mór berberek. Magyar kapcsolatok. Santiago 44-ben

Compostela-i Szt. Jakab, DNY-Európa, és --- a maur(∟us)/mór berberek. Magyar kapcsolatok. {{ „szent” = (portugál) são, (gallego és spanyol) san, santo; (hükszosz, midyanita és héber) Jakob → (latinosított) Jacob(us) → [szó elején „gy/ty”-sítve] (D)yakow → (zöngés~zöngétlen metatézissel) Tyagow/Tyago’u → (mai kiejtés szerinti portugál~gallego~spanyol átírásban) Tiago’; jelzős szerkezetként: Szent Jakab = (port.) São / (gallego és sp.) San Tiago → az állandósult használat okán (gallego és spanyol nyelvterületen) összevonva: Santiago }}

Az Újszövetségi Szentírás egymástól egyértelműen jól körülhatárolhatóan/elkülöníthetően 3 Jakabot említ. Közülük nem tartozott a Jézus Krisztus által tanítói működése kezdetén elhívott/kiválasztott 12 apostol közé az »a „kis [termetű]” Jakab, „az Úr atyjafia” (= Jézus Krisztus unokaöccse)«, aki Péter 44beli fogsága, szabadulása és Jeruzsálemből időszakos elmenekülése („más vidékre ment”) idejétől egyre jelentősebb, Péternek az 50-es évtized vlsz. közepén/2. felében Rómába távozása után pedig vezető szerepet vitt a jeruzsálemi zsidó-keresztény ősgyülekezet életében --- 62-ben elszenvedett mártírhaláláig, [s akit - vele már 36-ban Jeruzsálemben találkozva - Saul/Pál (levelezéseiben Barnabáshoz és/vagy önmagához hasonlóan) szintén apostolnak nevez a 16 év múlva, 52-ben a kis-ázsiai Galatákhoz írt levelében (Gal 1,18)]. »Az Alfeus fia, az ifjabbik Jakab apostol« kizárólag a Jézus által elhívott 12 apostol „listáján” szerepel, későbbi tevékenységéről nem maradt fenn kanonizált hagyomány. Compostela kapcsán »az öregebbik Jakab apostol«-ról van szó, aki Zebedeus és Salóme fiaként János apostol bátyja volt; eredetileg mindketten Galileai-tengeri halászok, [a korabeli galileai halászat világkereskedelmi jelentőségéről ld. bővebben http://www.palmito.hu/dolgozatdl/11lipot.pdf], és jó testvérek (genetikai) módján mindketten kicsit szangvinikusak…(„a mennydörgés fiai”--- jellemezte őket az Úr). A Jóna-/Jónás-fiak (Péter és András) és a Zebedeus-fiak az Újszövetségi Szentírás mind a 4 apostol-listáján az első 4 helyen szerepelnek, amelyet a kiválasztás/elhívás időbeli sorrendisége mellett az is erősít, hogy a 12 apostol közül Péternek és a Zebedeus-fiaknak, tehát az öregebbik Jakabnak is gyakran volt megkülönböztetett szerepe Jézus Krisztus földi élete és tevékenysége eseményeinek során. Az öregebbik Jakab apostolt, mint a jeruzsálemi ősgyülekezet egyik aktuális vezetőjét I. Heródes Agrippa pontosan nem részletezett bűnvádi eljárás keretében (Apostolok Cselekedetei 12,2) „kard által kivégeztette” = lefejeztette, a mi időszámításunk szerint 44-ben. Azaz alig több mint egy évtizeddel Jézus Krisztus halála és feltámadása - 33. április 3~5. - után; egyúttal a Krisztus-követő/krisztusi = khrisztian(osz)/[már a görögben is lágyítva, „ty”-vel ejtve, ez került át a magyarba, ahol Pázmány Péter koráig a teljes magyar nyelvterületen, felekezettől függetlenül] keresztyén, a római katholikus megújulás kezdete óta a hazai - a II. Vaticanumig latin szertartású - felekezet szóhasználatában: keresztény egyház megszületése után → így az öregebbik Jakab az első apostol-mártír; (aki tehát már nem vehetett részt a 48 őszi jeruzsálemi apostol-zsinaton, ahol - akkor elsősorban - Pálra bízták a pogány-missziót).

El Greco: Szent Jakab

A. Dürer (1508 körül): Szent Jakab vértanúsága

A Szentföld középső részét és Jeruzsálemet a mekkai származású, damaszkuszi székhelyű muszlim arab Omajjád kalifák 6 évszázad múlva: 638-ban foglalták el. *

*

*

*

*

*

*

*

*

A fenti tényekhez kapcsolódik a „szenthagyomány” és a legendárium: az öregebbik Jakab tetemét 44-ben a hívek „a júdeai pusztában” temették el. A „júdeai puszta”: vagy a K-júdeai puszta, tehát az az orográfiai [= a csapadékhozó szelek szempontjából lee-oldali, azaz esőárnyékban fekvési] okokból csapadékszegény, tagolt felszínű, a Holt-tenger felé lejtő ürömfüves sztyeppe~[foltokban]félsivatag, ahol Jordán-beli megkeresztelése után az Úr mintegy 40 napig böjtölt, s ahol a sátán - az öncélúság ördöge - megkísértette, s amely tájat „Júda/Júdea/ pusztája”-ként emlegettek már a Józsué-i honfoglalás, de legkésőbb a sauli~dávidi~salamoni királyság-alapítási évszázad óta; vagy a szintén ugyanezen a néven emlegetett D-júdeai puszta a Negev-ben, tehát a Sínai-félsziget É-i peremterületén. „E [valamelyik] júdeai pusztából” menekítette az apostol földi maradványait (a szenthagyomány szerint: 3 „pusztai/sivatagi” remete-szerzetes) a korai iszlám által fanatizált - zömmel beduin - arabok elől a Távol-Nyugatra: Hispániába --- nem sejtve, hogy két emberöltő múlva az Ibériai-félszigetre is odaérnek a lóháton vágtatva hódító muszlim arabok.

Ha van e legendárium mögött valóságtartalom, akkor célszerű megismerni „a befogadó környezet” előtörténetét, (kicsit részletesebben legalább a megelőző évezredbelit). *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A „nem indogermán nyelvcsalád-beli” baszkok vaskori D- és DNY-Gascogne-i/[syn. D- és DNY-Aquitania-i]~ÉNY-Uesca-i/[syn. Huesca-i]¤~NY- és Közép-Pireneusok tágabb környéki~Cordillera Cantábrica* K-i elvégződéséig terjedő szállásterületeinek zömét a Római Birodalom érdemi államigazgatása is, veterán-telepítési gyakorlata pedig teljes mértékben „elkerülte”: az ősi baszk nyelv (és a baszkok ún. proto-mediterrán ősi küllemjellege is) mindmáig fennmaradt. ¤

bol-’śka∟n → ’Osca, a mai aragón nyelvjárási Uesca/castiliai spanyol Huesca * az antikvitás idején a Cantabricus Oceanus partvidékén élt elődeik: (ÉNY-on = az ’Astures-törzsek szomszédságában) az Orgeno~Mescos ikernevű, a mai Baszkföld NY-i határán pedig a Co-Niscos nevű törzsük;

A belső területekre is kiterjedő kései pun (= az ÉNY-sémitákon belül: kánaáni-föníciai, É-afrikai hazájában berber adsztrátummal), majd római (= nyelvileg főként latin) hódítás előtti Ibéria Kr. e. 300 körül, [~218 előtt]. A térképi „aquitániai”-n (proto-)baszkot kell érteni. A *luž/luš (a magyarban is meglévő „s” és „zs-”hangot kiejteni nem tudó ógörögök és latinok nyelvén lu”z” → luzi∟tan, ill. a vetton és az ős-’asztúr „pre-kelta” megnevezése csak szó szerinti:

„kelták előtti”, ám fenti térképi indogermán/indoeurópai besorolásuk téves !: a *luž/luš/lu”z” → (közép-)luzi∟tan = részben el-ibéresedett, de alapjaiban attól nagyon is eltérő nyelv volt, amelyet a mezolitikumban - ide vlsz. a mai Riviéra felől - érkezett castelnovien-kultúra népessége hozott magával; a vetton~*ẖallə∟ẖə/callae∟ci/ős-galle∟go~ős-’asztúr csoport pedig ibér. [E csoporton belül az ős-’asztúr + számos, a Mezeta-fennsíkon élő törzs: a châtelperron-korban érkezett, utóbb el-ibéresedett nép. Közülük való, tehát Mezeta-i eredetű, vlsz. a Kr. e. 2.500 körül kezdődő félsziget-belseji~fennsíki aszályok elől a „harang alakú edények” kultúrájával a DDK-i partvidékre költöző törzsszövetség volt az itt végleg és teljesen el-ibéresedett baszte∟tan, amelynek NY-i, nyelvhatár közeli részét a D-kaukázusi eredetű *turd∟ili/turd∟uli nevű szomszédok *baszt∟ili-/baszt∟uli-nak nevezték]. A térképen (szűkebb értelemben) ibér-nek színezett táj csoport-névadói az Allerődben (kerekítve Kr. e. 10.900~9.300) kezdtek átköltözni ide ÉNY-Afrikából, csodálatos szabadtéri sziklaművészetük és a tardigravettien ÉNY-afrikai változata: az oranien eszközkészletéből is továbbfejlesztett, itt epigravettien-nek [- a szabadtéri képzőművészetben megnyilvánuló kultuszukat át nem vevő, az Alsó-Ebro torkolatvidékétől ÉK-re (Ligúriáig) élő őslakókkal kialakított együttélésüket, majd összeolvadásukat grimaldien-nek -] nevezett anyagi kultúra jellemezte őket. Névadásuk egyik fő jellemzője a „-∟tan” és a „-∟ẖə” törzs-/nép- és szállásterület-név képző. Nem légüres térbe érkeztek: a róluk utóbb elnevezett félsziget szinte valamennyi tengerparti sávjához hasonlóan mozaikos szállás- és vadász-terület mintázattal - itt is számos korábbi nép utódai éltek, népcsoportonként eltérő, ám túlnyomó többségükben gracil-mediterrán, nem kevés körzetben atlanto-mediterrán, néhány kisebb helyen pedig a legkülönfélébb - NY-Európában és É-Afrikában másutt is ismert – küllemjelleggel. Kulturális (benne és általa: nyelvi) asszimiláció révén elsősorban őket „homogenizálták” a honfoglaló ibérek. A Baetis-[a maurus/mór~arab idők óta: „Nagy-folyó”/Wadi al-Kabir/(→ spanyol) Guadalquivir-] és Anas-[Guadiana-]térségi *turd∟’ili/turde∟tan törzsszövetség/ → (ógörög nevén) »Tartessz(osz) királyság« ibér alapokra rétegeződött vlsz. D-kaukázusi (!) nyelvű volt; a tulajdonképpeni Los Millares-kultúra alkotóit és utódaikat láthatjuk bennük, akik Kr. e. 2.650 körüli (tengeren) érkezésükkor – ekkorra már feltárt helyi vagy közeli ón-lelőhelyek és/vagy ekkorra NY-Európában is már „működő” ón-távkereskedelem híján - itt (újra !) „még csak” rézeszközöket készítettek, viszont megszervezték az É-i részeit kivéve szinte az egész félszigetre kiterjedő megalitikus kulturális „egységet”, amely mögött (ma még csak halványan körvonalazódó) gazdasági~kereskedelmi együttműködés is volt, (= az Ibériai-félsziget bő 2/3-ának Los Millares kulturális horizontja). É-on néhány Huesca-környéki írás-lelet nemcsak hogy sem nem baszk, sem nem ibér (bár az asszimilált őslakók, majd a szomszédság okán „részben Sprachbund-ibéres”), hanem a kutatás eddigi eredményei szerint a kutatók által máig vizsgált egyik nyelv rendszerébe sem illeszkedik bele. Ugyanez a helyzet a félsziget egyes térségei földrajzi neveinek/toponímiáinak elemzésével is; (a fenti térképek e kistérségeket nem ábrázolják). { A Huesca-i leletekhez: munkahipotézisként célszerű kapcsolatba hozni népüket/népeiket az Ibériai-félszigetre Kr. e. 4./3. éef. körül érkező, már rezet is használó egyik korai megalitikus kultúra-hullámmal, amelynek „ihletői” a Földközi-tenger K-i partvidéke és a mögöttes É-szentföldi területek térségéből indulva hajókkal érkeztek - előbb (kb. Kr. e. 3.100 körül) a mai DK-francia partokra, onnan NY-Európa szárazulati belsejébe és atlanti partvidékére [pl. *kant∟əβ(er) → (az „-er” = baszk képző): Kantábriá-ba] is elvándorolva -, s akiknek a magukkal hozott korai eszközkészlete és pl. dolmen-építési stílusa meghökkentően hasonlít az Eufrátesz forrásvidékétől kezdve egész Transz-Kaukáziában ugyanekkor meghonosított Kura~Arakszesz-kultúra kezdő-[még bronzhasználat előtti]fázisáéval }. A Közép-Balkánon és a Kárpát-medence D-i + DNY-i részein - kb. Kr. e. 3.500 körül érkező DK-kis-ázsiai impulzusokra - kialakult az ún. „fejlett dunai kultúra-összlet” - jele: D-II. - [kezdőfázisát a D-i Közép- és a D-Balkánon a Dhimini-, ÉK-Kárpátiában a bükki-, a Dunától NY-ra és pl. Morvaországban is a kottafejes-, az Alpokalján, a K-i Alpokban és a Duna felső szakasza vidékén a Flomborn-bázisú kultúra jelzi, amelyek közül pl. a Dunától NY-ra lévő Kr. e. 2.900 körül a Sopot~Bicske átmeneti fázisba, majd mindössze kb. 2~3 emberöltő múlva a lengyeli-kultúrába fejlődik]. A D-II. egyes alkotói/hordozói ÉItáliába: a Pó forrásvidékéig terjeszkedtek/vándoroltak legkésőbb Kr. e. 3.300/3.200-ra, ám Alsó- és Közép-Rhône környéki - a mezolitikum-beli sauveterre-(mikrolit-)kultúra óta itt nyomon követhető népességből származó - NY-i szomszédaik számos D-II. elemet átvettek, és az említett korai megalitikus partraszállók elől kitérve 3.100 körül a mai Katalóniába [*ilerge∟t, stb.] húzódtak, majd a Pireneusok D-i lábai előtt [beron(es) törzs → a Pirene(us) - baszk: Pirinioak - név az ő hegyi szállásterületeik nevének kiterjesztése, (B.S.)] NY~DNY felé haladva elérték a Douro/Duero torkolatvidékét

[pl. *braga, az antikvitásban zöngétlenül átírva: bra”c”a(ri)]. Érkezésükkor nagy valószínűséggel már indogermán (éspedig italicus felül-rétegezésű őskelta) nyelvet beszéltek, és ez - az izoláció és a túlnyomóan ibér nyelvű szomszédság ellenére - kisebb mértékben az ilergeteknél, nagyobb mértékben a braga törzs-csoport szállásterületén a vaskorig, sőt „a latinokig” fennmaradhatott; ám csakis szomszédsági Sprachbundba kerültek a „nem indogermán” környezettel, pl. a *Težə (mai írással: Tejo, a -ž és/vagy az -š hangot nem ismerő ógörög és latin átírásban Ta”g”us) alsó szakasza környéki *luž/luš → luzi∟tan népekkel, ezért megtévesztő őket „É-luzitán”-nak hívni, ehelyett a »braga → bragai (nyelv)« megnevezés a helyes. [Csakis az azonos szubsztrátum~adsztrátum~szupersztrátum elvvel magyarázható, hogy az egymással soha nem szomszédos portugál és katalán neolatin népesség nyelve több közös, ill. hasonló vonást mutat, mint bármelyikük az egyébként mindegyikükkel szomszédos, ám mindenkor „közéjük ékelődő” spanyollal…]. Végül: a térkép idősávjához képest maguk a vaskori kelták is csak alig egy~másfél évszázada - a La Tène-kultúrával - érkeztek nagyobb tömegben (É felől átkelve a Pireneusokon) az Ibériai-félszigetre, (és nem kizárólagosan, de elég nagy arányban, ill. mértékben ún. alpi rasszjellegeket hoztak). Vlsz. a keltaság más-más nyelvjárás-körét képviselték a „ligur-os”, tág értelemben vett bragaiak (köztük az ilergetek), ill. a La Tène-kelták, (akik közül a számottevő arányú őslakóval fuzionáltakat *kelt’~ibér ikernéven nevezték). A római hódítás - a latin térnyerése - előtti, így valamennyi eddig felsorolt népet/nyelvet is összefoglalóan „paleo-hispán nyelvek” néven tárgyalja a szaktudomány. A bragai ős-kelták jövetele előtt és után, ill. a La Tène-kelták érkezését megelőző évezredekben a Pireneusokat É felől átlépő kisebb-nagyobb indogermán csoportok viszonylag rövid idő alatt nyelvileg asszimilálódtak a többségi, „nem indogermán” őslakossághoz: néhány szavukat átadva nyelvet cseréltek. Az Ibériai-félszigetet a felső paleolitikum solutréen, gravettien és (Itália + DK-Franciaország felőli „eredeti”) tardigravettien kultúráinak (lokális, ill. kistérségi) jelenlététől és/vagy szomszédsági hatásától kezdve szinte folyamatosan érték indogermán eredetű impulzusok is, ám a vaskorig ez soha nem volt egyoldalú: ibériai, ezen belül pl. baszk, ill. ibér etnikai és kulturális jelenlét mutatható ki a Pireneusoktól É-ra, távolabb pedig a hatásuk (amelyet kisebb népcsoportjaik is terjesztettek felfedező és/vagy esetenként új szállásterületeket kereső vándorlásaik révén) --- időnként egészen a Brit-szigetekig és/vagy Közép-Európáig. ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 A Pun (karthágói) Birodalom az I. pun háború végéig; [Kr. e. 264 körül: a Szicília birtoklásáért Róma ellenében folyó I. pun háború kirobbanásakor, amely harcokat Kr. e. 247-től Hamilkar Barkasz (= Hannibál apja) hadvezérként vezette]. Kr. e. 241-ben Róma Szicíliából kiszorította a punokat, a vereség hírére a pun zsoldosok között felkelés robbant ki magában Karthágóban, ezt kihasználva Róma elfoglalta Szardíniát és Korzikát is. Az Ibériai-félsziget Kr. e. 241 előtt már pun fennhatóságú DDK-i sávját hívták a rómaiak „a karthágóiak Hispániájának”.

A Pun Birodalom  közvetlenül a II. pun háborút megelőzően, Kr. e. 218-ban.

Hannibál* Barkasz (sz: Kr. e. 247, † Kr. e. 183) hadjárati útvonala: Kr. e. 218~202. [Karthágó † 201]. Az I. pun háború [a Közép-Mediterráneum szigeteinek (Szicília, Szardínia, Korzika)] *„akit Baál megsegít", vagy „Baál kegyelme” elvesztéséért a punok Ibériai-félszigeti és ÉNY-afrikai hódításaikkal kárpótolták magukat. Kr. e. 206-ra az egész Ibériai-félsziget Róma fennhatósága alá került. Megkezdődött a latin térnyerése. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Indogermán, ezen belül ibériai latin~neolatin nyelvtörténeti közbevetés : Ahol a Római Birodalom területén sok évszázados volt a latin közigazgatás, s ahová a tisztviselőkön kívül Itáliából italicus, ezen belül akár latin anyanyelvű katonák, ill. veteránok kolóniáit is telepítették, a társadalmi mimikri jelenségének megfelelően előbb csak a helyi, őslakos elit, majd maga az alapnépesség is átvette a latin nyelvet a kulturális asszimilálódás keretében. A hivatalos iratok és az állami kultusz, majd a Nyugatrómai Birodalomban a kereszténység nyelve a klasszikus latin volt, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyes népek korábbi nyelvének „nyomai” - legalább szubsztrátumként - fenn ne maradtak volna: a provinciák római birodalmi népnyelvi homogenitásáról nem volt szó soha; [ókori írásbeli nyoma is van: még Itáliában sem beszélte a többi - noha ott eleve rokon(!) nyelvű - italicus törzs a klasszikus latint !]. Jó példa erre a Pireneusok 2 oldalán, hogy ugyanannak az ibér szubsztrátumnak a jelenléte okán ment végbe párhuzamosan a spanyolban és a [DK-Aquitani(a)-i] (K-)gascogne-iban a latin szó-eleji „f” → „h”-vá változása, míg a térségbeli többi neolatinosodó nép nyelve „alatt” túlnyomóan más szubsztrátum volt, [pl. kelta; vagy pl. a csak „peri-ibér”, majd „peri-kelta” *luž/luš/(a „ž” vagy az „š” hangot kiejteni nem tudó latinban:) luzitan)]; azaz a mai Bordeaux~Grenoble vonaltól D-re a későbbi K-gascognei és a spanyol nyelv szülőföldjéhez képest másutt vagy eredetileg sem volt, vagy ekkorra (pl. a kelták Kr. e. 1. ée.-beli itteni tömeges térnyerése miatt) már nem volt olyan erős a tkp. ibér szubsztrátum, hogy ez a szó-eleji „f” → „h” bekövetkezett volna. 375 - a húnok és szövetségeseik zöme ekkor lépte át Turán felől a Volgát, megindítva a nagy népvándorlásnak mondott össz-európai(!) hatású népmozgásokat - és 476 (= Róma eleste, a NY-Római Birodalom állami létének vége) között, azaz az antikvitás fináléjának évszázadában fokozatosan szétzilálódott a NY-i provinciák latin nyelvű államigazgatása.

A germán szvéb törzsek eredetileg az Elba térségében éltek, D-i germán szövetségeseik közül a Duna folyásirányát követve a markomannok a Morva-mezőig, a kvádok Kárpátián belül a Duna bal parti Kisalföld-részig (!) terjesztették ki szállásterületeiket (a két utóbbi nép törzsszövetségi gyűjtőneve: „dunai szvéb”). A húnok szomszédságából a szvébek többsége az V. sz. legelején Gallián át az Ibériai-félszigetre települt át, nem egyedül: a germán vandál, és a vlsz. már DK-Turánban, majd az Aral-tó ÉK-i partvidékén el-indogermánosodott [szatem-árja nyelvűvé vált] alán néppel szövetségben. Majd a szvébek a már eredetileg is 2 részből álló vandálok közül az asdingi vandálokkal kiegészült katonaságukkal + alán segédcsapatokkal ÉNY-Ibéria romanizált és keresztény őslakóit a Nyugatrómai Birodalomtól elszakított új államba szervezték. { E [Gallego →] Szvéb Királyságba érkezik majd a DNY-pannóniai (!) származású, a Szentföldön is zarándoklatot tett szentéletű Márton apát, püspök (utóbb: Braga-i érsek), és a Királyság germán népeit 550 után az ariánus eretnekségből áttéríti a Jézus Krisztus kettős természetét valló hitre: az - »egyenlő mértékben valóságos Isten és valóságos ember« - ma is (a monofüziták kivételével) egyetemesen vallott theológiai alaptételre. } Létezik olyan vélemény, hogy a húnok elől „az Ibériai-félsziget ÉK-i részeire menekült szarmata kultúrájú alán törzs és a germán Ny-i, azaz (saját nevükön) vezi-/vizigótok” együttélési ikerneve: „gót~alán” lenne a katalánok/Katalónia névadója; [ld. pl. http://tttweb.hu/gyujtemenyek/cikkek/regi/Hamis_kozepkor/Tanulmany/07.htm]; [a cat-alaun ide keverésével végképp nincs mit kezdeni: az alánok kettőshangzó/diftongus nélküli „alán” (néha: „halan”) neve egész Eurázsiában jól adatolt]. A dolog fő „szépséghibája”: az Ibériai-félszigetre 409-ben betört alánok { a [Gallego →] Szvéb Királyságban élő asdingi vandálok katonai szövetségesei } az Ibériai-félszigeten nem Katalóniában éltek, hanem a félsziget DNY-i harmadában: a germán silingi vandáloktól - [Baetica →] Vandalúzia/’Andalúzia névadóitól - NYÉNY-ra: Luzitánia (a mai Portugália) D-i részén és Hispania Carthaginiensis (= „a karthágóiak Hispániája”) NY-i részein …"Alani Lusitaniam et Carthaginiensem provincias, et Wandali cognomine Silingi Baeticam sortiuntur" [ezt a térségben élő kortárs(!) gallego püspök: Hydatius (c. 400— c. 469) egyértelműen leírta].

Az Alán [majd az É-Luzitániába jött, még kicsiny gót csoporttal szövetkezve: Alán-Gót] Királyság (411-428/29)  mindössze 18 (!) évig létezett; e 411-es politikai helyzetet bemutató térkép egyértelműen jelzi, hogy a gótok túlnyomó többsége ekkor még a Pireneusoktól É-ra élt. A (sárga színnel ábrázolt) Nyugatrómai Birodalom az Ibériai-félsziget ÉNY-i sarkában lévő (halványszürke színű) Szvéb/Szvév Királysággal szövetkezve a félszigetről ÉNY-Afrikába szorította a (zöld színnel jelzett) alánokat és a (halványszürke) ’andalúziaiakat/silingi vandálokat 428/429-ben. [Ott majd „a vandálok és alánok uralmát a konstantinápolyi katonai beavatkozás dönti meg: mintegy száz évvel afrikai királyságuk alapítása után, 533-534-ben Flavius Belisarius kelet-római hadvezér gyakorla-

tilag lesöpri a történelem színpadáról e Kelet-Európából Észak-Afrikába vándorolt népeket”]. A vizigótok messze túlnyomó többsége Katalóniába és az Ibériai-félsziget nagy részére csak az alán + vandál szövetség ÉNY-Afrikába távozta után költözött be, a gót-megszállta területeket elszakítva a Nyugatrómai Birodalomtól. Vagyis: a katalán nem „gót + alán” … Az Andorrától és Rosello-tól (franciául: Rousillon) Valenciáig, a szigeteken pedig a Baleárokon (és kicsiny foltban Szardínián) beszélt katalán nyelvűek nevének, mint egy nép önmegnevezésének eredete tehát még talány. Érdekes, hogy az ÉNY-afrikai ’Atlasz-hegységben és környékén az ókorban élt getul(us) nép nevével való kapcsolat miért nem merült fel eddig ? Pedig Hérodotosz már a Kr. e. 5. sz.-ban említi őket, amikor még híre-hamva nincs sem az alánoknak, sem a gótoknak. És Hérodotosz pun információkat is felhasznált műve megírásakor. Ám vlsz. rossz reflex arra gondolni, hogy a katalánok származtak a getuloktól, vagy fordítva. Inkább arra kell gondolni, hogy a NY-Mediterráneum partvidékén a legkorábbi élelemtermelést - impresso-(cardium-)díszítésű kerámiás kultúra - mind a mai DK-Franciaföldön és Katalóniában, mind az ’Atlasz É-i előterében azonos önmegnevezésű/öntudatú nép 2-felé vált egy-egy csoportja honosította meg, K-mediterráneumi őshazájából nemcsak a kerámiát, hanem a NY-Mediterráneumban vadon nem élő, tehát nem őshonos termesztett növények és tenyésztett állatok szaporítóanyagát is. (Amely nagyobb testméretű állatfajnak a vad őse itt is honos volt - pl. szarvasmarha esetében a vadtulok -, a fejekben hozott háziasítási és tartástechnológiai ismeretanyag elegendő volt a helyi vad populációkból történő redomesztikációhoz. Mindezekre mind DK-Franciaföldön, ill. Katalóniában, mind pedig az ÉNY-afrikai partvidéken kb. Kr. e. 6.300/6.200-tól kezdve került sor. Az identitás-tudat, így az önmegnevezés is - mindkét térségben - aztán túlélt sok mindent, beleértve a nyelvcseréket is. És míg a getul név *Γatlə/’Atlə változata az ’Atla∟sz-hegységre kiterjesztett nép- és szállásterület-név révén már a mükénéi tengeri felfedezőutak információin is alapuló ógörög mitológiában feltűnik, a katalán majd csak a Rosello~Costa Brava és a mögöttes területsáv neolatinosodása után: a középkor elején jelenik meg, éspedig regionális közigazgatási szervezet neveként.

476 és a VII./VIII. sz. fordulója (± 50 év) közötti bő 2 évszázadban - az egyházi életet kivéve - gyakorlatilag megszűnt az Ibériai-félszigeten a klasszikus latin norma, mivel az államigazgatás gyakorlati része az új államokat szervező nem latin nyelvű hódítók nyelvén történt. Ez kedvezett a nyelvileg is romanizált, de területenként eltérő szubsztrátumokat hordozó őslakosság népnyelvében az ún. neolatinosodási trendek érvényesülésének: e bő 2 évszázadban tehát már beszélhetünk „prenatális” és „születő-félben lévő” gallego~portugálról, vagy spanyolról, vagy katalánról, stb., noha ennek írásbeli nyoma nem került elő; ám önállósodásukat az is jelzi, hogy esetenként a többükre kiterjedő egységes hatalmú, homogén nyelvű hódítóik (pl. a vizigótok, pl. az arabok, pl. a mórok) nyelvéből mást-mást és másként is vettek át, nemcsak azonosságokat. Ez az idő: átmenet a középkorba és a középkor hajnala. Végül: a VII./VIII. sz. fordulója (± 50 év) idősávjától kezdődő ún. tkp. korai középkor elejétől fogva már az önálló neolatin nyelvekről kell beszélnünk, amelyek tömeges használata nemcsak az államigazgatás csúcsaira, hanem a helyi egyházi életbe is beszivárgott, így a IX. sz. elejétől már írásos nyomai is vannak néhány önálló neolatin nyelvnek. Mindezek értelmében (az ÉNY-ibériai Galíciával utóbb egyesülő, azaz Nagy-)’Asztúria lakossága - már a Római Birodalom megszűntétől - a Minho/Miño-tól É-ra és ÉK-re gallego, a Douro/Duero alsó szakasza mentén élő bragaiak asszimilálása révén az ó-gallego-tól egyre inkább eltérő, azaz portugál, [amely az ettől még D-ebbre lévő *luž/luš/luzitan népességgel való szomszédsági Sprachbund, majd egybeolvadás okán még inkább elvált a gallego-tól], az Oviedo~León~Salamanca sávtól K-re pedig spanyol és fokozatosan elspanyolosodó gót volt, az Ibéria-félsziget ÉK-i sávja + a mai DK-Franciaföld szomszédos része + a Baleárok népe pedig katalán. A germán vizigótok 584/585-ben annektálták a Szvéb Királyságot. Ibéria nagy részén a Vizi*gót Királyság [* = west, a nyelvi (és „őshazai”) értelemben vett K-i germánban wez’i/wiz’i = „nyugati” (de van más germán etimológiája is e szónak); és csak megtévesztően hasonlít a magyar „víz”-re…] regnált az V. sz. eleje~közepe óta, államuk székhelyét is az Ibériai-félszigetre tették át 507-ben, (mivel a germán frankok Galliából kiszorították őket). A vizigótok bő 2 évszázadon át „az ariánus eretnekség mocsarában fetrengtek”, majd 589-ben ők is áttértek a Jézus Krisztus kettős természetéről vallott - görög szóval: katholikosz/katolikus = magyarra fordítva: egyetemes - hitvallás hitére.

{ Egy legenda-változat tudni véli, hogy az Ibériai-félsziget ÉNY-i részén egy barlangban rejtették el az öregebbik Jakab apostol Szentföldről menekített maradványait. Ha Szt. Jakab ereklyéit 638 körül ÉNY-Ibériába menekítették, a rá következő másfélszáz év politikai-történelmi viharaiban nemigen ért rá törődni velük senki: hihető, hogy még a pontos hollétük is feledésbe merült }. 711-ben a muszlim arabok - beavatkozva a vizigót trónviszályokba - Gibraltár felől lerohanták a Vizigót Királyságot, amelyet - Roderik/Rodrigo király eleste után - annektáltak az Omajjád Birodalomba. A félsziget ÉNY-i részén 718-ban (Kis-)’Asztúria, É-on pedig 724 körül Navarra új keresztény államkezdemények jöhettek létre. ’Asztúria kezdetben NY felé csak Oviedo-ig (az arabok megszállta részekről ide menekült vizigótok refúgium-székhelyéig) terjedt ki, így pl. a még NY-abbra lévő Compostela térsége is ez időben közvetlen arab (és a velük szövetséges maur/mór) megszállást szenvedett el. Navarra (Pamplona székhellyel) 824-ig muszlim „felügyeletű”, azaz fél-független/fél-függő - hercegségi rangú - határtartomány volt. Az arabok (Kis-)’Asztúriát is, Navarrát is kellően megfélemlítették, hogy biztosítsák hátországukban a békét akkor is, amikor Katalónia felől átkeltek a Pireneusokon; ám Frankföldön Tours és Poitiers között 732-ben döntő vereséget szenvedtek a frankoktól. A Don Pelayo királlyá választásával létrejött ’Asztúriai Királyság - fél-független, mert az Ibériai-félsziget zömét megszálló arabok, és a hadseregeikben egyre inkább többséget alkotó berber *maur∟us/mórok ezt a zömében magashegységi területet nem tudtak „feltölteni”~megszállni, (és ez nem az iszlám tartományok kormányzóinak már 743-ban első ízben kitört, majd időnként újra fellobbanó belviszályaival függött össze) - a vizigót katonai arisztokrácia vezetésével 722-től minden lehetőséget kihasznált a terület-/hon-visszaszerző (reconquista) terjeszkedésre; a nagyobb léptékű sikerek szempontjából először Galíciát és a Minho-/Miño-folyó torkolatvidékét tudták a fennhatóságuk alá vonni, majd pl. 743-ban a Douro-/Duero-folyó középső, utóbb az alsó szakasza környékét vették vissza, 744-ben magát León várost is; ám ezzel tartósan „megmerevedtek a frontok”. ’Asztúriában, majd a többi felszabadított területen is új keresztény művészeti stílus kialakulása jelezte az ókor végét ~ középkor hajnalát követő tkp. korai középkor kezdetét: ez az ’asztúr vagy proto-(„prae”-)romanika, [amelyből a java középkorban a félköríves stílus, azaz a romanika fejlődött ki és terjedt el a latin kereszténység egész területén, így Közép-Európában K-en a Kárpátokig, azaz egész Magyarországon is; példaként ld. e gondolatsor végén - és csak a mi környékünkön - Lébény, Ják, Árpás-Dombiföld Szt. Jakab-titulusú gyönyörű templomainak mindmáig megőrzött építészeti elemeit]. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A VIII. sz.-ban a nagy É-i szomszéd, a Frank Királyság élén dinasztia-váltás következett be: a Merovingok után - 751-től - a Karolingok következtek. A karoling Frank Királyság - miután 759-ben Narbonne-ból is kiverte „a(z Omajjád-)szaracénokat”, továbbá 768-ra felszámolta Aquitani(a) önállóságát – igyekezett „védőhatalmi státust” kialakítani mind Navarra, mind az immár Compostelá-ra is kiterjedő ’Asztúria felett: tehát az arab~mór fél-függést a frank „figyelem” váltotta fel. Az Omajjád Birodalom 750-ben belharcok során szétesett; damaszkuszi dinasztiájának túlélő tagjai a kis részben arabokból, zömmel berberekből - jelesül maur/mórokból - toborzott hadseregeik segítségével Ibériába menekültek, ahol 756-ban megalapították a (Damaszkusztól immár független) Córdobai Omajjád Emirátust; ((amelynek majd 929-től Córdobai Kalifátus lesz az államformája)). A Córdobai Emirátus peremterületeiről időnkét kisebb tartományurak le akartak szakadni, idegen - akár pl. keresztény ! - segítséggel is.

Az Omajjádokat elüldöző új damaszkuszi (→ választott új székhelye alapján: bagdadi) kalifátussal is szövetséget kötő, a hatalom- és területszerzés tekintetében leggátlástalanabb Karoling, a ma „Nagy”-nak mondott Károly is így lépett át a Pireneusokon, amikor 777 őszén~telén a barcelonai muszlim emírnek (!) segítséget ajánlott a Córdobától elszakadáshoz, cserébe és hadizsákmányként néhány ibériai „hídfő”-város frank megszállását kérve. Károly aspirációit segítette, hogy ’Asztúriai II. Alfonz király (759~842) frank-barát volt, (igaz, hogy emiatt alattvalói fogságba is vetették !). A karoling seregek a minden szomszédtól, így ’Asztúriától is független - zömmel a Pireneusokban és a hegyvidék előterében lakó - keresztény (!) baszkok fő szállásterületét = Navarrát* is „érintették”: megfélemlítési célú véres mészárlásokkal jellemezhető barbár módon feldúlták. * nafarro∟βə → nafarro∟(w)a → nafarrə∟(u)a → (a mai baszkban:) nafarr’oa /Nafarroa A Zaragoza környékéig eljutott karoling sereg vezérkara végül is - felmérve a córdobai központi arab~mór hatalom valós erejét, [pl. azt, amit kémei elmulasztottak jelenteni korábban: az arab~maurus hatalomnak van jelentős létszámú könnyűlovassága is, van jelentős létszámú nehéz (páncélozott) lovassága is] és saját hadtápjai egyre bizonytalanabbá válását tapasztalva - visszavonulást rendelt el 778 nyár elején. Augusztusra visszaértek a Pireneusokig, ahol Navarra és más baszk területek feldúlásáért, a békés polgári lakosság lemészárlásáért méltán revansot véve, meg a frankok új dúlásait megelőzendő a baszkok - főleg guerilla-hadviseléssel - lényegében szétverték Nagy Károly „dicső” [= az arabokkal~maurusokkal valódi csatákba, komolyabb harcokba és/vagy háborúba belekeveredni sem merő] hadseregét; [[a frankok hatalmas vérveszteségével végződő egyik döntő ütközetben: 778. 08. 05.-én a baszk ’Orreaga (= spanyol: Roncesvalles) település melletti szurdokban esett el Hruotland/Roland breton őrgróf is; Nagy Károly ibériai teljes katonapolitikai kudarcának évszázadokkal későbbi „a pogányok* elleni diadalmas(!) harccá” átköltése a Chanson de Roland…]]. * valójában: a keresztény baszkok ! Alig több, mint egy évtized múlva, 791 őszén a K-i végeken is így járt Nagy Károly: a felperzselt föld taktikáját is alkalmazó avar őseinktől és köztük székely-magyar testvéreinktől akkora vereséget szenvedett - súlyos vérveszteségeket is, ugyancsak „vezérkari” szinteken is (→ a Duna mai ausztriai szakasza mellett már akkor is meglévő apátságokban, kolostorokban ekkor eltemetett frank katonai arisztokraták és hadakozó főpapok hosszú sorának csontvázán látható egyértelmű sérülések bizonyítják, hogy az avarok hatalmas honvédő csatákat is vívtak a frankok ellen, és sikerrel) -, hogy maga Nagy Károly is fejvesztve menekült Avarföldről; döbbenete lecsengése utáni vereség-elemzésekor pedig arra jutott, hogy személyesen soha többé nem mert hadat vezetni másutt sem, illetve dinasztikus érdekből rendeletileg(!) tiltotta meg fiainak (= a trónörökösöknek), hogy valaha is be merjék tenni a lábukat a Kárpát-medencébe… 2001-ben Baszkföldön beszélgettem néhány baszk☼ értelmiségivel: büszkén és pontosan tudják, hogy ők meg mi „pofoztuk ki földjeinkről, szállásterületeinkről, országainkból” az indogermán Európa, „a Nyugat” azóta is agyonfényezett bálványát, a betűvetés tekintetében analfabéta (!), magánéletében pedig még középkori kényúri „mérce” szerint is elképesztően erkölcstelen, többek között nő- és ezen belül feleség-„faló”, a meguntakat pedig koholt vádakkal rács mögé juttató, vagy egyszerűen a vakvilágba elzavaró Nagy Károlyt. Azt a Nagy Károlyt, akit a pápaságnak tett fontos szolgálatai és a kereszténységnek a germánok közötti (pl. Szászföldön tűzzel-vassal) terjesztése ellenére sem avatott soha szentté Róma --- nem véletlenül ! ☼ E * wszka∟ra~euszkara/baszk „másod-unokatestvéreink” arra is roppant büszkék, hogy a magyarokkal rokonok. Bio-antropológiailag ennek alig van nyoma: ők dominánsan a proto-mediterrán, a magyarok legnagyobb része az É-turáni (syn. andronovoi, syn. borreby, megtévesztően: „crômagnonid-C”), további jelentős aránya pedig a pamíri rasszhoz tartozik, ám mind a baszk, mind a magyar kultúra (benne a nyelv) alkotói/hordozói között megtalálható a („a szem belső sarkát/a szemzugot és az egész felső szemhéjat beborító egységes bőrredő, azaz mongolredő nélküli mongoloid”~„peri-mongoloid”) chancelade küllemjelleg különféle erősségű nyoma is. A proto-mediterránok őseit a Riss-glaciális, ennek során a mintegy 2 és fél millió éves időtartamú jégkorszakon belüli legmarkánsabb/legzordabb lehűlést, és a legnagyobb eljegesedést (alpesi és skandináviai központú szárazulati jégpajzsot) okozó RB-stadiális idejére az Appennini-félsziget középső tájaira húzódott középső

paleolitikus proto-pontinien kultúra alkotói/hordozói alapnépének kell tekintenünk. Az od’incov interstadiálisban Afrikából Eurázsiába érkező tayacien [ = proto(„pre”-)moustérien ] ÉNY felől közvetlen, K felől pedig a proto-charentien kultúra által közvetített hatására már a 2. legzordabb/legjegesebb, tehát az Rc-stadiálisra átalakultak pontinien-né, (ezért ezt kicsit megtévesztően néha „a charentien regionális változatának” is mondják), amelynek a félsziget ’Adria-parti (főként DK-en „a csizma sarki”, azaz Lecce-i) része már az α-Würmtől mikrolitikus (!) eszközöket is kezdett készíteni - középső paleolitikus körülmények között ! - , ezért ezt micropontinien-nek nevezik; [egy csoportjuk a brörup interstadiális legvégén egészen a Duna-kanyarig eljutott: e WA stadiális-beli mikro-moustérien kultúra eszközkészletét Tata-iparnak nevezik, mert a mikrolitok mellett - az α-Würmben kifejlődött - charentien oriental és/vagy a DK-európai charentien eszközeit is átvette]. Már az α-Würm közepi, azaz Amersfoort interfaciálisban a Balkánra és a Kárpát-medence DNY-i szegélyére, továbbá az Alpok D-i előterébe NY-Ázsiából levalloisomoustérien kultúrájú csoportok érkeztek, amelyek közül a Pó bal oldali vízgyűjtőterületének hegyvidéki részein élők fokozatosan „rászoktatták” a Pó síkságán, jobb oldali vízgyűjtőterületén és az Appenninek szomszédos hegyvidékén élő, korábban pontinien-kultúrájú alapnépességet a levalloiso-moustérien technikára. Ez utóbbiakban tisztelhetjük a proto-mediterrán küllemjellegű mai baszkok őseit. Viszont az Etruriában, Latiumban, sőt Campaniában élő pontinien-kultúrás, és az ’Adriaparti mikro-pontinien kultúrás „DK-i baszkok” anyagi kultúrájuk alapvető megváltoztatása nélkül egészen a felső paleolitikumig tovább éltek, majd kulturális értelemben fokozatosan, több lépcsőben hasonultak a jövevényekhez, ám baszk nyelvük egyes elemeit ad- majd szubsztrátumként átadták azoknak. [ A WA-stadiális „lecsengő”, kései szakaszában az ’Adria-parton Afrika és Szicília, ill. DNY-Itália („a csizma orra és talpa”) felől fogazott szegélyű/élű eszközöket készítő moustérienváltozat (moustérien denticulé) népcsoportja és a maguk előtt „görgetett” mikro-moustérien népcsoport, meg a Velence térségébe költözött charentien kultúrás népesség egy különleges hibrid-kultúrát hozott létre Vicenza környékén: ez a bernardinien ]. Az Appennini-félszigeten a levalloiso-moustérien, a pontinien, a mikro-pontinien, a bernardinien, DNY-Itáliában és Szicíliában a moustérien denticulé, ÉK-en pedig az ún. közép-európai tipikus moustérien kultúra (potenciálisan) Combe Capelleküllemjellegű népessége a Hengelo interstadiálisban érkező korai felső paleolitikus népcsoportokkal (pl. az Alpokban a châtelperronien, a félsziget több térségében az Uluzzo-kultúra, a Rómától D-re lévő Circé-barlangban az aurignacien) egy ideig modus vivendi-t kialakítva, tarka mozaikos mintázatú áreákban tovább élt, majd a parArcy lehűlés (benne a W2 eljegesedés, egyben ’Adria-regresszió) idején Épeirosz felől érkező, nagy létszámú, tardigravettien kultúrát alkotó/hordozó népesség valamennyiüket magába olvasztotta --- a mai baszkok őseit kivéve, akik már ezt megelőzően a fejlett aurignacien (Krems-Dufour-típusú hegyek = ún. aur.-II.) kultúrát átvéve többségükben átköltöztek a mai D-Franciaországba, elérve a Pireneusokat is.

A chancelade-rassz hordozói NY-i csoportjának már a középső paleolitikum végi~felső paleolitikum eleji*, a Közép-Rajna és a (világóceán regressziói idején szárazulati földnyelvvé váló) La Manche-csatorna közti kultúrája, ill. a Provence~K-Gascogne közti (főként az indogermán behatolások/honfoglalások okán: egyre szakadozottabb) áreájú proto-mediterránok kapcsolata eléggé jól nyomon követhető, majd utódaiké --- egészen az írott történelem É-írországi~É-angliai~skóciai „nem indogermán” piktjeiig, ill. Pireneusok-környéki baszkjaiig és az ókori Etruria, Campania és Szardínia baszk nyelvi szubsztrátumáig. A mai baszk nyelv alaprétege tehát a proto-mediterránok ősi nyelve, amelyre markánsan = nyelvi értelemben baszk(o)-génként hatott a chancelade-rasszúak ősi nyelve, ez a kapcsolat azonban kölcsönös volt: a proto-mediterránoké is „hozzáadott” a pikt korábbi = legősibb rétegéhez. * a potenciális és/vagy korai chancelade küllemjelleg-géncentrumból már a középső paleolitikumban - az RC-stadiális „lecsengése” utáni eem interglaciális 2. felében Európába költözött őseik a Morva-kapu környékétől Szilézián át Thüringiáig terjedő sávban találták meg életfeltételeiket. Régészeti nyomuk a (szilánk-eszközöket is használó: részben „clactonoid” jellegű) „moustéroid”♦ /„peri-moustérien” [ gyűjtőnéven: moustérien au sens large ] kultúrkör tárgyi hagyatéka, amelynek részei a magukkal hozott, Európában legkorábbi és igen ősi formájú levél-alakú hegyek is, s amely kultúra térben, ill. időben változó csoportjai: a koraiak = az eem interglaciális kései fázisában még főként makrolitikus eszközökkel K-en a šipkien, (a Morva-kapu környéki šipkien-ben sem tulajdonképpeni moustérien-technológiájú, sem levallois eszköz nem volt), NY-on (a NY-i szomszédoktól a levallois-technikát is átvevő) ehringsdorfien; majd a későbbi = az Azóvi-tenger környékén már az eem interglaciális legvége óta kimutatható micromoustérien oriental kultúra (Levinszadovka, Kijik Koba, Rožok, Ilszkája) térsége pereméről/szomszédságából az α-Würmben Thüringiába érkező, így a mikrolitikus eszköz-készítők technikai ismereteit is felhasználó, a brörup interstadiálisban virágzó, de egészen a felső paleolitikumig nyomon követhető taubachien. A középső paleolitikumban NY-i szomszédjaik a levallois-technikát alkalmazó ún. Jungacheulien [ = a tulajdonképpeni Homo sapiens steinheimensis - pl. Swanscombe-ban (is) feltárt maradványú proto-(„prae”-)sapiens morfológiai szintű - emberek és leszármazottaik alkották/hordozták ], É-i és ÉK-i szomszédjaik a szűkebb értelemben vett clactonien, K-i szomszédjaik a jellemzően grimaldi rasszú K-európai micoquien, DK-i szomszédjaik a DK-európai charentien, D-i és DNY-i szomszédjaik pedig előbb a tayacien [ = a tágabb értelemben vett Homo sapiens steinheimensis, pl. Fontéchevade-ban (is) feltárt maradványú proto-(„prae”-)sapiens

morfológiai szintű emberek és leszármazottaik alkották/hordozták ], majd a jellemzően grimaldi rasszú, közép-európai micoquien kultúrát alkotó/hordozó népek voltak. A középső paleolitikum végére szomszédságukba költözött az Iránból a Volga-könyök érintésével Közép-Európába (is) érkező, már egyúttal művészeti értéket is képviselő szintre kidolgozott levél-alakú dárdahegyeket is készítő proto-solutréen kultúrájú, atlanto-mediterrán küllemjellegű népesség is. ♦ W. Steiner: Der Travertin von Ehringsdorf und seine Fossilien. Wittenberg Lutherstadt-1979. p. 173, 176~180.; az ehringsdorfi emberi koponya-lelet { a helyben talált „neandervölgyi” őslakókkal kisebb keveredés okán (B.S.); a keveredés, mint folyamat össz-eurázsiai~óceániai kihatású tényéhez ld. pl. 2010-ből: http://www.hirado.hu/Hirek/2010/05/07/08/Bennunk_maradtak_eletben_a_Neander_volgyi_genek.aspx „A Science-ben megjelent tanulmány szerzői nem zárják ki az európai keveredés esélyét”, és http://index.hu/tudomany/2010/05/07/neandervolgyi_geneket_hordozunk/ , és http://www.stop.hu/articles/article.php?id=652869 } néhány Homo sapiens aniensis [ azaz: proto-(„prae”-)neanderthalensis ], tehát „neanderthaloid” jelleget is mutató proto-(„prae”-)sapiens morfológiai szintet/„emelet”-et képvisel. { Nyomatékosan hangsúlyozom: a Homo sapiens-fajon belül a morfológiai szintek és/vagy a küllemjellegek kizárólag biológiai kategóriák, (pl. a rasszok a térben~időben egyetlen, egyetemes Homo sapiens faj = az emberiség biológiai sokszínűségének, gazdagságának az egyértelmű jelei), és soha nem köthetők szellemi~lelki adottságokhoz, amelyek kegyelmi ajándékok. Továbbá: pl. a mai Homo sapiens sapiens morfológiai szint egészséges „egyedei” koponya-kapacitásának (= agyvelő-térfogatának) természetes, normális variációja (= szóródása) 1000~2000 cm3 közötti, (az emberiség mai súlyozott átlaga 1350 cm3-es); [ Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan, Bp.-1980. p. 222, 242~243; és Wikipedia ]} Az Ehringsdorf-monográfiához hasonló, egy-egy lelőhely régészeti és környezettörténeti (geológiai, geomorfológiai, fosszilis talajtani, klímatörténeti, a növényi és állati makro- és mikrofosszíliákra is kiterjedő) feltárására vonatkozó tanulmányok, szakcikkek mellett KEurópára ma is legjobb összefoglaló anyag az Археология СССР sorozat Палеолит СССР kötete (szerkesztette П. И. Борисковский), Moszkva-1984; Közép- és KEurópára Gábori M.: Les civilisations du paléolithique moyen entre les Alpes et l’Oural. Bp.-1976; és J. K. Kozłowski, S. K. Kozłowski: Upper paleolithic and mesolithic in Europe. Taxonomy and Palaeohistory. Wrocław~Warszawa~Kraków~Gdańsk-1979; --- ám konkrét küllemjellegi és/vagy etnikai vonatkozású intrapolálásokat nem tartalmaznak.

A Würm glaciálison belül, legkésőbb a WA stadiális kései, átmenetileg enyhülő szakasza idején, kerekítve mintegy 55.000 évvel ezelőtt a chanceladeküllemjellegűek jelentős csoportja a vegetációval és a faunával együtt ÉK-Európáig vándorolt, maga előtt sodorva a szűkebb értelemben vett clactonien-ből kialakuló kései v. epi-clacton kulturális hagyományokat is megőrző crômagnonid-B rasszú csoportokat, amelyekkel kis részben keveredett is. [ A chancelade jövevények fejlettebb anyagi kultúrájuk, technikai eszközeik egy részével együtt néhány (igen kis számú !) szavukat, kifejezésüket is „átadtak” a K-Baltikumtól a Felső-Volga vízgyűjtőterületéig elszórtan élő, a tajga eltartó-képességi adottságai okán igen-igen kis népsűrűségű, ekkor még szinte kizárólagosan crômagnonid-B küllemjellegű finnségi népcsoportok velük kapcsolatba kerülő tagjainak, ám „baszk~finnugor rokonság”-ról nincs szó; viszont a finnségiek/crômagnonid-B rasszúak szomszédos csoportjai - megőrizve bio-antropológiai/küllemjellegi alapadottságaikat - a társadalmi mimikri örök szabályai szerint kulturálisan, így nyelvileg is hamarosan asszimilálódtak a sikeres vadászathoz alkalmasabb eszközkészletű baszk(ogén) chancelade népességbe ]. E chancelade és crômagnonid-B küllemjellegű csoportokból kialakult, a baszk(ogén) nyelvű chancelade-honfoglalók kultúrája (benne: nyelve) keretei között egységesülő népesség jelenlétét a középső paleolitikum végétől a felső paleolitikum első harmadáig [ pl. a Don felső szakaszánál a gravettien kultúra hordozóinak megjelenéséig, majd velük, és a jóval korábbi, levél-alakú dárdahegyeket készítő Közép-Volga~Alsó-Káma környéki protosolutréen kultúra alkotóival/hordozóival a kölcsönös kapcsolatok kialakításáig ] a Pecsora-környéki Büzovája, Medvezsij-, és a Felső-Káma menti Osztrovszkája-lelőhely régészeti leletanyaga is jelzi. ÉK-Európából - legkésőbb a WA stadiális végi, Skandinávia felől (rövid időre, ám markánsan) újra terjeszkedő jégpajzs és hatásai elől - a baszk(ogén) chancelade népesség és az általa kulturálisan asszimilált más küllemjellegű csoportok részben az Urál NY-i előtere, majd K-Cisz-Kaukázia érintésével Transz-Kaukáziába költöztek. { → A „baszk~kaukázusi nyelvi kapcsolatok#” egyik forrása; ez az *Araksz(esz)-folyó menti jelentősebb csoport - többek között - majd *hauke~haszte törzsszövetségi ikernéven, ÉK-kaukázusi nyelvű alapnép élén lép az # írott történelem színpadára Nyugat-Ázsiában és Ó-Egyiptomban, ám pl. az ógörögök megőrizték a dinasztia-adó vezértörzs hüksz(osz) nevét is. } E nyelvi kapcsolatok ÉNY- és D-kaukázusi „oldalán” az abkház~adüge néven összevont, a helyi rézkor végfázisa óta biztosan meglévő entitás adüge komponensén belüli a népvándorlás avar korától törökös hatásnak kitett - , azóta cserkesz megnevezésű nyelv ősi szubsztrátuma, és az ezzel azonos szubsztrátumot tartalmazó, a bronzkorban el-grúzosodott, a Sprachbund kölcsönössége alapján a többi kartvel/D-kaukázusi nyelvre is ható ős-szván nyelv áll. A Kaukázus térségében ma főként a

grúzok ápolják és kutatják a baszk~kartvel/grúz kapcsolatokat. Van a baszk~kaukázusi kapcsolatoknak bio-antropológiai/küllemjellegi jegyekben megnyilvánuló genetikai „vonala” is, amelynek ÉK-kaukázusi „oldalán” a csecsen~dagesztáni syn. ÉK-kaukázusi néven összevont, a helyi bronzkor óta biztosan meglévő entitás ’inguš~csecsen ága népei körében az ujj~tenyér bőrléc-rendszer rajzolata a baszkokéval áll a legközelebbi rokonságban --- egyúttal mindkettejüké alapvetően tér el Európa és NY-Ázsia összes többi, eddig megvizsgált népe ujj~tenyér bőrléc-rendszer rajzolatától; (sajnos, a dagesztáni kaukázusi népekét e szempontból még nem vizsgálták meg kellő alapossággal). [ Bölcs Leó és Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császárok kedvenc szóhasználatával élve ] „tudni való”, hogy az ÉNY-i, a D-i és az ÉK-i kaukázusi nyelvcsalád a mai(!) valós földrajzi helyzetükre utaló közös, ezért megtévesztő „kaukázusi” jelző ellenére = 3 teljesen önálló, külön nyelvi egység, a 2 „É-i” jelzőjű is „csak valamivel” áll közelebb egymáshoz, mint bármelyikük a D-ihez, és ez is vlsz. a szomszédsági Sprachbund természetföldrajzi akadálymentességének tudható be. A baszk~[ pre-]cserkesz/Dkaukázusi nyelvi kapcsolatnál - ha csakis a legutóbbi stadiális utáni, itt D-en az Allerőddel kezdődő időszakára gondolunk - pl. szóba jöhet a Los Millares-kultúra „ihletőinek” az Ibériai-félszigetre költözése, - ezt ki nem zárva - pl. szóba jöhet közös donorként a NY-ázsiai hurri → É-afrikai hurri/proto-ibér → ibér származtatás esetén a hurrik többrendbeli kapcsolata mind a D-, mind az ÉNY-kaukázusiakkal, az É-Afrikából felköltözött ibéreké meg a baszkokkal; (NY-Ázsia felől jőve a hurrik sémi nyelvű népekkel, É-Afrikában pedig egyes hamitákkal is „találkoztak”, a „baszk~sémi” meg a „baszk~hámi” nyelvi megfigyelés tehát közös donorra meg „postásra” is utalhat, túl azon, hogy az Ibériai-félszigetre az ibérek előtt is juthattak/jutottak fel pl. hamiták: klf. berber népcsoportok, ennek csontváz-nyomait a régészek már be is tudják mutatni. A sémi kapcsolat pedig részben akár középső paleolitikus „mélységű” is lehet). A K-Mediterráneumból a föníciai-utód, É-Afrikában berber-kapcsolatú punok előtti utolsó jelentősebb átköltözésre vízi úton került sor: az akkád I. Šarru-kinu és NaramSzin királyok „Ezüst-hegyi” (= Taurosz-i) hadjáratai elől az Eufrátesz nagykanyarja térségéből (kerekítve) Kr. e. 2.300-ban egy többségében armenida („taurid”) rasszú, vlsz. guty/guteus nyelvű menekülő népcsoport érkezett a Baleári-szigetekre [ = Proto-(„Prae”-)Talayolic-I. fázis, helyi ón és/vagy térségi korabeli ón-kereskedelem híján itt ez is „csak” rézeszközöket állított elő ], majd áttelepedtek az Ibériai-félsziget Baleárokkal szemközti partvidékére és a mai DK-Franciaország egyes vidékeire is, szinte azonnal kultúra-átvevő és/vagy -gazdagító kapcsolatot kiépítve a harang alakú edények kultúráját a Mezeta-fennsíkon kialakító, ám 2 évszázada az ott rohamos ütemben megkezdődő kiszáradás (= HL4 = új-holocén kezdete Kr. e. 2.500/2.450-től) elől tömegesen a többletvíz áztatta folyó-menti síkságok, majd NY-Európa esősebb tájai felé vándorló, oda az érett rézkor vívmányait vivő és meghonosító, főként NY-i dinári küllemjellegű népekkel. A mai franciaországi Baszkföld szomszédságában lévő Gascogne-i *[ Bənə-]Harn(um) → Béarn és a katalánok neolatin nyelvét nagyon hasonlóvá tevő tényezők egyike pl. az a szubsztrátum/közös gyökér lehet, amelyik talán az armenida küllemjellegű jövevényekig vezethető vissza. Egyes dinári és armenida („taurid”) jellegek a baszkok egyes csoportjainál ma is megtalálhatók, kombinálódva az ősi proto-mediterrán adottságokkal. Ám bőrléc-ügyben: az Ibériai-félszigeti Mezeta-fennsík egy része és ’Asztúria, ill. az ÉK-Kaukázus „legutóbb” a châtelperron-kultúra [ és egyenes ági „leszármazottai” ] korában mutatott „rokonságot”. Igaz, viszont ez időben a châtelperron-kultúrának megvannak a „nyomai” a köztes területeken is, pl. a Szentföldön (É felől kb. a Kármelig), vagy a Kárpát-medence NY-i peremén/az Alpokalján és a K-i meg a D-i Alpokban, (sőt: az Alpokaljáról É felé „elkalandozva” a Morva-kapu környékéig), továbbá a névadó lelőhely franciaországi térségében is --- igaz, hogy e lelőhelyek/leletek „mintegy” 40.000 (!) évesek … „Mert ezer esztendő Előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása”, (Dávid király 90. zsoltára, Szenczi Molnár Albert gyönyörű fordításában)].

Az ÉK-európai baszk(ogén) chancelade népesség másik része [ D-i és DDNY-i - Káma- és Felső-Don~Közép-Volga-környéki - szomszédjaival létrejött kölcsönös kapcsolatok során előbb a kései középső paleolitikum levélalakú (= proto-solutréen) dárdahegy-készítés technikáját, majd egyes felső paleolitikus kultúra-elemeket is megismerve ] - vlsz. a WA~B [ (oroszországi nevén molovo-šeksznyin-i), a finomabb tagolásban jelleg szempontjából Hengelo + par-Arcy + Denekamp nevű részekre osztható ] interstadiális vége felé, ill. (a terjeszkedő skandináv jégpajzs elől) legkésőbb a WB stadiális elején - a Tajmir-i jégpajzs által el nem ért Közép-Szibéria D-ebbi sávjába húzódott; [ követve a Közép-Léna medencéjébe már a par-Arcy időkben átköltözött proto-solutréen-utód, továbbra is elsősorban levél-alakú dárdahegyeket készítő (→ Dyuktaj-kultúra, kb. Kr.e. 40/35.000-től), - Szibériában maradt néprészeiket is ma az É-Amerikába átvándoroltak nyomán denied rasszúnk nevezett - europid~europoid küllemjellegű, ÉK-Európában eredetileg D felőli szomszédjait ]. A chancelade népesség e közép-szibériai csoportjának baszk(ogén) nyelvi hatását a legszkeptikusabb nyelvészek sem tagadják, amikor É-Ázsia ún. paleoszibériai nyelveinek kapcsolatrendszerét, benne adsztrátumait (= jövevény-rétegét) vizsgálják; (jóval utóbb korai avar-kori egyik csoportjuk az Altaj térségéből Cisz-Kaukáziába települt át). A közép-szibériai chancelade népesség koponyája (is) rövidült/brachykephalizálódott, és az

europo-mongolid (mixomorf) turanid küllemjelleg D-szibériai változatának - a szibiro-turanid-nak - egyik alapvető összetevőjévé vált. [ A közép-szibériai baszk-rokon csoport egy részének K felé tovább vándorlása egyre halványuló küllemjelleg- és nyelvi „nyomait” a WB stadiális maximuma utáni időkből elsősorban É-Amerikában - pl. a maszko∟gi-val vlsz. rokon wakaš~algon∟kin¤ indiánok középső, azaz cree nyelvjárása ’innu~aimun al-nyelvjárásának “hegyvidéki/montagnais”-’innu csoportja, főként pedig az ÉK-i peremén élő *naszka∟βə~’innu csoportja nyelve, (a mai közép-algonkinban a ”naszkapi” forma egy „áthallásos” gúnynév, ezért önmagukat egyszerűen ’innu-nak nevezik), ill. a wakaš~algonkin szállásterület peremein és szomszédságában található - földrajzi és népnévi adatok sora is jelzi. (Vlsz. a *naszka∟βə~’innu nép őseivel együtt érkeztek a Szt. Lőrinc-folyóhoz és a Labrador-félszigetre azok a crômagnonid-B rasszú csoportok is, akiknek a legendás „kékszemű szőke indián” utódait még látták a Vinland-ba majd Québec-be érkező 1. európaiak hullámai)]. „ ¤ pl. „So persistent is this connection through time, that pages might be filled with modern English, French, or German words, which are allied to those of the Algonquin tribes as well as to the oldest tongues of Europe, Basques and Magyar, …”→ Olyan időtálló a kapcsolat, hogy oldalakat lehetne megtölteni a mai angol, francia vagy német szavakkal, amelyek rokoníthatók az algonquin törzsek és a legősibb európai nyelvek szavaival, mint a baszk és a magyar ... { E nyelvészeti eredményt közli Arthur C. Custance (1910-1985) The Doorway Papers-sorozata (befejezve 1972-ben) „Time and Eternity” kötetének V. rész-beli 1. fejezete: The Original Unity of Language; újra kiadva: 1988. p. 6.} [[ A fentiek kibontása és kiegészítése: A) 1. nyelvészek jelentős hányada szerint az indogermán nyelvűek [ köztük az idézett angolok, franciák, németek ősei ] szétterjedése előtt Európa nagy részét baszk és/vagy baszk(ogén) népek lakták, akiknek a szókészlete szubsztrátumként beolvadt a jövevény indogermánok nyelvébe; 2. az indogermán szétterjedés előtti ősi baszk és/vagy baszk(ogén) nyelv(ek)et beszélők kapcsolatban álltak a magyarral is, az É-amerikai wakaš~algonkinnal [ vagy annak egyes csoportjaival ] is. B) A felső paleolitikumban Európa mediterrán és némely szubmediterrán területén elterjedt tardigravettien kultúra eszközkészletének névadó része - az ún. tardigravette-dárdahegyek - (is) egyes népcsoportokkal együtt a Balkánról Kis-Ázsián, az Örmény-felvidék peremén és Transz-Kaukázián át eljutottak K-Iránba, onnan a mai Mongólia és az Alsó-Amur~Ohotszki-tenger mellékének egyes vidékeire is, majd e dárdahegyek hornyolt változatainak őstípusa pl. az É-amerikai tajgaövbe is. A baszk nyelv (nem jelentős arányú) pre-kelta(!) és pre-latin/pre-neolatin indogermán jövevényszó-rétege, az ún. altaji nyelvcsalád egyes nyelveiben „nem elhanyagolható mértékű”, ill. a wakaš~algonkinban - ld. a fenti Arthur C. Custance-idézet nyelvfelsorolása - is még „tetten érhető”, az indogermánnal rokonítható szavak esetében tehát a közös donorok a tardigravettien- és utód-kultúrák alkotói/hordozói lehettek. B.S. ]].

Mind az Urál európai oldalán D-re vándorló, mind Közép-Szibéria D-ebbi sávjából pl. a NY-Szajánba vagy az Altajba is áttelepülő, egykor közép-európai, ill. közép-rajnai eredetű, és DNY-Európában baszk(ogén) nyelvi hatású chancelade-csoportok a szomszédság okán - elkerülhetetlenül, törvényszerűen ! nemcsak nyelvi Sprachbund-kapcsolatba kerülhettek É-turáni magyar őseinkkel, hanem a tartós (!) érintkezési peremterületeken bio-antropológiailag nyilván részben keveredtek is. Ám É-turáni magyar őseink magas kulturális színvonala és (a korabeli viszonyok szerint értett) nagyobb népsűrűsége a szomszédos baszk(ogén) chancelade, majd brachykephalizálódva turanidogén csoportok e részének magyarokba olvadását eredményezte: az eredetileg teljes mértékben europid és sajátos É-turáni (syn. andronovoi, syn. borreby) küllemjelleg áreájának „szegélyein” ekkortól jelent meg először némi halvány és mongolredő nélküli - mongoloiditás is; az europid É-turanid küllemjelleg melletti halvány mongoloiditás különösen néhány székely-magyar csoportnál jellegzetes, de [ a besenyő, ’uz, főként pedig a kun betelepedés előtti ] ún. Hétmagyar népesség egyes csoportjaiban sem ritka. Végül: a korai avarok altaji ága is hozhatott/hozott magával baszk(ogén) nyelvi adsztrátumot, meg chancelade és/vagy az Altajba lehúzódott szibiro-turanid rassz-elemeket, és mindezek beolvadtak a kései avarságba, köztük részben szintén a székely-magyarokba, utóbb pedig részben az Árpád vezette Hétmagyarokba. Azaz: a baszk~magyar viszony kapcsán nem közös ősök közös őshazájában kell gondolkodni, hanem „oldalági” közös donor(ok)ban. Ám az ilyen értelmű „másod-unokatestvér” rokonságunk: tény. És a kiveszett piktek meg etruszkok okán: ma már Európában ilyen népként csak ketten vagyunk; ((„valami” nyoma „mintha” lenne a mokša-mordvinoknál is, (de „érdemi mértékben” csakis náluk, nem a többi - tehát pl. a magyarokat semmiképpen oda nem számoló, azaz - a magyarok nélkül értett ún. „nettó” finn-ugor „akármiben”, legjobb indulattal is csak „nettó” finn-ugor Sprachbund-ban), ám még ez a „mokša-szál” is mélységeiben kikutatatlan; nagy valószínűséggel a korai avar-kori Cisz-kaukáziai „szál” „É-i ága”, amely a mordvin/finnségi többségben

utóbb/mára nyelvileg feloldódott)).[ Rövid összefoglalót ad a kérdésről az Erdélyi Napló: http://www.hhrf.org/erdelyinaplo/cikk_nyomtatas.php?id_cikk=7300 ] Santiago de Compostela a IX. sz. elején újra felfedezett és kialakított kegyhelye valójában csak a X. sz. közepétől vált (akkor még „csak”) a NY-európai kereszténység „nemzetközi” zarándoklati célpontjává. Mivel azonban a baszkok nyelve bármely indogermán európai számára nem hogy a saját népe és/vagy vidéke anyanyelvéhez legalább valamelyest hasonló lett volna, hanem teljes mértékben érthetetlen volt, az „érthetetlen/felfoghatatlan = veszélyes idegen” pszichológiai reagálásból rettegéssé, majd „egyszerűbb esetben” lenézéssé/megvetéssé, máskor pedig gyűlöletté fajuló előítéletbe és „hozzáállásba” torkollt a Baszkföldet legalább érintő, többnyire azonban elkerülhetetlenül harántoló El Camino-útvonalak keresztény(!) zarándokai egy részének tudatában is. Ez könnyen vezetett a valós tapasztalatok - néha akaratlan, néha („a saját felsőbbrendűséget igazoló célból”) nagyon is szándékos - félreértéséhez, félremagyarázásához. Az Aiméry Picaud nevű zarándok által a XII. sz.-ban írt zarándoklat-útikönyv pl. „beszámol” a baszkok, mint az erdőkben és hegyekben élő „egzotikus vademberek” tömeges/rendszeres 1./ „bestialitásáról*”; *[(latin) „állatiasság”, azaz a) szűkebb értelemben: zoophilia = embernek állattal való természetellenes nemi érintkezése; b) tágabb értelemben: vadság/durvaság, embertelenség, kegyetlenség ]; 2./ [ Navarrában pedig ] „aljas eszközökkel haszonszerzési gonoszságáról”, mert „a baszkok megmérgezik minden folyójukat”¤, hogy az arra járók - szomjukat oltandó - kénytelenek legyenek megvenni a baszkföldi borokat … ¤[ az É-abbról érkezők nyilván itt láttak először a mediterráneumi terra rossa-talajok felhőszakadás vagy gyors hóolvadás utáni kisebb-nagyobb eróziója okán vöröses színű, „tehát állatvérrel elszínezett” vizű sebes patakokat, folyócskákat … Szerintem a baszk termelő gazdák és kereskedők pedig jól tették, hogy „rájátszottak” erre az előítéleteken és rémhíreken alapuló babonára ].

Azonos lélektani okokból - meg országunk tájainak termékenységét, gazdagságát irigyelve - hasonló képtelenségeket írtak a magyarok eleiről is, és magáról a Magyar Királyság névadó, ám „érthetetlen nyelvű” népéről is hazánkon áthaladó keresztény(!) egyes diplomaták, ill. zarándokok, és/vagy némely középeurópai szomszédok is. És: a magyar nemzet ellen elkövetett rablógyilkossági szándékú trianoni diktátum révén létrejött vagy alapvető mértékben megnőtt területű némely szomszéd államban e „kortárs szemtanúk” leírása a magyarokról: (nacionalista) iskolai tananyag, ma is, mit sem törődve a mindezen képtelenségeknek ellentmondó régészeti, művészettörténeti és korabeli - elfogulatlan külföldi + teljes terjedelmében az itthoni Árpád-kori (egyházi és világi) - írott forrásokkal, mint tényekkel. Nekem személy szerint külön öröm, hogy egymástól függetlenül és egymáséról mit sem tudva a germán/német protestáns (evangélikus) Luther Márton, a neolatin/francia, majd francia-svájci protestáns (református) Kálvin János, és a baszk római katholikus Loyolai Szt. Ignác azonos papi jelszót választott: SOLI DEO GLORIA --- egyedül Istené a dicsőség. És a magyarországi reformáció évszázadában egész Európa a református reformációt „a magyarok vallásának” mondta, annak össz-magyar nyelvterületen 2~3 nemzedéknyi időtartamban messze többségivé vált elterjedtsége okán, éspedig Magyarországon e hit-megújításban pl. a SOLI DEO GLORIA zászlóra tűzésével; [ sehol másutt a világon nem volt tapasztalható ez az ütem és ez a mérték ]. Miközben az azonos jelszavú baszk Szt. Ignácnak a római katholikus megújulást markánsan elősegítő jezsuita mozgalma hasonló ütemben terjedt Nyugaton. Nyilván nincs genetikailag determinált lelki rokonság semelyik 2 nép között sem, mert hogy a genetikának nincs köze Isten személyre szóló ajándékához: az emberi lélekhez, ám rácsodálkozhatunk a Kegyelem ugyanazt inspiráló, hasonló vagy azonos működésére egy baszk szent meg a XVI. századi magyar eleink lelkében. * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * {{ És „még egy kis keleti körkép” ahhoz, hogy miért is volt életveszélyes az Ibériai-félsziget keresztény népei számára (is !) a nagy-károlyi szomszédság, ennek okán - jól felfogott érdekeikből - miért is nem vették igénybe „Európa Atyja” közreműködését a reconquistához:

1./ [A részben az É-pontusi - akkor éppen „egy generációsan” keresztény dinasztiájú - Ó-Bulgáriából és peremterületeiről érkező ún. közép-avar honfoglalási hullám népeinek tradíciói okán is] a Bizánccal már bő egy évszázada jó kapcsolatokat kialakító, egyes (főleg D-i = Bizánc-„közeli”) peremterületein részben már megkeresztelkedett lakosságú Avaria NY-i felét Nagy Károly katonai kudarca után pár évvel - 795/796 telén - frank határőrgrófok és rablólovagok hadserege rohanta le, kihasználva az avar vezetők akkori belviszályát. A váratlan katonapolitikai helyzet és lehetőség Nagy Károlyt a 787 óta - ekkor bontotta fel lánya eljegyzését a bizánci trónörökössel - a hűvös tartózkodással jellemezhető „Kelet-politikája” agresszívvá tételére sarkallta, mivel a keresztény Bizánc, tehát a császárság továbbra sem nézte jó szemmel Károly hatalmi aspirációit. A VIII. sz. legvégén Károly megkötötte a középkor Ribbentropp-Molotov paktumát** az al-dunai Bulgária ekkor még (sőt, 2 generáción át ezután is) pogány protobolgár kánok által vezetett dinasztiájával és pogány - protobolgár és szláv - katonai elitjével: az évszázadok óta már újra egységes szervezetű, mert bizánci közigazgatású Adria-parti Dalmáciát, illetve a szárazulati~kontinentális NY- és Közép-Balkánt felosztották egymás között. ** A nagy-károlyi kezdeményezésű NY- és közép-balkáni (+ D-kárpátiai) paktum főbb előzményei, és máig ható következményei: Szülőföldjét, az Adria-parti Dalmáciát Diocletianus császár a III./IV. sz. fordulóján osztotta ketté közigazgatásilag (!) a *Νάρων/*Naren∟ta-[→ D-szláv Nere’∟t(əva)-/Nèretva-]folyó és a Zéta-folyó vízgyűjtő területének vízválasztója mentén: a határsáv NY-i oldalán a dalmáciai Epidaurosz (ma: Cavtat, Raguza/Dubrovnik mellett), K-i oldalán a Rhizón-i/Rhizinium-i (vagy a bizánci kortól Dekaderon-i → (D)əkator-i, ma: ’Kotori-i) öböl található. [A Zétavízgyűjtő a mai Montenegró magterülete]. 395-ben pedig - a Római Birodalom NY-i és K-i rész-birodalomra felosztásakor - az ekkor már közel másfél ezer éve kulturális egységnek tekinthető, Róma idején előbb (szárazulati) Dalmáciának, majd - az őslakosság többségéről - Illyricum-nak nevezett NY- és Közép-Balkánt is kettéosztották a *Drinus-(ma: Drina-)folyó sodorvonala mentén. A germán népvándorlások okán megszűnt NY-Római Birodalom mediterrán~szubmediterrán térségei visszaszerzésére és az újra egységes (!) Római Birodalom rekonstruálására I. Jusztinianosz K-római császár (527-565) - a konstantinápolyi Hagia Szophia bazilika építésének befejezésével egy időben 535~536-ban pl. a NY- és Közép-Balkánra, ill. Dalmáciába vezetett sikeres hadjárataival ott (is) megszüntette az ariánus eretnek germán osztrogótok fennhatóságát; e visszaszerzett területeken a (megfogyatkozott összlétszámú) kulturálisan romanizált őslakosság germánokat túlélő csoportjait újra egységes közigazgatás kereteibe szervezve, egyúttal hathatósan meghonosítva közöttük az egyetemes (latinos alakú görög szóval: katholikus) zsinatok eszmekörére alapozott keresztény egyház szervezeteit is. Az Al-Duna Olt-torkolaton túli bal partja, azaz a Havasalföld K-i 2/3-a felől már I. Jusztinianosz életében beszivárgott a szlávság 1. hulláma Illyria DK-i részeire; a NY- és Közép-Balkán többi részére pedig utódai idején, éspedig elsősorban a Kárpát-medence NY-i feléből a germán longobárdokat kiszorító, és az egész Kárpát-medencében NY-i központjukat 568-tól kialakító korai avarok „élő gyepűt” telepítő tervszerű akciói kapcsán. Az avar és a szláv katonaság rendszeres együttműködése a NY- és Közép-Balkánon avar~szláv együttélésre is vezetett, a hegemóniát gyakorló avarság pedig adóztatta a romanizált őslakosságot. A K-Római Birodalom (Bizánc) is rendszeres évi adót fizetett Avaria Kárpát-medencei téli szállású, majd székhelyű kagánjainak. 626-ban az adót éppen megtagadó Konstantinápoly ellen (szláv segédcsapatokkal kiegészített) avar hadsereg vonult fel, de csatát vesztett. Ez a kaganátus presztízs-veszteségét is okozta: Avaria D-i peremterületein néhány szláv törzs - Hérakleiosz császár (610-640) beleegyezésével - szállásterületet is váltott. A NY- és Közép-Balkánt Konstantinápoly ismét a birodalom függésébe szervezte: kormányzó (sztratégosz) vezette katonai~polgári körzeteket (ún. thémákat) alakítva ki itt is. A szlávok egy része laza és nem hosszú életű törzsszövetségeket is alakított időnként, ám II. Kónsztantinosz Pogonatosz császár haláláig (668) Konstantinápoly az egész Balkánon biztosítani tudta, hogy valamennyi jövevény nép is elismerje a Birodalom főhatalmát. A keresztény misszió azonban ekkor még lényegében sikertelen maradt a szlávok körében.

Pogonatosz halála után mind a Bizánc-függő Al-Duna, mind a független Kárpátia térségébe D-uráli~É-turáni~É-pontusi („nem szláv” !) népek több törzsszövetsége költözött, köztük az Al-Duna jobb partján - a Birodalom határán belül ! - is 681-től megtelepülő és ott önálló államot (!) szervező, sajátos törökös nyelvű protobolgárok. A Bolgár Kánság bő egy évszázad alatt - Bizánc rovására - igen jelentős területeket szerzett: K-balkáni középhatalommá vált. 751-ben Bizánc újjá szervezte és megerősítette Illyrikon thémát, amelyhez kapcsolódva a Közép-Balkán K-i sávja (a D-i Morava-folyó felső szakaszának vízgyűjtője és a Vardar-folyó mente) szintén Bizánc szövetségese maradt, és - jelentős részében még el nem szlávosodott - népessége vagy már korábban is keresztény volt, vagy jövevényei fokozatosan bizánci orthodox-kereszténnyé lettek. A hún-kori kuturgur-rokon *mərot∟ən-/*bərot∟ən-ok egyes vezetői már É-pontusi hazájukban bizánci orthodox-kereszténnyé váltak, [pl. Gorda nevű királyuk 525 körül], utóbb NY-abbra - a Kárpátok előterébe - költözött népességük főleg köznépi rétege a helyi K-i szláv ruszin (! nem az ún. nagyoroszból csak a Kijevi Rusz nevű késő középkori állam megszűnte után D-en kialakuló „ukrán” !) ősök egyik csoportjától nyelvileg lassan és fokozatosan „el-tivercesedett”, egy részük pedig a VII./VIII. szf. körüli közép-avar ↔ bizánci háborús konfliktus elmúltával - Avaria D-i szövetséges ütközőállamaként - a D-i Morava-folyó alsó szakasza környékére telepedett; itt - Illyrikon théma szomszédságában - már a IX. sz. előtt földművelővé [pl. szőlőművelővé is !] és bizánci orthodox-kereszténnyé lettek, [itt is együttélésben a Timok-menti -mB/-B jelű őslakosságra települt szláv tivercekkel, és keveredve a *Brog∟n(osz)/Morava-menti ((helybéli)) (még nem szerb !) délszlávokkal], e bizánci-keresztény vallású, és Bizánccal állandó kereskedelmi kapcsolatokat is fenntartó *mərot∟ən-/*bərot∟ən-ok híre~neve az iszlám-arab kereskedők révén a távoli Bokharáig is eljutott. A *Durra∟ĥə~Dürrakhi(on) [e korban a jövevény D-szlávok nyelvén *Дърaчь/Dъračь → majd a jövevény (és mai) albánokén Durrës vidéke] városról elnevezett (DK-Dalmácia melletti) théma is a bizánci és a bolgár érdekellentét egyik fő ütközőzónája lett. Ebben a hatalmi helyzetben okozott alapvető változást a Bolgár Kánság javára Nagy Károly ajánlata: Bizánc teljes kiszorításával (!) a NY- és K-Római Birodalom egykori balkáni határvonala térségét a frankok és a bolgárok új és közös (!) „gyepű”-(= határ-)sávjának kialakítani, s (közös politikai célként) ez által a boszniai + dalmáciai - életmódjukban romanizálódott - őslakosok, továbbá az itteni délszlávok és a belső-ázsiai + turáni, ill. É-pontusi eredetű, Boszniába és Dalmáciába beköltözött avar és/vagy az avarokkal is kapcsolatot ápoló „nem szláv” - népek szállásterületeit, népességét, és így katonai erejét is tervszerűen (!) felosztani, ez által megosztani … . A frankok NY felőli, a bolgárok K felőli katonai felvonulásaikkal hamarosan biztosították is hegemóniájukat, É-on az avar központi államigazgatás szétzilálásával, D-en Bizánc adminisztrációjának elüldözésével nyert új érdekszférájukban vazallus ütközőszervezetek kialakulását engedélyezve és/vagy kezdeményezve; (e „felosztás” tehát a korábban egységes avar szervezésű Kárpátiát sem kímélte meg: a Dunántúlt és a Dráva~Száva-közét* [* = az avarokon és a velük együtt ott élő székely-magyarokon kívüli legnagyobb létszámú és szláv népcsoportról ekkortól - a IX. sz.-tól -elnevezett Szlavóniát] a frankok, a Temesközt, továbbá D-Erdély zömét a bolgárok „felügyelték”, hamarosan - immár egymás rovására indított annexiós célú (!) - fegyveres konfliktusba is keveredve egymással a D-Alföldön és/vagy a Szerémségben …). Ennek során pl. a marótokat D-i Morava torkolatvidéki hazájukból - a frank szövetséget is időnként felrúgó, ám többnyire a Nagy Károllyal kötött Balkánfelosztó paktum határvonalát át nem lépő - Bolgár Kánság IX. sz. eleji agresszív expanziós háborúi szórták szerteszét: nem kis hányaduk a Kárpát-medence különböző részeire menekült. „Végül” ugyanis Omurtag kán Nagy Károly halálhírére (!) 814-ben a Boszna-folyóig tolta ki NY felé a Bolgár Kánság határát (Kárpátiában pedig pl. a Szerémséget annektálta). A délszlávok körében is hamarosan gyümölcsözővé váló keresztény misszió 2 válfaja e balkáni határsáv mentén „ütközött”: (a rövid életű egyéb „kísérletezésektől” eltekintve) a frank érdekszférában a latin, a bolgár érdekszférában (közvetlenül a bolgárok között 870-től, majd főleg amikor később Bizánc újra visszanyerte itteni hegemóniáját: az egész K- és Közép-Balkánon) a bizánci orthodox rítussal jellemezhető felekezet lett a szinte

kizárólagos. Ugyanez a határ még jobban megmerevedett az 1054-es szkizma/egyházszakadás után, és - a későbbi oszmán-török hódítás miatti kisebb népmozgásokat leszámítva - mindmáig a Balkán legfőbb mentalitás-„törésvonala”: tőle NY-ra ma is egészen más az európaiság, mint tőle K-re… Ez a Balkán nagy-károlyi „öröksége” ! 2./ Nagy Károly még a mesés Keleten is feljegyzésre méltóan (!) egyoldalúan gazdag ajándékozásokkal „megvásárolta” a muszlim (akkori keresztény felfogás szerint tehát eretnek, ill. pogány !) bagdadi kalifa, a trónörökösként már egy (sikertelen) iszlám-arab hadsereg-„kalandozást” Konstantinápolyig személyesen vezető, azóta azonban Bizánccal békés modus vivendi-t kialakító Hárún („ar-Rasíd” = „az igazmondó” v. „az őszinte”) kalifa szövetségesi „barátságát” a keresztény Bizánci Birodalom megtámadására; [ezt Nagy Károly személyes hiúsága is inspirálta: több mint egy évtizeden át egyik bizánci császár sem ismerte el Károly baszileiosz-i (= császári) címét~rangját…; (ezt 812-ben is csak „megvásárlással” tudta elérni Károly: „cserében” vissza kellett adnia Bizáncnak a frankok által megszállt ’Isztriai-félszigetet és az ÉNY-dalmáciai partvidék egyéb, frank hegemóniájú részeit)]. Nagy Károly „számláját” tehát NY-on a keresztény baszkok, K-en Avaria, a Közép-Balkán és Dalmácia részben keresztény népei, és a keresztény Bizánc elleni, „szükség esetén” a pogányokkal, vagy legalábbis a „nem keresztényekkel” is paktáló gátlástalan hatalmi politikája is terheli. És bár napi politikai érdekektől vezérelve a Hohenstauf (Barbarossa) I. Frigyes egy általa támogatott ellenpápával (!) 1165-ben Aachenben „az oltárra felemeltette” (= szentté avattatta) Nagy Károly maradványait, ma mégis az az egyházjogi helyzet, hogy - magánéleti erkölcstelenségeitől sem tekintve el - Róma soha nem emelte kanonizált szentjei sorába „Európa Atyját”…}}. * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * Nagy Károly kiebrudalása majd halála után a baszkok megszervezték Navarra Királyságot; { amelyet csak 905-től neveztek így, előtte - 824-től kezdődően - a fővárosról Pamplonai Királyságnak hívták }, s ezt követően (legtovább - 1620-ig - az É-i részei) 8 évszázadon át megőrizte és/vagy újra kivívta baszk állami de jure önállóságát; (igaz: főleg a XIII. sz. közepétől a megerősödő 2 szomszéd között manőverező ütköző-állam jelleggel). Navarra 1035 előtt a térség egyik legerősebb keresztény királysága volt, a móroktól elszakítva ÉK-kasztíliai és ÉNY-aragóniai spanyol lakosságú területeket is: keresztény közegében lehetőséget adva a spanyolok reconquistá-ra felkészüléséhez. Kasztília és Aragónia önállósulása - 1035 - után is nem kevés spanyol és még több francia költözött a Pireneusok mindkét oldalára és a szomszédos tájakra kiterjedő baszk Navarrába. Dinasztikus házasságok révén időnként perszonál-unióba kerültek vagy Franciaországgal, vagy Aragóniával; utóbbi kapcsán 1512-ben II. (Katholikus*, Aragóniai) Ferdinánd annektálta Navarra Királyság nagyobb, D-i részét; amely ettől fogva (spanyol arisztokrácia által kormányozott) tartománnyá lett. [* értsd: egyetemes, itt: össz-spanyol, tekintettel arra, hogy a korábban León-nal összevont Kasztíliából, és a Katalóniával házassági szerződés révén egyesült (Nagy-)Aragóniából - Ferdinánd Izabellával kötött házassága révén - 1469-ben jött létre az egységes spanyol állam; (amely 1492-ben annektálta az addig mór Granadát is, ezzel befejezve a közel 8 évszázadnyi időtartamú reconquistá-t); a „katholikosz/catholicus” jelzőnek itt tehát nincs köze e királyok felekezeti hovatartozásához, hanem azt (mára eléggé megtévesztően…) görög/latin eredeti „egyetemes” jelentésében használták a kortárs történetírók, és e 2 király hagyományos jelzőjeként a maiak is; azaz Ferdinánd és Izabella „a katholikus királyok” = ország-egyesítő, össz-spanyol értelemben vetten „egyetemes” királyok]. Az É-i v. Alsó-Navarra Királyság államiságának utolsó harmad-évszázadában viszont még az is megesett, hogy Franciaországnak királyt adott: a hugenotta (= kálvini református) Navarrai Henrik (akinek navarrai király mivoltát még az őt kiátkozó pápa sem vonta kétségbe) 1584-ben Franciaország trónörököse lett, majd 1589~1610 között - Bourbon IV. Henrik néven - a királya; igaz, 1593-ban - a franciaországi országlakosok többsége és a római hitű szomszédság/„külföld” elvárásainak megfelelően - katholizált, (ránk hagyva a baszk szellemességű „Párizs megér egy misét !” politikai szállóigét).

IV. Henriktől kezdve a „Navarra királya” a mindenkori francia király egyik díszítő címe, jelzője lett [a nagy francia forradalomig]…, É-Baszkföldön viszont a valós közigazgatásban egyre kisebb területre korlátozták még a Navarra nevet is: a korábbi É- vagy (Alsó-)Navarrát 1620 után a francia hatalom a Baszkföld-szomszédos béarni [Pau várkastélya] születésű és navarrai neveltetésű Navarrai Henrik fia: a már Fontainebleau-i születésű, gyermekként trónra kerülő Bourbon XIII. Lajos király nevében a királyság külügyeit 1616-tól államminiszterként valójában intéző Armand Jean du Plessis de Richelieu (1607-től megyéspüspök, 1622-től bíboros, 1624-től főminiszter) - több kisebb, más nevű és időnként változó kiterjedésű egységre tagolta.

 baszk nyelvjárások; össz-területe 20.947,2 km ; mai közigazgatási beosztása, baszk nyelvű nevek: 1 = Gipuzkoa, 2 = Araba, 3 = Bizkaia, 4 = Nafarroa, 5 = Lapurdi, 6 = Nafarroa Beherea*, 7 = Zuberoa (syn. Xiberoa¤). *korábban az 5 + 6 + 7 együtt volt Alsó-Navarra  Euskal Herria (= baszk haza) röv.: Euskadi/Baszkföld 2

¤

„x”-betűjel ejtése: š (= magyar „s”-hang)

Maga a hugenotta Navarrai Henrik - királlyá létele, majd katholizálása előtt - 2 évtizedig forgathatta a Joannes de Leizarraga által 1571-ben baszk nyelvre lefordított és kinyomtatott kálvini református Szentírást, amely [a X. sz.-tól más (főként latin és/vagy spanyol) nyelvű szövegekbe „beszúrt” baszk szavak, rövid szövegrészletek, majd az 1545-ben kiadott 1. baszk nyelvű nyomtatott mű - egy 52 oldalas, vallásos verseket tartalmazó kötet - után megjelenve] mindmáig a legjelentősebb korai baszk nyelvemlék. }}

a baszk nemzeti zászló [Donostia-i/(spanyol nevén) San Sebastian-i baszk barátaim mondták, hogy lám, ez is piros-fehér-zöld, mint a magyar] *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A IX. sz. elejétől az óceán felől a germán vikingek* felderítő portyái, majd 844-ben Oviedo közelében és a Minho/Miño torkolatában partra szállt és hídfőállásokat, sőt kolóniákat kialakító jelentős viking tengeri hadsereg „jelenléte” volt a mindennapi probléma ’Asztúria népei életében. A vikingek a baszk szállásterületeken is dúltak: raboltak, gyilkoltak. [* az itt korábban letelepedett, így már „őslakosnak” számító galliai és hispániai germánok nyelvén a megnevezésük „nordmann = nor’mann = É-i ember” lett] Frankföld középkori befolyása viszont tartósan átnyúlt K-en a Pireneus-hegyláncon: 795-től egy igen keskeny sávban frank-függő vazallus „Spanyol”* [* = csak a NY-i 1/3-ában éltek spanyolok (is), lakosságának többsége kezdettől fogva katalán volt] Őrgrófságot kreált Nagy Károly; ebből a 803-ban a móroktól elfoglalt város neve alapján pedig 812-től használt nevén: Barcelonai Grófság lett. Az őslakos népességéről hamarosan, és a XII./XIII. szf.-ig Katalóniai Grófságnak nevezett frank/francia fennhatóságú hűbéres szerveződés egyház-szervezetileg is Franciaországhoz tartozott; és - nyelvi fordító műhelyei révén - alapvető szerepet játszott a córdobai arab nyelvű** tudomány és a latin-keresztény Európa tudománya közötti, kölcsönösen gyümölcsöző együttműködésben; és pl. e Katalóniában szerezte meg - az ezredfordulót közvetlenül megelőzően - a saját korában szinte páratlan felkészültségét a D-franciaországi származású bencés szerzetes: Gerbert d’Aurillac, a keresztény Magyar Királyság önállóságát uralkodói jelvények küldésével elismerő későbbi II. Szilveszter pápa is. Utóbb - az egymástól függetlenül létrejövő, de időben egybeeső, ezért a hatásokat felerősítő - kiterjedtebb reconquista, ill. az iszlám fundamentalista türelmetlenség, sőt agresszió miatt ezeknek a kölcsönösen előnyös kapcsolatoknak vége szakadt. ** A hangsúly az arab nyelvű-n van: noha kétség kívül számos arab anyanyelvű művelője is volt az ibériai iszlám-fennhatóságú tudománynak is, művészetnek is, miként harcosa a háborús konfliktusoknak, vagy résztvevője az itteni gazdasági életnek, de azért nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Córdobai emirátus majd kalifátus, végül utóbbi szétesése után az utód-emirátusok beköltözött népességének a zöme berber, jelesül Atlasz-hegység környéki azaz a maur∟us/mór berber dialektust beszélő anyanyelvű ember volt, akik az államigazgatásban is, a kultúrában is úgy használták az arabot, mint a keresztény Európa különféle anyanyelvű emberei a latint. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Nyíltan vállalom: nem kedvelem, ha mai - „arabozó” - politikai megfontolásokból letagadják É-Afrika hatalmas berber teljesítményeit akár az iszlám-arab invázió előtt, akár azóta és mindmáig ! Mert bizony-bizony berber „csoda”, de legalábbis a világkultúra berber része - hogy csak egy kis csokrot szedjek itt össze - : a) a teljes késő- és epipaleolitikus (afrikai ősbivalyt ábrázoló = Bubalus-fázis), majd túlnyomó többségében a neolitikus (háziasított juh- és szarvasmarhaábrázoló fázis) nyíltszíni sziklaművészetük az akkor még szavanna-jellegű, sőt, a hegyekben erdős (!) Szaharában; [[e magdalénien-szintű (!) Bubalus-fázis művészete is hatott arra az akkor még ÉNY-afrikai partvidéki ibér művészetre, amely alkotóinak egy kis csoportja Szicíliába és a környező szigetekre költözött, messze túlnyomó többségük - kisebb berber csoportokkal együtt - azonban előbb a róluk elnevezett Ibériai-félsziget K-i harmadába, (ennek nyoma a híres K-spanyolországi epipaleolitikus sziklaművészet is), majd fokról-fokra kulturálisan (benne: nyelvileg) asszimilálta a félsziget többi része őslakóinak többségét is, [utóbb É-on átlépték a Pireneusokat]: és kölcsönös - benne pl. nyelvi - kapcsolatba kerültek a baszkokkal is; többek között ezért is lehet „baszk~ibér” és „baszk~afrikai” nyelvi kapcsolatokról beszélni; (a közép-ibériai ibér szállásterületeket főként a vaskorban a kentum-indogermán kelta népek szállták meg, az őslakókkal kialakult „fúziójuk” a dominánsan már kelta jellegű ibero-kelta vagy keltibér nyelv, amely utóbb a félsziget nagy részén elterjedt; DNY- és NY-Európa küllemjelleg-térképén azonban mindmáig látható a „hamita” (benne: berber) „nyom”)]]; és b): a berberek rézkori~bronzkori elefántcsont-kereskedelmük ellentételezéseként Ibériából átvett, a saját ízlésükhöz és „érc-szegény” lehetőségeikhez átalakított nagyszerű tárgyi kultúrájuk ÉNY-Afrikában; és c): az Egyiptomból kiszorított hükszoszok egy részétől megismert lótenyésztés révén még a Kr. e. 13. sz. előtt kifejlesztett transz-szaharai lófogatos minden korábbinál gyorsabb, hatékonyabb - karaván-kereskedelmük (művészeik ezt a „repülő-vágtás”~szekeres ábrázolásaikon örökítették meg); és d): [a vaskor elején a csakis tengerparti kikötőhelyeket megszálló sémi föníciaiak államigazgatási, tengerészeti, a szárazföldi hadseregben: tisztikari összefoglalóan: elit~arisztokratikus hatalom-átmentő - és az írásbeliségben játszott vezető szerepének megőrzése mellett] a Kr. e. 6. sz. közepétől kialakuló É-afrikai Pun Birodalom, amelyben a berberek - már törzsenként is megnevezve: numida könnyűlovasság, maurus/mór íjászok, stb. - alkották a hadsereg zömét, családtagjaik és rokonságuk pedig az ország élelmét termelte meg, így a lakosság többségét tették ki, [nyílván a jelenlétük aránya és súlya miatt ekkor megreformált pun pantheonba a főisten párjaként (!) került be - a háromszögre stilizált alkatú - áldás/bőség-istennőjük: Tani∟t(= ♀-jel) , a Hold-fázisés víz-kapcsolódású „ősanya”]; és míg a föníciaiak Libanon cédrusából építették hajóikat, addig É-afrikai (kulturális, benne nyelvi, ám a berberekkel összeházasodás okán egyre kevésbé genetikai) utódaik, a punok évszázadokon át már az Atlaszban lakó berberektől, elsősorban a maur-(mór-)októl vették meg az atlasz-cédrus faanyagot a sokszorosára megnövekedett flottájuk megépítéséhez, felújításához; és e): a Pun Birodalom D-i szegélyein korai berber államszerveződések sora jött létre; és így részben vagy egészben a berberek (és a berber nyelv változatát beszélő tuaregek) vették át és közvetítették Afrika belsőbb részei felé mind a föníciai hangírás-(abc-)jeleket, mind Európa felől a keltibér, az ibér, az etruszk, a görög, a hellenisztikus*, majd (a pun háborúk előtt) a korai római kultúra egyes elemeit is; a Pun Birodalom Kr. e. 201-ben lett de facto, Kr. e. 146-ban pedig de jure a Római Birodalom része; * a Ptolemaiosz-ok Egyiptoma - fennállása első felében - „világpiacot” szervezett, amely DK-en Zandzs-ig [= Zan(d)zibar-ig], K-en Jemenig, NY-on a mai Gibraltár térségéig, (sőt - tengeri és szárazföldi lánckereskedelem révén - ÉNY-on a Brit-szigetekig), É-on Etruriáig és Itália más részeiig terjedt;

ebbe eredményesen bekapcsolódtak a berberek is, nem elsősorban a pun kereskedelmi flotta által, hanem a Nílus-mentén „karaván-szerájaikat”, sőt kereskedelmi kolóniáikat - az egyiptomi templomokban pedig „nemzeti” szentély-részeiket, oltáraikat ! - kialakítva: főként a Mediterráneumot D-ről szegélyező fás~ligetes („erdős”) sztyeppvidéken és az Atlasz-hegység alacsonyabb régióiban tenyésztett lovakat, az ekkor még ugyanitt is élő (de főleg: a belső-afrikai) elefántok csontját, struccok tollát, és a Szaharában bányászott kősót vitték piacra, (kisebb mennyiségben - lánckereskedelem révén átvett és közvetített belső-afrikai esős-trópusi eredetű „kuriózumokat” is, luxus-cikk gyanánt értékesítve); és f): Róma 7 pun nyelvű parti város békés annektálásával tette lehetővé az évszázadok során a berberrel keveredő sémi pun nyelv fennmaradását: e nyelv közvetítette a berberek felé a Kinyilatkoztatást, azaz a korai monotheista - a zsidó, majd az arameus nyelvű őskeresztény - vallást is, [s ez Málta mai nyelvének is az ősi - pre-arab - alapja]; Róma birodalmához csatolta az élelemtermelő és exportáló korábbi berber államokat is; a földművelő berberek túlnyomó része - még a Rómától független szaharai törzsek némelyike is - kereszténnyé lett; ennek következtében főleg a kulturálisan részben romanizálódó numida-berber néptömegek alkották az (utóbb eretnekségbe torkolló) ókeresztény donatista reform-mozgalom bázisát is; és g): a Numídiai Alpok D-i lábánál lévő Thagaste szülötte volt, itt és „Afrika Rómájában” = Karthágóban tanult, majd tanított, végül (itáliai tanulmányait és egyházi szolgálatát követően hazatérve) e nép püspökeként tevékenykedett a történelemformáló Gondviselés egyik legnagyobb kegyelmi ajándéka: a berber rokonságú Szt. Ágoston egyházatya; és h): a berberek a Ptolemaiosz-okkal kereskedés során vettek, a római kortól pedig tenyésztettek is tevét; és kezdettől harcoltak a mediterráneumi gabonastb. kereskedelmüket szétziláló germán vandál betolakodók ellen, ugyan emiatt Bizánc, végül - évtizedekig - a hódító iszlám-/muszlim-arabok ellen is; és i): (végre !) a megnevezésében is maur∟us/mór - a többi iszlám-belitől jól elkülöníthetően sajátos - művészetük legtöbb eleme, ill. objektuma ma a világörökség védett része pl. Andalúziában és Granadában is, pl. Marokkóban is; és j): már a mi időnkben a berbereknek meghatározó katonai szerepük volt pl. Algéria függetlenné válásában, és ugyancsak alapvető a mai (bár elkendőzött) többségi jelenlétük Marokkó kultúrájában. ÉNY-Afrika tengerparti~partközeli sávjában és ennek nagyvárosaiban ma arab és/vagy elarabosodott népesség él: arab a gazdaság, az államigazgatás, az itteni kultúra. Ezen államok hivatalos image-a is arab. ÉNY-Afrika „nem tengerparti” túlnyomó részén azonban az arabok általában ma is csak egy viszonylag „vékony”, bár (főleg politikailag) igen fontos réteg: ám az alapnépesség ma is a berber. * * * * * * * * * * * Ám nem is mellesleg: a maghrebi és az ibériai arab nyelvű tudományból, művészetből, egyéb kulturális vívmányból is az anyanyelvileg arabok, továbbá a berberek, pl. a mórok mellett - lehetőségeikhez képest - kivették a részüket az arab-meghódította területek zsidói is, keresztényei is ! *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A fent említett baszkföldi és az avar~székely lakta ÉNY-dunántúli személyes katonapolitikai kudarcától függetlenül - vazallusainak NY-kárpátiai és NYdalmáciai~közép-balkáni sikerei révén is - Nagy Károly már akkora hatalomra tett szert, hogy „óhajára” a reálpolitikus III. Leó pápa Rómában 799

Karácsonyán császárrá koronázta: a NY-római birodalmi császárokra - és az ezzel járó területi és hatalmi igényekre - való egyértelmű utalással; [bár Nagy Károly kortárs és utód „ország-(birodalom- !)image megfogalmazó ideológusai és propagandistái” igyekeztek mindezt a Szt. Ágoston-i nagyszerű keresztény állameszmék hangoztatásával elködösíteni; a Pireneusoktól D-re azonban már a kortársak sem dőltek be e képmutató porhintésnek…]. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

És ekkor, és itt „jön be a képbe” az öregebbik Szt. Jakab apostol: egyfelől a frankok reálpolitikai hatalmi túlsúlyát is lélektanilag ellensúlyozni kellett; másfelől Ibéria keresztény államiságú részei függetlenségének megőrzése (Nagy Károlytól is !), további részeinek pedig álmodott-tervezett (!) visszahódítása (a reconquista), ill. nyelvi testvéreiknek és hitsorsosaiknak az iszlám-hitű afrikai jövevények (arabok, mórok) fennhatósága alól keresztény értelemben vett felszabadítása „mögé” szüksége volt a kialakulóban lévő portugál és spanyol elitnek egy erős lelki támaszra: Nagy Károly császárrá koronázásának hírére(!) elkezdték keresni az öregebbik Szt. Jakab földi maradványainak addigra feledésbe merült helyét, és a mai Compostela egyik barlangjában 813ban (vagy 814-ben)* meg is találták♦. Az eredetileg Károly- és frank-barátsága miatt alattvalói által fogságra vetett ’Asztúriai II. Alfonz király (759~842) kiengedése után szerzetesként élt (→ innen a „Szemérmes Alfonz” neve), néhány reconquista-hadjáratot vezetett a mórok ellen, és többekkel kerestette a szent nyughelyét, míg a legenda szerint egy remete - akit „csillagok vezettek” - egy gyepes területen, mezőn bukkant rá; [a római kor óta biztosan létező callae∟ci/ős-gallego város nevének „Csillagok mezeje”/„Campus stellae” formájú latin/neolatin népi és/vagy tudálékos szófejtése köré „épült” e legenda]. II. Alfonz alakíttatta zarándokhellyé, (ám a mai székesegyház legrégebbi részei - az 1. itteni templom maradványai - csak 1082-beliek). II. Alfonz utóda, ’Asztúriai I. Ramiro uralkodásának idejére esett a Clavijo-i csata (844), ahol némelyek látni vélték, hogy a kardforgató Szt. Jakab hatékonyan működött közre a mór-mészárlásban… ♦

(Utóbb a legendárium egyik vonulata tudni vélte, hogy ez a sír a szent eredeti nyughelye, „mivel ibériai missziója közben itt halt meg” --- ám az egyház e népfantázia-„költészettől” mindig elzárkózott, különös tekintettel az Újszövetségi Szentírás Apostolok Cselekedeteiről írott könyvében egyértelműen rögzítettekre). * [Nagy Károly 777/778-ban járt az Ibériai-félszigeten: először és utoljára. A Nagy Károly-történet egyik „utó-fényezése”: „Európa Atyja” személyesen zarándokolt el Compostelába, tiszteletét tenni. A bibi: kínzó és tartósan ágyhoz kötő betegségek után (ahogy az egyik kortárs rajongó udvaronca írta) „kegyes urunk, Carolus” 72 éves korában, 814 januárjában lehelte ki a lelkét. Meglehet, hogy Szt. Jakab maradványainak megtalálása előtt … Pontosan így kell „értékelni” az „Európa Atyja” életében értelemszerűen még meg sem lévő (!) El Camino melletti „Nagy Károly építtette” szentélyeket, emlékkereszteket, hidakat, stb. is. (Úgy „mellesleg”: pontosan ugyanennyi a történelmi hitele annak is, hogy „korábban” szentföldi zarándoklatot is tett volna…)]. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A Szt. Jakab Compostela-i sírjához szervezett zarándoklatok a reconquista lelki előkészítő, majd megerősítő hatása mellett igen jelentős mértékben megteremtették annak anyagi alapjait is; [hiszen ehhez még nem állhattak rendelkezésre az amerikai gyarmati (arany-)források]. A reconquista során mind a portugálok, mind a spanyolok leggyakrabban Szt. Jakabot hívták segítségül; több mór-ellenes csatában, így pl. első ízben [az 1076-ig Navarrához tartozó La Rioja tartományban Logroño-val szemközt az Ebro-folyó jobb partja közelében lévő Navarret falu melletti] Clavijo-várnál vívottban 844-ben, vagy pl. 1139-ben a DNY-luzitani(a) -i (ma: D-portugáliai) Ourique-iben is a véres harc hevében látni vélték, hogy [„szent-lászlói

módon”] fehér lovon vágtatva, kardot forgatva ő maga is döntően kiveszi részét a győzelem kivívásában; a népi legendáriumban szokásos jelzőjévé vált a „mata(-)moros” = „mór-ölő”… Így hamarosan az Ibériai-félsziget keresztény népei az egyik legfőbb transzcendens segítőjüknek tekintették, s ekként lett az utóbb - 1469-ben - létrejövő Spanyolország védőszentje.

Juan Carreño de Miranda: Szt. Jakab a Clavijo-i csatában (1660);

„Santiago mata-moros” = „mór-ölő Szent Jakab” a Clavijo-i csatában (XVIII. sz.-i festmény);

… meg egy „házi oltárra és/vagy vitrinbe való” festett kerámia-szobrocska a XX. sz. elejéről. Nem tudom visszafogni a véleményemet: udvariasan szólva is nem szentírási ihletésű Jézus Krisztus egyik apostolának „mór-ölő” jelzője. Amikor az Úr a jeruzsálemi templom narthexéből kiverte a szent helyhez méltatlanul viselkedő kufárokat, a keresztény erélyről adott mintát, míg amikor a Getszemánékertben visszaragasztotta az elfogatására kivezényelt egyik katona - Péter „heveskedése” kapcsán - levágott fülét, az agresszióval, a véres erőszakkal kapcsolatos, a felebaráti szeretet főparancsával harmonizáló helyes keresztény magatartást mutatta be. Percig sem mondom, hogy a haza védelme nem követel időnként véráldozatot, de hogy ehhez - még ha a szintén szangvinikus/lobbanékony természetű testvérével együtt „a mennydörgés fia” jelzőt ki is érdemelte - Jézus Krisztus mártír apostolát miért kellett bosszúálló vérengzőként „hadra fognia” a népi képzeletnek, és hogy e torzulástól legalább manapság már miért nem határolódik el az Ibériai-félsziget római katholikus szellemi elitje, ezt a mi időnkből nézvést föl nem foghatom…

Béke-időkben pedig a gyógyszerek/gyógyszerészek, meg a távolsági (így pl. a tengeren túli *) kereskedelem felügyeletét „bízták rá” Szt. Jakabra. {* Nem véletlen, hogy pl. Ibero-Amerikában** milyen sok Szent Jakab = Santiago településnevet találunk. ** egyre jobban elterjedő korrekt név a korábban „(neo-)latin”-nak mondott - Mexikótól a Tűzföldig terjedő - országok összességére (ld. korábban és gyakran ma is még: „Latin-Amerika”), hiszen Brazíliában a portugál, mindenütt másutt a spanyol a közigazgatás (állam)nyelve, és az európai eredetű lakosság-rész többségének anyanyelve is; [így a többi neolatin nyelv közül legfeljebb még az egykori Francia Guyaná-ban ismerik a franciát; nem latin-utódot, hanem germánt→hollandot beszélnek Suriname-ban, és →angolt a néhai Brit-Guyanában, de hárman együtt sem teszik ki a térség nyelvhasználatának 5 %-át sem: a térség Ibero-Amerika megnevezése tehát nemcsak korrekt, hanem indokolt is]. }

A kora-középkor óta Santiago de Compostela⌂ (ahová a mintegy 750~800 km-es zarándokút: „az út = el camino” vezet) - Jeruzsálem és Róma után - a 3. legfontosabb, legtekintélyesebb zarándokhelye a római katholikusoknak; járt itt a középkor vége felé pl. Assisi Szt. Ferenc, vagy az újkor hajnalán Ávilai Szt. Teréz, és azóta is sokan mások; és még a mi időnkben is II. János Pál pápa „Európa spirituális központjának” nevezte. * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * csak „manapság” (= a zarándoklatokról pecsétes igazolás - spanyolul: compostela - kiállításának szokása óta) írják 1 db „l”-lel; korábban abból kiindulva, hogy egy római kori latin „Csillagmező = campus stellae” lehetett e ma neolatin → gallego földrajzi név eredete, 2 db „l”-lel írták. Nincs régészeti nyom római kori [főként nincs: romanizált, tetejében latinul beszélő lakosságú] településre, miként kortárs (= késő-antikvitás kori) leírás sincs ilyen nevű itteni településről; (hasonlóan hangzó dűlőnév persze élhetett a környék lakóinak használatában, de „csillagmező” típusú helynévadás egyébként sem volt e korok jellemzője…). A „Csillagmező/Csillagok mezeje” középkori (nép)etimológia, és a Szt. Jakab legendárium népfantáziás összekapcsolása: Szt. Jakab eredeti, szentföldi sírját egy mezőn éjszaka, „csillagok iránymutatása nyomán” találta meg az a bizonyos 3 „sivatagi” remete-szerzetes, és ÉNY-Ibériában is csillagfényes éjszakán egy mező melletti barlangban temették el az átmentett maradványait, és/vagy évszázadok múltán egy remete csillagok útmutatása alapján találta meg egy mezőn egy üregben/barlangban a szent földi maradványait rejtő sírt … ⌂

Az „okleveles igazolás = compostela” viszonylag kései szokás; de eléggé valószínűtlen az ókori klasszikus latin földrajzi névhasználat is egy távoli provincia legtávolabbi pontján; lásd: »Finis terre → ma: Fi’s-terra = a (száraz)föld, azaz „a világ” vége« a Compostela melletti „szomszéd (párszor 10 km-re lévő) félsziget és szirtfok”, de e név sem ókori, hanem középkori. Viszont a D-II. neolitikus kultúra hordozóinak vándorútja mentén rendre előfordulnak már az antikvitás feljegyzéseiben is a - magyar kiejtés szerint leírva - *-əsztə helynévképzők, amelyek kicsinyített alakja az *-əsztəl’ ; Jó - és egyik legdélebbi - példa erre (ld. a Jézus Krisztus kortárs Sztrabón: Géographiká-jában) az ibériai antik, latinul leírt (E)gal-asta → utóbb Gəli-esta / Gə”n”i-esta → ma: ’Ini-esta településnév is; és ugyanebbe a körbe tartozik a baszk Don’-osti(a) = (spanyol) San Sebastian neve is. Így nem lehet kizárni, hogy még a kelták Kr. e. 1. évezred eleji~közepi betelepedése előtt már sok évezrede itt élt ibér őslakók és a Kr. e. 3. ée. legelején a Pó-medence felől a Pireneusokig, sőt attól D-re is megtelepedő D-II. kultúrát hordozó népek együttélése során keletkeztek az Ibériai-félsziget egyes részein is az -əsztə típusú hely-(település-)nevek, amelyek zömét azonban a vaskori jövevény kelták briga, bona/lona és dun(um) helynévadása zömmel kiszorította, „felülírta”, de lám, egyikük pl. „a világ végén” is fenn tudott maradni… Megvan hát „Compostelá”-ból az -ostə, ill. kicsinyítve: az -ostel(a) helységnév-képző. Az alap-szótag viszont nagy valószínűséggel egy -mB/-mP/-By jelű, „vörös hamita/vörös núba”* testalkatú (rasszú), É-afrikai eredetű népesség önmegnevező identitás-nevét: etnonymiáját rejti, [[*Afrika szavanna-övében a *pöl/fula∟ni/ful∟βe népek körében, és néhány Csád-tó~Tibeszti-hegység közti és darfuri, ma elsivatagosodóban lévő térségben, továbbá néhány Kongó-medence peremi és K-afrikai népnél ma is jellegzetes; Ó-Egyiptom D-i fele (= Alsó-Egyiptom) népessége, az innen származó uralkodó réteg egy része, tovább É-Núbia régészeti és művészettörténeti anyagában tipikus; Eurázsiában ma is megtalálható, részben orientalid mediterrán keveredésű változatai pl. az „(al-)dunai mediterrán”, ill. a „(D- vagy transz-)kászpi ” szakmai megnevezésű jelleg-együttes is;]] miként Ibéria antikvitás-kori leírásaiban pl. a mai Madridtól KÉK-re kb. 50 km-re lévő Complu∟t(um), vagy Katalónia ÉK-i csücskében - „hivatalosan” az ógörög „kereskedőtelep” = „emporion” nevéhez „népetimologizálva~igazítva” - ’Empori(um) is. E népesség az Atlasz-hegység térségéből - legkésőbb az epipaleolitikumban - az É-Afrika partjai felől bevándorló és a szicíliaival rokon (mai K-spanyolországi) szabadtéri sziklaművészetet alkotó ős-ibér törzsekkel (vagy azok nyomására, azok „előőrseként”) került át az utóbbiakról elnevezett Ibériába. Az -mB/-mP jelűek nagyobb csoportjai a népi öntudatukat (identitás-tudatukat), azaz pl. önmegnevezésüket Ibériában is megtartották, hiszen csak részben keveredtek az őslakókkal { a châtelperron-i kultúra óta főleg a Mezeta (= közép-ibériai fennsík) térségében élő ún. dinári testalkatú, az aurignac-i kultúrával

érkezett gracil-mediterrán (ill. kis részben és első ízben ide érkezett ún. Combe Capelle-mediterrán és ún. alpi), és legkésőbb a solutré-i kultúra óta az Ibériai-félszigeten jelen lévő, majd pl. Kantábriában a középső és felső magdaléni kultúra keretében a híres paleolitikus barlangi művészetet létrehozó, többségükben crômagnonid-A, nordikus és atlanto-mediterrán küllemű (= rasszú) népekkel, továbbá a velük (is) érkező és kisebb mértékben É-Afrikáig is eljutó chancelade-küllemjellegűekkel }; majd innen részben a neolitikum-beli óceán-parti megalit-kultúrák népességével, zömmel pedig a Kr. e. 3. ée. közepén~végén a rézkori „harangedények népével” „a messzi É-ra” is eljutottak: mind a Rajna térségébe, mind a Brit-szigetekre (kimber és Sə-gambri törzs szállásterületei, ill. Cambria, stb.); genetikai „nyomuk” NY-Európa fosszilis és mai embertani anyagában elszórtan fellelhető „hamita” jelleg (egyik része). Mindezek alapján nem lehet kizárni, hogy Szt. Jakab/Santiago mai zarándokhelye jóval az írott történelem kezdete előtt, tehát az őskorban -mB/-mP jelű és etnonimiájú, viszonylag világosabb bőrű, É-afrikai eredetű népesség szállásterülete (is) volt, és az önmagukról elnevezett terület nevét földrajzi névként a kései utókor későbbi és más nyelvű népei is megtartották, amint erre világszerte számos példa van. Aztán Szt. Jakab maradványainak ide menekítése, majd főleg a kiemelt tisztelete kezdetétől az ősi táj- és/vagy dűlőnév a középkori település nevévé vált, fennmaradva mindmáig. (spanyol: El Camino de Santiago, gallego: O Camiño de Santiago, francia: Chemin de Saint-Jacques, német: Jakobsweg, magyar: Szt. Jakab-zarándokút)

Pórtico de la Gloria 

„El botafumeiro”: a világ legnagyobb (nettó 80 kg-os) füstölőjébe 40 kg faszén fér bele …

a sír fölé emelt főoltár

Galícia fővárosát: Santiago de Compostelá-t 1985-ben az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánította*, 2000-ben pedig Európa kulturális fővárosa volt. * 1993-ban az El Camino teljes spanyolországi ösvény- és úthálózata a Világörökség részévé lett; Évente július 19~31. között rendezik meg a Fiestas del Apóstol Santiago-t/Szent Jakab apostol ünnepségét: szentmisékkel, fény- és tűzijátékkal, népi hagyományok fölelevenítésével. *

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A késő középkor~újkor eleje magyarjai és Compostela-i Szt. Jakab; (vázlat). --- 942-ben [őseink persze nem voltak tudatában] „közreműködtünk” az ibériai reconquistában: az akkor [e célfeladatra (!)] szövetséges É-Itáliából a Földközi-tenger partvidékén haladva egy itáliai „felvezetésű”, és 7 egységből álló magyar sereg „körülnézett” Katalóniában, és pár hétre betört a csak 929 óta kalifátus-rangú Córdoba-i Omajjád állam felségterületére; az É-itáliai szövetségesek hadicélja az egyre nagyobb hatalomnak számító kalifátus erejének a gyengítése volt; e hadakozó - nagyon nagy valószínűséggel messze túlnyomó többségükben még nem keresztény - őseink természetesen nem gondoltak Szt. Jakabra, és a közelében sem jártak Compostelának: hadmozdulataik legnyugatibb része Zaragoza térsége volt. --- A Kárpát-medencéből lényegében azonos a távolság Composteláig „vagy” a Szentföldig. Szt. István király és utódai számára ez mégsem volt vagylagos, mert az általuk kialakított nyomvonalú, és a lehetőségekhez képest biztonságossá tett szentföldi zarándokút hitéleti „fajsúlyával” természetesen nem

vetekedhetett Compostela. Jeruzsálem és Konstantinápoly Szt. István-i alapítású magyar zarándokházain kívül Rómában is alapított egyet még maga Szt. István, (ezt utóbb lebontották, és a vatikáni mai Szt. Péter-székesegyház sekrestyéje épült az alapjai fölé), de Rómánál NY-abbra [ nem számítva a Rómába vezető úton: Ravennában is általa létesített pihenőhelyet, ahol a magyar zarándokok szállást és ellátást is kaptak ] sem ő, sem utódai nem építtetek magyar zarándokházakat. --- A IX./X. sz. fordulójára a Bagdadi Kalifátus hatalma lehanyatlott: birodalom-szerte politikai irányzatok sorozata alakult ki, ezek az addig többé-kevésbé egységes iszlám tanokat a maguk érdekei szerint magyarázva iszlám szektákat alapítottak, és mindegyikük egyedül önmagát tartotta igazhitűnek, majd eme ideológiai köntösöket zászlójukra tűzve igyekeztek függetlenedni Bagdadtól, akár véres háborúk révén is. (Formailag a kalifátus végét az európai tatár~mongol invázióval egyidejű ottani mongol dúlás jelentette: a mongolok 1258-ban porig rombolták Bagdadot). Fokozta a kalifátus dezintegrációját a katonai szövetségesként beköltözött „nem arab” törzsek és népek sokasága, de a meghódított „nem arabok” többsége is, sőt a Bagdadtól távol élő egyes arab népcsoportok is igyekeztek lazítani a bagdadi gyeplőn. Ennek következtében a Szentföldön az iszlám-„szaracénok” (ekkor még az arabok) hatalmat éppen gyakorló csoportja a keresztény zarándokokat általában - mai szóval - „idegenforgalmi bevételi forrásnak” tekintette csupán. Mindaddig, amíg valamely fanatikus fundamentalista iszlám irányzat fémjelezte érdekcsoport nem került hatalomra. Ez történt pl. a XI. sz. 2. felében is, amikor az iszlámszaracénok, jelesül a Szentföldre (is) ekkor betelepülő, és az iszlámra frissen áttért, ezért neofita buzgalmú szeldzsuk-törökök egyre ellenségesebben fogadták a keresztény zarándokokat, egyre több akadályt gördítettek a keresztény szent helyek látogatása elé, sőt időszakonként meggyalázták, ill. teljesen elzárták azokat. Az ennek ellenhatásaként meghirdetett korai keresztes hadjáratok a Szentföldről és környezetéből kiszorították a szaracénokat. Új, a keresztes vitézek által irányított és NY-európai keresztény kolónusokat is betelepítő keresztény államok jöttek létre, de ezek működésük vitathatatlanul sok-sok pozitívuma mellett - véres konfliktusokra vezető államszervezési és -igazgatási hibák, sőt bűnök, vallási türelmetlenség, katonapolitikai voluntarizmusok okozta kudarc-sorozatok következtében is - csak váltakozó sikerrel tudták felvenni a harcot a térség iszlám túlerejével szemben, és a zarándokutak időnként nagyon kockázatossá váltak. Sőt, pl. 1144~1187 között újra iszlám-szaracén kézre került minden keresztes állam szinte teljes területe, Szaladdin szultán 1187-es Hattin-i diadala után maga Jeruzsálem is. [A szentföldi zarándoklatok újraszervezését szorgalmazó, az újra szerveződő kereszteseket helyszíni látogatásakor (1218) és nagyvonalú adományával támogató Árpád-házi II. András magyar király sem tudott elzarándokolni a muszlim-megszállta Jeruzsálembe]. A későbbi keresztes hadjáratok Szentföldig eljutott része elért ugyan átmeneti sikereket, így pl. az egyiptomi szultánnal kötött szerződés értelmében 1228/29től újra keresztény fennhatóság alá került Jeruzsálem, Betlehem és Názáret is, ám másfél évtized múlva Jeruzsálem egésze, így a keresztény szent helyek jeruzsálemi városrészei is 1244-től (egészen a XX. sz.-ig) iszlám/muszlim államigazgatás fennhatósága alá kerültek. Sem 1244-től, sem a XVI. sz. elejétől a térségben hegemónná váló oszmán-török hatalom XIX. sz. utolsó harmada előtti időszakában nem lehetett biztonságos zarándokutat tenni a Szentföldön. Ez a római és a Compostela-i zarándoklatok felértékelődését eredményezte. --- Az Oderától, főként pedig a Rajnától NY-ra élők számára egyre fontosabbá váló Compostela-i zarándoklatok híre Magyarországon a spanyol származású rend-alapító Szt. Domonkos szerzetes tanítványai révén terjedt el először igazán, majd Árpád-házi III. Béla király francia házassága és kitűnő francia kapcsolatai adtak ennek újabb nyomatékot. A *Dzsəvər/Gyeur → Győr nemzetség a korona ↔ kard hatalmi harc idején Imre király oldalára állt, akinek aragóniai származású - ibériai hazájából Compostela, ill. Szt. Jakab tiszteletét hozó - felesége kegyeit keresendő: a Hanság K-i peremén, Lébényben nemzetségi temetkezőhelyükül Szt. Jakab titulusú - e néven a legkorábbi (még félköríves stílusú) magyarországi - 3 hajós [bencés kolostor-]templomot építettek fel a XIII. sz. legelején; [ám e század első harmadában pl. még II. András király is egyértelműen a szentföldi zarándoklatokat biztosító keresztes lovagokat támogatta]:

A lébényinél pár évtizeddel későbbi, és ugyanennek a stílusnak a képviselője a jáki bencés apátsági templommal egy időben és közvetlenül amellett [a felvételen alul, a mai telek sarka közelében] épült, karéjos apszisú Szt. Jakab-(plébánia-)kápolna:

 Ják világhíres kapubéllete Szintén késő Árpád-kori a Rába partján az ókori Mursella romjai mellett 1251 körül épült - félköríves stílusú, ám már gótikus elemeket is felhasználó Árpás-Dombiföld-i Szt. Jakab-templom, [1750 körül egyes részeit barokk stílusúra alakították át]. [[Az 1960-as évek 1. felében írt, országos TDK-versenyen fődíj-nyertes szakdolgozatom, majd az ezt is tartalmazó 1965-ös erdőmérnöki diplomatervem alapján ]] NY-Ázsiában a feketenyár alap-fajból a természetben spontán mutációval keletkezett, őshazájában ma is tömeges, társulás-alkotó jegenyenyárnak (Populus nigra var. pyramidalis, syn. P. nigra ’Italica’) csakis a karcsú/oszlopos korona-alakú = hím ivarú példányait hozták el az Eufrátesz forrásvidékéről + a hürkán flóra NY-örményföldi részéről és honosították meg Európában a rómaiak: főként birtokhatár-jelölési célból. Mivel minden példány hím ivarú  csakis vegetatív úton/dugványozással szaporítva tartható fenn; (kellő nedvességtartalmú termőhelyeken igen jó a ledőlt vagy kivágott öreg fák spontán tuskósarj-képződése, valamivel mérsékeltebb a gyökérsarjadzása is). Pannonia provincia népvándorlás-kori népei - húnok, germánok, korai avarok, szlavónok/szlovének, közép- és későavar kori népek, a velük együtt érkező székely-magyarokkal együtt - a Dunántúlon és Szlavóniában folyamatosan megőrizték a római mezőgazdasági kultúrát (régészeti makrofosszíliákkal is igazolhatóan pl. a szőlő- és gyümölcstermesztést, borászatot is), így a jegenyenyár szerepét is. Árpád Hétmagyarjai mindezt megörökölték: az össz-Kárpát-medence legkorábbi, középkori latin okmányokban megőrzött „ibi est meta, que ungariter dicitur jegenye nyárfa” adatai a Dunántúlról származnak. Dugványozásos szaporításának és birtokhatárpont-jelölő célú ültetésének szokása az Árpád-korban innen terjedt el az egész Magyar Királyság területén. A XVIII. sz. végétől a Pó mentéről származó új, immár díszítő célú ültetése révén Magyarországon is újra elterjesztették. A „huszár*-jegenyék” [* „mert hogy olyan délcegek, mint a lován ülő huszár testtartása” --mondják (a szalonképes változatban …) a Dunántúl és a Kisalföld magyarjai] Mursella/Árpás-Dombiföld Szt. Jakab-templomának ma is (fél-)körárnyék-adó díszei:

A Burgundiából behívott, és nálunk a gótikát meghonosító ciszterci szerzetesek révén még inkább közismert lett Compostela és Szt. Jakab neve. A szentföldi zarándoklatok ellehetetlenülése kapcsán Magyarországról is meginduló Compostela-i zarándoklatok fő gyűjtőpontjain (= pihenőhelyein) és nyomvonala mentén, esetenként még a tatárjárás előtt megkezdett építésű, de már minden esetben csúcsíves/gótikus Szt. Jakab-templomaink: Lőcse (XIII. sz.; a zarándokút innen a Garam völgye mentén - Beszterce- és Selmecbánya érintésével - Lévánál érte el a Pozsony felé vivő utat), Sopron-Szt. Jakabkápolna (a Szt. Mihály-templom mögött, XIII. sz., Sopron legrégibb, mindmáig eredeti funkciójú épülete); Kőszeg-Szt. Jakab-templom, (korábbi előzmények fölé a XIV./XV. szf.-n épült). A Pozsonytól az Alpokalján (Ják alatt Körmend → Hegyhátszentjakab → Zalalövő → Léva/Varasd) D-felé haladó út Aquileiánál érte el Itáliát, itt a Pó mentén felfelé haladva eljutott Genováig, onnan a Ligur-tenger partján a Rhône torkolatvidékéig, majd Avignon (1309-től a pápák átmeneti székhelye) érintésével DDNY-nak fordult, végül a Pireneusoktól É-ra haladva elérte Navarrát, azaz Baszkföldet. Onnan már csak NY felé kellett haladnia a magyaroknak is azon a bizonyos „el camino”-n, amelyen az Oderától, ill. a Rajnától Ny-ra élő európaiak már régóta jártak, lévén Jeruzsálem tőlük irdatlan távolságra, függetlenül a szentföldi aktuális iszlám-szaracén gondoktól… --- Eme „délies” zarándokút-nyomvonal mentén időnként fellángoltak az eretnekségek (valdensek, albigensek, stb.) és az ellenük folytatott háborúk. Ilyenkor a magyarföldi zarándokok egy „északias” utat választottak: Pozsony/Dévény, ill. Királyhida államhatár-átlépése után a Német-Római Birodalomban a Duna mentén felfelé haladva végül eljutottak Basel-ig, itt Burgundia felé vették az irányt, és a Rhône vízgyűjtőjén haladtak lefelé, azaz Dnek, a vízválasztón átkelve a *Liger/Loire felső szakasza melletti *Lugdunum/Lyonig. Lyonból aztán DNY-felé fordultak, és áthaladva Aurillac-on (II. Szilveszter pápa szülőföldjén), utóbb elérték a Baszkföldet.

--- Nikápoly (1396), Galambóc, Várna, Rigómező, Nándorfehérvár (1456) a bőrünkön éreztette, hogy milyen dolog egy túlerőben lévő iszlám nagyhatalommal szemben védeni a keresztény hazát: kezdtük megérteni Ibériát és az erélyes Szt. Jakabot. (Ám nálunk mégsem ábrázolták/ábrázolják „térdig vérben” gázolva/kaszabolva…). Hunyadi János kezdeményezésére a reconquista-hagyományokkal és -tapasztalattal bíró spanyol Alfonso Borgiá-ból lett III. Callixtus pápa (1455-1458) - Európában kizárólag Magyarország lakosainak - engedélyezte, hogy a teljes bűnbocsánat/búcsú végett nem kell elzarándokolniuk Rómába vagy Compostelába, hanem [tekintettel arra, hogy az oszmán-török hadseregek bármikor betörhettek az országba] elégséges, ha Szt. István király és/vagy Szt. László király egyházi ünnepén a lakóhelyükhöz legközelebbi templomban részt vesznek az eukharisztiában: gyónnak és áldoznak + (legalább) fél évig személyesen részt vesznek a harcokban, vagy [a harcra képtelen állapotúak lévén] maguk helyett kiállítandó 1 katona fél évi költségeit állják pénzadományukkal. Magánvagyonából és a pápai kincstárból a magyarországi védelmi harcokra felkészülést érdemben segítő III. Callixtus 1456-ban az egész kereszténységet felszólította a pogány oszmán-törökök elleni keresztény erőfeszítések, harcok sikeréért mondott minden napi - böjttel összekötött – bűnbánatra és imára, amelyre a dél(körül)i harangszó figyelmeztesse a hívőket. A nándorfehérvári diadalt követetőn e déli harangszó a hálaadásra figyelmeztet. A „mata-moros”-hoz még annyit: a mi Hunyadi Jánosunk nem csak a legendákban, hanem a csatamezőkön is keményen aprította a törököket. Ám a legyőzött ellenségnek is kijáró tisztelet jegyében a magyar jóízlésbe mégsem fért bele az ő valamiféle „török-ölő/török-mészároló” jelzője: nemzeti emlékezetünk »a törökverő« jelzőt tartja méltónak. Mohács (1526) majd Budavár elvesztése (1541) 150 éves legfőbb nemzeti törekvésünkké tette a Szent Korona történelmi perszonáluniós törzsfelségterületén [= (össz-kárpátiai) Magyarország + Horvátország (É-Dalmáciával együtt)] a nagy-magyarországi „reconquistát”. Ehhez azonban nem Compostela-i Szt. Jakabot, hanem saját nemzeti szent királyainkat hívtuk transzcendens segítségül: Szt. István királyt és Szt. László királyt. { Az oszmán-törökök szétdúlták és kirabolták a magyar királyi kincstárat, továbbá legtöbb királyunk sírját és az Árpád-házi szentek időben el nem rejtett, el nem menekített ereklyetartóit. Szapolyai János, majd I. Ferdinánd 1526-os székesfehérvári megkoronázása után a Szent Koronát a koronaőr Szlavóniába menekítette, ám 1 év múlva II. (Nagy) Szulejmán átadta Szapolyai Jánosnak, akinek a halála után: 1540-ben Erdélybe vitték, 1551-től pedig Bécsben tárolták, (a koronázásokra Pozsonyba hozták haza); a református Bocskai István fejedelemnek 1606-ban a bécsi békében megfogalmazott követelése alapján 1608-tól Magyarországon: Pozsonyban őrizték, [1 ízben - 1625-ben - nem Pozsonyban, hanem Sopronban volt a király-koronázás], II. József újra Bécsbe vitette, ám rendeletei visszavonásakor a Szent Koronát Budára vitték; ekkortól a Szent Korona nem hagyta el Nagy-Magyarországot a II. VH végéig; ám hogy ne legyen szovjet-bolsevik hadizsákmány, 1944. végétől 1978. 01. 06.-ig volt NY-i, főként É-amerikai (állag-megóvó) száműzetésben, azóta ismét Budapesten őrzik. Az oszmán-török hadizsákmánnyá lett Szent Jobb relikviát - amely a török-megszállta Boszniából 1590 körül Raguza/Dubrovnik domonkosainak tulajdonába került, a Magyarországon utolsóként még oszmán-török megszállás alatti Temesköz 1718-as felszabadítása után 53 évvel: 1771-ben - Mária Terézia Pozsonyban megkoronázott magyar királynő (részben a magánvagyonából, részben állami jövedelmekből) visszavásárolta, és diadalmenetben hozták haza Magyarországra: Budára; ma a budapesti Szent István bazilika őrzi. Szt. László koponya-ereklyéjét Nagyváradról 1606-ban Győrbe hozták, a török elől a NY-magyarországi/alpokaljai Borostyánkő várába mentették, majd a vész elmúltával visszakerült Győrbe; a nyakszirtcsont egy darabkáját 1775-től újra Nagyváradon őrzik }. A magyar keresztény Szent István és Szent László kiábrázolása a török kiűzése után a Szent Korona felségterületének 1000 éves államhatáraihoz legközelebbi templomainkban mindenütt, de számos ország-belseji szent helyen is --- a Kisdedet karjában a szíve fölött tartó Boldogasszony 2 oldalán áll (sok helyen) mindmáig: őrzik a hitet és a magyarságot.

Vajon odafent/odaát - legalább ők ! - imádkoznak-e az utódokra, így ránk is bízott egész nemzet és a történelmi ország valamilyen módon újraegyesítéséért, (a mai magyar „reconquistáért”) ?!

Csíksomlyó:

Győr, 2006. 02. 10.~21.

Írta: Bolla Sándor, a legteljesebb felelősséget vállalva --- a Nagy Károlyról mondottakért is, --- a Compostela név (pl. bio-antropológiai) elemzéséért is, --- a berber (maur/mór) teljesítmények értékeléséért is, --- a baszk~magyar kapcsolatok elemzéséért is. (Honlapomra előkészítésként képek, térképek beillesztése és néhány szöveg-kiegészítés: 2010. nyara~kora ősze)