A
M a g y a r
K a t o l i k u s
K a r i z m a t i k u s
M e g ú j u l á s
H í r l e v e l e
Minden kerubnak két arca volt: emberi arca az egyik pálma felől, és oroszlánarca a másik pálma felől. (Ez 41,18-19)
Dr. Kovács Gábor atya Kerub cikkeinek korábban elkezdett közreadását folytatjuk. Olvassátok őket szeretettel, beszélgessetek róla közösségeitekben és alkalmazzátok a mindennapokban.
A démoni befolyás és a bûn 1998-ban történt Budapesten az a szomorú bűnügyi eset, amikor két tizenéves lány szexuális ajánlattal elhagyott helyre csalt egy fiatal taxisofőrt, majd egyikük hátulról leütötte egy vízzel töltött üveggel, és a földön fekvő férfit bakancsukkal halálra rugdalták. Az áldozat az életéért könyörgött, de a gyerekkort alig meghaladott gyilkosok, akik a kocsit akarták megszerezni, nem kegyelmeztek. A haldoklót az avarral eltakarták, és elhajtottak az autóval. Rövidesen igazoltatták őket, rendőrkézre kerültek, és megtalálták az időközben kiszenvedett áldozatot is. Amikor a bíróság elmarasztalta a fiatalkorú tetteseket, az egyik elítélt anyja kijelentette a szerencsétlen áldozatról: „Csak azt kapta, amit megérdemelt.” „Nagyon megdöbbentett az eset” – írja az üggyel kapcsolatosan egy keresztény közösségvezető. – „Gondolom, nem túlzok, ha kijelentem, hogy mind az elkövetők, mind a nyilatkozat szerint a családjuk is az ördög befolyása alatt vannak. Kérdésem, hogy lehet-e ezt megszállottságnak nevezni? Vagy az csak akkor indokolt, ha pszichés zavar vagy bizarr jelenségek is társulnak hozzá? Más szóval, lehet-e pszichésen teljesen normális a megszállott? A fent leírt eset nekem azt sugallja, hogy igen.” Két kérdést kell megkülönböztetni. Az egyik: lehet-e démontól megszállott az, aki pszichésen teljesen normális? Erre határozottan igenlő választ kell adnunk. Tartós démoni megszállás minden bizonnyal előidéz előbb-utóbb pszichikai elváltozásokat is (aligha lehet ép ésszel sokáig kibírni!), de a démoni megszállás és a pszichikai megbetegedés két különböző dolog, amely elválasztható egymástól. Fennállhat egyik a másik nélkül, vagy a kettő együtt.
A másik kérdés: a két boldogtalan lány és a torz személyiségfejlődésükért felelős családok nyilvánvalóan a sátán hatalma alatt vannak – de lehet-e ezt a fajta sátáni uralmat démoni megszállottságnak nevezni? Ahogy megkülönböztettük a megszállottságot a pszichiátriai megbetegedéstől, ugyanúgy meg kell különböztetnünk a megszállottságot a bűntől is. A megfontolt gyilkosság halálos bűn, és a gyilkosság helyeslése vagy védelmezése is az. De a halálos bűn, bár a sátán uralmának éppen a lényegét képezi, nem jelenti azt, hogy az ember pszichéje közvetlen démoni elnyomás alatt áll. Azt jelenti, hogy az emberi lélek legmélye, a „pneuma”, „szellem”, ahol az emberi szabadság fészkel, ellene mondott Istennek, és ezzel a személy a sátán birodalmába lépett át. Ez nem mindig történik közvetlen démoni ösztönzésre, bár a távolabbi démoni ösztönzés nem kétséges. Még kevésbé szükséges hozzá, hogy a démon behatoljon a pszichébe. Az ember önmagától képes arra az értékperverzióra, ami a bűn lényegét alkotja, azzal, hogy egy véges értéket tesz a Végtelen helyébe, egy teremtményt Isten helyébe. Azt kell tehát mondanunk, hogy a halálos bűn, a démoni megszállottság és az elmebetegség a sátán hatalmának három különböző formája. Van köztük összefüggés, de nem szükségképpen járnak együtt. Fennállhat a három közül az egyik önmagában, fennállhat bármelyik kettő együtt, és fennállhat együtt mind a három is. Ugyanakkor kapcsolatban állnak egymással. Nehezen képzelhető el, hogy egy tinédzser lány, aki bakanccsal szétrugdalta egy ember koponyáját, démoni befolyás nélkül maradjon. A gyilkosság lelke behatol pszichéjébe. Ha a folyamatot meg nem akasztja valami, ez a behatolás könnyen megszállottsággá fejlődhet, ez pedig
MELLÉKLET
MKKM Hírlevél
A Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Hírlevele
előbb-utóbb elméje épségét is megronthatja. Mindezzel természetesen semmit sem állítok a tényleges tettesekről, akiket nem ismerek. A bocsánatos bűn is, főképpen ha ugyanazon a területen gyakran ismétlődik, könnyen kaput nyithat a démoni
behatolásnak. De nem azonos vele. A bűn a szabadság területén van, a behatolás és megszállás pedig vagy a testre, vagy a lélek és a test érintkezési felületére, a pszichére vonatkozik.
Exorcizmus
2
A latin Orcus szó „alvilágot” jelent, átvitt értelemben az alvilág istenét a római mitológiában, aki azonos Plutóval. A latin ex prepozíció/igekötő jelentése: -ból, -ből, ki(felé). Valakit vagy valamit ex-orcizálni annyi, mint „kialvilágozni”, ad vocem: kibelezni (csirkét), kimagozni (cseresznyét). Vagyis: eltávolítani belőle az alvilági lényeket, kiűzni a démonokat. A latin Rituale Romanum a démonűzést Exorcismus néven tartalmazza, magyarul is gyakran használjuk az exorcizmus (= ördögűzés) szót. A Ritualénak az exorcizmust tartalmazó, újonnan átdolgozva 1998-as évszámmal külön könyvként megjelent része pontosan ezt a címet viseli: De Exorcismis et Supplicationibus Quibusdam, „Az exorcizmusok és némely könyörgések”, ahol a „némely könyörgések” a démoni hatalmak elleni oltalom kérésére szolgáló, bármely hívő által végezhető imádságokat jelentenek, míg az „exorcizmusok” a megyéspüspök engedélyével rendelkező áldozópapnak vannak fenntartva. A Katekizmus 1673. pontja így tanít az exorcizmusról (a magyar fordítás szövegén helyenként javítottam a francia és a latin szöveg alapján, tartalmi eltérés nélkül): Amikor az Egyház nyilvánosan és hatalma teljével Jézus Krisztus nevében kéri, hogy egy személy vagy egy tárgy védelmet élvezzen a Gonosz erőivel szemben, és hatása alól mentesüljön, akkor exorcizmusról van szó. Jézus ezt gyakorolta (vö. Mk 1,25 köv.), az Egyház az exorcizálás feladatát és erre a hatalmat tőle, Jézus Krisztustól kapta (vö. Mk 3,15; 6,7.13; 16,17). Az exorcizmus egyszerű formában jelen van a keresztelés szertartásában. Az ünnepélyes, más néven „nagy” exorcizmust csak a püspök különleges engedélyével rendelkező pap végezheti. Óvatosan kell eljárni, valamennyi, az Egyház által fölállított szabályt szigorúan megtartva. Az exorcizmus a démonok kiűzését, vagyis a démoni befolyástól való szabadítást célozza, és ezt Jézus lelki hatalmával teszi, amit ő az Egyházra ruházott. Más a helyzet a betegségek, főként a pszichikai betegségek esetében, amikor is a gyógyítás az orvostudományra tartozik. Fontos tehát az exorcizmus végzése előtt megbizonyosodni arról,
”
hogy valóban a Gonosz jelenléte áll fönn és nem egy betegségé (vö. CIC, 1172. kánon). Az ünnepélyes („nagy”) exorcizmus tehát az, amit a Ritualéban találunk a De Exorcismis stb. cím alatt. Az egyszerű („kis”) exorcizmus, mint a Katekizmus-idézet említi, szerepel a keresztelési szertartásban, éspedig a keresztelés előtt; de szerepel már a katekumenátusban is (Ordo Initiationis Christianae Adultorum 101.,156.), sőt több további szentelmény elemeként is előfordul (vízszentelés, sószentelés). Mind az ünnepélyes, mind az egyszerű exorcizmus szentelmény, vagyis az Egyház „nyilvános” (= hivatalos) imádsága. Az exorcisták egyházi rendje, amelyet VI. Pál pápa eltörölt, valamikor a keresztelendők előkészítésében végzett szolgálatot, de már nagyon régóta nem volt önálló funkciója. Az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici, „CIC”) 1172-es kánona a szorosan vett vagy „nagy” exorcizmussal kapcsolatban a következőket mondja ki: 1.§. Senki sem végezhet törvényesen ördögűzést megszállottakon, ha a helyi ordináriustól külön és kifejezett engedélyt nem kapott. 2.§. Ezt az engedélyt a helyi ordinárius csak jámbor, tudós, józan és kifogástalan életű áldozópapnak adja meg. A De Exorcismis ehhez még hozzáteszi, hogy a helyi ordináriusnak rendes körülmények között a megyéspüspöknek kell lennie (Praenotanda 13.). Mindezek után tegyük fel a kérdést: lehetséges-e exorcizmus magánima keretében is? Ha egy hívő orvosnő vagy bőrdíszműves démoni támadást tapasztal, megmondhatja-e Jézus nevében az ördögnek, hogy menjen a pokolba, vagy előbb el kell mennie a plébániára, hogy a pap folyamodjék a megyéspüspök engedélyéért? Ha egy gyóntató démoni befolyást észlel gyónóján, segíthet-e rajta azonnal, vagy előbb kérvényt kell írnia az ordináriusnak? A kérdések fogalmazása sejteti a választ. De ez a válasz nem problémamentes. A magán-exorcizmussal (vagy, mint célszerűbb nevezni, szabadító imával) részletesebben kell foglalkoznunk.
Jézus nevében távozz tõlem”
Egy osztrák hölgy azzal a panasszal fordult Szeghy Ernő atyához, hogy folytonos démoni jelenések gyötrik. Éjjel, de teljesen ébren, néha egy, máskor egész csapat félelmetes lényt lát szobájában. A legfantasztikusabb emberi és állati torzalakok vonulnak el ilyenkor előtte, vérbenforgó, dühös, fenyegető szemekkel, vagy pedig gúnyos arckifejezéssel, mintha
csak azt mondanák: »A miénk vagy! Nem szabadulsz ki karmaink közül!« Ilyenkor kénytelen a lámpát felgyújtani, mire ezek az alakok lassan széjjelfoszladoznak, de mihelyt újra eloltja, megint megjelennek. Így kínozzák és zavarják az álmát néha egy fél-, néha egy egész óra hosszat. (A belső várkastély kapuja, 24. f.)
2007.II. szám
Ernő atya tanácsa az volt, hogy cseppet se féljen, mert a sátán nem tud neki ártani. Nevessen a szemébe bátran. Ne szerezzük meg azt az örömet az Ellenségnek, hogy idegbajt kapunk tőle. Az ilyen tünetek, ha nem is gyakoriak, másoknál is előfordulnak, és inkább jót jelentenek. Sokkal jobb, ha a sátán haragszik rád, mintha meg volna veled elégedve. Szent Terézia anyánk ilyen esetekben a szenteltvizet ajánlja, de megjegyzi, hogy a jelenés irányában vagy szükség esetén köröskörül kell hinteni. Hát ez nem mindig lehetséges, mert hiszen ha a jelenés minden oldalról közeledik, nagyon sok szenteltvízre volna szükség. Nem mondom tehát, hogy ne használja az ember, de én úgy tudom, hogy az egyetlen igazán célszerű eljárás a hideg, megvető, semmibevevő magatartás. Néha az is használ, hogy az ember az édes Jézus nevében erélyesen ráparancsol az ördögre, hogy takarodjék. Akinél a dolog nem elmebajon alapul, annál az egésznek nincs több jelentősége, mint nyári éjjelen a szobába bejutott szúnyogok zümmögésének, melyek zavarják az alvást. Sőt még annyi sem, mert hiszen az ördög mégcsak csípni sem tud. (Uo.) Tudjuk, és Ernő atya is nagyon jól tudta, hogy a démonok voltaképpen tudnak „csípni”, azaz fizikailag bántalmazni. Mivel azonban ezt Isten a legtöbb ember esetében nem engedi meg, fölöslegesnek tartotta olvasóit ezzel a lehetőséggel ijesztgetni. Esélye olyan csekély, hogy gyakorlatilag nem kell számolni vele. Figyelemre méltó az általam kiemelt kitétel: „de én úgy tudom”. Nem mondja, honnan tudja. Rendalapítója tapasztalatát kiegészíteni önkényesen, okoskodásból aligha merné, ez távol állna az ő tiszteletteljes lelkületétől. Majdnem biztosra vehetjük, hogy az „én úgy tudom” kifejezés helyett ez is állhatna: „saját személyes tapasztalatom szerint”. Szerénységből, a szenzáció kerüléséből táplálkozik az óvatosabb fogalmazás. Szeghy Ernő atya tehát a démonok megvetését ajánlja. Emlékezzünk rá, hogy ugyanez volt Vianney Szent János eljárása is a démoni zaklatással szemben. Szent Atanáz pedig (Remete Szent Antal életrajzában) így ír: Mindent elkövetnek (beszélnek, zavarognak, színlelnek, nyüzsögnek) az egyszerűek megtévesztésére. Zajt csapnak, tapsolnak, esztelenül nevetnek, sziszegnek. De ha valaki rájuk se hederít, már sírnak és panaszkodnak mint vesztesek. (26.) A „rájuk sem hederítés” természetesen nem zárja ki, hogy a zaklatás közben zsoltárokat vagy más oltalomkérő imákat mondjunk; utóbbira a De Exorcismis is bőven hoz példát. A két további lehetőség: a szenteltvíz hintése és a Jézus nevében való parancsolás a démonnak. Előbbi azt jelenti, hogy azt az exorcizmust, amely az Egyház imájában a vízszenteléskor elhangzott, alkalmazzuk a jelenlevő démonokra. Ettől nagyon félnek. Érdekes Avilai Szent Teréznek a szenteltvízhintés irányára vonatkozó kikötése; az angyalok és démonok vi-
szonyát a helyekhez még bővebben tárgyalnunk kell a későbbiekben. A démonnak saját szavainkkal való parancsolás, ha azt olyankor tesszük, amikor egymagunkban vagyunk, magánima. (Akkor is, ha mások jelenlétében ugyan, de teljesen hangtalanul, magunkban tesszük.) Nem azonos az exorcizmus szentelményével, az exorcizmusra vonatkozó jogi korlátozások nem érintik. (Általános erkölcsi elv, hogy a megszorító törvényeket szűken kell értelmezni: odiosa restringuntur.) Nyugodtan élhetünk ezzel az eszközzel, de tartsuk szemünk előtt Ernő atya figyelmeztetését, hogy csak „néha” használ. Más esetekben Isten azt akarja, hogy türelmesen elviseljük a zaklatást. A fenti ugyan csak magánvéleményem, amelyet készséggel vetek alá az Egyház megítélésének vagy további rendelkezéseinek, de hasonlóan vélekedik például Noldin klasszikus erkölcstana is (De sacramentis 54.). Hivatalos exorcizmus-szöveget ne használjunk magánimaként. XIII. Leó pápa 1890-ben kiadott „kis exorcizmusát” minden hívőnek joga volt alkalmazni. (Szövegét lásd a Szabadítás a gonosz lelkektől függelékében, 123.o.) Ezt az engedélyt azonban voltaképpen már az 1917-es kánonjogi kódex burkoltan visszavonta, a Hittani Kongregáció pedig 1985-ben kifejezetten kimondta, hogy a világi hívek már nem használhatják. Ennek okait még elemeznünk kell, de hogy engedelmesen kell fogadnunk, ahhoz nem férhet kétség. Don Amorth egy cikkében úgy vélekedik, hogy az illető exorcizmus egyedül való végzése szorosan véve még nem volna a rendelkezés megszegése, de mégse tegyük, nehogy az engedetlenség látszatába kerüljünk. Ez a helyes, katolikus szellem, nem a kiskapuk keresése. (A Leó-féle exorcizmus azonban nem azonos a korábban a szentmisékhez csatolt ú. n. Leó-imákkal! Azok minden további nélkül végezhetők bárki által ma is. Ezek közé tartozik a „Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben...” kezdetű ima.) Más megítélés alá esik jogi szempontból a démonoknak való parancsolás, ha az mások füle hallatára történik. Ilyenkor fönnáll az exorcizmus végzésének jogi szituációja, és pusztán azzal, hogy saját szavainkkal imádkozunk, azt nem szüntethetjük meg (mint ahogy egy felszentelés nélkül „miséző” sem hivatkozhatna arra, hogy saját szavaival misézik, tehát nincs szüksége meghatalmazásra). Az idevágó egyházi előírásokat még részletesebben tanulmányozni fogjuk, de már most szükséges egy előzetes megjegyzés. Ne tartsunk attól, hogy a katolikus Egyház kiveszi a hívők kezéből a szellemi harc fegyvereit. Azokat a fegyvereket, amelyek veszélyes láncreakciókat indíthatnak el, biztonsági zár alatt őrzi, mint az atomhatalmak a nukleáris harci eszközöket. Látni fogjuk ennek indokait. De látni fogjuk azt is, hogy elegendő fegyver van a kezünkben azonnali használatra, ha a sötétség hatalmai támadnak. Egyik ezek közül éppen az egyházi elöljáróinknak való készséges engedelmesség.
3
A Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Hírlevele
”
4
Jézus nevében távozzon el a gonosz lélek”
A pünkösd-mozgalomban az exorcizmus gyakorlata intenzíven feléledt. Magam is több példát idéztem, amikor protestáns pünkösdi testvérek, mint Allen, Hammond vagy Wigglesworth, eredményesen űztek démonokat. A protestáns hívők természetesen nem tartják magukat a katolikus előírásokhoz. Minthogy ez a magatartásuk teljesen jóhiszemű, nincs mit bortánkoznunk rajta, és nem szabad csodálkoznunk azon, hogy Isten Lelke hatalommal működik hitükön és szabadító imáikon keresztül. Éppen ezért az idevágó beszámolók hitelességét általánosságban vélelmezni lehet, ahogy írásomban teszem is. Amikor a pünkösd-mozgalom katolikus keretek között is megtalálta helyét a karizmatikus megújulásban, sokan átvették a démonűzés protestáns gyakorlatát, anélkül, hogy eszükbe jutott volna föltenni a kérdést: vajon nem ütközik-e ez egyházi tilalomba. Francis McNutt, Michael Scanlan és Michael Marsch működése nyomán ez a gyakorlat azzal a magyarázattal nyert legitimációt, hogy más az exorcizmus szentelménye, amely püspöki engedélyhez van kötve, és más a szabadító ima, amely egyszerűen csak imádság, és nem kell hozzá semmiféle engedély. Tehát pusztán azzal, hogy nem a Ritualéban előírt exorcizáló formulákat használjuk, feljogosítva érezhetjük magunkat, hogy ugyanazt tegyük engedély nélkül. Egy darabig magam is elfogadtam ezt a teóriát, de amikor olvastam a Hittani Kongregációnak 1985. szeptember 29-i dátummal a megyéspüspökökhöz írt levelét (AAS Vol.77. 1985/12. 1169.), be kellett látnom, hogy nem tartható. A levél a karizmatikus csoportok szabadító imádságainak elterjedésére, az ezekkel kapcsolatos kérdésekre való hivatalos egyházi reakció. Teljes szövege a következő (a megszólítás a megyéspüspököknek szól): Excellenciás Uram! Néhány év óta egyre több imaösszejövetelt szerveznek egyházi csoportok azzal a céllal, hogy elérjék egyes személyek megszabadulását a gonosz szellem befolyásától, bár ezek nem nevezhetők tényleges exorcizmusoknak. Az összejöveteleket világi hívek vezetik, olykor papok is jelen vannak rajtuk. Mivel a Hittani Kongregációtól többen megkérdezték, hogy mit gondoljanak ezekről a dolgokról, valamennyi megyéspüspökhöz eljuttatjuk válaszainkat: 1.) Az Egyházi Törvénykönyv 1172. kánonja megállapítja, hogy senki sem végezhet törvényesen exorcizmust megszállott személyeken, ha nem kapott erre külön és kifejezett megbízatást a helyi püspöktől (1. bekezdés),
és azt is kijelenti, hogy ezt a megbízatást a megyéspüspök kizárólag olyan papnak adhatja, aki jámbor, elővigyázatos és becsületes életvitelű (2. bekezdés). Ezért a püspököket nyomatékosan felszólítjuk ezeknek az előírásoknak a szigorú megtartására. 2.) Ezekből az előírásokból az is következik, hogy a világi hívek nem használhatják sem részben, sem teljes egészében azt a sátán és a lázadó angyalok elleni ördögűző imádságot, amely XIII. Leó pápa rendelkezéséből általános használatú lett. A püspökök gondoskodjanak arról, hogy a hívek megismerjék ezt a rendelkezést, ha ez szükséges. 3.) Végezetül ugyanezen okból kérjük a püspököket, őrködjenek azon, hogy – nemcsak a tényleges megszállottság esetében, hanem minden olyan esetben is, amikor démoni befolyás látszik megnyilvánulni – ne vezethessenek összejöveteleket olyan személyek, akiknek nincsen erre szabályos felhatalmazásuk, ha ezek során valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül a démonokhoz fordulva és nevüket tudakolva. Ezeknek az útmutatásoknak a felidézése ugyanakkor ne riassza el a híveket attól, hogy imádkozzanak úgy, ahogy Jézus tanított minket, azért, hogy megszabaduljunk a kísértéstől (vö. Mt 6,13). A lelkipásztorok felhasználhatják ezt az alkalmat arra is, hogy hirdessék, mi az Egyház hagyományos tanítása a szentségekkel, a Szűzanya, a szentek és az angyalok közbenjárásával kapcsolatban azon a lelki küzdelmen belül is, amelyet a keresztények a gonosz szellemek ellen folytatnak. (A levelet Ratzinger bíboros prefektus és monsignor Bovone titkár írta alá.) A harmadik pont jelenti témánkban a lényeget. Kellő meghatalmazás nélkül azok a közösségi imák tilosak, amelyekben valakinek a megszabadulásáért imádkoznak közvetlenül a démonokhoz fordulva és nevüket tudakolva. Ezzel meg van határozva, mikor vonatkozik az exorcizmust illető jogi korlátozás a karizmatikus szabadító imára. Akkor, ha a szabadító ima a) személy megszabadításáért folyik, b) nem csupán Istenhez intézett kérő ima, hanem magukat a démonokat szólítja meg. Tilos tehát – meghatalmazás nélkül – így imádkozni Félixért: „Gonosz lélek, Jézus nevében távozz el Félixtől.” Szabad viszont, minden meghatalmazás nélkül, így imádkozni Félixért: „Istenem, Jézus nevében távozzon el a gonosz lélek Félixtől.” Márpedig ez ugyanolyan hatékony. A szabadító erő nem az igeragozás függvénye.
2007.II. szám
Mi a korlátozás oka? Miután – mint láttuk – a Hittani Kongregáció csak a parancsoló formában végzett szabadító imát kötötte meghatalmazáshoz, a kérő formában végzettet nem, fölmerül a kérdés, mire jó ez a korlátozás. Nem mindegy a Kongregációnak, hogyan imádkozunk, ha a lényeg ugyanaz? Mindenekelőtt azt kell tisztán látnunk, hogy a Kongregáció kettős nyomás alatt áll. A racionalista hullám az Egyházban, amely a démonoknak még a létezését is kétségbevonja, azt szeretné, ha nem volna exorcizmus. A karizmatikus megújulás viszont, amely fölfedezte Jézus Vérének szabadító erejét, azt kívánja, hogy szabad kezet kapjon a démonok elleni harcban. A Kongregációnak egyrészt az a feladata, hogy ébren tartsa az Egyház hitét, amely szerint felhatalmazást kapott Urától a démonok kiűzésére, másrészt pedig az, hogy megóvja ezt a hitet a babonás értelmezésektől és a visszaélésektől. A démonokkal való konfrontáció veszélyes terület. Az emberi fantázia torzulásain keresztül olyan irányt vehet, amelyet maguk a démonok diktálnak. Talán a hatvanas években történt, hogy egy svájci szekta vezetői, akik úgy vélték, hogy a démont veréssel kell kiűzni, egy tizenhat éves lányt, aki kínzói kezében beismerést tett a sátánnal való „egybekeléséről”, vesszővel és ostorral halálra vertek. A bíróság elítélte őket, de a kislányt a szektától félrevezetett szülei adták, teljesen önként, a szadista vezetők hatalmába (nem sejtve persze, hogy ez lesz a dolog vége). A démonhisztéria tehát akár gyilkolni is tud. Bár a karizmatikus megújulásban efféle visszaélések nincsenek, nem csoda, ha az Egyház kontroll alatt akarja tartani az exorcizáló tevékenységet. Híres lett Anneliese Michel esete Klingenbergben (Németország) , aki szintén exorcizmus közben halt meg 1976 nyarán, bár nem az exorcizmus következtében. Szabályosan, püspöki felhatalmazással, több ülésben végzett, hosszantartó katolikus exorcizmus volt, mely közben a 24 éves egyetemi hallgató egyre rosszabb és rosszabb állapotba került, és a végén már képtelen volt táplálkozni. Szülei elmulasztottak orvost hívni, így a lány szervezete végül felmondta a szolgálatot. A bíróság a szülőket marasztalta el, az exorcizmust végző papokat csak figyelmeztette. Az ilyen eset azonban nemcsak tragikus, hanem rendkívüli módon diszkredi-
tálja is az Egyházat és a hitet. A szabadgondolkodó sajtó telis-tele kürtölte a világot azzal, hogy a hallatlan középkori egyházi babona megint egy fiatal életet követelt. Nem ok nélkül mondja tehát a Katekizmus: „Óvatosan kell eljárni, valamennyi, az Egyház által fölállított szabályt szigorúan megtartva” (1673. pont), és az 1172. kánon 2. bekezdése se ok nélkül követeli meg, hogy az exorcizmussal megbízott pap józan személy legyen. Ha mindenki gátlástalanul exorcizálhat mindenfelé, az előbb-utóbb súlyosan visszaüt. De milyen különbséget jelent a démont megszólító és a démonról harmadik személyben szóló fogalmazás a veszélyesség szempontjából? Fontoljuk meg, hogy amenynyiben a démon válaszol a hozzá intézett szavakra, a megszállott emberen keresztül teszi. Ha csakugyan megszállottságról van szó és maga a démon szólal meg, akkor a megnyílt pokollal állunk szemben, amely helyzet kényes voltát talán nem kell bizonygatni. De fönnáll a másik – talán még veszélyesebb – lehetőség, hogy a megszállottságot csak belelátják és beleszuggerálják az emberbe, akinek problémái talán csak pszichológiai szinten vannak. Ilyenkor a szerencsétlen saját hangját a démon hangjának fogja hinni, saját személyiségének egyes részeit démonokként fogja űzni és utálni, és olyan manipuláció tárgya lesz, amely lelki függésbe és súlyosabb pszichés betegségbe taszítja. A harmadik személyű fogalmazás is tartalmaz ilyen veszélyt, de jóval enyhébb fokban. Nem csoda tehát, ha a Hittani Kongregáció itt látta jónak megvonni a határt. Olyan karizmatikus közösségekben, amelyek a démonűzést nem tartják józan kontroll alatt, a manipuláció olykor rendkívül erős lehet. Karizmatikus szabadegyházakban ismert jelenség, hogy szúrós tekintetű, szuggesztív exorcisták súlyos függésbe hoznak gyöngébb egyéniségeket. Érdemes olvasni Bartus László „Fesz van” című leleplező könyvét Németh Sándorról, a Hit Gyülekezete vezető lelkészéről: hogyan űzik a démonokat mindenkiből, aki a „fölkent” vezetővel nem ért egyet, hogyan torzulnak el a személyiségek és betegszenek meg az emberek ebben a karizmatikus diktatúrában. Személyes beszámolóból tudom, hogy mindez nem csupán egy sértődött ember vádaskodása. Hálásak lehetünk azért, hogy a Katolikus Egyház nem enged kontroll nélküli ördögűzőket ránk szabadítani.
5
A Magyar Katolikus Karizmatikus Megújulás Hírlevele
A kérõ ima is parancs
6
Fölmerül a kérdés: vajon ha nem parancsoló, hanem kérő formában űzzük a démonokat, nem veszít-e ezáltal erejéből az ima? Állíthatjuk-e valóban, hogy a kérő fogalmazás azonos hatékonyságú a parancsoló fogalmazással? Ha hittel kérünk: igen. Sok keresztény nem ismeri a kérő ima igazi természetét. A hívő kérő imája nem jámbor óhaj. Isten gyermekeinek imája teremtő erő. A szinpotikus evangéliumok úgy fogalmazzák az ehhez szükséges követelményt, hogy hittel kell kérnünk. „Mindazt, amit hittel, imádságban kértek, megkapjátok” (Mt 21,22). A János-evangélium fogalmazása szerint Jézus nevében kell kérnünk. „Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Az apostoli levelekben azt a követelményt találjuk, hogy a Szentlélekben kell imádkoznunk. „Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért” (Ef 6,18). Ez a három feltétel egy és ugyanaz. Hittel imádkozni annyit jelent, hogy nem egyszerűen emberi vágyainkat mondjuk ki az imában, hanem azt, amire a hit karizmájában (1Kor 12,9) maga Isten indít; ugyanis itt nem a Gondviselésben való általános hitről van szó, hanem arról a konkrét hitről, hogy ez a meghatározott dolog, amit most kérünk, valósággal meg fog történni; ám ez a meggyőződés csakis akkor jogosult, ha Istentől származik. Jézus nevében imádkozni annyi, mint Jézus személyébe helyezkedve kérni (a „név” a személyt jelenti a bibliai gondolkodásban), vagyis azt kérni, amit Jézus maga kér az Atyától. A Szentlélekben imádkozni ismét annyit jelent, hogy maga a Lélek indít a kérésre. Vagyis mindhárom feltétel azt fejezi ki, hogy az olyan imádság hatékony, amelyet maga Isten végez bennünk, amint azt Róm 8,26-27 ki is fejti. Ha még nem mindig vagyunk képesek ilyen imára, akkor növekednünk kell a Lélek indításaival való azonosulásban, a Jézus „nevébe” (személyébe) való belehelyezkedésben, és ez nem történhet meg kitartó ima nélkül. Ezért buzdít bennünket az Úr az állhatatos kérésre (Lk 18,1-8). Imánk első eredménye így saját lelki fejlődésünk, Isten szándékaival való fokozatos azonosulásunk lesz, és ennek következményeként nyernek kéréseink
egyre gyakrabban meghallgatást. Mint a Katekizmus tanít: „Kérésünk első meghallgatása abban áll, hogy az imádkozó szív átalakul” (KEK 2739). A karizmatikus megújulásban általában ezt az utat járjuk. Nem érthetünk egyet a Word of Faith mozgalommal, amely szerint elég egyetlen egyszer kérnünk valamit, és attól a perctől kezdve bizonyossággal kell megvallanunk, hogy már meg is történt. Imádságunk pneumatikus ereje fejlődésnek van alávetve. De a fejlődés iránya: a mi kéréseink azonosulása Isten teremtő erejű szavával. Amikor és amennyiben ez az azonosulás megtörtént, Istenhez intézett kérésünk a teremtéshez intézett parancs lesz. Ha pedig nem történt meg, hiába parancsolgatunk a teremtményeknek (a démonoknak is), nem fognak engedelmeskedni. Vagyis: imádságunk eredményessége nem attól függ, milyen nyelvi formában fejeződik ki, hanem a benne működő pneumatikus erőtől. „Nem beszédből áll az Isten országa, hanem erőből” (1Kor 4,20). Figyeljük meg, hogy Jézus semmi különbséget nem tesz a kérő és parancsoló formában elmondott ima között, feltéve, hogy van benne hit. Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!«, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek (Mk 11,2324). Föltehetjük a kérdést: ha az imádság kérő és parancsoló formája egyenértékű, miért éppen ezek között vonja meg a határt a Hittani Kongregáció a szabadító imában? Mint említettem, a Kongregáció kettős nyomás alatt kereste a középutat: egyrészt nem akarta engedni, hogy az önjelölt exorcisták és velük a botrányok diszkreditálják az Egyház hitét, másrészt nem akarta a kelleténél jobban korlátozni a karizmatikus csoportok értékes tevékenységét. Valahol meg kellett szabni egy határvonalat, és nekem úgy tűnik, ez igen bölcsen, mértéktartóan történt. Továbbá: ha erőben és hatékonyságban nem is különbözik a kétfajta ima, a démonokhoz intézett direkt parancs külsőleg sokkal drámaibb, és ezzel a szenzációhajhászás és a manipuláció több lehetőségét hordja magában; érthető tehát a nagyobb óvatosság ezen a kényesebb területen.
