Miskolci Egyetem. Bölcsészettudományi Kar. Kulturális és Vizuális Antropológia Intézet ALKONY NYUGATON, BÖLCSÉSZEK KELETEN:

Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális és Vizuális Antropológia Intézet

ALKONY NYUGATON, BÖLCSÉSZEK KELETEN: Euroszkepticizmus és nyugatellenesség a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2014-ben

Készítette: Bódogh Dávid

Konzulens: Dr. Ilyés Zoltán

Szak: Kulturális antropológia (BA)

Miskolc, 2014.

1

egyetemi docens

Tartalomjegyzék 1. A kutatás témája ...................................................................................... 4 1.1. Az euroszkepticizmus jelenségköre Európában .......................................... 5 1.2. Az euroszkepticizmus megnyilvánulása Magyarországon ......................... 6 1.3. A kutatás tárgyköre ..................................................................................... 7 1.4. Témaválasztás és célkitűzés ........................................................................ 9 1.5 Hipotézis ..................................................................................................... 11

2. A kutatás módszere ..................................................................... 13 2.1 A célcsoport meghatározása ....................................................................... 13 2.2 A mintavételi eljárás ................................................................................... 14 2.3 A kérdőíves kutatás, mint kvantitatív megközelítési mód .......................... 15 2.4 A kérdőíves kutatás, mint antropológiai eszköz ......................................... 16

3. Viszonyulások az Európai Unióhoz .................................................. 17 3.1 A fogalmak tisztázása ................................................................................. 17 3.2 Az EU-pártiak ............................................................................................. 18 3.3 Az EU-kritikusok (gyenge szkeptikusok) ................................................... 18 3.4 Az EU-ellenesek (erős szkeptikusok) ......................................................... 20

4. Az Európai Unió megítélésének szociológiai háttere................... 22 4.1 A lakóhely egzisztenciális szerepe .............................................................. 22 4.2 A szülők és a létbiztonság ........................................................................... 23 4.3 Az EU megítélése, mint jóléti kérdés .......................................................... 24

2

5. Az Európai Unió megítélésének politológiai háttere.................. 25 5.1 A politikai aktivitás nélkülözhetetlensége ................................................... 25 5.2 A politikai ideológiák mellőzhetősége ........................................................ 25 5.3 A médiafogyasztás jelentősége ................................................................... 26 5.4 A pártpreferenciák elsődlegessége .............................................................. 27

6. Az Európai Unió megítélésének szociokulturális háttere......... 31 6.1 A lakóhely kulturális szerepe ….................................................................. 31 6.2 A szülők és az értékrend ............................................................................. 32 6.3 Az EU megítélése, mint elvi kérdés ............................................................ 33

7. Az európai identitás vetélytársai ................................................ 36 7.1 Az "Y generáció" és a "büszke nő" ............................................................. 36 7.2 Európaiság vagy nemzeteszme .................................................................... 37 7.3 Európaiság és nemzeteszme ........................................................................ 39

8. Egység a sokféleségben ................................................................ 41 8.1 Szakok, szakirányok, irányok ..................................................................... 41 8.2 A szekértáborok logikája ............................................................................ 44 8.3 Ne azt figyeld, mit mondok, hanem amit csinálok! .................................... 47 8.4 Maradunk? .................................................................................................. 49

3

1. A kutatás témája 2014 tavaszán Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozásának tizedik évfordulójára emlékezünk, miután az 1999-es NATO-belépést követően, 2004. május 1-jén hosszas előkészületi tárgyalások eredményeként "történelmi elégtételként" élhettünk meg hazánk nyugati integrációjának másik, ám jelentőségében és szimbolikájában mindenképp első számú mozzanatát. Az idevezető út meglehetősen göröngyös volt. Hisz korántsem lehet azt állítani, hogy a Szent István által lefektetett alapok és elvek az 1000 éves magyar néplélek fáradhatatlan szubsztanciáját képezték volna. A tatárjárás, a török hódoltság, a Habsburgelnyomás, a német és orosz (ha tetszik: náci és szovjet) megszállások persze ezen vágyálom beteljesülésének stabil ellenerőiként léptek fel történelmünk során. Végül a rendszerváltozás lezajlott hazánkban is, ezzel pedig az utolsó akadály hárult el nyugati integrációnk megkezdése elől... De ünnepelhetünk? Van okunk ünnepelni? Tapasztalhattunk előrelépést ebben az egy évtizedben gazdasági, társadalmi vagy bármilyen szempontból? Javultak életkörülményeink? Nőttek az átlagbérek? Európai színvonalú felsőoktatást mondhatunk magunkénak? Egészségügyi rendszerünk közelít a nyugati nívóhoz? Közelebb érezzük magunkat Európa szellemiségéhez? Boldogabbak lettünk? Bekövetkezett amit vártunk? De mit is vártunk az EU-tól? Valósággal hemzsegnek a felvetések a kérdéshalmazon belül. Ám nem volt ez mindig így: a témakör meglehetősen sokáig, nagyjából 2000-es évek végéig nem igazán került a közbeszéd homlokterébe. Betudhatóan talán azoknak a kezdeti várakozásoknak, megelőlegezett bizalomnak, társadalmi bizakodásnak, melyek szerint évről évre jobb lesz az Unióban. Az elmúlt időszakban mintha ez a - nevezzük - jóhiszeműség látszana alábbhagyni. Egyre másra csendülnek fel az Európai Unióval szemben kritikus vagy kifejezetten ellenséges szólamok. Persze ezek döntően a politikailag és ideológiailag orientált sajtótermékekből és elektronikus médiumokból kibocsátott impulzusok (Bíró Nagy - Boros - Varga: 2012: 17-22.), melyeket igyekeznünk kell a helyükön kezelni, és nem egy az egyben kivetíteni az általános közhangulatra. Azonban mint olyanok, alapvetően képezik a politika kínálati oldalát. Vagyis közgazdasági logika mentén haladva - egyelőre félretéve mindenféle empirikus alapvetésű kutatást - racionálisan feltételezhetjük, hogy létezik ennek "felvevő piaca" is: egy attitűd.

4

Hogy ez az attitűd pontosan mekkora és milyen kiterjedésű, hogy milyen a belső logikai struktúrája, hogy mik befolyásolják, mi mindenre hat ki, stb.? Nos, többek között ezek körüljárására vállalkozik dolgozatom.

1.1. Az euroszkepticizmus jelenségköre Európában

Nem túlzás azt állítani, az euroszkepticizmus nagyjából egyidős magával az Európai Unióval. Szirén hangok természetesen már a kezdetekkor felzendültek: az Európai Szén- és Acélközösség 1951-es létrejöttétől datálhatjuk őket. Viszont egészen a "vasfüggöny" lebomlásáig nem tapasztalható igazán számottevő - Európán belüli - ellenkezés vagy kritika (Optem: 2001.). A szocialista blokk felszámolódása némileg átértékelte a helyzetet: a kvázi közvetlen ellenség (Szovjetunió és vonzásköre) eltűnésével egypólusúvá lett kontinensen olyanok is szót emeltek az Európai Unióval szemben, akik korábban egyértelműen nyugati elköteleződöttségükről tettek tanúbizonyságot. (Ilyen volt például a cseh köztársasági elnök, korábban miniszterelnök: Václav Klaus, aki mai napig emblematikus alakja tárgyalt témánknak.) Azonban kételkedőket és ellenzőket - bármely történelmi szakaszát is vessük górcső alá az EU-nak - mindig találunk. Unión kívül és Unión belül egyaránt. (Nem összekeverendő és egybekezelendő előbbi az utóbbival: az EU Unión kívüli - ám ugyanakkor sok esetben Európán belüli - kritikusait alapvetően más vonatkozásokban érdemes vizsgálni, mint azokat, akik "belülről becsmérelnek". Hazánk ekképpen - nem meglepő - Unión belüli szereplőként közelítendő meg.) A jelenből visszatekintve mindenesetre elmondható, hogy ennek a - nevezzük - globális kísérőjelenségnek mindenképp kijelölhetők időbeni súlypontjai, amikor az EU ellen irányuló "támadások" hevesebbé, intenzívebbé váltak. Egy ilyen időszakot élünk mostanság is, s talán nem túlzunk akkor, ha arra utalunk, hogy a jelenkori euroszkepticizmus és unióellenesség eddig talán soha nem látott méreteket öltött. Legfőképp Európán és az Európai Unión belül. Mindez nyilván jórészt betudható a 2008-ban kitört gazdasági világválságnak, és annak az euróra, mint közös európai fizetőeszközre gyakorolt megrendítő hatásának. Ám korántsem redukálhatjuk le a kérdéskört puszta jóléti válságreakcióként: ideológiai elemeikben ugyanis rendkívül sokrétű és összetett a ellenvéleményezők tábora. A nagyobb nemzeti szuverenitást hirdetőktől kezdve a környezetvédő (új)baloldalig. A

5

bevándorlásellenes xenofóbokon át a szociálisan populista erőkig bezárólag. Az azokról az egészen szofisztikált véleményezőkről nem is szólva, akik az EU bürokráciáját érzik túlzónak, vagy éppen az uniós testületek demokratikus legitimációját kérik számon. A politikai paletta túlságosan is színes ahhoz, hogy ezt a szellemi kavalkádot néhány jól csengő fogalom szintjén írjuk le. Borzasztó nehéz akárcsak szétszálazni is az egyes indíttatásokat. Elvi és pragmatikus álláspontok kapaszkodnak egymásba. Klasszikus értelemben vett jobb- és baloldali motívumok keverednek össze. Sőt, területi értelemben abszolút heterogén a szkeptikusok tábora, hisz éppenséggel merőben eltérnek a kelet-európai (újonnan csatlakozott) államokban tapasztalt reakciók a mediterrán országokban fellelhetőktől (Dúró: 2010: 68-74.). És akkor az "erősséget" - vagy ha tetszik: a radikalizmust -, mint paramétert még nem is citáltuk ide. Azaz nem tettünk distinkciót azok között, akik jobbítónak szánt ötleteikkel alighogy csak kritizálnak (de legalábbis nem vitatják az EU létjogosultságát), és azok között, akik egyenesen az Unióból történő kilépésre buzdítanak.

1.2. Az euroszkepticizmus megnyilvánulása Magyarországon Az évezred eleji magyar közvéleményről elmondhatjuk, az európai átlagnál kevésbé volt szkeptikus a csatlakozást illetően, mint más, csatlakozásra váró országban. Ennek a pozitív alapállásnak a történelmi okait a fentiekben már érintettem. Az azonban nem került szóba, hogy akkoriban (2001) ebben döntő szerepe volt a szociodemográfiai tényezőknek is. A férfiak és a fiatalabbak a nőkkel és az idősebbekkel szemben inkább pártolták az EU-s csatlakozást. Míg a regionális és a foglalkozásbéli összefüggések nem egészen egyértelműek ekkortájt, addig elmondható, hogy minél nagyobb településen lakott valaki, valószínűsíthetően annál pozitívabban viszonyult az EU-hoz (Lengyel - Göncz: 2009: 537-542.). Ez utóbbit a 2003. április 12-én megrendezett, a csatlakozásról kiírt népszavazás is alátámasztani látszik, miszerint az érvényesen voksoló állampolgárok a városokban 84,35 %, a községekben 82,40 % arányban mondtak igent (Országos Választási Iroda: 2003.). Tehát messze nem mutatható ki markáns különbség urbánus és rurális közeg között ebben a vonatkozásban. 2009-ben ezzel ellentétben a demográfiai faktorok jelentősége csökken: sem a nem, sem az életkor nem bír akkora relevanciával, mint évekkel korábban. Lakóhely szempontjából

6

mindössze az bír attitűdformáló erővel, hogy az illető nagyvárosban lakik-e. Felértékelődni látszanak ugyanakkor a régiók és foglalkozások hatásai (Lengyel - Göncz: 2009: 542.). Egy tavalyi felmérés tanúsága szerint a magyarországi válaszadók 31%-a tartozik az euroszkeptikusként értelmezhető kategóriába. A kutatás ezalatt azokat értette, akik kifejezetten negatívan vélekednek az Unióról. 33%-nyira rúg az EU-t mérsékelten támogatók köre, vagyis azoké, akiknek ugyan vannak fenntartásai a szövetséggel szemben - ily módon nem feltétlenül erőltetnék a szorosabb együttműködést az egyes területeken -, ám mindent egybevetve bíznak ebben a közösségben. Relatív többségben vannak még így is azok, akik határozottan - ahogy a kutatás fogalmaz - föderalista nézeteket vallanak, számarányuk: 36%. Ők azok, akik gazdasági, euróövezeti, intézményi és külpolitikai kérdések mentén a leginkább bizakodóak (Republikon Intézet: 2013.). Azt azonban látnunk kell - és ezt az imént taglalt tanulmányok is igyekeznek megjegyezni -, hogy a kategóriákat jelölő elnevezések igencsak eltérő jelentéstartalmat hordoznak idehaza, mint éppenséggel Nyugat-Európában...

1.3. A kutatás tárgyköre Az ún. európaiság értelmezésével foglalkozó elméletek közül Anthony D. Smith esszencialista ihletésű tézisét látnám legideálisabbnak alapul venni. Eszerint Európát ("kultúrák családját") avagy az európaiságot identifikációs szempontból mindenképp a nemzeti és globális szintek közé kell helyeznünk. Ez összetartozást, hovatovább kötöttségeket jelent a nemzetekre nézvést. Ugyanakkor a kulturális diverzitás záloga is egyben, mivel "teljes egységesítésről" a nemzeti különbözőségek meglétéből fakadóan utópiai volna beszélni. (Frappánsan erre utal az Európai Unió jelmondata is: "Egység a sokféleségben.") Smith továbbá rávilágít a közös tradíciókra, mint a demokrácia, a római jog, a zsidó-keresztény kultúrkör, a humanizmus és a reneszánsz. Ezek azok a többnyire mindenki által elfogadott közös gyökerek, amik a közös történelmünk során elmaradt "közös mítoszt" pótolni kénytelenek. S amik az évszázadokon át dúló háborúkat feledtetik az európai nemzetekkel (Smith: 1992: 55-76.). A fentiek értelmében tehát az európaiságról, mint amolyan posztnacionális, a nemzeti identitást "meghaladó" komponensről kell beszélnünk. A kérdés ennélfogva úgy merül fel, hogy ezek az identitások mennyiben versengenek egymással, vagy éppen milyen módon

7

egészítik ki a másikat. Empirikus vizsgálódások mind a két irányból közelítettek a jelenséghez. Michael Bruter lokális, regionális, nemzeti és európai szintekre beskálázott vizsgálata arra enged következtetni, hogy a nemzeti és európai identitás - bármely paradox is elsőre - igenis erősítik egymást. Bruter az egyes szintek között nem érzékel lényegi korrelációt, ám a nemzeti és európai fokozatok között mégiscsak tapasztalt némi összefüggést: mind a két identitás kapcsán a tömegkommunikáció és a tömeges oktatás elterjedését véli jelentőséggel bírónak. Bruter szerint éppen emiatt elhibázott azt a kérdezési módot alkalmazni, amely az egyes szintek közötti kizárólagos választás elé állítja a válaszadót, egy mesterséges válaszadási helyzetet teremtve (Bruter: 2004.). Mindeközben más, a témában kutakodók arra jutottak, hogy az európai identitás egészen negatív hatással van a lokális kötődésekre (Duchesne-Frognier: 1995.). Továbbgondolva: nem a nemzeti önazonosság milyensége az első számú meghatározója az európai identitásnak. De még csak a lokális és regionális tudat sem. Sokkal inkább a személyes európai tapasztalat a döntő befolyásoló tényező. Azaz például beszél-e nyelveket az illető. Vagy milyen nemzetközi tapasztalatokkal rendelkezik. Tanult-e, dolgozott-e, élt-e külföldön. Vannak-e külföldi ismerősei, barátai, rokonai. Vagy netalántán forgat-e külföldi sajtótermékeket. (Itt nem megfeledkezve a hazai média befolyásoló szerepéről sem!) Göncz Borbála elkülönít zárt nemzeti identitást, amely az imént említett külföldi tapasztalatok hiányából származik, mintsem egyfajta globalizációt és külső hatásokat zsigerileg elutasító attitűdből. A nyitott nemzeti identitás - amit az európai társadalmi elitre sokkal jellemzőbbnek tart, mint az előbbit - többek közt abban áll Göncz szerint, hogy támogatják az EU további bővítését, és nem is a külső (globális) kihívásoktól tartanak, hanem sokkal inkább az EU-n belüli nacionalista tendenciáktól. Nyitott európai identitással rendelkezőkként definiálja a szerző azokat, akik úgyszintén az Unión belüli problémákat gondolják elsődlegesnek, úgymint a gazdasági és társadalmi fejlettségbeli különbségeket, és nem tartanak például az USA "beavatkozásától". Mindeközben zárt európai identitásra vall, ha valaki a harmadik világ országaiból érkezőktől - akár szociális megfontolásokból, akár etnikai/faji alapon - óvakodik (Göncz: 2010: 105.).

8

1.4. Témaválasztás és célkitűzés De hogyan is került a csizma az asztalra? Nos, élhetnék azzal a stílszerű indoklással, hogy az EU-csatlakozás jubileumának apropóján járom körül a témát. Ráadásul idén még - többek között - európai parlamenti választásokat is tartanak hazánkban. Egyszóval minden klappolni látszik ahhoz, hogy alaposan alámerüljünk a témának... Ez azonban (ön)ámítás volna. Nem szándékozok ugyanis semmiféle összegző vagy kiértékelő tanulmányt létrehozni abban az értelemben, hogy az Európai Unióval - s így egyszersmind Magyarország EU-s tagságával és azok számszerűsíthető eredményeivel - közvetlenül foglalkozzak. Áttétetelesen kísérlem csupán megközelíteni a témát, felhasználva ahhoz, hogy egy áttekinthető képet tudjak festeni korosztályom Európához és az ún. nyugati világhoz való viszonyulásáról és beállítódottságáról. ("Viszonzásul" persze igyekezni fogok nem elhallgatni azokat az Európai Unióra közvetlenül vonatkozó állásfoglalásokat, melyeket a kutatásom során kinyertem.) Teszem mindezt azért, mert benyomásaim szerint a téma sok esetben önmagán túlmutató aspektusokat is rejt. És azért, mert őszintén úgy vélem, hogy a jelenség egyre nagyobb figyelmet érdemel a kutatók részéről.

Miért is ez az elhatárolódás egy kimondottan az Európai Unióra fókuszáló kutatás látszatától is? Alapjában véve azért, mert vizsgálódásom - még ha olykor egészen direkten az EU-ról alkotott felfogásokat és véleményeket is közli - mégiscsak a kérdéskör egy szegmensét taglalja. Jelesül: egyrészt - ha tetszik - kizárólag percepció vizsgálatra vállalkozom (azaz a dolgozatban nem fogok felvonultatni semmiféle nemzetközi vagy hazai statisztikai hivatal által kibocsátott, az EU ilyen-olyan mutatóját igazolandó számot vagy diagramot - összevetendő alanyaim "érzetével"); másrészt pedig - a címben foglaltaknak megfelelően - teljes egyedül a Miskolci Egyetem bölcsészhallgatóinak az attitűdjeire vagyok kíváncsi (mely alaposan redukálja eredményeim "össztársadalmi” érvényességét).

Miért érzem fontosnak, hogy kifejezetten ezzel a részterülettel foglalkozzak? A téma óriási távolságokat ölel fel társadalomtudományi értelemben is. Esetemben tehát

9

szükségszerű volt a kutatási irány egészen szűk lehatárolása, melynek "szabásmintáját" az EU megítélésével kapcsolatos, klasszikus értelemben vett attitűdvizsgálatok alternatívájának kissé szerénytelenül: általam történő - megteremtése iránti szándékomban igyekeztem megrajzolni. Magyarországon ezek a kutatások döntően szociológiai ihletettségűek, s ezért meglátásom szerint - természetüknél fogva sokkal inkább számszerűsítenek, kész tényeket állapítanak meg, mintsem az értékpreferenciák okait tárnák fel. (Erre persze mondhatjuk, hogy nem is az a dolguk.) Engem viszont az a kutatói felindulás vezérelt, hogy ne csupán a "hogyanokra", hanem a "miértekre" is rábukkanjak. (Erre pedig a kulturális antropológiai eszköztára kínálja magát.)

Miért éppen a bölcsészek? Nos, ennek adódik egy szimplán prózai, módszertani oka: ha a Miskolci Egyetem egészét jelöltem volna ki célcsoportomnak, az szinte bizonyosan úgy felhígította volna kutatásom végeredményét, hogy jószerivel alig tudtam volna bárminemű érvényes, a "kulisszák” mögé tekintő megállapításra jutni, mint amire a fentiekben említett vizsgálódások is képesek volnának. Mindazonáltal pedig a bölcsészhallgatókat abból a szempontból is izgalmasabbnak tartom, hogy - minden egyéb egyetemi kar iránt fenntartott tiszteletemen túl - mégiscsak ők azok, akik hajlamosabbak ezekben a politikai, társadalmi és kulturális vetületeket felvonultató kérdésekben involválódni. (Meglehet, hogy ez téves premissza részemről. Azonban kutatásom ellenpróbát ennek a kiindulópontnak nem állított.)

Mire is vállalkozik a kutatás? Értekezésem egy jelentős részében szükségszerűen foglalkozom az EU-hoz való viszonyulás szociológiai jellegű feltárásával. Így a bölcsészhallgatók körében mért euroszkepticizmus típusaival és fokozataival. Mindezt lehetőségeim szerint lebontva szakokra és szakirányokra, hogy a Bölcsészettudományi Kar vélelmezett heterogenitására is rávilágítsak, s feltárjam az esetleges törésvonalakat. Például kiderítsem azt, hogy mennyire befolyásolótényező a szakirány az attitűdök formálódása során. Sokkal nagyobb lélegzetvételt igénylő feladat a már említett "miértekre" megkapni a választ: milyen szereppel bír a családi háttér, a származás, a lakóhely és a politikai aktivitás

10

(hovatovább pártpreferencia!) abban, hogy ki hogyan alakítja ki az EU-ról alkotott képét és véleményét. Vajon város (centrum) és falu (periféria) szembeállítható egymással ennek kapcsán? Fontos-e, hogy a szülők milyen végzettségűek, és van-e jelenleg munkájuk? Meghatározza-e az egyetemista Unióhoz való viszonyulását az, hogy idén áprilisban kire szavaz?

1.5 Hipotézis Előfeltevésem szerint a Miskolci Egyetem bölcsészeinek véleménye az Európai Unióval és az euroatlanti integrációval kapcsolatban nagyjából egybeesik az ebben a korosztályban mért országos mutatókkal. Amely a kérdezettek közötti legfiatalabb korcsoportra (15-24 évesek) nézvést 26%-nyi euroszkeptikust jelent - az országos 32-33%-kal szemben (Republikon Intézet: 2014.). (Némileg talán magasabbra rúghat a szkeptikusok vagy ellenzők aránya, köszönhetően az ismeretes regionális sajátosságoknak, mint például a kimagasló munkanélküliség és gazdasági elmaradottság. Egyéb okom viszont aligha van feltételezni, hogy a számok ebben a térségben szignifikánsan eltérnének az országostól.)

(1) Jóval érdekesebbnek vélem az egyes szakok/szakirányok közötti különbözőségeket. Hipotézisem szerint a "klasszikus" bölcsészdiszciplínák - mint amilyen a történelem és magyar szakok is - esetében markánsabban érzékelhető az euroszkepszis, mint mondjuk a társadalomtudományok relációjában. Alapozom ezt egyfajta nyitott (progresszív, liberális) és zárt (tradicionalista, helyenként introvertált: szándékosan nem a konzervatív jelzőt használom!) felosztottságra, szembenállásra.

(2) Teljesen ésszerű felvetésnek tűnik előzetesen az is, hogy a biztos anyagi (családi) háttérrel rendelkező hallgatók kevésbé szkeptikusak a létbizonytalanságot inkább megtapasztaló társaikkal szemben.

(3) A Republikon Intézet megállapítása szerint hazánk azon EU-tagállamok közé sorolandó, melyekben a vidéken élő EU-szkeptikusok aránya (37%) másfélszerese a (nagy)városban

11

élőkének (24%). Miskolc vidéki - kvázi - nagyváros lévén azt hiszem, mégse vethető össze a 1,7 milliós Budapesttel ebben a vonatkozásban sem. Így hát nem várnék ekkora szakadékot a nagyvárosi (értelemszerűen többségében Miskolcon lakó) és a kisvárosi/falusi alanyaim között.

(4) Kutatásom relevációját - hogy őszinte legyek - jóval inkább attól remélem, hogy sikerül betekintést nyernem a politikai "szekértáborok" belső logikai struktúrájába a kérdéskör kapcsán. Másként: reflektálni arra, hogy a politikai elköteleződés legalább annyira kihatással van az EU-hoz való viszonyulások kialakulására, mint mondjuk a szocializáció. Vagyis nézetem szerint: a pártpreferenciák és politikai szimpátiák szoros ok-okozati összefüggésben állnak azzal, hogy kiből lesz euroszkeptikus. És jócskán gyakrabban következik előbbiből az utóbbi, mintsem fordítva. Azaz ritkábban választanak pártot aszerint, hogy miként vélekednek az EU-ról. Magyarán szólva: úgy hiszem, azért vélekednek úgy az EU-ról, mert az adott párt és annak értékvilága azt "irányozza elő" számukra.

(5) Végül bevezető fejezetem zárásaként - látszólag - a hosszasan felépített gondolati ívemet ásnám alá azzal, hogy a legkarakteresebb előfeltevésemet rögzítem. Nehezen tartom elképzelhetőnek ugyanis, hogy vizsgálandó egyetemistáim (köztük az euroszkeptikusok és "nyugatellenesek") körében a mindennapok szempontjából bármi érdemi relevanciája volna annak, hogy gyűlölik-e Brüsszelt, a pokolba kívánják-e a beáramló multinacionális cégeket, vagy hogy elegük van-e a nyugati típusú liberális demokráciákból. Úgy vélem, fogyasztási szokásaikra, külföldi utazásaikra (netán ottani munkavállalásaikra), távlati jövőképükre vajmi kevés befolyással bírnak ezek a kvázi értékalapú elköteleződések, melyek frazeológiailag tárgyalandók elsősorban...

12

2. A kutatás módszere A kutatás konceptualizálásakor mindenekelőtt abban kellett dűlőre jussak, mennyire próbáljam az első pillantásra kimondottan politikatudományi kérdésként kezelendő jelenséget kulturális antropológiai alapon közelíteni, és mennyire tudok az euroszkepticizmus kutatásában ismeretes metodikai keretrendszerből kilépni. Valamelyest fából vaskarikának tűnt ennek abszolválása, de mégsem érzékeltem antagonisztikus nehézségeket. Így hát arra az elhatározásra jutottam, hogy az egyes diszciplínák megközelítésmódjait - konszenzusteremtés céljából - szintetizálom. Abban az értelemben, hogy az euroszkepticizmus jelenségköréhez formai tekintetben a már bevált módon nyúlok (kvantitatív jellegű kérdőíves kutatás), míg tartalmi dimenziójába (a kérdések mögöttes szándéka) megpróbálom "belefecskendezni" azt a kulturális antropológiai felfogást, miszerint ne csupán puszta ténymegállapításokat közöljek, hanem intellektuális igénnyel lépjek fel azok megmagyarázására is...

2.1 A célcsoport meghatározása A kutatandó egység betájolásáról már korábban szóltam. Ez az operacionalizálás szempontjából kritikus mozzanat volt, hisz azt kellett mérlegelnem, hogy meddig tágítom/szűkítem a célcsoport átmérőjét, hogy kikre is vagyok valójában kíváncsi: igényt tartok-e a Miskolci Egyetem egészére érvényes kutatási eredmény felállítására, vagy BAdolgozat teherbírásához inkább illeszkedő feladatot jelölök ki magam számára. Maradtam a visszafogottabb verziónál, így a kutatási határt egyetemi karom köré húztam. Bölcsésznek lenni - meglátásom szerint - az értelmiségen belül kitüntetett szereppel, feladattal és felelősséggel bír. (Habár egyetemi berkekben mindig is léteztek olyasfajta közkeletű élcelődések, melyek a bölcsészek társadalmi hasznosságát - enyhén szólva is - vitatják. S ezek tagadhatatlanul fölerősödni látszanak az utóbbi években, évtizedekben.) Tanárok, történészek, írók, közírók, társadalomtudósok, kommunikációs szakemberek, médiamunkások, egyéb véleményformálók, stb. - mind-mind közvetett ráhatással bírnak a társadalom hangulatára és a

13

közvélekedésre. Arról nem is szólva, hogy – becslések szerint - a közgazdász és jogász mellett a bölcsész diplomával rendelkezők számaránya a legmagasabb a politikai eliten belül. (Ez pedig immár közvetlenül is hatást gyakorol arra, hogy milyen országban élünk.) Nem hiszem, hogy mondvacsinált indoklásnak tűnne az részemről, hogy a bölcsészekre igenis kitüntetett figyelemmel kell lennünk egy Magyarország európai integrációjának megítélését felgöngyölítő kutatás során. Innentől kizárólag a Bölcsészettudományi Karon belüli reprezentativitás kérdését kellett fontolóra vennem. Jelesül: ha homogén tömbként kezelem a kart - nem tulajdonítva jelentőséget az egyes szakirányoknak - akkor ugyan könnyebb utat választok rövidtávon magam számára - hisz nem kell foglalkoznom ezzel az aspektussal a kérdőívek felvételekor -, ugyanakkor a felvett adatok mélyreható kiértékelésénél könnyen szembetalálhatom magam azzal a problematikával, hogy némely esetben, bizonyos összefüggések kapcsán, igenis volna és van jelentősége a szakirányoknak.

2.2 A mintavételi eljárás Hipotézisem egyik pilléreként a klasszikus bölcsészszakok (magyar és történelem) és a társadalomtudományok (szociológia, politológia, kulturális antropológia) közötti, vélt szembenállásra hivatkoztam - s ez a mintavételi gyakorlatban is visszaköszönt. A filozófiai (szabad bölcsészet, esztétika, etika, kommunikáció), a filológiai (anglisztika, germanisztika) és a pedagógiai képzéseket egy harmadik blokként vettem számításba. Egy amolyan köztes csoportként, akikről előzetesen nem is igazán tudtam betájolni sem empirikus, sem racionális úton, hogy a másik két tömb melyik attitűdjéhez konvergál inkább - kiváltképp a kutatott témában. Az alapszakok és a mesterképzések között ugyan nem tettem éles distinkciót (azaz a kérdőívfelvételnél nem volt kimondott szempont az ő széles bevonásuk), de érdekelt, hogy kik azok, akik MA-képzésben vesznek részt. Ezt nem az életkori sajátosságok vonatkozásában éreztem fontosnak, hanem a további szakirányválasztás szempontjából. Előfordulhat ugyanis, hogy adott hallgató nem a BA-nak választott szakot viszi tovább mesterképzésében, ez pedig óhatatlanul egyfajta "második preferenciaként" kerül számításba. (Hasonlóképpen jártam el a

14

minor szakos megkérdezettekkel is.) A kiválasztás lefolytatását a Neptun rendszerében elérhető hallgatói névsorból való véletlenszerű kiválasztással kezdtem - a nemi arányok lehetőség szerinti figyelembevétele mellett (habár erre kutatásom különösebb igényt nem támasztott) -, mely természetesen nem zárta ki annak eshetőségét, hogy ismeretségi körömbe tartozó hallgató is kiválasztásra kerül. (Ők nem kerültek diszkvalifikálásra!) Mindezt a potenciális célszemélyek közösségi portálon történő "után keresése" követett. A válaszadási hajlandóságból és a reprezentativitásra tett igyekezetemből adódóan a kezdetben szándékosan szélesre fogott merítés végeredményben 36 főben merült ki. Ennek szakonkénti eloszlása a következő: magyar - 6 fő; történelem - 6 fő; szociológia - 4 fő; politológia - 3 fő; kulturális antropológia - 5 fő; anglisztika - 4 fő; germanisztika - 3 fő; pedagógia - 3 fő; szabad bölcsészet - 2 fő. A kérdőívek online formában kerültek felvételre 2014. január 6. és 14. között.

2.3 A kérdőíves kutatás, mint kvantitatív megközelítési mód A szigorúan strukturált és szisztematikus adatgyűjtés mindig számszerű eredményeket produkál. Pláne, ha kérdőívünket olyan zárt kérdések köré konstruáljuk, melyekre ugyan a kutató - saját prekoncepciói által vezérelve - leszűkíti a választható opciókat, ám éppen ezért lehetőségünk nyílik áttekinthető és kategorikus konzekvenciák levonására. Esetemben túlnyomóan zárt kérdések domináltak. A kutatás szemszögéből legfontosabb cenzusadatoktól (pl. szakirány, lakhely, szülők végzettsége) eltekintve csupáncsak elvétve helyeztem el nyitott kérdéseket. Értelemszerűen: kifejtős válaszokra egyáltalán nem nyílt lehetőség. A kutatás jellegénél fogva szükségszerűen szélesre belőtt (36 fős) minta megbízható feldolgozhatóságát csorbították volna ezek a terjedelmes és minden valószínűség szerint belterjes válaszok. A zárt kérdések között viszont megkíséreltem minél színesebb repertoárt felvonultatni a kérdéstípusok kapcsán, így nem megrekedve az egyszeresen eldöntendő formánál: teret engedtem a többszöri választási lehetőségnek, a Likert-skálának, a többsoros értékelőskálának vagy éppen a válaszmátrixnak. (Sőt - az online adatfelvétel egyik roppant hatékony praktikájával élve -, ún. elágaztatási pontokat is módomban állt elhelyezni, mely az adott

15

válasz függvényében tette fel a soron következő kérdést.)

2.4 A kérdőíves kutatás, mint antropológiai eszköz Az egyébként adekvátan feszes és zárt kérdőív viszont nem kaphat felmentést azon legitim szakmai elvárás teljesítése alól, hogy célkitűzésében, logikájában, tematikai felépítettségében, vonalvezetésében, - hovatovább - hangnemében mégiscsak leképezzen valamit a kulturális antropológia sajátosságaiból. Ebben kulcsszereppel bírtak azok a kérdések (kérdéscsoportok), melyek a kérdezetteket a saját életútjukat "asztalra tevő", önreflexív, retrospektív vagy épp (személyes) távlati viszonyulásra késztették. Például, fel tudják-e idézni, hogy milyen várakozásaik voltak az EU-s csatlakozást megelőzően? Tulajdonítanak-e utólag családi ráhatást szakirányválasztásukra? Lakóhelyük - és az ebből fakadó mobilitási adottságaik mennyire határozták meg eddigi életüket? Politikai nézetrendszerüket mikor érezték kikristályosodni? Miben látják visszatekintve Európa-képük kialakulásának kezdeményét és meghatározóit? Persze az oly sokat emlegetett és hivatkozásként szolgáló kulturális antropológiai instrumentumok előhívására, adaptálására, idomítására s végül alkalmazására legfőképp az adatok mélyreható kiértékelésénél volt szükségem. Pontosan akkor, amikor a jelenséget leíró számok mögé magyarázóelvű nézőpontot kellett konstituálnom...

16

3. Viszonyulások az Európai Unióhoz 3.1 A fogalmak tisztázása Eddig kissé következetlenül alkalmaztam kifejezéseimet, így óhatatlanul egymás szinonimájaként tüntettem fel bizonyos terminusokat. Elég, ha a dolgozatom címében, illetve alcímében feltüntetett euroszkepticizmusra és nyugatellenességre utalok, melyek értelemszerűen nem csereszabatos fogalmak. Nos, ez talán még egy megbocsátható óvatlanság részemről, miután az ún. nyugatellenességet ebben a konkrét esetben az euroszkepticizmus és EU-ellenesség egy szimbolikus aspektusú leágazásaként kezelem. (S mint így, gyakorta kerülnek közvetlen egymás mellé a továbbiakban is. De korántsem egymást helyettesítendő, hanem kiegészítendő és pontosítandó megfontolásokból.) Azonban minden további megnevezéssel és kategóriával igyekszem konzekvensen "dobálózni"... Ahhoz, hogy az EU kapcsán felmerülő viszonyulásokat maradéktalanul feltérképezzük, nem csupán arra van szükségünk, hogy az euroszkepszis vertikális "erősségi skáláját" felvázoljuk s így bemutassuk, hogy hány lépcsőfok vezet a feltétel nélküli EU-pártiságtól a zsigeri EUellenességig -, hanem, hogy adjunk egy horizontális tagolódást is a kérdésnek. A feltárt indíttatások így felettébb változatosakká lesznek a szemünkben. Ha ugyanis tudjuk valakiről, hogy kizárólag gazdasági, jóléti, egzisztenciális megfontolások vezérlik, amikor az EU-ra gondol, akkor aligha merülhet fel annak gyanúja, hogy az illető ab ovo utasítja el "a nyugatot". (Persze a képlet a legritkább esetben fekete vagy fehér - még adott személy kapcsán sem. Sokkal inkább hangsúlyokról és hangsúlybéli eltolódásokról van szó.) A témával foglalkozó kutatók (McLaren, Cichowski, Hooghe, Marks) a két végpontot utilitarista és szimbolikus hozzáállásnak nevezik. Az utilitarista szemléletű alanyok pragmatistáknak is címkézhetők, abban az értelemben, hogy döntően a haszonelvűség oldaláról közelítenek a kérdéshez. Nem úgy, mint a szimbolikus beállítottságúak, akik hajlamosak elvi álláspontra helyezkedni az EU vonatkozásában, s helyenként ideológiai klisékben gondolkodni (Göncz: 2010.). Kutatásom elsőként közölt eredményeit ezek fényében vezetném most elő...

17

3.2 Az EU-pártiak Az európai integrációval és a transzatlanti kapcsolatokkal legkevésbé kritikus csoportról beszélünk. Közölük is a legbizakodóbbakat szokás föderalistáknak - a minél mélyebb integrációt pártolóknak - nevezni. A kérdőívek feldolgozása során a 36 adatközlőből 5-öt (14%) találtam ebbe a kategóriába sorolandónak. Másik tónusa az EU-pártiságnak az ún. eurooptimizmus (esetünkben: 28%), mely a kutatók számára sokáig egyfajta közép-keleteurópai sajátosságnak tűnt. (Ez a 2004-es bővítést követően is megmaradt, mint érvényes kategória.) Az eurooptimista hozzáállás egy pozitív töltetű, döntően utilitarista várakozás, mely a nyugati országok gazdasági fejlettségét állítja be etalonnak és viszonyulási pontnak (Optem: 2001.). A közel 42%-os, az EU-t egyértelműen támogató tömb egy meglehetősen hízelgő arány - mind az előzetes várakozásaimhoz képest, mind pedig az országos átlaghoz viszonyítva (Republikon Intézet: 2013.). Az EU-t - így vagy úgy, de mindenképp - pártolókat messze túlnyomórészt az utilitaristák alkotják. (Számottevő az átfedés köztük és az EU-optimisták között.) Indoklásaikban a "mégiscsak jobb lett" érv köszönt vissza: több pénz jut hazánknak, szabadabban utazhatunk, jobban érvényesülhetünk. Mögöttes, elvi, szimbolikus, kulturális megfontolásokat figyelemreméltó módon - szinte csak a korábban föderalistáknak titulált 14% esetében láthatunk visszaköszönni. Ők ideológia és eszmei aspektusból is érdekesek: egyöntetűen nyugati értelemben vett baloldali, liberális, globalizációpárti, EU-orientált ez a csoport. A nemzetállamok felettiségében hisznek. Az egyén szerepét sok esetben fontosabbnak tartják, mint a közösségét. A "mégiscsak a nyugathoz tartozunk" felfogás pártolói.

3.3 Az EU-kritikusok (gyenge szkeptikusok) A dolgozatom hívószava mögötti jelentéstartalmat ezennel differenciálnám. Kutatásom során ugyanis markáns különbség rajzolódott ki a gyenge és erős kétkedők között. Utóbbiakat nevezhetjük ellenezőknek, míg előbbieket kvázi támogatóknak, de mindenesetre kritikusoknak. (Számos esetben tapasztalható párhuzam - netán átjárás - a két csoport érvrendszere, fogalmi-logikai elgondolásai és frazeológiája között, ám ha másért nem, akkor

18

legalább a vehemencia mentén distinkciót kell tennünk közöttük.) Megkérdezettjeim kereken 1/3-a skatulyázható ide. Ők azok, akik legalább ugyanakkora ellenvetéssel élnek az Európai Unióval, transzatlanti kapcsolataink és nyugati integrálódásunk metódusaival szemben, mint amennyire amúgy elfogadják és legitimnek tekintik azok létezését. A negatív érzések tehát nagyobbak vagy egyenlőek a pozitívaknál. A csoporton belüli heterogenitást nyilván ezen optimista és pesszimista "érvelemeknek" az egyik EUkritikus hallgatónak a másik EU-kritikus hallgató véleményéhez viszonyított más és más belső eloszlása okozza. Ily módon kutatásom során is találkoztam olyan EU-kritikus személlyel, aki történetes majdnem annyira állt az eurooptimisták álláspontjától, mint a - saját csoportjában mért - keményebb EU-kritikus társaiétól. Vagyis a kérdés, hogy kit minek nevezünk korántsem egzakt. Ami viszont biztos, hogy átlagát tekintve az - általam - EU-kritikusoknak nevezett csoport inkább borúlátó. Mint ahogy az is, hogy a kevésbé lemondó hangvételű attitűd alapjában véve az utilitarista szempontokkal megközelítőkre jellemző. A kritikusoknak ez a szegmense véli úgy, hogy habár az EU működésével komoly gondok vannak (Magyarország - szerintük - mindent egybevetve többet fizet be, mint amit visszakap, s az újonnan csatlakozó államok - közöttük mi is - nehezen zárkóznak fel életszínvonalban nyugati társaikhoz, míg az uniós polgár számára felkínált lehetőségek sok esetben csak elvileg léteznek, nehezen realizálhatók) összességében előnyünkre lehetne a tagság. Az EU-t és az azzal Magyarország számára együtt járó nyugati orientációt elvi kérdésként kezelendők azok, akik jobban "fortyognak". Közöttük érdekes törésvonalat véltem felfedezni: beszélhetünk egy jobboldali értéktelítettségű, - nevezzük - nemzeti indíttatású rétegről, akik a jelenleginél jóval nagyobb teret és önrendelkezést hagynának a nemzetállamoknak. ("Brüsszel ne oktasson ki minket!" - vélekedés.) És egy másik elvi alapú, az Unióval kritikus, mérsékelten szkeptikus irányultságról, mely - titulálható talán úgy, hogy újbaloldali/zöldbaloldali húrokat penget: antiglobalista szólamokra vevő, illetve környezetvédő, ökológiai szemléletet hirdet. Nem is annyira az Európai Uniót, mint intézményrendszert teszi kritikája tárgyává, hanem az EU piaci elveiből - szerintük levezethető multinacionális nagytőke ”túlburjánzását" (Dúró: 2010.).

19

3.4 Az EU-ellenesek (erős szkeptikusok) S ezennel megérkeztünk kutatásom létrejöttének kiindulópontjához, közvetlen kiváltó okához, ahhoz a fiatalok alkotta csoporthoz, mely az igazi szakmai kihívást jelenti a társadalomtudós számára. (Hogy hétköznapian fogalmazzak: ők szolgáltatják a jelenség sava-borsát.) A 36 fős mintámban 9 erősen szkeptikus hallgatót volt szerencsém lekérdezni. A 25%-nyi erősen euroszkeptikus arány amúgy nem kiugróan magas, sőt, igazából fedésben áll az általam alapul vett, a témában legfrissebb kutatási adatokkal (Republikon Intézet: 2014.). (Azt viszont tekintetbe kell vennünk, hogy az egyes kutatóintézetek által használt kategóriák és kifejezések messze nem egységesek abban az értelemben, hogy nincs közmegegyezés pontos használatukról. Amit az egyik euroszkepticizmusként mér, azt a másik már euroellenességként. Ennek tudatában igyekeztem az általam leginkább adekvátnak és célravezetőnek vélt besorolási szisztémát kidolgozni a miskolci egyetemisták körében. Így jött létre az erősen szkeptikusok tábora, azaz a tulajdonképpeni EU-elleneseké.) De mit is takar ez az egynegyednyi bölcsész? Hogy tovább bonyolítsam a helyzetet: a legkevésbé erős szkeptikusok között azokat az utilitarista motivációkkal bíró hallgatókat leljük, akik végtelenül csalódottak az Európai Unióban. Nem érzik a bőrükön gyakorlatilag semmiféle hasznát annak, hogy Magyarország 10 évvel ezelőtt csatlakozott az EU-hoz. Nem rejtik véka alá a fennálló gazdasági rendszerrel szembeni alapvető és elemi elégedetlenségüket. Döntően antikapitalista, nagytőkeellenes hajlamúak. A bankokkal szemben mérhetetlen indulataik vannak. A külföldi befektetők - úgy vélik - kirabolják az országot. Semmi áldásos nem eredeztető meglátásuk szerint abból, hogy 25 évvel ezelőtt Magyarország szabad piacgazdasággá lett (Lengyel - Göncz: 2009.). Az EU-ellenesség elvi álláspontjai azonban az EU-pártiság mellett elkötelezett olvasó számára sokkal elriasztóbbak lehetnek. Számukra azzal a megnyugtató adalékkal tudok szolgálni, hogy kimondottan és kizárólag elvi elutasításról mintámban szinte alig beszélhetünk. Az általam vizsgált közegben mindez pragmatikus és ideológiai megfontolások keveredése során jelenik meg az egyes egyedeknél. De - mint arra a fentiekben vállalkoztam - mégis szét kell szálaznunk az egyes indíttatásokat, hogy minél alaposabban megértsük az EU-ellenesség mozgatórugóit.

20

Az elvi álláspontoknak létezik egy - vélelmeim szerinti - (szélső)baloldali értékvilága. Ez nem feltétlenül kommunista világképet takar (sőt!), hanem egy lényegében anarchista, "felesleges az EU"-viszonyulást. Hogy őszinte legyek, ez kutatásom során meglehetősen marginálisan jelent meg. (Nem tartanám igazán számottevőnek az egyetemi össztársadalomban sem, ha intuíciókra kell támaszkodjak.) Jócskán figyelemreméltóbbnak mutatnám be azt az attitűdváltozatot, amely ugyan - újra leszögezném - utilitarista erőhatásoktól mentesen csakugyan nem látszott felbukkanni kutatásom során, ám tartalmiságában, érvrendszerében és gondolatvilágában rendkívül aládúcolt és koherens benyomást keltett bennem. Ez lényegében egy radikálisan jobboldali ihletettségű attitűd. Mely nem ritkán a komplett "nyugati világot" tételezi fel úgy, mint végtelenül káros, pusztító hatású hatalmi blokkot. Az EU-t elvi - ha tetszik: erkölcsi - alapon elutasítóknál azt kell látnunk, hogy - az eddig ecsetelt viszonyulásoktól eltérően - ezekben a fiatalokban már szinte egyáltalán nem vetődik fel még csak annak feltételezése sem, hogy az Európai Unió a mi (magyarok) érdekeinket szem előtt tartva működne. Kifejezetten negatív előjellel tekintenek a tagságra, mely felfogásuk szerint nem szól másról, mint az állandó európai diktátumokról és kizsigerelésről. Hovatovább: "a magyarság" felszámolásáról. Vizsgált hallgatóim között explicit módon ugyan alig, ám a sorok között megbújva igenis visszaköszönt egyfajta - legtöbbször szelektíven nagytőkeellenes - antiszemita látásmód. A demokratikus jogállammal és a szabadpiaccal, mint az Európai Unión belüli politikai és gazdasági berendezkedésekkel semmilyen mértékben nem tudnak azonosulni (Dúró: 2010.).

21

4. Az Európai Unió megítélésének szociológiai háttere 4.1 A lakóhely egzisztenciális szerepe Megvizsgált hallgatóim jelentékeny része (56%) kollégiumban vagy albérletben tartózkodik egyetemi városában. A lakóhely regionális aspektusának kapcsán kiváltképp górcső alá kellett vennem ezt a csoportot. Hisz a nap, mint nap ingázó diákok döntően Miskolcról vagy annak szűkebb/tágabb agglomerációjából érkeznek, így aligha szolgálnak Borsod-Abaúj-Zemplén megyén túl is érvényes adatokkal. Az mindenesetre kijelenthető, hogy a Miskolcon, valamint a környező (kis)városokban és községekben mért számok alapvetően egyeznek: nem érzékelhető semmiféle térségen belüli egyenlőtlenség aszerint, hogy centrumban vagy periférián lakik az illető. Aki Miskolc valamely városrészén él nem lesz kevésbé kitett az euroszkepticizmusnak, mint az, aki éppenséggel egy néhány száz lelkes környező faluban. Sőt, a Nógrád és Szabolcs-SzatmárBereg megyét is lefedő észak-magyarországi régión belül sem konstatáltam ilyesfajta eltéréseket. Élesen metszett és szembeszökő különbséget a 7 magyarországi régió kapcsán sem áll módomban felvázolni. Észak-Magyarország után az Észak-Alföld és Közép-Magyarország képviseltette magát legnagyobb számban vizsgált alanyaim között, azaz számításba kell venni, hogy mintám ezeknek a megállapításoknak az érvényességét maradéktalanul garantálandó -szűkösnek és hiányosnak bizonyult. A kiértékelésbe az ebből fakadó óvatosságot is belekalkulálva jutottam arra a megállapításra, hogy sem a Budapestről és a Pest megyéből, sem a Dunántúlról származó hallgatók nem mutatnak lényegében más attitűdöket, mint északalföldi, dél-alföldi és észak-magyarországi társaik. Mondhatnánk, "hibahatáron belüli" adatokra leltem. A kis minta okán előzetesen egészen valószínűtlennek vélt módon -- a teljes mintára vonatkozó 42%-os (pártolók), 33%-os (mérsékelt szkeptikusok) és 25%-os (erősen szkeptikusok) eloszlás hellyel-közzel megállt mindenütt(!). A szemléltetés kedvéért: a két szélsőértéket a szabolcsiak (33%, 17%, 50%) és Pest megyéből származók (60%, 20%, 20%) produkálták. A régiók hatása a 2008/2009-es gazdasági válságot követően látszott megnövekedni (Lengyel

22

- Göncz: 2009: 542.), erre utaló szignifikáns adatokra azonban kutatásomban nem akadtam...

4.2 A szülők és a létbiztonság A család szerepe az egyén életében rendkívül sokrétű, szerteágazó, rengeteg aspektussal bíró. Ámde mind közül a legközvetlenebb módon hatnak ki rá a egzisztenciális tényezők. Vizsgálatom során arra voltam kíváncsi, hogy az anyagi értelemben vett családi háttér milyen kihatással van az Európai Unióhoz fűződő viszonyulásokhoz. Kérdőívemben előfordult néhány bizalmas jellegű kérdésfeltevés, ilyen volt az, mikor alanyaimat arra kértem, adják meg (saccolják meg) szüleik havi összkeresetét/bevételét: 100.000 HUF alatti, 100.000-150.000 HUF közötti, 150.000-200.000 HUF közötti, 200.000300.000 HUF közötti vagy 300.000 HUF feletti-e. A bevételi oldalt egy kiadási oldallal is kiegészíthették. Feltüntethették a család megtakarításait és adósságait. A háztartáson belül élők számát, továbbá a ház vagy lakás alapterületét. Kijelenthető, hogy minél inkább jobb módú családból származik a hallgató, annál inkább hajlamos elvi kérdésként kezelni az EU-t. Sokkal kisebb mértékben utilitarista nézőpontok mentén tart ki az EU mellett, vagy éppenséggel bírálja azt. Az EU-val puhán szkeptikus tömböt véltem ebben az alcsoportban megnőni (44%): a pártolók (35%) és az ellenzők (21%) is veszítettek kiterjedésükből. A felértékelődő elvi és szimbolikus érveket döntően az a hozzáállás adta ki, mely szerint Magyarországnak helye van az EU-ban, csak "nem mindegy, hogy hogyan". A közepes és legkevésbé tehetős szülők gyermekeinél nem tudtam szinte egyik paraméter mentén sem elkülöníteni az indíttatásokat. Általánosságban kijelenthető, hogy minél inkább "szorul a hurok" valamely család esetében, az EU megítélése annál inkább kap utilitaritista és pragmatikus színezetet. Azonban, hogy ez leginkább EU-ellenességben vagy EU-kritikában öltene testet -- abszolút nem mondható. A bizakodók, optimisták, támogatók, pártolók tábora látszólagos paradoxonként - ezen családi körülmények között élő hallgatók esetében eléri az 50%-ot. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az elutasítás is lényegesen megnő: 31%. Ami értelemszerűen a mérsékelten szkeptikusok blokkot karcsúsítja: 19%-ra azok köre, akik a tehetősebb családból származók esetében 39%-nyi hallgatót jelent. A szülői munkanélküliség

23

taglalására a mintám nemigazán volt alkalmas. Ebben a tekintetben kénytelen vagyok egy korábbi adatsorra támaszkodni, mely szerint a munkanélküli státusznak lényegi kihatása nincs az EU megítélésére (Lengyel - Göncz: 2009: 537.).

4.3 Az EU megítélése, mint jóléti kérdés A bölcsészek - mint arról a fentiekben már szóltam - több, mint fele van távol hétköznapokon a családjától. Azaz tengeti úgy egyetemista éveit, hogy így vagy úgy, de önállósulni kénytelen. Ha kap szülői támogatást tanulmányainak elvégzésére, akkor is -- ha a saját lábán áll, s önerőből keresi meg a mindennapi betevőt maga számára, akkor is. Kutatásom alapján ők azok, akik lényegesen kedvezőbben ítélik meg életfeltételeiket. A se nem kollégiumban, se nem albérletben lakó - azaz naponta hazajáró - diákok (persze jogos vélelmezés szerint) a térségben laknak, tehát feltételezhetően a munkanélküliséggel inkább sújtott régiókban élnek ez pedig nyilván rányomja bélyegét életfeltételeikre vagy annak érzetére. De a kérdés tulajdonképpen nem ez, hanem, hogy azok a diákok, akiknek kedvezőbb egzisztenciálisan a helyzetük, azok kevésbé hajlamosak-e az EU-ellenességre? Nos, még az eddigieknél is üresebb megállapítást kell tegyek: sem a kollégiumnak, sem az albérletnek, sem a költségtérítésnek, sem a diákok munkavállalásának, sem pedig anyagi lehetőségeiknek nincs érdemi foganatja arra, hogy kiből lesz EU-pártoló vagy EU-ellenző. Ez pedig tagadhatatlanul megkérdőjelezni látszik azon korábbi megállapításomat (melyet nem mellesleg a számok támasztottak alá!), hogy a család egzisztenciális háttere érzékelhetően kihat a nyugati integráció megítélésére. Gyaníthatóan valamiféle szociokulturális vonatkozást nem vettünk számításba, mely szorosan összefügg a család anyagi helyzetével. Ilyen lehet példának okáért a szülők végzettsége, iskolázottsága és műveltsége. S megeshet, hogy még ennél is tovább kell visszamennünk, éspedig azért, mert a családból szociokulturálisan hozott "anyag" gyakorta szabja meg a politikai értékrend mibenlétét is...

24

5. Az Európai Unió megítélésének politológiai háttere 5.1 A politikai aktivitás nélkülözhetetlensége Az euroatlanti integráció, mint folyamat sokáig egy elit által vezényelt projektként került a kutatók homlokterébe. Az 1990-es évek óta merül fel úgy, mint a szélesebb közvélemény által is alakított művelet -- köszönhetően a Maastrichti Szerződésekről tartott népszavazásoknak (Anderson: 1998: 570.). Hazánk Európai Uniós csatlakozásáról kiírt, 2003. április 12-én lezajlott népszavazásán a választásra jogosultak (8 042 272 fő) 45,62%-a jelent meg (Országos Választási Iroda: 2003.). Már ebből is kitűnik, hogy a kérdés - finoman szólva sem - mozgatott meg mindenkit. Azóta persze magunk mögött tudhatunk egy évtizedet. (Méghozzá egy nem is akármilyen dekádot, mely a rendszerváltozás óta nem tapasztalt belpolitikai átrendeződést hozott.) Felvethetnénk annak gondolatát, hogy az EU-ról markánsabban állást foglaló, az azt bátrabban megítélő, az arról tudatosabban gondolkodó állampolgári attitűdök növekvő tendenciája mögött az uniós tagságunk során megélt élményanyag serkentő hatása áll (Hooghe - Marks: 2008.). Ám ezen valószerű teória dacára is élnünk kell a gyanúperrel, hogy Magyarország esetében nem kizárólag erről van szó. A kérdés kapcsán fokozódó politikai aktivitás kutatásom szerint is - szervesen összefügg az általános értelemben vett politikai aktivitással. Vagyis az EU-ról kialakított, igazán szilárd és karakán véleményekkel - nyugodjék az utilitarista és/vagy elvi álláspontokon - leginkább a belpolitikai kérdések iránt érdeklődők bírnak...

5.2 A politikai ideológiák mellőzhetősége Kutatásomból kiderült: a politikai involváltság leggyakrabban együtt jár a pártválasztással mindenesetre szorosan "előszobája" előbbi az utóbbinak. A saját magukat politikailag aktívnak titulálók, - az állításuk szerint - a közügyek iránt érdeklődők (83%) döntő többsége (61%) párt-elkötelezett is egyben. (Kutatásomban ez nem egyenlő a pártot választani tudókkal!) Míg

25

arra a kérdésre, hogy ideológiailag elszánt személyként gondolnak-e magukra: a válaszadók 92%-a nemmel felelt. (Ebbe persze belekalkulálandó az ideológia, mint kifejezés gyaníthatóan némileg - pejoratív konnotációja. Ezt látszik alátámasztani az is, amikor ugyanezt a "politikai értékrend" szóösszetétellel helyettesítettem be: a nemleges válaszok aránya 44%-ra esett vissza.) Nem megnyitva a terminológiai vitát, hogy alanyaim mit értettek pontosan ideológia alatt -- az "ideológiai hovatartozásukra" áttételesen reflektáló kérdésekre adott válaszokból kiviláglott, hogy szembeötlően kevés hallgató épített fel magában kiérlelt és koherens "világképet" a téma kapcsán. Nem egy esetben látszódtak ellentmondásba keveredni magukkal. (Bizonyos esetekben mintha megcáfolták volna néhány kérdéssel korábbi álláspontjukat. Legalábbis szép számmal találkoztam olyan hallgatóval, akinek az EU-hoz fűződő viszonyulását merőben nem az általam előzetesen elgondolt sémákban kellett értelmeznem.) A sokféleség persze, mint sok más esetben, itt is üdítően hat. Akkor is, ha az EU-val puhán vagy erősen szkeptikus táborok meglehetősen eklektikusra sikeredett ideológiai kavalkádját kell feltárnunk (Dúró: 2010.).

5.3 A médiafogyasztás jelentősége Az Európai Unió és az "európai eszme" jelentős versenyhátrányban van a hazai, "nemzeti" gondolatokkal szemben, lévén az EU üzenetei csak kvázi megszűrve, másodkézből, átgyúrva és átértelmezve kerülnek az Unió polgáraihoz. Így van ez Magyarország esetében is, ahol ezen európai tartalmak a mindenkori magyar politikai aktorok interpretációinak függvényében jutnak el a magyar lakossághoz (Göncz - Hegedüs: 2011.). Így hát egyes pártok, továbbá a politikailag értéktelített sajtó és médium szereplői együttesen ágyaznak meg az euroszkepticizmusnak, s egyszersmind a - politikatudomány megközelítése szerint - alkotják az euroszkepticizmus kínálati oldalát (Bíró Nagy - Boros - Varga: 2012: 11.). Egy 2011-es felmérés (Eurobarometer) szerint a magyar lakosság 97%-a legalább hetente néz televíziót, 78%-a legalább hetente hallgat rádiót, 69%-nyian forgatnak újságot és 53% azok aránya, akik interneteznek. Leszögezendő: a 2012-ben leglátogatottabb hírportálok (Index, Hír24, [origo], Hvg.hu) valamennyien Európa-párti attitűdöt sugároztak. A hagyományos sajtó

26

és a rádió jelentősége mindent egybevetve is eltörpülni látszik a tévé és az internet mellett. A televízió a teljes lakosság körében őrzi primátusát a világhálóval szemben (Bíró Nagy - Boros - Varga: 2012: 18-19.). Nos, kutatási eredményeim szerint a bölcsész hallgatók körében mindez már nem állja meg a helyét: elsődleges hírforrásként az internetet említették a legtöbben (58%), míg a televíziót 36%-nyian. (A maradék 6%-on osztozott a nyomtatott sajtó és a rádió.) Arra a kérdésre, hogy milyen gyakorta keresnek rá a neten hírportálokra, közéleti, netán külpolitikai jellegű oldalakra, a kérdezettek 72%-a mondta azt, hogy napi rendszerességgel, míg 11% vallotta azt, hogy egyáltalán nem olvas ilyeneket. A televízió híradók és politikai háttérműsorok esetében ez az aránypár 58 és 28%. Vagyis a tévé kínálta műsorokat kevesebben nézik, és jóval többen is maradnak tőlük távol. Némi érdekesség: megkérdezettjeim között a bulvárjellegű hírekre – saját bevallásuk szerint - 39%-nyian hamarabb kattintanak, mint bármely politikai vagy közéleti kérdéssel foglalkozó cikkre...

5.4 A pártpreferenciák elsődlegessége Az informáltság - s egyben az informálatlanság - tehát döntő lehet az EU kapcsán felállított attitűdök szempontjából. Ám mégse hárítható a felelősség egésze az egyes médiatényezők nyakába. A Policy Solutions 2012-es elemzése mélyreható képet kívánt adni a magyarországi politikai aréna szereplőinek EU-hoz való viszonyulásáról is. Így górcső alá helyezte a 2009-es EP-választásra íródott programokat, illetőleg a 2010-2012 közötti írásbeli és szóbeli pártnyilatkozatokat, melyekből - néhány önellentmondástól eltekintve - az alábbi fő csapásirányok körvonalazódnak az egyes pártoknál. A Fidesz-KDNP szövetség alapvetően az Európai Unió kereteiben gondolja el hazánk jelenét és jövőjét. Ha ellenvetése van, az leginkább az uniós bürokrácia csökkentésére irányul. Magyarországot a "keleti nyitás kompországaként" képzeli el, amely az EU-tagsággal járó előnyöket megtartva, új gazdasági kapcsolatokra tesz szert. Az MSZP 2010-es kampányprogramjában deklarálva vannak a párt főbb uniós elvei: a minél mélyebb gazdasági és politikai integráció hívei. Támogatják a bővítést. Az európai értékek itthoni és a magyar érdekek Európában való képviselete mellett "esküdnek fel". A Jobbik, mint radikális erő a -

27

tanulmány szerint - tipikus euroszkeptikus párt. Janus-arcúak olyan értelemben, hogy egyrészt az EU-ból való kilépéssel fenyegetnek, másrészt viszont "nemzetek Európájáról" beszélnek, vagyis a nemzetközi viszonyrendszer gyökeres újragondolása esetén a bennmaradást is el tudják képzelni. A Lehet Más a Politika az EU demokratikus berendezkedését megőrzendő értéknek tartja. Az uniós intézmények demokratikus legitimációját vélik problematikusnak. Továbbá szót emelnek a szegénység és az "ökológiai kizsákmányolás" ellen (Bíró Nagy Boros - Varga: 2012: 24-29.). Kétségtelenül kutatásom legérzékenyebb pontjához érkeztem: kérdőívemben kénytelen voltam szerepeltetni közvetlenül aktuálpolitikai vetületű kérdéseket. Így kezdve azzal, hogy idén tavasszal (a kérdőívek felvétele 2014 januárjában zajlott) kérdezettjeim szándékoznak-e részt venni az országgyűlési választásokon? Alanyaim 67%-os arányban biztosra mondták, hogy az urnák elé járulnak április 6-án, 22%-nyian hezitáltak (vagy nem tudták) és mindössze 11% felelt kategorikus nemmel (vagy nem árulta el). Ez a meglehetősen magas részvételi hajlandóságot mutató számsor egyúttal arról is árulkodik, hogy a politikai aktivitással nem feltétlenül jár együtt a politikai informáltság. (Megerősítés abban, hogy nem szabad csak és kizárólag a hírfogyasztási szokások aspektusára leszűkíteni az euroszkepticizmus kérdését.) A hazai választásokhoz viszonyított presztízscsökkenését jól szemlélteti az európai parlamenti választásoknak, hogy az arra vonatkozó kérdésre az igenek aránya 53%-ra apad (ami még így is kimagaslóan jónak számít!), a "talánnal" válaszolóké 36%-ra nőtt, a "biztos nemeké" pedig maradt 11%-on. Az EP-választásoktól való távolmaradás leggyakoribb érve az volt, hogy nem igazán van következménye ránk nézvést annak, hogy kik és milyen arányban képviselik hazánkat Strasbourgban. Ennél is kényesebb kérdés elé voltam muszáj állítani válaszadóimat, amikor a konkrét pártpreferenciáikra kérdeztem rá. (Ez valóban preferenciamérés volt abban az értelemben, hogy a hallgatók első és második helyre is tehettek pártot. Sőt, meghatározhatták azt a politikai alakulatot, melyre utolsóként voksolnának.) Az összes megkérdezett (36 fő) közül csupán alig 11% (4 fő) mondta azt, hogy nem választana pártot. Kérdésem egyáltalán nem pusztán az egyes pártok támogatottságának felmérése szándékából lett beiktatva. Sőt, önmagukban érdekesnek és értékesnek abban az értelemeben nem is

28

tételezem fel ezen információkat, hogy nekem bármit is kellene kezdenem velük. (Ad absurdum: elemezni és megmagyarázni őket.) Ám a történelmi hűség kedvéért: Jobbik - 27%; Fidesz-KDNP - 25%; LMP - 16%; Együtt-PM - 9%; MSZP - 6%; Liberálisok - 3%; 4K! - 3%; nem válaszol / nem választ: 11%. (Eszközként kellett ezeket az adatok kinyernem ahhoz, hogy az egyes attitűdök feltárására egy újabb szempontot vethessek be.) Kutatásomból kiderült, hogy a bölcsészek Jobbikkal szimpatizáló csaknem 1/3-a nem az EUellenességét tartja a párt "fő érdemének". A szociális és etnikai feszültségek megoldására tett javaslataikat a többség előbbre sorolta. Ennek a 27%-nak jelentékeny része nem is ért feltétlenül egyet a párt ebbéli retorikájával. Ha volna második szavazatuk, akkor ez a tömb azt nagyjából egyenlően harmadolva a Fidesz-KDNP-nek, az LMP-nek és valamely baloldali pártnak adná. Tehát meglehetősen heterogén csoportól beszélünk. Az általam mért - korábbi fejezetben említett - erősen szkeptikus (EU-ellenes) 25%-nyi hallgató valamivel több, mint fele keresendő a Jobbik szavazókörében. (Ők nem ritkán elvi alapon kétkednek.) A tábor másik fele alapvetően - döntően utilitarista szempontból - kritikus, de pártolja a nyugati integrációt. A Fidesz-KDNP-re voksolni szándékozók között találjuk az erősen szkeptikus csoport másik felét. Még érdekesebb, hogy a puha szkeptikusokon is osztozni látszik a jobbközép párt a Jobbikkal. A Fidesz ennek a rétegnek az EU-t elvi (szimbolikus) alapokon kritizáló, kisebb hányadát foglalja táborába. Ezen kívül még elhanyagolható számban ugyan, de föllelhető szimpatizánsai körében a szinte kritikátlan EU-pártiság is. A Fidesz-KDNP-re szavazó hallgatók - szerény kiértékelésem szerint - jóval inkább tisztában vannak pártjuk EU-val kapcsolatos irányultságával és irányelveivel, mint a jobbikosok. (Másodpreferenciájában a fideszes bölcsész LMP-re és Jobbikra szavazna.) Az LMP tábora döntően utilitarista EU-párti, akik között fellelhetünk elvi alapon, mérsékelten kritizáló szkeptikusokat is. Európai integrációban hívő, ökológiai/ökopolitikai szemlélettel rendelkező, másodpreferenciájában jobboldalra és baloldalra egyaránt szabad vegyértékekkel rendelkező bölcsész. Kérdőívem felvételekor a 2014-es választások alkalmából formálódó baloldali és liberális pártokat külön-külön tüntettem fel. A 4K!-tól eltekintve - azt hiszem, ezúttal bőven kezelhető ez a csoportosulás egy politikai táborként, mely megkérdezettjeim csaknem 1/5-ét adja. Ez a

29

néhány fő egyöntetűen EU-párti: szimbolikus és pragmatikus megfontolásoktól vezérelve egyaránt. Totálisan elzárkóznak annak lehetőségétől, hogy - általuk vélt - euroszkeptikus pártra (Jobbik, Fidesz) adják le voksukat.

30

6. Az Európai Unió megítélésének szociokulturális háttere 6.1 A lakóhely kulturális szerepe

A lakóhelyet korábban tisztán gazdasági és szociális kérdésként taglaltuk. Vagyis nem kerítettünk túl nagy feneket annak, hogy a regionalitás és a centrum-periféria kérdésén túl, s a már ismeretes, szimplán szociológiai vonatkozásokon kívül akadnak-e más aspektusai is. Mintám a lakóhely tekintetében - mint arról már szóltam - csak meglehetős jóindulattal nevezhető országos lefedettségűnek, ez pedig a - korábban vélelmezett - regionális sajátosságok felgöngyölítésekor tagadhatatlanul hátrányként csapódott le: hogy ezért, vagy valami más ok miatt nem rajzolódtak ki éles különbségek az egyes országrészek és megyék között, azt már kár volna latolgatni. Egy biztos, ily módon a túlságosan is egybehangzó számokat szociokulturális szemüvegen keresztül sem lehet másként értelmezni, minthogy nincsenek kiugró eltérések egyik vagy másik régióból származó hallgató vizsgálatakor sem. Sőt, ami azt illeti város és falu szembeállításakor sem tapasztalhattunk szignifikáns elhajlást se ide, se oda. Bármennyire is kínálkozna a kutatói megállapítás, hogy a nagyvárosi "klíma" megóvja a hallgatókat az euroszkepticizmustól és nyugatellenességtől, míg kisvárosi és falusi társaik e téren "védtelenek" -- nem áll módomban élni ezzel a frázissal. Még annyiban sem, hogy a Miskolcon albérletben élő vagy kollégiumban lakó hallgatók másként viszonyulnának az EU-hoz, mint a többiek. Korábbi fejezetemben ejtettem szót arról, hogy előbbiek érzékelhetően pozitívabban ítélték meg anyagi helyzetüket, mint a bejárósok -- mégse volt kimutatható ennek az egzisztenciális paraméternek semmiféle ráhatása az EU megítélésére. Némileg bonyolította a képet, hogy a biztosabb családi háttérrel rendelkezők és az anyagi helyzetüket kedvezőbbnek ítélő kollégista/albérlő tömb között csak kis részben volt átfedés. (Ez könnyen betudható egy módszertani hibának is, de megeshet, hogy a "valóság" és a percepció külön útjairól kellene beszélnünk.) Azaz, ha sem a lakóhelynek, sem a tartózkodásnak nincs érdemi jelentősége az EUmegítélésére, akkor az úgynevezett "nagyvárosi miliőt", mint sok más esetben létező faktort ebben a konkrét esetben - nemes egyszerűséggel - nem lehet értelmezni. Persze formális

31

logikai és az elemi ész szabályai szerint nyilván nem mindegy, hogy valaki Miskolc-Tapolcán, Budapest II. kerületében vagy az Avas-lakótelepen, netán valamely csereháti kis faluban lakik-e. De ez nem az adott régió, térség vagy település kulturális közegével van korrelációban. Ezt látszik megerősíteni kutatásom azon megállapítása is, hogy a család egzisztenciális háttere - míg a lakóhely regionális aspektusával egyáltalán nem, a centrumperiféria összefüggésében is szinte kimutathatatlan módon, ám - a közvetlen lakóhelyi környezet ázsiójával már bizony mutat analógiát. Vagyis, ha mégis definiálnunk kell valamiképp a szociokulturális meghatározottságot, azt sokkal kisebb egységekben gondolkodva kell tennünk: mikroklímákban, mint amilyen pl. az utca is. Vagy a család!

6.2 A szülők és az értékrend Az egyén számára a család jelentette kötelék már csak azért sem szorítható be csupáncsak gazdasági, szociális és financiális mezsgyére, mert néhánnyal ezelőtti fejezetemet éppen azzal zártam, hogy a családi jólét önmagában nem látszik elégséges magyarázóelvnek az EU-val kevésbé ellenséges attitűdök meglétére, minekutána az életkörülményeiket saját maguk inkább jónak ítélő hallgatók (kiváltképp kollégisták és albérlők) vonatkozásában nem állt fenn ugyanez a tendencia. (Mint azt eggyel ezelőtt leszögeztem: a két csoport egyáltalán nem áll fedésben egymással. Sokkal inkább komplementer viszony mutatható ki közöttük.) Ez a "rejtély" viszont mindenképp újragondolásra hívja a kutatót: lehetséges-e, hogy az a néhány - átfedésben lévő - hallgató, akit otthon relatíve biztos háttér vár - s ebből adódóan a kollégiumban/albérletben sem kell nélkülöznie - nem azért alakít ki mérsékeltebb, középre húzódó alapállást a nyugati integrációval kapcsolatban, mert olyanok a család anyagi körülményei, mint amilyenek, hanem azért, mert a szülők anyagi körülményei óhatatlanul együtt járnak a magasabb szintű társadalmi státusszal, foglalkozási körrel, végzettséggel, iskolázottsággal és műveltséggel? Emlékeztetőül: a szerényebb egzisztenciális alapokon nyugvó családok gyermekei 50%-ban pártolják az EU-t, 19%-ban mérsékelten kételkednek benne, míg 31%-nyian szkeptikusok erős fogalmi értelemben. Jobb módban élő társaik esetében ez 35, 44 és 21%. Mely utóbbi szembeötlően visszafogottabb attitűdre vall. Egyik "szélsőség" irányába sem leng ki

32

lényegesen. Ám a helyzet paradoxona, hogy a kevésbé jómódúak között többen utasítják el ugyan, de többen is állnak ki egyértelműen az nyugati integráció mellett. Felmérésem alapján a fizikai munkát végző szülők gyermekei - jelentős átfedésben a kevésbé jómódúakkal - hajlamosabbak a kategorikus igennel (48%) vagy nemmel (34%) felelni az EUtagságra. A vállalkozó szülőkkel rendelkezők körében a masszív elutasítás egészen minimális (9%), a mérsékelt támogatók köre náluk a legnagyobb (52%). Az értelmiségi hivatással bíró szülők kapcsán azt kell regisztrálnunk, hogy hasonlóan a fizikai munkásokhoz, itt is a két szélsőérték kerül előtérbe: pártolók 41%-on, ellenzők 32%-on. Külön kitértem az államigazgatásban dolgozó szülőkre is. Esetükben gyermekeik 40%-a pártolja, 30%-a enyhén kritizálja, ugyancsak 30%-a ellenzi az EU-tagságot. A szülők végzettsége szempontjából - ami könnyen belátható, nem feltétlenül áll egyenes összefüggésben a munkahelyükkel - az alábbiakat állapította meg kutatásom. Az érettségizetlen szülők gyermekei inkább pártolják az EU-t (48%), mint nem (36%). A mérsékelten szkeptikusok a harmadik helyre (16%) szorulnak ebben a csoportban. Az érettségivel rendelkező szülők esetében kísértetiesen hasonló eredmény tárul elénk: 41, 29 és 30%. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők vonatkozásában mindez: 48, 36 és 17%. A műveltségre vonatkozó információkat csupán áttételesen tudtam kinyerni válaszadóimból: arra kérdeztem rá, hogy szüleiket mennyire tartják olvasottnak. Gyermekkorukban inspiráltáke őket, hogy minél többet olvassanak? (Vagy jártak-e színházba? Mennyire kerültek és kerülnek szóba közéleti kérdések a vacsoraasztalnál?) Ennek fényében, a műveltséget nehezen konceptualizálható változó mentén arra jutottam, hogy azok, akik neveltetésük során megkapták a kellő "kulturális dózist", átlagosan semmivel sem vélekednek másképp, mint azok, akikre ilyen szempontból nem ügyeltek szüleik.

6.3 Az EU megítélése, mint elvi kérdés Mindezek pedig afelé orientálják kutatásom analizáló nézőpontját, hogy a közvetlen lakóhely és a család anyagi helyzetét nem pusztán a szülők intellektuális jellemzőivel kell kiegészítenünk - ha egységes és mindent lefedő szociokulturális magyarázatot keresgélünk -, hanem meg kell értenünk, hogy a jelenség még ennél is alsóbb szinteken formálódik. A család

33

által felkínált szociokulturális minta ugyanis az EU megítélésének vonatkozásában lényegében legalább annyira át van politizálva, mint az egész kérdéskör. (Vagyis "cseppben a tenger".) Bölcsész hallgatóimat arról faggatva, hogy szüleik mely politikai párthoz (értékközösséghez) tartoznak meglátásuk szerint - egyébként valamennyi (!) megkérdezettől választ kapva kiderült, hogy az ún. "ideológiai béklyók" még ebben a korosztályban is makacsul tartják magukat. A Fidesz-KDNP-vel szimpatizáló hallgatók - saját bevallásuk szerint - szülei is ugyanerre a pártra szavaznának. Ugyanez érvényesül a baloldali blokk pártjainak esetében is. A Jobbik és az LMP támogatói között pedig azt láthatjuk, hogy míg az LMP mellett kizárólag olyan diákok állnak ki, akiknek a szülei - a hallgatók meglátása szerint - maguk is LMP-sek (csekély számban volt ilyen) vagy valamely baloldali pártra helyeznék voksukat (sokkal jellemzőbb). A Jobbik - mint arra már tettem utalást - szavazótáborában rendkívül sokszínű. Ez derült ki itt is: a velük szimpatizáló bölcsészek szüleinek - vélelmezett - pártpreferenciája úgy baloldali, mint a jobboldali és radikális jobboldali tendenciákat is rejtett. Mint a korábbiakban, itt sem sem azért kellett ilyetén közvélemény kutatásba bonyolódnom, mert ezek a számok és halmazok önmagukban volnának érdekesek. Akkor válik izgalmassá ez a kérdés, hogyha az eddig leszűrt - módfelett szerteágazó - eredményeket összekapcsoljuk a szülők gyermekeik irányába mutatott politikai értékrendszerével. A 36 fős halmazomon belüli EU-t pártoló föderalisták (14%) - saját elmondásuk szerint erősen Európa-párti neveltetésben részesültek. Szüleik nem pusztán haszonelvű szempontból, hanem elvi alapon is az "európaiság" mellett állnak ki. Hazánk 2004-es társulásával messzemenőkig egyetértettek. Gyermeküket támogatnák abban, hogy külföldön folytassa egyetemi tanulmányait. Az EU-t mérsékeltebben pártoló eurooptimisták (28%) csaknem 3/4-e vallotta azt, hogy kifejezetten Európa-párti neveltetésben részesült. Nagyjából az imént elmondottak érvényesek erre a részhalmazra a szülők vonatkozásában -- habár az elvi és utilitarista megfontolások jobban keverednek. Az Unióval és a transzatlanti kapcsolatokkal puhán szkeptikus tábor (33%) esetében a szülők befolyása szintén igen magas. Közel a felük állítja azt, hogy szüleik EU-val kapcsolatos álláspontja teljes fedésben van az övéjével. A többiek úgy vélekednek, hogy alapvetően egyezés van a szülei és az ő álláspontja között. Nem okozna - a hallgatók válaszai szerint -

34

"családi perpatvart", ha külföldi egyetemre járna néhány szemeszter erejéig, vagy ha alkalmilag munkát vállalna valamely nyugati országban. A szülők támogatják őket, hogy minél több idegen nyelven tudjanak megszólalni. Az erősen szkeptikusok avagy ellenzők (25%), mint sok más aspektusban, itt is érdekes adalékokat szolgáltattak -- a bevallottak alapján: ezen szülők viszonyulnak legkevésbé elvi alapon az EU-hoz, mint ahogy gyermekeik jelentős hányada is. A jobbára utilitarista megfontolások gyanánt pedig korántsem egyértelmű a szülők felfogása a nyugati integrációról. A "rendszerváltás vesztesei"-attitűdöt sokkal inkább éreztem felsejleni a családi háttérben, mint a kimondottan elvi alapú EU-szkepszist. Az idesorolandó hallgatók ítélték a legkevésbé meghatározónak magukra nézvést szüleik politikai preferenciáit. Ők azok, akik bölcsésztársaikkal ellentétben a leginkább hajlamosak más párta szavazni, mint szüleik. Persze ennek a kérdésnek az ideális és korrekt feltárása akkor történhetett volna meg, ha a szülőkkel is felveszem a kérdőívet. Ennek hiátusa lévén pedig minden további elemzés merő spekuláción alapul. (Nem extrapolálnék!) Konzekvenciaként mégis leszűrhető talán annyi, hogy az EU-t relatíve kedvezően ítélő többség (75%) számára igenis determináló tényezőként kell számításba vennünk a szülők pártválasztását és az EU-hoz kötődő viszonyát! A kutatás szempontjából kitüntetett figyelemmel kísért, erősen kétkedőkről és ellenzőkről pedig immár azt is tudjuk, hogy sem a Fidesz és/vagy Jobbik iránti szimpátiájukat, sem pedig EUszkepszisüket nem lehet egyedüliként a család "ideológiai portfóliójának" folyományaként beállítani. Az elvi kérdés tehát lehet, hogy mégsem annyira elvi, mint azt hirtelenjében feltételeztem...

35

7. Az európai identitás vetélytársai 7.1 Az Y generáció és a "büszke nő" A társadalomtudományok azon 1980 és 1995 között (más kalkulációk szerint: 1982-1998) születetteket nevezi globális értelemben Y generációnak, akik a XX. század legvégén robbant infótechnikai forradalomba (számítógépek, internet, mobiltelefon) mintegy "beleszülettek". Magyarországon ez a nemzedék egy olyan másodjelentéssel is bír, mely szerint ők azok a fiatalok, akik 1990 után szocializálódtak. Tetemes hányada nem mellesleg a rendszerváltozás után született, így a plurális demokráciát, a szabad határokat és a piacgazdaságot természetesnek tartja (Tari: 2010: 7.). Megkérdezettjeim értelemszerűen kivétel nélkül az ominózus generáció tagjai. A distinkció kedvéért 1990 előtt, 1990-1994 között és 1994 után születettekre osztottam mintámat. Attitűdjeiket tekintve lényegi határvonalakat annyiban lehet meghúzni, hogy a '90 és '94 között születettek közül arányaiban (!) több erősen szkeptikus hallgató mutatkozott. (Ám mindez a mintha szűkössége miatt gyakorlatilag figyelmen kívül hagyandó felismerés.) Adataim alapján viszont általános érvényben kijelenthető, hogy az Y generációs bölcsészhallgatók szembeszökő kivándorlási hajlandóságot mutatnak: 42%-uk egészen valószínűnek, míg 17%-uk elképzelhetőnk tartja, hogy a közeljövőben elhagyja az országot (akár tanulmányi, akár munkavállalási apropóból). Mindössze 19%-nyian válaszoltak kategorikus nemmel. (Ezen belül 11% akkor sem hagyná el az országot, ha itteni életfeltételei alapvetően lehetetlenülnének el.) Utóbbi halmazt döntően az EU-val elvi és érzelmi alapon enyhén- és puhán szkeptikus - hallgatók alkotják. Az akár rövid, akár hosszútávú kivándorlást fontolgatók (vagy annak gondolatától el nem zárkózók) 60%-os tömbje szinte kizárólag Európában gondolkodik, mint úti célban. A kérdésre, hogy mely európai térségbe mennének szívesen, messze a nyugat-európai országokat említették. A közép-kelet-európai, dél-európai, észak-európai államok szinte csak elvétve kerültek szóba. A legnagyobb kivándorlási hajlandósággal rendelkező nemzedék tehát az "öreg kontinensen" képzeli el jövőjét -- kutatásom szerint legalábbis.

36

Az ELTE Társadalomtudományi Karának legfrissebb mérései szerint a magyar fiatalok Hollandiát választják a legnagyobb előszeretettel, és Nagy-Britanniában érzik magukat a legotthonosabban. A tanulmány kimutatja mindezen túl azt is, hogy a főbb alapértékeket mérő ún. Schwartz-értékskálán a magyar fiatalok a környező, volt szocialista országok fiataljainak attitűdjeihez konvergálnak. Eszerint a mieinknél már csak a cseh és szlovák fiatalok individualistábbak. Újítókedvben és progresszivitásban előbbiek lehagynak bennünket, míg utóbbiakkal és a szlovénekkel holtversenyben állunk. A lengyel és bolgár Y generáció tagjai értékőrzésben sokkal előznek minket (ELTE TátK: 2014.). Meglátásom szerint a magyar fiatalokra érvényes minta vizsgált bölcsészeinkre is kivetíthető az egyéni ambíciókat illetően. Az alacsony szolidaritási szintet és a közösségben gondolkodást firtató kérdéseim mind afelé látszanak mutatni, hogy a kép ebben az aspektusban meghökkentően egységes. Az EU-t pártoló vagy ellenző, a kivándorlást fontolgató vagy attól elzárkózó hallgatók egytől egyig elsődleges szempontként a saját útjuk egyengetését látják. Ennélfogva az euroatlanti és a nyugati integrációhoz kétkedően vagy ellenségesen viszonyulók esetében sem rajzolódott ki más.

7.2 Európaiság vagy nemzeteszme A szkeptikusokról tehát már tudjuk, hogy alapértékeikben semmivel sem kollektivistábbak az EU-t kevésbé támadó vagy azt éppenséggel támogató társaiknál. Az EU-szkeptikus egyetemista nem aszerint éli mindennapjait, hogy szükségszerűen "egy nagyobb egész" vagy valamely közösség részeként tételezze fel magát. Ha tetszik: egoista, akinek a formális logika szerint nincs igénye a "valahova tartozásra". Szociálpszichológiai megközelítésből viszont tudhatjuk, hogy a helyzet korántsem vezethető le ilyen naivan. A téma a rendszerváltás óta kiváltképp képez izgalmas tudományterületet. A magyar nemzeti identitást az ezredforduló tájékán boncolgató kutatások arra a megállapításra jutottak, hogy a társadalom egészében a nacionalizmus elfogadottsága eléri a 2/3-ot (Csepeli - Örkény - Székelyi - Poór: 2004: 474475.). Közösségi identitást az egyén a XXI. században legkönnyebben a nemzetiségben, a nemzetiességben, a nemzeteszmében -- ha sarkosan szeretnénk fogalmazni: a nacionalizmusban talál. Nem meglepő, ha első nekifutásra a kutató erősödő nacionalizmust és

37

nemzettudatot tételez fel az euroszkepticizmus jelenségköre mögött. Kutatásom alapján az EU-ban mérsékelten kételkedők utilitarista megközelítői között a "nem vált be" (a tagság) és a "túl messze van" (Brüsszel) érv került elő. A 2008-ban kitört globális pénzügyi válságot a legtöbb, a nyugati integrációt kritizáló hallgató egyben az Európai Unió válságaként is értelmezi. Hogy szimplán gazdasági természetű vagy azon túlmutató (politikai, társadalmi, kulturális, civilizációs) válságról van-e szó -- megoszlottak az álláspontok. Az EUhoz elvi és szimbolikus alapon közelítők esetében inkább dominált az utóbbi narratíva. Ebben a radikális részhalmazban köszönt vissza az a felfogás is, hogy Magyarország "gyarmati sorba" kényszerül az "EU igája" alatt. A kérdésre, hogy elsősorban európainak vagy magyarnak tartja-e magát az illető: hallgatóim egészen eltörpülő hányada (8%) válaszolta csupán azt, hogy elsődlegesen európai. (Nem nehéz kitalálni, hogy ők az EU-hoz föderalista attitűddel viszonyuló tömbben találhatók.) 10 bölcsészből tehát legalább 9-en a magyarságukra büszkébbek, mint arra, hogy Európában élnek. Ez pedig mindenképp elgondolkodtató, ha továbbra is elfogadjuk a tényt: a magyar fiatalok az EU-n belüli társaikhoz mérten individualistábbak az átlagnál. De büszkébbek-e valójában magyarságukra, magyar származásukra? Vagy csak arról van szó, hogy a "legkisebb rossz" logikája szerint ők a magyarságot választják, mint identifikációs kapaszkodót? Erre derített kutatásom fényt, amikor a kérdést úgy tettem fel: melyik társadalmi csoportban érzi magát a leginkább "odatartozónak" (önazonosnak), azaz hovatartozásai közül melyikre a legbüszkébb? (A családot, a baráti kört, az egyetemi kart, zenei ízlést, pártpreferenciát stb. szándékosan nem emeltem a válaszopciók közé, mert félő volt, hogy "elviszik" a voksokat. Nem is ezekre voltam ezúttal kíváncsi.) Eszerint a hallgatók 28%-a teszi első helyre ebben a rangsorban a megyét/régiót/térséget, ahonnét származik. 17%-uk számára az a legfontosabb, hogy Magyarországon él, függetlenül attól, hogy az ősei is magyarok voltak-e. 28%-uk számára az a legfontosabb, hogy Magyarországon ("magyar földön", a Kárpátmedencében) élhet, és hogy - tudomása szerint - minden felmenőjét magyarnak mondhatja. A már említett 8% kitartott amellett, hogy európaiságára a legbüszkébb. S végül csaknem 19%-nyian (!) voltak azok, akik magyarságukon túl azt tüntették fel primer identitásképző tényezőjükként, hogy se nem zsidók, se nem cigányok. És ami igazán fontos: ebben a közel 1/5-ödnyi halmazban az EU-t mérsékelten pártolótól, az azt mérsékelten bírálón át, a nyugattal durván

38

ellenséges attitűddel rendelkező hallgatóra egyaránt akadtam! (Persze több, mint felük az erősen szkeptikusok közül került ki.) Azontúl, hogy a hallgatók 1/3-áról megtudtuk: nem a magyarságtudatuk jelenti elsődleges identitásukat (benne a kis létszámú européer, illetve a szépszámú lokálpatrióta) - az is tisztázódni látszik, hogy a fennmaradó 64%-ból - akik magyarságukra a legbüszkébbek - 17%nyian egyfajta befogadó, integráló kultúrnemzet mentén konstruálják meg nemzettudatukat. A fennmaradó 17 hallgató (47%) esetében viszont arról kell tudósítanunk, hogy nemzeti büszkeségérzetük döntően etnocentrista és etnicista ("vérségi") alapokból építkezik. Ebből pedig közvetlenül levezethető - és mint azt a témában tett szociálpszichológiai magyarázóelvek is szemléltetik -, hogy ez a fajta befelé fordulás kellő táptalajként asszisztál a soviniszta logikával bíró nacionalizmus és idegenellenesség kifejlődéséhez (Csepeli - Örkény - Székelyi - Poór: 2004: 476-477.).

7.3 Európaiság és nemzeteszme

Az közép- és kelet-európai nemzeteszmék evolúciójának döntően más a története, mint a nyugat-európaiaknak. Nyugaton a modern nemzeti szuverenitás élménye beépült az évszázados szocializációba. Míg a mi térségünkben a jellemzően birodalmi kereteken belül élő népeket/nemzeteket ennek szele ugyan megérintette, ám egyszersmind képtelen volt állami szinten meghatározó identitásképző erővé válni (Bibó 1986: 193.). A "múlt kísértetei" pedig azóta is visszajárnak: a provincializmus, a tekintélyelvűség, a paternalizmus és persze a nemzeti frusztráció (Weaver: 2006.). Eszerint Nyugat-Európában (és az USA-ban) a nacionalizmus "patrióta kordonon" belül tartásáról , míg Közép-Kelet-Európában a nacionalizmus soviniszta elhajlásáról kell beszélnünk. Ennek kivetülése és sajátos manifesztálódása a Magyarországon mérhető, az euroszkepticizmussal szervesen összefüggő globalizáció-ellenesség (enyhébb formáiban: globalizációkritika, globalizációszkepszis). A transznacionális tőkemozgás, a multinacionális vállalatok és a nemzetközi gazdasági folyamatok közkeletű asszociáció szerint az Európai Unió - állítólagos - válsága mögött bújnak meg. Eddigi kutatások arra engednek következtetni,

39

hogy az EU-t a hazai közvélemény csak részben kezeli a globalizáció folyamatainak fő alakító hatalmaként. Igen jelentős azok tábora, akik egyfajta köztes szinten helyezik el az Uniót, mint a nemzetállamok és a globalizáció közötti posztnacionális szereplőt (Göncz: 2010.: 178-179.). Saját kutatásomban a globalizációhoz, mint kifejezéshez társított képzetekre voltam kíváncsi. Válaszadóim közel 3/5-e kapcsolt hozzá inkább pejoratív vagy negatív jelentéstartalmat. Kevés kivételtől eltekintve egybehangzóan úgy vélekedtek bölcsészhallgatóink, hogy a globalizáció korunk ellentmondásos folyamata. Azonban viszonylag kevés számmal jöttek elő kimondottan "nemzeti alapon" bíráló szkeptikus attitűdök. Sokkal inkább a kapitalizmussal, mint igazságtalan és fenntarthatatlan rendszerrel szembeni kritikaként tudom ezeket utólag interpretálni. A "magyarságra veszélyt jelent"-narratíva elenyésző arányban mutatkozott, habár ezek esetében masszív antiszemita viszonyulás volt tapasztalható alanyaim között. Az EU megítélése kapcsán felvetődő magyarság metanarratíva sokkal kevésbé utilitarista ihletésű, mint bármelyik más, az euroszkepticizmussal összefüggésbe hozható komponens. A nemzeti büszkeség szubsztanciája, a magyar identitás szimbolikus töltetű. Az ún. magyar kiválóságtudat - az állítólagosan - a nyugati nemzetek felsőbbségét hirdető narratívák ellenpólusaként teremti meg önmagát. (Persze léteznek köztes fokozatok is, melyek a magyarságot a nyugati nemzetekkel egyenrangúnak képzelik el.) Ez a közép-kelet-európai kisebbségi komplexusból "kamatoztatott" euroszkepszis persze nem törvényszerűen jár együtt a "magyarságtudat" növekedésével. A kutatások egyértelműen nem jelzik a nemzeti és európai identitások közötti antagonisztikus relációt (Göncz: 2010: 183-184.). Ez utóbbit megerősíteni nem áll módomban: felvett adataim szerint az EU-csatlakozást "nemzeti öntudatunk csorbulásaként" megélők számaránya 44% a vizsgált populációmban. 31%-nyian vélik úgy, hogy a "nyugati országok csupán lábtörlőnek használnak minket". 17% pedig kifejezetten úgy gondolja, hogy Nyugat-Európa rossz úton jár, amikor teret enged az ázsiai és afrikai migrációnak. Az "Európai Egyesült Államok" gondolatát pedig közel 4/5-ös arányban utasítják vissza bölcsészeink. A multikulturalizmus egyre fokozó elvetése egyáltalán nem csupán kelet-európai tendencia. Egyes vélekedések szerint a közép-kelet-európai nemzetek NATO-ba és EU-ba való belépésével mindössze azt érte el az euroatlanti integráció, hogy az EU régi országai asszimilálódnak az újonnan belépőkhöz. Legfőképp - a kirekesztő - nemzeti identitás aspektusában (Csepeli - Örkény - Székelyi: 2007.).

40

8. Egység a sokféleségben 8.1 Szakok, szakirányok, irányok Az ME-BTK-n belül uralkodó euroszkeptikus attitűdök arcélét úgy vélem, sikerült megrajzolnom. Dolgozatom végéhez közeledve nem halogatható tovább, hogy a leplet lerántsuk az egyes bölcsészszakok közötti egyezések/eltérések vonatkozásában is. Az euroatlanti integráció és az Európai Unió kontextusába ágyazott kutatásom egyik releváns előfeltevése az volt ugyanis, hogy az ún. klasszikus bölcsészszakok esetében (12 fő) mért viszonyulások el fognak térni a társadalomtudományok (12 fő) és a magyarországi viszonylatban fiatalabbnak számító (filozófiai, filológiai, pedagógiai) diszciplínák képviselte hallgatókétól (12 fő). Mint az ismeretes, 36 adatközlőm között relatív többségben (33%) azok voltak, akik jelentős kritikával és mérsékelt szkepszissel élnek hazánk EU-tagsága felől. Ominózus 12 fős halmazunk gerincét kétségtelenül nem a társadalomtudósok adják (1-1 antropológus és szociológus), ellenben magyarosból 3, történészből 2, pedagógusból 2, szabad bölcsészből 2, anglisztikásból 1 főt regisztrálhatunk. Mint ahogy a mérsékelten szkeptikus attitűdtípusok, úgy az is rendkívül heterogén, hogy kikből tevődik össze ez a csoport. Ezen belül az elvi nézőpontból kételkedőket sem - az előzetes várakozásaim szerinti - "klasszikus bölcsészhallgatók" adták: mind a magyarosok, mind pedig a történészek utilitarista aspektusból elégedetlenek az EU-val. Akárcsak a pedagógusok, illetve az anglisztikás és a szociológus hallgató. Elvi és erkölcsi alapállásból az antropológus és a két szabad bölcsész illette a nyugati integrációs folyamatokat. A számában második legjelentősebb részhalmazt (28%) korábban eurooptimistáknak kereszteltem el. Ez azt a 10 főt takarta, akik alapvetően elégedettek mindazzal, ahogy most az EU kinéz, és ahogy Magyarország ebben a nemzetközi konstellációban elhelyezkedik. 8-an döntően utilitarista indoklással élnek, ha az EU mellett kell állást foglalniuk: 2 magyar, 2 történelem, 2 germanisztika, 1 szociológia és 1 anglisztika szakos soroltatott ide. Egy másik anglisztikás és egy politológus fiatal elvi és szimbolikus fundamentumon állva vélekedik a

41

kérdésről. Vagyis azt kell látnunk, hogy ebben az attitűdben is lényegében alulreprezentáltak a társadalomtudósok. (A 10-ből ugyanis 8-an vagy klasszikus bölcsész vagy filológiai szakos hallgatók!) Az EU-val leginkább baráti gondolatokat és érzéseket ápolók a föderalista (14%) címkét kapták előző fejezeteimben. Ez azt az 5 személyt takarta, akik az integráció mélyülését, Európa minél erősebb egységesülését látják kívánatosnak. Valamennyien szimbolikus (civilizációs és kulturális) kérdésként fogják fel Magyarország nyugati orientációját. A kulturális antropológia szakos hallgatók ebben a szűk halmazban viszonylagos többségbe kerültek a maguk 2 főjével. Rajtuk kívül 1-1 szociológia, anglisztika és germanisztika szakos hallgató mutatkozott még. Vagyis se magyar, se történelem szakos nem került ebbe a halmazba. Az EU-val szemben erős kételyt fenntartók táborát, hovatovább a nyugatot elutasítók közösségét az a 9 hallgató (25%) testesítette meg dolgozatomban, akikre kutatásom lényegében irányult. És - ebben az összefüggésben - éltem a gyanúval, hogy döntően a klasszikus bölcsész szakok - az egyszerűség kedvéért - konzervatívabb világlátása okán nagyobb mértékű elzárkózásra lelek a magyar és (kiváltképp) történelem fakultációsok között. Nos, éles cáfolatot szolgáltatnak a számok: az Uniót legerősebben elutasító 1/4 ugyanis 1 magyarost és 2 történészt rejt. Azaz az összmintámban vett reprezentativitást pontosan abszolválják az 1/3-os arányukkal. A meglepetés sokkalta inkább abban állt, hogy ezen túlmenően a köztes csoportot (filológiai, filozófiai és pedagógiai vonatkozású szakok) egyetlen 1 pedagógus hallgató képviselte. A fennmaradó helyeken pedig értelemszerűen a társadalomtudományok reprezentánsai "törtek elő": 2-2 politológus és antropológus, továbbá 1 szociológus. Habár hozzátartozik az igazsághoz, hogy az EU-t elvi megközelítésből a legradikálisabban (szélsőjobboldali narratívák mentén) 2 történelem és 1 pedagógus szakos hallgató bírálta. Mérsékeltebb, ám ugyancsak "nemzeti" (konzervatívnak nevezhető) attitűdből az erősen kritizálók között találunk 2 politológust és 1 antropológust. Az ún. baloldali (zöld) opponens-álláspont lényegében keveredett az utilitarista szempontokkal: ezt 1-1 magyaros és szociológus képviselte. Kulturális antropológusból is akadt még egy ezen a csoporton belül. (Ő egy sajátos szintézisét nyújtotta a fent körvonalazódó nézetrendszereknek.) A kitűnt eredmény alapvonalaiban kérdőjelezte meg a korábban jobb- és baloldali

42

beágyazottságról szóló, szakirányú kategorizálási eljárásomat, miszerint a társadalomtudósok liberálisabban és nyitottabban viszonyulnak az EU-hoz, míg a klasszikus bölcsészhallgatók csoportja hagyományosan nemzeti narratívákkal operál, ezért jóval introvertáltabb, s kevésbé vevő egy federalisztikus Európa-képre. A valóság ezzel szemben az, hogy a masszívan EUszkeptikusok leginkább a társadalomtudós(!) hallgatók körében keresendők. Ráadásul a mérsékelten és durván szkeptikusok összlétszáma is majdhogynem eléri a klasszikus bölcsészeknél mért adatot (8-7 arányban utóbbiak bizonyultak többen). Igaz: az EU-t legerősebben pártolók között is a társadalomtudósokat találjuk legnagyobb arányban. Míg a mérsékelten szkeptikus és mérsékelten optimista csoport a másik két tömbhöz képest a társadalomtudósoknál a legalulreprezentáltabb. Vagyis egyfajta sajátos polarizáció látszik érvényesülni az esetükben. A pedagógusok-, szabad bölcsészek-, anglisztikások- és germanisztikások-fémjelezte együttesről elmondható, hogy ők a legkevésbé EU-ellenesek. Szinte valamennyien támogatják hazánk EU-tagságát. Közöttük is többségben vannak az EUhoz inkább pozitívan, mintsem szkepszissel viszonyulók. A magyar és történelem tanulmányokat folytató miskolci bölcsészek között pedig szemmel láthatóan rengeteg a kételkedő, mégse mondhatjuk el, hogy kimagaslanának a BTK mezőnyéből ezen paramétereik alapján. Ám mindez csupán látszólag rúgta fel a jobb-bal dichotómián alapuló, már-már közhelyszerű politológiai magyarázóelveket, amelyekkel gyakorta éltem én is az analizáló munkálataim során. Merthogy a tény, mely szerint a szakok és szakirányok dimenziójában - finoman szólva - nem sikerült megerősítenem hipotézisemet, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy kiveszni látszik minden ötlet a kutató tarsolyából. Sőt, a fentiek realitásként vétele egyáltalán nem azt irányozza elő számunkra, hogy elvessük azon hipotézisünket, mely a pártpreferenciák determináló jelentőségét sejtette a "paraván mögött". Annál is inkább, hisz a szakok és a kutatásomban mért pártpreferenciák összevetésekor tulajdonképpen megkapjuk a diszkrét választ hirtelen támadt értetlenségünkre – így: ideológiai (egyszersmind aktuálpolitikai) törésvonalak és "pártklikkesedések" értelemszerűen nem azon logikai sorvezető mentén állapíthatóak meg, hogy - teszem azt - a szociológusok inkább baloldaliak, az antropológusok liberálisabbak, a történészek és magyarosok konzervativizmusra vagy nemzeti radikalizmusra hajlamosabbak volnának. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt nem a kutató dolga megítélni. Azt

43

viszont igen, hogy a - mint azt már korábban megállapítottuk: a döntően családból hozott politikai és ideológiai áramlatokra még szánnunk kell egy alfejezetet...

8.2 A szekértáborok logikája Mint arra már kitértem, a Jobbik ebben a bizonyos Y generációs korcsoportban - és egyúttal mintámban - a teljes társadalmi támogatottságát jelentősen túlhaladja. Megkérdezettjeimből (36 fő) 10-en (27-28%) nevezték meg első helyen a radikális/szélsőséges pártot, mint számukra legszimpatikusabb politikai erőt. Ennél talán még inkább figyelmet érdemlő, hogy a Jobbik elutasítottsága (vagyis az, hogy a legutolsók között szavazna valaki rá) - melyre szintén kitértem a kérdőívben - szembeszökően alacsony vizsgált populációmban: mindössze 9-ből 2 Fidesz-szavazó, 6-ból 3 LMP-szavazó, 3-ból 2 Együtt-PM-re voksoló és 1-1 a Liberálisokkal és a Negyedik Köztársasággal szimpatizáló hallgató mondta azt, hogy a Jobbikra sose vagy csak, "ha minden kötél szakad" szavazna bármilyen választáson is. Ez 25%-os elutasítottságot jelent (9 fő). Alanyaim 3/4-edénél tehát nem(!) a Jobbik jelenti a jelenlegi pártpolitikai arénában a legkevésbé vonzó alternatívát. Értelemszerű, hogy a Fidesznél és baloldali/liberális pártoknál ennél jóval magasabb számokat mértem: 11 és 14 fő. (Azaz a Fideszt 31%, míg a "balliberális" pártokat összesen 39% utasítja el végképp.) A választásokon részt venni nem szándékozók között sem mutatkozott a Jobbikkal szembeni különösebb tiltakozás: a 4 párt nélküli hallgató közül senki sem említette úgy a Jobbikot, mint azt a pártot, melyre ha élne választójogával, se szavazna sohasem. Sőt, a 2 MSZP-párti diák sem a Jobbikban, hanem sokkalta inkább a Fideszben látja fő politikai ellenfelét/ellenségét. Mindezen adatsor fényében szokás politológus berkekben markáns "jobbratolódásról" szólni... De valóban arról van-e szó, hogy a magyar fiatalok - így az ME-BTK bölcsészhallgatói is "jobbosabbak" lettek, mint évtizedekkel, akár évekkel korábban? Kutatásomban végezetül vállalkoztam arra, hogy valamelyest felmérjem, ki miképpen áll hozzá a XX. századi magyar történelem főbb eseményeihez és korszakaihoz: így a trianoni határmódosításhoz, a Horthykorszakhoz, Magyarország második világháborús szerepvállalásához (benne a Holokauszthoz), a szovjet felszabadításhoz/megszálláshoz, az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz, a Kádár-rendszerhez, illetve az 1989/90-es rendszerváltozáshoz.

44

Jogosan él az a koncepció és teória a közelmúlttal foglalkozó történészek, társadalomtudósok és közgondolkodók elképzeléseiben, hogy a múltszázad nemzeti tragédiái – mintegy áthidalhatatlannak tűnő szakadékokat vájtak egyes társadalmi csoportok közé -, melyek egymás ellen kijátszott, kölcsönös sérelmekként mesterséges elfojtásra ítéltettek a szocializmus évtizedeiben, az 1989/1990-es rendszerváltást követően pedig - gejzírként törve elő a látenciából - meghatározták és határozzák meg mindmáig a lényegi (párt)politikai és ideológiai törésvonalakat. Ezen kvázi "törzsi" ellentétek generálnak egymással totálisan ellentétes, totális utópiákat a magyar társadalomban. S amíg a magyar történelmi "üdvösségre" irányuló eszkatológiákat nem választjuk szét a szó szerinti értelemben vett politikától, addig ezek az utópiák őrölnek fel minket (T.G.M.: 1999: II.: 417.). Nos, a fenti megállapításnak jómagam is hajlamos vagyok elfogadója lenni. Ám a kérdéskomplexum még ennél is bonyolultabb mivoltára látszik utalni egy - a kutatásomból is kivilágló - szimptóma, miszerint vizsgált nemzedékünk esetében ezek az átjárhatatlannak és közös nevezőre hozhatatlannak gondolt történelemértelmezések és világképek sokkal variábilisabbak s kombinálhatóbbak, mintsem azok az eddig hitt módon az idők végezetéig merevek és mozdíthatatlanok volnának. Gyorsan leszögezném: ezzel nem azt állítom, hogy úton van a társadalmi megbékélés széruma - csupán azt, hogy az újabb nemzedékek felnövekedésével ezek a felszínalatti, ideológiai "tektonikus lemezek" folyamatosan mozgásban vannak egymással: súrlódnak, csiszolódnak, gyűrődnek, megtörnek. Vagyis valamiképpen deformálódnak. Ám könnyen lehet - hogy biológiai analógiát is vonjak - csak mutálódnak, s végeredményben még veszélyesebb, még torzabb ideológiákat szülnek. Szerény kutatási eszközeimmel arra jutottam, hogy a jellegzetesen jobboldalinak titulált sérelmek, mint amilyen a trianoni békediktátumnak (egyúttal a vörösterror) és a kommunista rémuralomnak (ide nem számítva az enyhülő kádári évtizedeket) a sebei - a zéróösszegű játszma logikája szerint - elszomorítóan csekély mértékben férnek meg a baloldalinak tartott tragédiák (fehérterror, Horthy-kormányzósága, a zsidók deportálása) emlékezetkultusza mellett egy ugyanazon hallgató fejében. Vélelmeim szerint a teljes intolerancia és empátiahiány kizárja annak fikarsztnyi esélyét is, hogy az egyik sérelmet a másik mellé tehessük anélkül, hogy ne kezdődjék "méricskélés" és sehova se vezető relativizálás. A kis létszámban ugyan, de a mégiscsak kimutatható kategorikusan antikommunista (jellemzőbb) és

45

kategorikusan antifasiszta (ritkább) beidegződések oly erősnek mutatkoztak hallgatóink körében, hogy könnyen lehet, ezek a családból hozott, szociokulturálisan továbbörökített attitűdök még generációkon keresztül fennmaradnak társadalmunkban. Döntően másként kell közelítünk azonban azokhoz (és ők voltak többen), akik hazulról nem "cibálnak" magukkal ennyire nehezen mozdítható és súlyos viszonyulási pontokat a XX. századot illetően. Az ő esetükben nem is annyira a sérelmek alakítják az attitűdöket, mint inkább a pozitívumként értelmezett történelmi korszakokhoz és eseményekhez fűződő vélekedéseik. Itt találkozhatunk azzal a felettébb sajátságos jelenséggel, amint a Horthy- és Kádár-korszakokat inkább kedvező történelmi éráknak ítélő hallgatók egészen közel esnek egymáshoz -- sőt, bőséges átfedést is mérhetünk esetükben. Tovább megyek: a zsidótörvényeket - mindent egybevetve - morálisan elfogadható(!) intézkedésként számon tartók között jócskán akadunk olyanokra, akik a Kádár-rendszerre inkább ideálisabb berendezkedésként gondolnak, mint a mostanira. 1956 megítélése szintén ellentmondásokra hívja fel a figyelmet: a Horthy-rendszerre áldásos korszakként gondoló bölcsészek csupán kis hányada tartja az október 23-i forradalmat jobboldali identitásuk szempontjából fontosnak. Arányaikban több baloldali identitású alanyom mondta azt, hogy számára '56 meghatározó igazodási pont, és fontosabb minden másnál a XX. századi magyar történelemben. Az ő jelentékeny hányaduk válaszolt úgy a rendszerváltásra vonatkozó kérdéseimre, hogy a magyar történelem legszabadabb és - összességében - legigazságosabb rendszerében élünk. Míg megkérdezettjeim 2/3-a szerint a rendszerváltás utáni plurális demokráciánál és piacgazdaságnál a Horthy- és/vagy Kádár-rendszer is jobb volt. Óhatatlanul szembesülnünk kell tehát azzal, hogy számottevő fiatal fejében kerül Horthy Miklós és Kádár János közös platformra. Súlyos rendszerváltással szembeni kritikáról van szó egy olyan nemzedék esetében, mely a jelenkorin kívül más rendszerben nem is nagyon élt. Ennek elfedhetetlen tünete, hogy nemcsak Horthy-, hanem Kádár-nosztalgia is hódít a fiatalok körében. Emlékeztetőül: továbbra is azokról a fiatalokról beszélünk, akik 3/4-e nem utasítja el a Jobbikot (potenciális szavazók), 1/4-e pedig kifejezetten szimpatizál a párttal (aktuális szavazók). Ebben az értelemben tehát nincs különösebb értelme a szokványos jobb-bal dichotómiákban szemlélődni. Azt hiszem, érzékletesen sikerült szemléltetnem, hogy a végletesen és végzetesen

46

polarizált politikai légkör logikája már - úgy és abban a formában - nem szolgál kielégítő magyarázóelvként korunk ideológiai kihívásaira. Még azokra sem, melyek a saját és közelmúltbeli történelmünkre reflektálnak. Hát akkor hogyan és miképpen is vetíthetnénk ki ezeket az eddig létezőnek hitt, jobb- és baloldali eszmei specifikumokat az Európai Unióhoz és a nyugathoz fűződő magyar kapcsolatok megítélését felrajzoló attitűd-térképünkre?! Nem állítanám, hogy valamiféle "szocialisztikus nacionalizmus" térhódításáról volna szó. (Úgy vélem a jelenség sokkal összetettebb, minthogy lebutítsuk egy-egy kifejezésre.) Az viszont egyre nyilvánvalóbbá kezd válni, hogy a már taglalt közép-kelet-európai sajátosságokra rárakódó hányattatott XX. századi magyar történelmi traumák és útkeresések társadalomlélektani lenyomatai beláthatatlan időre felosztották a fejekben Magyarországot kurucokra és labancokra, nemzetiesekre és nyugatosokra, retrográdakra és progresszívokra, kételkedőkre és kollaboránsokra. Vagy, ahogy azt Tamás Gáspár Miklós ajánlja figyelmünkbe: átkelőkre és nacionalistákra. "Az átkelő" természeténél fogva ironikus, azt hiszi, látja az érem mindkét oldalát. Ezért balga. Nincs kultúrája, mert mindig elölről kezdi a dolgokat. Míg a remegő kezű, forrószívű, könnyekkel küszködő, érzelmes nacionalista szüntelenül folytatja, amit ősei megkezdtek. Neki ugyanis van kultúrája, méghozzá az, melyet ősei határoztak meg számára (T.G.M.: 1999: I.: 49.).

8.3 Ne azt figyeld, mit mondok, hanem amit csinálok! Az euroszkepticizmus és nyugatellenesség demográfiai, szociális, kulturális és ideológiai "forrásvidékeinek" bebarangolása után immár egy mérhetetlenül elbizonytalanodott nemzedék képe is kialakulhatott volna bennünk, mely jövőjét legfőképp egzisztenciális szempontból látja kibillentve és megrendítve. S egyszersmind mintha kiesnének horizontjából azok az információs társadalom zajában pláne elengedhetetlen, eligazodásra szolgáló támpontok és fogódzók, melyekkel az előző nemzedékek a körülöttük lévő jelenségeket valamifajta koherens világképbe integrálták. Tovább fűzve az absztrakciót: az elméleti-fogalmi keretek napjainkra, az új évezred küszöbén mind a világban, mind pedig Magyarországon megváltoztak. Ha ezen elavult "deszkázatokra" támaszkodva szeretnénk megérteni a világot, akkor hamar az értékrendszerek paradoxiájában találjuk magunkat. A korábban toldozott-

47

foldozott "kompromisszumos rendetlenség" tehát olybá tűnik, végképp ráncba szedhetetlennek bizonyul (T.G.M.: 1999: II.: 206.). A "rendszerváltás gyermekei" épp a rendszerváltásban hisznek a legkevésbé. Individualisták, mert döntően másként szocializálódtak. Kevés dologban biztosak, ám azon bizonyosságokat igyekszenek minél emészthetőbben tálalni saját maguk számára. Valószínűleg legalább olyan kiválóan alkalmazkodnak korunk követelményeihez, mint a magyar történelem bármely más nemzedéke tette azt saját idejében, a maga módján. A túlélési ösztönök és a pragmatizmus nyilván nem egyszer írták felül az elvi/morális/isteni sugallatokat évszázadokkal ezelőtt sem. Életfeltételeink robbanásszerű javulásával ma már nyilván nem kell élet-halál harcot vívnunk. Így valahol sántít a párhuzam. De annyiban mégis stimmel, hogy a XXI. századi emberiség eddig soha nem látott globális kihívások előtt áll, benne egy szemtelenül fiatal demokrácia: Magyarország. Ennek lakói - közöttük az ezekben az években biológiailag és mentálisan is felnőtté válók - pedig joggal tehetik fel a kérdést magukban: hová tart a világ? Mi történik velünk? Kikkel érdemes barátkoznunk? Merre ildomos kitaposni - mind egyéni, mind pedig kollektív - útjainkat? Ez a kételkedés pedig - és ez örömteli lehet a jövőre nézvést - nolensvolens módon fölerősíti a többdimenziós és széles látókörű gondolkodást. Dolgozatom fundamentális alapvetését adta azon axióma - melyet értelemszerűen nem éreztem megtárgyalandónak -, hogy amit bölcsészhallgatóink állítottak az EU-val és a nyugati világgal kapcsolatos puhatolózásaim közepette - s melyből a kutató (jelen esetben szerénységem) megkonstruálta az egyes attitűdtípusokat, mindazok főbb attribútumaival egyetemben -, azok az Európával, a transzatlanti országokkal és a nyugati civilizációval szemben ténylegesen megvalósuló magatartásformák egy-az-egybeni leképeződéseként kezelendők. Nem szeretném megjátszani, hogy ennek felülvizsgálatára munkám utolsó fejezetében döbbentem rá -- elég nagy baj is lenne, ha így volna. Ám ezt az írásban amúgy le nem fektetett, ki nem mondott vezérelvet időszerűnek érzem mégiscsak revideálni. Ezzel nem azt állítom, hogy megkérdezettjeim teljesen mást gondolnának az EU-ról, mint amit válaszaikkal közöltek/sugalltak - ebben az esetben nyilván a kutatás érvényességét alapjaiban kellene megkérdőjeleznünk -, hanem mindössze azt, hogy a kérdéskör körüljárásának egy létező és releváns "mellékletéül" szolgál, hogy a bölcsészhallgatók a nyugatról beáramló felfedezések, találmányok, újdonságok, árucikkek, márkák, brandek, szokások, ünnepek,

48

divatirányzatok, viselkedésformák, eszmék, kultúrjavak, stb. kapcsán miként vélekednek. Mit is tekinthetnénk a nyugatellenesség valódi próbatételének, ha nem ezt? Vizsgált mintámban ekkora homogenitást a téma egyetlen aspektusának szempontjából sem sikerült kimutatnom, mint ennek a kérdésnek a mentén. A kevés, az EU-t teljes mellszélességgel támogatótól a - szintén meglehetősen kis számú, elvi alapokon álló nyugatellenes táborig bezárólag érvényes kijelentésként kezelendő az, hogy a retorika és a hétköznapi cselekvés - nem is annyira sarkítva - köszönőviszonyban sincsenek egymással. Hogy az ismert sztereotípiáknál maradjunk: ha hallgatóinkat az amerikai filmekről, a brit zenekarokról, a francia parfümökről, az olasz ételekről, a spanyol fociról, a holland coffeeshopokról vagy éppen a német autókról faggatjuk, akkor nyugat- és Európaellenességnek írmagját sem leljük. Ha kutatói szerepemből kilépve lehetek pikírt: az utcán megéhező euroszkeptikus fiatal habozás nélkül a McDonald's emblémát fogja keresni -- nem pedig a garantáltan(?) magyar kolbászt felszolgáló magyar kifőzdét. Ha minőségi videoklipekre vágyik, akkor a Music Television-re kapcsol -- nem a NótaTV-re. Ha a kollégista nagy bevásárlást tart, akkor elszalad a Lidlbe -- nem keresi meg a legközelebbi CBA-t. Ha halloween-partiba hívják barátai, akkor nem marad otthon azzal a kifogással, hogy ez nem egy autentikus magyar ünnep. Külföldi ismerőseinek többségét a Lajtán túl s nem pedig a Lajtán innen mondhatja. Nyári vakációs célpontnak sem a Balatont, hanem az Adriai-tengert említi elsőként...

8.4 Maradunk? A frazeológia tehát képes összefogni az otthonról hozott szociokulturális beidegződéseinket és az aktuális pártszimpátiánk diktálta szókészletünket. Globalizált világunkban azonban egy valamire nem képes - minden szónokias fennköltsége ellenére sem -, méghozzá megszabni mindennapjaink életvezetési stratégiáit. És ez igen jelentőségteljes momentum. Könnyen megeshet, hogy utilitarista megfontolások vezetnek minket akkor is, amikor elviségre hivatkozunk. Lehet, valójában csak az időnket, az energiánkat és a pénztárcánkat féltjük -nem pedig nemzeti identitásunkat. Az EU-s tagságot gyarmati sorként megélők úgy gondolják, a több ezermilliárd forintnyi

49

vissza nem térítendő támogatás csupán "elterelni" hivatott a figyelmet arról, hogy ennél nagyságrendekkel több pénzt "szivattyúznak" ki Magyarországról a külföldiek (értsd: nyugat). Ők az a - mintámban sem egészen marginális (6 fő - 16%) - csoport, akik egy esetleges Európai Unióból történő kilépésről szóló népszavazást is pártolnának. Az Unióról, mint gazdasági, társadalmi, morális válságterületként vélekedők (8 fő - 22%) esetében azonban ez már korántsem érvényesül ennyire egyértelműen. A kilépés gondolatának megpendítésével tehát különösen nagy népszerűségre - kutatásom szerint - egyik politikai erő sem tehet a fiatalok körében. A "keleti nyitás", mint politikai szólam ennél nagyobb arányban (11 fő 31%) nyerte el ugyan tetszését hallgatóinknak, ám mindezt teljes jogú uniós tagállamként képzeli el túlnyomó többségük. Vagyis igazán csábító üzenetnek még tíz esztendőnyi EUrészvételt követően sem számít az, hogy forduljunk el ettől a politikai szövetségtől, és keressünk másutt barátokat a nagyvilágban. Akkor hol itt a probléma? Kérdezhetnénk. A bennmaradás szempontjából nyilván ezzel nincs minden letudva. A közép- és hosszú távú jövőben minden bizonnyal egyre inkább föl fognak erősödni a szirén hangok. A térségbeli súlyos egzisztenciális krízisek jó eséllyel még ennél is nagyobb elbizonytalanodást és kételyt fognak szülni. Mindezeken túl pedig számolni kell egy szociálpszichológiailag belátható tendenciával. A néhai szovjet blokk országai egy eredendően gazdasági integrációnak szánt, azóta masszívan politikai integrációvá avanzsált európai együttműködésnek lettek részesei az elmúlt években. A federalizmus - mint az Európai Unió legfőbb szerkezeti kihívása - s annak fokozódó érzete a közép-kelet-európai térségben a nemzeti szuverenitás újbóli feladásának alaphangulatát fogja elhozni (Csepeli - Örkény - Székelyi: 2000.). Vagyis a témával foglalkozók nem állítanak mást, minthogy a ránk váró, új, európai korszak nagyon rossz irányba halad, ha a territorializmus logikáját követi. Bármennyire is erős kívánalom a nacionalizmus irányából a térfoglalás és területhódítás -- ez egy zéró összegű nemzetközi játszma, melyből valamely nemzetállam biztosan vesztesként jön ki (Csepeli - Örkény Székelyi: 2007.). Az erkölcsi érzékkel megáldott nemzeti érzésnek pontosan ennek felismerése lesz "történelmi küldetése". Az egyetemes - nemzetközi - kiterjeszthetőség határait ugyanis a végtelenségig nem lehet kifeszíteni. Vannak ugyan univerzális, nemzeteken túlmutató erkölcsi szabályok, ám univerzális érzelmek sajnos annál ritkábban. A nemzeteknek így tehát muszáj lesz

50

megtalálniuk azt a kényes egyensúlyt, mellyel megvédik nemzeti érdekeiket, de azzal egyúttal nem rúgják fel a nemzetközi értékeket sem (T.G.M.: 1999: I.: 76-77.). A jelenkori gondolkodás legfontosabb mozzanata, hogy nemzeti érzésünkről leválasszunk mindent, ami nem tartozik rá. A politikai aktorok ugyanis - a modern demokráciák uralmi logikájából belátható módon - igyekszenek minél több mindent ráaggatni, melyek az ő vélt vagy valós érdekeiket éppen a leginkább kiszolgálni látszanak. Ily módon erkölcsi eszméinkkel kénytelenek vagyunk nemzeti érzésünket folyamatosan ellenőrizni és kritizálni (T.G.M.: 1999: I.: 160.). Ez pedig nem könnyű, mert a modern demokratikus nacionalizmus Közép-Kelet-Európában mindig is hajlamos volt a már csupán szimbólumaiban és emlékezetében létező államok, királyságok vagy netán birodalmak történelmi vágyálmait kergetni (Bibó: 1986: 193.). Ez a mámorító élmény pedig sokaknak nyújt vigaszt, pláne olyan viharos időszakban, amikor a gazdasági válság, a társadalmi dualizmus, az intolerancia és a politikai anómia szimultán sújtják Magyarországot (Csepeli - Örkény -Székelyi: 2007.). Ezért is óriási azok felelőssége ma Európában, akik őszintén hisznek a jog- és törvénytisztelő liberális nacionalizmusban. Nekik kell ugyanis belátniuk, hogy az univerzalista alapon megközelített asszimilációs és "hódító" törekvések áthágják az egyes etnikai csoportok között természetes úton meglévő határvonalakat. Ezek pedig kiszámítható módon generálnak szenvedélyt és gyűlöletet Európa-szerte. Beláthatatlan mértékű ellenségeskedést eredményezhetnek országok között (T.G.M.: 1999: I.: 323-325). Amit tehát el kell kerülnünk, azok az évszázadokon át egymás ellen kijátszott indulataink, melyek tévútra vezettek bennünket. Rossz történelmi berögzüléseinket mindvégig az irigység és a féltés érzete táplálta. Márpedig azt kellene megértenünk, hogy 2014-ben nincs félnivalónk, csupán féltenivalónk. Értékeinket féltenünk pedig egy közösségen belül nem kell. Egy közösséghez ugyanis csak akkor csatlakozik valaki vagy valami (nemzet), ha úgy érzi, van annyi féltenivalója, mely féltenivalóját a szövetségen belül biztonságosabbnak érzi, mint azon kívül (Bibó: 1986: 247.). Ahol nemzeti értékeinkre immár más nemzetekkel összefogva vigyázhatunk, közösen őrizhetjük azokat, együtt ápolhatjuk hagyományainkat, amíg lehet...

51

Felhasznált irodalom: Anderson: 1998. Anderson, Christopher J.: When in doubt, use proxies In: Comparative Political Studies, Vol. 31, October 1998, 569-601. http://cps.sagepub.com/content/31/5/569.full.pdf+html (letöltve: 2013.10.05.)

Bibó: 1986. Bibó István: Válogatott tanulmányok In: Magvető, II. köt., Budapest, 1986, 193-247.

Bíró Nagy - Boros - Varga: 2012. Bíró Nagy András - Boros Tamás - Varga Áron: Euroszkepticizmus Magyarországon (A Policy Solutions politikai elemzése, 2012. június) 11-35. http://www.policysolutions.hu/userfiles/elemzesek/Euroszkepticizmus%20Magyarorsz %C3%A1gon.pdf (letöltve: 2013.09.01.)

Bruter: 2004. Bruter, Michael. (2004): Civic and Cultural Components of European Identity: A Pilot Model of Measurement of Citizens' Level of European Identity In: Hermann - Risse - Brewer (szerk.): Transnational Identities: Becoming European in the EU, Boulder, CO, 186-213. http://www.google.hu/books? hl=hu&lr=&id=BSVtAAAAQBAJ&oi=fnd&pg=PA186&dq=Bruter,+M.+%282004%29:+ %E2%80%9ECivic+and+Cultural+Components+of+European+Identity&ots=gHq5VQIlLb &sig=LmwAeUwUkHKEAFIuQRTXYoBR-bc&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false (letöltve: 2013.11.23.)

52

Csepeli - Örkény - Székelyi: 2000. Csepeli György - Örkény Antal - Székelyi Mária: Nemzetek egymás tükrében. Interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi, 2000, 137-151.

Csepeli - Örkény - Székelyi: 2007. Csepeli György - Örkény Antal - Székelyi Mária: Nemzeti érzés és európai identitás. Budapest, Arktisz, 2007, 80-86.

Csepeli - Örkény - Székelyi - Poór: 2004. Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária – Poór János: Nemzeti identitás Magyarországon az ezredfordulón In: Társadalmi riport 2004, Kolosi Tamás - Tóth István György - Vukovich György (szerk.). Budapest: TÁRKI, 471–483.

Duchesne-Frognier: 1995.. Duchesne, S. – Frognier, A-P.: Is there a European Identity In: O. Niedermayer - R. Sinnott (szerk.): Public Opinion and International Governance. Oxford University Press, 1995, 66-69.

Dúró: 2010. Dúró József: Euroszkepticizmus ma (A BCE Politikatudományi Doktori Iskolának doktoranduszhallgatója) In: Politikatudományi Szemle XIX/4., 2010, 53-85. http://www.poltudszemle.hu/szamok/2010_4szam/duro.pdf (letöltve: 2013.08.12.)

53

ELTE TátK: 2014. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának Módszertani Kutatóközpontjának tudományos publikációja az Y generáció értékrendjéről (2014. február) http://www.elte.hu/hir?id=NW-5345 ELTE TáTK, 2014, 5-14. (letöltve: 2014.02.26.)

Eurobarometer: 2012. Media use in the European Union (A Standard Eurobarometer 76 tudományos publikációja, 2012. március) 12-26. http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/eb/eb76/eb76_media_en.pdf (letöltve: 2014.02.28.)

Göncz: 2010. Göncz Borbála: Az Európai Unió megítélése Magyarországon (Budapesti Corvinus Egyetem Szociológiai és Társadalompolitikai Intézet, Ph.D. Értekezés, 2010.) 21-134. http://phd.lib.uni-corvinus.hu/542/1/goncz_borbala.pdf (letöltve: 2013.12.10.)

Hooghe - Marks: 2008. Hooghe, Liesbet. - Marks, Gary.: Postfunctionalist Theory of European Integration – from permissive conssensus to constraining dissensus In: British Journal of Political Science 39, 2008, 1-23. http://fsw.vu.nl/nl/Images/Oratie%20Hooghe%20%26%20Marks_tcm30-214910.pdf (2013.11.09.)

Lengyel - Göncz: 2009. Lengyel György – Göncz Borbála: A magyar EU-tagság a közvéleményben (2009), 527-546. http://www.tarsadalomkutatas.hu/kkk.php?TPUBL-A-933/publikaciok/tpubl_a_933.pdf (2013.11.07.)

54

Optem: 2001. Optem S.A.R.L.: Perception of the European Union. A qualitative study of the public’s attitudes to and expectations of the European Union in the 15 member states and in 9 candidate countries. Summary of results, 2001, 18-43. http://ec.europa.eu/public_opinion/quali/ql_perceptions_summary_en.pdf (letöltve: 2013.08.12.)

Országos Választási Iroda: 2003. Az Országos Választási Iroda: A 2003. április 12-i népszavazás összesített adatai (2003) (http://www.valasztas.hu/nepszav03/hu/index.html) (letöltve: 2013.11.23.)

Republikon Intézet: 2013. Viszonyunk az Unióhoz: Euroszkeptikusok, mérsékelt EU-támogatók és föderlisták (A Republikon Intézet elemzése, 2013.) 1-12. http://www.republikon.hu/upload/5000309/EUszkept_anyag_v4.pdf (letöltve: 2014.02.10.)

Republikon Intézet: 2014. Eurooptimizmus és euroszkepticizmus: Vélemények az Európai Unióról a közép-kelet-európai országokban (A Republikon Intézet elemzése, 2013.) 2-12. http://www.republikon.hu/upload/5000330/euroszkept_kkeu.pdf (letöltve: 2014.02.10.)

Smith: 1992. Smith, Anthony: National Identity and the Idea of European Unity In: International Affairs 68 (1), 55-76. http://www.crassh.cam.ac.uk/uploads/documents/Smith%20A-%20National%20identity.pdf (letöltve: 2013.11.09.)

55

T.G.M.: 1999: I. Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak I., Atlantisz, Budapest, 1999, 49-53., 328-347.

T.G.M.: 1999: II. Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak II., Atlantisz, Budapest, 1999, 72-97., 410-419.

Tari: 2010. Tari Annamária: Y generáció, Jaffa Kiadó és Kereskedelmi KFT., Budapest, 2010, 54-56.

Weaver: 2006. Weaver, Eric B.: National Narcissism. The intersection of the nationalist cult and gender in Hungary. Oxford, 2006, 8-10. http://www.amazon.co.uk/gp/offer-listing/3039107267/ref=dp_olp_0/275-7348430-9901851? ie=UTF8&condition=all (letöltve: 2013.11.08.)

56