Ön tudta? szám. VII. évfolyam

VII. évfolyam

2014 | 8. szám

Ön tudta? A köztársasági elnök döntése szerint idén az önkormányzati választásokat október 12-én tartjuk. Addig már két hónap sincs hátra. Ön tudta ezt? Tudja kikre szavazhat, tudja kiket látna szívesen a városvezetésben a következő öt évben? Önnek nem hiányzik a kampány? Jó hangulatú gyűlések, ígéretek, emberarcú politikusok, jövőkép, sör, virsli?

Augusztus 20: az ünnep története Augusztus 20. az egyik legrégibb magyar ünnepnap: Szent István király napja, a keresztény magyar államalapítás, a magyar állam ezeréves folytonosságának emléknapja. Uralkodása idején I. István még augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, ekkorra hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot és tartott törvénynapot. Élete végén a beteg király azon a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, s 1038-ban ő maga is azon a napon halt meg. Első királyunk, államalapító István személyére vonatkozóan megbízható tudásunk csekély. Törvényein, néhány oklevelén és fiához, Imre herceghez intézett Intelmein kívül csupán egy-két igen szűkszavú forrásrészlet maradt fenn a saját korából. Minden más forrás későbbi korok aktuális igényeket is tükröző terméke, ahogy a rengeteg István-kép is. Kivéve egyet: a koronázási paláston látható, elmosódott uralkodó alakját, amely korabeli ábrázolás. Ez viszont fényévnyi távolságra van azoktól a főleg 19. századi romantikus – nagy szakállú és a későbbi koronát viselő – ábrázolásoktól, amelyeket az emlékezetkultúra alakítói az elmúlt években is használtak. Az államalapító és egyházszervező nagy király képe, aki kemény kézzel számolt le pogány ellenlábasaival és minden tekintetben „Isten hű sáfárának” mutatkozott, először az 1083-as szentté avatása idején, illetve azt követően keletkezett irodalmi szövegekben – ún. legendákban – körvonalazódott. Az autentikus, korabeli források feledésbe merültek, s megkezdődött István jelenre orientált kultuszának építése és propagálása. Ennek lett része augusztus 20-a is, amely napon 1083-ban, a fehérvári bazilikában Istvánt szentté avatták, s amely Nagy Lajos uralkodásától (1342–1382) kezdve egyházi ünnep volt. Szent István középkori kultuszának hatékonyságát nehéz pontosan felmérni. Az mindenesetre kijelenthető, hogy a „szent király” még sokáig nem állt azon a magas piedesztálon, ahová a 19-20. században került. A 12. század végén élt P. Mester (Anonymus), aki az első fennmaradt gesztánkat írta, műve legvégén Istvánról még csak annyit jegyzett meg, hogy a „hitben gyenge” Tonuzóbát (besenyő törzsfőnök) feleségével együtt az abádi révnél élve eltemettette. A magyar történelmi tudat alakulására oly nagy hatással lévő Kézai-féle krónika, amely az 1280-as években keletkezett, már jóval részletesebben írt róla, ám korántsem olyan elismerően, mint Attiláról, akitől az Árpádokat is származtatta, valamint a 9. századi „második” honfoglalásról és az azt követő kalandozó hadjáratokról. Nem kedvezett neki a világiasabb lovagi kultúra 14. századi terjedése sem. A „kegyes” István dicsőítésénél Károly Róbert és Nagy Lajos kortársainak jobban megfelelt a „harcos” Szent László eszményítése. Jellemző, hogy Hunyadi Mátyás krónikásai, Thuróczy Já-

nos és Bonfini sem Szent István, hanem Attila nagyságával mérték össze kenyéradójuk érdemeit. István kultusza ezekben az évszázadokban elsősorban tehát egyházi keretek között érvényesült. A reformáció 16. század eleji megjelenése, majd gyors elterjedése a Szent István-hagyomány szempontjából is új helyzetet teremtett. Luther, Kálvin és követőik elvetették a szentek „imádatát”, mert az szerintük csak Istent illeti meg. Ennek lett a következménye, hogy a protestánsok nemcsak a „bálványimádásnak” tekintett ereklyekultuszt építették le, hanem gyakorlatilag a szentek tiszteletét is. Ezzel függött össze, hogy Gézát megpróbálták István fölé helyezni, és István hitét evangéliumi, tehát a protestánsok számára is elfogadható kereszténységként értelmezni. A katolikus egyház viszont kitartott a szentek tisztelete mellett, s a 17. századi rekatolizáció István kultuszát is felélesztette, sőt új alapokra helyezte. Az átértelmezett és a nemzeti önállóság kérdésével összekapcsolt István-hagyomány ekkor vált a magyar rendek politikai gondolkodásának fontos és bizonyos mértékig a nem katolikusok számára is elfogadható elemévé. Az István-hagyomány következő metamorfózisa Mária Terézia uralkodásának idejére (1740 – 1780) esett. A magyar rendek megbékítésre törekvő uralkodónő a Szent István-kultuszt is céljai szolgálatába állította. Ő rendelte el, hogy augusztus 20-a ne csak egyházi, hanem állami ünnep is legyen, s ő hozatta haza a Szent Jobbot is a raguzai (ma: Dubrovnik) ferences kolostorból, ahová a tatárjárás vagy a török háborúk elől menekítették. Az ereklye elhelyezése a budai várkápolnában a Habsburgok magyar uralkodói jogait, illetve a natio Hungarica, azaz a magyar rendek birodalmi integrációját kívánta jelképezni. Ez a bécsi törekvés a 19. század első felében is folytatódott. József nádor főherceg 1819 -ben lefektette az augusztus 20-i körmenet szabályait, és kötelezte az állami főméltóságok viselőit az ünnepen való részvételre. A felvilágosodás hatására és a történetírás forráskritikai módszereinek a fejlődése következtében ugyanakkor ezekben az évtizedekben kezdődött meg az István-hagyomány dekonstruálása is. Kiderült, hogy a Szent Korona formája és ábrázolásai kizárják, hogy azt István viselhette volna, s az is, hogy II. Szilveszter pápa Istvánnak küldött kiváltságlevele 1630 körül keletkezett „cudar koholmány”. Az ünneplőket és az ünnepléseket azonban mindez kevéssé zavarta. A jelennek szóló augusztus 20-i példabeszédek így is elhangozhattak, és évről évre el is hangzottak. Az ünnep rugalmasságát jól mutatták 1848 és 1851 közötti jelentésváltozásai. Kossuth, Széchenyi és Szemere 1848-ban arra törekedtek, hogy nemzeti-liberális tartalommal töltsék meg. Három évvel később, amikor a forradalmi kormány tagjai és hívei helyett az osztrák garnizon katonái vettek részt a körmeneten, Scitovszky János prímás viszont már arról beszélt, hogy Szent István élete az „Isten iránti kötelességek teljesítésére” példa. Az 1867-es kiegyezés után az augusztus 20-i körmenetek egyre több fővárosi és főváros környéki hívőt vonzottak. Mivel 1868-ban eltörölték a minden felekezetre nézvést kötelező részvételt, 1884ben néhány képviselő javasolta, hogy a napot nyilvánítsák a nemzet egységét kifejező állami ünneppé. A nem katolikus felekezetek képviselői, akik az ország összlakosságának kicsit több mint ötven százalékát tették ki, azonban tiltakoztak ez ellen. Az országgyűlés 1891-ben ennek ellenére törvénybe iktatta a kezdeményezést, az uralkodó pedig munkaszüneti nappá nyilvánította augusztus 20át. 1895-ben először lobogózták fel a középületeket az ünnep alkalmából, amelynek fő eseményén, a körmeneten a miniszterek és más notabilitások mellett ekkor már több ezren vettek részt. Augusztus 20-a tehát kezdett valóban össznemzeti ünneppé válni. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a századforduló magyarjai számára a honfoglalás millenniuma, amit 1896ban ünnepeltek, még mindig jóval nagyobb ünnep volt, mint az

2014 / 8. | [email protected]

államalapításé, amelyről 1900-ban alig esett szó. Az 1894-től készülő millenniumi emlékmű tizennégy szoboralakja közül az első Szent Istváné. A kompozíció középpontjába azonban nem ő, hanem a kétszeres nagyságú Árpád és a honfoglaló vezérek lovas szobrai kerültek. A Horthy-korszakban minden korábbinál intenzívebb kultuszépítés és augusztus 20-i ünneplés folyt. Ez részben azzal függött össze, hogy a területelcsatolások következtében a katolikusok össznépességen belüli aránya 49 százalékról 64 százalékra emelkedett. Részben pedig azzal, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság internacionalizmusára és antiklerikalizmusára a rendszer egy olyan konzervatív ideológiával válaszolt, amelynek két centrális eleme a nemzeti eszme és a kereszténység volt. Ez utóbbi demonstrálására Szent István és augusztus 20-a minden más történelmi alaknál, illetve emléknapnál alkalmasabbnak látszott. Az ünneplések csúcspontjává az 1938-as István-év vált, amikor egész évben zajlottak a megemlékezések, és amikor az augusztus 20-i Szent Jobb-körmeneten mintegy nyolcszázezren vettek részt. Az ugyanebben az évben megrendezett Eucharisztikus Kongresszus növelte az ünneplés fényét, és nemzetközi szintre emelte az István-kultuszt. Ennek aktualizált jelentését az István „dicső emlékével” foglalkozó törvény így foglalta össze: „A krisztusi hit elterjesztésével, a keresztény erkölcsök meghonosításával megnyitotta a keletről jött magyarság előtt a nyugati művelődés kapuit, s államépítő munkájával megvetette a magyar nemzet életének és fejlődésének szilárd alapjait. Új szellemi és társadalmi formát adott a magyarság életének, de ugyanakkor tisztelte és óvta az ősi értékeket”. Disszonáns hangok azonban olykor-olykor még a két világháború között is vegyültek az ünneplésbe. A kálvinisták (21 százalék) 1938-ban például kifogásolták, hogy a katolikusok a saját egyházuk ünnepévé kívánják tenni az István-évet, s az Eucharisztikus Világkongresszus alkalmából ellenrendezvényt tartottak. Szabó Dezső, a népi mozgalom egyik fő ideológusa pedig már korábban kifejtette, hogy Istvánt fölösleges és félrevezető ünnepelni, mert amit alkotott, az „megfojtotta termőcsírában a magyar lelket, s germánoknak és szlávoknak adott hatalmat a magyar lélek fölött”. Ezért mi „gyűlöljük és megtagadjuk ezt az ezer évet”. Az illegalitásba kényszerített kommunista mozgalom, amelynek jóval több oka lett volna a kultusszal szembefordulni, viszont megpróbálta átértelmezni, és saját hagyományvilágába illeszteni István örökségét. Ezt a feladatot a párt egyik főideológusa, Révai József végezte el. Az ekkor még Moszkvában élő 1919-es emigráns István jelentőségét abban látta, hogy a „feudális gazdasági rendre való áttéréssel”, amelyhez képest a kereszténység felvétele csak „másodlagos” jelentőséggel bírt, István megmentette a „félnomád”, „törzsi szervezetben” élő magyarságot az egyébként biztosra vehető pusztulástól. Vagyis Istvánban a kor parancsát megértő és azt követő modernizátort mutatta fel, aki „leszámolt a múlttal s annak hordozóival, és a történelmi haladás irányába hajtotta a magyar népet”. Ezzel egészen napjainkig követendő példával szolgált, mert hiszen – tette nyilvánvalóvá Révai – „Akkor a feudalizmus éppen annyira forradalmi, új és korszerű volt, mint korszakunkban a szocializmus”. Az 1945 utáni egy-két éves átmeneti időszakban a Szent István-napi ünneplés az új hatalom és a vele szemben álló erők küzdelmének szimbolikus csataterévé vált. E harc fő szereplője Mindszenty József hercegprímás volt, aki beszédeiben a háború utáni ország anyagi és erkölcsi nyomorúságával ismételten István alkotásainak nagyszerűségét állította szembe. Az 1947. augusztus 20-i körmeneten újból több százezren – a sajtótudósítások szerint mintegy félmillióan – vettek részt. A kormányzat számára ez olyan fenyegetőnek tűnt, hogy a következő évben nemcsak Mindszentyt tartóztatták le és ítélték el koholt vádak alapján, hanem megkezdték augusztus 20-a

deszakralizálását is. A szokásos körmenetet a rendőrség 1948-ban már nem engedélyezte. Az 1947-es útvonalon – a Bazilikától az Andrássy úton át a Hősök teréig – a Magyar Dolgozók Pártja ehelyett az „új kenyér ünnepét” rendezte meg. Bár ilyeneket már 1945 előtt is tartottak, azok nem álltak szemben István vallásos kultuszával. Rákosi célja viszont éppen ennek a lerombolása volt. Az ennek szolgálatába állított új történetpolitikai interpretációban, melynek kidolgozását Molnár Erik vállalta magára, Szent István állama olyan „osztályállammá” minősült, amely „az ország meghódított őslakosságának s a behurcolt rabszolgáknak a féken tartására jött létre”, s amely „a magyar dolgozók osztályalávetésének az eszköze” volt. Az új kenyér ünnepe 1949-től kiegészült a szovjet mintájú új alkotmány ünnepével, amelyet tudatos időzítéssel éppen augusztus 20-án iktattak törvénybe. Majd 1950-ben a népköztársaság ünnepévé is nyilvánították. A következő mintegy harminc évben az augusztus 20-ák a kommunista vezetők éppen aktuális ideológiai preferenciáiról szóltak. „Legnagyobb nemzeti ünnepünk” ebben az időben április 4., s mellette november 7. volt. Kádár János 1977-es látogatása a Vatikánban VI. Pál pápánál, majd a korona 1978-as hazahozatala az Egyesült Államokból, ahová hadizsákmányként 1945-ben került, nyitást jelentett az ünnep vallásos tartalmának és István korszakos jelentőségének újbóli elismerése felé. A történetírók részéről egyértelműen ebbe az irányba mutatott Györffy György monumentális monográfiája (István király és műve), amelynek első kiadása 1977-ben jelent meg. A könnyű műfaj részéről pedig az első magyar rockopera, az 1983-as István a király, amely István és Koppány, illetve a darabon végighúzódó realista-megalkuvó és kurucos-lázadó hagyomány szembeállításával egyszerre reflektált a magyar történelem különböző interpretációs lehetőségeire, és kérdezett rá a kádári konszolidáció teljesítménye mögött meghúzódó mély morális problémára. A hagyományos ünneplés lehetőségére mindazonáltal 1988-ig kellett várni, amikor már nemcsak körmenet rendezésére nyílt lehetőség, hanem István halálának 950. évfordulójáról is nagy pompával emlékezett meg az ország. 1989-től augusztus 20-a ismét Szent István ünnepe, 1990-től pedig első számú állami ünnepünk. Akkori miniszterelnökünk, Antall József 1992-ben úgy látta, hogy Szent István mának szóló legfontosabb üzenete „a mindennek alapjául szolgáló nemzeti függetlenség”. Az ország 2000-es honatyái, akik az államalapítás ezeréves évfordulója előtt külön törvénnyel is tisztelegtek, viszont azt hangsúlyozták, hogy „Szent István megkoronázásával a magyar nép a keresztény hitben egyesült Európa népeivel. Azóta Magyarország a keresztény Európa szerves része. Ez biztosította a magyarság fennmaradását és évszázadokon át betöltött meghatározó szerepét. Magyarország ma is Szent István államalapító művén nyugszik.” Nem kétséges, hogy a mostani és a következő évek ünnepléseinek a laptónusát is ez az értelmezés fogja meghatározni. Ugyanakkor jól érzékelhető az is, hogy a baloldal számára István elsősorban ma is inkább modernizátor, semmint hittérítő, miközben a jobboldalhoz kötődő szubkultúrákban erősödni látszanak Szabó Dezső István-ellenes, „pogány” nézetei. Forrás: MTA - Romsics Ignác


Tisztelt Olvasóink! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a Dunaharaszti Hirdető előző számai az interneten is megtalálhatóak a www.dhh.hu oldalon. Várjuk továbbra is leveleiket az [email protected] e-mail címen. A közösségi hálón is megtalálhatnak bennünket, a Dunaharaszti Hirdető Facebook elérhetősége: facebook.com/dunaharaszti.hirdeto

Nettó hirdetési áraink: Egész oldal 180x260 mm Fél oldal 180x130 mm Negyed oldal 90x130 mm Nyolcad oldal 90x60 mm


86.000 Ft 47.000 Ft 23.000 Ft 10.000 Ft




Ön tudta? szám. VII. évfolyam

Recommend Documents