MISKOLCI EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR SZAKDOLGOZATI FELADATKIÍRÁS Név: Ambrus Zsolt
Neptun kód: Z5UTSU
Képzés megnevezése (képzési forma és tagozat): Nappali BA
Szak: Történelem
Szakirány: Muzeológia
Illetékes intézet: Történettudományi Intézet
A szakdolgozat címe: A szuperhatalmak nukleáris fegyverkezési versenye a hidegháború idején
Konzulens neve, beosztása: Sziszkoszné Dr. Halász Dorottya Egyetemi Adjunktus A szakdolgozati feladatkiírás kiadásának időpontja: Miskolc,
A témát elfogadtam.
…………………………… Hallgató aláírása
p. h. ……………………………………… Konzulens aláírása
……………………………………. Intézetigazgató aláírása
MISKOLCI EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR KONZULTÁCIÓS LAP
Neptun kód: Z5UTSU
Hallgató neve: Ambrus Zsolt Szakdolgozat címe: A szuperhatalmak nukleáris fegyverkezési versenye a hidegháború idején
Konzulens neve: Sziszkoszné Dr. Halász Dorottya
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Konzultáció időpontja
Konzulens aláírása
Dátum:
A szakdolgozat beadható: ………………………….. Konzulens aláírása
2
EREDETISÉGI NYILATKOZAT
Alulírott Ambrus Zsolt; Neptun-kód: Z5UTSU a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának végzős hallgatója ezennel büntetőjogi és fegyelmi felelősségem tudatában nyilatkozom és aláírásommal igazolom, hogy A szuperhatalmak nukleáris fegyverkezési versenye a hidegháború idején című szakdolgozatom saját, önálló munkám; az abban hivatkozott szakirodalom felhasználása a forráskezelés szabályai szerint történt. Tudomásul veszem, hogy szakdolgozat esetén plágiumnak számít: szószerinti idézet közlése idézőjel és hivatkozás megjelölése nélkül; tartalmi idézet hivatkozás megjelölése nélkül; más publikált gondolatainak saját gondolatként való feltüntetése.
Alulírott kijelentem, hogy a plágium fogalmát megismertem, és tudomásul veszem, hogy plágium esetén szakdolgozatom visszautasításra kerül. Kijelentem továbbá, hogy szakdolgozatom nyomtatott és elektronikus (CD-n és e-mailben a
[email protected] címre benyújtott) példányai szövegükben, tartalmukban megegyeznek.
Miskolc,.............év ………………..hó ………..nap
…….……………………………….……….. Hallgató 3
Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet
A szuperhatalmak nukleáris fegyverkezési versenye a hidegháború idején
Ambrus Zsolt BA Történelem – Muzeológia szakirány Z5UTSU Konzulens: Sziszkoszné Dr. Halász Dorottya Egyetemi adjunktus
Miskolc, 2015
4
Tartalomjegyzék Bevezetés ............................................................................................................................... 6 1.
A második világháború alatti amerikai és szovjet atomprogramok ............................... 7
2.
1945-50 közötti időszak: a korai hidegháború ............................................................... 8 2.1
Az Egyesült Államok gazdasága a második világháború után ............................... 8
2.2 A Szovjetunió gazdasága a második világháború után ................................................ 8 2.3 A fegyverkezési verseny kezdete, valamint a nukleáris kutatások .............................. 9 2.4. Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) ........................................................... 11 3.
Az 1950-69 közötti időszak: a klasszikus hidegháború korszaka ................................ 14 3.1. Hatalomváltás a szuperhatalmak élén ....................................................................... 14 3.2. A rakétatechnológia fejlődése és a nukleáris fegyverek fejlesztése ......................... 16 3.3. A kubai rakétaválság és a MAD-doktrína................................................................. 19 3.4. Az atomcsend és atomsorompó egyezmények ......................................................... 21
4.
Az 1969-79 közötti időszak: a détente periódusa......................................................... 23 4.1 Új vezetők a nagyhatalmak élén ................................................................................ 23 4.2 A SALT-I egyezmény ................................................................................................ 25 4.3 A SALT-II egyezmény .............................................................................................. 27
5. Az 1979-85 közötti időszak: a második hidegháború ..................................................... 29 5.1 Ronald Reagan elnöksége és az SDI (Stratégiai – Védelmi kezdeményezés) ........... 29 6. Az 1985-91 közötti időszak: a hidegháború lezárásának évei ......................................... 31 6.1 Az INF szerződés és a START tárgyalások ............................................................... 31 6.2 A hidegháború lezárásának eredménye a fegyverkezés csökkentése ........................ 32 7. A fegyverkezés hatásai a hidegháborúban....................................................................... 34 7.1 A nukleáris háború fenyegetése ................................................................................. 34 Összegzés............................................................................................................................. 35 Summary.............................................................................................................................. 36 Irodalomjegyzék .................................................................................................................. 37 Internetes források ............................................................................................................... 38
5
Bevezetés
A szakdolgozatom témája az 1945-1991 közötti nukleáris fegyverkezési verseny az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Emellett szó lesz a kapcsolódó kutatásokról, az ezekre vonatkozó egyezményekről, valamint arról, hogy mindez milyen hatást gyakorolt a két említett ország gazdaságára, társadalmára és politikájára. A választásom azért esett erre a témára, mert mindig is érdekelt a XX. századi egyetemes történelem, valamint a korszak alatti politikai viták, lépések és a fegyverkezési kutatások. Ezért jutottam arra a döntésre, hogy a szakdolgozatomban még jobban beleásom magam ebbe a témába. Leginkább a korszak azon területei foglalkoztatnak, melyek a szuperhatalom jelzőt adták az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. Gondolok itt az USA kapcsán a második világháború után kialakult gazdasági helyzetére. Emellett szeretném ismertetni a fegyverkezési verseny kialakulását és az ehhez kapcsolódó nukleáris kutatásokat. Fontosnak tartom megemlíteni ebben a korszakban a NATO létrejöttét, valamint elengedhetetlennek találom a jobb áttekinthetőség érdekében a korszakban végbement politikai hatalomváltásokat a nagyhatalmak élén. Tüzetesebben foglalkozom még a rakétatechnika megjelenésével és a nukleáris fegyverek növekedésével. A dolgozatom második felében pedig vizsgálat
alá
veszem
azon egyezményrendszereket
és
szerződéseket, melyek az előbb említett magas számok csökkentésével és korlátozásával foglalkoztak. A szakdolgozatom elkészítéséhez túlnyomórészt magyar nyelvű szakirodalmat használtam, amit angol nyelvű elektronikus forrásokkal és a témához kapcsolódó alaptudásommal egészítettem ki. Célom az volt, hogy még jobban megismerhessem az 1945-1991 közti időszakot, különösen a szuperhatalmak között dúló nukleáris versenyt, ami a témának egy hazánkban kevésbé részletezett aspektusa.
6
1. A második világháború alatti amerikai és szovjet atomprogramok
A nukleáris fegyverek létrejöttéhez elengedhetetlenek voltak az 1930-as évek végén folytatott tudományos kutatások. A maghasadás felfedezésének időpontja épp a második világháború kirobbanásához állt közel. A háború közeledte nagy hatást gyakorolt a technikai eszközök fejlesztésére. Az atombomba fejlesztési programban az Egyesült Államok együttműködött Nagy-Britanniával és Kanadával. Ennek oka, hogy Amerika szövetségeseinek nem volt megfelelő gazdasági és földrajzi potenciálja a fejlesztésekhez, míg az Egyesült Államoknak lehetősége volt a kutatások, fejlesztések és gyártások levezénylésére anélkül, hogy ellenséges támadástól kellett volna tartania.1 Az Egyesült Államok egy téves ok miatt kezdte kifejleszteni az atombombát. Azt hitték, hogy Hitler is ezen dolgozik. Franklin D. Roosevelt elnök 1941 októberében indította el a programot. A Szovjetunióban Joszif Visszarionovics Sztálin pártfőtitkár, amint egy évvel később megtudta, hogy amerikai részről elkezdődött az atombomba fejlesztése, utasítást adott a kutatási programra, mely célja ekkor még nem az atombomba kifejlesztése volt. Sztálin ekkor a potenciális ellenfelét az Egyesült Államokban látta.2 A szovjet bomba fejlesztését kémek is nagymértékben segítették. A kémkedés mellett szólt, hogy az amerikai kutatások eredményei sokban hozzájárultak a legproblémásabb fázisok megoldáshoz és az új technikai eljárások megismerésével közelebb juthatott a Szovjetunió az atombombához. Viszont problémát okozott a kevés urán-lelőhely. Ez egészen a Vörös Hadsereg Csehszlovákiába és Kelet-Németországa való bevonulásáig állt fenn. A szovjetek lemaradását az is okozta, hogy a Kreml vezetői nem voltak teljesen tisztában az atombomba képességével.3 Roosevelt és Churchill megállapodtak, hogy csakis kölcsönös egyeztetés után adnak információkat a Szovjetuniónak a kutatásokról. A Manhattan-terv szinte ismeretlen volt az amerikai civilek előtt.4
1
Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk: A hidegháború történetének újraértékelése, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001. 166-167. p. 2 Gaddis, 2001. 176. p. 3 Gaddis, 2001. 180-181. p. 4 Gaddis, 2001. 179-180. p.
7
2. 1945-50 közötti időszak: a korai hidegháború
2.1 Az Egyesült Államok gazdasága a második világháború után A nukleáris fejlesztések mindkét hidegháborús szuperhatalom részéről nagy anyagi ráfordítást igényeltek, s ebben a tekintetben az Egyesült Államok jelentős előnnyel rendelkezett. A második világháború utáni átmeneti recessziót követően az amerikai gazdaság tartós növekedésnek indult. A háborús években, visszaesett a társadalom fogyasztókedve, ami jelentős pénzösszegek felhalmozódását eredményezte. A béke beköszöntével azonban újra megélénkült a vásárlókedv és létrejött a fogyasztói társadalom az Egyesült Államokban. Emellett Roosevelt halála után az új elnök Harry S. Truman lett, akit 1948-ban szabályos választási kampányban megválasztottak. Programcsomagja a „Fair Deal”, további támogatást nyújtott az Egyesült Államok gazdasági fellendüléséhez. A programban voltak olyan intézkedések, melyek a társadalomra vonatkoztak, például növelték a társadalombiztosítást, a minimálbért, felállítottak egy állandó szervet a diszkrimináció ellen, valamint a tudományos kutatásokat támogatták és több közösségi lakóhely építését is magába foglalta. A későbbiekben ez kiegészült oktatásügyi támogatással és az atomenergia államosításával.5 Elősegítette az Egyesült Államok pozitív fejlődését még, hogy győztesként került ki a háborúból, valamint a területén nem folyt fegyveres konfliktus így nem kellett az infrastrukturális javításokkal foglalkoznia. A Truman-doktrína 1947 márciusában látott napvilágot. Ezt követte a Marshall-segély, ami a nevét, az akkori amerikai külügyminiszter G. C. Marshall-ról kapta 1947 júniusában. A terv lényege, hogy az Egyesült Államok gazdaságilag segít az európai országoknak a talpra állásban. Csak olyan országok fogadhatják el a segítséget, amelyek nincsenek szovjet befolyás alatt. Ezzel megkezdődött a szétválás gazdasági szinten a Szovjetunió és Nyugat-Európa között. Így eljutunk a hidegháború első szakaszának amerikai politikájához, amely a feltartóztatás elve volt. Eszerint meg kell akadályozni a kommunista ideológia elterjedését a világban. 6
2.2 A Szovjetunió gazdasága a második világháború után A másik szuperhatalom az Egyesült Államok mellett a Szovjetunió volt, az ő esetében azonban megkérdőjelezhető, ennek a titulusnak a használata, hiszen a háborút 5 6
Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története. Budapest, Kossuth Kiadó, 2008. 84-85. p. Magyarics, 2008. 80-81. p.
8
követően sem gazdasági, sem társadalmi téren nem következett be olyan mértékű fejlődés, mint Amerikában. A másik nagyhatalommal ellentétben a világháború alatt a Szovjetunió területén komoly károk keletkeztek a felperzselt föld taktika következtében, valamint az ország területén folyt összecsapások miatt. A lerombolt falvak, valamint az elpusztult állatállomány és gépek okozta nehézségek visszavetették a gazdasági mutatókat bár azon területeken, ahol a pusztítás mértéke kisebb volt és a városok közelsége lehetővé tette, kezdett talpra állni a termelés. A háború következtében több százezer ember kényszerült lakhatóvá tett romos épületekben vagy földalatti odúkban élni a leromolt lakóépületek miatt. A háború utolsó évében már megkezdték a hadsereg leszerelését, valamint csökkentették a katonai kiadásokat. Az ország célja az újjáépítés volt.7 1946-ban kiadták az új ötéves tervet, amelyben a mezőgazdasági ágazatokat kívánták előtérbe helyezni, mégis az ipar, s azon belül is a nehézipar vált meghatározóvá. A részletes központi tervezés eredményeként, 1948-ban az ipari termelés túllépte a háború előtti szintet, míg a mezőgazdaság csak 1949-re tudta megközelíteni azt. A mezőgazdaság talpra állását tovább nehezítette, az 1946-ban pusztító aszály. A háború utáni gazdaság másik fontos kérdése a pénzforgalom alakulása volt. 1947-ben pénzreformot hajtottak végre. Ezzel egyidejűleg megszűnt a jegyrendszer is. Az 1946-ban kiadott negyedik ötéves terv eredményein már észrevehetőek voltak, a formálódó hidegháború hatásának jelei: míg az iparban megfelelően haladt a termelés, sőt egyes hadiágak túl is szárnyalták az előre kiírt adatokat, addig a mezőgazdasági és fogyasztási cikkek előállítása elmaradt az elvárttól.8
2.3 A fegyverkezési verseny kezdete, valamint a nukleáris kutatások A második világháború utolsó évében az Egyesült Államok egy addig nem látott katonai fegyvert vetett be. A történtek minden ország figyelmét felkeltették. A világháború alatt mindkét szuperhatalom országában folytak a nukleáris kutatások. Az amerikai fejlesztése előnye 1945. július 24-én derült ki. A potsdami konferencián Truman amerikai elnök bejelentette másik két társának, az angol Winston Churchill és a szovjet Sztálinnak, hogy az USA „egy szokatlanul romboló erővel, egy új fegyverrel” 9 rendelkezik. Ezzel utalt az elnök a július 16-i sikeres atomkísérletre. Bevetése a két nukleáris atombomba ledobása volt 1945. augusztus 6-án Hirosima és augusztus 9-én Nagaszaki városaira.
7
Krausz Tamás: A szovjetunió története. Budapest, Kossuth Kiadó, 2008. 126-127. p. Krausz, 2008. 128-129. p. 9 Krausz, 2008. 128. p. 8
9
Következménye, hogy Japán feltétel nélkül megadta magát a szövetségeseknek a második bomba bevetése után. Sztálin tisztában volt vele, hogy a Szovjetunó katonai erejétől függ a tekintélye, s ezért volt nagy hatással az amerikai atombomba bevetése a szovjet külpolitikára. Az új fegyverre fenyegető veszélyként tekintettek a Szovjetunióban, amelyet ekkor már a háború utáni hatalmas emberveszteségek és a nemzeti vagyon 40%-nak elvesztése sújtott. A fent említett találkozón lévő kétes bejelentés után, Sztálin tudta, hogy az atombombáról van szó, és még aznap követelte a szovjet nukleáris kutatások vezetőjétől, Igor Vaszilijevics Kurcsatovtól a szovjet atombomba kísérletek felgyorsítását. Sztálin az atombombát a világhatalmi státusz eszközének tekintette. A két atomomba bevetése után megkezdődött a történelem legnagyobb fegyverkezési versenye. Nem volt teljes egyetértés a Szovjetunióban a versennyel kapcsolatban, mivel 1946-ban a szovjet külügyminiszter-helyettes Andrej Gromiko javasolta az ENSZ-ben az atomfegyverek gyártásának és alkalmazásának betiltását.10 A Szovjetuniónak fontos volt az Egyesült Államokkal való gazdasági együttműködés, mivel a háborút követő nagy gazdasági fejlődés, valamint az 1944-es Bretton Woods-i egyezmény új pénzügyi rendszere, ami aranyalapra helyezte a valuta átváltását, egy korlátlanul növekvő gazdasági alapot képzett az amerikai atombomba alá. A Szovjetunió a bombát egy harmadik világháborúhoz vezető eszköznek tartották. Egyértelművé vált, hogy a Szovjetuniónak meg kell kezdenie a felzárkózást ezen a téren is, ami nem volt könnyű, mivel az országnak nem voltak semmilyen előzményei a tömegpusztító fegyverek terén. A fegyverkezési verseny negatívan hatott a szovjet gazdaság fejlődésére, valamint a szociális viszonyokra. Az utolsó főtitkár Gorbacsovig nem hagyták abba a fegyverkezési versenyt az Egyesült Államokkal szemben. Az Amerikában végbemenő fegyverkezési verseny a gazdaságra pozitívan hatott, mivel így megnövekedett a tőkés befektetések száma. A politika terén megnövelte hatalmát a nukleáris kutatások eredménye, az atombomba. Míg a Szovjetuniónak 1948-ban nem volt atombombája, addig az Egyesült Államoknak 1946-ban már 6 atombombája volt, s ez a szám 1948-ra 50-re emelkedett, majd 1950-ben már 250 bombával rendelkezett.11 A szovjet atombomba sikerét követően a hidrogénbomba építésének ötlete új lendületet kapott az Egyesült Államokban, ami megosztotta a tudós társadalmat. Teller Ede támogatta a fejlesztést, míg például J. Robert Oppenheimer, Enrico Fermi és I.I. Rabi
10 11
Krausz, 2008. 128. p. Krausz, 2008. 118-119. p.
10
ellenezték azt. Fermi és Rabi így írtak róla: “Mivel ennek a pusztító fegyvernek nincsenek korlátai, létezése és az építésének ismerete az egész emberiséget veszélyezteti.”12 Egy Teller Ede által vezetett kutatócsoport továbbra is támogatta a hidrogénbomba ötletét és 1950-ben Harry S. Truman elnök bejelentette a munka folytatását. A következő évben Savannah River, Dél-Kalifornia lett a nemzeti hidrogénbomba üzem helyszíne, ahol tríciumot termeltek a nukleáris arzenáloz 1990-ig, amikor biztonsági aggályok miatt megállt a termelés.13
2.4. Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) A hidegháborúba kezdetekor az Egyesült Államok és Nyugat-Európa, valamint a Szovjetunió és Kelet-Európa nem csak gazdasági és politikai szinten, hanem katonailag is elvált egymástól. A már említett Marshall-segély és a KGST megalakulása jól mutatta a gazdasági ellentétet. A politikában az amerikai feltartóztatás politikája állt szemben a szovjet proletárdiktatúra terjesztésével. Ide kapcsolódik a szovjet vezetés válasza a Truman-doktrínában említett bipoláris világ állapotára. 1947. szeptember 30-án adták ki a Zsdanov-doktrínát a lengyelországi Szlarska Porebában. Alapja a „két tábor” elmélet. Eszerint a világ két táborból áll: egy az Egyesült Államok által vezetett imperialista blokkból és a Szovjetunió vezette szocialista táborból. Ezzel nyilvánosan is megtörtént a politikai szakítás.14 Az elszakadás az európai országokra is kihatott, s csak növelte félelmüket a terjeszkedő szovjethatalomtól. 1948 márciusában már létrejött a nyugat-európai országok között egy szerződés, melyben kölcsönösen támogatják egymást egy esetleges háború kapcsán. A brüsszeli szerződés öt országot foglalt magába. A Truman kormányzat elismerte a szerződést, de nem csatlakozott. Nyugat-Európa szerette volna az Egyesült Államok támogatását elérni. Az oka, hogy az USA nagy légierő, valamint az atombomba elrettentő
fegyverével
rendelkezik.
Az
1948-as
évben
végbement
tárgyalások
következtében, mely Washington és a nyugati kormányok közt folyt, egy új nemzetközi stratégia megszületését eredményezte. 1949. április 4-én írták alá Washingtonban az Észak-atlanti Szerződést. A résztvevő országok között természetesen szerepelt maga az Egyesült Államok, valamint a brüsszeli szerződésben öt országa, – Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Luxemburg és Hollandia – s ezekhez csatlakozott még Kanada, 12
http://www.atomicarchive.com/History/coldwar/page04.shtml http://www.atomicarchive.com/History/coldwar/page04.shtml 14 Krausz, 2008. 122-123. p. 13
11
Dánia, Izland, Olaszország, Portugália és Norvégia. A szerződésben megegyeztek a felek az Észak-atlanti tanács rendszeres összehívásáról, és a NATO néven ismertté vált állandó szervezet felállításáról. Az első katonai elképzelések alapját a defenzív stratégia adta. Ezt nevezik pajzs és kard koncepciónak, melyben a pajzs szerep az európai országokra hárul, hogy megfékezzék a szovjet előrenyomulást, míg az Amerikai Stratégiai Légi Parancsnokság végzi a kard szerepét, amely az atomhatalmukban nyilvánul meg. Ezt nem volt befolyással az Egyesült Államok katonai létszámára, valamint, ahogy a Marshallsegély kapcsán, próbálták elérni, hogy Európa sikeres meg tudja védeni magát.15 A NATO rendszerében közös volt a katonai és a politikai vezetés is, ahol az amerikai vezetésnek volt nagyobb szerepe. Célja a közös védelem erősítése a tagországok között és a béke fenntartása volt. A szerződés magába foglalja az aláírt országok földrajzi határait is. Új országok belépésével megváltoztak ezek a határok. A szövetségben lévő országok között létrejött egy katonai és gazdasági együttműködés is. Természetesen a fegyveres támogatást is kimondta, ha bármely tagország ellen fegyveres támadást indítanának. Egy ország csak úgy léphetett be a NATO-ba, ha a tagok egyhangúan egyetértettek ebben. Emellett fontos volt, hogy a belépő ország tovább tudja segíteni a szerződés működését és az észak-atlanti térség biztosítását. Ha bármely fél ki akar lépni a szervezetből, lehetősége van rá a szerződés megkötésének időpontja utáni 20 év lejárta után. Maguk az alapító tagok elismerték, hogy a NATO-nak azért kellett létrejönnie, mert az Egyesült Nemzetek Szervezete nem tudta elérni céljait, valamint a brit külügyi államtitkár-helyettes Ernest Davies szerint az ENSZ nem tudott olyan együttműködést elérni a tagok között, ami lehetővé tette volna a béke fenntartását, gondolni kell itt a Szovjetunió befolyásának kiterjesztésére a háború után.16 1949 augusztusában viszont változás ált be a NATO védelmi stratégiájában, mivel ekkor vált ismerté a Szovjetunió sikeres atombomba-kísérlete. Az atommonopólium elvesztésével Washington elkezdte felülvizsgálni Amerika katonai ütőerejét. A vizsgálatot a Nemzetbiztonsági Tanács vezette és 1950 áprilisában adták ki az NSC-68-as néven ismert jelentést, mely szerint az Egyesült Államok akkori katonai ereje nem volt alkalmas a Szovjetunió visszaszorítására. A Kongresszus eleinte vonakodott a hadiköltségek növelésétől, de az NSC-68-as jelentés, valamint az 1950-ben kirobbant koreai háború minden kétséget eltüntetett, s Amerika továbbra is versenyben maradt. Emellett az ázsiai
15 16
Joseph Smith: A Hidegháború 1945-1965. Budapest, IKVA Kiadó, 1992. 36-39- p. Kende István: Forró béke – hidegháború. Budapest, Kossuth Kiadó, 1979. 180-181. p.
12
kontinensen kirobban háborúnak köszönhetően számíthatott az Egyesült Nemzetek Szövetségének támogatására is. A NATO szövetségében ellentétek jelentek meg, ami az európai országok és az Egyesült Államok közötti gazdasági különbségen mutatkozott meg. Az USA a békeidőben is folytatta a fegyverkezést, míg a nyugati országok erre nem voltak képesek a háború után gazdasági problémáik miatt. Az amerikai vezetés egy szerződéssel kívánta az aggodalmakat csitítani, s ebben magára vállalta a NATO szárazföldi katonai vezetését, valamint biztosította további csapatok küldését Európába. Emellett támogatta a NATO-ban lévő európai országokat az újrafegyverkezésben. Ennek eredménye, hogy Dwight D. Eisenhower lett a szövetségi haderők főparancsnoka.17 A NATO létrejötte 1949-ben természetesen hatást gyakorolt a Szovjetunióra is. Sztálin számolva az egyre növekvő amerikai és európai katonai befolyással, elkezdte megnövelni a Vörös Hadsereg létszámát, ami 1948-ban 2,8 millió főt számolt, majd 1953ban 5 milliót. Nem csak a katonai létszám emelkedett meg az újrafegyverkezés következtében, hanem eredményének tekinthetjük a szovjet atom- és hidrogénbomba létrejöttét. A nagyütemű fejlesztés kihatott a Szovjetunió által vezetett kommunista ideológia uralta közép-kelet európai országokra is, ahol az irányítás politikai, gazdasági és katonai téren is szovjet kézben volt. Erre példa az 1949-ben létrejött KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa), ami, mint a neve mutatja, gazdaságilag tartotta fogva a fent említett szovjet befolyású országokat. Igaz, hogy a Varsói Szerződés csak az 1955-ös évben jött létre, de a KGST miatt létezett egy a NATO-val szembeni szovjet ellenszervezet.18
17 18
Smith, 1992. 40-41. p. Smith, 1992. 42-43. p.
13
3. Az 1950-69 közötti időszak: a klasszikus hidegháború korszaka
3.1. Hatalomváltás a szuperhatalmak élén Az 1950-es évekbe lépve az Egyesült Államokban, valamint a Szovjetunióban a politikai vezetőváltás komoly fordulatot hozott a két ország egymáshoz fűződő viszonyában. Elsőként vizsgáljuk meg az Amerikában végbement változásokat. A demokrata párti Truman-kormányzat a háborút követően a „feltartóztatási” politikát tartotta a megfelelő külpolitikai fegyvernek a szovjetterjeszkedés ellen. Ám egyes republikánusok, ezt a politikát passzívnak tartották, s úgy vélték sokkalta agresszívabban kell fellépni a kommunizmussal szemben. Ez volt az előzménye az 1952-es elnökválasztásnak, amiből a republikánus Dwight D. Eisenhower került ki győztesen, köszönhetően olyan más republikánus segítőinek, mint John Foster Dulles, akik erőteljesebb fellépést ígértek a külpolitikában. Ezt nevezzük a „felszabadítás” politikájának. Az új vezetőség előtérbe helyezte a propagandaháborúskodás intenzívebbé tételét. A Truman-időszak alatt létrehozott ilyen szervezetek – például a Szabad Európa Bizottság – nagyobb támogatást kaptak. A cél a lélektani hadviselést növelése volt olyan európai országokban, melyek a Szovjetunió kezében voltak. Eléréséhez létrejött a CIA-n belül egy külön részleg is. Támogatták a frontszervezeteket Nyugat-Európában a szovjet propagandával szemben. Különböző könyveket, kiadványokat jelentettek meg a cél elérésére.19 Az új amerikai stratégiát a fent említett külügyminiszter Dulles dolgozta ki, melynek alapja egy agresszívabb támadópolitika. Célja a szovjet kormányok által vezetett államok olyan bemutatása, melyek ellenségei a békének és a szabadságnak. Emellett elérni azt, hogy ezek az országok ne lépjenek fel agresszívan. Ezért az Egyesült Államok olyan politikát hirdetett meg, melyben olyan kulcsszavak, kifejezések kaptak fontos szerepet, mint a szocialista térhódítás „visszagöngyölítése” vagy a „tömeges megtorlás” kifejezés a katonai tényezőkre gondolva. Az USA fontosnak tartotta egy egységes európai hadsereg létrehozását. Emiatt Dulles külügyminiszter Európába utazott, s beszédében tájékoztatta az európai közösséget az amerikai támogatásról. Propagandából többször is említett a „szovjet fenyegetés” kifejezést. Hasonló megnyilvánulás volt Eisenhower elnök beszéde 1953. december 8-án az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén, ahol az „atomháború” 19
Magyarics, 2008. 94-95. p.
14
szóval támogatta az amerikai külpolitikai törekvéseket. A dullesi külpolitika 1954-re teljesedett be. Ekkor vált ismerté „a szakadék szélén való táncolás” elmélete, mely a politikájának alapját adta.20 A potsdami konferencia óta az első csúcstalálkozóra 1955. július 18-23. között került sor Genfben. Eddig az Eisenhower-kormány nem tartotta fontosnak a szovjet párbeszéd megújítását. A találkozón csak akkor vesz részt az USA, ha Németország, Közép- és Kelet-Európa választásokat tarthatott, valamint Ausztria független lesz. Az eredménye az úgynevezett genfi szellem megszületése volt. A találkozón elhangzott javaslatokat nem fogadták el, ilyen volt Eisenhower „nyitott égbolt” programja is. 21 Lényege, hogy bizonyos számú felderítő repülést végezhetett volna az Egyesült Államok és a Szovjetunió a másik területe felett. Ezt elutasította a szovjet küldöttség, mivel kémkedésnek tartották.22 A Szovjetunió vezetésének élén is változás állt be, méghozzá Sztálin 1953. március 5.i halálával, amely egy új periódust indított el a kommunizmus otthonában. 1953 szeptemberétől a pártfőtitkár Nyikita Szergejevics Hruscsov lett, aki felismerte az addigi sztálini terror hátrányait, s a változás útjára terelte a politikai vezetést. Megkezdődött egy gazdasági, tudományos és kulturális megújulás, de a reformok az 1960-as évek első felére megbuktak. Hruscsov az akkori világban végbemenő gazdasági tendenciák növekedése miatt tudta a tervét megvalósítani. A reformok célja, hogy az Egyesült Államokat termelés és fogyasztás terén utolérje és elhagyja a Szovjetunió. Ennek deklarálása az 1961-es XXII. pártkongresszus ülésén történt meg. Ezt az időszakot mégis pozitívan értékelhetjük mind gazdasági mind szociális szempontból. Láthatjuk ezt a megnövekedett szociális ellátottságban, valamint az életszínvonal javulásában. Emellett csökkentek a diktatórikus korlátozások. Ez érthető, mivel a reformok eléréséhez társadalmi támogatottságot kellett szereznie Hruscsovnak. Így a gazdasági fejlesztéseket politikai alapokra helyezte. A cél elérésének egyik döntő lépésére a XX. pártkongresszuson került sor 1956-ban, mikor Hruscsov elismerte a sztálini diktatúra bűneit. Ezzel egyidejűleg visszavonták a Zsdanovdoktrínát és egy új elv, „a békés egymás mellett élés” lépett életbe a Szovjetunióban, ami színfoltot hozott a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe.23
20
Kende, 1979. 230-232. p. Magyarics, 2008. 99. p. 22 Magyarics, 2000. 265. p. 23 Krausz, 2008. 138-139. p. 21
15
3.2. A rakétatechnológia fejlődése és a nukleáris fegyverek fejlesztése Megállapítható, hogy az 1950-es évek közepére az Egyesült Államok a nukleáris ütőerő, azaz a hidrogén és atombomba, valamint a támaszpontok és stratégiai bombázók számát tekintve többszörös fölénnyel rendelkezett a Szovjetunióval szemben. Ennek ellenére a szovjet kutatásoknak köszönhetően sikerült megelőzni az amerikai kutatásokat a rakétatechnika terén, ami fontos tényező a stratégiai vonatkoztatásban. A Szovjetunióban lezajlott nagyütemű fejlesztés eredményét láthatjuk az 1957 októberében fellőtt első műholdnál. 1956-ban már rendelkeztek közepes hatótávú rakétákkal (500-1000 km rádiuszú), 1957-ben pedig már nagy hatótávolságú fegyverrel is, aminek rádiusza elérte az 1500-2000 km-t. Valamint
ez év augusztusában kipróbálásra
került
az
első
interkontinentális rakéta (5000-6200 km). Az említett első műhold a Szputnyik nevet viselte, melynek nem csak technológiai eredménye hozta meg gyümölcsét, hanem erős propaganda visszhangja is volt, mely egy kisebb győzelemmel ért fel Amerikával szemben. Viszont fontos hozzátenni, hogy ezek az interkontinentális rakéták, amikből összesen négy volt a szovjet vezetés kezében, pontosságukat vizsgálva, tömeggyártásra és gyakorlati bevetésre nem igazán voltak alkalmasak, amit az első ilyen rakéta, a Szemjorka is bizonyít, melynek a sorozatgyártását el sem kezdték megbízhatatlansága miatt. Szputnyik-sokk hatást gyakorolt az Egyesült Államokra. Eredménye, hogy sikeresen beérte a szovjet űrrakéta kutatásokat és túl is szárnyalta azokat pár éven belül. Létrejött 1958-ban a NASA, melynek köszönhetően jutott el az ember az űrbe és a Holdra.24 Az egyértelművé vált, hogy a rakétafejlesztésekkel párhuzamosan folytak a nukleáris kutatások és kísérletek az 1950-es évek közepétől. Az amerikai kutatásokat nézve az első termonukleáris kísérlet 1952. november elsején volt Eniwetok szigetén, míg az első szovjet hidrogénbomba felrobbantására 1953. augusztus 12-én Kazahsztánban került sor. A termonukleáris robbantások résztvevőit egyszerre csodálat és rettegés is elfogta egy-egy ilyen kísérlet után. Erre lehet példának hozni a szovjet I. V. Kurcsatovot, aki az első levegőből ledobott hidrogénbomba kísérlete után 1955-ben úgy vélekedett, hogy le kell állítani a nukleáris fegyverek fejlesztését. Az évek során lefolytatott kísérleti kutatások eredményei befolyással voltak az amerikai és szovjet kutatókra is: eléjük tárult az általuk okozott hatalmas fizikai pusztítás. Viszont ezzel a ténnyel a szuperhatalmak vezetői nem feltétlen voltak tisztában.25 24 25
Büky Barna: Visszapillantás a hidegháborúra. Budapest, Ballasi Kiadó, 2001. 138. p. Gaddis, 2001. 420-422. p.
16
Az amerikai kísérletek egyik legjelentősebb robbantására 1954. március elsején került sor a Bikini-szigeteken. Az Egyesült Államok addigi legnagyobb, 15 megatonnás termonukleáris bombáját robbantották fel, melynek veszélyességét maga a radioaktív sugárzás adta, s a hidrogénbomba megszületése óta először emberáldozatokat is követelt. A BRAVO-kísérletnek köszönhetően 28 amerikait és 236 Marshall-szigetit ért a sugárzás, emellett egy japán halászhajót is. Ez pánikot szült az emberekben, s kezdték megérteni, hogy mekkora hatással lehet egy kísérleti bomba az emberi környezetre.26 A Szovjetunió fejlesztésének eredménye 1957. augusztus 21-én láttak napvilágot, mikor is sikeresen felrobbantotta első interkontinentális ballisztikus rakétáját. A kilövés helye Kazahsztán volt és a becsapódás 7000 km-rel arrébb a Csendes-óceánban történt meg. A rakéta feje vaktöltetes volt. Ezen év szeptember 7-én már a második ilyen típusú rakétát is fellőtték, melyet maga Hruscsov is megszemlélt, s az elégettsége zöld utat adott a harmadik interkontinentális ballisztikus rakéta (ICBM) fellövésére, melynek célja, a műhold Föld körüli pályára való állítsa.27 Természetesen az Egyesült Államoknak se tellett sok időbe ezen rakéták szovjet számbeli fölényének behozatalára. 1958-ban került kipróbálásra az Atlas nevű interkontinentális ballisztikus rakéta. Ebben az időben már folyamatban voltak a Titan és Minuteman második és harmadik generációs ICBM-ek. Ezek mellett fejlesztés alatt voltak a Polaris nevű rakéták, amik tengeralattjáróról voltak indíthatóak és nagyban felülmúlták a szovjet rakétákat, valamint az ICBM-hez tartózó földalatti rakétasiklók építése is zajlott.28 Az Eisenhower-adminisztráció „új szemléletének” alapját adta az „olcsóbb” nukleáris fegyverek fejlesztése. A költségvetési egyensúly megtartása miatt új biztonsági elvek születtek. Ez megmutatkozik az 1953-54 közötti védelmi kiadásokban, ahol 50 milliárd dollárról 34 milliárd dollárra csökkent a kiadás száma, míg a nukleáris robbanófejek száma hihetetlen mértékben növekedtek. 1953-ban 1000 darab ilyen eszköz állt rendelkezésére az Egyesült Államoknak, 1961-ben már 18 ezerre emelkedett a számuk. A szállítóeszközöknél meg kell említeni a B-52-es első sugárhajtású repülőt, melyet 1955ben állították hadba és fontossága, hogy az első olyan gép volt, ami nukleáris eszközöket tudott célba juttatni. Ebben az évben adta ki Eisenhower a már említett ICBM és IRBM-ra – közepes hatótávolságú rakéták – vonatkozó jóváhagyást, amit a légierő javasolt neki.
26
Gaddis, 2001. 423. p. Gaddis, 2001. 447. p. 28 Gaddis, 2001. 459. p. 27
17
Érdekesség, hogy a kubai rakétaválságnál szerephez jutott Thor és Jupiter rakéták mind IRBM-ek voltak, s ezek harci értéke kétséges volt egy fegyveres konfliktus esetén. Ezek rögzített kilövőállásúak voltak és a reakcióidejük miatt lassúak is. Ezért érdekes maga a rakétaválság eredménye is, mivel egyesek úgy tartják, hogy a Kennedy-adminisztráció már amúgy is ki akarta vonni a Törökországba telepített ilyesfajta rakétákat még a válság megkezdése előtt.29 A rakétatechnika 1960-as évekre való fejlődése befolyásolta az ez évben történt elnökválasztást is az Egyesült Államokban. Az 1960-as évekre nagyobb százalékkal bírt a meglepetés szerű támadások száma. Így fontosságú kérdéssé vált az amerikai lakosság védelme. Eisenhower-kormány elhanyagolta ezt a szempontot, mely látszik a költségvetési adataikból, viszont utódja J. F. Kennedy már nagyobb hangsúlyt fektetett ebbe. Céljául tűzte ki a meglepetésszerű támadások kockázatának csökkentését. A változásoknál szó van a védelmi kiadások 15 %-kal való növeléséről, megduplázták a szárazföldi haderők számát, akik azonnali harcra foghatók voltak. Mind a haditengerészet, mind a hadiflotta létszámát megnövelték. Ez a fajta fegyverkezés és rakétatechnológia, valamint a kubai rakétaválság vezetett az 1960-as években a nukleáris fegyverek fejlesztése elleni egyezményekhez.30 Az Egyesült Államok 1945-ben hajtotta végre első atomrobbantását, s az utolsót pedig 1992-ben. Negyvenhét év alatt összesen 1030 kísérleti robbantást vittek véghez. az államokban. A legnagyobb hatótávolság, amit interkontinentális ballisztikus rakéta megtett, az 13 000 km-rel volt. Az USA atomfegyvereit tizennégy tagköztársaságban és 6 NATO európai országban tárolnak. Az Egyesült Államok atomarzenálja többek között 5948 darab aktív és 1120 darab nem hadászati nukleáris robbanófejből állt 2003-ban. Ezeket a hadászati rakétákat B52 B2 nehézbombázó repülőgépekre, interkontinentális ballisztikus rakétákra vagy tengeralattjárókra szerelték. A nem hadászati robbanófejek az USA és NATO különböző repülőgépei hordozták. A Szovjetunióban a hidegháború alatt 715 atomfegyver-kísérletet hajtottak végre. 2004-re Oroszország 10 000 darab nukleáris robbanófejet örökölt. Ez a szám a gazdasági nehézségek és az amerikai-orosz leszerelési tárgyalások következtében 3953-ra csökkent. Ez a redukció hatott Oroszország hadászati rakétáira, haditengerészetére és légierejére. 31 29
Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története, Budapest, 2000. Eötvös József Könyvkiadó, 388-389. p. 30 Magyarics, 2000. 390-391. p. 31 http://www.zmne.hu/tanszekek/vegyi/docs/fiatkut/pdf/Zhu_04_01.pdf
18
3.3. A kubai rakétaválság és a MAD-doktrína A
rakétakutatások
egyik
eredményének
tekinthetjük
az
egyre
nagyobb
hatótávolságú nukleáris robbanófejű rakéták megjelenését, amely tovább növelte a nagyhatalmak közötti viszályt. Ez vezetett a hidegháború úgynevezett legforróbb pontjához, a kubai rakétaválsághoz. Előzményéhez hozzátartozik, hogy az Egyesült Államok elnöki posztját 1961 januárjától John F. Kennedy töltötte be, akinek hivatali idejét a Kubában zajló problémák megoldásával kellett kezdenie. 1959-ben Fidel Castro vezette forradalom által megtörtént a hatalomátvétel Kuba szigetén. Ezt a szovjet ideológia jellemezte. Az amerikai nemzetbiztonság felismerve a forradalom Egyesült Államokba való exportálási lehetőségét, lépésekre szánta el magát, melyek célja a kubai kommunista vezető likvidálása volt. Erre a feladatra még az új elnök megválasztása előtt elkezdték a felkészülést az Allen Dulles által vezetett CIA-n belül. A terv lényege az volt, hogy kiképeznek egy 1000-1500 fős kubai ellenforradalmár csoportot, ami felkelést szít és megdönti Castro hatalmát. Ezt az akciót nevezzük disznó-öbölbeli- incidensnek. J. F. Kennedy engedélyezte a terv végrehajtását, de eredményének már nem örülhetett, mivel az akció kudarcot vallott, s ez volt az első kudarca 1961 áprilisában. Ez súlyosan visszavetette az Egyesült Államok elnökének nemzetközi presztízsét. Nemcsak a nyugat-európai országok gondolhatták így, hanem maga a Szovjetunió vezetősége is, s ezt a tényt csak még tovább erősítette az 1961. júniusi bécsi amerikai-szovjet kétoldalú csúcstalálkozó. A pártfőtitkár Hruscsov látva az amerikai gyengélkedést az offenzíva mezejére lépett. Erre lehetőséget talált a Fidel Castro által irányított Kubában. A Szovjetunió és Castro is egyetértettek abban, hogy nukleáris támadó fegyvereket kell telepíteni a karib-tengeri szigetországba. Meg kell említeni, hogy ekkor ugyan ilyen Thor és Jupiter típusú nukleáris robbanófejű rakéták állomásoztak Törökországban, a Szovjetunió szomszédjában. 32 A Szovjetunió megkezdte történelme legnagyobb partraszállási akcióját. A fegyverszállítmány többek között IL-28-as középbombázókat, MÍG-21-es elfogó vadászok, rövid hatótávolságú harctéri rakétákat foglalt magába. Ezek működtetésére 42 000 szovjet katonát helyeztek át Kuba szigetére. Az akció titokban tartása miatt, az információ megoszlás nehézzé vált szovjet és kubai részről. Természetesen az Egyesült Államok tudott a fegyverszállításról, de méreteiről nem volt információja, valamint a rakétatelepítésekről sem tudott. 1962. október 15-én egy U-2 kémrepülőgép megerősítette
32
Magyarics, 2008. 111-112. p.
19
Kennedynek és tanácsadóinak a stratégiai fegyverek létét a térségben, viszont a szovjet csapatok létszámát így sem tudták megállapítani.33 Volt ok az amerikai félelemre, mivel a Hruscsov által Kubába telepített rakéták megtöbbszörözték azon szovjet töltetek számát, melyek elérték az Egyesült Államok térségét, míg a másik részről Európa térségébe telepített rakéták nem növelték ugyanolyan mértékben az amerikai nukleáris fejek számát, melyek képesek voltak eljutni a szovjet célpontba. Robert McNamara, védelmi miniszter szerint 1-2 nukleáris robbantással a szovjetek hasonló károkat tudtak elérni, s így nem feltétlen szükséges a hátrányok behozatala. A két nagyhatalom vezetőjére saját társadalmuk is nagy hatást gyakorolt. Míg Hruscsovnál belpolitikájában semmilyen következmények nem járt a törökországi Jupiter rakéták, addig Kennedy elnököt többen is támadták a Kubában kirobbant forradalomi hatalomátvétel miatt. Elnökiségének kezdése óta a politikai viták középpontjában Castro hatalomátvéte volt. Hruscsov gondoskodott ellenfeleiről, valamint ő döntötte el, milyen információt juthat el a közvéleményhez, így senki sem kérdőjelezte meg hatalmát.34 Az Egyesült Államok felállított egy válságstábot J. F. Kennedy elnök vezetésével, s követelte a szovjetvezetéstől, hogy vonják ki a Kubába szállított hadászati fegyvereket. A cél elérése érdekében egy amerikai haditengerészeti „karantén” alá vették Kuba szigetét. Néhány nap múlva, mely a hidegháború legfeszültebb napjai voltak, megkezdődött a Szovjetunió részéről a fegyverzetek visszaszállítása. Kennedy megadta a lehetőséget a szovjet visszavonulásra, s elsőként nem egy katonai lépéssel válaszolt. Ha a győztesét akarjuk megvizsgálni a válságnak, akkor kijelenthetjük, hogy a nyilvánosság előtt Kennedy elnök sikeresen legyőzte Hruscsov főtitkárt, viszont, ha azt nézzük, hogy a Szovjetunió célja a kezdetektől fogva a törökországi Jupiter rakéták kivonásának elérése volt, akkor sikerrel jártak. Emellett elérték, hogy az Egyesült Államok nyíltan nem támadja meg többé a Fidel Castro által vezetett kubai rezsimet. 35 A kubai rakétaválság másik fontos következménye a nukleáris stratégia alapjainak újragondolása. A történések hátterében erről a témáról folyt a vita. Az Egyesült Államok új védelmi minisztere, a már említett Robert McNamara új gondolkodásmódot vitt a Védelmi Minisztériumba, amely vita középponti kérdésében a rakétavédelem fontossága foglalt helyet. Sokak szerint egy ilyen védelmi rendszerrel csökkenthető volt a szovjetek által
33
Gaddis, 2001. 500. p. Gaddis, 2001. 502-503. p. 35 Magyarics, 2008. 112-113. p. 34
20
okozott támadófegyveres károk. Az ilyen rendszer hívei úgy gondolták, ha sikerül megsemmisíteni a szovjet támadórakéták 70 %-át, s ezáltal megmenteni több mint 40-50 millió ember életét, akkor érdemes egy ilyen védelmet kiépíteni és ezzel megnyerni a nukleáris háborút a Szovjetunió ellen. Arra a következtetésre jutott McNamara és civil elemzői, hogy elfogadhatatlan az a veszteség, amit egy ilyen rakétavédelmi rendszer kiépítése okozott volna az Egyesült Államoknak, a nukleáris háború megnyerése árán. Ez a megállapítás vezetett ahhoz a stratégiához, ami a nemzetközi biztonság alapját képezte, vagyis a MAD-doktrínához (Mutually Assured Destruction). Ez a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” elvén működik, azaz a szembenálló felek elegendő atomfegyverrel rendelkeznek a másik elpusztítására, így egy atomcsapás esetén képesek megsemmisíteni egymást. Ezzel a résztvevők tisztában voltak, s semelyik sem fog az első csapás lehetőségével élni. Továbbá a két fél kerülte a közvetlen konfrontációt is. Ez egészen Ronald Reagan elnökségéig lesz érvényben, aki hatalomra lépekor újra feleleveníti a rakétavédelmi tervet, igaz a megvalósításig nem jut el.36
3.4. Az atomcsend és atomsorompó egyezmények A nukleáris kísérleti robbantások egyik következménye volt a kialakuló környezeti katasztrófák. Maga a radioaktív sugárzás egyre magasabb szinten terjedt el. Ezeket a megnőtt számokat területileg és emberszámban láthatjuk. A másik probléma az egyre növekvő nukleáris hulladékok elhelyezése. India részéről voltak az első kezdeményezések a nukleáris robbantások megszakítására 1954-ben, ami nem véletlen, mivel ez évben történt a BRAVO kísérlet, ami a mai napig az Egyesült Államok legnagyobb nukleáris robbantása volt. A legelső találkozóra Genfben került sor 1958-ban, ahol Amerika, NagyBritannia és a Szovjetunió, azaz a nukleáris hatalmak vettek részt. A tárgyalások célja a nukleáris robbantások észlelése és ellenőrzése volt. Eisenhower elnök egy moratóriummal felfüggesztette a kísérleti robbantásokat, s ehhez csatlakozott a Szovjetunió. Hruscsov a nem hivatalos egyezményt felmondta 1961. augusztus 31-én. Mivel ekkor egy 50 megatonnás robbantást hajtottak végre, ami a világ legnagyobb erejű robbantása volt. Ezután bejelentette egy kétszer ekkora bomba felrobbantását is. Következménye volt, hogy Kennedy elnök 1962 áprilisától engedélyt adott a további kísérletek folytatására, amik a hidrogénbomba légköri felrobbantására is kihatottak. Ez azért volt veszélyesebb, mivel így még nagyobb radioaktív sugárzás keletkezett, és fennállt a lehetőség, hogy valahol a 36
Magyarics, 2008. 113-114. p.
21
megengedett sugárzás feletti érték gyűljön össze. A kísérletek továbbfolytatódásával új tárgyalások is kezdődtek a nukleáris hatalmak között, s ez vezetett az 1963. augusztus 5-i atomcsend-egyezményhez (Partial Test Ban Treaty). Az Egyesült Államok, NagyBritannia és a Szovjetunió megegyeztek, hogy megszüntetik a nukleáris robbantásokat a légtérben, a világűrben és a víz alatt. A későbbiek folyamán, amint elérték azt a technológiai szintet, hogy sikeresen hajtsanak végre földalatti robbantásokat, Franciaország és Kína is csatlakozott az egyezményhez. A biztonságot illetően voltak ellentétek Amerika és Nyugat-Európa között, mivel a Kennedy-adminisztráció, s az akkor védelmi miniszter McNamara különösen ellenezte a nyugati országok önálló nukleáris erő birtoklását. A fő mozgatóerőt a brit és francia gazdasági és földrajzi elhelyezkedés adta. A két ország csak olyan nukleáris eszközök előállítására volt képes, amelyek sűrűn lakott városokra lehetett hatásos, de ekkor a nukleáris doktrína irányelve az úgynevezett city avoidance-en alapult. A másik potenciális veszély az ilyesfajta nukleáris fejlesztésnél a megelőző csapások lehetősége, mivel egy ilyen bevetésénél nagy az esély a teljes atomarzenál megsemmisítésére. A konfliktus elkerülése végett az Egyesült Államok és az európai országok között, Kennedy elnök javaslatára létre akartak hozni egy 25 hajóból álló flottát, így összpontosítva az európai nukleáris erőket. Ezt nevezzük „multilaterális nukleáris erőnek” („Multilateral Nuclear Force” – MLF). A tervek szerint ezekre a hajókra egy 4000 km hatótávolságú Polaris rakéták kerültek volna. A felépítését nézve a NATO adta a legénységet, kik a hajókon szolgálatoztak, s csak az összes tagállam beleegyezésével lehet a nukleáris fegyvereket élesíteni. Viszont maga a NATO nukleáris ereje fölött az Egyesült Államok vétójoggal rendelkezhetett volna. Egyes országok nem fogadták ezt el, mivel visszafelé ezt a jogot nem gyakorolhatták az MLF amerikai erői felett. Az egyezmény nem jött létre, így Johnson elnök elvetette az MLF tervét és biztosította az országokat a biztonságukról. Ezt követte évekkel később az 1968-as atomsorompó-szerződés (NonProliferation Treaty – NPT), ahol a nukleáris hatalmak – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia - ígéretet tettek több országnak az atomenergia békés felhasználásának segédkezésében. Az atomfegyverrel nem rendelkező országok is csatlakozhattak a szerződéshez, ha kijelentették, hogy nem állítanak elő semmilyen nukleáris eszközt, vagy robbanóanyagot. 37
37
Magyarics, 2000. 398-399. p.
22
4. Az 1969-79 közötti időszak: a détente periódusa
4.1 Új vezetők a nagyhatalmak élén .
Az 1968-as
év az
Egyesült
Államokban
kiemelkedőnek tekinthető az
elnökválasztás miatt. „Kritikus” elnökválasztásnak is hívták. A problémát a vietnámi háború okozta. Ezért Lyndon B. Johnson nem vállalta a jelöltséget és a Demokrata Pártot végül Hubert Humphrey képviselte. A párt támogatottsága csökkent, mivel az előre bejelentett reformok nem valósultak meg. Újra felszínre tört a „kiváltságos” keleti és nyugati liberális, valamint a „keményen dolgozó” és „hazafias” tömegek ellentéte. Azaz szembekerültek a Vietnámban harcolók, s azok, akik kibújtak a katonai szolgálat alól.38 Ez idő alatt a Republikánus Pártban is változások történtek az 1950-60-as években. A évtized alatt nőtt a párt társadalmi bázisa. Jellemezte a szovjet ideológia elutasítása. Ennek egyik legnagyobb embere Richard M. Nixon volt. A kampánya a Washington „ellen” politikára épült. Ez alapjában lépett fel a főváros gazdasági, társadalmi és politikai hatalma ellen. Ilyen kampánnyal léptek fel a későbbi megválasztott elnökök is: Jimmy Carter, Ronald Reagan vagy George W. Bush. Az 1968-as elnökválasztást befolyásolta még az északi republikánusok és a déli demokraták közti ellentétet. Ezt még jobban kiélezte az 1964-es polgárjogi törvény. Végül az 1968-as elnökválasztást Richard M. Nixon nyerte meg Humphrey-val szemben minimális különbséggel. A szavazók 43%-a nem jelent meg a választáson. Ez mutatta a lakosság érdektelenségét. 39 Az amerikai polgárokat az elnökválasztásoknál a belpolitikára fordított hangsúly nagysága befolyásolta. Richard M. Nixonnál nevéhez köthető külpolitikai téren: Kína felé intézett politika „nyitás”, valamint a nukleáris fegyverek korlátozására kötött szerződések, például a SALT-1.40 Richard M. Nixon külpolitikáját nemzetbiztonsági tanácsadóival, valamint Henry A. Kissingerrel vezette. A nemzetközi kapcsolatok adták az amerikai realista külpolitikát. Az Egyesült Államok a nemzetközi befolyását akarta még jobban kiterjeszteni, valamint erőforrásainak számát megnövelni. Az amerikai felfogás alapját, az úgynevezett „nyitott kapuk” elve adta, azaz egyenlő versenyfeltételek mellett következzen be a világméretű
38
Magyarics, 2008. 136-137. p. Magyarics, 2008. 137-138. p. 40 Magyarics, 2008. 143-144. p. 39
23
rivalizálás a felek között. Viszont Richard M. Nixon és nemzetbiztonság tanácsadó Kissinger politikájában a realista irányelv érvényesült. Befolyással volt Nixon elnök vezetési stílusára, Henry A. Kissinger külpolitikai ereje, valamint az akkori hidegháborús körülmények. Nixon csak saját emberiben bízott, mivel a kül- és biztonságpolitikára nagyobb hangsúlyt kellett fektetni az egyre nagyobb számban megjelenő tömegpusztító fegyverek miatt. Az elnök és segítője úgy vélte a hidegháborúban kialakult bipoláris világ kezdett többfelé szakadni, így megindult a külpolitikai nyitás más országok felé. Kína elismerése felé megindultak a lépések és a Szovjetunióval való kapcsolat is békésebb irányt vett. Az első ilyen véleményváltás a Szovjetunióval szemben történt meg. Efelé voltak már lépések az Eisenhower adminisztráció alatt is, mikor az Egyesült Államok elfogadta a Szovjetunió befolyását Kelet-Európában. Washington nem tett kísérletet a kommunista rendszerek megbuktatására. Az USA a „fellazítás” politikát folytatta a Szovjetunióval szemben. Lényege, hogy a közép- és kelet-európai országokban tovább táplálják a kommunista ideológiával szembeni ellenérzetet. Henry A. Kissinger stratégiája az úgynevezett „túlcsordulás”volt, mikor a kulturális és gazdasági eredményeket átforgatták politikai előnyökbe. 41 Ahogy elődeinek, úgy Richard M. Nixonnak és Henry S. Kissingernek sem kerülte el figyelmét a nukleáris fegyverkezési verseny. Nixon kijelentése az Egyesült Államok a fegyverkezés terén csak az „elégséges” kapacitást kívánta megtartani. Ez vetette fel azt a kérdést, hogy a termonukleáris fegyverek korában meg lehet e nyerni a másikkal szembeni háborút hatalmas veszteségek nélkül? Ebből alakult ki az a felfogás, amely az 1960-as években az emberi gondolkodást uralta, azaz megnövekedett azon hívők száma, akik nem hittek a nukleáris fegyverek által megvívott győztes háborúban. Ennek alapot adott a kiszámíthatatlan egyensúly az Egyesült Államok és Szovjetunió nukleáris fegyverzete között. Míg ezen a téren a kubai rakétaválságig az amerikaiak voltak előnyben, addig az incidenst követően, a megnövekedett szovjet hadifejlesztések következtében az 1960-as évek végére egyfajta egyenlőséget alakított ki. Az Egyesült Államok arzenáljának nagy része a vízi és levegőből indítható hordozóeszközökből állt. A Szovjetunióban a szárazföldi interkontinentális ballisztikus rakétákat fejlesztették. 42
41 42
Magyarics, 2008. 145-147. p. Magyarics, 2008. 148. p.
24
Ahogy az Egyesült Államokban, úgy a Szovjetunióban is váltás történt a vezetőség élén az 1960-as évek közepén. Hruscsov korábban bejelentett reformjai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt, ami a pártfőtitkár bukásához vezetett 1964. október 14-én.43 Richard M. Nixon és külügyminisztere Henry Kissinger az 1970-es évekbe lépve, felismerték a kialakuló ellentétet a Szovjetunió és Kína között. Ez gazdasági, és ideológiai téren is megvolt. Ezt használta ki Nixon, Kissinger és tanácsadói. Egy újfajta háromoldalú diplomáciát vetettek be, így a Szovjetunióval és Kínával is a jó kapcsolatok javítására törekedve tárgyalásokat kezdeményeztek. Nixon elnök első lépése volt, hogy Kínába utazott, ahol a tárgyalások sikeresen végződtek, de Kínát csak 1979-ben ismerték el. Az amerikai diplomáciai nyitás, változásokat hozott a nemzetközi kapcsolatok rendszerébe. Az tárgyalások olyan képet vetítettek a világ országainak, melyben az Egyesült Államok és Kína támogatja egymást, ha közös nemzeti érdekeik úgy diktálják. Nixon egyértelműen jelezte, hogy egyik kommunista országhoz sem akarja elkötelezni magát. Tudta, hogy az USA azzal tudja a tárgyalási pozícióját megerősíteni, ha mindét kommunista állammal jobb kapcsolatot épít ki, mint a Szovjetunió Kínával. A Kína felé való nyitásnak köszönhetően a szovjet nagyhatalomnak két irányban is kihívásokkal kellett szembenéznie. Így a NATO mellet Kína is megjelent ellenfélként. A Szovjetunió úgy gondolta, a legtöbb amit kihozhat a helyzetből, hogy enyhíti a feszültségeket az Egyesült Államokkal arra alapozva, hogy többet tud ajánlani, mint Kína. Moszkva a pekingi utazás utána meghívta Nixont 1972-ben. Az amerikai-szovjet tárgyalások gyorsasága megkétszereződött és a Szovjetunió nem próbálkozott tovább az egyoldalú amerikai engedmények kicsikarásával. Theodor Roosevelt elnök óta Nixon volt az első, aki nemzetérdekek alapján intézte a külpolitikát.44
4.2 A SALT-I egyezmény A nukleáris fegyverkezés korlátozásáról folyó tárgyalássorozatok 1969-ben indultak meg az Egyesült Államok részéről. Gerard C. Smith vezetésével Helsinkiben kezdődtek meg, s az 1972-es évben hozott először eredményt. Ez év májusában Richard M. Nixon Moszkvába utazott, ahol a szovjet pártfőtitkár Brezsnyev fogadta. Három szerződést írtak alá, melyek egyike a SALT-I (Strategic Arms Limitation Talks) volt. Ez a megállapodás a stratégiai és hadászati fegyverek korlátozását szabályozta és a hadrendben lévő szállítóeszközök maximális határát is megszabta. A másik két egyezmény közül az 43 44
Krausz, 2008. 146-147. p. Kissinger, Henry: Diplomácia. Budapest, 1998. Panem-Grafo, 728-730. p.
25
egyik a rakétavédelmi rendszerekre (Antiballistic Missile) vonatkozott, melyek számát az 1970-ben megállapítottakhoz képest megemelték. Eddig egy ilyen védelmi rendszert lehetett kiépíteni. A Szovjetunióban, Moszkvában volt ez. Washington nem fejlesztett ki rakétavédelmi rendszert. Ezt nevezzük ABM-szerződésnek, melyet 2001-ben George W. Bush felmondott. Az új egyezményt aláírva kettőre emelkedett ez a szám. A harmadik egyezmény az Egyesült Államok és a Szovjetunió kapcsolatát az „egyenlőség” elvére alapozta. Ezen tárgyalások tették lehetővé a már tárgyal Richard M. Nixon és Henry Kissinger realpolitik elképzeléseit, azaz a kínai kártya kijátszásával és a szovjet közeledéssel fémjelzett háromoldalú diplomáciát.45 SALT-I szerződés aláírásával a Szovjetunió elérte törekvéseit, melyre 1945 óta törekedett. Washington egyenrangúként fogadja el Moszkvát. A SALT-I szerződés alapját azaz amerikai megállapítás adta, hogy a hadászati támadófegyverek számában globális erőegyensúly jött létre a két szuperhatalom között. A szerződés magában foglalta az interkontinentális rakétákat, a bombázó repülőgépeket, valamint az atom tengeralattjárók számának befagyasztását. Ezt a három tényezőt nevezzük a stratégiai hadászati triásznak. Valamint a szerződés egyik fontos pontja volt, hogy az aláíró felek lemondtak a rakétaelhárító védelmi rendszer kiépítéséről. Ekkor az Egyesült Államoknak 1054 szárazföldi indítású interkontinentális rakétája volt. Tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétáinak száma 656 darab volt. Szovjetunióban ez a két fegyverszám 1618 és 740 volt. Míg a Pentagon 44 atom tengeralattjáróval rendelkezett addig szovjet kéz alatt 67 volt. A stratégiai bombázók számát összehasonlítva amerikai fölényt láthatunk: ez számadatokban kifejezve 437 amerikai és 146 szovjet repülőgépet jelentett. A szerződés megkötésének időszakában a rakétatechnikai fejlesztések új problémát generáltak az úgynevezett „fürtösfejű” rakétákat. Különlegességük, hogy több eltérő célba érkező nukleáris töltetet hordoztak. Mivel a Szovjetunió és az Egyesült Államok is rendelkezett ilyen technikával, 1974-ben a vlagyivosztoki találkozón Brezsnyev és Ford megállapodtak, hogy a hadászati eszközök számát kölcsönösen 2400-ban maximalizálják, amiből 1320 robbanófejes lehet. A SALT-I rakétaelhárító védelmi rendszer elképzelésének alapját az adta, hogy gyorsabban fejlődtek a támad rakétafegyverek, mint a védelmi rakétarendszerek. Ez a kiszolgáltatottság érzetét adta a nagyhatalmaknak. Ahogy a fent említett SALT-I szerződés mellett, további két hasonló okmány aláírására is sor került Moszkvában. Eredménye a 150 km átmérőjű elhárító rendszer létrehozása volt, viszont az akkori pénzügyi és technikai 45
Magyarics, 2008. 149. p.
26
fejletség miatt ez nehezen volt kivitelezhető. A harmadik szerződésben a felek megegyeztek, hogy nem zavarják a másik ellenőrző tevékenységét, amit a Föld felszínét figyelő műholdak és radarrendszerek segítségével végeztek. Ennek köszönhető, hogy kialakult egy „biztonsági partnerség” a két antagonisztikus világhatalom között. 46 Az 1972. május 26-án aláírt SALT-I egyezmény 16 cikkelyből állt. A negyedik cikkelyben leírtak alapján, maguk a megállapodásba foglalt korlátozások nem voltak érvényesek az akkori időben kísérleti és fejlesztési stádiumban lévő ABM-rendszerekre ( Anti-Ballistic Missle). Az ötödik cikkely pedig megtiltotta mindazon ABM-rendszerek fejlesztésére és kísérletezésére szánt lépéseket, melyek légi, tengeri, szárazföldi vagy világűrbeli támaszponttal rendelkeznek. Megegyeztek a kilövőállomásokkal kapcsolatban, hogy nem hoznak létre olyat, ami engedné egynél több rakétaelhárító rakéta kilövését. A VII. cikkely megengedte a rakétaelhárító védelmi rendszereknek a szabályzatban leírtak szerinti korszerűsítését és cseréjét A VIII. cikkely magába foglalta, a megengedett mennyiségnél
több
rakétaelhárító
védelmi
rendszerek
legrövidebb
időn
belüli
megsemmisítését. A további cikkelyek a már tárgyalt feltételeket foglalták magukban.47
4.3 A SALT-II egyezmény A SALT-1 után sem szűnt meg a fegyverkezés a Szovjetunióban. 1977-től szovjet részről az 5000 km hordtávolságú és pontosságú rakéták megjelenésével kellett számolnia mind a nyugati hatalmaknak, mind az Egyesült Államoknak. Ezek voltak az SS-20-as rakéták. Így az enyhülés időszaka kezdett visszaváltani a megszokott hidegháborús hangulatra. Újabb gazdasági ellentétet szült még az 1970-es években történt két olajárrobbanás is 1973 és 1979-ben, melyből a Szovjetunió került ki győztesen, mivel e téren előnyben volt, valamint kevésbé voltak a nyugat által veszélyeztetettek a KGST-tömb szállítási útvonalai.48 A hadászati nukleáris fegyverek tárgyalása tovább folytatódott, mivel a fegyverkezés egyik nagyhatalomban sem csökkent. Eredménye az 1979-es SALT-II egyezmény júniusi aláírása volt. Ezen az új elnök Jimmy Carter és Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár vett részt. 1972-es egyezménynél a hordozófejek számát maximalizálták, az új szerződés kiegészült a robbanófejek számát illetően. Az oka ennek, hogy a SALT-1 46
Fischer Ferenc: A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (19411991). Budapest, 1993. IKVA Kiadó, 278-280. p. 47 Békés Rezső (Szerk.): Pax Americana. A huszadik századi amerikai globális stratégia félszáz dokumentuma. Budapest, 1984, Zrínyi Kiadó, 214-217. p. 48 Fischer, 1993. 299-300. p.
27
aláírása után a robbanófejek száma mind Washingtonan, mind a Szovjetunióban megnövekedett. A fürtösfejű rakétákat egyre nagyobb mértékben használták ki. Amerikai részről, maga a szerződés ratifikálásra volt bocsájtva Carter elnök által, viszont az elfogadására kétharmados szenátusi többségre volt szükség. Azonban 1979 decemberében szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba, így tiltakozásképp az Egyesült Államok általi SALT-II ratifikálásra nem került sor. Ennek ellenére az amerikaiak a szerződésben leírt pontokat betartották. Következménye a Carter-doktrína volt, amiben kijelentette az amerikai elnök, hogy minden olyan próbálkozást, ami a Perzsa-öböl és térsége feletti irányítás átvételére irányul az ellenséges államok részéről, az Egyesült Államok és szövetségesei, akár erőszakkal is megakadályozhatnak.49
49
Magyarics, 2008. 167-168. p.
28
5. Az 1979-85 közötti időszak: a második hidegháború 5.1 Ronald Reagan elnöksége és az SDI (Stratégiai – Védelmi kezdeményezés) Az 1980-as évekbe lépve változást figyelhetünk meg az amerikai politikai hozzáállásban. Ez köszönhető az 1980-as elnökválasztásnak, ahol a republikánus párti Ronald Reagan nyerte el a szavazatok többségét. Stratégiájában felfedezhető volt a Washington-ellenesség.50 Ronald Reagan külpolitikáját tárgyalva felfedezhető az elkötelezett kommunista ellenesség a Szovjetunióval és Kínával szemben is. Olyan elvek köthetőek hozzá, mint „az erőből való tárgyalás” és „a béke az erő segítségével”. A nagymértékű hadászati fejlesztések tovább folytak Reagan elnöksége alatt is. Jimmy Carter utolsó évében elindult egy program, ami az Egyesült Államok haderejének ütőképessége növelte. Reagan további eszközök fejlesztésével bővítette ezt a számot. Ide sorolható az MX interkontinentális ballisztikus rakéta, a B-1-es bombázó, azon harci repülőgépek, melyek lopakodó rendszerrel vannak felszerelve, így nehezen felismerhetőek a radaroknak, valamint a D-5 kódjelű rakéták. A Carter-adminisztráció legfontosabb politikai és stratégiai kérdése Reagan elnöksége alatt is kulcsfontosságú maradt. Európában több közép hatótávolságú rakéta (SS-20) volt telepítve, amiket a Szovjetunió birtokolt. Reagan diplomáciao úton próbálta elérni ezek leszerelését, s cserébe azt ígérte, hogy Washington sem telepít olyan rakétákat, melyek a Szovjetuniót és a befolyási övezetébe tartozó országokat fenyegetik. Mivel a Szovjetunió elutasította az indítványt, így az Egyesült Államok több európai országba Pershing-II és szárnyas (cirkáló) rakétákat telepített. A fegyverkezési verseny tovább folyt az 1983-as évet követően. A fent említett közép hatótávolságú rakéták mellett a másik fontos ehhez kapcsolódó téma, Reagan elnök márciusban tett bejelentése volt. Szerinte, úgy lehet a világot egy békésebb hellyé tenni, ha minden nukleáris támadófegyvert megsemmisítenek. Ezen elv szerint, elítélte a MAD-logikát és egy olyan védelmi rendszer kifejlesztésén kezdett el gondolkodni, amely megsemmisíti a támadó fegyvereket. Ehhez a tudományos hátteret, többek között Teller Ede biztosította. Ugyan is kiderült, hogy az amerikai tudósok egy csoportja elképzelhetőnek találta egy olyan lézertechnológiára épülő védelmi pajzs elkészítését, melynek egyes részeit a világűrben kell elhelyezni. Ennek köszönhető, hogy Reagan bejelentette, az Egyesült Államok ki fog dolgozni egy stratégiai védelmi kezdeményezést (Strategic Defense Initiative, SDI), amit a 50
Magyarics, 2008. 168-169. p.
29
közvéleményben csak „csillagháborús” tervként emlegettek.51 Moszkvában teljesen más elképzeléseket láttak Reagan tervei mögött. A hidegháborús egyensúly ekkor azon a stratégiai elképzelésen alapult, hogy a nukleáris háborút nem lehet megnyerni. Azonban az Egyesült Államok az elképzelt „rakétapajzs” létrehozásával felborította volna az egyensúlyt. Ennek következtében az 1986-os második Reagan-Gorbacsov találkozón az amerikai elnök azt ajánlotta, hogy 10 éven belül leszerelnek minden támadó nukleáris fegyvert (ebbe a brit és francia fegyverek is beletartoztak). Az ajánlat csak úgy érvényesülhetett, ha az Egyesült Államok megtarthatta az SDI-t. Mihail Gorbacsov viszont csak akkor fogadta volna el a tárgyalásokon szereplő feltételeket, ha leállítják az SDI munkálatokat, mivel véleménye szerint, nincs szükség egy védelmi rendszerre a támadó rakéták megsemmisítése után. Az SDI-vel kapcsolatban, a szovjetek azt vallották, hogy a kísérletek ellent mondanak az 1972-es ABM-szerződésnek, s vita tárgyát képezte, hogy a rendelkezés alá tartoznak-e a laboratóriumi kísérletek. Az Egyesült Államok 2001-ben felmondta az ABM-szerződést, Ronald Reagan „csillagháborús” kezdeményezése pedig sosem jött létre.52
51 52
Magyarics, 2008. 173-174. p. Magyarics, 2008. 174. p.
30
6. Az 1985-91 közötti időszak: a hidegháború lezárásának évei 6.1 Az INF szerződés és a START tárgyalások Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti fegyverkorlátozási tárgyalások 1985öt követően folytatódtak. Konkrét eredményeket az 1987. decemberi washingtoni találkozón produkáltak. A két szuperhatalom vezetője aláírta a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták (Intermediate Range Nuclear Forces, INF) megsemmisítéséről szóló szerződést. Ez kitért a nukleáris robbanófejekkel felszerelt közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákra és a robotrepülőgépekre. 500-5500 km-ben határozták meg a hatótávolságot. A szerződés határideje 1991-ig tartott. Eddig közel 2700 darab nukleáris fegyvert semmisítettek meg az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban együtt. A szerződés biztosított az aláírt feleknek a másik nukleáris robbanófejű fegyverei feletti ellenőrzést. A tárgyalás különlegessége, hogy most döntöttek először egy bizonyos fegyverfajta teljes leszereléséről.53 Az atombomba fejlesztésének egy békésebb eredménye az atomerőművek megjelenése volt, viszont ehhez egy lehangoló esemény is kapcsolódik. 1986. április 26-án történt a világ legsúlyosabb nukleáris balesete a csernobili atomerőműben, amikor a 4-es egység technikusai egy rosszul megtervezett kísérletet hajtottak végre. Több robbanás egy hatalmas tűzgömböt indított el és lerepítette a reaktor nehéz acél és beton fedelét, ami az ezt követő grafit reaktor magban keletkezett tűzzel együtt nagy mennyiségű radioaktív anyagot juttatott a légkörbe. A balesetet megpróbálták leplezni, de április 28-án svéd ellenőrző állomások abnormálisan magas szél által szállított radioaktivitást jelentettek, ami magyarázatot követelt, így végül a Szovjetunió beismerte a balesetet. A nagy mennyiségű radioaktív anyag a szél által Fehéroroszországon, Oroszországon és Ukrajnán túl egészen Olasz- és Franciaországig is eljutott, míg végül a munkások egy hatalmas beton és acél héjjal (“szarkofág”) beterítették a sérült erőművet, így megfékezve a radioaktív anyagok további kiszivárgását. Kezdetben a csernobili baleset 32 ember halálát okozta, de több tucat ember súlyos sugárbetegség miatt később meghalt, míg a következő években nagy állatállomány született deformáltan. Végül 2000-ben a négy közül az utolsó csernobili reaktort is leállították.54
53 54
Magyarics, 2008. 174-175. p. http://www.atomicarchive.com/History/coldwar/page21.shtml
31
Az 1989-es év végére a Szovjetuniónak több problémával is szembe kellett néznie. Saját gazdasági és társadalmi gondjai mellett egy közép-kelet-európai forradalmi hullám is keserítette a szovjeteket. Ettől függetlenül a nukleáris szuperhatalmi státusza megmaradt. A Nyugat és az Egyesült Államok fontosnak tartották saját biztonságuk érdekében a nukleáris fegyverek leszerelésének kérdését. A maratoni tárgyalássorozat eredménye 1991. július 30-án látott napvilágot, mikor Mihail Gorbacsov és George Bush aláírták Moszkvában a START-szerződést. A fent tárgyalt 1987-es INF szerződés folytatásának tekinthető a Strategic Arms Reduction Talks Egyezmény. Ez alatt a négy év alatt megsemmisítették az 500-5500 km hatótávolságú rakétákat. A START-szerződésnek köszönhető, hogy elsőként csökkentették a nukleáris szuperhatalmak a hadászati atomfegyvereik arzenálját. Míg a SALT egyezményeknél a korlátozás volt a cél, addig a START-szerződésnél a csökkentést és a teljes leszerelést tartották fontosnak. A Szovjetunió élén Gorbacsov részt vett a „7+1”-es londoni csúcstalálkozón, s az ott tapasztaltak alapján vonakodott a szerződés aláírásától. A szerződésnek köszönhetően egyharmadra csökkentek a hadászati készletek. Washington és Moszkva is 1600 hordozóeszközt tarthatott meg. Ebbe beletartoztak az interkontinentális rakéták, a tengeralattjáróról indítható rakéták és a nagy hatótávolságú bombázó repülőgépek. A robbanófejek számát 6000-re redukálták. Ezek százalékos adatokban mérve, a Szovjetunióban 35%-kal való csökkenést jelentettek (11 000-ről 7000-re), míg az Egyesült Államokban 25%-os redukció következett be (12 000-ről 9000-re).55
6.2 A hidegháború lezárásának eredménye a fegyverkezés csökkentése A hidegháború végét jelentő szovjet bukásnak az Egyesült Államok nem sokáig örülhetett. A korszak évtizedeit az amerikai gazdaság komoly mértékben megsínylette. A Szovjetunióval szembeni rivalizálás megsemmisítette az Egyesült Államok világpiaci versenyképességét. Az észak-amerikai gazdaság gondját a következő problémák okozták: elhúzódó recesszió, gazdasági hanyatlás, a Szovjetunióval szemben kiépített hadiipar leépítése.56 A hidegháború végére, 1991. december 31-re, a Szovjetunió szétesett és létrejött Oroszország és a Független Államok Közössége nevű konföderáció.
A kommunista
diktatúra elvesztette a világ uralmáért vívott küzdelmét. A nukleáris fegyverekkel kapcsolatban az Egyesült Államok és a volt szovjet szuperhatalom is csökkentette 55 56
Fischer, 1993. 347. p. Fischer, 1993. 376. p.
32
kiadásait.
A tárgyalások folytatásával
a
START-II szerződésben 3000-3500-ra
csökkentették a Washington és Moszkva által hadrendben tartott nukleáris robbanófejeket. Az addig fegyverkezésre szánt összegeket elkezdték a környezeti károk felszámolására fordítani. Érdekesség viszont, hogy a felbomlás utolsó szakaszában az Egyesült Államok elnöke George Bush Kijevbe utazott az ingadozó szovjet birodalom támogatása céljából, de eredményében nem változtatott a történteken. Oka, hogy Amerikai és a nyugati országok nem tudták milyen következményekkel jár Szovjetunió szétszakadása.57
57
Büki, 2001. 362-363. p.
33
7. A fegyverkezés hatásai a hidegháborúban A hidegháború több évtizeden keresztül fenyegette a Föld lakosságát egy atomháborúval. Ezt biztosító eszközök voltak, az interkontinentális rakéták és bombázó repülőgépek, a tengereken lévő hadihajók, melyek folyamatos harckészültségben álltak. A fegyverkezési verseny következtében olyan számú nukleáris pusztító eszköz halmozódott fel, amely elegendő lett volna a Föld élővilágának többszörös megsemmisítéséhez. Egyes államok a hadászati erőfölény megszerzésén dolgoztak, de ez kihatott a gazdaságitechnikai fejlődésük ütemére és változásokat hozott a lakosság életszínvonalában is. 58
7.1 A nukleáris háború fenyegetése A második világháború szörnyű következményeiből kiindulva, a hidegháború politikai vezetőinek nem állt szándékában először az ellenfél katonai erőivel és eszközökkel való legyőzése. Akkor érvényesült ez legjobban, mikor a pusztító kapacitás felhalmozódott, s ez az emberiség létét veszélyeztette. A kutatók megpróbálták meggyőzni az állam vezetőit, hogy a konfliktusok megoldásában csak a legvégső esetben folyamodjanak katonai megoldásokhoz. Egy esetleges nukleáris háborút nem csak katonai támadás, hanem a kutatásokhoz kapcsolódó balesetek is kiválthattak volna. 1981-ben a Pentagon beismerte, hogy 1945 óta 32 súlyos baleset történt atomfegyvereivel, mely 56 ember életét vette el. A Szovjetunióban a nukleáris fegyverek okozta balesetek számát mélységes titok fedte. Ez alapján látható mekkora veszély fenyegette a hidegháború alatt az emberiséget. A szemben álló felek politikai nézeteit és tetteit a fenyegetettség irányította. Ez jelent meg a katonai doktrínákban, a hadsereg-fejlesztési tervekben, az állami-közigazgatási szervek háborús feladatokra való felépítésében és a lakosság felkészítésében. Mégis ez legjobban a fegyverkezési versenyben nyilvánult meg. A részvevők abban látták biztonságukat, ha minél több fegyvert fejlesztenek ki, s ezt a számot tovább növelik. Ennek köszönhető az óriási fegyverarzenál létrejötte a hidegháborúban.59
58 59
http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/1_2.html http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/1_2.html
34
Összegzés A fenti fejezetekben megpróbáltam bemutatni az Egyesült Államok és a Szovjetunió oldaláról azt a fegyverkezési versenyt, ami végigkísérte és befolyásolta mindkét szuperhatalom gazdasági, társadalmi és politikai cselekedeteit. Ez a tényező egyik alappillére annak a bipoláris korszaknak, amit hidegháborúnak nevezünk. Az ideológiai és politikai harcok mellett, a fegyverkezés területén belüli fejlesztések, kutatások és kísérletek évtizedeken keresztül végigkísérték és alapot adtak annak az ellentétnek, ami az amerikai és szovjet vezetés között alakult ki. Mindkét ország törekedett a saját ideológiájának terjesztésére, s ennek következményét láthatjuk a háború utáni nyugati és keleti tömb létrejöttében. A hidegháború alatt értett 45-46 évet fel lehet osztani korszakokra, melyeket vizsgálva változásokat figyelhetünk meg. Ezek a változások kihatnak a politikai vezetőségre, a gazdasághoz
való
hozzáállásra,
valamint
a
nukleáris
fegyverkezésbe
fektetett
fejlesztésekre. Maga az ideológiai felfogás nem változott az évtizedek elteltével. Amennyiben a korszak alatt létrejött pozitív és negatív eredményeket felsorakoztatjuk, a pozitív
oldal
mellett
megemlíthetjük
a
NATO
létrejöttét,
az
űrverseny
és
rakétatechnológiai fejlődéseknek köszönhető űrutazások és műholdas rendszerek kiépülését, valamint azon szerződéseket és egyezményeket, mely a mai világ biztonságának alapját adják. A hidegháború alatt felhalmozott rengeteg támadó nukleáris rakéta, a hidegháború korszaka alatt folyamatosan egy 3. nukleáris világháború kirobbantásával fenyegetőzött. Annak ellenére, hogy ezen időszak alatt az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak is voltak olyan vezetői, akik agresszívabban léptek fel az ellenséges ideológia és hatalom ellen, nem került sor egy globális méretű háborúra. Köszönhető volt ez 1970-es évek közepétől megindult leszerelési és megszüntetési tárgyalásoknak. A folyamatok eredménye, hogy a politikai vezetők céljává vált az egymás közötti kölcsönös elismerés megteremtése. Erre 1991-ben került sor, mikor az addigi szuperhatalom jelzővel fémjelzett Szovjetunió darabjaira esett, ezzel elveszítve az ideológiai harcot, melyet az Egyesült Államokkal szemben vívott évtizedeken keresztül. Véleményem szerint mindkét szuperhatalom hálás lehet a másiknak a katonai fegyverzet fejlesztésében elért eredményekre tekintve, mivel a köztük létrejött versengés az, amely ilyen szintre emelte az elért technológiai fejlettséget a világban. 35
Summary In the chapters above, I attempted to present the arms race between the USA and the Soviet Union, which accompained and influenced the economical, social, and the political acts, of both parties. This factor was the corner stone of the bipolar era called The Cold War. Besides the ideological and political fights, the developments, the researches, and the experiments of weaponry, was a hard basis for the contrast between the american and the soviet leadership. Both counties were strived to extend its ideological aspect in other countries in Europe aswell, wich intention established the eastern and the western block, after the WWII. The cold war what was almost half of a century, can be examine as separated cycles, and like this we can observe sweeping changes. These changes were presented in the leadership of both empire, in the economical attitudes, and in the developments like nuclear armament too. If we specify these results, as a positive effect we can mention the establishing of NATO, the space travelsand the expand of satellite system , and the developement of the rocket technology. Due to this positive effects, the satelite systems had been developed, the exploration of space had been accelerated, and a plenty of conventions and agreements had been created, which is a strong basis of the safety nowadays. Nevertheles, we can mentioned the negative results too, particulalry the developement of the nuclear weapons, which threats a large part of the human race, and it involves a chanche for a WWIII. During the period of the Cold War, the USA and the Soviet Union has some leaders, who may struggle aggressively against the ideology of the other party, but it never leaded to a global war. Due to the disarmament negotiations in the middle of the '70-s, the wall fell down between them. The political leaders were established the mutual recognition and the peaceful status as an objective. Finally in 1991, when the Soviet Union- called as a super empire before- fell apart , had been lost this decade-long fight againts the USA . In my opinion, both super emires can be thankful to the other, regarding to the results of the arms race, which rivalry eventuated the advanced technology of prestent time.
36
Irodalomjegyzék Békés Rezső (szerk.): Pax Americana. A huszadik századi amerikai globális stratégia félszáz dokumentuma. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1984. Büky Barna: Visszapillantás a hidegháborúra. Budapest, Balassi Könyvkiadó, 2001. Fischer Ferenc: A megosztott világ. A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (1941-1991). Budapest, IKVA Kiadó, 1993. Gaddis, John Lewis: Most már tudjuk: A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001. Kende István: Forró béke – hidegháború: A diplomáciai kapcsolatok története 1945-1956. Budapest, Kossuth Kiadó, 1979. Kissinger, Henry: Diplomácia. Budapest, Panem-Grafo, 1998. Krausz Tamás: A szovjetunió története. Budapest, Kossuth Kiadó, 2008.
Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó, 2000.
Magyarics Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok története. Budapest, Kossuth Kiadó, 2008.
Smith, Joseph: A hidegháború: 1945-1965, Budapest, 1992.
37
Internetes források 1. Cold War: A Brief History Hozzáférés: http://www.atomicarchive.com/History/coldwar/page04.shtml [Utolsó lehívás: 2015. 04. 21.] 2. Cold War: A Brief History Hozzáférés: http://www.atomicarchive.com/History/coldwar/page21.shtml [Utolsó lehívás: 2015. 04. 21.] 3. Bogdán Károly: A hidegháború ára, a fegyverkezés terhei a világban Hozzáférés: http://www.zmne.hu/kulso/mhtt/hadtudomany/2000/1_2.html [Utolsó lehívás: 2015. 04. 21.] 4. Az atomnagyhatalmak nukleáris fegyver arzenálja Hozzáférés: http://www.zmne.hu/tanszekek/vegyi/docs/fiatkut/pdf/Zhu_04_01.pdf [Utolsó lehívás: 2015. 04. 21.]
38
