztosítékot jelent a britek számára abban, hogy hangjukat még eredményesebben tudják hallatni a nemzetközi politikában. Az államoknak nemcsak nemet kell tudniuk mondani, hanem nemzeti erejüket és kapacitásukat maximálisan kihasználva aktívan részt kell venni a nemzetközi kapcsolatok alakításában. A jelenlegi brit EU-politika meghatározó eleme tehát a kormányzó munkáspárti és az ellenzékben politizáló konzervatív elképzelések között megfigyelhetı alapvetı ellentét (ami azonban – mint ahogy az a késıbbiekben is kiemelésre kerül – nem érinti a bıvítés kérdését). Míg a kormányzó Munkáspárt egyértelmően az európai érdekeket helyezi elıtérbe és támogatja a tagságot, illetve az abban való minél szélesebb és mélyebb részvételt, addig az ellenzéki konzervatívok az egyre bıvülı és fıleg mélyülı európai együttmőködésben a brit identitás, kultúra feloldódását látják, és ezekre a veszélyekre lépten-nyomon felhívják a lakosság figyelmét, gyakran a lehetséges, a tagságból fakadó pozitív oldal, elınyök figyelmen kívül hagyásával. A fıleg érzelmi alapú ellenzéki konzervatív politizálás a brit közvéleményben kétségtelenül meglévı félelmekre, ellenérzésekre épít. A Konzervatív Párt az euroszkepticizmusban találta meg azt az ideológiai összetartó és mozgósító erıt, amelytıl választási szereplésének javulását reméli.21 A Konzervatív Párt retorikájának hatástalanítását a patrióta hangnem alkalmazásával képzelik el. Míg a Munkáspárt politikai érvei egyértelmően a tagság támogatását erısítik, a kormány kezdi felismerni, hogy a pusztán kiváló gazdasági mutatókra való hivatkozás nem elegendı az 20

Article by the Foreign Secretary Jack Straw in the Independent newspaper, 22 November 2001., http://comment.independent.co.uk/commentators/article145195.ece 21 A John Major miniszterelnöksége alatt jellemzı EU körüli belsıharcok korszaka a múlté, a hivatalos politika szintjére emelt euroszkepticizmus nem enged teret az EU-párti „nagy öregek” aktív fellépésének.

27

Európai Uniós ügyekkel kapcsolatban meglehetısen szkeptikus brit közvélemény megnyerésére. Így egyre erısebb gazdasági és politikai érvekre van szükség a támogatás elnyerésére, hiszen a közvélemény-kutatások során megkérdezett brit lakosság többsége azon az állásponton van, hogy ha a szabadkereskedelmet az Unión kívül is biztosítani lehetne országuk számára, szívesebben szüntetnék meg integrációs tagságukat.22 Az Új Labour elfogadta az európai integráció törvényszerőségét és mint egyedüli lehetséges eszközt egy globalizált világban való szerepvállaláshoz. Brit részrıl igyekeznek a hagyományos (a Konzervatív Párt eszköztárában fellelhetı) negatív befolyásolási stratégiákat (retorikai szinten ez a blokkolás, ellenzés, elutasítás, folyamatos negatív kritikai kifejezésekben nyilvánul meg) pozitív eszközökkel felváltani (konstruktív részvétel, segítı kritika). A stratégiaváltás célja nemcsak az, hogy Nagy-Britanniát közelebb hozzák az unióhoz, hanem az európai államok meggyızése arról, hogy a britek képesek a konstruktív együttmőködésre, készek feladni kizárólag angliai körökben hagyományosnak mondható, az európai áramlattal való szembenállásra vonatkozó büszkeségüket. Robin Cook, volt brit külügyminiszter az elsı (1997-es) munkáspárti kormányalakítást követı elsı beszédében hangsúlyozta: véget kívánnak vetni a Major-korszakot jellemzı konfrontatív Európapolitikának és azt fel kívánják váltani az uniós politikákban való konstruktív részvétellel (constructive engagement, [Gillespie 2000]). Tulajdonképpen Amszterdam nyitotta meg a kaput az újfajta brit partnerségi viszony megteremtéséhez. Érdekes módon az akkor elsı kormányzati ciklusát töltı Blair-kormány már 1998-99 folyamán szembesült azzal a ténnyel, hogy a legerısebb EU-ellenesség Nagy-Britanniában tapasztalható. Szembesülve az ún. kettıs szuverenitás dilemmájával, a kormány úgy döntött, hogy jogköröket ruház át, így a Westminster már nem lesz kizárólagos törvényhozási szentély. Létrejöttek a regionális nemzetgyőlések, parlamentek, amelyek bizonyos kérdésekben (pl. egészségügy, oktatás, helyi adók megállapítása) önálló törvénykezési jogkört kaptak. Ez az ún. devolúciós folyamat így azt is lehet mondani, hogy meglepı módon pozitív irányba terelte az Európáról folyó brit gondolkodást, hiszen pont azok a régiók tettek szert nagyobb önállóságra, amelyek hagyományosan mindig is Európa-barátságukról voltak híresek. Így az egypólusú, Anglia által irányított, Európáról folyó gondolkodás monopóliuma 22

A Mori brit közvélemény-kutató cég 2001. február 8-i közvélemény-kutatási eredményei azt mutatják, hogy a britek 60 %-a az Unióból való kilépésre szavazna, ha az Egyesült Királyságnak fel kellene adnia a font sterlinget az uniós tagságért cserébe. A megkérdezettek 11 %-a „nem tudom” választ adott, és csakis a megkérdezettek 29 %-a szavazott a tagság megtartása mellett. Az eredmények arra is rávilágítottak, hogy a megkérdezettek 84 %-a arról panaszkodik, hogy a politikusok nem látták/látják el ıket megfelelı információval, ami alapján el tudnák dönteni, hogy a tagság mellett, vagy ellen voksoljanak. Csakis a megkérdezettek 9 %-a látta úgy, hogy megfelelı információval rendelkezik ennek a fontos döntésnek a meghozatalához.

28

megszőnıben van, ami természetesen még közelebb hozza/hozhatja Nagy-Britanniát a kontinenshez. A nemzeti érdekekre való hivatkozás mellett Blair stratégiája megkívánta, hogy NagyBritanniát közelebb hozzák az Unióhoz és a konstruktív együttmőködés keretein belül a brit érdekérvényesítési lehetıségeket is erısítsék, azokat aktivizálják. Brit elképzelések szerint a német–francia tengelyt kiegészítené a brit részvétel. A Blair-féle EU-politika tehát meghozta a várva-várt áttörést Nagy-Britannia és az EU számára. A szuverenitás konzervatív értelmezésének módosításával, az érzelmi politizálás gazdasági racionalitásra történı felcserélése a lakosság megnyerése érdekében, a retorika szintjén bekövetkezett változások, valamint az intenzív szövetségeskeresés a kontinensen mind arra utalnak, hogy Blairnek sikerült szakítania elıdjei obstruktív Európa-magatartásával és így minden bizonnyal tágítani fogja tudni a brit érdekérvényesítés kereteit Európában és Brüsszelben.

4.1. A közös kül- és biztonságpolitika szerepe a munkáspárti kormány Európapolitikájában

A közös kül- és biztonságpolitika mindig is a transztalanti kapcsolatok hálójában „vergıdve” fejlıdött. St. Maloban a brit kormány a franciákkal együttmőködve felkarolta az európai külpolitika továbbfejlesztését. Döntés született arról, hogy az EU-nak képessé kell válnia önálló katonai akciók véghezvitelére. Ez a kezdeményezés mind a francai mind a brit fél igényeit kielégítette, hiszen az erısen atlanti kötıdéső Nagy-Britannia egy fontos, eddig feltáratlan olyan európai politikai kezdeményezıje lett, amely nem vonja maga után az integráció egyidejő mélyülését. Így képessé válhat gyakorlati problémák megoldására is. Ezen túlmenıen kétség kívül olyan fontos európai politikáról van szó, amely egyensúlyt tud teremteni a gazdasági téren az elmúlt ötven évben tapasztalt fejlıdéssel. A Labour nem akar európai szuperállamot, de azt kívánja, hogy Európa olyan szuperhatalommá váljon, amelynek érdemi befolyása lesz a világ gazdasági és politikai folyamataira. Támogatja a tágabb és mélyebb külpolitikai együttmőködést, azonban továbbra is elutasítják annak föderális jellegét, fontosnak tartják a kormányközi jelleg megtartását. A Blair által megfogalmazott ún. „etikus külpolitika” továbbra is prioritás a Munkáspárt számára. Ennek alapgondolata (miszerint etikus külpolitikai módszerekkel [segélyek] kell növelni a brit külpolitika mozgásterét a világban) jól illeszkedik az EU-ban nagyobb szerepet betölteni kívánó brit politizálás kereteibe. A franciák is elégedetten távozhattak a tárgyalásokról, hiszen a britek 29

kezdeményezésében és aktív szerepvállalásában biztosítékot láttak arra nézve, hogy a transzatlanti kapcsolat nem fogja akadályozni az európai külpolitika további fejlıdését. Colin Powell amerikai külügyminiszter is hangsúlyozta, hogy az erıs, egyesült Európa az Egyesült Államok érdekeinek is megfelel. Blair ebbıl azt a következtetést vonta le, hogy a hatékony közös kül- és biztonságpolitika, valamint az európai védelmi kezdeményezés sikere létfontosságú az unió számára.23 Peter Hain brit külügyminisztériumi Európa-ügyi államminiszter a BBC-nek adott interjújában hangsúlyozta: a Helsinkiben megfogalmazott Európai

Képességek

fejlesztése

összhangban

áll

a

NATO

Védelmi

Képességek

Kezdeményezéssel. Meggyızıdésük, hogy el kell kerülni a NATO biztosította források és eszközök megduplázódását. Míg a NATO-nak elsısorban a területi biztonságot kell garantálnia, addig az EU-nak fel kell vállalnia a válságkezelés különbözı formáit, ezáltal kiegészítve a NATO általános védelmi feladatait.24 Kétségkívül a 2001. szeptember 11-i és az azt követı események gyorsítólag hatottak a Blair által felvállalt európai külpolitikai szerepvállalás elfogadtatásában, illetve a KKBP, mint uniós politika fontosságára hívták fel a figyelmet. Úgy tőnik, hogy a Blair-kormány a megfelelı uniós politikát (külpolitika) választotta ki, amelyen keresztül nemcsak diplomáciai sikereket érhet el, de megerısítheti az integráció kormányközi jellegét és mindemellett a transzatlanti kapcsolatot úgy tőnik már a franciák is elfogadják, mint az uniós külpolitika egyik meghatározó elemét. A közös külpolitika formálásában való aktív brit részvétel egyes elemei összekapcsolódnak az EMU-ban való részvétel lehetıségével. Egyes szakértık úgy látják, hogy a külpolitikai irányítás brit felvállalása halasztólag hathat a közös valutához való csatlakozás esetleges elutasítására, illetve elısegítheti annak a népszavazáson történı elfogadtatását, így megbékítve mind a brit közvéleményt, mind az európai partnereket.

4.2. A bıvítés munkáspárti megítélése

A munkáspárti vezetés – a kormányzati elıdökhöz hasonlóan – a bıvítést európai stabilizáló folyamatként és egyfajta erkölcsi jóvátételként fogta/fogja fel. Számukra ez a modern európai történelem egyik legfontosabb eseménye és egyben kihívása is. Európa

23 24

Blair birminghami beszéde www.fco.gov.uk/ 2002. január 16.

30

újraegyesítésével megszabadulhatunk a II. Világháború szörnyő hagyatékától, megerısítjük a békét, a biztonságot és a stabilitást. A bıvítés garantálja továbbá azt is, hogy az új tagok továbbra is demokratikusan fejlıdjenek, ne térjenek le a demokrácia útjáról, az Egyesült Királyság számára pedig további gazdasági lehetıségeket nyit meg a bıvítés. További kereskedelemteremtés, életszínvonalemelkedés, új munkahelyek létrehozása lehet a folyamat eredménye. A bıvítésnek a Blairkormány által való támogatását segítette az a tény is, hogy 1998 elsı felében Nagy-Britannia töltötte be az unió soros elnöki tisztségét és ugyanebben a félévben indultak be a tényleges csatlakozási tárgyalások a tagjelöltek egy csoportjával. Cook, volt brit külügyminiszter 2000. július 25.-én Budapesten a képviseletvezetıi értekezleten elmondott beszéde azt támasztotta alá, hogy brit részrıl az EU-bıvítés éllovasai kívántak lenni, azt a rendelkezésre álló minden lehetséges módon támogatni kívánták, mielıbbi eredményeket szerettek volna látni. „Azt is akarjuk – mondta Cook -, hogy az Európai Unióban is hamarosan partnerek legyünk. Három évvel ezelıtt alkalmam volt felszólalni a magyar Országgyőlésben. Akkor ígéretet tettem arra, hogy az Egyesült Királyság, mint az EU akkori soros elnöke, megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Magyarországgal. Ezt az ígéretemet megtartottam. Ma viszont arra teszek ígérete, hogy az Egyesült Királyság a tárgyalások során a bıvítés szószólója lesz.”25 A bıvítés további katalizátorként hatott a blairi politika alakítására. Blair megértette, hogy az európai együttmőködésben való minél tágabb részvétellel befolyásolni tudja annak elırehaladását és a bıvítés által kiváltott/kiváltandó hatásokat jobban kézben tudja tartani. A bıvítés a kormányköziség megırzésén fáradozó Blair-kormányzat számára így elsırangú prioritássá lépett elı. A bıvítés pártolásában így megjelent a folyamat politikai támogatása mellett az egyéni, brit érdekek képviseletének szükséglete is. Az új tagállamok brit vélemény szerint erısíteni tudják az Unió külpolitikai arculatát, új színt és hangot hozhatnak a világban való képviselet erısítésére. A Munkáspárt, miközben kiállt a bıvítés mellett, tudatában volt annak, hogy az EU-tagállamoknak egy sor már rövid távon is jelentkezı plusz költséggel kell számolniuk. Ezért a Labour hangsúlyozta, hogy a bıvítés költségei elosztásának ügyét érzékenyen kell kezelni, nem szabad megengedni, hogy a bıvítés után egyes régiók teljesen ellehetetlenüljenek. A kormány az EU-n belüli és az akkor még csak tagjelöltekkel fenntartott kétoldalú kapcsolatainak mozgósításával igyekezett hangsúlyozni a kétoldalú kapcsolatok jelentıségét az EU-tagság keretein belül is, amelyek brit felfogásban fontos szerepet játszanak a 25

Részlet R. Cook brit külügyminiszter 2000. július 25-én a Külügyminisztérium képviseletvezetıi értekezletén elhangzott beszédébıl (www.kum.hu).

31

kormányköziség eszméjének erısítésében. A britek törekedtek arra, hogy az akkori tagjelölteket már a kezdetektıl bevonják a közös döntések elıkészítésébe. Ennek egy példája, az érintett partnerek bevonásával és brit külügyminisztériumi finanszírozással kidolgozott brit-magyar akcióterv volt, amelynek célja hazánk integrációs felkészülésének elısegítése volt a kétoldalú csatornák igénybevételével.26 Az EU-bıvítés kérdését minden érintett fél (a brit kormány és a három meghatározó parlamenti párt) egyértelmően támogatta/támogatja. Elismerik ugyanakkor, hogy a földrajzi távolság és a kevésbé jelentıs gazdasági kapcsolatok miatt az új tagok befogadása csak kevésbé közvetlenül érinti az országot. Bár a bıvítés összpárti támogatottságot élvez, a mögöttes érdekek igen eltérıek. A Konzervatív Párt alapvetıen a mélyítés ellenszerét látja benne, miközben a Munkáspárt a potenciális gazdasági elınyöket hangsúlyozza, és bilaterális alapon az új belépık támogatására számít az EU-napirend befolyásolásában. Az EU-bıvítés sikeres elısegítése a Blair-kormány belpolitikai mozgásterét, a rendelkezésére álló, a lakosság meggyızését szolgáló eszközök tárházát is bıvítette, de a Konzervatív Párt érvrendszerét is gazdagította. Brit szemszögbıl a sikeres bıvítés tovább erısítette a brit politikai és közigazgatási gondolkodás meghonosodását az EU-ban.

4.3. Az EMU-val kapcsolatos álláspont

A KKBP és EMU-tagság összekapcsolása azt támasztja alá, hogy a tagság megvalósítását elısegítheti a külpolitikai téren felvállalt aktív brit szerep. Az, hogy a brit szempontból továbbra is gyenge gazdasági lábakon álló EMU tagság eldöntése végül is nagy valószínőséggel politikai döntés lesz (erre a világgazdasági körülmények, globalizáció is rákényszeríti a brit kormányt, hiszen az reményeink szerint csökkenti a szereplık közötti különbségeket és erısíti az integráció jelentıségét) és része lesz a közvélemény politikai befolyásolásának, alátámasztja azt az érvelést, miszerint a KKBP-ben felvállalt aktív brit szerepvállalás halasztólag és így békítıleg hat/hathat a szavazásra jogosult brit 26

Ez olyan projekteket tartalmazott, amelyek Magyarország mihamarabbi uniós csatlakozását támogatták a kétoldalú csatornák felhasználásával. A britek a közép-európai akciótervek kidolgozását azt követıen tőzték napirendre, hogy a parlament alsó és felsıháza több alkalommal is erıteljesen sürgette a bilaterális kapcsolatok szorosabbra főzését a tagjelöltekkel. A Blair-kormány hatalomra jutása után az EU tagok és a tagjelöltek vonatkozásában meghirdette az ún. „lépésváltás” politikáját, amely éppen a kétoldalú együttmőködésben rejlı lehetıségek aktívabb kihasználását tőzte célul, Nagy-Britannia EU-n belüli szerepének erısítése érdekében. A bıvítés közeledése arra késztette a brit diplomáciát, hogy az addig csak az EU tagországokra korlátozódó „partnerkeresést” terjessze ki Közép-Európára is, hiszen a felkészülési szakaszban nyújtott segítség jó alapot biztosít a taggá válás utáni idıszak bilaterális kezdeményezéseihez is. Más részrıl Nagy-Britannia az EUcsatlakozás kézzelfogható támogatásával igyekezett bizonyítani, hogy nemcsak elvi-politikai síkon, hanem a napi gyakorlatban is kész elımozdítani ezen országok EU-felkészülését.

32

közvéleményre. A The Guardian cikke pénzügyminisztériumi forráskora hivatkozva azt állította, hogy az euróhoz való csatlakozás eldöntése politikai döntés lesz, így elismerik, hogy a Brown-féle lista elemeit gazdasági szempontból nem lehetséges száz százalékosan teljesíteni. A pénzügyminisztériumi szakemberek arra hivatkoznak, hogy még maguk a közgazdászok sem tudnak egyértelmő pozitív vagy negatív választ adni a tagság elınyeivel, hátrányaival kapcsolatban feltett kérdésekre27. A „nemmel’ kampányolókkal szemben így egyre nı az igény az EMU-tagsággal kapcsolatban a politikai célok, üzenetek megfogalmazása iránt. Mik is ezek a sokat emlegetett gazdasági kritériumok? A Munkáspárt 1997-es gyızelmét követıen egy héttel a választások után történt az a döntés, hogy a brit központi bank, a Bank of England a monetáris politika terén függetlenséget kapott. Közismert tény, hogy a jegybank függetlensége is egyik követelménye az EMU-hoz való csatlakozásnak. Gordon Brown, az új pénzügyminiszter öt közgazdasági próbától tette függıvé az euró bevezetését országában. Kimondta, hogy akkor támogatja az euró bevezetését, ha:

1) a kontinens és a brit gazdaság ciklusai megfelelıen és tartósan egymásra hangolódnak, 2) a csatlakozás nem árt a Citynek és a pénzügyi szolgáltatások szektorának, 3) a csatlakozás segíti a külföldi befektetetık beáramlását, 4) a csatlakozás nem veszélyeztet munkahelyeket, 5) a brit gazdaság eléggé rugalmas lesz ahhoz, hogy az euróövezeten belüli gazdasági válságokban képes legyen helyt állni.

Az elsı és a negyedik azt hivatott megállapítani, hogy létezik-e fenntartható konvergencia Nagy Britannia és az euróövezet tagországai között, elég rugalmasak-e ezek a gazdaságok ahhoz, hogy megbirkózzanak az esetleges gazdasági válságokkal. Derek Scott, Tony Blair volt gazdasági fıtanácsosa, köztiszteletnek örvendı gazdasági szakember, aki korábban több mint hat évig szorosan együtt dolgozott Tony Blairrel, ezzel kapcsolatban azt állítja: túlságosan alacsony az a konvergencia-szint, amelyet a pénzügyminiszter már elegendınek ítél. Ostobaságnak nevezte Brown öt tesztjét, amelyet a pénzügyminiszter maga dolgozott ki annak megállapítására, hogy a brit gazdaság készen áll-e az euró bevezetésére. A második és a harmadik teszt azt vizsgálja, hogy az euró bevezetése vonzerıként hatna-e a 27

„Treasury euro doubts revealed”, Guardian, 4 January 2002., http://archives.econ.utah.edu/archives/a-list/2002/msg00044.htm

33

befektetésekre nézve, s elınyére válna-e London üzleti központ szerepének. A harmadik tesztet illetıen Scott szerint az egységes kamat- és pénzügypolitika rugalmatlansága gátolni fogja a tıkebeáramlást Nagy Britanniába. Az ötödik teszt általánosabb, azt vizsgálja, hogy az euró bevezetésének köszönhetıen új állások létesülnek-e, fellendül-e a gazdasági növekedés, növekszik-e a brit gazdaság stabilitása. Szerinte a pénzügyi szolgáltatások igen fontos ágazatot alkotnak, ám egyetlen terület szempontjai alapján dönteni az euró bevezetésérıl súlyos felelıtlenség. – „Egy taxi hátsó ülésén összedobott, minden komoly elemzést nélkülözı öt teszt alapján kell döntenünk az euróövezethez való csatlakozásról. Az öt tesztet Gordon Brown kellı mélységő megfontolás és vita nélkül dolgozta ki, így jogosan kérdıjelezhetı meg az egész konstrukció hitelessége” nyilatkozta egy interjúban28. A The Economist cikkének szerzıje azt vizsgálja, milyen hatással lenne az euró bevezetése a külföldi befektetésekre Nagy-Britanniában29. Egyre több - különösképpen japán – befektetı ad hangot azon véleményének, hogy a befektetési döntések meghozatala során számukra a legrosszabb a font/euró árfolyam körüli bizonytalanság. Az elemzések kimutatták, hogy míg a pénzügyi befektetéseket meglepı módon kevéssé érintették az árfolyamingadozások, addig ennek a bizonytalanságnak a legnagyobb vesztesei az ipari befektetık lehetnek (pl. gépkocsigyártás). Egy másik cikkben az újságíró arra a következtetésre jut, hogy a Munkáspárt vezetésén belül megfigyelhetı törésvonalak azt mutatják, hogy az euró megítélésében nagyon sok a politikai elem30. Az euró átvételének egyik kulcskérdése, hogy milyen hatással lesz az euró-tagság a Nagy-Britanniában irányuló külföldi befektetésekre. Az adatok azt mutatják, hogy a tıke továbbra is szívesen áramlik a szigetre. A párton belül az euró hívei azt állítják, hogy ez csakis a korábbi befektetési döntések utózöngéje, míg az euróellenes tábor saját álláspontját látja igazoltnak, hiszen a befektetık az euró-tagság hiányában is töretlenül kedvelik az országot.31 28

„Ostoba és abszurd Gordon Brown öt tesztje az euróról”, 2004. november 02. http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=669 29 „The myth of eurocreep”. The Economist. 2002. január 5. 29-30. o, http://www.findarticles.com/p/articles/mi_hb5037/is_200201/ai_n18269210 30 „Still coming in”, The Economist, 22 January 2000. http://www.findarticles.com/p/articles/mi_hb5037/is_200001/ai_n18277443 31 A Financial Times (2001. július 25.) szerzıje összefoglalást készített az egyes pártok euró-referenciáiról. Az alábbi következtetéseket vonja le: a Munkáspárt elviekben támogatja az euró bevezetését, azonban ragaszkodik a gazdasági kritériumok teljesüléséhez. A Konzervatív Párttal ellentétben, amely egyértelmően elutasítja az eurót, a Liberális Demokraták a megfelelı font/euró árfolyam megtalálását tartják fontosnak. A Zöld Párt ellenzi az euró bevezetést, mert úgy látja, hogy az EU célja Európa szuper gazdasági hatalommá történı átalakítása, ami csakis a globalizáció érdekeinek felel meg és nem veszi figyelembe a környezetvédelmi és egyéb szociális

34

Az is fontos, hogy a külpolitikai sikereket arató Blair az utóbbi idıben már egyértelmően az euró mellett kampányolt. A brit miniszterelnök szavait idézı cikk kiemeli: Nagy-Britannia nem dughatja többé a fejét a homokba, ha európai ügyekben döntést kell hozni. Az euró melletti kampányolás során új érvként hozta fel, hogy lassan az egész európai kontinens egy pénzt fog használni, ebbıl a szigetország nem maradhat ki. Emlékeztet arra is, hogy Nagy-Britannia tagsága elmúlt harminc éve alatt folyamatosan késın jutott el az egyes uniós politikákkal járó tagsági körök elfogadásához. Óva int, hogy hasonló következzen be az euróval kapcsolatban is.32 Blair birminghami beszédében az euróval kapcsolatban kiemelte: a gazdasági kritériumok teljesítése a tagság legfontosabb elıfeltétele. Ez azt is jelenti egyben, hogy ha ezeknek az ország megfelel, akkor nem létezhetnek olyan politikai és alkotmányos korlátok, amelyek megakadályozhatnák a brit euró-tagságot. A végsı döntést azonban természetesen az emberek hozzák meg. „As for the Euro, the concluison of this argument is not that we go in regardless of the economic conditions. It is that if the economic tests are met, political or constitutional barriers should not prevent us joining. And of course the final decision rests with the people in a referendum.”33 Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Peter Hain Európa-ügyi államminiszter is, aki jelzi, hogy az euróból való kimaradásuk egyben azt is jelentené, hogy a fontos gazdasági döntések meghozatala során a britek nem képviselhetnék saját érdekeiket.34 A fenti érvek azt mutatják, hogy Blair kitart a gazdasági feltételek teljesülésének fontossága mellett, azonban ez bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a gazdasági bizonytalanság, a reálgazdaság és a tıkebefektetések érintettsége, valamint a Munkáspárton belüli törésvonalak a döntés meghozatala során politika nyújtotta eszközök igénybevételét is szükségessé teszik az euró bevezetésében. Úgy tőnik, hogy ezt a kormány elkezdte felismerni. A gazdasági érvrendszer hatékonyságát tovább látszik csökkenteni a brit gazdasági élet egyik legbefolyásosabb szereplıjének, a Citynek az idınként az EMU tagsággal kapcsolatban kifejtett meglehetısen ellentmondásos magatartása. A kezdetek kezdetén a City ellenezte a tagságot, arra hivatkozva, hogy az további, a gazdasági mőködés szempontjából kérdéseket. A Skót Nacionalista Párt támogatja az eurót, hiszen számukra Skócia mindig is az egyesített Európa integráns része volt. 32 „Blair says UK must ignore single currency”. Financial Times. 2002. január 3. http://www.nejtillemu.com/eurosceptics.htm 33 Blair birminghami beszéde, 2001: „Ami az eurót illeti, nem arra a következtetésre kell jutni, hogy akkor is csatlakozunk az euróhoz, ha a gazdasági teszt pontjai nem teljesültek. Arról van szó, hogy ha a gazdasági feltételek megvannak, a politikai és alkotmányos érvek nem jelenthetnek akadályt a csatlakozásban. A végsı döntést természetesen az emberek hozzák meg egy népszavazás keretein belül.” 34 www.fco.gov.uk/2002. január 16.

35

felesleges szabályokat fog jelenteni. Azonban a tagságból való kimaradás egy ellentétes gondolkodást is elindított a pénzügyi szféra képviselıiben. Fennáll annak a lehetısége, hogy a távolmaradás során a tagságban résztvevık olyan határozatokat hoznak, amelyekkel saját biztonságukat kívánják növelni, így elzárva a kívülállók számára a befolyásolás lehetıségét. A City ellenállásának gyengülése és a befolyásolási, érdekérvényesítési lehetıségek kihasználásának felismerése Nagy-Britannia részérıl erısítette a bizalmat az EMU tagság iránt. A Központi Bank függetlenségének megteremtése pedig egy további akadályt gördített el a tagsági kritériumoknak való megfelelésben. Fontos tehát látni azt, hogy a britek által felállított gazdasági követelmények csak részét képezik az EMU tagság megvalósulásának. Brit részrıl elkerülhetetlen még az Unió által támasztott, gyakran politikai feltételeknek való megfelelés is. Itt elsısorban a Központi Bank függetlensége állt a középpontban, ami, mint ahogy azt már a korábbiakban jeleztem, politikai döntésnek bizonyult. Politikai döntés lesz az is, hogy milyen optimális megoszlás lehetséges a fix árfolyammal járó gazdasági biztonság és az egységes irányítás alatt álló pénzügypolitika között (brit meglátás szerint az eurozónában az egységes, nem feltétlenül minden érintett fél érdekeit követı és gyakran az egyes tagállamok által irányíthatatlan közös pénzügypolitika gondokat okozhat). Jól megfigyelhetı tehát, hogy a brit kormány maga is számos olyan politikai jellegő, de gazdasági vonatkozású döntést hozott/hoz majd, amely az EMU tagság megvalósulását segíti. Vitathatatlan, hogy az euró egyre inkább a britek életének is részévé válik. A The Economist cikke ezt a jelenséget a „eurocreep” kifejezéssel illeti35. Az euró ellenzıi szerint a közös pénz „csöndes lopakodása” további cselekvésre kell, hogy ösztönözzön. A cikk szerzıje szerint ez azonban nem szabad, hogy a kormányt megnyugtassa és lehetıséget adjon arra, hogy elbízza magát. Az euró/font árfolyam megállapítása során – különösen, ha ez a font gyengülésével fog járni – figyelembe kell venni a közhangulatot, hiszen a nyári vakáció befejezése után a kontinensrıl hazatérı britek ugyan megkedvelhetik a közös pénzt, de nincsen garancia arra vonatkozóan, hogy látván a font gyengülését, feltétlen támogatásukról biztosítsák majd a kormányt a kiírásra kerülı népszavazáson. A kormányzatnak így azt a kérdést kell megválaszolnia, hogy – a gyenge gazdasági érvrendszert és a külpolitikai sikereket arató blairi szerepvállalást is figyelembe véve – mikor lenne érdemes referendumon kiírni az EMU-tagság ügyében. A politikai befolyásvesztéstıl való félelme tovább sarkallja a brit kormányt és a kormányfıt arra, hogy az eurót elfogadja. Megfigyelhetı, hogy míg Thatcher alatt, amikor 35

„The myth of eurocreep”. The Economist. 2002. január 5. 29-30. o, http://www.findarticles.com/p/articles/mi_hb5037/is_200201/ai_n18269210 36

gazdasági ellenjavaslataik a szélesítést, a kormányköziség erısítését szolgálták, úgy most az euróhoz való közelebb kerülés a befolyásvesztés csökkenését akarja elkerülni, így áttételesen az integráció kormányközi jellegét kívánják továbbra is erısíteni. Míg Thatcher obstruktív, addig Blair konstruktív módon kívánja a brit érdekeket érvényre juttatni. Érdekes, hogy Blair retorikájában a font és az euró, mint párhuzamos valuták kiemelése nem szerepel. Még az sem merül fel (mint Thatcher alatt), hogy ezek a valuták egymással versenyezzenek, és a jobbik gyızzön. Míg Thatcher politikai köpenyben bújtatja a brit gazdasági érdekek kifejezését, addig Blair a gazdaság köpenyébe bújtatva kívánja az euró politikai elınyeit kiemelni. Megállapítható tehát, hogy az egyre több politikai színt magára öltı EMU tagság kérdése a Blair-féle Uniós koncepció közepében áll. A Brown-féle kritériumok teljesítése nehéz, a „nemmel” kampányolók politikai üzenetét ezért szintén politikai érvekkel kell(ene) ellensúlyozni az „igen” oldalnak. Erre mutat az a tény is, hogy az Unió maga is számos politikai jellegő döntés meghozatalára készteti/késztette már eddig az Egyesült Királyságot annak érdekében, hogy az EMU tagság létrejöjjön.

5. Az euróval kapcsolatos dilemmák háttere

Azért térek ki részletesebben erre a témára, mivel ez a legrelevánsabb, és amikor megkérdeznek valakit, hogy mi jut eszébe Nagy-Britanniáról és az európai unióról, az emberek nagy része az eurót említené elsı helyen. 1999 januárjában bevezetésre került 11 országban számlapénz formájában az euró. Az esemény politikai sikerérzést váltott ki a tagországokban. A hirtelen támadt optimizmust táplálta, hogy megindult az euró zóna gazdaságainak növekedése. Gondos Ádám így vélekedik „Nagy-Britannia és az euró: merre tovább” címő cikkében: „Semmiképpen nem szabad azonban elfelejteni, hogy az euró bevezetésének sikeressége még egyáltalán nem dılt el. Hogy végül is mi lesz a mérleg, az csak évek, évtizedek múlva lesz majd eldönthetı” (Gondos 2000/2:76). Gondos Ádám szerint az EMU sikerességének három fontos feltétele van: Elsıként azt említi, hogy monetáris konvergenciának kell megvalósulnia a tagországokban, amely egymástól alig eltérı inflációs rátát feltételez. Másodsorban fontos, hogy a fiskális pozíciókat rendben tartsák, az államadósság, pedig ne legyen magas. Harmadik kritériumként azt említi, hogy a munkaerıpiacnak megfelelıen rugalmasnak kell lennie, különösen a reálbérek kialakításánál szükséges a rugalmasság. 37

Vizsgáljuk meg közelebbrıl, milyen egyéb nehézségekkel kellett szembenéznie a Blair-kormánynak kezdetektıl fogva. A brit lakosság körében egyre növekszik az euróközöny. Tony Blair régóta ígérgeti, hogy népszavazást léptet életbe, ám még mindig nem sikerült eldönteni, hogy az EMU-tagság kritériumainak teljesítése esetén mikor kerüljön sor népszavazásra. Blair sokat vesztett népszerőségébıl, lakosság elıtti hitelességébıl részben az iraki háborúval kapcsolatos intézkedései miatt; romló népszerőségének másik oka, hogy Gordon Brown pénzügyminiszter, a brit politika meghatározó egyénisége évek óta sikeresen akadályozza a Blair által támogatott népszavazást. A brit belpolitikai légkört és a közvéleményt is erıteljesen befolyásolja a 2000-ben alakult hat párt tagjait tömörítı euróellenes szövetség kampánytevékenysége. Blair helyzetét nehezíti, hogy nem csak a közvélemény többsége, hanem egyes pártjabeli politikusok is nyíltan elutasítják a közös valutát. Blairnek a szakszervezetek ellenállásával is számolnia kell. Számos szempontot figyelembe kell vennie Blair euró bevezetését sürgetı, két tőz között lévı kormányának. Riasztó jelként szolgálhat a britek számára, hogy az eurózónában a munkanélküliségi ráta majdnem kétszer akkora, mint az Egyesült Királyságban. Összességében 41 000 üzleti vállalkozás ment tönkre 2002-ben, mely naponta 1800 állás megszőnésével járt. Ezzel szemben az Egyesült Királyságban csökkent a munkanélküliség 2002-ben. A probléma nem csupán a rövid távú nehézségekben rejtızik, mert az eurózóna nagyon komoly, középtávú strukturális nehézségek elé néz. Az egyik legnehezebb dolog, hogy mekkora egységes kamatlábat állapítsanak meg a tagországokban, melyek szükségletei erısen különböznek. A kamatláb számos tagállam esetében túl magas, mint pl. Németország, Belgium, de Görögország és Írország esetében túl alacsony. A 2001. szeptember 11-i USA elleni terrorista merényletet követıen Tony Blair elsıként állt ki Washington mellett az afganisztáni háború tekintetében – amely nem segített népszerőségének megszilárdításában. Blair akkor már egyre határozottabban beszélt az euró bevezetésének szükségességérıl. Hogy a közös pénz mégsem váltotta fel a fontot, azt az a tény is erısen befolyásolja, hogy a kormányfı és a pénzügyminiszter között fokozatosan elhidegült a viszony. Brown álláspontja azonban a kormányfınél is jobban meghatározza a közvélemény eurós állásfoglalását. Sokan azt gondolják, hogy egy sikeres népszavazásra leginkább akkor lenne esély, ha a két másik kimaradó országban, Dániában és Svédországban is igent mondanának az állampolgárok a nemzeti valuta megszüntetésére. A 2000 ıszén megtartott népszavazáson a dánok többsége nemmel voksolt. Svédországban 2004-ben népszavazással utasították el a csatlakozást. Andor László tanulmányában úgy vélekedik, hogy Nagy-Britanniában 38

beláthatatlan következményei lennének egy nemleges döntésnek (Andor 2003a). NagyBritannia nem olyan ország, ahol kísérletezni lehet. Szerinte az állampolgárok többségének „nem” szavazata egy-két generáció távlatára levenné a politikai élet napirendjérıl az euró bevezetésének lehetıségét. Így Tony Blair nincs könnyő helyzetben, az idıpont megválasztása nagy fejtörést fog okozni. A cikkíró egy másik tanulmányában (Andor 2003b) Blair népszerőségének csökkenését elemzi, aki a kilencvenes években, hazájában és annak határain túl is rajongva tisztelt politikus volt. Fiatalos lendületével, modernizációs törekvéseivel, európai elkötelezettségével a kilencvenes évek politikai életének meghatározó alakjává vált. Andor László szerint azzal, hogy Blair, amikor a 2003-as iraki háborúban és annak elıkészítésében az Egyesült Államok legfıbb szövetségeseként lépett fel, kormányfıi és pártvezéri korszakának legfıbb kockázatát vállalta, mintegy kockára téve azt a rendkívüli tekintélyt, amit a kilencvenes években sikerült kiépítenie Nagy-Britanniában és Európa szerte. Kormányzásának elsı öt évében négy katonai konfliktusban vett részt Nagy-Britannia (Irak, Jugoszlávia, Sierra Leone, és Afganisztán). Az iraki beavatkozás kivételével a többi mind a nemzetközi közösség támogatása mellett zajlott. Az iraki háború, s egyéb ezzel kapcsolatos kétes ügyekben való szerepe miatt megrendült a tekintélye a pártjában, valamint a brit és az európai közvéleményen belül egyaránt. Valószínőleg ennek tudható be, hogy bár a 2005. májusi választásokon újraválasztották, gyızelme sokkal kisebb arányú volt, mint az 1997-es és 2001-es választásokon. Nagy-Britannia – gyarmatbirodalma megszőnése ellenére – jelenleg is fontos világpolitikai szerepet játszik. Világpolitikai szerepének számos összetevıje van: az Egyesült Államok mögött a második sorban áll, atomfegyverei, az ENSZ Biztonsági Tanácsában való állandó tagsága mind ezt erısítik. Jólétben él Európa peremén, s központi szerepet tölt be az angol nyelvő világban. Miközben ténylegesen csökken az uniós kötıdés iránti lelkesedés, a közvélemény-kutatások egyre csak azt jelzik, hogy az emberek mélyen csalódtak a brüsszeli demokráciában. Továbbra is erıs az ellenérzés a valutaunió iránt, közgazdászok is egyre szkeptikusabban vélekednek a valamikori brit részvétel gazdasági következményeivel kapcsolatban, ugyanakkor azt is sejteni vélik, hogy mégis be fog következni. A Blair-kormány tevékenysége egyértelmően tükrözi ezt az állapotot. Jelenleg nem világos, hogy a Blairkormánynak a teljes részvételtıl való húzódozása pusztán politikai elıvigyázatosságból fakad, vagy továbbra is abból a kételybıl ered, hogy a közremőködés ténylegesen az ország gazdasági érdekeit szolgálná-e, illetve az Unió életképességének és célszerőségének a megkérdıjelezése áll-e a háttérben. Számos elemzı úgy véli, hogy a kimaradás többet ártana, mint a részvétel. Némelyek azonban felvetik annak lehetıségét, hogy az európai országokkal 39

ellentétben Nagy-Britanniának van egy európai és egy atlanti feladata. Az észak-amerikai alternatíva, bár alig érzékelhetı a köztudatban, mégis sokak szerint beárnyékolja az ország teljes elkötelezettségét az EU mellett. Tony Blair kétértelmő magatartása mind a mai napig rányomja bélyegét a brit uniós viszonyokra. Erıteljes Európa-párti magatartása mellett évek óta halasztgatja a valutaunióba való belépést, s a háttérben számos invázió keretében az USA legfıbb szövetségese. Az „atlanti opció elve” gazdasági realitásokon nyugszik. NagyBritanniának továbbra is szoros a kapcsolata az USA-val és Kanadával. A két országgal lebonyolított brit külkereskedelmi volumen kétszer akkora, mint a többi EU-tagországé együttvéve. Nagy-Britannia problémája, hogy szeretne egy olyan helyet találni, amely összhangban

van

történelmével,

kultúrájával,

gazdasági

érdekeivel,

stratégiai

követelményeivel (Black 2000).

6. Az euróról részletesen: a számok tükrében

A következıkben azt tekintjük át, hogy milyen véleményen vannak az igazi szakértık az euróról, mit mondanak a számok, elınyös vagy hátrányos lenne-e az EMU-hoz való csatlakozás. Ez a szakasz részletesen vizsgálja meg a brit és a kontinens többi nagy gazdasága közti eltéréseket, és rávilágít, hogy miért olyan nagy a politikai és lakossági ellenállás a közös valutával szemben. Az euró nem elkerülhetetlen sem politikailag, sem gazdaságilag. Nagyszámú társadalmi csoportok vannak az euró bevezetése ellen, és csak a lakosság egy kis része érzi magát elkötelezettnek a közös valuta iránt. A brit gazdaság jelentısen eltér a kontinensétıl. Számos gazdasági változó tekintetében Nagy-Britannia rendelkezik a legjobb mutatóval Európán belül. Nekik van a legnagyobb kinnlévıségük a GDP-hez viszonyítva, a legnagyobb mértékő változó kamatozású hitelük a kinnlévıségeken belül, a legnagyobb a foglalkoztatottlakosság arány, a legalacsonyabb munkanélküliség a nagy EU-országok közül, a legtöbb nyugdíjalap, a legkisebb mértékő állami részesedés a GDP-n belül, a legkisebb mértékő bruttó államadósság a GDP-hez képest, az adók és társadalombiztosítás legalacsonyabb része a GDP-hez képest, a legkisebb mértékő állami támogatások a gyártóknak és a legnagyobb aránya a magánszektor eszközeinek a GDP-n belül is itt találhatóak az EU-országok közül (Leach 1999). Az EU gazdasági modelljének kudarca, különösen a munkaerıpiac terén nyilvánvaló. Nagy-Britannia az utóbbi évtizedekben jelentıs termelékenységjavulást realizált, és ez a 40

legnagyobb piac a bejövı külföldi közvetlen tıkeberuházásoknak az EU-ba. A rugalmasabb angol-amerikai gazdaságok példaképek lehetnének, 18 millió ember munkanélküli az EU-ban. A munkaerıállomány 60.5 %-a dolgozik a kontinensen, míg a briteknél ez az arány 70% fölött van. Az USA-val összehasonlítva, ahol a 70-es évek óta több mint 50 millió új munkahely jött létre, fıleg a magánszférában, az EU-ban ennek kb. az egytizede, azok is fıleg az állami szektorban. Minél nyitottabb egy EU-tagállam a Közösségen belüli export tekintetében, annál elınyösebb számára a közös valuta. Nos, Nagy-Britannia GDP-jének 14 %-a származik az euróövezettel való kereskedelembıl. Míg Írország esetében az intra-EMU export az összexporton belül 64 %, Németországnál 57 %, Franciaországnál 64 % szintén, addig a briteknél ez csak 46 % körül mozog (Leach 1999). Az elmélet, miszerint a britek hatalmas gazdasági nyereséget realizálhatnak az alacsonyabb kamatlábakból az euróövezeten belül, megingott, mivel Nagy-Britanniában a legmagasabbak a kamatok az egész Unióhoz képest, mivel egy más szakaszában jár az üzleti ciklusnak, mint a többiek. A gazdaságban nincs ingyen ebéd, ha a monetáris politika lazít a kamatlábak 3 %-os csökkentésével, akkor a fiskális politikának szigorítania kell, ami 20 milliárd fontnyi adónövelést vagy kiadáscsökkentést jelent. A brit gazdaság érzékenyebb a rövid távú kamatlábak változásaira, mint más országok a kontinensen.

A strukturális

munkanélküliség a kontinensen sokkal magasabb a britnél, emiatt inflációs nyomások sokkal gyorsabban felbukkannának, mint Nagy-Britanniában egy politikai lazítás következtében. A britek eddigi tapasztalatai fix árfolyamokkal, mint például az aranystandart nem túl jók. A független monetáris politikának fontos szerepe van a gazdasági sokkok kezelésében, mint például

a

90es

évek

elején

kialakult

lakáspiaci

boom

idején.

Nagy-Britannia

exportbevételének jelentıs része az euróövezeten kívülrıl származik. A font egy kis sávon belül mozgott a dollárhoz képest, míg az euró-dollár árfolyam

a következtı években

jelentısebb mértékben ingadozhat. Az euró nem szükséges ahhoz, hogy teljesüljön a belsı piac integrációja. Kanada mélyen integrált az USA-val, anélkül, hogy lenne közös valutájuk. Európában Svájc és Norvégia jobban integrált az euroövezettel, mint a britek, és nekik sincs eurójuk. És nekik is van néhány (egy fıre jutó) mutatójuk, amiben ık a legjobbak a világon. Az eurónak csak jelentéktelen hatása lenne a belföldi beruházásokra NagyBritanniában, ami egy pozitív érv a kimaradás mellett. 1997 óta, amikor nyilvánvaló volt, hogy a britek kimaradnak az euróövezetbıl, a belföldi beruházások 40 %-kal nıttek évrıl-

41

évre. 70 %-a ezeknek a beruházásoknak belföldi származású, fıleg a szolgáltató szektorba mentek. Belföldi beruházók felmérései szerint az ország euróövezeti tagsága nem szükséges. A forrásadó bevezetése mutatja, milyen káros lehet a City-re az Unióval történı nagyobb integrációnak. A City a világ legnagyobb pénzügyi központja marad a következı években is, ezt mutatja, hogy az utóbbi években több német pénzügyi intézet nyitott fiókot Londonban. London fı tevékenységei nemzetköziek, és ez az egyetlen igazi globális pénzügyi központ a világon. A Londoni Üzleti Iskola jelentése szerint az eurócsatlakozás ugyanannyi eséllyel javíthatja és ronthatja a City helyzetét (Leach 1999). A pénzügyi harmonizációra való törekvés felgyorsult az euró bevezetése óta. A Stabilitási és Növekedési Egyezmény célja a túlzott költségvetési hiány megakadályozása, a politikai túlköltekezés meggátolása. A földrajzi aszimmetria az euróövezeten belül, és a nemzeti pénzügypolitikák is növelni fogják a nyomást az integráció felé. Az EU politikusai határozottan kifejtették, hogy a következı lépés az integrációban az adók harmonizációja. Több intézet, köztük a Bundesbank is kinyilvánította, hogy az államoknak nagyon nehéz lesz fenntartani az önálló, független adópolitikát. Az adóharmonizációs vita elég komplex. Azonban az világos, hogy a kontinensen található sokkal magasabb szociális biztonsági intézkedések miatt, Nagy-Britanniában a legalacsonyabb az adók részesedése a GDP-bıl, körülbelül 36 %, szemben a kontinensen található 45 %-os átlaggal. A harmonizáció az adóterheket kb. 50 milliárd fonttal növelné Nagy-Britanniában (1999-es árfolyamon).

Az eurót övezı alapvetı vita ellenére rengeteg vállalat és fogyasztó csak a körülmények elenyészı részével van tisztában. Felmérések szerint, a cégek 9(!) %-a tartja magát jól informáltnak az ügyben, a lakosság tekintetében pedig még ennél is kisebb számokat mondanak. Ez egy komoly probléma. A lakosság az EU-ban általánosságban nem tud sokat az euróról, sokan nem értik a bevezetését, az euroszkepticizmus nem korlátozódik Nagy-Britanniára. Az euró bevezetése egy visszafordíthatatlan folyamat, egy tartós házasság. Nagy-Britanniának tényleg szüksége van egy ilyen kapcsolatra, ahol ilyen sok fenntartás van? Az az igazság, hogy nem lehet tudni mennyire lesz sikeres az euró a többi országban, de Nagy-Britanniában a félelem és bizonytalanság sokkal nagyobb, mint bárhol.

4 fı érvet lehet megfogalmazni: 1. EMU nem nélkülözhetetlen Nagy-Britannia számára 2. Minden egyes érv ellen az euró mellett, van egy sokkal erısebb ellenérv is

42

3. A monetáris unió pénzügyi unióhoz is fog vezetni. Amikor megtörténik a nyugdíjkötelezettségek harmonizációja, az sokkal magasabb adókhoz fog vezetni a briteknél, mint a kontinens többi országában. 4. Még ha a belépés mellett szóló érvek erısek is lennének, amik nem azok, akkor is lenne ok kimaradni a közös valutából. Ennek az oka, hogy a monetáris unió célja a politikai unió kialakítása.

Ha össze akarjuk foglalni, az euró mellett és ellen szóló érveket, akkor azt mondhatjuk, hogy 3 csoportot alakíthatunk ki:

1. Elketülhetetlenségi elmélet: •

Politikailag elkerülhetetlen

•

Gazdaságilag elkerülhetetlen

2. Pozitív elméletek: •

Alacsonyabb kamatok

•

Árfolyam-stabilitás

•

Közös piac beteljesedése

3. Negatív elméletek: •

Fenntartani a külsı közvetlen tıkeberuházásokat

•

Elkerülni a protekcionizmust

•

Megvédeni a ’City’-t

6.1. Elketülhetetlenségi elmélet:

6.1.1. Politikailag elkerülhetetlen?

Azok, akik az euró bevezetését elkerülhetetlennek látják, azt vallják, hogy az ellenzék a közös valutával szemben puha, és nem tud szembeszállni a tömeges kormányzati erıkkel, liberális demokratákkal, néhány vezetı konzervatív parlamenti képviselıvel, a Brit

43

Gyáriparosok Szövetségével, és a Szakszervezeti Szövetséggel. Azok, akik meg akarják védeni a fontot valamivel gyengébbnek tőnnek, a konzervatív párt többsége, a Munkáspárt egy része és néhány kisebb szervezet. Az igazat megvallva, nem lehet tudni, hogy mennyire erıs az ellenzék az euró ellen, a közös valuta bevezetése kétségkívül sokkal nagyobb lépés, mint a Közös Piac volt, ezért nem tudjuk egyértelmően megmondani, hogy a választók alázatosan beállnak-e a sorba. Egy 1998-as felmérés kimutatta, hogy a választók csak 22 %-a egyezne bele a közös valuta bevezetésébe. Egy hasonló jelentés szerint csak 32 % szerint jó ötlet az euró. A lakosságnak mindössze 2 %-a érzi magát jól informáltnak a témában, ezért emiatt a szkepticizmus és tudatlanság miatt a kormánynak nagyon óvatosan kell eljárnia, figyelembe kell vennie az esetleges negítív politikai reakciókat. (HM treasury 1999)

6.1.2. Gazdaságilag elkerülhetetlen?

A gazdasági érveknek két alapja van. Az egyik, hogy a nemzeti szabad tıkeáramlások miatt, az egyedi állam már lemondott a monetáris függetlenségrıl. Másodszor, az euróövezetbıl való kimaradással Nagy-Britannia befolyást veszít azzal, hogy nincs ott az ECB-ben, vagy az európai pénzügyminiszterek tanácskozásain. Ezek az érvek azonban meginogtak. A szabad tıkemozgások esetében csak meg kell nézni a fontot az 1992-es ERM bevezetésétıl fogva, hogy lássuk a monetáris politika igenis erıs eszköz maradt a gazdaság stabilizására. A leértékelések mőködhetnek, és nem feltétlenül érnek véget egy inflációs árbér spirálként. Az intézményi megközelítés gyenge. Az Európai Központi Banknak mindössze 18 tagja van, és Nagy-Britanniának csak 1 szavazata lenne, ami nem elég a befolyásoláshoz. Azért, mert Nagy-Britannia részt vett az elsı három szakaszában az integrációnak nem feltétlenül jelenti, hogy a negyedikben is részt kell vennie. Ha a közös valutában való részvétel mőködni akar, akkor a brit gazdaságnak szignifikáns konvergenciát kell mutatnia az euróövezettel, túl a Maastrichti Szerzıdés és Gordon Brown pénzügyminiszter 5 pontja által megállapított szinten. Felmérések szerint Nagy-Britannia és a kontinens gazdasága jelentısen eltér, ezt mutatják a következı tények:

44

•

Kinnlevıségek: a briteknél a legnagyobb ez az arány a GDP 64 %-val, míg Németországnál ez az arány csak 54 %, Franciaországnál 22 %, Olaszországnál 11 %. (OECD 2006)

•

Rövid távú változó hitel: legnagyobb mértékő változó kamatozású hitel a kinnlevıségeken belül itt van 79 %-kal, míg Olaszországban ez 50 %, Németországban és Franciaországban csak 5 %. (Európai Jelzálogszövetség 1998)

•

Foglalkoztatottság-lakosság arány: ez is Nagy-Britanniában a legnagyobb 72.7 %-kal, míg Németországban ez 65 %, Franciaországban 62 %, Olaszországban pedig csak 57.4 %. (OECD 2006)

•

Munkanélküliségi ráta: a briteknél ez 4.6 %, míg az EU-átlag majdnem eléri a 9 %-ot, a németeknél és a franciáknál kb. 10 %, az olaszoknál 8 %. (OECD 2006)

•

Állami szektor: Nagy-Britanniában a legalacsonyabb az állami szektor az EU nagy országai közül kb. 40 %-kal, míg Franciaországban ez 54 %, Olaszországban 50 %, Németországban 47 %. (OECD 2006)

•

Bruttó államadósság: ez az arány 53 %-a a GDP-nek a briteknél (maastrichti definíció alapján), az olaszoknál 122 % (!), németeknél 61 %, franciáknál 58 %. (OECD 2006)

•

Magánszektor eszközei: Nagy-Britanniában a GDP 330 %-át teszi ki a magánszektor eszközállománya,

míg

Olaszországban

ez

200

%,

Franciaországban

191

%,

Németországban pedig mindössze 137 %. (Weston 2002) •

Hosszútávú bankhitelek: a szigetországban mindössze a magászférának nyújtott teljes hitel 24 %-a hosszútávú. Németországban és Franciaországban ez az arány 60-70 % körül mozog. (BIS 2000)

Ezek közül a mutatók közül egyesével egyik sem ad okot arra, hogy Nagy-Britannia kimaradjon a közös valutából, mégis összességében azt mutatják, hogy a szigetország gazdasága jelentısen eltér a kontinens többi nagyhatalmáétól. A közös valuta akkor elınyös egy ország számára, ha az exportja jelentıs része a valutaunió többi tagjába irányul, ami Nagy-Britannia esetében nem mondható el, mivel a termékexportnak mindössze 52 %-a irányul a többi EU-tagországba. Ahogy egy brit professzor mondta: a brit exportpiac túlnyomórészt EU-n kívüli, ezért keveset nyerne egy valutaunióból. A szigetország a második legnagyobb szolgáltatásexportır a világon, mégis mindössze ezek harmada irányul csak az Unióba, és kevesebb, mint 40 %- a a külföldi beruházásoknak jön csak a kontinensrıl (Maclennan 1997).

45

Legújabb kimutatások szerint Nagy-Britannia versenyképességi pozíciója sokkal jobb, mint az általános hiedelem, és az is elképzelhetı, hogy a britek termelékenységi szintjét csak az USA múlja fölül. Nem lehetetlen, hogy a következı évtizedekben a brit gazdaság felülmúlja majd a franciát, mint a világ negyedik legnagyobb gazdasága. Nagy-Britanniában van a világ második legnagyobb értékpapírpiaca, és általánosan elfogadott, hogy az angloamerikai (angolszász) modell túlteljesíti majd az európai közösségi modellt a jövıben. Azonban azt is el kell mondani, hogy az EU is versenyképes marad, ha figyelembe vesszük a kereskedelmi többletét a világ többi részével szemben. Azonban ez lehetséges, hogy csak a folyamatos deflációs politikának és a strukturális munkaerıpiaci merevségnek a visszatükrözıdése, mintsem bármilyen fejlıdésnek a hosszútávú versenyképességben. A brit részvétel a közös valutában nem elkerülhetetlen gazdaságilag, különösen, ha figyelembe vesszük az eltérı csoportok eltérı motivációit. Egy brit professzor szerint a közös valuta támogatói nélkülözik a koherenciát. Ebbe a csoportba bürokraták, ex-bürokraták, akadémikusok, munkapiaci vezetık, multinacionális cégek vezetıi és politikusok… ezek nem a leghétköznapibb emberek. Az egyetlen dolog, ami közös bennük a mélyreható hitetlenség a nemzetállamban, eltérı okok miatt. A bürokraták azt hiszik, hogy jobban tudják vezetni az országot, mint a kormány; az akadémikusok az akadémiai kapcsolatok általánosságában hisznek; a munkapiaci vezetık azt hiszik, hogy többet kaphatnak a brüsszeli bürokráciától, mint a saját nemzeti kormányuktól; a nemzetközi piaci vezetık számára a nemzetállamok és a nemzeti valuták csak kellemetlenséget jelentenek; míg a politikusok a legtöbb európai országban paradox módon azt gondolják, hogy az integrációval több hatalomhoz juthatnak a saját országukban, mint az elkülönüléssel (Ball 1998). Ilyen elkülönülı motivációk mellett és ekkora eltéréssel Nagy-Britannia és az eurózóna között a közös valuta nem elkerülhetetlen gazdaságilag. Ellenkezıleg, a józanész azt diktálja, hogy ez egyetlen elkerülhetetlen dolog Nagy-Britannia számára az euró nem bevezetése az elkövetkezendı néhány évben.

6.2. Pozitív elméletek:

6.2.1. Alacsonyabb kamatlábak

A legelfogadottabb elmélet a közös valuta bevezetésére Nagy-Britannia esetében az az, hogy az anti-inflációs politika és az Európai Központi Bank hitelessége miatt a szigetország képes lesz profitálni a kamatlábak jelentıs csökkentésébıl. Az euró 46

bevezetésével az övezetben 3 % körül mozog a rövid távú kamatláb, ezzel szemben a brit kamatláb 5 %. A jelzálogkamatlábak esetén a rés kisebb, mert a britek rövid távú hiteleket vesznek fel, míg a többi EU-tag jobban szereti a háztartások fogyasztását hosszú távú hitelekkel finanszírozni. De ha Nagy-Britannia holnap bevezetné az eurót, és a kamatlábat 3 %-ra csökkentené, az sem jelentené a történet végét – nincs ingyen ebéd a gazdaságban. Ezt a monetáris élénkítést egy fiskális lazításnak kellene ellensúlyoznia. Sir Alan Budd, a Monetáris Politikai Tanács (MPC) tagja, az 1 %-os szabály fontosságát emeli ki. E szerint a hüvelykujjszabály szerint, minden egyes 1 %-os kamatlábváltozás következtében egy fiskális eltolódásnak kellene végbemennie a GDP 1 %-os mértékében. Csökkenteni a költségeket és/vagy növelni az adókat 20 milliárd Ł-tal bizonyosan politikailag lehetetlen (Budd 1998). Nagy-Britanniának azzal a szituációval kellene szembenéznie, mint Írországnak, ahol a világ legnagyobb gazdasági növekedése ellenére csökkentették a kamatlábakat, azért, hogy leszorítsák az EU-átlag szintjére. Az ezt követı monetáris ösztönzés egy lakásépítési konjunktúrában nyilvánult meg, amely majdnem csıdhöz vezetett. Wim Duisenberg azt javasolta, hogy a fiskális politikának feszesnek kell lennie, de inkább az adóbevételek által, mintsem a kormányzat a kamatlábak túl alacsonyan tartását válassza – ilyen ellentéteket okoz az EMU. Azután, hogy a Bank of England Monetáris Politikai Bizottsága szabad kezet kapott a kamatlábak beállításában, miért ne alkalmazhatná ugyanazt az anti-inflációs politikát, amit az Európai Központi Bank? Ebbıl következıen a brit kamatok közeledhetnek az EU-s áltaghoz, sıt alá is csökkenhetnek, anélkül, hogy be kellene lépni az euróövezetbe. A brit gazdaság nincs szinkronban az euróövezetével. Különbözı kimutatások rámutattak, hogy az 1980-as és 1990-es években Nagy-Britanniának negatív korrelációs rátája volt Németországgal a GDP tekintetében. Más szavakkal, amikor Nagy-Britanniának alacsony kamatlábra volt szüksége, akkor Németországnak magasra, és fordítva (HMT 1997). Az IMF kimutatta, hogy 1964 és 1990 között a briteknek volt a legkisebb a korrelációs mutatójuk a német gazdasággal az összes EU-tagállam közül36. Egy tanulmány következtetései különösen tanulságosak. A keresleti és kínálati sokkokra utalva, a kimutatás szerint az esetek 87 %-ában más eredményt hoztak volna ugyanazon döntések Nagy-Britanniában (Bayoumi, Eichengreen 1993).

36

EMU and the World Economy, World Economic Outlook, October 1997, http://www.imf.org/external/pubs/FT/Weo/WEO1097/WEOCON97.htm

47

Néhányan azt mondják, hogy hosszabb távon szorosabb kapcsolat lesz majd a gazdaságok között, és csökken az aszimmetrikus sokkok hatása. Azonban ez csak nagyon hosszú idıintervallum alatt menne végbe, és hosszú távon, ahogyan Keynes mondta: „mi mind halottak vagyunk!”. A nyilvánvaló aggodalom az, hogy hosszú távon mielıtt strukturális reformokat hajtanak végre, egy externális sokk fogja aláásni az EMU-t. De még akkor is, ha ez az elmélet hamis, például mert az euróövezet államai sokkal jobban eltérnek egymástól, mint az USA tagállamai, még mindig lesz egy probléma. Ez azért lesz, mert ahogy Krugman észrevette, a közös valuta felgyorsítja a közös piaci folyamatokat, ennélfogva növeli az országos, vagy regionális specializációt az Unióban (Krugman 1991). Más szavakkal, az aszimmetrikus sokkok problémája növekedhet, nem csökkenhet a jövıben. Ezt a nézetet Dr. Gerard Lyons is alátámasztja, szerinte van egy általános felfogás, hogy az EMU konvergenciát fog hozni a térségben. Semmi sem lehetne távolabb az igazságtól… jelentıs regionális különbségek és magas munkanélküliség várható (Lyons 1998). Paul Krugman írta, hogy nincs különösebb okunk azt hinni, hogy Európa megfelelı mérető egy monetáris unió létrehozásához, de az tökéletesen lehetséges, hogy Európa túlságosan nagy egy kívánatos pénzügyi uniónak ( Krugman 1991). Számottevı gazdasági irodalom szerint a kamatlábmozgásoknak eltérı hatásuk van a brit gazdaságra, mint az euróövezetére. Például, egy modell szerint egy kamatlábváltozás (növekedés) hatása a brit GDP-re bizonyosan nagyobb, mint a többi ország számára. A Gazdaságpolitikai Kutatóközpont (CEPR) számos tanulmányban megfogalmazta, hogy egy ország, ahol a kamatlábváltozások hatása hasonló a többi EMU tagországban tapasztaltakhoz, egy olyan ország lesz, amely könnyen együtt tud élni egy közös monetáris politikával. Azonban a monetáris politikai áttételi mechanizmusok Nagy-Britanniában távol állnak az átlagostól… és habár a brit mérlegek az utóbbi idıben európaibbá váltak az EMU-n belül, Nagy-Britannia még mindig sokkal érzékenyebb lenne a rövid távú kamatláb ingadozásokra (Hallett 1998). A Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) által végzett kutatás szerint, melyben több nagy ország gazdasági modelljeit vizsgálják, Nagy-Britannia és Olaszország azok az országok, ahol a monetáris politikának a legnagyobb a hatása az outputra (eleget téve a kamatláb-növekedés követelményének)… Nagy-Britanniában a kibocsátáscsökkenés a kétszerese a németországinak a monetáris összehúzódás elsı évében, és háromszorosa a második évben. Ez a kimutatás rámutatott a monetáris politikai változások eltérı hatásaira és azt mondja, hogy a nagy gazdasági modellek hajlamosak azt sugallni, hogy a monetáris átviteli mechanizmusok szignifikánsan eltérıek Nagy-Britanniában, míg kisebb VAR (valueat-risk, maximális várható veszteség) modellek sokkal kisebb rést mutatnak ki. 48

Az egyik fontos faktor, ami meghatározza az eltérı monetáris mechanizmust NagyBritanniában, az a jelzálogkölcsön-piac struktúrája. Jelentıs különbségek vannak a brit piac szerkezetétıl. Ezenfelül a különbségeknek igen hosszú idı kell, hogy eltőnjenek. Még, ha 70 %-a az új jelzálogoknak minden évben fix árfolyamon történne, akkor is 20 évbe kerülne az állomány felének, hogy fix árfolyamon legyen, és majdnem 10 évbe, ha minden új kölcsön fix lenne. Most, hogy megállapítottuk, hogy a brit monetáris tranzakciós mechanizmus másképp mőködik, az a legfontosabb, hogy megvizsgáljuk, melyik szektorokban lehet a legjobban érezni az eltérı hatásokat. Két tényezı azt sugallja, a fogyasztókra aránytalanul nagyobb hatása van, mint a termelıkre. Elıször is, a brit vállalatok banki hiteleszközeinek állománya a legalacsonyabb az EUban (49 % a teljes kötelezettségeken belül, míg Németországban 85, Belgiumban 90, Franciaországban 77, Spanyolországban és Olaszországban 95 %), mert egy sokkal nagyobb arány van értékpapírokban. A brit fogyasztóknak van a legnagyobb magánszektorbeli kötelezettsége az EU-ban (102 %-a a rendelkezésre álló jövedelemnek Nagy-Britanniában, míg ez az arány Németországban 78, Franciaországban 51, Spanyolországban 58 és Olaszországban 31 %); a túlnyomó többség változó kamatozásúként van lekötve (90 %-a a teljes háztartási hitelnek a briteknél, ezzel szemben 36 % a németeknél, 8 % a hollandoknál, 13 % a franciáknál, és 59 % az olaszoknál) (BIS 1995). Másodszor, a vállalatok növelhetik a pénzüket a nemzetközi tıkepiacokon azzal az eredménnyel, hogy a sokkal érzékenyebb monetáris politikai mechanizmus NagyBritanniában hajlamos lesz inkább a magánszférát befolyásolni. A brit vállalatoknál a változó kamatozású hitel összehasonlítható más EU-tagokkal (48 %-a a vállalati hiteleknek van változó kamatozásra Nagy-Britanniában, míg ez 40 % Németországban, 56 % Franciaországban, 37 % Hollandiában). (BIS 1995).

6.2.2. Árfolyam-stabilitás

Nyilvánvaló, hogy ha Nagy-Britannia csatlakozna a közös valutához, akkor megvalósulna az árfolyam-stabilitás az euróövezeten belül. Ennek egyértelmő elınyei lennének a vállalatok számára, amelyek könnyebben és egyszerőbben tudnák tervezni és végrehajtani tevékenységüket Európán belül. A font kimaradása az árfolyam-mechanizmusból rávilágít arra a tényre, hogy a vállalatoknak nemcsak az árfolyam-stabilitás kimenetelét kell megfontolniuk, hanem a szélesebb körő gazdasági elágazásait a fix árfolyamnak. 49

Gavyn Davies, a legfıbb nemzetközi közgazdász a Goldman-Sachs-nál azt mondja, elképzelhetı nagyon hosszú távon, hogy mind az output mind a foglalkoztatás nem monetáris faktorok által lesz meghatározva…, azonban a monetáris politikai változásoknak fontos szerepe lehet a stabilizációban… azon EU-országokban, amelyek átmeneti sokkokkal néznek szembe…, olyan átmeneti sokkal, mint például Németországban az újraegyesítés után, vagy Nagy-Britanniában a lakáspiac által generált boom. (Leach 1999) A történelem nyújt egy kis vigaszt. Nagy-Britannia eddigi tapasztalata a fix árfolyamrendszerekkel nem túl jó, fıleg ha figyelembe vesszük az aranystandardot és az ERM-t. Az Európai Monetáris Unió egy visszafordíthatatlan, visszavonhatatlan folyamat. Vajon a britek tényleg akarnak csatlakozni egy ilyen folyamathoz, amikor ilyen sok fenntartásuk van vele szemben? Van egy fontosabb kérdés is, mégpedig, hogy Nagy-Britanniának szüksége van-e egyáltalán fix árfolyamrendszerre. A média gyakran hajlamos statisztikákat idézni, hogy kétharmada a brit exportnak Európába irányul, ezért a közös valuta nyilvánvalóan elınyös lenne. Ez a nézet azonban helytelen. A valóságban mindössze 48 %-a a brit exporttermékeknek és szolgáltatásoknak irányul csak az euróövezetbe, és az arány az utóbbi idıben csökken. A szolgáltatások terén csak egyharmadnyi irányul az övezetbe a szigetországból. Nincs garancia, hogy az euró stabil marad a dollárhoz és a jenhez képest. Az eszközportfoliók újrasúlyozása és az euró tartalékvaluta szerepének növekedése jelentıs növekedést hozhat a valuta értékében. Richard Portes professzor azt becsülte, hogy a középtávú portfoliómozgások euróban denominált betétekbe körülbelül 475-950 milliárd fontot jelenthetnének. A hosszú távú politikai tényezık egy valutaleértékelıdést okozhatnak. A kulcsmomentum ebben az esetben az, hogy nem igazán lehet tudni, mi fog történni, de a stabilitás a dollárral szemben a legvalószínőtlenebb (Portes 2000). És figyelembe véve a dollár alapú tranzakciók nagy hányadát Nagy-Britanniával kapcsolatban, akkor az megnyugtató, hogy az elmúlt néhány évben a legfontosabb valuták között a font volt a legkevésbé ingadozó – a dollárhoz viszonyított százalékos változás alapján mérve.

6.2.3. A közös piac megvalósítása

Lord Simon brit Európai Miniszter azt mondta, hogy az árak átláthatósága az euró alatt versenyképességi növekedést hoznak majd Nagy-Britanniának az Unión belül. Ezt a nézetet a Time magazin is osztotta, s azt írta: egy közös valuta szerte a kontinensen visszafordíthatatlan 50

folyamatokat fog eredményezni… egy trójai falovat, ami a kínálat oldali reformok és a dereguláció harcosait tartalmazza (Leach 1999:19). Számos egyesülés és vállalati újjászervezés az EMU nélkül is véghezment volna. Martin Feldstein rámutatott arra, hogy egy szabadkereskedelmi övezet minden elınyét lehet anélkül is élvezni, hogy lenne egy közös valuta. Az EMU tranzakciós költségekbıl eredı megtakarítása az Európai Tanács saját számításai alapján nagyon csekély, a GDP-nek körülbelül 0.5 %-a. Az árnyékkancellár Francis Maude szerint a megtakarítások járadékként való kezelése – mivel azok ismétlıdhetnek – és értékének kapitalizálása oda vezetne, hogy a tranzakciós költségek a GDP egyszeri 2 %-os növekedését érnék el. Aztán rámutat arra, hogy a becsült költségei az euróra való átállásnak a GDP 3-7 %-a között mozognak (Maude 1999). Az árak áttekinthetısége befolyásolni fogja az árakat, de a hatását sokan eltúlozzák. A brit exportırök és importırök eddig sem vakon mőködtek, nyilvánvalóan konvertálták a külföldi valuták értékét hazaira, nevezetesen a fontra. A fogyasztók számára az áttekinthetıség még több külföldi vásárlást ösztönözhet, de az árak kiegyenlítıdése korlátozott lesz a szállítási költségek, indirekt adók és kulturális hatások miatt. A hatékonyság maximalizálásához a versenyképesség a kulcs. Ha létrehoznak egy valutaövezetet, ami még mindig szabályozási terhekkel van tele, akkor a versenyképesség növekedése alacsony lesz. Az ezt követı politikai orvosság a dereguláció növelése és egy hatékonyabb egységes piac kialakítása felé mozdulás, nem a közös valuta. Nevetséges, hogy mennyi erıforrást pazaroltak el a közös valuta bevezetésére, ami, ha megtörténik, akkor az ebbıl eredı megtakarítás kevesebb, mint a GDP fél százaléka, míg a költsége ennek többszöröse. Tanulmányok meggyızıen azt mutatják ki, hogy ezek a költségek tényleg hatalmasak, a GDP 8-9 %-át is kitehetik, ha a közvetett és közvetlen költségeket is számba vesszük. Ezek a számok fıleg az USA-ra vonatkoznak, ahonnan az adatok nagy része származik. Azonban tudjuk, hogy Európában az országok legtöbbje, ha nem mindegyik, sokkal erısebben szabályozottabbak. Éppen ezért a hasonló tanulmányok Európában a skála felsı részébıl való számokat mutatnának ki, vagy még talán annál is jelentısebbeket (European Policy Forum 1995). A vállalatoknak tisztában kell lenniük egy nagyon jelentıs kulcsváltozással az elmúlt évtizedben. A baloldali politikai pártok gyakran azzal érveltek az EMU ellen, hogy az egy „kapitalista összeesküvés”. És most úgy támogatják azt, mint egy „szocialista lehetıség”. Ez a fordulat valószínőleg megkongatja a vészharangokat az üzleti életben. A közös valuta nem elıfeltétele a közös piacnak. Kanada sokkal jobban egybefonódott az USA-val, mint NagyBritannia az euróövezettel, és még mindig a saját valutáját használja. Európában Norvégia és 51

Svájc sokkal jobban integrált az EMU országaival, mint a britek, mégis kívül vannak mind az eurozónán, mind az Európai Unión magán. És nekik van néhány nagyon elıkelı egy fıre esı jövedelemmutatójuk is. Ha a közös piac hatékonyan akar mőködni, akkor meg kell reformálni a munkaerıpiacokat. Az európai piac még mindig a munkapiaci merevség nagy fokával jellemezhetı, és nagy szintő szociális protekcionizmussal. Az európai munkapiacok túlszabályozottak a bürokrácia (vörös szalag) és a foglalkoztatási költségek által. Az elmúlt évtizedekben az USA több tízmillió munkahelyet teremtett. Ezzel szemben az EU-gazdaság csak néhány milliót, és ezek nagy részét is az állami szférában. Kevés bizonyíték van rá, hogy az európai országok elkötelezettek a reformra. Franciaországban a 35 órás munkahét bevezetése is mutatja, hogy ha valami, akkor a baloldali kormányok megválasztása épp az ellenkezı irányba mozdította a politikát. Az Új Európai Út tartalmazza a régi szocialista út minden jelét. A reformprogram, ami kevesebb munkapiaci regulációt és alacsonyabb szociális védelmet tartalmaz, kiátkozott marad az EU-kormányok számára, és „szociális dömpingként” fogják fel. A kormányok aggódtak, hogy ha a szociális dömping ellenırizetlen lesz – a belföldi beruházások vonzása miatt – a végeredmény egy minden tekintetben alacsonyabb védelem kialakulása lehet (Leach 1999).

6.3. Negatív elméletek:

6.3.1. Fenntartani a külsı közvetlen tıkeberuházásokat

Nagy-Britannia jelentıs közvetlen külföldi tıkeberuházásokat kapott az utóbbi évtizedben. Tudvalevı, hogy ezeket a beruházásokat az ország Európai Unióban elfoglalt pozíciója vonzotta, és hogy fenn lehessen tartani ezt a magas szintet, továbbra is az EU szívében kell maradni, konkrétan az eurózónában. Az ezredforduló környékén Nagy-Britannia volt a világon a harmadik legnagyobb külfölditıke-befogadó az USA és Kína mögött. 2006-ban 170 milliárd dollárnyi tıke áramlott be, ami a legnagyobb volt egész Európában, s amelybıl 45 % származott az Európai Unió országaiból. Ezek a számok azt mutatják, hogy Nagy-Britannia az üzleti lehetıségek központja Európában. Az elmúlt 3 évben folyamatosan nıttek a tıkebeáramlások a szigetországba (40 %-kal évrıl-évre), ennek következtében a legfrissebb kimutatások szerint

52

2006-ban már Nagy-Britannia volt a világon a második legnagyobb tıkebefogadó az USA mögött (Rooke 2007). Ezen számadatok alapján még 1997-ben, az EMU bevezetése elıtt nyilvánvaló volt, hogy a britek – legalábbis kezdetben – nem fognak részt venni a pénzügyi unióban, és erıs jelei voltak annak, hogy talán sosem fognak részt venni benne. Egy 1998-as kimutatás szerint a külföldi tıkebeáramlásoknak kevés közük van az Európai Unióban való részvételhez. Milne (1998) becslése alapján a külföldi beruházásoknak mindössze 4 %-ára van hatással a közös piachoz való csatlakozás. Ez majdnem bizonyosan azt jelenti, hogy még ennél is kisebb hatása lenne a közös valutához való csatlakozásnak. A felmérés szerint 70 %-a a beáramló tıkének a szolgáltató szektorba irányul, ami azt jelenti, hogy a bejövı szolgáltatási beruházások egyértelmően a brit piacot akarják szolgálni, nem az euróövezetet. Tekintettel a gyártásra az igaz, hogy bizonyos kereskedelmi korlátozások a múltban arra ösztönözték a külföldi befektetıket, hogy Nagy-Britanniában is letelepedjenek. A legnyilvánvalóbb

ok

a

japán

autóimportra

kivetett

importkvóták

bevezetése.

A

termékszabványokra tekintettel elmondható, hogy az amerikai és ázsiai termékek túltengése a brit piacon arra utal, hogy azoknak nincs túl nagy hatása a piacok elérésére. A Kereskedelmi és Ipari Minisztérium folyamatosan megkérdezi a külföldi befektetıket, hogy miért ruháznak be Nagy-Britanniában, és sem az EU-tagság, sem pedig a közös piacban való részvétel soha nem szerepelt a 10 legfontosabb ok között. A tengerentúli befektetık azt mondják, szeretik a brit munkaerıt, az infrastruktúrát, a korrupció hiányát, a nyelvet, az üzletbarát klímát, az alacsony adókat stb. A japán közgazdászok is egyetértenek ezzel a nézettel. Már 1996-ban megírta egy japán üzletember, hogy az a nézet, miszerint a Nagy-Britanniába érkezı külföldi tıke nagy része az EU-ból jön, helytelen. Azok, akik azt hiszik, hogy Nagy-Britannia az Európai Unióban való részvétel miatt vonzza mágnesként a külföldieket, félreértették az okokat. Elmondása szerint az alacsony költségek, az alacsony mértékő vállalati adók, a politikai és társadalmi stabilitás és a viszonylagosan tisztességes bürokrácia az okai ennek a folyamatnak (Keio Business Review 1996). Noriko Hama, a Mitsubishi Kutatóintézet elnöke szerint minél erısebb integráció megvalósítását akarja Európa, annál nagyobb a veszélye egy esetleges gazdasági és politikai eltávolodásnak, ami a külföldi befektetık legnagyobb félelme. Még 1997-ben az újságok a címlapokon hozták, hogy a Toyota szerint Nagy-Britanniának muszáj csatlakoznia

a

monetáris

unióhoz.

Ezek

a

cikkek

a

Toyota

elnökének

tokiói

sajtótájékoztatóján alapultak. Azonban ennek a hátterében az állt, hogy a Toyota akkoriban szándékozott gyárat létrehozni Franciaországban, és ehhez versenyképességi támogatásra volt 53

szüksége a Nagy-Britanniához képest magasabb költségek miatt. (Keio Business Review 1996). Néhány hónappal késıbb a Toyota vezérigazgatója megint tett egy kijelentést, miszerint szerinte a brit gazdaság jól járhat, ha kimarad a valutaunióból. A belsı befektetık szempontjából még van egy elınye az euróból való kimaradásnak: Ez abból adódik, hogy megvan a lehetısége Nagy-Britanniát egy erısebb valutaövezetbe való export bázisaként használni. “Quite simply, so long as an overseas company can prevent its labour costs from rising - over and above that in competing countries – by more than the amount of any currency depreciation then the weakening currency economy is the place to base one’s production”37. Van néhány fenntartás ezzel az elmélettel szemben, de az alaptörténet igaz: “so long as the UK retains all the other trading advantages of the single market, then avoiding EMU could actually give sterling a particular attraction in the eyes of overseas investors”38.

6.3.2. A protekcionizmus veszélye:

Nagy-Britanniában létezik egyfajta félelem attól, hogy ha a britek kimaradnak az euróból, akkor az EU bizonyos mértékő protekcionizmust gyakorolhat velük szemben. Ez a nézet azonban helytelen. A Római Szerzıdés, az Egységes Európai Okmány, a Maastrichti Szerzıdés és a GATT Uruguay fordulója, amely szerzıdésekben részt vesz Nagy-Britannia, hozzáférést garantálnak az EU piacaihoz. Az amerikai és ázsiai vállalatok szintén hatékonyan versenyeznek az EU-ban, pedig a GATT kivételével nem is vesznek részt a fenti megállapodásokban. Svájc és Norvégia is, annak ellenére, hogy nem tagja az Uniónak, sokkal szorosabban kötıdik hozzá, mint Nagy-Britannia. A legmeggyızıbb érv mind e mellett az, hogy az elmúlt évtizedben Nagy-Britannia összesített folyószámla egyenlegének deficitje az EU többi tagjával szemben meghaladta a 130 milliárdot (Cox 2004). Más szavakkal: a britek sokkal többet vesznek az Unióból, mint azok a britektıl. Ezért az EU gazdasági érdeke, hogy továbbra is szabad hozzáférést szerezzenek a brit piacokhoz.

37

„Egész egyszerően addig, amíg egy külföldi vállalat meg tudja akadályozni a munkabérköltségei növekedését nagyobb mértékben, mint bármilyen valutaleértékelıdés, akkor a gyengülı valutájú ország lesz a bázisa a termelésnek” (Economic Review, Kleinwort Benson, December 1991, In: Leach 1999). 38 „Addig, amíg Nagy-Britannia megtartja a közös piac minden más kereskedelmi elınyét, és elkerüli a monetáris uniót,akkor a font jelentıs vonzerı lehet a külföldi befektetık szemében”.

54

6.3.3. Megvédeni a ’City’-t:

A mélyebb európai integráció nem tesz jót a Citynek. A rettegett forrásadó tönkre teheti az eurókötvények piacát. Hogyha versenyképesek akarnak maradni, akkor ezen eurókötvényeket forrásadótól mentesen kell kibocsátani. Ez a javaslat is mutatja, hogy feszültség van a City és a kontinens piacainak igényei között (Baron 1999). Látva a célzott, majd elutasított forrásadót Németországban 1988-ban, az Európai Bizottság tudatában van egy ilyen jellegő adó következményeinek. A City gazdasági jelentısége nyilvánvalóan óriási a világ legnagyobb nemzetközi pénzügyi

központjaként.

A

nettó

külföldi

jövedelme

Nagy-Britannia

pénzügyi

intézményeinek 1997-ben is már 25 milliárd font volt. Európában a 15 legnagyobb jogi cégbıl 14 Londonban van bejegyezve. A honoráriuma a hat legnagyobb brit könyvelıirodának meghaladja a németekét, franciákét és olaszokét összesen. 1998-ban London átvette Tokiótól a vezetı helyet az értékpapír-piaci kapitalizáció tekintetében. A bankügyek, biztosítás, kötvények, alapkezelés, tengeri zálogjog, derivatívok, külföldi valutamőveletek és tanácsadási szolgáltatások terén London pénzügyi szuperhatalom marad. Korábbi kimutatások szerint az elmúlt évtizedben London szerepe a nemzetközi piacokon növekedett a határokon átívelı kölcsönök, külföldi valutamőveletek, a származékokkal való kereskedelem területén is. Legújabb adatok szerint Nagy-Britannia rendelkezik a globális piac 20 %-ával a bankkölcsönök tekintetében (Franciaország 8 %, Németország 6 %), 48 %-kal a nemzetközi

részvénykereskedelembıl

(Németország

6

%),

31

%-kal

a

külföldi

devizakereskedelembıl (Franciaország 3 %, Németország 5 %), 36 %-ával a tızsdén kívüli származékok kereskedelmének, valamint a nemzetközi kötvénypiacok kétharmadával (IFSL 2001). London a legnagyobb tızsdén kívüli származékok piaca a világon, és a második legnagyobb Chicago után a határidıs és opciós ügyletek terén. Ezt a dominanciát mutatja az utóbbi években számos német pénzügyi intézmény megalapítása Londonban. A Citynek páratlan mélységő és szélességő tapasztalata van. Több amerikai bank van Londonban, mint New Yorkban. Az 540 külföldi tulajdonú bank Londonban több mint bármely más pénzügyi központban. A pénzügyi szektorban a támogató szolgáltatásoknak Londonban van a legnagyobb koncentrációja a világon, 80 milliárd fontnyi pénzügyi, technikai és információs szolgáltatást nyújtva körülbelül 237 000 szakképzett alkalmazottal (Leach 1999). Ha a britek nyelvét, az idızónát, a vállalati történelmet és az alacsony pénzügyi szabályozást vesszük figyelembe, a vonzerı még erısebbnek tőnik. Londonban több vállalati 55

központ van, mint bárhol máshol Európában. Több külföldi vállalat van a Londoni Értéktızsdén, mint bármelyik másik tızsdén. A részvénykereskedelem tekintetében a túlsúly még ennél is nagyobb. Egy 2003-as jelentés azt állította, hogy London központja egyike a világ 3 legnagyobb pénzügyi központjának. Ám amíg a másik két központ, New York és Tokió fıleg a saját nemzeti piacaik pénzügyi központjai, addig London fı tevékenységei leginkább nemzetköziek (CEBR 2003). Számos bizonytalanság van a City jövıjét illetıen az EMU-ba belépés után. A problémák azonban világosak: Az Európán belüli devizakereskedelem és a devizaswap tevékenységek egyértelmően eltőnnének. A kamatláb-határidıs ügyletek is csak egyetlen árfolyamra fognak vonatkozni. A vezetı kormányzati kötvénypiacok is növekedhetnek mind mélységben, mind átláthatóságban. Ezen tényezıkre utalva a Városfejlesztési Program azt állította: “these represent a relatively small proportion of London’s business, and its loss could well be more than outweighed by the concentration in London of transactions between the euro and other currencies”39 (CEBR 1995). Uugyanez a jelentés azt is megfogalmazta, hogy London kiemelkedı pénzügyi központ, és úgy is kezelhetı, mint az egyetlen igazi világközpont. Az átható és folyamatos kényszer a pénzügyi szolgáltatások koncentrálására néhány központban, és fıleg Londonban, számos versenyképességi elınyt nyújt, és ezen elınyöket nehezen lehetne megismételni. Ezen kívül számos elıny külsı gazdaságokból származik, ezért minden egyes cég a másik közelségébıl származtatja a hasznait. Ezen a külsı gazdaságok segítenek megerısíteni a létrejött pénzügyi központok pozícióit. Volt egy nézet, miszerint a fejlesztések a telekommunikációban a pénzügyi központok szétszóródásához fognak vezetni. A jelentés készítıi nem osztják ezt a nézetet. És valóban az alapvetı hatása a hasonló kommunikációs fejlesztéseknek a tevékenységek koncentrációjára ösztönöz, megengedve a központoknak, hogy szélesebb hátországot tudjanak kiszolgálni. Szerintük erıs gazdasági nyomás van arra, hogy a hasonló szolgáltatások koncentrálódjanak Európában, és London, mint a legfıbb pénzügyi központ ebbıl a folyamatból profitálni tud. A kontinens pénzügyi központjai, mint Párizs és Frankfurt tettek lépéseket, hogy megvédjék és fejlesszék a pénzügyi szektoraikat. Arra is felhívták a figyelmet, hogy London pénzügyi szolgáltatásainak jövıje a masszív központok versenyének kimenetelétıl függ. A Kereskedelmi Kamara egy késıbbi jelentése nyugalomra adott okot a briteknek, mivel azt állította, hogy London pénzügyi központja virágozni fog akkor is, ha csatlakozik az euróhoz, és akkor is, ha nem (NIESR 2002). 39

Ezek csak London üzleti tevékenységének alacsony százalékát képviselik, és ezt a veszteséget könnyen ellensúlyozni tudja az euró és más valuták közti tranzakciók koncentrációja Londonban

56

Mint látható, igen széles körben foglalkoznak a témával különbözı gazdaságelemzık, politikusok, szervezetek. Nem véletlen, mivel Nagy-Britannia az Európai Unió egyik legnagyobb gazdasága, egyik legnépesebb országa, s egy ilyen állam kimaradása a közös valutából felvet bizonyos kérdéseket. Az elıbbiekben elég részletesen áttekintettük az euró bevezetése mellett és ellen szóló érveket, mely érvek helytállóak és melyek nem. Megvizsgáltuk milyen gazdasági viszonyok, eltérések vannak a brit és a kontinens többi nagy gazdasága között, és kiderült, hogy Nagy-Britannia igen jelentıs mértékben eltér attól, ami a kontinensen tapasztalható, és jelentıs mértékben függetleníteni tudja magát az ottani folyamatoktól. Ebbıl következıen bátran mondhatjuk, hogy az országnak nincs szüksége a közös valutára, mint ahogyan azt több jelentés is kimondta.

7. Az utóbbi évek eseményei a közös pénzzel kapcsolatban

Most pedig térjünk át a gyakorlatra egy kicsit, az elméleti fejtegetés után nézzük meg, mi is történt a valóságban az euró bevezetésével kapcsolatban az utóbbi években. Az elızıkben megvizsgáltam, milyen elınyei, hátrányai lennének a közös valutának, most pedig azt próbálom meg bemutatni, hogy ezen tényezık tudatában a politikusok hogyan nyilatkoztak, milyen döntéseket hoztak/kívánnak hozni, hogyan érvelnek az euró mellett illetve ellen. „Határozottan esetleg” – fogalmazta meg a Daily Telegraph Tony Blair brit miniszterelnök döntését, melyet 2003 júniusában hozott. Blair – pénzügyminisztere javaslatára – úgy döntött, Nagy-Britannia rövid idın belül nem váltja le a font sterlinget az európai közös valutára, az euróra (Nagy 2003). A döntés egybeesik a brit lakosság 60 százalékának véleményével, mégis nagy vihart kavart politikai körökben. Megfigyelık szerint elsısorban nem gazdasági szempontok érvényesültek, hanem Gordon Brown és Tony Blair rivalizálása áll a háttérben. Gordon Brown, pénzügyminiszter a londoni alsóház elıtt kifejtette, Nagy-Britannia egyelıre nem áll készen az euró meghonosítására, mert a kormány korábban megszabott öt gazdasági alaptétel közül eddig csak egyet teljesített. Az euróügyben kilátásba helyezett népszavazás dátumát pedig legkorábban 2006-ra tette. Blair kijelentette, hogy csak akkor vezetik be az eurót, ha elmélyíti a gazdasági stabilitást, és nem jár veszéllyel. Blair hozzátette, a bejelentéssel a kormány kimutatta a csatlakozási szándékát, és elindította a gazdasági 57

akadályok felszámolásának folyamatát. Nem hivatalos vélemények szerint a halogató politikát a gazdasági okok mellett az is indokolta, hogy a kabinet a közeledı választások elıtt nem akart beleszaladni egy súlyos népszavazási vereségbe, az összes legutóbbi országos felmérés azt mutatta ugyanis, hogy a brit választók kétharmadának - legalábbis rövid távon - továbbra sem kell az euró. Brown mindazonáltal az alsóházi beszédben erısen európárti retorikába csomagolta a belépés elutasításáról szóló, de ezt így közvetlenül, egyértelmő kifejezésekkel ki sem mondó bejelentést, mondván: ha a feltételek teljesülnek, Nagy-Britanniának csatlakoznia kell az euróövezethez. Hosszasan sorolta ennek elınyeit; egyebek mellett azt mondta, hogy az euró bevezetésével 30 év alatt 50 százalékkal nıhet az euróövezettel folytatott brit kereskedelem értéke, a nemzeti jövedelem pedig évente negyed százalékkal emelkedhet. Brown a brit részrıl tervezett belépéskönnyítı lépések között említette a fogyasztói infláció számítási módjának tervezett megváltoztatását. Ennek lényege az lenne, hogy a számítási módszerben nem a Nagy-Britanniában milliók által fizetett jelzálogkölcsönök képeznék a meghatározó elemet a kosárban, hanem a tényleges fogyasztói árak. Brown igen bonyolult fejtegetésébıl az jött ki, hogy az öt fı gazdasági terület közül a monetáris politikát is tartalmazó általános gazdasági konvergenciában, a külsı sokkhatásokkal szembeni rugalmasságban, valamint a foglalkoztatás és a növekedés stabilitásában a vizsgálatok negatív eredménnyel zárultak, a beruházási kilátások kérdıjelesen ugyan – a konvergencia mértékének függvényében –, de nem teljesen negatívak, és az euró bevezetésének a londoni Cityre, mint Európa pénzügyi központjára gyakorolt hatása várhatóan nem lesz kedvezıtlen. Ez utóbbi az egyetlen az öt terület közül, amely egyértelmően teljesültnek minısített. A foglalkoztatási és növekedési feltételcsoportban a leglátványosabb a különbség a brit és az euróövezeti gazdaság között, az elıbbi javára. A 2003-2004-es pénzügyi év költségvetésébe a brit kormány egyebek mellett 2,5-3,0 százalékos gazdasági növekedést, valamint 4 százalék alatti munkanélküliséget állított be; a növekedési elırejelzés csaknem a háromszorosa, a munkanélküliségi jóslat a fele volt az akkori valutauniós átlagnak40. A vizsgált területek közül - éppen ezért - a pénzügypolitikában sem volt meg, és ma sincs meg az összhang. Az Angol Bank 2003 februárjában - jelentıs meglepetést okozva a Cityben – negyed százalékponttal 3,75 százalékra, 1955 óta nem látott mélységbe csökkentette irányadó kéthetes repókamatát, azonban még ez is 1,75 százalékponttal

40

„Végleges a brit döntés: Nagy-Britannia nem csatlakozik az euróövezethez”, 2003. május 15. http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=203

58

magasabb volt az akkori euróövezeti irányadó rátánál, a kéthetes repótendereken alkalmazott igénybenyújtási kamatminimumnál, amely 2,00 százalék volt41. Nehéz eldönteni, hogy mennyiben elınyös vagy hátrányos az új valuta bevezetése, hiszen azzal, hogy Nagy-Britannia nem tagja az euróövezetnek, egyre kevesebb befolyása lesz Európára, ugyanakkor megırizheti a függetlenségét. Sokan nem hiszik, hogy a brit kormány döntése pusztán gazdasági megfontolásokra épülne, szerintük politikai szempontok voltak a döntıek. Brit megfigyelık is hasonló álláspontot képviselnek, a politikai rivalizálásra hívják fel a figyelmet Brown és Blair között. Schöpflin György, politológus, a londoni egyetem munkatársa a BBC-nek nyilatkozva elmondta, Brown pénzügyminiszter kezdettıl fogva nem szívlelte az Európai Uniót. Elfogadta azt, hogy Nagy-Britannia tagállam, de számára ezzel vége is van a történetnek. Ráadásul a pénzügyminisztérium hírhedten Európa-ellenes, miközben a Külügyminisztérium nagy Európa-barát. Valójában mindez politikai kérdés főzte hozzá. Sokan úgy gondolkodnak ugyanis, hogy Nagy-Britannia jövıje nem Európában van, hanem inkább Amerikával, illetve a nagyvilággal kapcsolható össze. Az ı szempontjukból tehát nem tragédia, ha nem tagozódnak be az európai monetáris közösségbe, és megtartják a függetlenségüket, autonóm rendelkezési jogukat. Nagy-Britanniában általános az a vélekedés, miszerint a Blairrel harcot vívó Brown azért halogatja a döntést, mert ı akarja kormányfıként bevinni az országot az euróövezetbe. Brown egy sajtótájékoztatón a következıket mondta az euró bevezetésének halasztását illetıen: „sokan meg fognak lepıdni, hogy milyen nagy gazdasági elınyökkel jár majd Nagy-Britanniának a csatlakozás, fıleg az alacsonyabb

tranzakciós

költségek,

a

megszőnı

árfolyamkockázatok,

valamint

a

kereskedelem bıvülése révén” (Nagy 2003). Schöpflin nem tartja valószínőtlennek Brown miniszterelnökségét, úgy látja ı inkább Amerika és a nagyvilág felé orientálódik, és nem elsısorban Európa felé húz. A politológus szerint Magyarország elıbb lesz az eurózóna tagja, mint Nagy-Britannia.

Bár politikailag megfontolt lépés lenne, gazdaságilag még nem érkezett el az euró bevezetésének ideje, mondta Tony Blair 2005 januárjában. Márpedig az euróövezethez való csatlakozásról elsısorban gazdasági megfontolásból, nem pedig politikai indoklásból kell meghozni a döntést, nyilatkozta. – „A brit irányadó kamat, a befektetések és a munkaerıpiac szempontjából elınyös döntéseket kell hoznunk” - mondta a kormányfı. „Számomra az euró 41

„Nagy-Britannia még nem készült fel az euró bevezetésére”, 2003. június 10., http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=260

59

ügye elsısorban gazdasági jellegő kérdés, hiszen az eurózóna gazdasági uniót jelent. Bár politikailag idıszerő lenne a csatlakozás, gazdasági szempontból tekintve még nem érett meg az idı a brit euróra”42.

"Egy brit konzervatív kormány garanciát jelentene Nagy Britannia euróövezeten kívül maradására"43 - nyilatkozta egy londoni sajtóértekezletén a toryk vezére, Michael Howard 2005 márciusában, amikor is már igencsak elkezdıdött a kampányolás a parlamenti választások elıtt. Erıs és stabil gazdaságot ígért a brit konzervatív párt elnöke, aki jutalmazná a megfelelıen cselekvı állampolgárokat - ez állt a toryk kiáltványának gazdasági fejezetében. A konzervatívok - kiáltványuk gazdasági fejezete szerint - megıriznék az Angol Nemzeti Bank hatáskörét az irányadó kamatok szabályozásában, azonban erre az euróövezeten belül már nincs lehetıség. A konzervatív kormány ugyanakkor 12 milliárd fontot takarított volna meg 2007-2008-ig. Ebbıl az összegbıl mintegy 8 milliárd fontot a kormányhitelek csökkentésére fordítottak volna, 4 milliárd fontot pedig az adók mérséklésére. ”Az erıs gazdaság mindennek az alapja” - nyilatkozta Howard. – „Magasabb életszínvonalat biztosít, így az emberek derőlátóan lesznek. Az erıs és versenyképes gazdaságot nem a kormány, hanem a nép, a brit nép alakíthatja ki” - hangoztatta kortesbeszédnek is beillı szónoklatában a tory vezetı. – „Olyan kormányra van szükségünk, amely elismerésben részesíti azokat, akik keményen dolgoznak, kockázatokat vállalnak, munkahelyeket hoznak létre, otthon vásárlására győjtenek, nyugdíjas éveikre spórolnak, vagy a jövıbe fektetnek be”. A konzervatív pártvezér a gazdaságpolitika irányvonalának módosítására szólította fel a kormányt. Szerinte az adók növelése, az irányadó kamatok emelése nélkül hovatovább tarthatatlan, hogy Nagy Britannia jövedelménél többet költ. Az adószint és az irányadó kamatok emelése viszont súlyosan érinti Nagy-Britannia gazdasági kilátásait. Még ugyancsak 2005-ben Kenneth Clarke, Európa-párti brit konzervatív beismerte, tévedés volt támogatni az euró bevezetését. Clarke korábban pártja többségével szemben is támogatta az euró bevezetését. "Azt hittem, hogy az euró növeli majd a termelékenységet, az életszínvonalat, és ösztönzi a politikai reformokat, ám nem így történt" mondta a Central Bank címő folyóiratnak adott interjúban a politikus, aki szerint óriási kockázat lett volna felcserélni a fontot az euróval. "Nem hiszem, hogy Nagy-Britannia valaha is teljes 42

„Tony Blair: Nincs készen az euróra a brit gazdaság”, 2005. január 11. http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=1412 43 „Nem kérnek az euróövezetbıl a brit konzervatívok”, 2005. március 23., http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=2162

60

biztonságban és bizalommal csatlakozhatott volna az euróövezethez, és erre aligha nyílik lehetıség a következı tíz évben"44 - fogalmazott Clarke. A brit konzervatív politikus szerint az euróövezet súlyos terheket ró az EU bizonyos földrajzi térségeire, így például a mediterrán övezetre.

8. Összefoglaló gondolatok

Vizsgálódásom célja az volt, hogy rávilágítsak a kül-, és belpolitika összefüggéseire egy véleményét erıteljesen kifejezı tagállam integrációs politikájának bemutatásával. Részletesen kitértem az európai közös valutával kapcsolatos kérdésekre, milyen elınyei, hátrányai vannak, mely politikai oldal hogyan viszonyult hozzá az idı elırehaladtával. Rengeteg számmal bizonyítottuk, hogy a brit gazdaság igen eltérıen viselkedik a kontinens többi országától, azonos gazdasági döntések eltérı eredményekkel járhatnak az eltérı körülmények miatt. A brit EU-politika sajátosságainak taglalása során nyilvánvalóvá vált, hogy olyan tényezıkkel állunk szemben, amelyek a kontinens többi országában is fellelhetık, azonban a szigeten ezeknek a jelentısége hatványozottan nyilvánul meg. A brit Európa-politika egyik jellemzıje az volt, hogy az egymást követı brit kormányok folyamatosan közeledtek az Unióhoz, míg Blair politikája áttörést eredményezett ezen a téren. Az állítások hitelességét úgy igyekeztem bebizonyítani, hogy mindig összehasonlítottam az egyes kérdésekben képviselt konzervatív és munkáspárti álláspontokat. Bemutattam, hogy a Blair-féle kormányzás fordulatot jelentett mind Európa, mind a sziget számára. Ennek több oka is volt. Blair felismerte, hogy az euró bevezetése történelmi szükségesség, amit szerinte gazdasági tesztekkel lehet bizonyítani. A konzervatívok az eurótagságot ennél jóval merevebben utasították el, különösképpen Thatcher kormányzása alatt. Blair azt is felismerte, hogy az euró elfogadtatását a szigetországban elısegítheti a KKBP-ben felvállalt aktív brit szerep. A konzervatívok ezzel szemben egyértelmően elutasították az EMU-tagság ilyen formán történı megvalósulását, azt nem kívánták összekapcsolni semmilyen egyéb politikával. Már kormányzása elsı ciklusában elérte azt,

44

„Az euró ellen fordult a legelszántabb EU-párti brit konzervatív politikus”, 2005. augusztus 24. http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=3676

61

hogy Nagy-Britannia hangja erısebben csengjen az Európai Uniós fórumokon. Sikerült növelnie a brit befolyást, érdekérvényesítést. A brit érdekérvényesítés növelését Blair újfajta európai retorikával is párosította. Feladta elıdei meglehetısen obstruktív külpolitikai magatartását, hangnemet váltott, ami szívesen látott partnerré tette ıt az európai fórumokon. Azon fáradozott, hogy sikerüljön meghaladnia a „vonakodó partner” elnevezést, amivel a briteket nagyon sokáig illették európai körökben. Az is jellemzı rá, hogy a szövetségeseket az öreg kontinensen keresi, noha a transzatlanti kapcsolat jelentıségét sem veti meg. A brit kormányfı tudatában van annak, hogy a közvélemény szerepe meghatározó. Ezért következetesen arra törekszik, hogy az uniós döntéseket, az abban való brit részvétel formáit elmagyarázzák a lakosságnak. Ebben nagy segítségére vannak a régi vagy újonnan szerzett szövetségesek is. Felismerte, hogy a mélyítést célzó EMU-t el kell fogadni, mint politikai ambíciót. Ezt azonban természetesen a szabad kereskedelem, külpolitikai szerepvállalás erısítésével, a bıvítés megvalósításával. Blair csak egyensúlyt akar teremteni a kontinensen és a szigetországban uralkodó politikai és ideológiai felfogások között. Elemzık szerint az elkövetkezı évek döntı fontosságúak lesznek a tekintetben, hogy Nagy-Britannia melyik irányba fog tovább haladni távozása után. Egyrészt azért, mert a tapasztalat mutatja majd meg, mennyire jól vagy rosszul mőködik az egységes pénzrendszer. Gondos Ádám meglátása szerint, ha a britek azt fogják látni, hogy az európai gazdaságok nem tudnak kilábalni a recesszióból, a munkanélküliség nem csökken, a kontinentális gazdaságok reformjai, pedig rendre elbuknak a politikai akarat hiánya következtében, nehéz lesz azt a következtetést levonni, hogy az euró bevezetése sikeres, és érdemes csatlakozni a közös pénzrendszerhez. Befejezésként hadd vegyem kölcsön Csaba László a Figyelıben megjelent cikkének

egy

megközelítéstıl

mondatát: idegen

az

„A

pragmatikus,

európai

konkrét

szövetségi

állam,

hasznokra mint

koncentráló

politikai

angol

világcél,

a

visszavonhatatlan elkötelezıdés, a nemzeti szuverenitás egy fontos szeletének a frankfurti – »ellenırizetlen« - technokratákra történı átruházása.” (Csaba 2002:26-27). Lehetséges, hogy ez a valódi ok húzódik meg a brit Európa-politika hátterében.

62

9. IRODALOMJEGYZÉK

„Ancram: Sovereignty and the nation state int he 21st century”, www.conservatives.com, 2002. április 8. ANDOR, L. (2003a): „Anglia és az euró”. Európai Tükör. VIII. évf./1. 100-116. o. ANDOR, L. (2003b): „Tony Blair drámája”. Európai Szemle. XIV. évf./3. 45-69. o. Article by the Foreign Secretary Jack Straw in the Independent newspaper, 22 November 2001., http://comment.independent.co.uk/commentators/article145195.ece ASH, T. G. (2001): „Európai-e Britannia?”. Európai Szemle. XII. évf./3. 37-51. o. „Az euró ellen fordult a legelszántabb EU-párti brit konzervatív politikus”, 2005. augusztus 24. http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=3676 BALL, J. Sir (1998): Britain at the crossroads: the single currency, Economic Affairs 18 (4), 37–39. BARON, R. (1999): Serious Damage – The impact of the Withholding Tax on the City of London, CPS BAYOUMI, T. - EICHENGREEN, B., (1993): Shocking Aspects of European Monetary Integration, Adjustment and Growth in EMU, CUP BLACK, C. (2000): „Nagy-Britannia atlanti opciója”. Európai Szemle. XI. évf./1. 25-39. o. „Blair says UK must ignore single currency”. Financial Times. 2002. január 3. http://www.nejtillemu.com/eurosceptics.htm BUDD, A. (1998): The new monetary policy framework in the UK, The Economic Journal BULMER, S. (1992): “Britain and European integration”, In: S. George: “Britain and the European Community”, Oxford: Clarendon Press, 4-29. o. CEBR/Corporation of London (2003): The City’s Importance to the European Union Economy, http://www.cityoflondon.gov.uk/Corporation/media_centre/files_archive/city2eu.htm CEBR/London Business School/Corporation of London (1995): The City Research Project „Committed to Europe, reforming Europe”, Speech by the PM, Tony Blair, Ghent City Hall, Belgium, 23 February 2000, www.fco.gov.uk COX, L. (2004): Current Account Asymmetries with the European Union, Economic Trends no 616, 63-73. CSABA, L. (2002): „Van-e élet az eurózónán kívül?”. Figyelı. január 3. 26-27. o. Edited transcript o fan interview given by FCO Minister for Europe, Peter Hain, for BBC radio 4, 23 November 2001., www.fco.gov.uk 2002. január 16. 63

Európai Jelzálogszövetség, CML, 1998, http://www.hypo.org/Content/Default.asp

European Policy Forum (1995): The Hidden Costs of Regulation in Europe, London FORSTER, A. (2001): Britain and the Maastricht negotiations, Palgrave GEORGE, S. (1991): An awkward partner: Britain int he European Community, OUP GILLESPIE, P. (2000): Blair’s Britain, England’s Europe: A view from Ireland, Institute of European Affairs GONDOS, Á. (2000): „Nagy-Britannia és az euró: merre tovább?” Európai Tükör. V. évf. /2. 75-87. o. HALLETT, A.H. (1998): The ostrich and the EMU – policy choices facing the UK, The Economic Journal, Vol. 108, No. 449 Jul. pp. 1183-1184 HILL, R. (1999): Mi, európaiak. Geomédia Szakkönyvek, Budapest, 65-85. o. HM Treasury (1999): Forecasts for the UK Economy, No.143 HMT (1997): Membership of the Single Currency

EMU and the World Economy, World Economic Outlook, October 1997, http://www.imf.org/external/pubs/FT/Weo/WEO1097/WEOCON97.htm International Financial Markets in the UK (IFSL), British Invisibles, December 2001, http://www.ifsl.org.uk/ JONES, M.: „Treasury euro doubts revealed”, Guardian, 4 January 2002., http://archives.econ.utah.edu/archives/a-list/2002/msg00044.htm KOVÁCS, G. (2004): „A német és a brit uniós érdekérvényesítés háttere a ’90-es években”. Európai Tükör. IX. évf. 8. sz. november 38-54. o. KRUGMAN, P., (1991): Geography and Trade, MIT Press

LEACH, G. (1999): The UK and the Euro – better out than in?, Institute of Directors, London, http://www.euro-know.org/articles/ukeuro0.pdf

LYONS, G. (1998): The Economic Implications of EMU for Employment, http://www.euro-know.org/politeia/lyons.html MACLENNAN, D. (1997): EMU and the UK housing and mortgage markets, CML MAUDE, F. (1999): Why the global economy needs nations, Adam Smith Institute MILNE, I. (1998): The facts about FDI, June Press Occasional Paper No. 5, November „Nagy-Britannia még nem készült fel az euró bevezetésére”, 2003. június 10., http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=260 NAGY, L. (2003): Euróra cirkáló, In: Hetek, VII. évfolyam, 24. szám, június 13. „Nem kérnek az euróövezetbıl a brit konzervatívok”, 2005. március 23., http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=2162

64

Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS), (1995) www.bis.org NIESR, National Institute of Economic and Social Research, London Chamber of Commerce (2002), http://www.thamesvalleychamber.co.uk/memberservices/8_1.asp OECD Economic Outlook No.80, (2006), http://www.oecd.org/document/61/0,2340,en_2649_201185_2483901_1_1_1_1,00.html

'Ostoba és abszurd Gordon Brown öt tesztje az euróról', 2004. november 02. http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=669 PORTES, R. (2000): The role of the euro in the world: past developments and future perspectives, London Business School and CEPR RAPCSÁK, J. (2000): Nagy-Britannia és az európai integráció. A vonakodó partner. In: Kiss, J. L.: A tizenötök Európái. Közösségi politikák – nemzeti politikák. Osiris Kiadó, Budapest, 227-277. o. ROOKE, A. (2007): Foreign investors continue to favour UK over other European markets, http://www.ukinvest.gov.uk/gateway/index.html „Should the UK join?”, Financial Times, 25 July 2001. www.ft.com SKED, A. - COOK, C. (1993): Post-war Britain: A policy history, Penguin books Speech by the Prime Minister, Tony Blair, at the opening of the European Research Institute, Birmingham, 23 November 2001., www.fco.gov.uk „Still coming in”, The Economist, 22 January 2000. http://www.findarticles.com/p/articles/mi_hb5037/is_200001/ai_n18277443 „The myth of eurocreep”. The Economist. 2002. január 5. 29-30. o., http://www.findarticles.com/p/articles/mi_hb5037/is_200201/ai_n18269210 „Tony Blair: Nincs készen az euróra a brit gazdaság”, 2005. január 11. http://www.eurohirek.hu/modul.asp?name=cikk&file=article&sid=1412 Toyota in Europe – a monkey on a string (1996), Keio Business Review, 34-40 „Végleges a brit döntés: Nagy-Britannia nem csatlakozik az euróövezethez”, 2003. május 15. http://www.euvonal.hu/index.php?op=hirek&id=203 WESTON R, (2002): The United Kingdom versus The European Monetary Union

65