AZ EUTANÁZIA Az eutanázia – morális dimenziókat is felvető – dilemmája, ha a jog oldaláról közelítjük meg a problémát, az élethez és emberi méltósághoz való jog érvényesülésének szempontjából vizsgálható. Hozzá kell azonban tenni, hogy az eutanázia tárgykörének nem csak jogi aspektusa van. Egyrészről az eutanázia mellett vagy ellen érvelő diskurzus jelen van a hétköznapokban: a „szép”, „jó”, „könnyű” halálról nap mint nap nyilatkoznak különböző véleményformálók, sajtóorgánumok, elektronikus médiumok, országgyűlési képviselők, kormányzati pozícióban lévő tisztségviselők, illetve „mezei” állampolgárok. Az eutanázia kapcsán jelentkező frontvonalakat jól jelzi, hogy míg a keresztény orientációjú véleményformálók jellemzően az eutanázia bármilyen válfaja ellen foglalnak állást, a szabadelvűbb irányzatok reprezentánsai elfogadhatónak tartják azt. BLASSZAUER BÉLA véleménye szerint – amellyel jómagam is maximálisan egyet tudok érteni – az eutanázia kérdését is a társadalomnak kellene megoldania. A döntés az ember haláláról ugyanis nem orvosi, nem szakmai, hanem mindenekelőtt erkölcsi, morális kérdés. Az eutanázia története. Az eutanázia görög eredetű szó (az eu-jó, illetve thanatoszhalál szóösszetételből származik). Az eutanáziát már az ókorban is alkalmazták, ekkor még főként eugenikai, illetve hasznossági megfontolások alapján, kora-és torzszülöttek vonatkozásában. PLATÓN Az állam című munkájában arról ír, hogy a nyomoréknak született gyermekeket valamiféle „hozzáférhetetlen titkos zugban” tüntették el. ARISZTOTELÉSZ Politika című könyve pedig akként foglal állást, hogy „a törvénynek kell biztosítani azt, hogy semmiféle korcsszülött ne nevelkedhessen fel.”SZÓKRATÉSZ, ZÉNÓN és SENECA is elfogadhatónak tartották a halálba segítést a súlyos és szenvedő betegek esetén. Az aktív halálba segítést (más terminológiával: kegyelemből történő emberölést) olyan felnőtteknél alkalmazták, akik súlyos és gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek és képtelenek voltak öngyilkosságot elkövetni, ezért vagy segítséget igényeltek hozzá, vagy másra bízták azt. A középkorban a zsidó és keresztény filozófusok, majd az olyan ismert újkori gondolkodók, mint JOHN LOCKE, DAVID HUME, LUTHER MÁRTON és IMMANUEL KANT is vizsgálták a problémát, bár egyáltalán nem tudták a végérvényesség igényével átvágni eme gordiuszi csomót. MORUS TAMÁS Utópia című munkájában (1516) a súlyos és fájdalmas betegségben szenvedőket arra biztatta, hogy saját kezűleg, vagy mások közreműködésével vessenek véget a szenvedéseiknek. „Ha (…) a betegség nem csak gyógyíthatatlan, hanem amellett folytonos kínnal és gyötrelemmel jár, akkor a papok és hatósági személyek a következő intelmet intézik az illetőhöz: minthogy az élet kötelességeinek többé immár nem tud megfelelni, másoknak csak terhére van, magamagának pedig keserves kínja, minthogy szinte már túléli önhalálát: szánja el magát, ne táplálja még tovább testében a dögvész és ragály csíráit, ne bánja kínos-keserves életét, hanem szánja el magát a halálra és jó reménységgel váljon meg önként szomorú életétől, mint valami börtöntől és kínpadtól, vagy pedig engedje, hogy mások megszabadítsák tőle. Ezzel csak bölcsen fog cselekedni, mert a halál nem fosztja meg az élet gyönyöreitől, hanem csupán gyötrelmeitől.”
1
Az orvosi eutanázia gondolatát és az emberi élet meghosszabbításának kötelességét, mint orvosi feladatot első ízben FRANCIS BACON vetette fel (A tanulás előmozdítása, 1605). Véleménye szerint az „élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de ugyanakkor a halál könnyűvé tétele is orvosi feladat. Nagyra becsülöm az orvos hivatását, nemcsak mert visszaállíthatja az egészséget, hanem azért is, mert mérsékelheti a fájdalmat és nemcsak akkor, amikor ezáltal gyógyít, hanem akkor is, amikor a jó és könnyű halált szolgálhatja.” Az Öngyilkosságról szóló esszéjében DAVID HUME teljes pályás támadást indít a babona és a „hamis vallás” ellen, amely arra kényszeríti az embert, hogy meghosszabbítsa siralmas életét. ARTHUR SCHOPENHAUER és FRIEDRICH NIETZSCHE is kiálltak az autonóm egyének azon joga mellett, hogy véget vessenek az életüknek, amikor halálos betegség miatt minden öröm és élvezet megszűnik számukra. Az eutanázia végső soron a XIX. század alkonyán került a szenvedélyes viták kereszttüzébe. Az aktív eutanázia azonban csak akkor válhatott alkalmazhatóvá, amikor már nagy biztossággal megállapíthatóvá vált a beteg gyógyíthatatlansága, illetve amikor sikerült a morfin izolációja (1816) és az injekciós tű kifejlesztése (1850 körül). Ezzel megnyílt az út a betegségből vagy sérülésből eredő fájdalmak hatásos csillapítására. SAMUEL D. WILLAMS angol iskolamester hirdette meg elsőként az aktív eutanázia gyakorlását: „reménytelen és fájdalmas betegség minden esetében az orvosnak – bármikor a beteg óhaja szerint – el kell ismernie kötelességként, hogy kloroformot vagy más, ehhez hasonló anesztetikumot alkalmazzon a célból, hogy azonnal megszüntesse a tudatosság állapotát és a szenvedőt azonnali és gyors halálba segítse.” A XX. század eutanáziával kapcsolatos relevánsabb eseményeinek sorát az 1921. évi Német Birodalmi Gyűlésen elhangzott törvényjavaslat indította el, amely kimondta, hogy a halálba segítésnek büntetlennek kell maradnia, amennyiben az áldozat gyógyíthatatlan beteg, nagykorú és a betegség gyógyíthatatlanságát három orvos megállapította. A javaslatot végül elutasították. 1968-ban a Világ Orvosi Társasága (World Medical Association) Sydneyben tartott ülésén elfogadtak egy olyan nyilatkozatot, amely kimondja, hogy az orvosok nem tekintik feladatuknak azt, hogy szándékosan állást foglaljanak az eutanázia ellen. 1975-ben Peter Haemmerli svájci belgyógyász professzor nyíltan hangoztatta, hogy az orvos feladata nem mindig az életmentés és ő is gyakran hozott ezzel ellentétes döntéseket. „Vallomása” nyomán, miszerint tíz esetben megtagadta a végstádiumban lévő betegek mesterséges táplálását, letartóztatták. Igazi fordulópontot jelentett az eutanáziával kapcsolatos vitákban egy 1974-ben kelt amerikai felhívás az önkéntes eutanázia elfogadására. A felhívás az Amerikai Humanisták Társasága, illetve az Amerikai Etikai Egyesülés folyóiratában, a The Humanistban jelent meg. A felhívás többek között az alábbiakat tartalmazta: „azt megkövetelni, hogy az embert akarata ellenére is életben tartsák, megtagadni a kegyelmes halálra vonatkozó kérését, miután az élet méltósága, szépsége, ígérete és értelme megszűnt, amikor már csak a haláltusa különböző fokozatait járja lassan végig, kegyetlen és barbár dolog. A szükségtelen szenvedés 2
kikényszerítése olyan gonoszság, melyet a civilizált társadalmaknak el kell kerülniük. Az emberekben természetes módon él a remény, hogy amikor az idő eljön, képesek lesznek békében és méltósággal meghalni. S a végső gyötrelemben, amikor a vég elkerülhetetlen, mi olyan emberi erőfeszítésért emeljük fel szavunkat, amely könnyít önmagunk és mások szenvedésén anélkül, hogy erkölcsileg vagy jogilag bárki megvádolhatna minket.” A felhívás a szenvedő egyén érdekében alkalmazott eutanáziát javasolja és az eutanázia aktív, valamint passzív formáját is elfogadja az önkéntesség alapján. Az eutanázia általános jelentését a „jó halálban” látja, de definiálja az aktív és passzív eutanázia fogalmait is. Az aktív eutanáziát gyógyszerek (pl. morfin) túladagolásában, míg a passzívat az olyan rendkívüli életmeghosszabbító eszközök alkalmazásának elmulasztásában, illetve beszüntetésében jelöli meg, mint pl. az intravénás táplálás és az újraélesztés. Az 1940-es évektől az 1960-as évekig az orvostársadalom tagjai úgy érezték, hogy mindent, amit csak lehet, meg kell tenniük az élet fenntartásáért és nem hagyhatják a betegeket meghalni. Az 1960-as évek végére azonban – főként az USA-ban – egyre szélesebb körben szálltak szembe az emberi méltóságot véleményük szerint sértő, költséges és gyakran haszontalan próbálkozásokkal, amelyek az élet mindenáron való meghosszabbítását célozták. A tiltakozást segítették a beteg jogait propagáló széles körű követelések, az önálló hospiceintézmények elterjedése, valamint a kórházakban megjelenő ún. palliatív ellátóegységek (csak a tüneteket enyhítő és nem a betegség megszüntetésére irányuló tevékenység) is. Miért vált ki szenvedélyes vitákat az eutanázia? Az első ok természetszerűleg ideológiai vetületű. Az eutanázia ellenzőinek nagy többsége vallási tanítások, útmutatók vagy valamilyen vallási hit alapján utasítja el az eutanáziát. Az egyházak szinte mindegyike elsőrendű fontosságot tulajdonít az etikának és a többségük meg is fogalmazta lényegi álláspontját a vitás kérdésekről. A római katolikus teológusok már hosszú ideje foglalkoznak orvosetikai problémákkal és jól ismertek a különböző pápai állásfoglalások is. Az Egyesült Államokban és számos más országban nagy jelentőséggel bírnak az olyan dokumentumok, amelyek etikai és vallási útmutatásokat adnak. Ilyen pl. az amerikai Országos Katolikus Konferencia Etikai és Vallási Útmutatója (1995), amely szerint „az eutanázia olyan cselekedet vagy mulasztás, amely önmagában vagy szándéka szerint halált okoz a szenvedés megszüntetése céljából.” A katolikus egészségügyi intézmények nem fogadják el és nem vesznek részt az eutanáziában, az öngyilkosság elkövetéséhez semmilyen segítséget sem nyújtanak. A haldokló beteget szerető gondozásban, lelki támogatásban, megfelelő fájdalomcsillapításban kell részesíteni, hogy a természetes halál bekövetkezéséig „méltóságban élhessen”. A protestáns egyházak etikai és teológiai kérdésekben jóval nagyobb mozgásteret biztosítanak a felekezet tagjainak. A protestantizmus hagyományosan az egyén szabadságát hangsúlyozza, amely mindenekelőtt a szabad választáshoz való jogot takarja. A vitákban megjelennek a különböző politikai vélemények is. A pártállamban az eutanázia szocialista megközelítésével ostorozni lehetett a kapitalizmus embertelenségét, amely nem az embert, hanem a profitot tekintette a legfőbb értéknek. Az interpretációjukban a szocialista társadalomban nem az élet elmúlásáról, hanem az életről magáról kell beszélni, vagyis az eutanázia kérdését száműzni kell a napirendről. 3
A vitákat generálja, hogy a jó halál kérdése sokakat érint és sok erkölcsi dilemmához kapcsolódik. Szoros összefüggésben áll az öngyilkossággal, az emberi méltósággal, az élet abszolút vagy relatív értékével, az önrendelkezési joggal, a szűkös források elosztásával, az egészségügyi kultúrával, a betegek felvilágosításával, a csúcstechnológiával, a döntési képességgel, a halálhoz való joggal és így tovább. Az eutanázia komplex filozófiai, etikai, vallási, teológiai, jogi és erkölcsi probléma, ekként sokféle tudományterületet is érint a vizsgálata. Az eutanázia formái. Fentebb már esett szó az eutanázia két formájáról, az aktív és a passzív „válfajról”. Az aktív eutanázia (mercy killing, kegyelemből, szánalomból történő halálba segítés) általában olyan szándékos cselekedetet, beavatkozást jelent, amely a fájdalmas, szenvedésekkel teli és gyógyíthatatlan betegségben vagy sérülésben szenvedő és többnyire végstádiumban lévő beteg életét a beteg kérésére kioltja. Az aktív eutanázia olyan cselekedet, amelynek során az orvos gyógyszert vagy más anyagot ad be a betegnek azzal a céllal, hogy a beteget a halálba segítse, hogy a beteg fájdalmainak és szenvedéseinek véget vessen. Ez történhet a beteg kérésére (önkéntes aktív eutanázia), vagy a beteg kérése nélkül (nem önkéntes aktív eutanázia, pl. a fizikailag és/vagy szellemileg súlyosan károsodott csecsemő, vagy döntésképtelen személy esetén). A passzív eutanázia ezzel szemben általában olyan beavatkozások és cselekedetek szándékos elmulasztását vagy beszüntetését jelenti, amelyek a végstádiumba jutott beteg életét meghosszabbítanák. E forma lényege, hogy a terminális állapotban lévő betegeknél nem használnak fel minden lehetséges eszközt; a súlyosan károsodott újszülöttek életben maradására nem tesznek heroikus erőfeszítéseket, a visszafordíthatatlanul komatikus betegeknél az életmeghosszabbító eszközök alkalmazását többnyire beszüntetik. Az ilyen cselekedet azonban nem nevezhető eutanáziának, ha nem a szánalom, a részvét és a humánum vezérli. A passzív eutanázia továbbá szorosan kapcsolódhat a kezelés viaszutasításához is, amikor a beteg nem fogad el semmilyen terápiás beavatkozást és ezzel az orvos egyetért. Az eutanáziával kapcsolatos szabályozás néhány példája. Hollandia az első állam a világon, ahol nyíltan, meghatározott feltételek mellett, az orvosok alkalmazzák az aktív eutanáziát és segítséget nyújtanak a betegek öngyilkosságához. Ezt a gyakorlatot hosszas társadalmi, szakmai, jogi és vallási vita előzte meg. Az Észak-Ausztráliai Kormányzóság parlamentje a világon elsőként, 1995-ben iktatta önálló törvénybe az önkéntes aktív eutanáziát – az Ausztrál Orvosi Kamara és a Pro Life mozgalmak intenzív tiltakozása mellett. Az ausztrál állampolgárok döntő többsége ugyanakkor támogatta ezt a megoldást: a megkérdezettek több mint háromnegyede szerint az orvosnak segítenie kellene a végstádiumban lévő betegek halálában. A törvény lényege a következő: a betegnek jogában áll segítséget kérnie az orvostól, hogy az emberi módon vessen véget életének, amennyiben ezt az orvos önként vállalja. Franciaországban gyakori, hogy a végstádiumban lévő betegnek halálos „koktélokat” adnak. Külön törvényi szabályozás nem létezik, az Országos Etikai Bizottság pedig ellenzi az eutanázia jogi szabályozását, mert úgy véli, hogy visszaélnének a törvénnyel, helytelenül értelmeznék azt és az orvosok túlzott hatalmat kapnának az egyén élete felett. 4
Kanadában az öngyilkosságban való segítségnyújtás büntetendő cselekedetnek minősül. A közvéleménykutatások szerint azonban a kanadai polgárok több mint háromnegyede egyetért a gyógyíthatatlan beteg részvétből, szánalomból történő megölésével, ha a beteg ezt írásban kéri, az Ontariói Orvosi Társaság pedig arra a következtetésre jutott, hogy az eutanázia kérdésének eldöntését a társadalomra kell bízni. Kínában a társadalom nagyjából fele ért egyet az eutanáziával. Kína különböző részein a haldoklókat rendszerint hazaküldik a kórházakból, hogy otthon, természetes körülmények között hunyjanak el. A kínaiak számára mindennapi „rutin”, hogy az életfenntartó kezelést beszüntessék olyan betegeknél, akik permanensen kómában, illetve más reménytelen állapotban vannak. Lengyelországban a hagyományos katolikus mentalitás miatt is érzékeny az eutanázia témája, de azért is, mert a területén sok olyan koncentrációs tábor működött a második világháború idején, amelyekben a náci orvosok kísérleteket végeztek. Ez mélységes ellenérzést váltott ki mindenféle, eutanáziát favorizáló állásponttal szemben. Az eutanázia, mint emberi jogi kérdés. Napjainkban az eutanázia dilemmája egyre kardinálisabb emberi jogi kérdésként jelentkezik, amit két okra szokás visszavezetni. Egyrészt a modern orvostudomány révén a betegek haldoklása gyakran akár évekig is meghosszabbítható, ezért az orvosok, a betegek és a hozzátartozók korábban nem ismert döntési helyzetekbe kerülnek. Másrészt napjainkban sokan gondolkodnak másképpen a halálról, mint régen és nem tartják kötelességüknek elviselni a haldoklással járó testi-lelki szenvedéseket, így haldoklásuk lerövidítését kívánják. Mindezek nyomán számos nyilvános diskurzusban, bírósági tárgyalótermekben és törvényhozási épületekben is megfogalmazódott, hogy az emberi méltósághoz való jog, illetve az önrendelkezési jog alapján „mindenkinek joga van a méltóságteljes halálhoz”. Az eutanázia liberalizálásának hívei az emberi méltósághoz való jogból következő egyéni önrendelkezési jogot szokták érvelésükben citálni és arra emlékeztetnek, hogy az élethez való jogból nem következik, hogy kötelesség is lenne élni. Az ezzel szemben álló alapjogi felfogásokban gyakran felbukkanó érv szerint az államnak intézményes kötelezettsége védeni az emberi életet és ez az alapvető alanyi jogok korlátozásával is járhat. Az ellátás visszautasításához való jog. A demokratikus jogállamokban mindazonáltal általánosan elfogadottá vált, hogy az önrendelkezési jognak az egészségügy terrénumában is érvényesülnie kell. Éppen ezért a betegek maguk dönthetnek a kezelésükkel kapcsolatos kérdésekben: igénybe kívánják-e venni az egészségügyi ellátást, mely beavatkozások elvégzésébe egyeznek bele, melyeket utasítanak vissza. Az orvos-beteg viszonyt a megfelelő tájékoztatáson alapuló beleegyezés elve dominálja, amely szerint az orvos csak a megfelelően informált beteg önkéntes felhatalmazása alapján végezheti el a szükséges vizsgálatokat és beavatkozásokat. Az Egyesült Államokban ezen, common law-ból levezethető elvet CARDOZO bíró hozta be a köztudatba, amikor a SCHLOENDORF-ügyben kifejtette, hogy minden felnőtt ember maga rendelkezik saját testével és az orvosok új generációjának szemléletét már e doktrína 5
jegyében kell alakítani. Az 1970-es évektől kezdődően egyre több bírósági döntés ismerte el, hogy a magánélethez való alkotmányos jog alapján a döntésképes betegek visszautasíthatják az életmentő és életfenntartó kezeléseket is. Később egy kanadai precedens is elismerte a döntésképes beteg jogát az életfenntartó kezelések visszautasításához. Ezt követte a brit Lordok Háza legfelső bírósági állásfoglalása, majd az ír Legfelső Bíróság döntése. A jogfejlesztő bírósági ítéletek mellett a nyugat-európai államokban, majd a demokratikus átalakulást követően a poszt-szocialista országokban is gyökeret vert a törvényhozásban az orvosi ellátás visszautasításához való jog elismerése és több államban intézményesítették az előzetes jognyilatkozatok különböző formáit is. Összességében elmondható, hogy az életfenntartó kezelés visszautasításhoz való jog elismerése az önkéntes passzív eutanázia megengedését jelenti. Abban széleskörű konszenzus uralkodik, hogy a döntésképes betegek akaratnyilatkozatát el kell fogadni. Nem ilyen egyértelmű azonban a jogi megítélés, ha a beteg döntésre képtelen állapotban van és írásban sem nyilatkozott a számára elfogadhatatlan kezelési formákról, illetve a helyettes döntéshozó személyéről. Előfordul, hogy ekkor a beteg törvényes képviselője (szülő, gyám, gondnok) vagy a legközelebbi hozzátartozója jogosult dönteni. A terápiát csak akkor szabad abbahagyni, ha ez szinkronban van a beteg esetleges korábbi akaratával és legjobb érdekeivel. Az egészségügyi önrendelkezési jog Magyarországon. 1998 előtt nem biztosította átfogó törvény a betegek jogvédelmét, így a gyógyíthatatlan betegekre vonatkozó szabályozás is hiányos volt, de a jogszabályok az eutanázia minden formáját tiltották. Az 1998-ban hatályba lépett törvény, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szakított a korábbi szemlélettel és rögzíti a betegek jogait. A törvény kimondja, hogy az orvosi kezelés a beteg beleegyezésétől függ és a cselekvőképes betegnek joga van az ellátás visszautasításához. Az életfenntartó és életmentő kezelés visszautasítását (passzív eutanázia) elméletileg lehetővé teszi a törvény azon rendelkezése, amely kimondja: „A betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is - halálhoz vezet és gyógyíthatatlan.” Az ellátás visszautasításának további feltételei: a visszautasítás csak közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban, illetve írásképtelensége esetén két tanú együttes jelenlétében történhet. Ez utóbbi esetben a visszautasítást az egészségügyi dokumentációban rögzíteni kell, amelyet a tanúk aláírásukkal hitelesítenek; a visszautasítás csak akkor érvényes, ha egy háromtagú orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a visszautasítás feltételei fennállnak, továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá az 6
orvosi bizottság vizsgálatához, a kezelés visszautasítására vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe; meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok - személyes beszélgetés alapján történő - feltárását és a döntés megváltoztatását. Ennek során ismételten tájékoztatni kell a beavatkozás elmaradásának következményeiről; a beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan képes a gyermek kihordására; a beteg a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényhozó csak annyiban engedhet teret a gyógyíthatatlan beteg önrendelkezési joga érvényesülésének, amennyiben képes biztosítani, hogy a döntés a beteg saját, valódi, befolyástól mentesen kialakított akaratát testesíti meg. Véleményem szerint a jognak az alapvető társadalmi szükségleteket kell követnie és azokat kielégítenie, így a társadalom tagjainak többsége által vallott mindenkori igényét kell alapvető orientációs pontnak tekinteni. Azaz ha a jól látható többség az eutanázia liberalizálása mellett tesz hitet, arra a törvényhozásnak is reflektálnia kell. Emellett persze tekintettel kell lennie az alapvető tradíciókra, a morális hagyományokra is. Ezekre figyelemmel el lehet érni, hogy a törvény szövege ne pusztán papírjogként funkcionáljon. IRODALOM 1. BLASSZAUER BÉLA: A jó halál (eutanázia). Gondolat Kiadó, Budapest, 1984 2. BLASSZAUER BÉLA: Eutanázia. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 1997 3. CHRONOWSKI NÓRA – DRINÓCZI TÍMEA – PETRÉTEI JÓZSEF – ZELLER JUDIT: Magyar alkotmányjog III. Alapvető jogok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2006 4. GRÁD ANDRÁS – WELLER MÓNIKA: A strasbourgi emberi jogi bíráskodás kézikönyve. HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010 5. HALMAI GÁBOR – TÓTH GÁBOR ATTILA (Szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest, 2003 6. SÁRI JÁNOS – SOMODY BERNADETTE: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris Kiadó, Budapest, 2008 7. SÓLYOM LÁSZLÓ: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest, 2001
7
