CSEH-MAGYAR REFORMÁTUS TÖRTÉNELMI KAPCSOLATOK
Kezdetek Elképzelhetetlen, hogy két szomszédos ország ne hasson kölcsönösen egymásra. Ezt az igazságot nem hazudtolja meg a cseh-magyar szomszédság sem: mindkét nemzet jelentős hatással volt a másikra politikai és vallási szempontból egyaránt. A cseh-magyar szomszédságból adódó egyházi kapcsolatok egészen a honfoglalásig nyúlnak vissza. A Kárpát-medencében letelepülő magyarság keresztyén hitre térítésében komoly szerepe volt Adalbert prágai püspöknek és Asztrik (családi nevén Radla) pannonhalmi apátnak, későbbi kalocsai püspöknek.
Husziták A csehek reformátora, Husz János 1398-tól tanított a prágai egyetemen. Magyar hallgatói is voltak. Közülük ketten (Pécsi Tamás és Újlaki Bálint ferences szerzetesek) lefordították a Bibliát magyarra (1439), amit azután lemásolt az ugyancsak Husz-tanítvány Hensel Imre fia, Németh György (aki magát huszitának és magyarnak vallotta). Husziták egyébként igen sokan jöttek Magyarországra. 1410-ben itt járt Prágai Jeromos, a később vértanúhalált halt Husz-tanítvány is. A letelepülő huszitákat – egészen Giskra seregének garázdálkodásáig – szívesen fogadták Magyarországon, elsősorban az északi megyékben (a nyelvrokonság miatt), de a Partiumban, Erdélyben, továbbá a bácsi, a szerémi és a pécsi püspökség területén, sőt, Somogyban is. Ahol letelepültek, templomot építettek. A környezetükben lakó magyarok közül sokan csatlakoztak hozzájuk. Komoly hitéletükről tanúskodik, hogy a pápa inkvizítort küldött ellenük Nagyváradra a ferences Marchiai Jakab személyében (1435), de másutt is irtóhadjárat indult ellenük. Giskra védekezésből garázdálkodásba átcsapó, főleg huszitákból álló seregei azután egyre inkább szembefordították a közhangulatot a csehekkel. Mátyás király száműzte őket az országból. Az itt maradt huszita töredékeknek viszont nem csekély részük volt a magyarországi reformáció kibontakozásában és gyors terjedésében.
Az Unitas és Méliusz Husz Jánostól (is) ihletetten, de a huszitizmustól függetlenül volt Csehországban egy abszolút békés, bibliás hitújító mozgalom: a Petr Chelčický és Prágai Lukács által alapított Unitas fratrum (Jednota bratrská, bevett magyar nevén Csehtestvérek közössége). E közösség egyik tagja, Petr Pisek magyarrévi (Uherský Brod-i) lelkipásztor elküldte az 1564-ben megfogalmazott hitvallásukat Méliusz Juhász Péter debreceni református püspöknek véleményezésre. Méliusz – a hitvallás alaptételeit helyeselve – bővebb magyarázatot kért az úrvacsora, a szabad akarat és a cölibátus tárgyában, megemlítve, hogy megbízható források tanúsága szerint a csehtestvérek az igazi és törvényes házasságtól tartózkodnak, de az ágyasságtól és az örömlányoktól a legkevésbé sem. E vérig sértő levélre hasonló hangvételű válasz érkezett, s a kapcsolat ezzel meg is szakadt.
-1-
II. Rudolf és Bocskai István II. Rudolf (1552-1612) német-római császár és magyar király felvirágoztatta Prágát (a székhelyét is oda tette át), de sokáig üldözte a cseh protestánsokat. Felső-magyarországi parancsnoka, Belgiojoso különösen is hírhedt volt a kegyetlenkedéseiről. Átmeneti enyhülést a Bocskai-féle szabadságharc tudott kikényszeríteni. (1606: Bécsi béke, majd 1609-ben császári felséglevél, amely általános vallásszabadságot biztosított egyebek között a Confessio Bohemica /1575/ alapján álló cseh protestáns egyháznak is, amelyik az utraquista husziták /kelyhesek/ és az Unitas egyesüléséből jött létre 1609-ben.) Bethlen Gábor és II. Ferdinánd. Fehérhegy – a csehek Mohácsa 1618-ban királlyá koronázták II. Ferdinándot, aki fogadalmat tett a lorettói Mária-kép előtt, hogy az uralma alá kerülő tartományokban, még ha az életébe kerül is, kiirtja a (protestáns) eretnekséget, mert inkább akar elpusztított, mint elátkozott országban uralkodni. A hirtelen megindult protestánsüldözés (templomelvétel, templomrombolás) a cseh protestáns rendek fegyveres felkelését váltotta ki Thurn gróf vezetésével. Ellenük a csehek által trónfosztott Ferdinánd Magyarországon próbált zsoldosokat toborozni, de eredménytelenül. A csehek ellen bevetett királyi magyar csapatok is megtagadták az engedelmességet, amiért azután a császári seregek felkoncolták őket. Az országgyűlés rendjei közül sokan sürgették, hogy a magyar rendek is csatlakozzanak a csehekhez, de ez a törekvésük a Habsburg-párti főurak és a Pázmány Péter mögé felsorakozó katolikus főpapok túlsúlya miatt meghiúsult. A cseh-morva rendek Bethlen Gáborhoz folyamodtak segítségért, aki – ismerve a Habsburgok nemzetközi összeköttetéseit és féltve Erdély eddigi nyugalmát – sokáig vívódott, de végül Ferdinánd rémtetteit hallva elindult seregével a jogfosztottak védelmére. Nem a megtorlás szándékával, hanem hogy a „megsebhedt és egymástól elidegenedett szíveket – minden vallás üldözése nélkül – egymás szeretetére hozhassa”. 1619. október 10-én Bethlen már Nagyszombat alatt táborozott, ahonnan Rhédey Ferencet nyolcezer emberrel a csehek megsegítésére küldte, míg ő maga Pozsony ellen indult, s azt október 14-én be is vette. Ezután úrrá lett az egész országon, s ezt arra igyekezett felhasználni, hogy az ország békéjét és a vallás szabadságát biztosítsa. Ferdinánddal 9 havi fegyverszünetet kötött – azzal a kikötéssel, hogy az nem csak Magyarországra, hanem a csehekre is kiterjed. A fegyverszünetet Ferdinánd nem tartotta meg. Újból megtámadta a cseheket, akiknek a segítségére Bethlen egy lovasdandárt küldött. A fegyverszünet kikötése szerint Bethlen 1620. május 21-re összehívta az országgyűlést Besztercebányára. Ezen a cseh, a magyar és az osztrák rendek követei is megjelentek, akik Bécstől már semmi jót nem remélve az eddiginél szorosabb szövetségre léptek a fejedelemmel július 14-én. Az időközben megjelent császári biztosok arroganciáján felbőszülve az országgyűlés Bethlent augusztus 25-én királlyá választotta. Ezt Bethlen elfogadta, de megkoronázni nem engedte magát. Miksa bajor herceg, a Katolikus Liga vezére Ausztriában győzött a felkelők fölött, majd Bouquoival egyesülve Csehországra tört, ahol – mert Bethlen segédcsapatai megkéstek – a fehérhegyi csatában megsemmisítő vereséget mért a csehekre 1620. november 8-án. Ezzel a csehek évszázadokra elvesztették a függetlenségüket, a nem katolikus egyházak pedig
-2-
egyetlen tollvonással törvényen kívül helyeztettek. Aki nem hagyta el az országot, az automatikusan a katolikus egyház tagja lett. Fehérhegy után A fehérhegyi csatavesztés után az üldözött és halálra keresett cseh protestánsok egy része Bethlen Gábor pártfogása alá menekült. Köztük maga a vezér, Thurn gróf is, akinek kiadatását hiába követelte Ferdinánd, Bethlen megtagadta azt. A cseh-morva menekülteket Bethlen Alvincon telepítette le, s mert szertartásaik az Erdélyben élő protestánsokétól eltértek, külön törvényben biztosította az „új keresztyének” vallásszabadságát – egyéb nekik juttatott kedvezmények mellett. Ezt I. Rákóczi György is megerősítette. – Erdély más részeiben is voltak menekült csehek, de külön gyülekezeti életükről csak Alvincon tudunk. A menekültek közül sokan telepedtek le a morva-magyar határ mentén. A magyar protestáns főurak (Bethlen, Nyáry, Vízkelety, Szunyogh és az evangélikus Thurzó) szívesen fogadták őket a birtokaikon, de közülük a legtöbbet I. Rákóczi György telepítette le. (Puhón például több százan leltek új otthonra, s ők alapozták meg a helybeli – később híressé vált – posztógyártást.) Rákóczi György határ menti birtokain azonnal rendes gyülekezeti életet élhettek a cseh-morva testvérek. 1628-tól Drabik Miklós volt a lelkipásztoruk. A más vidékekre települt cseh-morva testvérek is megtartották eredeti hitüket és szertartásaikat – egészen addig, amíg a velük érkezett lelkipásztorok közöttük éltek. Amikor ezek meghaltak, nem volt, aki a helyükbe lépjen, hiszen Magyarországon – az itt is megindult üldözések miatt – önálló cseh egyházról nem lehetett szó. Az árván maradt csehtestvérek a magyar református vagy a szlovák evangélikus egyházat keresték meg. Mindkét helyen készséggel fogadták be őket. A Magyarországon és Erdélyben megtelepült cseh-morva protestánsok végső reménye természetesen az volt, hogy szülőföldjükön visszaállítják a vallásszabadságot, és akkor ők hazatérhetnek. Ehhez igyekeztek megnyerni az erdélyi fejedelmek támogatását. Nagy érdeklődést keltett ez időben Drabik Miklós akkor Lednicen szolgáló lelkipásztor jövendölése a Habsburg-ház pusztulásáról és a Rákócziak megerősödéséről. E jóslattal Drabik Sárospatakon is megjelent, de nem volt hajlandó fogadni őt sem I. Rákóczi György, sem a felesége, Lorántffy Zsuzsanna. Comenius viszont hitt a jóslatnak, és terjesztette is azt. Rákóczi Györgynek, a jóslattól függetlenül, szándékában volt a csehek vallásszabadságának helyreállítása, mégpedig francia és svéd segítséggel, de ebben a török porta tilalma megakadályozta. Így csak a magyarországi protestánsok vallásszabadságát tudta biztosítani. Nem hozott változást a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) sem, mert a német-római császár nem ismerte el annak érvényességét az örökös tartományokra nézve.
Comenius Patakon A cseh-magyar tevékenysége.
egyházi
kapcsolatok
kimagasló
-3-
eseménye
Comenius
sárospataki
Jan Amos Komenský (1968-ban fölfedezett végrendelete szerint eredeti családneve Szeges volt) a Confessio Bohemica alapján álló csehtestvér egyház lelkipásztora volt Fulnek városában. 1622-ben spanyol zsoldosok felgyújtották a házát, benne elégett az összes könyve és kézirata. Nyoma veszett a családjának (feleségének és két kisgyermekének) is. Évekig bujdosott cseh földön, majd 1627-ben a cseh menekültek egy csoportjával a lengyelországi Leszno városába ment, ahol lelkészi és tanítói állást töltött be. Itt írt pánszofista pedagógiai művei, főleg a Didactica magna nyomán meghívták Angliába és Svédországba. Hosszabb időt töltött a poroszországi Elbingben. 1647-ben a csehtestvérek püspökévé választották. I. Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna meghívását többször visszautasítva végül Rákóczi Zsigmond kérlelésének engedett – honfitársai ösztönzésére, akik a vesztfáliai békekötés után egyedül a Rákócziaktól várhatták vallásszabadságuk esetleges visszaállítását. (Drabik Miklós jóslata szerint is Rákóczi Zsigmond fogja Ausztriát leigázni.) 1650. május 1-én Comenius mint a szétszórt cseh-morva testvérek püspöke zsinatot tartott Puhón és onnan egyenesen Sárospatakra indult. Tíz nap múlva érkezett meg Patakra, ahol legelőször is megegyezett ottani működésének feltételeiről. Kikötötte az iskola átszervezésére irányuló terveinek feltétlen keresztülvitelén túl azt is, hogy a morva testvéreket Rákóczi Zsigmond vegye a pártfogásába, és a pataki iskolában néhány morva tanuló ingyenes tartásban részesüljön. Comeniust nem közönséges oktatónak hívták meg Patakra, ahogyan ezt Lorántffy Zsuzsanna egyik levele tanúsítja. Idézem: „Avégből hívtunk tégedet, hogy nekünk pataki iskolánk reformálásában segítségünkre légy, és itt nálunk a te kitűnő módszerednek, melyet a nemzetek közt terjeszteni már megkezdettél, teljes rendszerét kidolgozd és előadd. Nem akarunk téged, a kortól terhelt férfiút, a poros iskola terhes munkáira elhívni, hanem azt óhajtjuk, hogy a te igazgatásod alatt a mi tudós férfiaink, a rektorok és tanítók az óhajtott reformokban minél előbbre haladjanak, és a te utasításod szerint a tanulmányok keresett módszere ügyében fáradozzanak.” Comenius feladata az volt, hogy tankönyveket írjon és az iskola tanítóit a tanítás módszertanába bevezesse. Ő maga „didactophilos”-nak nevezte magát. Megkülönböztetett volt az állása a többi professzoréhoz képest fizetés tekintetében is. (Comenius a háromszorosát kapta annak, amit a többiek kaptak.) A kiváló pedagógus kísérletet tett Patakon a hétosztályos pánszofikus iskola létrehozására. A pataki nyomdából 1652 elején már ki is kerültek a tervezett iskola első három osztályának tankönyvei (Vestibulum, Ianua, Atrium – a kezdőbetűket összeolvasva: VIA=út). Nyelvtanítási módszerét is Patakon újította meg Comenius, felhasználva a drámajáték eszközeit (Schola ludus). Ebben az időben készült Lucidarium című olvasókönyve is, amely 150 leckében, minden leckéhez egy-egy szemléltető ábrával mutatja be a teljes világot a gyermekeknek. A mű átdolgozott változata Orbis sensualium pictus címmel számos kiadást ért meg, kisdiákok generációi több évszázadon át szereztek belőle átfogó, életközeli ismereteket a világról. Mindezeknek köszönhetően a sárospataki iskola világszínvonalra emelkedett. S hogy Comeniusnak nem sikerült átalakítólag hatni az egész magyar iskolaügyre, az a kor kedvezőtlen körülményeiben leli magyarázatát. Pataki éveit Comenius arra is felhasználta, hogy számkivetett hitsorsosait lelkigondozza, és ügyük felpártolására megpróbálja megnyerni a Rákócziakat. Gentis felicitas című röpiratával II. Rákóczi Györgyöt akarta buzdítani Ausztria leverésére. Patakról való távozásában (1654) nagy szerepet játszott, hogy ebbéli váradalmai nem teljesülhettek. Comenius Sárospatakról Lesznóba ment, onnan Hamburgba, végül Amszterdamba. Itt jelentős anyagi támogatással sorra jelentette meg műveit. Lux in tenebris címmel kiadta Drabik Miklós jövendöléseit is (1657). Ennek nyomtatásban való megjelenése nagy izgalmat
-4-
és ijedtséget váltott ki a Magyarországon élő cseh-morva testvérek körében. Attól féltek, hogy emiatt a politikai hatóságok őket is perbe fogják. Ezért 1660. október 7-én Puhón tíz lelkész jelenlétében zsinatot tartottak, s ott Drabik Miklóst 29 tétel felől kikérdezték, majd – Drabik feleletei ellenére – a vízióktól elhatárolódtak, mintegy tiltakozásul az esetleges vád ellen, hogy a csehtestvérek felekezete Drabikkal ért egyet. Védtelenül II. Rákóczi György halálával, s így az erdélyi fejedelemség bukásával szabaddá vált az út a nyílt protestánsüldözés előtt. A pozsonyi vésztörvényszék (1673-74) után három évtizedig nem találjuk semmi nyomát a magyarországi cseh-morva testvérek önálló egyházi életének. Nem tudjuk néven nevezni a magyarországi protestánsüldözés közülük való áldozatait, de bizonyos, hogy papok és vezetők nélkül maradtak. Csodálatos hithűségre és lelkierőre vall, hogy a cseh reformátusok idegen földön szétszóródott maroknyi nyája nem vesztette el sem a hitét, sem az anyanyelvét, hanem a borzalmas idők enyhülése után azonnal életjelt adott magáról. Valesius, a szétszórt nyáj pásztora Az 1681. évi soproni országgyűlés XXVI. tc. 3. §-a Pozsony vármegyében Réte és Pusztafödémes községeket jelölte ki „artikuláris helyekül”, vagyis a törvény artikulusa által engedélyezett szabad vallásgyakorlati helyekül a protestánsok számára. Pusztafödémes az evangélikusoké, Réte a reformátusoké lett. A morva-magyar határszélen élő csehtestvérek – önálló gyülekezeti életük megszűnése után – a rétei református egyházközséget keresték fel, ahol nemsokára saját lelkipásztoruk is lett Valesius János személyében. A cseh-morva menekültek közül való Valesius (Jan Valeš) kb. 40 éves korában iratkozott be a debreceni teológiára, ahol rendkívüli hallgatóként hamarabb végzett, mint az évfolyamtársai. (A csehtestvérek – valószínűleg a II. Rákóczi Ferenchez fűzött reményeiktől hajtva – legalább egy papot igyekeztek mielőbb felmutatni, hogy a szabadságharc sikeres kimenetele esetén ők is mint szervezett egyház vallásszabadsághoz jussanak.) Valesius Debrecenből honfitársai közé ment vissza, majd Rákóczi szabadságharcának bukása után Rétén telepedett le, s onnan intézte hitsorsosainak ügyeit. 1714-ben a rétei magyar református gyülekezet a lelkipásztorává választotta, engedélyezve, hogy évente kétszer végiglátogassa és lelki eledellel táplálja a határ mentén élő, elárvult cseh-morva híveket. Mind rétei, mind ekeli, később aranyosi, majd nemesócsai, végül nagykeszi lelkipásztorként (1725-től a Komáromi Egyházmegye espereseként is) nagy örömmel és lelkesedéssel végezte a „cseh árva eklézsia” gondozását. Gondja volt arra is, hogy a pásztorbotot legyen kinek átadnia. Három cseh fiatalt (Glassius Jánost, Jessenius Györgyöt és Stetinius Jánost) előbb a saját otthonában tanítgatott, majd magyar iskolákban (Debrecenben és Pápán) taníttatott, számukra erkölcsi és anyagi támogatást kérelmezve. A végzett ifjakat Valesius szentelte fel lelkipásztorokká – s hogy ezt megtehesse, 1736-ban fölvette a püspöki címet. Emiatt följelentették a helytartótanácsnál. Dragonyos katonák letartóztatták a nemesócsai parókián, és a komáromi várbörtönbe kísérték a 77 éves lelkipásztort. Három nap múlva házkutatást tartottak a lakásán. A ládáját feltörve elvitték minden könyvét és irományát – az egyházmegye levéltárával együtt. Ezeket soha nem adták vissza.
-5-
Valesius a börtönből egy év múlva szabadult ki, Mária Terézia rendelete nyomán. E rendelet egyúttal utasította a hatóságokat: szigorúan őrködjenek afölött, hogy Valesiust a csehek föl ne keressék. Egyben Valesiust is utasította, hogy a cseh egyház lelkészeként senkit se merjen szolgálatba állítani, a népet semmilyen gyűlésre össze ne hívja, a maga hatáskörét semmilyen vonatkozásban át ne lépje, és ne merészkedjék ilyen kóbor embereket a szolgálatával segíteni. (A királynő rendeletéből azt is megtudjuk, hogy a szétszórt cseh-morva atyafiak mind többen és többen csoportosultak Valesius köré, sőt még Csehországból is voltak, akik hozzá jártak.) A börtönből kiszabadult Valesius 91 éves koráig folytatta szolgálatát a Komáromi Egyházmegye espereseként. Hivatalát – ahogyan ez levelezéséből kiderül – a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal látta el, az egyházért, az iskolákért, a lelkészekért és tanítókért való szüntelen aggodalmak között, de soha el nem csüggedve. Ugyanakkor emberfeletti munkabírással küzdött honfitársaiért: szervezte és folyamatosan gyarapította a poraiból feltámasztott csehtestvér egyházat, amely ebben az időben a magyar református egyház egyetemébe tagolódott be. „Obtingensüket” (fenntartói járulékukat) a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének adták le, vezetőik pedig a magyar református egyház iskoláiban (elsősorban Debrecenben és Pápán) tanultak. Valesius magyarországi, de Csehországra is kiható tevékenységének nagy szerepe volt abban, hogy a türelmi rendelet után tömegek jelentkeztek az újra engedélyezett cseh protestáns egyházakba. A türelmi rendelet előtt Miként a börtönből kiszabadult Valesius (aki cseh híveinek olykor éjszaka tartott istentiszteleteket), úgy a tanítványai is csak titokban munkálkodhattak a „cseh árva” érdekében. Közülük Jessenius Györgyről tudjuk, hogy 13 évig szolgált Bánócon, majd 16 évig Málcán, ahol a lelkészi állásban a fia, Joel követte. Jessenius György 1775-ben Spátzai András málcai, majd füzeséri lelkipásztorral együtt lefordította az 1736-os Margitai János-féle magyar énekeskönyvet szlovák nyelvre, s azt Debrecen város költségén meg is jelentette mint az első szlovák református énekeskönyvet. Az énekeskönyv végén úrvacsorára felkészítő káté található, amely inkább csehül, mint szlovákul van megírva. Valesius többi pártfogoltjáról nincsenek konkrét adataink, de a debreceni református főiskola tanulói között a továbbiakban is találkozunk cseh nevekkel. A többi között Valesius fiának, Sámuelnek a nevével, majd pártfogoltjai gyermekeinek a neveivel. A hernádkaki – menekültek alapította – cseh kolóniának külön bírája volt, akinek a házánál cseh nyelvű istentiszteleteket tartottak – mindaddig, amíg valaki föl nem jelentette őket huszitaság vádjával. A bírót beidézték a vármegyéhez és megcsapatták. A kaki cseh-morva atyafiakat csak az mentette meg a széttelepítéstől, hogy sürgősen betagolódtak a szomszédos gesztelyi magyar református anyaegyházba. 1775-ben hivatalos beadványban kérték Szalay Sámuel miskolci püspököt, mint a szegény, elvetett és elszéledett cseh-morva atyafiak egyetlen pártfogóját, hogy adjon nekik lelkipásztort, és engedje meg cseh nyelvű istentiszteletek tartását. A válasz: néma csend.
-6-
A türelmi rendelet után II. József türelmi rendelete (1781) a Confessio Bohemica alapján álló Csehtestvér Egyház újraszervezését nem engedte meg, de engedélyt adott arra, hogy az egykori cseh-morva testvérek utódai – ha még vannak – az ágostai hitvallású evangélikus vagy a helvét hitvallású református egyház keretein belül gyakorolják hitüket. Erre a kapunyitásra több mint 70 ezren jelentkeztek, s 1784 végéig 1015 protestáns egyházközség (267 anya- s 748 leányegyház) alakult meg, és 233 protestáns templom épült fel. Az újjászerveződő gyülekezetekben égető szükség volt lelkészekre és tanítókra, akik a népet majd újra megtanítják az evangéliumi hitigazságokra, énekekre és imádságokra – egyáltalán, gondozásba veszik a pásztor nélkül maradt nyájat. Elindultak ebbe a szolgálatba Valesius magyarországi tanítványai, de hát ez csepp volt a tengerben. Az árva eklézsiák sürgetésére többen mentek ki szlovák evangélikus lelkészek, akiknek nem voltak nyelvi nehézségeik, de a katolikusokéra emlékeztető szertartásaik miatt nem lettek népszerűek. A csehtestvérek hagyományai a helvét irányzathoz álltak közelebb. Ezért református papok után néztek, s ez ügyben még a császárt is megkeresték. A császár – a magyar reformátusok udvari ágensével, Nagy Sámuellel konzultálva – parancsba adta, hogy a Tiszáninneni Református Püspökség lássa el papokkal a cseh-morva eklézsiákat. Csernyánszky János selmecbányai evangélikus püspök, akinek a kerületéből mentek ki Csehországba szlovák evangélikus lelkipásztorok, egyenesen Szalay Sámuel püspökökhöz fordult, a szóbeszéd szerint e szavakkal: „Hőn szeretett testvérem (frater dilectissime), küldj olyan lelkészeket Cseh- és Morvaországba, akik a te hiteden vannak, mert az enyéimet nem fogadják be.” Ugyancsak Szalay püspökhöz folyamodott gróf Klinszky Fülöp római katolikus vallású cseh földesúr, aki a birtokán alakult egyik református egyházközségbe keresett papot és tanítót. Végül említsük meg, hogy a brünni „helyszíni szemléről” hazaérkező miskolci, tiszakeszi és hernádkaki cseh-morva atyafiak – a kintiek megbízásából – szintén Szalay püspököt ostromolták, név szerint kérve Kovács Ferenc és Jessenius Joel kirendelését hozzájuk. A sokfelől érkező sürgetés nem maradt hatástalan. 1782-től a század végéig Sárospatakról 47 diák és 7 gyülekezeti lelkész, Debrecenből pedig 20 ifjú lelkipásztor vállalt szolgálatot Cseh- és Morvaországban. Az 1784ben hivatalosan is elismert cseh- és morvaországi református egyházkerületek összes lelkipásztora és tanítója s így az első püspökei (Kovács Ferenc, Szűcs Sámuel, Fazekas István ill. a podjebrádi uradalom területén Baka László, Morvaországban pedig Blasek Mihály, majd Blasek Pál) és esperesei (Jessenius Joel, Schlachta Pál, Végh János, Molnár Péter, Turóczi Simon János, Tardy Mózes és Rimány István) is mind a Magyarországról érkezők közül kerültek ki. Csaknem minden lelkipásztor templomot, parókiát, iskolát épített, többnyire külföldi (magyar, holland és svájci) támogatással. Tehát a Csehországban szolgáló magyar lelkipásztorok a saját külföldi összeköttetéseiket is a rájuk bízott gyülekezetek javára hasznosították. E lelkészeknek szinte mindent a nulláról kellett elkezdeniük, mégpedig úgy, hogy a legtöbben eleinte nem is tudtak csehül. Az áldozatot vállaló lelkipásztoroknak az áldozatot vállaló gyülekezetek segítettek: kezdetben sok helyütt beérték egy cseh nyelven felolvasott rövid imádsággal a magyar prédikáció mellett. Persze minden lelkész és tanító igyekezett a nép nyelvét mielőbb megtanulni. Hamarosan nem csak beszélgetni, tanítani, prédikálni és imádkozni tudtak csehül, hanem sikerült ellátniuk a gyülekezeteket a hit gyakorlásához szükséges anyanyelvű könyvekkel, sőt, önálló irodalmi alkotásokra is futotta az erejükből. Az elsőként odaérkező Blasek Mihály (aki Magyarországon letelepedett cseh szülőktől származott, s Ráday Gedeon támogatásával Debrecen után Bázel, Lausanne és Utrecht
-7-
egyetemeit is megjárta) mindjárt lefordította és kinyomatta a magyar református úrvacsorai ágendát és Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok című népkönyvét (mely ezután még több kiadást is megért). Itt jegyezzük meg, hogy Blasek Mihály magyarul és csehül írt beszámolói a vele történtekről forrásértékű dokumentumok. Végh János eleve csehül írta meg igen népszerű, máig használatban lévő imakönyvét. Ő fordította le csehre a Heidelbergi Kátét és Osterwald bibliai történetét. Levelei és visszaemlékezései pedig Blasekéihoz hasonló hiteles forrásul szolgálnak e lelkésznemzedék küzdelmeinek megismeréséhez. A II. Helvét Hitvallást Szalay József fordította csehre, Václav Matěj Kramerius közreműködésével. Szalatnay János ránk maradt írásai közül számunkra az a legértékesebb, amelyet a reformáció 300. évfordulójára készített. Ebben a csehországi református egyház történetével, különösen pedig a Türelmi Rendelet utáni eseményekkel és a csehországi magyar lelkipásztorok életével foglalkozik. Említésre méltó, hogy ezek a lelkipásztorok nem csak magyar illetve magyarul már megjelent reformátori írásokat fordítottak le cseh nyelvre, hanem a közülük való Rimány István fordította le magyarra Comeniusnak A világ útvesztője és a szív paradicsoma című művét (1805). Erről az első lelkésznemzedékről, mint Jézus Krisztus jó vitézeiről, Luděk Brož cseh egyháztörténész így emlékezik meg: „Valósággal égtek a Krisztus ügyéért. Neki mertek vágni olyan feladatoknak, amelyekhez valóban csak az egyház Urától remélhettek segítséget. Egyedül ezzel lehet megmagyarázni, hogy a magyar református misszió nem szenvedett hajótörést: hogy azok, akiknél a megtűrt egyház lelkészeinek egzisztenciális nyomorát még a nyelv és a környezet nem ismerése is tetézte, nem szöktek vissza hazájukba. Alig néhányan voltak, akik kidőltek a sorból. Ezzel szemben igen sokan oly tökéletesen összeforrtak környezetükkel, hogy magyar származású papi dinasztiák egész sora szolgálta nemzedékről nemzedékre a cseh-morva egyházat, mint pl. a Szalatnayak, Tardyak, Molnárok, Nagyok és Véghek.” Nemzedékváltás, korszakváltás A türelmi rendelet után talpra állt csehországi református egyház életében a XIX. század elején zajlott le az első nemzedékváltás. A Magyarországról kiküldött lelkipásztorok átadták helyüket egyrészt a saját fiaiknak, másrészt a gyülekezeteikből való tehetséges fiataloknak. (E fiatalok első patrónusa Szegő András lelkipásztor volt, aki 1790-től kezdve a tanulók és özvegy papnék számára gyűjtött adományokat kezelte.) Bár ez a második nemzedék már anyanyelvi szinten beszélt csehül, és tökéletesen integrálódott a cseh társadalomba, kapcsolatuk Magyarországgal nem szűnt meg, hanem igen intenzíven élt tovább még jó ideig. Debrecenben például több nyomdai kiadvány is megjelent cseh nyelven. A cseh református gyülekezetek támogatására országos adománygyűjtés folyt Magyarországon évről évre, egészen 1849-ig. Két főrendű erdélyi asszony, gr. Bethlen Györgyné és Kendeffy Elekné látta el klenódiumokkal a cseh református eklézsiákat. A csehmorva diákok ingyen tanulhattak immár nemcsak Debrecenben és Sárospatakon, hanem Losoncon, Pápán, Kecskeméten és Nagykőrösön is. Professzoraik közül többnek (Pápai Páriz Ferencnek, Maróthy Györgynek, Losonczy Istvánnak, Hatvani Istvánnak és Benedek
-8-
Mihálynak) az írásait ők fordították le csehre. Richard Pražák cseh történész szerint a Magyarföldről kiment református értelmiség és a magyar főiskolákon tanult cseh református értelmiség jelentős szerepet játszott a századfordulón kibontakozó cseh nemzeti ébredésben. Az előbbiek közül név szerint említi Kálnay Istvánt, Balla Istvánt, Czakó Istvánt, Inczédy Jánost, Kun Sándort, Blasek Mihályt és Végh Jánost, az utóbbiak közül pedig Jan Košutot, Josef Geržát, Jan Šolín-Ledeczkýt és Josef Kačert. A Magyarországon tanult cseh fiatalok egyike, Josef Roztomilý, Magyarországon telepedett le. Fölvette a Dicsőfi nevet, és az 1848-49-es szabadságharc alatt mint a magyar forradalmi kormány nyugat-európai megbízottja szerzett érdemeket. A cseh-magyar kapcsolatok – köztük az egyháziak is – az 1840-es években zászlót bontó pánszláv mozgalom hatására szakadtak meg. (Ez a mozgalom a közép-európai nagy szláv birodalom létrehozásának legfőbb akadályát a közéjük ékelődött magyarságban látta.) Ezt az elidegenedést tovább mélyítette az 1867-es kiegyezés, amely csak Magyarországra terjedt ki, és így az egy kalap alá vett osztrák-magyar „uralkodó népességgel” szembefordította a Monarchia többi nemzetiségét. Új felállásban A cseh protestánsok – a nemzeti függetlenségi és egységtörekvések közegében – a XX. század elejétől fogva komolyan foglalkoztak egyházaik közös akcióinak és óhajtott egyesítésének programjával. Már 1903-ban egy Prágába összehívott kongresszuson a jelenlévő reformátusok, evangélikusok, herrnhutiak, kongregacionalisták, baptisták és szombatisták kinyilvánították szándékukat az „evangéliumi hitű” (azaz nem katolikus) cseh egyházak egyesítésére. Miután 1918. október 28-án kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot, még ez év december 17-18-án kimondták Prágában az ág. ev. és az ev. ref. egyházak szervezeti egyesülését. Az így létrejött új egyház neve: Evangéliumi Csehtestvér Egyház (Českobratrská Církev Evangelická). Alkotmánya zsinat-presbiteri, hivatalosan elfogadott hitvallásai pedig: a Confessio Bohemica (1575), az Unitas fratrum Comenius által véglegesített hitvallása (1662), az Ágostai Hitvallás és a II. Helvét Hitvallás. A Csehtestvér Egyház megalakulása új helyzetet teremtett a cseh-magyar egyházi kapcsolatok terén is. Egyrészt megszűnt az önálló Cseh- és Morvaországi Református Egyház, másrészt egyszer csak az újonnan létrejött Csehszlovákiában találták magukat a felvidéki magyar reformátusok. (Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy Kelet-Szlovákiában mindig is voltak szlovák anyanyelvű református gyülekezetek is, de kevesen ahhoz, hogy önálló egyházat alkossanak. Mivel a cseh református egyház jogilag megszűnt, a szlovák reformátusok a magyarokhoz csatlakoztak, s létrehozták a Szlovákiai Református Egyházat.) Erről a korszakról kétféle beszámolót hallhattunk felvidéki atyánkfiaitól. Egyrészt élvezték és pozitívan értékelték az első csehszlovák köztársaság polgári demokráciáját – a korábbi, monarchiabeli feudális viszonyokkal szemben, másrészt, különösen a lelkészek és tanítók, sok sérelmet szenvedtek el a diszkriminatív állami intézkedések (magyar érettségi el nem ismerése, államsegély megvonása, állampolgársági problémák) miatt. Annál nagyobb súllyal esik latba, hogy a Csehtestvér Egyház illetékes zsinati bizottsága 45 hontalan lelkész és tanító érdekében kérvényt nyújtott be Milan Hodža iskolaügyi miniszterhez. (E testvéri segítségért az 1928. évi református konventi jegyzőkönyv 50. pontja alatt írásban rögzített köszönetmondást olvashatunk.)
-9-
Tegnap 1945 után, a második Csehszlovák (1960-tól Szocialista) Köztársaságban, a cseh testvérek sorsa – mint már annyiszor a történelemben – a magyar reformátusokéhoz hasonlóan alakult. Szigorú ellenőrzés alatt, elszigeteltségben éltünk. Kapcsolatainkat illetően mégis van néhány említésre méltó tény. Az első az, hogy a (7 magyar és 2 szlovák egyházmegyéből álló) Szlovákiai Református Egyház lelkészképzését – mivel a hallgatókat nem engedték Magyarországon tanulni, Pozsonyban pedig csak evangélikus teológia működik – Varga Imre püspök kérésére a prágai Károly Egyetem teológiai kara magára vállalta. Erre a segítségre mindaddig szükség volt, amíg a komáromi Kálvin János Teológiai Akadémia létre nem jött (1994/95). (Ez az akadémia 2004-től a komáromi Selye János Egyetem teológiai fakultásaként él tovább.) A prágai egyetem teológiai karán magyar professzorok is oktattak, Huszti Kálmán budapesti teológiai tanár pedig Prágában doktorált Hromádka professzornál. Másrészről hálával gondolunk vissza a Tóth Károly dunamelléki püspök által szervezett német nyelvű lelkészkonferenciákra a nyolcvanas években. Ezeken NDK-beli, csehtestvér és magyar református lelkészek vettek részt, nagyjából egyenlő arányban. A konferenciák témái az akkori idők mindnyájunkat foglalkoztató teológiai és egyházépítési kérdései voltak. A hét végén a vendégek egy-egy magyarországi református gyülekezetbe látogattak el, ahol prédikáltak vagy köszöntést mondtak. Ezeken az alkalmakon személyes barátságok is kialakultak, amelyek azután levelezés illetve kölcsönös látogatások formájában folytatódtak. A türelmi rendelet 200. évfordulója kapcsán először a Fónagy Zoltán által vezetett Észak-pesti Egyházmegye lelkészei tettek látogatást Csehországban, majd a csehtestvérek küldöttsége járt nálunk, egyebek közt Sárospatakon. Egy itt született elhatározás nyomán kb. tíz magyar lelkipásztor vállalt igehirdetési szolgálatot olyan cseh- és morvaországi gyülekezetekben, amelyek egykor a Magyarországról kibocsátott lelkipásztorok segítségével tudtak talpra állni.
Ma Az 1989/90-es rendszerváltás után országaink az eddigi sorstársakból egyszerre csak vetélytársak lettek. Versengve pályáztunk a Nyugat kegyeire, s a megnyíló lehetőségeket igyekeztünk a magunk javára kihasználni. Az ezzel kapcsolatos édes és keserű élmények után talán eljött az ideje, hogy újra fölfedezzük egymásban a jó szomszédot, sőt a testvért, és megosszuk egymással igencsak hasonló tapasztalatainkat és reménységeinket.
Összeállította: Hamar István
- 10 -
FORRÁSMŰVEK JEGYZÉKE Ez az összeállítás alapjában véve Kúr Géza Cseh-magyar református történeti kapcsolatok című művének kivonata (megjelent Komáromban 1937-ben). Ezt egészítettem ki az alább felsorolt forrásokból. Az utolsó szakaszokhoz kortársak beszámolóit és visszaemlékezéseit használtam fel. Benda Kálmán: A kollégium története 1703-tól 1849-ig. In: A Sárospataki Református Kollégium. Bp. 1981. 105-106.p. Brož, Luděk: Od tolerance k dnešku. In: Od reformace k zítřku, Prága, 1956 Czegle Imre: A cseh-magyar egyházi kapcsolatok egy évtizede. 1782-1792. Bp. 1981. Csohány János: A Türelmi rendelet és a felekezeti tolerancia a magyar egyháztörténetben. = Református Egyház 1981. 198-202. p. Hrejsa, Ferdinand: A csehek magyar apostola. Végh János élete (1755-1830) Ford.: Huszti Kálmán, Debrecen 2002 Komor Ilona utószava in: J.A. Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Pozsony, 1977 Magyar Nagylexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó 1993-2004. A Pesti Hírlap Lexikona, Budapest, 1937 Pražák, Richard: Mad’arská reformovaná inteligence v českém obrození. In: Opera Universitatis Purkynianae Brunensis – Facultas Philosophica sorozat 83. füzet
- 11 -
