MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI TANSZÉK VILÁGI ARANYBULLA

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI TANSZÉK

VILÁGI ARANYBULLA

SZERZŐ: ZLOCH PÉTER MUNKAÜGYI ÉS TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI ALAPSZAK NAPPALI TAGOZAT KONZULENS: PROF. DR. STIPTA ISTVÁN EGYETEMI TANÁR

MISKOLC 2013

UNIVERSITY OF MISKOLC FACULTY OF LAW DEPARTMENT OF LEGAL HISTORY

SECULAR BULL

MUNKAÜGYI ÉS TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSI ALAPSZAK (BA IN PUBLIC EMPLOYMENT AND SOCIAL INSURANCE ADMINISTRATION) Full-time course

AUTHOR: ZLOCH PÉTER CONSULTANT: PROF. DR STIPTA ISTVÁN PROFESSOR ASSOCIATE

MISKOLC 2013

Tartalomjegyzék

Bevezetés....................................................................................................................... 2 I. Aranybullához vezető út ............................................................................................ 3 1. Beilleszkedés a keresztény Európába ................................................................... 3 2. A királyi hatalom helyreállítói László és Kálmán ................................................ 6 II. Az Aranybulla........................................................................................................... 11 1. Az adományrendszer ............................................................................................ 11 2. A nagybirtokos réteg az Aranybullában............................................................... 15

3. Nemesi kiváltságok .............................................................................................. 17 4. Az ellenállási záradék........................................................................................... 21 5. Az egyházi jogok az Aranybullában..................................................................... 25 6. Az Aranybulla megújítása .................................................................................... 27 III. A nemesség jogi helyzete az Aranybulla után ....................................................... 30 1. A nemesi jogok védelmezője: az egyház.............................................................. 30 2. Széteső királyi hatalom......................................................................................... 36 3. Az Anjou királyok ................................................................................................ 39 4. Rendi alkotmány................................................................................................... 41 Összegzés ...................................................................................................................... 48 Irodalomjegyzék............................................................................................................ 49

Bevezetés

Talán egyetlenegy magyar uralkodó megítélése sem annyira kettős és homályos, mint II. András Árpád-házi királyunké, akik védelmükbe veszik, kiemelik, hogy újszerű gazdasági és politikai felfogásának hátterében az ország és a társadalom rejtett modernizálása állt, amelyet a korszak politikusai nem értettek. Míg András királyunk intézkedéseinek ellenzői arra világítanak rá, hogy bár elképzelhető intézkedéseinek mozgatórugóiként az elavult királyi vármegye rendszer modernizálása, mégpedig úgy, hogy annak tulajdonjogát átadja leghűségesebb embereinek, de mindez az országot és a magyar társadalmi rendszert rendkívül hirtelen és felkészületlenül érte, mert bár ezek a folyamatok Nyugat- Európában már lezajlottak vagy éppen akkor tetőztek, de hazánk ebben az időszakban még nem állt készen erre. Hozzá kell tenni, hogy míg ott ezek a folyamatok spontán hatások okán indultak el, addig hazánkban felülről irányítva direkt módon lettek beindítva nem ismerve az intézkedések hatását, és következményeit. Következményei között lehet megemlíteni az Aranybullát és annak kilenc évvel későbbi megerősítését, amit pontosan, azért adatott ki uralkodójukkal az előkelői réteg egy része illetve a királyi serviensek, hogy saját jogaiknak biztosítása mellett elejét vegyék egy főúri réteg túlzott megerősödésének. Akkor még nem tudhatták, hogy az oligarchia megerősödést már ennyivel nem tudják leszerelni és ennyi évvel II. András uralkodása után is viták folynak arról, hogy vajon András intézkedései erre a folyamatra negatívan vagy pozitívan hatottak, tehát

előkészítette

az

ország

feudális

anarchiába

süllyedését

vagy

azon

munkálkodott, hogy a közhatalmat egy hozzá hű előkelői réteggel megossza, bevonva őket az ország irányításába. Éppen ezért választottam ezt a szakdolgozati témát, hiszen az Aranybulla és annak megerősítései rálátást adnak, hogy milyen változások mentek végbe a társadalomban szent királyunk országlása óta és magyarázatul szolgálhatnak olyan folyamatokra, amelyekről mai napig viták folynak. Nem tartom a szakdolgozatom feladatának, hogy ezekben a vitákban állást foglaljon, de természetesen saját véleményemmel és a források minél részletesebb elemzésével próbáltam

a

vitás

kérdések 2

megértését

egyszerűbbé

tenni.

Az Aranybullához vezető út

Beilleszkedés a keresztény Európába

I. (Szent) István királyunk mikor úgy döntött, hogy népét és országát Szűz Máriának ajánlja fel, akkor ennek természetes velejárója volt a keresztény államforma a királyság átvétele az ősi nomád pogány Árpád fejedelem idejéből fenn maradt törzsi (vérségi) államforma helyett. A régi hagyomány szerinti pogány fejedelmet a római katolikus egyház által felkent így Isten által megbízott embernek, királynak kellett követnie. Vajk (később a keresztségben az István nevet kapja) apját Gézát tekinthetjük a fejedelmi hatalom helyreállítójának, így István királyra az államhatalom két meghatározó alapját hagyta. Az egyik a vérségi jog, amelyet örökölt, mint az Árpádok leszármazottja, a másik a patrimonium, tehát a hatalmas vagyon, amelyek származtak az Árpád nemzetségének földjein kívül a legyőzött nemzetségek földjeiből és tegyük hozzá, hogy a honfoglaláskor meg nem szállt területek is őt illeték, egyébként a keresztény világban is a gazdátlan területek a királyt illeték vagy rászálltak vissza. Az előbb említett alapokon építette fel Szent István a királyságát, amely sokban különbözött a pogány fejedelmi hatalomtól, mivel ezt az egyház elismerte, a hatalom birtokosát felkente és koronával ékesítette. Így István király Isten kegyelméből (Dei gratia rex) és legfőképpen akaratából lett király. Az egyház általi felkenéssel István és utódai a vérségi alapon járó jogukhoz megkapták az egyházi karizmát és az Isten általi legitimációt a hatalom birtoklásához és gyakorlásához. István korában a királyról kialakított képet Szent Ágoston tanításai alakították, amely szerint a tökéletes uralkodó az, aki a civitas Dei –ben Isten törvényeinek megfelelően a békének és az igazságosságnak a megvalósítója.1 Szent István pedig mind az itt felsoroltaknak eleget tett hisz, olyan törvényeket hozott, amelyek mind a békének és 1

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 25. oldal 3

az igazságosságnak a megvalósulását szolgálták: „Hozzájárultunk tehát az egész szenátus kéréséhez, hogy mindenki szabadon rendelkezzék mind saját vagyona, mind a királytól nyert adományok felett, míg él – kivéve, ami a püspökséghez és ispánsághoz tartozik- és halála után fiai hasonló tulajdonjoggal örököljenek. És senkinek se kelljen valamely vétek miatt birtokainak pusztulását szenvednie, kivéve, ha a király halálára vagy az ország elárulására összeesküvést szőtt, vagy idegen országba menekült; ekkor ugyanis javai a király birtokába jussanak. De ha valakiről törvényesen megállapítást nyert, hogy a király halálára vagy a királyság elárulására törekedett, az ilyen halálos ítélet alá essék, javai azonban változatlanul szálljanak át ártatlan gyermekeire, akik bántódás nélkül maradjanak. (István II. törvénykönyvéből – 1030-1038 között)”2

A király mindezekért az egyház támogatását és bizalmát élvezte, viszont döntő szava is volt az egyház ügyeire tekintve. A „királytükrök” alakították ki a róla alkotott képet, amelyek sorába tartoznak többek között a fiához Imréhez intézett Intelmei is vagy az Institutio morum című kis politikai irat, amely István törvénykönyvének élén áll. Hozzá kell tenni, viszont azt, hogy Szent István királynak, mint a keresztény világhoz csatlakozó uralkodónak hatalma elismertetéséhez szüksége is volt az egyházra, hisz egy keresztény alapokon nyugvó feudalista állam vezetője számára csak az egyház adhatta meg ezt a legitimációt. Azt le kell szögezni, hogy mikor a pápához fordult a keresztény államalapítás céljával ezt nem politikai megfontolásból tette, hogy a Német-római Birodalommal szembeni függetlenségét hangsúlyozza. Ekkor még nem beszélhetünk az invesztitúra harcok kibontakozásáról a Német-római Birodalom és a pápaság között. Ebben az időszakban III. Ottó a császár, és II. Szilveszter a pápa, a legnagyobb egyetértésben próbálták feltámasztani a Római Birodalmat, vagy legalábbis szeretek volna ehhez az eszményi célkitűzéshez minél közelebb érni, szó sem volt ekkor még vetélkedésről a két hatalom között, amely a XI. század végétől jellemzővé vált.3

István király

2

Száray Miklós-Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2004. 39. oldal

3


miután apostoli áldásban részesült a pápától a császár közbenjárására koronát is kapott, ahogy ez más keresztényhitre tért uralkodók és államok esetében is történt. A korona volt a jelképe annak, hogy viselője Isten akaratából uralkodik az Ő választottja vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy helytartója (vicarius Dei), és mivel a hatalmat nem egy másik uralkodótól kapta, hanem Istentől, ezért teljes mértékben szuverén, egyedül Istennek tartozik szolgálattal és alázattal. Ezzel természetesen jól megfért az, hogy más kortársaival együtt, például a francia vagy az angol király a keresztény világ fejének - akkor még a pápa felett álló - felsőbbrendűségét elismerte a Német-római Birodalom császárának. István király is más uralkodókhoz hasonlóan, akik Rómával összekötetésbe léptek, felajánlotta országát a szentszéknek, ahogyan azt később VII. Gergely hangsúlyozott is. Ez viszont nem jelentett hűbéri alávetést, hanem csak benedictio fejében járó kötelezettség vállalást és egyházpolitikai jogokkal járt.

Egyáltalán nem tűnik igazolhatónak az a feltevés miszerint István királyunk lándzsát kapott volna III. Ottótól, és így patríciusává vált volna neki, mint a lengyel herceg. A lándzsa nem szerepel az első koronázási jelvények között, mint ahogyan a későbbieknél sem, csak István halála után kirobbant öröklési feszültség nyomán látott napvilágot ez a feltevés megkérdőjelezhetetlenül politikai okokból. Nagy Károly valósította meg az egyházzal szoros szövetségben álló királyság intézményét először. Európa nyugati részén ő vette fel először a „Dei gratia rex” titulust 768-ban. Ő és fiainak királysága lett a kora középkori Európa keresztény uralkodóinak példaképe az államszervezésben. A szláv népek Karl nevéből eredeztethető szóval, szavakkal kralnak, kraljnak csak Nagy Károlyt és leszármazottait a német császárokat nevezhették. Eleinte Géza fejedelem idejében a magyarok is így nevezték a Német-római Birodalom császárait, tehát a szláv népektől átvett kerál, király szóval illeték őket, hiszen a magyar nyelvben nem volt erre a címre megfelelő kifejezés.4 Miután Szent István megkoronáztatta magát ő sem

4


hívathatta magát másképpen alattvalóival hatalmát a császáréval egyenrangúnak tekintették. I.(Szent) István királyunk államát nem csak a szoros kapcsolat jellemezte az egyházzal, amely a nyugaton lévő királyságokra is jellemző volt, hanem az erős központosítás is. A királyi hatalom birtokaira és az ország haderejének gerincét képező szervezetére a vármegyékre támaszkodott. Ebben a kora feudális államszervezetben a király az államhatalom egyedüli megtestesítője, aki mint már említettem az egyházon keresztül Istentől kapta a hatalmát és ennek a hatalomnak egyedüli gyakorlója. Ennek a kormányzásnak még nincsenek meg azok az eszközei, tartozékai, amelyek az állandóságot biztosítanák.

Királyi hatalom helyreállítói László és Kálmán Az alkotmány története ebben a kezdeti időszakban még sokáig összefonódott a királyi hatalom történetével, amelyet Szent István halála (1038) után többször fenyegette veszély a Német-római Birodalom részéről. Az első ilyen momentum az volt mikor III. Henrik 1044-ben Orseolo Pétert helyezte vissza a királyi hatalomba. Ennek fejében Péter elfogadta a császár által küldött lándzsát (1045), így országát hűbéri függésbe helyezve. Péter bukását végül az országban kirobbant felkelés okozta. Hasonló ellenállás vetett véget Salamon uralkodásának (1063-1074), aki IV. Henriket volt kénytelen hűbérurának elismerni. Elmondható, hogy mindkét az állam szuverenitását veszélyeztető helyzetben a dinasztia egy mellőzött ága állt a mozgalom élére. Az örökléssel kapcsolatos viszályok és az azokkal összefüggésben ért külhoni támadások melyek mindannyiszor az ország szuverenitását veszélyeztették bomlasztó hatással voltak nemcsak a még zsenge állapotban lévő királyi birtokszervezetre, hanem maga az egész társadalom is nélkülözte azt az erős királyi hatalmat, amely biztosította volna a magántulajdon védelmét. Kálmán törvényének preambulumában olvashatjuk: „a polgárháborúk miatt az atyák hagyományai

6

megromlottak, az ország tanácsa bomladozik, a királyi udvar tisztelete hanyatlik”5. Szent László drákói törvényeket hozott a magántulajdon védelme érdekében melyek valóban nagyon szigorúak voltak és helyenként a középkori tudatlanságot sugallják (istenítéletek),

de

abban

a

zűrzavaros

időszakban

szükségesek

voltak:6

„Mindenekelőtt esküvel elhatároztuk, hogy ha főembereknek bármilyen rokonát lopás bűnében találják egy tyúk értékén túl, semmiképpen se rejthesse el vagy védhesse meg őt közülük senki.” „Ha ezután valakit az egész falu tolvajnak kiált, istenítélettel vizsgálják meg. Ha ennek folytán ártatlannak bizonyul, a falu csupán egy penzát fizessen a papnak. Ha pedig bűnösnek találják, minden vagyonát foglalják le a király részére, amiből negyedrészt a falubeliek adjanak.” „Ha valamely szabadot vagy rabszolgát lopáson érnek, akasszák fel. Ha pedig, hogy meneküljön az akasztófától, a templomba menekül, kihozván őt a templomból, vakítsák meg. Az olyan rabszolga pedig avagy szabad, aki libát vagy tyúkot lop, fél szemét veszítse, s amit lopott, adja vissza.” „Ha valamely szabad ember tíz dénár értékűt lop, akasszák fel, ha tíz dénárnál kisebb értékűt lop, a lopott értéket tizenkétszeresen adja vissza, és egy ökröt fizessen.7 (László II. törvénykönyvéből) Szent László (1077-1095) és utódja Kálmán (1095-1116), akinek amint azt törvényében hangoztatja már attól kellett félnie, hogy a királyi udvar híján lesz a szükséges

élelemnek

és

„gazdagsága

szerfölötti

szegénységre

fordul”,

helyreállították a királyi birtokok nagyságát. Kálmán olyannyira komolyan vette ezt, hogy azonosulva királyi kötelességeivel és országa érdekével még az egyháznak adott adományokat is megcsorbította, tette mindezt úgy, hogy ő is egyházi személy volt. Ilyen megszorítások voltak például, hogy halászó vizeket vett vissza és Szent István korában eladományozott királyi birtokok öröklési jogát is megszigorította, hogy a jószágok és földterületek minél hamarabb visszakerüljenek a király 5

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 27. oldal

6


7

Száray Miklós-Szász Erzsébet: Történelem II Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2004. 46. oldal 7

vagyonába. Arra, hogy Szent László és Könyves Kálmán a királyi hatalmat megszilárdította és a birtokállományt helyreállította többek között abból is következtethetünk egyfelől, hogy a megyék száma uralkodásuk alatt jelentősen megnövekedtek másrészről sikeres külpolitikai akciókat indítottak a környező területekre. Amíg a sorsfordító mogyoródi csatában (1074) 45 megyei dandár állott egymással szemben László és Géza herceg, illetve Salamon király oldalán, addig a XII. században már 70 megyéről tudunk és ez a szám ezután már nem is változott. Elmondható, hogy uralkodásuk jellemezhető a sikeres külhoni hódítások korszakának is, mert az ismét erősen centralizált királyi hatalom elkezdett délnyugat felé terjeszkedni Szent László Szlavóniát és Horvátországot (1091), míg Könyves Kálmán Dalmáciát csatolta a Magyar Királysághoz, amely ekkor ismét fénykorát élte. Ugyanebben az időszakban az invesztitúraharcok a császár és a pápa között elhárította a közvetlen veszélyt, hogy a Német-római Birodalom kiterjessze hatalmát a magyar területekre.8 A pápaság megerősödése és világhatalommá válása kedvezett a kisebb államoknak, amelyek nem akarták elismerni a német császár felsőbbrendűségét és fennhatóságát felettük. VII. Gergely, aki Salamon királlyal szemben László és Géza pártját fogta mindezt, azért tette, mert Salamon IV. Henriknek fogadott hűbéri esküt, míg a pápa joggal hangsúlyozta, hogy Szent István Rómának illetve Szűz Máriának ajánlotta országát nem pedig egy földi hatalomnak persze hozzá kell tenni, hogy ennek politikai színezete is volt, hiszen a pápaságnak a császárral szemben minden szövetségesére szüksége volt, ha világhatalmi pozícióját meg akarta őrizni. Ez a felajánlás, amit államalapító királyunk tett nem jelentett hűbéri függést a pápasággal szemben ezt később VII. Gergely is hangsúlyozza: „a magyar királyságnak, mint más előkelő királyságoknak a maga szabadsága állapotában kell maradnia, és nem lehet semmi más ország királyának alávetve, csak a szent és egyetemes római egyháznak, amelynek minden alattvalója nem szolgája, hanem fia”9. A nagy egyházi reformmozgalom, amely a XI. században Clunyból indult ki illetve ideértve a gregoriánus irányzatot is, melyek később az egyház győzelmét alapozzák meg a császárság felett nálunk sem maradhattak hatás nélkül. Könyves Kálmán idején a királyi hatalom jogköre szűkül az egyházzal szemben, 8


9


viszont az egyház újabb jogokat szerez az igazságszolgáltatás területén, amely már előrejelzi az egyház térhódítását.10 Az alkotmányfejlődés területén a király mellett az egyház lép fel a legerélyesebben illetve a legnagyobb sikerrel. Az egyházi személyek természetesen főként a magasabb beosztású főpapok sikerrel használják a kiátkozás szankciónális eszközét az uralkodókkal szemben azok vélt vagy valós önkényével szemben, ha politikai céljaik gátját látják bennük. A magyar királyi hatalom a maga teljességében még a XII. században is létezett. A király patriarchális, atyáskodó hatalma jól feltűnhetett a korszakban itt járt idegennek, aki fejlettebb alkotmányos és társadalmi berendezkedéshez volt szokva. Amikor a XII. században a II. keresztes hadjárat idején 1147-ben III. Konrád kíséretében magyar földre látogat Ottó, freisingeni püspök, Henrik osztrák őrgróf fivére, az itt tapasztaltakat úgy döntött papírra veti. Egyébként ő a németek egyik legnagyobbra értékelt középkori történetírója, aki a jól érzékelhető külsőségeken kívül az itt tapasztalt alkotmányos berendezkedésről is tudósít minket: „Mindnyájan annyira engedelmeskednek uralkodójuknak, hogy őt nemcsak nyílt ellenmondással izgatni, hanem még titkos sugdosással megsérteni is bűnnek tartanák… Ha valaki az ispánok rendjéből a királyt akár csekély dologban is megsérti, vagy ilyesminek, habár nem is igaz, csak hírébe keveredik, azt az udvarból kiküldött bármily alacsonyrendű szolga, ha csatlósai veszik is körül, egyedül elfogja, bilincsbe veri, és különféle kínzásokra vonszolja el. A fejedelem meg nem kér semmiféle véleményt hasonrangúaktól, a vádlottnak nincs alkalma a védekezésre, hanem egyedül a fejedelem irányadó mindenki számára.”11 Ez a leírás vagy jellemzés a XII. századi keresztény magyar királyt úgy mutatja be, mint a pogány mongol kánt, akivel szemben semmiféle alkotmányos eszköz nem létezik. Méltán hasonlíthatunk vele össze egy Dzsingisz kán hatalmáról szóló részletet, amely a XIII. században keletkezett nagy törvénykönyvéből lett kiemelve: „Ha egy igen tekintélyes úr valami sértést követ el a fejedelem ellen, és az megbüntetésére akár a legalacsonyabb rendű szolgát küldi ki,

10


11


boruljon le előtte, amíg végrehajtja az uralkodó megszabta büntetést, még ha halálbüntetés is.”12 Nem gondolhatjuk-e azt, hogy a jól látható hasonlóság, valamely uralkodó korlátlan pillanatnyi hatalmáról ad nekünk képet, amelyet a tudós egyházi elöljáró tár elénk, hiszen, mikor ezt a képet festette róla, akkor még II. Géza (1141-1162) csak 16 éves volt. A válasz rendkívül egyszerű itt egy ősi az államalapítást megvalósító és annak gerincét adó dinasztiával szembeni feltétlen tiszteletről van szó, amelyet a király testesített meg és, amely szent és sérthetetlen volt az alattvalók számára és mindezt az ősi gyökerekbe kapaszkodó feltétlen tiszteletet az egyház szentesítette meg a XI. században. Freisingeni Ottó által tett megfigyeléseket jól kiegészíti Spalatói Tamás krónikája, amely a XIII. században keletkezett és melynek hitelességét más források is igazolják. Itt arról ír, hogy mikor II. András fellázadt bátyja a király ellen, akkor Imre király az övénél jóval erősebb sereggel felvonuló öccse táborába fegyvertelenül, kíséret nélkül mindössze egy pálcával átment és így kiáltott annak katonáira: „Meglátom kimerészkedik kezet emelni a királyi nemzetség vérére!”13 András összes katonája tiszteletteljesen elengedte a királyt, aki megragadta öccsét és vasra verve vitette el (1203). Ez is jelzi a dinasztiával szembeni feltétlen hűséget valamint a királyi származás az egyházi felkenés és a királyi karizma minden ellenállást megbénító hatását. A XII. században már nemcsak az egyház képezte egyedül a királyi hatalommal szembeni alkotmányos ellenállás eszközét, hanem kialakult egy vagyonosabb világi előkelői réteg, amely céljai elérése érdekében nyomást tudott gyakorolni a királyra. Ez nem azt jelentette, hogy állandó és lefektetett jogokat tudott kiharcolni ekkor még magának ez a réteg, de gazdasági és hadi erejénél fogva, amelyre a királynak nagyon nagy szüksége volt korlátozni tudta az uralkodót hatalma gyakorlásában, illetve a jelentős stratégiai fontosságú kérdésekben a király megkérte az ő véleményüket is . Eddig csak egyes kérdésekben emelték fel hangjukat a legjelentősebb előkelők, mint például trónöröklés kérdése, az uralkodóház tagjainak országon való osztozása, a rokon dinasztiák érdekében vívott háborúk, mert ezekben az egyház mindig pacifista 12

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 28-29.oldal

13


álláspontot képviselt, hiszen az egyház az tartotta, hogy egy háború csak akkor lehet igazságos és jó ügy érdekében viselt, ha azt Istenért illetve Krisztusért vívják meg minden más esetben a békére kell törekedni. Freisingi Ottó is említi, mint alkotmányviszonyaink sajátosságát, hogy a magyar előkelők rengeteget tárgyalnak: „Semmi nagy dologhoz nem fognak gyakori és hosszú tanácskozás nélkül… Királyuk udvarában az egyes előkelők székeiket magukkal hozván, összejönnek és az állam állapotának megtárgyalását és megvitatását nem hanyagolják el.” 14

Az Aranybulla Az adományrendszer A régi állam- és társadalomszerkezet bomlásának az ideje a XIII. század, a királyi tekintély ekkor már korántsem áll olyan rendíthetetlen alapokon, mint arról Freisingeni Ottó írt korábban. Ekkor alakult ki az úgynevezett adományrendszer, amelyet honvédelmi okok hívtak életre és amely végül az oligarchák (kiskirályok) korszakát hozza el a század végére. A lényege az adományrendszernek az volt, hogy a király megajándékozta leghűségesebb híveit többnyire földadományokkal, akiktől, ezért azt várta, hogy még hívebben fogják őt szolgálni. Az érett középkorra jellemző lovagi felfogás már nem követelte meg az alattvalóktól a feltétlen engedelmességet az uralkodóval szemben helyette a hűség a fidelitas kötötte össze a királyt és az őt szolgálókat. Az az alattvaló, aki hűségét bizonyítja kard által vagy más szolgálattal az jogot szerez a király általi adományra ezzel jutalmazva hűségét, másrészről ezzel buzdítva a többi alattvalót arra, hogy ők is tegyenek hasonlóképpen és akkor számukra sem marad el az uralkodói kegy, a jutalom, ami adományban testesült meg. A középkor ezen szakaszában a királyt, mint sok más országhoz hasonlóan Magyarországon is a legfőbb földesúrnak, földbirtokosnak (dominus terrae) tekintették, ezért úgy gondolták, hogy a királynak joga van az ország irányításához, birtoklásához, hiszen az az ő földje és minden birtok,amely már magánkézben van az tőle származik. Az a politikai hozzáállás, amellyel II. András a várbirtokokat jelentős 14


mértékben eladományozta, a királyi hatalom gazdasági, politikai, anyagi alapjait rendítette meg és olyan folyamatokat indított el, amely során az uralkodó teljesen kiszolgáltatottá vált, mivel a Szent István korában létrehozott vármegyerendszer volt az egyik alapja a királyi hatalomnak. Mivel ezek a sokszor egész vármegyét érintő adományozások a királyi birtokállományt és így az ország gazdasági bevételeit jelentős mértékben csökkentették, így II. András már csak alattvalói feltétlen hűségére alapozhatta hatalmának gyakorlását, mert a várbirtokok átszállása nemcsak gazdasági-, hanem hadászati potenciálját is gyengítették az országnak.15 Ez a hirtelen és nagymértékű erőegyensúly eltolódás idézte elő azokat a visszaéléseket, amelyek egyfelől a királyi jogok korlátozását érintette, másrészről saját jogaik biztosítását idézték elő a nagybirtokosok részéről. Ennek a jelentős változásnak teljes részleteit nem ismerjük. Nem tudjuk pontosan miként lettek a birtokos nemesek és a királyi serviensek az alkotmány új meghatározó tényezőivé, többnyire csak az eredmények adnak némi rálátást az előzményekre. II. András mivel számos hadjárata sikeres lefolytatására, hadseregre volt szüksége, így bőkezűen osztogatta adományait hívei között, mert azok, így kötelesek voltak vele hadba vonulni. Egyébként vannak olyan kutatások, melyek azt próbálják igazolni, hogy volt racionális oka ennek a rendkívül nagymértékű adományozásnak, mivel a várbirtokok saját népüket sem tudták rendesen ellátni, így a király számára nem hoztak bevételt, viszont az eladományozott területekre regálé jogon, tehát csak a királyt megillető jogon II. András adókat vethetett ki, amelyek már bevételül szolgáltak a kincstár részére. Nem tartom a szakdolgozatom feladatának, ennek a kérdésnek az eldöntését, viszont a történelem ismeretében mindenféleképpen elmondható, hogy ez a II. András által véghezvitt modernizációs folyamat felkészületlenül és hirtelen érte a magyar társadalom- és államszervezetet. Hozzá kell tenni, hogy az elfogadottabb felfogás az, hogy az állami bevételeket jelentős mértékben csökkentették az adományozások II. András idejében, holott ekkor nagyobb költséggel járt az udvartartás az egyre fokozódó fényűzés miatt és a szentföldi hadjárat költségei is nagyon megterhelték az így is üresedő kincstárat. A kieső jövedelmek pótlására adókat vetett ki, melyek mértéke, olyan hatalmas volt az előbb említett okoknál fogva, hogy általános elégedetlenséget váltott ki, habár ez egyre jobban bevett szokássá vált a hűbéri 15


világban. A kincstár számára a pénzbevétel másik lehetséges eszköze volt a pénzrontás, amellyel András rendszeresen élt is, hogy megnövekedett kiadásait fedezni tudja. A pénzrontás lényege az volt, hogy az uralkodó meghatározott időközönként (többnyire, mikor pénzszűkében volt) bevonatta a forgalomban lévő ezüst érméket majd újra beolvasztotta azokat, csak az újra vert pénzérmék már kevesebb ezüstöt tartalmaztak. Ez egy káros módja volt a kincstár feltöltésének, mert azonfelül, hogy az alattvalókat megkárosította még a kereskedelmet is megbénította, mert a folyamatosan újra vert egyre kevesebb ezüstöt tartalmazó érméket nem fogadták már el a kereskedők és így az ország népe fizetésképtelené vált.16 Az idegen más országokból származó több nemesfémet tartalmazó pénz pedig kiszorította a magyar érméket. Általános elégedetlenségre adott okot, hogy az uralkodó a regálé jövedelmeket idegeneknek adta ki bérbe és azok a minél nagyobb haszon érdekében zsarnokoskodtak a lakosság felett. Ilyen regálejövedelmek voltak a pénzverés, a sójövedék és a bányabevételek. Rengeteg ilyen visszaélésről tanúskodnak a források, de igazából nehéz lenne megállapítani, hogy ezek a visszaélések valóban II. András idejében váltak „divatossá” vagy csak ekkor váltak már elviselhetetlené. Csak néhányat említsünk, amelyeket a király és kísérete követett el. Például a király minden birtok adományozója igénybe vette a beszállásolás jogát mások jószágain ez nem jelentett mást, mint beutazta az országot népes kíséretével és ahol megszállni kívánt ott teljes ellátást követelt magának és udvarának. Az udvarába tartozó emberei lovászok, solymárok, fuvarozók, pecérek megszálltak a király szolgáinak birtokán és ott ingyenes láttatták el magukat. A közmunkák végzésére, királyi épületek építése, kertgondozásra, gyepűk vágására, árokásásokra a nemesek embereit, szolgáit mindenféle kérés nélkül kirendeltette.

Ezektől a „visszaélésektől” eltekintve

gondolhatnánk, hogy a főurak jelentős része miért elégedetlenkedett „bőkezű” uralkodójával szemben, hiszen II. András előtt egyetlen magyar király sem adományozott ennyit híveinek a királyi várbirtokokból. A választ felesége Gertrúd királyné adja meg. Mikor András előtt minden akadály elhárult (bátyja Imre király meghalt 1204-ben és rá egy évre megkoronázott fia III. László is jobb létre szenderült) az Imre által elűzött feleségét és udvartartását visszafogatta, és óriási földterületeket adományozott a Merániából származó felesége rokonságának. Az, 16


hogy visszahívta feleségét még nem keltett felháborodást a főurak között, viszont az a tény, hogy Gertrúd királyné rokonsága között oszt ki nagyméretű várbirtokokat adomány gyanánt illetve, hogy szintén a merániaiak kapják a legmagasabb tisztségeket az udvarban már olaj volt a tűzre. Ezt jól kihasználva az Imre párti főurak egy része politikai céljaik elérése érdekében kiharcolták a királyi serviensek számára 1222-ben az Aranybullát illetve maguk számára az udvar előkelő méltóságait. Mint egy korabeli forrás jól tükrözi, ami III. Honorius pápa leveléből származik az uralkodó az engedményeket a „roppant sokaság nyomása alatt” volt kényszerült megadni. Az Aranybulla preambuluma szerint II. András helyreállította illetve megerősítette „mind az ország nemeseinek, mind más lakóinak is a szabadságát, melyet Szent István király rendelt el, de amely néhány király hatalmaskodása folytán… nagyon sokban megkisebbült”17. Tehát jól látható, hogy az Aranybullában foglalt jogokat úgy próbálták erősebbé tenni, hogy azt Szent István államalapító királyunk által hozott törvényként akarták elismertetni, és amelyet csalárd módon „néhány király” szégyenletesen megtiport a századok folyamán. Természetesen mi sem áll messzebb a valóságtól, mert István királyunk idejében nem léteztek ezek a jogosítványok, sőt mi több még a társadalomszerkezet sem volt ennyire differenciált, amelynek vezető rétegére az új alkotmány vonatkozott. Ha definiálni szeretnénk az Aranybullát, akkor olyan okiratról beszélünk, amelyben az uralkodó maga járul hozzá jogainak korlátozásához, illetve a királyi serviensek, birtokos szabadok vagy nemesek szabadságjogait, kiváltságait ceremoniális keretek között aranypecsétjével megerősíti. Jelentőségét nem abban kell keresni, hogy ezzel az okirattal kezdődött el a rendi alkotmány kibontakozása, hiszen arra még körülbelül két évszázadot várni kell, hanem abban, hogy az uralkodó ekkor ismerte el egy olyan társadalmi réteg fennállását, amelynek kiharcolt jogai vannak és ezeket a kiváltságokat még ő maga sem, tehát az uralkodó sem tekintheti semmisnek és sértheti meg. Elmondható, hogy ezek a társadalom többi rétegével szembeni privilégiumok képezték a gyökerét annak a folyamatnak, ami nemesi réteg kialakulásához vezetett. Éppen ezek miatt a kiváltságok miatt nevezhette egy ember magát nemesnek. Nem alaptalanul tartották a későbbi időszakokban is a nemesek 17


jogi helyzetük alapjául az Aranybullát és ezért kérték uralkodóikat minduntalan az Aranybulla megerősítésére, mikor annak rendelkezései már elavultá váltak.18

A nagybirtokos réteg az Aranybullában Elmondható, hogy az ekkortájt kialakulófélben lévő bárói réteg akarata kielégítést nyert az Aranybullában. Kicsikarták uralkodójuktól, hogy az egész vármegyék eladományozásával hagyjon fel illetve, hogy a királytól kapott tisztségeket nem lehet egy egész életre birtokolni:„Egész megyéket vagy bármiféle méltóságokat örök tulajdonul vagy birtokképpen nem adományozunk.” Ha viszont valaki tisztességes úton kapott birtokot a királytól, akkor azt elvenni tőle nem lehet: „Azoktól a birtokoktól, melyeket valaki igaz szolgálattal szerzett, őt soha ne fosszák meg.” Tiltotta továbbá a méltóságok halmozását az Aranybulla. Természetes az ország „leghatalmasabb” embereinek ez megengedett volt, tehát a törvény alóli kivételt képezte a négy „jobbágy”, akik a következők: a nádor, a bán, a királyi udvarispán és a királynéi udvarispán. A bullában ez így szól: „Úgyszintén: e négy jobbágyon kívül – tudniillik a nádor, a bán és a király és királyné udvarbírái – senki se viselhessen két méltóságot.” Az idegen földről érkezettek méltóság viseléséről pedig, úgy rendelkeztek, hogy azt a király csak úgy ruházhatott külhoni személyre, ha előbb a királyi tanács véleményét és egyetértését bírta: „Ha vendégek, tudniillik előkelő emberek érkeznek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságra ne emeljék őket” Ez jelzés értékű volt az uralkodó számára, hiszen ezt a cikkelyt, azért foglaltatták az Aranybullába, mert II. András előszeretettel osztogatott méltóságokat merániából származó feleségének rokonai között.

Egy másik cikkely tiltotta a

külhoni országokból érkező személyek számára a birtokok adományozását, de ha ez mégis megtörtént, akkor biztosítani kell az ország lakói számára, hogy visszaválthassák azt: „Birtokokat nem szabad az országon kívüli személyeknek adományozni. Ha ilyeneket adományoztak vagy eladtak, meg kell engedni az ország lakóinak, hogy azokat visszaváltsák.” Az uralkodó gazdaságpolitikájával való nyílt szembehelyezkedést mutatja az, hogy követelte az előkelői réteg, hogy kamaraispánok, pénzverők, só- és vámtisztek ne legyenek izmaeliták vagy zsidók: „Kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők az ország nemesei, izmaeliták 18


és zsidók ne lehessenek.” Továbbá a pénzrontás ellen is felléptek, mégpedig úgy, hogy az új pénz egy évig legyen forgalomban és az újonnan kiadott pénz értékében el kell, hogy érje a III. Béla idejében kiadott dénárok forgalmi értékét, vagyis szabályozták a pénz nemesfém tartalmát, hogy fizetőképessége ne romoljon drasztikusan: „Új pénzünk egy évig maradjon használatban, húsvéttól húsvétig. És a dénárok olyanok legyenek, amilyenek III. Béla király idején voltak.”19 Az egyik passzus előírta a só tartásának helyét és itt helységekről van szó nem pedig helyiségekről, vagyis a sót csak az ország végein engedélyezte, valamint Szalacson és Szegeden, de az ország középső területein tiltotta annak tartását. Jelentős mozzanat volt, viszont az ispánok és a király viszonyának rendezése, ami annyit jelentett, hogy a bulla gondoskodott a királyt megillető regálé jövedelmekről. Tehát „ az ispánok csak az ispánságuk jogán őket megillető részt élvezzék, a királyt illető többi jövedelmet, tudniillik a csöböradót, a vámot, az ökröket és a vár jövedelmének kétharmadát a király kapja meg”20. A főurak önkényeskedése ellen is fellépett az Aranybulla például a 12. cikkely a megözvegyült asszonyok jogos hozományát védte. Míg a 13. cikkely arról rendelkezett, hogy a legnagyobb főurak védjék, és ne nyomorítsák a szegényeket. Ha egy ispán hatalmaskodásával félelemben tartotta várnépeit vagy nem viselkedett tisztességesen, akkor elvették tőle az így szerzett javakat, és tisztességétől megfosztották. Erről az Aranybulla 14. cikkelye rendelkezik. Az okirat hangsúlyt fektetett az igazságszolgáltatás kérdésére is. Így már az 1. cikkely foglalkozik ezzel. Ebben lefektették, hogy minden év augusztus 20.-án a király, ha ő nem tud jelen lenni akadályoztatása miatt, akkor a nádornak kötelessége meghallgatni a peres ügyeket. Ez a nádori méltóság megerősödését jelzi, bár az igaz, hogy a nádor az ország minden lakosa felett ítélkezhetett, de a nemesek fej- és jószágvesztési pereiben a király beleegyezése és tudta nélkül ítéletet nem hozhatott (8. cikk). Az udvarispán is szolgáltathatott igazságot a királyi udvarban, az udvarban megkezdett peres ügyekben bárhol mondhatott ítéletet, de magánbirtokán peres eljárást nem kezdeményezhetett (9. cikk). A megyei udvarispánoknak a hatalma csak várnépeikre terjedt ki a tolvajok és útonállók feletti ítélkezést a király által kinevezett bírákra bízták (5. cikk). A törvény törekedett arra, hogy elejét vegye 19

Száray Miklós- Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki könyvkiadó, Budapest, 2004. 55. oldal

20

Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301 Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 211. oldal 16

a népítéleteknek, tehát innentől kezdve a nép már nem nevezhetett meg tolvajokat (6. cikk). Az ítéletek végrehajtásának érvényesülését szolgálta az a rendelkezés, amely kimondta, hogy ha valakit legitim bíróság előtt elítéltek, akkor őt a nagybirtokosok közül senki se védhessen meg.21

Nemesi kiváltságok Nézzük melyek a legfontosabb kiváltságok, melyeket jellemzően az okirat legelején és záradékában találunk meg. 1. „Évente kötelesek vagyunk a szent király ünnepét Fejérvárt megülni, hacsak fontos, sürgős ügy vagy betegség nem akadályoz. S ha mi nem lehetünk jelen, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi képünkben a pereket meghallhassa és minden királyi szolga, aki akar, szabadon jöjjön oda össze” Tehát itt arról van szó, hogy a nemes a király vagy a nevében felállított bíróság előtt számoltatható el illetve a királyi serviensek jogot szereztek arra, hogy részt vegyenek a törvénynapon. 2. „Azt is akarjuk, hogy sem mi, sem utódaink sohase fogjanak el, vagy károsítsanak meg servienseket valamely hatalmas kedvéért, csak ha előbb megidézték és bírói úton elítélték őket” Itt a személyes szabadság alapvető jogáról és bíróság előtti védekezés jogáról olvashatunk. 3. „Semmi collectát (rendkívüli adót), sem a szabadok dénárait nem fogjuk szedetni a serviensek birtokain. Sem házaikban, sem falvaikban meg nem szállunk hívásuk nélkül. Az egyháziak népétől sem szedünk collectát.” Talán az egyik legfontosabb nemesi privilégium lett rögzítve, miszerint a nemesek és egyházi személyek nem tartoznak adóval uralkodójuk részére, illetve a megszállás jogát korlátozzák miszerint a király és kísérete csak a nemes hívására szállhat meg annak birtokán. 4. „Ha a király hadat akar vezetni az országon kívül, a serviensek nem tartoznak vele menni, csak fizetésért és a hazatérés után hadbírságot ne szedjenek tőlük. Ha azonban ellenséges oldalról jönne had az országra, mindnyájan 21

Kristó Gyula: Magyarország Története 895-1301 Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 211. oldal 17

tartozzanak hadba vonulni. Ha pedig az országon kívül akarnánk hadat vezetni, mindazok, akiknek ispánságuk van, vagy fizetést kapnak tőlünk, tartoznak velünk menni.”22 Ebben a cikkben a korlátozódik a serviensek hadkötelezettsége csak akkor köteles minden serviens hadba vonulni, ha az országot éri külső támadás, viszont ha a király indít külhonba hadi cselekményt csak azok a serviensek tartoznak vele menni, akik közvetlen szolgálatában állnak illetve, akik pénz fejében vállalják a hadjáratban való részvételt.23 Az előbb felsorolt privilégiumok a legjelentősebbek, amelyre a nemesség évszázadokon át hivatkozott, de az Aranybullában több más pont is a királyi serviensek jogait védte a király és udvara hatalmaskodásával szemben. Ha elolvassuk az okirat szövegét, akkor jól kitűnik, hogy 31. cikkelyből 11 foglalkozik a serviensek jogaival. Ebből jól látható, hogy az Imre-párti nagybirtokosok által kieszközölt „forradalom” mögött a tömegbázist ezek a serviensek biztosították. A 21. cikkelyt kivéve a többi 10 cikkely kiváltságokat biztosított számukra. Ez a kivételt képező cikkely szólt a serviensek birtokai után fizetendő tizedről. A többi 10 privilégiumokat biztosító cikkely között volt jelentősebb horderejű, amelyekről már írtam és voltak olyanok, amelyek inkább eseti jelleggel szabályoztak. Többek között a 15. cikkely szól arról, hogy a solymárok, pecérek, lovászok illetve az udvar bármely más tagja nem szállhat meg hívás nélkül egy serviens birtokán. Továbbá az okirat intézkedett arról, hogy a serviensek birtokán elterülő erdőkben ne legeltessék a király sertéseit (22. cikk) csak akkor, ha abba a birtok tulajdonosa is beleegyezett. Kötelezettséget vállalt az uralkodó arra, hogy ha egy serviens átpártol az uralkodójától a fiához (az uralkodó fiához), akkor ezt úgy tehesse meg, hogy birtokait nem veszíti el, viszont volt egy olyan kitétele is, hogy ha az egyik király perbe fogott egy servienst, akkor azt a másik király nem fogadhatta be az ügy befejeztéig (18. cikk). Az Aranybullában a serviensekre vonatkozó kiváltságok között négy olyan jelentős, hogy ezek a később megformálódott köznemesség alap szabadságjogaivá váltak. Ezzel magyarázható az a tény, hogy kutatók egy jelentős része valamiféle alkotmányt 22


23


lát az Aranybullában. Viszont a köznemesség kialakulása előtt nemesi alkotmányról nem igazán lehet beszélni az viszont tény, hogy az ekkor az okiratba foglalt privilégiumok évszázadokon keresztül meghatározzák a nemesség jogi státuszát, társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetét. A legjelentősebb kiváltságokat már megemlítettem, de van még néhány cikkely, amely a serviensek jogállásával foglalkozik. A 4. cikkely arról rendelkezik, ha a serviens elhalálozik, és mindez úgy történik, hogy nem hagy maga után fiú örököst, akkor birtoka negyedrésze leányát vagy leányait illeti meg, birtokának fennmaradó részével pedig szabadon rendelkezhet: „Ha valamely serviens fiú utód nélkül hal meg, birtoka negyedrészét leánya örökölje, a többiről úgy intézkedjék, ahogy akar. És ha váratlan halál folytán intézkedni nem tud, rokonai örököljék, akik hozzá közelebb állnak. És ha egyáltalán semmi nemzetsége sincs, a király fogja azokat birtokba venni.”24 Jelentős előrelépést jelentett a servienseknek az a mozzanat, hogy kikerültek a megyésispánok joghatósága alól és mindössze az adózással kapcsolatos ügyeket utalták a hatáskörükbe. A hadjáratban elhunyt serviens fiának a király által való megjutalmazásáról annyit ír az okirat, hogy ezt az uralkodó saját belátása szerint teheti meg. Az Aranybulla a rendelkezések között megemlíti a hospesek és várjobbágyok jogállását. Mindkettőről úgy rendelkezik, hogy ezt a két réteget meg kell hagyni Szent István királyunk uralkodása idejében kapott szabadságjogukban: „A várjobbágyokat a szent királytól rendelt szabadságban kell megtartani. Hasonlóképpen a vendégeket is, bármilyen nemzetből valók, a kezdettől nekik engedett szabadságban kell megtartani.” Bár az okiratban a két réteg helyzete rendeződni látszik valójában a XIV.-XV. századra a várjobbágyi réteg eltűnik, egy részük felemelkedik a nemesség soraiba, míg szegényebb tagjaiknak a jobbágyi sors jut.25 Igazából nem lehet azt állítani, hogy az Aranybulla kortárs, más nemzeteknél kiadott szabadságjogokat biztosító okirat hatására jött volna létre. Gondolok itt a Földnélküli János által kiadott Magna Charta Libertatum-ra (1215), illetve a jeruzsálemi királyságban életre hívott alkotmányra. Ettől függetlenül összevetni 24

Száray Miklós- Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2004. 55. oldal

25

Kristó Gyula: Magyarország Története 895-1301 Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 212. oldal 19

össze lehet őket, sőt mi több hasonlóságokat is felfedezhet az olvasó az okiratok között, viszont ez nem az alkotmányok egymásra való hatásának köszönhető, hanem annak, hogy ugyanazon társadalmi réteg érdekeit és jogait foglalták magukba illetve védték. Hozzá kell tenni, hogy az Aranybulla kiadása előtt is már bírhatták ezeket a kiváltságokat a főurak, viszont ezzel vált általánossá a privilégiumok gyakorlása. Ezeknek a szabadságjogoknak a kialakulása valószínűleg hosszú folyamatok eredménye volt mire formába öntötték az Aranybulla kiadásával. A kiváltságok jelentős részének szellemi alapjai a korszak nyugati műveltségében keresendők és benne gyökereztek a hűbéri felfogás korszellemében. A kora középkora jellemző anarchikus társadalmi állapotok, amelyek a feudalizmus kibontakozásával nyertek teret a nyugati fejlettebb államokban, mint Anglia vagy Franciaország a korszakban lecsendesültek és közvetlen összekötetés teremtődött a szabad emberek és a király között. Ezt az összekötetést testesítette meg többnyire a kiadott alkotmány, amely az ország egységét szolgálta a zűrzavaros idők után. A korszakra jellemző, hogy ekkor még a hűbéres elsődleges engedelmességgel a nyugati államokban a királynak tartozik és az uralkodó minden szabad ember legfőbb bírája. Még a német szokásjogi anyagot magába foglaló XIII. századi Sachsenspiegel is úgy fogalmaz, hogy a király a legfőbb bíró, akihez mindenkinek joga van fordulni, ha ügyei úgy kívánják. A középkori hűbéri világban a nemeseknek járó személyes szabadság elve elsődleges és a király vagy bármilyen más hűbérúr nem fogathatja el és nem vetheti fogságba vazallusát, ha a hűbéri bíróság nem ítélte el. Különös hangsúlyt fektetett erre a jeruzsálemi alkotmány. A hűbéres nem fizet adót, ha hadi kötelezettségeinek eleget ( a nemesek „vérrel” adóznak ) tett, és a hűbérúr nem követelhet tőle semmilyen hozzájárulást csak ha a szükség azt nagyon megkívánja. Csak a hűbérúr zászlaja alatt vonulhat hadba a hűbéres és ami a leginkább, legerőteljesebben jelzi a hűbéres kiváltságos helyzetét és ami az összes rendi alkotmány alapja és ennek a „szerződéses” viszony kiindulópontja az az ellenállási jog.26

26


Az ellenállási záradék Az Aranybullában ez így hangzik el, mint az utolsó 31. cikke: „Hogy ez a mi engedményünk és rendelkezésünk a mi és utódaink idejében örökké fennálljon, azt hét példányban megírattuk és aranypecsétünkkel megerősítettük. Az egyik példány küldessék a pápa úrnak és ő írassa be a regestumába, a másodikat őrizzék az ispotályosok, a harmadikat a templomosok, a negyediket a király, az ötödiket az esztergomi, a hatodikat a kalocsai káptalan, a hetediket a mindenkori nádor. Úgy, hogy ő mindig szem előtt tartva azt az írást, se maga ne térjen el semmiben a mondottaktól, se a királyt, se a nemeseket, se másokat eltérni ne engedje, hogy ők is örvendjenek szabadságuknak és ezért nekünk és utódainknak mindig hűségesek legyenek és a királyi koronának a köteles engedelmességet ne tagadják meg. Ha pedig mi vagy utódaink közül bármelyik valaha ezzel a rendelkezéssel szembe akarna szállni, mind a püspököknek, mind országunknak más jobbágyurainak és nemeseinek összesen és egyenként, mostaniaknak és a jövőbelieknek szabadságukban álljon nekünk és utódainknak ellenállni és ellentmondani a hűtlenség bélyege nélkül.” 27 A mostani felfogásunk szerint nehezen tudunk elképzelni, olyan helyzetet, mikor az alattvalók ellenszegülnek törvényes uralkodójuknak és akár fegyverrel védik meg jogaikat, de ne felejtsük el, hogy a középkor ezen szakaszában nem voltak olyan törvények, amelyek rögzítették volna a két fél jogait és kötelezettségeit az Aranybullán kívül és mivel törvények sem léteztek erre vonatkozóan, így a párbeszéd fórumai is hiányoztak. Meghatározó tendenciává vált a XII.-XIII. századtól, hogy az uralkodó alá van vetve a jognak és így az a felfogás, amely a kora középkort jellemezte, hogy az uralkodó szava szent, ellentmondásnak helye pedig nincs szépen lassan elhalt. Az uralkodó, úgy gyakorolhatta jogait, hogy közben tiszteletben kellett tartania alattvalóinak az őket megillető kiváltságaikat. Ha a király ezeket a jogokat figyelmen kívül hagyja vagy önkényesen semmibe veszi ezeket, akkor alattvalóinak joguk van vele szemben engedetlenséget alkalmazniuk. Ez az ellenállás is természetesen a korra jellemző hűbéri felfogásban keresendő. Ahogyan a hűbérest és a hűbérurat a kölcsönös hűség köti össze ugyanez a helyzet az alattvaló és a király viszonyára is. Mindkét felet terheli kölcsönösen a hűség és az egyik fél 27


csak addig tartozik hűségét fenntartani, míg a másik fél azt meg nem szegi vagy kiváltsága, joga csorbítására nem törekszik. Ha ezt leegyszerűsítjük, akkor ez annyit tesz, hogy ha a hűbéres vagy király megszegi a jog által kimondottakat, akkor a hűbéres vagy alattvaló ettől kezdve már nem tartozik neki hűséggel. Csak a jámbor és törvénytisztelő uralkodóknak vannak hűséges szolgái, alattvalói az önkényes zsarnok királyt előbb utóbb elűzik. Így ír erről az angol középkori historiás Matthäus Parisiensis: „Miként az alattvaló az úrnak, úgy az úr az alattvalónak le van kötve.” (Sicut subditus domino, ita dominus subdito tenetur) Az ellenállási jog másik eredeztetője lehet az egyház, aki elítélte az igazságtalan királyt (rex iniguus), mert azt hangoztatták, elsőként természetesen a reform pápa VII. Gergely, hogy a keresztény egyház fejének szava mindig igaz és ez előtt a népeknek, sőt még a királyoknak is meg kell hajolniuk.28 Ő megfosztotta IV. Henriket királyi hatalmától méghozzá úgy, hogy kiátkozta, így a császár hűbéreseit már nem kötötte a hűbéri eskü és alattvalói fellázadtak ellene. Ennek hatására még a császárnak is engednie kellett és 1077-ben a híres Canossa váránál a pápa bocsánatáért esdekelt. Így írt erről a pápa: „…végül is, hogy megmutassa békés és szilárd elhatározását ( IV. Henrik), kevesedmagával eljött Canossa városába, melyben akkor tartózkodtunk, és ott a kapu előtt három napon keresztül minden királyi dísz nélkül, szánalomkeltő módon, mezítláb, darócba öltözve ácsorgott, és sok siránkozással addig esedezett az apostoli könyörület támaszáért és vigasztalásért, mígnem mindazokat akik akkor jelen voltak, és kikhez ennek híre eljutott, oly nagy szánakozásra és könyörületes együttérzésre indította…” ( VII. Gergely levele a német püspököknek)29 Ettől a történelmi eseménytől kezdődően a népek akár fegyveres harcot is indíthattak, ha Róma helytartója igazságtalan királynak bélyegezte uralkodójukat. Innentől kezdve már nem csak, mint alkotmányos gát lépett fel az egyház a királlyal szemben, hanem a zsarnokoskodó uralkodó felett létrejött egy bíróság, amely maga Isten nevében ítélkezett. Ebben a mélyen hívő katolikus keresztény környezetben ezt egyetlen király sem hagyhatta figyelmen kívül. Főként azért nem tehette meg ezt 28 29

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 34. oldal Száray Miklós-Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2004. 9. oldal 22

egyetlen uralkodó sem, mert politikai ellenfeleinek adtak volna lehetőséget arra, hogy színlelt hűségüket felmondják velük szemben és nyíltan isteni felhatalmazással fosszák meg az uralkodókat trónjuktól. A német jogi könyvek szerint, amelyek a XIII. században jöttek létre a választó fejedelmek a Pfalzgraf (comes palatii) elnöklete mellett megfoszthatják hatalmától a császárt, sőt halálos ítéletet is kiszabhatnak, ha az uralkodó önkényesen megszegi a jogban foglaltakat. Ha megvizsgáljuk más országok jogi berendezkedését, akkor ebben a korszakban jelentős hasonlóságokat mutatnak a Német-római Birodalommal. Ilyen ország többek között Anglia, ahol a német Pfalzgrafhoz hasonló tisztség jött létre a seneshal (comes palatii). A mai Spanyolország területén az aragon alkotmány pedig életre hívott egy bírói fórumot (iustitiarius), amelynek feladata volt a király és a nép közötti viszályok elrendezése. Az Aranybulla kiadatásával az előkelői körök hasonló feladatot akartak a nádornak is szánni, aki a király mögött az ország második embere volt. Nem lehet az ellenállási jog előzményeiként megemlíteni a XI. században bekövetkezett trónfosztásokat, mert itt pusztán pártharcokról beszélhetünk és nem egy egységes társadalmi réteg küzdelméről kiváltságaik elismeréséért. Az uralkodóval szembeni bírói eljárás nem válhatott be társadalombomlasztó hatása miatt, mert mégiscsak a királlyal szembeni lázadás hivatali szerve volt. Ezért a szankcionáló intézkedés helyett a nemesi réteg, úgy döntött, hogy megelőző lépéseket kell tenni, ha a király önkényesen uralkodik és a jogot semmibe veszi, így jött létre az ellenállási jog. Így az uralkodó saját maga járult hozzá „büntetéséhez”, mivel az Aranybullába belefoglalták és ő pecsétjével megerősítette. Ez a büntetés pedig nem volt más, mint az engedelmesség megtagadása a király irányában. Hasonló formában jelenik meg ez Angliában, Aragóniában és Jeruzsálemben is. Ha egy kicsit közelebbről megnézzük az angol alkotmányt a Magna Chartát (erre később részletesen is kitérek), akkor nagyon sok hasonlóság fedezhető fel a mi Aranybullánkkal, de a figyelmes olvasó, ugyanakkor azt is észreveszi, hogy az angolok nagy szabadságlevele mennyivel fejlettebb társadalmi struktúrát szabályoz, hihetetlen komplexitással. Míg a magyar alkotmányban csak a jog található meg, az eszköz nem, amivel a jogsértő helyzetet orvosolni lehet, addig a Magna Charta Libertatumban részletesen le van írva, hogy mit tehet a nemesség a király önkényeskedése esetén: „Mindezeket az elmondottakat megengedtük Isten kedvéért, királyságunk megjavítása céljából, valamint köztünk és a bárok közt keletkezett viszály kedvező lecsendesítése végett. Mindörökre örvendezni 23

kívánván ezek teljes és szilárd tartósságának, az alább leírt biztonságot engedélyezzük nekik. Ti. azt, hogy a bárok válasszanak tetszésük szerint huszonöt bárót az országból, akik saját erejükhöz képest tartoznak őrizni, megtartani s őriztetni a békét és a szabadságokat, amelyeket nekik adtunk és jelen oklevelünkkel megerősítettünk… És ha mi – vagy ha az országon kívül vagyunk, a mi udvarbíránk … nem orvosolná a sérelmet, abban az esetben… Ezek huszonöten pedig az egész ország közösségével nyugtalanítsanak és sanyargassanak bennünket minden módon, ahogyan csak bírják: vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket, birtokainkat, amíg véleményük szerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné és gyermekeink személye azonban épségben maradjon. Mihelyt az orvoslás megtörtént, ragaszkodjanak ismét hozzánk, miként előbb tették.” ( A Magna Charta Libertatumból – 1215)30 Tehát itt jól megfogalmazottan megjelenik, hogy amennyiben a király jogsértően cselekszik, mit tehetnek az előkelői körök. Először is felállítanak egy bizottságot, melyet maguk közül választanak ki teljesen autunóm módon ebbe az uralkodó nem szólhat bele. A bizottság létszáma huszonöt fő és feladata, hogy kivizsgálja a jogsértést. Ha megállapítást nyert, hogy valóban önkényeskedett a király, akkor egy négy főből álló kisbizottság felszólítja az uralkodott a jogsértés orvoslására és ha ez negyven napon belül nem történik meg, akkor akár kényszeríthetik is erre az uralkodót, méghozzá a vagyon elkobzás eszközével, ami mivel a középkorban járunk elég drasztikus módszerekkel történik. Ilyen például a királyi várak ostrom alá vétele az uralkodói jószágok lefoglalása, de a királyt és családját személyében bántani nem lehet, tehát itt nem létezik az, ami a korabeli német jogban, hogy akár halálra is lehet ítélni a „zsarnok” uralkodót. Hozzá kell tenni, hogy a király, aki ekkor Földnélküli János volt – azért nevezték „Földnélkülinek”, mert elvesztette franciaországi birtokait, Capeting-dinasztia megerősödésével és ezzel egy időben a királyi hatalom tekintélye is megingott- külön esküvel kényszerítette alattvalóit, hogy engedelmeskedjenek ennek a bárói tanácsnak. Elmondható, viszont hogy a szervezetileg tökéletesen lefektetett angol, és az inkább elvi szinten meghatározott magyar ellenállási jog is csak, mint lehetőség jelent meg az alkotmányban, mert gyakorlati alkalmazására nem került sor a következő századokban. Angliában a XIII. században a „megbeszélések háza” a 30

Száray Miklós- Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2004. 23. oldal 24

parlament vette át az ellenőrzés jogát a király felett, így ennek a Nagy Szabadságlevélben lefektetett bárói ellenőrző és kivizsgáló szervnek a relevanciája megszűnt. Míg nálunk csak Bocskai István felkelése (1604-1606) legitimálása érdekében hivatkozott az Aranybulla záradékában megjelenő ellenállási jogra, miután a nemesi kiváltságok tudatta

a Tripartitum kiadásával megerősödött, és

hozzá kell tenni, hogy a Habsburg-dinasztia nem is emiatt egyezett meg Bocskaival, hanem mert ereje végénél járt a tizenöt éves háború véres harcai miatt. 1687-ben pedig lemondott a magyar nemesség

erről az idegen dinasztia elleni fellépés

egyetlen jogi eszközéről az 1687:4. törvénycikkben:31 „IV. tc. Mindamellett a karok és rendek e pontban is, hódolatuknak és mocsoktalan hűséges kötelességének további tanúsítására, s a bizalmatlanságnak, mely a király s az ország és annak kapcsolt részei közt emiatt netalán a jövendőben felmerülhetne, gyökeres kiirtására alázattal kedveskedő s hódoló lélekkel beleegyeztek, hogy az ellentmondás s ellenállás szabadságáról beiktatott emez előbb mondott záradékot, második Endre király fentebb említett decretuma előbb idézett 31-ik cikkelyének tartalmából s értelméből, következőleg az előbb leírt módon letett koronázási esküből is, e jelen törvényes rendelettel kizárják s eltávolítsák.”32 (1687. évi országgyűlés cikkelyeiből)

Az egyházi jogok az Aranybullában Az okirat áttanulmányozása után azt lehet mondani, hogy meglehetősen csekély azon cikkelyek száma, amely az egyházzal foglalkozik illetve, ami az egyháznak valamiféle kiváltságot biztosítana. A bulla 3. cikkelye adómentességet biztosít az egyházi személyek számára is, amivel az okirat deklarálta úgyszintén azt a gyakorlatot, amely már több mint kétszáz éve működött, miszerint az egyház nem adózik a királynak, sőt senkinek csak a népnek lelki táplálékkal. Viszont az egyház érdekét két pont is sértette az egyik a 20. cikkely, ami így szól: „A tizedet senki se 31 32

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 34-35.oldal Száray Miklós- Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2004. 210. oldal 25

tartozzék pénzben megváltani, hanem ahogy a föld hozza a bort vagy termést, úgy kell fizetni. És ha a püspökök ellentmondanak, nem fogjuk őket segíteni.”33 Itt arról rendelkezik a bulla, hogy a tizedet, tehát az egyházat a jobbágyok részéről megillető adót ne lehessen pénzben követelni. Természetesen az egyháznak az szolgálta volna az érdekét, ha ezüstben megváltva kapja meg az adót, mint a király a regálé jövedelmek egy részét, hiszen ez jóval megkönnyítette volna annak beszedését. Az egyház érdekét úgyszintén sértette a só tárolásáról szóló passzus, hiszen az egyház már sok éve rendelkezett a sókereskedelem és só tárolásának kiváltságával. Ebben a cikkelyben, viszont meg van határozva, hogy csak egyes helységekben lehet tárolni, mint Szalacs vagy Szeged illetve a végeken volt erre még lehetőség. Azzal, hogy ezt a rendelkezést belevették az Aranybullába jelezték az egyház számára, hogy a sókereskedelmet a király a maga számára szeretné fenntartani, hiszen mind Szalacs mind Szeged királyi sótároló helyek voltak. Szalacs az észak-erdélyi sót tárolta, míg Szeged a dél-erdélyi sót őrizte. Ha az egyház nem tudott nagy mennyiségű sót tárolni, akkor ennek a kereskedelméből sem tudta igazán kivenni a részét és ennek a cikkelynek pont ez is volt a célja. Végül a végeken való sótárolás is uralkodó érdekszféra, hiszen a külkereskedelem a királyt gazdagította. Természetesen ezek a cikkelyek nem csak az uralkodó akaratát tükrözik, hanem a bullát kikényszerítő társadalmi csoportok András „régi” gazdaságpolitikájával való szembehelyezkedését is. Nem sokkal az Aranybulla kiadatása után András erőt vett az Imre-párti ellenzékén, akik végrehajtották a „palotaforradalmat”, melyben kicserélődött II. András személyes tanácsadói köre. Ismét azokat az előkelőket juttatta hatalomhoz, akiket az Imre-pártiak lemondattak. Ezzel egy időben régi birtokpolitikájához is visszatért. Valószínűsíthető, hogy ekkor keletkezett kiváltságlevele is a magyarországi egyház számára. A következő kiváltságokat tartalmazta az okirat: egyrészt mentesítette az egyházat a királyi adófizetés alól, az egyházi személyek csak egyházi bíróság előtt voltak elszámoltathatók. Viszont nem engedélyezte a kiváltságlevél a szolgai sorban lévő személyek felvételét az egyházi személyek közé illetve az egyházi személyek számára megtiltotta a hasznot hajtó illeték nélküli foglalkozások gyakorlását. Azt 33


lehet mondani, hogy hiába adatta ki az ellenzék az uralkodóval az Aranybullát András birtok- és gazdaságpolitikáján ez mit sem változtatott. Személyes tanácsadói körében ismét felerősödött a tisztségek halmozásának gyakorlata. Ezért András ellenzéke ismét hangot adott nem tetszésének, mindezt tették úgy, hogy maguk mögé állították ismét a servienseket és várjobbágyokat, akik tűzzel-vassal harcoltak jogaik csorbítása ellen. Hogy milyen vehemensen harcolhattak jogaikért azt jól tükrözi az, hogy III. Honorius pápa levélben intette nyugalomra a „felkelőket” és kérte őket, hogy tartsák be a törvényeket, tehát az előkelőket tartsák meg javaikban és ne üldözzék el őket az országból. II. András az ismételt ellenállás hatására kénytelen

volt

meggondoltabb

politikát

folytatni,

így

megszüntette

a

tisztséghalmozást valamint a királyi birtokállomány pazarló eladományozását. Az Imre-párti előkelők is profitáltak a kialakult helyzetből, mert bekerültek az uralkodó tanácsadó testületébe és így közvetlen rálátásuk volt az ország helyzetére. Habár ezek után sem mondott le András „újszerű” politikai felfogásáról, de az Aranybulla és a közvetlen utána következő ellenállás hatására némi önmérsékletet mutatott, ezzel kissé lassítva a királyi hatalom széthullását.34

Az Aranybulla megújítása 1231-ben mikor az Aranybullát megújítatta egyházi nyomásra az uralkodó, elvben nem helyezték hatályon kívül annak az egyház érdekeit sértő pontjait valóságban azonban a megújításban már ezek a cikkelyek nem szerepeltek érzékeltetve, hogy az egyház az 1222. évi Aranybulla, ezen pontjait nem kívánja figyelembe venni. Ez az új okirat 35 cikkelyt tartalmazott, amelyek között sok a kilenc évvel korábbi bullában nem található meg illetve 12 cikkelyt nem vettek bele a megerősítésbe. Természetesen a változások az egyház érdekeit vették figyelembe, hiszen ahogy már említettem az egyház erőszakolta ki a megújítását a bullának. Kihagyták például a megújításból azt a cikkelyt, amely tiltotta az egyház számára a tized pénzben való beszedését illetve azt, hogy az ország belsejében sót tartsanak. Viszont számos új kiváltságot biztosít az „új” Aranybulla az egyház számára. Többek között kivette az 34

Kristó Gyula: Magyarország Története 895-1301, Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 213.oldal 27

egyház falvait a megyésispán hatásköréből illetve az ezekben a falvakban élő emberek nem voltak kötelesek részt venni a vármunkákban, a királyi épületekben és műhelyekben zajló munkákban. A nádor ítélkezési gyakorlatából kivette az egyházi személyek és klerikusok fölötti döntéshozatalt és azokat az ügyeket, amelyek egyházi hatáskörbe tartoznak, mint a hitbér- és további egyházi ügyek, de ide sorolták a házasodási ügyeket is. Az 1231.évi Aranybulla megemlíti, hogy sokan szenvednek attól, hogy olyan személyek ítélkeznek felettük, akik ezt nem tehetnék meg, ezért kimondja, hogy ezekben az esetekben csak a megyéspüspök vagy káptalan felhatalmazásával lehet ítéletet mondani, de kisebb ügyekben elegendő a szomszédos vagy legközelebbi konventek illetve kolostorok meghatalmazása az ítélkezéshez. Amint látható az egyház törekedett, hogy minél nagyobb befolyást tudjon gyakorolni a jogéletben is. Az évtizedek óta működő hiteles helyek meghatározó szerephez jutottak az igazságszolgáltatásban és sokat tettek a jogi írásbeliség fejlesztéséért. Az ellenállási jog nem került bele a bullába helyette a garanciát az esztergomi érsek vállalta, mégpedig a kiközösítés büntetésének kilátásba helyezésével, ha a király úgy döntene, hogy nem tartja be az okiratban foglaltakat. A királyi serviensek helyzete nem változott semmit csak most hangjukat nem az Imre-párti előkelők segítségével hallatják, hanem az egyház mögött felsorakozva teszik meg ezt. Tették mindezt, mert a frissen hatalomhoz jutott előkelők nem akarták megtartani szabadságjogaikban a servienseket, hanem azon fáradoztak, hogy saját familiárisaik közé kényszerítsék őket. Itt találkozott az egyházi hatalmasok és a serviensek érdeke, hiszen mindkét fél számára jogaik biztosítása érdekében meg kellett akadályozniuk, hogy a világi hatalmasok túlzottan megerősödjenek. A megerősítéskor már különváltak a várjobbágyok és serviensek már, ami a jogállásukat illeti, hiszen bár a várjobbágyok megmaradtak a szent király által számukra adományozott szabadságukban, de a várnépeket ettől kezdve nem védi semmi az ispánok hatalmaskodásaival szemben. Általánosságban elmondható, hogy a megújításból kikerültek a hatalmaskodást tiltó cikkelyek. Köszönhető volt ez annak, hogy az 1222-ben jellemző túlkapások lecsendesedtek. Részint köszönhető volt ez a várnépek és a serviensek egymásról való leválasztásának. Itt már nem esik arról szó, hogy a leghatalmasabb előkelők ne nyomják el, hanem segítsék az elesetteket illetve számukra a tisztséghalmozás is megengedetté vált. A királyi hatalom további visszaszorulásának magyarázata az, hogy az egyház és az uralkodó 28

politikai nézetei nem fedték egymást, ezért az egyház próbálta egy maga által vájt mederben tartani az uralkodói hatalmat. Megjelenik például egy olyan passzus, amely legitimálja azt, hogy az idegeneknek jutatott földeket egyszerűen vissza lehet venni vagyis semmiféle ellenszolgáltatás nélkül el lehetett tulajdonítani ezeket. Míg 1222-ben ahhoz, hogy valaki megkapja a hospes méltóságot elegendő volt a királyi tanács engedélye, addig most már kell az is, hogy ez a személy magyarországi lakos legyen. Sőt az egyház ebben a bullában egyenesen megvádolja a hospeseket, hogy az ország gazdagságát ők viszik ki. Sikerült az egyháznak elérnie, hogy ha a nádor nem jól intézi az ország ügyeit akkor az ország lakosainak a kérésére le lehessen váltani. Rákényszerítették az uralkodóra, semmiféle kamarahasznot, adót illeték nélkül nem szedhet be. Ha a király külföldre ment hadat viselni, akkor az ispánokon kívül a várnépeket és mindazokat a személyeket kötelezte vele hadba vonulni ingyen, akik nagyobb birtokot kaptak tőle. Ezzel a király hatalmát és az ország erejét kívánta növelni az egyház, mivel arra szorította az uralkodót, hogy katonai szolgálat fejében osszon ki királyi birtokokat. Következtetésként most is azt lehet levonni, mint kilenc évvel korábbi elődjénél is, hogy ezek a cikkelyek csak az Aranybulla lapjain voltak érvényesek, hiszen annak betartása nem történt meg. Tehát a szaracénok ugyanúgy közhivatalokhoz jutottak és az előkelők jogsértései az egyházzal szemben sem szűntek meg. Ilyen jogsértések voltak az egyházi birtokok és jövedelmek elvétele. Ezért 1232.-ben az esztergomi érsek interdiktum alá vette az országot, a királyi tanácsot pedig kiközösítette. Az interdiktum azt jelentette, hogy az egyházi szentségeket nem szolgáltatták ki illetve bezáratták a templomokat. A király közbenjárására az érsek feloldotta a kiközösítést és a pápa utasítására az interdiktumot is. A helyzet kivizsgálására pedig a pápa legátust küldött Magyarországra.35

35

Kristó Gyula: Magyarország Története 895-1301 Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 218.oldal 29

A nemesség jogi helyzete az Aranybulla után

A nemesi jogok védelmezője: az egyház Hiába adatta ki a nemesség II. Andrással az Aranybullát, az nem tudott változtatni sem a fennálló helyzeten sem az uralkodó kormányrendszerén. Így csak, mint elméleti lehetőség szolgált az Aranybulla a király hatalmának féken tartásához. Azok az előkelők, akik az alkotmány kiadására rávették az uralkodót már abban az évben (1222) kénytelen voltak udvarban betöltött méltóságaikról lemondani és ezzel együtt úgy tűnt, hogy a „szabadságlevélben” kivívott nemesi privilégiumok is a feledésbe vesznek. A már korábban említett visszaélések, melyet a király és udvara követett el nem hagytak alább, sőt még a pápa is felemelte szavát az országban zajló események miatt. Az egyház azt sérelmezte, hogy a szaracénoknak (iszlámhívők) és a zsidó kereskedőknek túl nagy befolyásuk van az ország belügyeibe gazdasági helyzetüknél fogva. IX. Gergely levelében főként azt emelte ki, hogy

a zsidó és szaracén

kereskedők országos méltóságokat kapnak a királytól – persze mindezt megvásárolták – és ezzel már komolyan fenyegetik a keresztény egyházat. Továbbá sérelmezte még, hogy az egyházi szabadságjogokat semmibe veszi az uralkodó, Isten szolgáit a papokat súlyos adókkal terheli, az egyháznak adományozott földeket és jószágokat visszaveszi, míg más világi előkelőknek óriási adományokat ad. Ha belegondolunk, hogy az uralkodó az egyházat - amelynél a korban nagyobb hatalom nem létezett – megillető jogokat is semmibe veszi, akkor milyen jogsérelmek érhették a világi nemességet. A pápa nem nézte tétlenül ezt a helyzetet és úgy döntött közbelép. Felhatalmazást adott az esztergomi érseknek, hogy ha szükséges akár egyházi büntetéssel próbálja rávenni az uralkodót a fenntarthatatlan helyzet orvoslására. Így egyházi nyomásra került sor 1231-ben az Aranybullában foglalt szabadságjogok megerősítésére. Ebben az előzött megismétlő okiratban az egyház veszi védelmébe alattvalói kiváltságait. Az újonnan kiadott egyezmény 1. cikke, úgy fogalmaz, hogy a fehérvári törvénynapokon megjelenek a főpapok „a szegények panaszának meghallgatására és az esetleg megsértett szabadság megerősítésére”36. 36


Nagyon komoly büntetéssel fenyegeti meg az egyház azt a földesurat, aki nem tesz eleget bíráskodó feladatának és nem szolgáltat igazságot sérelmet szenvedett alattvalójának. Ez a büntetés a kiátkozás, amiről már írtam és amit még egy uralkodó sem hagyhatott figyelmen kívül. Tehát joggal mondható, hogy innentől kezdve a nemesi jogok védelmezőjeként az egyház lépett elő, persze saját érdekeit előtérbe helyezve, sőt a bullában rögzített jogok megsértése esetén is az egyház szankcionált. Az ellenállási jogot illetve a beszállásolási jogot az újonnan kiadott okirat szabatosabban nem határozza meg, mint elődje. Jól mutatja ezt, hogy az első bullába sem egy régi törvény megerősítése miatt került be, hanem mert ezt adott körülmények között a nemesség kitudta magának harcolni. Így fogalmaz az 1231. évi bulla: „Hogy pedig mindezek a mi és utódaink idejében szilárdan és megdönthetetlenül megmaradjanak, mi és fiaink eskütétellel megerősítettük és mi és fiaink pecsétjeivel megszilárdítottuk. Hozzájárulva önként, hogy ha mi, fiaink vagy utódaink a tőlünk adott szabadságot megszegni akarnánk, az esztergomi érseknek hatalmában álljon megintés után minket és őket a kiközösítés kötelékével megkötözni.”37 Ebből jól látható, hogy a nemesség is jobban bízott az egyház tekintélyében és hatalmában szabadságjogainak védelmét illetőleg, mint saját ellenállásuknak sikerében. Be is következett a bullában foglalt jogi következmény a kiadatást követő évben. A király szintén semmibe próbálta venni a lefektetett szabadságjogokat, ezért az egyház az országot interdictum alá vette. Az uralkodó nem lett kiközösítve, de az ország ideiglenesen egyházon kívülinek lett bélyegezve. Különös figyelmet érdemel az 1231. évi Aranybulla 3. cikke: „Ha a nádor időközben – ti. egyik törvénynaptól a másikig – rosszul intézte a király és az ország dolgait, kérni fognak Bennünket, hogy alkalmasabbat tegyünk helyére,akit akarunk és mi hajlani fogunk kérésükre.”38 Jól látható, hogy az ország első tisztségviselőjével szembeni alkotmányos eszköz csíráját látjuk kibontakozni ebben a cikkben. Miszerint ha az ország második emberre nem megfelelően látja el méltóságából fakadó feladatait, kötelezettségeit, akkor a törvénynapokon megjelenő főpapok kérésére vagy a nemesség együttes akarata alapján az uralkodónak kötelessége 37


38


leváltani tisztségéből, viszont az új nádor megválasztásának a joga a királyt illeti. Ezen kívül az egyház tovább erősítette a világi hatalomtól független helyzetét azzal, hogy belefoglalták a megerősített bullába, hogy az egyházi személyek felett csak az egyház ítélkezhet és a nádor nem. Ezt a bulla 17. cikke tartalmazza, ami így szól: „A nádor pedig minden ember felett különbség nélkül ítélkezzék, kivéve az egyházi személyeket és klerikusokat, valamint a házassági és hitbérügyeket és más egyházi ügyeket, amelyek bármely címen egyházi vizsgálat alá tartozóknak látszanak”39. Az a szerep, amelyet az első bulla a nádornak szánt, hogy közvetítsen az uralkodó és a nemesség között feledésbe merült. Hozzá kell tenni természetesen, hogy az egyház csak addig védte a nemesi kiváltságokat, míg azok nem veszélyeztették a király hatalmát és az ország stabilitását és függetlenségét, úgy is lehet fogalmazni, hogy az egyház törekedett egy egészséges egyensúly kialakítására az uralkodó és a nemesség között. Tehát az egyház egyfelől védelmébe vette és harcba szállt a nemesi jogok védelme érdekében, hiszen így saját jogainak megőrzéséért is sikeresebben küzdhetett, sőt a pápa támogatásával újabb jogokat szerezhetett magának, másrészről igyekezett az ország egységét és stabilitását szolgáló központosított királyi hatalmat is védeni, aminek szerves része volt az ország gazdasági erejének helyreállítása. Erre jól szolgál bizonyítékként III. Honorius pápa levele, amelyben II. Andrást eskütételre kötelezi annak koronázását követően. Az eskü egy részlete, így szól: „királysága jogait és koronája méltóságát sértetlenül fenn fogja tartani”40 egyébként ez az esküszöveg 1220-ból származik, tehát két évvel az Aranybulla kiadatása előtt járunk és tizenegy évvel az alkotmány megerősítése előtt, amelyet az egyház kényszerített ki. Ebből is jól kitűnik az egyház erős elköteleződése a Pápasággal szövetséges, erős, független és központosított királyságok irányában. Ha kitekintünk az egyetemes történelembe, akkor láthatjuk, hogy hasonló tartalmú eskü letételére kötelezte a pápa a francia vagy angol királyokat is ebben az időszakban. Ezért mondhatta azt a katolikus egyház feje, hogy a királynak egyik legfontosabb feladata „a királysága sérelmére és királyi méltósága ellenére tett elidegenítéseket”41 megakadályozni, még 39


40


41


akkor is, ha a nemesség részére kiadott okiratban az ellenkezőjére tett fogadalmat. Ezzel az egyházi „támogatással” felvértezve fogott neki az uralkodó fia a későbbi IV. Béla király már apja idejében a várbirtokok visszavételéhez. Később, mikor trónra került a várbirtokok visszavételének végrehajtására megyénként bizottságot állított fel, melyben helyet kapott az adott megye püspöke, ezzel hangsúlyozni kívánta a király az egyház hozzájárulását ehhez. Béla szentül hitte, hogy ezzel ő csak a korona jogát (ius coronae) védelmezi, ami szükséges a királyi hatalom fenntartásához és amivel ő az ország stabilitását kívánta helyrehozni. Az uralkodó úgy gondolta kötelességének maradéktalanul és jól eleget tett – mármint ami a várbirtokok visszavételét illeti – az más kérdés, hogy az ország nemesei és főurai, akiktől ezek a várbirtokok vissza lettek véve mit szóltak ehhez a „királyi jog védelméről” szóló új egyházi és uralkodói elmélethez. Ezekről az eredményekről természetesen tájékoztatta a pápát is IV. Béla, aki ekkor már IX. Gergely, nevéből jól kitűnik, hogy elődje VII. Gergely pápa politikáját tekinti irányadónak pápasága alatt. Levelében, azt közölte a király, hogy „királyságát kellő állapotba helyezte vissza”. A váradi kanonok Rogerius, úgy gondolta, aki a tatárjárásról szóló Carmen Miserabile szerzője, hogy a nemesség részéről az uralkodó irányába táplált rosszindulat forrásaként a várbirtokok visszavételét lehet megjelölni. A nemesek sérelmezték, hogy a „régi” királyok jutalmul várbirtokokat adományoztak leghűségesebb alattvalóiknak, akik kitűntették magukat egy hadjárat alkalmával, míg IV. Béla még azokat a birtokokat is visszaveszi a korona jogára hivatkozva, amelyeket elődei adományoztak el századokkal előtte. A kanonok nem tudott mást tenni, mint azt amit a király és a többi egyházi elöljáró is tett előtte, hogy a korona jogára és az ország és népének közös érdekére hivatkozva próbálta lecsendesíteni az uralkodó ellen zúgolódókat. Ezt írja tatárjárásról szóló könyvében: „A király, amikor a jószágok visszavételével meg akarta újítani a koronát, amelynek már csekély volt a hatalma, csak a maga jogával élt, s így a magyarok rosszindulatának, amely utóbb a tatárjárás idejében súlyos következményekkel járt, meg kellett volna szűnnie.”42 Sajnos azt kell mondanom, hogy második honalapító királyunk munkája, amelyre később ő is rájött nem volt tökéletes kivitelezett, hiszen a várbirtokok visszavételével - amelyek jogalappal vagy anélkül történtek – maga és országa ellen fordította a 42


nemességet, amelyen ebben a korban már az ország hadereje nyugodott és így a tatárjárás idején magára hagyták királyukat és az országot valós vagy vélt sérelmeik megbosszulására. Bárhogy is szerette volna a régi királyság szervezetrendszerét visszaállítani már nem lehetett és ez nem csak a nemesség ellenállásán múlt, hanem azon, hogy ezen a majd kétszázötven éves struktúrán már eljárt az idő. A másik ok amiért a nemesség és talán az ország népe együttesen szembe helyezkedett a királlyal a kunok. A kunokat, 1239-ben fogadta be IV. Béla, akik a tatárok elől menekültek és kértek bebocsátást a királyságba. A király egyrészt a tatárokkal szembeni sikeres védekezés lehetőségét látta a kunokban illetve a bárókkal szembeni hatalmának bázisát. Csak azt nem látta előre, hogy a magyar-kun együtt élés nem lesz konfliktusmentes a két nép eltérő szokásai miatt. Míg a magyar nép már nem csak felvette, hanem évszázadok alatt át is tért a katolikus hitre illetve letelepedett feudális életformát követett, addig a kunok pogány soknejűségben éltek, ahol mindennapos volt az asszonyrablás, és vándorló sztyeppei életformát követtek, így elkerülhetetlen volt a két nép a két különböző berendezkedés összeütközése.43 Ezt tetézte, hogy a király szemmel láthatóan kedvezett a frissen befogadott népnek az előbb már említett okoknál fogva. Rogerius Siralmas ének című munkájában így ír erről: „Nemeseivel és parasztjaival kezdte a kun király bejárni Magyarországot. Számtalan lábasjószáguk volt, ezért sok kárt tettek a magyaroknak legelőkön, szántókon, kerteken, növendék erdőkön, szőlőkön és egyebütt. Meg ami még szörnyűbb, ilyen vad emberek voltak ezek, hogy meggyalázták a szegény emberek lányait, s az előkelők ágyát is megfertezték, ha szerét tehették, bár az ő asszonyaikra, mint alávaló népségre, rá sem néztek a magyarok. Ha magyar bántotta meg a kunt személyében vagy vagyonában, mindjárt elmarasztalták úgy, hogy nem mert többet véteni. De ha kun bántotta meg a magyart, annak ugyan nem szolgáltattak igazságot, sőt ha nagyon sürgette, panaszáért még meg is verték. Így lett gyűlölet a nép és király között.” 44 A tatárjáráskor jól látható volt, hogy a mongol seregnek csak a kővárak tudnak jól ellenállni és a királyság ekkor nem rendelkezett sok kővárral, még ha az uralkodó 43


44


épített is néhányat, mint Buda, Zólyom, Deés, Visegrád, Szepes, stb. Országos szinten, viszont ez nem bizonyult elegendőnek és hiába voltak a várbirtokok jelentős része a király kezében nem volt hozzá megfelelő gazdasági ereje az országnak, hogy ezeken

a

várbirtokokon

kővárakat

emeltessen.

IV.

Béla

a

tatárjárás

következményeiből tanulva változtatott politikáján és nagyobb királyi várbirtokokat adományozott azoknak a nemeseknek, akik képesek voltak ezeken a területeken megfelelő kővárat építeni illetve ha kellett a csere lehetőségével is élt azokkal a nemesekkel szemben, akiknek birtoka, olyan területen feküdt, amely alkalmas volt az építkezésre. Ennek az intézkedésnek a hatalmasok szívesen eleget is tettek hiszen így hatalmukat nemcsak alattvalóikkal illetve szomszédaikkal tudták sikeresen elismertetni, hanem a királlyal szemben is jelentős mértékben tudták növelni. A várak a középkor ezen korszakában a viszonylag gyenge támadó fegyverek miatt a védelem sikeres fegyvereivé váltak. Az uralkodó megváltozott birtokpolitikájának legnagyobb haszonélvezői éppen ezért a bárói réteg, amelynek megerősödése ellen IV. Béla küzdött. Azok a csatározások, amelyeket IV. Béla volt kénytelen viselni fiával Istvánnal szemben szintén a bárókat erősítette, mert mindkét fél saját tábora növelése érdekében gazdagon adományozott földeket a főuraknak. Mikor Béla és fia megegyeztek és megosztották egymás között az országot ennek velejárójaként a nemesi szabadságjogok megerősítésére is sor került, de ez várható is volt, hiszen a két királyt támogató földesurak szolgálataikért cserében ezt ki is követelték. IV. Béla fiaival, az ifjabb királlyal, Istvánnal és Bélával, Szlavónia hercegével ki is adta az 1267. évi decretumot. Ez az okirat csak 10 cikkből, de itt már a bárók belefoglaltatták a király és a saját birtokállományukat és megerősítették azokat a kiváltságokat, amelyeket az Aranybulla és annak megerősítése az 1231. évi bulla is magában foglalt, érzékeltetve ezek jelentőségét. Ebben a törvényben már jól elhatárolódik a nemesség két csoportja a nagybirtokosi réteg és a köznemesség, amelyek közjogi jellege már jelentős differenciáltságot mutat. A bárói réteg a közjogi élet fontos szereplői garanciái a király által megerősített jogoknak, míg a nemesség alsóbb rétege, tehát a köznemesség, akiket ekkor még inkább királyi servienseknek neveznek, a fehérvári törvénynapokon is csak megyénként két-három küldöttel képviselteti magát és csak sérelmeik orvoslását kérhetik. A nemesség feletti ítélkezés joga is a bárokat illeti meg ettől fogva. Tehát az ítélkezés „a bárok jelenlétében harag, gyűlölet és kedvezés kizárásával” történik. Ha vita támad a király és a 35

nemesség között a birtokfoglalások vagy a birtok tulajdonjogával kapcsolatban, akkor döntőbíróként a két fél a bárókat ismerik el. Ha a király nem tartja meg a decretumban foglaltakat, akkor az ellenállási jogot az esztergomi érsek „kiátkozása” szavatolja. Íme egy részlet a decretumból: „Mi B. (IV. Béla) Isten kegyelméből Magyarország királya és I. (V. István) ugyanazon kegyelem által a magyarok ifjabb királya és erdélyi herceg … tudtára adjuk mindazoknak, akik jelen levelünket megtekintik, hogy Magyarország összes nemesei, akiket királyi servienseknek mondanak, hozzánk járulván, tőlünk alázatosan azt kérték, hogy őket…elnyert szabadságukban megtartani kegyeskedjünk… 8. Úgyszintén elrendeltük, hogy minden évben a szent király ünnepén, közülünk valaki tartozzék Fehérvárra jönni, és minden megyéből két vagy három nemes tartozzék

megjelenni,

hogy

azoknak

jelenlétében

minden

kártevésről

és

jogtalanságról, bárki okozta és követte el azokat, minden panaszosnak elégtételt szolgáltassunk.” (Részlet az 1267. évi törvényekből) 45 A főúri kézben lévő várak jól ellátták honvédelmi feladatukat, de a veszély mindig fennállt, hogy ezek a megnövekedett hatalommal rendelkező bárok szembe fordulnak a királlyal és kiterjesztik fennhatóságukat a környező birtokok nemeseire. IV. Béla és fai V. István uralkodása alatt csak, mint lehetséges veszélyforrás volt mindez, addig az őket követő IV. László és III. András idejében valósággá vált ez a fenyegetés.

Széteső királyi hatalom Utolsó két királyunknak már nem volt meg az a királyi hatalma, amivel féken tudták volna tartani az oligarchák (kiskirályok) térnyerését és nem voltak képesek biztosítani a királyi serviensek – XIII. század közepétől inkább már nemeseknek nevezik őket – elődeik által kivívott jogait. Ezért a várurak egyre hatalmasabb területekre terjesztették ki hatalmunkat önhatalmúlag és egyre több nemest kényszerítettek önkényesen szolgálatukra, akiket már nem tudott megvédeni a király, hiszen nem volt kezében az a haderő, amivel ezt megtehette volna és a bárók sem IV. 45


Lászlóval szemben sem az utolsó Árpád-házi királyunkkal III. Andrással szemben nem teljesítették hűségesküjüket. A bárói kézben várláncolatok kiépülése elhozta Szent István országába minden feudális állam „gyermek betegségét” az oligarchia rendszert. Hatalmukat nemcsak erős várrendszerük illetve hadseregük biztosította, hanem mindenek alapja a gazdasági megerősödésük tette lehetővé, amelyet tovább fokozott az a tény, hogy a jól jövedelmező udvari méltóságokat is ezek a főurak „kapták” meg a királytól. Oligarcha nemzetségek nőtték ki magukat a XIII. század közepétől a királyi hatalmat a század végére névlegessé téve. Ilyen családok voltak többek között a Csákok, Kőszegiek, Abák a Borsa, Kán nemzetség. Ezek a „kiskirályok” akaratukat a királyi tanácson keresztül is tudták érvényesíteni kvázi „legális” keretek között még a király akaratával szemben is. Ha kellett a király személyét is hatalmukba kerítették látszólagos hűségük felajánlásával vagy fenyegetéssel. A királyok jelentősen lecsökkent hatalmuk visszaállítása érdekében a még független nemességhez és az egyházhoz fordult. Ahogy ők fogalmaztak az ország nyugalmának helyreállítása végett. Az oligarchákkal szembeni védekezés szülte meg azokat az országgyűlési intézményeket, amelyekben az uralkodó a nemességgel és az egyházzal karöltve kereste a módot a bárok hatalmának visszaszorítására illetve a nemesség megcsorbult kiváltságainak helyreállítására. III. András

koronázásával

a

nemesség

kihasználta

a

kínálkozó

lehetőséget,

szabadságjoguk megerősítésére, ezért rábírták az uralkodót, hogy az 1298. évi törvényben tegye is meg mindezt.46 Ezt olvashatjuk a törvény preambulumában: „igazságtalan emberek és a kapzsiság folytán elvakult gonoszságok közbejötte miatt egyáltalán nem tartatott meg és a király lanyhasága miatt teljesen háttérbe szorult, egész Magyarország bomladozott és a bárók és más hatalmasok erőszakosságából eredő, igen sok különböző pusztítás útján annyira megsemmisült, hogy az egyházak, nemesek és az ország más lakói vagyonukban és javaikban végső pusztulásra jutottak”.47 Azért itt egy érdekes dologra lehet figyelmes az olvasó, mégpedig a királlyal szembeni hangvételre. Míg II. András idejében kiadott Aranybullában és az azt

követő

alkotmány

megerősítésekben

a

király,

mint

engedékeny

fél

megadományozza, illetve elismeri és védelmezi a nemesi előjogokat ezt teszi úgy, 46

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 38.-39. oldal

47


hogy az őt megillető tisztelet érződik az okiratok soraiban. Addig ebben a törvényben már arról olvashatunk, hogy a király az egyik felelős a kialakult helyzetért. A törvény szó szerint így fogalmaz: „és a király lanyhasága miatt…”. Ezekből a sorokból is érződik, hogy az a tisztelet az elköteleződés és „fidelitas”, tehát a hűség, amely az alattvalókat jellemezte az Árpád nemzetség, a királyi vér irányába már bomladozóban volt. Ez adódott a XIII. században bekövetkezett előkelői réteg megerősödéséből illetve utolsó két királyunk gyengekezűségéből. Annak a két országgyűlésnek a végzései, amelyek III. András idejéből ránk maradtak az tűnik ki, hogy az itt résztvevők, tehát az egyház a nemesség és a király a királyi hatalom és az ország stabilitásának helyreállításához a „régi” eszközökhöz kívánt nyúlni. Ezek az eszközök a következők voltak: a királyi vagyon sértetlensége az eltulajdonított és a jogtalan adományok visszavétele. Az itt említett országgyűlések az 1290 és 1298-ban összehívott tanácskozások voltak, ahol a későbbi rendi állam kibontakozásának csírái már látszanak. Elrendelték itt a bajok forrásaként megjelölt magánvárak lerombolását, azt viszont nem tudták megjelölni, hogy ezt hogyan teszik, mivel a királynak ehhez nem volt elég ereje. Úgy fogalmaztak, hogy le kell rombolni azokat a várakat, „amelyekből károkat okoznak vagy feltehető, hogy a jövőben kárt fognak okozni”.48 Ha lehet így fogalmazni az alkotmányos egyensúly garanciájaként ismét az egyház próbált fellépni szintén leghatásosabb fegyverével a kiátkozással, amely azt a felet szankcionálta volna, amelyik a törvényben foglaltakat megszegi. Az 1298-as törvény ezt így fogalmazza meg: „Úgyszintén elrendeltük, hogy a nemesek szolgálhassanak, akiknek akarnak, önkéntes akaratukból. És ha valaki a hatalmasok közül az ilyen nemeseket erőszakkal vagy hatalommal arra (kényszeríti), hogy neki szolgáljanak, vagy őket emiatt személyükben vagy vagyonukban megsérti, vagy megterhelni (merészkedik) – (és így) – eme rendelkezések ellen jár el, e cselekedet által azonnal a most hozott kiközösítési ítélet alá essék.”49 A nemesség III. András uralkodása alatt felmérte saját erejét és rájött arra, hogy saját jogainak biztosítását a királyi tanácson belüli részvétel elérésével teheti meg a leghatékonyabban. Ezt bele is foglalták az 1298.évi törvénybe: „Hogy a 48


49


király úr udvarát méltóságteljesebben igazgassák, és Magyarországot illendőben kormányozzák, király urunk háromhónaponként váltakozva, két-két püspököt tartson maga mellett, éspedig a rendnek megfelelően egyiket az esztergomi, másikat a kalocsai egyháznak alárendelt püspök közül, s ugyanannyi, illetőleg valamennyi nemest – akiket most választottunk - , s ezeket a királyi kincstárból megfelelő fizetéssel lássa el.”50 Be kellett látnia utolsó Árpád-házi királyunknak, hogy nincs már meg a királyi hatalomnak az az ereje, amivel az oligarchák túlzott hatalmát össze lehetne törni. Hiába rögzítették mindezt a királyi pecséttel ellátott törvényekben a „kiskirályok” ezt nem vették figyelembe és nem volt igazán erős végrehajtó hatalom, ami ezt rájuk tudta volna kényszeríteni.

Az Anjou királyok Az ország központi irányítását, csak Károly Róbert királyunknak (1308-1342) sikerült visszaállítania. Ő is csak úgy tudta mindezt megtenni, hogy új arisztokráciát emelt fel maga mellé. Nápolyi Anjou-házból származó Károlynak is csak súlyos küzdelmek és áldozatok árán sikerült 1321-ben végleg felszámolnia az oligarchia rendszert. Amint már említettem az új király új arisztokratákat emelt ki a nemesség közül, amelyre kormányzati és honvédelmi rendszere nyugodott. Elmondható, hogy a XIV. század elején a Magyar Királyságnak sikerült kikerülnie a feudális anarchia süllyesztőjéből, de az is jól kitűnik ebből az új rendszerből, hogy a régi rendszer bukását okozó tényezőn nem tud átlépni, mégpedig azon, hogy hatalmát csak úgy tudja megszilárdítani, ha „kineveli” a saját arisztokrata rétegét, amely a kapott föld, hatalom és udvaron belüli tisztség miatt hű azt őt felkaroló királyhoz, dinasztiához, de új királyt illetve dinasztiát nem fogad el csak ha az az uralkodó kiszolgálja ennek a rétegnek az érdekeit. A történelem a leghitelesebb tanú rá, hogy az ország és az arisztokrácia önös érdeke szinte sohasem fedte egymást. Hozzá kell tenni, viszont azt, hogy ez nem minden esetben az uralkodó hibája, hiszen a feudális rendszer gyengeségét egy uralkodó sem tudta megoldani a feudális rendszer keretein belül annak fenntartásával. Visszakanyarodva az Anjou dinasztiához Károly uralmának 50


alapját már nemcsak a várbirtok rendszer képezte, hanem egy sokkal fontosabb tényező a rendezett pénzügyi helyzet, ezért az uralkodó hatalma megszilárdulása után nem folytatta elődje III. András példáját és nem támaszkodott a köznemességre. Nem hívott össze országgyűléseket, amelyet a jogaiban megtiport nemesség rendkívül nehezményezett. Természetesen a nemesi jogok tradicionális védőjeként ismét az egyház jelentkezik, amely kiátkozással fenyegeti meg az uralkodót, ha nem hív össze országgyűlést (1318).

Később nemcsak, hogy nem hívott össze országgyűléseket

Károly, hanem megtiltotta minden ilyen gyűlés tartását (1338) a nemesség részéről. Az uralkodó hatalma bázisaként az általa felemelt nagybirtokos rétegre támaszkodott. Visszatért az Árpád-ház idejére jellemző kormányzati politika, amelynek lényege volt, hogy a király döntéseire csak a királyi tanács gyakorolt hatást, amelynek tagjai kizárólag a nagybirtokosok közül kerültek ki. Az érem másik oldala viszont az, hogy az uralkodó a honvédelem tekintetében is csak erre a rétegre támaszkodott. A köznemesség megyén belüli autonómiáját megtarthatta, de az ország ügyeit érintő jelentős döntésekből kimaradt. A nemesség legtöbb, amelyet ebben az időszakban elérhetett az volt, hogy az Aranybullában foglalt kiváltságait megerősítette. Mindez már nem Károly Róbert, hanem fia Nagy Lajos uralkodása alatt (1342-1382) történt 1351.-ben. Ezzel ismerte el az uralkodó a nemesség nápolyi hadjárataiban szerzett érdemeit. Az 1351.-ben kiadott törvény mindenben meghagyta az Aranybullában foglalt nemesi kiváltságokat, egyet kivéve a szabad örökítés jogát. Ebben az esetben a törvény kiköti, hogy a birtok apáról-fiúra száll, és nem lehet elidegeníteni a birtokot.51 Így fogalmaz a törvény: „Mi tehát országunk említett báróinak, előkelőinek és nemeseinek a kérését királyi kegyes jóindulattal meghallgatván,… kérésüknek eleget tenni és óhajukat teljesíteni akarván,… András király úrnak előbb említett, s aranypecsétjével megerősített, minden gyanútól teljességgel mentes, szóról szóra ide közbeiktatott oklevelét, a benne leírt minden szabadsággal

együtt

elfogadván,

magunkévá

tévén,…

kivéve

ugyanazon

kiváltságlevélből az előbb említett módon kirekesztett egyetlen cikkelyt, azt tudniillik, „hogy az örökösök hátrahagyása nélkül elhaló nemeseknek jogukban áll birtokaikat még életükben és haláluk esetére az egyháznak vagy másoknak, akiknek akarják, átadni vagy hagyományozni, eladni vagy elidegeníteni” éppen ellenkezőleg: 51

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 39.-40. oldal 40

egyáltalán ne legyen joguk ezt megtenni, hanem birtokaik a jog szerint és törvényesen tisztán és egyszerűen, minden ellentmondás nélkül legközelebbi atyafiakra, nemzetségeikre áramoljanak.”52 Ez a megerősítés megismétlődött Nagy Lajos királyunk halála után is 1384-ben. Összességében azt lehet mondani, hogy királyaink a XIII. századtól fogva azt a megismétlődő folyamatot követték, hogy nagy adományokkal hűségre kötelezték a nemesség egy vékony rétegét, amelynek segítségével biztosították hatalmukat. Ez az arisztokrácia viszont az idő múlásával egyre jelentékenyebb szerepet tudott kiharcolni magának a közhatalom birtoklásából és gyakorlásából. A frissen hatalomra kerülő uralkodónak, hogy hatalmát elismertesse, és fenn tudja tartani, le kell küzdeni nagy nehézségek árán az előző királyok által felemelt arisztokrata réteget és újat kell a helyére állítani, amely kizárólag hozzá és dinasztiájához hű. Főként az új, magyarországi nemesi támogatással nem rendelkező dinasztiából származó uralkodókra vár ez a keserű feladat. Az Árpád dinasztia után ilyen új dinasztia volt az Anjou majd utánuk Luxemburgi Zsigmond illetve a Hunyadiak. Nekik még sikerült fenntartani illetve előtte kiépíteni a központosított királyi hatalmat. Az utánuk következő Jagellóknak már nem volt meg az erejük és támogatásuk hozzá így ők kénytelenek voltak a nagybirtokos nemesi osztállyal megosztani a közhatalmat.

A rendi alkotmány Elmondhatjuk, hogy hazánk alkotmányának fejlődésében döntő szerepet játszott az a gazdasági és honvédelmi áldozat vállalás, amelyet a köznemesség hozott meg, és amely részére biztosította a politikai életben való egyre nagyobb beleszólást a XV. században. Természetesen ismét kényszerítő körülmények hatására került sor az országgyűlés összehívására. Az egyik ilyen esemény volt 1386-ban a királynő (Mária királynőről van szó, aki Nagy Lajos királyunk felesége volt) fogságba ejtése, majd 52


41

1397-ben a török Magyar Királyság határainál való megjelenése.53 Az országgyűlés összehívása az uralkodó érdeke volt, főként Zsigmond uralkodásának elején, hiszen támogatottsága a bárók között nem volt jelentős. Később, ahogy Zsigmond elfogadtatja uralkodásának tényét a nagybirtokosi körökkel, úgy hívja össze egyre ritkábban az országgyűlést, de elmondható, hogy a rendiség kialakulásának a kezdete az ő országlásának idejére tehető. Az a rövid interregnum, amely I. Ulászló után következett be jó lehetőségként szolgált a köznemesség számára, hogy hallassák hangjukat az ország ügyeiben. Majd miután 1458-ban trónra került Mátyás látszólag ő is elismerte a rendek közjogi helyzetét, de ez nem változtatott azon, hogy ő valójában abszolutista módon uralkodott és kiszorította a rendeket a közhatalomból. Pedig Mátyás maga így vélekedett a rendekről természetesen uralkodásának csak az elején: „ami a közjót illeti, méltán tárgyalandó meg és döntendő el mindenki közös tanácsával”54 Aztán uralkodása során kiderült, hogy jobb szereti maga kézben tartani országának irányítását és ő is csak addig akart számolni a rendekkel, míg hatalmának bázisát és támogatóját látta bennük. De ennek ellenére elmondható, hogy a XV. században hosszú fejlődés után kialakult a rendi alkotmány. Akkor beszélünk rendi alkotmányról, amikor a társadalom szélesebb rétegei részt vesznek a közhatalom gyakorlásában. A rendek politikai részvételüket az országgyűléseken gyakorolhatták, amelyet a király hívott össze. Maga a rend az az azonos jogállású és érdekű csoportok közös képviselete volt az országgyűlésen, ahol közösen érdekeiket jobban megjeleníthették. A királyi tanács szintén megmaradt, mint tanácsadó szerv a király mellett, viszont a rendek próbálták ellenőrzésük alá vonni működését például úgy, hogy a rendek nagy tekintélyű tagjait helyezték be a tanácsba. A közhatalom birtoklásának megosztását előmozdította minden esetben egy dinasztia kihalása, amelyhez a nagybirtokosok hűek voltak. Az új király megválasztásakor a rendek feltételeket fogalmazhattak meg, amit az új uralkodónak el kellett fogadnia, különben uralkodását nem ismerték el a rendek és fellázadtak ellene. Azt lehet mondani, hogy minden egyes új dinasztia fellépése a magyar történelemben új lehetőséget biztosított a rendeknek a jogaik megerősítésére illetve annak kibővítésére. Persze ez azért nem azt jelentette, hogy a rendek minden új uralkodó esetében képesek voltak hatalmuk 53


54


növelésére, mert mint például Luxemburgi Zsigmondnál vagy Mátyásnál látjuk a frissen trónra került király kénytelen engedni a rendeknek, de később hatalma megszilárdulásakor visszaszorítja azok térnyerését. Erre viszont erős karizmájú, tehetséges, uralkodásra termett királyok voltak csak képesek, míg csekélyebb képességű uralkodók nem tudtak megbirkózni ezzel a nehéz helyzettel. A mai állam és a rendi állam közötti különbség óriási mégpedig, mert a rendi monarchia nem ismerte a mai értelemben vett állam fogalmát. A rendi monarchiában a közhatalmat két egymással teljesen egyenlő fél (azért ez korszakonként változott, ahogy arról már írtam volt olyan korszak, mikor a királyi hatalom erősödött meg és természetesen olyan korszak is amikor a rendek akarata érvényesült inkább az országgyűléseken) osztotta meg. Az országgyűléseken, mint két különálló jogi személy jelent, viszont ekkor még az állam személyiségét nem ismerték. Az országgyűlések helyszínén ez a két egyenrangú fél szerződést kötött egymással. A rendek ugyanúgy kötötték meg ezt a szerződést a királlyal, mint egy bármelyik más idegen országbeli uralkodóval.55 Erre minden jogalapja meg is volt a rendeknek, hiszen a királyt a beleegyezésük nélkül nem lehetett megválasztani, így később a megválasztást követően is a királynak meg kellett egyeznie a közhatalmat érintő minden ügyben a rendekkel. Íme egy példa a választási feltételekből: „… ez ország …alattvalóit és lakóit régi jogaikban és jóváhagyott szokásaikban … meg fogjuk tartani, úgy, hogy (…néhai Mátyás király úr tette) az ő ártalmukra és elnyomásukra, valamint e régi szokások ellenére…semmi újítást nem fogunk behozni, azokat pedig, amelyeket a néhai igen dicső Mátyás király úr hozott be, eltöröljük, adót, vagy egyforintos taksát semmi esetre sem hajtsunk be, hanem kötelesek legyünk megelégedni a régi… királyi jövedelmekkel.56 Ezt a választási feltételt II. Ulászló volt kénytelen elismerni, ha a trónt meg akarta tartani. A Mátyás király után trónra került Jagelló dinasztiából származó királyunknak a dolga nagyon nehéz volt, mivel hatalma megszilárdítása érdekében csak a rendekre tudott támaszkodni, akik pont azon munkálkodtak, hogy a

55

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000.41. oldal

56


közhatalomban fennálló dualista rendszert felborítsák, és saját kezükbe vegyék az ország irányítását. Visszatérve tehát a rendi monarchia jogi felépítésére a két fél a magánfelekre jellemző „do, ut des” viszonyban állnak egymással. Mindez azt jelenti, ha a király kér a rendektől, akkor viszonoznia is kell ezt a „szívélyességet”. Többnyire az uralkodók adót próbálnak megszavaztatni az országgyűlésen, és ha erre a rendek rábólintanak, akkor a szerződésbe azonnal belefoglaltatnak egy új jogosítványt a maguk számára, kiszakítva ezzel egy újabb szeletet a közhatalom gyakorlásából. Ha ezt mégsem kérik, vagy az uralkodó hatalma miatt nem tudják véghezvinni, akkor legalább régi jogaik, kiváltságaik megerősítését várják el a királytól. Ez adja meg a rendi államnak a dualisztikus színezetet amiről már írtam. A rendi monarchiának ez a kétpólusú felépítése végig kíséri a magyar alkotmányfejlődést ebben az időszakban. Ha rendek megszavazzák az ország érdekében az adó kivetést, akkor ezt úgy tüntetik fel, mint önkéntes adományt, ajándékot a király és főként az ország a korona részére cserében, viszont minden alkalommal „megígértetik” az éppen regnáló uralkodóval, hogy még egyszer nem kéri a rendeket ilyen plusz adó, teher megajánlására. Ilyen adó megajánlásokra került sor Mátyás uralkodása alatt is, amivel az uralkodó még szilárdabban kezében tartotta országa

vezetését.

A

rendi

állam

dualista

berendezkedése az ország pénzügyi rendszerében is jelentkezett, külön kincstára volt az országnak, tehát a rendeknek és külön kincstárra volt a királynak. Ez a rendszer hazánkban a XV. század elején már fellelhető. Ha van külön kincstára a két jogi személynek, akkor kincstárosa is. Az ország (rendek) kincstárát a kincstárnokok (thesaurarii regni) őrizték, addig az uralkodó kincstárát a királyi kincstartó (thesaur regius) kezelte. Így szavazott meg például az 1511. évi országgyűlés 120 dénár adót, amelyből 100 az ország, vagyis a rendek kincstárába folyt, míg 20 dénár a király kincstárát illette. Ebből is jól látszik az az erőegyensúly eltolódás az elvileg két egyenrangú fél között, ami jellemezte a korszak politikai helyzetét Mátyás halála után és a Jagellók hatalomra kerülését követően. 57 Ez a dualista felfogás természetesen nem csak a Magyar Királyságra volt jellemző, ekkora már Európa számos királyságában kialakult a rendi állam hamarabb, mint 57

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000.41. oldal 44

hazánkban. Így ez a rendszer nem csak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is jelentkezett. A külhoni országokba küldött követek esetében a király és a rendek külön hatalmazták fel a követeket az adott ügy tárgyalására és külön megbízó levelet állítottak ki számukra. Előfordulhatott az is, hogy egy országból két ellentétes érdekű tárgyaló fél érkezett a tárgyaló asztalhoz. A külföldi királyok is törekedtek arra, hogy a közhatalom mindkét birtokosának követeivel külön tárgyalásokat folytassanak le illetve meghallgassák őket. Jól látható a XV. században keletkezett törvényeken is már a közjog két tényezőjének egyezkedése illetve egymásnak feszülése. A rendek törekedtek arra, hogy csak olyan törvény jöhessen létre, amelynek kidolgozásában ők is részt vettek és nem csak beleegyeztek annak tartalmába. Albert király (Habsburg dinasztiából származó első királyunk a későbbi tragikus sorsú V. László apja, aki 1437-1439 között volt a magyar trónon), mikor 1439-ben összehívta az országgyűlést, akkor a rendek már úgy ültek asztalhoz, mint a királlyal egyenrangú szerződő fél. Az ekkor létrejövő törvény közös megegyezéssel született meg és mindkét fél külön példányban állítatja ki. Majd vállalt kötelezettségeik biztosítékaként átadták ezeket a példányokat a másik félnek pecsétjeikkel ellátva. Erre hivatkozhatott bármelyik fél, ha valamely intézkedést törvényellenesnek gondolt. Ebben az 1439. évi országgyűlésen a rendek megerősítették szabadságjogaikat, sőt kibővítették jogosítványaik

körét.

Beleszólást

kértek

maguknak

a

honvédelemben,

a

valutaügyben, sőt még a király lányának kiházasításában is. Albert király nem tehetett mást el kellett fogadnia ezeket a törvényeket, mivel a török már Szendrő várát ostromolta. Cserében a rendek hűséget fogadtak és kötelezettséget vállaltak a király megsegítésére. Ezt az esküjüket nem sokáig kellett betartaniuk, mivel a király ebben a hadjáratban vérhast kapott és elhalálozott. Mivel a törvények megalkotásakor

és

az

egymással

szembeni

jogok

és

kötelezettségek

meghatározásakor a rendek és a király, mint szerződő felek lépnek fel, ezért ezeknek az országgyűléseken életbe léptetett „szerződéseknek” biztosítékaként egy bírói fórumot is létrehoztak. Bár ebben az esetben egy régóta létező tisztség új jogosítvánnyal való felruházását jelentette.58 Az Aranybulla óta újból a nádor lett, aki 58

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000.42. oldal 45

ezt a bírói feladatot ellátja az uralkodó és a rendek között: „…minthogy a nádor az országlakosok részéről a királyi felségnek, és a királyi felség részéről az országlakosoknak törvényt és igazságot szolgáltat s kötelessége is azt tenni: azért az ország nádorát…a királyi felség a főpapoknak, báróknak és az ország nemeseinek tanácsára velük egyetértőleg válassza ki.”59 (Albert 1439. évi dekrétumából) Később I. Ulászló uralkodása alatt is hasonló szerződéses jellegű törvények születtek, mint amilyen az 1444.évi törvény is volt. Ebben természetesen a király részére adott „ajándék” fejében a rendek megígértették vele régi szabadságjogaik tiszteletben tartását. Így a két fél a kölcsönös megértés és béke jegyében egyezett meg a törvényben foglalt összes törvénycikk tekintetében. Viszont a király részére a rendek is esküt fogadtak épp úgy, ahogy ezt Albert esetében is tették. Itt sem kellett esküjüket túl sokáig betartaniuk, hiszen az ifjú király 1444-ben a várnai csatában elhuny, ahol a törökkel hadakozott. Egy rövidebb interregnum után V. László foglalja el a trónt 1453-ban (egyébként ekkor kerül török kézre Bizánc) és a rendek ekkor őt is megesketik jogaik elismerésére. Jól látható, hogy a rendek minden egyes uralkodó halála után a vele kötött „szerződést” hatályát vesztettnek értelmezik és következő uralkodó csak úgy foglalhatja el a trónt, ha törvényben elismeri jogaikat. Visszatérve V. László és a rendek által kötött egyezményre itt már nem elégedtek meg a rendek a király pecsétjével, tehát esküjével, hanem a bárók és főpapok is pecsétjeikkel szavatosságot vállalnak a király ígéretéért. Ez a szokás megmarad később is mikor Mátyás új rendkívüli adók megszavazására kéri a rendeket. Habár a főnemesek és a király is pecsétjeikkel ellátott okiratban ígérik meg, hogy több ilyenfajta kéréssel nem fordulnak a rendekhez, mégis több ízben megteszi ezt az uralkodó az ország érdekében. Ezt már megkoronázásakor megígértetik vele, mikor még kora miatt Szilágyi Mihály gubernátor gyámsága alá helyezik: „sem király úr, sem Szilágyi Mihály úr, ez ország kormányzója, bármely okból vagy bármely fontos dolog miatt az országlakosok jobbágyaitól vagy más nemesektől soha semmi adót vagy pénzfizetést ne követelhessen s erre joga ne legyen.”60 Ezek a főnemesi és királyi

pecsétekkel

ellátott

szerződéses

törvények

bizonyítják,

hogy

az

országgyűléseken két egymással egyenrangú fél áll egymással szemben. Ez a két fél 59


60


a király és a rendek. Bár igazából ez az egyenlőség csak politikai látszat volt, hiszen korszakonként változott, hogy melyik fél tudta akaratát jobban rákényszeríteni a másikra. Mátyás uralkodása alatt létezett a dualista rendi állam, de a hatalom tényleges birtokosa a király volt és az uralkodó a rendeket a királyi hatalom kiszolgálójának tekintette. Hiszen ő a királyi hatalomnak úgy adott ismét tekintélyt, hogy a köznemességet maga mellé állította. Új nemesi családokat emelt arisztokrata sorba, akik kiszolgálták rendszerét. Albert után ő visszaszerezte a hatalmat a királyság hadereje és jövedelmei felett és hiába próbált a főnemesség gáncsoskodni politikája ellen ő mégis befolyása alatt tudta tartani a városokat és a nemességet. A köznemességet úgy állította maga mellé, hogy megyei szinten nagyobb autonómiát és hatalmat biztosított számukra. Miután Mátyás 1490-ben elhalálozott a királyi hatalom ismét háttérbe szorult a rendekkel szemben, és az önálló Magyar királyság életében többé már nem tudott beleszólni a két nagy rendi tényező a főnemesség és a köznemesség hatalmi harcába. Hiába emelt új arisztokráciát maga mellé Mátyás, halála után azonosultak társadalmi pozíciójukkal és kérlelhetetlen ellenfelei lettek a királyi hatalomnak. Ráadásul II. Ulászló személyében egy gyengébb kezű uralkodó került hatalomra, akit a főnemesek saját érdekeik elérésére használtak fel. Választói feltételeinek meghatározásakor belevették, hogy elődje „újításait” eltörli, és újakat nem vezet be. Természetesen II. Ulászló választási feltételeinek meghatározásakor a köznemesség véleményét nem kérték ki. Így innentől kezdve az a folyamat lesz megfigyelhető, hogy a főnemesség igyekszik az uralkodói jogok minél nagyobb részét saját maga részére biztosítani a városok feletti befolyást is beleértve, a köznemesség pedig azon munkálkodik, hogy a királyi hatalom helyreálljon saját jogainak helyreállítása érdekében. Ezt úgy próbálta elérni a köznemesség, hogy az országgyűléseken döntő tényezővé kívánt válni illetve a Jagelló dinasztia alatt megerősödött és egyre befolyásosabb királyi tanácsot felelőssé tenni az országgyűlésnek.61Azt a megállapítást lehet tenni, hogy a magyar alkotmány fejlődés abban a korszakban érte el tetőpontját a királyi hatalom akkor süllyedt mélypontra, mikor az ország stabilitásának a legnagyobbnak kellett volna lennie. Alkotmány viszonyaink kuszasága, változékonysága és a közjogi tényezők széthúzása vezetett végül az ország önállóságának elvesztéséhez. 61

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000.42-43. oldal 47

Összegzés

Habár elmondható, hogy az Aranybulla sem jogi sem történeti szempontból nem feleltetethető meg, mint alkotmány, mert hogyan is beszélhetnénk a középkor derekán alkotmányosságról, mégis a középkori, sőt még az újkori magyar nemesség is úgy hivatkozik erre a törvényszövegre, mint egy alkotmányra. Erre minden okuk meg is volt, hiszen ebben a törvényben nem történt más, mint az uralkodó és az ekkortájt kialakulóban lévő nemesség viszonyának a rendezése. Ez az okirat kapcsolta össze a királyt alattvalóival, akik privilegizált helyzetüket már évszázadok óta élvezték és II. András uralkodása alatt ezt a szokásjogon alapuló viszonyt erősítették meg azzal, hogy kiadattatták uralkodójukkal az Aranybullát. Hozzá kell tenni, hogy az okirat kiadása fontos lépés volt egy egységes nemesség kialakulása felé, még akkor is, ha az uralkodó később a bullában foglaltakat nem is tartotta be maradéktalanul. Ez az okirat gyorsította fel azokat a folyamatokat, amelyek a rendiség kibontakozásához fog vezetni, és amely végül több száz évig konzerválta a magyar társadalmi berendezkedést. A nemesség egy része, ezért tekintette alkotmánynak még akkor is, amikor már szövege régen idejét múlt lett, hiszen ha már valódi vagyona nem is volt, de ez az okirat mégis nemesi rangban tartotta. A nemesség másik része saját szabadságának megerősítését várta ettől a törvénytől, míg Mohács után már nem csak saját szabadságuk apró darabját óvták az Aranybullában, hanem az országét is. Összességében elmondható, hogy az 1222. évi Aranybullának nem sikerült megfékeznie azokat a káros folyamatokat, amiért a kiadatása megtörtént, hiszen ennek a törvénynek nem csak az lett volna a célja, hogy rögzítse a magyar nemesség és uralkodójának viszonyát és jogi státuszát, hanem hogy elejét vegye a királyi hatalom hanyatlásának és a bárók önkényeskedésének. Később sem sikerült „alkotmányos” viszonyaikat úgy rendezni, hogy az „arany középút” megtalálásával, úrrá tudjanak lenni a feudális anarchián. A rendiség pont akkor érte el csúcspontját és a királyi hatalom, akkor süllyedt a legmélyebbre, amikor az országnak leginkább egységesnek és stabilnak kellett volna maradnia. Így érkezünk el Mohácshoz és így lesz a nemesség számára egy törvényből alkotmány, amely számukra országuk és saját függetlenségük utolsó bástyája. 48

Irodalomjegyzék

Eckhart Ferenc: Magyar Alkotmány- és Jogtörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000. Kristó Gyula: Magyarország Története 895-1301, Osiris Kiadó, Budapest, 2006. Száray Miklós- Szász Erzsébet: Történelem II. Műszaki Könyvkiadó, Bp. 2004. Szigethy Gábor: Aranybulla, Holnap Kiadó, Budapest, 1999.

49

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI TANSZÉK VILÁGI ARANYBULLA

Recommend Documents