Munka a cégekkel című távképzési anyag
Készítette: Bíró Réka
2009.
Felhasználás: Kizárólag a Környezeti Tanácsadó Irodák Hálózatának belső továbbképzése számára!
I. A vállalatok, gazdaság és természeti környezet viszonya Egy kis történelem Az első vállalkozások és mai értelemben vett vállalatok a feudalizmus talaján jöttek létre, egy olyan bizalmon alapuló társadalomban, ahol a társadalmi felelősség még teljesen magától értetődő volt. A nemesség hatalmas erőforrások felett rendelkezett, ám cserébe korlátlan hűséggel tartozott az uralkodónak. Háború esetén például maga állította ki csapatait, s annak élére állt. Ha hűségesküjét megszegte, könnyen vagyon és fővesztés volt a büntetés. (Nem állítjuk, hogy ne lett volna számtalan erkölcstelen, korrupt, kegyetlen ember a földesurak között, de maga a rendszer az erkölcsi felelősségre épült, nem az egyéni haszonra.) Az ipari forradalommal egy elmélet született, ami az akkori kultúrában gyökerezik, de egyben gyökeresen új: a gazdasági racionalitás, és a kereskedő ember (homo oeconomicus) eszménye. Az elméletben explicit módon nem kap helyet a bizalom és felelősség, ám működése ezek nélkül mégis elképzelhetetlen, mint azt számos szerző kifejtette. Az elmélet és annak gyakorlati megvalósítása jól sikerült, talán túl jól is. A GDP korábban elképzelhetetlen mértékben nőtt, a gazdagodás mégis a társadalmi különbségek eltűnése helyett visszataszító és mélyülő egyenlőtlenségekhez vezetett. Az ipari forradalom során kitűzött célt elértük: a „fejlett” országokban sikerült kiemelnünk a széles tömegeket a nyomorból, ám nem álltunk meg a tisztes szegénységnél vagy tisztes gazdagságnál, a kapzsiságot (újabban fenntartható növekedés és versenyképesség címen) életformánkká tettük. Ez azonban nem szolgálja tovább emberi boldogságunkat, hiszen a túlpörgetett gépezet felőrli idegeinket, emberi kapcsolatainkat, családjainkat, alapanyagként és lerakóként használva a tengereket és szárazföldeket, az állatokat és növényeket. A folyamat káros voltát tömegesen kezdik felismerni tudósok, vezetők, szakemberek és hétköznapi emberek, számtalanul emelve fel szavukat. Mégis, a felpörgés fokozódik, a kritikusok közönyössé lesznek, mert túl nagynak és hatékonynak ítélik meg a gépezetet ahhoz, hogy le lehessen lassítani, vagy terméket váltani. Fogalmi rendszerünk lehetetleníti el a megoldást, a lassúság például eleve üldözendő dolog, már nem a nyugalom, hanem a lustaság szinonímája. A problémák felmutatása, az emberek tudatosságának fokozása már nem megoldás. Az emberek túlnyomó többsége ugyanis világosan látja a problémát, de a megoldást nem. Úgy érzi, nem tud mit tenni. A kevés kritikus nagy része pedig erőtlen tüneti kezelést, részmegoldásokat javasol.[Tóth,2007] Mi mozgatja a vállallatokat, miért „felelőtlen” egy vállalat? Röviden a két válasz: a profit maximalizálása, és mert lényegéből adódóan ilyen. Milton Friedman amerikai közgazdász szerint a vállalatot a profit-, nem pedig a felelősség maximalizálására találták ki. „A társadalmi felelősség elve egy alapvetően felforgató elmélet egy szabad társadalomban, ahol a vállalatoknak egy társadalmi felelősségük (azaz feladatuk) van: a profit növelésére irányuló tevékenységet végezni és erre használni erőforrásaikat, egészen addig, amíg betartják a játékszabályokat, azaz csalás és megtévesztés nélkül vesznek részt a nyílt és szabad versenyben.” Hitegethetjük magunkat azzal, hogy többféle célrendszert is tud egyszerre sikerrel követni egy ügyes vállalat, de ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a
2
dolgot, ez nem igaz. A szomorú valóság sajnos az, hogy a gazdaságin túl a két másik cél (környezeti és társadalmi haszon) csöppet sem érdekli a szavak szintjén túl a világ vállalkozóinak és vállalatainak túlnyomó részét. (Kivételt képeznek persze az élenjáró cégek.) Nem azért van ezen érdektelenség, mert vezetőik szignifikánsan gonoszabbak vagy kevésbé gonoszak lennének, mint általában az emberek, hanem egyszerűen azért, mert a vállalat lényege: profitot kell maximalizálnia minél hatékonyabban. A piaci-liberális érvelés szerint ha a profitmotívum összeegyeztethető a környezeti és társadalmi érdekekkel, annál jobb, de ahol már nem, ott a vállalati felelősség luxusnak számít. Egy cég sok luxust megengedhet magának jobb időkben, de rosszabbakban nem. Különösen, ha van egy olyan rendkívül hatásos ideológiája, hogy ezzel sérti a részvényesei érdekeit (hiszen az ő kárukra jótékonykodik). Azért tarthatjuk ezt ideológiának, mert teljesen magától értetődőnek vesszük a részvényesek és a fogyasztók 100 százalékban gazdasági ember (homo oeconomicus) jellegű viselkedését. „Homo oeconomicus (lat.): a klasszikus közgazdaságtani iskola eszménye, a gazdálkodó ember, aki a saját érdekeit követi, melyeket ő ismer legjobban, tevékenységében a gazdasági elvnek megfelelően racionálisan jár el, vagyis a lehető legkisebb áldozat árán a lehető legnagyobb haszonra törekszik.” (Magyar Katolikus Lexikon) Milyen gazdasági környezetben mozog egy vállalat? Ahhoz, hogy megérthessük, miért “felelőtlen” egy vállalat ismernünk kell a szélesebb értelemben vett gazdaság jellemzőit, kapcsolatrendszerét azzal a környezettel, melybe illeszkedik, melynek erőforrásait használja, melyet szennyez. Az alábbiakban Szász [2003] könyvére támaszkodva vizsgáljuk azon összefüggéseket, amelyek a környezeti problémák kialakulásának okaira mutatnak rá. Természetesen itt nem a természettudományos okokra (pl. egy folyóvíz nehézfémvegyületekkel való szennyezésének következményei) vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy a gazdasági növekedés, annak jellege, valamint a gazdaságban érvényesülő érdekviszonyok miért okoztak (okoznak) környezeti problémákat, illetve kríziseket. Mivel a környezeti problémák a természet és a gazdaság kapcsolatrendszeréből származnak, ezért először ezt érdemes megvizsgálnunk. A természet és közvetlen okai
a
gazdaság
kapcsolata.
A
környezeti
problémák
A gazdaság fogalmát szélesebb értelemben nem csupán a hasznos javak és szolgáltatások előállítását, hanem azok elhasználását és fogyasztását is értjük alatta. Az egy év alatt előállított és végső felhasználásra (fogyasztásra, beruházásra, kormányzati vásárlásokra és exportra) szánt javak és szolgáltatások összességét nevezzük a nemzetgazdaság kibocsátásának. A kibocsátás nagyságát a bruttó hazai termékkel (GDP) mérjük. Ha a GDP növekszik, azaz egyik évről a másikra több terméket és szolgáltatást állítunk elő, akkor beszélünk gazdasági növekedésről. Hosszú távon a gazdasági növekedés a felhasználható tőkejavaktól (gépek, berendezések, épületek, stb.), a természeti erőforrásoktól, a munkaszolgáltatásoktól és azok felhasználásának hatékonyságától függ.
3
E néhány közgazdasági alapfogalom megismerése után ábrázoljuk a természetgazdaság kapcsolatrendszerét a köztük lezajló anyag- és energiaáramlásokkal! (ábra) Az ábra megértése érdekében először határozzuk meg az ábra részeinek és az ábrázolt áramlásoknak a tartalmát! A „Természet”-nél lévő visszacsatolás a természet megújuló és öntisztuló képességét illusztrálja. A megújuló képesség a természetbol kivett erőforrások pótlási képességét jelenti. Ez bizonyos területeken (pl. ásványkincsek) lényegében nulla, míg más területeken (pl. vízenergia) és az élő természetben viszonylag jelentős, de mindenképpen véges lehet. Az öntisztuló képességen a hulladékoknak és az elhasználódott (használhatatlanná vált) termékeknek a természetes anyagkörforgásba való beilleszkedését értjük. Az öntisztuló képesség is különböző, de szintén csak véges mértékű lehet. A mérték függ a konkrét természeti feltételektől és a hulladék, az elhasználódott termékek jellegétől is. A „Gazdaság”-nak is vannak visszacsatolásai. A termelés végső célját jelentő fogyasztási javakat és a termelést szolgáló eszközöket, tőkejavakat (szándékolt kibocsátás) a gazdaságban állítják elő és ott is használják fel. Az A.-val jelzett áramlás a természeti erőforrások (talaj, ásványkincsek, levego, víz, állatok, növények,..) igénybevételét jelenti. A felhasznált természeti erőforrások mennyiségét Qn jelöli.
A természet és gazdaság anyag- és energiaáramlásai [Szász, 2003] A termelés és fogyasztás viszont „nem szándékolt kibocsátással”, azaz hulladékok (szilárd hulladékok, a termelésben és fogyasztásban használt tartós javak maradványai, roncsai; szennyvíz, szennyező gázok, hulladék hő, zaj,…)
4
keletkezésével jár. A hulladékok zöme visszakerül a természetbe (B. áramlás). Ennek mennyiségét Qs + Qw-vel jelöltük. Mégpedig Qs jelöli a folyó termelés és fogyasztás hulladékait, a Qw pedig a tokejavak és tartós háztartási cikkek elhasználódott maradványait (pl. gép- és autóroncsok, gumiabroncsok, kidobott rossz mosógépek, hűtőgépek, televíziók,…). A természetet a társadalom lényegében egy nagy hulladéktárolónak tekinti. A hulladékoknak és elhasználódott termékeknek manapság még sajnos csak egy kisebb részét a gazdaság újrahasznosítja (C. áramlás, jelölése Qr). A termelő-fogyasztó tevékenység tehát kétszeresen is kapcsolódik a természethez. Egyrészt minden termelő tevékenység eredendően a természetből indul ki, felhasználja a természet eroforrásait (A. áramlás). Másrészt a hulladékok elhelyezésével ott is fejeződik be (B. áramlás). A környezeti problémák legmélyebb gyökerei is ezen két áramláshoz kapcsolódnak. Az elmúlt évtizedek, évszázadok rendkívül kiterjedt termelése, a felgyorsult gazdasági növekedés és annak erőforráspazarló jellege azt eredményezte, hogy a természeti erőforrások igénybevétele sokszor és sok helyen meghaladta a természet megújuló képességét. Ez esetben viszont irreverzibilis folyamatok indulnak be, amelyek az eroforrások szűkösségéhez és ezáltal a gazdálkodás lehetőségeinek a csökkenéséhez vezetnek (A. áramlás). A természeti eroforrások igénybevétele természetesen nemcsak az erőforrások szűkösségét vagy kimerülését okozza. Az erőforrások igénybevétele sokszor nagyon jelentős környezetrombolással is jár (pl. bányászat, út- és egyéb építkezések, túllegeltetés, erdőirtás). A másik oldalon (B. áramlás) viszont ezek a folyamatok a technológiák szennyező jellege és az elhasználódott tartós javak növekvő tömege miatt nagy mennyiségű hulladék keletkezésével járnak. A hulladékok kibocsátása számos esetben olyan mértékű, hogy meghaladja (meghaladta) adott helyen és időben a természet öntisztuló képességét. Az eredmény: a környezeti állapot romlik (romlott), a szennyezés miatt fajok kihalnak (ami szintén az erőforrások beszűkülését eredményezi), az emberek egészségtelenebb körülmények között kénytelenek élni. Így ez a folyamat is a gazdaság lehetőségeinek csökkenéséhez vezet. Figyeljünk fel rá, hogy a gazdaság és természet „érdekei” hosszú távon egybeesnek. Ha a természet megújuló és öntisztuló képessége sérül, akkor ez korlátozza a gazdaság lehetőségeit. Azt is látni kell, hogy ez az érdekazonosság aszimmetrikus: a gazdaság van ráutalva természetre. Így mindenekelőtt a gazdaság „önös érdeke” is, hogy a természet megmaradjon sokszínűnek, megújulóképesnek. A természetnek viszont nincs szüksége a gazdaságra. (Legfeljebb csak akkor, ha gazdaság károkozásait kell csökkenteni vagy kiküszöbölni.) Kérdés, hogy az előbb leírt összefüggések ismeretében tudunk-e valamit mondani a környezeti problémák csökkentése, illetve kiküszöbölése érdekében? A kérdés megválaszolásához jellemezzük mennyiségileg is a két rendszer közötti anyag- és energiaáramlást! Az áramlásokat az alábbiak szerint jelöltük: Q n a természet eroforrásainak igénybevétele, Qr az újrahasznosított hulladékok, Qs a folyó fogyasztás és termelés hulladékai és Qw az elhasználódott termékek mennyisége.
5
Az anyag- és energia-megmaradást figyelembe véve a gazdaságba be- és abból kiáramló anyag és energia mennyiségének meg kell egyezni. Így szükségszerűen igaz, hogy Qn + Qr = Qr + Qs + Qw. Az egyenlet pedig arra mutat rá, hogy ha az anyag- és energiaáramláson belül nő az újrahasznosítás (Qr) aránya, akkor ez az A. áramlásnál egyértelműen csökkenti a természeti erőforrások igénybevételének (Qn), valamint a B. áramlásnál a természetbe kerülő hulladékoknak és elhasznált termékeknek (Qs+ Qw) arányát. A környezetterhelés csökkentése érdekében tehát az újrahasznosítás növelése elkerülhetetlen. A Qw a termelést és fogyasztást hosszabb ideig szolgáló termékek (gépek, berendezések, járművek, tartós fogyasztási cikkek,...) elhasználódott maradványait jelenti. Ha ezen termékek élettartamát növeljük, a szándékolt kibocsátás termékeinek egy jelentős része tovább tartózkodik a gazdaságban, s így Qw lecsökken. Ez pedig az egyenletünk szerint a Qn-t, a természeti erőforrások igénybevételét szintén csökkenti (a természetbe kerülő hulladékok csökkenése mellett). Mind a két összefüggés mögött az a mély ellentmondás rejlik, hogy a földi természet egy meglehetősen zárt rendszer, benne viszont a gazdaság egy állandóan növekvő, a természetből táplálkozó nyitott rendszer. A konfliktusok csökkentése érdekében tehát fokozni kell a gazdaság zártságát (Qr növelése, Qw csökkentése) és meg kell változtatni a gazdasági növekedés jellegét. A környezeti problémák társadalmi-gazdasági okai A környezeti problémák közvetlen okai műszaki-technikai jellegű összefüggésekre és a termelés fokozódó mennyiségi kiterjedésére vezethetők vissza. A társadalmi-gazdasági okoknál viszont azokat a motivációkat akarjuk feltárni, amelyek a termelő (vállalkozó), fogyasztó embert évszázadokon át arra ösztönözte, hogy a természet javaival pazarlóan bánjon, a természetet gátlástalanul szennyel és hulladékkal árassza el. A környezeti problémák akkor lennének kiküszöbölhetők, ha a gazdasági döntéshozók (állam, vállalkozó, termelő, fogyasztó,...) a természet és a gazdaság hosszú távon egybeeső érdekeit a napi (rövid távú) döntéseiknél meghatározó módon érvényesítenék. Ez lényegében azt jelenti, hogy minden esetben olyan döntéseket kellene hoznunk, amelyek sem rövid, sem hosszú távon; sem közvetlen, sem közvetett hatásaiban nem sértenék a természet megújuló és öntisztuló képességét. A mai gazdaságokban működo összehangoló mechanizmusok és az ezek által meghatározott érdekviszonyok nem ösztönöznek ilyen döntésekre. Melyek tehát ezek az összehangoló mechanizmusok? A gazdaságokban ma lényegében két meghatározó összehangoló mechanizmus van: a piaci mechanizmus és a kormányzati (állami) összehangolás. Ezért a mai gazdaságokat szokás „vegyes gazdaság”-oknak is nevezni. Míg a piaci összehangolás évezredes múltra tekint vissza, addig a kormányzati összehangolás a huszadik században vált jelentőssé; a vegyes gazdaság tehát a huszadik század terméke. Jellemezzük most röviden külön-külön a két mechanizmust! A piac egy olyan bonyolult mechanizmus, amely a piaci tényezők (kereslet, kínálat és az ár) állandó kölcsönhatása révén összehangolja a vevők és
6
eladók szándékait, illetve érdekeit. A piac spontán módon hangolja össze az emberek és üzleti szervezetek tevékenységét és ismereteit. A piaci tényezők kölcsönhatását az alábbi kis sémával illusztrálhatjuk:
Ahol S egy adott termék piaci kínálatát, D a termék keresett mennyiségét (keresletét), P pedig az árát jelöli. A kereslet (D) és kínálat (S) közötti relációk azt jelzik, hogy az árra (P) nem a kereslet és a kínálat változásai hatnak, hanem a két tényező nagyságrendi eltérései, vagy éppen a megegyezőségük. Ha S > D akkor az ár csökken, ha viszont S < D akkor az ár növekedni fog. S = D esetén az ár változatlan marad, az ár stabilizálódik. Ilyenkor az adott termék piaci egyensúlyáról beszélünk. Az ár pedig visszahat a keresletre és a kínálatra is. Az árnál viszont nem az ár nagysága, hanem annak a változása hat. Ha P növekszik, az S nő, a D pedig csökken. És fordítva: ha P csökken, az S csökken, a D pedig nő. Ezek a kölcsönhatások hangolják tehát össze a termelők és a vevők szándékait, és osztják el a megtermelt javakat a vevők között. Még két sajátosságát emeljük ki a versenyző (monopolista pozícióktól mentes) piacnak! A versenyző piacon a sok eladó és a sok vevő kölcsönös egymásra hatása határozza meg a termék árát. Ebből az következik, hogy egy adott termelő számára, aki a piaci kínálatnak csak egy kis részét biztosítja, a termék piacán kialakult ár az adottság. Az árat nem tudja befolyásolni, ahhoz csak alkalmazkodni tud. A profitját tehát elsősorban úgy növelheti, hogy az adott ár mellett költségeit csökkenti. A termelőnek a költségek csökkentésénél van mozgástere. A piac lényegéhez tartozik a haszonérdekeltség. A piaci mozgások fő hajtóereje a termelőnél és fogyasztónál egyaránt a haszon maximalizálása. A termelő haszna a profit (a bevételek és a költségek különbsége), s ezt igyekszik növelni. A fogyasztó haszna pedig a megvásárolt termékek és szolgáltatások által biztosított jólét; az hogy a szükségleteit milyen mértékben tudja kielégíteni. A fogyasztó (ami mögé legtöbbször egy adott családot, háztartást gondolunk) vásárlásaival a jólétet kívánja maximalizálni. A haszonérdekeltség nélkül a piacgazdaság működésképtelenné válna. A tökéletesen versenyző piacnak is vannak hiányosságai. Akadnak olyan problémák, amire eleve érzéketlen, vagy amit eredendően a belső mechanizmusai révén sohasem tudott megoldani. Ilyen esetben piaci elégtelenségről, piaci kudarcról beszélünk. Ezért szükséges a kormányzat (az állam) összehangoló szerepének a kialakítása. Nézzük most meg, hogy a gazdaságnak melyek azok a legfontosabb területei, ahol a piaci szabályozás kudarcot vallott! A piac a gazdasági növekedést nem
7
tudta egyenletessé tenni, a válságokat, recessziókat nem tudta kiküszöbölni. A válságok nagy gazdasági veszteségeket, a csődök és a munkanélküliség megnövekedése révén pedig tömeges emberi tragédiákat okoztak. Ezért szükséges a gazdaság minél nagyobb stabilitásának biztosítása. A piac érzéketlen a társadalomban meglévő szociális problémákra. Így a társadalmi igazságosság legalább egy minimális mértékű biztosítása szükségessé teszi a jövedelmek bizonyos arányú állami újraelosztását. A versenyző piac nemcsak érzéketlen a környezeti problémákra, hanem súlyosbította is azokat. A környezeti problémákra való piaci érzéketlenség az egész gazdaság hatékonyságát rontja, a társadalom jólétét csökkenti. Mindezek szükségessé teszik, hogy a kormányzat elsősorban a költségvetési és pénzügyi politikájával, a környezetvédelmi szabályozással a piac ezen hiányosságait megkísérelje felszámolni. Ezek után most már felsorolhatjuk azokat a társadalmi-, gazdasági okokat, amelyek a környezeti problémákat kiváltották, súlyosbították, vagy éppen felszámolásukat akadályozzák. Ezek a következők: a gazdaság összehangoló mechanizmusainak döntően rövid távú jellege, a szabad javak és közjavak problémája, a káros külső gazdasági hatások (externáliák). Láttuk, hogy a gazdaságban két lényeges összehangoló mechanizmus van: a piaci és a kormányzati összehangolás. Ezek viszont rövid- vagy legfeljebb középtávú összehangolást végeznek. A piac eleve csak rövid távon hangol össze. A piaci szereplőknek napról-napra kell kihasználni a piaci lehetoségeket. A kormány összehangoló tevékenysége már egy választási periódust fog át. A politikai demokrácia nagy érdeme, hogy ha tömegesen elégedetlenek vagyunk a kormánnyal a következő választáskor leválthatjuk. Ezért négy vagy öt év alatt kell a választóknak bebizonyítani, hogy eredményeik alapján a kormánypártok érdemesek az újraválasztásra. A problémát az okozza, hogy a gazdaság és a környezet érdekei hosszú távon egyeznek meg. A rövid- és középtávú összehangolás viszont vagy érzéketlen, vagy kevésbé érzékeny a környezeti érdekek érvényesítésére. Emiatt a kormányzat tevékenységében is elsosorban azok a törekvések kerülnek előtérbe (függetlenül attól, hogy milyen pártok vannak a kormányon), amelyek már középtávon gazdasági sikereket ígérnek. (Különösen igaz ez a kormányzási időszak második felében.) Ebben az érdekösszefüggésben a sürgős és fontos környezetpolitikai intézkedések háttérbe szorulnak, halasztódnak, esetleg el is maradnak. Ezért pártérdekeket félretevő, a hosszú távú érdekeket preferáló és kellő erővel érvényesíto össz-nemzeti környezetpolitikára lenne szükség. A közjavak és szabadjavak problémája A közjavak alapvető sajátossága, hogy a társadalom tagjait használatukból kizárni nem lehet. Áruk nincs. Az irántuk megnyilvánuló igényt az ár nem szabályozza. Ez általában pazarláshoz vagy túlhasználathoz vezet. Ilyen közjavak közé tartoznak a természeti tájak, amikor a lakosság pihenési és turisztikai igényeit elégíti ki. Ennek eredménye a természeti tájak elszemetesedése, az élő és élettelen természet értékeinek rombolása. A szabad javak azok a természeti javak, amelyekhez ingyen vagy nagyon alacsony áron lehet hozzájutni. Piacgazdaságban ez az alábbi következménnyel jár. Láttuk, hogy a versenyző piacon a termelő számára az ár az adottság: a termék árát az összkereslete és összkínálata határozza meg. Ilyen körülmények között ha a termelő a profitját
8
növelni akarja, ami piaci viszonyok között alapvető törekvése kell, hogy legyen, a költségeit szükséges csökkenteni. A költségeket pedig úgy lehet csökkenteni, hogy a felhasznált termelési tényezőkkel (anyag, energia, munka, termeloeszközök,…) takarékoskodik. De takarékoskodni csak olyan tényezővel érdemes, amely érdemlegesen befolyásolja a termelési költségeket. Amelyik tényező felhasználása ingyenes, vagy csak csekély költséget jelent, az alacsony ár miatt, azzal a piaci törvények szerint értelmetlen takarékoskodni. Márpedig a természeti erofőrrások zöme évszázadokon át a szabad javak közé tartozott. Egy részük még ma is az. Ami már nem tartozik a szabad javak közé, azoknak sem mindig olyan magas az ára, hogy az megfelelő takarékosságra ösztönözne. A természeti eroforrások szabad javakként való megjelenése, vagy az alacsony ára így évszázadokon át azok pazarló felhasználására ösztönzött, torz erőforrásfelhasználási szerkezetet alakított ki. A probléma megoldását itt az segítené, ha a természeti erőforrások árait úgy alakítanák ki (olyan magasan), hogy az az erőforrások megújuló képességét figyelembe vevő takarékos igénybevételre ösztönözne. Teljes egészében a szabad javak közé tartozik ma is a levegő, részben a víz is és a levegőből kicsapódó szennyezés tárolótereként a talaj is. Ezen természeti elemek esetén a szennyező használat nem szűkösséget teremt, hanem minőségromlást eredményez mindazok számára, akik valamely szükségletüket levegővel, vízzel elégítik ki, a talajt pedig gazdálkodásra használják. A külső káros gazdasági hatások Külső gazdasági hatásról (externáliáról) akkor beszélünk, ha egy gazdasági szereplő (állam, termelő, fogyasztó,…) tevékenysége (vagy a tevékenység terméke) piaci ellentételezés nélkül befolyásolja egy másik szereplő helyzetét. Ez a befolyásolás lehet pozitív. Ebben az esetben a másik fél költsége csökken és/vagy a haszna nő. Ekkor pozitív külső gazdasági hatásról beszélünk. Ilyen pozitív hatása van a méhészetnek; hiszen a méhek beporozzák a gyümölcsösöket, a repcét, a napraforgót,…, és így a méztermelés mellett növelik a növények termésátlagát. Pozitív extern hatása van az iskolák, egyetemek szakemberképzésének, a tisztán tartott településeknek, utcáknak, kerteknek (ha azt nem veszik körül magas téglafallal), az egymás közelségében lévő gyáraknak, ha azok egymásnak termelnek (elmaradnak a szállítási költségek), és így sorolhatnánk tovább. Abban az esetben, ha a befolyásolás negatív; azaz a másik félnél költségnövekedést és/vagy haszoncsökkenést eredményez negatív vagy káros külső gazdasági hatásról beszélünk. A környezetszennyezéssel kapcsolatos hatások mind káros külső gazdasági hatások. Itt a víz-, a levegő-, a talajszennyezés számos következményét sorolhatjuk fel. Vannak természetesen olyan hatások is amelyek bizonyos összefüggésben pozitív, más összefüggésben negatív externáliákat eredményeznek. Például egy sztráda építése pozitív hatást fejthet ki az érintett terület gazdasági fejlődésére, a közeli éttermek és benzinkutak forgalmára. Ugyanakkor megnöveli az autóforgalmat, s ezáltal a környezetszennyezést. Egy repülőtér létesítése javítja a megközelíthetoséget, a közlekedést, számos pozitív gazdasági és kulturális kisugárzással. A zajhatás miatt viszont jelentősen csökkentheti a közeli ingatlanok árait, egészségkárosodást is okozhat.
9
Témánk szempontjából a legfontosabb, hogy minden környezetszennyezés káros külső gazdasági hatást eredményez. A szennyezők másoknak okoznak kárt (költségnövekedést és/vagy haszoncsökkenést). Erre a károkozásra a piac érzéketlen: a kárt nem tudja a károkozóra visszahárítani. Sőt: a piac szennyezésre ösztönöz. Hiszen a termelők, akik szennyeznek, megtakarítják azon technológiai kiegészítések, illetve technológiai váltások költségeit, amelyek a szennyezést lennének hivatva megakadályozni. A szennyezés a termelő termékének eladhatóságát (hasznosságát) nem befolyásolja, ugyanakkor a szennyezést megakadályozó technológiák elhagyása a költségeit csökkenti, s ezáltal a profitját növeli. Ismét elmondhatjuk, hogy a piac a környezetszennyezőket külön profittal jutalmazza. További következmény, hogy azon termékek, amelyeknek az előállítása környezetszennyezéssel jár, relatíve olcsóbbak, mint más környezetbarát módon előállítottak. Ez és a szabad javaknál elmondottak azt eredményezték, hogy a piac évszázadokon át egy torz – a természeti erőforrásokat pazarló, a környezetet szennyező – gazdasági és fogyasztási szerkezetet hozott létre. A piac ezen kudarcai a megfelelő takarékosságra ösztönző erőforrásárakkal, a környezetvédelmi szabályozással, és a vállalatok társadalmi felelősségvállalásával küszöbölhetők ki. Összefoglalás 1. A környezeti problémák, a krízisek kialakulásának közvetlen oka, hogy a termelés és fogyasztás nem igazodott a természet megújuló és öntisztuló képességéhez. 2. A környezeti problémákat csökkenteni lehetne, ha a hulladékok újrafelhasználásának és az előállított termékek élettartamának növelésével fokoznánk a gazdaság zártáságát. 3. A környezeti problémák társadalmi-gazdasági okai: a gazdaság összehangoló mechanizmusainak rövid távú jellege, a szabad javak és közjavak problémája, valamint a külső káros gazdasági hatások. A két utolsó ok a piaci elégtelenségek révén okoz környezeti problémákat. 4. A piac a piaci elégtelenségek miatt egy torz, a természeti eroforrásokkal pazarló, a környezetet szennyező gazdasági és fogyasztási szerkezetet alakított ki. A piaci elégtelenségek hatása az ösztönző erőforrás-árak kialakításával és a környezetvédelmi szabályozás segítségével küszöbölhetők ki. Alapvető fogalmak, összefüggések - gazdasági növekedés - bruttó hazai termék (GDP) - a természet megújuló - a gazdaság szándékolt és öntisztuló képessége és nem szándékolt kibocsátása - a piaci tényezok - piaci tökéletlenségek kölcsönhatása - a gazdaság összehangoló – vegyesgazdaság mechanizmusai - szabad javak - közjavak - külső gazdasági hatások (externáliák) Ellenőrző kérdések 1. Mit értünk gazdasági növekedésen és mivel mérjük azt? 2. Jellemezze a természet és a gazdaság között meglévő energiaáramlási folyamatokat! 3. Mik a környezeti problémák közvetlen okai? 4. Hogyan fokozható a gazdaság zártsága?
1
anyag-
és
5. Hogyan hangolja össze a piac a termelők és vevők érdekeit? 6. Miért adottság az ár a versenyző piacon a termelők számára? 7. Hogyan nyilvánul meg a piacon a résztvevők haszonérdekeltsége? 8. Melyek a piaci elégtelenségek (kudarcok)? 9. Sorolja fel és magyarázza meg a környezeti problémák társadalmi-gazdasági okait! 10. Milyen csoportjait különböztethetjük meg a külső gazdasági hatásoknak?
1
II. A környezetvédelmi szabályozás A környezetvédelmi szabályozásnak alapvető feladata, hogy a környezet és a gazdaság perspektivikusan egybeeső érdekeit a gazdálkodók és fogyasztók jelenbeli döntéseinél dominánsan érvényesítse. Ennek érdekében a szabályozásnak mindenkor kettős általános célt kell követnie. E két cél a következő: - egyrészt, a szűkös természeti javak, erőforrások takarékos felhasználása és a környezetszennyezésnek a természet öntisztuló képességét meg nem haladó szintre csökkentése, illetve a szennyezés megelőzése; - másrészt, a környezetvédelmi feladatok költségeinek minimalizálása, a környezetvédelemnek gazdálkodói és fogyasztói belső érdekké való transzformálása. Csak az a szabályozó rendszer lehet tartósan eredményes, amely e kettős célt együttesen érvényesíteni tudja. A környezetvédelmi szabályozás módszereit – más csoportosítási lehetőségek mellett – a következő alaptípusokba sorolhatjuk: a közvetlen törvényi szabályzás (a közigazgatási módszer), a közvetett piacgazdasági szabályozás (a gazdasági szabályozás módszere). Az önszabályozás módszere A társadalmi felelősségvállalás A környezetvédelem vállalaton belüli jelentősége, a vállalatgazdálkodási súlya a környezetvédelmi szabályozással együtt fejlődött. Ennek megfelelően a fejlődés következő szintjeit lehet megkülönböztetni: 1. A törvényi, jogszabályi előírások, utasítások és tilalmak megjelenése, feltételek megfogalmazása a gazdálkodó szervezetek számára (az 1960-as évek elejétől). 2. A piacgazdasági eszközök (adójellegű szabályozás, szennyezési jogok piaca) megjelenése a ’70-es években, térhódításuk és a szabályozásban elfoglalt helyük megerősödése a ’80-as évtizedben. Ez a két fázis lényegében az állami környezetvédelmi szabályozás két szakaszát jelentette. A gazdálkodás társadalmi feltételei viszont olyan irányban változtak, hogy azok egyre inkább kikényszerítették a szabályozás új szakaszának a kialakulását: 3. a vállalati környezeti menedzsment-rendszerek megjelenését (80-as évek) és egyre szélesebb körben való bevezetését (90-es évektől). 4. a vállalti felelősségvállalás fogalmának megjelenése az 60-as évekre tehető, tágabb térnyerése pedig 1990-2000 években következett be. A vállalati felelősség vállalás mozgalmának indulása 1982-re tehető. Az alábbiakban - mivel történelmileg is a két első módszer és mert napjainknak legismertebb, legbejáratottabb módszerei Magyarországon - az első két módszert mutatjuk be Fodor [2006, 2007] és Szász [2003] nyomán. A további fejezetekben (IV. és V. és VI.) jellemezzük az emissziókereskedés rendszerét, az önszabályozás módszerét, a és kitérünk a társadalmi felelősségvállalás fogalmának bemutatására 1. A közvetlen törvényi szabályzás (a közigazgatási módszer)
1
A közigazgatási eszközök a közvetlen vagy direkt befolyásolás módszerére épülnek. Külső elvárásként fogalmazzák meg a követelményeket, amelyeket az adott környezethasználat kívülről is megragadható sajátosságához (pl. kibocsátás mértéke, helyigény, energiafelhasználás) kötnek. A szabályozás ugyanakkor nincs tekintettel az adott környezethasználat belső törvényszerűségeire (pl. gazdaságosság, a technológia lehetőségei), ezért rugalmatlannak tekinthető. Az előírások be nem tartásának következményei a szankciók.
önkéntes jogkövetés, kötelezés
környezeti hatás
környezetpolitika, intézkedési program
előírás (jogszabály, határozat)
hatósági ellenőrzés
felülvizsgálat (visszacsatolás)
szankcionálás, intézkedés
A direkt vagy közvetlen szabályozás struktúrája [Bándi, 2002] Ide tartozó eszközök, pl.: jogszabályban vagy határozatban megállapított kötelezettségek, tilalmak és határértékek, az engedély (kiadása, módosítása, visszavonása), a bejelentési kötelezettség, a hatósági- és önellenőrzés, a kötelezések, nyilvántartások, hatósági intézkedések (pl. tevékenység korlátozása, felfüggesztése, eltiltása), illetve a szankcionálás (bírság).
Az előnyök: A kötelezettségek, tilalmak egyértelműek, a szennyezők várható reagálása nagy biztonsággal előre látható. Az igen veszélyes emissziók elkerülésénél, az emberek tömegeinek egészségét (életét) veszélyeztető tevékenységeknél a közvetlen törvényi szabályozásnak alternatívája nincs. Az előírások betartása megfelelő műszerezettség mellett elvileg könnyen ellenőrizhető. Az előírások bevezetésével viszonylag gyors eredményt lehet elérni. A határértékek tudományos megalapozásával az ökológiai és egészségügyi hatásosságuk fokozható. Az előnyök mellett a következő hátrányok vehetők számításba: A közvetlen törvényi szabályozás gazdaságilag nem hatékony, a környezet egy meghatározott állapotának minimális költségek melletti elérését nem teszi lehetővé. Ez annak a következménye, hogy az utasítások az emisszió csökkentésénél a szennyezők különböző költségeire (a szennyezés-csökkentés különböző fajlagos költségeire) nincsenek tekintettel. Ha a szabályozás a költségkülönbségeket nem veszi figyelembe, akkor az nem versenysemleges. A kis és közepes nagyságú üzemeket fajlagosan
1
nagyobb környezetvédelmi költségek terhelik, amelyek versenyhátrányt okoznak. Mivel a határérték alatti kibocsátások esetén a termelő nem tekinthető szennyezőnek, ezért a közvetlen szabályozás nem ösztönöz az előírásokat meghaladó szennyezés-csökkentésre. A környezetvédelem nem válik a termelő belső érdekévé. Az előírások betartása mellett is előfordulhat, hogy súlyos szennyezési góc alakul ki, ami miatt a termelést bővíteni, vagy új üzemet létesíteni kívánó vállalatok már nem kapnak beruházási engedélyt (beruházási stop). Ez akkor is megtörténhet, ha az új üzemek sokkal környezetkímélőbb termelést folytatnak, mint a már ottlévők. Ilyen esetben a terület gazdasági fejlődése megreked, s egyben a szennyezettség is konzerválódik.
Összegezve tehát, a környezetvédelemben szigorú követelményrendszernek kell működnie, de az állami felügyelet (önmagában) soha nem lehet tökéletesen hatékony (hacsak az érintett jogalanyok gazdasági érdekeit nem az szolgálja), s mégis rendkívül költséges. Igényli a környezet állapotának a folyamatos és megfelelő mélységű nyomon követését (monitoring, környezeti információs rendszer), illetve a folyamatos ellenőrzést (ami gyakorlatilag lehetetlen, hiszen „nem állíthatunk minden környezethasználó mellé egy felügyelőséget”). A közigazgatási módszer mellett ezért is szükségesek a gazdasági eszközök, illetve jelentek meg az önszabályozás eszközei, s az együttműködésre építő jogintézmények. 2. A közvetett piacgazdasági szabályozás (a gazdasági szabályozás módszere) A gazdaságilag fejlett tőkés országokban az 1970-es években kezdődött el a széleskörű vita arról, hogy vajon lehetséges-e, és ha igen, akkor milyen mértékben a közvetlen törvényi szabályozás kiegészítése a piaccal összhangban lévő szabályozó eszközökkel. Azóta, mintegy második fejlődési szakaszként, a piackonform szabályozók térnyerésének, kiteljesedésének vagyunk tanúi. Ezért ezekkel a szabályozási eszközökkel részletesebben foglalkozunk. A piaccal összhangban lévő szabályozóknak az a legfontosabb jellemzőjük, hogy a környezetbarát magatartást közvetlen állami beavatkozás (utasítás, tiltás) nélkül pénzbeli vagy más jellegű haszonnal, a környezettudatosság növelésével ösztönzik. Ez a szabályozási módszer a vállalatok, a háztartások és más a környezetet befolyásoló szereplők profitra, illetve fogyasztói haszonra való törekvését, a környezettudatos magatartást használja fel a környezetvédelem céljainak elérésére. A piackonform eszközök alkalmazása lehetőséget teremt arra, hogy a környezetpolitikai szempontok által meghatározott határokon belül a környezetet terhelők rugalmasan cselekedhessenek, önálló döntéseket hozhassanak, és ezáltal a környezetvédelmi követelményeket adottságaik szerint minimális költséggel teljesíthessék. A gazdasági eszközök – mint elnevezésük is mutatja – a gazdasági folyamatokra hatnak, s azokon keresztül, közvetve érik el a környezeti mutatók javulását. Mivel így a környezethasználók saját elsődleges (gazdasági) szempontjait érintik, hozzájárulnak a környezeti érdekek gazdasági érdekké válásához (internalizálásához). Vagyis ahhoz, hogy a gazdasági szereplők tevékenységük környezeti költségeivel is számoljanak (amelyek egyébként a társadalom szintjén, s gyakran más ország területén, de időben is tőle távol
1
jelentkeznének). Így a gazdasági eszközök a gazdasági struktúra kedvező változását eredményezhetik.
a környezethasználók értékelik szabályozást és a piaci reakciókat
a
a piac reagálása
környezeti hatás
szerkezetváltás, önszabályozás
környezetpolitika, tervezés
jogalkotás
visszacsatolás
a közigazgatás ellenőrzése, beavatkozás
környezeti és piaci válasz
korrekciós intézkedések
A gazdasági befolyásolás szabályozási struktúrája Bándi [2002] A piaccal összhangban lévő szabályozók előnyei a. Az egyéni (magán-) érdekek mozgósítása révén a környezetvédelmi tevékenység erősítését lehet elérni. b. A piacgazdasági szabályozók alkalmazása a környezetvédelmet olcsóbbá, gazdaságosabbá teszi, ezáltal javítja a gazdasági fejlődés lehetőségeit. Helyettesítésre, környezetbarát technológiai fejlődésre ösztönöz. Ez a szabályozás rugalmasabb alkalmazkodást tesz lehetővé, hiszen a környezethasználó eldöntheti, hogy milyen környezetvédelmi beruházás kifizetődő a számára, illetve hogy ahelyett inkább a környezetterhelés magasabb költségeit viseli-e. Ehhez persze szükséges az is, hogy a szabályozás megfelelő módon állapítsa meg a környezethasználatok díjait, járulékait. A gazdasági eszközök alkalmazásának ugyanis az is előnye, hogy – mivel mértékük igazodik a környezethasználat mértékéhez – a követelmények betartásának hátrányai és költségei egybevethetők az elérhető hasznokkal. A hulladékszegény technológia, pl. talán drága, de alkalmazásával kevesebb lehet a hulladékkezelés költsége, a biztonságot növelő beruházás alapján kevesebb lehet a felelősségbiztosítás díja, stb. c. Növeli a piacgazdaság iránti bizalmat, mivel nyilvánvalóvá válik, hogy a piacgazdasági módszerek is képesek a környezetterhelést csökkenteni. A
1
környezeti érdekek szem előtt tartása javíthatja az adott vállalat piaci megítélését és versenyképességét. d. Csökkenti a környezeti politika, a környezetvédelmi hatóságok bürokratizmusát. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a piacgazdasági szabályozók nem teszik feleslegessé a közvetlen törvényi szabályozást, azokat csak részben helyettesítik, illetve kiegészítik. Számos esetben a közvetlen szabályozás egyáltalán nem mellőzhető. Hátránya e módszernek, hogy a piacgazdasági szabályozók gyakran a környezetvédelem rövidtávú gazdasági optimumára ösztönöznek. Ezek a szabályozók tehát nem jelentenek mindig garanciát arra, hogy hosszú távon is meg tudjuk védeni a természet megújuló és öntisztuló képességét. Ezért a szabályozás követelményeinek szigorításával az ökológiai optimumra kell törekedni. A környezeti érdekeknek dominánsaknak kell lenni a rövidtávú gazdasági érdekekkel szemben. Ez a gazdaságnak is hosszú távú érdeke. A piaccal összhangban lévő szabályozókat most az alapján csoportosítjuk, hogy azok milyen módon kívánják elérni a környezetvédelmi célokat. Így a szabályozókat négy csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba azok a szabályozó eszközök, módszerek tartoznak, amelyek az információk javításával, felvilágosítással és ösztönző támogatással kívánják a piaci résztvevők önkéntesen vállalt környezetbarát magatartását megerősíteni. Ezek a következők: A fogyasztók és felhasználók környezettudatosságának növelése és a tevékeny környezettudatos magatartás kialakulásának ösztönzése. - A környezettudatos vállalati vezetés, a környezeti menedzsmentrendszer kiépítése. - A közbeszerzési eljárás környezetbarát kritériumainak meghatározása. - Használati előnyök biztosítása a környezetbarát termékekre és termelési eljárásokra. - Környezetvédelmi támogatások. A második csoportba az ágazati, a regionális és a lakossági környezetvédelmi megállapodásokat soroljuk. A harmadik csoportba tartoznak azok a szabályozók, amelyek a vállalatok profitérdekeltségét használják fel a környezetbarát magatartás fokozott ösztönzésére. Ezek a következők: - Az adójellegű szabályozás. - A szennyezési jogok piaca. - A közvetlen törvényi szabályozás és a szennyezési jogok piacának összekapcsolása. - A környezeti felelősségbiztosítás. A környezetvédelmi szabályozás hatékonysága érdekében széles körre kiterjesztett, automatizált felügyeleti és ellenőrzési (monitoring) rendszerre támaszkodva a környezetet veszélyeztető termelés, fogyasztás, termékek és szolgáltatások gazdasági és büntetőjogi kockázatának növelése. A következő fejezetekben a fentiekben csoportosított gazdasági szabályzók egy részét (dőlt kövér betűvel kiemelt módszereket) mutatjuk be kitekintéssel magyarországi alkalmazásukra. Az itt nem tárgyalt szabályzók részletes leírása megtalálható az irodalomjegyzék könyveiben, internetes forrásanyagában.
1
Ellenőrző kérdések 1. Mi az alapvető feladata a környezetvédelmi szabályozásnak? 2. Milyen kettős célrendszert követ a szabályozás? 3. Milyen módszereit ismerjük a környezetvédelmi szabályozásnak és mi a történelmi sorrendje megjelenésüknek, elterjedésüknek? 4. Mire vonatkozhatnak a hatósági előírások? 5. Milyen előnyei és hátrányai vannak a közvetlen törvényi szabályozásnak? 6. Melyek a gazdasági módszer előnyei? És mi a legfőbb hátránya? 7. Helyettesíthetik-e a gazdasági szabályzók a közigazgatásiakat? Indokold válaszodat!
1
III. Adójellegű szabályozás A piacgazdasági szabályozók közül az egyik legfontosabb az adójellegű szabályozás: az adók felhasználása a profitorientált vállalatok (szennyezők) környezetbarát magatartásának fokozott ösztönzésére. Környezetvédelmi adón olyan környezetszabályozó eszközt értünk, amelynek segítségével – adófizetés révén – ösztönzést és/vagy finanszírozási alapot teremtünk arra, hogy meghatározott környezetvédelmi feladatokat megvalósíthassunk, illetve ezeknek megfelelő célokat elérhessünk. Más megfogalmazásban azt isjelenti, hogy az adótípusú szabályozás kiterjed a környezeti szempontból fontos igénybe vételekre és terhelésekre. Például, amennyiben egy vállalat úgy dönt, hogy környezetvédelmi beruházások helyett továbbra is terheli, illetve igénybe veszi a környezetet, az állam ezen a jogcímen bevételi forráshoz juthat, amelyet környezetvédelmi feladatokra oszthat vissza, pl. támogatások formájában, illetve saját (pl. kármentesítési) kötelezettségei teljesítését finanszírozhatja belőle. E körben is nagy az állam felelőssége, hiszen a szabályozásnak a környezetállapot javulásához kell első sorban hozzájárulnia, s nem a költségvetés bevételeinek gyarapításához. Adott esetben ezt jobban szolgálja, ha az állam nem von el pénzeszközt a gazdasági szereplőtől, az viszont tevékenysége minden környezeti hatását megfelelően csökkenti, illetve kompenzálja (pl. nem fizet termékdíjat, de hulladékká vált termékét teljes egészében visszagyűjti és újrahasznosítja). A környezetvédelmi adók leggyakoribb fajtái: Fiskális adók: környezetvédelmi díj, környezetvédelmi hozzájárulás Környezetszabályozó adók az emisszióra kivetett adó, termék adó, erőforrásadó. Míg a fiskális környezetvédelmi adóknál meghatározott környezetvédelmi célok finanszírozásának a funkciója a domináns, a környezetszabályozó adóknál döntő súlya az adó ösztönző funkciójának van. Az emisszióra kivetett adó esetén minden egységnyi szennyezőanyagkibocsátásra meghatározott nagyságú adót kell fizetni. Az emisszióra kivetett adó, melyet „klasszikus” környezetvédelmi adónak is neveznek, a szennyezés által okozott társadalmi károkat kívánja a károkozóra visszahárítani a vállalati költségek közé „internalizálni”. Ezáltal ha a károk, vagy azok egy része megjelenik a károkozó vállalat költségei között, akkor a szennyező azért , hogy kevesebb adót fizessen, s így a profitját növelje, abban lesz érdekelt, hogy csökkentse a kibocsátást, a környezetterhelést. Az emisszióra kivetett adó választás elé állítja a szennyezőket. Ha nem csökkenti az emissziót, akkor minden egységnyi kibocsátott szennyezőanyag után megfizeti az adót. (Ennek összege: a kibocsátott szennyező anyag mennyisége szorozva az adóval.) Az adó természetesen a profitját csökkenti, de nincsenek növekvő környezetvédelmi kiadásai. Vagy a másik lehetőség, hogy környezetvédelmi intézkedéseket hoz (környezetvédelmi beruházások és azok üzemeltetése), s ennek következtében csökken a szennyezése.
1
Ekkor többletteherként jelentkeznek a környezetvédelmi költségek, a szennyezés csökkentése viszont mérsékli az adóterheket. Ebben a rendszerben tehát a szennyező vállalat addig érdekelt a környezetvédelemben, míg az adómegtakarítások nagyobbak a környezetvédelmi költségeknél. A kettő különbsége (adómegtakarítások – környezetvédelmi költségek) a vállalat profitját növeli. Ha az adómegtakarítások és a környezetvédelmi költségek kiegyenlítődnek, megszűnik az ösztönzés az emisszió további csökkentésére. A könnyebb hivatkozás kedvéért jelöljük Q0-lal az adómegtakarítások és a környezetvédelmi költségek kiegyenlítődéséhez tartozó szennyezőanyag kibocsátásnak mennyiségét. Ez a Q0 itt is gazdasági összefüggések alapján határozódik meg. Éppen ezért nincs garancia arra, hogy az így meghatározott kibocsátás (Q0) meghaladja vagy nem haladja meg az adott régióban a természet öntisztulóképességét. Ha nem haladja meg, akkor nem keletkezik környezeti probléma, a természet károsodás nélkül be tudja illeszteni a szennyezőanyagokat a természetes anyagkörforgásba. Ha viszont a Q0 meghaladja a öntisztulóképességet, akkor irreverzibilis folyamatok indulnak be, szennyezési gócok alakulnak ki, jelentős károk keletkeznek, romlik a környezeti állapot. A termékadóval a környezetkárosító termékek (nyersanyagok, energiahordozók, késztermékek, …) felhasználását, illetve használatát akarják korlátozni. A termékadó a környezetkárosító termékek árát megnöveli, s így keresletüket csökkenti. A környezetbarát termékek ára viszont relatíve csökken, versenyképességük növekszik. Az erőforrásadót a természeti erőforrásokra vetik ki. Az erőforrásadó az egyre szűkösebbé váló természeti erőforrásokkal (például meg nem újuló erőforrások, trópusi őserdőkből származó faanyag, …) való takarékosságra ösztönöz. Segítheti az alternatív energiaforrások feltárását, s azok felhasználását. Továbblépve, a "zöld adórendszer" (vagy zöld költségvetés) elmélete szerint nem elegendő a gazdasági szabályozórendszerbe olyan elemeket beépíteni, amelyek környezetvédelmi szempontokat érvényesítenek, hanem az egész szabályozórendszert kell a környezetvédelmi szempontokhoz igazítani (pl. az emberi erőforrások helyett a természeti erőforrások használatát adóztatni, illetve a környezetvédelmi ösztönzők bevezetésével párhuzamosan a káros környezeti hatással járó tevékenységek támogatását leépíteni). Egy komplex gazdasági szabályozórendszer megdrágítja a természeti erőforrásokat, s egyúttal kiegyenlíti azt a versenyelőnyt, amivel egyébként a több természeti erőforrást használó gazdasági szereplő rendelkezik a versenytársaival szemben. Ennek révén a fogyasztók is bevonhatók a környezetvédelembe, s a piaci árverseny is hozzájárul ahhoz, hogy a gazdasági szereplők csökkentsék tevékenységük környezeti hatásait. Az adójellegű szabályozás leglényegesebb előnyei a következők: 1. Az adójellegű szabályozás gazdaságilag hatékony. Az adók elősegítik a környezetvédelmi költségek társadalmi szintű minimalizálását. Ezt a környezetszennyező vállalatok választási lehetősége biztosítja. Azok fogják a szennyezést csökkenteni, akiknél a környezetvédelmi költségek az adótehernél kisebbek, azaz akik olcsón tudják az emissziót csökkenteni. Mások
1
viszont, ahol a csökkentés költsége magas, az adóterheket meghaladó lenne, a szennyezés jogát (a természet használati díját) adó formájában fogják megfizetni. 2. Az adómegoldások a szennyezés csökkentését – ellentétben a közvetlen törvényi szabályozással – az adó mértékének megfelelően minden határon túl adó-megtakarítással ösztönzik. Ha a környezetvédelmi hatóság a szennyezőket nagyobb környezetvédelmi teljesítményre akarja ösztönözni, akkor a többletköltség és az adómegtakarítás különbségét támogatásként (szubvencióként) kell a vállalat részére kiutalni. 3. Az előző pontban leírtak lehetővé teszik az adók regionalizálását, mely azt jelenti, hogy a törvényhozás az egyes szennyező anyagok kibocsátására különkülön egységes adónagyságokat állapít meg, de annak hatásosságát, ahol ezt a környezet terhelhetősége megkívánja, a környezetvédelmi hatóságok pénzügyi támogatásával (szubvencióval) fokozzák. Így a szabályozás jól igazítható a változó környezeti feltételek igényeihez; a szennyező gócok kialakulása megakadályozható. 4. Az adómegoldások piackonformok. Döntési lehetőséget adnak a szennyezés csökkentésére vagy pedig adófizetésre. Versenysemlegesek is, mivel az adó azonos terhet jelent kis- és nagyvállalatnál egyaránt. 5. Környezetvédelmi szempontból az adó nagy előnye, hogy az helyettesítésre ösztönöz. Tehát arra, hogy a nagy szennyezést okozó anyagokat, a szennyező anyagokban gazdag energiahordozókat (pl. kénben gazdag szén), valamint a szennyező technológiákat lecseréljék (helyettesítsék) környezetbarát (szennyező anyagokban szegény) nyersanyagokkal, energiahordozókkal és környezetkímélő technológiákkal. Ez hosszú távon a termelés környezetbarát jellegének a kialakulását teszi lehetővé. 6. Az adómegoldások képesek – az adó mértékének megfelelően – a környezetvédelmet a gazdálkodó belső érdekévé transzformálni. Így a környezetvédelmi követelmények alóli kibúvás értelmetlenné válik, teljesítésével viszont gazdasági előnyhöz jut. Az adómegoldásoknak vannak nehézségei, hátrányai is: 1. Az adó mértékét politikai folyamatokban alakítják ki; végül a Parlament törvényesíti. Az a tapasztalat – ahol ezeket a megoldásokat már alkalmazzák – hogy a politikusok az adót gyakran túlságosan alacsonynak állapítják meg. Így az adó ösztönző ereje lecsökken, a környezetpolitikai cél elérése meghiúsul. 2. A környezeti állapot megváltozása esetén a már kialakított adómértéket a bonyolult egyeztetési eljárások miatt nehéz megváltoztatni, nehezen lehet felülvizsgálni. A merev adórendszer pedig elveszti ösztönző szerepét. 3. Ha az adórendszer nincs regionalizálva, akkor szennyezési gócok alakulhatnak ki, annak minden káros következményeivel. 4. Az infláció is erősen csökkenti az adó ösztönző erejét. Az infláció az adót leértékeli. Ha viszont az adó mértéke rendszeresen igazodik az inflációhoz, az adó inflációt állandósító tényezővé válik. Adójellegű környezetvédelmi szabályozás Magyarországon A környezeti jog gazdasági eszközeit hazánkban a Környezetvédelmi törvény (Kvt.) határozza meg. A törvény önálló (a VI. sz) fejezetet szentel a gazdasági eszközöknek, amely a környezetvédelem gazdasági alapjairól szól. Az itt található előírások egy része a központi/önkormányzati költségvetések környezetvédelmi bevételeinek általános szabályait tartalmazzák. A bevételi oldalon a környezet használata, igénybevétele után fizetendő díjak és járulékok (ökoadók) találhatóak. A Kvt. négyet sorol fel közülük:
2
környezetterhelési díj, igénybevételi járulék, termékdíj, betétdíj.
A Kvt.-ben nem említett gazdasági eszközökön kívül továbbiakat találhatunk más jogszabályokban is, pl.: a kibocsátási egységek (jogok) kereskedelme; az akkumulátorok, roncsautók és az elektromos illetve elektronikai berendezések vonatkozásában a visszavételi, begyűjtési, hasznosítási és ártalmatlanítási kötelezettségek (ez utóbbival jelen tananyagban nem foglalkozunk) A környezet-igénybevételi járulékok Az igénybevételi járulék a Kvt. alapján egy olyan fizetési kötelezettség, amely valamely környezetvédelmi elem természeti erőforrásként való felhasználásáért áll fenn. A Kvt. szerint a rá vonatkozó részletszabályokat külön törvényben kell meghatározni. Jelenleg ilyen törvény még nincs, ugyanakkor egyes ágazati jogszabályok előírnak járulékfizetési kötelezettséget. A hatályos magyar jogban több ilyen eszköz is található, melyek közül három eszközt emelün ki, mely szorosabb rokonságot mutat az igénybevételi járulékkal: a vízkészlet-járulék, az erdővédelmi járulék és a talajvédelmi járulék. A Vízgazdálkodási törvény szerint a vízkészlet-járulék megfizetése vízjogi engedély alapján a vízkészletet hasznosítót, illetve a közmű által szolgáltatott vizet nagy mennyiségben igénybe vevőt(üzemi vízfogyasztót) terheli. A törvény részletesen szól a járulék mértékéről és a járulék-mentesség eseteiről is (pl. természetvédelmi célra történő vízhasznosítás). Az erdőtörvény 81.§ szerint az erdő igénybevétele (az erdő mezőgazdasági művelésbe vonása, az erdő termelésből való kivonásával járó létesítmény elhelyezése vagy tevékenység gyakorlása , az erdő termelésből való időleges kivonásával járó létesítmény elhelyezése vagy tevékenység gyakorlása, az erdő termelésből való kivonásával nem járó, de annak rendeltetésszerű használatát időlegesen vagy tartósan akadályozó létesítmény elhelyezése vagy tevékenység gyakorlása) esetén az igénybevevő erdővédelmi járulékot köteles fizetni. Talajvédelmi járulékot fizet a talajvédelmi hatóság részére a beruházó - ha a beruházás megvalósítása során keletkezett mentett humuszos termőréteg teljes mennyiségét a beruházással érintett területen nem használja fel - a fel nem használt humuszos termőréteg mennyisége után, továbbá aki a fentiekben tárgyalt eseten kívül humuszos termőréteget távolít el (termőföld védelméről szóló törvény 55.§). Környezetterhelési díjak A környezetterhelési díj a Kvt. szerint egy olyan fizetési kötelezettség, amely valamely környezeti elem terheléséért, azaz bizonyos anyagok vízbe, levőbe, talajba történő kibocsátásáért áll fenn. A kapcsolt részletszabályokat a környezetterhelési díjról szóló 2003. évi LXXXIX törvényben és a végrehajtására szolgáló kormányrendeletben találjuk. A környezetterhelési díjról szóló 2003. évi LXXXIX. törvény három környezetterhelési díjat határoz meg: levegőterhelési díj, vízterhelési díj, és talajterhelési díj. A díj állami, illetve önkormányzati bevételt biztosít, forrást teremt a környezetvédelmi beruházások finanszírozására, kisebb környezetterhelésre ösztönöz. A környezetterhelési díj nem elkülönített
2
pénzalapba folyik be, hanem a központi költségvetést gyarapítja. Ebből következően a beszedett díjakat nem kizárólag a környezeti problémák megoldására fordítják. Ezt a célt leginkább az szolgálja, hogy a befizetett adót (vagy annak meghatározott hányadát) vissza lehet igényelni, amennyiben a környezethasználó környezetvédelmi beruházást valósít meg. A környezetterhelési díjat a kibocsátott szennyezőanyag minden egyes egysége után meg kell fizetni. Ez a környezethasználót nem csupán arra ösztönzi, hogy a határérték felett ne bocsásson ki szennyező anyagokat, hanem a határérték alatti szennyezőanyag-kibocsátás csökkentésére is.
környezetterhelési díj
környezetvédelmi bírság alapja a kibocsátott csak a határérték szennyezőanyag minden feletti mennyiség egysége (a határérték alatti és feletti is) könyvelése leírható költség (adóalapot költségként nem csökkent), s beépül az számolható el árakba (pl. csatornadíj) kötelezettj Üzemeltető és üzemeltető e magánszemély (pl. a (engedély-, illetve talajterhelésnél az bejelentés-köteles ingatlantulajdonos) is lehet létesítmény) A közigazgatási és a gazdasági eszközök egybevetése [Fodor, 2007] Az OECD környezetpolitikai értékelése a 2000-2007 periódusra [OECD, 2008, 152 o.] azt mutatja, hogy a 2004-től kezdődően befolyt környezetterhelési díjak évente mintegy 6,5 mrd forint bevételt jelentenek a Magyar Államnak.A kifizetendő összeget fokoztosan emelték, melynek mértéke 2008-ban érte el a 100%-ot a légszennyezési díj, illletve 2009-ben éri el a talajszennyezési díj tekintetében. Noha, ez dícséretre méltó előrehaladás, hiszen Magyarországon korábban nem kellett terhelési díjat fizetni, a díjak viszonylag alacsony összege, valaminta nyújtott mentességek, kedvezmények gátolhatják a rendszer hatékonyságát. A környezetvédelmi termékdíj A Kvt. szerint a termékdíj egyszeri fizetési kötelezettség, amely a környezet, illetőleg annak valamely elemét a felhasználás során vagy a hulladékká válást követően különösen terhelő, veszélyeztető egyes termékek előállításához, importálásához, forgalmazásához kapcsolódik. A termékdíj fogalmát és szabályozási kereteit a Kvt. valamint a Hulladékgazdálkodási törvény (Hgt.) adja, míg a részletszabályokat: külön törvény, a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI.tv (Kt), a Kt. végrehajtási rendelete: 10/1995 (IX. 28.) KTM rendelet, a környezetvédelmi termékdí-mentesség, a termékdíj visszaigénylésének és átvállalásának, valamit a használt gumiabroncs behozatalának feltételeiről szóló 53/2003.(IV.11.) kormányrendelet adja.
2
Ide tartozik még a csomagolásról és a csomagolási hulladék kezelésének részletes sazbályairól szóló 94/2002. (V.5.) sz. kormányrendelet is. A termékdíjköteles termékek körét a Kt. határozza meg: ún. egyéb kőolajtermék, gumiabroncs, hűtőberendezés, csomagolás, akkumulátor, az információhordozó papírok közül a reklámhordozó papír, elektromos és elektronikai berendezés. A termékdíjnak, a forrásteremtés mellett (a fenti termékek által okozott környezeti problémák orvoslására) az is célja, hogy közvetlenül megdrágítsa a környezetre potenciális veszélyt jelentő termékek árát, így is csökkentve az ezek iránti keresletet. Mentesség, részleges mentesség szerezhető a termékdíj megfizetése alól abban az esetben, ha a kötelezett a jogszabályban meghatározott kötelező hasznosítási aránynak megfelelő, hulladékká vált termékét hasznosítja. A visszagyűjtést és hasznosítást elvégezheti egyénileg vagy több kötelezettel közösen, mitöbb lehetőség van arra is, hogy ezeket a kötelezettségeket átruházzák egy ún. koordináló szervezetre (pl. Öko-Pack Nonprofit Kft., Öko-Pannon Nonprofit Kft). A (Európai)Bizottság 2006-ban szerződésszegési eljárást indított Magyarország ellen. Azt kifogásolta, hogy a hatályos szabályozás ital-fajtánként differenciálja a kedvezményrendszert és a befizetendő termékdíjat, és nem a csomagolási hulladék anyagának környezetvédelmi költsége szerint. A 2008. év végén hozott módosítás szerint a környezetvédelmi cél lehető legegyszerűbb és diszkrimináció mentes elérése érdekében a termékdíj mértéke független lett a csomagolás tartalmától. Így az egységnyi csomagolás után a minden belföldi és külföldi gyártó minden esetben egyforma mértékű termékdíjat fizet. Megszűnik az italcsomagolásoknál a részleges újratöltéssel elnyerhető teljes mentesség. A továbbra is megmaradó mentesség az újratöltött mennyiségre vonatkozik, azaz a kötelezettek a ténylegesen újratöltött csomagolóeszköz után teljes mértékben mentesülnek a termékdíj fizetése alól. A környezetvédelmi termékdíjjal kapcsolatos hatósági tevékenység a Vám- és Pénzügyőrség hatáskörébe tartozik. 2009. novemberében ben újabb módosításon esett át a Kt. (lásd jogszabályjegyzék) Betétdíj A betétdíj részletszabályai 2005. végén, 12 évnyi előkészítés után kerültek meghatározásra egy kormányrendeletben – ez a betétdíj alkalmazásának szabályairól szóló 209/2005. (X.5.) Korm. rendelet. A betétdíj alapvető célja a csomagolás (mint sajátos termék) vásárlásának helyére, illetve egyéb erre a célra kijelölt helyre történő visszajuttatásának anyagi eszközökkel történő ösztönzése (így például a sörösüvegek, üdítőitalokpalackjainak betétdíja). Csak olyan termékek esetében lehet a vásárláskor betétdíjat felszámolni, amelyeknél érvényesül a visszavétel kötelezettsége mind a vásárló-forgalmazó, mind a forgalmazó-gyártó viszonylatában. A magyar betétdíjas rendszer teljes mértékben önkéntes alapú (Németországban például kötelező). A vásárláskor kifizetett betétdíj visszajár a használt terméket, csomagolást visszaváltó fogyasztónak. A téma szakavatott élharcosa már évek óta a Humusz Szövetség, melynek honlapján rengeteg információ található a témával kapcsolatban.
2
Energiaadó A 2003. évi LXXXVIII. sz. energiaadóról szóló törvény – az EK jogharmonizációs kötelezettség kötelezettség: 2003/96. EK irányelv mellettaz energiatakarékosság ösztönzése érdekében került bevezetésre. Céljai közt találjuk ugyanakkor az externális (külső, környezeti) költségek energiaárakba való beépítését is.A törvény értelmében csak a földgázra, illetve a villamos energiára kell adót fizetni, ugyanis a szénre és a távhőszolgáltatáshoz használt energiatermékekre 2009. december 31-ig átmeneti mentességet kért az Európai Uniótól a magyar kormány. Az adót a földgáz és a villamos energia mennyisége (gigajoule, illetve megawattóra) után kell megfizetni, mégpedig - a közüzemi szolgáltatónak, ha közüzemi fogyasztónak energiát értékesít, - az energiakereskedőnek, ha feljogosított fogyasztónak energiát értékesít, - a feljogosított fogyasztónak, ha belföldön közvetlenül termelőtől vagy szervezett piacról energiát vásárol, illetve energiát importál, - annak a vállalkozásnak vagy gazdasági tevékenységet végző természetes személynek, aki saját felhasználásra termel energiát, kivéve, ha azt megújuló energiából vagy adóval terhelt energia felhasználásával állítja elő. A környezeti célok háttérbe szorulását a fiskális céllal szemben mutatja azonban az a tény, hogy az adó mértékének meghatározását nem előzte meg vizsgálati elemzés, és az okozott környezeti, externális költségek számszerűsítésére sem tettek kísérletet. Az energiaadó egyfázisú adó, a nem lakossági felhasználókat terheli, a lakossági fogyasztók adómentességet élveznek. Az OECD környezetpolitikai értékelése a 2000-2007 periódusra [OECD, 2008, 124 o.] szerint a környezetvédelemhez kapcsolódó adókból (termékdíj, járműadó, üzemanyag jövedéki adója, vízhasználati díj, energiaadó, környezetterhelési díj, egyéb bevételek) származó bevételek 2005-ben a GDP 2,5 %-át tették ki.
2
Kérdések: 1. Mit nevezünk környezetvédelmi adónak? Jellemezze! 2. Melyek a környezetvédelmia adók legfontosabb fajtái? 3. Mi a leglényegesebb különbség a fiskális adók és a környezetszabályozó adók között? 4. Miért ösztönöz nagyobb környezettudatosságra az emisszióra kivetett adó? És meddig? 5. Mit jelent a zöld adórendszer? Jellemezze! 6. Sorolja fel az adójellegű szabályzás előnyeit! 7. Sorolja fel az adójellegű szabályozás hátrányait! 8. Mely ökoadókat nevesíti a Kvt.? 9. Mondjon példát a Kvt.-ben nem nevesített gazdasági szabályzókra! 10.Milyen esetben kell környezet-igénybevételi járulékot fizetni? Nevezzen meg három , a magyar jogrendszerben használt járuléktípust. 11.Milyen esetben kell környezetterhelési díjat fizetni? Milyen környezetterhelési díjak ismeretesek a magyar környezetvédelmi szabályozásban? Hasonlítsa össze a környezetterhelési díjat a környezetvédelmi bírsággal! 12.Mi a termékdíj célja? Függ-e a termékdíj a csomagolás tartalmától? 13.Önkéntes-e a magyar betétdíjas rendszer? 14.Mi az energiaadó bevezetésének célja? Mennyiben sikerült ezt a célt megvalósítani?
2
IV. Emisszió-kereskedelmi rendszer – a kibocsátási egységek (jogok) piaca Az emisszió-keseskedelmi rendszer a környezetvédelem fegyvertárának egyik legmodernebb eszköze, melynek létrejötte nagy lépésnek számít globalizálódó világunk közös felelősségének elismeréséhez. Lényege, hogy csaknem teljesen mindegy hol, a Föld melyik pontján fogunk hozzá az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának korlátozásához, eredményt érünk el, ugyanis az éghajlatváltozás globális probléma, melynek kezelését csak globális szinten lehet elkezdeni. A környezeti eredmény szempontjából mindegy, hol érjük el a kibocsátás csökkentését – ez a kötelezettség adja a szabályozás „merevségét”, a keretet – ám a költségek tekintetében már nem. Ott kell az első lépéseket megtenni, ahol a legolcsóbb, és az fizesse meg ennek a költségeit, akinek ez még így is sokkal jobban megéri, mintha a saját kibocsátását kellene csökkentenie – ez a szabályozás „rugalmasságát” az ún. rugalmassági mechanizmusok alkalmazását jelenti. 1. Elméleti alapok. Modellek Az amerikai S. H. Dales 1968-ban felvetette az ún. „szennyezési jogok értékesítésé”-nek javaslatát. Elképzelése szerint a rendszer úgy működött volna, hogy a szennyező cégek kötött áron vagy árverésen megvásárolják a kormánytól bizonyos mennyiségű szennyezőanyag-kibocsátás jogát, majd ezt a jogot adjákveszik szabadon, lehetőségeiknek megfelelően a piacon. Ez azt jelenti, hogy azok a termelők, akik számára költséges lenne a szennyezés csökkentése szennyezési jogot vásárolnak, akik viszont magasnak találják a szennyezési jog árát, vállalják az emisszió csökkentését környezetkímélő eljárások kidolgozására és bevezetésére ösztönözve. Így mindenki jól jár, hiszen a környezetbarátabb működést a legkisebb költséggel tudja megvalósítani. A rendszer gazdaságilag hatékony, környezeti szempontból pedig helyettesítésre ösztönöz. Az amerikai javaslat először csupán a 80-as évek elején váltott ki jelentős visszhangot, akkor is az NSZK-ban. Az NSZK akkori kormánya 1983-ban bízott meg egy szakértőkből álló csoportot azzal a feladattal, hogy vizsgálják meg a piaci eszközök alkalmasságát a szabályozásban, elsősorban a levegővédelem terén. E kutatás eredményeképpen született meg 1984 tavaszára a szennyezési jogok piaci szabályozása (Emisszionszertifikate) és a későbbiekben tárgyalt rugalmas kompenzációs szabályozás (Flexible Kompensationsregelungen) modellje. A német kutatócsoport által vizsgált szennyezési jogok piaci szabályozási modell az alábbi feltevésekből indul ki. 1. Minden egyes szennyezőanyagra nézve előírják összkibocsátásuk országosan megengedett mértékét. 2. Ezt az összkibocsátást szétosztják azon termelők között, amelyek az adott szennyezőanyagot a környezetbe bocsátják. Ez a kiutalt emisszió lesz a vállalatok szennyezési joga, amellyel szabadon gazdálkodhatnak. 3. A szennyezési jogok tehát átadhatók, eladhatók, kikölcsönözhetők. 4. A kibocsátás csökkentése és a környezeti minőség javulása érdekében az állam meghatározott időközönként leértékeli a szennyezési jogokat. Ez a szabályozási forma tehát tulajdonképpen mesterséges piacokat hoz létre, amelyek keretén belül a piaci szereplők valós és potenciális
2
szennyeződésekre vásárolhatnak, illetve adhatnak el jogokat. Ha egy üzem például kvótájánál kevesebb szennyező anyaggal terheli a környezetet, a valóságos és a megengedett kibocsátás különbözetét, mint szennyezési jogot eladja egy olyan gyárnak, amelynek viszont nem elegendő a kapott szennyezési kontingens és kifizetődőbb számára a vétel, mint a környezetvédelmi beruházás végrehajtása. A modell alkalmazása számos előnnyel jár, gazdasági és környezeti szempontból egyaránt. A legfontosabb gazdasági jelentőség a hatékonyság, nevezetesen, a szennyezés csökkentése a költségek összgazdasági optimuma mellett valósul meg. Ez abból adódik, hogy a profitmaximalizáló vállalatok olyan módon adják – veszik a szennyezési jogokat a piacon, hogy számukra az a költségcsökkentés szempontjából mindenképpen kedvező legyen. A jogok ily módon azon termelőknél koncentrálódnak, amelyeknél a kibocsátás korlátozása csak magas költségek mellett lenne lehetséges. A modellben szereplő, a szennyezési jogok folyamatos leértékelésére vonatkozó feltétel is kedvező hatású abból a szempontból, hogy eredményeképpen egy bizonyos idő után csökken a szennyezési jogok kínálata és egy növekvő szűkösségi ár alakul ki. A magas ár ösztönöz az emisszió csökkentésére, tehát ösztönöz a helyettesítésre, a környezetkímélő beruházások megvalósítására, a szennyezés-csökkentő technológiák továbbfejlesztésére, stb. Ezek a környezet szempontjából elengedhetetlen jelentőségű intézkedések. Hasonló végeredményhez vezet – a kereslet oldaláról megközelítve – a konjunktúra idején megnövekvő szennyezési jogok iránti kereslet árnövelő hatása is. Az előnyök mindkét esetben annál biztosabban jelentkeznek, minél több szereplő vesz részt a „kereskedelemben”, vagyis minél nagyobb a szennyezési jogok piaca. Végül, a cserefolyamatok előnyeként értelmezhető az a gyakorlat is; ha a vállalat a környezetbarát technológia bevezetésével eladja azokat a szennyezési jogokat, amelyekre már nincs szüksége. A befolyt pénzek ugyanis nem az államhoz kerülnek, hanem a magánszférában maradnak, finanszírozási alapot teremtve a további környezetkímélő beruházásokhoz. Az előnyök mellett ugyanakkor jelentős problémát okoz a szennyezési jogok rendszerének gyakorlati alkalmazásában az összkibocsátás mennyiségének meghatározása, a jogok elosztása és a leértékelési ráta optimális mértékének megállapítása. Az első esetben a pontos kibocsátási adatok hiánya, a szomszédos régiókból és államokból érkező jelentős mértékű „szennyezőanyagimport”, valamint a konjunktúrális ingadozások és strukturális változások befolyása jelent nehézséget. Ilyen feltételek mellett ugyanis nem lehet az „elviselhető” összkibocsátás minden szempontból kielégítő mennyiségét pontosan meghatározni, illetve azt a tényleges szennyezettségi értékekből levezetni. A jogok szennyezők közötti szétosztására, elsődlegesen annak mikéntjére több alternatíva is rendelkezésre áll, azonban mindegyik hordoz magában problémákat. (A szennyezési jogok modellje szerint a jogok elosztását elsődlegesen nem piaci módszerekkel, hanem valamilyen rögzített elvre támaszkodva végeznék el. Csupán az ezt követő újraelosztást bíznák a piaci mechanizmusokra.) Az egyik lehetőség, ha a vállalatok szennyezési jogait az adott vállalatra korábban érvényben lévő, a közvetlen törvényi szabályozás által meghatározott határértékekből vezetik le. Ennek az a veszélye, hogy mivel létezhetnek olyan szennyezők, akik a rájuk vonatkozó normákat korábban nem vagy csak részben merítették ki, az összkibocsátás lényegesen magasabb lenne, mint a jogok elosztása előtti mennyiség. Tovább gondolva, ez túlkínálatot és alacsony árakat eredményezne a szennyezési jogok piacán. A rendszer így épp ellenkező hatást váltana ki, mint amilyen
2
céllal elvileg megalkották, nevezetesen nem az emisszió csökkentésére, hanem növelésére ösztönözné a termelőket. Másik megoldás, ha a szennyezési jogok kiutalásánál egy meghatározott időintervallumon belül tapasztalt tényleges szennyezési értékeket veszik figyelembe. Ez azért nem optimális, mert így éppen azok jutnának több joghoz és így nagyobb gazdasági előnyhöz, akik eddig csak keveset tettek a környezeti értékek megóvásáért azokkal szemben, akik már régóta alkalmaznak környezetkímélő technikákat. Ha azonban megtalálnánk a szennyezési jogok hatékony elosztásának szabályát, még mindig fennáll a piaci alapokon működő újraelosztás során keletkező monopolizálhatóság veszélye. Abban az esetben, ha csupán kevés nagyvállalat szerzi meg a szennyezőanyag- kibocsátást engedélyező jogosítványokat, félő hogy súlyos szennyezési gócok alakulnak ki. Végezetül, a modell arra sem ad megnyugtató választ, hogy milyen ütemben és milyen gyakorisággal kell a szennyezési jogokat időről-időre leértékelni ahhoz, hogy a kívánt környezeti állapotot elérjük. Teljesíthetetlen követelmények elé állíthatja a gazdaságot például, ha a rátát túlságosan magasan állapítják meg. A vállalatok ilyen esetben környezetbarát termelési eljárásokra való áttéréssel, a technológiák környezetkímélő irányba történő fejlesztésével, kapacitásleépítéssel, esetleg üzembezárással kompenzálnak. Esetenként óriásivá nőhetnek a termelési költségek, romlik a gazdaság versenyképessége. A másik véglet, a túl alacsony leértékelési ráta viszont nem ösztönöz a környezetvédelmi erőfeszítésekre, új eljárások kikísérletezésére. A ráta nagysága mellett a leértékelés gyakorisága sem elhanyagolható kérdés. Míg a gyakori leértékelés esetenként megzavarhatja a gazdaság alkalmazkodóképességét és megnehezíti a kalkulálás, előrelátás lehetőségét; addig a ritkán elvégzett eljárások azt eredményezhetik, hogy a szennyezők teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a környezeti szempontból jelentős technológiai újításokat. A szennyezési jogok piacának legsúlyosabb árnyoldalaként a benne rejlő ökológiai kockázat lehetőségét látják. Mivel a modell a kereskedés révén lemond a szennyezés mennyiségének területi szabályozásáról, a szennyezéscsökkentés régiók szerinti rangsorolásáról, valamint érzéketlen a helyi sajátosságok iránt, egyes területeken szennyezési gócok és ezáltal visszafordíthatatlan ökológiai károk keletkezhetnek. Előfordulhat például, hogy az emisszió mennyisége összességében változatlan marad, esetleg csökken is a piac egészét tekintve, összetételét megvizsgálva azonban rájönnek, ez a mennyiség csupán néhány területre, tehát szennyezési gócra koncentrálódik. Ez pedig már aggodalomra adhat okot. A rugalmas kompenzációs szabályozást a szennyezési jogok modelljével egyidőben dolgozta ki a német szövetségi kormány által 1983-ban megbízott munkacsoport. A törvényi és a piaci eszközök kombinációja révén azonban társánál alkalmasabbnak bizonyult akkoriban a szabályozásra. Hasonlóan az amerikai modellhez, felhasználja a direkt szabályozás eszközeit az ökológiai érdekek érvényesítésére, a költségoptimalizálás céljából viszont korlátozott mértékben teret enged a szennyezési jogok piacának. A rugalmas kompenzációs szabályozást az alábbi alapelemek alkotják. [Szász, 2003] 1. A vállalatoknak mindenképpen alkalmazkodniuk kell a hatóság által előírt kibocsátási normákhoz, az előírások betartása mindenki számára kötelező érvényű. Ha azonban valamely vállalat a kötelezőn felül kibocsátás-csökkenést ér el, akkor ezt a többletteljesítményt eladhatja a körzetén belül más termelőnek. A vevő így ezt követően az adott szennyezőanyagból eredeti normáján felül szennyezhet.
2
2. Az adás-vétel kizárólag a szennyezés hatókörzetén belül működő üzemek között jöhet létre. 3. Biztosítani kell a konvertálhatóságot. A cserefolyamatban tehát csak azonos hatású szennyezőanyagok képezhetik a kiegyenlítés tárgyát. 4. Fontos követelmény, hogy az adás-vétel következtében a szennyezettségi szint jobban kell hogy csökkenjen az érintett üzemek körzetében, mintha egyenként csak az előírt egyéni kötelezettségeket teljesítették volna. Az utolsó alapfeltétel rávilágít a kompenzációs szabályozás azon jelentőségére, miszerint a rendszer nemcsak a költségek optimalizálására törekszik, hanem egyúttal célul tűzi ki a szennyezés fokozatos csökkentését is. Számos előnye között megemlíthető például, hogy: rugalmasságából adódóan döntési szabadságot ad a szennyezőnek (vagy betartja a közvetlen törvényi előírásokat, vagy fokozza a kibocsátás csökkentését amiből pénzügyi haszna származik), a résztvevő vállalatok a költségcsökkentés szempontjából a legelőnyösebb eljárásokat vezetik be, környezetbarát irányba tereli a technológia fejlesztését, illetve nagyon fontos, hogy mivel eleve regionalizált, kizárja a súlyos szennyezési gócok kialakulását. A közvetlen és a közvetett szabályozás előnyeit egyesítő rugalmas kompenzációs modellt bevezették Németországban, és a tapasztalatok szerint gazdaságosan működik. Sikeresnek bizonyult a szennyezési jogok rendszerében rejlő hátrányok és veszélyek kiküszöbölésében. 2. A szabályozás jogi keretei [Fodor, 2007] - Nemzetközi szinten az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye, melyet 1992-ben Rio de Janeiroban írtak alá, hazánkkal együtt összesen 188 állam, valamint az Európai Közösségek (EK). Hazánkban az 1995. évi LXXXII. törvénnyel hirdették ki. - a keretegyezmény céljául kijelölt üvegházhatású gázok csökkentsének számszerűsített kibocsátási célértékeit az 1997-ben kiadott Kiotói Jegyzőkönyv adja, melyhez eddig 197 állam csatlakozott (köztük hazánk) és 110 állam ratifikálta. A Kiotói Jegyzőkönyv legfontosabb eleme, hogy a fejlett ipari országok, illetve a volt szocialisza államok megállapodnak abban, hogy a 2008 és 2012 közötti időszakra üvegházhatású gáz-kibocsátásaikat az 1990-es szinten stabilizálják . Az EK tagállamai egységesen 8%-os üvegházhatású gáz kibocsátás-csökkentést vállaltak 1990-es kibocsátási szintjükhöz képest. A volt szocialista országoknak lehetőségük volt az 1985-87-es bázisidőszakot választani 1990 helyett: Magyarország így 6%-os kibocsátáscsökkentést vállalt. - Az EK tagállamai megállapodtak, hogya kibocsátások csökkentését közösen teljesítik. Ezt a célt szolgálja az Európai Parlament és aTanács 2003/87/EK irányelve az üvegházhatású gázok kibocsátási egysége Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról. - -Ennek magyarországi implementációját az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek kereskedelméről szóló 2005. évi XV. törvény és végrehajtási rendeletei adják. 3. A kibocsátási egységek európai piaca A rendszer elemei: a kibocsátás engedélyezése, kibocsátások nyomon követése, ellenőrzése;
2
a a a a
nemzeti kiosztás; kibocsátás jelentése,hitelesítése; nemzeti forgalmi jegyzék; rendszer felügyelete.
A rendszer leírása A rendszer hatálya alá eső tevékenységet végző létesítmények üzemeltetői 2005.január 1.-től csak kibocsátási engedély birtokában végezhetik tevékenységüket. A kibocsátásukat – engedélyben jóváhagyott módszer szerint – kötelesek nyomon követni, és arról minden tárgyévet követő év március 31.-ig kötelesek jelentést etnni a hatóságnak. A jelentést független akkreditált hitelesítőnek kell jóváhagynia. Emellett a tagállamok nemzeti szinten meghatározzák a kiosztásra kerülő kibocsátási jogosultságok összes mennyiségét, amelyet ingyenesen leosztanak az érintett létesítményeknek. A kibocsátási egységek tulajdonosa jogosulttá válik 1 tonna szén-dioxid gáz meghatározott időn belül történő kibocsátására. Az egységeket más, az Európai Gazdasági Térségen belüli természetes és jogi személyek részére szabadon átruházhatják. A kibocsátási egység (kvóta) forgalomképes vagyon értékű jog. A nemzeti kiosztási terv külön tartalékokat is tartalmaz az újonnan belépők (új létesítmények) a vis maior miatt többlet kibocsátási egységre igényt tartók számára. Egy kisebb mennyiséget árverésen, ellenérték fejében lehet az államtól megszerezni. Az üzemeltetők kötelesek forgalmi számlát nyitni a nemzeti forgalmi jegyzékben. A kibocsátási egység a kiosztás szerinti kereskedési időszakra érvényes, ezen belül az üzemeltető szabadon gazdálkodhat, kereskedhet vele.Az üzemeltető köteles a nyomon követett és hitelesített tárgyévi kibocsátásainak megfelelő (azaz elhsaznált) mennyiségű kibocsátási egységet a tárgyévet követő év április 30-ig visszaadni az állam javára a forgalmi jegyzékben, mely ott törlésre kerül. Ha az előző évi kibocsátás kevesebb volt mint az adott évre kiosztott kibocsátási egység-mennyiség, akkor az üzemeltető a felesleget szabadon értékesítheti a piacon, vagy közös kibocsátást kezdeményezhet más létesítménnyel.. Ha azonban nem tud az előző évi kibocsátátsának megfelelő mennyiségűt visszaadni, komoly bírsággal kell szembenéznie (40EUR/t 2005-2007 között, majd 100EUR/t 2008-2012 között) s emellett a következő évben az előző évről hozott tartozással megnövelt mennyiséget kell majd visszadnia, s a neve is nyilvánosságra kerül. 4. A kibocsátási egységek kereskedelme Magyarországon A Magyar Állam kereskedési időszakonként Nemzeti Kiosztási Tervet állapít meg, melyben előre meghatározzák: – kibocsátási egységek teljes mennyiségét, – az egyes ágazatok részére kiosztható kibocsátási egységek teljes mennyiségét, – térítés nélkül átadandó kibocsátási egységek mennyiségét, – kiosztásra nem kerülő kibocsátási egységek mennyiségét, – tartalék arányát (új belépők), – kiosztás módszerét (múltbeli kibocsátás, technológiailag elérhető kibocsátási szintet alapul véve). Az energia illetve egyéb nehézipari kibocsátók referencia-kibocsátás számítását a magyar állam az 1998–2005-ig terjedő kibocsátási adatok alapján elvégezte, 2005-ben az összkvótából ingyenesen az ipari létesítményeknek juttatta a referencia-kibocsátásuknak megfelelő CO2 egyenértékű kibocsátást. A 31 millió egység 2,5 %-át az állam árverés útján bocsátotta a társaságok rendelkezésére. A Nemzeti Kiosztási Terv és Lista 2006 tavaszán született meg, ebből ismerhető
3
meg az az érintett ágazatok és vállalatok köre. A felügyeleti hatásköröket az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség (OKTVF) látja el. A kibocsátási egységekkel 2006 tavasza óta lehet kesreskedni, értékük folymatosan változott 6-30 eurós sávban, mígnem 2007-re értékük 1 erón állt meg, ezzel – legalábbis átmenetileg- működőképtelenné téve a rendszert. Ez hogyan történhetett meg? - tehetjük fel a kérdést. 5. Az eddigi magyar tapasztalatok, következtetések Az Európai Közösség Bizottsága által 2005. december 22-én közzétett útmutatóban meghatározták, hogy a nemzeti kiosztási tervre vonatkozó módosítások bejelentésének végső határideje 2006. december 31. (kivétel a Bizottság által megkövetelt módosítások). Az első kiosztási terv (2005-2007) hátrányosan érintette a korai beruházókat, és az üvegházhatású gáz kibocsátását minimalizáló korszerű létesítményeket, hiszen nem volt tekintettel a CO2 kibocsátás intenzitására (termelés és a szén-dioxid kibocsátás viszonya). Az eddig működő rendszer alapja, egy elviekben kibocsátás-csökkentést gerjesztő, önfenntartó mechanizmus, állami beavatkozást nem igényelve a létesítmények egymás finanszírozzák. Ennek lényege, hogy aki a CO2 kibocsátását az elvárt mértékben már nem tudja lecsökkenteni például azért, mert a kibocsátás csökkentése tekintetében élen jár, és csak rendkívül nagy beruházás eredményeképpen tudná tovább csökkenteni alacsony hatékonysággal az emissziót, az együttes teljesítés kapcsán, egy korszerűtlen cégnél CO2 csökkentő beruházást finanszírozva, közösen elérhetik a kívánt csökkentési szintet. Ebben az esetben azonban a következő problémák adódhatnak. Jövedelmeket von el a kibocsátás csökkentésben élen járó létesítményektől meg nem térülő módon, hiszen lehet, hogy a beruházás eredményeként csak a kibocsátás csökkentési kényszernek tudtak megfelelni, és felesleges, vagy elégséges kvóta nem jön létre, amit értékesíthetnének a beruházás finanszírozásához. További bizonytalanság, hogy elegendő eladható kvóta esetén is, a labilis kvótaárak miatt nem biztos a megtérülés az évek során, illetve egy előfinanszírozási kényszerbe sodorhatja a beruházókat, hiszen a kvótakiosztás évente történik, így csak minden kiosztást követően tudják értékesíteni a felesleget. Tehát a rendszer hibája, hogy a korszerű, környezetkímélő technológiát alkalmazó létesítményektől is további kibocsátás csökkentést vár el, illetve az egyes ágazatokban elérhető kibocsátás minimalizáló képességet is figyelmen kívül hagyja. További hátránya a rendszernek, hogy a hanyag, többletkibocsátást okozó szennyező létesítményeket passzivitásra kényszeríti, hiszen a korszerű létesítmények a csökkentési kényszer miatt majd finanszírozzák őket. Az Európai Közösségek Bizottsága által 2005. december 22-én kiadott közlemény (COM (2005) 703), alapján látható, hogy a felvetett problémák egy részét felismerték: „A második időszakra vonatkozó létesítményi szintű kiosztások meghatározásánál a Bizottság szükségesnek véli, hogy a tagállamok ne hagyatkozzanak az első időszak kibocsátásaira és egyéb adataira. Máskülönben azok a létesítmények, amelyek a kibocsátást az első kereskedelmi időszakban jelentősen csökkentették alaptalanul hátrányt szenvednek azáltal, hogy a
3
második időszakban kevesebb kibocsátási egységet kapnak, mint azok a létesítmények, amelyek a kibocsátást az első időszakban nem csökkentették.” Az OECD környezetpolitikai értékelése a 2000-2007 periódusra [OECD, 2008, 49 o.] szerint a működés első évét követően Magyarország jelentős támogatási többletről számolt be, és az üzemeltetők eladókként működtek a piacon. Ezt a kezdeti juttatástöbbletet a 2005-2007 közötti időszakra vonatkozó Nemzeti Kiosztási Terv alapjául szolgáló adatok gyenge minőségének tulajdonították. Nem véletlen, hogy a kvóták elosztásáról szóló második Nemzeti Kiosztási Tervet az Európai Bizottság csak jelentős módosítások előírása mellett fogadta el., amit a Magyar Kormány azonban az Európai Bíróság előtt keresettel megtámadott (T-221/2007. sz. Magyar Köztársaság kontra Bizottság ügy).[Fodor, 2009] A Bizottság csak azzal a feltétellel fogadta el amásodik nemzeti kiosztási tervet, hogy az engedélyezett kibocsátás mennyiségét 30,7-ről 26, 9 Mt CO2-re csökkentik, mivel a Magyarország által először javasolt felső határáték meghaladta a 2005. évi igazolt kibocsátásokat. Más szavakkal Magyarország több kvótát akart kiosztani és tartalékolni a tényleg indokoltnál. Ez a „túl-allokáció” pedig veszélyezteti a rendszer piaci elveinek az érvényesülését. Ha ugyanis sok a kvóta, akkor annak alacsony az ára, és így a kvótavásárlásra kényszerülőket nem ösztönzi a kibocsátásokcsökkentésére. Ezt a triviális összefüggést a kormányzat nem látta be, és az első kereskedési időszakban (2005-2007) jelentős többletet osztott ki és maga is bevétekre kívánt szert tenni a maradék kvóta értékesítéséből. Ezért aztán 2007-re a kvóta ára 30 euróról alig 1 euróra esett le, és ezzel mint már említettük –átmenetileg-működésképtelenné vált a rendszer. [Fodor, 2009] Önellenőrző kérdések: 1. Mi a emisszió-kereskedelmi rendszer lényege? 2. Ismertesse a szennyezési jogok piaci szabályozási modell előnyeit! 3. Ismertesse a szennyezési jogok piaci szabályozási modell hátrányait! 4. Mi a lényegi különbség a szennyezési jogok piaci szabályozási modell és a rugalmas kompenzációs zsabályozási modell között? 5. Ismertesse a kibocsátási egységek európai piacának rendszerét! 6. Mi a következménye annak, ha egy vállalat az előző évi kibocsátása kevesebb/több volt mint az adott évre kiosztott kibocsátási egységmennyiség? 7. Röviden ismertesse az eddigi magyar tapasztalatokat, kritikákat, következtetéseket!
3
V. Az önszabályozás módszere [Fodor, 2007] Önszabályozásról fogalmilag csak akkor beszélhetünk, ha a környezethasználóknak egy körülhatárolható csoportja (pl. egy gazdasági ágazat érdekképviseleti szövetsége) határoz meg követelményeket magára, tagjaira nézve (tehát egyetlen vállalat önként vállalt kötelezettsége még nem szabályozás). A követelmények kiterjednek a környezetvédelmi kötelezettségek tartalmára, illetve a teljesítés vizsgálatára, értékelésére is. Utóbbival szemben általában elvárható, hogy rendszeresen elvégezzék, szabályozott, áttekinthető, dokumentált és objektív értékelést biztosító eljárásban. Az önszabályozás struktúrája eltér a közigazgatási módszerétől, merta követelményeket nem kívülről, hanem belülről (maguk a szabályozott jogalanyok), az adott ágazat műszaki-gazdasági lehetőségeinek alapján, a gazdasági érdekekkel összhangban határozzák meg. A jogi kötelezettségeknél szigorúbb követelmények ezért nem járnak aránytalan többletterhet. A teljesítés jogi értelemben véve nem kötelezettség, hanem önkéntes (kötelezettségvállaláson alapul). A közigazgatási módszerhez hasonlít, hogy az előírt követelmények teljesítéshez itt is fűződnek bizonyos következmények. Ezeket is előre kidolgozott eljárási rendben, (engedélyezési eljárás helyett azonban) tanúsítás (auditálás) során alkalmazzák. Engedély helyett tanúsítványt lehet szerezni, szankcióként pedig a tanúsítványt (és a hozzá kapcsolódó előnyöket) lehet elveszteni. Ez a módszer első sorban piaci előnyök szerzésére irányul, így hatásmechanizmusát tekintve szoros rokonságot és kapcsolatot mutat a gazdasági módszerrel is. A tanúsítás révén csökkennek a környezethasználat költségei és javul a vállalat hírneve. A követelmények teljesítése, illetve az auditálás hozzájárul ahhoz, hogy a gazdasági szereplő átlássa tevékenysége környezeti kockázatait, fejlesztési lehetőségeit az erőforrásokkal való takarékosság növelésében, az állam által előírt fizetési kötelezettségek mértékének csökkentésében. A kedvező (igazolt) teljesítmény, illetve az átlagosnál fokozottabb környezeti orientáció (felelősségérzet) reklámértékkel bír, alkalmas versenyelőny szerzésére a természeti erőforrásokkal kevésbé felelősen bánó vállalatokkal, illetve azok termékeivel szemben. Ennyiben a gazdasági módszer sajátosságai is megjelennek itt. Az önszabályozás tipikus eszközei a környezeti menedzsment-, illetve auditálás (teljesítményértékelés) rendszerei (pl. ISO 14000-es szabvány), de eredetileg ide tartoztak a különböző (környezetbarát) termékminősítések is. Annak érdekében, hogy az önszabályozás eszközei ne a verseny torzulását eredményezzék, alkalmazásuk feltételezi a jogi szabályozást. A jogi szabályozásnak alapvetően két feladata van: egyrészt annak elérése, hogy az önszabályozás megbízható módon egészítse ki a közigazgatási szabályozást. Az állam ehhez egységes szempontokat vezet be egyes (kiválasztott) önszabályozó rendszerekre, vagy épp maga állít fel ilyen rendszert, de mindig a gazdasági szereplőkkel együttműködve (EMAS, Európai Virág, környezetbarát terméktanúsítás). Ilyen esetben a szabályozás elveszíti tisztán önszabályozási jellegét. Az állam bizonyos mértékű felügyeletet vállal afelett: beleszól a tartalmi követelményekbe, előírja a tanúsító szervezet függetlenségét és
3
szakértelmét, a rendszer nyilvánosságát, stb. A követelmények meghatározásában és tanúsításában ugyanakkor továbbra is szerep jut a gazdasági érdekképviseleteknek, s természetesen megmarad a csatlakozás (a minősítés) önkéntessége. Cserébe a csatlakozók, a sikeresen teljesítők számára az állam maga is kiszámítható előnyöket biztosít. Ez elképzelhető, pl. az állami megrendelések (közbeszerzések), adókedvezmények terén, vagy a közigazgatás körében (egyszerűsített engedélyezési eljárás, partneri viszony a hatóság és a vállalat között) egyaránt. 1. A vállalati környezeti menedzsment rendszer A rendszer kialakulását közvetlenül két tényező ösztönözte. Az egyiket az egyre szigorodó hatósági előírások, a kötelező környezetvédelmi szabályok és normák jelentették, míg a másik ösztönző erő a fokozódó társadalmi elvárás volt. A környezetvédelmi mozgalmak, civil szervezetek, vásárlók és biztosítók elvárásainak való megfelelés egyben üzleti érdek is. Ha a fogyasztók igényei a környezeti tudatosság fejlődése következtében változnak, nevezetesen nőnek a környezetbarát termékek iránt, a vállalatoknak igazodni kell ezekhez a változásokhoz, maximálisan kielégítve a felmerülő igényeket. Ennek elsődleges feltétele, hogy a vállalat felső vezetése ismerje fel a környezetvédelem fontosságát, legyen felkészült és elkötelezett a környezeti érdekek iránt, és ezt a magatartást követelje meg a dolgozóktól is. A vezetőségnek ugyanakkor fontos szerepe van a vállalat környezetpolitikájának kidolgozásában, valamint a KMR kiépítésének és működtetésének megszervezésében. A rendszer kidolgozásához segítséget nyújtanak a különböző nemzetközi szabványok, amelyek közül a három legfontosabb az egész világon használatos ISO14001, a brit BS7750/1994, valamint az EU-ban kialakított, az előzőnél szigorúbb EMAS. Ezen szabványok szerinti auditálás nemzetközi szinten tanúsítja a cég környezetbarát működését, növelve tekintélyét. A vállalati környezeti menedzsment rendszer összefoglalóan a következő alapelemeket tartalmazza. [Szász 2003] 1. Az általános célokat és alapelveket magába foglaló környezetpolitika. 2. A programokat és konkrét célkitűzéseket leíró környezeti tervezés (környezetvédelmi program). 3. Környezeti szervezet (környezeti menedzsment), a felelősség és hatáskör meghatározásával. 4. A dolgozók képzését, továbbképzését szolgáló, sokszínű környezeti oktatás a vállalati környezetvédelmi célokkal való azonosulás érdekében. 5. Gyors és hatékony, a kétirányú információáramlást elősegítő, környezeti információs rendszer és monitoring. 6. A rendszer dokumentálása, az alapelveket, a környezetpolitika tartalmi elemeit, a követelményeket, utasításokat, szabályzatokat, belső és külső ellenőrzések dokumentumait összefoglaló környezeti kézikönyv. 7. Nem megfelelősség és helyesbítő intézkedések a normálistól eltérő folyamatok kibontakozása esetén. 8. A rendszer időszakonkénti felülvizsgálatát jelentő belső audit. 9. A környezeti célok teljesülését vizsgáló vezetőségi átvilágítás.
3
Az ISO 14001. szabvány folyamatábrája a KMR fejlesztésére 1.2. Az európai, közös tanúsítási rendszer (EMAS) A környezetvédelmi teljesítmény-értékelés kialakulásához a vegyipar területén bekövetkezett számos baleset, és az ezek következtében egyre erőteljesebbé, szigorúbbá váló elvárások vezettek. Az iparvállalatok egy sajátos auditálási rendszert fejlesztettek ki, amelyben a baleseti kockázatok felmérése, s annak alapján csökkentése, csökkentette a kiadásokat, illetve a vállalatok hitelképességét és a felelősségbiztosítás feltételeit javította. Ez az eszköz az európai környezetjogba 1993-ban került be. „Az ipari vállalkozások önkéntes részvételéről egy a környezetvédelmi menedzsmentet és a környezeti üzemvizsgálatot szolgáló közösségi rendszerben” (angol elnevezését rövidítve: EMAS) című szabályozást 2001-ben (a Tanács és a Parlament 761/2001. sz. rendeletével) felülvizsgálatnak vetették alá, elsősorban annak érdekében, hogy a rendszerben való részvétel lehetőségét kiterjesszék minden szervezetre (tehát pl. mezőgazdasági vállalkozások, pénzintézetek, de a hatóságok, önkormányzatok számára is). Ez az első jogilag szabályozott rendszer, amely átfogó módon igyekszik kiaknázni a környezeti menedzsment és teljesítményértékelés előnyeit. Az auditálás az önszabályozásban három tárgykörre irányulhat:
– – –
betartja-e a vállalat a rá vonatkozó előírásokat (jogszabályokat, hatósági határozatokat és önkéntes kötelezettségvállalásokat, illetve a hatósággal kötött megállapodásokat), alkalmas-e a menedzsment, van-e igazolható teljesítmény (a kitűzött célok és a ténylegesen elért eredmények közti kapcsolat).
Az EMAS erénye, hogy mindhárom területre kiterjed. Nem korlátozódik egyik környezeti elemre vagy egyetlen veszélyeztető tényezőre sem. Érvényesíti a megelőzés, az elővigyázatosság, az együttműködés és a nyilvánosság
3
környezetjogi alapelveit. Az értékelési folyamat felől közelítve a rendszer (átfogva a menedzsmentet és a teljesítmény értékelését is) a következő elemekből áll: a) Környezetvizsgálat: A vállalat egy adott üzem, illetve telephely környezetvizsgálatát végzi (végezteti) el, amely az üzemi tevékenységgel összefüggő környezeti problémákra, következményekre valamint az üzemi környezetvédelem helyzetére terjed kit. (E tartalom hasonlít a magyar környezetvédelmi felülvizsgálatéhoz). b) Környezetpolitika: A vállalatnak saját környezetpolitikát kell kidolgoznia, a környezeti vonatkozású célokkal és cselekvési elvekkel. Ennek a vonatkozó környezetvédelmi jogi előírások betartása mellett az üzemi környezetvédelem megfelelő, folyamatos javítására kell irányulnia, alapvetően a BAT (Best Available Technology) követelményeinek a szintjén. c) Környezeti program: A két előző lépés alapján a vállalat üzemi környezetvédelmi programot készít. Ez átfogja a környezeti célok megvalósításához szükséges eszközöket, intézkedéseket, tevékenységeket. d) Környezetvédelmi menedzsment: az üzem, vállalat adott telephelyén zajló valamennyi, környezeti szempontból releváns tevékenységet egy ún. környezeti menedzsment-rendszerben kell szabályozni. E rendszer célja lényegében a környezetpolitika végrehajtásának szavatolása. A legfontosabb kapcsolódó elvárások: a kulcspozíciókban levő személyek feladatainak és felelősségének meghatározása; a célok, a program és a politika kidolgozása a legmagasabb, arra alkalmas szinten történjen; információáramlás és továbbképzés a feladatokról; jogszabály- illetve környezeti következmény-jegyzék vezetése; elvárások megfogalmazása a szerződéses partnerekkel szemben; dokumentált működés és végül rendszeres auditálás (üzemvizsgálat). A menedzsmentre vonatkozó szabályok a környezetvédelmi szempontoknak a vállalatvezetésben való megjelenítését célozzák meg. A 2001-es módosítással a rendelet ebben a tekintetben nagymértékben támaszkodik az ISO 14001-es környezetvédelmi szabványra. e) Környezeti üzemvizsgálat: ez a voltaképpeni, szűk értelemben vett teljesítményértékelés, amelyet a vállalatnak le kell folytatnia az üzemi szervezet, illetve a menedzsment környezetvédelmi teljesítményének átfogó, rendszeres, objektív és dokumentált értékelésére. Célja elsősorban annak értékelése, hogy a vállalati környezetpolitika szempontjából mennyire hatékonyak a megtett intézkedések. E vizsgálatot belső ellenőr vagy megbízott külső szakember (auditor) végzi. Szempontjait a rendelet részletesen határozza meg. Az üzemvizsgálat eredményeit a környezeti menedzsment legfelső szintjén kell kiértékelni, megfogalmazva egyúttal az üzemi környezetvédelem javításának lehetőségeit, adott esetben módosítva ezekkel a környezeti programot (visszacsatolás). f) Környezetvédelmi nyilatkozat: A vállalat az üzemen belüli eljárás lezárásaként dokumentálja a részvételi feltételek teljesítését (része egy erről szóló tanúsítvány), s erről informálja a közvéleményt (interneten, kiadványban). g)A környezeti nyilatkozat szakértői hitelesítése: A környezeti nyilatkozatot egy bejegyzett környezetvédelmi szakértőnek érvényessé kell nyilvánítania. Ezzel az auditálás kikerül az üzem, a vállalat belső köreiből egy független, külső szakértő kezébe, garantálva, hogy a vállalat ténylegesen megfelel a rendeletben meghatározott követelményeknek. A szakértő betekintést nyer a vállalati dokumentációkba, megvizsgálja az üzemet, meghallgatja az üzemi személyzetet. A vállalat illetve üzem teljesítményéről jelentést készít, amely tartalmazza a rendelettel ellentétes tényeket, a környezetvédelmi nyilatkozattal szemben támasztott kifogásokat,
3
valamint azon módosításokat és kiegészítéseket, amelyeket a vállalatnak a nyilatkozatba fel kell vennie. Végül a szakértő megvitatja a vállalatvezetéssel a felmerült kérdéseket. A szakértő ismereteinek a következő területekre kell kiterjednie: a környezetvédelmi üzemvizsgálat módszertana, menedzsment-ismeretek, környezeti problémák, környezeti normák és szabványok, és az érintett környezethasználatokkal kapcsolatos műszaki ismeretek. A szakértőnek felsőfokú végzettséggel kell rendelkeznie, de hangsúlyosak a gyakorlati ismeretek és tapasztalatok is. Szakértői szervezet esetében a szervezet tagjainak együttesen kell birtokolnia a megkívánt ismereteket. Ugyancsak a rendelet által támasztott követelmény az, hogy a szakértőnek függetlennek, pártatlannak és minden olyan (gazdasági) befolyástól mentesnek kell lennie, amely eljárásának kimenetelét érinthetné. A környezetvédelmi szakértők bejegyzését Hazánkban és Ausztriában állami szerv végzi, míg magánszervezeteket (kamarákat) bízott meg ezzel az állam Németországban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Dániában, Hollandiában is. h) Az üzem nyilvántartásba vétele: Az érvényesített nyilatkozatot meg kell küldeni az illetékes tagállami hatóságnak, amely azt, az auditált üzemek nyilvántartásába való felvétel után, bárki számára hozzáférhetővé teszi. A nyilatkozatokba a rendelet és egyúttal a környezeti információkról szóló közösségi irányelv konkretizálásaként, a polgároknak betekintési joguk van. Az EMAS rendszerében részt vett üzemek nyilvántartását egyébként sehol nem a szakértőket akkreditáló szervek végzik. Németország kivételével (ahol a gazdasági kamarák és a kézműves kamara) mindenütt állami szervek látják el e tevékenységet. i) A részvételi nyilatkozat (EMAS-védjegy): Nyilvántartásba vétel esetén a vállalat felhasználhatja az ún. részvételi nyilatkozatot, tanúsítványt, amely kifejezésre juttatja a rendszerben történő eredményes részvételt. Ez a vállalatok részvételének az egyik ösztönzője, hiszen (levélpapíron, cégtáblán, stb. való) használata alkalmas a vállalat imázsának a javítására. A védjegyet ugyan közvetlenül termékreklámként felhasználni nem lehet, de szerepelhet, pl. a terméket árusító üzlet polcán. A rendelet számos követelményével a (tőle független, önszabályozási rendszerként működő) ISO 14001-es nemzetközi szabvány egyenértékű. A rendelet által előírt pluszfeltételek: a környezetvédelmi nyilatkozat kiadása, a szakértő általi felülvizsgálat és érvényesítés.Az ISO 14001 szabvánnyal rendelkező cégek magyarországi nyilvántartását önkéntes alapon a KÖVET végzi: http://www.kovet.hu/view/main/173-619.html Idézet egy ISO tanusítási tanácsadó portál fórumáról: „….szerintem az ISO 14001 egyértelmű előnye az, hogy kevesebb környezetvédelmi hatósági bírsággal számolhat az a cég, aki környezetirányítási rendszert működtet. Nem feltétlenül azért, mert a hatóságok kesztyűssebb kézzel állnak hozzá egy ISO 14001 tanúsítvány birtokában lévő cégnek. Bár ezt is láttam már. Inkább az, ha az ISO 14001 tanúsítvány valóban egy jól működő környezetirányítási rendszeren alapszik, akkor a cég vezetése legalább tisztába kerül azzal, milyen törvények vonatkoznak rá, és mely törvénynek nem tesz eleget. Így nem az ellenőrtől tudja meg, hogy miért kell bírságot fizetnie, hanem tehet ellene, felkészülhet rá. AZ ISO 14001 tanúsítvány persze marketing
3
szempontból is fontos. Egy sokkal kevésbé hamisítható tanúsítás mint az ISO 9001, ahol nem akreditált tanúsítók is működnek a piacon. ISO 14001 tanúsítványnak súlya van.” (http://www.isotanusitas.hu/hu/forum/tema/iso14001.html) 1.3. A környezeti irányítás és teljesítményértékelés magyarországi szabályai A hazai jogban meglehetősen kevés a menedzsmenthez kapcsolódó előírás. Ilyen, pl. az, hogy (a Kvt. 108. §-a alapján) egyes környezethasználatok esetén szakképzett környezetvédelmi megbízottat kell alkalmazni. A megbízott feladata a környezetvédelmi előírások betartására való figyelemfelhívás, jogállását a vállalat és a megbízott közötti szerződés rögzíti. A megbízott tehát a vállalatvezetésnek nem tagja. Ezzel szemben, pl. Németországban, a környezetvédelemért felelős személy a menedzsment tagja, azaz vezető tisztségviselő. A teljesítményértékeléssel kapcsolatban a Kvt. két rendelkezést is tartalmaz. Az egyik általában a teljesítményértékelésről, míg a másik, az ún. környezetvédelmi vezetési és hitelesítési rendszerről, ami az EMAS megfelelője. A teljesítményértékelésre a Kvt. 77. §-a a felülvizsgálat szabályait rendeli alkalmazni azzal, hogy itt önkéntes értékelésről van szó, amit a hatósághoz be lehet nyújtani jóváhagyásra. Jóváhagyás esetén úgy lehet a felülvizsgálati eljárást lefolytatni, mintha a környezethasználó teljes körű környezetvédelmi felülvizsgálatot végzett volna. E jóváhagyás természetesen az önszabályozáshoz tartozó auditálások érvényességének nem feltétele. Megjegyezzük, hogy a Kvt. szerinti elnevezés (a teljesítményértékelés) alkalmazása nem szerencsés, mert annak (illetve a felülvizsgálatnak) nem része a menedzsment vizsgálata, és a tényleges környezetvédelmi teljesítmény értékelése. A Kvt. 2001. évi módosítása során a törvénybe bekerült a 81/A. §, amely „A környezetvédelmi vezetési és hitelesítési rendszer (EMAS)” címet viseli. E jogszabályváltozás a formális jogharmonizáció egyik tipikus példája, a jogalkotó ugyanis oly módon teremtett keretet a tényleges bevezetést jelentő, rendeleti szintű jogalkotásnak, hogy a törvénynek a teljesítményértékelésről szóló korábbi előírásaitól függetlenül, azok terminológiáját azonban mégis átvéve egészítette ki a törvényt. Eszerint a környezethasználó saját környezetvédelmi teljesítményének értékelése és javítása, valamint a közvélemény megfelelő tájékoztatása érdekében vehet részt a rendszerben. Felülvizsgálja (illetve vizsgáltatja) tevékenysége környezeti hatásait, környezeti nyilatkozatot készít, majd azt hitelesítteti és nyilvántartásba vétel céljából benyújtja az erre feljogosított szervezetnek, továbbá ezt követően mindenki számára hozzáférhetővé teszi. Noha a Kvt. nem érzékelteti, az európai rendelet – mint Magyarországon közvetlenül hatályos jogszabály – ismeretében mégis nyilvánvaló, hogy az itt használt „teljesítmény értékelése”, illetve „felülvizsgálja” kifejezések nem azonos tartalmúak a környezetvédelmi felülvizsgálattal és a teljesítményértékeléssel. Az uniós rendelet végrehajtását biztosító hazai jogszabály – a 214/2006. (X. 31.) sz. kormányrendelet – szerint a szakértőket a Nemzeti Akkreditációs Testület veszi nyilvántartásba, míg a rendszerben eredményesen részt vett vállalatok
3
nyilvántartását az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség vezeti. A szabályozás bürokratikus eleme, hogy a nyilvántartásba vételhez nem elegendő a szakértői hitelesítés, mert a jogszabályoknak való megfelelésről a területileg illetékes zöldhatóságnak is nyilatkoznia kell. A nyilvántartásba felvett vállalatok adatait az interneten közzéteszik. Törlik a nyilvántartásból, aki nem nyújtja be évente hitelesített környezeti nyilatkozatát, vagy akivel szemben elmarasztaló környezetvédelmi határozat születik. Jelen pillanatban 20 különféle vállalat, önkormányzat van EMAS nyilvántartásba véve.
Az országos zöldhatóság által kiadott okirat fejléce az EMAS-védjeggyel 2 A környezetbarát terméktanúsítás [Fodor, 2007] 2.1. A környezetvédelmi termékminősítésről általában A környezetvédelmi szempontú termékminősítések rendkívül sokfélék. A minősítés kötelező a termék veszélyessége esetén (ebben az esetben a minősítés az előállításnak, forgalomba hozatalnak a feltétele, akárcsak egy engedély), s önkéntes, ha valamely kedvező tulajdonság megállapítására irányul. A minősítés eredménye a termék (csomagolás) megjelölése. A termékjelölések megjelenési formájukat illetően lehetnek szövegesek, de vannak képi szimbólum, címke, adott esetben bejegyzett (tanúsító) védjegy formájában megjelenő termékjelzések is, amelyek gyakran valamilyen szöveggel egészülnek ki. Ha kötelező minősítésről van szó, a jelölés alkalmazása is kötelező és további kötelezettségek kapcsolódnak hozzá, amelyek az előállítás, a forgalmazás, a használat során, vagy épp a hulladékká válás után azt hivatottak biztosítani, hogy a jelzett kockázatok ne realizálódjanak. Az uniós szabályozásból példaként említhető az elektromos és elektronikai termékek hulladékairól szóló irányelv, amely szerint minden elektronikai terméket olyan jellel kell megkülönböztetni, amely a kommunális hulladékban való elhelyezés veszélyére, illetve a szelektív gyűjtés kötelezettségére figyelmeztet (áthúzott hulladékgyűjtő edény). A kötelező jelzések egy része a termékek osztályozását is jelenti, kifejezve azt, hogy a kiemelt paraméter tekintetében különbség van az egyes termékek környezeti hatásainak a mértékében. Erre példa a napjainkra már közismert energia-címke, amely pl. mosógépeken, izzókon kötelezően feltüntetendő. Itt leegyszerűsítve energia-hatékonysági fokozatokról (A-G; illetve a mosógépek esetén a vízigény és a zajszint jelzéséről is) van szó, amelyek esetében a minősítés egyaránt lehet pozitív (pl. A, azaz magas energiahatékonyság) és negatív (pl. G, azaz alacsony energiahatékonyság). Ha kiemelkedően jó az energetikai tulajdonság és a többi, lényeges környezeti mutató, annak jelzésére az EK-ban az energia-címke és az alább tárgyalandó Európai Virág (az EK környezetbarát címkéje) együtt alkalmazható. A termékek pozitív minősítése, mint gazdasági-önszabályozási eszköz a vállalatok, üzemek auditálásával rokon jogintézmény. A módszertani hasonlóság
3
mellett az európai szabályozás szerint a két jogintézmény közötti szoros kapcsolatot erősíti, hogy (az alább bemutatandó rendelet alapján) az Európai Virág odaítélésekor a tagállamok illetékes szervei tekintettel kell, hogy legyenek az EMAS (vagy az ISO 14001-es szabvány) szerinti teljesítményértékelés meglétére. A pozitív termékjelzések reklámértékkel bírnak, ezért használatuk különösen népszerű. A jogi szabályozás általában azokat a jelzéseket ismeri el, amelyek valamennyi környezeti tulajdonság értékelésére, illetve ún. életcikluselemzésre épülnek. Ezekhez a jelölési rendszerekhez kapcsolódnak a tanúsítás megbízhatóságára vonatkozó garanciák (nyilvántartások, kritériumok, felelős szervek kijelölése). A környezetbarát jelleg megítélése nehéz. Egy terméknek sokféle környezeti tulajdonsága lehet, amelyeket összességükben kell értékelni (pl. hulladékszegény-e, könnyen lebomlik-e, mennyi a nyersanyag igénye, tartalmaze az ózonkárosító anyagot, stb.) Ha ezek közül csak egyeseket vizsgálunk, az eredmény félrevezető. E felismerésre volt válasz az átfogó értékelésre törekvés: ilyen minősítést csak olyan termék kaphasson, amelyet minden szempont alapján megfelelőnek találtak. Valójában nem a terméket (annak nem minden életciklusát), hanem csak az előállítás körülményeit értékelik és tanúsítják az ún. ökológiai vagy biogazdálkodás esetén („bio…” termék). A megfelelő vizsgálatokat nélkülöző jelzések a fogyasztók megtévesztésének kategóriájába tartoznak. A részvizsgálatokon alapuló termékjelölések (pl. hulladékszegény, újrahasznosítható, energiatakarékos, ózonkárosító anyagoktól mentes, magas élettartam, stb.) viszont lehetnek jogszerűek is, amennyiben nem sugallják azt, hogy a termék valamennyi környezeti tulajdonsága kedvező. A környezetbarát jelölés több funkciót képes betölteni: informál, megkülönböztet, és a gazdasági reklám mellett közérdeket, társadalmi funkciót is teljesít. Mivel a termék (szolgáltatás) a gazdasági tevékenység végeredménye, a rá vonatkozó, magas szintű előírások közvetve befolyásolják az üzemi folyamatokat. 2.2. Az Európai Virág (az EK környezetvédelmi címkéje)
A környezetvédelmi címke kiadásának közösségi szintű rendszerét 1992-ben vezették be. A szabályozást 2000-ben átfogó revíziónak vetették alá, a hatályos előírásokat az 1980/2000 sz. EK tanácsi és parlamenti rendelet tartalmazza. A rendelet fő célkitűzései közé tartozik a fogyasztók minél jobb informálása és orientálása, az Európa-szerte érvényesülő feltételek megszabásával a környezetbarát termékeket előállító vállalatok versenyhelyzetének harmonizálása, és nem utolsósorban a környezetbarát termékek fejlesztésének, előállításának és fogyasztásának elősegítése. A rendelet hatálya az élelmiszerek, italáruk és gyógyszerek kivételével valamennyi (ipari) termékre, illetve szolgáltatásra kiterjed. A 2. cikkely (4) bekezdése szerint a címke nem adható ki egyes különösen veszélyes vagy környezetkárosító anyagokra, termékekre, illetve azon termékekre, melyek előállítási folyamata jár ilyen kockázatokkal. A termék környezetbarát jellegét nem csak használati jellemzői határozzák meg, hanem teljes életciklusa alatt kifejtett környezeti hatásai. A rendelet I. sz. melléklete tartalmaz egy sémát a környezetbarát jelleg megítélésére. Ez öt életciklusra (előkészületi, gyártási, forgalmazási illetve csomagolási, használati és ártalmatlanítási fázis) bontja a termékek élettartamát, amelyek
4
- mindenkor tíz környezeti szempont – zaj, energiaigény, hulladékkeletkezés, talaj-, víz- és levegőszennyezés valamint az ózonrétegre, az ökoszisztémára és a biológiai sokféleségre gyakorolt hatások és a környezetbiztonság – szerint vizsgálandók. A rendelet szerint az első lépés azon termékek körének meghatározása, amelyek egy termékcsoportba tartoznak, majd az említett séma alapján, termékcsoportonként meghatározzák a minősítés feltételeit (a környezetbaráttá minősítés kritériumait és vizsgálati szempontjait). A kritériumokat közösségi szinten, a tagállamok, a gazdasági és környezetvédelmi érdekképviseletek bevonásával határozza meg, egy erre felállított bizottság, majd adja ki határozatok formájában az Európai Bizottság. A speciális környezeti szempontoknak a környezetvédelem magas színvonalát kell szavatolniuk, lehetőség szerint az ún. tiszta technológiák alkalmazásának megkövetelésével. A termékcsoportokat 3-5 éves időtartamra határozzák meg, a rájuk vonatkozó kritériumok időbeli hatálya is ehhez igazodik. A környezetvédelmi követelmények egyébként szorosan kötődnek a termékekkel szemben támasztott termékfelelősségi, fogyasztóvédelmi, termékbiztonsági, stb. követelményekhez. A környezetbaráttá minősítésnek ugyanis a kiemelkedő környezeti tulajdonságok mellett olyan feltételei is vannak, mint a garanciavállalás (általában a szokásosnál hosszabb élettartamra, alkatrészekkel való ellátásra), a használati útmutató, a termék összetevőinek feltüntetése, stb. A termékcsoportok kijelölésekor azt vizsgálják, hogy az adott termékek azonos célt szolgálnak-e, és hogy versenytársként jelennek-e meg a piacon. A termékcsoportok felállításának gazdasági és környezetvédelmi feltételekei is vannak: az érintett termékek jelentős piaci részesedése, nagy mennyisége, jelentős környezeti hatásai, illetve annak lehetősége, hogy a fogyasztói választás befolyásolása a környezetvédelmi helyzet javulását eredményezze. Ilyenek, pl. a televíziók, mosószerek, égők, másolópapírok. A címke kiadásáról a tagállamok által megjelölt (semleges és független) nemzeti hatóságok döntenek (a gyártó, esetleg termelői érdekcsoport kérelmére) az érdekeltek meghallgatása után. A pozitív döntést indokolással együtt meg kell küldeni az Európai Bizottságnak, amely továbbküldi annak kivonatát (érdeklődés esetén a részletes indokolást is) a többi tagállam hatóságainak. A címke használatának feltételeiről a kiadó szerv és a jogosult szerződésben állapodik meg. Elsősorban reklámcélokat szolgálhat, de csak kifejezetten a minősített termékkel összefüggésben (a környezetbarát termék gyártása még nem jelenti az egész vállalat vagy üzem környezetbarát működését, arról az auditálás adhat számot). Az Európai Virágot viszonylag kevés termék kapta meg, aminek a nagy hagyományokkal rendelkező országokban (pl. Németországban, Ausztriában) az oka az, hogy a párhuzamosan működő nemzeti tanúsítás mellett nincs rá érdeklődés a vállalatok részéről. 2001-ben elkészült egy munkaterv az Európai Virág hatékonyabbá tételére, illetve a tagállami címkék és az uniós szabályozás összhangjának javítására. Ebben olyan elképzelések szerepelnek, mint a nemzeti és európai környezetbarát-kritériumok egyeztetése, a két címke kiadására irányuló eljárás egybevonása vagy a követelmények eltérésének nyilvánosságra hozatala. Jelenleg 6 magyarországi, illetve magyarországi érdekeltségű cég termékei (pl.televízió, szálláshely, komposzt, fénycső, tisztítószer) rendelkeznek Európai Virág cimkével (http://www.kornyezetbarat-termek.hu/16EUvh.htm)
4
2.3. Környezetbarát termékek a magyar jogban A kedvező környezeti tulajdonságú termékek iránti igény hazánkban jóval korábban jelent meg, mint hogy arra a jogalkotás felkészült volna. Amellett, hogy az import termékek révén megjelentek a különböző külföldi címkék, a hazai gyártók illetve forgalmazók maguk is felfedezték az ebben rejlő reklámlehetőségeket, és különböző feliratokkal kezdték ellátni termékeiket. Ezek között a leggyakoribb a környezetbarát jelző volt, amely mögött nem állt elismert termékminősítés, ezért használatának piaci megítélése bizonytalan volt. Mint a Gazdasági Versenyhivatal határozatai rámutattak, a környezetbarát fogalom valós tartalma összetett és relatív (mindig csak a technikai fejlettség adott szintjén, az érintett részpiac feltételei között érvényes), ezért a fogyasztók által nem kontrollálható. A környezeti hatások kimutatása bonyolult, tudományos igényű feladat, amely életciklus-elemzéssel végezhető el, valamennyi környezeti tényező együttes figyelembevételével. Profitorientált vállalkozók a fogyasztók megnyeréséért folytatott versenyben csak megalapozott információkat közölhetnek. Ezért minősítési rendszerre van szükség, amely kiküszöböli, hogy maga a gyártó vagy forgalmazó minősítse, esetleg elfogultan, a termékét. 1994 januárjától működik Magyarországon a környezetvédelmi tárca által alapított Környezetbarát Termék Közhasznú Társaság, amely a környezetbarát termékek, technológiák és szolgáltatások megkülönböztetésére a védjegyhasználat jogát megadja. A jogszabályi háttér kialakítására később került sor: először a Kvt. (86. §) megteremtette az alapokat, majd ennek alapján a környezetvédelmi miniszter meghatározta a minősítés feltételeit 29/1997.(VIII. 29.) KTM sz. rendeletében. A szabályozás hatálya (az EU rendeletével egyezően) nem terjed ki az élelmiszerekre, italárukra és gyógyszerekre. Tartalmi követelményként a miniszteri rendelet azt határozza meg, hogy a termék az adott igényt kielégítő egyéb termékekkel összehasonlítva azonos, vagy jobb termékminőség mellett, a környezeti hatást igazoló életútelemzés alapján, számszerűsített adatokkal bizonyított módon, kisebb környezet-igénybevételt illetve -terhelést okoz. A pályázati és minősítési feltételeket a miniszter által kiadott tájékoztató tartalmazza. A termékminősítés és az auditálás kapcsolatát jelenti az a követelmény, hogy a pályázónak be kell mutatnia (minőségbiztosítási és) környezetirányítási rendszerének tanúsítványát, vagy ha ezzel még nem rendelkezik, akkor e rendszerének rövid leírását. Az adott termékre vonatkozó minősítési feltételek 5 évre szóló meghatározása az érintett minisztériumok (FVM, GKM, KvVM, stb.), a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség, az MTA, az OMFB, a Nemzeti Akkreditáló Testület, a gazdasági és fogyasztóvédelmi érdekképviseletek, a környezetvédelmi mozgalmak és a Kht. képviselőiből álló Értékelő és Minősítő Bizottság feladata. A védjegy kiadását a Környezetbarát Kht-hoz benyújtott pályázattal lehet kezdeményezni, amelyről szakértői vizsgálat készül. A Minősítő Bizottság javaslatot tesz a döntésről, amelyet ezután a miniszter hoz meg, felhatalmazva a Környezetbarát Kht-t arra, hogy a termék gyártójával a védjegyhasználati szerződést megkösse. A védjegyhasználat joga három évre szólhat, és védjegyhasználati díj megfizetéséhez kötött. A védjegy, illetve a környezetbarát kifejezés jogosulatlan használatának szankciója környezetvédelmi bírság.
4
A KTM rendelet alapján minősítés nélkül is megköthető a védjegyhasználati szerződés, ha olyan termékről van szó, amely valamely külföldi minősítő szervezettől már tanúsítványt szerzett, feltéve, hogy a külföldi és a magyar szervezet között viszonosság áll fenn. Ez az előírás nem alkalmazható mechanikusan, mivel az eltérő tagállami feltételek (pl. a hulladékká vált termék visszagyűjtésére szolgáló rendszer léte vagy hiánya) miatt az egyik országban környezetbarátnak minősülő termék a másik országban nem feltétlenül minősíthető annak. A környezetbarát védjegy alkalmazásához jogszabályaink számos előnyt kapcsolnak, így segítendő elő a környezetvédelmi célok megvalósulását. Csupán példálózó jelleggel említjük meg, hogy a környezetbarát termékek után fizetendő termékdíjból 25% kedvezmény illeti meg, az ilyen termékek és szolgáltatások előnyt élveznek a minisztériumi pályázatok elbírálásánál és a közbeszerzési pályázatokon is. Mindezek ellenére nem mondható, hogy a magyar tanúsítási rendszer megfelelő népszerűséget ért volna el, ami szoros összefüggésben áll a magyar ipar és a lakosság környezeti érzékenységével. Az utóbbi néhány évben, pedig a környezetbarát termékek, illetve az ilyen termékeket előállító vállalatok száma ahelyett, hogy emelkedett volna, jelentősen csökkent.
A magyar és az európai tanúsítás címkéje (védjegye) A minősített termékek és a kritériumok köre nincs átfedésben az Európai Virágéval, aminek az oka részben az, hogy az EU csak a jelentősebb környezeti hatással bíró termékekkel foglalkozik, míg nálunk kevésbé jelentős termékeket is minősítenek. Többnyire bevásárló táskák, fagyasztóládák, kisebb részben építőelemek, takarítási szolgáltatás, porral oltó, stb. szerepel a magyar ökocimkét nyert termékek listáján, amit az esetek jelentős részében a termék-díjfizetés kedvezménye motivál. (http://www.kornyezetbarat-termek.hu/15vh.htm). 59 cég 611 termékét találjuk a listán.
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.
Önellenőrző kérdések: Milyen tényezok ösztönözték a környezeti menedzsmentrendszerek kialakulását? Melyek a környezeti menedzsmentrendszer alapelemei? Milyen szervezetek vehetnek részt az EMAS-ban? Mutassa be a szakértő szerepét az EMAS-ban! Van-e szerepe a zöldhatóságoknak az EMAS hazai rendszerében? Milyen termékek nem kaphatják meg az Európai Virág termékjelölést? Mutassa be a környezetbarát termék védjegy megszerzésére irányuló eljárást! Milyen elemzés szükséges a környezetbarát jelleg megállapításához?
4
4
VI. A társadalmi felelősségvállalás – a felelős vállalat [Tóth, 2007] 1. Bevezetés Miért e fejezet? – témánk jövőképe Az előző fejezetekben feltártuk a gazdaság-környezet konfliktusának okait, bemutattuk a legelterjedtebb közigazgatási, gazdasági, vegyes, önkéntes vállaláson nyugvó szabályozókat, melyek segítik azt, hogy az említett konfliktus feloldódjon, és társadalmunk fejlődése fenntarthatóvá váljon. Tóth Gergely a környezetvédelem és a CSR eszközeinek több mint egy évtizedes kitartó népszerűsítése és alkalmazása után úgy látja: a világ gondjai immár nagyobbak, mint hogy a vállalatirányítás eszköztárával megoldhatók lennének. „Meggyőződésem, hogy a vállalati felelősség a fejlődés fenntarthatatlansága miatt olyan vastörvény, amit be kell tartani a jövő gazdálkodóinak. Nemcsak azért, mert ez piaci elvárás, vagy fogyasztói nyomás nehezedik rájuk. Egyfajta olyan kényszer, amit bolygónk és társadalmaink állapota ró mindnyájunkra, s amit nem lehet népszavazással vagy más törvényekkel megváltoztatni.” E fejezet taglalása tekinthető témánk jövőképének is egyben, hiszen mintegy keretbe foglalja az eddig elhangzottakat, perspektívát mutatva a vállalatok, a gazdaság számára, hogyan legyen fenntarható, hogyan legyen felelős azért a környezetért, melyben gyökerezik. Eredete Manapság sokat hallani a vállalatok felelősségéről, avagy társadalmi felelősségéről (angolul: CSR – Corporate Social Responsiblity). A kifejezés és a vállalati társadalmi felelősség eredete nem tisztázott. Egyesek egy nagy biztosítót hoznak fel példaként, amelynek már a 70-es években volt Vállalati Felelősség Osztálya, mások a nagy amerikai céges botrányoktól, sőt egyenesen a Watergate ügytől (kampányfinanszírozás) eredeztetik a „mozgalmat”. A tudományosan megbízható forrásokat tekintve Howard Bowen 1953-ban megjelent könyvétől eredeztethetjük a VF-et, amelynek címe így fordítható: „Az üzletember társadalmi felelőssége”. Tóth Gergely [2007] leginkább azokkal az elemzőkkel ért egyet, akik XIX. és kora XX. századi nagyvállalkozókat hoznak fel példaként a „szociális felvilágosultságra”. Ezt jelzik az általuk saját munkásaiknak épített házak, óvodák, öregotthonok, az élethosszig tartó alkalmazás, sőt akár a munkások gyermekei felett vállalt keresztapai szerep, amik mind egyfajta családias, gondoskodó légkörben növelték azokat a cégeket, amelyek közül ma sok multinacionális vállalatnak számít. Vállalati felelősség - paradigmaváltás Számos tudományos mű tárgyalja, s a napi sajtóból is rendre értesülünk a Föld romló környezeti állapotáról. A környezet romlása már nem csupán a kutatók, zöldek vesszőparipája, hanem a széles közvéleményt érdeklő téma. Az első fejezetben áttekintett azon közvetlen és társadalmi-gazdasági okok, végső soron azt eredményezték, hogy egyre deficitesebb az öko-lábnyomunk, hangsúlyosabb a globális éghajlatváltozás, - drámai méreteket öltött a fajkihalás, végül pedig egyre növekenek az emberi egyenlőtlenségek. A gazdaság fenntarthatatlan növekedése – mint fő kiváltó ok – és ezen belül az egyes vállalatok felelősségének kérdése tehát már egy –mindannyiunka érintő téma. Mindezek felelevenítése azt a célt szolgálja, hogy kellő perspektívából szemlélhessük és megalapozzuk a következő állítást: nem elég néhány új eljárás a gondok megoldásához. Nem lehet teljesen összeegyeztetni a felelősséget a profittal, alapvetően nem egymásba átszámítható kategóriákról
4
van szó. Véleményünk szerint a (környezetért és társadalomért viselt) vállalati felelősség pont ott kezdődik, ahol a (szűken értelmezett) részvényesi felelősség mellé más szempontok is felzárkóznak. A vállalati felelősség (VF) eszméjének terjedését, népszerűsödését valamint a fogalom tartalmi bővülését jól jellemzi az alábbi táblázat:
Hova tartozik majd a vállalati felelősség? [Tóth, 2007] 2. A vállalati felelősség fogalma A társadalmi felelősség felszínes értelmezésébe is mindenképpen bele szokás érteni a környezetvédelmet, gazdasági mutatókat, szponzorációt, távolabbról a minőségbiztosítást, munkaegészség- biztonságot. E téren hihetetlen szabvány-, címke-és irányelv dömpingnek lehetünk tanúi. A sort az ISO 9001 nyitotta, majd jött az ISO 14001, a környezetközpontú irányítási rendszer szabványa, európai ikertestvérével, az EMAS-szal. A szabványosítók figyelme a munkaegészség- és biztonság (OHSAS 18001), az érintett-fél elmélet (AA 1000, SA 8000), majd a fenntarthatósági jelentések (GRI) felé fordult. Az Európai Bizottság mellett aktívvá vált az ENSZ (Global Compact, Tisztább termelési mozgalom), de a kutatók is megtették a magukét (Factor 4 vagy 1016, Zero Emission). A környezetbarát termékeknek számtalan nemzeti és egyéb minősítő rendszere létezik. Önmagukban kiváló és haladó kezdeményezésekről van szó, mégis, még szakemberként is elveszettnek érezzük magunkat a szabványdzsungelben, s az
4
bizton állítható, hogy a kezdeményezések száma gyorsabb ütemben nő még a legtudatosabb fogyasztó felfogóképességénél is. Az Európai Bizottságon belül a Vállalkozáspolitikai és Ipari Főigazgatóság foglalkozik a vállalatok társadalmi felelősségével. Számos tudatformáló kiadvány mellett 2001-ben jelentette meg az ún. Zöld könyvet (EC [2001b]), amit egy év múlva beszédes című hivatalos dokumentum követett: Vállalatok társadalmi felelőssége: Az üzleti szféra hozzájárulása a fenntartható fejlődéshez (EC [2002]). A vállalatok társadalmi felelősségvállalása az Európai Unió 2001-ben kiadott Zöld Könyve szerint: „az a koncepció, amely szerint a vállalatok önkéntesen integrálják a társadalmi és a környezeti kérdéseket üzleti működésükbe, valamint az érintettekkel való interakcióikba”. A 2006-os bizottsági közlemény pedig már egyenesen Európáról, mint VF kiválósági központról beszél (EC[2006]). A Tanács kifejti, hogy „a vállalati szociális felelősség (CSR) kulcsszerepet játszhat a fenntartható fejlődésben, miközben javítja Európa innovációs potenciálját és versenyképességét”. Az EU irányelvek szerint a vállalatok túllépnek a minimális jogi előírásokon, az érdekelt partnerekkel együttműködve. A World Business Council for Sustainable Development (WBCSD) szerint:„…a vállalatok társadalmi felelőssége (angol műszóval: CSR – Corporate Social Responsibility) a fenntartható gazdasági fejlődéshez való hozzájárulás iránti elkötelezettségként határozható meg. Mindezt a munkavállalókkal, azok családjával, a helyi közösséggel és a tágabb értelemben vett társadalommal együttműködve teszik, azzal a céllal, hogy az életszínvonalukat emeljék.” Magyarországon hivatalból a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium, valamint a Szociális és Munkaügyi Minisztérium foglalkozik a témával, 2006 óta pedig kormányhatározat ösztönzi a felelős vállalati magatartást (1025/2006-os Kormányhatározat). Ennek megfelelően 2008-ban a szociális tárca létrehozott egy “ social label” tanusítványt a vállaltai felelősség – főként munkáltatókat érintő kérdések tekintetében – minősítésére. A sok definició ellenére az utca emberének még mindig leginkább az jut eszébe a felelős vállalatról, hogy az jobban támogathatná a helyi színházat, focicsapatot, vagy a gyerekétkeztetést segítő alapítványt. 3. Vállalati felelősségvállalás (VF) – fenntartható fejlődés A vállalati felelősség nem értelmezhető a fenntarthatóság, pontosabban szólva a fenntartható fejlődés megkerülésével. A környezeti problémák az 1970-es évektől váltak világszerte elismertté, a Brundtland Bizottság 1987-ben alkotta meg a fenntartható fejlődés fogalmát. Ez a téma szolgáltatta az 1992-es Riói Föld Csúcs központi témáját. A fenntartható fejlődés röviden olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek kielégítését anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk szükségleteinek kielégítését (World Commission on Environment and Development [1987]).
4
A nagyvállalatok megalkották saját, jól operacionalizált fenntartható fejlődés fogalmukat. Ebben, bár sokan fanyalognak, konszenzus van kialakulóban. Jobb híján. A „vállalati fenntarthatóság” hármas optimalizálás, avagy háromlábú megközelítésének (angolul: triple bottom line) lényege, hogy a fenntarthatóság három oszlopa a környezeti, a társadalmi és a gazdasági fenntarthatóság. A „vállalati fenntarthatóság” megvalósításakor a környezeti fenntarthatóságot az ökohatékonysággal, a társadalmi fenntarthatóságot leginkább bizonyos alapnormákhoz való gyakorlatokhoz való ragaszkodással (például a munkakörülmények javítása, a gyerekmunka mellőzése) és pénzbeli jótékonysággal, a gazdasági fenntarthatóságot pedig a cég nyereséges, hosszú távon versenyképes voltával azonosítják. Ebből az is következik, hogy fogalmilag „vállalati fenntarthatóság” nem létezik, csakúgy mint „fenntarthatósági teljesítmény”, „fenntarthatósági menedzsment”, végül maga a „fenntartható vállalat” sem. (Ebből következik, hogy bizonyos szempontból téves a „fenntarthatósági jelentés” kifejezés is.) A dolog alaptermészetéből adódik, hogy nem beszélhetünk fenntartható sejtről, vagy szervről az élő szervezetben, csak az egész rendszer „fenntarthatósága” szempontjából jól, vagy rosszul funkcionáló sejtről. A túlzott önfenntartásra, növekedésre berendezkedett, és ezt hatékonyan érvényesíteni is tudó sejtek nem mást alkotnak, mint rákos daganatot. A fenti okfejtésből kiindulva tehát azokat a vállalatokat lehet felelősnek nevezni, amelyek segítik a rendszer fenntartható fejlődését, s nem gátolják azt. A „rendszer” itt valóban hármas, gazdasági, társadalmi és környezeti. Kiterjedése pedig lehet a falu-város, régió, kontinens, vagy akár az egész Föld. Ezek alapján Tóth G. [2007] szerint a „mély” VF definíció így hangzik: A Valóban Felelős Vállalat… – magát a rendszer részeként, nem „potyautasként”, tisztán sajáthaszon-maximalizáló egyedként értelmezi, – felismeri, hogy a fenntarthatatlanság (a környezet pusztulása és a fokozódó társadalmi igazságtalanság) korunk legfontosabb kihívása, – elismeri, hogy a vállalatoknak és a kormányoknak gazdasági súlyukhoz mérten munkálkodniuk kell a megoldásokon, – őszintén felméri saját súlyát és hozzájárulását a problémákhoz (a legjobb, ha hozzájárulásának két-három fő területére koncentrál), – tervszerűen, koncentráltan és fokozatosan lényegi lépéseket tesz a fenntarthatóbb világért. 4. Vállalati lépések – a fenntarható világért [Tóth, 2007] A vállalatok felelősségét, mint láttuk már nemcsak tudódok, kutatók, radikális zöldek szűk rétege fogalmazza meg, hanem egyre inkább a széles közvélemény. Nézzük hát, milyen eszközökkel próbálnak a vállalatok megfelelni ezeknek a kihívásoknak, hatékonyságánál fogva hogyan reagál egy cég a „CSR kihívásra”. A racionális, didaktikus gondolkodású vállalatvezetők logikája a következő: „A fenntartható fejlődés megkerülhetetlen probléma. Ha így haladunk, a végén még kötelező lesz. Menjünk hát elébe a dolognak, kezeljük proaktívan. A fenntartható fejlődés tehát kihívás, méghozzá elég testes. Bontsuk részeire (hármas
4
optimalizálás: gazdaság, környezet, társadalom), majd alkalmazzunk eszközöket külön-külön a környezeti, társadalmi és gazdasági fenntarthatóság elérésére. Az eszközöket fokozatosan integrálhatjuk, s addigra talán a szakértők is előállnak végre egy igazán integrált fenntarthatósági menedzsment rendszerrel. Ha ezt bevezetjük, megfeleltünk a kihívásnak”.[Tóth, 2007] Vegyük hát szemügyre kronológiai sorrendben a kétféle eszköz-csoportot. Mivel az előző fejezetekben ismertettük már az eszközök egy részét, ezért csak a legelterjedtebb eszközök rövid leírására szorítkozunk, felvillantva a részletesebb „katalógusok” elérhetőségét. 4.1. Környezetirányítási (KVI) Eszközök Környezettudatos vállalatirányításon, pongyolán „környezetirányításon” a vállalat azon tevékenységeinek összefogását értjük, amelyek hatással voltak vannak, vagy lehetnek a környezetre. A környezettudatos vállalatirányítás célja a természeti erőforrások megőrzése az input oldalon, a szennyezések és kockázatok csökkentése az output oldalon. A környezettudatos vállalatirányításnak számos eszközét alkalmazhatjuk, ezek között vannak egyszerűbbek és kifinomultabbak. A legelterjedtebb eszközök a következők: 1. Tisztább termelés A korábban szennyezés megelőzésnek, hulladékminimalizálásnak is nevezett módszer lényege a megelőző (műszóval preventív) környezetvédelmi megoldások keresése a csővégi technológiákkal (angolul: end-of-pipe) szemben. A módszert a tisztább termelési központok (angolul: CPC, azaz Cleaner Production Center) világméretű hálozata terjeszti. 2. Energiaracionalizálás Az energiahatékonyság javítása a tisztább termelés speciális megnyilvánulásaként is felfogható. Ekkor csak az energiapazarlások minél alacsonyabb szintre szorítására törekszünk egy szervezetnél, vagy egy épületnél. A kanadai kormány energiatakarékossági programjának (CIPEC – Canadian Industry Program for Energy Conservation) eredményeként például 5000 vállalat, amely az összes ipari felhasználás 98 százalékáért felelős, 9,1 százalékkal csökkentette az energiaintenzitását, 1990 és 2004 között. Az energiatakarékosságot általában kétféle intézkedés kombinációjával érik el: a „kemény” intézkedések technológiai változtatást jelentenek (például hőcserélők, épületszigetelés, berendezések hulladék hőjének felhasználása), míg a „puha” intézkedések csak viselkedésbeli változtatásokat, átszervezést igényelnek. Tapasztalataink szerint a környezet problémák legalább fele megoldható lenne, ha felelősen viselkednénk. Másfelől közelítve a dolgot, a technológiák fejlődése önmagában soha nem fogja megoldani az emberiség környezeti problémáit, ehhez magunkon kell változtatni. Sajnos nem igazolódik be a techno-optimisták szétválás (angolul: decoupling) feltevése: mert az energiahatékonyság ugyan javul a GDP növekedésével és a technológia fejlődésével, de a termelés még nagyobb ütemben nő. Összességében egyre több energiát használunk fel, a technológiai nyereség csak a romlás ütemét mérsékli. Ezért az energiaracionalizálás szerepe mégis felértékelődik a globális klímaváltozástól sanyargatott világunkban. 3. Öko-hatékonyság
4
Az öko-hatékonyság javítása szintén a tisztább termelés témakörébe sorolható, attól talán annyiban különbözik, hogy míg ott a megelőző technológián van a hangsúly, addig itt a teremtett érték és a környezeti teher hányadosán. Termék vagy szolgáltatás értéke Öko-hatékonyság = ----------------------------------Környezeti hatás Az öko-hatékonyság elve szerint minél több terméket akarunk előállítani, minél kevesebb erőforrás felhasználásával és szennyezés okozásával. A „terméket” pénzben mérjük, míg a környezeti hatást természetes mértékegységben. Az ökohatékonyság koncepcióját 1992-ben „találták fel” (Schmidheiny [1992]). Ismertségét nagyrészt annak köszönheti, hogy „mindenki nyer” (win-win) megoldást kínál a fenntarthatóság mások által pesszimistán leírt problémájára, az erős önkorlátozás vagy nulla növekedés helyett. Népszerűségében emellett közrejátszott az elgondolást propagáló World Business Council for Sustainable Development (WBCSD) és a mögötte álló több száz aktív, és a kérdést magas szinten kezelő multinacionális vállalat befolyása is.Az öko-hatékonyság a WBCSD szerint hét törekvésből áll: 1. A termékek és szolgáltatások anyagigényének csökkentése, 2. A termékek és szolgáltatások energiaigényének csökkentése, 3. A toxikus kibocsátások csökkentése, 4. A használt anyagok újrahasznosíthatóságának erősítése, 5. A természeti erőforrások fenntartható használatának maximalizálása, 6. A termék tartósságának növelése, 7. A termékek és szolgáltatások szolgáltatás–igényének növelése. 4. Környezetbarát termékek fejlesztése Mint látható az öko-hatékonyság megnyilvánulásai nagyrészt a termékek fejlesztésével kapcsolatosak, ám az előző módszer kevés támpontot ad ennek mikéntjére. Ez már az angol kifejezéssel eco-design-nak is mondott eszköz, a környezettudatos termékfejlesztés feladata (pl. bicikliváz bambusznádból, műanyag toll kukoricakeményítőből, használat után lebomló mosogatószivacs). 5. Termék életciklus elemzés (LCA) – bölcsőtől a sírig Az angol kifejezés (Life Cycle Assessment) alapján általában LCA-ként emlegetett elem zés összefogja a termék teljes életciklusának környezeti hatásait. Külön feltüntetik a be- és kimenő anyag és energiaáramokat a nyersanyag kitermelés, a feldolgozás/gyártás, felhasználás, hulladékká válás fázisaiban, figyelembe veszik az ezeket összekötő szállítást is. Miután felrajzolják az egyes folyamatokat jelképező „dobozokat” (amely egy bonyolultabb ipari folyamat, például autógyártás esetében akár több ezer is lehet) és ezek input-output áramait, akkor lehet összesíteni természetes mértékegységben a hatásokat. Így kapják meg a teljes folyamat ún. öko-mérlegét. Innen különböző módszerek alkalmazhatóak a hatások közös nevezőre hozására, ebben nagy segítséget nyújtanak a bevált szoftverek (Gabi stb.), de főleg a mögöttük álló értékelési módszerek (BUWAL stb.). Az LCA fő lépései a célok és az elemzés lehatárolása, a leltárelemzés, végül a hatásbecslés. Rendszerhatárok nélkül kis fantáziával eljuthatunk például az ablaküveg LCA elemzésében a vágószerszámokon keresztül a dél-afrikai gyémántbányák környezeti hatásáig, avagy a szállításra használt kamionok alumíniumtartalmán keresztül a magyar bauxitbányászatig. Az ISO 14000-es szabványsorozat több eleme is foglalkozik a termék életciklus elemzéssel.
5
6. Környezeti fejezetben)
termékcímkézés
(ezzel
már
foglalkoztunk
az
V.
7. Környezeti teljesítményértékelés (KTÉ) Környezeti teljesítményen a vállalat tevékenysége és termékei által okozott összes környezeti terhet (pontosabban ezek reciprokát), valamint az ezek csökkentésére tett erőfeszítéseket értjük. A környezeti teljesítményértékelésének számtalan módszere létezik, a legegyszerűbb lényege mérőszámok meghatározása és figyelése. A mérőszámok ölthetnek abszolút formát (például a cég által felhasznált összes energia) és relatívot (például egy termékre jutó csomagolóanyag mennyiség). Az ún. fizikai teljesítmény mérőszámok átfogják a tevékenység bemeneti oldalát (felhasznált anyag, energia, víz), kimeneti oldalát (termékek, hulladékok, légnemű, folyékony és egyéb kibocsátások), az üzemelést (épületek, berendezések, szállítás). A mérőszámok másik két csoportja az irányítási teljesítménnyel foglalkozik (például programok, költségek, alkalmazottak) és a környezet állapotával (például talaj, emberek, növényvilág). A KTÉ „terméke” egy kb. 20-30 mérőszámból álló táblázat, ami laikusoknak is könnyen érthető formában foglalja össze a szervezet környezeti teljesítményét. Legismertebb eljárása az ISO 14031-es szabvány. 8. Környezetbarát irodák kialakítása Hazánkat is beleértve több országban indult el az irodai munkahelyek „zöldítése”. Ennek keretében úgy próbáljuk meg átalakítani az irodai környezetet, hogy egyfelől kisebb terhelést jelentsen a természetnek, másfelől egészségesebb, kellemesebb munkakörülményeket nyújtson az ott dolgozóknak. (lásd a Követ honlapján található Zöld Iroda programot) 9. Környezeti jelentések A környezeti jelentés nyilvános dokumentum, amelyet egy vállalat készít a nagyközönség számára. általában szerepel benne a cég rövid leírása, a környezeti politika, a teljesítményre vonatkozó adatok, intézkedések, tervek. Az 1970-es évek végétől jelentek meg az első környezeti, munkaegészségügyi és – biztonsági jelentések, később jött a környezeti jelentés, mint önálló „műfaj” (Clausen – Fichter [1998]). Speciális forma az EMAS által megkövetelt környezeti nyilatkozat. Ennek tartalma kötött és csak tanúsított formában adható közre. A környezeti jelentések egyébként nagyfokú változatosságot mutatnak, s csak kis töredékük tartalmaz külső tanúsítványt. A környezeti jelentések újabb generációja a fenntarthatósági jelentés, amely tartalmaz információt a társadalmi és gazdasági fenntarthatóságról. Magyarországon 1996-ban adták ki az első környezeti jelentést, és míg 2007. közepén 44 cég 131 jelentetett meg ilyen kiadványt, ez 2008-ra 87 cég 265 jelentésére duzzadt. 10. Ipari ökológia Az ipari ökológia tovább lép a tisztább termelésnél, amennyiben nem egy folyamatot próbál optimalizálni, hanem egyfajta „ipari ökoszisztémát” létrehozni. Itt egy folyamat vagy gyár hulladéka egy másik alapanyaga. Fő eszközeiben ugyanakkor nem új, főleg a már tárgyalt tisztább termeléshez, az életcikluselemzéshez és a környezettudatos terméktervezéshez nyúl az újrahasznosítás mellett. 11. Beszállítói lánc „zöldítése” 12. Környezeti konfliktuskezelés
5
13. 14. 15. 16. 17.
Környezeti kontrolling Ökológiai könyvvitel Öko-szponzorálás Zöld logisztika Környezetközpontú irányítási rendszerek (ISO 14001, EMAS)
Az ISO hivatalos honlapjának adatai szerint ma már 150 ezer fölé emelkedett az ISO 14001 tanúsított vállalatok száma szerte a világon. Magyarországon ez a szám 2007. júniusában az 1200-at közelíti. A növekedés dinamikus: a tanúsított cégek évente 15-20 százalékkal vannak többen. Az EMAS terjedése már korántsem ilyen kedvező: a jelenleg 3200 hitelesített rendszer azt jelenti, hogy az élenjáró országokban is visszaesett az EMAS bevezetési kedv. Hasonló, vagy még rosszabb terjedést látunk a többi környezetirányítási eszköznél. Az EU környezetbarát termékjelét például 402 cég terméke nyerte el 23 termékcsoportban, Magyarországon 59 cég 611 terméke jogosult a hivatalos nemzeti cimke viselésére, még az EU csúcstartó kék angyal tanúsítások száma is 4000 alatt van. Ezt elenyészőnek tarthatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy egy kisebb hipermarketben is 30 ezer féle terméket lehet kapni, például csak borból 300 féle van. Termék életciklus elemzéssel csak elvétve találkozunk szakmai körökben is, környezeti jelentést a gyártóiparba tartozó cégek körülbelül egy százaléka adott ki. Egyedül az ISO 14001 esetében látunk komolyabb terjedést. Egy 2004 végén készült kutatási jelentés szerint már a környezetbarát termékek szerény, 5 százalékos piaci részesedésével is hatalmas energiamennyiség (3,5 millió háztartás éves fogyasztása) és széndioxid-kibocsátás (1 millió európai polgáré) lenne megtakarítható. A tanulmány 20 százalékos és 50 százalékos piaci részesedésre is közöl adatokat. A közvetett előnyök között szerepel többek között 763 millió euró elkerült költség is. Ehhez képest a valóságban ki sem tudjuk számolni a minősített környezetbarát termékek piaci részesedését, de feltehetően néhány ezrelék körül mozog. 4.2 Vállalati felelősség eszközök A vállalati felelősségnek szintén zavarbaejtően sok eszköze, sőt szakértők számára is nehezen megszámlálható eszköztára (angolul: CSR Toolkit) van forgalomban. Az EU, és főleg annak németnyelvű országai a VF mozgalom „epicentrumának” számítanak. Ausztriában több katalógus is készült a CSR eszközök rendszerezésére (például Ausztria: Seebacher (et al) [2005]). A Német Környezetvédelmi Minisztérium e-könyv megírásának pillanatában legfrissebb eszköztára (Schaltegger et. al. [2007]) közel kétszáz oldalon részletezi, az Európai Unió kiváló katalógusa (EC [2004]) pedig öt kategóriába gyűjti az eszközöket: 1. Magatartási irányelvek, 2. Vállalatirányítási szabványok, 3. Jelentések, 4. Címkék, azaz terméktanúsítványok, 5. Társadalmilag felelős befektetések. A vállalati felelősség szűken értelmezett eszközei tehát a következők: 1. Magatartási irányelvek A legtöbb komoly nagyvállalat ma már használ magatartási irányelveket (angolul: Code of Conduct, magyarul magatartási, etikai kódexnek is hívják), amely pontosan lefekteti az általa vallott értékeket, a vállalati felelősséget. Ezek az önkéntes, nyilatkozatszerű dokumentumok az értékek mellett a vállalati kultúrát
5
is tükrözik, szerves egészet alkotva. Alapelvek gyűjteményéről van szó, ami a vállalati viselkedés szabályait foglalja össze. Kiadhatja egy cég egyénileg, egy (például iparági) szövetség tagjainak, vagy más fórum (például szakszervezet, nemzetközi szervezet). A legismertebb irányelvek közé tartozik az ILO Nyilatkozat a munkával kapcsolatos alapvető elvekről és jogokról (1998), az OECD Irányelv a multinacionális vállalatoknak (legutóbbi változata: 2000), az Etikus Kereskedelem Kezdeményezés, az Amnesty International emberi jogi ajánlása vállalatoknak, végül, de elsősorban pedig az ENSZ Global Compact nevű kezdeményezése. 2. SA 8000 A Társadalmi elszámoltathatóság (Social Accountability 8000) címet viselő szabvány a kívánatos munkakörülményekről szól. 1998-ban bocsátotta útjára a SAI (Social Accountability International) azzal a céllal, hogy a nemzetközi cégek – többnyire távoli országokban lévő – bedolgozó üzemeiknél használják. A témák között szerepel a gyerekmunka, kényszermunka, munkaegészség- és biztonság, a társulási jog, diszkrimináció, munkabér- és idő. 3. OHSAS 18001 A munkaegészséggel és biztonsággal foglalkozó nemzetközi szabvány (angolul: International Occupational Health and Safety Management System) 13 nemzeti szabványügyi testület, tanúsítók és tanácsadók közös kezdeményezése. A szabványban leírt irányítási rendszer célja, hogy a veszélyek feltárásával elejét vegye a munkahelyi baleseteknek, egészségkárosodásnak. Témái között helyet kap a képzés, kockázatbecslés, gondos bánásmód, zajvédelem, a tűzveszélyes és veszélyes anyagok kezelése, higiénia stb. 4. AA 1000 Az elszámoltathatóságot, átláthatóságot „garantáló” szabvány az érintett felek bevonása alcímet viseli (A Stakeholder Engagement Framework). Fő célja, hogy a vállalati döntéshozatalba és a mindennapi munkába bevonja az ún. érintett feleket. Az AccountAbility a CSRnetwork tanácsadó céggel közösen 2004-ben hozta először nyilvánosságra a világ 100 legnagyobb vállalatának összehasonlító indexét, az Accountability Rating-et. Magyarországon a Braun & Partners tanácsadó cég végzi és hozza nyilvánosságra a besorolást évente, 2006. óta. 5. ISO? A VF divatján fellelkesülve sokan szorgalmazták, hogy maga az ISO is álljon elő „CSR irányítási rendszerrel”. A nemzetközi szervezet illetékes bizottsága (ISO Copolco) el is készítette, és 2002-ben bemutatta a szabvány megvalósíthatósági tanulmányát. Egy évvel később tanácsadó csoport alakult, újabb egy év múlva elkeresztelték az „új gyermeket” ISO 26000-nek. Valódi világra jövetelét 2010-re ígérik. 6. GRI A VF eszközei közül a legismertebb talán a fenntarthatósági jelentések egységesítését zászlajára tűző GRI (global Reporting Initiative). A kezdeményezést 1997-ben bocsátotta útjára a CERES (Coalition for Environmentally Responsible Economics) és az ENSZ Környezetvédelmi Program (UNEP). 2002. óta a Fenntarthatósági jelentések útmutatóját és a vele kapcsolatos mozgalmat önálló, amsterdami székhelyű szervezet kezeli, tulajdonképpen a GRI név ezt takarja. A GRI útmutató két legfontosabb oszlopa a jelentéstételi alapelvek gyűjteménye, valamint a fenntarthatósági mérőszámok listája. A lefektetett 10 alapelv a lényegesség, érintettek bevonása, fenntarthatósági összefüggések, teljesség, egyensúly, összehasonlíthatóság,
5
pontosság, időszerűség, egyértelműség, végül a megbízhatóság. A GRI 13 gazdasági, 35 környezeti és 54 társadalmi mérőszámot ajánl. Aki mindezeket közli, de legalább elmagyarázza, miért nem jelenti valamelyiket, betartja a felsorolt alapelveket, végül vezetősége magában a jelentésben nyilatkozik a GRI útmutatóval való összhangról, az a GRI szerint mondhatja magáról, hogy „teljes megfelelésű” (az eredetiben: In Accordance) a jelentése. Az irányelv ezt nem köti tanúsításhoz, viszont nem is tiltja. Így több auditor cég és társadalmi szervezet is tanúsít a GRI szerint. A program hivatalos honlapja szerint világszerte közel 2400 cég ad ki GRI szerinti jelentést (Magyarországon ez a szám 2009-re 8 válallat volt). Ezzel a GRI terjedése visszafogottnak mondható például az ISO 14001-hez képest, bár azt mindenképpen hozzá kell fűznünk, hogy a jelentések egységesítésével kapcsolatos legismertebb kezdeményezésről van szó. 7. Címkézés A címkézés célja, hogy a termékeken keresztül tájékoztassa a fogyasztót a termék és a mögötte lévő vállalat felelősségéről. Természetesen rendkívül komplex feladat mindezt felmérni, s egy egyszerű jelben bemutatni. Talán egy eszköz sem mutat olyan széles szórást a megbízhatóságban, mint a termékeken található jelek. A környezetbarát termékjelekről már esett szó. Itt a termékjelek dzsungelében való eltévedés elkerülése végett csak két kezdeményezést említünk, a Méltányos kereskedelem (Fair trade) és a Fenntartható erdőgazdálkodás (FSC) termékjeleket. 8. SRI Az SRI angol rövidítés társadalmilag felelős befektetést (Socially Responsible Investment) takar. A dolog lényege, hogy a tudatos befektetők ne csak a hozamok alapján válasszák meg megtakarítási formájukat, hanem a pénz felhasználása szerint is. Világszerte számos bank, befektetési alap és társadalmi szervezet szakosodott a társadalmilag felelős befektetésekre. A legismertebbek az Ethibel (Belgium), a Fundacion Ecologiay Desarrollo (Spanyolország), az Avanzi (Olaszország), a Triodos Bank (Hollandia), az EIRIS és a Pirc (mindkettő Egyesült Királyság). A szűrőfeltételek az adott intézményen, befektetési formán múlnak, de jellemző a kemény etikai és környezeti feltételek kiszabása a finanszírozott tevékenységgel kapcsolatban. Ilyen etikai követelmény a környezetileg széles körben elfogadottnak számító iparágak előnyben részesítése (például alternatív energiatermelés), és egyes iparágak kizárása (fegyvergyártás és –kereskedelem, szerencsejáték, alkohol- és dohányipar). 9. Vállalati adományozás Ha egy vállalat gyorsan és látványosan akar valamit tenni társadalmi felelősségének javítása érdekében, általában a támogatás eszközéhez nyúl. A vállalati adományozás hatalmas segítség a jótékonysági szervezeteknek, számtalan nemes célt szolgáló egyesületnek, alapítványnak egyszerűen létfeltétele. Az adományozás mikéntjében is óriási különbségek vannak. A skála egyik végpontján előfordul, hogy egy cégvezető az éppen beeső kérések közül találomra kiválaszt egy szimpatikusat, majd utalja pénzt. Ez különösen hatékony módszer, például a természeti katasztrófák áldozatainak megsegítésekor. A másik véglet, ha a vállalatok pontosan meghatározott támogatási stratégiát működtetnek, célokkal és eljárásokkal. Esetenként a cég által alapított alapítvány koordinálja a munkát. Jellemzői: közvetlen adomány szervezet vagy ügy számára; pályázat, készpénz vagy természetbeni szolgáltatások formájában; legismertebb és legelterjedtebb gyakorlat.
5
Tartós vagy egyszeri formája lehet. Adomány esetében a cég nem vár cserébe megjelenést, de adóigazolást kap; szponzoráció esetében azonban keményen elvárja a vállalat a megjelenést (logó, zászló, név elhangzás, köszönet, stb.) 4.3 Az eszköz központúság kritikája Jó üzlet a CSR? A vállalati felelősség nem mindig összeegyeztethető az üzleti szempontokkal, viszont az sem igaz, hogy a több felelősség mindig több pénzbe kerül. Amit állítunk, hogy a felelősség nem pénzkérdés. Ha magánemberként becsületes vagyok, az általában nem jelent számomra anyagi hátrányt, néha talán igen, de semmiképpen sem anyagi mérlegelés kérdése. Amint költséghaszon elemzés alapján döntök, becsületesen járjak-e el, tisztességem igencsak ingatag lábakon áll. Természetesen a vállalatnak törekednie kell hatékonyságának, nyereségességének és versenyképességének javítására. ám ez nem lehet valami mánia, megszállottság, mert ha túl jól sikerül, elpusztítja maga körül először a természetet, majd a társadalmat, végül a gazdaságot is. A hatékonyság, verseny, profitabilitás olyan dolgok, amik feltételek, azaz optimális szintjük van. A profit senkinek sem önmagában való cél. A legtöbb embernek a cég nyereségessége munkahelye, egzisztenciája, azaz alapvető szükségletei kielégítésének eszköze. Ha ez biztonságban van, a több pénztől általában életünket megkönnyítő javakat, több szabadidőt, azaz végső soron több boldogságot várunk. Könnyen belátható tehát, hogy a profit, s ezzel a vállalat célja az ember, nem pedig fordítva. A társadalmilag felelős vállalat, mint gazdasági szereplő, gyakorlati szinten ökonómiát céloz, s ha nem is feltétlenül tudatosan, de létével és működésével küzd az ökonomizmus ellen. A felelős vállalat célja tehát, hogy hasznos szereplője legyen a helyi gazdaságnak, azaz az adott település, régió, ország társadalmának szempontjából externáliáinak eredője pozitív legyen. Ezt egy ideig kétségtelenül szolgálja a növekedés, ám egy méret felett biztosan károsítja. Ökonomián a háztartást – legyen az privát, szervezeti vagy nemzeti szintű – szolgáló gazdálkodást, anyagi tekintetben vett gondoskodást értjük, a szó eredeti (görög) értelmében. Ökonomizmusról, azaz gazdaságossági mániáról beszélhetünk, mikor a nyereségmaximalizálást olyan területekre is alkalmazza a vállalat, ahol annak semmi keresnivalója. Bár nem így nevezte, Ernst Schumacher [1973] írta le a legtalálóbban az ökonomizmus jelenségét, mára klasszikussá vált „A kicsi szép” c. művében: „Az elmarasztaló ítéletek mai tárházában kevés szónak van olyan lesújtó és döntő jelentése, mint a „gazdaságtalannak”. Ha egy tevékenységre rásütötték a gazdaságtalanság bélyegét, nemcsak hogy kérdésessé vált a létezéshez való joga, de egyszer s mindenkorra el is vesztette azt. Amiről egyszer kiderült, hogy gátolja a gazdasági növekedést, az szégyenletes dolog, és ha valaki mégis ragaszkodik hozzá, azt vagy szabotőrnek, vagy őrültnek tekintik. Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedékek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy „gazdaságtalan”, valójában nem
5
kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát.” A CSR kritikája Bizonyos esetekben marginálisnak minősíthetjük a fentiekben leírt eszközök alkalmazását, az ún. „CSR kezdeményezéseket”. Marginálisnak, stratégiai szempontból legalábbis. Hiszen sosem lesz hiteles egy vállalati felelősség stratégia, ha van egyébként másfelé mutató üzleti stratégia is. Nagyra becsülhetjük egy olajipari vállalat hihetetlen erőfeszítéseit a munkaegészségben, biztonságban és környezetvédelemben, örülök az általa anyagilag támogatott nemes célok megvalósulásának. Mégis, amikor arról próbálunk képet alkotni, felelősnek tekinthető-e a világ fenntartható fejlődésének szempontjából, nem a „társadalmi szerepvállalás” fülre érdemes kattintunk a honlapjukon, hanem a befektetőknek szóló részre. Ott pedig megtalálhatjuk a cég valódi stratégiáját, ami abból áll, hogy megháromszorozza a szénhidrogén termelését és megkétszerezi a finomított termékek eladását az elkövetkező öt évben. Kerekes Sándor, az Országos Környezetvédelmi Tanács elnöke így fogalmaz: “Sokan szkeptikusak a vállalatok társadalmi felelősség vállalását illetetően, azt mondják, hogy ez nem több mint porhintés. Látva a Wall Street eseményeit, talán ez nem is csoda. Az állását elvesztő banki tisztviselő mosolyog ránk a TV képernyőről, miközben személyes holmiját lehozza volt munkahelyéről, és beül a Porsche autójába és elmegy nyaralni. Az Adam Smith-i tőkés csak egoista kellett, hogy legyen, de aztán a magánvagyonával is felelnie kellett döntéseiért. A mai menedzser vagy vállalkozó felelőssége azt mondjuk: korlátozott. A mai vállalatvezetőkön ugyanakkor óriási a nyomás, hogy kielégítsék a részvényesek „étvágyát”. Ezért aztán a vállalkozások helyenként olyan ügyletekbe bonyolódnak, amelyek jelentős haszonnal kecsegtetnek, de igen kockázatosak. Részben ennek is a következménye a most kibontakozó válság. A költő, József Attila írja: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” Érdekes gondolat, amit a költő megfogalmaz, és még érdekesebb, hogy az egyik hazánkban működő nemzetközi vállalat vezérigazgatója ezt a verssort választotta, az egyik egyetemünkön tartott CSR előadása mottójául. Az Ő válasza is az volt a költői kérdésre, hogy megéri tisztességesnek lenni még üzleti értelemben is. Ahhoz, hogy valóban megérje a vállalatoknak „társadalmilag felelősen” működniük, kellünk mi: fogyasztók, részvénytulajdonosok, a civil társadalom tagjai, vagy egyszerűen csak állampolgárok, akik elvárjuk tőlük, hogy a természeti környezetünkért és az itt élő emberekért is felelősséget vállalva működjenek. Akkor éri meg nekik, ha vásárlásainkkal, vagy munkavállalóként „megjutalmazzuk” azokat a cégeket, amelyek „tisztességesek” és „megbüntetjük” azokat, amelyek csak mohók.” Tehát, hogyan tovább? A környezetirányítás és a vállalati felelősség eszközeit elemezve sok értékre bukkantunk.Ezek jók és szükségesek, sőt egészen más szemmel nézhet a tudatos fogyasztó egy ilyen eszközöket alkalmazó, élenjáró cégre, mint egy másikra. Mégis, az eszközök mégoly mély és sokrétű alkalmazása, az érintett felek legstrukturáltabb bevonása sem nevezhető stratégiai társadalmi felelősségnek. Az eddigi tapasztalatok alapján egyáltalán nem várhatjuk ezektől, hogy megoldják a fejlődés fenntarthatatlanságának problémáját. érthető ugyan a vállalatvezetők sürgetése, miszerint filozofálni nincs idő, belátják, mutassanak nekik konkrét eszközöket, de a dolog sajnos nem így működik.
5
A felülről fenntartható fejlődésnek, alulról vállalati felelősségnek nevezett dolog stratégiai kérdés. Tovább megyünk: ez korunk legfontosabb kihívása, amely az emberiség egészének számára összehasonlíthatatlanul nagyobb a korábbiaknál. Tehát stratégiai kérdés a gazdaság, azaz a vállalatok összességét tekintve. Lehet, hogy az egyedi vállalat(csoport) számára nem, vagy nem azonnal stratégiai kérdés, ha azonban valaki így fogja fel a dolgot, az potyautasnak tekinthető. A potyautasság a játékelmélet szerint az egyénnek is csak rövidtávon hasznot hozó stratégia, amely a szabad versenyt és a közösség létalapját alapvetően károsítja. Ha ezt elfogadjuk, az is könnyen belátható, hogy a tisztességes és tanulékony vállalat hamarosan inkább stratégiai megközelítést alkalmaz, mint operatívat. Mit tanácsol hát Tóth G. a VF eszközök alkalmazása helyett a társadalmi felelősséget új stratégiaként alkalmazni kívánó cégek tulajdonosainak és vezetőinek? Öt alapelvet, új vállalkozások alapítását, s hogy erről egyáltalán ne kommunikáljanak, a jóhír majd megtalálja őket.
Az öt alapelv a felelős vállalatoknál [Tóth, 2007] Az alapelvekről, megvalósításukról bőven és érthető módon találunk leírást Tóth [2007] fentebb gyakran idézett alapművében, itt beszámol a KÖVET által alkalmazott vállalati felelősség mérésének mutatóiról, a felelősség különböző szintjeiről is.
5
1. Irodalomjegyzék Bándi Gyula: Környezetjog, Osiris Kiadó, Budapest, 2006 Bándi Gyula: Környezetvédelmi kézikönyv, KJK- KERSZÖV, Budapest, 2002 Fodor László: Környezetjog, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Lícium Art Könyvkiadó- és Kereskedelmi Kft., Debrecen, 2006 Fodor László: Környezetvédelmi jog és igazgatás, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar – Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár Kossuth Egyetemi Kiadó., Debrecen, 2007 Fodor László: Az uniós csatlakozás utáni környezetijog-alkotás főbb eredményei. In Rendészeti Szemle 2009/1., Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, 109-121 o. Philip Kotler, Nancy Lee: Vállalatok Társadalmi Felelősségvállalása, HVG Kiadó, Budapest, 2007 Szász Tibor: Környezetgazdaságtan, Studium Kiadó, Nyiregyháza, 2003 Szlávik János (szerk.): A vállalatok társadalmi felelősségvállalása, Complex Kiadó, Budapest, 2009 Tóth Gergely: A valóban felelős vállalat, Környezettudatos Vállalatirányítási Egyesület (KöVet), Budapest, 2007 OECD Környezetpolitikai Teljesítményértékelések – Magyarország, OECD, 2008; Magyar Kiadás: Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, 2008 2. Internetes források: Dr. Szász Tibor, Fejezetek a környezetgazdaságtan témaköréből, 2009. feltöltve: 2009-09-25 Dr. Szász Tibor A Fenntartható Fejlődés, feltöltve: 2009-05-19 Dr. Szász Tibor Környezetgazdaságtan, feltöltve: 2008-09-23 http://www.econ.unideb.hu/tanszekek/kozgazd/oktatas.php Németh, Patrícia (2008) A vállalati környezetvédelmi tevékenység szerepe a versenyképességben, a piaci sikerességben. Doktori (PhD) értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástani Doktori Iskola http://phd.lib.uni-corvinus.hu/275/ Nemcsicsné Zsóka, Ágnes (2005) Következetesség és rések a környezettudatos szervezeti magatartásban. Doktori (PhD) értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástani Doktori Iskola http://phd.lib.uni-corvinus.hu/196/01/nemcsicsne_zsoka_agnes.pdf Termékdíj tanácsadó portál http://www.termekdijinfo.hu/Lapok/default.aspx Vám- és Pénzügyőrség http://vam.gov.hu/enyomtatvany/index.html
5
ÖKO-Pannon Nonprofit Kft http://www.okopannon.hu/index.php?id=ID01010000 Öko-Pack Kht http://www.okopack.hu/index2.php Recyclomed Kht. http://www.recyclomed.hu/ Betétdíj http://www.humusz.hu/search/node/bet%C3%A9td%C3%ADj EMAS http://emas.kvvm.hu/index.php http://emas.hu/index.html ISO 14001 http://www.iso.org/iso/iso_catalogue/management_standards/iso_9000_iso_14000 .htm http://www.iso.org/iso/survey2007.pdf http://www.kovet.hu/view/main/173.html (Iso 14001 nyilvántartás Magyarországon) ISO 26000 (CSR irányítási rendszer) http://isotc.iso.org/livelink/livelink/fetch/2000/2122/830949/3934883/3935096/ho me.html KÖVET Egyesület a Fenntartható Gazdálkodásért http://www.kovet.hu/view/main/2.html Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium „Környezetbarát Termék Védjegy” szakmai honlap http://okocimke.kvvm.hu/public_hun/ Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, Környezetbarát Nonprofit Kft. http://www.kornyezetbarat-termek.hu/magyarul.htm
Termék
Emisszió-kereskedelem http://www.orszagoszoldhatosag.gov.hu/index.php? akt_menu=141&PHPSESSID=a45ab5a9189855d79943c75f38b59407 Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Klímaváltozás http://klima.kvvm.hu/index.php Szociális és Munkaügyi Minisztérium – felelősségvállalása http://www.szmm.gov.hu/main.php? folderID=1&articleID=21537&ctag=articlelist&iid=1
vállalatok
Social label -- társadalmilag felelős vállalkozás minősítés http://www.sociallabel.hu/index.php
5
társadalmi
CSR Piac http://www.csrpiac.hu/ CSR Europe http://www.csreurope.org/ ABC of the main instruments of CSR (CSR eszközök ABC-je - angol) http://www.csrinfo.org/en/resources/978-abc-of-the-main-instruments-of-csr CSR http://csr.lap.hu/ Global Reporting Initiative (GRI) www.globalreporting.org Boda Zsolt: Az etikus vállalatok és a kapitalizmus korlátai, Védegylet, 2009 http://www.vedegylet.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=1057 Fenntartható termelési eljárások és fogyasztási szokások keretprogram javaslat, REC Hungary http://www.rec.hu/hftf/keretprogram/eszkozok.html Inventory, EC, 2004: Sustainable Consumption and Production: Inventory of Relevant Policies, Activities and Instruments at the European Community level. Brussels http://ec.europa.eu/environment/wssd/documents/scp_eu.pdf 3. Esettanulmányok World Business Council for Sustainable Development (WBCSD) (angol) http://www.wbcsd.org/templates/TemplateWBCSD5/layout.asp? type=p&MenuId=ODY&doOpen=1&ClickMenu=RightMenu KÖVET Egyesület a Fenntartható Gazdálkodásért - KIR http://www.kovet.hu/view/main/181.html 70 vállalat CSR intézkedései http://www.csrpiac.hu/Katalogus.html Környezeti, társadalmi és fenntarthatósági jelentések Magyarországon http://www.kovet.hu/view/main/160.html CSR case studies (angol) http://www.article13.com/A13_VintageSelection_CSR.asp#lst_Environment_Categ ory GRI jelentések http://www.globalreporting.org/GRIReports/GRIReportsList/
6
Jogszabályjegyzék A hatályos magyar joganyag elérhető a www.magyarorszag.hu Jogszabálykereső ingyenes szolgáltatás segítségével. III. fejezethez 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól 2000. évi XLIII. törvény a hulladékgazdálkodásról 2003. évi LXXXIX. törvény a környezetterhelési díjról 270/2003. (XII. 24.) Korm. rendelet - az egyes környezetterhelési díjak visszaigénylésének, a kibocsátott terhelő anyag mennyiség meghatározás módjáról, valamint a díjfizetés áthárításának szabályairól 2009. évi XXXVII. erdőgazdálkodásról
törvény
az
erdőről,
az
erdő
védelméről
és
az
1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról 2007. évi CXXIX. törvény a termőföld védelméről 1995. évi LVI.tv (Kt)törvény, a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról 2009. évi CXI. törvény A környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény módosításáról http://www.termekdijinfo.hu/Lapok/2009_CXI_modosul_a_Kt_20091116.aspx 10/1995 (IX. 28.) KTM rendelet, a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény végrehajtásáról 53/2003.(IV.11.) kormányrendelet a környezetvédelmi termékdíjmentesség, a termékdíj visszaigénylésének és átvállalásának, valamit a használt gumiabroncs behozatalának feltételeiről 313/2008. (XII. 22.) Korm. rendelet a környezetvédelmi termékdíj-mentesség, a termékdíj visszaigény - lésének és átvállalásának, valamint a használt gumiabroncs behozatalának feltételeiről szóló 53/2003. (IV. 11.) Korm. rendelet módosításáról http://vam.gov.hu/loadBinaryContent.do?binaryId=22784 94/2002. (V.5.) sz. kormányrendelet a csomagolásról és a csomagolási hulladék kezelésének részletes szabályairól. 209/2005. (X.5.) Korm. rendelet a betétdíj alkalmazásának szabályairól 2003. évi LXXXVIII. törvény az energiaadóról IV. fejezethez
6
Az Európai Parlament és a Tanács 761/2001/ek rendelete (2001. március 19.) a szervezeteknek a közösségi környezetvédelmi vezetési és hitelesítési rendszerben (EMAS) való önkéntes részvételének lehetővé tételéről http://emas.kvvm.hu/u/EMAS%20II-761-2001-EK%20rendelet-en.doc.pdf 214/2006. (X. 31.) Korm. rendelet a környezetvédelmi vezetési és hitelesítési rendszerben (EMAS) részt vevő szervezetek nyilvántartásáról 29/1997. (VIII. 29.) KTM rendelet a környezetbarát, megkülönböztető jelzés használatának feltételrendszeréről
környezetkímélő
Az Európai Parlament és a Tanács 1980/2000/EK rendelete (2000. július 17.) a közösségi ökocímke módosított odaítélési rendszeréről http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do? uri=DD:15:05:32000R1980:HU:PDF VI. fejezethez 1025/2006. (III. 23.) Korm. határozat a munkáltatók társadalmi felelősségének erősítéséről és ezt ösztönző intézkedésekről http://www.sociallabel.hu/index.php? option=com_rokdownloads&view=folder&Itemid=75
6
