Münz András, Borítóterv: Felföldi Anna. Fotó: Europress. Tördelés: Kerényi Attila ISBN ISSN

© Münz András, 2007

Borítóterv: Felföldi Anna

Fotó: Europress

Tördelés: Kerényi Attila

ISBN 978-963-9710-13-9 ISSN 1785 5667

Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9. Tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella Készült a Szekszárdi Nyomdában 2007-ben Felelős vezető: Vadász József

Emlékekből nem lehet megélni, elég, ha megszépítjük őket. (Esterházy Péter)

Máté lován, Jób szekerén

7

Nézd, apa!

Visszatérő álom volt. Apa és ő. Utaztak valahová. Vonaton, mindig vonaton. Volt úgy, hogy csak az alig húsz kilométerre lévő városba, volt úgy, hogy mes�szebb, olykor külföldre is, egyszer például Párizsba. Amikor megérkeztek a Gare de l'Est-re, s kiléptek a pályaudvarról, bámulták a szédítő forgalmat, érezte, megszorítja a kezét apa. Gyengéden, mégis férfiasan. „Nézd, mennyi autó! Itt vagyunk, Párizsban! Együtt. Gondoltad volna, fiam?” Gondolta, sokszor gondolta. Hiszen – hányszor hallotta a családban! – járt apa Párizsban. Valamikor a harmincas évek közepén. És milyen nagy élmény volt neki. Nem gondolt, ugyan, ki gondolt volna ott, a helyében hómezőre, pergőtűzre, halálra. Hogy hol lesz már ő, alig nyolc év múlva. „Gondoltad volna, fiam?” Gondolta, sokszor gondolta. Képzelte. Vágyta. Szolnokon, a Tisza-parti strandon, amikor ötödször-tizedszer, kézállásból, nagy csobbanással fordult a medence vizébe. „Nézd, apa! Nézd, mit tudok!” Alcsiban szálltak le a vonatról, akkor még megvolt a kis állomás. Közelebb 9

Idő játék

esett a strandhoz. Ha jól kiléptek, hamar a Zagyva alighídjához értek, és onnan már csak ugrásra volt a strand. Délután, hazafelé, a nagy állomásra menet apa mutatta az épületet, ide járt, nem is olyan régen, felsőkereskedelmi iskolába. Ő meg mutatott egy másikat: ez az ő iskolája lesz, majd néhány év múlva. Egymásba ért múlt és jövő, összeölelkezett. Jöttek-mentek azok a vonatok. Nem volt menetrendjük. Megesett, hogy csak ők ketten ültek a kocsiban, máskor meg annyian, hogy apa átadta helyét egy ismeretlen asszonynak. Udvarias ember volt apa, „mindig segítenie kell az időseket, kisfiam, annak, aki fiatal”. Fiatal volt apa, az is maradt. Az is marad most már. Ő – „kisfiam” – máris több nála. Egyik útjukon, egyszer egészen a tengerpartig röpítette őket a vonat. Melyik tenger melyik partjára, honnan tudta volna. Apával volt, apa vitte. És az csak jó lehet. Biztos, biztonságos. Különben is, évekre volt még attól, hogy földrajzot tanuljon az iskolában. A betűket sem ismerte, Bakay tanító bácsit sem, aki majd később írni-olvasni megtanítja. Szóval egyszer csak ott voltak a nagy víznél, hosszan elnyúló homokos part, amerre a szem ellát, a víznek is se vége, se hossza, távol a horizonton mintha látszana, miként görbül a Föld. Ketten voltak csak. Finom, meleg homok a talpuk alatt. Akárcsak a Tisza partján, otthon. Csak hát ez a nagy víz. Ez azért egészen más. Meg az 10


is – nem tudja mi ütött belé –, hogy apa nagy hirtelen fejen állni tanítja. Mutatja, ő hogyan csinálja. Kezével kis fészket formáz a homokban, azután előrehajol, fejét beléilleszti, lábaival elrúgja magát a földtől. Biztatja őt is, próbálja. Segít neki, lábait fogja, tartja, majd már elengedi. Inog kicsit, szédül, de megáll a fején. Hogy aztán a következő kísérlet, már teljesen egyedül, sikerüljön. És akkor apa is a fejére lendül, úgy állnak, egyszerre mindketten, fejük a homokon, lábuk az égnek, talpukon a nap melege. Nevetnek nagyokat, még akkor is, amikor már, visszalendülvén, egymás mellett ülnek a homokban. Nem tudják abbahagyni. Jó ezt tudni, edződni, mondja apa, meglátod majd, egyszer-egyszer fejre áll az ember az életben. Ő ebből csak annyit ért, milyen jó így, fejen vagy talpon, együtt apával. Ez a mostani vonat, ez más. Áll a szigorúan lezárt, rögzített ablaknál. Szeptember, korán jött hideg. A szerelvény nem túl sebesen, de konok elszántsággal lépked, beljebb és beljebb, az éjszakába. Úti cél: Kijev, majd Moszkva. Társasút. A csoport tagjai már kinyújtóztatták tagjaikat, el is aludtak tán a fülkékben. Éjfél múlt, ő egyes-egyedül a folyosó hosszában. Bámul az ablakon túli sötétbe. Apa. Itt valahol lehet. Valahol itt. Elnyelte a föld. A föld nyelte el.

11

A levél

– Van itt néhány póló – mondja az unokatestvérem a telefonban –, hátha jó lenne a gyereknek. Eljöhetne érte. Szólok a reménybeli pólótulajdonosnak, ugyan ugorjon már föl a holmikért, egyúttal vigyen is, hozzon is szeretetet, ráfér mindannyiunkra. Este otthon pólópróba. Jó mind a három, szinte újak, és megfelelnek fiam aktuális ízlésének. Úgy két órával később, némi rendrakási kísérlet közben a pólókkal érkezett nejlontasakból kihull egy boríték. „Margit néni levele” – ezt írta rá az unokatestvérem. Kézbe veszem. Nem bontom ki azonnal. Levél tőle. Nagymamámtól. Messziről, nagyon messziről, negyven évnél is régebbről. Nyilván másnak írta, s így, kerülő úton jutott el hozzám. Ennyi idő múltán… Levél. Pontosan mikor születhetett? Mi lehet benne? Rászánom magam. Papírlap, franciakockás, talán ha hússzor húszcentis. Az ismerős, kicsit szálkás betűk, tintával, mártogatós tollal. Istenem. Ez ő. Az ő szavai, mondatai. 12


Drága Sárikám! Hónapok óta nem hallok felőled, lelkem, semmit sem. Nagyon kérlek, ha csak pár sorban is, értesítsél hogy léted felől. Tudom, el vagy nagyon foglalva, de azért tedd meg a kedvemért, írd meg, hogy vagy, Sárikám… Sárika – nekem Sári néni – nagymamám unokahúga. Karcagra megy ez a levél, alig negyven kilométert utazik, Törökszentmiklóson dobják a postaládába. Sári néni özvegyasszony, egyedül él, két szép nagylánya már Pesten keresi a boldogulását. …Én hol így vagyok, hol úgy, nagyon változó, jelen pillanatban tűrhetően vagyok, csak sajnos hamar átvált… Hallom a hangját. Halk jajok – alig megszületők, hogy másokat ne zavarjon. Reuma kínozza. Magas a vérnyomása is. Meg az érszűkület. Parányi lábfejét érzem, ismét, a kezemben. Hideg, milyen hideg! Mitől ilyenek az erei? Örökölte, ezt mondja. …Hazamennek a gyerekek karácsonyra, vagy Te mégy fel, Sárikám? Csak vigyázzál Magadra, tél van, és sajnos érzékenyek vagyunk. Mert akár felmész, akár ők mennek haza, Neked már egyforma strapa, törődés… 13

Idő játék

Hó a kertben, hó az udvaron. Hideg a szoba is, olyan sok oka nincs a korai kelésre. A levél, amit Sárikának készül írni, ráér délutánig. Fekszik még kicsit az ágyban, nem, dehogy is lustálkodás ez, egyetlen perc, annyi sem telt az életében semmittevéssel. A menye, Vera kiszedte már a hamut, a salakot a kályhából, bekészítette, meggyújtotta a gyújtóst, lassan a nagyobb fahasábok is lángra kapnak, nyögnek, panaszkodnak. Később, ha fölkel, ő tesz majd rá a német brikettből, takarékosan, ahogy szokta, majd, ha már jól leégett, résre zárja a kályhaajtó kis nyílását. Aztán megfőz – Vera hazaugrik a boltból egy szűk órára –, túl az ebéden ledől néhány percre, mielőtt írna Karcagra. …Úgy volt, hogy Andris újévre jön haza, de ma kaptunk levelet, hogy mégis karácsonyra hazajön. Alig várom már, hogy itt legyen közöttünk… Akkor már két és fél éve Pesten vagyok, Műegyetem, gépészkar, hét rázós kollokvium ebben a félévben. Ha a karácsony és újév közé tervezett vizsgát sikerülne előbbre hoznom, hazamehetnék az ünnepre. Hogy örülnek majd, mindketten! Várnak. Várom én is, nehezen. Bemegyek a tanszékre, átjelentkezni. Sikerül, szerencsém van, akad még egyetlen hely a vizsgaíven. Jó volna csak úgy meglepni őket, érkezni váratlanul, kopogni, ahogy odaérek az állo14


másról, a leeresztett redőnyön. Kiszólnak: „Ki az?”, én meg majd azt mondom: „Ismerős, közeli.” Aztán másként döntök. Miért ne örüljenek már most, és addig is egyfolytában? Megírom hát, karácsonykor mégis együtt lehetünk. Ahogy eddig mindig. …Mikor jössz át egy kicsit, Sárikám? Ha rágondolod Magad, csak gyere, nagyon szívesen, örömmel fogadunk mindenkor. Várom válaszodat, lelkem. Verával együtt nagyon sok szeretettel csókol Margit nénéd. Ráírja még a dátumot: „962. XII. 10.” Megcímzi a borítékot, bélyeget ragaszt rá. Nem kell messzire vinnie, ott a postaláda a ház sarkán. Valamikor majd, január második hetében, újabb levél indul útnak. De ez a postáról, Pestre, expressz-ajánlva. Alig néhány szó, anyától. „Mamit tegnap mentő vitte be Szolnokra, a kórházba. Agyérgörcs. Vigyázz magadra, most már csak Te vagy nekem…” Február, 1963. Magunkban, nélküle.

15

Arcok a tükörben

Egy arc a tükörben. A visszapillantó, ott a műszerfal fölött, eredetileg a gépkocsivezetőnek szolgál. Innen a busz belsejéből – más nézőpont – őt látni. Szombaton és vasárnap, kedden és szerdán, kora reggel és alkonyatban. Szól a magnó, ő a száját füttyre formálja. Hegyre föl, völgybe le, rövidke egyenest hajtűkanyar követ, egyszer, kétszer, százszor, oldalt szakadék, fenyőfák feje búbja. Nyolc napon, kétezernégyszáz kilométeren át negyven emberélet a volánt tartó kezében. Másik tükörkép: jobb oldalt az első ülésen törékeny, fekete asszony. Kezében mikrofon. Induláskor bemutatkozik, névsort olvas. A csoport tagjai kíváncsian kóstolgatnak szavakat, hangsúlyt és hangszínt, érthető, már itt Pesten kiderülhet, miként lesz majd Erdélyben és a távoli Moldvában. Táskájában pénz, iratok. Háta mögött ismeretlenek, párban, magányosan, aktív és nyugdíjas, tizennégy és nyolcvannégy éves. Rajta is múlik, barátként vagy idegenként búcsúznak majd az út végén. És vajon rendben lesz-e a koszt, a kvártély? A tankolás? A határátlépés? Mit nyújt a helyi kolléga? Vakrepülés – tán ez jár a fejében. 16


A gépkocsivezetőt Szabó Bélának hívják. Magas, jóképű, fiatal. Ha megáll a busz, segít az ajtónál. Egy szálloda – egy éjszaka; a nyolc nap során súlyos bőröndtonnákat mozgat. És vezet végig, nyugodtan, nyugalmat sugárzóan. De mit lát a városokból, a tájból? Látja-e Máramarossziget után a fényben mártózó Iza völgyét, a letarolt, szélviharnak behódolt, százéves bükköst? Nagybánya tornyait? A költő, Zelk Zoltán szavával „múlhatatlan nevű falvakat”, „szitakötő szárnyán elzúgó dombokat”, itt, ahonnan „már kavicshajításnyira a világ közepe, ahol nem adja erdőnél alább a szelíd gesztenye, ahol zöldnél zöldebb a zöld... ahol a Zazar úgy szalad, csempészve visz a víz alatt homokszemcsékbe csukott aranyat”? Látja-e fatemplomot Rosalián (aligha, mert épp a csöpögő olajjal bajlódik), a kolostorokat Modvában, a kívül is csodamód megmaradt, több száz éves freskókat? Az Oltárkőt a Békás-szorosban? Az arcokat, szemeket a kerítések fölött, a karokat, amint integetnek? A Gyergyói-, a Radnai-havasokból mást, mint a jelzőtáblákat az úton? Ül a volánnál, arca mozdulatlan. Aztán a Moldovita völgyében kürtjelzéssel köszön a tehervonatnak, később bekapcsolt reflektorral tiszteleg temetési menetnek. Az idegenvezetőt mindenki csak Piroskának szólítja. A teljes nevét – Fodor Ferencné – kevesen jegyzik meg. Ez a tizenkettedik nyara az utazási iroda szolgálatában. Ősztől tavaszig tanít, gyógypedagógus. A szülőföldjére tér vissza ezen az úton. 17

Idő játék

Székelyudvarhelyt, a tanítóképző előtt elcsuklik a hangja... Esténként, aki bírja erővel, indulhat vele közös sétára, Nagybányán az István-toronyhoz, Kolozsvárt Mátyás szülőházához. A Házsongárdi temetőhöz. Az apró, egy tenyérben megférő falvakon áthaladva, a Hargitán, a Tekerő-patak mentén, a Sikasszó völgyében székely szokásokról szól. Bevisz Bánffyhunyad templomába, mennyezeti kazettát, kopjafás csillárt, szíves, gyöngyvirágos, forgó rózsás, madaras, írásos varrotasakat csodálni. Tisztelgünk a két vén cserfa alatt pihenő Tamási Áron sírjánál. Utolsó nap, hazafelé. Béla Szolnokon virágot venne. Aztán mégsem. Hosszú még az út, megszenvedné hazáig. Lesz abból fél nyolc is, mire Pestre érünk. Ő aztán továbbmegy, ahol lakik, Homokterenyére. Az asszonyt éppen mára írták ki szülni, de mire odaérne, úgysem engedik be a tarjáni kórházba. A gyereket – második lesz – megnézi majd szombaton, vasárnap. Hétfőn aztán föl Prágába! Piroska, ahogy meséli, otthon ilyenkor még kéthárom éjszaka is fölébred, s nem tudja, hol van, a fény merről kopogtat. Álmodja nemegyszer, hogy varázsos, szép helyen járnak, és ő semmit sem tud mondani róla...

18

Kegyelet

A riportert már egy nappal a hivatalos és ünnepélyes avatás előtt végigkalauzolták a házon. – Itt minden eredeti? – érdeklődött. – Már hogyne volna – felelte a Géniusz Gellért Emlékbizottság ügyvezető elnöke, Emelkedett Béla. És a nyomaték kedvéért még hozzátette: – Már hogyne volna! Sétáltak a házban, körbe. – Itt ebben a hintaszékben például gyakorta és szívesen időzött a Mester – suttogta Emelkedett Béla, és lökött is egy apró kegyeletteljeset a széken. – Ez pedig itt az íróasztal. Pontosan úgy, ahogy ő hagyta. A riporter, noha nem volt az a fajta, egyszer csak azon kapta magát, hogy maga is meghatódik. – Parker tollal írt? – Ezzel-azzal. Utoljára valóban ezzel a kék Parkerrel. Egy padon találta a Városmajorban. – Hát nem a Vérmezőn sétálgatott a Mester? – Hol itt, hol ott. Ahogy a történelem hozta. – És ez a kupac? – Kéziratpapírok, jegyzetek, lottószelvény, egytalálatos, zálogcédula, telefonszámla. Pontosan úgy, ahogy a Mester hagyta. 19

Idő játék

– Látom, a csikkek is a hamutálcán... – Igen. – Szimfóniát szívott... – Ön remek megfigyelő. – Ha van mit megfigyelni. És itt van mit! Önök igazán, igazán büszkék lehetnek. Emelkedett Béla valósággal sugárzott. Szerette, ha dicsérik – gyerekkorában gyakran megszidták –, s ha nem olyan szerény, amilyen, legszívesebben folyvást a saját vállát veregette volna. Különösen büszke volt erre az emlékházra, élete főművének tekintette. – Menjünk ki talán a konyhába! Már hogyha itt körülnézett. Kimentek. – Cs-vitamin – nyelt egy jelentőset a riporter a félig fogyott cseresznyepálinkás üveg láttán. Mellette ott állt a a kupica, ahogy a nagy író hagyta. – Ritkán mosogatott a Mester... – Igen, a még élő kortársak szerint a szennyes edényt inkább kidobta... Így hagytunk mindent, kegyeletből. Az előszobában kezet ráztak. Az ajtó mögött ott sorakozott három pár papucs, négy pár cipő és – ki tudja, miért – egy fél pár gumicsizma. – Akkor hát holnap! – Holnap. *

* 20

*


Másnap az avatáson a Mester haragosai közül is sokan megjelentek. A riporter alig akart hinni a szemének: mintha nem is a tegnapi házban járna. A hintaszék a másik sarokban, az íróasztalon katonás rend. A konyha tiszta, akár a patyolat, Cs-vitamin sehol, edény egy szál sem a mosogatóban. A szépbeszédek után a riporter félrevonta Emelkedett Bélát. Az ügyvezető elnök megviseltnek, mi több: feldúltnak látszott. – Mi történt? – Tragédia! Jött a takarítónő, Erzsi néni. Tudja, ő hozzánk jár, a lakásunkra, kéthetente egyszer. Hívtuk, hogy lefújja a port erről-arról. Itt maradt, mi hazamentünk. És ezt művelte! Reggel majdnem szívrohamot kaptam... Azzal védekezett, hogy nem bírta már ezt a kupit nézni. Érti? Nem bírta! – Borzasztó. És most mit lehet tenni? – Nincs mese, ez már így marad. A kései utókor majd azt hiszi, ilyen pedáns, rendszerető volt a Mester. Könnyek gyűltek az elnök szemébe, úgy tetszett, vigasztalhatatlan, egyre csak a fejét ingatta. A konyhaszekrénybe rejtett cseresznyepálinkát azért megitták. A legteljesebb kegyelettel.

21

Nincs maradás

Simogatja sorban a falakat. Majd’ mindegyiket. Közben meg szidja magát, félhangosan, amiért ennyire szentimentális. Férfiatlan. Hisz mindez itt, körülötte, csupán tégla meg vakolat. És fönn a padláson a gerendák csupa-csupa fa. A tetőn cserép. Minden ház ilyen. Anyag. Építőanyag. Jár körbe. Még helyükön a bútorok, de már üresen, szinte kivétel nélkül. Szekrények, fiókok kincsekacatja, mind-mind papírdobozokban a verandán. A dobozokon vastag filccel nevek: Ági, Tamás, Anya, Apa. Másokon: Ágynemű, Cipők, Edények, Kazetták. És könyvek, sok könyv, tízesével összekötözve. Jönnek holnap az emberek, a gurtnikkal. Fölkerül minden a nagy, öttonnás, fedett költöztető autóra. Mennyi holmi! Még az sem biztos, hogy elég lesz az a kocsi. Kiderülhet, fordulnia is kell. Az értékesebb, sérülékenyebb, kisebb dolgokat több részletben a Puntóval ők maguk szállítják majd el. Kétfelé, hiszen Ági külön költözik abba az új kis lakásba, a Ferencváros megújult részén. Tamás idén érettségizik, ő még évekig velük marad. Hogy aztán 22


mi lesz? Ki tudja. Az új otthonukat már nemigen lehet két másikra váltani. Most ez működött, annyit kapnak a házért, hogy Ági kis lakása mellett belefér még a lány új bútora is. Kertjük, persze, nekik sem lesz már. Legföljebb ott, az első emeleten, azon a négy négyzetméteres erkélyen, az oda szolgáló ablak párkányán, meg a korláton, balkonládákban. Esetleg, ha a lakótársaknak nem szúrja a szemét, a lépcsőházban. És hát viszik magukkal a leandert is a verandáról. Ennyi. Nem költöznek a bukszusok, ezután is sorfalat állnak majd a kaputól az ajtóig. Nem kerül az autóra az ősöreg sárgabarackfa az esővízgyűjtő hordónál, nem utaznak a málnabokrok a kert hátsó végiből. A gömbakácok a kerítés mellől. Az íriszek, a tátikák, a rózsatövek. A három sor szőlő. Ők maradnak. Melyikük, meddig? Meglehet, valahol már készülődik egy csákány, egy fűrész, egy balta... És valamelyik rajzasztalon vagy számítógépmonitoron falak tűnnek el, hogy megjelenjenek máshol. Az egyik szoba, úgylehet, nagyobb lesz, a másikat esetleg kettéosztják majd, a harmadik új ablakot kap. Téglák más helyen, vakolat felújítva, gerenda áthelyezve, cserép cserélve. Anyag... Építőanyag... En�nyi volna? Csak ennyi? Itt élt anyja és apja, és ő is, gyerekként. Ide született. Több ez, mint ami a hirde23

Idő játék

tésben állt: Rákoshegyi, háromszobás, alápincézett, összközműves ház, üvegezett veranda, kert, kétszáz négyszögöl. Szavak, adatok, irányár. Igen, több ennél, sokkal több. Az otthonuk. Az életük. Anya, amint kezét a kötényébe törli. Apa, a metszőollóval. Vöri, az ír szetter, szüntelen őrjáratban a kerítés hosszában, addig, egészen addig, mígnem örökre megpihen az egyik gömbakác tövében. A csengő hangja, a kapué, ahogy nyílik, sarazás zápor után, hascsikarás a zöld baracktól, pancsolás déltájban a félig telt teknő nap melengette vizében, jégcsapok az ereszen. Betört dupla ablak, célt tévesztett labda a nagyszobában. Csók, ügyetlen, a szomszédék Zsófijával. Levél a postaládában: fölvették az egyetemre. Majd már az ő gyerekei. Sarazás, zöld barack, fürdőzés, csókok, ügyetlenek. Egy-egy pohár bor, kettesben, a csillagok alatt. Jár körbe. Keze a falakat simítja. Szeme a bútorokon. Később a kerten. Búcsúzó délután. Gyönyörűek a fények. Aztán a konyha. A felesége az asztalnál. Csak ül, semmi dolga. Néznek egymásra. – Akkor hát holnap... – Holnap. Ági már egyenesen az új lakásba megy, ha visszajön az Adriáról. Tamás ingázik majd a Puntóval. Amikor az emberek fölpakoltak, az asszony indul velük, a fuvarral. Ő marad utoljára. Kapitány, süllyedő hajó. Fura egy kapitány, porszívóval a kezében... Még vé24


gigtakarítja az üres szobákat. Aztán, fél tizenkettőre jön az új tulajdonos, az ő kocsijával mennek a bankba. Pénz, egyik számláról ki, a másikra be. Kulcsok, egytől- egyig átadva. Mosolyok, kézfogás. Talán, ha lesz mersze, kegyelmet kér a barackfának.

25

Kamerák nélkül

(Takács Mari és Tamási Eszter)

Mint két teljesen különböző tojás – úgy hasonlítottak egymásra. Csöndes-meditáló volt az egyik, határozott-dinamikus a másik. Lágy pasztellszínek itt, amott erőteljes kontúrok. Ültünk a parányi asztalnál, hárman. Ők kedvesen-mosolygósan – én tetőtől talpig zavarban. A Szent István park melletti kávéházba beszéltük meg a kettős interjút, közel Mari otthonához, hogy pici lányához hamar hazaérhessen. Kettejük közül ő ért oda elsőként. Minden szem felé fordult, amikor az asztalok között közeledett. Utána is láttam, folyvást éreztem a vendégek kíváncsi tekintetét. És még csak ezután futott be Eszter... Elnézést kért a késésért, meglehetős hangosan. Nyomában egy középkorú hölgy loholt, valósággal lehámozta róla elegáns bundáját, mondván, ő a ruhatáros, s most elviszi a többi kabát mellé. A beszélgetésünk alatt végig azon szorongtam, valóban ruhatáros volt-e a hölgy, meglesz-e majd az a bunda. 26


Akárhogy is, végre kezdődhetett az interjú. Takács Mari és Tamási Eszter egy asztalnál, kivételesen kamerák nélkül. Az elsők. A kezdetekről. Eszter azzal kezdte, hogy Mari már akkor is gyönyörű volt. Neki viszont – úgy érezte –, napról napra bizonyítania kell. Verseny? Higgyem el, mindkettejüknek jót tett. Sok alkalmuk lett volna féltékenykedni egymásra, mégis, semmi betartás, semmi ellendrukk. Történelmi tény: legelső szereplésekor Eszter helyett egy operatőr kolléga ugrott be, ő mondta el szövege bevezető részét. Elkésett akkor is, túl hosszan vasalgatta saját gyártmányú blúzát. Igaz is, a ruhák! Mari érettségire készült alkalmi öltözékben debütált. Később fölöttébb változatosan mutatkoztak: kardigán, pulóver, pulóver, kardigán, blúz, egyik nap az eleje, másik nap a hátulja, mindig máshol megtűzve. Némi operatőri segédlettel papírcsíkokat ragasztottak a ruhákra. Enyhén zörögtek adás közben. – Na és a bakancs! – nevetett Mari. – Nemrég, archív felvételen lupéval sikerült fölfedeznem a lábamon. Tudja, akkor még Szigetszentmiklósról jártam be. Sokszor hajnalban indultam, és az utolsó vonattal érkeztem vissza. Közel az állomáshoz volt egy „különbejáratú” bokrom, ahol az elegáns tévécipőmet őriztem. Villámgyors váltás reggel, este, bakancsról cipőre, cipőről bakancsra. Aznap elmaradt. 27

Idő játék

Talán az idő sürgetett, vagy a Szabadság-hegyi terepviszonyok ijesztgettek. Az első tévéstúdiót ugyanis ott fönn a hegyen, egy szuterénben rendezték be. Néha beázott, olyankor esernyő oltalmában dolgoztak. Eszter első fegyelmije is ide kötődött. Késésért kapta, mellesleg igazságtalanul, hóakadály jött közbe. Egyhavi „képernyő-elvonókúra”... Mari ugyanitt – az utolsó HÉV még a tévébemondóra se várhat – adás végeztével egy ízben a nézők szeme láttára rámolta holmiját a szatyrába. Akkortájt büntettek ezért, azóta a híradó végén külön sikk... Akkortájt... Akkortájt gyakran beépítették a bemondókat a programba. A rendező kívánságára ilyenkor a stúdió egyik szögletéből, műsorvezetésszerűen konferáltak. („Nekünk megadatott, ami azóta senkinek sem. Szinte mindenben benne voltunk, rengeteget dolgoztunk, számtalan szerepkörben. Szívügyünket, az élő mesemondást azóta is sajnáljuk.”) Az első társak. Felváltva sorolták: Varga Vilmos, az első állandó operatőr a bemondóállásban, aztán Mestyán Tibor, Nagy József, Mezei István. A műszaki őrangyalok: Szamosvölgyi Gyula, Lévai Jenő, Horváth József. Az ötletember: Buzáné Fábri Éva, és számbavenni is nehéz volna mindazokat, akik szórakoztató élő műsorokat rendeztek. Főnökük, Székely Györgyi. Ő kísérte őket az első perctől. Három név 28


legvégül: Lénárd Judit, Hódos Judit, Varga József... Csönd előttük, utánuk. Az első könnyek. Egy felvételen, 39 fokos lázban, rövid szoknyás, masnis kislányként, hosszú szereplőlista ismertetése közben csődöt mondott Eszter memóriája. Sírva fakadt tehetetlen dühében-keserűségében. Oly jól „sikerült” mindez, hogy később így került adásba. Máskor új kamerák vizsgáztak. Az erős fény miatt Mari az egész adást – a legvidámabb részeket is – végigkönnyezte. Írtak is sokan: miféle belső bánat rágja? Levélírók? Az induláskor igen bőkezűek voltak. Egyikük egy Bimbó úti villát akart rájuk hagyni. Eszter kezét pedig egyenesen a televízió elnökétől kérték meg. Első bakik? Eszter megvallotta, egyikről-másikról sokszor azt füllenti, ő mondta, pedig jobbára Maritól kölcsönzi az efféle sztorikat. Ő ugyanis néha tudatosan, jókedvében is „nyelvbotlik”. Az emlékezetes, ködbe veszett nyugatnémet-magyar futballmeccset például így búcsúztatta: „Kedves nézőink! Ködvetítést láttak...” – Kezdetben a hangtalan bakikért nagyon sok figyelmeztetést kaptam – vette át a szót a „specialista”. – A mikrofont akkor még nekünk kellett bekapcsolnunk, mielőtt beszélni kezdtünk. Olykor ez csak néma – akarom mondani: némi – késéssel jutott eszembe. 29

Idő játék

– A frizuránk? A régi. Hangunk? Változhatott, hiszen örökös tanárunk, Fischer Sándor már jó ideje nem mondja: „Ne kukorékoljon, Eszter!” Első fizetés? Takács Mari: – Ellopták tőlem. Tamási Eszter: – Az utolsóra sem emlékszem. – Az első közös interjú? – Ez a mostani. Volt-e utána több hasonló? Lehetett-e? Nem tudom. Erre a kávéházi beszélgetésre immár huszonöt éve, 1982 januárjában kerítettünk sort. Kilenc évvel később elment egyikük, majd újabb hat évre – éppen most tíz esztendeje – követte őt a másik. Fájó szívvel emlékszem találkozásunkra. Az sem vigasztal, hogyan is vigasztalhatna, hogy a ruhatárban, nagy megkönnyebbülésemre, végül is ott várt minket Eszter bundája.

30

Kézfogás – egy életre (Puskás Ferenc)

Öcsi. Később már Öcsi bácsi... Életem nagy élménye, hogy találkozhattam vele. Alulról súroltam a tizenegy évet, vékonyka kissrác az Alföldről, egy budai úttörőtáborban. A záró tábortüzünknél – talán, mert megnyertem a négykézláb-futóversenyt – én konferáltam. Nagyon készültem, a kornak és a koromnak megfelelő színvonalú viccekkel, poénokkal, lámpalázas voltam, annál is inkább, mert a közeli hegyi szállodából nem akármilyen vendégek tették tiszteletüket a táborban. Átjöttek a helsinki olimpiára készülő úszók és a futballisták is. A bálványok. Puskás meg a többiek, Bozsik, Hidegkúti, Kocsis, Czibor, Lantos, Buzánszky és sorban valamennyien. Istenem! Micsoda izgalom! Alig vártuk, hogy véget érjen a műsor, s azonnal lerohantuk, körbevettük őket. Beszélgethettünk velük, kezet foghattam Puskással. Puskással! „Mi szeretnél lenni, kisöreg?” – kérdezte. „Kapus” – vágtam rá, a magam öntudatos százharminc centiméterével. „Akkor azokkal a bácsikkal beszélj” – irányított el Grosics Gyulához, Henni Gézához. 31

Idő játék

Másnap délelőtt, még a hazautazást megelőzően, hatalmas derbit vívtunk azzal a futball-labdával, melyet ajándékba kaptunk tőlük, s amellyel néhány nappal korábban ők játszottak egy Budapest-Bécs meccsen. Természetesen kapus voltam (éjszaka álmomban nőttem vagy tíz centimétert), saját értékelésem szerint egészen káprázatosan védtem. Engem és a becses emléket a szívemben délután vonat vitt haza, Törökszentmiklósra, őket, nem sokkal azután, repülőgép az olimpiára. Bajnokok lettek, meg sem álltak az ötkarikás dobogó legfelső fokáig. Puskás a mindent eldöntő meccsen először elhibázott egy tizenegyest, de utána a két gólból ő is rúgott egyet a jugoszlávoknak. Övék lett az aranyérem, egyike annak a tizenhatnak, amelyet mi, magyarok nyertünk a finn fővárosban. Puskás Öcsi és csapata! Nagyon büszke voltam rájuk. Leginkább azonban magamra.

32

Máté lován, Jób szekerén (Zenthe Ferenc)

Ismeretségünk régről eredt, és a legteljesebb mértékben egyoldalú volt. Magyarul: én ismertem őt, neki pedig fogalma sem volt – honnan is lett volna – létezésemről. Hanem én! „Ott túl a rácson, egy más világ van...” – énekeltem teljes átéléssel, amennyire csak kitelik egy kiskamasztól. Igen, a Gábor diák. Én is az voltam. És Kerekes András, a jóképű pilóta is, a felhők fölött, a 2x2 néha ötben. Reggeltől estig ment nálunk az új sláger: „Kétszer kettő néha öt / nem csalás, nem ámítás, / de valóban sokszor hibás a számítás...” Idő után Anya szegény nehezen viselte, ezt is, meg a tükör előtti véget érni nem akaró csábgyakorlataimat, de mit lehetett tenni, ha én is el akartam nyerni a saját Ferrari Violettám szerelmét. Mert ugye: „...Kétszer kettő néha öt / minden tételt félrelök / egy sokat ígérő szerelmes pillantás”. Zenthét a magyar Gerard Philipe-ként is emlegették, láttam egyszer – némi megalapozott kisebbségi érzéssel és ennek megfelelelő irigységgel – egy újságfotót, a két sármos hódító valamelyik filmfesztiválon mosolygott egymásra. 33

Idő játék

Ha A Tenkes kapitányát néhány évvel korábban forgatják, biztosan Eke Máté vagyok Siklóson, nem pedig Robin Hood a sherwoodi rengetegben. Ám a Tenkes idején már egyetemista voltam, viselkednem illett, így hát csak gondolatban nyargalászhattam furfangosan és győztesen, valahány epizód után. De nyargalásztam. Sok filmben láttam (Rákóczi hadnagya, Feltámadott a tenger, Mese a 12 találatról, Csendes otthon, Őrjárat az égen, A fekete város, A törökfejes kopja, Beszterce ostroma, Különös házasság, Jób lázadása), tapsoltam neki több darabban. Taki bácsiként ő volt nekem a Szomszédok legkedvesebb figurája. Azon a halálhírét hozó július végi vasárnapon személyes ismerősöm ment el. Igen, sokadmagammal vele repültem a sportgépén, ültem mellette a nyeregben, a Szomszédok-béli taxiban és ott, Jób szekerén is, indulván a halálba.

34

Béke velem (Pege Aladár)

Nagyon fiatalon láttam őt először játszani. Úgy értem, őrült fiatalok voltunk mindketten. Lehettem vagy... nem is mondom, mennyi, már magam sem hiszem el, hogy annyi is voltam egyszer. Pesten, közel a Vígszínházhoz, a nagynénéméknél laktam, onnan jártam át a Duna túlpartjára, egyetemre. Nálamnál tán csak a pénztárcám volt vékonyabb, s ez általában szigorúan határt szabott a szebbik nem iránti meglehetős érdeklődésemnek. Igazán nem emlékszem már, az illető hölggyel hol és hogyan akadtam össze. A neve is – különleges volt vagy tizenkettő egy tucat? – a feledés homályába veszett. Az viszont határozottan megmaradt, hogy érettebbnek gondoltam (reméltem?) nálam. Jóval érettebbnek. Voltak bizonyos elképzeléseim vele kapcsolatban, ám korábbi tapasztalataim alapján egyáltalán nem lepett meg, amikor kiderült, hogy az ő elképzelései, legalábbis rövid távon, markánsan eltérnek az enyémtől. „Menjünk el a Béke kupolába!” – javasolta, nekem, a csóró vidéki gyereknek, aki még életében nem járt bárban, 35

Idő játék

de még a közelében sem. „Nagyszerű” – feleltem mérsékelten lelkesen, ránéztem, de az empátia szikráját sem láttam a szemében. Megbeszéltük, aznap este mikor találkozunk. És lőn. Csalódottan konstatáltam, hogy alacsony árfekvésű sportzakóm (belső zsebében ösztöndíjam romjaival) a legkisebb hatással sincs rá. Mindazonáltal konyakot rendelt(em) a körúti fényes-puccos Béke kupolában. Végig a műsor alatt (dizőz, táncosok) agyonszorongtam magam. Egyedüli kivétel az a zseniális fiatalember volt a bőgővel, a játékával. Pege Aladár. Ő volt csak ott, meg én. A végén persze fizettem, mint a katonatiszt. Pegét az évek során még sokszor hallottam, élveztem. A hölgyet azóta sem láttam.

36

„Ha majdan kettőezret írnak...” (Faludy György)

Sokáig keveset tudtam róla. Aztán kölcsönkaptam egy agyonolvasott, szamizdat Villon-kötetet. „Faludyfordítás” – nézett rám az illető jelentőségteljesen. Na és – gondoltam –, megint ez az egeket verdeső sznobizmus. Másnap már csak magamat kárhoztattam, előítéletességemért. Az élmény lenyűgözött. Mint ahogy azóta is, ma is, amikor kettőezernél is többet írnak Krisztus után. Hogy is szól a Testamentum utolsó nyolc sora? S menjetek, hátat fordítva a sírnak, oda, hol szebben szaglik a virág; s talán, ha majdan kettőezret írnak Krisztus után, még tudja a világ, hogy csókolt egykor Villon, a csavargó, s mély serlegekből hogy itta a bút, s hogy indult végül álmos és kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút. 37

Idő játék

Néhány éve, Londonban élő unokatestvérem, Gyuri szeme, könyvespolcomat pásztázva, megakadt a Villon-köteten. Ezt már a költő hazatérése után adták ki. „Faludy-fordítás... átköltés...” – mondtam büszkén. Nem kérte, de láttam, vágyik rá. Nekiadtam. Fájt kicsit a szívem érte, de igazából nem bántam. Így utólag meg végképp nem. Jó lenne hinni, sokat forgatta abban a hat évben, ami még megadatott neki. És a legutóbbi emlék, alig néhány hetes. Messzire elszármazott hazánkfia hallatlanul érdekes kötetének itthoni kiadását szerkesztettem. Életrajz, korrajz, mély, szellemes, pillanatig sem éreztem munkának, annyira kedvemre való volt olvasni. Emigrációs személyes ismeretségük okán, az egyik könyv végi fejezet Faludyról szól. Másnap, az utolsó oldalaknál, már a névmutatónál tartottam, amikor a költő halálhírét hozták a híradások. Újraolvastam azt a bizonyos fejezetet. Ugyanazon történések, gondolatok, mondatok, szavak. Mégis, mennyire más értelmet kaptak, hogy ő is „indult végül álmos és kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút”.

38

Büféária

(Gregor József)

Az a nevetés. A harsány, jókedvű nevetés. Határokat, távolságot nem ismerő. Kiszállt a tavaszra nyitott ablakon, ki a háztetők fölé, a Duna felé indult, elérte, átkelt a víz fölött, hogy a budai hegyekbe ütközvén visszaforduljon. Vissza Pestre, vissza az ablakon, be oda, ahonnan útra kelt, az emeleti büfé előterébe. A nevető ember ott állt sorban, talán negyedikként vagy ötödikként, várt a szendvicsére, vagy a salátájára, vagy ki tudja mire. A Magyar Televízió székházában – szerencsémre – akkor éppen ott voltam én is, karnyújtásnyira, interjúalanyra vártam, késett az illető. Gregor József, a nevető ember, valami poénon mulatott. Tőle származott vagy beszélgetőtársától, vicc volt-e vagy anekdota, már nem emlékszem. Csak a nevetésre. A nevetésére, amely már a második körét futotta a budai hegyekig és vissza. A jókedvére. A szeme csillogására. A milánói Scalát, a New York-i Metropolitant is megjárt, káprázatos hangjára. Arra a soha el nem felejthető, budapesti büféáriára. 39

Idő játék

És az interjú. Húsz évvel később, ugyanebben a televízióban, talán az utolsók egyike, vele. Arc. Szakállas, szép férfiarc. Hang. A Hang. Gregor Józsefé. Nevet most is, de más nevetés ez. Más, mint akkor, azon a tavaszon, ott, a büfé előterében. Mesteréről, örök tisztelete-szeretete alanyáról, Vaszy Viktorról beszél, majd már a saját direktorsága idejéből egykori szegedi titkárnőjéről, aki maga a csoda. Aztán betegségéről, műtétjéről. Mondja, ahogy már az előző esztendőkben többször, idén is elutazik Olaszországba, utána pedig, hajrá, kezdődhetnek soron következő fellépésének próbái. Hisz benne, nem hisz benne? Nem tudom. Már nem tudjuk meg. Ismétlés ez a beszélgetés. A beszélgetések megismételhetők. Az élet soha.

40

Az emlékezet emberei

Apa, testvér, barát, szerető, szerelem. Férfiak – as�szonyok múltjából. Férfiak – asszonyok emlékezetében. Akik voltak valaha, és – ha élnek, ha nem – vannak máig a gesztusokban, mozdulatokban, gondolatokban, mondatokban, cselekedetekben. Történetekben. Utódokban. Nyomot hagytak, így vagy úgy. Az apák elmentek, elmennek, a barátok jó esetben megmaradtak, ha – kenyérkényszer, forinthajsza – ritkábban mutatkoznak is, a régvolt csókok helyett új csókok, ölelések jöttek, ébredés után más mondja, ha mondja: „Jó reggelt”. Aligha van asszony, akinek ne lett volna, ne lenne embere. Az Embere. Szerelmes kamasz az osztályból, iskolából, integet a vonatablakban, épp gólt rúg, ujjong, ünnepel atlétatrikóban, táncra kér a szalagavató bálon, öltönyös, karcsú, komoly, égő szemű, lobogó lelkű. Húsz év fölötti fiatal, erős, bizakodó férfi, távoli, ám határozottan kirajzolódó horizonttal. Érett felnőtt, gyűrűt hozó, igent kérő, igent mondó, templomban, anyakönyvvezetőnél. Egy ember a családi asztaltól, egy ember a tanári katedrán, egy 41

Idő játék

ember, nevető szemű, álomittas hangú, lassuló lélegzetű, feje a gyűrött párnán. Nyomot hagytak ők, nyomot, így vagy úgy. Van, aki képkeretből, könyvespolcról néz rád, van, kinek a nevét kőbe vésték, fejfára írták, nyugszik névtelenül, jeltelen sírban. Van, aki naponta bekopog, érkezik álommal, vággyal, képzelettel, akad, aki csak váratlan-rendszertelenül, valami történt: rád köszön egy közös ismerős, megálltál egy kirakat előtt, régi film megy a tévében, beletört egy kulcs a zárba. Más évekig nem jelentkezik, csak éppen jelen van. Minden nap, minden órában, minden percben. Szeretném hinni, magam is egy vagyok e férfiak közül. Van valahol egy asszony, aki, gondol rám vagy sem, megőrzött magának. Ott élek, vele, benne. Egy asszony. Legalább egy.

42

ÁMOR KÁRTYÁI

43

Szívszerelmem, Pöttyös Labda

Roller lopva Pöttyös Labdára pillantott. Rövid időn belül immár harmadszor. Milyen szép, micsoda alakja van... Pöttyös Labda éppen Házikó egyik bemondásán nevetett. A fogai is... gyönyörűek... Roller úgy érezte, még mindig szerelmes Pöttyös Labdába. Bohóc ötlete volt, hogy találkozzanak. Az internet segítségével szedte össze a társaságot, a kapcsolati háló, az iWiW révén. E-mailek, telefonok, ment minden, mint a karikacsapás. Időpontot, helyet egyeztettek, s most itt ültek, ebben a vendéglőben, az összetolt asztalok mellett, tízen a régi óvodástársak közül. Túl voltak már a rendelésen, néhányan levest is kértek, Zászló és Napocska buzgón kanalazta. A dédi még otthon csinálta a csigatésztát, merengett el Napocska. Könnyes lett a szeme, de csak annyira, hogy senki se vegye észre. Jó kedvük kerekedett, örültek egymásnak, sztoriztak egyfolytában. Hogy hogy is volt, mint is volt, abban az egykori zuglói óvodában. Csigabiga ha45

Idő játék

tározottan emlékezett rá, hogy Kerti Locsoló, aki novemberben született, s csak később csatlakozott hozzájuk, már ottléte második napján repeta csöves kukoricáért nyomult a konyhában. Mérleg pedig élénken ecsetelte azt az esetet, amikor Boríték és Napocska anatómiai ismereteiket bővítendő, papásmamást játszottak az orgonabokrok takarásában. A tanulmányi célzatú románcnak aztán kínos lebukás vetett véget, ám miért, miért nem, Borítékot még nagycsoportos korában is főorvos úrnak szólították a dadusok. Boríték egyébként nem jött el, kimentette magát, jó oka volt rá, egy nemzetközi nőgyógyászkongresszuson tartott előadást Prágában. Napocska – ez idő szerint, fényképekkel épp az előbb dokumentáltan, két gyönyörű gyerek mamája – valahogy nem akart emlékezni az egészre. Roller, aki időközben informatikus lett, a desszert előtt tudta meg, hogy Pöttyös Labda három éve elvált, akkor ez nagyon megviselte, de már túl van az egészen. A közlés bizonyos körvonalazatlan reményeket ébresztett Rollerben, nemcsak a közeli, de a távolabbi jövőt illetően is. Lombos Fa arról mesélt, hogy minden vágya egy családi ház, kerttel, jelenleg négyen élnek ötvennyolc négyzetméteren. Kétgenerációs házra gondol, ahol helye lenne később az egyik gyereknek, meg az ő családjának. A másik, a fiú, annyira talpraesett, hogy a jég hátán is megél, ő majd megoldja magának. 46

Ámor kártyái

Zászló hosszan fejtegette, mennyire elege van a politikából. A többiek, vérmérséklettől függően és pártállástól függetlenül, bólogattak. Pöttyös Labda időközben (nem kizárt, hogy már korábban is) konstatálta Roller érdeklődését, és rövid úton úgy határozott, ő bizony viszonozza a dolgot. Miért is ne? Épp az imént hallotta, hogy Roller még nem nősült meg – vannak ilyen későn érő óvatosak –, emellett határozottan vonzó férfi lett azóta, hogy a szüleik egymás mellett öltöztették őket a kis szekrények szomszédságában. Irénke néniről az égvilágon semmit nem tudtak, Mérleg viszont nemrég találkozott Zsóka nénivel a szentendrei HÉV-en, jól tartja magát, aranyos volt, mint régen, és öt megállón át együtt keseregtek azon, hogy nincs már meg az a földszintes régi óvoda, társasház épült a helyén, az orgonabokrokból meg, ki tudja, maradt-e valami. Este kilenc tájban szedelőzködni kezdtek. Tartják a kapcsolatot, ebben maradtak. Roller közölte, Zugligetbe igyekszik majd a Mazdájával, elvihet-e valakit, ezt tudakolta. Pöttyös Labda sajnálta nagyon, hogy ő viszont Kispesten lakik, Roller azonban azt mondta, nem nagy kerülő, elviszi szívesen. Csigabiga még megjegyezte: nem is tudta, hogy Kispest ennyire közel esik Zugligethez, de sietve hozzátette: mindig tanul az ember.

47

A második első

Kisfiam! Bocsáss meg, amiért levelemmel zavarlak, de vedd tekintetbe, hogy Apák napja közeledik, s mint afféle ünnepelt, ám egyben szülői felelősséggel élő ember, kötelességemnek érzem, hogy írjak Neked. Bizonyos csalhatatlan jelekből ítélve ugyanis arra következtetek, hogy új nő bukkant föl az életedben. Egy hete például, buliba indulván virágot(!) is vittél a lila plüss-dino mellett. (Igaz, a tábla csokit az indulás előtti utolsó pillanatban, némi egészséges életösztönről téve tanúbizonyságot, az előszobában még fölfaltad.) És ismét sokat bámulsz magad elé. Ezt a bambulást jól ismerem, részint saját boldogult fiatalkoromból, részint abból, hogy noha csak kisgimnazista vagy, egyszer, néhány hónapja a Te életedben is kopogtatott már a szerelem. Akkor ez engem meglehetősen váratlanul ért, nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy elkezdődött. Nálad is elkezdődött... (Vagy én hittem balgán, hogy ez volt az első? Mindegy.) Aggódtam is – alappal –, mert a tanulásban valóságos mélyrepülést mutattál be, ahelyett hogy ösztönzött volna a nagy érzés, éppen hogy 48

Ámor kártyái

visszafogta a munkakedvedet. Ez egyébként valóságos csoda; abból a kevésből még el is venni – nem kis teljesítmény. Most tehát itt állunk megfürödve, a második első szerelem is elérkezett, s még azt sem tudom, az a bizonyos első milyen nyomokat hagyott Benned. Nem tudom, nem tudhatom, mert roppant zárkózott voltál annak idején, jószerével semmit sem árultál el titkaidból, a nagy érzésre legföljebb csak következtetni tudtunk, egyrészt ugye iskolai (le)szereplésedből, másrészt abból, hogy teljesen meglepő módon percenként a körmöd tisztogattad. Nem állítom, hogy szakításotokra egyedül körmeid visszarendeződött állapotából következtettem, de kétséget kizárólag ez is jelentett némi támpontot. Szóval egyszer csak azt vettem észre, hogy véget ért az az első, máig nem tudom, Te hagytad-e el Őt, avagy Ő mondott búcsút Neked. Szépen váltatok-e el, netán örökharag lett a vége. És ha ez utóbbi történt, vajon hány napig tartott. Egyáltalán, még az sem kizárt, hogy ez a mostani leányzó nem más, mint az a bizonyos első, mindenesetre gyanús a dolog, ugyanis újfent előkerült és szolgálatba állt az idő óta mellőzött körömreszelő. Kicsit zavar az is, hogy az illető hölgy nevét, korát, családi helyzetét sincs szerencsém ismerni, de úgy látszik, lassacskán hozzá kell szoknom: azt és annyit kötsz az orromra, amit és amennyit úri kedvedben jó49

Idő játék

nak látsz. Nem valami fölemelő perspektíva, de ez van, mondták ilyenkor az én kamaszkoromban. Nem is bánnám már, ha legalább azt tapasztalnám, hogy hősszerelmes állapotod nem gátol a tanulásban. Vészesen közeleg a tanév vége, egyre-másra írjátok a felmérő dolgozatokat, s e felmérőkben legkevésbé a szerelmes szíved állapotát tudakolják. Tartok tőle, hogy hamarosan ott állsz majd előttem, zavart mosol�lyal, ám tökéletesen tiszta körmeidhez méltatlan osztályzatokkal. Kisfiam! A világért se szeretnék vészmadár lenni, remélem, ez a mostani szerelem azért nem veszi el a maradék eszedet, s még időben megembereled magad. Csak figyelmeztetni akarlak, hogy a nők jönnekmennek, a bizonyítvány viszont, benne a jegyekkel – fájdalom – marad. Kérlek, amennyiben magasztos lelkiállapotod engedi, gondolkozz el ezen. Örülnék, ha kivételesen válaszolnál soraimra. Nézz őszülő üstökömre, továbbá nézz a jövőbe, s lásd benne magad, amint Apák napja előtt kamasz magzatod sorsáért aggódsz, vehemensen. Szóval leveled, e-mailed, esemesed vagy másfajta jelzésedet, no meg a szőrén-szálán eltűnt körömreszelőt türelmesen, ám felfokozott érdeklődéssel várom. Addig is ölel szerelmileg ma már jobbára józan, lehiggadt apád.

50

Münz András, Borítóterv: Felföldi Anna. Fotó: Europress. Tördelés: Kerényi Attila ISBN ISSN

Recommend Documents