MUNKÁSOK ÚJSÁGA április 2. Alapította: Táncsics Mihály 1848-ban A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 1. szám

Alapította: Táncsics Mihály 1848-ban

2011. április 2.

“A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik.”

MUNKÁSOK ÚJSÁGA

Tartalom Mi az, hogy köztársaság? / 3 Mösziő Orbán! / 4 Gergőke okosat mondott / 4 Felszabadulás / 5 Vona, Orbán két jó barát / 6 S.O.S Vörösiszap / 7 Antikapitalista profilunk kell legyen! / 8 A mi Apostolunk I. / 10 Vive la Commune! / 11 Béka Filmklub / 11 Meddig dől az arab dominó? / 12 Több százezer munkás az utcán Londonban is / 14 Wisconin: az elhallgatott forradalom / 14 Előretört a baloldal Franciaországban / 14 Merre tart a munka a XXI. Században? / 15 Szili út? Szanyi út? / 17 Orbán katonái: Lázár János / 17 A Népszava végveszélyben / 19 Nehéz idők jönnek / 19 A francia szélsőjobbról / 22 Gogol Bordello: Trans-Continental Hustle (2010) / 24 Che Sudaka: Cavernicola Recording Vol 1. (2010) / 24

2

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

Kedves Olvasó! 1848. március 15-én este a fellelkesült forradalmi tömeg, elsősorban fiatalok kiszabadították börtönéből a sajtószabadságért küzdő és emiatt tömlöcbe vetett Táncsics Mihályt. A szlovák és horvát paraszti, pontosabban jobbágyi felmenőkkel bíró ember addig is és azt követően is egy élhetőbb, elnyomástól mentes, igazságos világért küzdött. Menthetetlen idealista volt rendkívüli akaraterővel. Szabadulása után alig telt el két hét és már nyomdában volt az első magyarországi néplap, a Munkások Újsága. Az elnevezés is már azt mutatja, hogy Táncsics a jövőbe nézett és tisztán látta, hogy néhány évtized múlva mekkora ereje lesz a magyar munkásmozgalomnak. Mert lett! 1890-ben Apponyi Albert a parlamentben már „szociális olajcseppekért” imádkozott Tisza Kálmán miniszterelnöknek. 1848-ban mindennek csak az előszelét érezni. Amikor Táncsics kiharcolja a nyomdászok béremelését, megdöbben a proletariátushoz hasonlóan gyerekcipőben járó magyar burzsoázia. Hamar rá is jönnek, hogy Táncsics lapja nem csak a polgári forradalom ügyét szolgálja, hanem egy egészen más ügyet is. A Munkások Újsága futótüzet szít. Néhány hét alatt majd ezer előfizetője lesz országszerte és özönlik a panasz, főleg vidékről. A szegények, a falusi parasztok, a felszabadított, de tulajdon nélkül hagyott jobbágyok jelzik a számtalan igazságtalanságot. Amikor Táncsics mindezt szóvá teszi, zendülés szításával vádolják és hadjáratot indítanak ellene. Néhány hónappal szabadulása után sokan újra börtönben szeretnék látni. A korabeli médiatörvény első áldozata a márciusi tavasz egyik hőse. Hiába vesz saját nyomdát, amolyan korabeli stencilgépet, el kell adni, mert ő olyat nem birtokolhat. A szegények panaszai ömlenek a sorok közül, sok helyen már lázonganak az olvasók. A vármegyék követelik Táncsics lapjának elhallgattatását. Már Kossuth sem maradhat csendben, komoly haragra gerjed, de megérteti az egykori tanítóval, hogy a súlyos társadalmi problémák felemlegetése árt a kibontakozóban lévő honvédő háború, a szabadságharc ügyének. Táncsics elfogadja ezt az álláspontot és ígéretet

tesz arra, hogy lapjával nem hergeli a közvéleményt. Azt persze sajnálja, hogy a panaszokat megoldás helyett szőnyeg alá söpri a Honvédelmi Bizottmány. Ő tudja, hogy a megoldatlan gondok százezreket tartanak távol a szabadságharc ügyétől. 1848 végén adja ki utoljára a Munkások Újságát. Az illetékesek a biztonság kedvéért egy határozattal még biztosítják, hogy később se jelenhessen meg. Az 1848. április 2-i meg jelenés óta eltelt 163 év. Nem kerek az esztendő, de sokunkban most érett meg a gondolat, hogy újra útjára indítsuk a Munkások Újságát, az első magyar néplapot. Visszanyúltunk a gyökerekhez. Ahhoz a ponthoz, ahol érdekvédelmi, érdekképviselő munkánkhoz a legstabilabb fogódzót találhatunk. Táncsics a magyar történelem vörös állócsillaga, mindenki ismeri és senki sem mocskolhatja be azt a nevet, amelyet 1848. március 15-e vésett bele a magyar história nagykönyvébe. Egy modern és fiatalos, de a hagyományokat sem elhanyagoló kiadványt kívánunk az olvasók kezébe adni. Kezdetben havilapként, később gyakrabban szeretnénk megjelentetni a Munkások Újságát. Fontos, hogy minél több helyre eljussunk, ezért várjuk azok jelentkezését, akik igénylik a lapot és segíteni tudják a terjesztést. Az ingyenességet fenn kívánjuk tartani, a postaköltségekhez viszont hozzájárulást kérünk. A részletekről érdeklődjön mindenki e-mail-ben ([email protected]). Szintén fontos a közvetlenség. Ezt a lapszámot még lelkes fiatalok állították össze, ráadásul hasonló tempót diktáltunk magunknak, mint Táncsics diktálhatott magának 1848 március 15-e és április 2-a között. Emiatt lehet megfogalmazni kritikát, ezt meg is köszönjük, emellett azonban igényeljük a szerkesztőségi munkába való bekapcsolódást, a vitákat, ezért várjuk az olvasói leveleket, cikkeket. Legyen az új Munkások Újsága, mint elődünk volt: rebellis, nagyszájú emberek harsonája, akik nem fogadják el diktatúrát, de nemet mondanak a szociális igazságtalanságokra is. Kalmár Szilárd Főszerkesztő

ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG! Vajda János:

Éljen a köztársaság Nép. dicső kiszenvedett nép, Oh emeld föl homlokod! Nézz az égre istenedhez, És köszönd meg e napot És kiáltsd el, hogy reá leHulljanak a koronák, S hallja meg ég, pokol és föld Éljen a köztársaság!

Mi az, hogy köztársaság?

Tamás Gáspár Miklós beszéde a Fidesz-székház előtt 2011.02.01. Mi az, hogy köztársaság? A köztársaság olyan rend, amelyben a döntő, az elhatározó, a lényeges a nép.

Reng a föld, visszhangzik a lég, Elbujdosnak a sasok; A bérc kevély cédrusának Koronája csikorog. Az isten beszél a földdel, Ki ne hallaná szavát? Mert az isten szava örök: Éljen a köztársaság! Az itélet napja jött el, A jóslat teljesedik: „Bűnben elfolyt ezredév, de Nem a kétezredik.” Eljött az itélőbíró, A megbántott nép s kiált: Vesszen a bűn, légyen erkölcs. Éljen a köztársaság! Nem halljátok a leszállott Igazságnak angyalát? S mely a sírokat kinyitja, Az idéző trombitát? Fölkel a történet, a mult A temetett gonoszság, És kétségbeesve hallja: Éljen a köztársaság! És ti, a kor rákfenéi, Királyok - le veletek! Nincs a földön és alatta, Nincs sehol menhelyetek. Fölvet a sír és a kunyhó?... Ott a nép, ott van birád! Vesszen a bűn szabadalma, Éljen a köztársaság! Le veletek a pokolnak Érdemelt lángjaiba! Fejeteken olvadozzon Koronátok aranya! E pokol... a nép emléke S átka, mely rátok kiált: Vesszen a bűn, legyen erkölcs, Éljen a köztársaság! Nép, kiszenvedett magyar nép, Oh emeld fel homlokod, Nézz az égre istenedhez, És köszönd meg e napot! És kiáltsd el, hogy reá elHalványuljon a világ, S csodálkozva mondja veled: Éljen a köztársaság!

1849

A köztársaság - szemben az arisztokratikus államformákkal - a szuverén nép hatalmának a kifejezése. Köztársaságok úgy tudnak sikeresek, diadalmasak, boldogítók, magyarán jók lenni, hogyha a nép egységesen, vidáman, öntudatosan gyakorolja a hatalmat. Ez csak úgy lehetséges, hogyha a népet nem választják el leküzdhetetlen érdekellentétek. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogyha a nép egyenlő. Olyan országban, amelyben a válság jelére az állam megtámadja a legszegényebbeket, elveszi a munkanélküli-segélyt, átalakítja az adórendszert úgy, hogy a szegények többet fizessenek és a gazdagok kevesebbet, mindenféle föltételekhez köti a legszegényebbek megsegélyezését, amelyben súlyosan büntetik azokat

a szerencsétleneket, akik a börtön előtt fölkiabálnak az emeletre hozzátartozóiknak, ahol súlyos büntetéssel sújtják azokat a magukat rosszul érző fiatalembereket, akik összefirkálják a falakat, ahol súlyosan büntetik azokat a gyerekeket, akik egy tábla csokoládét ellopnak a közértből, olyan országban, kedves barátaim, ahol az erőseket jutalmazzák és a gyöngéket büntetik, olyan országban nincs köztársaság. Ez az állam, kedves barátaim, a maga antidemokratizmusával, a maga büntető hajlandóságával, a maga kirekesztő politikájával, a maga diszkriminációs hajlandóságával, a maga rendőrállami beállítottságával, a maga hazugságaival és korrupcióival, az ilyen állam nem köztársasági állam, az ilyen állam nem érdemes a mi elismerésünkre, és az ilyen állam nem érdemli meg a mi engedelmességünket. Ebben az országban, tisztelt barátaim, új alkotmány készül. Ennek az új alkotmánynak az egyik cikkelye azt mondja ki, hogy kivételes helyzetekben, valamint olyan helyzetekben, amelyeket majd a törvény meghatároz, a jogrendet fel lehet függeszteni. Kitől félnek? Hiszen milyen kevesen vagyunk. Kitől félnek? Nem tőlünk félnek, kedves barátaim, nem az egyenlőre erőtlen demokratikus és szociális ellenzéktől félnek. Nem az ellentmondásos politikájú, hatástalan és oly kevéssé szeretetre méltó Európai Uniótól félnek, hanem attól félnek, aki még nem szólalt meg, de aki helyzeténél és lényegénél fogva az ilyen állam ellensége, a magyar néptől. A magyar nép még hallgat, a magyar nép még mozdulatlan. Többek között azért, mert a leghatékonyabb, de máris megcenzúrázott médiák elhallgatják előle nemcsak azt, ami az országban folyik, hanem a kormányzat legvisszataszítóbb intézkedéseit és terveit! De ezek a lépések, ezek az intézkedések a nép tudomására fognak jutni, ez a logika ismeretes lesz, ezt a logikát mindenki érteni fogja, és az a pillanat, amikor a magyar nép megszólal és nemet mond, az lesz, kedves barátaim, a köztársaság pillanata. És abban a köztársaságban fogunk élni szabadon, egyenlőn és testvériesen! MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

3

ÉLJEN A KÖZTÁRSASÁG! Az egykori vörös, mára bezöldült diákvezér az Európai Parlamentben kiosztotta Orbánt

Elnök Úr, először is egy dolog, hogy mindnyájunknak tisztázzuk. A Zöldek, és én személyesen is, szeretjük Magyarországot. Sírtam, amikor Magyarország 1954-ben elvesztette a VB-t. Az első tüntetésen 1956-ban voltam a bátyámmal, a budapesti szovjet beavatkozás ellen. Sok értelmiségi, sok író csatlakozott hozzánk ezekben az években. Orbán Viktor mellett voltam, amikor a kommunista diktatúra ellen harcolt a nyolcvanas évek végétől kilencvenegyig. Orbán Viktor mellett voltam, amikor azt kérte, hogy az Európai Liberális Pártból zárják ki Jörg Haider pártját. Ő egy olyan

Mösziő Orbán! Orbán Viktor volt, aki számomra tiszteletreméltó politikus volt. Most, Orbán Viktor, Ön úton van afelé, hogy egy európai Chávezzé váljon, egy populáris nacionalistává, aki nem érti a demokrácia lényegét és struktúráját. És mondok önnek egy egyszerű dolgot, Orbán Úr. A kiegyensúlyozott tájékoztatás nem létezik. Azt gondolja, hogy Mr. Nixon a Watergate-ügy tájékoztatását kiegyensúlyozottnak találta?! Nyilván nem. És mit gondol, hogy Mr. Bush kiegyensúlyozottnak találta a tájékoztatást az Abu Graibh ügyről?! Egészen biztosan nem. Ismer-e egyetlen fontos politikai ügyet, ahol a tájékoztatás kiegyensúlyozott volt? Például, vajon ismer-e valakit, aki kiegyensúlyozottnak tartotta a kutatásokat Berlusconi életéről, politikájáról?! Bizonyára nem. A tájékoztatásnak bosszantania kell a politikát. És minket is, és ez néha rosszul esik. És ez az Orbán Úr, amiért az Ön törvénye ma nem felel meg az EU értékeinek. Azt mondja Orbán Úr, hogy egy erős Európát akar. Egy erős Európának hitelesnek kell lennie. Hogy lehetünk hitelesek, ha elfogadunk egy olyan törvényt, amelyet kritizálunk Lukasenkonál és Kínánál? Ők is kiegyensúlyozott tájékoztatást akarnak! Felfogja-e Orbán Úr, hogy mi, az EU a totalitarizmus ellen születtünk meg?! A demokrácia, a szabadság alapja pedig egyszerűen a véle-

ményszabadság. Egyetlen demokrácia sem halt még meg a túl nagy szabadság miatt. A demokráciák a szabadság elfojtásakor halnak meg. Ezt azelőtt tudta, térjen vissza azokhoz a gondolatokhoz! Már csak egy dolgot mondok Orbán Úr, és befejezem. Ha a világon a kereszténységért akar harcolni, Önnel vagyunk. Máig arról álmodom, hogy Ön a Tunéziai forradalmat éljenezze, amely ugyanaz a rendszerváltás, mint amit Ön is átélt: felszabadítani egy diktatúrát. De nem talált egyetlen szót sem a tunéziaiaknak. A világ keresztényeiért Önnel vagyunk, remélem Ön is velünk lesz a világ diktatúráinak megfékezésében. Legyen szó Fehéroroszországról, Tunéziáról, Algériáról, Egyiptomról, Kínáról vagy Oroszországról.” Fordította Brendel Mátyás (forrás: www.youtube.com)

Chávez a szegényeknek, Orbán a gazdagoknak ad Daniel Cohn Bendit magyarországi partnere, az LMP frakcióvezetője Schiffer András emlékeztetett arra, hogy Orbán Viktort az Európai Parlamentben Hugó Chávezhez hasonlították. Csak míg Hugó Chávez az olajbevételeket próbálta szétosztani a szegények között, addig szerinte a magyar miniszterelnök a nem létező bevételeket próbálja szétosztani a gazdagok között.

Gergőke okosat mondott Vessük el hazánk Magyar Köztársaságként való elnevezését?

4

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

Bréking nyúz! Az alkotmányozás új(?) fordulatot vett, midőn dr. Gulyás Gergely, az Országgyűlés Alkotmány-előkészítő eseti bizottságának alelnöke felvetette az ötletet, hogy vessük el hazánk Magyar Köztársaságként való elnevezését, és hívjuk csak egyszerűen Magyarországnak, merthogy már ezer éve így hívják, és kész. Ez az érvelés felvet bizonyos kérdéseket - először is: ennek az embernek meg ki a bubópestis adott jogi diplomát?! Mert ugyebár van az országnak egy rövid, köznapi neve, ahogy hívni szoktuk - és van egy hosszabb, egy hivatalos, ami röviden definiálja: mi is ez a rántotthús-forma itt Európa közepén? Magában foglalja, hogy a világ államainak mely csa-

ládjához tartozunk, történelmi fejlődésünk során milyen államformára sikerült szert tennünk, mihez akarjuk magunkat tartani - tehát a név már önmagában reprezentálja az országot kifelé és befelé egyaránt. Bizonyára a képviselő úrnak is van egy neve, ahogy hívni szokták - mondjuk Gergőke, vagy hasonló. És van neki egy hivatalos neve: dr. Gulyás Gergely, amiből megtudjuk, hogy ő a Gulyás család Gergely nevű gyermeke, az a két betű a legelején pedig arról tanúskodik, hogy eddigi élete során egy jogi diplomára is szert tett. Ellenben kíváncsi vagyok: ha a hírekben ahelyett, hogy „Dr. Gulyás Gergely országgyűlési képviselő a

TÉGY A GYŰLÖLET ELLEN! részletes vita során kifejtette..” inkább azt olvasná, hogy „Gergőke már megint okosat mondott, meg is simizték érte a kis buksiját”, akkor ő ahhoz mit szólna? Gúnyosnak érezné, esetleg meg is sértődne rajta? Csak mert az említett kijelentése után ennek sem kéne őt különösebben zavarnia. Persze akárhogy hívnak egy országot, abból még nem következik az államigazgatás tényleges jellege - például a Népi Demokratikus Köztársaságok szoktak a legkevésbé népiek, demokratikusak és köztársaságok lenni. Élve az előbbi párhuzammal: maradhat az ország neve úgy is Magyar Köztársaság, hogy annak kormánya a köztársasági eszmét naponta szembe köpi - mint ahogy lehet úgy is jogászdoktor valaki, hogy közben nem hogy diplomát nem érdemelne, de még egy történelem érettségin sem lenne szabad átengedni. Így ebből a tervezetből sem következtethetünk semmi konkrétra, de elgondolkodni (még) szabad. Például ez a megnyilatkozás jelentheti azt, hogy a Fidesz elő akarja készíteni az államforma megváltoztatását, és a közvéleményt ezzel akarja monitorozni - vagy éppen szoktatni. Lehet az is, hogy csupán a lakosságot akarják megkímélni a túl sok gondolkodás mellett a hosszú nevek megjegyzésétől is. Amíg az ország neve tartalmaz valami messzebbre mutatót, addig az csak plusz egy hivatkozási alap az ellenzéknek és a lakosság kevésbé kormánybarát hányadának. De ha semmi mást nem jelent, csak önmagát, akkor a hatalom maga szabhatja meg a kívánatos jelentéstartalmat. Ezt egyébként dr. Gulyás Gergely érvelése, vagyis annak módja, még pontosabban annak hiánya is alátámasztja: aminek nincs tartalma, arról asszociálni sem lehet mindenfélére. Egy engedelmes birkatömeget pedig sokkal kön�nyebb elirányítgatni, mint gondolkodó és kérdező embereket. Ha pedig dr. Gulyás Gergely ennek a projektnek a zászlóvivője kíván lenni, az csak az bizonyítja: hiányzik belőle minden, amitől valakit demokrata, felelős politikusnak és gerinces embernek lehetne nevezni. Tucker Dávid

Tagadják a Felszabadulás tényét Minden másként volt, szerintük

Jobboldali civilek lebontanák a felszabadulás emlékművét

Akik régóta figyelemmel kísérik a magyarországi belpolitikai eseményeket, azok láthatták már évekkel ezelőtt, hogy a Kádár alatt zsírosra hízott jobboldaliak minden eszközzel a múlt újraírásán fáradoznak. Ennek a harcnak egyik élharcosa az egykori vendéglátós Boross Péter. Az ő asszisztenciája mellett hoztak össze a nyilasok az fővárosi Új Köztemető 298-as parcellájában egy nyilas búcsújáróhelyet, ahol a legvadabb bestiáknak is díszsírhelye lehet. Ezek közül az egyiken mindig van virág és koszorú: „Nemzetvetőnk emlékére!” felirattal. Ezen sírok többségén kopjafa, nemzetiszín szalag és a Magyar Köztársaság címere is ott virít. Sajnos a kriptákban turkáló jobboldali történelemhamisítók kitörtek a temetőkből a 2010-es választásokat követően és vadabbnál vadabb ötletekkel sokkolják a közvéleményt. El akarják távolítani a gyötrelmes ostrom végére, a felszabadulásra emlékeztető Felszabadulási emlékművet, a győztes antifasiszta koalícióban részt vevő USA elnökéről Roosevelt-ről elnevezett tér is szúrja a szemüket, azt is átkeresztelnék. Természetesen a Szabadság téren lévő emlékművel sincsenek megbékélve. Azt el akarják távolítani, az ott nyugvó katonák végső nyughelyét is felforgatva. Méltatlan és gyalázatos, amit tesznek! Egy ezer gonddal sújtott országban nem tudnak mással foglalkozni csak százmilliókat felemésztő történelemhamisítással. Tényleg erre van szükség? A válasz egyértelműen az, hogy nem. Minél agyamentebb ötleteik vannak, annál hamarabb fog rájönni az ország, hogy ezeket el kell zavarni a fenébe, pontosabban oda, ahonnan jöttek: A múlt bűzös, kriptaszagú világába. Ma új felszabadulásra van szükség. A jobboldali történelemhamisítók elnyomása alóli felszabadulásra. Ma pedig nekünk helyettük is emlékezni kell a felszabadulásra, a második köztársaságra, az ország romokból való újjáépítésére, a földosztásra. MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

5

TÉGY A GYŰLÖLET ELLEN!

Éljen a felszabadulás! Galba-Deák Ádám beszéde a szabadság téri emlékműnél Az elmúlt évtizedekben mérhetetlen cinizmussal beszélt az antifasizmusról a magyar jobboldal. Számukra Budapest felszabadítása ostrom lett és szerintük a hősi halált halt szovjet fiatalok egy megszálló hadsereg katonái voltak, akiknek ki kell ásni csontjaikat, valami nagy gödörbe szórni és elfeledni őket. Mire ez a nagy igyekezet? Miért zavarja őket olyan nagyon a felszabadulás ténye? A király nélküli királyság bukása, a nyilasok elzavarása? Mert a jobboldal, Fidesz és a Jobbik egyaránt az ezeréves elnyomás örököse. A feudális Magyarországé. Tagadják a nácizmus vádját, de falják a náci politikai és katonai sikereiről szóló hazug könyveket. Nézzük csak meg az akciós könyveket kínáló árusokat. Ott már évek óta kétharmados többsége van a náci ponyvának. Az első világháborút követően roppant erők indultak meg a hazug feudális rendszerek ellen. A feudalizmus, a jobboldal ekkor lépett frigyre a szociális demagógiával és létrejött a történelem legundorítóbb társadalmi tákolmánya a fasizmus és a nácizmus. 1945-ben ezekben a napokban a szovjet, román, bolgár és a Budai Önkéntes Ezred magyar katonái Pesten és Budán is összeroppantották az utolsó ellenállási fészkeket is. Budapest túlélte a második világháború egyik legnagyobb városi csatáját, pedig tudjuk jól, hogy a nácik és magyar csatlósaik halálra ítélték ezt a várost. Alig maradt ép épületünk, hidainkat felrobbantották, pusztán azért, hogy két perc előnyt kapjon a fejvesztve menekülő katonai söpredék. A nácizmus a halál és a pusztulás ideológiája. Mi, magyarok láthattuk milyen az amikor tombol az uralkodóvá emelkedett söpredék. A nácizmus, a fasizmus újra settenkedik. Rasszimus, antiszemitizmus, szegényellenesség és az individualizmus térhódítása mind-mind arra vallanak, hogy a történelem megismételni készül önmagát. Kevesen vagyunk, ezért legalább hangosak legyünk és üvöltsük, hogy „Soha többé fasizmust!”

6

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

Vona, Orbán két jó barát A gyűlöletpárt lehet majd Orbán utolsó támogatója Az a megállapítás, hogy a Jobbik Orbán Viktor aranytartaléka elsőre kissé bizarul hangik, mivel a szélsőjobboldali párt harsány ellenzéke a kormányfőnek. A gyűlöletpárt rendezvényein gyakorta még az is fölhangzik, hogy „Orbán takarodj!”. Elméletileg tehát azt is gondolhatnánk, hogy ha meg akarjuk buktatni a hatalomba beleszerelme-

harmados győzelme ma illúzió, de válságos helyzetben akár még erre is lenne lehetőség, azonban a bázisát stabilizáló Jobbik-kal együtt lehetne ezt csak megtenni. A Jobbik azonban soha nem fog a demokratikus és baloldali ellenzék mellé állni. Hozzá mindig közelebb fog állni a jobboldali demagógiára fogékony Fidesz. Ez törvényszerűség. Sokan sétálhatnak tehát majdan választási csapdába. Le akarják váltani Orbán Viktor, de olyan politikai erőt

sedő miniszterelnököt, akkor ös�sze kell fogni a szociális demagógiát gyűlöleteszmékkel keverő párttal. Ez azonban szóba sem jöhet, mert ezzel legitimálnánk megvetésre méltó ideológiájukat egyrészt, másrészt pedig olyan erőt hagynánk tovább erősödni, amely kritikus helyzetben inkább állna Orbán mellé, mint a demokratikus ellenzék oldalára. Az alkotmányozásra és kétharmados törvények garmadájára azért van szükség, mert csak így lehet a mostani kormányzatot an�nyira bebetonozni, hogy az lényegében megdönthetetlen, leválthatatlan legyen. Már most egyértelmű, hogy egy sima többséggel megvert Fidesznek számtalan lehetősége lesz arra, hogy lehetetlenné tegye utódjának munkáját. Az ellenzék két-

fognak támogatni, amely a kritikus helyzetben nem a változtatni szándékozókat fogja támogatni, hanem éppen azt az embert, akit el akart zavarni voksával. Persze sokan vannak, akik nem tudják támogatni a polgári pártokat. Sem az MSZP-t, sem az LMP-t. Ők a radikális változást, szociális igazságot ígérők mellé állnak. Ezért volna szükség végre egy alternatív, fiatalos, kemény baloldali pártra, amely képes ellensúlyozni a szélsőjobboldali erőt. Sajnos ma ebből nem sokat látni. Már csak azért sem, mert az említett ellenzéki pártok is tartanak attól, hogy egy ilyen erő tőlük is támogatókat vonna el, ezért támogatás helyett inkább akadályozzák annak létrejöttét. - jobbikkösznem –

KATASZTRÓFA-POLITIKA Sokan akarnak elköltözni az elöntött településekről A vörösiszap a mai napig a devecseri, kolontári, somlóvásárhelyi lakosok mindennapjaihoz tartozik. A vörösiszap nem múlt el, nem tűnt el, nem takarították el, az emlékekből pedig soha nem is fog eltűnni, de hatásai lehet, hogy nem csak ott maradnak meg. Fél éve törte át az iszap máig letisztázatlan körülmények között a X-es kazetta sarkát. Elöntötte a környező településeket, ezzel örökre megváltoztatva a helyi lakosok életét. Most fél évvel később semmi nem változott, az iszap még mindig jelen van az említett három településen és hatásait legalább 30 km-es körzetben érzékelteti. A levegő szállópor tartalma szinte folyamatosan az egészségügyi határérték felett van és gyakran meghaladja a megengedett érték dupláját. Egyre több az asztmás és egyéb légúti betegségben szenvedők száma, a gyerekeket a mai napig nem merik szüleik az utcára engedni. A helyiek egyszerre lettek kísérleti nyulak és rabok. Kísérleti nyulak, mert még soha nem történt ilyen, senki nem tudja milyen rövid- és hosszú távú hatásai lehetnek az iszapnak. A tudomány is csak találgat, de ha ismernék pontosan a vörösiszap hatásait, akkor sem lehetnénk tisztában azzal, hogy a X-es kazettában tárolt vörös iszony milyen hatással lehet az egészségre, mivel az már kiderült, hogy ide nem csak a MAL Zrt. hordta a saját mocskát. Elég aggasztó, hogy már most elkezdtek megjelenni a különböző figyelmeztető jelek, mint például az asztma és ez mind egy téli időszak után. Egy olyan időszak után, amikor a levegő nedves és nem engedi a port nagy mértékben a levegőbe kerülni. Most jön a tavasz, a száraz, jó idő, a meleg levegő felszállítja majd az apró porszemcséket, amelyet nagy mennyiségben fognak így az emberek belélegezni, ráadásul a bontási munkálatokat is erre az időszakra időzítették, ezzel még nagyobb port generálva a helyieknek. Kezdődik az ültetési időszak, a helyiek mezőgazdaságra, termelésre vannak berendezkedve, de senki nem mer ültetni, senki nem merné az elültetett répát vagy éppen a fáról leszedett almát az ebédlőasztalra tenni. Nincsenek megfelelő egészségügyi vizsgálatok sem, vagy ha vannak, eredménye-

S.O.S Vörösiszap iket titokban tartják, ahogy egyéb föld- és vízmérési eredményeket is. Közel 10.000 ember életével folyik a játék, az a játék, amit a magyar kormány és a helyi vezetés játszik. Élő hús-vér embereken folyik az a kísérletezés, amit patkányokon sem volna szabad. A helyiek rabok, mert nem tudnak elköltözni, semmi esélyük nincs az elköltözésre. Aki megtehette, a gazdagabbak már rég elmentek, közvetlenül a katasztrófát követő hetekben. Akinek viszont nem volt annyi tartaléka az iszap rabjává vált. Házaik elértéktelenedtek, senki nem venné meg őket az eredeti áron, de valljuk be ingyen sem kellene senkinek. Sok ház ezenfelül jelzáloggal terhelt, sakk-matt helyzet alakult ki. Nem tudnak miből új házat venni, segítség nélkül életük végéig ott maradnak, pedig el akarnak menni, a legtöbben költözni akarnak! A magyar állampolgárok soha nem látott összefogást mutattak a katasztrófát követő hetekben és közel 2 milliárd forintot adtak ös�sze az érintett települések lakóinak. Ezt azonban nem a helyiekre fordították, nem egészségügyi helyzetük javítására, vagy egy új élet elkezdésére messze a szörnyű emlékekkel teli iszapos vidéktől, hanem különböző beruházásokra, sportcsarnok építésére, mesterséges tavak kialakítására, amire semmi szüksége a helyi lakosoknak, csak éppen valaki jó pénzt tehet zsebre ebből az ös�szegből. Nem erre adtuk a pénzt! A helyiek folyamatos rettegésben élnek, rettegnek attól, hogy mit hoz a holnap, és mi lesz 5 év múlva, életük teljes bizonytalanság.

Hat hónappal később semmi nem változott, most már elég! Elég volt a rabságból, elég volt a kísérletezésből! – mondják a helyiek. Érzik, hogy most már nekik kell tenni, nekik kell cselekedni, mert helyettük senki nem fog. Mindenki elfelejtette ma már az iszapot és azt, hogy ott még a mai napig emberek élnek a vörös méregben. Már nem is emlékeznek rá, vagy a kormány és a média propagandájának köszönhetően azt hiszik, hogy minden szép és hatalmas fejlődésnek indult a térség, ha egyszer odamennének tudnák, hogy ennek a gyökeres ellentétje igaz. Leszállva a vonatról az ember azt érzi, hogy valami nincs rendben a levegőben, furcsa szagot érez, majd pár perc múlva a torkában gombócként jelenik meg az iszap íze és néhány perc elteltével, főleg ha ’kedvező’ széljárás van a szemében is égést fog érezni. A helyieknek elég volt ebből! Végre elindult az összefogás, cigány és nem cigány, volt gárdista és baloldali, mindenki együtt menetel most. Rájöttek, hogy csak az összefogás segíthet, csak egymás segítésével tudnak magukon is segíteni, tudják, hogy nem egymás ellenségei, hanem az ellenség kívül van. Összefogtak, létrehozták saját érdekvédelmi egyesületüket, aminek az a fő célja, hogy normális, mindenre kiterjedő egészségügyi vizsgálatok és megfelelő kezelések legyenek, valamint aki el akar menni, az elmehessen. Harcolni fognak az életükért, semmi mást nem kérnek, mint egy esélyt az életre, ez azért nem egy nagy kérés… Kalocsai Kinga

Kommentár nélkül

Ha valaki valakin testi sértést követ el, mégpedig halált okozó testi sértést, ezt emberölésnek nevezzük; ha a tettes előre tudta, hogy a testi sértés halálos lesz, tettét gyilkosságnak nevezzük. Ha azonban a társadalom olyan helyzetet teremt, hogy a proletárok százai szükségszerűen idő előtti természetellenes halálra vannak kárhoztatva, amely éppoly erőszakos, mint a kard és a golyó okozta halál, ha ezreket megfoszt nélkülözhetetlen életfeltételeiktől, s olyan viszonyok közé taszítja őket, amelyek között nem képesek élni, ha a törvény vaskezével arra kényszeríti őket a halál beálltáig, mely ezeknek a viszonyoknak szükségszerű következménye, ha a társadalom tudja, nagyon jól tudja, hogy ilyen körülmények között ezreknek kell áldozatul esniök, és mégis fenntartja ezeket a körülményeket – akkor ez éppolyan gyilkosság, mint az egyes ember büntette, csak burkolt alattomos gyilkosság, amely ellen senki sem tud védekezni, amely ellen senki, mert ez a gyilkos mindenki és senki, mert az áldozat halála természetes halálnak tetszik, és mert ez a gyilkosság nem annyira tevőleges, mint inkább mulasztásból eredő bűncselekmény. De mégiscsak gyilkosság. Friedrich Engels (A Munkásosztály helyzete Angliában – 1845.) MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

7

INTERJÚ

Antikapitalista profilunk kell legyen!

Diether Dehm a Die Linke (Német Balpárt) képviselője a berlini Német Szövetségi Gyűlésben. A külügyi bizottság tagjaként sokat foglalkozik Magyarország ügyeivel is. Az Európában sokat támadott magyar médiatörvényt az elsők közt bírálta hazájában. A Bundestagban tartott indulatos parlamenti felszólalásában szorgalmazta, hogy Németország keményebben lépjen fel a magyar kormán�nyal szemben, ne hagyja, hogy az egy példátlanul szigorú, a sajtót sarokba szorító törvényt fogadjon el.

- Orbán Viktor gyakran mondta azt, hogy akik a magyar médiatörvényt támadják, Magyarországot támadják. Igaz ez? Nem, teljes mértékben ennek az állításnak az ellenkezője igaz. A magyar médiatörvény, amit Orbán Viktor jobboldali kormánya bevezetett egy valódi és botrányos támadás Magyarországon a szólásszabadság ellen. Legalizálja a cenzúrát és lehetővé teszi a kormány számára, hogy elhallgatassa a kritikus újságírókat, főképp a baloldalon. Ezzel lényegében aláássa a demokráciát. Azonban a törvény hatásai messze túl mutatnak Magyarországon: Ez a törvény valójában támadás a demokrácia ellen az egész Európai Unióban. - A DIE LINKE miért mond ilyen határozottan nemet a törvényre? Európában egyáltalán van szükség ilyen törvényekre?

8

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

Ahogy mondtam, ez a törvény fenyegetést jelent a demokráciára. Orbán törvénye része egy szélesebb körű jelenségnek: Egész Európában kísérleteket látunk a jobboldali kormányoktól arra, hogy irányítsák a médiát. Olaszország a legszembetűnőbb példa. Berlusconi számos kísérletet tett már arra, hogy ellenőrizze és manipulálja a médiát, hogy elhallgattassa a kritikusokat és így megmeneküljön a korrupciós vádak elől. Hasonló folyamat figyelhető meg Franciaországban és Németországban is. Az európai baloldal nem engedheti, hogy ezen tendenciák tovább terjedjenek. Harcolnunk kell a szabad és független médiáért, sajtóért. Ezért kritizálta a DIE LINKE Németországban Orbán törvényét. Személy szerint én beszéltem erről a kérdésről a parlamentben és, az illetékes bizottságban és kiadtam egy tiltakozó sajtónyilatkozatot is. - Magyarországon nagyon megerősödtek a neonáci erők, a szélsőjobbnak parlamenti képviselete is van. A die linke partner ezen szervezetek elleni küzdelemben? A DIE LINKE támogat minden harcot a fasizmus és a neonácik ellen Európában. Természetesen mi nem tudunk Németországból direkt módon harcolni a magyar fasiszták ellen. Sajnos mi sem vagyunk könnyű helyzetben, mert a Németországban zajló küzdelemre is koncentrálnunk kell. Nálunk a baloldal szövetséget formált más demokratákkal, a demokratikus pártokkal, a szakszervezetekkel és az alulról jövő civil szerveződésekkel. Az elmúlt években ennek köszönhetően elég sikeresek voltunk a náci tüntetések blokkolásában. A legjobb példa erre Drezda, ahol a neonácik minden évben felvonulásokkal próbálkoznak, sikertelenül. Természetesen a neofasizmus elleni küzdelem egy komoly nemzetközi feladat, és a baloldalnak Európa-szerte együtt kell működnie a lehető legszorosabban. Ígérem, hogy a DIE LINKE mindig megpróbál majd segíteni nektek saját harcotokban. Azt azonnal fel is ajánlom, hogy a rendelkezésetekre álló videókat küldjétek el nekem, azt szívesen felteszem saját weboldalamra, ezzel is segítve azt, hogy felkeltsétek a közvélemény figyelmét és a haladó erőket mozgósítsátok. - Kanyarodjunk a német belpolitika irányába. A DIE LINKE rend-

kívül sokat erősödött az utóbbi években. Van lehetőség a további erősödésre? Az elmúlt években és különösen a DIE LINKE 2007-es megalakulása után jelentősen megnőtt a támogatottságunk. Mi vagyunk az egyetlen német párt, amely radikálisan felszólalt a neoliberális gazdasági reformok és a társadalmi juttatások lefaragása, azaz a megszorítások ellen. A privát bankszektor és a monopolhelyzetben lévő vállalatokat államosítására követeltük, melyek felelősek a jelenlegi gazdasági válságért. A gazdaság mélyreható demokratizálása és az erős állam a feltétele annak, ha jelenlegi válságból ki akarunk lábalni. Az energiaágazat államosítását is követeltük. A legutóbbi katasztrófa Japánban egyértelműen hangsúlyozza, hogy a követeléseinket helyesek voltak: A profitorientált, magántulajdonban lévő és monopolisztikus energiaszektor óriási veszélyt jelent az emberek biztonságára, különösen abban az esetben, ha egy ilyen veszélyes technológiáról beszélünk, mint az atomenergia. Sajnálatosan egy olyan időszakban vagyunk, amikor támogatottságunk stagnál, mert nem ragaszkodtunk a központi kérdésekhez - mint a magántulajdon a köztulajdonnal szemben, a javak igazságos elosztása, a szocialista alternatívák a kapitalizmussal szemben – ahogy tettük azt a múltban. De biztos vagyok benne, hogy a DIE LINKE visszatér ehhez. Még mindig több erőfeszítést kell tennünk az emberek mozgósítására az „utcáról”. Világosabbá kell tennünk érveinket és új programunkat. A DIE LINKE csak akkor lehet sikeres, ha világos, antikapitalista profilja van. - Magyarországon és Németországban is nagyon sokan vannak azok, akik a gazdasági válság miatt nehéz helyzetben vannak. Nálunk a szélsőjobb szólítja meg ezeket az embereket, Németországban a DIE LINKE. Mi a titka ennek a hatékonyságnak? Elméletben nagyon egyszerű: meg kell győzni az embereket arról, hogy a „Deutsche Bank”, a teljes privátbanki szektor, valamint a nagyvállalatok miatt van válság, és eközben még mindig profitot termelnek, miközben az embereknek „meg kell húzni a nadrágszíjat”.

INTERJÚ Nekünk, ahogy baloldali pártoknak mindenhol, az a feladatunk, hogy „civilizáljuk” a munkások, munkanélküliek, kisvállalkozók haragját. Ez a legfontosabb. Ha nem tudjuk ezt a feladatunkat ellátni, akkor az ellenségeinknek, a szélsőjobboldalnak lehetősége lesz arra, hogy visszaéljen ezzel a dühvel, demokráciaellenes és rasszista módon. A DIE LINKE már meglehetősen sikeres volt abban, hogy megnevezte a gazdasági, pénzügyi és társadalmi válság nyerészkedőit. De még mindig óriási kihívással kell szembenéznünk: Fel kell fednünk a kapcsolatokat a neo-liberális kapitalista és fasiszta ideológiák között. A neo-liberális kapitalista politika és a támadások a szociális jólét és a demokrácia - amelyeket Európába thatcherizmus vezetett be – adják meg az alapot az anti-szociális, kirekesztő politika és ideológiák számára. Jobboldali politikusok, mint Berlusconi, Jörg Haider Ausztriában és Orbán Magyarországon megmutatták, hogy a neoliberális gazdaságpolitika könnyen együtt él, sőt erősíti a rasszista és újfasiszta ideológiákat és mozgalmakat. Az elmúlt év decemberében az Európa Baloldal vezetőségébe választottak. Ez a pártszövetség milyen akciókat tervez a jövőben? Ha egy konkrét dolgot kell kiemeljek, azt hiszem, az egyik legfontosabb határozata az Európai Balol-

dali Párt harmadik kongresszusának Párizsban az volt, hogy előkészít egy európai polgári kezdeményezést egy Európai Szociális és Ökológiai Alapért, bár a lisszaboni szerződés korlátozza a polgári kezdeményezések hatalmát, egy sikeres mozgósítás azonban erős politikai üzenetet küldhet a bankok és a vállalati tőke által irányított Európai Unió ellen. Általánosabb feladatunk az, hogy megszilárdítsuk az Európai Baloldali Párt struktúráját és így közös politikai akciókat csinálhassunk. Ebben a pillanatban nagyra értékelem az EBP egyértelmű álláspontját a Líbia elleni háborúban. Az imperialista beavatkozás nagyon veszélyes az egész régió számára. Ez egy új kísérletet arra, hogy irányítsák a világot. Azt gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy az EBP egy antiimperialista erő, és elítéli a háborúkat és felszólal az olyan politikai kísérleteket ellen, amelyek mögött a hadiipari óriások állnak jelmondatukkal, hogy a „profit az emberek felett áll”. Magyarországon nagyon sok kis szervezetből áll a parlamenten kívüli baloldal. Mit üzensz azoknak, akik egy DIE LINKE-hez hasonló szervezetet szeretnének látni Magyarországon is? Németországban mi mindent megtettünk azért, hogy egyesítsük az új baloldali folyamatokat, folyamato-

Az Európai Baloldali Párt (European Left) 2010 decemberében megválasztott vezetői: Diether Dehm, Alexis Tsipras, Marisa Matias, Pierre Laurent (elnök), Maite Mola, Grigore Petrenco

san szemünk előtt tartva – ez ma is így van -, mottónkat, amely így szól: EGYESÜLVE ERŐSEK VAGYUNK. Persze a különböző emberek, különböző politikai irányú mozgalmak és pártok egyesítése, a különböző tapasztalatokkal rendelkezők együttműködése nem lehet problémamentes, de mi létre akartuk hozni az új baloldalt. És minden nap egyeztetnünk kellett, hogy melyek azok a pontok és problémák, amelyek a további vitájára és pontosítására van szükség. Vannak tehát viták, de közös céljainkat egységesen követjük: harcolunk a kapitalista rend ellen, küzdünk a társadalmi igazságosságért, a szolidaritás emberi közösségekért és a békés világért. Ha nem politikával foglalkozol, mivel foglalod el magad? Azt tudjuk, hogy nem ijedsz meg, ha valaki a kezedbe nyom egy gitárt... Nem, nem igazán. (Mosoly). Politikai fejlődésemet azzal kezdtem, hogy dalokat írtam és énekeltem, és tagja lettem a Szociáldemokrata Pártnak. Barátaimmal az az ötletünk támadt, hogy „Dalok a Parkban” néven indítsunk kulturális zenei rendezvénysorozatot Frankfurtban (Main). Ez nagyon népszerű lett, és sok más városban is szerveztek hasonló rendezvényeket. Ma Brecht dalokat énekelek és ezekben a napokban egy CD-n dolgozom saját szerelmes dalaimmal, ebben segít a zongoristám és egy rock banda is. Igazán pihentető és felüdítő időtöltés nekem, ha kevés szabadidőmet a szövegírással tölthetem. Néhány évvel ezelőtt ki tudtam adni egy regényt az olasz partizánokról és a dalukról a „Bella Ciao”-ról. A politika, az írás és a zenélés mellett ha marad időm, azt a barátaimmal szeretem tölteni. Kalocsai Kinga MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

9

A DICSŐ MÚLT Táncsics Mihály viszontagságos élete A forradalom bukása előtt közvetlenül, 1849-ben egy újságcikkben ez olvasható: „Táncsicsot a nép úgy szereti, hogy Kossuthunk után nálánál nincs kedvesebb embere. Tudom, lesznek kik azt mondják, hogy Isten bocsáss, hiszen Táncsics kommunista. Én pedig azt mondom: hogy nekünk most félre kell tennünk az elv-

10

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

A mi Apostolunk I. vitákat és nézni azt, ki alkalmas a haza megmentésére.” „Az egyetemmel meg kell vizsgáltatni, s ha beteg, bolondokházába csukni, ha nem beteg, fel kell akasztani. Táncsics felfal bennünket!” – ez utóbbi sorokat Széchenyi vetette papírra. E két teljesen eltérő véleményből is látszik, hogy egy nem mindennapi pályaúttal van dolgunk. Táncsics Mihály 1799-ben született a Veszprém megyei Ácsteszéren.

Apja horvát származású telkes jobbágy volt, fuvaros, míg anyja elmagyarosodott szlovák. Emlékirataiban némi öniróniával meg is jegyzi, hogy ennyire „szittya vérből” származik. 13 testvéréből csak heten maradtak életben. Tizenöt éves lehetett, mikor apja tönkrement, majd meghalt. A serdülő fiú azonban továbbra is a szülői háznál, a gazdaságot öröklő idősebb nővérénél, illetve sógoránál marad, s 18 éves koráig éli a parasztok mindennapi életét. A jobbágysorban szerzett élmények egész életútjára elkísérik. Tanúja volt annak, hogy a földesúr tisztjei miként foglalták el a község legelőjét, megismerte az úriszék ítélkezéseit. – „Oh mennyit mondhatnék én a robot s egyéb úri tartozások miatt történtekről, mik keblemet föllázíták” – írta. Egy hajdú őt is alaposan megverte, életének ez az első fontos meghatározó élménye: megfogadja, hogy többé nem robotol, felszabadul a jobbágysors alól. Takácsinasnak állt be, és mint mesterlegény végigvándorolta a Dunántúlt. Huszadik évén túl van már, mikor szakít az egészségére ártalmas takácsmesterséggel. Vágyat is érzett a tudásra. „Más gyerek is megtanult velem olvasni, de abban nem találta gyönyörűségét, nekem pedig akármiféle olvasás élvezetemre szolgált. Ha az volt hajlama, nem természetes-e, hogy ily körülmények között vágyak nemcsak ébresztettek bennem, hanem kijelölték egész jövőmnek irányát.” A falu tanítóját kérte fel, hogy vegye maga mellé, és tanítsa ki, hogy segédtanító, aztán később iskolamester lehessen. Mint segédtanító került le az Alföldre; itt újabb meghatározó élmén�nyel lett gazdagabb, mert az izsáki tanítónak, Zemán Jánosnak, volt egy kisebb magánkönyvtára. Itt tudja meg, hogy Jamaicában „mikor nálunk mindent hó borít és kemény fagy dermeszt, máshol meleg idő járjon és gyümölcsöt szedjenek”. Szintén itt tudja meg, hogy a nagyvilágban vannak négerek és más bőrű népek is – úgy látszik a magyar oktatási rendszernek már akkor is voltak hiányosságai. Innentől kezdve hajtja a tudásvágy. Beiratkozik az egyetemre, francia-angol nyelvet és irodalmat tanul, majd ezeket elvégezve filozófiát hallgat. Kenyérgondjai arra kényszerítik, hogy tankönyveket írjon. Az első magyar-francia tankönyvet is ő írja. Tökéletesen megérti a franciát, otthoná-

A DICSŐ MÚLT ban az 56 kötetes Voltaire és Rousseau egyaránt megtalálható. Felforgató nézetei ellenére arisztokrata családok hívják magukhoz tanítónak. Némi öniróniával Táncsics így vélekedett erről: „Ha valamely rangos úriember volnék, irataim föl sem ötlenének, mert a kormány jól tudja, hogy rangos ember, ha olyanféle eszméket s elveket pengetne is, milyeneket én szoktam: az nem is volna meggyőződés, hanem csak ámítás, a népszerűségre való törekvésnek egyik módja”. Mi volt a bűne? A gondolat, „mert nem úgy gondolkodtam, mint mások legtöbben; hogy a hazát jobban szerettem, mint mások legtöbben; hogy irataimat egyedül a nemzet javának előmozdítására intéztem.” Tankönyvei sikerein felbuzdulva ugyanis regényekkel jelentkezett. A Pazardi című regénye több szempontból is figyelmet érdemel. A regény ajánlása így szól: „Jogtalanul üldözött, ok nélkül gyűlölt zsidó vallású embertársainknak tiszta morályi szeretetből ajánlja a szerző”. A szerző tervezte címlapon Pazardi, a tékozló magyar dzsentri kivont karddal hadonászik hitelezője, a zsidó Izsák felé, aki széttárt karral jelzi, hogy ő nem okozója semminek. Háttérben egy jurátus a Corpus Jurisra mutat, hogy abban van a bökkenő. Táncsics nagyon vágyott arra,

1871-ben két hónapig a munkásosztály tartott kezében egy várost Kamarádok, a napokban éppen 140 éve, hogy a párizsi kerületek megtagadták, hogy átadják a Nemzetőrség ágyúit a hadseregnek, azaz kitört a felkelés, rá pár napra pedig létrejött a végre megtalált politikai forma, azaz a Kommün. A kor opportunistái felszólíthattak volna „hogy mindenki térjen vissza a törvényes rendhez”, „kezdjenek tárgyalásokat a kormánnyal” és így tovább. Ekkor azonban semmi ilyesmi nem történt. Minden benne foglaltatik a Nemzetőrség Központi Tanácsának az események másnapján kiadott deklarációjában: „A főváros munkásai, a kormányzó osztályok árulásai és tehetetlensége közepette, megértették, hogy elérkezett az óra, mikor nekik kell megmenteniük a helyzetet, azaz a kezükbe kell venniük a közügyek irányítását”. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, nem helyezte a felkelés a

hogy megismerje Erdélyt, az ősmagyar államrészt, de mérhetetlen csalódás fogadta, mikor a Királyhágó után még a tizedik falu is román volt. Ekkor jött rá, hogy a királyi Magyarországon a magyarok nem képeznek többséget, hanem voltaképpen a legnagyobb kisebbséget teszik ki. Munkáiban innentől mind jobban jelen van, hogy a nemzetté válás előfeltétele, hogy egy ország, egy nyelvet beszéljen. Nézetei, politikai gondolkodása ellenére több arisztokrata is támogatja. Sissányi Eufémia végrendeletében 5000 Ft-t hagy rá – ennyiből akkoriban két házat lehetett venni Pesten – a magyar viszonyokra jellemző, hogy 15 év pereskedés után 1800 Ft-t kapott az örökségből. A jószívű Kállay grófné a Táncsics-család komoly anyagi forrása a későbbi szűk esztendőkben is. Táncsics gyermekeinek temetését és a forradalmár gyógykezelését mind e grófnő finanszírozta. 1846-ban megírja főművét a Józanész-t. Itthon semmi esély arra, hogy kinyomtathassa, ezért külföldi tanulmányútra megy. Alaposan megismerkedik Nyugat-Európa korabeli viszonyaival. Itt alakul ki szolidaritása a munkásokkal is. Párizsban járva az ottani magyar munkásokkal megalapítja a Párizsi Kölcsönös Segélyező Magyar Egyletet, mely

Vive la Commune! sorsát az oly kompetens politikusok kezébe. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal a politikusok árulása nem valamiféle eseti körülménynek, szerencsétlen véletlennek tételeződött, hanem a dolgok rendjének, mellyel szembe kell nézni és levonni belőle a megfelelő következtetéseket. Ez alkalommal, és csak ez alkalommal, a felkelés semmi másra nem kívánt támaszkodni, mint magának a népi politikai mozgalomnak az erejére. Végül is 1871-ben két hónapig a munkásosztály tartott a kezében egy várost (nem is akármelyiket), rendkívüli körülmények között létrehozott egy valódi népi, demokratikus hadsereget, a közvetlen demokrácia működőképesnek bizonyult és sosem látott szociális reformokra került sor. A felkelt Párizsban a világ valóban nemzetközivé vált, a Kommün „irányítói” között találunk németeket, lengyeleket, olaszokat és persze nemzeti hősünket, Frankel Leót is. Ahogy Marx írja csodálatos kis

ma a legrégebben működő franciaországi magyar szervezet. Mire hazajön már körözik. Kossuth tanácsára a Dunántúlon bujkál. Előbb Madarász Józsefnél, majd a Batthyányak birtokán rejtőzik, előbb Lajosnál, majd Kázmérnál. A Brood-i kastély egyik szobájában helyezik el, itt írja „Nép szava, Isten szava” c. röpiratát is, melyet kézírásos másolatban terjesztettek. Itt a birtokon fogják el 1847 márciusában. A közhiedelemmel ellentétben a börtönben jól tartották, hetente kétszer levegőzni vitték. Sétáit a budai várfalon tette. A kereset nélkül maradt család megsegítésére gyűjtést rendeztek, legtöbbet Batthyány Kázmér és a pesti zsidók adták. Csókás Máté

Béka Filmklub Áprilisban is minden pénteken a gyújtóban A megszokott helyszínen, a Budapest, Garay u. 25. szám alatt lévő gyújtópont közösségi centrumban márciusban újra indult a filmklub. Minden pénteken 20.00 órától várják az érdeklődőket. április 8. C.R.A.Z.Y. • április 22. Berlin Calling • április 27. Mr. Nobody

könyvecskéjében, a Polgárháború Franciaországban: „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutáraként örökké ünnepelni fogják”. Ünnepelünk tehát elvtársak, vigadjatok, emlékezzetek történetünk egyik legszebb epizódjára. A „mi történetünk”, azaz a politikai emancipáció híveinek históriája, akiknek a valódi lobogójuk mindig a Kommün vörös zászlaja marad, nem 1871 tavasza véreskezű hóhérjainak trikolórja. Párizsban a Városháza (felgyújtása sajnos nincs most napirenden, pedig az igazán hagyományőrző lenne) előtti téren ünnepel a Kommün-népe, de érdekesebb, hogy valamiféle street-art megemlékezésre is sor kerül, azaz a város visszahódításának jegyében a Kommün történetének 45 legfontosabb eseményének mai helyszínén emlékeztetnek a forradalomra. Balázs Gábor Forrás: www.rednews.hu MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

11

NEMZETKÖZI

Meddig dől az arab dominó? szikra kellett, s az jött is: az élelmiszerárak megemelése végleg betette a kaput. Munka és kenyér kell

Január eleje óta futótűzként terjed a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a forradalmi láz Hallott már Mohammed Bouaziziről? Nem szégyen, ha nem, hiszen ő csupán egy volt a sokmillió közül, akit az arab világ legsúlyosabb problémái közvetlenül sújtottak. Mégsem árt nevét megjegyezni, hiszen ő volt az a tunéziai fiatalember, aki tavaly december 17-én végső elkeseredésében felgyújtotta magát, s ezzel akkora lavinát indított el, amilyet talán a „népek tavasza” óta nem látott a világ. Január eleje óta futótűzként terjed a Közel-Keleten és ÉszakAfrikában a forradalmi láz, és a kakasdombjaikon kotló despoták – ahogy a velük pacsizó nyugati hatalmak is – csak kapkodják a fejüket jobbra-balra a hirtelen felkorbácsolódott indulatok viharában. Pedig nem történt ez annyira hirtelen. Évtizedek óta egyre mélyültek ezek a problémák, s mostanra már csak egy szikra kellett ahhoz, hogy lángba boruljon az egész térség. Reménytelenül A problémák gyökere elsősorban nem az önkényuralmi rendszerből fakadó szabadságjogok hiányában,

12

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

hanem a túlnépesedésben rejlik. Az egész arab világra jellemző demográfiai robbanás egyik legsúlyosabb példája az egyiptomi főváros, Kairó populációja, mely egyes becslések szerint megközelíti a 20 millió főt. A nyomornegyedek egymást érik a városban, a lakosság pedig egyre csak duzzad, mivel munka reményében sokan települnek be vidékről a fővárosba. A túlnépesedés tehát oly mértékű ezekben az országokban, hogy az államok egyszerűen képtelenek ennyi embert eltartani. Ennek következménye egyrészt az elmúlt évtizedekben megfigyelhető középréteg-lesüllyedés, valamint a rendkívül magas munkanélküliségi ráta. A legrosszabb helyzet ilyen szempontból Jemenben van, ahol a népesség legalább 35 százalékának nincs munkája. Hiába próbál nagyon sok fiatal úgy kitörni ebből a helyzetből, hogy diplomát szerez a főiskolán vagy az egyetemen, túl sok az ember, és kevés a fóka. Mohammed Bouazizi is ilyen volt. Jobb híján zöldség- és gyümölcsárusításból élt, persze engedély nélkül. Az elkeseredett fiataloknak ugyanis nem maradt már más kiút, csak a feketegazdaság. Ebben a feszült gazdasági-társadalmi helyzetben valóban csak egy

Az eseményeket követni próbáló világsajtó sokszor zavarban volt, amikor egy kifejezéssel kellett definiálnia a megmozdulásokat. Eleinte még csak tüntetésekről, majd zavargásokról, később népfelkelésekről, forradalmakról cikkeztek. Kezdetektől fogva – a tűzfészken kívülről, s belülről is – voltak olyan igyekezetek, hogy a demokráciáért való küzdelemként állítsák be az eseményeket, holott erről szó sincs. A népet a munka és a kenyér hiánya sújtja. Ki mást tudna mindezért okolni, mint a 20-30-40éve kormányzó diktátorokat? Az elégedetlen tömeg nem gondol bele társadalmi, politikai és világgazdasági folyamatokba. Ők csupán azt látják a televízióból, hogy Nyugaton nincsenek meg ugyanezek a problémák, így kézenfekvőnek tűnhet számukra összefüggésbe hozni a nyugati színvonalat a demokratikus berendezkedéssel, saját nyomorukat pedig a nyakukon ülő zsarnokkal. A demokrácia jellemzően nyugati műfaj. Az arab világban nincsenek meg sem a történelmi, sem a társadalmi feltételei. Hiába exportálja a Nyugat a demokráciát mint „a harmadik világ sebeire való „elixírt” szerte a világban, láthatjuk hova vezetett például Irakban a „nagy átalakulás”: a korrupciós világlistán utolsó előtti helyezettek, majdnem egy évbe telt mire a választás után megalakult a kormány, most pedig ott is tüntetnek az emberek jobb körülményeket és népbarát vezetést követelve. Harc a jogokért Persze semmiképp sem mondhatjuk, hogy az arab világban lejátszódó megmozdulások nem többek, mint éhséglázadás. A térség legtöbb országára jellemző, fent említett problémákon túl országonként egyéb tényezők is árnyalják a képet, s ez alapján legalább két csoportra oszthatók a zavargások. Ha az egyik típust az egyiptomi eseményekkel lehet modellezni, a másiknak mindenképpen a

NEMZETKÖZI bahreini tüntetés felel meg. Az utóbbinál ugyanis nyilván nem az életszínvonallal való elégedetlenségből fakad a nép haragja és szembefordulása a hatalommal, hanem abból, hogy egy olyan viszonylag szűk réteg uralkodik, ami nem a többség közül került ki. Nevezetesen, hogy a lakosság 70 százalékát kitevő síiták nagyon gyakran diszkriminációnak vannak kitéve a szunnita vezetés által. A Golf-államokra az olajkereskedelemnek köszönhetően mesés gazdagság jellemző. Mégis, többségükben jelen van a bahreinihez hasonló probléma. Nem véletlenül küldött Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok 1500 katonát a picinyke országba „segítségként”. Ők ugyanis tudják, ha a bahreini síiták sikerre vinnék lázadásukat, ők is nagyon nehéz helyzetbe kerülnének. Kevéssé kapott sajtóvisszhangot, de a szaúdi síiták is próbálkoztak tüntetéssel, azonban a katonaság már az azt megelőző estén megakadályozta az akciót. Megkésett reformok A gyors tunéziai győzelmet követően az arab vezetők érezték, hogy Zine El-Abidine Ben Alihoz hasonlóan ők is komoly bajba kerülhetnek. Éppen

ezért ki-ki, amit tudott, utolsó kártyalapként meg játszott. Egyes országokban az élelmiszerárak, más országokban a fűtőanyagár csökkent hirtelen, míg a tehetősebb államokban a szociális támogatásokat emelték meg száz dollárokkal. Ez azonban már nem tudta megállítani a folyamatot, és így csak szánalmas próbálkozások lettek: Tunézia után Algéria, Egyiptom, Jemen, Jordánia, Bahrein, Omán, Líbia, Irak, Szaúd-Arábia és Szíria is fellázadt, persze – az adott diktátor keménykezűségének megfelelően – eltérő mértékben. Jelenleg Líbiára figyel mindenki, de nem tudni, melyik állam lesz a következő. Azt sem világos még, hogy a győzelmi mámort követően a felkelők mit kezdenek majd a nyakukba szakadt állammal, s azokkal a problémákkal, amiket az elüldözött diktátorok sem tudtak megoldani. Megnehezíti a helyzetet, hogy szinte egyik országban sincs szellemi vezére a felkelőknek, így nehéz lesz majd a sokféle vallású, etnikumú, politikai beállítottságú csoportoknak kiegyezniük egymással. Kitekintés Nyugatra Nem csak az arab despoták, de a nyugati nag yhatalmak is nehéz

Az elzavart diktátor utolsó vendége

helyzetbe kerültek a felkelések miatt. Az USA és az Európai Unió, ami a világ minden konfliktusa kapcsán az első felszólalók közt van rendszerint, most érezhetően próbálta a nyílt állásfoglalást minél későbbre halogatni. Főként az egyiptomi események kapcsán volt ez egyértelmű, ugyanis Mubarak jó kapcsolatokat ápolt az Egyesült Államokkal: amerikai segélyért cserébe majdnem egyedüli arab államként jópofizott Izraellel. Obamáék igencsak vonakodtak kifejezni együttérzésüket a kvázi demokráciáért küzdő tömeggel szemben. Először csak reformokat javasoltak Mubaraknak, majd mikor látták, hogy a nép semmiképp nem akarja már a 30 éve regnáló diktátort, „óvatos átmenetre” biztatták az egyiptomiakat. A mostani líbiai helyzet talán az európaiakat érinti még kellemetlenebbül. Az csak az érme egyik oldala, hogy félnek az arab világból az öreg kontinensre beáramló bevándorló-áradattól. (Január óta 15 ezer (!) menekült érkezett Dél-Olaszországba.) Kadhafi éppen ezzel riogatta a felkelés kirobbanásakor az EU-t, hogy szabadjára engedi a migrációt, ha bármilyen szankciót bevezetnek ellene. Azonban ennél sokkal lényegesebb szempont Európa számára az, hogy Líbia az egyik fő kőolaj- és földgáz-ellátója kontinensünknek. Az olajárakat már így is érezhetően megviselték az arab világ eseményei, ám rövidtávon még nem jelenthet komoly veszélyt Európára, hiszen óriási tartalékokkal rendelkezik. Valószínűleg pont ezért vártak ennyit a beavatkozással a nyugati hatalmak. Kadhafi azonban rosszabb, mint egy csótány, úgyhogy muszáj volt Európának előbb-utóbb állást foglalnia. Beláthatatlan következményei lehetnek, hogy a beavatkozás mellett döntöttek a nagyhatalmak. Egyrészt azért, mert a többi, hatalmát féltő olajhatalom megorrolhat emiatt a Nyugatra. Másrészt ezután mivel tudnák magyarázni, hogy a térség többi konfliktusába nem avatkoznak be. Nehéz előre bármit is megjósolni, de az biztos, hogy a Nyugat most nem taktikázik jól. Bárhogy is lesz, minden attól függ, hogy merre és hogyan dől tovább a dominó… Siham Alfakhry MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

13

NEMZETKÖZI

Több százezer munkás az utcán Londonban is Az európai munkavállalók nemet mondanak a megszorításokra A jól bevált nemzetközi receptet alkalmazza a májusban megválasztott brit kormány. A David Cameron vezette konzervatív-liberális koalíció szerint nincs más megoldás, a munkavállalók és az őket tömörítő szakszervezetek viszont egészen mást mondanak. Szerintük a pénzügyi és gazdasági válságot csak mélyíti a tervezett megszorítások sora. Legnagyobb veszélyben a közszféra van, itt a kormányzat 490 ezer alkalmazott elbocsátását tervezi. A március 26-án tartott hatalmas tüntetésen negyedmillió munkavállaló tüntetett, akiket elsősorban a szakszervezetek mozgósítottak, de támogatja őket a korábbi években kormányzó Munkáspárt is. Ez azért érdekes, mert Tony Blair kormányzása idején ez a párt nem kifejezetten állt a munkavállalók, szegények oldalán. A londoni tüntetésen jelentős számban vettek részt alternatív politikát képviselő anarchista, kommunista csoportok is. Ők a nagy tüntetésről leválva megszállták a brit főváros bevásárlónegyedét, ahol többször összecsaptak a rendőrökkel. Körükben az egyik leggyakrabban skandált jelszó: „Az egyetlen megoldás a forradalom” (az angolul rímelő jelszó: „One solution – revolution”) volt. Magyarország sem marad áprilisban komoly munkavállalói demonstráció nélkül. Európai szintű mozgósítással készülnek a szak-

szervezetek tiltakozni a nemzetközi és a magyarországi megszorítások ellen. A megmozdulás 2010. április 9-én lesz a fővárosi Hő-

sök terén, egy időben az Európai Unió pénzügyi vezetőinek budapesti értekezletével.

Előretört a baloldal Franciaországban

Az ellenzéki szocialisták nyerték a francia helyhatósági választásokat, nagyon jól szerepelt a Baloldali Front is, amelyet Pierre Laurent vezet. 118 önkormányzati képviselőjüket választották meg.

A baloldal három kerületben ért el többséget, a Baloldali Front nagyban hozzájárult ezekhez a győzelmekhez, képviselőik két önkormányzat vezetését szerezték meg, sikeresen ellensúlyozva a nacionalistákat.

Wisconin: az elhallgatott forradalom Wisconsinban új szakszervezet-ellenes törvényt akarnak bevezetni. Az új törvény, amit február 11-én hozott nyilvánosságra a republikánus kormányzó, Scott Walker növeli az állami alkalmazottak egészségügyi hozzájárulását és nyugdíjpénztári befizetéseit, valamint a szakkszervezetek béregyeztetési jogait a minimálisra csökkenti. A törvény a bérek emelését az inf láció szintjén maximalizálja, e fölött csak népszavazás útján emelkedhetnének a bérek. Ez alól csak a rendőrség és a tűzöltóság kivétel.

14

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

Ezt hatalmas tüntetések követték, majd Scott Walker tömeges elbocsátásokról írt a szövetségi alkalmazottakhoz írt levelében. Az egész onnan indult, hogy több hete a kormányzó tömeges elbocsátással fenyegeti a wisconsini közalkalmazottakat, mivel, a tömeg a republikánus képviselők visszahívásával fenyeget és február közepén 14 képviselő elhagyta az államot, hogy a tervezett megszorításokról szoló törvény megszavazását ellehetetlenítsék. Most már több, mint egy hónapja

tartanak a wisconsini események, kezdetben 30 ezer fő vonult az utcára, március közepére a tüntetők már 100 ezren voltak. A híres filmrendező, Michael Moore is felszólalt a több tízezres tömeg előtt. Wisconsin csak a kezdet, a republikánus képviselők más államokban, Ohióban, Floridában, Iowában és Michiganben is hasonló törvényeket terveznek és hasonló tömegtüntetések várhatók itt is. A nép lázad, ott sem tűrik az elnyomást, az indokolatlan megszorításokat.

GONDOLAT

Merre tart a munka a XXI. Században?

Kiknek írjuk a Munkások Újságát

Amikor elhatároztuk, hogy felelevenítve egy régi, szép, baloldali tradíciót, ismét megjelentetjük a Munkások Újságát, akkor az egyik első gondolatom volt, hogy ez esetben nem árt majd meghatároznunk, hogy számunkra mit jelent a munka, kit tekintünk egyáltalán a klas�szikus, illetve a kor igényéhez igazodva a XXI. században munkásnak. Amikor azt a szót halljuk, hogy munkás, öntudatlanul is egy izzadt, kérges kezű, kemény arcú, de mégis csillogó szemű férfiember képe ugrik be. Ez nyilván nem véletlenül alakult ki így, hiszen az ipari forradalom kezdete óta a munkás fogalmát és képét automatikusan azonosítjuk a keményen dolgozó bányász, gyári munkás vagy mezőgazdasági munkás képével. Ez akkoriban a szerény és kezdetleges gépesítés mellett nyilván így is volt, hiszen az emberek meglehetősen kis számú csoportja tudott a fizikai erején kívül mást – mondjuk a tudását, a megtanultakat – bérbe adni a feudális nemességből és városi polgárságból tőkés iparossá váló kapitalista osztálynak. Ráadásul éppen a hiányos gépesítés miatt sokkal több élő munkaerőre is volt szükség, mint később, a technika fejlődésével. A munka és a munkás fogalma azonban a gépesítés rohamos elterjedésével és az idő múlásával természetesen változott, és ma is folyamatos változásban van. Az első robbanásszerű változást a hagyományosan kis számú mesterembert foglalkoztató manufaktúrákból, a munkások százait, sőt ezreit foglalkoztató gyárak létrejötte okozta, a XVIII. század végén, a XIX. század elején. Majd a második robbanást – a munkások szempontjából talán nem annyira örömteli robbanást - a XX. század elején, a gyárakban elterjedt futószalagos termelés okozta. Itt ugyan magasabb bérért, de kevesebb embert foglalkoztattak. Ez Henry Ford, nevéhez kötődik, aki megpróbálta bebizonyítani az akkori marxistáknak, hogy létezik ésszerűsíthető és moralizálható kapitalizmus, de napjainkban láthatjuk, hogy Ford tévúton járt. Az egyre jobban elterjedő gépesí-

tés, a hatékonyság növelés abba az irányban vezetett a XX. század során, hogy egyre kevesebb klasszikus értelemben vett munkásra volt szükség ahhoz, hogy ugyanannyit vagy többet termeljenek. Ennek folyományaként tömegessé vált az jelenség, melyet munkanélküliségnek hívunk, és véleményem szerint az 1929-33-as nagy gazdasági világválság is köthető ehhez a folyamathoz. Mint azt iskolai tanulmányainkból is tudhatjuk, a 1929-33-as válság egy túltermelési jelenség volt, melyben a boltok polcain ugyan voltak megvételre váró termékek, de az emberek munka, és így pénz hiányában egyszerűen nem tudták azokat megvásárolni. A válságot csak Franklin Delano Roosevelt elnök „New Deal”-je (Új megállapodás) tudta ideig-óráig mederbe terelni, de tudható volt, hogy a munka szerkezetének és sok más társadalmi ha-

tásnak folyományaként a probléma vissza fog térni. Ekkoriban indult be az ipari forradalom harmadik hulláma. Mivel a növekvő gépesítés miatt egyre kevesebb munkásra volt kereslet a gazdaságban, a háború utáni gazdasági felíveléskor az emberek, hogy mégis hasznos munkát végezzenek, ne váljanak munkanélkülivé, tömegesen kezdtek az úgynevezett szolgáltatóipar felé fordulni. Különösen nagy volt az elvándorlás a mezőgazdaságból. Mára például az Egyesült Államokban dolgozó embereknek mindössze körülbelül a 3%-a foglalkozik földműveléssel és állattenyésztéssel, és állítja elő a többiek élelmiszerének azon részét, amit nem importból fedeznek. Ez a tendencia máshol is hasonló a nyugati, kapitalista országokba, illetve azokban, amelyek a nyugati világ felé orientálódtak.

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

15

GONDOLAT Az életmód és az életforma egyre bonyolultabbá válásával szükség is volt arra, hogy a szolgáltató szféra – és most ide sorolom nem csak a magán szolgáltatókat, hanem az állami közszolgálatban tevékenykedőket is – bővüljön. Sajnos az idő előrehaladtával három újabb probléma ütötte fel a fejét.

majd pedig 8 órára. Ennek elérése fejlettebb országokban a XX. század elejére datálható. Itt azonban a csökkenés megállt. A tőkések ennél jelentősen lejjebb már nem engedték csökkenteni az egy főre jutó napi munkaórák számát, hiszen ez esetben adott munkára több embert kellene alkalmazniuk, ám ezt

Az első hogy a XX. század hetvenes-nyolcvanas, de még inkább a kilencvenes éveiben az elektronika, informatika és távközlés olyan gyors és minőségi ugráson ment keresztül, amely oda vezetett, hogy már a szolgáltatási szférában is elkezdődött az a folyamat, amely a termelő gazdaság körében már zajlott, azaz egyre kevesebb ember volt képes elvégezni ugyanazt a feladatot, egyre gyorsabban, és hatékonyabban. Emiatt ebből a szektorból is tovább kellett lépnie az embereknek, csakhogy nem igazán volt már hová! A folyamat jelenleg is zajlik, egyre élesedik és válik kegyetlenebbé ez a verseny. A verseny a munkáért, a túlélésért, amelynek mesterséges fenntartása a tőkések alapvető érdeke. A második probléma szintén egy folyamat része. A XIX. században a munkások gyakran embertelen körülmények közt dolgoztak 12-14 órát (olykor még többet is) naponta. Ennek csökkentése érdekében – és persze más dolgozói érdekvédelmi ügyek végett is - jöttek létre a szakszervezetek, amelyek hosszú küzdelem árán elérték, hogy a munkaidő folyamatosan csökkenjen napi 10,

vagy csak úgy tehetik meg, hogy tovább gépesítenek és növelik a munkanélküliek számát, a meglévő dolgozók fizetése arányosan csökken, vagy pedig a munkásaik által megtermelt profitra terhelik rá ezt. Ez utóbbi, pedig egy tőkésnek olyan, mint egy érzéstelenítés nélküli foghúzás. A fejlett gépesítéssel, pedig még ezért a zsugorodó számú munkalehetőségért is egyre nagyobb és élesebb verseny alakult ki. Jelenleg ennek a dilemmának a hatása érezhető. Ezt hívják „technológiai munkanélküliségnek”, amelynek megoldása a közeljövő egyik igen nagy és komoly feladata. A harmadik probléma, pedig a munkás-munkás szembenállás, amely részben a termelői és a szolgáltatói szféra egymástól való eltávolodásából, részben, pedig a tőkések jól felfogott érdekéből fakad. Sajnos sokszor tapasztaltam, hogy a klasszikus, termelő, vagy mondjuk úgy „kétkezi” munkát végzők lekicsinylően nyilatkoznak a szolgáltató és/vagy közszféra dolgozóiról, és ez fordítva sincs másként, pedig ezek a területek – főleg a mai világban – nem működhetnek hatékonyan egymás nélkül. A szolgálta-

16

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

tóiparban dolgozóknak szükségük van a munkások által előállított javakra, és a termelőmunkát végzőknek szükségük van a szolgáltatóiparban és a közigazgatásban, közszférában dolgozók tevékenységére is. Az ellentét tehát mesterségesen gerjesztett és fenntartott. Mindkét területen dolgozónak el KELL fogadnia, hogy a másik területen dolgozó tevékenysége semmivel sem alávalóbb vagy előbbre valóbb a sajátjánál. Az igaz „ellenfél” a tőkés, vagy ahogy ma nagyvonalúan szereti magát ez a csoport nevezni, a „munkaadók”. (Bár véleményem szerint a munkát nem ők adják, a munka eleve adott. Ők legfeljebb feltételeket teremtenek hozzá, amelyet nélkülük, és az általuk erről lefölözött haszon magánosítása nélkül is meg lehetne szervezni, teremteni.) Amennyiben sikerülne valahogy ezt a rést összezárni, úgy elérhető lenne például az, ha mondjuk a vasutasok / buszsofőrök – azaz a szolgáltatásban dolgozók - több fizetésért, kevesebb munkaidőért, jobb körülményekért tüntetnek, akkor a kétkezi munkás nem kezdi őket szidni ezért. Nem azon bosszankodik, hogy így nem ér be időben a munkahelyére, hanem szolidáris velük, hiszen megérti, hogy valójában nem a dolgozó a másik dolgozó ellenfele, (főleg akkor nem, ha nem is ugyanazon a területen dolgoznak) hanem a tőkés / tulajdonos az! Ez esetben, pedig a kétkezi munkások is számíthatnának a szolgáltatóipar dolgozóinak szolidaritására. Jelenleg láthatjuk, hogy a tőkés világ, kiszolgálóik, a politikusok segítségével azon mesterkedik, hogy a szakszervezeteket még jobban ellehetetlenítse és a munkás-munkás szembenállást, tovább erősítse. Így elérve az „oszd meg és uralkodj.” állapotot. Ha a híreket figyeljük, látható, hogy a helyzet világszerte fokozódik, és a dolgozók tűréshatára egyre csökken. Mindenhol tüntetések, demonstrációk szerveződnek. Ha pedig eléri a kritikus pontot, akkor senki sem tudja, hogy mi történik majd. Remélhetőleg a fentebb felsorolt három, problémás pontot a XXI. század munkásai, legyenek kétkezi vagy a szolgáltatóipari munkások, legyenek akár a munkából a „verseny” által mesterségesen kiszorítottak, együtt tudják majd megoldani. Tamás Gábor

GONDOLAT

Szili út? Szanyi út?

Merre tartanak az MSZP kiútkeresői

Pár hónapja még sokan az MSZP szétesését, ideológiai alapú szétaprózódását vizionáltak, azonban ennek szinte nyoma sincs egy évvel a hatalmas választási vereség után. A szocialisták gyengülése megállt, valahol tíz és húsz százalék között stabilizálták magukat. Határozott külön utat egyedül Szili Katalin talált magának. Ő az önkormányzati választás másnapján felállt és Szociális Unió néven saját politikai szerveződést alapított, fura keresztényi, hazafias baloldali alternatívát vázolva jövőképként. A próbálkozás mára nyilvánvalóan zsákutcába futott a támogatók, érdeklődők nyilvánvaló hiánya miatt. A kreatív ötletek, innováció nélküli kísérlet finoman szólva sem jött át. Sem a sajtó, sem a baloldali közvélemény nem figyelt fel a kezdeményezésre. Kicsit tehát érthető, hogy Szili Katalin megijedve önnön súlytalanságától, beleszédült Orbán Viktor karjaiba. Az alkotmányozási bohóckodásba való bekapcsolódása legalább valamit visszaadott abból a hajdani dicsfényből, amit az országgyűlési elnökség sok éven keresztül adott a politikusnőnek. Szili Katalin ezzel a lépéssel két legyet ütött egy csapásra. Megkímélte magát a pártépítés izzadtságos munkájától és biztosította sok évre képviselői helyét is. A Fidesz hagyományosan buta szövetségi politikájának köszönhetően valószínűleg a Szociális Unió ott lesz a következő parlamentben Szili Katalinnal és néhány frakciójába ülő fideszes politikussal. Ehhez persze az kell, hogy az egykori szocialista politikus gyakran és harsányan kritizálja egykori párttársait. Az elmúlt hónapok megnyilatkozásai alapján ez nem fog gondot jelenteni számára. Szili Katalin tehát maga mögött hagyta egykori pártját. Sokan valószínűnek vették, hogy a Táncsics Alapítványt vezető, azaz a sok-sok milliót kezelő Gyurcsány Ferenc is hasonlóan fog eljárni. Az önálló platformot alapító egykori miniszterelnök szintén az önkormányzati választás után indult nagy lendülettel. Több egykori SZDSZ politikus is mellé állt, hasonlóan az egykori MDF tag Debreczeni Józsefhez.

Tartott egy komoly erődemonstrációt Nagy Imre szobránál, átszervezte a kapcsolat.hu portált, még a facebookra is regisztrált, de ennél sokkal több nem történt. Gyurcsány nem hagyta el az MSZP-t, pedig még szűkebb környezetében is sokan ezt tartják a valódi megoldásnak. Persze a párt stabil támogatottsága, a Gyurcsány számára mozgástérnek szóba jöhető polgári demokrata politikai paletta zsúfoltsága óvatosságra inti az irracionális, túlzott tempójú akciói miatt korábban többször bajba került miniszterelnököt. A politikai senkiföldjének sivársága még olyan nagy kalibereket is megriaszthat, mint Gyurcsány Ferenc. Ráadásul az sem biztos, hogy az MSZP nem vesztene túl sokat öntörvényű, de a szocialista párt támogatói körében továbbra is rendkívül népszerű politikusával. Szili és Gyurcsány két meghatározó politikusa volt az MSZP-nek már 2010 előtt is. Szanyi Tiborról ez nem volt elmondható. Inkább egy fura szerzetként tartották számon a frakcióban, akit sokan nem is vettek túl komolyan. Gyakorta okozott kisebb-nagyobb galibát szókimondó stílusával, bár ezzel sok támogatót is talált magának. A Gyurcsány Ferencet szinte állandóan támadó politikus 2010 tavaszán került egyértelműen reflektorfénybe, kemény és

sikeres kampányának köszönhetően. „Szanyi Kapitány” védte meg a mundér becsületét, amikor képes volt megverni fideszes ellenfelét. A csibészes szocialista ezt követően beállt a szocialista párt első vonalába. Nem hirdetett forradalmat, nem szervezett saját bázist, kívülről nézve úgy tűnt, hogy kiegyezett a pártvezetés korábban is meghatározó politikusaival és egyik legfontosabb feladata az, hogy a szerethető pesti utcagyerek stílusával az emberarcú MSZP képét közvetítse a választók irányába. Másik fontos feladata az lehet, hogy ellensúlyozza, akadályozza Gyurcsány Ferencet. Az MSZP az elmúlt hónapokban nem esett darabjaira és valószínűleg nem is fog. A fájdalmasan gyenge vezető politikusok nagy szerencséje az, hogy képtelen megszerveződni a valóban erős baloldali alternatíva, illetve az, hogy még mindig vannak a legnagyobb ellenzéki pártban jól pörgő karakterek. Ilyen az önmagát polgári demokrataként definiáló, de népszerűnek csak a posztkádári balosok és az idősebb demokraták körében tekintett Gyurcsány, a nagyszájú Szanyi Tibor és a pártszóvivői munkában önmagára találó Török Zsolt. Mindenki más csak kullog utánuk és ez a félmondat maga a kritika. - egybalos -

Orbán katonái: Lázár János Az elmúlt két évtizedben Orbán Viktor környezetében jöttek-mentek a bizalmi emberek. Néhány ősrégi baráton kívül mindenki kikopott és helyüket korlátoltnak tűnő, de végtelenül lojális pártkatonák vették át. Kövér és Simicska a két állócsillag, az igazán nagy vesztesek pedig Deutsch és Áder. Az utóbbi időben Kósa és Pokorni egyre határozottabb belső ellenzéki pozícióba kerülnek, hasonlóan a főpolgármesterként túlságosan önjárónak tűnő Tarlóshoz. Ezek az emberek szimpatikusnak egy cseppet sem tekinthetőek, de legalább látni rajtuk, hogy a valóságtól elrugaszkodó, antidemokratikus ámokfutásba kezdő Orbánnal nem mindenben értenek egyet. Sajnos azonban a jobboldali pártban és holdudvarában többségben vannak azok, akik minden kö-

rülmények közepette kitartanak. Szijjártó, Rogán, Semjén, Schmitt, Meggyes. Hosszan sorolhatnánk a kisebb-nagyobb végrehajtókat, akik egy-egy területen feltétlen bizalommal hajtják végre a fentről jövő utasításokat. Ezeket az embereket nem a fényes gondolatik miatt tartja a „Vezér”, hanem egyszerűen azért, hogy kétkedés nélkül cselekedjenk az utasításoknak megfelelően. Ők a politikai élet őrmesterei. Nem irányítanak, mint Boross, Matolcsy vagy Stumpf, de a feladatuk kulcsfontosságú, mert bármit végrehajtanak. Különös átmeneti helyet foglal el az irányítók és végrehajtók között félúton Lázár János, a Fidesz országgyűlési képviselőcsoportjának vezetője, Hódmezővásárhely polgármestere. Sokáig működött árnyékban, a kíméletlen Rapcsák András embeMUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

17

GONDOLAT reként. Csak a politikus korai halála után lépett annak örökébe, a reflektorfénybe. Nem hasonlítható emiatt a városát meghódító Kósa Lajoshoz vagy a kaposvári Szita Károlyhoz, akik a Fidesznek nem túl kedvező időszakban is el tudtak hódítani egy-egy fontos polgármesterséget. Igazán tehát küzdeni sem kellett, elegendő volt kiszolgálnia egykori főnökét és városa egyszerűen az ölébe hullott. Sokak szerint munkáját jól végezte, mások sze-

időben csak a kíméletlen és gátlástalan végrehajtót látják Lázárban, aki maga adott be több tucat aggályos törvényjavaslatot. Ezen gyalázatos dolgokat a politikus megfejelte azzal, hogy a magyar belpolitika egyik elsőszámú botrányhősévé vált. Miért alakult ez így? A vidéki srác láthatóan kényelmetlenül érzi magát a közéleti elitben. Ez persze főnökéről is elmondható, ezért nem is meglepő. Miként Orbán a focihoz viszonyul túlzott

Lázár János: Szorul a hurok? rint arra nem kell büszkének lenni, hogy ma Hódmezővásárhely az ország egyik legjobban eladósodott települése, ahol több száz munkahely szűnt meg polgármestersége alatt. Lázár számára az első komolyabb kihívás 2010-ben érkezett el. A gigantikus méretű Fidesz frakció vezetője lett. Ezt a feladatát komolyabb adminisztrációs gondok nélkül végzi és eközben polgármesterségre is marad ideje, bár a városi szegények ellen indított hadjárata még saját oldalát is megosztotta. A demokratikusan gondolkodni tudok az utóbbi

18

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

lelkesedéssel, úgy Lázár az autókat kezeli úgy, mint egy falusi macsó. Nem tud és nem is akar visszafogott lenni. Legyen bivalyerős és méregdrága, azaz hivalkodó. A probléma csak az, hogy a közvélemény egy évek óta közpénzből élő politikustól ezt nem veszi jó néven. Lázárra, hasonlóan sok fideszes politikushoz nem volt jó hatással a kétharmados győzelem. Azt gondolta, hogy neki mindent szabad, ezért az adófizetők pénzéből lízingeltetett magának egy luxusautót potom 600 ezer forintért havonta. Tette ezt egy olyan

párt politikusaként, amely párt évek óta hasonló luxuskiadások miatt támadta baloldali riválisát. Lázár autós botránya azonban nem ért véget. Előbb egy mozgássérült helyen való parkolással hívta fel magára a figyelmet, majd kiderült, hogy a közpénzből fenntartott autón a sebességmérők kiiktatására szolgáló lézerblokkoló is található. Ennek alapján sokan azt feltételezték, hogy a Fidesz frakcióvezetője gyakran sérti meg a közlekedési szabályokat, ami méltatlan egy kormányzó párt vezető politikusához. Utóbbi botrány után, vélelmezhetően már felsőbb utasításra vis�szaadta a szolgálati autót. Lázárból a nyilvánvaló kudarc csak dacot hozott elő. Nem egy átlagos autóba ült át, hanem zsebből megvett egy Európa bármely országában luxusautónak számító Audit, aminek az értéke úgy 14-15 millió forintra tehető. Abban az országban, ahol milliók tankolni sem tudnak már svájci frank hitellel terhelt autóroncsokat, ez tömegeket zavarhat. Láthatóan azonban ez egy cseppet sem érdekli Lázár urat. Aki azt gondolná, hogy itt a vége, az nagyot téved. A jobboldali politikus futószalagon szállítja a botrányokat. A legutóbb nyilvánosságra került felvételeken a vagyontalanokról beszél rendkívül megalázó módon. Lázár szerint akinek nincs semmije, az maga tehet erről. Ez szintén súlyos aggályokat vet fel. Magyarországon milliók élnek a létminimum alatt. Milliók vannak, akik dolgoznak, de bérük alig elég arra, hogy jelzáloggal terhelt ingóságaik törlesztőjét fizetni tudják. Milliók vannak, akik nem tudják gyermeküket különtanárokhoz járatni és százezrek mondják, hogy rosszabbul élnek, mint egy éve. Ez azért nagy szó, mert a szocialisták megszorításokkal terhelt utolsó éve után mindenki azt várta, hogy csak jobb idők jöhetnek. Számukra nem vigasz az, hogy a Fidesz frakcióvezetője nagyon jól él és büszke is erre és lenézi azokat, akiknek nélkülözés az osztályrésze. Miként számukra az sem vigasz, hogy Lázár fiának svájci bankbetéte van. Mert persze ő ezzel is dicsekedett. A líbiai diktátor, Kadhafi fiának is volt, az apját mégis el akarja zavarni a nyomorban tartott és lenézett nép. - go out viktor -

GONDOLAT

A Népszava végveszélyben Elnyomóink kezébe kerülhet a lap

Demján Sándor: Egy TriGránit kemény pasas Évek óta tudjuk, hogy nincsen baloldali napilap, de még szocdemnek nevezhető sem igazán. Többször volt kísérlet az MSZP részéről arra, hogy a nagy múltú és világháború előtt még vörös és olvasható Népszavát azzá tegyék. Előfizetésre buzdítottak, párttagoknak kedvezményes előfizetési lehetőséget adtak, akadt hirdetés is a kormányváltás előtt, azonban a gyen-

ge próbálkozások elbuktak. Csináltak egy polgári napilapot, ami még a polgári baloldalon se tudott felnőni riválisai mellé. Ám remény mindig van! Március végén jelent meg egy hír miszerint az ország „legbaloldalibb” és leghitelesebb vállalkozója beszállna a Népszavába. Ki ő? Demján Sándor. Az az ember, aki milliárdokat keresett az elmúlt évtizedek alatt, minden kormány alatt kapta az állami megrendeléseket, vagyis a mi pénzünkből is gazdagodott. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy a milliárdos lapvásárlási szándéka április tréfa, sajnálattal közöljük, hogy nem. Demján elképzeléseit pont a Népszavában fejtette ki. A zavaros gondolatai szerint kiváló a kormány által elfogadott Széll Kálmán terv, ami tudjuk jól, hogy semmi más mint népnyúzás, és a szegények és elszegényedők eltiprása minden eszközzel. Nem mellesleg az általuk ezerszer átkozott előző kormányok neokonzervatívneoliberális megszorító politikájának folytatása. Demján még azt is hazudta az említett cikkbe, hogy önmagát baloldalinak tartja. Itt be kellett volna fejeznünk az olvasást a sírva-röhögéstől… Az ember azonban gondolkodni kezd, hogy áll a háttérben? Kívülről nézve úgy tűnik, hogy a szövetkezeti tulajdontól a milliárdokig eljutó, Orbánt feltétel nélkül támoga-

tó pénzeszsák. Sokan azonban attól félnek, hogy ravaszul itt is a kormányfő mozgatja a szálakat. Miután a sajtótörvénnyel teljes kontrolt szerzett az írott és elektronikus sajtó felett, eljött az idő arra, hogy a másként gondolkodók (értsd: akik őt szívből utálják) utolsó bástyáit is földig rombolja. Mi erre a legalkalmasabb eszköz? Egy magát szocdemnek, balosnak valló napilap, amely olyan „kiváló” baloldaliaknak adhat majd teret, mint Pozsgay, Szűrös, Csintalan vagy Szili. Valaki tehát ki is adta a parancsot: megvenni a lapot! Nem kormánypénzből, kritizálható módon, hanem egy lojális vállalkozó bevonásával. Gyorsan meg is találták Demjánt, aki szépen megveszi; mindeközben pedig azt nyilatkozza, hogy „..a Medgyessy-kormánynak elég volt száz nap, hogy mindent tönkretegyen a teljesen megalapozatlan szociális intézkedéseivel, béremeléseivel” Mondja ezt úgy, hogy még pénzügyi szakértők is azt állítják, hogy nem ezen lépések taszították válságba az országot. Majd az interjúban jön a többi blődség: adócsökkentést, tanköteles kor leszállítása, jóléti kiadások lefaragása. Pont azok a dolgok, amelyek jelenleg is tomboló csúnya válságot előidézték. Így lesz a Népszava baloldali lap? Ezekkel az üzenetekkel? Galba-Deák Ádám

Nehéz idők jönnek Megszorítások, kilakoltatások, elszegényedés Túl könnyű lenne kijelenteni, hogy a kormány megbukott. Miként gyalázkodó sorokat is könnyű lenne papírra vetni. A mi feladatunk azonban több ennél. Részletes számadást kell csinálni, tényeket egymás mögé rakva kell megmutatnunk, hogy Magyarországnak rossz, alkalmatlan országvezetése van. Induljunk a dolgok elejéről. A Fideszre nem az ország kétharmada, hanem csupán harmada szavazott. A választók majd fele otthon maradt, a szavazók alig több mint felének voksa eredményezte a kétharmados többséget.

Sokan remélték, várták, hogy a bal és jobboldal közötti hidegháború végét jelentő elsöprő Fidesz győzelem majd elhozza a közélet nyugalmát, azonban csalódniuk kellett. Orbán Viktor nem tud államférfiként viselkedni. Ő egy közéleti bunyós, aki ha nincs, akkor is keresi a balhét. Az elmúlt egy évben sem hallhattunk mást, csak azt, hogy bel- és külföldi ellenségekkel kell megküzdenie a „Nemzeti Ügyek” kormányának. Ez a pótcselekvés persze érthető, hiszen aki nem tud és nem akar a valódi problémákkal foglalkozni, annak találni kell olyan gumicsontokat, amelyeken a közvélemény el tud rágódni egy ideig. Ilyen első gumicsont, cselekvés-

pótlék volt a hírhedt NENYI, azaz a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata. Az ország valódi többsége megdöbbenve vette tudomásul, hogy a „fülkeforradalmárok” tényleg komolyan gondolják azt, hogy ők felette állnak a demokratikus hétköznapok világának. Számukra a kormányzás nem munka, hanem egy küldetés, zavaros gondolatok többségre való ráerőszakolása. Az említett cirkálmányos dokumentum giccses nyelvezetével bizonyította, hogy nem felelősen gondolkodó konzervatívok, hanem demagógok kerültek a kormányrúdhoz. A többségnek nem erre volt szüksége. A választók azt várták, hogy az új kormány, példátlan felhatalMUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

19

GONDOLAT mazásával élve birokra kell a válsággal és fejlődési pályára állítja az országot, azonban nem ez történt, egyszerűen folytatódott a bohózat. Nem a nemzet egységét szimbolizáló, köztiszteletben álló embert választottak meg köztársasági elnök-

nek, hanem egyszerűen odaraktak egy fájdalmasan lojális és önálló gondolatok nélküli pártkatonát, akiről azóta csak akkor hallunk, ha a keze alól szégyenteljes dokumentumok kerülnek a nyilvánosság elé,

Civil aktivisták több kilakoltatást is próbáltak már megakadályozni, általában sikertelenül. A képen látható akció sem járt sikerrel, a ferencvárosi önkormányzat rendőrök segítségével távolítatta el a demonstrálókat, majd a lakást kiürítették, a nyílászárókat lefalazták. Tették ezt egy olyan kerületben, ahol ezrek várnak bérlakásra.

20

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

nem kevés mulatságot okozva az írástudó magyaroknak. A kormányunk ellenszenves magabiztossággal, arroganciával előre kikáltotta magát sikeresnek és eredményesnek, azonban végigtekintve a megtett lépések során nincs okunk az optimizmusra. Baloldali szempontból a multik, bankok különadója, illetve a magánnyugdíj-pénztárak államosítása tűnik dicséretes dolognak, azonban a haladónak mondható döntésekre is súlyos árnyak vetülnek. Nem tudjuk azt, hogy a befolyó temérdek pénzt mire költik? A kiadások ellentételezésre, azaz egyszerűen feléli a kormányzat a százmilliárdokat? Ez azért nincs rendjén, mert ezzel a problémákat csak arrébb tolják, de meg nem oldják azokat. Elvárható lenne, hogy ezekből a pénzekből célirányosan oldjanak meg komoly társadalmi problémákat, például a továbbra is időzített bombát jelentő devizahitelesek problémáját. Ebben a formában ez pusztán sarc, amelyet mi fizetünk meg. Nem csökkenek terheink, nem lesz emberibb velünk sem a multi sem a bank, sőt arra vannak ösztönözve, hogy még többet préseljenek ki belőlünk, hogy tudják a kormányzati sarcot fizetni é a profitjuk is megmaradjon. Látható, hogy a kormányzat baloldalinak bélyegzett lépései pusztán félmegoldást jelentenek. Ezt a kormányt csak legnaívabb liberális elemzők mondhatják baloldalinak. Ez egy klasszikus neokonzervatív, azaz megszorító kormány, amely elvesz a szegényektől és azt odaadja a gazdagoknak. A bevezetett, adócsökkentésnek hazudott egykulcsos jövedelemadó egy méretes pofon volt a többségnek. Amit a legjobban vártak, ami egyetlen komolyan vehető kampányígéret volt nem hozott, hanem vitt. Felháborító politikai cinizmusnak lehetünk szemtanúi, amikor Orbán és hadapródjai Szijjártó, Rogán és Lázár azt magyarázták, hogy jól jártunk. A tények ellenére képesek a szemünkbe hazudni, mert a tények azt mutatják, hogy majd háromszázezer forintot kell keresni ahhoz, hogy pár kiló kenyérre valóval többet vigyünk haza a hónap végén. Persze vannak, akik többet visznek haza százezrekkel ezen egyetlen intézkedésnek köszönhetően, de biztosak vagyunk abban, hogy nekik volt erre

GONDOLAT a legnagyobb szükségük? A válasz egyértelmű: NEM! Ráadásul a gazdagoknak adott milliárdok égetően hiányoznak a költségvetésből. Az IMF-el szemben eleinte oly kritikus kormányunk idén tavasszal már fülét-farkát behúzva nyúlt a nemzetközi pénzügyi körök által is szorgalmazott recepthez, a világszerte elutasított megszorítások alkalmazásához. Persze nem kell ezen meglepődni. Napjainkban a fél világ hasonlóan gondolkodik. Vegyünk el a szegényektől és adjuk oda a gazdagoknak. Sajnos majd mindenhol az a trend, hogy több marad a magas jövedelműeknél és kevesebb a középosztálynál és attól lefelé. Az első Orbán-kormány egy évtizede még legalább egy széles társadalmi réteget, a fiatalabb középosztályt támogatta, mostanra már őket is magára hagyta. Az elmúlt hónapokban sokan éppen azt remélték, hogy a kormány majd segítő kezet nyújt azoknak a munkavállalóknak, a dolgozó többségnek, amely a hátán viszi ezt az országot. Ez a társadalmi réteg csapdahelyzetbe került a devizahitelek dominanciája miatt. A radikálisan megnövekedett törlesztőrészletek egyre több családban viszik el az összes pénzt, sok helyről hallani, hogy munka mellett is éheznek emberek, mert csak így tudják fizetni a banki sarcokat. Egyre több család robban szét az anyagi gondok miatt. Őket nem védi a moratórium, mert a bebukott hitelesek azt már nem érzik otthonunknak. Érzik, tudják, hogy pár hónap múlva jön a végrehajtó és mehetnek az utcára, ráadásul az ingatlanok többsége nem ad fedezetet a hitelre, így az újrakezdést lehetetlenné tevő adósságterhet írnak nevükre, amelynek törlesztése életük végéig fogja elvinni jövedelmük harmadát, úgy hogy még fedél sem lesz a fejük felett. A jobboldal az országra erőlteti perverz társadalompolitikáját, amelynek lényege az, hogy a gyengéket ki kell taszítani a közösségekből, esélyt sem adni számukra a felemelkedésre. Ezek a politikusok azt gondolják, hogy rendőri erővel, jogszabályi tiltással megoldható minden. Láthatjuk, hogy nem. El lehet tüntetni a hajléktalanokat az aluljáróból, lehet tiltani a kukázást, de a gond ettől még megmarad. Ta-

lán nem véletlen, hogy az idei télen megdöbbentően sokan, négyszázan fagytak meg. Többségük saját otthonában. Azt is láthatjuk, hogy a vidék problémáját, a munkahelyek hiányát nem tudja, de nem is akarja megoldani a kormányzat. Fejlesztések, komoly közberuházások helyett néhány tucattal több rendőrt állítanak szolgálatba, remélve, hogy azok jelenléte megakadályozza majd azt, hogy a szegények és reménytelen helyzetbe kerülők lázongani kezdjenek. Orbán Viktornak csak látszólag ellenzéke Vona Gábor. Ők ketten jól kiegészítik egymást, mert a miniszterelnök jól tudja, hogy a tömegek elégedetlenségét leszerelni a leghatékonyabban úgy lehet, ha a szegényt a szegényre uszítják. Amíg ugyanis a szegény magyarok ellenségként a szegény cigányokat látják és nem az országot sötét zsákutcába vivő politikusokat, addig ők nyugodtan csinálhatnak bármit. Széll Kálmán terv. Szemérmesen így nevezték el a „OrbánMatolcsycsomagot”. Hangoztatták, hogy komoly reformok lesznek, mintha a magyar ember nem kapna frászt a „reform” szó hallatán. Sajnos az elmúlt harminc évben megtanultuk, hogy a „reform” azt jelenti, hogy drágább lesz minden. A benzin, a kenyér, a tej, az iskola. Most sincs ez másként. Egekben a benzin ára, de már nem csak emiatt megyünk át a szomszéd országokba. A liszt, a cukor és a legtöbb élelmiszer olcsóbb kint. Vajon miért van ez? Milyen csodát tettek a szlovákok, románok, szlovének, de lassan már az ukránok is, hogy náluk olcsóbb az élet, mint nálunk? Miért van nálunk folyamatos megszorításokra szükség? Miért kell a legaljasabb eszközökkel támadást indítani a szegények ellen, elvéve a munkanélküli segélyt, a rokkantsági pénzeket és minden alternatív jövedelmet? Az, hogy sok rokkant van az országban, a jéghegy csúcsa. Miért vannak olyan sokan? Azért, mert nincs munka. Leírom még egyszer, hogy mindenkiben tudatosodjon: NINCS MUNKA. Millió feladat vár megoldásra: a rogyadozó gátak, a gyalázatos állapotban lévő közútrendszer, az elhanyagolt csatornahálózat, amiből öntözni lehetne a földeket távol a bővizű folyóktól is. Volna feladat rengeteg, mégis a magyar vidék válságának a központi eleme az, hogy: NINCS MUN-

KA. Miután a magyar jobboldal kárpótlásnak nevezett szabadrablással szétverte a magyar mezőgazdaságot, mióta az új földesurak, Orbán gazdái csak feketén foglalkoztatnak, azóta mindenki retteg. Azért menekültek oly sokan a rokkantság és a segélyek irányába, mert enélkül éhen haltak volna. Az elmúlt években a kormányzat lényegében alamizsnán tartott több százezer embert. Most a jobboldal azt mondja, hogy ennek vége, de a kérdés adja magát, hogy akkor mi lesz helyette? Semmi. Egyszerűen van Magyarországon néhány százezer, de inkább millió ember, akikre nincs szükség Orbán Viktor szerint. Mi legyen velük? A kormányzat erről a területről elvonja a forrásokat, mert például az egykulcsos adó miatt kell a gazdagoknak. Rendjén van ez így? Nincs. Egyetlen embertársunk sem fölösleges. Ha elkezdjük méregetni, hogy ki hasznos és ki haszontalan, akkor egy ízig-vérig náci világban találjuk magunkat. Ha elfelejtjük a szolidaritást és helyére a jobboldal által áhított individuális, azaz az egyéni önzést központba helyező társadalmi rendet tesszük, akkor hatalmas robajjal fog ez az ország összeomlani. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor új alternatívákat kell találnunk. A hazai közéleti elit megbukott. Nem csak a politikusok, hanem mindazok, akik képtelenek voltak ellensúlyozni, hogy Magyarország ebbe a csúnya zsákutcába kerüljön. A jobboldal totális hatalmával visszaélve szétveri a jóléti rendszert és szétveri a demokratikus kereteket is. Összehangolt támadás zajlik a szabad sajtó ellen és alkotmányozásnak nevezett bohóckodással tesznek azért, hogy Orbán Viktor demokratikusan leválthatatlan vezetője legyen az országnak. Abszurd és félelmetes kísérletben vagyunk fehéregerek. Minden lázongásukat lehet szánalmasnak minősíteni, de egy biztos: Ők csak akkor dőlhetnek hátra, ha azt látják, hogy feladtuk és lemondtunk arról a vágyunkról, hogy helyes útra tereljük közös ügyeinket. A feladat tehát ma is az, hogy: KÜZDJÜNK EGY IGAZSÁGOSABB VILÁGÉRT, EGY ÉLHETŐ MAGYARORSZÁGÉRT! Kalmár Szilárd MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

21

GONDOLAT

Egy perc néma csend: a francia szélsőjobbról „Adózzunk egy perces néma csenddel jobboldali és baloldali politikai elitünknek és pártjainak” – javasolta egy ízben a francia baloldal egyik fenegyereke és aligha tévedett. Vagy ahogy másképpen a politológusok fogalmaznak: „a társadalmak elfáradtak”. Hát igen. És még csak most jön a neheze! Mégha a választásokról való távolmaradással nem is számolunk, akkor is az a helyzet, hogy a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal együttesen a szavazatok legalább harmadára számíthat. Nem véletlen, hogy lényegében egy egymástól alig megkülönböztethető, szerény többségre támaszkodó centrum jobb- és baloldala kormányozza felváltva Franciaországot. Lassan, a szélsőjobboldali Nemzeti Front (FN) és új elnöke Marine Le Pen előretörését látva, újra visszakerült a poltikai szótárba a híres „republikánus fegyelem”, azaz a mérsékelt pártok összefogása a szélsőjobbal szemben. Persze nagy különbség, hogy manapság a szélsőbaloldali szavazat nemigen számít rendszerellenes voksnak: a kommunista, baloldali (vagy hívják őket bárhogy) pártok lényegében egy szociáldemokrata programmal kampányolnak, így nem is tudnak kitörni a munkásosztály romjainak és a kulturális baloldal (diákok, értelmiségiek, művészek) miliőjének köreiből. A dolog paradoxona, hogy szerte Európában inkább az ennél is jóval mérsékeltebb pártokra adott zöld-szavazat számít inkább apolitikus, az egész poltikai elittel szembeni bizalmatlanságot kifejező tettnek (gondoljunk a magyar LMP-re), mint a politikai szélsőbal támogatása. Ezzel szemben a Nemzeti Front (és Európa jópár szélsőséges pártja) éppen karanténba való zártsága miatt valóban kivülállónak tűnhet. Persze nem a karanténnal van a baj, hanem azzal, hogy közben minden megváltozott: az európai politika olyannyira jobbratolódott, hogy maga ezeknek a pártoknak a mondanivalója (leszámítva bizonyos stílusjegyeket) nehezen különböztethető meg a mérsékelt jobboldali pártok beszédmódjától és politikai gyakorlatától.

22

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

Egy igen veszélyes amalgám helyzet alakult ki: maga a szélsőjobboldal profitálhat abból, hogy nem része az egyre inkább légüres térbe kerülő politikai uralkodó osztálynak, miközben amit mond, amiről beszél az gyakorlatilag a mainstream politikai beszéd része lett. A hipokrita szörnyűlködések egyes mondatokon már aligha segítenek. Sőt. Ha azt mondtuk, hogy mára minden megváltozott, az azt is jelenti, hogy maguk ezek a pártok, illetve írásunk központi témája, a francia Nemzeti Front, is sokat változtak az utóbbi pár évtizedben. Talán nem válik ártalmunkra pár mondatban, bekezdésben utalni a franica szélsőjobboldal második világháború utáni történetének főbb eseményeire. Az első FN tábor (a nagy meglepetést az 1984-es EP-választások 15 százalékos FN eredménye jelentette) a lehető legjobboldalibb választói bázist jelentette: azok szavaztak a szélsőjobboldalra, akik túlzott puhasággal vádolták a jobboldali pártokat, akik az országra hozták a „kommunista pestist”, azaz a kollektivizmus, az államosítások politikáját, amely kiegészült azzal, hogy (főleg a családegyesítő bevándorlás szabályainak jelentős lazítása és kitoloncolások megtiltása révén) „kinyitották az országot az arabok és a négerek előtt”. Ez a bázis a tipikus szélsőjobbos csoportokat jelentette: a „petits Blancs” (a fehér kispolgárok) rétegekét, melyek kiegészültek Párizs legelőkelőbb negyedeinek nagypolgári szavazóival, a Stendhaltól oly jól ismert képmutató gazdagokkal és hervadó XVI. kerületi dámáikkal. Ez a klasszikus keményen jobboldali tábor gyűlölte a zsidó, protestáns, „idegenszívű”, métêque (hogy klasszikusak legyünk, de ők is azok voltak) és más gyanús elemekből álló balosokat és csalódott a túl puha jobboldali pártokban. Földrajzilag ez elsősorban a pár nagyváros külvárosait jelentette és a legreakciósabb francia vidékeket, mint Elzász-Lotharingitát, vagy a „pieds-noirs” (az Algériából elűzött franciák közkeletű neve, akik innen hozták igen progresszív politikai nézeteiket és lángoló szeretetüket az arabok iránt) Provence-Alpes-Côte d’Azur régióját.

A nyolcvanas évek közepétől nagyjából a kilencvenesek évek második feléig ez a FN-bázis többé-kevésbé stagnált, sőt némiképpen csökkent. A választási rendszer igazságtalansága lényegében megfosztotta őket a valódi poltikai képviselet lehetőségétől (bár a helyi poltikában jelen voltak), a poltikai elit pedig – némi jobboldali megingást leszámítva – teljes karanténban tartotta a pártot. Végül a baloldal teljes hitelvesztése, a poltikai elitben való hit gyökeres megrendülése hozta vissza a refletrofényben ismét a FN-t, de már egy teljesen más társadalmi bázison alapuló pártot. A párt jóval, de jóval populárisabbá vált, már nem a kemény jobboldal szervezete volt, hanem a teljes poltikai elitet visszautasítók pártja. Ezt a réteget nevezték „ni-ni” („ni gauche-ni droite”, se baloldali, se jobboldali) bázisnak: az FN új sikereit lényegében a kommunista ellentársadalom romjain aratta. A magára hagyott külvárosok, a tömeges munkanélküliséggel sújtott dezindusztrializált teületek fehér népe, amely a klasszikus recept szerint a szociális válságra, a szegénységre, a kizártásgra keresett bűnbakokat, melyet az FN nem túl összetett ideológiája nyújtott nekik. Az előretörésben kulcsszerepet játszó nagy ötlet három, józan ésszel egymással közvetlen oksági kapcsolatba aligha hozható társadalmi jelenség: a munkanélküliség növekedése, a bevándorlás és a közbiztonság romlása ok-okozati viszonyba hozása volt. A dolog nem bonyolult és mára mindenki számára ismert, hiszen ma már a korban botrányos kijelentések a mainstream jobboldali kultúra inherens részévé vált, gondolati struktúra volt: a bevándorlók elveszik a franciák elől a munkát, ezért nagy a munkanélküliség, de amúgy nem is dolgoznak, csak élősködnek és főleg: bűnöznek. Mára a helyzet annyiban változott meg, hogy egy bizonyos Nicolas Sarkozy ötéves hosszú kampányában (2002-es belügyminiszterré való kinevezésétől 2007-es elnökké választásáig) az egész jobboldal közös krédójává tette mindenzt. De mivel a problémákat egy ezen érvrendszeren alapuló gyakorlati politikával természtesen lehetetlen megoldani,

GONDOLAT ma már mindez (túl Franciaország mentális egészségében okzott példátlan károkon: igen, rossz kimondani, de Franciaország ma reakciós ország...) az FN-t és Marine Le Pent erősíti. Minderre még megérkezett a gazdasági, majd szociális válság (amelynél úgy tűnik csak egy pusztítóbb van: a „válságkezelés”) a maga fasizálódási tendenicáival. Ez dióhéjban a mai helyzet kulcsa: ülünk a puskaporos hordón és közben vígan dohányolunk. Minden mostani körülmény arra látszik utalni, hogy a megállíthatatlan európai jobbratolódás (a szociális feszültségek etnikai mezbe öltöztetése, azaz a fasizálódás egyre nyilvánvalóbb jeleivel) folytatódni fog. Semmi sem indokolja, hogy optimisták legyünk: a szolidaritás, az egyenlőség, a szabadság hívei számára sötét idők jönnek. Elsősorban a válság és a válságkezelés választott módja maga alá temette természetszerűleg az európai gazdasági növekedést, amely az utóbbi időben már amúgy is erősen gyengélkedett. Ez pedig értelemszerűleg tovább fogja élezni a szociális újraelosztás (segély, más szociális kifizetések, nyugdíj, munkanélküli juttatások) körüli szociális harcokat, és teszi egyre illuzórikusabbá a szociáldemokraták számára olya kedves állami redisztribúció rendszerének akár a fenntartását is. Ez azt a következményt hozza magával, hogy folytatódik, sőt egyre erősödik a szociális problémák etnicizálása irányuló ideológiai-politikai-kulturális hadjárat, amely néhol a szélsőjobb előretörésében (főleg Ausztriában, Hollandiában, Magyarországon), néhol a mérsékelt jobboldal fokozódó keményedésében (Nagy-Britanniában vagy Németországban), néhol mindkettőben (Franciaországban és Olaszországban) ölt testet. Sarkozy elnök megpróbált előre menekülni, azaz látva az egyre romló népszerűségi adatait és az FN lassú visszaerősödését még rálicitált az egyre durvább bevándorló- és iszlámellenes politikára: a romák kitoloncolásának nagy visszhangot kiváltó ügye csak jéghegy csúcsa volt. A példákat napokig lehetne sorolni a „bevándorlás- és nemzeti identitás-ügyi minisztérium” (nem tréfálunk) felállításától az utcán imád-

kozó iszlám hívekkel való rigatáson át a legfontosabbig, addig, hogy a Francia Köztársaság elnöke átvette az FN legfontosabb gondolatát, azaz hogy a bevándorlás, a munkanélküliség és a közbiztonsági kérdések között szoros korreláció van. De mivel például a külvárosok problémáit ezzel az elképzeléssel a fejünkben aligha lehet megoldani, semmi más nem történt, mint hogy Sarkozynek sikerült a közvélemény egy jó részét „lepenizálnia”, akik a problémák megoldatlanságát látva fokozatosan el is kezdtek az FN-re szavazni. Valami hasonló játszódik talán most le az FN generációváltása kapcsán, mint ami Magyarországon MIÉP-Jobbik relációban történt. A régivágású fasisztákat felváltják a negyvenes új posztfasiszták a maguk tematikájával (az FN, mivel arabellenes ezért elsősorban nagyvárosi párt, a Jobbik cigányellenessége inkább vidéken arat), de már egy olyan környezetben, ahol a régen sokkoló szavak a közbeszéd legitim részeivé lettek. Marine Le Pen legfontosabb célja pártja diabolizálásának leküzdése, melynek már látszanak is az eredményei. Ehhez a legfontosabb eszköz az apjára még oly jellemző antiszemitizmus sutba dobása volt. Igen érdekes hogy az FN szociálés gazdaságpoltikája 180 fokos fordulatot vett a régi ultraliberalizmushoz képest. Ma Marine Le Pen az erős állam, a közszolgáltatások sőt a közszolgák harcos védelmezője. Le Pen jól érzi, hogy két témával lehet ma hódítani: a gazdasági liberalizmus (és a tragikus következményekkel járó „válságkezelés”) és az iszlám bírálatával. Amit például az Európai Unió mostani politikájáról mond az túl azon, hogy alapvetően igaz, bármelyik baloldali párt is mondhatná: „Az EU, a szabadkereskedelmet és a gazdasági liberalizmust védelmezve, az országra rákényszeríti az államigazgatás és a szociális szolgáltatások visszanyesését minden területen, a postától a bíróságokon, az óvodákon, a kisiskolákon át a kórházakig”. A másik központi témát illetően még rosszabb a helyzet: ne tévedjünk, jobboldali politikusaink a „multikulturalizmus végéről” elhangzó litániái semmi mást nem jelentenek, mint hogy „elegünk van az arabokból, törökökból, pakisztá-

niakból ésatöbbi”. Az iszlám jelenlétet vagy a minden bizonnyal végveszélyben levő nemzeti identitást mindenütt a mérsékelt jobboldal tette központi témává (ahogy nálunk a „cigánybűnözés” a Fidesz-sajtóból hömpölyög), a tragikus eredmények jól látszanak. A szociális állam lebontásán ügyködve, a válság és a válságkezelés tragikus következményei látva, a multikulturalizmus végéről papolva könnyes szemmel keseregni az „elfogadhatatlan eszméket hirdető” szélsőjobb előretörésén a legjobb indulattal is példátlan cinizmus. Eddig is az volt a helyzet, hogy az FN gyakorlatilag a kilencvenes évek közepe óta a legnépszerűbb párt a munkások körében, a mostani előretörést a válságtól egyre inkább sújtott alkalmazotti réteg egy részének „lepenizálódása” jelenti. Tulajdonképpen (túl az UMP tábora egy részének radikálizálódásán) ez az oka az FN mostani jobb eredményeinek. Az első jelenség a jobboldal felelőssége, a másoodik azonban a baloldalé. Mindazonáltal a kétségkívül jelentős változások ellenére Marine Le Pen Nemzeti Frontja sok tekintetben apja pártja maradt: ez a szervezet radikálisan iszlám- és bevándorlóellenes xenofób párt maradt. Most az FN egy árnyalatnyival nagyobbat látszik harapni a választói táborból, de a probléma a kilencvenes évek második fele óta lényegében ugyanaz: a régi baloldali bázis egy jó része a szélsőjobboldalra szavaz. Ez nem a hipokrita, a tűzzel játszó jobboldal ügye elsősorban, hanem a baloldalé. Nem felháborodott szavakra van szükség, de még csak nem is valamiféle „republikánus egységre” (noha ez aktuálisan lehet szükségszerűség), hanem végre őszinte beszédre. A felülről jövő osztályharccal (melynek minden veszélyességük ellenére az európai szélsőjobb pártjai csak „hasznos idiótái”) szemben igazi baloldali poltikára. A nacionalizmus (vagy ma helyesebben, az etnicizmus), a „hülyék szocializmusa” helyett valódi szocialista alternatívára. Éppen ez hiányzik oly fájóan. Balázs Gábor A cikk teljes terjedelmében olvasható: www.rednews.hu oldalon. MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

23

ProletART

Gogol Bordello: Trans-Continental Hustle (2010) A Gogol Bordello tavaly megjelent hatodik nagylemeze a világzene rajongóinak ígér 54 perc tömény élvezetet. A zenekar frontembere, az ukrán származású cigány felmenőkkel rendelkező Eugene Hütz története egy valódi sikersztori, hiszen a 80-as évek végén családjával elhagyta Ukrajnát és Amerikába menekült a csernobili atomkatasztrófa elől. A menekülttáborok után Hütz New Yorkban talált zenésztársakra, kisebb helyszíneken koncertezett és DJ-ként is fellépett különböző bárokban. Korábbi zenekarának névadója Bartók Béla volt, mivel szerinte Bartók tökéletesen ötvözte a népzenét a műzenével: „Bartók Béla punk volt” – hangoztatta több interjúban is Hütz. A Gogol Bordello első albuma 1999-ben jelent meg Voi-la Intruder címmel, és a TransContinental Hustle már a hatodik nagylemez, amelyben Gogolék gypsy-punk-rockot játszó karavánját egy brazil körutazásra kísérhetjük el. A szokásos ska-juddis-gypsypunk- rock elem közé ezúttal a hagyományos latin-amerikai zenét is

elrejtették, tehát egy igazi multikulti csemegét hallhatunk. A dinamikus, szó szerint forradalmi lüktetés természetesen ott van minden egyes dalban. A szegények forradalma felér majd az univerzumok összeütközésével, csak vigyáznunk kell: a jó oldalon álljunk! És tényleg figyeljünk oda, mert az érzelmesebb szerzeményekkel kezdődő összeállítás végére előbújhat lázadó énünk, ami arra is rávehet minket, hogy utcára vonulva közösen tiltakozzunk a szegények ellen indított háború ellen. A Gogol Bordello méltán vált nagy sikerű koncertzenekarrá; szinte egész évben turnéznak, miközben újabb és újabb dalokat írnak. Sokadik alkalommal ebben az évben 2011. augusztus 14-én ellátogatnak a Sziget fesztiválra, így a kíváncsiak (és akik meg tudják fizetni) élőben is megismerkedhetnek a forradalmat követelő cigány-punk-rock bandával. Tóth Ákos Bővebb info: http://www.gogolbordello.com/ h t t p : //w w w . m y s p a c e . c o m / gogolbordello

Che Sudaka: Cavernicola Recording Vol 1. (2010)

A Che Sudaka zenekar Barcelonában verbuválódott csapat, akik eleinte katalán városokban kamatoztatták zenei tudásukat, ahol leginkább a megélhetésükre kerestek az utcán. A salsa-raggahiphop-punk-utcazene keverékével előrukkoló csapat nemsokára oltári bulikon és fesztiválokon vehetett részt Európa-szerte. A magyar kötődés a Che Guevera forradalmár nevét viselő formáció életében is jelen van, hiszen rendszeres visszatérői a hazai fesztiváloknak. Játszottak Veszprémben az Utcazene Fesztiválon, megfordultak már a Szigeten, de február végén tiszteletüket tették Dunaújvárosban, egy nappal később pedig az A38 hajó vendégei voltak az Anselmo Crew nevű hazai zenekarral közösen, ahol előadták legújabb közös szerzeményüket. Ezt a dalt napjainkban rendszeresen hallani az országosan fogható könnyűzenét sugárzó rádióban, ami számomra

24

MUNKÁSOK ÚJSÁGA 2011/1

meglepő, hiszen a Che Sudaka radikális szövegeiben a sokszínűség, a szolidaritás és a szegénység elleni küzdelem mellett tesznek hitet, s zenéjükkel hívják fel a figyelmet a bevándorlók sanyarú helyzetére, bemutatva azok mindennapi életét. Ha valaki eddig lemaradt volna, de érdekli a profi fesztiválzenekarrá lett bevándorlók muzsikája, ne aggódjon, hiszen a 2011-es VOLT fesztiválon is találkozhat a brigáddal. Tavaly decemberben meg jelent nagylemezüket – amelynek a Cavernicola Recording Vol 1. címet adták – pedig ingyenesen letölthetővé tették, amelyen az eddig kiadatlan (B-oldalas) dalokat szedték csokorba, ezzel közel háromnegyed óra szórakozást biztosítva a leendő rajongóknak. Tóth Ákos Bővebb info: http://www.chesudaka.com h t t p : //w w w . m y s p a c e . c o m / chesudakastyle

Események április

2011. április 6. 18.00 SZEMA - Dohány utcai Zsinagóga - Séta a Köztársaságért 2011. április 9. 13.00 Hősök tere Európai szakszervezeti tüntetés 2011. április 15 17.00 Kossuth tér Demonstráció az egyenlőségéért 2011. április 16 15.00 Örökmécses Demokratikus Charta tüntetés 2011. április 17. 17.00 Klauzál tér Élet Menete 2011. április 17. Egymillióan a sajtószabadságért – Nem az egypárti Alkotmányra! 2011. április 18. 19.00 - Búcsú a Köztársaságtól Károlyi Mihály szobránál

Évfordulók április:

1848. április 2-án Táncsics Mihály szerkesztésében megjelent az első magyar politikai néplap, a Munkások Újsága. 1928- án ápr ilis 2- án sz ületett Tánczos Gábor, az 1956-os forradalom előkészítésében kulcsszerepet játszó, baloldali, antisztálinista értelmiségieket tömörítő Petőfi Kör szervezője. 1945. április 4-én Magyarország teljes területe felszabadult a német megszállás alól. 1968. április 4-én Memphisben merénylő áldozata lett Martin Luther King 2002. április 10-én elhunyt Hofi Géza, humorista 1905. április 11-én született József Attila, költő. Ez a nap 1964-től hazánkban a költészet napja 1885. április 13-án született Lukács György, marxista filozófus. 1894. á pr i l i s 13 - án s z ü l e te t t Derkovits Gyula festőművész, grafikus (Dózsa fametszet sorozat). 1799. április 21-én megszületett Táncsics Mihály író, politikus. 1970. április 22-én megszületett Lenin szovjet-orosz politikus, az 1917-es szovjet forradalom vezetője.

MUNKÁSOK ÚJSÁGA Közéleti havilap Főszerkesztő: Kalmár Szilárd Szerkesztők: Csókás Máté; Galba-Deák Ádám; Kalocsai Kinga; Tamás Gábor; Tóth Ákos; Terjesztve ingyenesen megrendelhető: [email protected] +36-20-403-1888