MISKOLCI EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR FILOZÓFIA INTÉZET

MISKOLCI EGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR FILOZÓFIA INTÉZET

HORVÁTH CSABA ÉS A FIZIKAI ÖSZTÖNSZÍNHÁZ (FORTE) JELENTŐSÉGE GESZTUSNARRÁCIÓK TAXONÓMIÁJA, MOZGÁS-PARADIGMÁK ESZTÉTIKAI SZEMPONTBÓL

KÉMENES BERNADETTE

KONZULENS: Dr. Bognár László Egyetemi adjunktus

MISKOLC 2014

1

TARTALOM

BEVEZETÉS

4

I. PLURÁLIS METODOLOGIKA, AVAGY MIKÉNT A TEST? 7

II.

III.

1.1.

A TEST MEDIALITÁSA

9

1.2.

TEST TEÓRIÁK ÉS TÖRTÉNETI DISKURZUSOK

11

1.3.

A TÁRSADALMI TESTEK FÓKUSZÁBAN

14

1.4.

A TEST MINT KARDINÁLIS GONDOLAT ÉS ARTEFAKTUM

15

MOZGÁSESZTÉTIKAI PARADIGMÁK A TÁNCMŰVÉSZETBEN 18 2.1.

A TÁNC-MOZGÁS KOGNÍTÍV FELTÉTELEI

18

2.2.

TÁNC ÉS AZ ÉRZÉKI SZFÉRA “TRANSZPARENCIÁJA”

18

2.3.

ARCULATI SZUGGESSZIÓK ÉS GESZTUS JELÖLŐK

22

2.4.

SZINTÉZIS

INTENZITÁS ENERGIA

30

A GESZTUSNARRÁCIÓK TAXONÓMIÁJA

34

2

IV.

A VÉGBEMENÉS SZUBSZTANCIÁLIS EKVIVALENCIÁJA ÉS ÖSZTÖNE

40

4.1.

A VAD LÉT ÉS A LOGOSZ – ELEMZÉSEK

43

4.2.

“SEMMI AMI SZILÁRD NEM FOGHATÓ MEG”

43

4.3.

A FIZIKALITÁS ÉS A TESTARTIKULÁCIÓK MONTÁZSA

48

4.4.

A MÁSIK ELMOZDULT LÁTSZATA

49

4.5.

A TEST-KÉPI MOZDULATOK HATVÁNY-TER(M)ÉBEN

51

ISTENI VIDÉKEK − A TESTEK FELSZÍNÉNEK ESETLEGES ÁLLAPOTAIRÓL − GODOT-RA VÁRVA −

54

BEFEJEZÉS

58

IRODALOMJEGYZÉK

61

3

BEVEZETÉS A szakdolgozat valójában két rendkívül széles gyakorlatot és jelenségkört kíván integrálni, és a látszólag különböző és távoli immanenciális horizontokat egymásra vetíteni. Mivel a táncművészet gyakorlataiba és diskurzusaiba való elméleti anyag beemelésének és koncipiált szükségletének igénye és tendenciája figyelhető meg. A dolgozat a tánc dinamikai formáinak és struktúráinak megismerésére kidolgozott és létrehozott egy filozófiai és esztétizáló dinamikus kalsszifikációs és deklarációs rendszert. A kombinációs feltételek alapját és a sematikus kereteket a felhasznált irodalom biztosítsa, amelynek alapján a szakdolgozat kidolgozási attitüdje és az építkezési struktúrája megismerhető. Az egyes koreográfusok munkásságának stációit és életszkaszait, illetve a rájuk jellemző koncepciónális rendezői magatartások korszerű explikációját nemcsak történeti vonatkozásban, hanem különböző filozófiai elméletekhez való hozzárendeléssel és társítással is elérhetővé lehet tenni. “ A tánc modelljében különösen azt tartják figyelemre méltónak, amit a művészet tautológiájaként emlegetnek, a művészet “inherens hajlandóságát arra, hogy ugyanazt a tárgyat százféle módon közelítse meg, s ezerféle kifejezésformát találjon a minden emberben közös gondolatok érzések számára…”1 Schiller korszakában a klasszikus balett egyik pregnáns időszakában a táncot, a különböző magyarázó diskurzusok gyakran az érzelmi állapotok viszonyaiként és egymásra reflektáló jelenségek kibontakozásaként jellemezik.2 Ezzel egyetemben a századforduló megváltozott állapotai és konvenciói 1

Man de, Paul: Esztétikai formalizálás: Kleist Über das Marionettentheaterje. Bp., Enigma 1997/11-12. 80. old. 2 “Az új tartalomhoz új kifejező eszközökre, sőt szemléletében is módosult előadásra (kosztüm, zene, díszlet, sznpadi technika) volt szükség. Noverre balett d’ action-jénak három összetevője közül kettő: a pantomim és a pas d’action viszonylag háttérbe szorult, és újra a tiszta tánc lett az uralkodó. A misztikus-fantasztikus témák ábrázolásához nem voltak megfelelőek a hétköznapi élet természetes gesztusai. A halványabban körvonalazott cselekményt (amiben a lényeg egyébként is a földi és a földön túli, minden időbeliségtől és térbeliségtől megfosztott élet szembeállításában rejlik) nem lehetett a Noverre-i realizmus eszközeivel kifejezni; már azért sem, mert a hangsúly az irreálison, a nem létezőn volt. Ez a szembeállítás egyúttal a valóság áttételes, nem közvetlen kritikáját is jelentette, és együtt járt azzal a folyamattal, hogy a táncban az érzelmek nem a konkrét cselekedetek bemutatása által, hanem egyre poetikusabb hangulatok teremtésével fejeződnek ki. Szükségszerű volt tehát, hogy az akadémiai tánc mozdulatait a megváltozott ízlésnek és dramaturgiai igényeknek megfelelően ismét gazdagítsák, a technikát fejlesszék, és a második pedagógiai összegzés az ún. klasszikus balett régi és új mozdulatainak másodszor történő rendszerbe fogalalása

4

újabb perspektíváknak engedtek, a modern szemléletű formák különböző vonulatainak és kombinációs pragmatikáinak. “[…] az 1920-as évek második felétől igen hangsúlyosan került a kultúrapolitika homlokterébe, hogy magyar műveknek kell megjelenni a balettszínpadon is. Így született meg a magyaros karakterbalettként megnevezhető speciális műfaj, mely tananyagában a néptánchoz, alkotóként pedig leginkább id. Harangozó Gyula és Jan Cipelinski nevéhez köthető.”3 A tánctörténeti vonatkozások és teóriák erőterébe előbocsátani szükséges, hogy a stílusjegyek azonosságai és különbözőségei, legyen az a klasszikus balett non-verbális kifejezési nyelve, vagy kortárs jellegű feldolgozások bármely test technikai képzése és használata, a testeket teatralizáló4 elméletek és különböző eszmetörténeti teóriák immáron a társadalmi változások és szokásjogok szankcionalizált gyakorlatainak és elvárásainak átörökítési gyakorlatait és hatalmi szerepmechanizmusait hangsúlyozzák. Ilyen módon a közösségi és művészeti kísérletek közös alaphangjában megtalálni azt a fajta intézményesítési akaratot és proklamációs narratívát, amelyre egy kritikai kontextusnak és belátásnak odafigyelni szükséges. Éppen ezért tartom fontosnak legelőször disztingválni és tisztázni, a tánc és mozgás epifenomén rétegeit és fogalmi rendszerezését; ilyenformán a táncművészet, komplex szerepét, a szerzői indítékot és rendezői elvet, a technikai eljárások és apparátusok köreinek motivációit, a közösségi és kollektív mozgáskultúra személyes tapasztalatainak ideológiai koncepcióit és ideillő társadalomgyakorlati passzusait.5 Minekutána a klasszikus képzés színterén még sok helyen ma is élő romantikus szemléleti formavezetés és a múlt hagyományai mellett megjelenő újfajta szemléletű koreográfiai koncepciók, lendületes, a változással majdnem azonos megközelítéseket és korszerű elméleti törekvéseket igényelnek és érdemelnek. “Egyesek szerint a tánc nem tartozik a művészetek rendszeréhez. Ennek egyik legfontosabb bizonyítéka az, hogy a tánc karaktere minden rendszerező szándéknak ellentmond. Ha nem vonható párhuzam a tánc és művészetek között, akkor a hibát eredményeképpen a balett mozdulatanyagát virtuóz elemekben gazdag költői nyelvvé formálják.” Kaán Zsuzsa: Egyetemes tánctörténet I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1998. 54. old. 3 Gara Márk: Érték és változás a repertoárban. In: Kultúra ─ érték ─ változás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban (III. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán) . Magyar Táncművészeti Főiskola, Bp., 2013. 60. old. 4 Helmar Schramm a teatralitást, mint interdiszciplináris kultúratudományi diskurzuselemet kezel. A teátrális színházban: együtt jár az észlelés (aisthesis, a mozgás (kinesis) és a beszéd (szemiosis) Schramm, Helmar: Teatralitás és írásbeliség / kultúra. Gondolatok a színház fogalmának paradox voltáról, Bp. Theatron 2001/1: 69-75.

5

bizonyára nem a rendszerező szándékában, hanem magában a táncban kell keresnünk. Ezen az alapon állítják, hogy a tánc nem művészet.” “Azonban a hivatásos táncos úgy érzi, hogy ellent kell mondania bizonyos olyan elméleteknek, amelyeknek kiindulópontja a tiszta teória és inkább jellemző az illető esztétikusra, vagy filozófusra, mint magára a táncra.”6

6

Németh Antal: A tánc az ókori népek életében. Tánctudományi közlemények, Budapest, 2009/2

6

PLURÁLIS METODOLOGIKA, AVAGY MIKÉNT VAN A TEST? “Már maga a kérdés is, melyet felteszek, a majdani “válasz” alkalmazhatóságára tekintettel ─ vagyis meghatározott irányból, sajátos célzattal ─ tétetik meg, s mint ilyen szeretne “megválaszolt” lenni. A “nem értés” elsődleges oka is mindig megértendő “alkalmazhatatlanságában” rejlik, illetve a rosszul feltett kérdésben”7 A tánc alapvető sajátsága a mozgás-megjelenés, a mozdulat faktuma és fakticitása, de valójában mit is értünk és kodifikálunk mozdulati jelenségek alatt. A mozgásdefíniciós szándékok előtt, érdemes lehet a mozgás kód-összetevőit és komponenseinek vizsgálati hangsúlyát illetve tárgyalható voltát előtérbe helyezni és feltenni néhány releváns körkérdést. A táncművészeti eljárások és eszmetörténeti rendszerek milyen processzuális törvények függvényei? Hogyan lehet revideálni és levezetni egy olyan keresési programot, amely a non-verbalitás megismerésére tesz kísérletet? Milyen paraméterek és módozatok mentén történhet meg az igazságértékek tisztázása és rálátása, miként esnek egybe és elrendezés alá a kijelölések aktusai? Milyen formában rögzíthetőek a mozgáskoordinációk látvány-képei, és azokat hogyan tehetjük ki deskripciós intencióknak és eljárásoknak, “[…] miként lehet formaelemzést egyidejűleg műfajra és szerzőre is alkalmazni […]”8? Az értelmezések egymásrautalt rétegei hogyan módosulnak a látott és annak (?) többszörösen megképzett tartalmainak rendszerében? Mindeközben hogyan jelennek meg a különböző metaforikus szinterek és szinezetek kvalitásai, milyen kontextusban mutatkoznak meg a szimbólikus utalások jelrendszerei? A mozgás illúzórikus megjelenési momentumaihoz milyen fiktív tartalmak rendelhetőek, illetve azok milyen kogniciók, pszichofizikai és kinesztéziás frekvenciák által mennek végbe? Az értelemkézpződésnek milyen szerepe van az interpretációs stimmulusok és látványok mozgásfajtáinak magyarázatára? Mit jelent a mozgás-test, test-tudati viszony? Miféle komplex jelentéssel és mozgással társul, tárul fel a test? Milyen előzetes és

7

Hegedűs Sándor: Kortárs táncszínházi előadások értelmezésének (megértésének) sajátosságairól. In: Perger Gábor (szerk.) Hagyomány és újítás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban. (Tudományos konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán 2007. november 9–10) Planétás Kiadó, Budapest, 2009, 78. old. http://www.mtf.hu/dokumentumok_hu/1240999328.pdf 8 Sontag, Susan: Az értelmezés ellen. Látó, Bp. 2000/7/XI. 68. old.

7

gyakorlati- elméleti tudásunk van róla, és az elrendezés feltételeiként milyen szükségeltetik? Milyen komponensek és összetételek következtében jelenik meg a vélt ismeret? A test előfordulási, testhasználati, és test technikai módozatait, hogyan lehet csoportosítani, milyen rendszerek szabályozása mentén? A testmozdulatok és interpretációk miként függnek bizonyos helyzetektől, és milyen a kilakított felálláshoz, a fennálló viszonyuk? Milyen intenciók és reprezentációs struktúrákon keresztül nyilvánul meg a test, azok miként hozhatóak összefüggésbe, analógiába egymással? Szemantikailag megragadható lehet-e az intenció? Mit jelent az alkotói attitüd és a személyiség immanenciája, milyen funkciót tulajdoníthat az előadásnak? Miképpen lehetnek mérhetőek és klasszifikálhatóak valamely mozgáskvalifikációk sorai? Hogyan hasonlíthatóak össze a kondíciós tartalmak és jegyek párhuzamai, a mozgó illetve mozdulatlan test mint artefaktum tételezésekor? Milyen történeti (eszme, társadalom, kultúr, művészet, tudomány, esztétika stb.) diszciplinák adják az értelmezések keretfeltételeit? Hogyan lehet figyelembe venni a szemiotikai, propozicionális emlékezeti, diskurzus megértési, analitikus, indukciós és verifikációs eljárások szempontjait? Hogyan alkothatók narratívák a gesztusból? Mit jelent a performancia vizsgálati szemszög? Voltaképpen hogyan is lehet operacionalizálni a leírhatatlant? Milyen aspektusból közelíthető meg a tánc jelensége a hermeneuták, a recepcióesztétika híveinek értékelése felöl, miként értelmezhetik a pragmatista esztétika gondolkodói, az esszencialisták, a szomaesztétikai nézőpontok, milyen diskurzus mentén jelennek meg az analitikus szempontok, s mit is jelent voltaképp kultúr-fenomenológiai felhozataluk? A kérdésfelvetések végeláthatatlan sorai, bizonyos mértékben jól illusztrálhatják és jelezhetik egy adott problematika diffúz színezetét és a konkrétumok kvalifikálódásának racionális természetét, illetve a lezárt tényekként kezelt válaszadások ellehetetlenülésének evidenciáját. Ráadásul viszonylag elég gyakori, hogy a többszörösen összetett kutatási gyakorlatot feltételező értelemképződés, egyik lényegi adottságából adódóan, ritkán enged a működés-kapacitáson kívüli fogalmi ismereteknek. ”A mozgás ”anyagtalan”, csak a látványban észlelhető. Nem tapintható, ezért elképzelhetetlen, hogy két eltérő megjelenési formát öltsön: egyszerre legyen valós és a valós másolata. Az esetek döntő többségében a tapintás határozza meg az ”anyagszerűség” érzékelését. Az ”anyagszerűség” alapján osztályozzuk a bennünket körülvevő valóságot, és különböztetjük meg a tárgyakat másolatuktól, gondosan ügyelve

8

arra, hogy a világ felosztását semmi se zavarja meg.”9 A TEST MEDIALITÁSA A testhez fűződő viszonyulásmódokban a mozgás preferenciális szintjei főként oppozicionálisan a mozdulatlanság aspektusából közvetítődnek, vagy a hétköznapi cselekvésminták felöl, illetve az intézményes formákban megjelent és elismerést szerző formarendszerek együtteseként, amelyeket bizonyos körökben és időszakokon keresztül sztenderizált és akkult fogalomrendszerek jellemeznek. Bizonyos leírásokkal az új jelenségkörök nehezen operacionalizálhatóvá váltak, annak ellenére, hogy a test használatának potencialitása folytán olyan öröklődő hajlamok is jelentkeznek, amelyek nem csak az arány és szimmetria tanult felismerését, de az egészségesnek titulált test minősítések szintéziseit is magukba foglalják. Ráadásul, az a tendencia is megfigyelhető, hogy az egészséges test fogalmának keretfeltételeit és megjelenésmódjainak átalakulásait bizonyos időn belül a mozgásrendszerek megváltozott viszonyulási szempontjai követik. Az interakció igazolását a huszadik század elején a hagyományosnak és klasszikusnak tekintett művészet újragondolásának érdekes fejleményei, illetve azok a végbemenő változások is megmutathatják, amelyek nemcsak a mozgás-esztétika és a tánc invariáns jegyei közt, de a mozgóképes viszonylatok nyomán kialakult technicista törekvések következtében a filmnyelv közegében is felmerültek. A nyolcvanas évek magyar filmművészet radikális gondolatváltása, a kép-jelentések párhuzamainak mezodikus egységét10 és holisztikus szerkezetét hirdette. Ivan Ladislav Galeta Erdély Miklóssal készített interjúja alatt a következő megjegyzést teszi: „Ezt a filmet olyannak érzem, mint a képeket, amiket mostanában festesz […]”. Hát persze – mondja az alkotó: „Ugyanaz a gesztus. Gesztusok… Nagyon hasonlít. Tulajdonképpen ez egy posztmodern gesztus…” 11 „Az egyszerre hat.”12

9

Erdélyi Miklós.: A filmről. Peternák Miklós (szerk.), Bp., Balassi, 1995. 13-14 old. MerleauPonty, Maurice: A film és a modern pszichológia. Metropolis, 2oo4/3. Bp., 13. old. Pudovkin kapcsán, miként a film „időbeni forma”. 11 Erdély Miklós: A filmről. Peternák Miklós (szerk.), Bp., Balassi, 1995. 13. old. 12 (u.o) 14. old. de a 17. oldalon a következő interjúban kiderül, hogy a struktúra szerepét, ha képletesen is úgy kezeli, mint egységesített „gubanc”, amiben egyszerre szólnak és hatnak a hangok és annak fordításai. 10

9

„[…] a kortárs filozófia lényege már nem a fogalmak összekapcsolása, hanem annak a leírása, hogyan keveredik a tudat a világgal, miként tartozik egy testhez, hogy él másokkal; mindez pedig igazi filmes téma. [...] A film pedig különösen alkalmas az elme és a test, a tudat és a világ egységének a megjelenítésére, egyikük a másik általi kifejezésére.”13 Számos probléma jelenhet meg annak kapcsán, hogy a mozgó-képes apparátus bevezetése attól függően, hogy az apparátus mennyire élesen elhatároló, s az élményanyag miként működik, feloldódhat a nézői tekintet és filmben szereplő alany distanciája, bizonyos tudatosan vállalt illetve mívelt képi állapottal, és látványkezelési metódussal. A helyzet kivédése azonban kivitelezhető, a közös diakritikus mozgás értelmében felvállalt testi reprezentációval. Mivel a mozgóképi formákkal megjelenített mozgás és a képi látványba megmutatkozó mozgásinterpretációk önként produkált testmozgási kísérletek összessége, azaz minimum háromszorosan futó anyagok, amelyek a nézőt könnyen kommutatív reverzibilitásba14 vonhatják, s miközben megtarthatják a közvetlen világélmény formáit, a közvetlen valóságélményét sem veszítik el. A táncművészeti formák, a film nyelvi reprezentációs formákhoz hasonlóan olyan tudat szinteket stimulálnak, amelyek a kulturális jelentéshozadékoktól viszonylag mentes testtudat kezelési stratégiákkal, az érzéki állapotokon keresztül is legitimálódhatnak. A test irritabilitása ugyanis részint függ a kognitív sémák irracionális formákban tömörült szektoraitól, amely következtében különböző artikulációs kifejezésmódok jelentkezhetnek a testfelszín közvetítésében, másrészt a kulturális minták és rendszerek tematikus elrendezéseitől és felszámolásaitól. A filművészethez hasonlóan a táncművészeti szféra szintén egy olyan kivételes médium és tapasztalati szféra, amelyben a non-verbalitás adta változások viszonylag hiteles megragadását akkor lehetünk képesek felfogni, amikor az aktualitások közvetlenségében a felsejlő tapasztalati minőségéket összesítve, diakritikus mozgásba15 sokoldalúan újraalkotjuk. Ennek ellenére a tudományos kísérletekben még mindig kevés olyan introspektív mozzanat és filozófiai 13

Merleau-Ponty, Maurice: A film és a modern pszichológia. In: Metropolis 2oo4/3. Bp., 16. old. Sobchack, Vivian: A cinesztéziai szubjektum, avagy a testi tekintet. In: Metropolis 2oo4/3. Bp. 23. old. 15 Sobchack, Vivian: „ A cinesztéziai szubjektum, avagy a testi tekintet” Metropolis 2oo4/3. Bp., 27. old. A 26. oldalon található lábjegyzetben ezt a fajta introspektív mozzanatot, - amiről a dolgozat is szól, a film test összefüggéseként értelmezi: „A film teste” nem látható magában a filmben, kivéve intencionális aktivitása és diakritikus mozgása által.” Egy olyan sajátos reflexerű felfogási módról van szó, mely az analitikus tudatos szférákat megelőző összetett érzet jelenségként jelentkezik a cinesztéziai szubjektumában lezajló transzmodális kooperációk és fordítási folyamatok révén. A diakritikus mozgást olyan fajta hegemóniaként írja le, amelyben majd minden ellentét reverzibilisnek tűnik fel: „[…] figyelmünk párhuzamosan irányul az „ittlét” és az „ottlét” felé, egyszerre vagyunk képesek érzékelni és értelmezni, egyidejűleg vagyunk alanya és tárgya a taktilis vágynak.” 14

10

jellegű témabontás jelenik meg, amelyben az alkotó, mint társadalmi lény magát kötelezi saját szubjektív élményanyagának képi elszámoltatására. Az utóbbi több száz évben is viszonylag kevés reflexió született táncesztétika témában, a mozgóképen perzisztáló mozgások non-verbálitásának és komplexitásának tekintetében. A század elejétől kezdve kezdtek el a táncról is alapvetően meghatározó kutatásokat végezni. Alain Lomax a Laban Effort-Shape elméleten alapulva például 1961-ben indított táncot, éneket és beszédet magába foglaló globális méretű kutatást, amely révén mozgásstílusokat egységesen egyéb más verbalizált jegyekkel és formarendszerekkel tanulmányozott.16 TEST TEÓRIÁK ÉS TÖRTÉNETI DISKURZUSOK “Thesszáliában oly nagy becsben állt a tánc, hogy a nép elöljáróit és vezetőit az “előtáncos” néven tisztelték. Maga Szókrátész pedig, akit egy kinyilatkoztatás alapján a legbölcsebb embernek tartottak, nem átallotta azt tanítani, hogy a tánc már csupán ősi eredete miatt is jelentős dolog, ráadásul az egekig magasztalta és a komoly tudományok közé is sorolta az ugrabugrát. Úgy látta, sokkal fenségesebb jelenség a tánc, semhogy megfelelően lehessen szólni róla, hiszen szentséges módon a világ teremtésével egy időben született, és Ámorral, a legősibb istenséggel jött a világra.”17 A különböző társadalmi ítéletek intencionális aktusai, mint anyaghoz, testhez köthető verbalizált formaintenciók a kultúra immanenciájának és működésének fontos alapját képezik, és nemcsak a használati formák és megközelítésmódok relációi okán, de koronként is eltérő jelentésmódosulásokon mennek keresztül. Thomas M. Robinson is megemlíti, hogy a korai testértelmezések közül Platón gondolatkísérletében a test, azaz a szóma a pszüché (lélek vagy élet, de jelenthet megismerő értelemet is) viszonyában jelenik meg. Miként az ember „valódi illetve felfogható énjének” külső felszíne önnön teste, mely az élet princípiuma ellenére képtelen a túlélésre. E nézet elterjedése, annak a hite, hogy a pszüché valódibb emberi érték, mint maga a test, körülbelül a 6. századra az orphikus mozgalom hatásának és elterjedésének köszönhető Görögországban. A testi

16

Brigard, Emil: „A néprajzi film története”. In: Halmos Ádám (szerk.) A valóság filmjei (tanulmányok az antropológiai filmről és filmkatalógus: Dialëktus Fesztivál) Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány, Bp., 2004. (a szerző utalása: Paul Hockings: Principles of Visual Anthropology. Mouton Hága Párizs, 1975. 13-43. old.) 17 Arippa, Cornelius Henricus: A táncról (Részlet a tudományok bizonytalansága és hívsága című könyvből) In: Tánctudományi közlemények, Bp., 2009/2. 21. old.

11

létezés nem mint a cselekedet kiváltó oka jelenik meg, ennek a szerepe ugyanis ebben a disztinkcióban főleg a lélekre hárul, mely az illúzórikus halál utáni elszámolásokkal ítéltetik meg. A test inkább definiálható nem-cselekvésként, amely elszenvedője és alárendeltje a lélek sajátos természetének. 18 A Phaidón után később az Államban a léleknek Platón 3 lélekrészt tulajdonít: értelem, (fej) indulat, (mellkas) zsigeri vágy (hasüreg). E szerint a nézet szerint (pontosabban a szerint, amit Platón utolsó alkotói korszakának elején ír, amikor sajátos analógiát állít test és lélekrészek között), a mindennemű feszültség éppen a lélekben zajlik le, nem pedig a test és lélek között. Ezek közül is Platón az értelmes lélekrészt tekinti a leginkább olyan funkcióval bírónak, mely a transzcendenst a maga nemében a legközvetlenebbül közvetítheti. Ebből a szempontból tekintve a test kiesik addigi szerepköréből, azaz ennélfogva képes egyáltalán a „vágylagosságra”. Az értelmes lélek, melyet a lélek egysége magában foglal, olyan köztes entitásként fogható fel, mely földi (valóját tekintve igaz véleményként azonosítható), és transzcendens (mint igaz tudás) jelenségei közt eligazításra és helyes ítélet alkotásra képes. A betegség, mint olyan a lélek betegségeként, szándékolt rosszként definiálható, oka lehet a helytelen nevelés. Gyógymód a testnek: fizikai mozgás vagy testgyakorlás, a lélek épségéért pedig Platón elmélkedő létet javasol. Az értelmes lélek, mint „önmagát mozgató” tételeződik, 19 s az önmozgás képessége különbözteti meg az embert az élettelentől. Ennek kiváltó oka az értelmes lélekrészben keresendő - mondja Platón a Törvények 1o. könyvében -, amely teremtetlen entitás”, öröktől fogva létező örökké valóan, s melynek elsődleges célja, mint ahogy voltaképpen minden lélekrész mozgásának: gondoskodni a morális egészségről”.20 Borgos Anna a testképről szóló filozófiai és kulturális áttekintésében úgy gondolja, hogy a görögök az ideális testet olyan egységként gondolták el, amely „korporális módon” a kozmológiai folyamatok átmeneti terepeként értették. Az Ótestamentumban a testet viszont, mint eleven testet képzelték el, amely, megtestesült lélekként, egy teljes személyt kíván isten képének hordozójaként.21 Másfajta tekintetben ennek ellenkezője, illetve módosulása jelenik meg.“Általánosságban elmondható, hogy a bűn eszméjének vizsgálata során a középkori taxonómiákban a táncot 18

Robinson, T. M.: A test és lélek dualizmusának főbb vonásai. Gond, Bp., 1999/20. 166. old.

19

(uo.) 179. old. A szerző a Platón, Timaiosz 245c-246-ra hivatkozik.

20

(uo.) 18o. old. Borgos A.: Testkép-képek. Áttekintés a fogalom filozófiai és pszichológiai értelmezéséről In: Csabai Márta–Erős Ferenc (szerk.): Testbeszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről, Új Mandátum, Bp,, 2002. 21

12

a hét főbűn rendszerén belül tárgyalják.” 22 Tóvay Nagy Péter történeti szempontú, de társadalmi vonatkozásokat is figyelembe vevő irása Pontoszi Evagriosznál, Johannes Cassianusnál és Nagy Szent Gergelynél talál erre utaló jeleket és hivatkozási pontokat. A szerző ezen kívül megemlíti Robert Grosseteste skolasztikus filozófus és teológus felosztását, Aquinói Szent Tamás és Giovanni Cagnazzo magyarázatait is. “Természetesen a középkori szerzők a főbűnök fogalmát meglehetősen tágan értelmezik. Egy ferences teológus szerint például a tánc nem csupán a nemek közötti kontaktus és a test mutogatása miatt sorolandó a bujaság kategóriájába, hanem az izzadás miatt is. Ebben a meglepő értelmezésében ui. A tánc a szexuális aktussal analóg, azaz “ a testet túlzottan megtöltő anyagok ártalmas kiürülését” (ti. izzadság) foglalja magába. A tánc torkosság (gula) kategóriájába sorolását leginkább a tánc részegségtől való elválaszthatatlansága teszi indokkolttá a kortársak számára. A jóra való restség (acedia) ─ vagy a régi magyar szerzők kifejezésével élve a tunyaság ─ bűnéhez történő rendelését főként a táncnak a játékokkal (ludi) és a tisztességtelen vigassággal (inepta laetitia) való szoros kapcsolata magyarázza.”23 „[…] Descartes-tól Kripkéig hangsúlyos a nézőpont, hogy a tudatos állapotok és a testi történések összefüggése esetleges.” „[…] másrészről az a vélemény viszont egyenesen abszurdnak tűnik, amely megpróbálja a kettőt elszakítani egymástól. A teljesen testetlen lélek legalábbis nagyon valószínűtlen feltételezés. Ugyanakkor sokak számára sohasem volt kétséges, hogy a lelki valamilyen hatalmat szükségképpen gyakorol a testi fölött.”24 Colin MacGinn szintén azt állítja, hogy a kettő között nem tehető éles különbség, mivel nem állapítható meg pontosan, hogy test és lélek közötti viszonyban a működésformák mindig kontingensek vagy szükségszerűek-e. Hasonlóképp gondolja Henri Bergson is, hogy az agymódosulások és eszméleti jelenségek egymáshoz rendelt viszonyában az agyállapothoz megszámlálhatatlan sokáságú eszméleti tartalom tartozik. Miként Bergson az eszmélet közvetlen adottságát, illetve a „jelenként” kezelt eszmélés lényege alatt a mozgás lehetőségét, illetve gyakorlatát értette. Hasonlóan gondolkodnak erről egyes

22

Tóvay Nagy Péter: Disputa a táncról. A tánc feltételei. Érték és változás a repertoárban. In: Kultúra ─ érték ─ változás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban (III. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán) . Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2013. 198. old. 23 McGinn, C.: Megoldható-e test-lélek dualitásának rejtélye? In: Gond 1999/2o. Osiris, Bp., 198. old.

13

fenomenológusok is, akik az aktuális azonosulásban való mozgáspotencia történésterére hívják fel a figyelmet. “Merleau – Ponty több ponton is a test interoceptív, önészlelő működéséből, valamint az erre épülő “szinkretikus szociabilitásból” vezeti le a másik tapasztalatát.”25

A TÁRSADALMI TESTEK FÓKUSZÁBAN

”A társadalmi határfelület modellje az analóg módon keletkezett ítélet, mármint a látvánnyal egyértelműsített azonnali ítélet, a felszín felületi ítélete, mely a jelenségértelmezésig hatol s nem jut el még sok esetben a jelentésértelmezésig sem.”26 Az intencionális aktusok és aktualitások révén a személyközi szerepek látvány-viszony erőssége a hozzá köthető fókusztávolság közvetlensége révén, bizonyos elméletek szerint, mint kvázi külső tárgy-objektumok oppozicionális viszonyainak létrehozói, amelyben az alteritás témája és kérdése felmerülhet. “…a test jóformán már nem is létezik: a tudás és hatalom mechanizmusai minden ízére rátelepedtek, kisajátították a testtapasztalat eredetisége valójában már csak absztrakció. A fenomenológia gondolkodás azonban nem adja fel a közvetlen tapasztalatba vetett bizalmat.”27 Az individuum mint a látvány terébe zárt megfigyelő, különbözőség igényének tekintetében is egységesített tranzitív jelentésideál a másik jelenlevőségét, mint „Másikat”28 - annak eltérő vagy hasonló jellegét - gyakran önmagához méri és szabja, miközben az önmérce reprezentációját a külső objektum megjelenését tekintve definiciószerűen meghatározza. „Miután az emóció nem belső és lelki esemény, hanem másokkal és a világgal való kapcsolatunknak testünk viselkedéséből kiolvasható variációja, nem szabad azt mondanunk, hogy a külső szemlélő számára kizárólag a harag és a szeretet jelei értelmezhetőek, s így a másik embert éppen

25

Vermes Katalin: A test éthosza. L’Harmattan, Bp., 2006. 74 .old Panofsky, Erwin: A jelentés a vizuális művészetekben. Gondolat, Bp., 1984. 251. old. 27 Vermes Katalin: A test éthosza. L’Harmattan, Bp., 2006. 19. old. Foucault, M. kapcsán: Felügyelet és büntetés. Gondolat, Bp., 1990. 43.old. Ez jelenti a gesztusnarrációk taxonómiája tekintetében a posztmodern dialektika felé áthajlást. 28 Merleau-Ponty, Maurice: A látható és láthatatlan. L’Harmattan Kiadó, Bp., 2oo6. 3oo. old. Függelék. „A másik nem a szabadság - kívülről szükségszerűen meghatározottnak, fatalitásnak tűnő - zárványa, nem egy másik szubjektum rivális szubjektuma. Ugyanabba az áramkörbe van belekötve, amelyik engem is a világhoz kapcsol és ezáltal kapcsolódik hozzám is. Közös a világunk. A kölcsönös függés világa, világok közötti világ. - Általános tranzitivitás.” 26

14

e jeleket értelmezve értjük meg. Azt kell tehát mondanunk, hogy a másik ember bizonyossággal viselkedésében érthető meg a számomra.”29 A Másik viselkedéstipizálása mint “kihelyezett kategória”, illetve látványelem, az értékelés mértékének egyik kifejeződési lehetősége, amely függ az önreprezentáció karakterének beállítottságától, azaz együtt jár a verbálisan is artikulált eszme tárgyiasulásával. Ebben a viszonyban, mint materizált emberi forma a tekintet elsődleges élményeként megjelenített szabvány, mindannak a komplex társadalmi jelentésbeli tartalomnak a kifejeződésként, melynek az illető individuum a maga szinvonalán és létfeltételei mentén tagja. Ennek okán a szakdolgozat elsődleges kísérletként a mozgásfajták alapvető funkcióinak alteritásaival kíván foglalkozni, hogy a virtuális preverbális világban a különbözőképpen megmaradt látásmódok átalakulását, az alkalmazások illetve vizsgálatok sorát saját aktualitásából merítve, önnön feldolgozásával együttesen többféle síkon is kiegészíthesse. Annál is inkább, mivel a kardinális gondolatok 30 a mozgást eleven formaváltozásai és dinamikája okán valósnak és életszerűnek kezelik. A TEST, MINT KARDINÁLIS GONDOLAT ÉS ARTEFAKTUM A szakdolgozat első felében tehát néhány fontosabb elméleti kérdést ismertetek, egymásra hangoltságuk rövidebb fejezeteivel, majd folytatni fogom a sort, a gesztusnarrációk taxonómiájához szükségesnek gondolt releváns érvelési és felvezetési stratégiával, kezdve a tánc, mint művészeti alkotás meghatározásával, különböző fogalmi tisztázatokkal és magyarázatokkal, amelyekkel megalapozni és indokolni szeretném a szakdolgozat egyik kivételezett tartalmának, klasszifikációs struktúráját. “Az elmúlt években többen amellett érveltek, hogy a műalkotás fogalmát nem lehet definiálni, sőt mi több, Morris Weitz még azt is állította, hogy az artefaktualitás nem tartozik a műalkotás szükségszerű feltételei közé.” 31A XXI.század művészet definiálását szorgalmazó programjai viszonylagos színes skálán mozognak, s a problematikájuk

29

Merleau Ponty, Maurice: A film és a modern pszichológia. Metropolis 2oo4/3. Bp., 13. old. Jean-Paul Sartre a viselkedések szimbolikus értelmezése kapcsán írja a szerző. 30 Sobchack, Vivian: „ A cinesztéziai szubjektum, avagy a testi tekintet”. Metropolis 2oo4/3. Bp., 22. old. 31 Dickie, George: A művészet definiálása. Szkholion, Debrecen, 2007/2. 40. old. (A szerző Weitz, Moris „The Role of Theory in Aesthetics”, The Journal of Aesthetics an Art Criticism, vol. 15, 1956, 27-35. old. munkájára hivatkozik, továbbá Joseph Margolis, Jospeh, New York, 1962. és Maurice Mandelbaum meglátásait veszi viszonyítási pontoknak, az utóbbit hivatkozás nélkül.)

15

horizontjában az egyik meghatározó fókuszt a műalkotások fogalmának körüljárása és operacionalizálása jelenti. Ezek közül George Dickie az analitikus művészetfilozófia egyik olyan szempontrendszerének kidolgozója, aki úgy véli, az artefaktualitás a művészet szükségszerű, elégséges feltételét és genusát jelenti, illetve olyan állandósult alapkészletről esik szó, amely nem kézzelfogható tulajdonságokkal, hanem, mint egyfajta viszontulajdonság, családi hasonlóságokkal bír, már csak a társadalom jelentéseivel való kapcsolódási felületeinek képlékenysége okán is. Azt azonban mintha senki nem vonná kétségbe, hogy a non-verbalitás mozgásdinamikai, testreprezentációs jelenségei fogalmi behatárolásuk és besorolásuk problematizálása ellenére is, nyitott potenciális erőtereket képesek létrehozni és kiterjeszteni. Az első megállapítás esetét tekintve a szerző elfogadja Morris Weitz állítását, azaz annak különbségtételét, ami egyrészt a műalkotás értékelő hasznáról beszél, másrészt attól való elkülönítéséről, amely tárgyalhatóvoltát és leíró jellegént hangsúlyozza. A leíró jelleg – állítja - egyfajta kategorizációja a nemkézzelfoghatóság jelenségeinek és artefaktumainak. Illetve a szerző William E. Kennick megközelítéséből kiindulva, a válasz kimenetel esetlegességével számolva, szimpatizál azzal az argumentummal is, miszerint a cselekvési folyamatokba ágyazott vizsgálati módszerek hozzásegíthetik az adott művészeti alkotások értelmezését. Mindeközben pedig Arthur Danto egyik koncepciójához fordul, az “atmosphere”-ben talál rá a számára releváns megoldásra és magyarázatra. Ugyanis azt állítja, hogy ebben a sajátos jelenségben van valami olyan rejtjele és szubsztanciális tartalma, artefaktuma, amely egyszerre tudja tartalmazni a non-exhibited és az artefaktum tulajdonságait is. “A leíró értelemben vett műalkotás (1) artefaktum, (2) melyre egy társaság valamely részcsoportja az értékelés várományosságának a státuszát ruházta át.”32 Ezt a fajta előállítási technikaként bevezetett tartalmat, tipizált és primer szubsztanciális formarendszert fogalmazza meg Merleau Ponty is. “A kontinuus modifikáció” hipotézisésének megkérdőjelezéséhez éppen az a felismerés vezet, hogy az idő nem abszolút események sorozata, nem valamifékle állandó ritmus, vagy tempó – mégcsak nem is a tudat tempója

32

(uo.)Az idézett eredeti verziója: Danto, Arthur The Journal of Philosophy, vol. 61, 1964. Enigma 1994/4 48. old. „A művészetvilág” „… műalkotás az, ami a művészetvilág mindenkori önkénye szerint annak minősül”. (Gál Ferenc: Danto és Dickie féle művészetvilág-elmélete kapcsán írja. Sonkásszendvicsek és műalkotások http://www.jamk.hu/ujforras/040123.htm)

16

-, hanem intézmény (tegyük hozzá, önmagát változtatni képes intézmény) vagy rendszerekvivalenciák rendszere. ”33

33

Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 2005.72. old. (saját fordításaként még a magyar megjelenés előtt: Merleau Maurice, Ponty: Le visible et ’linvisible, Gallimard, Párizs, 1964. 248.old.)

17

MOZGÁSESZTÉTIKAI PARADIGMÁK A TÁNCMŰVÉSZETBEN A szakdolgozati téma megjelölésre több szempontból is elérkezettnek látszik az idő és a körülmény, annak érdekében, hogy a táncot, mint intencionális artefaktum, a minősítő reprezentációs vonulat és tendencia felerősítse. Alapvetően abból az alapállásból kiindulva, hogy bármely konstitúciós folyamat és eljárás esetében számolni kell, előzetes tudásanyagokkal és különböző társadalmi szokásjogokkal. Ilyenformán a kulturális rendszerekre támaszkodó “újdonsült” anyag a rész-egész potencialitás terminusaként és a kijelölés ideiglenes helyzetét tekintve, értelmezhetőségek valamely összefüggésének értelmezhetőségeként mindig többrétegű, azaz“maga is epifenomén”.34 Merleau Ponty ezt hasonlóan úgy fejezi ki, hogy az értelem mindig egymással kölcsönös összefüggésben keletkező értelemsokaság diakritikus rendszere 35.

A TÁNC-MOZGÁS KOGNÍTÍV FELTÉTELEI Annak következtében, hogy megértjük, vannak olyan jelenségek, amelyeknek bizonyos alternatívái beépültek a múlt történeti folyamatában, s közös jelentésvariánsokként illetve átmeneti formaegyüttesekként előhívhatóak, elfogadhatjuk a már szinte mechanikusan és automatikusan működő előhívási technikákkal rendelkező kognitív sémarendszerek jelentőségét is. Boehm olyan pillanatnyi ”átmenetekről” beszél, illetve több helyen Merleau Pontyra is hivatkozva ”vizuális konfigurációkról”, amelynek evidenciái az érzéki meghatározhatatlanságuk ellenére, mint benne rejlő lehetőségek adottságaiként majdhogynem teljesen kialakulni, illetve kodifikálódni és átörökülni látszanak. Eképpen a köztes felismerésnek tartománya”híján van a fokozatoknak és irány nélküli, azaz reverzibilis”.36 Mindaz tehát, ami beteljesíthető, az abszencia állapotából keletkezik. Az abszencia azt jelenti, hogy az érintett pontok vagy foltok egyike sem vonatkozik önmagára. A kép vizuálisan túldeterminált”37 A testvonatkozású mozgás esztétikai és a 34

Kollár József: Az elme és a művészetfilozófia flörtje. (Művészetelmélet) Gond, Bp., 1999/18-19. 6. old. Rorty, Richard: Megismerés helyett remény. Jelenkor, Bp., 1998. 25. Old 36 (uo.). 10. old. Gondolatmenetét a szerző Cézanne bizonyos festményeinek példáján keresztül vezeti le. 37 (uo). Kiegészítve: “Inkább egyfajta interferencia – jelenséggel van itt dolgunk, két időben látszólag távoleső dolog összekapcsolódásáról, szinkronicitásáról, vagy éppen ebből a közös pontból való egyidejű kivetüléséről.” Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 35

18

kulturális funkcionalitást tárgyaló diskurzus szoros összefüggésben áll a bergsoni ”agyműködés” illetve kognitív modellek minősítési-folyamataival is, melyek együttes problematikája számos kérdést felvet. Vajon miként, milyen közös magatartási rituálékkal és történeti interpretációk mentén jön létre egy értelemegyüttes, s az azonosítási mechanizmusok folyamatából származó esetleges eltérések alapján hogyan, milyen módon vonható le bármiféle verbalizálható konklúzió? “Az alaklélektanból tudjuk, hogy minden észleléshez hozzátartozik egy nem-észlelés, és az ilyen kizárás, az ilyen szelektivitás konstitutív az észlelni tudás számára. A neurópszichológiai vizsgálódások ezt az összefüggést időközben még jobban megvilágították: a kognitív rendszerek általában csak azért képesek a környezetre nyitottan operálni, mert önreferenciálisan zártak. Nem azért látunk, mert nem vagyunk vakok, hanem azért látunk, mert a legtöbb dologgal szemben vakok vagyunk; ebből következően valamit láthatóvá tenni annyit jelent, mint ugyanazzal az aktussal valaki mast láthatatlanná tenni. Nincs aesthesis aneisthéis nélkül - még a legegyszerűbb észlelésben sem.”38 „Anyag is vagyok, szellem is, énem bizonyos módon egymásba kapcsolja a kettőt, eleven és élnivaló viszonnyá valósítja együttlétüket. Bizonyos tehát, hogy saját anyagom és saját szellemem, testem és lelkem viszonyát illetőleg nem vagyok egészen tudatlan, e viszony számomra tapasztalatiság s ha azt, amit átélek benne, alátámasztom és gazdagítom azzal, amit a ténybeli kutatás és gondolkodás tudományosan megvilágított valószínűleg egészen közel jutok e probléma megoldásához”39 Henri Bergsonnak az eszmélet közvetlen adottságainak tanulmányozása közül bizonyos okfejtései, köztudott, hogy az agyfiziológiai kutatások részéről kísérleti kimutatásokkal is alátámasztott igazolást nyertek. A szellem kölcsönhatásában az agynak a felejtést, míg az eszméleti jelenségnek, azaz a szellemnek tulajdonította az emlékezést. A megkülönböztetés köztes láncolatát a testnek, illetve a mozgás spontaneitásának az elgondolására alapozta, azaz a kölcsönhatás függvényét elsősorban három komponens együttes működésében látta, a szellem, az

2005.74 . old. (A szerző hivatkozása: Yung. C. V. Symchronicity, an Acausal Connecting Principle ARK Paperbacks Routledge, London, 1987.) 38 Welsch, Wolfgang: Esztétikai gondolkodás. ’L Harmattan, Bp., 2011. 26. old. „Mert a művészet az ilyen fajta pluralitás exempláris szférája” 54. old. 39 Dienes Valéria: Bergson filozófiájának alapgondolatai. In: Különlenyomat, „Religio” Hit és Bölcselettudományi Folyóirat, Bp., 1929. 16. old. Dienes Valéria Henri Bergsonnál is tanult filozófiát, több munkáját fordította magyarra. 1912-ben, azaz a 1oo. évfordulóját ünneplő Magyar Mozdulatművészeti Iskola megalapítója, és az orkesztika néven emlegetett mozgástechnika és rendszer kidolgozója.

19

agyvelő és a mozgás-tartalmában, mely utóbbi képes a múltbéli emlékek és élmények között valamilyen értelemben információt szolgáltatni. 40 Miként azt Bergson is állítja, a tapasztalati folyamatok mozgás-reflexiók nélkül nem értelmezhetőek, hiszen a sok és az egy minőség-sorozat változat állapotai, a tér és a fogalmasított tartamok, az idő, aktualitásában zajlanak, mint egymásba hatoló minőségek folyamatossága,41 az esztétizáló látásmódok sajátjaként, melyek az emberi természet önnön velejáróiként funkciónálnak. Ezt jól illusztrálhatja Ramacachandran esztétikai preferenciáinak sora, miként, milyen fontossági sorrendben illeszkednek és kapcsolódnak össze, hangolódnak egymásra az idegrendszeri és tudati elvek folyamatai.42 Az emlékezés és a perceptuális készségünk működésében illetve a befogadói aktus folyamatában megjelenő geometriai alakzatok és téri viszonyok konstellációja nem lehetséges a 3. legfontosabb mozzanat, a mozgás és dinamikai relációk felismerése nélkül. Hipotézisem szerint ezért a mozgás mint vizuálisan is rögzíthető illetve alkalmazható nyelv, ha revideálódva is, a tudati jelenségek sajátos hordozója, főként azokra az esetekre vonatkoztatva, amelyek során a tudati működések nem feltétlenül a kulturálisan preferált elvek mentén szabályozottak. Ezzel a kijelentéssel azt állítom, hogy az emberi elme eddigi kutatások alapján elismert és recensnek számító terepei bizonyos kulturális bevatkozások nélküli közös faktorokkal bíró test-interpretációval is rendelkezik. Bergson ezt a mindenre emlékező és átható szellem determinánsaként fogalmazza meg, kiemelve a test és mozgás közvetítő és interaktív szerepét. Talán elfogadható Bergson álláspontja, miszerint a tudat inkább a felejtő illetve szelekciós mechanizmusokért tehető felelőssé mintsem az emlékezés képesség-feltételeinek biztosításáért. Az agy saját kategorizációs szerepének ”kváziartisztikus” szükségleteit jelentő non-verbális mozgásképletei és energiaáramlásai a tudat valamely módozatú és stimulációjának együtteseit, átállítani, megtéveszteni illetve ”küszöbre” helyezni, ide tartozóan a kulturális befolyásolások, - a ”rekreációs igények” (vagy ahogy Edgar Morni is mondaná a nyugati társadalomra egyre inkább jellemző”eszképizmusra” törekvő virtuális szabadságélménye, álomigénye, mint azonosulási kényszer) felmentése révén lehetne megváltoztatni? 43 TÁNC ÉS AZ ÉRZÉKI SZFÉRA“TRANSZPARENCIÁJA”

40

(u.o) 2o-21. old. (u.o) 8. old. 42 Szegedy-Maszák Mihály: A művészet tudományközi kutatása In: Pléh Csaba (szerk.): A művészet, mint kutatás. Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Semmelweis Kiadó, Bp. 2oo7. 43 Almási Miklós: Anti-esztétika. Helikon Bp. 2oo3. 13. old. 41

20

”...valamilyen kiinduló feltevés elfogadására kényszerítenek, amelyet azonban nem lehet végig fenntartani. Ebből fakadó zavarunk arra utal, hogy szokatlan tapasztalattal állunk szemben.”44 ”Egy kép tehát azáltal válik képpé, hogy a papíron látható jeleket értelmünk koherens és konzisztens üzenetté képes rendezni. Ha konzisztenciát érzékelünk és kialakul egy interpretáció, akkor igen nehéz azt érvénytelenítenünk, kilépnünk belőle.”45 Hipotézisem szerint tehát a testjegyek megítélésének helyzetei szinte kivétel nélkül függnek a kulturális megfelelések és vonások révén kialakult képi mezők és a normalitásnak titulált társadalmi értékek mentén zajló kategórizációs gyakorlatoktól és polémiáktól. Másképpen szólva, az ilyen jellegű és kvalitással bíró folyamatok és struktúrák révén a normális és az elfogadható test-ideához fűzött viszonyok és kapcsolatok artikulálódnak elsődlegesen és jutnak kifejeződésre. A test-normák kialakulása én-féltő mechanizmusokkal különböző diferenciákkal és elhatárolódásokkal párosulnak, s mint értékítéletek, verbalizált test anyagai és formái, a kultúra immanenciájának univerzáléiként, az összműködés társadalmi alapját képezik. ”A ”látszat” azt juttatja elsőnek eszünkbe: ”a látszat csal”. Valami a ”látszat szerint” ilyen, de valójában mégsem az. Ilyennek és ilyennek ”látszik” - de éppen csak látszik, valójában nem olyan (de legalábbis nem biztos, azaz kétséges, bizonytalan, hogy olyan). A második jelentésdimenzió ugyanakkor félreérthetetlenül jelen van olyan kontextusokban, mint például a következő: ”Már látszanak a part körvonalai.” Látszanak, azaz megmutatkoznak, föltűnnek, megjelennek; fölbukkanak a látótérben, a horizonton, előlépnek - érzékileg a háttérből. Hasonlóképpen: ”Már látszanak valaminek a jelei”, például a javulásnak, a betegségnek, annak, hogy megváltozott, másképpen él.”46 Az ötvenes-hatvanas évek fenomenológiai vonatkozású testinterpretációk között számos olyan észrevétel elhangzik, hogy az emberi jellemvonások és tényezők és magatartásformák analógiájára épülő jelentések, avagy az értékítéletek álesztétikai tömegtermelésének és formaanalíziseknek kitett és szűkített vizsgált terep-felszínei. A sokfélének tűnő, de „egységesített” fetisiszta és populáris paradigmák, avagy a bálványozott divat testek áramlatainak légköre, egyelőre még mindig az ideális test-képek függvényében gyártott szükségletek és szabványok szerint kínálnak felületileg viszonylag gyorsan változtatható és követhető mintákat, mely irányvonalakkal összefüggésben a 44

Gombrich, Ernst: Illúzió és vizuális csapda. In: Bacsó Béla: Az esztétika se vége se hossza. Ikon, Bp., 1995. 294. old. 45 (uo.) 300. old. 46 Fehér M. I.: „Az eszme éréki ragyogása”: Esztétika, metafizika, hermeneutika http://real.mtak.hu/3545/1/1055730.pdf 136.old.

21

társadalmilag elfogadott hovatartozás feltételek is kialakulnak. ARCULATI SZUGGESSZIÓK ÉS GESZTUS JELÖLŐK “Sokféle új szemlélet jelent meg, de elsősorban és legfontosabbként a rendezőközpontúság került előtérbe. A rendezés immár átfogta az előadás egészét. Új értelmezést, funkciót és jelentőséget kapott a rendező, akinek szerepével a színház művészete visszanyerte jogait (mint az antik görögöknél), és önálló, alkotó művészetté válva megszűnt a pusztán tolmácsoló - közvetítő jellege.”47 Minden alkotói intenció és tevékenységi forma illetve a rendezőelv sajátos látásmódjának és kiváltságának genezistörténete, azaz Eugenio Barba kifejezésével élve kulturális univerzálé, kifejezéselőtti transzkulturális elem, melyet a kognitív sémarendszerek a társadalmi reprezentációs szisztémák megjelenése mellett a saját tapasztalati szféráihoz kötődő kinesztéziás feltételek jelentenek. ”[...] az energia mindig egy bizonyos perspektívából látott és egy bizonyos ritmusban megvalósított kultúrából származik.” 48 Így a vizuális konfiguráció önmagára vonatkoztatottságot rejt magában. “Bármit is hozzon játékba a művész a magasröptű ezmék, víziók, koncepciók, elragadtatások közül, annak elfogadhatónak kell bizonyulnia a pigmentben és olakon, grafitban vagy szénben, fán, vásznon, vagy papíron.”49 A fent említett idézetben nem szerepel ugyan az előadóművészet táncművészeti konrét példája, de azt a fajta összefüggést, amely révén az összkomponensek együttes ábrázolásmódját és halmazát szuggessziónak tekintem, Boehm “a tiszta belső szem” orgánumának, mediatizációjának nevezi. A keresztülnézés modellje, vagy ahogy Boehm fogalmaz, “átlátás” 50által a koncepciózus történeti vagy intúiciószerű vélt információk és minőségek mintegy mint “határfogalom”51, “belevetítődnek” az adott testközi elrendezésekbe. “A látás tevékenysége és világa hasadtnak mutatkozik. Mégpedig beszélhetünk egy ismeretekkel terhes szféráról, amelyben a szem nemesi rangra tesz szert, 47

Fodorné Molnár Márta: Modern táncművészeti törekvések Európában és Magyarországon a 20. Század első felében. In: Kultúra ─ érték ─ változás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban (III. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán 2011. november 11-12). Magyar Táncművészeti Főiskola, Bp., 2013. 42. old. (Craig, Gordon: Új színház felé c. munkájára hivatkozva; Színháztudományi Intézet, Bp., 1963.) 48 Pavis, Patris: Előadásemzés, Balassi, Bp., 2003. 249-250. old (Eugenio Barba; Nicola Savarese: ’L Energie qui danse. L1art secret de ’lacteur, Bouffonneries, 1985.) 49 Boehm, Gottfried: Látás. Hermeneutikai reflexiók. Vulgo, 2/1-2. Bp. 221. old. 49 (uo.) 224. old. 51

(uo.) 224. old.

22

illetve egy érzékiről, amelyben a szenvedélyei vezetik: vonzódás a káoszhoz, a próteuszi átalakulásokhoz, illetőleg hajlam a mediatizációra. Ez az aspektus messzemenőkig ki van rekesztve a tudományból, egyáltalán fogalmi nyelvünkből: az álmok anyagában, az őrületben vagy a művészetben őrződtek meg maradványai.” 52 “Az itt mozgásba hozott reflexiók végül is konvencionalitásától kívánják megszabadítani a látást”53. A belevetítődést “szemléleti formák speciális alkalmazásának” is lehetne nevezni, illetve a gadamer-i szóhasználattal élve “szemléletességnek”, amely mindenütt jellemző “ahol a művészi alkotás szóhoz jut”54. “[…] a szemléletesség elsősorban azon leírások értékpredikátuma, amelyek absztrakt formában is jelölések, sémák, vagy fogalmi kifejezések által jöhetnek létre.”55 “Mozgásom nem a szellem elhatározása, nem az abszolut tett, amely a szubjektív visszavonultság mélyéről valamilyen csodás módon kivitelezett helyváltoztatást rendelne el a térben. Ellenkezőleg: természetes következménye és érlelődése a látásnak. Egy tárgyról azt mondom, hogy meg van mozdítva, de a testem maga mozog, mozgásom maga zajlik le. Nincs tudatlanságban magát illetően, nem vak magára nézve, magától [d’ un soi] sugárzik.”56 Ezt a jelenséget Gottfried Boehm az absztrakció fogalmával írja le, azaz a speciális tapasztalatnak egy olyan ismérvét kínálja, melyben a látott potenciálja, mindig együttjár valamilyen fajta együttlátással. A konfiguráció játékterét egy láthatatlan kimeríthetetlenségi állapot jellemzi, melyet az exisztáló személye a rápillantás mozzanatként mozgásba hoz. Boehm számára ez a teljesítmény nem teoretizálható, mivel a “a realitás kizárólag mozgásban erővoltában

52

(uo.) 218. old. (uo.) 221. old. 54 Gadamer, Georg-Hans: Szemlélet és szemléletesség. In: Bacsó Béla (szerk.) Kijárat, Bp., 2002. 128. old. Gadamer a kanti „világszemlélet”, mint a világ puszta szemléletének szubsztrátumai a nézetek összessége mellett annak kibővített változatait, perspektíváját is mutatja. (Az ítélő erő kritikájának okán. Ictus, Szeged, 1997. 174. old.) 55 Uo. 127. old. „[…] másfelöl Kant messze tekint, midőn a zseninek tulajdonítja a képességet „a képzelőerő gyorsan tovatűnő játékának a felfogására és egy olyan fogalomba való egyesítésére, amely a szabályok kényszere nélkül megosztható (s amely éppen ezért eredeti, és egyúttal egy új szabály tár fel)” (Az ítélő erő kritikájának 244. oldalához.: Ictus, Szeged, 1997.) „A fogalom valójában itt nem „adott”. A fogalom „eredeti”. Kettős jelentése van ennek: maga a fogalom nem leképezés; illetve, felállíthat ugyan egy mintát, ám olyat, amelyet ennek ellenére senki sem használhat igazán, mint „új szabályt”, ha nem kíván puszta utánzóvá válni. E fogalom végül magának a szemléletnek az egysége, a szemlélet eredeti módja, amely „megnyitja” a művészet művét.” (uo.) 129. old. „[…] mintegy az önmagát adó szemlélet által ─, hogy az ilyesféle beszéd képes legyen felfüggeszteni és elfelejteni a beszédre egyébként jellemző valóságra vonatkozást.” (uo.) 127. old. 56 Merleau Ponty, Maurice: A szem és a szellem. In: Bacsó Béla (szerk.) Kijárat, Bp., 2002. 55. old 53

23

tárul fel”57 “Tehát nem lehet levezetni semmilyen előre adott (sem a korszakban uralkodó), sem a narratológia által anakronisztikusan ráerőszakolt objektivitásélményből.”58 Dewey is azt szorgalmazza, hogy a bizonyosság követelését a képzelet követelményével helyettesítsük - a filozófiának fel kellene hagynia azzal a próbálozással, hogy megnyugtatással szolgáljon, és inkább azt kellene támogatnia, amit Emerson önmagunkra hagyatkozásnak [self-reliance] nevez. 59 A belevetítődés, belevetettség, kulmináció-eseményszerűség, felvevési fázis, benne rejlés-létezés motívumainak elsajátítását kibővítő terminusok, szelekciós mozzanatok és mechanizmusok, a láthatatlan átruházásának aktuálitásai, az önazonosság felismerése az atmoszférikus és hangulati jelek közötti tájékozódás önelhelyező strukturális állapotai, amelyek az együttes jegyek kezelését és használati módjait véglegesíteni és realizálni próbálják egy folyamatosan újraszülető test-anyagi világban. Az erősík és mozgási fázisok kép és jelrendszerei, egyfajta generativ felfokozott nyitott állapottnak a függvényei, és az önmegtartóztatás bizonyos kategorizációs rendszereinek kinyílvánítottságában a közvetettség közvetlenségének feltárulkozó rejtjelei. A “belevetítődés” aktus folyamatai ilyen módon megkülönböztethetőek a bennelevés és a kulminációs állapotok akkumulálódásának érzet minőségeitől, s ezekről mint fokozati eltérésekről és különbségekről lehet elvonatkoztatni. A” belevetítődés”, ilyen értelemben ugyanis az “önátadás”, feltárulkozás lényegi feltétele, miként az eredendőre való rákérdezés a sajátja. A “belevetítődés” gesztusát a primordiális nyitottsághoz hasonlítanám, amely Merleau – Ponty ontológiájának is “kiindulópontját” jelenti.60 A belevetitődés - mint kulminációs állapot -, mely egy végtelenített kapcsolódási lehetőségpotenciál, viszonylag spirálisan átfogó rendszerként képzelhető el, elő szakasza, amelyet a különböző, társadalmi-kognitív és kinesztétikus alapok és sematizmusok szügségképpen fenntarthatnak és aktivizálhatnak.“Konstitutív aktus, amely a realitást (interszubjektív kommunikációt) újradefiniálva (redukálva és meghasonlottá téve)

57

Boehm, Gottfried: Absztrakció és realitás. Művészet és művészetfilozófia viszonya a modernitás korában. Aetheneum, Bp., 1991/l. 15. old. 57 Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája: Balassi, Budapest, 2006. 23.old Géreard Genette okfejtése kapcsán. 58 Rorty, Richard: Megismerés helyett remény. Jelenkor, Budapest, 1998. 22. Old. Dewey, John; Waldo Emerson, Ralph 59 Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 2005.16-19. old. A szerző hozzáteszi, hogy Heideggernél ez jelenti az „Offeinheit”-ot.

24

léterhoz egy tárgyösszefüggést (világot) és megjelenés összefüggést (struktúrát).61 Ennek átadásához járul hozzá a bennelevés stációja, amelynek közegén keresztül végbemegy a processzuális tapasztalat. Ez a tapasztalati horizont “leledzés”, vagy másnéven az erőviszonyok közötti helybenmaradás az erőtelitettég egy gyakori fajtája, amelyben egyfajta kulminációs és ideiglenes állapotösszességi együttálás jelenik meg. Amikor a viszonyreakciók dichotómiái nem találnak és jutnak megfelelő szabályozási energiához és megfeleltetési analógiákhoz részleges, vagy instabil kulminatív állapotról lehet beszélni. A kulminációt, a fenti hivatkozásokkal szólva “sugárzást” a leledzés fázisának másik lehetősége is megelőzheti, bizonyos “felvevési”, “megjelenési fázis”. A felvevési fázis az erőnlét függvényének mindig egy kibővítő szakasza, amelyben az exisztáló alany képes az adott aktuális helyzetek és információk, előzetes tartalmainak spontán felülírására, mintegy azt kimozdítva és kibillentve eredetinek vélt helyéről. A felvevési fázis (ez Merleau Pontynál a kvázi “észlelési hit”)62 paradoxona- az alakzatok és ismeretek kijelöléseinek szelekciós mechanizmusai, amelynek értelmében egyszerre rendelkezik valamilyen totalitás és végtelenítési opcióval, és olyan klasszifikációs szimptómával amely megerősitheti a számára releváns faktorokat és útvonalakat. A kimeríthetetlenség önmagára ruházásának mintegy mozdulatlan mozgó állapota, melynek jelentősége az önazonosság felismerésében van a tett és az elkövetés színterén. Másképpen szólva, a jelenségréteget olyan “felfogott azonnaliságnak” lehet tekinteni, amely a szembeötlőbb vagy jelentősebbnek vélt válaszok és príncipiumok felvételeit indukálja, a “kitöltöttség” érzetének bizonyos diffúz és eklatáns hatásaival. A megoldási paraméterek aktualizálódó helyzet rezonanciái és vektorai, a szubjektum “mintha” választásának vonatkoztatottságán, intermedialitásán keresztül a létfeltételek adottságainak tekintetében juthatnak bizonyos kulminációs szintekhez. Amennyiben az egxisztáló személy a megélt szituáció révén megtalálja a kölcsönös viszonyok kulcsprogramjait, a kulminációs állapotok következményeként magát mintegy centrális kivetítődés előfordulásaként ragadja meg. Merleau – Ponty az egyik munkajegyzetében így ír erről a jelenségről: ,,az ami középpont, és nem mint épitkezési (konstrukció) fogható fel”, másutt pedig

61

Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája: Balassi, Bp., 2006. 35. old. Vermes Katalin.: A test éthosza. L’Harmattan, Bp., 2006. 27. old. Az interszubjektívitás: mindig egy kölcsönös alkotási folyamat immanens része a “Másik” alteritásának érzéki szituációjának, amely az észleleti világ legöntudatlanabb tartományához tartozik. 62 Merleau –Ponty, Maurice: A látható és láthatatlan. L’Harmattan: Budapest, 2006. 181. old.

25

”koncentrikus problémák együttlátásáról” beszél.63 Ilyen esetekben a táncművész számára nincsen jelen-múlt-jövő, nem szükséges elszámolnia az “előlre meg hátulra” tagolt időintervallumok lineális és szekvenciális bizonytalanságaival. A helyzeti meghatározás és fegyelem érzet mint pozicionális viszonyok másként elő nem fordulása és érthetősége kapcsolódik a rendezőelvek legoptimálisabb metódusaiba. Nemcsak, mint egyszerű benyomások minőségi leképeződései és nyomai hanem mint a táncművész jelzés-frekvenciáinak elhivatottságát tükröző feladat megoldó potenciálok. Ez a fajta kulminációs instancia adja annak az összekapcsolási rendszernek a relevanciáját is, amellyel egy kinesztéziás érzet és érték komplexus jelentkezik.”[…] a spontán szineztézia kapcsolja egymáshoz a külön érzékszervekhez tartozó adatokat. A test egysége ilyenkor nem fogalmi egység, hanem az érzetek szabad átfolyása, egymásba olvadása révén megvalósuló egység.”64 Ezenkívül beszélni lehet a vegyjelek közötti eligazodásról, kvázi részleges együttállási és különállási folyamatokról. A bekapcsolódási színtér és mező mint a bennelevés státuszának orientációs potenciálja, önkéntes alapon és akarati intenció szerint lehet vezérelt és működtethető. A bennelevés optimális feltételei és helyzetjelentései az önkéntes és szabad aktivitások törvényei következtében jelentkezhetnek. Ennek feltétele a kontemplációs szemléleti mód mint a tudati történések vetületeinek azonnali rekonstrukciója. Másnéven egyfajta autotelikus mechanizmus, a “benn és a megtartottság” biztoságának eredete, mely egyben kimeríthettlen inspirációs és intencionális közegként reprezentálódik. Folyamati sűrűség és pszichomotoros kondicionálás, erőnlét, telítettség, enyhébb és erősebb hatásokkal attól függően milyen jelentőségű az izomérzékelő65 energiahasználata. Ezt Merleau- Ponty interkorporeitásként (empiétement) jelöl, amelyek a kölcsönös átfedések, egymásra tolulások révén, 63

Rorty, Richard: Megismerés helyett remény. Jelenkor, Budapest, 1998. 15. old. (Notes de cours. Egy 1959. januári munkajegyzet). 64 Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 2005. 37 old. (saját fordításaként még a magyar megjelenés előtt: Merleau Maurice, Ponty: Le visible et ’linvisible, Gallimard, Párizs, 1964. 271-272 old.) Ponty tehát szinergikus egységről beszél. 65 P. Berczik Sára írja a Mensendieck gimnasztikával kapcsolatban, mintegy „a test technikai felkészítése az új követelmények szerint”. Izomérzékelés: „amely tudatosítja a formák iránti átvevő kézséget és kialakítja a formalátást. A képzés legmagasabb szintjén olyan technikai tudást kell elérni, hogy a kifejezésben a legkisebb izomcsoport munkája is erősítse az alkotó gondolatot.” (9. old.) „A mozgásfolyamat egymásutániságának erőbeli rendje frazírozás, a kifejezően értelmes tagolás. Felmérhető: 1. Helyes hangsúlyváltozatok 2. Értelmes erősítés-gyengítés szerint.”(19. old) Bizonyos értelemben ez jelenti nagyjából a felvevési fázist. P.Berczik Sára: Művészi nevelés. Mozdulatszintézis. Magyar Mozdulatkultúra Egyesület, Bp.,1995.

26

különböző érzet-feszültségben jelentkeznek.66 Amennyiben a “ráhagyatkozás” tudvalevőségének immanenciájában ezek az állapotok irányítottak, - mintegy felölelve a lehetséges dimenziósávokat - létrejöhet és átélhető a kulminációs állapotok tetőfoka mint lét moduláció és virtuális katarzis. ”A reflexio itt magának a képződő értelemnek az önaffekciója, az értelemképződés “fogalom nélküli kohézióját garantáló önvonatkoztatás, vagy ahogy Merleau Ponty Bergsont idézve mondja: a “Lét önmagára göngyölése”.67 A belevetítés és szuggeszió ilyenformán tudatos és nem tudatos elemek akarati képződményei és minőségei, amelyek, mintegy közvetítése, átruházása projektálódik, vetítődik és ékelődik bele a világmegjelenés és személyközi viszonyok hiátusába, a valóságos és az illúzórikus egységek közötti átmeneti és folyamati dimenziók aktív látószögén és eseményén át, és nem pedig valami szubsztanciális térképzeten keresztül. A belevítitődés gesztusa, alapvetően egyfajta tranzaktív és kommunikatív cselekvést jelent, amelynek során az átruházás nemcsak “a köztérben érkezik”, hanem, mintegy látomásban van, és legitimálódik, illetve felvételre kerül a célszemélyek vagy csoportok tudati kogniciójában. Ezekben a határtalanul működő jelrendszerekben és “fázisokban” gyakran megjelennek és feltűnnek olyan nem akaratlagos induktív jellegek és összetevők is, amelyek bizonyos átörökítések, és a szocializációs rendszerek perifériáján “megakadnak” vagy az emlékezés repetíciós folyamatainak köszönhetően bejáratódnak a személyiség ítélet és megismerési struktúráiba ágyazottan. Ezeket a jelzéseket sugallatoknak vagy intuitive felfogható referenciális tartalmaknak is szokás nevezni, amelyeket a tudat alapjába véve határfelületeken kívüli és túli tartományokként vesz figyelembe, miközben egyszerre jelentkezik a minőség szoros rentábilis közvetlensége és értékfelfoghatósága is. A “belevetítettség” illetve a “szugesszió” ezért rendkívűl bonyolult összetételű és jelentőségű többletjelenségek és kapacitások hordozója. Egyrészt amiatt is, mivel a szugesszió többszörös belevetítettsége az illető látásmódjának látottsági szférájában nyilvánul és képződik meg egy már eleve belevetített impulzus vagy inger érkeztekor, ami az átadás helyzetében és következményeként folyamatosan és ismételten újrastrukturálja és átkódolja magát, másrészt, mint önteljesítményi identifikációs anyag, a a fizikalitás testfenntartásában feloldódva átalakul és transzformálódik. A megtestesült ingert átadó tudat és a vevő voltaképpen egyetlen időben észleli a történés egészét és rész66

Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 2005. 38. old. (saját fordításaként még a magyar megjelenés előtt: Merleau Maurice, Ponty: Le visible et ’linvisible, Gallimard, Párizs, 1964. 272 old.) 67 (uo.) 70. old. (247.old)

27

egészét is. Tehát “mindkét tudati sokaság” egyszerre kerül bele másként fogalmazva, mint már eleve bennefoglaltatás mutatkozik meg, a belevetitődés és belevetítettség bennelevőségeiben. A belevetítettség egyrészt kényszerhelyzet, mivel a tudat egy nem tőle származtatott jelként kodifikálja az eleve adottat, és ilyen formán egy esetleg teljesen idegen ingertől kell magát abszolválnia, másrészt megjelenik a bennelevőség bennefoglaltatásának bíztos és egyöntetű érzete. Azt mondhatnánk, hogy egy kulminációs állapot folytán és aktus következtében létrejöhetnek a szupervencia és virtuális kivetülési jelenlét olyan észleleti kódjai, amelyből a realizált világ, mint artificilizmus látszódhat kialakulni. A bennelevőségek és jelazonosítások következtében az idő töredékeknek tűnő affekcióknak köszönhetően nemcsak az önérzékelés és a test cinesztéziája változik meg, hanem erőterének imaginációja is átalakul. Ennek a függőségi állapotnak egy úgynevezett “felvevési fázis” a tartozéka, amely révén a kognitív tartományok eldönthetik milyen látszatban leljék és imerjék fel az illető aktorokat, a voltaképpen önmaguk látszatait keltő konstans viszonyokat, s ami a látszódásban mint belevetítődésben eleve benne rejlik, azaz magának a bennelevőségnek az eredetiségét feltárva. A felvevési fázis egy olyan ihletett állapot, illetve a maga bennelevőségének állapotából származó információ gyűjtés és csoportosítás által felsűrűsödött ingerek és impulzusok révén megjelenő hitképző elemek és aktusok együttes jelenléte, amelyekhez a megformálási tekintet, a tudati működések ábrázolásának automatikus ellentmondásossága, technikája szükségeltetik. Az így megmutatkozó érzéki tartam a bennelevőség véghezvitelének egyérteleműsége, véghezviteli folyamatok kalkulusait és fakticitását jelenti. A “test-tudat” szerepének kijelölése tehát, a bennelevőség eredetére való rámutatásokban rejlik. Az eredet pedig csak a teremtői aktivitás következtében megjelenni tudó koncentrált és automatikus alkotási képesség és vágy. Ha úgy tetszik eleven húsba zárt üres tér, a különböző mikroorgazmusok kivonatainak kalkulusai és relációi, melyeknek egyszerre lehetnek passzívak és aktívak, variábilisak a feltételei. A névtelen instancia alá rendelt világ a túlbiztosított legitimálások révén nyer értelmet, amelyben elmosódhat a műalkotó s az előadóművészet közötti határ és viszony-tekintet. A rendezői “nyelv” mint gesztus tehát, az a közös “hely”, amelyben a teatralitás aktusai, mint láthatatlan szugesszív non-verbális térelválasztó elemek és kodifikált érzéki tartamok együttesen afficiálódni tudnak. “Gesztuson nemcsak gesztikulálást kell érteni; nem aláhúzó vagy magyarázó kézmozdulatokról van szó, hanem összmagatartásokról.

28

Gesztikus egybeszéd, ha gesztuson alapul, a beszélő meghatározott magatartását jelzi, amelyeket az illető más emberekkel szemben felvesz” - írja Brecht a gesztusról.”68 A gesztus látványát, azaz az érzéki tartamegyüttesek mebránjainak kohézióját nevezem “arculatnak”. Ilyen értelemben az arculat a gesztusértékek sajátosan interpretált kognitív rendszerét jelenti, miként a fragmentális szerkezeteknek világnézeti, autoriter, kultúrkritikai töltetük és funkciójuk is van. Az arculat tehát egy olyan karakterológiai terminus technikus és fogalmi konstelláció melynek révén a látszatok síkjai és a láthatatlan szférák jelenségvilágai egymásra csúszhatnak. Az arculat a formanyelv funkcinalitásának egy fellelhető, látszati törvénye, törvényszerűségének tárgyalható mivolta. Funkcióját tekintve több, mint egy “szimpla”, egyszerű gesztus. Általa kvázi a kódolhatatlan látszik kódolhatatlannak, a látszatok látszatának egyöntetűségeként. Egy erkölcsi rend és megmérettetés felfejtési kísérlete. Olyan alapállás, bennefoglaltsági tézis és követelmény, mely ironikus és radikális destrukciót képvisel. A gesztus és az arculat más-más szinten szuverének, és véghezviteli technikáik értelmében is eltérő asszociációk pragmatikái, ellenben az egymásra való reflektáltságuk és rendtábilitásuk tekintetében, az arculat gesztusok nélkül erőtlennek és halottnak tűnhet. Az arculat a gesztusműködési rendszerek fenntartási “képlete” és mintegy definitív anyagát tükröző erőkép, a kulminációs szekvenciák és differenciák látszatainak összesszesítő és összefűző ereje. A “benntlévőség” exisztenciája így, mint eredendő láthatatlanság, bennefoglaltottságának látszati képződménye és irreverzibilitása jelenik meg. A leírás pontosabb és bővebb magyarázatára a szavak különbségtételére és a praxisok mibenlétének operacionalizálására a következőképpen történik kísérlet. Látszat69, látvány, látszólagos (vagyis a látszati látvány, az eltérés és mellérendeltség felmutatása, több mint kevesebb, a felfoghatónál70), látszódó látvány (részleges felületi kép, korántsem jut el 68

P. Müller Péter: Test és teatralitás: (Akadémiai doktori értekezés) Pécs, 2009. 142-143. old. (A szerző hivatkozása: Brecht Bertolt: Színházi tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1969. 234. old.) 69 “[…] „látszat” sokkal valódibb és gazdagabb, mint az, amit közönségesen valóságosnak vélnek.” Ilyen értelemben látszás, mint a valóság (érzéki) megjelenése” . Fehér M. István: Hermeneutikai tanulmányok I., Az eszme érzéki ragyogása. Esztétika, metafizika, hermeneutika. L’Harmattan, Budapest, 2001. 275. old. 70 „Vagyis bármilyen művészi tevékenység, ha ábrázol, ha nem – ha látható, ha halható, ha műalkotó, ha interpretáló művészetről van szó, az „egésztől” való elvonatkoztatás, kiemelés jegyében folyhat.” Körtvélyes Géza: Művészetek és a tánc. (Jegyzetek esztétikai kérdésekről) MagyarTáncművészeti Főiskola. Tankönyvkiadó, Bp., 1990. 36. old. Ezek az elgondolások rárímelnek azokra a parmenidészi és spinozai alap-tételekre, melyek főként, mint ontológiai kritériumok jelentkeznek, és mindkét fél létegység gondolatára szubsztanciálisan igazak a következő kiragadott állítások: a mindenség nem született, keletkezés, és pusztulás nélkül való, romolhatatlan, egész, egyetlen, nem osztható, abszolút, teljes, tökéletes stb. Persze nem vitás, hogy kérdésessé válhat, hogy ki hogy használja vagy különíti el, az egzisztenciális és kopulatív létigét. 3. A két rendszer lét és nem-lét, végtelen és véges, változatlan-változó, igazság-vélekedés

29

bizonyos értelmezési rétegekhez), láttatott (kidomborított felületi rész), látványos (látszatiban és felületi tisztázatban gazdag), a látható látszás71 (a láthatatlan immanenciájának visszatartása, részlegesség), a látható látszása (felületi tisztázat), a látszat látványa (célorientált és spekulatív intenció), a láthatatlan látszása (az önmagától megnyitott telosz, érzékelt szükségszerűség, magától értetődőség, episztémé, az alkalmazott fogalmak intuitiv megragadása, improvizáció, aktuális elrendeződés, rögtönzött formák, célja az örök szükségével megegyezés, entelecheia, életerő, bennelevőség, kulminációs szekvenciák alakzatai, formakonstrukció, arculat), a láthattalanul látszott (a láthatatlan szabadsága, telosz által megnyitott önvaló, a lehetetlenség csodája, kegyelmi aktus, az episztémé alapja, lét – kulmináció, amikor művész “színpadképtelen”, a puszta létezés institúciójának arculata).

SZINTÉZIS

INTENZITÁS ENERGIA

A felvevési fázis tehát, valamely helyzet szinopszisát-kezelési mód helyzeti erejét és frekvenciáját jelenti, amelynek az adott kivitelezési erő-lét-terébe, a táncos ébersége révén “benne felejtett” és megütközött révült teste által kerülünk. Ezenkívül az éber lét egy sajátos intuitív légkört, figyelői státuszt, mint kiváltó helyzeti frekvenciát is igényel. “A figyelem által konstatált egymásutániság hordozza magát a figyelmet, ám túl is csap rajta: megelőzi túlnyúlik rajta, de csak addig, míg a figyelem jelen van. Ugyanez fordítva is igaz: a figyelem kibújik az őt hordozó egymásutániság monotoniája alól, elszakad tőle

egységes-töredezett, oppozicionális viszonyainak fogalomrendszerét és kategorizációs sémarendszerét alkalmazza, miként egy kicsit heideggeriánusi megfogalmazással „magát a létben levést” az azon „kívülihez”, illetve az azt átfogó igaz léthez is társítja, amely nem utolsó sorban változatlan és végtelen szubsztanciális szféra, mint meglévő tapasztalat előtti, örökké fogva való és levő, mindent átható illetve emberi élettől függetlenül is létező erőtér, centrális helyét képezik az Isteneknek. Spinozához: Heller Ágnes: Spinoza etikája. In: Spinoza, Benedictus B.: Etika. Osiris, Bp., 2oo1. 409. old. Parmenidészhez: Töredékek. In: Steiger Kornél (szerk.): Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Áron Kiadó, Bp., 1998. 121. old. 71 „A döntő impulzust ehhez a lépéshez a leginkább avantgárd beállítottságú mester, Merce Cunningham munkássága adta meg, „legharciasabb bajnoka annak a koncepciónak, hogy a tánc önálló művészeti ág, tehát nem szorul rá sem a zene, sem a keretlátványosság mankóira” mivel a tánc „tárgya” maga a mozgás”. Ugyanakkor a modern és posztmodern „határához és átmeneti periódusaihoz” köthető a lábáni életmű is: „[…] laikus csoportokkal készített olyan kompozíciót, ill. kompozíciókat, amelyeknél alapvetően fontos mozzanat volt a közösségben való fizikai és szellemi feloldódás.” „A lábáni vállalkozásban ezzel egyidejűleg a test mozgáslehetőségeinek tudományos igényű felkutatás, az analízis majd a konstrukció kapott hangsúlyozott szerepet.” Körtvélyes Géza: Művészetek és a tánc. (Jegyzetek esztétikai kérdésekről) MagyarTáncművészeti Főiskola. Tankönyvkiadó, Bp., 1990. 98. old.

30

és más ritmust követ.”72 Ez a fajta analízis olyan horizont összességet és erőhalmazt mintegy nevezem – “abszolút rezgést” jelent, (de nem a hegeli vagy kanti értelmezésben, akik az idő anyagot és idő formát jellemző módon külön kezelték), amelyet a kinesztetikus test kizárólag az adott észlelése és érzékelése révén a saját kogniciós sémarendszerén belül, mint “folyamat-egylényegűség” juthat el és közvetítődhet az alkotói csatornákon keresztül mintegy a korroziós erők kiolthatatlanságának “fellelésével”. “Ez a test sűrű és intenzív, teljesen eleven; mégsem organikus. Érzékelése az ideghullámhoz vagy a vitális élethez kapcsolódik. Érzékelése: vibráció.”73 A “láthatatlan szuggesszió”, illetve a “belevetítődés”, tehát csupán absztrahált fogalmait és kreatív instrukciós vetületeit képezik ennek a kitartott és dinamikusan változó stádiumnak és “egyöntetűségnek”. A “belétartottság” pedig egy kvázi részleges halmaz, szimbolizációs ismérv, melyet az érzékelhető kevésbé sikeres, minőségben és rezonanciaként él meg. Ez voltaképpen azt jelenti, hogy a táncművész helyzeti felismerése és kulminációs kísérletei bizonyos viszonyok-képeknek nem a legmegfelelőbb módján tudnak reprezentálódni. Illetve, hogy az illető “intenciózus és akaratlagos elidőzése” folytán működő kulminációs kötődések mint az abszolút rezgésben levési állapotok feltételei és felvevési fázisai még nem eléggé erősek ahhoz, hogy a helyzeti integrációs követelményeknek megfeleljenek. Az öntudat-értelem és az agy kapacitásának mentális viszonyait tekintve: „Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az öntudatnak (vagy sajátos tudati állapotoknak) mint olyannak a meghatározottsága nem az agy érzékelhető tulajdonsága. Egy élő agy vizsgálata tulajdonságok széles körének tanulmányozására ad lehetőséget (alak, szín, a szövetek felépítése stb.). De ez nem teszi lehetővé a kutató számára, hogy lássa az alany tapasztalatát, hogy érzékelje magát a tudatos állapotot.”74 Nem bizonyos ugyanis, hogy az öntudat ugyanúgy testi állapot is lenne, azaz térbeli dimenziók és folyamatok által magyarázható tárhely. A képi reprezentáció áttételes formái többszörösen megváltozott minőség hordozói, ezért az alany nem, mint evidencia és „természetszerű”, eredeti hordozó jelenik meg, hanem önnön szerepe következtében kialakult minőségében. Ettől eltekintve a megélt formák áttételeinek és non-verbális jeleinek és helyzetjelentéseinek halmozottan másolt és 72

Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 2005. 59. old. 73 Darida Veronika: Művészettapasztalatok (fenomenológiai megközelítések) L’Harmattan, Budapest, 2009. 35. old. „ A test, a hús, és a szellem, az állattá válás.” In: Enigma, 7. Évf. 2000/23. szám. 74 McGinn, Colin: Megoldható-e test-lélek dualitásának rejtélye? In: Gond 1999/2o. Bp., 199. old.

31

elvonatkoztatott fogalmi paraméterei azonban elszámolhatóak lehetnek. Freud is beszél a tartalmak „megszállásáról”, majd „ellenmegszállásokról” „elözönlésről” „sűrítéséről” stb., mely kondíciók vélhetően valamilyen fent említett folyamatot és változatot reprezentálnak, miként a kultúra és az egyén felettes-énjének az álom és az ösztön-én eltorzításáért tehetők felelőssé. Freud konkrétan megkülönbözteti az elsődleges folyamatokat a másodlagosaktól, de elméletének tartalmát kissé túlzott vagy zavart szeparáció jellemzi, amellett, hogy az álom szerepének szinte elérhetetlen értelmezési státuszt juttat, az „ősi örökség” archetípus élményeket is megjelenítő filogenetikus anyag alapján próbálja, a pszichoanalízis módszerét megalapozni. Miként az álom közben az én bizonyosságot vehet arról, hogy valóban az ösztön-énből keletkezett-e: „ideiglenesen felfüggeszti működéseit, és megengedi a visszatérést egy korábbi állapotba.”; „megszakítja kapcsolatait a külvilággal és visszavonja megszállásait az érzékszervről.”75 Ez esetből is az derül ki, hogy a tudati aktusok, mint a diakritikus mozgást kifejtő kogníciók jelenségviszonyai és konfigurációi a test-reakciók olyan kulturálisan közös és egyedi tapasztalatát “transzszubsztanciációs”76 momentumait hozhatják létre, amelynek kapcsán újfent érdemes lehet okfejtésbe bocsátkozni. Ennek ellenére, illetve a fentieket propagálva úgy vélem, hogy a diakritikus mozgás értelmezésének szerepe a tudományos diskurzusok, kutatások és vizsgálati módszerek hitelt érdemlő tekintélyét növeli.77 A test önnön rajzát, illetve a test-ítéletek mintáit, a kultúra elfogadott normáin kívüli, a perifériára szorított módozatok viszonyai és rendszerei megmutathatják, s ez segítheti a a határkijelölés okainak feltérképezését. Ezt a metódust az a fajta meglátás is igazolja, amely révén a ”habitus” fogalma kijelölődik. Ez a fogalom Merleau Ponty ”Saját testünk szintézise” című munkájában is feltűnik. Semmiféle joggal nem beszélhetünk tehát sem testem variációiról, sem az utóbbiak invariáns szerkezetéről. Nem csak távolról szemléljük testem részeinek kapcsolatait, illetve a látó és tapitó test korrelációját: mi

75

Sigmund, Freud: Esszék. Gondolat Kiadó, Bp. 1982. 433. old. „Minden megfigyelhető jelenség zárójelbe kerül, és Freud elnevesését használva manifeszt tartalomnak minősül. Márpedig ezt a manifeszt tartalmat előbb alaposan meg kell vizsgálnunk, majd félre kell söpörnünk ahhoz, hogy megtaláljuk alatta a valódi jelentést a látens tartalmat.” Sontag, Susan: Az értelmezés ellen. Látó, Bp. 2000/7/XI. 62. old. 77 Plessner, Helmuth „A színész antropológiájában” (1948) a színészi szerepvállalás terepét módszertani jelentőségűnek gondolja, aki egzisztenciájával egyetemben teszi „átláthatóvá magát, azzal, hogy átalakulva önmagát teremti. http://emc.elte.hu/seregit/Helmuth%20Plessner%20A%20sz%EDn%E9sz%20antropol%F3gi%E1ja.doc. 76

32

magunk vagyunk azok, akik egyben tartják e kezeket és lábakat, mi magunk vagyunk, akik látják és érintik őket.”78

78

MerleauPonty, Maurice.: Az észlelés fenomenológiája. In: Bacsó Béla (szerk.) Kép, fenomén, valóság, Kijárat, Bp., 1998. 31. old.

33

A GESZTUSNARRÁCIÓK TAXONÓMIÁJA “Vagyis a filozófiai gondolkodás kizárólagos és átfogó tárgyaként megjelölt világ ontológiai megközelítésben “az ontológiai” valójában történeti és dialektikus kategória, másrészt azonban az ontológiaival szemben nem áll hiposztazált szubjektivitás, hanem inkább a szubjektivitás a praxis, amelyben egyrészt feltárul a szubjektum történetisége, másrészt a feltáruló fenomenológiai mező nem redukálódik a szubjektivitásra, hanem megörzi nehezen megszerzett függetlenségét - éppen, mint olyan gyakorlati lehetőségek tipológiája, amely a szubjektum, a konkrét gondolkodó én cselekvésében realizálódik.”79 „Minél inkább kiteljesedik a narratíva lineáris lánca, annál inkább kötődik majd egyetlen médiumhoz (műfajhoz) a gesztikus történetmondás, és eltűnik a kezdeti világszerű összetettség, a sokcsatornás és dramatikus létmód”.80 A testhasználati módok és gesztus-narrációk taxonómiájának kidolgozása a táncművészetben dinamikus egységcsoport, amelyet a test-interpretációk sokféleségében a koreográfusok és alkotók szisztémájának és mozgásgyakorlatainak szisztematikus követése (több száz előadás, és videofelvétel megtekintése) révén a különböző kritikák és értelmezések olvasatához igazított és azok alapján kidolgozott klasszifikációs rendszer. A megértési horizontot a képi mozgások és az alaki testmozgások változatainak együttes kohéziójából és szinesztéziájából született jelrendszerek értelmezési attitűdjei képezik. Miként a többszörösen egymásra rétegző képsorok, az exisztáló alanyok aktuális tudattest viszonyának involúciójaként, bizonyos önkényes rejtjeleket illetve sajátos jelentésvariációkat is megnyilvánítanak. A gesztusnarrációk taxonómiája újszerű kritikai viszonyt kialakítva adja a táncjelenségköreinek művészeti olvasatát és fogalmi átrendeződését, melyben számol a fentiekben tárgyalt díszkurzíva analógiákkal. A kortárs 79

Mezei Balázs: Lélek és a Másik. Atlantisz, Budapest, 1998.: 25-26. old. Ian Potocka mozgásfilozófiája kapcsán írja a szerző. Patocka Husserltől veszi át: az intencionalitás egységét és idejét tovább bontja és hozzárendel 3 alapmozgást: 1. a szubjektivitás jelenléte; 2. totális világhorizont 3. transzcendentális szubjektivitás. (Hasonlóan fejezi ki Merleau Ponty is, amikor transzcendenciáról, illetve primordinális nyitottságról beszél. „A primordinális nyitottságnak nincs alanya, ez az eredeti „önmagátlanság”- Szabó Zs. 24. old.) 1. Naív létezés passzivitás- prelogikus (ez a még nem a „belevetítés” gesztusa); 2. A gyökerezettség a mozgásában köt bennünket a lét létezőhöz a maga egyediségében, az egszisztencia ráébred a világ adottságára- eszközhasználat, célorientált (bennelevőség); 3. „az egzisztencia képes arra, hogy tulajdonképpeni értelemben megragadka önmagát”. „[…] ”misztikus”, vagyis a racionalitásnak a meghaladáást jelenti, amely egyben az erkölcsi cselekvés feltétele” (29. old.) 80 Ungvári Zrínyi Ildikó: Képből van-e a színház teste? Tér, kép, test és médium a kortárs színházban. Mentor UArtPress, Marosvásárhely 2011.

34

esztétikai teórák mintájára készült anyag, egy ideiglenes egymással kölcsönös viszonyban álló sorrendezés klasszifikációs igény bemutatására épül. A felosztás immanenciáját és struktúráját alkotó részek 20 pontba szerkeztett szempontjai adják a művészeti alkotásokat definiáló paramétereit. A felxibilis határkijelölések paraméterei a következőek: 1. kvázi objektív formaintenció; 2. sajátos mintha alakzat; 4. intencionáis tárgyiasság; 5. reflexiós meghatározottság; 6. egymásra vonakozás (interperszonalitás); 7. szugesszió és belevetítődés; 8. általános közölhetőség; 9. rejtjelek kutatása; 10. ontológiai önállóság; 11. kontrolálatlan közlés és kognitív struktúrák; 12. kultúrális patternek, értelmezési formák és teóriák; 13. beletartottság, horizont viszony; 14. valóság-idéző funkció, referencialitás; 15. értékek pluralizmusa; 16. kulminációs jelleg és jelenlét, intenció; 17. átélhetőség, belekomponált inherens befogadó, játéktér; 18. aktust kiváltó erő (felszólító mód), folyamat rezonancia;19. újrateremtett komplexitás; 20. hatásmechanizmus. Illetve a gesztusnarrációk eseteire a következő esztétikai-típusokat és jelzőket, használom melyet A. Goldmantól kölcsönzök: 1. tiszta érték-minőségek; 2. érzelmi tulajdonságok; 3. formai tulajdonságok; 4. viselkedésbeli tulajdonságok; 5. evokatív minőségek; 6. reprezentációs tulajdonságok; 7. másodlagos perceptuális tulajdonságok; 8. történelmileg meghatázozott minőségek. 81 Egy-egy nagyobb témacsoporthoz „alcsoportok” tartoznak, amely szerint a rendezési elvek hozzárendelhetőek. A felsorolt összetételek, eligazítási pontok és minőség csoportok, a struktúra teljességének összetevői és összefüggést jelző elemei, s nem pedig, statikus jelrendszerek. Tehát az elnevezések, az egyes rendezési elvek attitűdjeinek szimbolikus és átfogó kifejeződései, esszenciái, melyekhez a tánccsoportok vagy előadók tartozhatnak. A behatárolható vonások mentén való elrendezésben a karakterjegyek között átjárás biztosított. Az alábbi felosztással és eljárással, mely ötvözi a fent említett teóriák lényegi státuszait, a táncosok többszempontú ismeretanyaggal és megközelítésmóddal érthetik meg a generalizált rendezői utasításokat és eligazításokat, illetve a különböző korszerű eljárásmódokat és technikákat könnyedebben és tudatosabban használhatják, rendkívül sokat tanulhatnak a térszerkezetek és mozgások 81

Kollár József: Az elme és a művészetfilozófia flörtje. (Művészetelmélet) Gond, Bp., 1999/18-19. 4. old.

35

leképezett kép viszonyaiból, illetve a ritmikai idődimenziók tagolásának és kezelésének sajátos helyzetspecifikumait is behatóbban megfigyelhetik. Az átörökített testartikulációk és tradíciók szerint: I. KLASSZIKUS - MECHANIKUS TEST; II. SZABAD-HÉTKÖZNAPI TEST; III. KITERJESZTETT – TEST; IV. SZEPARÁLT - TÖRÖTT TEST Korszakok és koncepciók szerint: I. KLASSZIKUS TEST (esztétikai díszciplínák az ezred fordulóig) A test teatralitásának módozatai- a szubjektivitás jelenléte (Ian Patocka): RÖGZÍTETT JELEK AZONOSSÁGA ; GESZTUSSZAVAK (-G.P . Baker); KONSTITUTÍV SZABÁLY (-Ricoeur); INTERTEXTUS (az önidézés lokális jellege jell., a szövegek kapcsolata hierarchikus); HATALMI MASZKULIN TEKINTET (Lacan); CSOMÓPONTOK (-Barba), PUNCTUM, STÚDIUM (-Barthes);FRÁZIS FONTOSSÁGA, KÖTÖTT SZIGORÚ, KAUZÁLIS STRUKTÚRÁK ; KULTURÁLIS EMLÉKEZET ; INTÉZMENYESÍTETT, MECHANIKAI TEST; ZÁRT TEREK ÉS INTÉZMÉNYEI; RETORIKAI KÉSZSÉGEK, KIFEJEZŐESZKÖZÖK TÚLSÚLYA, AZ ÉRZELEM ÉS A BELSŐ ÁTÉLÉS SZÜLI A PLASZTIKUS MOZGÁST (Sztanyiszlavszkij)

II. II. MODERN TEST (esztétikai díszciplinák a fenomenológiáig, illetve azok a rendszerek, melyek még elfogadják, hogy létezik olyan esztétikus mozgás, amihez a testmozgások, vagy mozdulatok mérhetőek, azaz levezethetőek téridő koncepciókkal82; pragmatizmus, esszencializmus): A test teatralitásának módozatai - totális világhorizont (Ian Patocka): KULTURÁLIS PERFORMANSZ; SZEMIOTIKAI TEATRALITÁS; SZÁNDÉKOSAN HASZNÁLT KULTURÁLIS EMBLÉMÁK DISZKURZIVITÁSA; MEGALAPOZÓ GESZTUSOK (Jan Assman); A 82

Pl. P. Berczik Sára féle rendszer: „Az esztétikus mozgásban a tér-idő-erő összetevők plasztikus harmóniát alkotnak és a mozdulatok belső logikáját követően tökéletes kölcsönhatásban vannak egymással.” (12. old.) „Az elemzés térben, erőben, és időben két irányban történhet:” szimultán, szukcesszív. (11. old.) P.Berczik Sára: Művészi nevelés. Mozdulatszintézis. Magyar Mozdulatkultúra Egyesület, Budapest 1995.

36

MŰVÉSZET GENUIN ISMERETE (eredetiség); KÖTÖTT ASSZOCIÁCIÓS FORMÁK; MINDENNAPI TEÁTRÁLIS SZCENÁRIÓ, IKONIKUS DIFFERENCIA (Derrida); INTERMEDIALITÁS (a szövegek jellege nem feltétlenül hierarchikus); RECYLING (konvencióváltás, a tekintet hatalmának felfüggesztése); PERSPEKTÍVA KÖZÖNSÉG ; NORMAKÉPZŐ FUNKCIÓ, EFEMER ALKOTÁS (Foucault) ; KONVERGENS STRÚKTÚRÁK, INFORMALITÁS; KOMMUNIKATÍV-KULTÚRÁLIS EMLÉKEZET; ÖNEVIDENS REFLEXIOLÓGIA ; KREÁLT, RITUÁLIS ÉS HÉTKÖZNAPI TEST; NYITOTT TEREK, A MOZGÁSSTRUKTÚRÁKON ÁT KÖZVETÍTŐDNEK AZ EMBER PSZICHIKAI ÁLLAPOTAI, A TEST ELSŐSORBAN MŰVÉSZI KIFEJEZŐESZKÖZ (Mejerhold) TEST, MINT MECHANIKAI, FUNKCIONÁLIS ELEMEK(Moholy, Kleist, O. Schlemmer, Bruszjov)83; A SZERVEK NÉLKÜLI TEST (Artaud, Deleuze)

1. KLASSZIKUS + RITUÁLIS SZAKRÁLIS TEST 2. KITERJESZTETT TEST 3. A SZABAD + TERMÉSZETES TEST 4. SORSLÉLEKTANI + RITUALIZÁLT + KITERJESZTETT TEST 5. KLASSZIKUS + RITUÁLIS TEST (JAZZ) 6. KLASSZIKUS + SZABAD TEST: (TÁNCSZÍNHÁZ) 7. KLASSZIKUS + MINDENNAPI SZOCIÁLIS TEST 8. A KLASSZIKUS + MINDENNAPI + FIZIKAI ERŐ TEST 9. TÁNCSZÍNHÁZI +KITERJESZTETT TÁRGY TEST 10. MINIMALISTA-MECHANIKAI TESTEK 11. KITERJESZTETT+ DECENTRALIZÁLT TEST (A DINAMIKA TÁNCSZÍNHÁZA) 12. KLASSZIKUSMECHANIKAI TEST 13. MINDENNAPI TÉR + RITMIZÁLT TEST

III. POSZTMODERN TEST (analitikus művészetfilozófia, fenomenológia, kortárs esztétikák; a testtel kapcsolatos evidenciák megkérdőjelezése, posztdramatikus időszak, a teatralitás, mint észlelési mód, recepcióesztétika, szomaesztétika)

83

“…mint ahogyan a valamely pontban egymást metsző vonalak, ha a végtelenen áthaladnak, a pont túloldalán ismét metszik egymást, vagy a homorú tükör által alkotott kép a végtelenebe távolítva ismét közelivé válik: ugyanúgy visszatér a grácia ott, ahol az ismeret mintegy megjárta a végtelent, s egy időben abban az emberalkatban jelenik meg a legtisztábban, amelyben a tudat egyáltalán nincsen jelen, vagy pedig végtelen, azaz a bábuban vagy az Istenben.” Kleist von, Heinrich: A marionettszínházról: Jelenkor, Pécs, 2001.192. old

37

A test teatralitásának módozatai- transzcendentális szubjektivitás (Ian Patocka): MŰVÉSZI PERFORMANSZ; KULTÚRAELMÉLETI ANTROPOLÓGIA; DEKONTEXTUALIZÁLÁS; EMBLEMATIKUS FORMABONTÁS ÉS TÖRÉS, PREDISZKURZIVITÁS (Judith Butler) , RIZOMATIKUSSÁG (Deleuze; Guattari); SZABAD ASSZOCIÁCIÓS FORMÁK; PERSPEKTIVIKUS SOKASÁG (M. Ponty); A TEST MEGTESTESÜLT SZELLEM (Grotowski); INSTRUMENTÁLIS PROCESSZUÁLIS AFFICIÁLÁS (Derrida); érzékekre hat(M. Pfister) HIPERTEXT; ZSUGORÍTOTT GESZTUSNARRATÍVA; INTERDISZCIPLINARITÁS; PLURIMEDIÁLIS; DISZKONTINUS (alkalomszerű); SZEKVENCIÁLIS (szakaszolt performatív cselekvések); KOMMUNIKATÍV EMLÉKEZET (Jan Assman); MEDIATIZÁLT TEST (Plessner); FRAGMENTÁLT TEST (H. Schramm); FIKTÍV TEST (Barba); VIRTUÁLIS TEST (Biocca); SZIMULÁCIÓS TEREK; A GESZTUSOK TÖBBEK, MINT TESTMOZDULATOK, GLOBÁLIS TÁRSADALMI KÖZVETÍTŐ GESZTUSOK (Brecht), GESZTUSSÉMÁK, PLURÁLIS METODOLOGIKA

A. MODERN + MINDENNAPI TEST B. KONTAKT TESTEK: 1. KONTAKT IMPROVIZÁCIÓ 2. MINIMALISTA MODERN TÁNCSZÍNHÁZ ÉS KONTAKT TEST: C. MINDENNAPI TESTVÁLTOZATOK IMITÁCIÓJA: 1. SZEGREGÁLT TEST D SZÖVEGTESTEK: 1. FIZIKAI SZÍNHÁZ 2. FIZIKAI TÉR-TEST 3. FIZIKAI ÖSZTÖNTEST 4. FIZIKAI SZOCIÁLIS TEST E. KÉPTESTEK: 1. VISZONY LÉLEKTANI + MINDENNAPI KÉP-TEST 2. KÉP-KÉP TEST 3. PERFORMATÍV KÉP-TEST 4. FIZIKAI KONTAKT KÉP TEST F. PERFORMATÍV - TEST: 1. RITUALIZÁLT +TÖREDEZETT + LÉT-TEST 2. TÁRSADALMI + PERFORMATÍV 3. TEST KÜLTÉRI + PERFORMATÍV TEST 4. FENOMENOLÓGIAI TEST G. ÖNFELEDT KÉP TEST IV.CYBER-VIRTUÁLIS KITERJESZTETT TEST: 1. KITERJESZTETT TÁRGYI / SZCENIKAI 2. KITERJESZTETT KÉPI 3. KITERJESZTETT FILM-TESTI 38

TESTI TECHNOLOGIZÁLÁS; VÉGTAG ÉSZLELÉSI ÉS KOGNITÍV KITERJESZTÉSEK VIRTUÁLIS TESTPROTEZISEK; KVÁZI-TRANSZPARENS ESZKÖZHASZNÁLAT ÉS ÉRZET; A KERESZTMODÁLIS INTERFERENCIA RECEPTÍV MEZEJE KITERJED; MULTISZENZORIÁLIS INGERLÉS; HELYETTESÍTETT MODALITÁS; DOMINANCIA TÉZIS (Prinz); EXTERIORIZÁCIÓ; NOÉTIKUS ÚJDONSÁGOK, AZ ÉRZÉKI MODALITÁS KIIKTATÁSA84 ”Valóban úgy tűnik, hogy a mind gyorsabb technológizálódás és a test ezzel járó átváltozása “sorstól” irányítható és kiválasztható eszközzé, olyan programozható technotestet, antropológiai mutációt eredményez, amelynek első megrendüléseit pontosabban regisztrálták a művészetek, mint a gyorsan változó jogi és politikai diskurzusok.”85

84

Preester, De Helena: Technológia és test: az újra megtestesülés lehetőségei/lehetetlensége (forrás nélkül a magyar fordítást az Erdélyi Magyar Filozófia Társaság Nyári Filozófiai Táborában kaptam) ezért az angol hivatkozási felületet adom meg: Technology and the Body: the (Im)Possibilities of Re-embodiment. In: Foundations of Science May 2011, Volume 16, Issue 2-3, pp 119-137. http://link.springer.com/article/10.1007%2Fs10699-010-9188-5 85

Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus testképek In: Pannonhalmi szemle 2003/2. 23. old.

39

A VÉGBEMENÉS SZUBSZTANCIÁLIS EKVIVALENCIÁJA ÉS ÖSZTÖNE

“Aiszkhülosz azonban […] feltalált sokféle táncalakzatot is, és megtanította azokat a kar táncosainak. Khamaileon azt mondja róla, hogy először ő maga rendezte el a tánckarokat, és nem használt tánctanítókat, hanem ő alkotta meg a táncalakzatokat a kar számára, és az egész tragédia rendezését teljességgel magára vállalta”86 Horváth Csaba táncművészeti rendszerét és repertoárját olyan zsigeri-esztétikának87, emmeleiának vagy szikinnisznek hívnám, amely távolról sem reflektálatlan, intellektuális és retinális hatások egyensúlyára épülő ön és lét feltárulkozás ontológiája, a láthatatlan mítikus valóság kairoszának egysége és megtestesülése, mint centrális egyensúlyi pont realizálódik és válik kulminációs viszonnyá.88 “[…] az artefactok önmaguk intencionalitását eredeti módon kifejező intencionális rendszerek.” 89 “A végbemenés során nem tesznek tárgyá valamit, sokkal inkább az viszi véghez, teljesíti ki önmagát.”90 A végbemenés önmagában hordozza saját teljes létét, telosát. Ezzel rögtön világossá válik, hogy az energeia nem egyszerű mozgást (kinesis) jelent. Hiszen a mozgás, amig folyamatban van nem teljes. A mozgatott csupán út közben van, még létrejövésben.”91 A táncművész elevenségének teste nem mond ellent az egyetemes teatralitásnak92, annak ellenére, hogy a létrehozott gesztusparadigmák sűrített jelenségkomponensei egymásra rétegződve interpretálódnak, egy érzékelt és 86

Athénaiosz: Lakomázó bölcsek (részletek). Tánctudományi közlemények, Budapest, 2009/2. 5.old …s nem pedig „az erőszak-esztétika nagymesterének” (Horeczky Krisztina: A sor. Népszabadság. Kultúra rovat, 2005/11/18. ) 88 Péter Márta így ír Horváth Csaba előadóművészetének „középeurópás” időszakáról:„olyan energiákat mozgósított önmagában és a társulatban, hogy e második korszak, ide kötődő hét évében több szinten járta végig saját szellemi-alkotó köreit. Témaválasztásai, tácnyelvi és szcenikai törekvései határozottságot, mind erősebb szigort és letisztultságot mutatnak, miközben látni intenív, lényegig hatoló játékát a konkrét és absztrakt feszültséggel teli egyidejűségével. Itt azonban a játék mint a brutális valóságnak szóló reflexív – és művészi – kényszerés mint a nyersanyagot – tematikai és formai értelemben is – megdolgozó variációs hajlam értelmeződik és és nyer egyéni töltést.” A végigvitt gondolat. In: Trifonov Dóra (szerk.) 20 év Közép-Európa Tánszínház. Nemzeti Kult.Öröks. Miniszt. Bp., 2009. 3. old. 89 Kollár József: Az elme és a művészetfilozófia flörtje. (Művészetelmélet) Gond, Bp., 1999/18-19. 2. old. 90 Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus testképek In: Pannonhalmi szemle 2003/2. 23. old. 91 Uo.283. old. 92 P. Müller Péter: Test és teatralitás: (Akadémiai doktori értekezés) Pécs, 2009. 120. old. Mejerhold és F. W. Taylor hasonlóan, a lélektani ábrázolás és az illúziószínház eellenébe, mint munkahatékonysági teória beszél a teatralitásról. 87

40

érzékelhetővé tett azaz íntuitiv, erőtér és helyszín jelenik meg. Ahogy Heidegger írja, aki ”a művészet és igazság kérdésösszefüggésének expozíciója” kapcsán emel ki néhány gondolatot Nietsche esztétikájából:“Ennél a létezőnél, vagyis művésznél villan fel a lét a legközvetlenebbül és legvilágosabban.” A művész lét egy létrehozni-tudás [Hervorbringen –können]” A létrehozásban egyúttal a létező levésénél [Werden] időzünk, és ekkor zavartalanul pillanthatjuk meg lényegét.” “A művészetet a teremtésből és létrehozásból kell megérteni és nem a befogadásból”. “A művészet mint minden létező alaptörténése [Grundgeschehen].”93 Horváth Csaba önnálló státusza, egy egyénileg is megmutatkozó, exatikus kategória, aki a maga teljességében és nemében megtestesülve (végbemenve), láttatott önerő és maximális kiteljesedés.94 A belső szabályoknak engedő entelecheia95 a nem tárgyiasult aktusok elsődlegessége révén létező öndeffiniáló gesztusai, mint ilyenek pedig az artefactum. Színpadi közegét tekintve már önmagában sem profán orbitálisan megváltozott és belélegzett terét rendeltetésszerűen és rendületlenül a saját eleven és gigantikus “tömegével”, mintegy Nietsche táncoló istenét keresve, még magasabb feszültségi fokra izzítja, miként azt a radikális koegzisztencijával és fenomenális eredendőségével teljességgel betölti és szétfeszíti. “Ez az Alak, ez a szervek nélküli test: hús (chair) és ideg. Ezt a testet egyetlen hullám járja át, amely szinteket jelöl ki benne; a benne működő érzékelés pedig olyan, mint ennek a hullámnak a találkozása a testre ható Erőkkel.Ez az ézékelés, ahogy Deleuze hangsúlyozza, a többé már nem reprezentatív, hanem valóságos”96 Eleven immanencia és valós hús97, akinek 93

Heidegger, Martin: A hatalom akarása mint művészet. Nietzsche fiziológiai esztétikája. http://primus.arts.u-szeged.hu/philo/kulonbseg/7_11/CIKKEK/heidegg.htm 94 A koreográfus maga is gyakran így nyilatkozik az egyik pályázatában, amit a Nemzeti Színház tánc tagozatának létrehozása érdekében intézett: „Amikor a verbális nyelv, s vele együtt a lineáris idő elfárad, a racionális gondolat kimerül, történeteink megkopnak, nem marad más, mint ösztöneink világa, a képek és jelképek ereje, köz és magánállapotaink aktuális ábrázolata: a zene, a mozdulat, a tánc.” Továbbá: „A táncosok világa az én világom. És a folklórt, a ttradíciót úgy szeretném megközelíteni, mint Dresch Mihály, aki nem átdolgozza a népzenét, hanem megéli. A folklór a földből jön. Az ösztön és az intellektus keveréke, és belül hordozzuk.” (Fuchs Lívia: Ösztön és intellektus. Magyar Hírlap, 1999/3/13.) 95 „Ez az életérzés, bár többnyire tudattalanul megnyilvánul mindenben, amit az ember tesz vagy mond, belevésődik még az arckifejezezésekbe sőt talán még a járásmódba is.” Carnap, Rudolf: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. In: Forrai Gábor, Szegedi Péter (szerk.) Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Bp.: Áron Kiadó, 1999. 24. old. 96 Darida Veronika: Művészettapasztalatok (fenomenológiai megközelítések) L’Harmattan, Budapest, 2009. 35.old.(Deleuze kapcsán: Deux regimes de fous, et autres textes (1975-1995) Édition préparée par David Lapoujade. 2003. 171. old.) 97 “A Grotowski színházi gyakorlata és Merleau Ponty késői filozófiája közötti párhuzamok egyenesen megdöbbentőek. A hús (chair) filozófiája ugyanis olyan nagyszabású kísérlet, amely arra a kérdésre irányul, hogy lehet-e nem dualisztikus és nem transzcendens módon közvetíteni a [Leib] és a lélek, érzéki nem érzéki között. A francia filozófus asszimetrikusnak tekinti az említett fogalmak közötti viszonyt, az

41

egyöntetűsége és stabilitása azonban nem tud eljutni (mert nem is akar) az artaud-i és baconi kegyetlen kiáltásig, mert úgy tudja megtartani önnön rizomatikusságának egyensúlyát és gravitását98, hogy kizár minden szenvelgéshez vagy eltompuláshoz vezető skizohid formát és zavart. “Mindez az észlelés- nem észlelés és a Logos endiathetos (a logikait megelőző értelem) elméletéhez fog vezetni.” Az új ontológia vázlatos imertetőjegyei pedig ”1. a természet és a fizikai, 2. az élet, 3. az emberi test, 4. a “vad lét” és a logosz.”99 Újraszakralizálás, a szertartások, rítusok fokozatos szekularizációja történik. Az ókori görögök legnagyszerűbbnek tartott művészetét a tragédia játszást, az istenek közül nem Apollónhoz, hanem Dionüszoszhoz kötötték. Dionüszosz a mámor, a bor és szőlő istene volt. A mámor állapota is eksztatikus állapot, de egyfajta féktelenség jellemzi, egy hatalmas erő, amely az apollóni józan erővel bizonyos értelemben szemben áll. Platón Phaidrosz című dialógusában részletesen ismerteti a megszállottság három különböző fajtáját: 1. A delphoi és a dodonai papnők elragadottsága. 2. Az imádkozás és a szent szolgálatok elragadottsága. 3. A múzsáktól való megszállottság. Bár Platón csak Apollón papnőit emeli ki, de tudjuk jól, hogy Dionüszosznak is voltak papnői, a bakkhánsnők, más szóval a mainadesek, az “őrjöngők”.100 “Így Dionüszosz is kapcsolódik a mania, az isteni megszállotság fogalmához ugyanúgy, mint Apollón. A nimfák férfi megfelelői a szatírok, akik extázisban, őrjöngve táncolva-vonulva alkották a nímfák phallikus kíséretét.”101 A monda szerint Dionüszosz, Szemelé és Zeusz fia, a szatírok között, az ő játszó pajtásukként nőtt föl, és a bölcs Szilénosz nevelte fel őt, akinek a neve, a silenos szó, olyan férfi táncosokat jelöl, akik szatíroknak öltözve kultikus eszközökkel phallikus eksztatikus táncot táncoltak. Hasonlóan, Deleuzenál az ösztön kép maga az energia, amit a Bergson elméletéhez kapcsolódva a következő szimptómákkal jelöl meg: “azokat a minőségeket, vagy erőket

eltolódás pedig a testi-érzéki pólus javára történik. A hús az, amely által a test [Körper] kapcsolatban áll a világgal. A világhoz emberi módon csak a testtel [Leib] és csak megtestesülve [verkörpert] lehet hozzáférni. Húsbéli valójában tehát a test [Leib] felülmúl minden általa betöltött instrumentális és szemiotikai funkciót.” Lichte Fischer, Erika: A performativitás esztétikája. Balassi, Bp., 2004. 115. old. 98 “[...] a gesztus potencia, amely nem megy át aktusba, hogy benne kimerüljön, hanem megmarad potenciának az aktusban és benne táncol” Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus testképek In: Pannonhalmi szemle 2003/2. 17. old. 99 Merleau Ponty, Maurice: A látható és láthatatlan. L’Harmattan Kiadó, Bp., 2006. 190. old. 100 Kerényi Károly: Görög mitológia. Budapest, Gondolat, 1977. 169. old. 101 (uo.) 120. old.

42

jelenti, amelyeket egy ösztönök által meghatározott ősvilágra vonatkoztatunk. “102 “[...] nem más, mint az energia, amely mozgásokat ragad ki az ősvilágból.”103 A fétis kiszakított darabja pedig, radikális kezdet és abszolút vég egymásra hatásának potenciálját közvetíti, tökéles konzisztenciával és autonómiával rendelkezik. Valóságos lét, miként az időbeliséget filogenezisként, mint kifejezésre törő sorsot kapta az ősvilágtól. A továbbiakban is az ego illetve a koreográfus genezisének megragadása végett a cogito cogitatum intencionális szféráját Derrida Telos fogalmával világítható meg: “Mivel a Telos teljes mértékben nyitott, tulajdonképpen maga a nyitottság, ha azt mondjuk, hogy a történetiség legvalóságosabb strukturális apriori-ját jelenti, ezáltal nem egyfajta statikus és meghatározott értékként neveztük meg, ami irányítja és magába zárja a llét és értelem genezisét. A Telos a történelem konkrét lehetősége, maga a történelem születése, és az általában vett kibontakozás értelme.”104 Ezt a reprezentatív és túlfűtött eszme a szentség olyan dimenzióját adja, amelynek lét-tapasztalata sosem színlelt és passzív, hanem önmaga szenvedélyét megmutató tetlegességének és öntörvényü robbanásának kellően visszatartott állapotát jelenti.”[...] ez a poláris feszültség (amely abban áll, hogy a gesztus egyfelöl kitolódik és elenyészik, másrészt sorsá változik) tetőpontjára jut.”105 Mint a potencia, aktus, természetesség, modor, kotingencia és szükségszerűség együttese. A VAD LÉT ÉS A LOGOSZ Ezt lehet nevezni a test abszolútumának, a hús emergenciájának106, “abszolút rezgésnek”. A rendező szerzőségetehát többszempontú vizsgálat alapján abszolút, “érzékelhető abszolútum”: “Az érzékelhető abszolútum nem más, mint ez a stabilizált robbanás, vagyis olyan robbanás, ami önvonatkoztatást, önmagárahajlást, visszatérést tartalmaz”.107

102

Deleuze, Gilles: A mozgás-kép. Palatinus, 2008. 264. old. (Bergson, Henri: A teremtő fejlődés. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1930.) 103 (uo.) 167. old. 104 Derrida, Jacques: „Genezis és struktúra” és a fenomenológia. In: Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Bp., 2002. 152. old. 105 Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus testképek In: Pannonhalmi szemle 2003/2. 16. old 106 Merleau Ponty, Maurice: A látható és láthatatlan. L’Harmattan Kiadó, Bp., 2006. 164. old. 107 Szabó Zsigmond: 17. old. lábjegyzet. (a szerző saját fordításából: Ponty-Maurice, M.: Le visible et l’invisible. Gallimar, Paris, 1964. 321. old.)

43

A bergsoni kifejezéssel élve “a lét önmagára göngyölése”. Robbanásának és szilajságának öntörvénye, a robbanásban belül maradás szilárdsága108 és test- demonstrációjának fetisizálása. Másrészt az alkotó személye és taktilis artefaktum megmuatkozásában benne rejlenek a korszak kritikai hozzállásának tükröződései. 109 ”Ennek megfelelően a művek hangulata egyfelöl szugessztív varázslatként, másfelöl pedig az egyedi vonások benső és feszült összhangjaként sűrűsödnek össze.”110 Az artefaktumok és művek jelenségei nem rítusszerűen visszateatralizálódott halmazok, hanem önerejük gerjesztésében kimunkált és kulminált önmegtartó rendszer kimeríthetetlen és fékezhetetlen állapotai, amelyet nem mozdít ki semmilyen fajta eldurvult szervezettség vagy eszeveszettség. Kaufmann ezt nevezi “áthelyezett létnek”[Versetztsein]111. Amikor is önmaga hétköznapi tárgya a jelenléti aktusban lokalizált folyamat energia, és “aisztheszisz-re vonatkozó nyitott készenlétnek és aktív odaadásnak”112 bennelevősége, amely annak ellenére, hogy majdnem robbanásig erősen feszült, határozott önfegyelme és dinamikája révén képes keretet biztosítani kitágított diszpozicióinak. Ekként a dinamikai státuszt kiváltó összetevők nem valami elemi részecskék észrevétlen és fiktív látványában konstituálódnak tehát, hanem kitartott és egymásra halmozott őstörvények és rétegek összességében. Horváth Csaba egyéni mozgás-aktusában nem jelenik meg a mintha és mívelt technika, hanem a cselekményben objektiválódott eseményszerűség, és annak szerves lényeg-komponenseit átitató testi vágy és öntudat jelenik meg.“ Jaques Derrida Artaud-ról írott esszéjében górcső alá veszi ezt a sajátosan színházi nyelv iránti vágyat, s megállapítja, hogy ez voltaképpen nem más, mint a teljes jelenléttel bíró re-prezentáció (újrafelmutatás, szemben az ábrázolással), mely nem hordozza magában örökös (halott) mását: egy nem ismétlődő, időn lívüli jelen, vagyis egy nem-jelen vágya.” 113 Mint súrolt, érdes felület, test érintkezés nélkül. Konstatáló létrajzként tűnik fel, melynek valós immanenciája soha nem ölt alakot, viszont ha súlyától eloldozva találnád, az át nem vehető terhétől fogva válik igazán csak mérv-adó potenciállá, mivel testegészének energetikája a felületek alkati 108

„És mélyen megrendülve egy Isten szenvét/Együttszenvedvén, marad az örök szív mégis szilárd.” In: Heidegger, Martin: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez. Latin betűk, Bp., 1998. 54. old. 109 Brook, Peter: Üres tér. Mérleg, Bp., 1978. 12. old. 110 Kaufmann, Fritz: A művészi hangulat jelentősége. In: Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Bp., 2002. 32. old. 111 (uo.) 42. old. 112 (uo.) 43. old. 113 Novarina, Valére: A test fényei: L’Harmattan, Bp., 2008. 6. old. Sepsi Enikő előszavában. (Derrida, Jacques: Le theatre de la cruauté et la cloture de la reprezentation. In: L’écriture et la différence, Paris, Seuil, Essais, 364. old.)

44

rétegeződés alatti burkait is, magát a konkrét húst is átjárja. Felgyülemlett és egymásra rakódott belső forrásenergiából táplálkozik, s az össz összpontosításban belerakodva, a tett helyszínén engedi hagyni érdes vetületét.114 Az erő megizzasztva jelez, de nem merevít; szívósan parázslik, miközben átéltbe fordít, s önnön szenveded meg kiléted nyughatatlanságát. Ez már nem csak a zsigeri cél, bár kiszámíthatatlan túlerő, képes önként racionalitásba fordítani, s akaratlanul tapad bele a lelked a testérzékek közvetetett súlyába, ahogy az integrált élmény a magad érzéki (lelkiismereten is túli?) konkrétságodba és rezonanciális utaidra utal, a hallatlanul lázas, némaként értőnek és süketnek gondolt, dermedtséged közepén éppen a kifelejtés kifejtésének lehetősége, a cselekvés valamiféle kényszeredett állapota ragad el koncepciózus tettek nélküli feladásban. Egyszóval a karakter egyik lényegi attitüdjének tekinthető, hogy a Ian Patocka által leírt transzcendentális szubjektivitásra hajlamos képességével él, viszont mint felefedezési ösztönerőtől vezérelt s nem mint közbeeső megrendülési állapottól. “Az ismételt mozgás-élmény tulajdonságai és következményei között kell megemlítenünk legalább futólag azt a jelenséget, amelyet a francia szóhasználat “ivresse matria” mozgás okozta részegség néven ismer. A primitiv népek közös táncainak jól ismert, örjöngéssé fokozódó eksztázisára kell gondolnunk, amely az ismételt mozgásban való fizikai-érzéki-pszichológiai kielégülés önkivületi orgazmusát jelzi.” 115 Az igazságkeresés felmutatása és anticipációja nem kényszerszerűen jelenik meg az autonóm megformálási módokban, az igazság az alkotónál valóságmegfelelés nélküli, felerősített realitás és egyöntetűség. A bennelevőség érzéki arculata, a totalitás ismeretlen észleleti sűrítménye és vibrációs lét-relevanciája. A test- konstitúciós tényével számolva jelenik meg, azokkal a tény-érzettekkel együttesen ölti magára alakját, hogy hozzátartozó szerves mozgás-anyagának redukált formapotenciáljai már előzetesen beépültek testébe és megkonstruálódtak nagy mennyiségben elő-állva, áthatolhatatlan dömpingként és opcionális territóriummal. Egyszóval, amely nem csak értelmet formál, újabb energiát is artikulál: “[…] a test tudása, amelyet elfeledtünk. Itt minden intelligencia mintha alulról jönne: a színész testének méyéből, abból ahogyan a lábaival a földön áll; a dráma testéből, a nyelv anyagiságából, az együtt megélt idő szövetéből. A színházban egy

114

„ A színészi mesterségben nélkülözhetetlen a lélek cseppfolyós anyagiságába vetett hit. Aki tudja, hogy a szenvedély anyag, hogy az anyag plasztikus örvénylésnek van alárendelve, az biztosabban tudja uralni szenvedélyeit, és így nagyobb szuverenitásra tesz szert.” Artaud, Antonin: A könyörtelen színház. Gondolat, Bp. 1985. 191. old. 115 Ujfalussy József: A valóság zenei képe. Zeneműkiadó, Bp., 1962. 25. old.

45

dramatikus gondola kisérleteződik ki, s ez kizárólag itt nyilvánul meg.”116 “A tudás története Althusser számára egy olyan diskurzus (és ezt a fogalmat Foucault-tól kölcsönzi) története, amely nem találja ott az “igazságot”, nem egy előzetes feltáró beszédmód, hanem ő hozza létre, a diskurzust megelőzően ez az igazság még nem létezett.”117

“SEMMI, AMI SZILÁRD, NEM FOGHATÓ MEG.”118

“A szinész lélek-zetet ad, és a felejtő közönség szeme előtt emlékezik, s ezáltal a szöveg, melyet a testén átenged, átlélegez a térbe, visszatér a halálból, megismétli a teremtő aktust a testén, az állatin átengedett logos által. S ez a logos elsősorban (Ige), igei jellegű (szemben a jelzők horizontálisával - folytathatnánk az ismert magyar költő, Pilinszky hangján)”119 A szöveg és az alakok áttetsző jelenlétével, életre keltett lelkek az idő síkok szent párhuzamainak és szféráinak átalakított meghasonulásaival. Irracionális ön-belátást fokozó céltalan jelölők és alakok, kik mintha előkerülésük folytán identifikált szimbolikus látszatoknak és térelemeknek hatnak. “Csak a közlésben való aktív odafordulásban jut szabadon szóhoz a hangulat passio-ja , hogy leplezetlenül tanúsítsa azt, aminek az elismerésére bíztat a hangulat. Ebben rejlik a művészet felszabadító ereje, a sokat idézett katarzis értelme: a művészet az élet igazolódásának egy iránya:leleplezi az elleplezettett, a benyomást, mint nyomást őrzi meg; napvilágra segíti a kiiktathatatlanul kínzó vagy titokban folyton folyvástteherként rank nehezedő és homályba űzött életbenyomásokat; észrevéteti a némaságba [Stummheit] (mely etimológiailag gátoltságot [Gehemmtheit] jelent) zárt fenoméneket, kimondhatóvá teszi a kimondhatatlant és ezzel az egyébként elviselhetetlent is képes elviselhetővé tenni.”120 Nemcsak sejti, tudja, kidomborítottan, hogy felszakít benned számos rejtett lehetetlenséget, a kultikus testinterpretációs törekvések következtében, de ez nem hűti tovább az ismeretlenséget, 116

Novarina, Valére: A test fényei: L’Harmattan, Bp., 2008. 18. old. Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája, Balassi, Bp., 2006. 203. old. (Althusser, Louis: Lire Le Capital, Paris, Maspero. 1968.) 118 Novarina, Valére: A test fényei: L’Harmattan, Bp., 2008. 19. old. 119 (uo.) 7. old. 120 Kaufmann, Fritz: A művészi hangulat jelentősége. In: Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Budapest, 2002. 39-40. old. 117

46

mert az interperszonális helyzet tovább forr, a csomópontot közben a tudvalevőségében szoktatja, ami a viszonyhelyzetünket és bennünket érzékelőket összekötni akar. Rögzített test-kép statikus jelentések, a látszat együttesek világosan ábrázolt mozzanatai, “reszkető űr”121, csend, félhomály. Helyhez ragadt statikus szöveg-test állomány, világra nehezedett frekventált súly. Az igazság architektúrájának a látvány-léthez való viszony koherens deformációja122, ez, ami a Forte-nál megosztott módon, egy-egy helyen szövegmasszává, vagy olajformákra bontva a testekre épül, és ráaplikálódik. Ami a struktúrát rendben tartja és felöli az-az adekvát és homogén erőtér, melyet a láthatatlan összekötő lüktetés rendezői szugesszivitása járja át, és a szereplők saját arculatának hozzárendelődésének egységében kulminál. A kívülről érkező szövegtestek érzetének rangjait sok esetben az a fajta kulturális recenzió adja és juttatja kifejezésre, amelyek annak ellenére, hogy ezeken a testeken már többszörösen átfutott, áttetszőssé és csepfolyóssá vált anyagok újdonsült mozdulatok erőfesztései révén ideiglenes reflexiózus állapotokat és intenciókat tükrözve válnak kipárolgásra. Ilyenkor a szavak megtörni látszanak, elcsuklik és elhalványul a köztes szemiotikai tér, elnyálkásodnak mondatok, vagy a reprezentatív sorok közhelyszerű párbeszédekbe botlanak és bonyolódnak. Ezzel is voltaképpen rámutatva arra, hogy “a viszony igazság-igényünk és a világ többi része között inkább oksági, semmint megjelenítési”123. A kultur- és kifejezés-kritikát mint pszichoszomatikus lét állapotok kifejeződéseit az automatikus és repetitiv mozdulatsorok illusztrálják, helyenként egy-egy testingert és rándulássort megmutató szukcesszióként, amely kulturális identifikációs motívumként jelölődik meg, mintegy “[…] szándéka a tudatnak az igazság tekintetében konstitutív, sőt konstruktív erejének igazolása”124-ként.“ A FIZIKALITÁS ÉS A TESTARTIKULÁCIÓK MONTÁZSA “A szakítás a megismerés korrespondencia modelljével terelte Nietzsche figyelmét a nyelvre mint a szellemi tapasztalatok összességének tulajdonképpeni adottságmódjára. A 121

Fountaine, Geisha: Az idő fogalma a kortárs táncművészetekben. Pannonhalmi szemle. 2003/2. 79. old. Merleu-Ponty, Maurice: A közvetett nyelv és a csend hangjai. In: Bacsó Béla (szerk.) Kép fenomén valóság, Kijárat, Bp., 1997. 152-154. old. 123 Rorty, Richard: Megismerés helyett remény. Jelenkor, Bp., 1998. 21. old 124 Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája, Balassi, Bp., 2006. 204. old. Derrida íráselméletére hivatkozva (Derrida, Jacques: La voix et le phénoméne. Quadrige, 1967. 26. old.) 122

47

valódi erő meghatározhatatlanságának láttára alakul ki a metaforaképzés emberi ösztöne”125 Másként fogalmazva, a kulminációs folyamatok látszásban megmutatkozó finom zsigeri robaj. Horváth Csaba nyelvezetében a testi erővezetés szervezi a tér összetételét és adja annak dialektikáját. Így a szövegkezelés metódus eslősorban mint szövegtestbe fűzött térdialektika jelenik meg, amely felrúgja a konvencionált idő és plasztikai tér viszonyokat. A többszörös átépített drámai jel rendszerek és egymásra halmozott szituációk vegyjegyei, egyrészt a képi narratívák másrészt a test-képi mozgások, harmadrészt szöveg-testi sík párhuzamait irreverzibilis eseményszerűségben képzik meg, ami a kognició számára mint önálló öntartalmazó kitöltést előidéző természeti folyamat és viszonytényező jelenik meg. A tér csupán az attribútumok közötti kölcsönös viszonyként kifejeződő elliptikus és spekulatív demonstráció. A szövegek szemantikai értelmének és szintaktikai szintjeinek kapcsolódásai az önvonatkoztatott test szövegek pragmatikai jeleivel és színpadi jelenlétével a kulminációs folyamatokban való bennefoglaltság révén mint élményszerű reprezentációk és tér-időfelettiség obskurus utalások igazságaként és dialektikájaként kerülnek előtérbe. 126 Az önvonatkoztatott testek elvonatkoztatásai, azzal, hogy a kvalitástekintetek működése révén és az élmény anyagba épülés (elhelyezkedés) következtében a megformálás módját mintegy prehendálják, azaz kivonják a kauzális fogalmak közül, és a mozgásgyakorlati fizikális utalásait és feszültségeit eseményszerűséggé, “fogalmi érzésekké” formálják át. “Folyamat és valóság” c. munkájának egyik passzusában Whitehead a test aktuális történését és összjátékát ilyen módon “megjelenítéses azonnaliságnak” nevezi. Ekképpen a hely érzéki szférája és a tér-idő127 extenzív összekapcsolódásának irrevelanciái csupán, mint szimbólikus vonatkoztatások kevert módozatai jelennek meg, két prehenzió közötti azonossági és megfeleltetési vonulat konkrescens egységeiként, a mozgásjelenségek és a megjelentetettségek fizikalitásának és teatralitásának látszati montázsaként“…amely

125

Boehm, Gottfried: Látás. Hermeneutikai reflexiók. Vulgo, 2/1-2. Bp., 2000. 224. old. (Nietzche, Friedrich: A nem morálisan felfogott igazságról és hazugságról, Atheneum, 1992/3. 315.) 126 Whithead, North Alfred: A természet fogalma, Typotex, Bp., 2007. 7-31. old. 127 “Létezik egy elterjedt térképzet, miszerint a keletkezés fogalma elválaszthatatlan az újdonság felé történő előrehaladás univerzalitásának fogalmától. Ez az idő klasszikus, hagyományos fogalma, amit a filozófia a hétköznapi gondolkodástól vett át.” Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Bp., 2005. 54. old (Whitehead, North Alfred: Process and Reality The Free Press, New York, 1978.)

48

pusztán a megjelenített tartam egy illusztrált részét jeleníti meg.”128 “Az így felfogott, az események logikai rendezésére szolgáló időben semi sem keletkezik, semmi sem alakul vagy növekszik, csupán eleve adott tulajdonságok cserélődnek a tulajdonságokat hordozó állandó szubsztanciák között.”129

A MÁSIK ELMOZDULT LÁTSZATA A mozdulatlanszerűség szüntelen hatása, mint organikus szubsztrátum, alapvető életfunkciók és közhelyek eszközeinek reorganizációját eredményezik, miként a különböző mozgáselemek különböző médiumaik alapján konretizálódnak a tudatban. A világhoz tartozás ilyen módját többféleképpen lehet magyarázni. A szomatika esztétika problematizálása révén a pszihoszomatikus tényezők szignifikáns tendenciái nem jelentenek életfolyamatoktól való elszeparálódást, ezzel elvetve a koreográfiák szuggesztivitásának bármiféle szabványosított metódusait és stabilizált ideológikus magyarázatait. Illetve Malraux stílus fogalmához köthető paraméterei szerint a világ újrateremtésének módja az őt felfedező ember értékrendje szerint történik, míg Merleau Ponty esetében a világnak kölcsönzött jelentés kifejezése, egy látásmód hívása, nem pedig következménye. A kifejezés voltaképpen a másik tekintetében leli lenyomatát, a belső séma maga az élet, amely kilép önnön inherenciájából: “a látás és láttatás egyetemes eszközévé válik, nem a néma individuum mélyére zárva, hanem szétáradva mindabban, amit lát.”130 Abban viszont a két szemlélet típus megegyezik, hogy nemcsak a szemlélőben, aki a maga nemében társalkotó, hanem az előadóművészi tevékenységi formák részleteibe is bizonyos elmozdulási fázisok implikálódnak. A performatív cselekedetek és aktusok végrehajtási mechanizmusaiban fellelhető konstellációs stragégiákban ugyanis szekvenciális tagolások, azaz egymás tartamain való elcsúszások jelentkezhetnek, amlyekhez a dinamikák és lendületek tartományai füződnek. Már alapvetően meghatározza egymás folyamatos kitüntetettségét és realizálását, a test konkrétsága és annak direkt szembenállása a teatralizálás formáival. Ennélfogva a jelenetek sorait összefogó disszonanciális mozgás elemek és konstítúciók, a szabad 128

Whitehead, North Alfred: Folyamat és valóság. Typotex, 2001. 201. old. Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Budapest, 2005. 54.old 130 Merleu-Ponty, Maurice: A közvetett nyelv és a csend hangjai. In: Bacsó Béla (szerk.) Kép fenomén valóság, Kijárat, 1997. 153. old. 129

49

asszociás formák tartozékai. A kérdés az, hogy a kiengedett hang és szó közti kapcsolatok látszólagos testi reprezentációja mint a teattralitás médiuma hogyan tudja feloldani és egymáshoz rendelni az észlelési módozatokban különbözőképpen megnyilvánuló frekvenciákat. Horváth Csaba mozgásrendszerében találni olyan kísérleteket és intenciózus metódusokat, amellyel rendkívül jól egyensúlyoz az eltérő medialitások színterén. A jelenlétet nem csak természetes úton a test önnműködő fiziológiáján keresztül, hanem a tudatosan képzett test praxisából is meríti. A test, egyszerre észlelés és a világot esszenciális ábrázolásásban felmutató és narráló interpretációs medium.131 A gesztusnarratívák elbeszélésének kommunikatív cselekménye. Egyes helyzetek aktív vagy részleges alkalmazásában, a kommunikatív lét mozgásterében megjelenő heves affekciók vagy zajlások, annak tárgyiságát és elevenségét kiváltó aktusokká illetve eseményszerű történéseként mennek végbe. Az eggyéválás harcában132 a test nem különbözhet lényegi elemeitől. A szöveghelyek és mozgásrendszerek egymáshoz rendelt korpusz viszonya a testek többszörösen összetett jelenségeit adják, egyrészt mint normaképző funkcióval biró képzetek, másrészt éppen attól való elfordulásban illetve deviációban mutatkoznak meg. A test észlelés modalitásaiban megjelenő összehangoltsági fokok és törekvések, egymás mellé rendelések diverziói és elutasítási fázisok, csak a másutt levés tényállását, a máshol és máshogyan berendezkedés távolságát és hézagait, a másikat mindig az együttlevésben jelenvalót és mutatkozót tárgyalják. A társadalmi nyilvánosság tekintetében a szerves együttállásban és homogenitásban jelentkező töredezettnek ható mozdulatsorok és az egymásba átfutó és áthaladó rángások, csupán a posztstruktulista paradoxonok felszámolhatatlan immanenciái. Az átiratok uralkodó paradigmájaként mint tudatosítottan elmozdult diszkurzív leírások és tisztázatok a test viselkedések eltérő hadviseléseinek, a pszichotomatikus alkatok befolyásának együttesen kialakított referenciáit mutatják meg. Ezáltal a jelalkotás képei és test impresszumok által megnyilatkoztatott és megismételtetett mozdulati elemek koherens kontextusában a dolgok azonosságának és tudati aktusainak szubsztanciális effektusai találkozhatnak és érintkezhetnek egymással. Olyan összetett verbalizációs folyamatokon és mozgáskoordinációkon keresztül, amelyek a társított jelentéseik együttmozgása révén kölcsönös érték képződésekben akkumulálódnak. “A képeknek ez a 131

“Ami elindítja a jelölés mozgását, ugyanaz lehetetlenné teszi megszakítását. Maga a dolog jel." Boros János: Pragmatikus filozófia. Jelenkor, Bp., 1998. 65. old (J. Derrida, Grammatológia, Szombathely Párizs, Életünk - Magyar Műhely, 1982. 82.old – módosítva a fordítást- B.J.) 132 Benyik György Dávid: Tánc a bibliában. A fentieket a szövetség ládájával való bevonulás és a Baal próféták kultikus és extatikus tánca kapcsán írja a szerző. Pannonhalmi szemle. 2003/2. 7-13 old.

50

végtelen halmaza immanenciasíkot alkot. A kép ezen a síkon önmagában létezik. A képnek ez a magánbavalósága az anyag: nem a kép mögött rejtőző valami, ellenkezőleg, a képnek és mozgásnak az abszolút azonossága. A kép és a mozgás azonosságából azonnal a mozgás-kép és az anyag azonosságára következtethetünk. [...] Mondjátok, hogy a testem anyag, vagy mondjátok, hogy kép”133 A kimondás test-képeinek rezidenciájából tekintve a színpadra vitt hétköznapi szokásrendek és oppozíciók átemelése is mind az önmagáért a végtelenítés vágyáért létrejövő érdek nélüli vágy-tetszés megélésért születik. A felfedezés akciójában a megjelenő fogalmi keretek és distinkciók, mint láthatatlan evidenciák és műfaji elemek bomlanak le, hogy az értettség révén önmagának a megnyilatkozásnak szolgálhassanak. “[…] a kielégítés nélküli Vágy éppen hogy megérti a Másik eltávolodottságát, a másságát és a külsőleg jellegét. Ez az ideának meg nem felelő másság a vágy számára értelemmel bír. A Másik másságának és a Magasságos [Trés- Haut] másságának értelmével.”134 Mintegy a Másik látványába(n) látottan tekintve meghalni a láthatatlanért. “Ez egyszer tekintsünk el egy pillanatra tulajdon “realitásunktól”, tapasztalati létezésünket, miként általában a világét is, fogjuk fel úgy, mint az ős-egy pillanatról pillanatra előállított képzetét, s akkor az álomban most a látszat látszatát, következésképp a látszatra irányuló ősvágy még magasabb fokú kielégülését kell látnunk.”135 A TEST-KÉPI MOZDULATOK HATVÁNY-TER(M)ÉBEN “A színház legalább két valós test egyidejű, közös jelenlétét feltételező műalkotó közeg, mely évszázados, ezért erősen kultúrafüggő szabályok szerint az egyik valós tester valóstól eltérő virtuális létet kényszerít. A virtuális létezést cipelő valós test a színészé, az őt néző valós test a nézőé. A testek, tényleges, fizikai és egyidejű jelenléte híján nem beszélhetünk színházról, csak filmről, videóról és cyberelőadásról, a virtuális kettőzés nélkül nem beszélhetünk, csak performance-ról, happeningről, szociális rituálékról.”136

133

Deleuze, Gilles: A mozgás-kép. Palatinus, 2008. Bergson, Henri: „A teremtő fejlődés”-ből idéz. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1930. 171. old. 134 Tischner Józef: A dráma filozófiája. Európa, Bp., 2000., 44. old. 135 Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Magvető, Bp., 2003. 49. old. 136 Jákfalvi Magdolna: A nézé öröme. Az avantgárd színházi paradigma. Átvilágítás. A magyar színház európai kontextusban. http://www.phil-inst.hu/recepcio/htm/4/406_belso.htm

51

Az egybe hangzó-képek ereje, intenzitása és a tér ábrázolásának funkcionalitása növeli és biztosítja a fizikalitás súlyos léptű és mértékű rendben egymásra halmozott elemeinek ontológiai fakticitását. “Az intenzív pszichofizikai összehangoltság”137 Ahogy David Zinder mondaná a “nulla pont”138. A lélegzet határának összesűrűsödött, megképződőtt és összpontosított figyelme, a bennelevőség lelplezésének megtestesítésével és áthatóságágával, amely a fizikai lét és a mozdulatlan tett erő megsokszorozott tapasztalati forrása. Készenléti hozzáférhetőség az akarati ráció és a predesztináció abszolútuma. Erő megragadás, az elfojtott érzelmek felszabadítása, amely az élet érintetlenségének ellenébe lép, a képi formákkal való rentábilis azonosítás és asszociatív mágikus hév, a manasz életre hívása. A valóság hatalmának kitágítása a fizikum látványa felől, mint önkivületi feszültségek és jelképek csatája, az aktív igazságértékek rítusának térbeli költészetében. A sokszorosított jelentés képek révén a test tolakodása a tér halálának és újjészületésének misztikumába hatol, és a valamivé válás metafizikai üressége felé orientálódik.139 “Ez azt takarja, hogy a kép a néző számára nemcsak valami látnivalót nyújt, hanem benne a mindenkori feltételek közepette a látható maga keletkezik.” “Vagyis az egyes elemek semmit sem jelentenek, ellenben láthatóak, oly impulzusokat adnak a szemnek, amelyek a kontextuson és annak folyamatos tagolódásán felül konfigurálódnak. Mindaz, ami beteljesíthető tehát, az absziencia állapotából keletkezik. Az absziencia azt jelenti, hogy az érintett pontok vagy foltok egyike sem vonatkozik önmagára. A kép vizuálisan túldeterminált, kimeríthetetlen optikai vonatkozások potenciálja.” 140 Az érzéki tudomásulvételben a gondolatok orgánumai nicsenek kitéve helyi időpontoknak, azonban a kép- dimenziók mozgás interpretációi által, melyeket a testekre vonatkoztatott kvázi extenzív lét- kiterjesztés megmutat, a szóösszetételek fiktív cselekvéseinek rejtett momentumaiban az elvonatkoztatás egyfajta elméleti metódusait kijelölhetik. A kép időtől független fennállásában és a szöveg illetve a zene tranzitorikus időfolyamában van valami közös, ez pedig a végbemenés (Vollzug) “[…] a művészet létmódja a »végbemenés« (»Vollzug«). Ebben a kép és szó művészete éppenséggel nem különböznek.”141

137

Zinder, David: Test- hang- képzelet, Kóinónia, Kolozsvár, 2009. 12. old. (uo.) 37. old. 139 Artaud, Antolin: A színház és az istenek. Orpheusz könyvkiadó, Budapest, 1999. 161. old. 140 Boehm, Gottfried: Látás. Hermeneutikai reflexiók. Vulgo, 2/1-2. Budapest, 2000. 229. old. 141 Gadamer, Hans - Georg : A kép és a szó művészete. In: Bacsó Béla (szerk.): Kép, fenomén, valóság. Kijárat, Budapest, 1997. 281.old. 138

52

A tartamok azonos konvergenciái, és csoportjai, illetve a párhuzamok közé eső területek szakadásai és pillanatai, a kiteljesedést és kulminációt, a tranzivitás asszimetrikus elemeiként segítik és írják elő.142 Ezáltal az esemény is, mint elvonatkoztatott természeti fogalom és tartalom jelenik meg, melyekhez a testek transzmutációs helyzete és szerkezete, a láttatott aktvitások és ingereken keresztül a bennelevőség eseményszerűségén keresztül jut el. Az események kapitulációja az eseményszerűség túlfűtött állapotsorainak és maximáinak relativitásában mint a szubsztancia keresés helye a valóságos és illúzórikus egységek közötti folyamatossági átmenet jelölődik, a test-képkép-szöveg-testek együttes fellépésének helyközi ideiglenességeivel. “Az egész az, ami változik, az egész a nyitott vagy a tartam. A mozgás tehát az egész változását fejezi ki, illetve ennek a mozgásnak egyik fázisát, egyik oldalát, tartamot, vagy a tartam valamiféle kifejeződését. Íly módon a mozgásnak két arca van, amelyek éppoly elválaszthatatlanok egymástól, mint a szín és a fonák, a vecto és a verso: a mozgás a részek közötti viszony és az egészet összetartó erő. Egyrészt módosítja a halmaz részeinek pozicióit, amelyek önmagukban véve mind mozdulatlan metszetei a halmaznak, másrészt a mozgás maga a mozgó metszete egy egésznek, amelynek a változását fejezi ki. Egyik oldalról viszonylagosnak, másik oldalról abszolútnak mondhatjuk.”143 ISTENI VIDÉKEK MODERN TEST − POSZTMODERN TEST − MINIMALISTA-MECHANIKAI TESTEK − VISZONY LÉLEKTANI − KITERJESZTETT TÁRGYI

Az Isteni vidékekben a Szálinger Balázzsal való újabb közös munkában a platóni dialógusok átírt és absztrahált verzióit találjuk, a történeti visszapillantások és értelmezhetetlenségek lehetetlenségének tükrében. A fiktív történeteket korai metódusok, mint filozófiai és bölcselkedő díszítőelemek jelzik a posztmodern gesztusok összeférhetetlenségének kísérleteit az átörökítettnek hitt fragmentumok tisztázatlanságát, mint a kultúrák és a beszédmódok sokféleségének transzmutációját. A táncosok mitikus lelőhelyekbe, fekete műanyag padlónak pvc lemezébe férkőző és burkolt szubsztrátumait és test-szituacionális sajátosságait, helyzeteit találjuk. A tér és forma-komplexitás 142

Whithead, North Alfred: A természet fogalma, Typotex, Bp., 2007. 48. old. Deleuze, Gilles: A mozgás-kép. Palatinus, 2008. Bergson, Henri: „A teremtő fejlődés”-ből idéz. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1930. 29. old. 143

53

interpretációjában nem a nemi viszonyokat taglaló alkotóelemek és szerepek hangsúlyozottak, hanem maga az emberi lét- elemzés viszontagságai válnak sorsszerű tematikává. A mozgás a tánc testeként jut kifejeződésre, és nem pedig a klasszikus értelemben fordítva, miként azt a test mozgásaként definiálják. A mozdulat pozicionális gesztusa nem az egyén díszítésére való formajegy, mivel a vele együtt járó értelmezés magának az önmagát magyarázó gesztusoknak a társadalmi szövetében és termékében látszódva túltelített. A zeneiség zöngéinek és szilánkjainak kiegészítő sorvezetését a mechanikus léptékek által szabályozott erőáram teszi lehetővé, mint csoportközi mértékek és az antikvitás preferált kulturális értékeinek tekintetében szervezett analógiák. Az improvizáció, mint komponáló és koreografáló módszer direkten nem jelentkezhet, ugyanis azoktól a hatásmechanizmusoktól érkezik a különböző viszonyhelyzetektől való elvonatkoztatás lehetősége, amelyek révén szükségszerűen látszik az egyénre külsőleg előidézett változás. Ebben a rendszerben nem a személy generálja, hanem a rávetített mozgások okai az elhangzott passzusok jelentéseinek. A joggal szabványosított és kimerevített szignifikáns értékrendek olykor a klasszikus képzést mellőző szakaszolt testvegyítékekben jelentkeznek, a lefordíthatatlanság ingereit reprodukáló motorikus kényszerhelyzetek és mozdulatok aktivitásaiban. A mitikus helyszínek ábrázolásai éles kultúrtörténeti sávjukat a társadalmi struktúrák szétesésének és maradványainak fikcionizált és rendszertelen lenyomataival a szétfoszlott sztenderdek; a Logos jelentéssűrűségének bizonytalanságaival kificamítottan jelezhetik, a közhelyek szokványos akció és ad hoc jellegeit. Ilyen fajta parallel technika Fellini Casablancájában a hullámzó fekete tenger látványkompozícióját közvetítő, kivitelezési esztétikum. A Helikon-hegy bérceit ábrázoló szcenika e képpen csúsztatott alumíniumok és vakolati felületek tapéta keretei. Az elíziumi mezők koromfeketék, az ógörög kultúra relikviája kék színű bicikliskesztyű és differenciák nélküli homológ tartamok távolról összeívelő és hajló szférák realizálhatatlan össze nem illeszthető jelenségei, fesztelen állapotfelszínei. Ebben a helyzetben Szókrátész női szerep és hanglejtés, aki a jó és helyes beszéd alapvető feltételeit felületileg tárgyalhatja: a tömeg igény relatív igazságáról beszél többedmagával, áttetsző „Vanity” székeken. A testek anyagainak elhalt hangoltságai, az irracionális dezorganizációit megjeleníteni képtelen perspektívák, a mozdulatok pszichológiai állandóinak felfoghatatlan konglomerátumait adják, fennakadó hexaméter variánsok, kurrens szavak recens testjeleivel.

54

A TESTEK FELSZÍNÉNEK ESETLEGES ÁLLAPOTAIRÓL

POSZTMODERN TEST − MINDENNAPI TESTVÁLTOZATOK IMITÁCIÓJA – SZÖVEGTESTEK − FENOMENOLÓGIAI TEST

Bebörtözni a közösség tagjai tudják egymást, mint testi produktumok egységesített szerepeit. „ A testiség és a másik – vagy ahogy mostanában a fenomenológia filozófia mondja „az alteritás” témái szövevényesen egymásra utalnak.”144 Ezek a kérdések Lévinas gondolatvilágából testértelmezéséből származnak. A néző olyan megfigyelői státuszúnak érzi magát, mintha az értelmezés horizontjának sajátos világát egyedül a vadon és primér fél szavakból és használati módokból következtethetné ki. Az egyenlőtlen gesztusnyelvek epizódjai, a pontatlan illesztések funkció által formálódnak, és a hangfekvések rezonanciáinak tér-elemei a fejlődéselvű paraméterekben gondolkodókat zavarba ejtheti. A test-hangolás kitartottsága eleven formamozgást reprodukál, a pontos koordináció megvalósulásának technikái kiegyensúlyozzák az eltolások létmódjait, mivel a szereplők relatív ingerhelyzetei meghaladott aktivitásban rejlenek. Jelen darabban a mozgás témája kockázatos struktúra, elvont és absztrakt fogalmak montázs elemei illeszkednek a fizikai-mechanikai jelenségek típusköreihez. Az összekapcsolódások egységesítései az autentikus tánchagyományok frivol magatartásai és nyújtásai a lendületes formák anyagi minőségeinek és tudati vonatkozásainak igazolói. A testfelszínek változásai nem fogadják el a homo oeconomicus-nak önérdeket követelő retargált egyénnek az eszméjét, miszerint az emberi természet egységes anyagi és irracionális mező. A rendezői intenció továbblép, s mint az emberi küzdelem gondolatesszenciája az ugrások és mozdulatok nyomába ered, hogy az élő zenét a fizikalitás erőterének kutatásaként a hangzás vizuális élményének hipermediális alakítását adja. Különböző mozgás paradigmák változásai jelzik a párhuzamos valóságok folyamatos differenciáit. Az emberi gesztusok bádoglemezeken uralkodó hajlamai, és tompított igazsághangjainak kifejezései a hétköznapok valóságigényének kényszereit produkálják. Az elvégzett munka kapcsolatok és teljesítmények normalizált akciói

144

Vermes Katalin: A test éthosza. L’Harmattan, Bp., 2006, 19. old.

55

visszavehetik az éber mentális reakciók érzékeny szemléleti formáit. Marad az embertelen színpadi látvány űzött felfokozottsága, amely „… a fenomenális időszféra tényei, s közvetve, fenomenális időviszonyaiknak a bennük adott jelenségek mérhető időtartamaihoz való hozzárendelése révén maguk is (mozgásban) mérhetőek.”145

GODOT-RA VÁRVA POSZTMODERN TEST- CYBER-VIRTUÁLIS KITERJESZTETT TEST − TEST KÜLTÉRI + PERFORMATÍV TEST − FIZIKAI TÉR-TEST Eleven kizárólagosságot jelent a világba tartozásban a nem linealitásnak hívők és fejlődéselvűek számára, minden olyan kötelék, ahol a végpontok és kijelölések, szakaszok, tagolások veszik a mozgáslendület erejét, és azt tovább fokozzák a kiszámíthatatlanság időveszteségeként. A tétlenséget ilyenformán a nem tényleges reális valósághoz kötik, minthogy nem rendelkeznek a mozgás különböző irányaival és sebességeivel, valótlan akciók és reakciók összeférhetetlen jegyeinek, helyzetnélküliségének hordozói. Ugyanez elmondható a várakozásról, amely, míg egyfajta kietlen tényszerű állapot drámai témaként és kijelölésben a nem létezés létezésének artefaktuma, addig az egységes tér-idő képzetek dimenziójában, az élet értelem semmijeként tételeződik. A most állandóságának lényegi és eredendő gyakorlatai tér függő szerkezetek és optimumok, idilli környezeti tényezők fennhatóságától megfosztott jelentésváltozatai kivonódnak az emlékezés történetiségének relevenciája alól, s a szerves testek önmüködő tevékenységében végletekig kitartott helyzeteket idéznek elő. A köztes idők és terek elrendezéseit új elemekkel tölti ki az eszköztelenség sajátos összefüggésrendszere, és a hétköznapi dolgoktól eltérő funkciókkal váltja fel a megszokott modelleket. A labdajáték formulái átíródnak, világméretűvé formálódnak, és a kiüresedett jelentések feloldhatatlanságát szabályozzák. A deffiniálhatatlan újraismétlésben lévők számára, az állandóság mozdulatlanságának nyugtalanító és megrekedt ereje az élet értelmet teleologikus hiátusként és magyarázataként élhető meg. „És szerinted hol voltunk tegnap este? Nem tudom. Máshol. Ürességben itt nincs hiány”. 146

Aminek veszett a múltja, nincsen semmije, jelene nem múlik, maga az örök ugyanazon

145

Scheler, Max: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika: A személynek és aktusainak pszichofizikai közömbössége. Viszonyuk a „tudathoz”. Gondolat, Bp., 586. old. 146 Beckett, Samuel: Godot-ra várva. In: Fizikusok öt modern dráma, Európa, Bp., 1982. 391. old.

56

fennállás és helyben maradás szüntelenül, feloldózóra vágyik, egy áttételes akaratra, és szándékra. Ami az adott cselekménynek önazonosságát és nem az elmúlás szükségszerű bekövetkeztét hirdeti, kiolthatatlan jelenés, isteni szféraként megjelenő. Lehet az bármely látszólag tétlenül tévelygés jelentéktelen aktivitás, magában hordozza az irracionalitás rögzíthetetlenségének képességét. A hiány látszati távlatok természetesnek tűnő abszurditásában nincsen szükségszerű fordulat és viszonyváltozás. A baráti kapcsolatok automatikus emberi akaratok viszonylatából tekintve nem tartoznak az eleven organikus és kölcsönös igenlés, és kizárólagosság, belsőleg szükségszerű jelleggel bíró közösségihez, a találkozások leginkább szabad választáson, vagy véletlenen alapulnak, s inkább szellemi természetűek. A kietlen szemléleti formák időtlen magányának tengelyén azonban van valami közös űr és kitöltetlen vákuum, parmenidészi „labda”, ami sem nem érkezik, sem nem gurul, ellenben az egész lét egységként jelenik meg. Ennek értelmében a kölcsönös mozgás folyamatok és bravúros pótcselekvések a viszony-lét fenntartásának funkcionális alapjai, hiszen valóban biztosítani akarják: kibírni a túláradót.

57

BEFEJEZÉS

A jelentéssíkok összeolvadásával a társadalmi folyamatok kódolása és a kisajátítás kollektív természete az objektiváció, azaz tárgyiasult formában jelentkező egyenlőtlenségek, és szembenállások modulációs sorozatait és viszonyait teremtik meg, társadalmilag szabványosított szimbólikus formákat kényszerítve tagjaik testére. Ezáltal leegyszerűsítve az intermediális kapcsolatok sajátos világa újfajta proszcénium-teret állít fel a nézőben. „A tiszta agonalitás és a tiszta teatralitás színtere ez. Performansz, amelyben tagadni kell azt, amit valójában csak nincs erőnk meghaladni, titkolni azt, amit végül is viselni szeretnénk, és szeretni azt, amibe még mi magunk sem tudunk beleegyezni. Itt mintha már örökre két külön dolog lenne: ”a magam igaza” és az ”igazság maga”.147 A kép-látványok értelmezésében elidőzve rögzült sémák támpontjai, vagy az interpretációs kézségek megszokott változatai és alakzatai adják az ismeretek szerzésének egy részét. A különböző hivatkozási alapok egyrészt egyértelműnek és egyöntetűnek tűnnek, másrészt az információs szintér meghatározó irányai és szituációkat kijelölő tényezőivé válnak. Gombrich szavaival élve: beépített előrejelző készülékkel rendelkezünk, a megjósolható forma helyett úgynevezett köztudott formával.148 A test-séma ilyen jellegű megközelítése és potencialitása ugyan folyamatosan öröklődő hajlamokat rejt magában és tart fenn, de ezek csupán, mint a pragmatisták hit-igazságai értendők.149 A látottakhoz fűzött reakciók leírásában és a benyomások összegzésében a látás elégségének elégtétele, az ember valóságosként értett megkonstruált teste, illetve annak test-jelzései adják a kulturális dimenziók sajátos természetét a különböző energia használati helyzetek érzéki tartalmainak átszervezése folytán. Jelen esetben Horváth Csaba összekapcsoló energetikájának intenzív erejéről esett szó.

147

Pálfalusi Zsolt: Performansz. Teatralitás és agonalitás a filozófiai diskurzusban. Kijárat Kiadó, Bp., 2009. 17. old. Performer:”Veszélyes másokra, veszélyes önmagára.” (28.old.) Ide tartozó magyarázat lehet Anthony Howell- ”immobilitás hiperbolája” is, ”...aki a performance art-ot alapvetően a mozdulatlanság, a repetíció, és az inkonzisztencia aktusaként írja le. Függelék 330.old. 148 Gombrich, Ernst H.: Illúzió és vizuális csapda. In: Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika se vége se hossza. Ikon Kiadó, Bp., 1995. 297. old. 149 Boros János: Pragmatikus filozófia. Jelenkor, Bp., 1998. 81. old. (James, William: Pragmatism, Indianapolis - Cambridge, Hackett, 1988.)

58

A táncművészt jellemző koreográfusi gesztusnarrációt mintegy megalapozó gesztust és kulturális emlékezet összetett reprezentációja lehet kiemelni.150 Emerson ”önállóság” gondolatát átfordítva, ”önállósításra”151, miként az egyén színpadi jelenlétében gnosztikus öntudatának ugyanazonosságaként és őmagaságaként152 elevenedik meg a világtörténések és láthatatlan sűrűségek önhódító rendszerének mesgyéjén és erőfeszítésében. A pneumatikusság értelmében túlnő a testi-lét anyagi prefereciális, és társadalmiasult irányvonalain, mintegy egy hatalmasabb erőelrendezést és kulminációs eseményt mint ténylegesen történő ”abszolút rezgést” ,energiát előidézve, a ”láthatatatlan szabadság” szintézisét felölelve és megteremtve az inherens asszociatív mezők metszeteinek ősrétegeiben. A konstitúciós-aktusok professzionalistájnak erőteljes dinamikája részint abból a ”,belevetítődésből” és ”belevetettségből”, Pierce-szel fogalmazva belátásból fakadhat, mint az érzéki ítéletek: ”[...] az Ösztön általános természetével rendelkezik, hasonlít az állatok ösztönéhez abban, hogy túllép eszünk általános erőin, és ezáltal irányít bennünket, mintha olyan tények birtokában volnánk, amelyek teljesen túl vannak az érzékeink által elérhető tartományon.”153 A Horváth Csaba féle mozgásnyelv kódolására tett kísérlet valahol az Emerson és Pierce rendszerének és olvasatának kettőségében jelenik meg, illetve Alexander Bain ”cselekvéselméleteként”, mintegy továbbörökítve a középkori ”intellectus agens”, cselekvő értelmi processzualitásának, a meggyőződés és a meggyőzés testi cselekvés ”egységét”. Vagyis a világhorizont egyetemes összefüggése felfogásában már nem a fenomenológiai reflexiok kizárólagos “zsákmánya”, hanem egyrészt az igazság egyéb kifejeződéseié így a vallásé és a művészeté is , másrészt e világhorizont a testiségének egy olyan tipológiája alapján áll össze egyetemes összefüggésé, amely a testiség mozgásainak, a testiségben megvalósult tehát nem attól elvonatkoztatott dekódolásán alapszik.”154 “Az “ami a képen van” (ahogyan ezt mondani szokás) nyilvánvalóan sem a kép, illetve a művész intencióját, 150

Ungvári Zrínyi Ildikó: Képből van-e a színház teste? Tér, kép, test és médium a kortárs színházban. Mentor UArtPress, Marosvásárhely 2011. 17.-19. old. (Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, Bp., Antlantisz, 1999.) 151 Boros János: Pragmatikus filozófia. Jelenkor, Bp., 1998. 22. old. lábjegyzet. 152 Ungvári Zrínyi Ildikó: Képből van-e a színház teste? Tér, kép, test és médium a kortárs színházban. Mentor UArtPress, Marosvásárhely 2011. 26. old. Ricoeur, Paul használta kifejezés. (A narratív azonosság: In: László János és Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Bp. Kijárat, 2001.) 153 Boros János: Pragmatikus filozófia. Jelenkor, Bp., 1998. 51. old. (Collected Papers of Charles Sanders Peirce, szerk. Ch. Hartshone és mások, Cambridge, Harvard University Press, 1933-1958. Writings of Charles S. Peirce. A Chronological Edition) 154 Mezei Balázs: Lélek és a Másik. Atlantisz, Budapest, 1998. 25 - 26. old

59

sem a mi ezzel kapcsolatos észleletünket nem jellemzi.”155 A kritikai észlelésben tehát mindig egyfajta optikai potenciál jelenik meg, amelyről jelen dolgozat is egyrészt értekezni kívánt, másrészt a gesztusnarrációk taxonómiájának kérdését a fenti elméletek, és működésbeli gyakorlatok, következtében, mint dinamikai és határátlépő keretek köztes előfordulási látszat-terepeként deskripiáltam “a látható láthatatlan holdudvarában”.156 “[…] ahogy a tudat filozófiájában sincs külön tudat és világ, és a tudatban nincs egy külön önmagára vonatkozó öntudat és egy a világra vonatkozó világtudat, hanem egymásra következő tudatállapotok vannak, melyek hol a világra, hol önmagára vonatkoznak, anélkül hogy a kettő élesen szétválasztható lenne.”157 Jelen szakdolgozatban azt kívántam igazolni, hogy az általam kijelölt koncepcióhoz, a Horváth Csaba féle koreográfiájaként ismert előadások csoportosításai megfelelően igazodnak. Az egymásra épülő darabok eszközhasználatuk révén bemutatható alkotások, a gesztusnarrációk taxonómiában különböző tendenciáknak feleltethetőek meg. A Forte, mint fizikai ösztönszínház első sorban az emblematikus formabontás széles területén, a mozgás-paradigmák esztétikai szempontból plurális metodológiájában mutatja meg magát.

155

Boehm, Gottfried: Látás. Hermeneutikai reflexiók. Vulgo, 2/1-2. Budapest, 2000. 229. old. (uo.) 224. old. 157 Boros János: Pragmatikus filozófia. Jelenkor, Bp., 1998. 88. old. 156

60

Irodalomjegyzék Almási Miklós: Anti-esztétika. Helikon, Budapest. 2003. Arippa, Cornelius Henricus: A táncról (Részlet a tudományok bizonytalansága és hívsága című könyvből) In: Tánctudományi közlemények, Budapest, 2009/2. Artaud, Antonin: A könyörtelen színház. Gondolat, Budapest. 1985. Artaud, Antolin: A színház és az istenek. Orpheusz könyvkiadó, Budapest, 1999. Athénaiosz: Lakomázó bölcsek (részletek). Tánctudományi közlemények, Budapest, 2009/2 Bagi Zsolt: Az irodalmi nyelv fenomenológiája: Balassi, Budapest, 2006. Beckett, Samuel: Godot-ra várva. In: Fizikusok öt modern dráma, Európa, Budapest.1982. Benyik György Dávid: Tánc a bibliában. Pannonhalmi szemle. 2003/2. Boehm, Gottfried: Látás. Hermeneutikai reflexiók. Vulgo, 2/1-2. Budapest, 2000.

61

Borgos A.: Testkép-képek. Áttekintés a fogalom filozófiai és pszichológiai értelmezéséről. In: Csabai Márta–Erős Ferenc (szerk.): Testbeszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről, Új Mandátum, Budapest, 2002. Brigard, Emil: „A néprajzi film története”. In: Halmos Ádám (szerk.)

Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány, Budapest, 2004. Brook, Peter: Üres tér. Mérleg, Budapest, 1978. Carnap, Rudolf: A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül. In: Forrai Gábor, Szegedi Péter (szerk.) Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest.: Áron Kiadó, 1999. Darida Veronika: Művészettapasztalatok (fenomenológiai megközelítések) L’Harmattan, Budapest, 2009. Deleuze, Gilles: A mozgás-kép. Palatinus, Budapest, 2008. Derrida, Jacques: „Genezis és struktúra” és a fenomenológia. In: Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Budapest, 2002. Dickie, George: A művészet definiálása. Szkholion, Debrecen, 2007/2. Dienes Valéria: Bergson filozófiájának alapgondolatai. In: Különlenyomat, „Religio” Hit és Bölcselettudományi Folyóirat, Budapest, 1929. Erdély Miklós: A filmről. Peternák Miklós (szerk.), Budapest, Balassi, 1995. Fehér M. István: Hermeneutikai tanulmányok I., Az eszme érzéki ragyogása. Esztétika, metafizika, hermeneutika. L’Harmattan, Budapest, 2001. Fodorné Molnár Márta: Modern táncművészeti törekvések Európában és Magyarországon a 20. Század első felében. In: Kultúra ─ érték ─ változás a táncművészetben, a 62

táncpedagógiában és a tánckutatásban (III. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán 2011. november 11-12). Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2013. Földényi László: A csapda, mint alaphelyzet. http://balkon.c3.hu/balkon_2002_1_2/05foldenyi.html) Gadamer, Georg-Hans: Szemlélet és szemléletesség. In: Bacsó Béla (szerk.) Kijárat, Budapest, 2002. Gál Ferenc: Sonkásszendvicsek és műalkotások. http://www.jamk.hu/ujforras/040123.htm Gara Márk: Érték és változás a repertoárban. In: Kultúra ─ érték ─ változás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban (III. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán) . Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2013. Gombrich, Ernst: Illúzió és vizuális csapda. In: Bacsó Béla: Az esztétika se vége se hossza. Ikon, Budapest, 1995. Gadamer: A kép és a szó művészete. In: Bacsó Béla (szerk.): Kép, fenomén, valóság. Kijárat, Budapest, 1997. Gombrich, Ernst H.: Illúzió és vizuális csapda. In: Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika se vége se hossza. Ikon Kiadó, Budapest, 1995. Gottfried Boehm: Absztrakció és realitás. Művészet és művészetfilozófia viszonya a modernitás korában. Aetheneum, Budapest, 1991/l. Hegedűs Sándor: Kortárs táncszínházi előadások értelmezésének (megértésének) sajátosságairól. In: Perger Gábor (szerk.) Hagyomány és újítás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban. (Tudományos konferencia a Magyar

63

Táncművészeti Főiskolán 2007. november 9–10) Planétás Kiadó, Budapest, 2009. http://www.mtf.hu/dokumentumok_hu/1240999328.pdf Heidegger, Martin: A hatalom akarása, mint művészet. Nietzsche fiziológiai esztétikája. http://primus.arts.u-szeged.hu/philo/kulonbseg/7_11/CIKKEK/heidegg.htm Heidegger, Martin: Magyarázatok Hölderlin költészetéhez. Latin betűk, Budapest, 1998. Heller Ágnes: Spinoza etikája. In: Spinoza, Benedictus B.: Etika. Osiris, Budapest, 2001. Helmuth Plessner „A színész antropológiájában” (1948) http://real-d.mtak.hu/327/1/P_Muller.pdf Jákfalvi Magdolna: A nézés öröme. Az avantgárd színházi paradigma. Átvilágítás. A magyar színház európai kontextusban. http://www.phil-inst.hu/recepcio/htm/4/406_belso.htm Kaán Zsuzsa: Egyetemes tánctörténet I. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. Kaufmann, Fritz: A művészi hangulat jelentősége. In: Bacsó Béla (szerk.) Fenomén és mű. Kijárat, Budapest, 2002. Kleist von, Heinrich: A marionettszínházról: Jelenkor, Pécs, 2001. Kerényi Károly: Görög mitológia. Budapest, Gondolat, 1977. Kollár József: Az elme és a művészetfilozófia flörtje. (Művészetelmélet) Gond, Bp., 1999/18-19. Körtvélyes Géza: Művészetek és a tánc. (Jegyzetek esztétikai kérdésekről) MagyarTáncművészeti Főiskola. Tankönyvkiadó, Budapest, 1990. Lichte Fischer, Erika: A performativitás esztétikája. Balassi, Budapest, 2004.

64

Man de, Paul: Esztétikai formalizálás: Kleist Über das Marionettentheaterje. Budapest, Enigma 1997/11-12. McGinn, Colin: Megoldható-e test-lélek dualitásának rejtélye? In: Gond 1999/20. Budapest, 199. old. Merleau Ponty, Maurice: A film és a modern pszichológia. Metropolis Budapest 2004/3. Merleau Ponty, Maurice: A látható és láthatatlan. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. MerleauPonty, Maurice.: Az észlelés fenomenológiája. In: Bacsó Béla (szerk.) Kép, fenomén, valóság, Kijárat, Budapest, 1998. Merleu-Ponty, Maurice: A közvetett nyelv és a csend hangjai. In: Bacsó Béla (szerk.) Kép fenomén valóság, Kijárat, 1997. Merleau PontyMaurice: A szem és a szellem. In: Bacsó Béla (szerk.) Kijárat, Budapest, 2002.

Mezei Balázs: Lélek és a Másik. Atlantisz, Budapest, 1998. Németh Antal: A tánc az ókori népek életében. Tánctudományi közlemények, Budapest, 2009/2. Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Magvető, Budapest, 2003. Novarina, Valére: A test fényei: L’Harmattan, Budapest, 2008. Pálfalusi Zs.: Performansz. Teatralitás és agonalitás a filozófiai diskurzusban. Kijárat Kiadó, Bp., 2009. P.Berczik Sára: Művészi nevelés. Mozdulatszintézis. Magyar Mozdulatkultúra Egyesület, Budapest 1995. 65

P. Müller Péter: Test és teatralitás: (Akadémiai doktori értekezés) Pécs, 2009. Panofsky, E.: A jelentés a vizuális művészetekben. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. Pavis, Patris: Előadásemzés, Balassi, Budapest, 2003. Péter Márta: A végigvitt gondolat. In: Trifonov Dóra (szerk.) 20 év Közép-Európa Tánszínház. Nemzeti Kult.Öröks. Miniszt. Budapest, 2009. Preester, De Helena: Technológia és test: az újramegtestesülés lehetőségei/lehetetlensége. Technology and the Body: the (Im)Possibilities of Re-embodiment. In: Foundations of Science., Volume 16, Issue 2- 3. 2011/5. http://link.springer.com/article/10.1007%2Fs10699-010-9188-5 Robinson, T. M.: A test és lélek dualizmusának főbb vonásai. Gond, Budapest, 1999/20. Rorty, Richard: Megismerés helyett remény. Jelenkor, Budapest, 1998. Schramm, Helmar: Teatralitás és írásbeliség / kultúra. Gondolatok a színház fogalmának paradox voltáról, Budapest. Theatron 2001/1. Sigmund, Freud: Esszék. Gondolat Kiadó, Budapest, 1982. Sontag, Susan: Az értelmezés ellen. Látó, Budapest, 2000/7/XI. Steiger Kornél (szerk.): Töredékek. Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Áron Kiadó, Budapest. 1998. Sobchack, V: A cinesztéziai szubjektum, avagy a testi tekintet. In: Bp Metropolis 2oo4/3.. Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája. L’Harmattan, Budapest, 2005.

66

Szegedy-Maszák Mihály: A művészet tudományközi kutatása In: Pléh Csaba (szerk.): A művészet, mint kutatás. Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Semmelweis Kiadó, Budapest. 2007. Tischner Józef: A dráma filozófiája. Európa, Budapest, 2000. Tóvay Nagy Péter: Disputa a táncról. A tánc feltételei. Érték és változás a repertoárban. In: Kultúra ─ érték ─ változás a táncművészetben, a táncpedagógiában és a tánckutatásban (III. Nemzetközi Tánctudományi Konferencia a Magyar Táncművészeti Főiskolán), Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2013. Ujfalussy József: A valóság zenei képe. Zeneműkiadó, Budapest, 1962. Ungvári Zrínyi Ildikó: Képből van-e a színház teste? Tér, kép, test és médium a kortárs színházban. Mentor UArtPress, Marosvásárhely 2011. Vermes Katalin: A test éthosza. L’Harmattan, Budapest, 2006. Welsch, Wolfgang: Esztétikai gondolkodás. ’L Harmattan, Budapest, 2011. Whitehead, North Alfred: Folyamat és valóság. Typotex, 2001 Whithead, North Alfred: A természet fogalma, Typotex, Budapest, 2007. Zinder, David: Test- hang- képzelet, Kóinónia, Kolozsvár, 2009.

67