Az utópia ezer arca. Tanulmányok

Az utópia ezer arca Tanulmányok

Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Pécs, 2010

Az utópia ezer arca Tanulmányok

Szerkesztette: Bálint Ágnes és Di Blasio Barbara

Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Pécs, 2010

1

A magyar nyelvű szövegeket lektorálták: Barcsi Tamás PTE ETK Dr. habil. Jenei Sándor PTE TTK Matematika és Informatika Intézet Dr. Pete József Cr. Nagy Lajos Gimnázium, Pécs Sztanáné dr. Babits Edit Eötvös József Főiskola, Baja Dr. Takács Ferenc ELTE BTK Angol-Amerikai Intézet

Az angol nyelvű szövegeket lektorálták: Najbauer Noémi PTE BTK Anglisztika Intézet Dr. Novák Tamás MTA Világgazdasági Kutatóintézet Dr. habil. Péley Bernadette PTE BTK Pszichológia Intézet

© PTE BTK Neveléstudományi Intézet © Szerzők, 2010 © Szerkesztők, 2010

ISBN 978-963-642-321-6

2

Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék..........................................................................................................................3 Utópia és filozófia .......................................................................................................................5 Boros János: A demokrácia mint utópia ......................................................................................... 6 Gál László: Enciklopédia-utópiák .................................................................................................. 12 Barcsi Tamás: A szabadság problémája a negatív utópiákban................................................... 19

Utópia a társadalomtudományokban.......................................................................................40 Balogh Gábor: Utópikus jegyek a szociológiában......................................................................... 41 Ásványi Zsófia: European Work Councils in the 21th Century – Utopia or Reality? .............. 58 Somodi Imre: Megvalósult keresztény utópia: a paraguayi jezsuita „állam”............................ 64 Verpeléti András: Kolonizációs utópiák Werner Herzog Aguirre című filmjének tükrében... 70 Kádár Zoltán: Az idiotizmusig és még tovább – avagy Ray Bradbury némelyik rémálma mára valóra vált. ........................................................................................................................................ 75 Pankász Balázs: Büntetve nevelni – börtönparadigmák .............................................................. 81 Láng András: The utopia of modern child care – attachment theory in understanding the genesis of utopias.............................................................................................................................. 87 Dr. Barakonyi Eszter: Életpálya tervezés a munkaviszonyban – vágyálom vagy realitás?...... 92

Utópia a természettudományban ............................................................................................104 Pethőné Vendel Terézia: 2000 éves álom – A Bolyai János által kidolgozott − több kortárs tudós által utópisztikusnak tartott − geometriai rendszer alapjai és fogadtatása .................. 105 Pete József: Ha Sohasincsországot térképezni lehetne... Bibó István Uchróniájának történeti földrajzi aspektusai........................................................................................................................ 124

Utópia és művészet..................................................................................................................134 Gáspár Gabriella: A modern művészet, mint utópia.................................................................. 135

Utópiák az irodalomban .........................................................................................................146 Hartvig Gabriella: Aldous Huxley és a XX. század első felének hazai utópia-irodalma......... 147 Tiringer Aranka: „Sliding in Time…” Utopia in writings by Frigyes Karinthy ..................... 160 Radnai Éva: Villiers de l’Isle-Adam intim utópiája ................................................................... 169 Gombos Péter: „Nem mese ez, gyermek” – Antiutópiák a gyermekirodalomban................... 177 Tiringer Aranka: „Ó, nő, ha te meg tudnál érteni…” – A férfi-nő kapcsolat utópisztikus dimenziói Karinthy Frigyesnél ..................................................................................................... 187

Utópia és nevelés.....................................................................................................................199 Dr. Kocsisné dr. Farkas Claudia: Iskolai utópiák Don Milanitól Zavalloniig – Itáliai reformelképzelések, hogy az iskola igazi kaland legyen ............................................................. 200

3

Lencse Máté: Pedagógia és utópia – Lehetetlenség és megoldási lehetőség.............................. 205 Perjésiné Gazdag Éva: Integráció mint utópia, avagy utópia-e az integráció ma Magyarországon?........................................................................................................................... 209 Sztanáné Babits Edit: A reneszánsz utópiák helye, szerepe az óvó- és tanító szak tananyagában. ................................................................................................................................ 219

Utópia és oktatás .....................................................................................................................225 Komlódiné Pozsgai Gyöngyi – Németh Tímea: Utópia vagy kényszerpálya? A külföldi hallgatók létszámának növelése a Pécsi Tudományegyetemen a globalizáció és a versenyhelyzet aspektusából ......................................................................................................... 226 Garaj Erika: Escape in the future? Developing New Competences for Health Sector –The Case of Healthcare Project Manager Education at Semmelweis University ..................................... 242 Németh Tímea – Kivés Zsuzsanna – Diffellné Németh Marietta – Máté Orsolya – Dr. Komlódiné Pozsgai Gyöngyi – Sütő Balázs: Internationalising the curriculum: a utopia or a must have in higher health care education in Hungary? ........................................................... 255

4

Utópia és filozófia

5

Boros János: A demokrácia mint utópia „Ha az utópikus oázisok kiszáradnak, a banalitás és a tanácstalanság sivataga mindenfelé szétterjed.” Jürgen Habermas 1 „Az egyetlen eszköz, hogy részt vegyünk egy stabilabb világ megvalósításában, hogy van róla eszménk.” Thérèse Delpech 2 1. Etimológia 2. Történeti kezdet: a fogalmak felfedezése 3. Cselekvéselmélet 4. Társadalom és utópia 5. A jó együttélés 6. Képzeletbeli világ 7. A demokrácia utópiája (Robert Nozick) 1. Etimológia Az utópia görög eredetű szó. A toposz (τόπος) helyet, földet jelent, az ou (oυ ejtsd „u”) pedig tagadószó, a kettőt egyesítve kapjuk a nem-hely, nem föld kifejezést, mely annyit jelent, hogy nincs sehol, nem létező hely. A kifejezést Morus Tamás használta először Utópia (a mű teljes címe: De Optimo Reipublicae Statu deque Nova Insula Utopia) című művében. A nem-hely egy sziget volt Morus elgondolása szerint, az ideális emberi együttélés helye. Hozzá kell tennünk, hogy kiejtés szerint az angol nyelvben a görög nyelvben „jó”-t jelentő, „eu” előtaggal ellátott (eutopia) kifejezést is ugyanúgy ejtik, azaz a beszélt nyelvben áthallás van a nem-hely és a jó-hely közt. 2. Történeti kezdet: a fogalmak felfedezése A műre alapvető befolyást gyakorolt Platón Állam című írása. Platón leírja a szerinte legjobb, az ideális állam elgondolt működését, anélkül, hogy helyet adna neki, geográfiailag vagy politikailag kijelölné megvalósulási környezetét. Erre nem is volt szüksége, hiszen a fogalmi analízis mestereként nyilvánvaló volt számára, hogy az ideális államot közelítő valóságos állam létrejötte nem a helyszíntől, hanem elsősorban az eszméktől függ, amelyek alapján azt megpróbálják megvalósítani. Az eszményi állam vezetői Platónnál az eszményi filozófusok. Mielőtt azonban ezen mosolyognánk és mint megvalósíthatatlan lehetőséget elvetnénk, 1

Habermas, J.: „Wenn die utopischen Oasen austrocknen, breitet sich eine Wüste von Banalität und Ratlosigkeit aus.” 2 Delpech, T.: Le déclin de l’Occident. Le Monde, 22-23. novembre, 2009. „Le seul moyen de participer à la réalisation d’un monde plus stable est d’en avoir une idée.”

6

érdemes megfontolni, hogy ez a zseniális gondolkodó, természettudomány „atyja” milyen indokokkal állíthatott ilyent.

a

nyugati

kultúra

és

Először is fölvetődik a kérdés, hogy kik voltak Platón számára a filozófusok. Az első és legfontosabb köztük Szókratész, mintája minden későbbi filozófusnak, az igazságot és az igazságosságot kompromisszumok nélkül kereső embernek. Soha nem írt egy sort sem, hanem az athéni tereken, utcákon beszélgetett az emberekkel, olyan hatékonysággal, hogy egyrészt Athén városának bírái a közrendet féltve halálra ítélték. Ezzel mintegy az európai kultúra bölcsőjében sajátos öngyilkosság és egyben apagyilkosság is történt, ez utóbbi azonban éppen nem a modern értelemben. A születőben lévő új, gondolati és gondolkodásbeli kultúra közege megöli a gondolkodót, de nem tudja végleg kiirtani az önálló gondolkodást Talán maga az intézményes öngyilkosság is hozzájárult az írott, a rendszerezett, a világ vad és vak törvényeivel dacoló, szisztematikus, az írásba kapaszkodó és önmagát átörökítő gondolkodás közvetlen Szókratész utáni, Platón általi létrejöttéhez. Ha sikerült volna Szókratésszal a gondolkodást is megölni, akkor nem született volna meg az, amit ma nyugati kultúrának vagy technikai magasfejlettségű civilizációnak, és demokratikus, kozmopolita világrendnek nevezünk. A gondolat, melynek csomópontja és eredete az egyes ember gondolkodása, a beszélgetések, a leírás, a kommunikáció által sajátos, önálló létre tett szert, és szülőatyjától függetlenedve fennmaradt, továbbfejlődött, történetet indított el. A fogalmi gondolkodás fennmarad és hat, ha elgondolóját eliminálják is. Szókratész és Platón valójában nem tett mást, mint fogalmakat elemzett. Ez egy látszólag unalmas, élettelen és színtelen vállalkozás. A fogalmak itt vannak, használjuk őket, velük gondolkodunk, de, mondják a gyakorlat emberei, az élet, a társadalom, a világ érdekes számunkra, nem fogalmaink, melyek többé-kevésbé elvontak. Tudniillik elvontak, elvonatkoztatottak a valóságtól. Ha azonban elménkbe idézzük, hogy a fogalmak makacsul, évezredeken keresztül fennmaradnak, még ha folyamatosan változnak is, és hogy minden a fogalmakon keresztül és a fogalmakban történik a jelenben is, és a fogalmiság alapvetően határozza meg mindazt, ami a jövőben történik, akkor mindjárt megváltozik a helyzet. A tudomány fogalmakat használ, a mindennapi beszédben és kommunikációban a fogalmakra vagyunk utalva, nem tudunk gondolkodni fogalmak nélkül, nem vagyunk emberek, nem emberek vagyunk fogalmak nélkül. A fogalmi gondolkodás az ember egyik differencia specifica-ja. Robert Brandom szerint a diszkurzív és a nemdiszkurzív kreatúrák közti folytonosságnál fontosabb a diszkontinuitás, az ő szavaival, „a fogalmi és a nemfogalmi vagy fogalom előtti közötti diszkontinuitás fontosabb”, mint a folytonosság, ezért sokkal érdekesebb, hogy „mi különíti el a fogalomhasználókat a fogalmat nem használóktól, mint ami egyesíti őket”. 3 A fogalomhasználók elkülönülnek a világtól, éppen e sajátos gyakorlatuk által, ezért a fogalmak vizsgálata nélkül éppen azzal nem foglalkozunk, amik vagyunk, amik leginkább vagyunk – vagy amivé válhatunk. A filozófia kezdeteinél a fogalmak vizsgálata áll, és amikor Platón ideatanáról hallunk, az valójában Platón fogalomtana. Alapvető kérdése, hogy mik is ezek a valamik, entitások, 3

Brandom, R. (2000): Articulating Reasons. Cambridge, MA, Harvard University Press. „Discontinuities between the conceptual and non- or preconceptual are to the fore. … I am more interested in what separates concept users from non-concept users than in what unites them.”

7

amelyeket a nyelv használatán keresztül juttatunk el egymáshoz, és amelyek megtapadnak agyunkban, vezérelve gondolkodásainkat és cselekvéseinket. Sőt bizonyos értelemben alkotják ezeket, és azonosak gondolkodásunkkal és cselekvésünkkel. Mindezek után nyilvánvalónak tűnhet, hogy amennyiben bármilyen emberi vállalkozást vizsgálni kívánunk, az ahhoz tartozó, azokat alkotó fogalmakat kell megvizsgálnunk. 3. Cselekvéselmélet Davidson szerint a cselekvések szándékos események, és akkor állíthatjuk, hogy valaki egy cselekvés ágense, ha le lehet írni olyan aspektus alapján, amely azt intencionálisként fogja föl. 4 Az intencionalitás feltétele a fogalmiság, vagyis hogy a cselekvő tud arról, hogy mit cselekszik és akarja is azt a cselekvést, amelyről fogalmilag meg tudja mondani, hogy micsoda, azaz milyen szerkezettel rendelkezik. Honnan hova kíván eljutni, milyen állapotból milyen másik állapotot kíván előidézni, és mindezt milyen módon, milyen eszközökkel. Nem is beszélhetünk cselekvésről, legfeljebb eseményről, ha nincs fogalmi tudás a következő mozgásokról, melyeket éppen a fogalmak határoznak meg. E fogalmak még nem valóságosak a valóságosság közvetlen fizikai, oksági vagy tárgyi értelmében, hanem pusztán az elmében és a kommunikációban vannak, mint a szándék összetevői és irányának meghatározói. Ám, Platón és sok filozófus szerint a fogalmak valóságosabbak mint a fizikai tárgyak, hiszen képesek a világ átalakítását iniciálni – természetesen a gondolkodók, a fogalom birtoklóinak hatékony együttműködésével. A legegyszerűbb cselekvésnek nevezhető emberi aktivitás fogalmakkal, még nem cselekvés jellegű entitásokkal indul, ezek annak feltételei. Más szóval, minden cselekvés először ideális, és csak azután reális. 4. Társadalom és utópia A társadalom az ember cselekvésének helye és összessége. A társadalom a végtelen egyéni cselekvés eredője, valamilyen módon cselekvés-struktúrájú. Létrehozott, és folyamatosan hozzák létre. Éppen azért, mert kialakított, a társadalmat és a politikai berendezkedést tovább lehet alakítani és meg lehet változtatni. Az alakíthatóság és megváltoztathatóság a felvilágosodás óta nyilvánvalónak számít, mint ahogy a társadalom cselekvésből eredése is. Ez viszont azt is jelenti, hogy a társadalom alapszerkezete és működésmódja cselekvés-jellegű. Ahogy egy cselekvés eredeténél fogalmaknak, ideáknak vagy ideáloknak kell lenniük, minden cselekvések összességéből kialakult intézményesült társadalom esetében is ez a helyzet, habár ez az összefüggés csak a felvilágosodás korában tudatosult. Kellenek fogalmak, elgondolások ahhoz, hogy mit is akarunk, mit szándékozunk, milyen társadalmat kívánunk létrehozni. A kívánt, a remélt, a jónak tartott társadalmat szokták utópiának, az elgondolást utópikusnak nevezni. Még ha az utópikus gyakran ironikus vagy elutasító felhangot kapott is a köznapi beszédben, és álmodozókhoz rendelték a fogalmat, a modern demokráciák akarva-akaratlan utópiákból erednek, elgondolásokból, hogy milyen módon is lenne jó együttélni.

4

Davidson, D. (1980): Essays on Actions and Events. Oxford, Clarendon, 43-62.

8

5. A jó együttélés A jó együttélés antik görögök által kezdett elgondolása természetesen számos kérdést vet föl, kezdve azzal, hogy mit is értünk a „jó” fogalmán. Nem kevesen hajlamosak azt állítani, hogy ezen nem érdemes gondolkozni, mivel úgysem tudunk közös nevezőre jutni, hogy mi a jó. A bökkenő az, hogy akkor viszont abban sem abban nem tudunk megállapodni, hogy mely cselekedeteket tartunk végrehajtandónak és melyeket nem, azaz mely cselekedetek jók és melyek nem, de abban sem, hogy milyen közösséget kívánunk létrehozni. Ezek ugyanis alapvetően függenek attól, hogy mit tartunk jó cselekedetnek és jó közösségnek, és csak ha ezt meghatároztuk, tudunk ténylegesen jó cselekedeteket végrehajtani és hozzáfogni vagy részt venni egy jó vagy legalább is jobb társadalom és politikai struktúra kialakításában. Jogos tehát a kérdés fölvetése, melyik az elképzelhető legjobb világ, Utópia, amelyben mindannyian szívesen élnénk. Egyáltalán találhatunk a gondolatban ilyent? Nem inkább azt kell gondolnunk, hogy ami az egyik embernek jó világ, az a másiknak nem az? Amelyikben az egyik ember szívesen élne, lehet, hogy a másiknak nemkívánatos vagy elviselhetetlen lenne. De még ha közelítőleg hasonló világot tartanánk is jónak, a finomhangolásban egészen biztos, hogy jelentős különbségek lennének. A legjobb társadalmat úgy tudjuk meghatározni, hogy a lehető legjobb intézményi szerkezetét állapítjuk meg, avagy inkább arra vagyunk tekintettel, hogy előreláthatólag hol alakul a lehető legjobban a lehető legtöbb egyén sorsa. Utópiának nyilvánvalóan nem az abszolút legjobbnak, hanem optimálisnak kell lennie, tehát amely a javakat maximálja, és amelyről úgy érezzük, hogy szeretnénk, hogy gyermekeink, vagy legalábbis unokáink majd éljenek. 6. Képzeletbeli világ mint a társadalmi proceduralitás meghatározója A minden ember számára lehető legjobb világ nincs itt, tehát csak a képzeletben létezik, és létezhet – jelen időben. A képzelet alapvető jelentőségű a jó társadalom kialakításában, melyet ma konszenzussal és összefoglaló módon demokráciának neveznek. Richard Rorty azt állította, hogy az értelmiségiek legfontosabb képessége, hogy fejlett a képzeletük, és el tudnak képzelni még jobb társadalmat a fennállónál, még akkor is, ha, mint számtalanszor hangsúlyozza, szerinte lezajlott az utolsó politikafilozófiai fogalmi forradalom. Akár úgy is értelmezhetjük Rortyt, hogy a demokrácia legjobb értelmiségijei utópisták, vagy legalább is olyanok akik folyton utópiákat gyártanak. A legjelentősebb amerikai filozófusok a pragmatikus hagyományban Emersontól Deweyn keresztül Rortyig meg voltak győződve, hogy az amerikai alkotmány a lehető legjobb társadalmi együttélési formát rögzítette, és az eljövendő korok feladata ezt az alkotmányt tartalommal, azaz élettel feltölteni. Az amerikai alkotmány valójában procedurális utópia. Megfogalmazza, hogy milyen is lenne az ideális társadalom politikai formája, és ezt a formát mint kötelező alapot, mint minden jogalkotás, bíráskodás és cselekvés fundamentumát definiálja. A forma aztán úgy működik, hogy anélkül, hogy számítania kellene a társadalom tagjainak morális együttműködésére, garantálja minden jogi aktussal az ideális állapot, tehát az utópia felé történő elmozdulást.

9

A társadalomjobbító képzelet működtetésére számtalan kísérletet látunk az amerikai politikai filozófiában. Robert Nozick például az utópiát egy gondolatkísérlettel építi föl, Rorty inkább a kulturális politikában látja az utópikus politikai lehetőségét. 7. A demokrácia utópiája (Robert Nozick) Robert Nozick azt a gondolatkísérletet javasolja,5 hogy gondoljunk el egy legjobb világot, és próbáljuk meg elképzelni, hogy benne maradna-e a többi ember. Feltételezzük ugyanakkor, hogy minden ember elképzeli a maga ideális világát, és azt is hozzá próbálja képzelni, hogy abban benne maradnának-e a többiek. Ha arra a következtetésre jutunk, hogy a világunkból kivándorolnának az emberek, akkor helyesen tesszük, ha az elképzelt legjobb világ modelljét felülvizsgálnánk és olyant próbálnánk meg elképzelni, melyben a többi ember is benne maradna. Ez egy iteratív folyamat, melynek során, ha kellő számban megvizsgáljuk az általunk létrehozott társadalmat, reményünk lehet, hogy eljutunk egy olyan állapotba, amelyből nem kivándorolni, hanem amelybe inkább bevándorolni akarnak. Ez azt is jelenti, hogy ha eljutunk egy olyan állam elgondolásához, melyből feltehetőleg senki nem akarna elmenni, az azt is jelenti, hogy nem tudunk annál a társadalomnál vagy államnál jobbat elképzelni. Az ilyen társadalmat egyesülésnek (association) nevezi, szemben a keletberlinnek (east-berlin) nevezett egyesüléssel, ahonnan ugyan kivándorolnának, de a rendszer nem engedi őket. Az ilyen nyilvánvalóan éppen ellentéte a legjobb elgondolható világnak, mely megengedi a kivándorlást, csak éppen senki nem akar onnan elmenni. Nozick csak néhány tulajdonságát adja meg az ilyen ideálisként elgondolt társadalomnak. Egyik,hogy nem hozható létre olyan egyesülés, ahol önmagunkat képzeljük el abszolút uralkodónak. A többi ember ehhez képest azt gondolja, hogy inkább olyanban élne, ahol nincs abszolút uralkodó, és így az általuk szabadon elképzelt társadalomban első közelítésben mindenki benne lenne, kivéve mi magunkat, akik abszolút uralkodónak képzeljük magunkat. Az abszolút uralkodó, az egyeduralkodó egyedül maradna egy olyan egyesülésben, amelyet az emberek maguk szabadon választhatnak. Természetesen mindenki uralkodója bizonyos értelemben önmagának, sőt kis túlzással mindenkit önmaga abszolút uralkodójának nevezhetnénk. De az ideális társadalom, Nozick utópiája éppen úgy konstituálódik, hogy az önmaga ura ember fölismeri, hogy minden más ember is önmaga ura, és az uralkodók közti konfliktus csak a szabad megegyezéssel, a kölcsönös respektussal lehetséges. Nozick szerint továbbá egyetlen egyesülés sem fog olyan személyt önként befogadni, amely többet akar kapni, mint amennyit maga be kíván adni. Ha egy személy ezzel a szándékkal vagy elvárással kíván belépni a közösségbe, az nem fogja őt befogadni. Hasonlóan, én sem lépek be egy egyesülésbe, amely kevesebbet kínál nekem, mint amennyit én neki. Egy ideális társadalomban a társadalom ugyanannyit ad egyes tagjainak, mint amennyit azok adnak neki. Ez az egyesülés stabilitásának feltétele. Az általam elképzelt ideális és szabad világban, ha nem azzal számolok, hogy ugyanannyit kapjak az egyesüléstől, mint amennyit én adok neki, hanem többet, akkor a többi tag el fogja hagyni az általam elgondolt egyesülést, és olyant választ, amelyben nem követelnek tőle többet, mint amennyit ő kap. Ha az általam létrehozott egyesülést elhagyják, akkor mindaddig kell új és új utópiákat kitalálnom, míg el tudom 5

Nozick, R. (1974): Anarchy, State and Utopia. New York, Basic Books, 299.

10

gondolni, hogy minden szabad ember bent marad, miközben mindannyiuknak lehetőségük van szabadon a maguk utópiáját kigondolni, és abban engem, és a többi embert benne elhelyezni. E szabadon kigondolt utópiák konvergálni fognak hosszú távon, hiszen minden egyes ember előnyét garantálják, egyenlő módon. Nozick utópikusnak az öntudatos, önmagukat és önmaguk sorsát meghatározó és irányító individuumokból álló társadalmat tartja ideálisnak vagy utópikusnak, mely minimális államot hoz létre. Ez az állam csak formális lehet, és a legszükségesebbre kell szorítkoznia: minden egyes ember szabadságának garantálására, a veszélytől való megóvására. Az emberek életébe semmiféle tartalmi, ideológiai meghatározást vagy kényszert nem vihet, mert ezzel a szabadságot, és az önkéntességet csorbítaná – és elindítaná a valóságos vagy képzeletbeli kivándorlók áradatát, destabilizálva önmagát. A jó világról fantáziálhatunk, de való világ egész más – mi értelme van akkor mindennek? Minden egyes ember más, hogy akarhatnánk egyetlen társadalmat létrehozni számukra? Ráadásul, a történelem során számos társadalmi formát kipróbáltak, sok köztük sikeres volt, de egyikről sem mondhatjuk, hogy maradéktalanul megfelel az ember időtlen vagy örök természetének. Az utópisták erre azt válaszolják, ha nem törjük állandóan a fejünket egy jobb társadalmon, akkor nem is lesznek soha jobbak a fennálló viszonyok. Nozick szerint az államnak minimálisnak kell lennie, a szabadságot és az ezzel járó emberi kreativitást maximálisan tiszteletben kell tartani. Ha az állam több, mint minimális, önálló életet kezd élni, Leviathán lesz, és az emberektől adó formájában elvonja az erőforrásokat, hogy olyan funkciókat vegyen át,amelyeket a legjobban az egyének maguk oldanának meg. Nozick utópiája a minimális állam, mely „sérthetetlen egyénekként kezel bennünket, mint akiket mások nem használhatnak bizonyos módokon eszközökként vagy szerszámokként vagy forrásokként; úgy kezel bennünket, mint személyeket, amelyeknek egyéni joguk van azzal a méltósággal, amely ezt létrehozza. Azáltal, hogy tisztelettel bánnak velünk, tiszteletben tartván jogainkat, megengedik számunkra egyénileg vagy más, szabadon választott személyekkel közösségben, hogy megválasszuk életünket és megvalósítsuk céljainkat vagy önmagunkról alkotott koncepciónkat, amennyire tudjuk, miközben más olyan egyének szabadon együttműködnek velünk, akik ugyanazzal a méltósággal rendelkeznek, mint mi. Hogyan merészelne bármely állam vagy egyének csoportja ennél többet tenni. Vagy kevesebbet.” 6 A demokrácia ennek a vágya, e vágy feltöltő képzelete, utópiája. Csak ennek a demokráciának lehet jövője: ki akarhat ennél többet. Vagy kevesebbet? A szerző: Dr. Boros János, egyetemi tanár, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Filozófia Tanszék 6

Nozick, R. id. mű 333-334. „The minimal state treats us as inviolate individuals, who may not be used in certain ways by others as means or tools or instruments or resources; it treats us as persons having individual rights with the dignity this constitutes. Treating us with respect by respecting our rights, it allows us, individually or with whom we choose, to choose our life and to realize our ends and our conception of ourselves, insofar as we can, aided by the voluntary cooperation of other individuals possessing the same dignity. How dare any state or group of individuals do more. Or less.”

11

Gál László: Enciklopédia-utópiák Eléggé szokatlan az enciklopédia fogalmának társítása az utópia fogalmával. Már csak azért is mert a Morustól és a Campanellatól stb. általánosan ismert utópiák egész társadalmi rendszerek elé állítottak követendő modellt. Sajnos egyiküket sem alkalmazta sehol és senki. Tehát lényeges jegyüknek tekinthetjük szinte imaginárius voltukat, azaz a fantázia terén helyezkedtek el anélkül, hogy reális extenzió támasztotta volna őket alá. Az utópia szavának etimológiája a görög „u” tagadószóból és „toposz” helyből tevődik össze. Szó szerint „nemhelyet”,„helynélkülit” azaz olyan helyet jelöl, amely nincsen meg sehol, röviden „seholsincs”. Milyen igény hívta életre az utópiát? Legfontosabb a társadalomkritika volt, de ezt a lehetséges eszközök közül (politika, filozófia) sajátosan az imaginárius terén vitte végig. Az A társadalomban sok kivetnivalót talált és ezt olyan nemlétező, elképzelt B társadalom-modellel tette, amiről bebizonyosodott, hogy megvalósíthatatlan. Az utópiafogalom szerkezetének feltárásában kiemelhető tehát ennek kapcsolata az imaginárus értelmével, a változás előidézésének szándékával, valamint azzal, hogy nem rendelhető hozzá részben vagy egészében valamilyen reálisan létező elem. Azaz az utópia jelölete részben vagy teljesen üres. E vázlatos fogalmi körülírás is megmutatja, hogy az utópia fogalma mennyire homályos. Az enciklopédiákkal kapcsolatosan pedig azt eredményezi, hogy társíthatókká vállnak vele. Ekképpen az enciklopédia is lehet egyszerűen a képzelet szüleménye (imaginárius), bizonyára változtatni akar (kérdéses, hogy milyen távon és milyen eredménnyel) és részben vagy egészben üres jelöletű (azaz megvalósítható vagy sem). Dolgozatunk megkíséreli végigjárni az utóbbi 350 év néhány enciklopédia-modelljét, feltárni ezek megszerkesztésének főbb kritériumait, valamint levonni azon következtetéseket amelyek ezen elemzésekből szükségszerűen adódnak. Magyar Encyklopaedia Kezdjük a magyar vonatkozásban első lényegesenek számító enciklopédiával, Apáczai Csere János 1654-ben készült Magyar Encyklopaediájával. Megalkotásával Apáczai szándékában az volt, hogy kora elmaradott Erdélyének egy modernizációs folyamatát indítsa el, kezdetben a tudás, az ismeretek terén. Ez egy kimondottan „felvilágosító” szándék volt. Hozzávéve azt a általa tudatosan követett célt, hogy az ismeretek átfogó társadalmi terjesztés tárgyát kellett volna képezzék egyértelműen helyezhetjük Apáczait a felvilágosodás európai áramlatába. Az Encyklopaedia felépítése a kartéziánus kettős igazság gondolatának alárendelt. Megalkotásának csakis abban az esetben volt értelme amennyiben az Isteni (teológiai) igazság mellett helye volt a tudományos igazságoknak is. Az igazságok e két osztálya nem hatotta át egymást. Következésképpen szerkezeti felépítése három nagy részre tagolódott. A metodológiai tudományok osztályára, ami a filozófiát és a logikát foglalta magába. A természettudományok osztályába az aritmetika, geometria, fizika, kozmogónia, kozmográfia,

természetrajz és a „mérnöki tudományok” területéről kerültek be ismeretek. A harmadik osztályt nevezhetnénk a társadalomtudományok osztályának, mivel ide a történelem, a családdal, az iskolával és az állammal kapcsolatos ismeretek, illetve a politikai és teológiai ismeretek kerültek bele. Ezen szerkezet nem Apáczai szerzeménye, hanem követte vele a korára jellemző osztályozást. Az Enciklopaedia megalkotásához Apáczai ki kellett válogassa azokat a műveket amelyek szerkesztési szempontjainak megfeleltek, jellemzőek voltak és ezeknek a részleteit át kellett dolgozza egy szinte nemlétező tudományos magyar nyelvre. Ezért mondhatjuk el, hogy Apáczaival együtt jött létre a „Magyarul megszólaló tudomány” 1. Így ha szintetizálni akarjuk az Encyklopaedia megalkotásának kritériumát, akkor ez az egybegyűjtés és válogatás laza kritériuma szerint történt. Az ilymódon megalkotott korabeli enciklopédiáknak nem sikerült az egyre szaporodó ismeretek rendezésének olyan modelljét adnia, amely időtállónak bizonyult volna. Az egybegyűjtés kritériumának esetleg az olvasókönyv, a szöveggyűjtemény (reading) máig művelt formája biztosított időtállóságot. Következésképpen az Apáczai-féle enciklopédia-modellről a történelem lemondott. A zárt deduktív rendszer modellje Zárt deduktív rendszereknek nevezik azokat a rendezett ismeretrendszereket, amelyekben elismerik a kezdeti, kiinduló igazságok egy bizonyos osztályát, ahonnan újabb igazságokat kalkulatórikusan nyernek. A XVII. és a XVIII. században a kalkus ideális formáját a matematikai kalkulus képezte, azt amelyhez minden kalkulatórikus eljárás mérte magát. Ezen modell ihlető forrásai a geometria axiomatizált formája és „számítsunk” (calculemus) ideálja jelentették. Az így összeálló rendszerben az új igazságok, elképzelésük szerint számítás útján lettek volna nyerhetők. Következésképpen a rendszer a kalkulus (számítás) kritériuma szerint zárt. A továbbiakban két figyelemre méltó korabeli idevonatkozó tervet vázolunk fel. Mindkettőnek célkitűzése az ismeretek valamilyen módon való rendezése volt és ennek megvalósítási útját a zárt deduktív rendszerekben látták. Két nem megvalósított tervről van szó. A végén pedig megpróbáljuk megtalálni annak okát, hogy miért kellett lemondani az ismeretek ilyesfajta rendezéséről. Descartes: Mathesis universalis Descartes alapfelvállalása a kettős igazság gondolatában állt. Ilyen irányban fejtette ki tudományos és filozófiai munkásságát. Anélkül, hogy itt a részleteire kitérnénk, ki kell emelnünk azt, hogy tudományos tevékenységével szeme előtt egy olyan „Mathesis universalis” megalkotása állt, ami magyarázatot adhatott volna a tér és a mozgás egyetemes kérdéseire. Ezen „egyetemes diszciplína” ihlető forrása a geometriában lett volna fellehető, mivelhogy korának meghatározó tudományos racionalitási modelljét éppen a geometria képezte. Már csak azért is, mert ekkorra még mindig Euklidész axiomatizál síkmértana 1

Utalás a Péntek János (szerk.) (2004): Magyarul megszólaló tudomány. Lucidus Kiadó, Budapest kollektív konferenciakötet címére.

13

képezte a követendő ideált. Descartes Mathesis Universalisának alapfogalmai a rend és a mérték voltak. Felépítésében követte volna síkmértan axiomatikus formájának követelményeit. Azaz a nem véletlenszerűen kiválasztott kiinduló igazságokból számítás útján bontotta volna ki a tér és a mozgás összes többi igazságát. Más szóval lényegében rendezte és rendszerezte volna a meglévő és az eljövendő emberi tudást. A meglévő ismeretek rendezési kritériuma tehát a számíthatóság lett volna. Ez viszont kiegészült azzal az „ars invendi”-vel ami a radikálisan új ismeretek megjelenéséhez vezettek. Mivelhogy Decartes esetében is az ismeretek rendszerezéséről és rendezéséről volt szó ennyiben hasonlónak tekinthető a korában megoldásra szoruló enciklopédia-probléma kérdésköréhez. Csakhogy az Apáczai-típusú megalkotási mód eléggé laza és nem szisztematikus volt, ezt Descartes terve annyiban múlta fölül, amennyiben rendszerében az ismeretek között kalkulatórikus megalapozási mód létezett és ezzel rendezettségben és koherenciában lépett előre. Hiányossága viszont abban állt, hogy megvalósítatlan terv maradt. Leibniz Előre kell bocsátanunk, hogy G. W. F. Leibniz hatalmas hagyatékának feldolgozása még mindig folyamatban van. Életében nagyon keveset publikált, viszont 15.000 levelet illetve 40.000 oldalnyi kéziratot hagyott maga után. Ennek ellenére terve rekonstruálható. Egyik fennmaradt levelében ezt írja: „Az Enciklopédia az emberi ismeretek korpusza, amelyben a fontosabbak rendezve vannak. Ha ezen Enciklopédia az általam javasolt rend szerint jönne létre, akkor egyben a Characeteristica is teljes egészében meglenne.” 2 Leibniz élete folyamán több írásában visszatért a deduktív enciklopédia gondolatához. A fenti idézet a Characteristica Universalis című műre utal. Ebben egy új, a természetes nyelvtől különböző nyelv egyetemes mesterséges nyelvre utal. Ennek részleteit nem sikerült kidolgoznia. E nyelv elsődleges jelei hasonlítanának az egyiptomi és kínai hieroglifákhoz, vagy az asztronómusok és vegyészek szimbólumaihoz. Másodlagos szimbólumai pedig az aritmetikai és algebrai szimbólumokhoz. Az elsődleges jelek azért kell mások legyenek mint a megszokott ábécé jelei, mert magukból a formájukból ki kell lehessen következtetni az általuk tükrözött fogalmakat, azaz ikonikusak kell legyenek. Az elsődleges szimbólumokat végzett műveletek az aritmetika és az algebra műveleteinek mintájára kellett volna működjenek. Így jött volna létre az általa eltervezett Calculus ratiocinator. Általa Leibniz feltalálta a logikai kalkulust és implicite ennek néhány törvényét. Követve Leibniz algebrizált logikájának lépéseit az egyszerű igazságokból kiindulva, kombinációk útján újabb igazságokra lelhetünk. Végeredményben axiomatikusan. E hatalmas munka végeredménye az összes ismeret rendezése lett volna és egyben újak nyerésének módja is. Tehát egy Enciklopédia. Sajnos Leibniz nem valósította meg tervét minden részletében. Egyrészt azért mert vázlatos volt, másrészt azért mert egyetlen ember erejét meghaladó hatalmas terv volt. E megjegyzésekhez hozzáadódik még az is, hogy jóval később, a XX. század derekán bebizonyosodott az, hogy az ilyen axiomatizált enciklopédiák megvalósítása elvileg lehetetlen.

2

Gerhardt, Phil., VII, B., III, 11.o

14

Gödel Kurt Gödel 1931-ben tette közzé azon tanulmányát, amelyben az artimetika axiomatizását tárgyalta. Ebben éppen Leibniz egy fiatalkori munkájából a De arte combinatoriaból ihletődött. De lássuk most röviden, hogy tanulmánya miként is vezetett eldönthetetlenségi és nem teljességi tételének megfogalmazásához. Kurt Gödel híres tételét két területen bizonyította. Az aritmetika területén arra vonatkozik, hogy adott aritmetikai kijelentés igazsága nem bizonyítható. Azaz az aritmetika axiomatikus felépítésének szándéka azt hozza magával, hogy mindig fogunk találni olyan aritmetikai kijelentést amelynek igazságértéke eldönthetetlen. Ez azt jelenti, hogy az illető axiomatikus rendszer ha eldönthető, akkor nem teljes, vagy ha teljes, akkor nem eldönthető. Más szóval, az aritmetika igazságainak összessége nem foglalható egyetlen axiomatikus rendszer kereteibe. A klasszikus kijelentéskalkulus területén Gödel a Principia Mathematica-típusú rendszerek eldönthetetlenségét igazolta. Az aritmetika eldönthetetlenségét Gödel egy hosszú és nehezen követhető bizonyításon keresztül mutatta ki. Emiatt itt az egyszerűbb kijelentéskalkulusbeli bizonyítást mutatjuk be. A Principia Mathematica-típusú rendszeren belül viszont az aritmetika felépíthető. A Principia Mathematica-típusú rendszerek bizonyításában Gödel a következő jelölésekből indult ki: F (x) egy adott osztály jele, amelyet a benne szereplő predikátum határoz meg, Par (x) a páros számok osztályának jele, {α1, α2, …,αn,…} az osztályjelek halmaza, R az osztályjelek rendezési relációja, n az osztályjel helye a sorozatban. A principia Mathematica-típusú rendszerekben definiálható mind az osztályjel, mind a rendezési reláció fogalma. [α, n] az α osztályjel helyettesítését jelenti az n hellyel. Így például ha P(x) a 10. helyet foglalja el, ezt úgy jelöljük, hogy [Par (x) ; 10] ≡ Par (10) , ami egyben egy igaz kijelentés. Ellenben a 13. helyre vonatkozóan a [Par (x) ; 13] ≡ Par (13) , egyben egy hamis kijelentés. Legyen K a természetes számok halmaza, amelyben a érvényes a következő definíció: (1) n ∈ K ≡ ~Bew [R (n) ; n], ahol Bew a német Beweisbar rövidítése és magyarul bizonyíthatót jelent, a ~ jel pedig a negáció jele. Legyen továbbá S, K osztályjele az osztályjelek halmazában, S rendezési kifejezése pedig S = R (q) . Eszerint [S; q] azt jelenti, hogy q ∈ K. A továbbiakban a gödeli bizonyítás célja az, hogy kimutassa [R (q) ; q] eldönthetetlenségét. a) Tételezzük fel, hogy

15

Bew [R(q) ; q], ami azt jelenti, hogy q ∈ K. A bizonyítás első lépésében q ∈ K ≡ ~ Bew [R (q) ; q], amit (1)-ből kaptunk, úgy hogy n-et helyettesítettük q-val. Innen a második lépésben azt kapjuk, hogy ~ Bew [R (q) ; q], az előző lépésből, felhasználva a modus ponens következtetési szabályát. Ez viszont ellentmond feltételezésünknek. b) Tételezzük fel, hogy ~ Bew [R (q) ; q], ami azt jelenti, hogy q ∉ K. Itt első lépésben azt kapjuk, hogy q ∉ K ≡ ~ ~ Bew [R (q) ; q], szintén az (1)-bõl, ahol n-et helyettesítettük q-val. Alkalmazva a modus ponens következtetési szabályát, illetve a kettõs negáció törvényét azt kapjuk, hogy Bew [R (q) ; q]. Ez szintén ellentmond, ezúttal második feltételezésünknek. A bizonyítás eredményeképpen azt nyertük tehát, hogy [R (q) ; q] állítása és tagadása, azaz hamissága és igazsága egyformán bizonyítható, tehát eldönthetetlen. Általánosítva az állíthatjuk, hogy kaptunk egy olyan p kijelentést, amely önmagáról állítja azt, hogy bizonyíthatatlan. Szimbólumokkal: p = Ind. (“ p “), ahol Ind. az indemonsztrábilis rövidítése. Végigkísérve ezt a Gödeli bizonyítást nem lehet nem észrevenni, hogy feltételezése és eredménye hasonlít a hazug paradoxonához. Értelme szerint pedig azt fejezi ki, hogy egy “végtelen hurokba”, vagy “ördögi körbe” vezet. Ennek feloldása pedig lehetetlen a megfogalmazás tárgynyelvi szintjén, ami miatt csak egy magasabb szintű, metanyelvben lehetséges. Abban az esetben pedig, ha olyan „p” kijelentést kaptunk, amelynek igazsága eldönthetetlen az adott rendszerben, azonnal adódik a kérdés, hogy vajon egyetlen más rendszerben sem lehetséges ez. De igen. Midig találhatunk olyan más rendszert amelyben a “p” kijelentés igazsága bizonyítható, de ehhez fel kell építeni azt a más rendszert. Más szóval a rendszerek váltogatása elengedhetetlen feltétele annak, hogy minden igazságot

16

bizonyíthatóvá tegyünk. Ennek fordított megfogalmazása pedig az, hogy egyetlen rendszerbe sem foglalható bele minden igazság. Levonhatjuk most a zárt deduktív rendszer modellje szerint készült Enciklopédiákkal kapcsolatos következtéseket. Láthattuk, hogy mindkét esetben a matematika területéről származó ihlető forrással rendelkeztek. Descartes esetében ezt a geometria, Leibniz esetében pedig az aritmetika. Leibniznek sikerült valamelyest meghaladni az aritmetikai mintát és továbbfejlesztette ezt algebrai logikai igazságszámítási módszerré. Világosan kiderült az, hogy egyik nagyhorderejű terv sem valósulhatott meg, első felállásban azért, mert túl nagy feladat volt egyetlen ember számára, másodsorban (miként Gödel bizonyította) azért, mert elvileg lehetetlen. Kielégítik-e az utópia fogalmának felvázolt értelmét? Úgy látszik, hogy igen. Éncyclopédie Az 1751 és 1772 között kidolgozott Nagy Francia Enciklopédia Diderot és d’Alembert vezetése alatt készült el. A 21 év leforgása alatt megalkotott mű több lényeges újdonságot hozott magával. Először is megszerkesztésének kritériuma teljesen mellőzte a kor matematikai racionalitási modelljét. Helyébe a sokkal egyszerűbb ábécé sorrendet állította. Ez arra késztette az Éncylopédie szerkesztőit, hogy azonosítsák mindazon ismereteket amelyek fontosságuk folytán a műben címszavakként helyet kell kapjanak. Ellenben terjedelménél fogva erre nem vállalkozhatott csak egy egyedüli szerző. Következésképpen ki kellett alakítani azon avatott munkatársi gárdát, amely ezen munka elvégzésére képes volt. Innen származott az Éncyclopédie másik újdonsága, éspedig az, hogy elkerülhetetlenül a kor szakavatott tudományos és művelődési személyiségeinek közös munkája hozta világra. Szemben az előző enciklopédiákkal ez egy kollektív mű volt, valóságos „üzem”. Többszöri kiadásnak eredménye az lett, hogy sokkal átfogóbb társadalmi méretekben vált terjeszthetővé. Következésképpen betölthette a kor szellemében domináló felvilágosító szerepet, mivel egybegyűjtötte és társadalmilag hozzáférhetővé tette kora ismereteinek tárát. Az Écyclopédie megalkotási modellje éppen egyszerűsége folytán vált követendő példává. Ezen egyszerűség annyira hatékonynak bizonyul, hogy az elkövetkezendő korok, napjainkig menően időtállónak bizonyult, sőt kiterjedt a szakágazatokra is, mivel mára már senki sem lepődik meg azon, hogy létezik biológiai- vagy logikai stb. lexikon. Éppen ezért az Écyclopédie nem tekinthető utópiának. Wikipédia Jelenleg a világhálón több mint 50 on line ingyenesen hozzáférhető enciklopédia van jelen. Nem vállalkozunk itt, de szempontunkból nem is szükséges mindezek végigvizsgálta. Szemügyre vesszük kissé a Wikipédia nevűt. Elnevezése a Haiti szigetek lakosainak nyelvén wiki wiki = gyorsan, gyorsan szavából ered. Létrejöttét 2003-tól számítják, amikoris létrehozták az ezen enciklopédia létrejöttét elősegítő alapítványt. Alapvetően ezen enciklopédia is követi azon sztenderdeket, amelyeket az Écyclopédie az ábécé sorrenddel kapcsolatosan megállapított. Jelenleg több mint 14 millió címszóból, 17

amiből 3,6 millió angol nyelvű. A többi címszó a világ többi nyelvén van, magyarul például több mint 115.000. Innen máris kiderül egyik fontos sajátossága, éspedig az, hogy soknyelvű, azaz miden felhasználója szabadon teheti ezt, azaz mindenki felé nyitott. Ekkora hatalmas ismeretanyag összesűrítését egyetlen munkába az internet korlátlan tárolási lehetőségei teszik megvalósíthatóvá. Továbbá az ábécé szigorúan vett sorrendjét az módosítja, hogy számos link (kapcsolat) által azonnal letölthető az enciklopédiában szereplő bármely címszó. Tehát maga az enciklopédia fogalmak és nevek hálózatának sorozatai. A címszavak szövegének megszerkesztése tükrözi a véleménykülönbségeket, de az enciklopédia egésze közös terv eredménye. A véleménykülönbségek abból erednek, hogy mindazok akik felhasználják egyben szabadon módosíthatják is. Tehát az enciklopédia sohasem egy végleg elkészült mű, hanem állandó fejlesztés alatt áll. Végeredményben az enciklopédia nem ismer el semmilyen magasabb autoritást sem, azaz teljesen demokratikus. Az állandó bárki általi módosíthatóság képezi azt gyenge pontot amelyben ez a világraszóló terv megtámadható. A mindennemű autoritás hiánya miatt bárki a legelképzeletetlenebb badarságokat viheti be az enciklopédia anyagába. Ez ellen úgy védekeznek, hogy a felhasználóktól megkövetelik a tisztességet. De hogy ezen etikai követelménynek még nagyobb súlyt adjanak és az enciklopédiát megbízhatóbbá tegyék, az alapítvány mellett létezik az önkénteseknek egy olyan csoportja, amelyik ellenőrzi a módosításokat és esetenként megtilthatja őket. Milyen véleménnyel lehetünk az így megalkotott enciklopédiáról? Soknyelvűsége, korlátlan információtárolási lehetősége, állandó fejleszthetősége és sok munkatársa minden további nélkül pozitívumai közé tartoznak. Ellenben demokratizmusa olyan akadályokat emel, amelyek nagymértékben megkérdőjelezi azt, hogy elkészül az egész emberiség számára az az egész emberiség által készített enciklopédia, amely hosszútávon betöltheti azt a szerepet, amit egy enciklopédiának be kell töltenie. Tehát az, hogy utópia-e, el fog válni. Irodalom Apáczai Csere János (1977): Magyar Encyclopaedia. Kriterion, Bukarest Dumitriu Anton (1977): History of Logic (vol. III, IV). Abacus Press, Tunbridge Wells, Kent Enescu Gheorghe (1985): Dicţionar de logică. Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti Gál László (2000): Nyelv és logikusság, Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár Gál László (2003): Társadalom és logikusság. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár Gál László (2009): A kijelentések logikája. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár. Kneale, William – Kneale, Martha (1987): A logika fejlődése. Gondolat Kiadó, Budapest. Nagel, Ernest – Newmann, James R. (1985): A Gödel bizonyítás. In: Copi I.M. – Gould J. A. (szerk.): Kortárs tanulmányok a logikaelmélet köréből. Gondolat Kiadó, Budapest, 70 – 105. Péntek János (szerk.) (2004): Magyarul megszólaló tudomány. Lucidus Kiadó, Budapest http:// en.wikipedia.org/wiki/wikipedia:About

A szerző: Dr. Gál László, egyetemi docens, Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár

18

Barcsi Tamás: A szabadság problémája a negatív utópiákban

I. Bevezetés Írásomban jelentős 20. századi és kortárs irodalmi disztópiákból (Zamjatyin, Huxley, Orwell, Bradbury, Burgess, Merle, Atwood, Houellebecq műveiből) kiindulva a szabadság problémájának bizonyos aspektusait vizsgálom. Civilizációs félelmeink jelennek meg ezekben a regényekben, ritkábban a társadalmi rend teljes hiánya (pl. egy nukleáris háború utáni világ barbársága) és az „ember embernek farkasa” szabadsága, gyakrabban egy totális, embertelen rend adja a történet keretét. Embertelen lehet az a rendszer, amelyben az ember egyáltalán nem számít és alá van vetve valamely torz ideológián alapuló erőszakos elnyomásnak, de embertelen a teljes megtervezettség világa is: itt elmosódik az ember és a gép közötti határvonal, a technikai megoldások kizárják az egyéni szabadság érvényesülését. II. A jövő néhány víziója Nézzük meg, hogy milyen főbb víziókat találunk a leghíresebb 20. századi irodalmi negatív utópiákban: – Totális elnyomáson alapuló félelem-rendszerek. Valamely ideológián alapulnak, amely ideológia lehet egy Párt egyeduralmát alátámasztó eltorzult politikai eszmék keveréke, (George Orwell: 1984), vagy valamiféle szélsőséges vallási tan, mint Margaret Atwood: A szolgálólány meséje című művében a Bibliai-alapú (de nem keresztény) ultrakonzervatív államvallás. – A tökéletes technikai manipuláció világa. Az elnyomás nem erőszakon, félelmen alapul, hanem különböző (bio)technológiai megoldásokon, amelyek a születéstől (?) a halálig (?) meghatározzák az ember (?) életét. Persze, ha a születés helyett már a „lefejtés”, vagy a halál helyett a „lemerülés” fogalmai vannak érvényben, akkor kérdéses, mennyiben beszélhetünk még emberről. Ide kapcsolhatjuk Aldous Huxley: Szép új világ és Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége című művét. – Olyan rendszer is elképzelhető, amely az előző kettő keveréke. Jelen van a megfélemlítés, ugyanakkor a technikai manipuláció, a test megfegyelmezésének nem direkt eszközei is fontos szerepet játszanak a rend fenntartásában. Ilyen jövőt vizionál az első jelentős 20. századi negatív utópia, a Mi szerzője, Jevgenyij Zamjatyin, illetve Ray Bradbury a Fahrenheit 451ben (bár számos különbséget is találhatunk a két vízió között: Zamjatyin-nál a tudomány-alapú társadalomban mindenki szigorú rend szerint él, Bradbury-nél alapvetően a tömegszórakoztató eszközök alkalmazásával biztosítják, hogy senki se kérdőjelezze meg a fennálló rendszert). – Az anarchia állapotába vagy a törzsi társadalmak szintjére való visszasüllyedés. A civilizáció összeomlását követően a megmaradt emberek kis közösségekben próbálják túlélni a barbárság viszonyait. Nukleáris háború okozza ennek az állapotnak a létrejöttét Aldous Huxley: Majmok bombája és Robert Merle: Malevil című könyvében. Az előbbiben egy primitív, sátán-tiszteleten alapuló vallás kialakulásáról is olvashatunk.

19

Ezeken a negatív jövőképeken kívül természetesen még sok másikkal is találkozhatunk a 20. századi disztópiákban. Az általam említésre kerülő további művek közül igazán egyik fenti kategóriába sem sorolható Robert Merle Védett férfiak című disztópiája, amelyben egy nők uralta társadalom kialakulását írja le (leginkább az első csoportba tartozik), illetve Anthony Burgess Gépnarancs-a, ahol a cselekmény társadalmi hátteréről meglehetősen kevés részletet tudunk meg (lepusztult, sivár világ, amelyben erőszakos bandák garázdálkodnak). Egyértelmű, hogy minden disztópia írója a jelenből, a jelenben tapasztalható negatív társadalmi tendenciákból indul ki, és azt vizsgálja: milyen lesz a világ, a társadalom, az állam néhány évtized, évszázad múlva, ha ezek a tendenciák felerősödnek. Ha az előbb felsorolt, művek még ma is mondanak nekünk valamit (többet vagy kevesebbet), akkor ez azt jelenti, hogy az író által észlelt társadalmi problémákat még nem oldottuk meg kielégítően, vagy egyáltalán nem lettünk úrrá rajtuk, esetleg a vázolt jövőbeli rend bizonyos jellemzői már megvalósultak vagy kialakulásuktól tarthatunk. III. A kérdéses szabadság A negatív utópiák alapvető problémája a szabadság. Kell-e az embereknek a szabadság, ha számtalanszor bebizonyították, hogy nem tudnak élni vele? Egyáltalán a boldogságnak előfeltétele-e a szabadság? 1. Tudomány-alapú boldogság szabadság nélkül (Zamjatyin: Mi) A szabadság az állatokkal köt össze bennünket 1, olvashatjuk Jevgenyij Zamjatyin 1924-ben megjelent Mi (Mы) című könyvében, amely a tökéletesen racionális, tudományalapú Egységes Államba kalauzol bennünket. Itt minden csupa üveg, az emberek vagy inkább „számok” (hiszen nincsen nevük, számok alapján különbözetik meg egymást), a Rend-Tábla által meghatározott időbeosztás szerint élnek, „egyetlen millió kezű testbe egyesülve” mindenki ugyanabban a másodpercben ébred, ugyanakkor emeli szájához a kanalat az étkezéseken, indul sétára és tér nyugovóra. 2 Valamiféle szabadságra csak a napi két Magánóra alatt van lehetőség (16h-tól 17h-ig és 21h-tól 22h-ig), ekkor a szám eltöltheti idejét otthon az íróasztalánál, vagy sétálhat a sugárutakon rendezett sorokban az indulók ritmusára, esetleg szexuális tevékenységet folytathat. Házasság és család nincs, gyermektenyésztés folyik (a gyerekeket gépek segítségével nevelik fel), de mindenki bármelyik ellenkező nemű „számot” megrendelheti magának Magánórára az ún. szexjegyek segítségével. A teljesen átlátszó, üvegfalú lakásokban csak ekkor, az állatinak tekintett ösztönök szükségszerű, de szabályozott (a szexjegyek nem korlátlanul állnak rendelkezésre, azokat kiutalják) levezetésének alkalmain gördül le minden oldalon a függöny, egyébként mindenki rálát szomszédai életére. A Rend fenntartásában az Őrzők segítenek, akik mindenütt jelen vannak. Az állam szimbolikus vezetője a Jótevő, aki a Gépezetet működteti, amellyel szó szerint eltüntetik az Állam ellen vétőket (csak egy tócsa marad utánuk). A Gépezet működtetése fontos rítus, áldozatbemutatás az Államnak, a tudományra alapozott etika ünnepe, annak demonstrálása, hogy a „többség

1

Zamjatyin, 2008: „Igaz is, honnan vették volna az állami logikát akkor, amikor az emberek a szabadság, vagyis a vadak, majmok, a nyáj állapotában éltek.” 18. o. 2 I. m. 16. o.

20

diadalmaskodik az egyén, az összeg az egyes érték felett”. 3 Egy olyan civilizáció alakult ki tehát, amelyben nincs helye az álmodozásnak, a művészetnek (a propaganda-művészeten túl), a természetnek: az Egységes Államot a Zöld Fal, egy üvegből épült fal veszi körül és szigeteli el az őserdőtől (a Földön több ilyen elszigetelt civilizációs központ található). Azt nem tudjuk, hogy pontosan mennyit írunk, mindenesetre az Egységes Állam már 1000 éve létezik, létrejöttét 200 évig tartó háború előzte meg. A szabadság és a boldogság kizárja egymást: ha szabadság van egy társadalomban, az emberek nagy többsége nem boldog, az emberek boldogsága csak a szabadság megvonásával biztosítható (erre utal egy beszélgetésben az R-13-as, az Államot dicsőítő versek költője: most olyan állapotban vannak, mint Ádám és Éva a paradicsomban. Akiknek megvolt a választási lehetőségük: „vagy boldogság szabadság nélkül, vagy szabadság boldogság nélkül: harmadik lehetőség nincsen. S ők, az együgyűek a szabadságot választották – nos, érthető –, utána évszázadokon át vágyakoztak a bilincsek után. … S vége: újból itt a paradicsom. S mi ismét naivak és ártatlanok vagyunk, mint Ádám és Éva. Semmi zűrzavar, hogy mi jó és mi rossz: minden nagyon egyszerű, paradicsomian, gyermekien egyszerű.” 4). És persze nem akármilyen boldogságról van szó az Egységes Államban, hanem a matematikailag hibátlan boldogságról. Zamjatyin víziójának számos elemét megtaláljuk – más-más hangsúlyokkal – a 20. század két leghíresebb negatív utópiájában, Aldous Huxley 1932-es Szép új világ (Brave New World) és George Orwell 1948-ban született 1984 (Nineteen Eighty-Four) című könyvében. Szabadság egyik képzeletbeli világban sincs: amíg Huxley könyvében az elnyomás „lágy”, észrevétlen, manipulatív, célja az ártatlan emberek paradicsomi boldogságának biztosítása a tudomány eszközeivel, addig az Orwell-féle utópiában „kemény”, direkt, félelmen alapuló elnyomás uralkodik: boldogságról szó sincs, az irracionális rendszer célja a Párt („tiszta”, korlátozás nélküli) 5 hatalmának fenntartása. 2. A tökéletesen megtervezett boldogság (Huxley: Szép új világ) Huxley regénye is egy tudomány-alapú civilizációt ír le, ahol még kifinomultabb társadalmi technológiákat alkalmaznak, mint Zamjatyin Egységes Államában (meghatározó szerepe van a Szép új világ-ban az „embertenyésztésnek”: erről Zamjatyin is ír, de nem fejti ki részletesen, hogyan is történik mindez). F. után 632-ben járunk (az új időszámítás kezdetének azt tekintik, amikor Ford bevezette az első futószalagon gyártott gépkocsit, a T-modellt), a tíz ellenőr fennhatósága alatt működő Világállamban, ahol nincs nyílt erőszak, de van determináltság és manipuláció. A társadalom Alfa, Béta, Gamma, Delta és Epszilon kasztokra oszlik, az Alfák közé a legmagasabb, az Epszilonok közé pedig a legalacsonyabb rendű embereket sorolják. Hogy ki milyen kasztba fog tartozni, már embrionális szinten eldől. Ebben a világban sincs család és elevenszülés (az anya szó káromkodás, az apa nevetséges kifejezés), a mesterséges megtermékenyítést követően speciális palackokban, inkubátorokban nevelik az embriókat, illetve a magzatokat, majd lefejtik őket (ez helyettesíti a születést). A petesejteket nőkből kioperált petefészkekből (ezeket a nők önkéntesen ajánlják fel, az operációért hathavi fizetést kapnak) nyerik a Podsnap-féle eljárással, amellyel akár százötven érett petét is elő 3

I. m. 49. o. I. m. 65. o. 5 O’Brien használja a „tiszta hatalom” kifejezést Winston kínzásakor: „A Párt teljes mértékben saját maga miatt törekszik a hatalomra. Bennünket nem érdekel mások java; kizárólag a hatalom érdekel. Nem a gazdagság, a fényűzés, a hosszú élet vagy a boldogság; csak a hatalom, a tiszta hatalom.” Orwell, 1996, 290. o. 4

21

tudnak állítani egy petefészekből. Az alsóbb kasztokba kiválasztott embriók esetében alkalmazott Bokanovsky-eljárás segítségével a megtermékenyített petét mesterségesen osztódásra kényszerítik, így 8-96 embriót nyernek, ez azt jelenti, hogy akár 96 egyforma egyedet is képesek létrehozni (egy petefészekből így több ezer egyedet állítanak elő). A lefejtés előtt az embriókat – az adott kasztra jellemző tulajdonság kialakítása érdekében –, különböző hatások érik (pl. az Epszilon-embriók esetében oxigénhiányt idéznek elő, melynek következtében értelmi szintjük alacsony lesz). A lefejtés után a gyerekeket mesterséges körülmények között, kondicionáló központokban nevelik fel: ennek során erős hatásokkal megváltoztathatatlan, a kasztra jellemző reflexeket alakítanak ki az új egyedekben. Az erkölcsi nevelés eszköze a hipnopédia: amíg alszanak a gyerekek, mondókák formájában azokat a tulajdonságokat, magatartásformákat sajátítják el, amelyeket elvár tőlük a társadalom. Elvileg tehát kizárt a boldogtalanság, mivel az egyedek úgy vannak kondicionálva, hogy elfogadják sorsukat, de ha mégis elfog valakit a szomorúság, csak be kell vennie egy szóma tablettát, egyfajta boldogságpirulát, amitől újra jól érzi majd magát (ez korlátlanul rendelkezésre áll). Az öregedés és a betegségek elleni harcban is nagy sikereket érnek el ekkorra a tudósok: az emberek jó egészségben, aktívan élnek kb. 60 éves korukig (az öregség fiziológiai jellemzőitől is mentesülve), aztán gyorsan meghalnak. Úgy kondicionálják őket, hogy nem félnek a haláltól. Az állam jelszava: „Közösség, Azonosság, Állandóság”, itt mindenki a közösségért tevékenykedik, a rendszer megváltoztathatatlan, a kaszton belül mindenki azonos, sokszor külsőleg is. F. után 632-ben már nincsenek állandó emberi kapcsolatok (esetleg barátság, vagy valami arra emlékeztető), „mindenki mindenkihez tartozik”, minden nő és férfi szabadon létesíthet nemi viszonyt egymással, sőt ez kötelességük is, mert ha egy pár már régóta folytat viszonyt egymással, akkor erkölcstelenül viselkedik. A szerelmi szenvedélyt nem ismerik. A nők fogamzásgátlót szednek, hogy ne essenek teherbe (bár sokan erre eleve képtelenek), ha ez mégis megtörténne, az abortusz központok megoldják a problémát. Alapvető szertartás a Szolidaritási Tiszteletnap, amelynek során valamiféle Felsőbb Lény előtt hódol az összegyűlt 12 ember, és az egységet, az egymáshoz való tartozást fejezik ki: a szertartás egy orgiában végződik, amikor mindenki mindenkivel szeretkezik (Orgia Forddal), a Legfelsőbb Lény az egymásban feloldódó emberekben testesül meg. A tudományos kutatásokat az állam korlátozza (az olyan felfedezéseket nem támogatják, amely megingathatná a társadalmi stabilitást), nincs vallás és művészet (a szórakoztatás céljára létrehozott „alkotásokon” kívül), de számos kikapcsolódási lehetőség áll rendelkezésre, pl. televízió, tapi-műsorok, illatorgona, táncos, zenés helyek, ahol szexofonok szólnak, sportpályák, elektromágneses golf. Mindenki egyfajta „derűs tudatlanságban” él, ahogy Mustapha Mond, az egyik világellenőr fogalmaz: „Az emberek boldogok, megkapják, amit akarnak, és sohasem akarják azt, amit nem kapnak meg.” 6 A társadalmi stabilitás, béke és „boldogság” érdekében fel kellett áldozni a szabadságot. A civilizált világtól elzárva rezervátumban tartják a vadembereket, akik a „régi emberre” emlékeztető módon viselkednek, de meglehetősen primitív körülmények között tengetik életüket. 3. A totális terror világa (Orwell: 1984) Az 1984 társadalmi technológiái a totális ellenőrzést, a Párt hatalmának fennmaradását szolgálják. A regény cselekményének színhelye London, ahogy a Szép új világ története is itt játszódik, csak éppen a Világállam helyett Óceániában, az egyik szuperállamban vagyunk (a 6

Huxley, 2003, 159. o.

22

másik két nagyhatalom Eurázsia és Keletázsia), annak is az Egyes Leszállópálya névre hallgató részében (a valamikori Nagy-Brittaniában), és az író jelenidejétől számítva nem hatszáz, hanem csupán 36 év múlva, az ötvenes években kitört atomháború időszaka után. A nagyhatalmak ekkor is folyamatosan háborúkat folytatnak egymással, de inkább csak a perifériákon, a háborús fenyegetés a félelem fenntartásának fontos eszköze. A belső (az áruló Goldstein és bandája) és a külső (állandóan változik: Keletázsia vagy Eurázsia) ellenség elleni gyűlöleten alapul az Angszoc rendszere (az egyik legfontosabb napi rítus a Két Perc Gyűlölet, amelynek során a párttagoknak az ellenségekről vetítenek filmet, kollektív gyűlölködést generálva ezzel). Óceániát a Nagy Testvér (valójában a Párt, mert a Nagy Testvér csak egy szimbolikus vezető: plakátjai mindenhol ott vannak, de még senki sem látta) irányítja „a háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő” hármas jelszavának megfelelően, a Gondolatrendőrség segítségével, többek között a telekép, a duplagondol, az újbeszél technikáinak, eljárásainak felhasználásával. A társadalom az Angszoc politikáját meghatározó Belső Párt, a politikai előírásokat végrehajtó Külső Párt tagjaiból és proletárokból áll (akik a társadalom nagy részét alkotják). A proletárokat teljes tudatlanságban tartják, szinte állati sorban, nem törődnek velük: „A prolik és az állatok szabadok”. 7 A Párt tagjaitól viszont teljes konformitást várnak el, állandó megfigyelés alatt tartják őket: a teleképek mindenhol ott vannak. Ezek a készülékek nem csak propaganda-műsorokat sugároznak folyamatosan, hanem megfigyelő szerkezetként is működnek, amelyek felhasználásával a Gondolatrendőrség ellenőrzi a Párttagokat, hogy nem követtek-e el gondolatbűnt. Itt még az eretnek gondolat is súlyos bűn. A gondolatokra pedig az egyén (sokszor tudattalan) cselekedeteiből következtetnek, egy félreérthető mimika, vagy egy álomban elmormolt szó már végzetes lehet. Folyamatosan változik, hogy mihez is kell igazodni, mivel az alapelvek rögzítésén kívül nincsenek állandó törvények: mindig a Párt érdekeinek megfelelően változnak a parancsok, sőt a múltat is hozzáigazítják a jelen elvárásaihoz. Ha pl. már nem Eurázsia, hanem Keletázsia az ellenség, akkor az összes korábbi dokumentumot, könyvet úgy módosítják, hogy mindig is Keletázsia volt az ellenség. A duplagondol technikáját minden párttagnak el kell sajátítania: ez azt jelenti, hogy egymással logikailag ellentétes állításokat is el kell fogadni egyszerre, ha a Párt úgy kívánja. A teljes irracionalitás világa ez, hiszen ha a Párt kimondja: kettő meg kettő egyenlő öttel, akkor ez az igazság. Új nyelv kidolgozása is folyamatban van: az újbeszél még nem helyettesíti teljeskörűen a régi nyelvet, de már alkalmazzák: a cél az, hogy a gondolkodás lehetőségét minimálisra szűkítsék: bizonyos szavakat teljesen kiiktatnak, másokat összevonnak, így a differenciált nyelvhasználatra nem lesz mód. A szexualitást korlátozzák, illetve mindazt, ami örömet okozna a Párttagoknak: lepusztult lakásokban laknak, overallt viselnek, munkahelyük pocsék kosztját eszik, a mindennapokhoz szükséges alapvető árucikkekhez is alig lehet hozzájutni (jobb körülmények között csak a Belső Párt tagjai élnek). Nemi érintkezésre csak házasságban van lehetőség, ez afféle kényszerű kötelesség, amit a házaspároknak teljesíteniük kell, hogy utódhoz jussanak. Formálisan még van család (bár tervezik az eltörlését), de a gyerekeket a szüleik ellen nevelik az iskolában és az ifjúsági szervezetekben, arra biztatva őket, hogy jelentsék fel szüleiket, ha bármi rendellenest találnak a viselkedésükben. A műalkotásokat is cenzúrázzák, az új elvárásoknak megfelelő művek „regényírógépeken” készülnek. Akik ellenállnak vagy elkövetik a gondolatbűnt, azt a Szeretet-minisztériumban addig kínozzák, amíg ronccsá nem válik, és „önszántából” nem lesz a rendszer híve. Aztán

7

Orwell, 1996, 82. o.

23

főbe lövik vagy „elgőzösítik” (a kisebb bűncselekmények elkövetőit pedig kényszermunkatáborba zárják). Orwell a teljes szabadságnélküliség őrült rendszerét képzeli el a 20. század totális diktatúráinak tapasztalatai alapján (de a hitleri Németország, a sztálini Szovjetunió sajátosságai mellett a II. világháború utáni USA negatív jellegzetességeit is felhasználta). 4. Visszasüllyedés a primitív viszonyok közé (Huxley: Majmok bombája) Orwell regényének keletkezésével egy időben jelent meg Aldous Huxley másik, kevésbé ismert (és kevésbé jelentős) disztópiája, a Majmok bombája (Ape and Essence, 1948), amelyben egy nukleáris háború utáni világ (a valamikori Amerika) barbárságát írja le forgatókönyv-szerűen. Az épen maradt Új-Zélandról expedíció érkezik az egykori Los Angeles területére. Az egyik kutató, dr. Poole ott ragad. Elborzasztja az ottani törzsi kultúra: primitív sátán-tisztelet (Beliál-kultusz) alakult ki, a nemi érintkezés csak ünnepnapokon megengedett, a vallás papjai kasztrált férfiakból állnak, „kincseiket” régi sírok felnyitásával és kirablásával nyerik. A sugárszennyezés miatt sok torzszülött jön a világra (azért korlátozzák a nemi érintkezéseket, hogy minél kevesebb gyermek szülessen), akiket a Beliál-rítus keretében feláldoznak. A hegyekben élnek olyan csoportok, akik megtagadták a sátán tiszteletén alapuló kultusz követését, ezért menekülésre kényszerültek. Azt nem tudjuk meg, hogy ők milyen módon élik az életüket. 8 5. Hasonló jövőképek Bradbury, Merle, Atwood és Houellebecq műveiben A 20. század első felében keletkezett „klasszikus” disztópiákhoz hasonló negatív jövőképeket találunk több a század második felében született vagy kortárs regényben is. Ray Bradbury a Fahrenheit 451-ben (1953) egy technikailag fejlett civilizációt képzel el (Amerikában), ahol az emberek kényelmesen élnek, társadalmi szempontból hasznos munkájuk elvégzése után számtalan tömegszórakoztató eszköz áll rendelkezésükre. A házak társalgó-szobájában már nem beszélgetnek az emberek, hanem az egész falat („ideális” esetben mind a négy falat) beborító tévékészülékeken közvetített ostoba műsorokat nézik: a legtöbben már a tévédrámák szereplőit sokkal inkább a családjuknak tekintik, mint a valódi hozzátartozóikat. A fülbe helyezhető elektromos kagylón keresztül szolgáltatott műsorok folyamatos szórakozást biztosítanak. A társasági élet is ostoba dolgokról való csacsogásból áll, vagy a tévéfal közös élvezetében. A könyveket betiltották, helyette vannak háromdimenziós szépségmagazinok és képregények. Az emberek célja a függetlenség megőrzése: a házastársak együtt élnek, de sok közük nincs egymáshoz, a gyerekeket is intézetekben nevelik fel, ha éppen otthon vannak, beültetik őket a társalgóba a tévéfal elé. Itt is nagyon fontos funkciója van tehát a társadalmi stabilitás fenntartásában a tömegszórakoztatási eszközöknek, mint Huxley Világállamában, sőt – kasztrendszer, hipnopédia, Bokanovsky-módszer hiányában – ebben a társadalomban még jelentősebb a szerepe. Más államok is léteznek, állandó a háborús fenyegetés (ez az 1984-re emlékeztethet bennünket), de két nyertes atomháború után az emberek már nem tartanak komolyan ettől a veszélytől. Az erőszak ugyanakkor a mindennapokban is jelen van: akik nem fogadják el a kényelmes, gondolatnélküli életet, arra lesújtanak kíméletlenül (az ölésre beprogramozott tévedhetetlen gépkutya bárhol megtalálja az áldozatát és gyorsan végez vele). Emellett a fiatalok is erőszakosak, mindennapos, hogy az 8

Vö. Huxley, 2008a

24

iskolások „játékból” legyilkolják egymást. A Tűzőrség feladata megváltozott: nem oltják (az épületek immár tűzbiztosak), hanem okozzák a tűzet („Fahrenheit 451 fok – az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég”). A tűzőrök felégetik azokat a házakat, ahol még könyveket rejtegetnek, időnként bennégnek a tulajdonosok is. A könyv rejtegetése a legfőbb bűn, hiszen egyéni gondolatokra, véleményre csábíthat, amit mindenképpen meg kell előzni. Beatty kapitány Rend-konform értelmiségi, a Tűzőrség parancsnoka, aki számos könyvet olvasott, de meg van győződve haszontalanságukról. Figurája összefüggésbe hozható a Mi Jótevőjével, a Szép új világ Mustapha Mond-jával, vagy az 1984 O’Brien-jével, mindannyian – bár képesek gondolkodni – hívei az adott rendszernek (Beatty parancsnok halálának körülményeiből akár arra is következtethetünk, hogy esetében lehet, hogy csak látszólagos az alkalmazkodás: de nem válik lázadóvá). A Rend-hű értelmiségiek mind a négy regényben megpróbálják meggyőzni igazukról a rendszert megkérdőjelezőket (a Jótevő a D503-ast, Mustapha Mond a Vadembert, O’Brien Winston Smith-t, ahogy az alább említésre kerülő Atwood-könyvben a parancsnok is próbálja elfogadtatni a rendszer előnyeit szolgálólányával, Fredével). Beatty kapitány a következőket mondja a könyveket megmentő tűzőrnek, Guy Montag-nak: „Adjunk az embereknek «ki mit tud» vetélkedőket, amelyeket az nyer meg, aki a legtöbb slágerszövegre emlékszik, vagy az államok fővárosának nevére, esetleg arra: mennyi búza termett tavaly Iowában. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg se tudnak vele moccanni. De boldogok lesznek, hiszen az ilyen »tények« sohasem változnak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé. … Inkább szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, motorkerékpáros helikoptert, nemiséget és heroint; mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga.” 9 A kirobbanó háború végül súlyosabb következményekkel jár, mint ahogy gondolták volna: atomtámadás következtében elpusztulnak a nagyvárosok. Ahol a Fahrenheit 451 cselekménye befejeződik, ott kezdődik Robert Merle: Malevil (1972) című művének története, amely a 70-es években bekövetkező atomkatasztrófa utáni világot próbálja leírni. Franciaországban, egy kastély pincéjében néhányan túlélték a tragédiát. Az ő sorsukról szól a könyv, arról, hogy milyen módon szervezik meg közösségüket, új életüket. Persze hamar kiderül, hogy mások is túlélték a robbanást… 10 Az 1984-hez kapcsolható a kanadai írónő, Margaret Atwood könyve, A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, 1985). Valószínűleg az egykori USA-ban vagyunk a 1980-as évek végén vagy a 90-es évek elején, miután egy ultrakonzervatív csoport a hadsereg segítségével átvette a hatalmat és egy bibliai alapú – meglehetősen torz – diktatórikus berendezkedést vezetett be. Az új államot Gileád Köztársaságnak hívják. Az emberek már nem tehetik azt, amit akarnak, állandó háború folyik az ellenségekkel, az ellenőrzés folyamatos (ezt az „őrzők”, a „szemek” és az „angyalok” végzik). A szexualitásra való minden nyílt utalás tilos, ugyanakkor az állam vezetői, fontos tisztviselői, a parancsnokok mellé (táborokban átnevelt) szolgálólányokat rendelnek, akiknek még saját nevük sem lehet: a parancsnokokról nevezik el őket (a történet főhőse Fred „speciális” alkalmazottja, Fredé). A szolgálólányok tulajdonképpen teherbeesés céljára tartott rabszolgák (olyan ruhában járnak, 9

Bradbury, 1991, 72. o. Vö. Merle, 1985

10

25

mint az apácák; nem szexuális rabszolgák, hiszen a cél nem az örömszerzés, hanem a teherbe esés: „Minket szaporodási célra tartanak: se ágyasok, se gésák, se kurtizánok nem vagyunk. … Két lábon járó anyaméhnek tekintenek minket, ez minden: szent edénynek, laboratóriumi keverőtégelynek.” 11 ). Az atomszennyezettség miatt ugyanis kevés egészséges gyermek születik, ezért ilyen módon biztosítják, hogy a vezetőknek legyenek utódaik. Egy rítus keretében történik a szolgálólányok megtermékenyítése: ebben a parancsnokon és a szolgálólányon kívül a parancsnok felesége is részt vesz, mégpedig úgy hogy a szolgálólány a feleség kitárt combjai között fekszik, és a kezét fogja, miközben a parancsnok a dolgát végzi (mindenki ruhában van, csak a szükséges testrészeket teszik szabaddá). Minden gyerekszületés nagy ünnep. Ez a rendszer is irracionális, hiszen az életvédelem sokat hangoztatott elve nem zavarja az államot a nyilvános kivégzések megrendezésében, és a vezető réteget sem gátolja az általuk meghirdetett szexuális beszabályozottság abban, hogy prostituáltakkal teli titkos szórakozóhelyet tartsanak fel saját szükségleteik kielégítésére. A nemenként elkülönített „feloldozásokon” történik a bűnösök kivégzése (akiket aztán kiakasztanak a Fal-ra elrettentő példaként), olykor sor kerül „együttvégzésre” is, amikor a körben álló szolgálólányok egy bűnösnek mondott férfit szabad kézzel széttépnek, ezáltal levezetik gyilkos indulataikat. Michel Houellebecq francia író regényeiben a 20. század végi, 21. század eleji nyugati társadalmat úgy ábrázolja, mint amelyben már nincsenek érvényes értékek és az emberi kapcsolatok teljesen kiüresedtek. A jelen problémáin már csak az emberi állapot meghaladásával lehetünk úrrá: jobb világ csak akkor képzelhető el, ha az embert egy biotechnológiai eljárással létrehozott új faj váltja fel. Mindezekből következően a jövő fontos szerepet játszik Houellebecq regényeiben (A csúcson c. könyv kivételével). Az Elemi részecskék (Les particules élémentaries) című, Franciaországban 1998-ban megjelent regényben egy testvérpár, az 1956-ban született Bruno, és az 1958-ban született Michel történetét ismerhetjük meg. Kilátástalan, értelmetlen életek egy pusztulóban lévő civilizációban. Michel neves mikrobiológus kutatóként ráébred: a rossz megvalósulása az elszakadás, az elkülönülés. Az emberiség a végletes elkülönültség állapotában van, ezért nem marad más lehetőség, meg kell teremteni egy új, boldogabb, összetartozásra képes faj létrehozatalának tudományos, genetikai alapjait. Michel erre vállalkozik, és ahogy végez munkájával, kidolgozza elméletét, már nem akar tovább élni. A regény epilógusából megtudjuk, hogy már 2080 körül járunk, az emberi fajnak csak néhány képviselője él, mivel Michel 2009-ben bekövetkezett halála után, a kezdeti ellenérzéseket legyőzve a tudósok az államok támogatásával hozzáláttak elméletének gyakorlatba történő átültetésére, és 2029-ben megszületett az új faj első példánya. Mi jellemző erre az új fajra? Eltűntek a szexuális különbségek, nincs nő és férfi, de a tudomány ennek ellenére megtalálta az eddiginél hevesebb szexuális élvezetek lehetőségét; a szexualitásnak csak örömszerző funkciója van, nem az utódok létrehozatalának eszköze; az új faj minden egyede ugyanazt a genetikai kódot hordozza, de ez nem jár a személyiség megszűnésével (hiszen az egypetéjű ikrek is – miközben „titokzatos testvériség” köti össze őket – különálló személyiséggé fejlődnek); a filozófia, illetve az ún. humán tudományok már senkit sem érdekelnek, az emberek békében, nyugalomban, boldogságban élnek. 12 Míg az előző regényben a jövővel csak néhány oldalon keresztül foglalkozik az író, addig az Egy sziget lehetősége (La possibilité d’une île, 2005) című könyvben sokkal részletesebben jelenik meg az új világ. Míg az Elemi részecskék-ben a jövő már nem emberi, 11 12

Atwood, 2006, 167. o. Vö. Houellebecq, 2004

26

de boldog, itt ez nem mondható el: azért sem, mert maga a fogalom is idejétmúlttá vált. A regény főhőse, Daniel egy negyvenes évei végén járó, de magát öregembernek érző volt humorista, aki sikeres pályafutást mondhat magáénak, anyagi problémái sincsenek. Daniel már visszavonult, de így is luxus-körülmények között éli üres, céltalan életét. Feleségétől elválik, amikor az elkezd öregedni és szexuálisan nem vonzó számára (a nő ekkor negyvenvalahány éves), gyűlöli az embereket, teljesen feleslegesnek érzi magát. Két esemény változást hoz életében: találkozik Estherrel, a gyönyörű, de gátlástalan, színésznői ambíciókat dédelgető fiatal lánnyal, akibe – életében igazán először – szerelmes lesz. Emellett kapcsolatba kerül az elohimita szektával, amelynek vezetője örök életet ígér a tagoknak, méghozzá szigorúan tudományos alapon. A klónozás egy speciális változatával akarja ezt megvalósítani: a szekta tudományos műhelyében már dolgoznak az eljárás kifejlesztésén. Mindezek az élmények persze csak átmenetileg határozzák meg Daniel életét: az elohimiták tevékenységét iróniával szemléli, és nem hisz az örök élet lehetőségében. Esther számára a középkorú humorista csak egy kaland a sok közül, miközben Daniel felemésztődik a szerelemben. Amikor a lány szakít vele, öngyilkos lesz, halála előtt az elohimita egyház eltárolja DNS-ét. Utolsó, Esther-nek szóló versében egy sziget lehetőségéről ír (ezzel a normális, valódi emberi kapcsolatokkal bíró közösség utáni vágyát fejezi ki). A regény Daniel önéletírása mellett tartalmazza 2000 évvel későbbi utódainak, Daniel 24-nek, majd annak halála (lemerülése?) után Daniel 25-nek a kommentárjait. Megtudjuk, hogy az emberi civilizáció összeomlott, az új-emberek – az elohimiták végül sikerrel járt eljárását felhasználva – klónozással szaporodnak, mesterségesen állítják elő őket, feladataikat is központilag határozzák meg: különböző telepekre kell felügyelniük egyedül, elzárva a külvilágtól, csupán számítógépen tarthatják a kapcsolatot a többi új-emberrel (egyik fő foglalatosságuk, hogy ősük életírásához kommentárokat fűznek). Az új-emberek nem éreznek örömet és fájdalmat, csupán napfény, víz és sókapszula szükséges az életben maradásukhoz (az új-emberek mellett a vademberek hordákban, teljesen civilizálatlan, szinte állati szinten élik életüket a telepeken kívül). 13 Ezek a könyvek a Huxley-féle Szép új világ továbbgondolásának is tekinthetők bizonyos szempontból, az azóta feltalált új eljárások, a génsebészet és a klónozás a jövendő világ létrehozásának alap-eljárásaiként jelennek meg. Valamiféle klónozás Szép új világ-ban is van (Bokanovsky-eljárás), génsebészet nincs, bár más módszerrel végzett „fajnemesítő és fajrontó technikák” igen. Átnézve számos jelentős negatív utópiát, megállapíthatjuk: szabadság egyetlen jövővízióban sincs. Vagy azért, mert ez az ára a (tudomány-alapú, megtervezett, öntudatlan) boldogságnak, vagy azért, mert valamely politikai csoport uralma és ideológiája csak a totális terror alkalmazásával tartható fenn. De a „mindenki harca mindenki ellen” barbár állapotában sincs valódi szabadság, mert minden pillanatban veszélyben forog az ember élete, így nem teheti azt, amit szeretne, egy nem-emberi világban pedig már nem is tudnak mit kezdeni a fogalommal. IV. Néhány valósnak érzett veszély: az irodalmi disztópiák a jelenkori tendenciák tükrében A következőkben vizsgáljuk meg, hogy a regényekben előre jelzett veszélyek közül – figyelembe véve a jelenkori kulturális folyamatokat –, melyektől tartunk ma igazán. 13

Vö. Houellebecq, 2006

27

1. A civilizáció összeomlása, barbárságba fordulása Ma is félünk attól, hogy civilizációnk valamilyen ok miatt összeomlik és a barbárság állapota alakul ki (ami lehet az anarchia, a terror, a tudomány- vagy genetikai alapú megtervezett boldogság barbársága). A nukleáris háború fenyegetése a hidegháború elmúltával sem szűnt meg. A háború, mint a rendszer kialakulásának az előzménye a legtöbb vizsgált regényben szerepet kap, ezek közül minden olyanban, amely a 20. század első felében keletkezett (Zamjatyin-nál, Orwell-nél, Huxley mindkét művében, a későbbiek közül Merle Malevil című könyvében; Bradbury-nél a leírt civilizációt pusztítja el a háború, azt nem tudjuk meg, milyen viszonyok alakulnak ki a pusztulás után). Orwell-nél, Huxley: Majmok bombája című művében, Bradbury regényében és Merle Malevil-jében nukleáris háborúról van szó, de felrobbant atomerőművek miatti nukleáris szennyeződésről Atwood könyvében is olvashatunk. A civilizáció összeomlását vagy radikális átalakulását okozhatja valamely szélsőséges ideológiát képviselő párt, illetve ezen párt által meghatározott nagyhatalom térnyerése. Maga a rendszer sok negatív utópiában valamiféle politikai forradalom következményeként jött létre. De tarthatunk attól is, hogy a humán biotechnológiai eljárások alkalmazása miatt alakul át teljesen a társadalom, ami hosszútávon egy poszt-humán korszak eljövetelét eredményezheti (erről kissé részletesebben később). Továbbá egy olyan betegség is okozhatja a civilizáció átalakulását, amin nem tudunk úrrá lenni, lásd Robert Merle Védett férfiak (Les hommes protégés, 1974) című regényét, amelyben egy halálos vírus támadja meg a nemzőképes férfiakat, akik közül rengetegen életüket vesztik. Ennek következményeként a nők az élet minden területén átveszik a hatalmat, ráadásul az USA-ban egy szélsőségesen férfiellenes nő lesz az elnök, aki egy férfiak nélküli világot akar teremteni. 14 Bár az említett disztópiákban ez nem jelent meg, nagyon fontos veszélyforrás napjainkban valamiféle ökológiai katasztrófa bekövetkezése. 2. A totális ellenőrzés világa: „átlátszóvá válás” Egy demokratikus berendezkedésű nyugati államban is előfordulhat, hogy megsértik a magánéletünket, tudtunkon kívül megfigyelnek, ellenőriznek bennünket. Nem tartunk ott, hogy üvegfalú lakásokban élnénk, mint Zamjatyin-nál vagy, hogy a teleképpel folyamatosan megfigyelnék az embereket, mint Orwell világában. Az ellenőrzés technikai lehetőségei a 20. század első feléhez képest azonban jelentősen bővültek. Nem is csak a titkosszolgálati lehallgató-készülékekre és egyéb ilyen jellegű berendezésre kell gondolnunk, hanem pl. az egyre elterjedtebbé váló személyi számítógépekre vagy éppen a mobiltelefonokra. Az internet segítségével ma már szinte bárkiről szerezhetünk fontos információkat, elég csak bekukkantani valamelyik közösségi portálra. A világháló használatával nemcsak mi ellenőrizhetjük az államot, a politikusokat (ha egy terhelő adat felkerül a hálóra, perceken belül több millióan szerezhetnek róla tudomást), de akár az állam is minket, pl. ha jogosulatlanok hozzáférnek az egyén elektronikus levelezéséhez, vagy feltérképezik, hogy milyen oldalakat látogatott. Ugyanígy a mobiltelefonok cella-információja alapján bármelyik telefonhasználó tartózkodási helye megállapítható. Az embert szinte életének minden pillanatában egy demokráciában is megfigyelik, vagy megfigyelhetik: bekamerázott folyosók és üvegfalú szobák, egy légtérben lévő irodák a munkahelyeken, ellenőrizhető hivatali 14

Vö. Merle, 1983

28

számítógépek, biztonsági kamerák a boltokban, bankokban, közintézményekben, térfigyelő rendszerek a városokban, illetve a kézi videokamerák és a fényképezős telefonok segítségével bármilyen esemény azonnal dokumentálható, az internet segítségével a felvett anyag bárhova eljuttatható. Persze, amíg demokráciában élünk, felléphetünk az ilyen jelenségek ellen, illetve folyamatos vitákat kell folytatni arról, hogy hol húzódnak a köz érdekében vagy a tulajdon megóvása miatt alkalmazott szabadságkorlátozások határai, és mikor beszélhetünk a magánszféra megsértéséről. 3. Együtt, mégis egyedül Az említett disztópiákban (az anarchikus állapotot leírók kivételével) az emberek mindig együtt vannak, szinte soha sincsenek magukban. Együtt dolgoznak, ezáltal ellenőrzik is egymást, közösen töltik el szabadidejüket. Ha egyedül hagynák őket, még gondolkodni kezdenének. Mindig vannak az ember körül, valójában mégis társas egyedüllétben él mindenki, hiszen a másikra való odafigyelés, a szeretet, a szerelem, a gondoskodás, a barátság nincs jelen ezekben a társadalmakban, így egy valódi beszélgetésre sem kerülhet sor. Zamjatyin-nál a „számok” egyedül élnek lakásaikban, az üvegfalon keresztül ugyan láthatják a többieket, de kapcsolatot nem létesítenek egymással (esetleg megrendelik a másikat szexjegyen). A Szép új világ-ban a kollektív szórakozást részesítik előnyben: egyedül lenni értelmetlen (kivéve, ha szóma-kiránduláson van valaki), de kettesben tölteni egy estét – a szexen túl –, unalmas. Bernard Marx a rendszer-kritikus pszichológus kettesben akar lenni új barátnőjével, Leninával. A szép és egészséges (tehát gondolatok nélküli) lány ezt nem is érti: „mert mit is lehetne kettesben csinálni? (Eltekintve persze a lefekvéstől, de hát azt sem lehet folyton csinálni.) … – Beszélgetni? De hát miről? – Séta és beszélgetés, ez egy kicsit különös délutáni időtöltésnek tetszett.” 15 Az 1984-ben a munka és a szabadidő eltöltése is közösen történik (egy légtérben lévő irodák, a szabadidőt különböző szervezetekben vagy önkéntes pártmunkával töltik), továbbá a telekép mindig működik, így a párttag soha nem lehet magában. Bradbury említett művében az emberek saját világukba zártan élnek, zenét, rádiót hallgatnak, tévét néznek, a másikról alig vesznek tudomást (lásd Guy Montag és felesége viszonyát). Atwood-nál a szolgálólányokat szigorúan ellenőrzik, szinte mindig van velük valaki, akik általában semmibe sem veszik őket. Az Egy sziget lehetősége című könyvben az új-emberek számítógépen folyamatosan tarthatják a kapcsolatot egymással, de egyedül laknak a számukra kijelölt telepeken. A „társas egyedüllét” olyan természetes ezekben a rendszerekben, hogy csak kevesen (az érzékenyek, a lázadók) érzik át magányukat. Azt hiszem, nem kell magyarázgatni az előzőekben leírtak és napjaink világa közti párhuzamot: a nyugati társadalmakban a társas egyedüllét szinte megszokottá vált, sőt még az előnyeit is hangoztatják, lásd szingli-kultúra. Az új kommunikációs technológiákkal az emberi kapcsolattartás számos új lehetősége jelent meg. De egyre gyakoribbá válik az is, hogy a virtuális kapcsolattartást nem a személyes találkozások, beszélgetések kiegészítéseként, hanem helyettesítőjeként használják. Olykor az egymáshoz közel lakó emberek is inkább interneten vagy telefonon keresztül társalognak, mert így egyszerűbb. Nem is beszélve a számítógép segítségével elérhető számtalan virtuális pótlék-élvezetről.

15

Huxley, 2003, 65. o.

29

4. Elgépiesedés: a társadalom gépszerű megszervezése, a racionális Rend Lewis Mumford filozófus korunkat, mint a „Megagépezet” korszakát mutatja be, ezen elsősorban a társadalom gépszerű megszerveződését érti. Ennek a „láthatatlan gépezetnek” a korai változatát az emberi ész „félelmetes méretű kiterjesztése” hozta létre (ez a folyamat csak a nyelv kialakulásához hasonlítható) és specializált illetve mechanizált emberi elemekből volt összeállítva, amelyek kezdetben alig használtak segédeszközöket: pl. az egyiptomi piramisok csiga és emelődaru segítsége nélkül épültek fel. A „Megagépezet” létrejöttében a csillagászati megfigyeléseknek, a matematikai jelöléseknek, az írott feljegyzéseknek és egy abszolút kozmikus rend elképzelésének, illetve ennek egy emberi rend eszméjével (az uralkodó istenhez hasonló személy) való összefonódása játszott szerepet. Megszületik a gép és a gép mítosza. Ez a gépezet két formában jött létre: mint Munkagépezet és mint Hadigépezet, az előbbi életigenlő és építő, a másik élettagadó és romboló. A „Megagépezet” elleni lázadás, az abban való részvétel megtagadása az istenekkel szembeni lázadást jelentett. A láthatatlan gépezet segítségére egyre több fából, vasból, rézből álló gépet készítettek. Az új filozófiák, vallások, amelyek a személy, az egyén szerepét hangsúlyozták, általánossá tették a „Megagépezet” elleni lázadást, a Munkagépezet (legalábbis korai formájában) eltűnik, a Hadigépezet azonban a későbbi társadalmakban, kultúrákban is tovább él. A munka gépszerű megszervezési módjának a 18. századtól kezdve egyre nagyobb szerepe lesz, továbbá a tudomány fejlődésével a mechanikus gépek egyre nagyobb segítséget jelentenek a munkavégzésben, a testi erő szerepe egyre kevésbé lesz meghatározó. 16 Mindez oda vezet, hogy a gépszerűen megszervezett társadalomban az ember, mint a termelés bármikor cserélhető eszköze (csavar a gépezetben) jelenik meg, ugyanakkor egyre könnyebbé váló, de továbbra is mechanikus munkájukat a legtöbben gépekkel végzik, (használják, felügyelik a gépeket). A gépek nem csak a munkafolyamatban játszanak szerepet, hanem az emberi élet minden területén ott vannak. Ha valamilyen oknál fogva egyszer csak nem működnének az életünk részévé vált gépek, káosz alakulna ki. A gépszerű megközelítés oda vezet, hogy mindennek meghatározott rend szerint kell történnie a racionális Rend társadalmában, amelyben a hatalom a Rend fenntartásának technikai hatalma, amelyben kiküszöbölnek mindent, ami rendellenes, azaz ami a Rend számára veszélyes vagy használhatatlan (tehát Rend-ellenes). Michel Foucault szintén a 16-18. század közé teszi egy új típusú hatalom létrejöttét, amely a test megfegyelmezésére létrejött új technikákban, intézményekben jelenik meg. Itt a test erőinek megfékezéséről, legyőzéséről, a test politikai technológiájáról, a hatalom mikrofizikájáról van szó, amelyet az apparátusok és az intézmények mozgatnak meg. A test csak akkor lesz hasznos erő, ha termelő test és ugyanakkor alávetett test. Ezt az alávetettséget nem csak erőszakkal vagy ideológiával lehet elérni: az erőt ki lehet játszani az erő ellen, az alávetettséget ki lehet számítani, meg lehet szervezni, lehet kifinomult, nem kell fegyverhez vagy terrorhoz folyamodnia, és mégis fizikai természetű maradhat: azaz lehet tudás a testről. A mikrofizikában megnyilvánuló hatalmat – véli Foucault – nem mint tulajdont, hanem mint stratégiát kell elgondolni, uralmának megvalósulásait nem a „birtokbavételnek” kell tulajdonítanunk, hanem hajlamoknak, manővereknek, taktikáknak, technikáknak, működéseknek, egy állandóan megfeszített, mindig cselekvésre kész kapcsolathálót kell belőle kiolvasnunk. Ez a hatalom inkább gyakorlódik, mint birtokol, az alávetettek által és rajtuk keresztül érvényesül, a mikrohatalmak „nem 16

Vö. Mumford, 1988

30

egyértelműek”, nem engedelmeskednek a „mindent vagy semmit” törvényének, nem lehet ezeket egyszerűen megdönteni, számtalan ellenállási pontot határoznak meg: a bizonytalanság gócait, amelyek részei a rendszernek. 17 Létrejönnek olyan zárt intézmények, amelyekben a felügyelet és az alávetés új technikái érvényesülnek, Foucault könyveiben külön foglakozik az őrültség történetének bemutatása kapcsán az elmegyógyintézetek előzményeit jelentő közkórházak szerepével, 18 illetve a modern büntetőhatalom kialakulásával, a börtönök elterjedésével. 19 Az őrültség (bolondság) történetéről írt művében a szerző rámutat, hogy az elzárás elsősorban nem gyógyászati kérdés: az 1656-ban létrehozott párizsi Közkórházba a munkához, az erkölcshöz, a rendhez való viszony alapján kerültek az emberek. Az „esztelenség” (a nem-értelem) nem csak az őrültséget jelenti, hanem a kicsapongást, a szentséggyalázást, a szabadgondolkodást is. 20 Csupán a 19. század első felében jönnek létre speciális intézmények, az elmegyógyintézetek kizárólag őrültek számára. Foucault után szabadon azt mondhatnánk tehát, hogy a racionális Rend hatalmi technikákkal kiiktat mindent, ami Rend-ellenes (bűnös vagy őrült, az utóbbira használhatnánk akár a Rend-kívüli megjelölést is). De ha a Rend az irracionalitás világa – mint ahogy a 20. század totális államai azok voltak – akkor egy alapvető igazság kimondását is minősíthetik bűnnek vagy őrültségnek. A vizsgált negatív utópiákban számos technológiát alkalmaznak a test megfegyelmezésére, a gondolkodás szűkítésére. Orwell-nél az állandó megfigyelés tudatosítása, a gondolatbűntől való félelem a folyamatos közvetlen erőszakot is kiváltja (erre csak akkor van szükség, ha valaki bűnt követ el). A gondolkodás visszaszorításának hatékony eszközei a duplagondol és az újbeszél. Atwood könyvében is folyamatosan megfigyelik az egyént, a szolgálólányok időbeosztását és azt, hogy mit tehetnek és mit nem, szigorúan meghatározzák. Huxley Szép új világ-ában a megfelelően kondicionált ember csak a munkájára koncentrálhat, szabadidejében a szóma-tabletta vagy az ostoba szórakozási lehetőségek akadályozzák meg, hogy gondolkodjon. Zamjatyin-nál ami nem szolgálja az állam, így a tudomány ügyét, az felesleges, azzal kár is foglalkozni (a test megfegyelmezésének alapvető technikája a Rend-Tábla alkalmazása, de az auditóriumokban tartott előadásoknak és a Taylor-gyakorlatoknak is fontos szerepe van ebben). A Fahrenheit 451 világában is a gépies munka és a tömegszórakoztatás lehetőségei akadályozzák meg a gondolkodást és ennek nyomán a másképp cselekvést. A rendellenes ezekben az utópiákban egyenlő a Rend-ellenessel: csak a bűnös és/vagy őrült szegül szembe az Állammal, akár csak úgy, hogy kritikát gyakorol. A politikai bűn valamiféle betegségként, az őrület jeleként jelenik meg Orwell-nél és Zamjatyin-nál: így a bűnözőt meg kell gyógyítani (lásd a fantáziát kiiktató agyműtétet a Mi-ben, vagy a Szeretetminisztérium eljárását az ellenállókkal szemben az 1984-ben). A zamjatyini Egységes Államban az én tudatosulása, a lelki folyamatok, így a szerelem is, súlyos betegséget jelentenek. „De hiszen önmagát, egyéni létét – csak a begyulladt szem, a begennyesedett ujj, a beteg fog érzi: az egészséges szem, ujj, fog mintha nem is létezne. Hát nem világos; a személyes tudat csupán betegség.” 21 17

Foucault, 1990, 37-39. o. Foucault, 2004 19 Vö. Foucault, 1990 20 Vö. Foucault, 2004, különösen A nagy elzárás és Az elzárás világa című fejezetet: 69-158. o., ill. Sutyák, 2007, 50-53. o. A magyar fordítás „bolondság” illetve „nem-értelem” fogalma helyett meggyőzőbbnek vélem Sutyák fogalomhasználatát: „őrültség”, ill. „esztelenség”. 21 Zamjatyin, 2008, 129. o. 18

31

A szexualitás kezelése eltérő a különböző disztópiákban: van ahol a gyakori párváltással járó szexualitás az elvárt (Szép új világ, a Fahrenheit 451-ben vázolt civilizációban is valószínűleg ez a helyzet, bár erről nem sok szó esik, és azzal a különbséggel, hogy itt van házasság), van ahol szabályozott formában megengedik a szexet (Mi, de akár ide sorolhatjuk a Malevile-ben leírt közösség szexualitás-felfogását is: itt kényszerűségből egy nő több férfival létesít nemi viszonyt, mivel a férfiak vannak többen), más rendszerekben eltűrik, de korlátozzák és igyekeznek megfosztani az élvezettől, azt akarják, hogy állam felé teljesített kötelességként (az új egyedek „létrehozásának” szükségszerű feltételeként) tekintsenek rá az emberek, ne örömforrásként (1984, A szolgálólány meséje, de hasonló a helyzet a Majmok bombája primitív viszonyai között is), az Egy sziget lehetősége víziójában már nincs szexualitás. Az első estben a „szórakozás”, tehát a felesleges energiák lekötésének egyik, de fontos módja a szex, a második esetben a nyugalom biztosításához szükséges ösztönkiélés funkcióját tölti be, a harmadik típusú struktúrákban a fennmaradó energiákat az állam céljaira hasznosítják (a szexuális frusztráció segít az ellenségek iránti gyűlölet fenntartásában). De a szerelem egyik világban sem elfogadott – őrültségnek, bűnnek tekintik –, így ez a lázadás, az én megtalálásának fő útja ezekben a történetekben, egy olyan „mi” megélése, amely a két én kölcsönös választása alapján jön létre, és amely nem az én feloldódásával, hanem megerősödésével jár együtt (a disztópiákban ez a jellemző inkább, persze a szerelem pont ellenkező hatást is kiválthat…). A szexualitás szabad, örömforrásként való gyakorlása is a lázadás szerepet tölti be ott, ahol ezt szigorúan szabályozzák: Mi, 1984, A szolgálólány meséje). Winston Smith (1984) ráébred arra, hogy nem lehet őrült az – még ha annak is minősítik –, aki tisztában van a legalapvetőbb tények igazságával. Naplójába a következőket írja: „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” 22 De egy olyan világ is irracionálissá, embertelenné válik, ami csak a „kettő meg kettő négy” racionalitására épül. Zamjatyin Egységes Államában egy önmagáért való séta, egy vers megírása vagy akár a szerelmi szenvedély sérti a tudományos rendet, ezért betegségnek és bűnnek minősül. Ahogy a társadalmi stabilitást Huxley és Bradbury víziójában is fenyegeti egy beszélgetés, egy könyv elolvasása, vagy a természet élvezete (az anarchisztikus viszonyok között nem az elgépiesedés, hanem a barbár viszonyok akadályozzák meg ezeket a tevékenységeket). A 17 éves Clarisse-t bolondnak tartják (Fahrenheit 451), Guy Montag tűzőrt mégis rabul ejti a személyisége. „A pszichiáter tudni akarja, miért megyek el hazulról, miért kóborlok az erdőben, miért figyelem a madarakat, s miért gyűjtök pillangókat. … Azt akarják tudni: mire használom fel az időmet. Azt mondom nekik: néha csak ülök és gondolkodom. De azt, hogy min gondolkodom, nem kötöm az orrukra. Hadd találgassák. Néha elmondom nekik, hogy szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már? / – Nem, én… / – Megbocsátott már nekem? / – Igen. – Elgondolkodott. – Igen. Isten tudja, miért. Maga különös, bűnös dolgokat mond, és mégis…” 23 A mi életünkben, a demokrácia keretei között is számos olyan intézmény létezik, ahol a test megfegyelmezésének kifinomult technikáit alkalmazzák, pl. cégek, hivatalok, iskolák. A cégek egy részében a jó fizetésért teljesen rendelkezni akarnak az egyénnel: megszabott munkahelyi viselet és viselkedés, feltétlen lojalitás, állandó megfigyelés, olykor az 22 23

Orwell, 1996, 92. o. Bradbury, 1991, 29. o.

32

alkalmazottak szabadidejére is igényt tartanak (pl. túlóra, hétvégi csapatépítő tréningek). Emellett erősen jelen van a mindennapokban a tömegkultúra hatása: a fáradt dolgozó munkán kívül nem akar gondolkodni (de gondolatait a munkahelyén is csak a neki kijelölt feladat köti le): szórakozásra, pihenésre vágyik. Számos kikapcsolódási lehetőség áll rendelkezésére: plázák, mozik, koncertek, fitnesz-termek de akár ki kell mozdulnia otthonról: internet, televízió, házimozi, hi-fi, számítógépes játékok. A tömegkultúra elkábít, letompít: ha fogyasztasz, kirakatokat vagy filmeket bámulsz, nem kell embertársaid szemébe nézned, nem kell foglalkoznod az élet kérdéseivel. Vajon egy erdei sétát vagy egy könyv elolvasását „csak úgy” manapság hányan vélik értelmetlenségnek? 5. Elgépiesedés: az emberi test gépszerű felfogása. Az ember „megjavítása”. A humán biotechnológiai eljárások A társadalom gépszerű megszervezésének újkori alapját a természet és az emberi test gépszerű felfogása jelenti. Descartes szubsztancia-felfogásából (amely szerint a világot két szubsztancia alkotja: az anyagi szubsztancia, attribútuma a kiterjedés, illetve a szellemi szubsztancia, attribútuma a gondolkodás) a test és lélek különválasztása és a mechanikus természetszemlélet következett. La Mettrie Az ember-gép című művében pedig azt írja, hogy az emberek is gépnek tekinthetők, az állatoktól csak bonyolultságukban különböznek. Az emberek „alapjában véve nem egyebek, csak Állatok, és merőlegesen mászó Gépek.” 24 Ebből az a nézet is következhet, hogy az ember, mint gép „megjavítható”. Ha megtaláljuk az emberi rossz okát vagy okait, akkor az(ok) valamilyen módon kiküszöbölhető(k). Ezzel a gondolattal játszik el Anthony Burgess: Gépnarancs (A Clockwork Orange,1962) című könyvében. Önmegvalósítását az erőszakban és a komolyzene élvezetében kereső Alexből egy kondicionálási technikával (Ludovico-eljárás) kiirtják az erőszakra való hajlamot, de mintegy mellékhatásként zenét sem képes többé hallgatni. Majd politikai okokból később visszaállítják az eredeti állapotot. 25 Mindez rámutat arra az alapvető problémára, hogy az embert nem lehet megjavítható gépként kezelni: nincs egy olyan „alkatrész” benne, ami a rossz tulajdonságokért felelne, és kicserélhető lenne, hogy azt követően jól működjön az egyén. Egyáltalán mit jelent a (morális) jó és a (morális) rossz? Vitára késztető fogalmakról beszélünk, de még ha meg is tudnánk egyezni a rossz emberi tulajdonságokban, egészen biztos, hogy ezek kiiktatása számos olyan jellemzőtől is megfosztaná az embert, ami viszont a jó tulajdonságokkal áll kapcsolatban. Erről szól a Szép új világ utópiája, ahol a társadalmi stabilitás érdekében biotechnológiai és egyéb kondicionálási módszerekkel beprogramozzák az embereket arra, hogy mit tartsanak jónak és rossznak. Béke van és biztonság, de nincs képzelőerő (amely segítségével nem csak pusztító, hanem építő dolgokat is ki lehetne találni), szenvedély (nem csak gyűlölet nincs, szerelem sem), szenvedés (de pl. nincs szolidaritás). 24

La Mettrie, 1968, 451. o. Burgess, 2007. Alex a következőképpen gondolkodik a jóról és rosszról: „De, testvérek, ez a hascsikarás meg fejgyötrés, hogy mi a rosszaság oka, hát ettől hülyére röhögöm magam. A jóság okába nem mennek bele, mit kereskednek akkor a másik boltban? … Mi több a rosszaság az énből ered, az egyetlenegyből, a belőled meg a belőlem, és ezt az ént a Bóg vagyis az Úristen teremtette, és vala ő büszke és rádosztnüj. De a nem-én nem tűri a rosszat, márminthogy a kormány meg a bírók meg az iskolák nem tudják elviselni a rosszat, mert nem tudják elviselni az ént. És újabb kori történelmünk nem ilyen bátor málenkij ének története-e, testvéreim, akik ezek ellen a nagy gépezetek ellen hadakoztak?” I. m. 48. o. A lelkész a börtönben azt mondja Alexnak a Ludovicoeljárásról: „Kérdés, hogy efféle eljárással jobbítható-e az ember. A jóság belülről fakad, 6655321-es. A jóságot választjuk. Ha az embernek nincs meg a választási lehetősége, megszűnik ember lenni.” I. m. 98. o.

25

33

Emberi életet él-e, akit megfosztunk a (jó és rossz közötti) választás képességétől? Alapvető kérdése ez a negatív utópiáknak. Erősen kétséges, mivel az emberi állapot alapvető jellemzője a moralitás. De további kérdéseket is felvethetünk, pl. az Egy sziget lehetősége alapján: emberi életet él-e, aki már nem érez fájdalmat (és/vagy örömet)? Emberi életet él-e az optimalizált ember? És mi a helyzet az egyediséggel? Az ember és a társadalom gépszerű felfogása nyomán a megfelelő technikákkal valóban valamiféle gépekké alakíthatjuk az embert. Különös élességgel vetődnek fel ezek a kérdések az új biotechnológiai eljárások, különösen a génsebészet a klónozás lehetőségeinek fényében. Az emberi génkészlet egyre teljesebb megismerése és a génsebészet fejlődése elvezethet akár a „megtervezett csecsemők” korszakához is: amikor egy potenciális emberi lény génkészletébe nem csak valamely betegség megelőzése miatt avatkoznak be, hanem bizonyos tulajdonságokat is megváltoztatnak, korrigálnak, akár a szülők kívánsága szerint. Az ilyen beavatkozások általánossá válásának beláthatatlanok a következményei, elvezethetnek akár egy új eugenikához, illetve egy új „elit-réteg”, a megtervezett, gépszerűen tökéletes emberek és a természet szerencsejátékának kiszolgáltatott, alacsonyabb rendűnek minősített emberek közötti, meglehetősen veszélyes szakadék kialakulásához. Több szerző utal rá, hogy a szenvedés csökkentésének legitim igénye és a szenvedés mindenáron történő elkerülése közötti elválasztó-vonal nagyon keskeny. Az optimalizált ember már nem is ember lesz, hanem egyfajta gép, hiszen fontos emberi jellemzőknek lesz híján. Ezért rá kell mutatni, hogy a sebezhetőség egy magas emberi minőség, a gépek elromlanak, de sohasem szenvednek, a méltóság akár sebezhetőségként is értelmezhető az ember esetében. 26 A továbbiakban nem foglalkozom a génsebészet által felvetett számos problémával, de egy, a biológusok által hangoztatott aggályt – kapcsolódva a fent írtakhoz – még megemlítek. Hamer és Copeland felhívják a figyelmet az ún. bizonytalansági-elvre: a gének csupán hajlamosítanak bizonyos viselkedési, alkati típusokra, de soha nem jelentenek biztos jóslatot. Például ha valaki rendelkezik függőségre hajlamosító génekkel, akkor lehet, hogy alkoholistává válik, de éppúgy lehet belőle pl. bogárgyűjtő is. A csírasejtvonal-terápiával az a probléma, hogy azelőtt veszi célba a genetikai hibákat, mielőtt azok megnyilvánulhatnak: ha nem történik beavatkozás, a kerülendő vonások talán nem is jelennek meg, vagy éppen előnyként manifesztálódnak. 27 A klónozás technikájával immár (legalábbis elvi szinten) lehetségessé vált az embermásolás, tehát ugyanolyan genetikai állományú egyedek előállítása. Továbbá: e technológia felhasználásával akár elképzelhető egy csak nőkből társadalom is, amelynek kialakítására Merle: Védett férfiak című könyvében törekszenek 28, hiszen a klónozáshoz szükséges petesejt (hímivarsejtre nincs szükség: a klónozáshoz a klónozni kívánt egyedtől egy testi sejt szükséges, ennek sejtmagját egy „üres”, azaz sejtmag nélküli petesejtbe ültetik), illetve a magzat kihordása is probléma nélkül biztosítható (Merle történetében folynak is klónozással kapcsolatos kutatások, a csak nőkből álló társadalom végül mégsem jön létre). Manapság egyre gyakrabban hivatkoznak a tudósok a jövőről gondolkodva – tekintetbe véve a biotechnológiai forradalom lehetséges következményeit – Huxley: Szép új világ című disztópiájára. Huxley az 50-es évek végén tanulmányt publikált Visszatérés a szép új világhoz 26

A génsebészet és a klónozás által felvetett problémákról bővebben: Fukuyama, 2003 ill. Barcsi, 2005 és Barcsi, 2009 27 Hamer és Copeland, 2002, 281-282. o. 28 Merle, 1983, 237-239. o.

34

(Brave New World Revisited) címmel, amelyben a korábbi könyvében felvázolt jövőképet veti össze az akkori társadalmi viszonyokkal, és úgy találja, hogy számos jóslata megvalósulni látszik. A legnagyobb probléma talán a túlnépesedés, ami új diktatúrák kialakulásához és eugenikai megoldásokhoz vezethet. Huxley olyan kulturális folyamatokat elemez művében, mint a politikai és gazdasági hatalom koncentrálódása, a túlszervezettség, a propagandának és az agymosásnak a demokráciákban való alkalmazása (lásd tömegkultúra), vagy a kémiai és a tudatalatti meggyőzés technikái. Véleménye szerint sok ember a nyugati társadalmakban sem érzi magát szabadnak, hiszen ez nem csak a korlátozásoktól való mentességet jelenti: „Elképzelhető, hogy valaki nincs börtönben, mégsem szabad, fizikailag senki sem tartja rabságban, pszichológiailag mégis fogoly, mert kénytelen úgy gondolkodni, érezni, cselekedni, ahogy a nemzetállam vagy a nemzeten belül valamilyen magánérdek megkívánja tőle.” 29 A Visszatérés megjelenése óta is eltelt pár évtized: a Huxley által leírt eljárások közül is jónéhány – ha nem is pontosan úgy, ahogy megjelenik a regényben –, már megvalósult: a mesterséges megtermékenyítés és annak egy speciális változata, a klónozás a Bokanovskymódszerrel mutat hasonlóságot, a különböző pszichotróp gyógyszerek a szóma tablettára emlékeztetnek (különösen a Prozac, amit valóban egyfajta boldogságpirulaként használtak több millióan az USA-ban), a géntechnológia az emberi egyedek megtervezésének soha nem látott lehetőségét is jelenti (még további elgondolkodtató párhuzamokat is találhatunk pl. Világállam – globalizációs folyamatok). Ezek a technológiák a nyugati kultúra (illetve a globalizálódó tömegkultúra) sajátosságaival, mint a szépség- és tökéletesség-kultusz, az önálló gondolkodás hiánya, az élvezetek (pótlék-élvezetek) hajszolása valóban egy olyan világ felé vihet minket, amit Huxley vázolt fel a regényében. Bár jelen kultúránkban még nincs jelen a Szép új világ-ot annyira jellemző stabilitás, nem győztünk le számos betegséget, rengetegen élnek az alapvető emberi szükségletektől is megfosztva, óriásiak az egyenlőtlenségek. Ha az 1984 a világtendenciákat tekintve talán kevésbé aktuálisnak is tűnik, a 20. század borzalmai azért még mindig élénken élnek emlékeinkben, a totális diktatúrák kialakulása továbbra is az egyik veszélyforrás, ahogy vallási fundamentalisták vezette rendszerek kialakulásától is tarthatunk (Észak-Koreáról vagy a különböző egyéb jelenkori elnyomó berendezkedésekről nem is beszélve, A szolgálólány meséje „Történeti feljegyzéseiben” utalást találhatunk Iránra). Vajon a nem-emberi (Huxley, Houellebecq) jövőnek csak embertelenség őrületig fokozódása (Orwell, Atwood) lehet az alternatívája? Világunk sok szempontból embertelen, és ha így van, akkor nem jobb, ha egy gondolatok és morális választás nélküli, de fájdalommentes, vagy akár egy öntudatlan boldogságot biztosító berendezkedést teremtünk? Pesszimista választ ad erre a kérdésre Houellebecq: nincs más lehetőség kulturális problémáink megoldására, mint a biotechnológia eszközeit felhasználva egy új fajt teremteni: az emberi állapot meghaladása az egyetlen lehetőségünk. Huxley a Szép új világ víziója mellett egy optimista forgatókönyvet is el tud képzelni. Szerinte ehhez alapvetően arra van szükség, hogy az új nemzedéket szabadságra neveljük. A szabadsággal a legalapvetőbb emberi értékeknek megfelelően kell élni: a tisztelet és az elfogadás közösségeinek létrehozása vezethet egy jobb világhoz. Az általa ideálisnak tekintett társadalmi viszonyokat vázolta fel a 60-as évek elején megjelent Sziget (Island) című pozitív utópiájában.

29

Huxley, 2008b, 130. o.

35

V. A lázadók és a remény A szabadságnak (legalább) két értelme van az említett disztópiákban: az „elherdált szabadság” és a „szabadság mint remény”. Az emberek nem tudtak élni a szabadsággal, ami egy szabadság-nélküli rendszer kialakulásához vezetett, ugyanakkor az elnyomásban ott van a szabadság-vágy, és vele az újrakezdés lehetősége. Egy jobb világ reménye még a legkilátástalanabb rendszerben is megjelenik. Ezt a reményt a lázadók hordozzák, hiszen a negatív utópiák lázadás-történetek is, amelyekben a főhős így vagy úgy, de szembehelyezkedik az uralkodó renddel (és ebben általában nincs egyedül). Most nézzük végig röviden az egyes disztópiákat ebből a szempontból. –„Mi”: a D-503-as szám – aki az INTEGRÁL nevű űrhajó fő építője –, szerelmes lesz a lázadó I-330-ba, ennek nyomán rákérdez a világra, „lelke képződik” és egyre inkább látja a racionalitásra alapozott rendszer irracionalitását. Kiderül, hogy élnek emberek a Zöld Falon kívül is. Írása, amelyet az INTEGRÁL segítségével akar eljuttatni más civilizációkhoz, az Egységes Állam dicsőítésének indul, majd – ahogy a D-503-as elkezd gondolkodni és érezni – annak kritikájává válik. –„Szép új világ”: A pszichológus Bernard Marx és az „érzelmi manipulátor” Helmholtz Watson a Rend belső kritikusai. Mindketten az elit kasztba tartoznak, Alfa-pluszok. Bernard valamilyen okból kisebb lett, mint a többi Alfa, ezért egész életében „másnak” érezte magát. Helmholtz belefáradt a primitív tapi-forgatókönyvek írásába, igazi művészetet, valódi alkotómunkát akar. De a regény legfontosabb figurája John, a Vadember, aki a Rezervátumban nőtt fel, valójában nem tartozik oda, mert szülei a civilizációból valók (egy kiránduláson történt baleset miatt ragadt a rezervátumban Linda, John anyja, aki terhes volt már ekkor egy véletlen folytán, így kénytelen volt a vadak között megszülni gyermekét). Bernard hozza magával a Vadembert a rezervátumból, aki hamar átlátja a boldogság rendjének embertelenségét. Szerelmes lesz Leninába, aki szintén vonzódik a fiúhoz, de nem érti John tiszteletét és tétovaságát, viszont boldogan felajánlja neki a testét. A Vadembernek nem ez kell: meg akarná hódítani a lányt, ahogy azt Shakespeare-nél olvasta (egy megmaradt, rongyos Shakespeare kötet kedves olvasmánya volt a rezervátumban, a civilizációban ez már tiltott olvasmány). Amikor a világellenőr meg akarja győzni a civilizáció előnyeiről a Vadember azt válaszolja: „– De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok. – Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz – mondta Mustapha Mond. – Rendben van hát – szólt a Vadember kihívóan –, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.” –„1984”: Winston Smith „az utolsó ember”, aki gondolkodik, kérdez, naplót vezet, szerelemi viszonyt tart fenn Júliával. Winston úgy látja, hogy érdemes szembeszállni aktívan a rendszerrel, még akkor is, ha az ő életében nem is változik meg semmi (úgy látja, a remény a proletárok tömegeiben van, nekik kellene „felébredniük”, amire igen kevés az esély), Júlia inkább a látszólagos lojalitás mellett titokban szeretné élni az „igazi” életét. Végül mindketten csatlakoznak az ellenállókhoz (de hamar kiderül, hogy csapdába csalták őket). –„Majmok Bombája”: dr. Poole megszökik a Beliál-hívőktől szerelmével, Loolával, a hegyekbe menekülnek, hogy az ott élő emberekhez csatlakozzanak. –„Fahrenheit 451”: Guy Montag tűzőr egyszer csak elkezdi hazahordani az elégetésre szánt könyveket, talán maga sem tudja, miért. Találkozása Clarisse-szal nyilvánvalóvá teszi számára 36

a rendszer torz voltát, saját életének látszat-boldogságát. Felkeresi Fabert, a volt egyetemi tanárt, akik a könyvek értékéről beszél neki: innentől kezdve tudatos lázadó. Felesége, Mildred elárulja, kénytelen felégetni a saját házát, majd elmenekül. Az erdőben ellenállókkal találkozik, akik az emberiség nagy műveit őrzik – a fejükben: mindegyikük megtanult egy-egy könyvet. Végül az atomháború lerombolja a városokat, a romokon talán egy új, jobb világ épül majd fel. –„A szolgálólány meséje”: Fredé, a szolgálólány nemi viszonyt kezd parancsnokának sofőrével, majd egy titkos szervezet megszökteti. A regény végén, a 2195-ben keletkezett „Történeti feljegyzésekből” megtudjuk, hogy a Gileád Köztársaság már a múlté (de az nem derül ki, hogy ekkor milyen a világ), egy konferencia témája „A szolgálólány meséje” címen ismert dokumentum, amely nem más, mint egy nő által hangkazettákra mondott monológ írásos változata. A hangszalagokat egy házban találták, amely valószínűleg a Nők Rejtekútja szervezet egyik menedékhelye volt, ahol néhány hétig bújtatták a szökevényeket, mielőtt elhagyhatták az államot. –„Egy sziget lehetősége”: Az új-emberek közül néhányan mégis vágynak a valódi emberi életre, és elhagyják a biztonságos telepeket, annak reményében, hogy rátalálnak hasonló társaikra: így tesz Daniel 25 is. –„Malevil”: ilyen értelemben nincs lázadás, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a megmenekült emberek nem adják fel, közösségekbe szerveződnek. Persze a lázadás-kísérletek kudarcba fulladnak, vagy nem tudjuk meg, hogy sikerrel jártak-e az ellenállók. A főhősök sorsa a következő forgatókönyvek valamelyike szerint alakul a vizsgált disztópiákban: – Visszaintegrálás a rendszerbe (a fantázia kiiktatása agyműtéttel, átnevelés, megtörés): „Mi”, „1984”. A D-503-as a fantáziát kiiktató műtét után már nem érti korábbi viselkedését, elárulja az I-330-ast. Ahogy Winston és Júlia is elárulják egymást a kínzások hatására. Winston „Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette a Nagy Testvért.”30 – Kivégzés. Az I-330-as és társai a Jótevő Gépezete elé kerülnek. Winston-t ugyan szabadon engedik, de feltehetően évek múlva, váratlanul ki fogják végezni. Clrarisse-t (Fahrenheit 451) elüti egy autó, nyilván ez nem volt véletlen. – Száműzetés. A „Szép új világ” belső kritikusait, Bernard-ot és Helmholtz-ot egy szigetre száműzik. – Öngyilkosság. A Vadember öngyilkos lesz. Sem a rezervátumok világát, sem a civilizációt nem érzi sajátjának. Kivonulási, elszigetelődési kísérlete nem jár sikerrel, ezért az önkéntes halált választja szabad elhatározásból. – A siker bizonytalan: „Fahrenheit 451”, „Malevil”: nem tudhatjuk, hogy a pusztulás után milyen világ alakul majd ki. „Majmok Bombája”, „A szolgálólány meséje”, „Egy sziget lehetősége”: kérdéses, hogy sikerül-e a szökés (Fredé esetében sem biztos, hogy kijutott a házból, ahol később a magnószalagokat találták, és kevéssé valószínű, hogy Daniel 25 találkozik hozzá hasonlókkal). Mégis: a lázadók a reményt hordozzák, tettükkel talán másokat is rábírnak hasonló cselekedetekre. Hangsúlyozni kell, hogy a bemutatott negatív utópiák főhősei nem rendelkeznek különleges képességekkel, nem tesznek nagy dolgokat (van közöttük kifejezetten anti-hős, mint Bernard Marx, aki sírva fakad, amikor megtudja, hogy egy szigetre száműzik): csupán olyan valakik, akik rákérdeznek a körülöttük lévő világra, gondolataik,

30

Orwell, 1996, 326. o.

37

érzelmeik vannak és elég bátrak ahhoz, hogy kifejezzék azokat. Még ha később meg is tagadják ezt az énüket (vagy egyáltalán: az énüket), nyomot hagynak. A disztópiák segíthetnek abban, hogy feltárjuk napjaink azon jelenségeit, amelyek elvezethetnek egy szabadságnélküli világ kialakulásához. Alapvetően fontos ennek elkerüléséhez, hogy éljünk a szabadságunkkal: merjünk szabadon gondolkodni, érezni, szeretni, alkotni. A másik ember tiszteletben tartásával, felelősséggel. Ha az ilyen módon élőket különcnek, akár lázadónak tekintik, annak a biztos jele, hogy rossz irányba tartunk. Mindent meg kell tennünk azért, hogy elkerüljünk egy olyan jövőt, ahol már szavunk sincs a szabadságra. Képesek leszünk rá? Irodalom Atwood, Margaret (2006): A szolgálólány meséje (fordította: Mohácsi Enikő). Lazi, Szeged Barcsi Tamás (2005): Az ember méltósága. Attraktor, Gödöllő-Máriabesnyő Barcsi Tamás (2009): Az emberi meghaladása? Kultúrkritika – humán biotechnológia – irodalom. Opus, 2009/2 Burgess, Anthony (2007): Gépnarancs (fordította: Gy. Horváth László). Európa, Budapest Bradbury, Ray (1991): Fahrenheit 451 (fordította: Loránd Imre). Göncöl Kiadó, Budapest Foucault, Michel (1990): Felügyelet és büntetés. A börtön története (fordította: Fázsy Anikó). Gondolat, Budapest Foucault, Michel (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában (fordította: Sujtó László). Atlantisz, Budapest Fukuyama, Francis (2003): Poszthumán jövendőnk (fordította: Tomori Gábor). Európa, Budapest Hamer, Dean – Copeland, Peter (2002): Génjeink (fordította: Puskás László.) Osiris, Budapest Houellebecq, Michel (2004): Elemi részecskék (fordította: Tótfalusi Ágnes). Magvető, Budapest Houellebecq, Michel (2006): Egy sziget lehetősége (fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető, Budapest Huxley, Aldous (2003): Szép új világ (fordította: Szentmihályi Szabó Péter). Konkrét könyvek, Budapest Huxley, Aldous (2008a): Majmok bombája (fordította: Totth Benedek). Cartaphilus, Budapest Huxley, Aldous (2008b): Visszatérés a szép új világhoz (fordította: Szűr-Szabó Katalin). Cartaphilus, Budapest La Mettrie, Julien Offray de (1968): Az ember-gép In.: Julien Offray de La Mettrie: Filozófiai művek (fordította: Horváth Henrik és Zigány Miklós). Akadémiai Kiadó, Budapest Merle, Robert (1983): Védett férfiak (fordította: Réz Ádám). Európa, Budapest Merle, Robert (1985): Malevil (fordította: Görög Lívia). Európa, Budapest Mumford, Lewis (1988): Az ember öröksége. Filozófiai Figyelő, 1988/1-2 Orwell, George (1996): 1984 (fordította: Szíjgyártó László). Európa, Budapest Sutyák Tibor (2007): Michel Foucault gondolkodása. Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő Zamjatyin, Jevgenyij (2008): Mi (fordította: Földeák Iván). Cartaphilus, Budapest

38

A szerző: Dr. Barcsi Tamás, megbízott egyetemi oktató, Pécsi Tudományegyetem, Egészségtudományi Kar, Népegészségtani, Rekreációs és Egészségfejlesztési Intézet; PhD-hallgató, PTE BTK Filozófia Doktori Iskola

39

Utópia a társadalomtudományokban

40

Balogh Gábor: Utópikus jegyek a szociológiában

Problémafelvetés Az utópikus jegyek a szociológiában címnek többféle értelmezése lehetséges. Utalhat arra, hogy a szociológia olyan tudományterület, amelyet az utópikus jegyek határoznak meg. De értelmezhető gondolkodásmódként vagy közelítésmódként is, ami azzal jár, hogy a szociológia „hermeneutikai” jellemzője az utópikus jelleg. S végül az utópikus jegyek tekinthetők módszernek vagy eljárásmódnak. Ennek megfelelően az utópikus jegyek a szociológiában jelenthetnek: 1. felfogást és értelmezést 2. gondolkodásmódot, közelítésmódot, illetőleg 3. eljárásmódot vagy módszert (vö. 1. táblázat). Felfogás Értelmezés

Gondolkodásmód Közelítésmód

August Comte Karl Mannheim, Paul Ricoeur pozitivista vs utópikus ideológia és utópia Friedrich Engels utópia vs tudomány Alain Touraine társadalom mint utópia Immanuel Wallerstein marxizmus-kritika

Karl R. Popper álracionalitás-utópizmustotalitarizmus

Eljárásmód Módszer Max Weber ideáltípus Karl R. Popper historicizmus-holizmusutópizmus

Zygmunt Bauman (kritikai megközelítés) Pierre Bourdieu (neoliberalizmus ellen) Ralf Dahrendorf (T. Parsons társadalmi rendszer kritikája) Jürgen Habermas (uralommentesség, utópikus energiák)

1. táblázat: Az utópia és a szociológia kapcsolata az utópikus jegyek alapján

Az 1. táblázat figyelembe vételével az utópia és a szociológia kapcsolata történetiségében háromféleképpen interpretálható: az egyik – amely többé-kevésbé az első világháborúig tart, de például napjaink alakuló közszociológiája is egyes vonásaival – az utópikus szociológia korszakának nevezhető, a másik – amikor kialakulnak a szociológia sztenderd fogalmai, mint a társadalom, a közösség stb. – a szociológia utópiájaként aposztrofálható, és a harmadik – különösen Mannheim Károly óta – az utópia szociológiájaként fogható fel. Ezek a közelítésmódok, értelmezések részben átfedik egymást, illetőleg a dominanciájuk szerint határolhatók el. Az utópia és a szociológia kapcsolatát jelen tanulmányban tematikailag e hármas tagolásban tárgyaljuk röviden, az 1. táblázat felosztásának szem előtt tartásával.

41

Az utópikus szociológia „Az igazi tudomány nem az egyszerű megfigyelésekből tevődik össze; … állandó törekvése, hogy amennyire csak lehet, függetlenedjék a közvetlen vizsgálódásoktól, s ezek helyébe a racionális előrelátást állítsa, amely minden tekintetben a pozitív szellem alapvonása” – fogalmaz Auguste Comte. „(A)z igazi pozitív szellem lényege … lássunk, hogy előreláthassunk, tanulmányozzuk azt, ami van, hogy – a természettörvények változatlanságának állandó tétele alapján – belőle kikövetkeztessük azt, ami lesz.” 1 A természettörvények „pozitív” alapokon nyugszanak. Erre a „pozitív” beállítottságra épül A. Comte tudományfelosztása. Hat alaptudományt nevez meg (a matematikát, a csillagászatot, a fizikát, a kémiát, a biológiát és a szociológiát), amelyek a pozitív szellem „változatlan történeti és dogmatikus rangsorát” reprezentálják. Magát a rangsort úgy tekinti, „mint amely lényegénél fogva valóban oszthatatlan rendszert alkot, melyben mindenfajta tagolás csak mesterséges lehet… Ez az enciklopédikus formula, amely megfelel az egyes tudományterületek közötti rokonsági viszonynak.” 2

Két kultúra és a közvetítő A. Comte szerint a megfigyeléssel a tudomány „pozitív” stádiumba érkezett, és szembekerült a fiktív stádiummal, a teológiával. A XIX. század végére a társadalomtudományok (köztük a szociológia mint új tudomány) önállósodnak, a tapasztalati tudományok útjára lépnek, és egyfajta megtisztított pozitivista, ugyanakkor naturalista (természettudományos) irányultságú önértelmezést alakítanak ki. Ezt az önértelmezést a XIXXX. század fordulóján Max Weber társadalomtudományi koncepciója jelentősen módosítja azáltal, hogy • a társadalomtudományt „az empirikus valóság gondolkodó rendezésének érvényességére” alapozza, 3 illetőleg • a „megértést” és „magyarázatot” összeköti, hogy ezzel lehetővé tegye a társadalomtudománynak a naturalista, illetőleg a normatív vonatkozásoktól való megszabadulását. Természettudományok

Szellemtudományok

Társadalomtudományok 1. ábra: A társadalomtudományok közvetítő jellege

1

August Comte, 1979: 213-214. Auguste Comte, 1979: 354. 3 Max Weber, 1998: 16. 2

42

A természettudományi fázis után, mely a szociológia kialakulásának időszakát jellemezte, kognitív és narratív fordulat következett be és a társadalomtudományoknak a szellemtudományokhoz való közeledése figyelhető meg. A folyamat mintha napjainkban újból lejátszódna (vö. 1. ábra). Ugyanis a társadalomtudományok (és benne a szociológia) ismételten tartalmi és módszertani cserekapcsolatot alakítottak ki a szellemtudományokkal (kultúratudományokkal) és a természettudományokkal. Napjaink társadalomtudományában mindkét irányzat közelítésmódjai megtalálhatók; a magyarázó és a megértő, a kvantitatív és a kvalitatív, az empirikus és a hermeneutikai, a technológiai és a spekulatív közelítésmódok gyakran közvetlenül egymás mellett élnek. Tudomány és utópia kapcsolata Ma már világos, hogy bármennyire igyekezett Auguste Comte az utópia vádjától megszabadulni, a tudomány – ide értve a szociológiát is –, amelyet művelt, mai szemmel utópikusnak bizonyul. Utópikus jelleget az a „pozitív” igény kölcsönöz a comte-i tudománynak, amely nem alátámasztja, hanem aláássa az általa felállított rangsort. De utópikus illúzió annak reménye is, hogy a „pozitív szellem” vagy az „ész” igazságra vezet. Ahogy Engels az utópikus szocialistákkal kapcsolatban fogalmaz: hiába találják fel „a társadalmi rend új, tökéletesebb rendszerét … és ezt kívülről, propaganda útján, lehetőleg mintakísérletek révén ráerőszakolják a társadalomra, ezek az új szociális rendszerek eleve arra (vannak) kárhoztatva, hogy utópiák legyenek; minél tovább kidolgozták őket részleteikben, annál inkább tiszta fantasztaságba kellett veszniük.” 4 A jövő az utópikus szocialisták szemében egy jobb világot, egy tökéletesebb társadalmi rendszert jelent. Az utópikus jelleg – írja Zygmunt Bauman (1976: 13.) – a történelmi változás szükségszerű feltételének tekinthető, mely lehetővé teszi, hogy a jelen égető problémáira alternatív megoldásokról gondolkodjunk. Az utópiák egy kritikus beállítódásnak (attitűdnek) és kritikai tevékenységnek egyengetik az útját, amelyek egyedül képesek megváltoztatni az ember jelenlegi kínos helyzetét. Az utópiával szemben a tudomány áll. A tudomány nem az iskolák tudósait jelenti vagy azt, amit Saint-Simon is akart, tudniillik hogy egy misztikus és hierarchikus „új kereszténységet” hozzon létre, hanem azt, hogy a jelenségeket (például a tőkés termelési módot) „egyrészt történelmi összefüggésében és egy meghatározott történelmi időszakra szóló szükségszerűségében … ábrázolják, másrészt pedig … , hogy felfedjék e (tőkés) termelési mód belső jellegét, amely még mindig rejtve volt. Ez az értéktöbblet feltárásával történt meg. (...) E két nagy felfedezést: a materialista történetfelfogást és a tőkés termelés titkának az értéktöbblet révén történő feltárását, Marxnak köszönhetjük. Velük a szocializmus tudománnyá lett” – írja Friedrich Engels. 5 A tudományos szocializmus feladata, hogy „az akcióra hivatott, ma elnyomott osztályban saját akciója feltételeit és természetét tudatossá tegye.” 6 Immanuel Wallerstein (1990) időrendben a marxizmussal kapcsolatban három utópiafogalmat különít el: • Marx korában a Morus Tamás-féle utópiafogalom dominál, vagyis a tőkés világ bírálata „egy lehetséges emberi alternatíva nevében”; ennek a korszaknak a politikája 4

Friedrich Engels, 1975: 60. Friedrich Engels, 1975: 62. 6 Friedrich Engels, 197: 112. 5

43

chiliasztikus volt. „Mindaz, amit (Engels Saint-Simonra) mondott, szinte szó szerint ráillett Marx és Engels írásaira ” – írja I. Wallerstein. 7 • A második időszak az ortodox marxizmus időszaka. Ez az időszak elutasította az ortodox marxizmus utópiáját; az utópiát ideológiai szemfényvesztésnek tartotta, mégis „a felszínesen leírt, de nyilvánvalóan feltételezett tökéletes, osztály nélküli társadalomban nyert kifejezést, amely a történelem végpontján található” 8. Főbb képviselői Kautsky, Lenin és Sztálin. • A harmadik korszak az ezernyi marxizmus korszaka. Az ezernyi marxizmus korának marxista utópiája mannheimi perspektívát ölt. „[O]lyan utópiaként (igyekszik bemutatni önmagát), amely hatékony, s nem pusztán ideológia”. 9 Ma a harmadik, folyamatértelmező vagy „módszerkereső” társadalomtudományok korszakában ugyanaz a dilemma, mint a kezdetekkor: igazán hatékony utópia keresése, „amely nem morális tanítás és nem is értékmentes” 10, és amely „az ellenőrzött értelmezések egy fajtáját tekinti a tudományos tevékenység tárgyának.” 11

A szociológia utópiája Míg az utópikus szociológia az értelmezés- és tárgyalásmódja miatt nevezhető utópikusnak, addig a szociológia utópiája azokat a fontosabb fogalmakat, „eszméket” tartalmazza, amelyeket maga a szociológia is utópikusnak tart. A legjellemzőbb utópikus fogalmak már a szociológia kialakulásakor megjelentek. Ezek közül – terjedelmi okok miatt – csak néhányra, mindenekelőtt az ideáltípusra, a racionalitásra és a racionális cselekvésre, valamint a társadalomtervezésre térek ki. De ugyanilyen alapon a szociológia utópiájának lehet nevezni Talcott Parsons társadalmi rendszerét (Ralf Dahrendorf), továbbá a társadalmat (Alain Touraine), az ideológiát (szocializmus – Zygmunt Bauman), az egyes eszmerendszereket (neoliberalizmus – Pierre Bourdieu), a jóléti államok utópikus energiáit (Jürgen Habermas) stb. Ideáltípus Az ideáltípus mint elméleti konstrukció Max Weber (1864-1920) nevéhez kötődik. Olyan konstruált határesetet vagy eszményképet jelent, amely a valóságban tiszta formájában egyáltalán nem vagy csak ritkán fordul elő. Az átlagtípussal szemben az ideáltípust úgy alkotjuk meg, hogy „egyetlen vagy néhány szempontot egyoldalúan felerősít(ünk) és az ezekhez az egyoldalúan kitüntetett szempontokhoz illeszkedő – szétszórtan és elkülönülten, hol többé, hol kevésbé, hol meg egyáltalán nem meglevő – egyes jelenségek sokaságát önmagában egységes gondolati képpé egyesít(jük). Ez a gondolati kép a maga fogalmi tisztaságában a valóságban empirikusan sehol sem lelhető fel, utópia.” 12 7

Immanuel Wallerstein, 1990: 17. Immanuel Wallerstein, 1990: 18. 9 Immanuel Wallerstein, 1990: 18. 10 Immanuel Wallerstein, 1990: 20. 11 Immanuel Wallerstein, 1990: 21. 12 Max Weber, 1998: 48. 8

44

Majdnem biztosra vehető – írja M. Weber –, „hogy többféle utópia vázolható fel, sőt mindenkor nagyon sok olyan, amely egyáltalán nem hasonlít egymásra, az empirikus valóságban pedig végképp nem figyelhető meg egyikük sem mint a társadalmi állapotok ténylegesen érvényes rendje.” 13 Max Weber felfogásában mindig valami „eszméjének” van utópiája. Így a kézművesség eszméjének, a társadaloménak, a kultúráénak, például a „tőkés” kultúráénak. „Amikor ehhez az eljáráshoz folyamodunk…, akkor az »eszme« – például egy meghatározott korszak »liberalizmusáé«, a »metodizmusé«, vagy a »szocializmus« bármelyik gondolatilag fejletlen válfajáé – pontosan ugyanolyan jellegű tiszta ideáltípus, mint egy-egy korszak »elveinek« szintéziseié.” 14 Utópiát alkot a szociológia a cselekvéssel kapcsolatban. De a történész is, amikor például a városgazdaságot tanulmányozza azért, hogy megállapítsa a valóság és eszménykép (ideáltípus) közötti távolságot, vagyis hogy mennyire tekinthető a város viszonyainak gazdasági jellege „városgazdaságinak”. Az ideáltípus mint utópia tehát egyrészt eszmei ábrázolás, amely a vizsgálat tárgyából lett kivonatolva, annak jelentős vonásait emeli ki és viszi át egy eszményképre. Másrészt: jellemzője, hogy „a priori sohasem dönthető el, vajon tiszta gondolati játékkal vagy tudományosan termékeny fogalomalkotással van-e dolgunk”, továbbá előre nem tudjuk, hogy sikerült-e olyan utópiát szerkeszteni, amely segít „a konkrét kulturális jelenségek összefüggésének, oksági meghatározottságának és jelentőségének a megismerésében.” Következésképpen „az elvont ideáltípusok kialakítása nem cél, hanem csak eszköz,” 15 pontosabban: fogalmi segédeszköz. Minél összetettebb egy jelenség, vagy minél átfogóbb magyarázatra törekszünk, annál inkább szükség van tiszta ideáltípus, más szóval: utópia alkotására. Racionalitás és racionális cselekvés A szociológia másik, különösen a gazdaságszociológiában előkelő helyet elfoglaló utópiája a racionalitás és a racionális cselekvés. Eredetileg a weberi cselekvéstipológia értékracionális és célracionális cselekvéseire vonatkozott. Ahogy Max Weber írja: „a mi szemléletünkben a »cél« egy olyan eredmény elképzelése, amely egy cselekvés okává válik;” s mint minden ok, ez is hozzájárul vagy hozzájárulhat egy jelentőségteljes eredmény eléréséhez. „Sajátos jelentősége abban áll, hogy az emberi cselekvést nemcsak megállapítani, de megérteni is tudjuk” általa. 16 (Ennek ellenére a weberi cél-felfogást nem lehet a teleológiával helyettesíteni, mert több annál.) A racionális cselekvés utópikus jellege Max Webernél egyértelműen pozitív kicsengést kap. Viszont vannak társadalomteoretikusok, akik az utópikus jellegnek negatív vonatkozást és tartalmat tulajdonítanak. Különösen egyértelmű a negatív értelmezés- és tárgyalásmód Karl R. Popper utópiával foglalkozó munkáiban, mint az Utópia és erőszak (eredeti: 1948) tanulmányában, valamint A historicizmus nyomorúsága (eredeti: 1957), illetőleg az A nyitott társadalom és ellenségei (eredeti: 1962) című monográfiáiban. 13

Max Weber, 1998: 48-49. Max Weber, 1998: 54. 15 Max Weber, 1998: 49. 16 Max Weber, 1998: 41. 14

45

Karl R. Popper a racionalizmus és utópia kapcsolatával először az Utópia és erőszak című tanulmányában foglalkozik, nem sokkal a II. világháború után. Az utópia az álracionalizmus következménye, „az utópikus gondolkodás pedig, noha talán gyakran racionalista mezben jelenik meg, nem lehet más, csak álracionalizmus.” 17 Az utópikus gondolkodás egyfajta okoskodás eredménye, illetőleg leírható „a racionalizmus egyik formája eredményeként.” 18 Nemcsak a gondolkodás, hanem a racionalizmus is lehet utópikus. „Az utópikus racionalizmus önmegsemmisítő racionalizmus. Bármennyire is jó szándékúak a céljai, nem tesz boldoggá.” Tehát Popper megközelítésében az álracionalizmus utópikus gondolkodáshoz vezet. Az utópikus gondolkodás utópikus célokat fogalmaz meg, amelyek alapul szolgálnak a racionális politikai cselekvés számára. A célok mint az eszményi állam megvalósítása többé-kevésbé világos és részletes leíráson vagy modellen alapulnak. A cél megvalósítása során jelentős feladat hárul az érzelmi beállítottságra, valamint a konkurens nézetek felszámolására és eltiprására. „Ezért az egyetlen lehetőség az utópikus gondolkodó számára az utópikus versenytársak – azaz azok, akik nem osztják az utópikus céljait, vagy más szavakkal: akik nem vallják utópikus vallását – legyőzése vagy szétzúzása.” 19 Az utópikus gondolkodás veszélyes és ártalmas, valamint önromboló és erőszakhoz vezet. Az önrombolás „ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy lehetetlen tudományosan meghatározni célokat. Nem tudunk tudományosan választani két cél között.” „A célokra vonatkozó döntés (ugyanis) nem alapozható meg tisztán racionális vagy tudományos eszközökkel.” Emiatt nem is lehet vagy hatástalan érvelni az erőszak csodálójával szemben. 20 Az utópikus gondolkodás totalitarizmusba torkollik. A totalitarizmusban az utópikus modellt megtervező és megvalósító utópiatervezők, az utópiamérnökök bölcsességét és előrelátását magasztalják. Az utópiamérnököket ily módon mindentudóknak és teljhatalmúaknak tartják.” 21 Az erőszak megállítására nincsenek megfelelő racionális érvek. „Csak annyiban tudjuk elkerülni az erőszakot, amennyire az ésszerű beállítottság megvalósul a kapcsolatainkban a társadalmi életben. ... (M)inden egyéb beállítottság erőszakot okoz, még az a törekvés is, hogy a többieket finoman véleményváltoztatásra bírjuk és olyan érvekkel s példákkal győzzük meg, amelyekkel nagyra vagyunk és amelyekben teljesen biztosak vagyunk.” 22 „Az igazi racionalista… számára az ész a hatalom és erőszak eszközének pontosan az ellenkezője: megfékezésük eszköze” 23 – zárja gondolatait Popper. Tervezés – előrelátás Karl R. Popper másik utópia-megközelítése a társadalom-mérnöklés (társadalomtervezés) problematikájával foglalkozik. Ebben az esetben az adott módszert vagy eljárásmódot tekinti utópikusnak, amely a historicizmus és a holizmus között létesít utópikus kapcsolatot. A 17

Karl R. Popper, 2003: 37. Karl R. Popper, 2003: 33. 19 Karl R. Popper, 2003: 35. 20 Karl R. Popper, 2003: 34. 21 Karl R. Popper, 2003: 35. 22 Karl R. Popper, 2003: 31. 23 Karl R. Popper, 2003: 39. 18

46

következőképpen fogalmaz: „Vannak … jelentős társadalomfilozófiák, amelyek … (a)zt állítják, hogy általában véve a tudomány feladata az, hogy előrejelzéseket tegyen, vagy pontosítsa és biztosabb alapokra helyezze mindennapi előrejelzéseinket; és hogy a társadalomtudományoknak kiváltképpen az a feladata, hogy hosszú távú történelmi próféciákkal lásson el bennünket. Úgy vélik, fölfedezték a történelem törvényeit, amelyek lehetővé teszik, hogy megjövendöljék a történelmi események folyamát. Az ilyen követelésekkel fellépő különféle társadalomfilozófiákat a historicizmus elnevezéssel jelöltem.” 24 A historicizmus nem a társadalmi élet aspektusaival, hanem a társadalommal mint egésszel foglalkozik. Hasonlóképpen az utópizmus is a társadalmat mint egészet célozza meg. A „másik összekötő kapocs a historicista és az utópista között a közös hitük, hogy törekvéseink vagy céljaink nem választás vagy morális döntés ügye, azok feltárhatók vizsgálati területükön.” 25 A historicizmus követői nem veszik észre, hogy elgondolásaik a tudományos módszer súlyos félreértésén alapulnak, illetőleg módszerük terméketlen, „mert képtelenek felmutatni az ígért eredményeket.” 26 Karl R. Popper három vonatkozásban nevezi utópikusnak a tervezést és előrejelzést: • a holista felfogás mint elv utópikus, mert átfogó elvre alapozódik; • a tudományos módszert sérti a historicista eljárás, mert eszményi végső állapotot tételez fel és ennek rendel alá mindent; • a módszer terméketlen, mert kénytelen lesz közbenső vagy részleges célokat is megfogalmazni, vagyis módosítani az eredeti elképzelésen; a közbenső vagy részleges célok kiigazításra szolgálnak, és megvalósításuk érdekében az eredeti elképzeléshez képest másfajta eszközöket, módszereket kell igénybe venni. A holista vagy utópikus társadalomalakítás a fokozatos társadalomalakítással szemben merül fel. Az utópikus társadalomalakítás jellemzői, hogy „sohasem »magán «, hanem mindig »közösségi« jellegűek. Célja a »társadalom egészének« átformálása meghatározott terv vagy séma szerint; célja továbbá a »kulcspozíciók megszerzése« és az »állam hatalmának« kiterjesztése, »amíg az állam csaknem azonossá nem válik a társadalommal«, valamint az, hogy a »kulcspozíciókból« ellenőrizze a társadalom jövőjét alakító erőket: vagy úgy, hogy e fejlődést megakadályozza, vagy úgy, hogy – előrelátva menetét – a társadalmat ahhoz igazítsa.” 27 A fokozatos társadalomalakításban mind a magán, mind a közösségi társadalmi aktivitás megtalálható. A társadalommérnök a cél megvalósítása érdekében az összes, rendelkezésre álló technikai ismeretet hasznosítja, megtervezi és megalkotja a jövő társadalmi intézményeit, és amelyek már működnek, azokat tovább működteti. Az utópikus társadalommérnöktől eltérően • ő „felismeri, hogy a társadalmi intézmények csak kisebb részükben tudatosan tervezettek, miközben elsöprő többségük az emberi cselekvések nem szándékolt eredményeként keletkezik;”

24

Karl R. Popper, 2001: 15. Karl R. Popper, 1989: 90. 26 Vö. Karl R. Popper, 1989: 76. 27 Karl R. Popper, 1989: 84. 25

47

• „nem hisz abban, hogy a társadalomnak mint egésznek az újratervezése volna a célravezető módszer.” 28 Miként a 2. táblázat összefoglalja, az utópikus és a fokozatos társadalomalakítás között az eltérés nem a léptékben és a hatósugárban mutatkozik, hanem – miként Popper fogalmaz – abban, hogy „a fokozatosan haladó társadalommérnök a reform hatósugarát tekintve elkötelezettség nélkül vághat bele a dolgok sűrűjébe, a holista ezt nem teheti; ő már előzetesen eldöntötte, hogy a mindent felölelő átrendezés lehetséges és szükséges.” 29

Megnevezés

Utópikus tervezés

Nem utópikus tervezés

1. lépés

Eszményi végső állapot

Aktuális legégetőbb bajok feltárása

2. lépés

A gyakorlati cselekvéshez módszerek, eszközök és terv meghatározása

Részorientált tervezés

3. lépés

Közbenső vagy részleges célok

Bajok körülhatárolása

4. lépés

Végső célhoz vezető eszközök meghatározása (átmeneti lépések)

Kompromisszumok, intézmények

Átfogó elv

Kis lépések elve

Erőszak

Ész

álracionalizmus

racionalizmus

Diktatúra, totalitarizmus

Nyitott társadalom

Elv Eszköz Módszer Államforma

2. táblázat: Utópikus és nem utópikus módszer egybevetése

Az utópista szerint az ésszerű cselekvés első lépése az eszményinek tételezett végső cél (például egy eszményi állam) kitűzése. A következő lépésben cselekvési programszinten megtervezi a megvalósításhoz szükséges legjobb módszereket és eszközöket. A cél megvalósítása • a kevesek központosított hatalmát követeli, • valószínűleg diktatúrához vezet, és • felveti a diktátor utódlásának a problémáját; • sok időt vesz igénybe, mivel az egészt akarja átalakítani. A hosszú idő alatt azonban változnak az eszmék és az eszmények. Ezért a cél módosítására van szükség: közbenső vagy részleges célokat kell megfogalmazni. Az utópikussal szemben a részorientált vagy nem utópikus tervezés abból indul ki, hogy felkutassa és feltárja a társadalom jelenleg legégetőbb bajait, „harcba szálljon ellenük,” és belátható módon javítson az emberek helyzetén. Ha kell, kompromisszumokat kössön, meghatározott intézményeket tervezzen, például az egészségügy részére, vagy a 28 29

Karl R. Popper, 1989: 82-83. Karl R. Popper, 1989: 86.

48

munkanélküliek biztosítására, a bíróságokra, a gazdasági válságkezelő költségvetésre vagy az oktatási reform céljából. „Amennyiben ezek nem válnának be, a kár nem lesz olyan jelentős, a kiigazítások pedig nem túlságosan nehezek.” 30 Vagyis a részorientált tervezést végző a kis lépések elvét követi. Karl R. Popper egyik legfőbb érve az utópikus tervezés ellen mégis episztemológiai: az „utópikus tervezés azt állítja, hogy racionálisan tervezi meg a társadalom egészét, noha nem rendelkezünk semmiféle olyan tényszerű ismerettel, amely szükséges volna ahhoz, hogy egy ilyen nagyra törő igényt kivitelezzünk. Nem rendelkezhetünk ilyen tudással, mivel nincs birtokunkban elegendő gyakorlati tapasztalat az efféle tervezést illetően, a tényszerű tudást viszont a tapasztalatra kell alapozni. Jelen pillanatban a nagyléptékű tervezéshez szükséges szociológiai ismeret egyszerűen nem létezik.” 31 Az utópia szociológiája Az utópia szociológiája a XIX. század vége, de inkább a XX. század első évtizedeiben jelenik meg, mégpedig a tudásszociológiához kapcsolódóan. Igazi áttörést Karl Mannheim Ideológia és utópia (1929) című munkája hozza. „Az ideológia és az utópia szó nem egyszerűen két új történelmi tény felbukkanását jelzi – írja Mannheim –, hanem egy alapvetően új téma kialakulását. Bennük tulajdonképpen az egész világ vált új értelemben témává.” 32 Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az utópia szociológiája, amelynek célját és feladatát Mannheim abban látja, hogy kimutassa: • „mi az utópikus elem jelentősége a gondolkodásban és átélésben”; • „miként határozza meg messzemenően az utópikus elem a társadalmilag és politikailag strukturált tudatban e tudat strukturális változását”; és egyáltalán • hogyan éljük meg ideológiaként és utópiaként azokat az eszméket, amelyek korábban a gondolkodás számára a kétségtelen realitást jelentette. 33 Paul Ricoeur szerint egy ilyen mannheimi szociológia három módszertani szabályt követ. Először is fölépít egy koncepciót, megalkotja az utópia fogalmát. Ezt követően az egyes társadalmi rétegek szerint differenciálja az utópiákat, ezáltal „az utópia egy csoport diskurzusa, és nem egy szabadon lebegő irodalmi műfaj” lesz. S végül az utópia nemcsak eszmék halmazaként jelenik meg, hanem mentalitássá, egy Geist-tá, az eszmék és érzelmek egészét szervező tényezők konfigurációjává válik. 34 Mannheim utópiája Az ember a történelem folyamán hol lét-transzcendens, hol lét-immanens tényezőkhöz igazodott. A gyakorlatban inkább a lét-transzcendencia határozza meg életét. A léttranszcendencia síkjához kétféle tudat tartozik: az ideologikus és az utópikus tudat. Az ideologikus és az utópikus tudat megkülönböztetésének kritériuma a léttranszcendencia síkján attól függ, hogy a fennálló életrendben sikerül-e konkretizálni vagy 30

Karl R. Popper, 2001: 158. Karl R. Popper, 2001: 160. 32 Mannheim Károly, 1996: 73. 33 Mannheim Károly, 1996: 70-73. 34 Paul Ricoeur, 2005: 360-361. 31

49

megvalósítani az elképzeléseket. Bár mindkét tudat „a léttel inkongruens”, megkülönbözetésük mégis fontos: utópikus tudatról van szó abban az esetben, ha az inkongruens, vagyis a léttel fedésben nem álló elképzelések, orientációk szétfeszítik a „léttextúrát”. Más szavakkal: „Utópikus az a tudat, amely az őt körülvevő »léttel« nincs fedésben. Az effajta inkongruencia mindenkor abban mutatkozik meg, hogy az ilyen tudat az átélés, gondolkodás és cselekvés során olyan tényezőkhöz igazodik, amelyek e »lét«-nek még nem megvalósult részeit képezik.” 35 Az utópikus tehát a „valóság-transzcendens orientáció” egyik fajtája. A történelmi létet transzcendentáló képzetek azonban általában nem utópiákként működnek, „hanem az adott létfokhoz tartozó ideológiaként… Utópiákká ezek az ideológiák csak akkor válnak, mikor bizonyos embercsoportok… vágyképeket építenek be cselekvésükbe, és meg akarják azt valósítani.” 36 Az utópiák mint vágyképek felfogató funkciókat látnak el (vö. 3. táblázat).

Valóság Tudat Képzetek Képzeletek Orientáció

Ideológia Lét-transzcendens Ideologikus tudat Létfokozatok Tartalmuk de facto nem megvalósítható Inkongruens

Utópia Lét-transzcendens Utópikus tudat Vágyképek Nem aktualizálhatók, a jövő felé irányul Inkongruens

3. táblázat: Az ideológia és az utópia főbb jegyei Mannheim Károlynál

Ideologikus vagy utópikus jelleget mindenekelőtt a gondolkodás vehet fel. Korábban – írja Mannheim (1996) – az egyes álláspontok a gondolkodás utópikus vagy ideologikus voltát jórészt pártosan közelítették meg, és rendszerint az ellenfél gondolkodását tekintették annak. Tudományos szempontból nézve azonban, „hogy adott esetben mit tekinthetünk utópiának és mit ideológiának, lényegében attól is függ, hogy • az ember a létvalóság mely fokán helyezi el a mértéket,” továbbá „hogy • a fennálló társadalmi-szellemi létrendet képviselő rétegek az általuk hordozott összefüggéseket valósként élik-e meg, míg • az ellenzékbe került rétegek az általuk akart és általuk születő életrend tendenciális csíráihoz igazodnak-e.” 37 Szociológiai szempontból létnek a társadalmi lét konkrét alakja számít, vagyis az, ami „mindig konkrétan érvényes”, valóságos, ami magában foglalja az emberi együttélés valamennyi formáját, „az átélés és gondolkodás mindazon módozatát, amelyek megfelelnek ennek az életrendnek, és ebben az értelemben fedésben vannak vele.” Ugyanakkor a valóban érvényes létrendben vannak valótlan, „lét-transzcendens” képzetek. Ezek jellemzője, hogy „az adott életrendben a bennük foglalt tartalmaknak megfelelően sohasem fejthetik ki hatásukat, és … az adott életrendben nem lehet nekik megfelelően élni és cselekedni.” 38 35

Mannheim Károly, 1996: 221. Mannheim Károly, 1996: 222. 37 Mannheim Károly, 1996: 225. 38 Mannheim Károly, 1996: 223. 36

50

Mindezekre tekintettel – fogalmaz Mannheim Károly (1996) – „ideológiáknak nevezzük azokat a lét-transzcendens képzeleteket, amelyek de facto sohasem jutnak el a bennük foglalt tartalom megvalósításához.” Ideologikus tudat esetén inkongruencia a cselekvés és a tartalom, az elképzelés és a valóság között áll fenn. Mannheim az ideologikus tudat három típusát különbözteti meg: • az első típusban a képzetalkotó és a gondolkodó nem képes meglátni az elképzelés és a valóság között az inkongruenciát; • a második típusnál az ösztönök gátolják meg az inkongruencia meglátását; • a harmadik típusú ideologikus tudatnál a tudatos megtévesztés, a tudatos hazugság gátolja az inkongruencia meglátását. 39 Az utópia az utópikus tudat nyomán keletkezik. Mannheim Károly kísérletet tesz az utópikus tudat tiszta formáinak a megalkotására. Ezek ideáltípusok, amelyek – annak ellenére, hogy konstruktívak – sohasem léteztek, tehát módszertani, nem pedig ismeretelméleti vagy metafizikai konstrukcióknak szánja őket. Az utópikus tudat ideáltípusai: • az újrakeresztelők orgiasztikus chiliazmusa – chiliasztikus tudat; • a liberális-humanitárius eszme – liberális tudat; • a konzervatív eszme – konzervatív tudat, és • a szocialista-kommunista utópia – szocialista tudat, kommunista tudat. Az utópikus tudat első ideáltípusának tárgyalását Mannheim a Thomas Münzer–féle mozgalommal kezdi. Benne látja a modern forradalmak nyitányát. A Thomas Münzer-féle mozgalomban a chiliazmus és a szociális forradalom strukturálisan összekapcsolódott: „itt kezdődött az a folyamat, amely majd fokozatosan elvezet (a proletár öntudathoz), mert az elnyomott rétegek tendenciálisan ettől kezdve képviselnek egyre világosabban követhető, meghatározott szerepet az összfolyamat dinamikus alakulásában, és ettől fogva érvényesül mind egyértelműbben az akarásoknak és a lelki ráfeszültségek irányának a társadalmi differenciálódása.” 40 Ezeket az embereket nem eszmék, hanem eksztatikus-orgiasztikus energiák hajtották a forradalom felé. Chiliasztikus tudatukat az abszolút jelenlét jellemzi, ilyen értelemben tekinthető chiliasztikus prófétának Thomas Münzer is. A chiliaszta „álomterekben”, „álomidőben” él és mozog. A chiliasztikus tudat első ellenfele a racionálisan utópikus tudat a liberális-humanitárius eszme formájában, amely „a »rossz« valóságával állítja szembe a »helyes« racionális ellenképet.” „A liberális-humanitárius tudat utópiája az »eszme«: … az evilági keletkezés »regulatívája«, formális, a végtelen távolba kitolt, bennünket onnan mozgató iránydetermináció.” 41 Ez a tudat a középréteghez tartozó polgárságot és az értelmiséget jellemzi. A „Sollenből” építi fel ideális világát. A jövőbe tolja ki az eszmét, így létesít kapcsolatot a lét és az utópia között. A konzervatív tudat a liberális felfogással áll szemben. Nem teoretikus indíttatású. „A konzervatív tudatnak önmagában véve nincs utópiája,” mert „teljesen fedésben van az általa uralt mindenkori valósággal. … (A) konzervatív tudás eredetileg uralmi tudás, ösztönös és gyakran elméleti igazodás a lét-immanens tényezőkhöz.” 42 A konzervatív gondolkodás jellemzője, hogy környezetét a maga konkrétságában világrendként fogja fel. Liberális ellenfele azonban arra készteti, hogy ellenutópiát hozzon 39

Mannheim Károly, 1996: 224. Mannheim Károly, 1996: 244. 41 Mannheim Károly, 1996: 250-251. 42 Mannheim Károly, 1996: 261. 40

51

létre. A konzervatív a létet, a jelen valóságát az értelemgazdagság hordozójaként éli meg, következésképpen nála az utópia „eleve elmerült a létben, … teljesen felolvadt a (konkrét létben)”. 43 A konzervatív számára a múlt jelentősége a meghatározó, szemben a liberális jövő mindenségével. S végül a szocialista-kommunista gondolkodás egyrészt radikalizálja a liberális utópiát, másrészt közösséget vállal vele a szabadság és az egyenlőség eszméjén keresztül. A szocialista-kommunista főként belső ellenfelet keres magának, azzal vívja meg harcát, például a revizionizmussal. Ennek megfelelően dolgozza ki ideológia-kritikáját. „A szocialisták számára a társadalom gazdasági-szociális struktúrája válik abszolutizált realitássá.” 44 A Mannheim-paradoxon Az ideológia és az utópia vizsgálata során Mannheim Károly sajátos ellentmondásba keveredik, amit Mannheim-paradoxonnak nevezünk. A kifejezést Clifford Geertz veti fel és Mannheim Károly ideológia-felfogására vonatkoztatja. Magát Mannheimet is foglalkoztatja az önmaga által felvetett probléma, „az ideológia nem evaluatív koncepciója.” „Az a puszta tény, hogy miként határozunk meg egy fogalmat és azt milyen jelentésárnyalatban használjuk, bizonyos mértékig már előzetes döntést tartalmaz a ráépített gondolatmenet kifutásáról.” 45 „De – fogalmaz Clifford Geertz – minél többet foglalkozott (Mannheim az ideológiával), annál mélyebben merült el a dolog kétértelműségében, mígnem eredeti feltételezéseinek logikája által vezérelve – saját nézeteit szociológiai elemzésnek vetve alá –, egy olyan etikai, episztemológiai relativizmushoz jutott, amelyet – mint közismert – már maga is kényelmetlennek talált.” 46 Paul Ricoeur hasonló véleményének ad hangot, amikor a paradoxont az ideológia önmagára alkalmazásának lehetetlenségeként értelmezi: „ha mindaz, amit mondunk, általunk ismeretlen érdekeket reprezentál, hogyan lehetne az ideológiának olyan elmélete, amely maga nem ideologikus? A paradoxon forrása az ideológia reflexiója önmagára.” A mannheimi probléma hátterében az a marxista ideológia-felfogás húzódik, amely kiterjesztve szükségszerűen vezet el „a fogalom reflexivitásának paradoxonjáig, amely szerint az elmélet a saját vonatkozásának (referent) a részévé válik. … A mannheimi paradoxon így hangzik: milyen episztemológiai státusza van az ideológiáról szóló diskurzusnak, ha az egész diskurzus ideologikus?” 47 A paradoxon feloldása lehetetlen, mert a marxista felfogás az ideológia és a tudomány megkülönböztetésére alapozódik: az ideológia és a tudomány között ellentét feszül. Ez az ellentét feloldhatatlan, de másodlagos az ideológia és a praxis, a gyakorlati élet közötti ellentéthez képest. Ricoeur Marx-olvasata szerint „Marx számára (először) a fő ellentmondás nem a tudomány és az ideológia között áll fenn, mint a későbbiekben, hanem a valóság és az ideológia között. A fiatal Marx számára az ideológia ellentéte nem a tudomány, hanem a valóság, a valóság mint praxis.” 48 Tehát az ideológia első fogalma a gyakorlattal, a második fogalma a tudománnyal szemben fogalmazódik meg. Az ideológia jelenti mindazt, ami a társadalmi valóság 43

Mannheim Károyl, 1996: 264. Mannheim Károly, 1996: 273. 45 Mannheim Károly, 1996: 226. 46 Clifford Geertz: Az ideológia mint kulturális rendszer, In: Ugyanő, 1994: 23. 47 Paul Ricoeur, 2005: 26-27. 48 Paul Ricoeur, 2005: 22. 44

52

közelítésben preszcientifikus. A marxizmus ezen a ponton kapcsolja össze az ideológia és az utópia fogalmát, és a marxizmus valamennyi utópiát ideológiaként tárgyal. „Az utópia abban a mértékben ideológia, amennyiben nem tudományos, preszcientifikus, sőt antiszcientifikus” – írja Friedrich Engelst értelmezve Paul Ricoeur. 49 Az utópia „hermeneutikája” (Paul Ricoeur) Paul Ricoeur a szakirodalmi hagyományoknak megfelelően jelentős teret szentel az ideológia kérdésének, és jóval kevesebbet az utópiának. Nemcsak a párhuzamosságokat vizsgálja, hanem a különbségeket is. Négy különbséget nevez meg az ideológia és az utópia összehasonlítása során: mindegyik az embernek a két jelenséghez való hozzáállásával, attitűdjével függ össze. Elsőként a két jelenség különböző jellegű felfogásait említi: vannak munkák, amelyek utópiáknak vallják magukat, viszont az ideológiával kapcsolatban nem tapasztalunk hasonlót. „Mindig más nyilvánít bennünket saját ideológiánk áldozatainak.” 50 Másodszor a párhuzamosság hiánya abban a hozzáállásban is kimutatható, amellyel a két jelenséget tárgyaljuk. Az ideológiához a kritika fegyvereivel közelítünk, és szándékunk demisztifikálni őt. Az utópiával szemben viszont másféle magatartást tanúsítunk. Az utópiát inkább irodalmi műfajnak tekintjük. Harmadikként Paul Ricoeur az utópiák és az utópia megkülönböztetésére utal: különbség van az utópiák (többes számban) és az utópia (egyes számban) között. Az utópiák nagyon sokfélék lehetnek, nincs meghatározott, „központi” jelentésük. Ez azzal a ténnyel függ össze, hogy a különböző utópiák különböző szerzők munkái, akik nem szorítkoznak egyetlen közös problémára. Negyedikként említi, hogy a marxista gondolkodásban kezd eltűnni az utópia és az ideológia közötti különbség. Ez Saint-Simon és Fourier utópiáinak elemzése során válik világossá. „Marx-olvasatunk lehetővé teszi megérteni, miért tűnik el az utópia és az ideológia közötti megkülönböztetés a marxizmusban. … Marx az ideológia tekintetében két különböző kritériumot használ. Az ideológiát mindenekelőtt a praxissal állítja szembe”, a másik, amikor a tudománnyal szembesíti. Ez utóbbi nyomán Engels az utópikus szocializmust az ideológia birodalmához tartozónak tekintette. A marxizmus az utópiákat az ideológia alkategóriájának tartja, és ugyanúgy elemzi őket mint az ideológiát.” 51 Mannheim feledhetetlen érdeme, hogy újra összekapcsolja és egyúttal megkülönbözteti őket. Paul Ricoeur (1986, 2005) az ideológiát és az utópiát a társadalmi vagy kulturális képzelet kettősségéből vezeti le. A fogalmakat a társadalmi képzelet két modalitásának nevezi, mert a társadalmi képzelet mind az ideológia, mind az utópia formájában működik. 52 A mélyebb elemzés érdekében a különböző jelentéseiket és funkcióikat párhuzamba állítja egymással és a köztük levő alapvető korrelációt (összefüggést) vizsgálja. Az utópia az ideológiához képest komplementer funkciót tölt be, mondja Paul Ricoeur. Ennek megértéséhez az utópiának három párhuzamos jelentését tekinti át – alulról felfelé

49

Paul Ricoeur, 2005: 23. Paul Ricoeur, 2005: 355. 51 Paul Ricoeur, 2005: 358. 52 Vö. Paul Ricoeur, 1986: 379. 50

53

haladva, mert így könnyebb bemutatni, miért „szükséges komplementuma” az utópia az ideológiának (vö. 4. táblázat). Paul Ricoeur számos érvvel támasztja alá hipotézisét: „ha az ideológia megőrzi a valóságot, az utópia lényegében megkérdőjelezi azt.” Ha az ideológia funkciója a megerősítés, a megkettőzés és a megőrzés, akkor „az utópia funkciója, hogy a valóságon kívül máshová vetítse a képzeletet,” ahol a sehol is található. „Ez az utópia szó első értelme: egy hely, ami egy másik hely, egy máshol, ami egy sehol. Itt nemcsak utópiáról, hanem uchroniáról is beszélni kellene, hogy ne csak az utópia (egy másik hely) téren kívüliségét, hanem az időn kívüliségét (egy másik időt) is hangsúlyozzuk.” 53 Kritériumok

Ideológia

Utópia

Pozitív funkció

A közösség (csoport) integrálása és identifikálása

A jelen kritikája és alternatív javaslat

1. szint Komplementer funkció

A valóság megerősítése (hagyomány)

A valóság megkérdőjelezése (innováció)

2. szint Alapvető funkció

Igazolás a tekintély legitimálása

Felforgatás és képzeletbeli változatok a hatalomról

3. szint Negatív vagy patologikus funkció

Elleplezés és torzítás

Inverz őrület (tudathasadás)

4. táblázat: Az ideológia és az utópia párhuzamossága P. Ricoeurnél (Forrás: Paul Ricoeur, 1986: 379-392. alapján)

Az utópia mint „nem-hely” lehetővé teszi, hogy külső pillantást vessünk a saját valóságunkra, és mint az alternatív létezési módok mezeje a lehetséges mezejeként utat mutasson, amelyben radikálisan újragondoljuk a családi életünket, a dolgok elsajátítását, a javak fogyasztását, a politikai élet megszervezését vagy a vallási életünket stb. Az utópikus társadalom egy alternatív társadalom képzete, olyan, ahol a társadalmi „másként létét” elgondoljuk. 54 Az utópia alapvető funkciója tehát új, alternatív perspektívák kialakítása. Mint ilyen az ideológia ellentéteként jelenik meg. Míg az ideológia funkciója a társadalmi integráció megvalósítása, az utópia funkciója a felforgatás, a társadalmi rombolás. Ugyanis – fogalmaz Paul Ricoeur – „nincs társadalmi integráció társadalmi felfordulás nélkül. Az integrációs folyamat reflexivitása a felfogatás folyamatán keresztül valósul meg.” A sehol szempontja pedig lehetővé teszi, hogy mint a kulturális rendszert távolról, kívülről vegyük szemügyre. 55 Mind az utópia, mind az ideológia rendelkezik egy inflexiós ponttal. Az ideológia inflexiós pontja az, ahol az integráló funkciója torzításba fordul, de ez egyúttal az utópia inflexiós pontja is. Ezért szentel nagy figyelmet Paul Ricoeur a tekintélyi hatalom és az uralom kérdésének az utópiában: ki birtokolja a hatalmat, és hogyan változik a hatalom kérdése az utópiában. 53

Paul Ricoeur, 1986: 388. Paul Ricoeur, 1986: 388. 55 Paul Ricoeur, 2005: 37. 54

54

„Az ideológia és az utópia a reproduktív és a produktív képzelet figurái. Minden úgy történik, mintha a társadalmi képzelet excentrikus funkcióját csak az utópián és a valóság megkettőzésének funkcióján, mint az ideológia csatornáján keresztül gyakorolná. De ez nem minden. Minden úgy történik, mintha a társadalmi képzeletet csak a patologikus formáin keresztül tudnánk elérni, amelyek inverz alakjai azoknak, amelyeket Lukács György – marxista vonalon – hamis tudatnak nevezett. Úgy látszik, hogy a képzelet teremtő erejét (pouvoir créateur) csak a hamis tudat két figurájával fennálló kritikai viszonyban vesszük birtokba. Ha ez a meglátás (suggestion) pontos, akkor az utópia és az ideológia már nemcsak a párhuzamosságuk miatt, hanem kölcsönös cseréjük értelmében is komplementerek.” 56 A ricoeuri utópia-megközelítésben döntő tényező az utópikus mód. „Az utópikus mód a társadalom léte számára az, ami az invenció a tudományos megismerés számára. Az utópikus mód egy másféle társadalom, egy másféle valóság, másféle világ képzeletbeli projektjeként határozható meg,” amelyben a képzelet találékonysága (inventív jellege) dominálja az integratív jelleget. Paul Ricoeur szerint az ideológia és az utópia harmadik szintjét a negatív vagy patologikus funkciók alkotják. Az ideológia és az utópia analóg patológiákat fejleszt ki: az ideológia patológiája az elleplezés, az utópiáé a menekülés a valóságból a képzeletbe. „Az utópia „seholja” ürügyül szolgálhat a meneküléshez, egy mód (manière), hogy megszabaduljunk az ellentmondásoktól és a hatalommal való élés és a tekintély gyakorlásának kettősségétől adott helyzetben. Ilyen menekülési magatartásokban az utópia a minden vagy semmi logikájának engedelmeskedik. Már nem lehetséges átmenet a társadalmi valóság „itt és most”-ja, valamint az utópia „máshol”-ja között. Ez a szétválasztás (disjonction) hatalmazza fel az utópiát, hogy kerülje a konfrontációt adott társadalom valóságos nehézségeivel.” 57 Paul Ricoeur az utópia diszfunkcionális jellegét a társadalmi képzelet patológiájával hozza összefüggésbe. Mivel az utópia az ideológiával szemben ellentétes funkciót tölt be, ha az ideológia patologikussá válik, ez az ellentétes funkció az utópiánál is patologikus formában jelentkezik. Ahhoz, hogy ebből a circulus vitiosus-ból kikerüljön, utópikus képzeletre van szükség: „nemde az utópikus képzeletnek ez az excentricitása az orvosság az ideológiai gondolkodás patológiájára?” 58 – teszi fel a kérdést. Összefoglalás Michael Burawoy szerint „a szociológia a XIX. században a civil társadalommal együtt nőtt fel válaszként az első piacosítási hullámra. A szociológia morális vállalkozásként kezdte, védve a társadalmat a piaccal szemben. … Ez volt az utópikus szociológia korszaka.” 59 Az utópikus szociológia korszakának egyik meghatározó elmélete, pontosabban ideológiája a marxizmus volt, amely elutasította az utópikus jelzőt. Immanuel Wallerstein szerint hiába utasítja el valamennyi marxizmus az utópiát és követel Max Weber értékmentes szociológiát, mert ugyanaz az „implicit utópia lebeg valamivel a látóhatár fölött”60.

56

Paul Ricoeur, 1986: 391. Paul Ricoeur, 2005: 37-38. 58 Paul Ricoeur, 2005: 37-38. 59 http://burawoy.berkeley.edu/PS/Socio-Economic%20Review/PS%20vs.%20Market.pdf 60 Immanuel Wallerstein, 1990: 20. 57

55

A Mannheim által bevezetett utópiafogalom a valóságot dinamikusan, minőségileg, történelmileg és társadalmilag árnyaltan fogja fel, illetőleg különbséget tesz az „abszolút” és a „relatív” utópikus között. 61 A lét és az utópia között dialektikus kapcsolat áll fenn: „a lét utópiákat szül, ezek pedig szétfeszítik a létet, továbbterelik egy következő lét felé” 62 A lét és utópia dialektikus viszonya lehetővé teszi Mannheimnek, hogy ne csak Morus Utópiáját vagy ezzel azonos besorolású műveket tekintse utópikusoknak, hanem annál sokkal tágabb értelemben, az államregényeket meghaladóan konstruktív fogalomként is használja. Paul Ricoeur a négy megkülönböztető jegy mellett három szinten talál párhuzamosságot az ideológia és az utópia között. A két fogalom olyan dialektikus kapcsolatban áll egymással, amelyben az egyik korrigálni tudja a másik aspektusát a társadalmi élet szimbolikus struktúrájában. Az utópia nem egyszerűen a képzelet szüleménye, hanem társadalomalakító erő. „Az utópisták merik kritizálni korukat, leírni azt, amit a társadalmi bajok lényegi okainak tartanak.” 63 A hivatalos vagy sztenderd szociológia e téren óvatosan reflektált önmagára. Ezzel próbálta elkerülni az utópikus minősítést. De láthatjuk, szinte minden komolyabb szociológus vagy társadalomteoretikus nem szégyell foglalkozni az utópia témájával, értelmezni problematikáját és rámutatni pozitív vagy negatív szerepére. Az ő mondandójuk: az utópia nem iktatható ki a tudományból, így a szociológiából sem. Merjük vállalni és merjünk szembenézni az utópikus jegyekkel, mert ez újítja meg és viszi előre a tudományt. Irodalom Ansart, Pierre (2002): Les utopies de la communication. Cahiers internationaux de sociologie, 1, [112], 17-43. Bauman, Zygmunt (1976): Socialism: The Active Utopia. George Allan and Unwin Ltd, London. Buber, Martin (1985): Pfade in Utopia. Über Gemeinschaft und deren Verwirklichung. Verlag Lambert Schneider, Heidelberg. Comte, Auguste (1979): A pozitív szellem. Két értekezés. Magyar Helikon, Budapest Engels (1975): A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Freeman, Michael (1975): Sociology and Utopia: some reflections on the social philosophy of Karl Popper. The British Journal of Sociology, 26, [1], 20-34. Geertz, Clifford (1994): Az értelmezés hatalma. Századvég Kiadó, Budapest Habermas, Jürgen (1994): A jóléti állam válsága és az utópikus energiák kimerülése, In: Jürgen Habermas: Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest, 283-308. Keller, Felix: Soziologie und Utopie. „Auguste Comte” als Chiffre einer Unmöglichkeit. In: Karsten Klingemann et al. (Hg.). Jahrbuch für Soziologiegeschichte 1997/1998. 165-180, http://www.mille-plateaux.org/pdf/Keller-Comte_Utopie.pdf, Letöltve: 2009. 11.10. Levitas, Ruth (1979): Sociology and utopia. Sociology, 13, [1], 19-33. Levitas, Ruth (1990): The Concept of Utopia. Syracuse University Press. Mannheim Károly (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz, Budapest 61

Mannheim Károly, 1996: 228. Mannheim Károly, 1996: 228-229. 63 Pierre Ansart, 2002: 19. 62

56

Manuel, Frank E. – Manuel, Fritzie P. (1997): Utopian Thought in the Western World. The Belknap Press, Cambridge, Massachusetts Mittelstrass, Jürgen (1998): Die Häuser des Wissens: wissenschaftstheoretische Studien. Suhrkamp, Frankfurt am Main Morris, James M. – Kross, Andrea L. (2009): The A to Z of Utopianism. The Scarecrow Press, Lanham-Toronto-Plymouth, UK Neusüss, Arnhelm (1986, szerk.): Utopie. Begriff und Phänomen des Utopischen. Campus Verlag, Frankfurt/New York Péquignot, Bruno (1998, szerk.): Utopies et Sciences Sociales. L’Harmattan, Paris Popper, Karl R. (1989): A historicizmus nyomorúsága. Akadémiai Kiadó, Budapest Popper, Karl R. (2001): A nyitott társadalom és ellenségei. Balassi Kiadó, Budapest Popper, Karl R. (2007): Utópia és erőszak. Kommentár,[1], 30-39. Elérhető: www.kommentar.info.hu/karl_r_popper_utopia_es_eroszak.pdf Letöltve: 2009.11.10. Ricoeur, Paul (1986):Du texte à l’action. Essais d’ herméneutique II. Seuil, Paris Ricoeur, Paul (2005): L’idéologie et l’utopie. Seuil, Paris Sciabarra, Chris Matthew (1995): Marx, Hayek, and Utopia. State University of New York Press, Albany Schwendter, Rolf (1994): Utopie: Überlegungen zu einem zeitlosen Begriff. Edition IDArchiv, Berlin – Amsterdam Wallerstein, Immanuel (1990): A marxizmus változatai, mint utópiák és a belőlük kibontakozó ideológiák. Szociológiai Figyelő, [2], 11-22. Weber, Max (1998): Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest

A szerző: Balogh Gábor PhD, egyetemi docens, Bölcsészettudományi Kar Szociológia Intézet

57

Pázmány

Péter

Katolikus

Egyetem

Ásványi Zsófia: European Work Councils in the 21th Century – Utopia or Reality? The idea for a metaphor came to the author’s mind from her former studies about 18th century British literature, more concretely from a novel by Jonathan Swift – a book fancied by both children and adults. This book is called ‘Travels into Several Remote Nations of the World by Lemuel Gulliver (first a Surgeon, and then a Captain of several Ships)’. This fantastic book offered an obvious parallel between my studies and the land of Laputa, and Laputians. In Part III of the book, we can read a detailed description about the geography, political status and the population of this strange land. Laputa is a flying island manoeuvred by its inhabitants in any direction using its magnetic power/levitation, and is populated only by the king and thevaristocracy of the country. Its capital is Lagado, located on Balnibarbi, the ground below Laputa. Regarding the political status of the land, it is a kingdom with a tyrannical king who punishes rebellious cities on the ground with various actions like throwing stones on them. The population mainly consists of educated people, who are fond of mathematics, astronomy, music and technology, but, and this is the point - fail to make any practical use of their knowledge. My study is focusing on the topics following: (1) Worker representation in industrial relations of Hungary (2) Legal frames in the EU and in Hungary regarding worker representation (3) EWC – the essence (4) EWC – utopia vs. reality

1.- Worker representation in industrial relations of Hungary Worker representation in Hungary regarding industrial relations has three layers: trade unions, (national) work councils, and worker membership in the Board of Supervision. Since Hungary has joined the European Union in 2004, an additional level is also provided for those companies, who are regarded as ‘community-scale undertakings’ or group of such undertakings (let me explain these expressions later on). To give a brief definition of trade unions, we could say, that these are organization of workers banded together to achieve common goals in workers’ working conditions. This aim also foretells that they have a ‘combatant’ status which layer ever they are operating on (company, sector, national, etc.). Their focal activity is collective bargaining with the intention to create/revise/improve collective agreements. Trade unions in Hungary have the right to organise and participate in industrial actions, strikes against employers. A fundamental characteristic of trade unions is that it is voluntary to establish, to join, or leave trade unions. Work councils are “shop-floor” organizations representing workers, functioning as firmlevel complement to national labour negotiations. We cannot see work councils independent from employers like trade unions. Work councils are operating within the frames of a certain 58

company, and these institutions are cooperating with this certain company. They remain neutral in case of strikes. Work councils mean worker representations in a narrow sense – within the frames of these institutions the right of workers to participate in management’s decisions is created. Although this is a restricted circle of rights (common decision, consultation, information) on local/company based levels this can operate successfully. In comparison with trade unions, to establish work council above a certain number of employees (50/site) is obligatory. The third layer of worker representation operates within the frames of a board of supervision (dual model), where one third of all members are workers delegated by the work council, after consultation with trade unions. If certain companies follow a monist model – where instead of separate board of supervision and board, one body incorporates both management and supervisory functions – then the board of directors has worker members. Since Hungary has joined the European Union in 1st May, 2004, from that exact day on, both companies with EU member state headquarters with affiliates in Hungary, and Hungarian companies with affiliates in other EU member states have duties regarding the directive. Foreign community-scaled undertakings have to have Hungarian member(s) in their already operating EWC, and Hungary-based community-scaled undertakings have to establish their own EWCs. 2. Legal frames in the EU and in Hungary regarding worker representation Both trade unions and national work councils are regulated in the Hungarian Labour Code (Act XXII of 1992) and board of supervision in Act VI of 2006. Comparing to individual labour law, in the field of collective labour law, there are very few EU regulations: there are altogether two topics regulated by three directives. Beside the frames of social dialogue (2002/14/EC directive), European Work Council is the other field. Coming from the nature of directives, member states must implement them into national legal frames within a certain time which is also declared in the directive itself. The first EWC directive 94/45/EC had to be implemented by 1st May 2004 Hungary joining the EU – and so it happened by a separate act on EWCs in Hungary (Act XXI of 2003). The new 2009/38/EC directive was passed in May 2009 and has to be implemented by all member states by 5th June, 2011. This would practically mean the modification of the present Act XXI of 2003. Before the Act in question was passed in 2003, there was a short polemy weather to insert the - in Hungary at that time new institution of - EWCs in the Labour Code or in a separate Act. The first suggestions intended to insert EWC regulation in the Labour Code (70/A-V. §) which were finally deleted after a short period of time by the second wave of the Hungarian harmonisation process and a new, relatively detailed regulation was created in a separate law. Analysts say that the need for a more detailed regulation and therefore a separate law is based on the fact that an EWC with Hungarian central management (in other words Hungarian EWC) has to be established and ruled by Hungarian national law. This requires effective regulation.

59

3. The EWC – the essence The EU has created two relatively liberal directives regarding EWCs. Already the title expresses this: ‘Directive on the establishment of a European Works Council or a procedure in Community-scale undertakings and Community-scale groups of undertakings for the purposes of informing and consulting employees’. It is not a must for the companies in question to form an EWC, it is one option only that the EU regards as effective. Companies may decide on establishing any due procedure that serves the purposes of informing and consulting employees. Who are ‘community-scale undertakings’ and ‘community-scale group of undertakings’? Community scale undertakings are undertakings with at least 1 000 employees in the member states and at least 150 employees in each of at least two member states. This is the type we usually call as medium-size undertakings that most probably will bear the financial and organisational burdens of an EWC. ‘Community-scale group of undertakings’ means a group of undertakings with the following characteristics: at least 1 000 employees within the member states, at least two group undertakings in different member states, and at least one group undertaking with at least 150 employees in one member state and at least one other group undertaking with at least 150 employees in another member state. I have to point out here that establishing an EWC or any due procedure in a communityscale undertaking or a group of such undertakings is not an automatism. Very clearly both the directive and the Act XXI of 2003 point out that it is linked to an initiative either from employees side (this happens in most cases) or from the side of the central management (headquarters). What is the major purpose of an EWC? Information and consultation of employees must occur at the relevant level of management and representation, according to the subject under discussion. To achieve that, the competence of the EWC and the scope of the information and consultation procedure for employees governed by the directive are limited to transnational issues. Matters shall be considered to be transnational where they concern the communityscale undertaking or community-scale group of undertakings as a whole, or at least two undertakings or establishments of the undertaking or group situated in two different member states. As I have indicated above, the directive (and the Act XXI, too) keeps national industrial relations impact. Each member state runs national industrial relation processes due to its national laws – of course with respect to the fact that by certain undertakings an additional forum, an EWC also operates on EU-level. In spite of the fact the Council and the European Parliament has created a liberal directive it also contains strict regulations for cases when regardless to initiatives no EWC is established. These rules are called ‘Subsidiary regulations’ which are listed in Annex I of the Directive and contain detailed rules of an EWC. So in order to achieve the objective of the directive, the subsidiary requirements shall apply: • where the central management and the special negotiating body so decide, • where the central management refuses to commence negotiations within six months of the employees request referred, or • where, after three years from the date of this request, they are unable to conclude an agreement on EWC or any due procedure and the special negotiating body has not taken the decision to stop negotiating on EWC or any due procedure. 60

(Special negotiating body: This body with members of employees have the task of determining, with the central management, by written agreement, the scope, composition, functions, and term of office of the European Works Council or the arrangements for implementing a procedure for the information and consultation of employees.)

4. EWC – Utopia vs. Reality? To take the two above options into account, let me first draw the pros and the contras regarding the present EU regulation. Workers and their representatives must be guaranteed information and consultation at the relevant level of management, according to the subject under discussion. To achieve this, the competence and scope of action of a EWC must be distinct from that of national representative bodies and must be limited to transnational matters. If EWCs achieve this, they can facilitate cooperation company-wide. By EWCs a forum is established not only between EWC members or employees affected by a certain central management decision (because they can be informed separately, too) and central management, but also among EWC members of different nations. Getting to know the members of the central management personally, learning the body’s decision-making processes, understanding the circumstances under which certain decisions are made all serve intra-undertaking communication and in the end effectiveness. Meeting representatives from other member states provides perfect opportunities to share ‘best practices’ regarding worker participation. Cooperation in this way is institutionalized both vertically and horizontally concerning transnational issues. The above mentioned fact that establishing an EWC is not an automatic obligation from the central management side, but instead it is linked to an initiative coming mostly from the employees is definitely a pro of the directive. It is also true that clear sanctions are made (see subsidiary requirements) in case on non-recognition of the request. Last but not least the composition of an EWC has to mirror national headcount. This practically means that it may not happen that worker representation of the central management’s resort is overwhelming, whereas national representation from affiliates no matter how influential and numerous in headcount is modest. The list of arguments against the present regulation let me start with practical issues. No matter how rational the EWC is functioning, it is expensive. All financial burdens is on the central management’s side – this mostly means travel- and housing costs, cost of experts, translators and interpreters if needed, and time. I mean working hours that leave representatives behind when travelling and participating EWC meetings. I would note it here that all preferences representatives may have regarding their present duties are regulated in national laws. If annually or twice a year (this is the usual frequency of EWC meetings) a further step is incorporated in the decision-making process it obviously slows down work-flow. It (may) have its numerous advantages, but the time-consuming factor does not belong here. In many cases the above detailed communication indicating factor may have serious obstacles due to lack of foreign language skills of members. If communication between EWC members and central management or among EWC members themselves may only be effective with the help of interpreters/translators most advantages of the forum are lost.

61

Another serious disadvantage or rather hiatus of the regulation can be pointed out. The followings are not necessarily missing from the directive, but rather from national (Hungarian) law. The present law is silent regarding the procedures between EWC and local work councils, between EWC and local management (the only exception is that local management has to be informed about the setting up of the special negotiating body) and between EWC and local workers. In this sense if undertakings in question do not define these communication channels and forms of cooperation, the EWC may remain in isolation. If this may be the case, all purposes and intentions of the directive, national laws and company regulations fail. Let me pose the question after all – are we Laputians or are we not? Do we fail to make any practical use of our knowledge or not? The first half of may answer is ‘No’. The know-how behind the directive is remarkable. Both the first and the second directive was a result of wide consultation among social partners (e.g.: ETUC, Business Europe, UEAPME, CEEP). The attempt of the directive is also articulate: “The purpose of this Directive is to improve the right to information and to consultation of employees in Community-scale undertakings and Community-scale groups of undertakings” (Article I.). If both parties within a community scale undertaking or group of undertaking have positive intension not just to implement but also to adjust rules to own circumstances – and let me emphasize here once more: to establish an EWC or any (!) due procedure – this forum can fulfil the above purposes. The second half of my answer is ‘Yes, we may be Laputians’. The know-how behind Laputian society was also remarkable. They were scholars in astrology, mathematics, physics, or music. Still they had ill-shaped homes and clothes and lived their deformed life. Their women left them (if they could manage), the cities rebelled. Their attempt was also articulate: they yearned perfection. But on the whole they neglected practice. The Directive and the Act offers minimum standards for the parties, which is desirable. If negotiations follow law word by word – we don’t do harm, we will not have ill-shaped homes or clothes, we simply do not step forward in worker participation on Community-level. The ‘Spirit of cooperation’ cannot be reached by directives or acts. The organisational culture and central management’s decision determines how the obligatory frames are filled with sensible content. As a whole I see double responsibility to avoid being Laputians: EU member states have create proper laws due to the Directive and community-scale undertakings or group of undertakings have to fill them with proper, sensible content – to make utopia reality. Literature Arató Krisztina (2001): Szociális párbeszéd az Európai Unióban. Rejtjel Politológiai Könyvek. X. kötet, Rejtjel Kiadó, Budapest Berke Gyula (2004): A munkavállalói részvétel az európai közösségi jogban, különös tekintettel a munkavállalók tájékoztatása és a velük való konzultáció általános kereteinek megállapításáról szóló 2002/14/EK irányelve In: Tanulmányok a munkajog jövőjéről. Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Budapest Barreto ,Jozefa – Borbély Szilvia (2001): Mit kell tudni az európai üzemi tanácsokról? Magyar Szakszervezetek Európai Integrációs Bizottsága Blanpain, Roger –Hanami, Tadashi (1995): European Works Councils. Peeters, Leuven

62

Detrich Zsuzsanna – Soós Edit – Szegő Andrea (2002): Az Európai Unió és a szociálpolitika lehetőségei. Municipium Magyarország Alapítvány, Budapest Gyulavári Tamás (2000): Az Európai Unió szociális dimenziója Budapest, SzCsM Hanti Erzsébet (szerk.) (2003): Az Európai Uniós munkaügyi irányelvek és érvényesítésük a hazai kollektív tárgyalásos gyakorlatban. MSZOSZ, Budapest Kecskés László (2003): EU-Jog és jogharmonizáció. HVG-Orac, Budapest Kiss György (szerk.) (2003): Az Európai Unió munkajoga. Osiris, Budapest Kiss György – Berke Gyula – Bankó Zoltán (2007): Bevezetés a munkajogba. Justis Kiadó, Pécs Dr. Várnay Ernő – Dr. Papp Mónika (2005): Az Európai Unió joga. KJK Kerszöv, Budapest Legal references 1. 94/45/EK Irányelv (1994. szeptember 22.) - Az Európai Üzemi Tanács létrehozásáról vagy a közösségi szintű vállalkozások és vállalkozáscsoportok munkavállalóinak tájékoztatását és a velük folytatott konzultációt szolgáló eljárás kialakításáról 2. 2006/109/EK irányelv (2009. május 6.) – az Európai Üzemi Tanács létrehozásáról vagy a közösségi szintű vállalkozások és vállalkozáscsoportok munkavállalóinak tájékoztatását és a velük folytatott konzultációt szolgáló eljárás kialakításáról 3. 97/74/EK irányelv (1997. december 15.) - Az Európai Üzemi Tanács létrehozásáról vagy a közösségi szintű vállalkozások és vállalkozáscsoportok munkavállalóinak tájékoztatását és a velük folytatott konzultációt szolgáló eljárás kialakításáról szóló 94/45/EK irányelv Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságára történő kiterjesztéséről 4. 2006/109/EK irányelv (2006. november 20.) - Az Európai Üzemi Tanács létrehozásáról vagy a közösségi szintű vállalkozások és vállalkozáscsoportok munkavállalóinak tájékoztatását és a velük folytatott konzultációt szolgáló eljárás kialakításáról szóló 94/45/EK tanácsi irányelvnek Bulgária és Románia csatlakozására tekintettel történő kiigazításáról 5. 1992. évi XXII. törvény – Munka Törvénykönyve 6. 2003. évi XXI. törvény - Az európai üzemi tanács létrehozásáról, illetve a munkavállalók tájékoztatását és a velük való konzultációt szolgáló eljárás kialakításáról A szerző: Ásványi Zsófia, Pécsi Tudományegyetem, Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar, Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet; PhD-hallgató, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Doktori Iskola

63

Somodi Imre: Megvalósult keresztény utópia: a paraguayi jezsuita „állam”

Paraguayba az első jezsuiták 1588-ban érkeztek, s kezdték meg térítő munkájukat a guaraní indiánok között, a spanyol és portugál gyarmatbirodalom határterületén. 1 Missziós telepeiket redukcióknak 2 nevezték, melyek a Spanyol Királyság kiváltságokkal rendelkező alattvalói voltak. 3 A kiváltságlevelek közül a legfontosabb a Cedula Magna, amelyet III. Fülöp (1598–1621) adott ki 1609. április 4-én (Eördögh, 1998. 171–174. o.), ezért ettől az időponttól számíthatjuk a paraguayi jezsuita „állam” létét. A kiváltságok értelmében a redukciók királyi encomiendának 4 minősültek, ezért az ott lakó indiánok elhurcolása vagy megölése felségsértésnek számított. Az indiánok védelme érdekében megtiltották, hogy spanyol telepesek a jezsuiták engedélye nélkül a missziós területre belépjenek (Eördögh, 1998. 175. o.). 5 A redukciók valójában nem alkottak önálló államot, amivel ellenfeleik gyakran vádolták a jezsuitákat. 6 Politikailag és közigazgatásilag a redukciók a Spanyol Királyság perui alkirályságának asuncióni illetve Buenos Aires-i kormányzósága alá tartoztak. A madridi kormányzat több rendeletet adott ki a redukciókra vonatkozóan, a jezsuiták pedig követték a spanyol állami intézkedéseket, beszámoltak tevékenységükről az Indiák Tanácsának, adót fizettek a koronának, a guaraní haderő pedig rendszeresen segédkezett a spanyol hadsereg katonai akcióiban (Eördögh, 1998. 211–217. o.; Lévay, é. n. 460. o.). A misszióban nem csak spanyol jezsuiták vettek részt, hanem mindenféle más nációból valók, köztük magyarok is. Nem tartozik tanulmányom tárgyához a magyar vonatkozások részletes kifejtése, de feltétlenül érdemesnek tartok megemlíteni néhány ezzel foglalkozó írást: Bartusz-Dobosi, é. n.; Bartusz-Dobosi, 2009; Bikfalvi, é. n.; Lacza, 2000; Szabó, 1982; Vitnyédi, 1943. 2 Az elnevezés onnan származik, hogy ezek a telepek azért jöttek létre, hogy az indiánokat az egyházba és a polgári életbe „visszavezessék”: ad ecclesiam et vitam civilem essent reducti. Lényege, hogy az indiánokat letelepítsék, és belőlük keresztény közösséget szervezzenek. A redukció a vándormissziózás hatékonyabb alternatívájaként jött létre. Paraguayban elsőként a ferencesek alapítottak redukciókat, de a hittérítésnek ezt a formáját a jezsuiták alkalmazták a legsikeresebben. (Muzslay, 1997. 209. o.; Eördögh, 1998. 169. o.; Lévay, é. n. 452–453. o.; Reisz, 1940. 216. o.; Magyar Katolikus Lexikon XI., 508. o.). A jezsuiták Paraguayban elsőként létrehozott redukciója San Ignacio Guazú (Bangert, 2002. 149. o.). 3 A spanyol kormányzat azért támogatta a jezsuiták térítő tevékenységét, mert ez a Spanyol Királyság expanzióját jelentette minden anyagi és katonai erőfeszítés nélkül, biztosította a gyarmatok határvidékét a portugálokkal és az ellenséges indiánokkal szemben, jelentékeny adóbevételt jelentett a koronának, illetve a „katolikus király” ezáltal eleget tehetett missziós kötelességeinek is (Lévay, é. n. 453. o.; Eördögh, 1998. 173–174. o.). 4 ’Kiajánlás.’ Jog az indiánok munkaerőként való felhasználására. 5 Mindezek ellenére a redukciók egész története során a jezsuitáknak állandóan küzdelmet kellett folytatni a spanyol telepesekkel és a portugál rabszolgavadászokkal, hogy az indiánokat megóvják a szolgaságtól. A spanyol telepesek leplezetlen ellenszenvvel viseltettek a jezsuiták redukciói iránt, mert akadályozták őket a szabad munkaerőszerzésben, illetve gazdasági konkurenciát jelentettek. 6 Lásd például Pombal márki anonim pamfletjét: A portugál és a spanyol jezsuita tartományok szerzetesei által létrehozott Köztársaságról szóló rövid ismertetés, amit a két Monarchia felségterületein hoztak létre, valamint a portugál és spanyol hadsereg ellen általuk előmozdított és támogatott háborúnak a leírása (1757). (Eördögh, 1998. 228. o.; Bangert, 2002. 309–310. o.) 1

64

A guaraní őslakosok európai civilizációtól érintetlen földjén, távol a gyarmatosítók zaklatásaitól, nagy önállóságot biztosító kiváltságlevelekkel a tarsolyukban a jezsuiták hozzáláttak, hogy az indiánokat keresztény értékeken alapuló közösségekbe szervezzék. A 30 jezsuita redukció 7 a Paraná és az Uruguay folyók vidékén feküdt. Az egyes redukciók lakóinak száma néhányezer fő körül mozgott. 8 Az össznépesség száma változó volt, de feltehetően nem haladta meg a 150 000 főt. Ezt a népességet viszonylag kisszámú jezsuita gondozta: redukciónként kettő-három (Eördögh, 1998. 196. o.). A redukciók azonos séma szerint épültek. Központjuk egy tágas, négyszögletes tér volt, melyen a társadalmi élet zajlott. A tér körül álltak a legfőbb közösségi épültek: a templom, az iskola, raktárak, műhelyek, a misszionáriusok lakóháza, az özvegyek és árvák lakóháza, a temető. A tértől kiindulva a perifériák felé épültek az indiánok egyforma házai párhuzamos sorokban. Az egész települést palánk vette körül. A különböző redukciókat úthálózat kötötte össze. A redukciók kezdetben többször változtatták helyüket, a 17. század második felétől azonban egyre inkább állandó településként funkcionáltak. Ettől kezdve egyre gyakrabban alkalmaztak időtálló építőanyagokat, s ekkor születtek a romjaikban is lenyűgöző, impozáns barokk templomok (Eördögh, 1998. 197–198. o.). Kezdetben a jezsuiták csak a helyi indián törzsfőnök támogatásával tudták megszervezni a közösséget. A redukciók helyzetének konszolidálódásával épült ki a formális közigazgatás. A redukciók önkormányzatok voltak. Minden településen működött községi tanács, illetve több különböző választott tisztségviselő. Közülük a legfontosabb a corregidor volt, aki „polgármesteri” feladatokat látott el. Munkájában egyéb tisztviselők segítették. A tisztségeket indiánok töltötték be, s a tisztviselőket – a corregidor kivételével, akit a spanyol kormányzó nevezett ki a jezsuiták ajánlására – ők is választották. Köztisztséget bárki betölthetett, aki erre morálisan és szellemileg alkalmas volt. A tisztségviselőket évente újraválasztották. A redukciók jezsuita plébánosa formálisan nem volt tagja az adminisztrációnak, de ő hagyta jóvá a megválasztott tisztviselők személyét, s ha nem értett egyet, változtatásokat eszközölhetett. A plébános feladatai közé tartozott a személyes kapcsolattartás minden hívével, a betegek látogatása, az elosztás feletti őrködés, igazságszolgáltatás vitás kérdésekben, számadások készítése, és természetesen a szertartások végzése. A plébánosnak, mint az önkormányzaton kívüli független hatalomnak az elfogadása nem okozott gondot az indiánoknak, mert az számukra spirituális tekintély volt, hasonlóan korábbi varázslóikhoz, papjaikhoz (Eördögh, 1998. 198–200. o.; 211. o.). Ezenkívül tisztelet is fűzte az indiánokat az atyákhoz, hisz a jezsuiták mentették meg őket a rabszolgaságtól, nekik köszönhették viszonylag békés életüket, s az indiánokat lenyűgözte az atyák nagy szellemi és mesterségbeli tudása is (Muzslay, 1997. 213. o.). A redukciók „törvénykönyve” a Libro de Órdenes volt, melynek büntetőjogi rendelkezései párját ritkítóan haladók voltak. A legsúlyosabb büntetés az életfogytiglani szabadságvesztés volt, később azonban ezt is mérsékelték tíz évre. De ha egy indián a spanyol törvényeket olyan mértékben sértette meg, hogy azért halálbüntetés járt, a jezsuitáknak ki kellett adniuk őt a spanyol hatóságoknak. Ilyen esetről azonban nincs tudomásunk (Eördögh, A redukciók számát kb. 30-ra teszik a szerzők. Lévay 30–33 redukcióról beszél (Lévay, é. n. 464. o.). BartuszDobosi 33-ról (Bartusz-Dobosi, é. n. 19. o.). Eördögh szerint a redukciók száma a paulisták pusztításai után 30ban stabilizálódott (Eördögh, 1998. 192. o.). Bangert szerint a paraguayi jezsuita rendtartomány területén 1767ben 57 redukció működött 113 716 lakossal, ám ezek közül csak a guaraník közt működő 30-at tartják a szűkebb értelemben vett jezsuita „állam” részének (Bangert, 2002. 224–225. o.). 8 Lásd a népességi adatokat a Vezérfi által közölt korabeli képen (Vezérfi, 1966. 171. o.). 7

65

1998. 200. o.). A redukciók belső rendjére indián milicisták ügyeltek (Eördögh, 1998. 211. o.; Lévay, é. n. 460. o.) Minden család számára biztosítottak egy földterületet, amelyet saját szükségleteire művelt meg. A többi föld közösségi tulajdonban volt, s közösen művelték. Az indiánok tupambaénak, Isten tulajdonának nevezték ezt. Mivel az indiánok hagyományos életmódjába nem tartozott bele a föld rendszeres művelése, ezért a mezőgazdasági munka a misszionáriusok szigorú ellenőrzése alatt állott, s az indiánok állandó nevelésre szorultak e tekintetben. A munkát szertartásos elemekkel, munkavégzés utáni ünnepekkel, zenés kísérettel tették számukra vonzóvá (Eördögh, 1998. 204–207. o.; Lévay, é. n. 456. o.). Az eredetileg gyűjtögető-vadászó életmódot folytató indiánoktól távol állt a takarékosság és az előrelátó tartalékolás, ezért a megtermelt javakat nem osztották szét az indiánok között, hanem raktárakba gyűjtötték, s szükségleteik szerint osztották ki a redukció lakóinak. Ebből fedezték továbbá a királynak fizetendő adót, a misszionáriusok szükségleteit, az idősek, munkaképtelenek, betegek, árvák, özvegyek ellátását, és szükség esetén ebből segítették meg a hiányokkal küzdő szomszédos redukciókat (Lévay, é. n. 458–459. o.). A fogyasztásra szánt élelmiszeren és a családi parcellán kívül magántulajdonban csak a ruházat, a háztartási eszközök és szerszámok voltak (Muzslay, 1997. 215. o.). Nem igaz az a vád, hogy a jezsuiták felszámolták a magántulajdont, és kollektivizmust erőltettek az indiánokra, mert a magántulajdon korábban sem volt jellemző a guaraníkra, a föld magántulajdona pedig teljesen ismeretlen volt előttük. A kollektív munka megfelelt az indiánok hagyományos életvitelének, a jezsuiták számára így könnyebb volt a munka irányítása, s az élelmiszerellátás is biztosítottabb volt, mintha az indiánok bizonytalan eredményű magángazdálkodást folytattak volna (Eördögh, 1998. 204–206. o.; Bittreli, 1982. 159. o.). A gyermekek és idősek kivételével mindenki nyolc órát dolgozott naponta – ne feledjük: a XVII–XVIII. században járunk! –, 9 a hét három napján a közös földeken, a másik három napon a saját parcelláján. 10 A nők a háztartásban tevékenykedtek, illetve kézművességgel foglalkoztak (Lévay, é. n. 457. o.; Balogh, 1938). A redukciók mezőgazdaságának a különböző élelmiszer- és haszonnövények mellett az egyik legfontosabb terméke a yerba mate nevű növény volt, melynek leveléből készült főzet igen kedvelt italnak számít azon a vidéken. A redukciók nagy mennyiségben exportálták (Eördögh, 1998. 203. o.), innen a mate közkeletű elnevezése: jezsuita tea. Jelentős volt az állattartás is, egy-egy redukció nemritkán többtízezres állatállománnyal bírt. 11 Legfontosabb a szarvasmarha-tenyésztés volt, de nagy számban tartottak juhot, lovat és egyéb háziállatokat is (Eördögh, 1998. 203–204. o.). A virágzó mezőgazdaságból származó bevételekből fizették az adót a spanyol koronának, s ebből vásárolták meg azokat a cikkeket, melyeket nem tudtak saját maguk előállítani. A redukción belül a redisztribúció miatt nem volt szükség pénzre, de a jezsuiták a pénzhasználatot a külkereskedelemben is igyekeztek kiküszöbölni árut árura cserélve (Lévay, é. n. 460. o.). A redukciókban iparral is foglalkoztak. Az erre alkalmasnak látszó indiánokat hozzáértő jezsuiták vezették be egy-egy szakma rejtelmeibe. Egyebek mellett foglalkoztak fonással, szövéssel, fazekassággal, asztalossággal, ácsmesterséggel, szerszámkészítéssel, Bár ehhez hozzá kell tenni, hogy a viszonylag rövid munkaidőt a vallási és filantróp szempontokon túl az is indokolttá tette, hogy az indiánok nem voltak hozzászokva a hosszú időn keresztül végzendő, kitartást igénylő munkához, illetve, hogy a forróság miatt a déli órákban egyébként sem lehetett dolgozni. 10 Kézművesek esetében egy hetet a műhelyben, egy hetet a saját földjén (Eördögh, 1998. 207. o.). 11 Erre vonatkozó táblázatot közöl: Bartusz-Dobosi, é. n. 30. o. 9

66

kőművességgel, fafaragással, bőrművességgel, sőt harangöntéssel, hangszerkészítéssel, könyvmásolással, ötvösművészettel, szobrászattal és festészettel is (Eördögh, 1998. 206–208. o.; Lévay, é. n. 458. o.). A jezsuiták a korabeli európai gyakorlatot évszázadokkal meghaladva gyakorlatilag általános tankötelezettséget vezettek be. A reggeli szentmise után míg a felnőttek munkára mentek, addig a gyerekeket oktatás várta. Az elsajátítandó ismeretanyag részét képezte az írás, olvasás, számolás, hittan, mesterségbeli ismeretek, ének és zene (Eördögh, 1998. 209. o.). A kommunikáció, a liturgia és az oktatás nyelve a guaraní volt, melyet a misszionáriusok tökéletesen elsajátítottak, és a gyarmati hatóságok kérése ellenére sem vezették be a spanyol nyelv használatát, tanítását. 12 A mindennapok rendjét a vallás határozta meg (Lévay, é. n. 464–465. o.). A hittérítés és az őslakosokkal való érintkezés módszereinek kidolgozásában fontos szerepe volt Roque González atyának (1576–1628). Az ő érdeme a guaraní kultúra értékeinek felismerése, továbbéltetése és felhasználása a hittérítésben és a társadalomszervezésben (Eördögh, 1998. 184–185. o.). Mivel az indiánok érzelemvilágára nagy hatást tett a zene és a pompa, ezért a jezsuiták ezeken a csatornákon keresztül próbálták őket a kereszténységhez vezetni. A redukciók templomai gazdagon díszítettek voltak: ezeket rendszerint maguk az indiánok készítették barokk stílusban. Az ünnepeket fényesen megülték, de a hétköznapokat is áthatotta a ritualizáltság. A zene meghatározó része volt az életnek, a guaraníkból alakított ének- és zenekarok pedig igen magas színvonalon működtek (Lévay, é. n. 456–457. o.; 464–465. o.; Muzslay, 1997. 214. o.). A jezsuiták a fehéreket igyekeztek távol tartani a redukcióktól, egyrészt az indiánok szabadságának és békéjének megóvása érdekében, másrészt hogy az európai erkölcs(telenség) meg ne fertőzze az indiánok lelkét (Lévay, é. n. 452. o.; 466. o.). A misszionáriusokat gyakran vádolták paternalizmussal (például Bittreli, 1982. 160–162. o.). Ez részben igaz, de hozzá kell tenni, hogy a gyarmatosítókkal ellentétben a jezsuiták törődtek azzal, hogy az indiánok számára emberhez méltó életkörülményeket biztosítsanak és műveltséget, kultúrát közvetítsenek (Muzslay, 1997. 218. o.). A redukciók katonai erővel is rendelkeztek. Ennek megszervezését a paulisták – São Paolo környéki martalócok – támadásai tették szükségessé, akik az 1620–30-as években a redukciók nagy részét elpusztították (Eördögh, 1998. 186–192. o.). Hagyományos fegyvereiken túl az indiánok tűzfegyverekkel is rendelkeztek. A guaraní fegyveresek a redukciók védelmén kívül hadra keltek akkor is, ha a spanyol kormányzó tartott igényt szolgálataikra. Erre számos alkalommal sor is került. A guaraní hadsereg ütőképességét mutatja, hogy az egyik ilyen alkalommal 12 000 fegyverest mozgósítottak (Eördögh, 1998. 200–202. o.). A guaraní hadsereg legnagyobb haditette az 1641-es Mbororé menti csata, ahol megsemmisítő vereséget mértek a paulistákra. A győzelem jelentőségét mutatja, hogy a spanyol gyarmatbirodalom sorsa múlott rajta, mert a paulisták célja az volt, hogy utat nyissanak a portugál hódításnak Peru felé (Eördögh, 1998. 191. o.). A redukciók végül a XVIII. század jezsuitaellenes hangulatának estek áldozatul. 1767. április 2-án kelt rendeletével III. Károly (1759–1788) betiltotta a spanyol világbirodalom területén a jezsuiták működését. Paraguayból egy évvel később toloncolták ki a rendtagokat. A redukciókra vonatkozóan új igazgatási elveket dolgoztak ki, melyek értelmében elvesztették addigi különleges státusukat, az ott lakó indiánoknak pedig két lehetőségük maradt: alkalmazkodni a gyarmati társadalom sokszor igazságtalan és kegyetlen viszonyaihoz vagy 12

Ez viszont nehezítette az indiánok beilleszkedését a spanyol kulturális közegbe a redukciók megszűnése után (Eördögh, 1998. 207. o.).

67

visszatérni az őserdőbe. A redukciók néhány évtizeden belül elenyésztek (Eördögh, 1998. 229–231. o.). 13 Az eddigiekben nem tértem ki direkt módon arra, hogy a paraguayi jezsuita „állam” utópia volt-e vagy sem. 14 Csupán arra törekedtem, hogy nagy vonalakban megrajzoljam egy társadalmi berendezkedés képét. Hogy utópia vagy sem, azt döntse el az Olvasó. Ehhez azonban hadd nyújtsak két támpontot. 1. A megvalósított utópiák általában nem hosszú életűek és gyakran saját működésképtelenségük miatt omlanak össze. A jezsuita „állam” viszont 159 évig létezett, megszűnésének oka pedig a spanyol kormányzat intézkedése volt. 2. Hajlamosak vagyunk utópiaként tekinteni arra az elképzelésre, miszerint egy társadalomnak igazságosságra és szeretetre kell épülnie. A jezsuita „állam” léte azonban igazolta, hogy az igazság és a szeretet igenis lehet társadalomszervező erő. Irodalom P. Balogh Sándor SJ (1938): „A paraguayi jezsuita állam”. Katolikus Missziók, 14. 7–8. 136– 141. Bangert, W. V. (2002): A jezsuiták története. Osiris Kiadó, Budapest. Bartusz-Dobosi László (é. n.): Jezsuiták és conquistadorok harca az indiánokért a XVII– XVIII. században. Szent Gellért Kiadó és Nyomda, h. n. Bartusz-Dobosi László (2009): Magyar jezsuiták a XVII–XVIII. századi Latin-Amerikában. Távlatok, 83. 1. 75-84. Bikfalvi Géza: A dél-amerikai jezsuita indián redukciók. http://www.parbeszed.com/main.php?folderID=859&articleID=8383&ctag=articlelist&iid=1 (Letöltés ideje: 2009. október. 9.). Bittreli, U. (1982): „Vadak” és „civilizáltak”. Gondolat Könyvkiadó, Budapest. Eördögh István (1998): Az egyház a gyarmati Latin-Amerikában. Gradus ad Parnassum Könyvkiadó, Szeged. Gárdonyi Máté (2009): Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó, Budapest. 253.

Fontosnak tartom felhívni a figyelmet Gárdonyi Máté Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe című művének a jezsuita „állam” megszűnésével kapcsolatos tévedésére. Annál is inkább, mivel Gárdonyi műve igen elterjedt kézikönyv és felsőoktatási tankönyv. Gárdonyi szerint „a redukcióknak az 1750-ben megkötött spanyol–portugál határszerződés vetett véget, amely a portugáloknak jutatta a területet, akik aztán kegyetlenül felszámolták a »jezsuita államot«” (Gárdonyi, 2009. 253. o). Valójában a madridi egyezmény csak hét redukciót érintett, melyeknek át kellett volna települniük spanyol területre. Az indiánok érthető okokból nem kívánták elhagyni otthonaikat, és gerillaháborúba kezdtek. Ez volt az úgynevezett guaraní háború (1753–1756). A spanyol és portugál hadsereg csak ennek leverése után tudta birtokba venni a területet. Mivel a portugálok nem teljesítették a madridi egyezményben vállalt kötelezettségüket (a San Sacramento erőd átadását), ezért 1761-ben a felek felmondták a szerződést. Ezt követően az újra spanyol birtokká lett területekre visszatérhettek az indiánok és a jezsuiták. A Jézus Társasága spanyolországi betiltása után a jezsuitákat 1768-ban kitoloncolták Paraguayból. Az elhivatott és hozzáértő vezetőit valamint kiváltságos helyzetét elvesztett redukciók enyészetnek indultak (Eördögh, 1998. 223–231. o.). Egyáltalán nem állja meg tehát a helyét, hogy a redukciókat a portugálok számolták fel. Ugyanezt a tévképzetet alakíthatja ki a redukciók történetét nem kellően ismerő nézőben Roland Joffé egyébként igen kiváló, Oscar-díjas filmje, A misszió (The Mission), mivel a film a spanyol–portugál határrendezés és a guaraní háború tragédiáját mutatja be, de nem utal arra, hogy ez csak a redukciók egy részét érintette, és nem utal a további eseményekre sem. 14 A paraguayi jezsuita „állam” utópia voltának kérdését kimerítően taglalja: Lévay, é. n. 464–469. o. 13

68

Lacza Tihamér (2000): Magyar jezsuiták Latin-Amerikában. I–II. rész. Fórum. Társadalomtudományi Szemle, 2. 1–2. http://epa.oszk.hu/00000/00033/00003/lacza.htm http://epa.oszk.hu/00000/00033/00004/lacza.htm (Letöltés ideje: 2009. október 9.). Lévay Mihály (szerk.) (é. n.): A katolikus hittérítés története I–II. Franklin Társulat, Budapest. Muzslay István SJ (1997): A paraguayi keresztényszocialista köztársaság (1610–1767). In: Muzslay István SJ: Az Egyház szociális tanítása. Márton Áron Kiadó, Budapest. 206–221. Magyar Katolikus Lexikon XI. kötet. Szent István Társulat, Budapest, 2006. 508. Reisz Elemér SJ (1940): A Jézustársaság a missziók szolgálatában. In: Bangha Béla SJ: A négyszázéves Jézustársaság. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest. 202–218. Szabó László (1982): Magyar múlt Dél-Amerikában (1519–1900). Európa Könyvkiadó, Budapest. 55–92. Vezérfi Károly (1966): A paraguayi jezsuita utópia. Világosság, 7. 3. 167–173. Vitnyédi István (1943): Az Újvilág magyar jezsuita hithirdetői. http://www.parbeszed.com/main.php?folderID=859&articleID=8663&ctag=articlelist&iid=1 (Letöltés ideje: 2009. október. 9.). A szerző: Somodi Imre PhD-hallgató, PTE „Oktatás és Társadalom” Neveléstudományi Doktori Iskola; teológushallgató, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola

69

Verpeléti András: Kolonizációs utópiák Werner Herzog Aguirre című filmjének tükrében Tanulmányomban Werner Herzog 1972-ben készült Aguirre, Isten haragja című filmjét szeretném elemezni, mégpedig egy a nyugati kultúrtörténetben nagyjából ötszáz évvel ezelőtt gyökeret vert utópia tükrében. Ez az utópia pedig Eldorádó, az aranyváros legendája, amely éveken át táplálta a hódító konkvisztádorok kapzsiságát. A legenda idővel szerves részévé vált a nyugati művészet- és kultúrtörténetnek, a következőkben pedig röviden az inkák ezen titkos városának nyomába szeretnék indulni. Elemzésem során Robert Stam és Louise Spence Kolonializmus, rasszizmus és reprezentáció 1 című tanulmányának gondolatait igyekszem követni. Stam és Spence kijelentik, hogy a kolonialista reprezentáció természetesen már a filmnél jóval korábban, tágabb kontextusban jött létre. Állításaikban az Albert Memmi-től átvett definícióban foglaltakat teszik meg mindenféle kolonizáció alapjául, amely szerint a rasszizmus az, „amikor valaki – saját érdekében és a másik kárára – általános és végérvényes értéket tulajdonít valós vagy vélt különbségeknek annak érdekében, hogy önnön előjogai vagy agresszióját igazolja” 2. Stam és Spence szerint a gyarmatosítási folyamatok – melyeket ők pusztán „egész földrészek emberi és anyagi erőforrásait megsarcoló fosztogatási akcióknak” 3 tartanak – idealizálva jelentek meg az akkori irodalmi művekben és filozófiai gondolkodásban. E szóban forgó művek az erőszakot civilizáló missziónak állították be, és az olyan könyvek, mint a Robinson Crusoe (1719) dicsőítették a kolonializmust. Ugyanakkor nem sokkal később a Gulliver utazásai (1726) már kifejezetten szatirikus színben tünteti fel ugyanezt a jelenséget. Voltképpen ez a törekvés köszön vissza Herzog filmjében is. Kiindulópontomhoz, vagyis Eldorádóhoz azonban vissza kell nyúlnom két évszázaddal korábbra, mivel azok a középkori és újkori képzetek, amelyek e nem létező, utópikus ország köré csoportosulnak, nagyjából egyidősek a nagy földrajzi felfedezések korával. Az aranyváros legendája tehát szorosan összefonódik az első kolonizációs hullámokkal és konkvisztádorok történeteivel. Az egyre jobban terjedő, az Újvilágból érkező hírek miatt sok kalandor-felfedező tűzte ki céljául, hogy megtalálja az inkák titkos királyságát. A legenda annyira erős és élő volt, hogy beépült az irodalmi-filozófiai életbe is, és igen gazdag képzetvilágot hozott létre. Rengetegen indultak szó szerinti, és átvitt értelemben vett hódító utakra, és ennek köszönhetően az Újvilág kiaknázatlan anyagi potenciája és felfedezetlen természeti szépsége hamar egyenlővé vált a Földi Paradicsom ígéretével. Ezekben az elképzelésekben Eldorádó idealizált eszmeként jelenik meg, mint a gazdagság és jólét eljövetele. Azzal, hogy az európai keresztény gondolkodás magáévá tette ezt a nézetet, voltaképpen legitimálta az egész kolonizációt és a leigázást. Európa a kereszténység nevében gyakorlatilag jogos tulajdonát szerzi meg azzal, hogy elfoglalja az érintett területeket. 1

A tanulmány a Metropolis posztkoloniális filmelmélettel foglalkozó számában (2005/2) jelent meg. Memmi, Albert: Dominated Man. Boston, Beacon Press 1968. 186. 3 Stam, Robert - Spence, Louise: Kolonializmus, rasszizmus és reprezentáció. in: Metropolis 2005/2 14. 2

70

Ezek az elképzelések annyira erősen megkapaszkodtak a nyugati kultúrtörténetben, hogy folyamatosan tovább öröklődtek a későbbi korokra is. A 19-20. században ÉszakAmerika töltötte be (és tölti be talán még ma is) a Földi Paradicsom, illetve manapság a végtelen lehetőségek képzetét. (Ennek a jelenségnek a kutatására indul Baudrillard Amerika 4 című munkája is.) Ha ezek után újból visszakanyarodunk a Gulliver utazásaihoz, azt látjuk, hogy a regény története és szellemisége a Robinson Crusoeban megtalálható és a felvilágosodást megelőző filozófiai gondolkodáshoz képest kifejezetten szembe megy azzal a tézissel, amely a kolonizációt (és a rabszolgaságot) idealizálja, helyette inkább nagyon is szatirikusan ábrázolja azt. Az Aguirre, Isten haragja pedig már teljesen dekonstruálja a kolonizációs utópiák téziseit: a Francisco Pizarro vezette spanyol hódítók és eszméik igencsak eltorzítottan szerepelnek Herzog filmjében. Már szó sincs dicsőséges vagy hősi hódítókról, pogányokat megtérítő missziókról, általában a kolonizáció idealizálásáról. Ehelyett a spanyolok buta és erőszakos tömegként jelennek meg: a meghódítandó világgal és lakóival szemben agresszívek, nyíltan kihasználják fizikai és (vélt) erkölcsi-szellemi fölényüket. Az eszmék helyét szinte teljesen átveszi a kapzsiság és a hatalomvágy. Herzog egyetlen percig sem ábrázolja a hódítókat másnak, mint erőszakos, leigázó csőcseléknek. Ezzel olyannyira torz képet kapunk, amely által egészen nyilvánvalóvá válik a rendező azon szándéka, hogy a felfedezések korának eszméit újraértelmezze. Természetesen a filmben ennél sokkal több felfejthető réteg található, ebben az előadásban azonban csak arra kívánok fókuszálni, ahogy Herzog Eldorádó utópiáját átértelmezi. A spanyolok – mintegy önmaguk karikatúrái – ormótlan felszereléssel és rengeteg teljesen fölöslegesnek tűnő holmival utaznak azokon a keskeny hegyi utakon, ahol egy ember is épphogy elfér. Eközben Herzog az indiánokat teljesen egyformának ábrázolja (amellyel tovább torzítja az összképet), a katonák pedig velük cipeltetik a többi oda nem való dolgot: Szűz Mária szobrot, ketrecbe zárt baromfikat, ágyúkat, kézi hintót és így tovább. Ők maguk (a katonák) pedig teljes páncélban masíroznak, nehéz fegyverekkel, kardokkal, puskákkal, hosszú bárdokkal. Fénylő vaspáncéljukban (és szinte nevetségesen megpakolva) tökéletesen környezet-idegennek hatnak. Maga a paradicsomi környezet pedig egyáltalán nem tűnik paradicsominak, sőt, kifejezetten ellenséges és kiutasító. Mintha szó szerint ki akarná lökni magából a hódítókat. Az általában bujának és burjánzónak elképzelt őserdő ezúttal kifejezetten mocskos, tele van mocsarakkal, a később beutazott folyó is inkább háborgó és zavaros. Arról nem is beszélve, hogy az erdő sűrűje felől állandó fenyegetést jelentenek a láthatatlan őslakosok. Az időjárás pedig hol szétáztatja, hol puhára főzi a katonákat. Herzog mindezzel teljesen egyértelműen láthatóvá teszi a hódítók és a meghódítandó természet tényleges és metafizikai szembenállását. A film folyamán végig érezzük ezt a paradigmatikus összecsapást, amelynek nem is nagyon kell metaforákba burkolóznia, mert Herzog szinte egy-az-egyben ábrázolja. Az Aguirre témája így nem egyszerűen egy nép leigázása, hanem két teljesen különböző, egymást soha meg nem értő világ konfrontációja. Ez a konfliktus pedig mintha azt sugallná, hogy a meghódítandó világot soha nem hajthatja uralma alá semmilyen külső erő – még ha a történelmi tények nem is erről tanúskodnak. Ez a szembenállás összevethető a film mottójával is, miszerint „Isten e folyó mentén nem fejezte be a teremtést”. A hódítók arroganciája pedig mintha azt közvetítené, ők majd befejezik helyette azáltal, hogy elhozzák a civilizációt a barbárok és pogányok közé. 4

Baurillard, Jean: Amerika. Budapest, Magvető, 1996.

71

A film cselekménye szerint a hódító seregből Pizarro utasítására egy kisebb csapat előre indul egy folyó mentén, hogy felderítsék az aranyvárost. Ezt a kis csoportot azonban elég hamar szabotálni kezdi don Lope de Aguirre, aki először csak közvetett módon (bábként használva az egyik főnemest) majd végül ténylegesen is átveszi az uralmat. Az ő alakjában tárgyiasul (nem is igazán burkolt módon) a hódítók és hódítások őrülete, amely végül önmagát kezdi ki és önmagát dekonstruálja. Az ő egyetlen ellenpontjának Pedro de Ursúa alakját tarthatjuk, aki a lázadás után sebesülten – mintegy Aguirre ellen – szimbolikus némaságba burkolózik. A felderítő csapat indulása után nem sokkal azonban világossá válik, hogy a vállalkozás bukásra van ítélve. A háborgó folyó mellett az indiánok továbbra is állandó veszélyt jelentenek. Egyik reggelre a folyón elúsznak az összeeszkábált tutajok, a csapat egyharmadát pedig még este megölik a rejtőzködő őslakók. Aguirre ezután használja ki az adódó lehetőségeket és az egyre inkább kibontakozó paranoiát, és dönti meg a Ursúa hatalmát, aki már éppen visszafordulna a hátra maradt expedícióhoz. Aguirre lázadása után újabb tutajt építenek és folytatják útjukat Eldorádó felé. Azonban a természet nem lett kevésbé ellenséges velük, ráadásul partra szállni sem tudnak, így a nyílt folyón ki vannak szolgáltatva az állandó támadásoknak. De mindezek együtt sem tántorítják el Aguirrét és a kinevezett császárt az eszméiktől, miközben a „legénység” egyre kimerültebb lesz. Dicsőséges hódítások helyett viszont csak álmodoznak az aranyról, amely még kimerültségükben is lelkesíti a katonákat. Az arany a legnagyobb motiváció, még a velük utazó szerzetesnek is, aki ennek ellenére gyakran hangoztatja, hogy a leigázás legfőbb feladata a pogány indiánok keresztény hitre való térítése. Egyedül Aguirrének fontosabb a hírnév, mint a pénz: ő akkor is uralni akarja a földet, ha nincs arany. A tutaj legénysége a felszínen még igyekszik tartani a rendet (a császár névleg, Aguirre pedig közvetve irányít), bár már elsőre is felfigyelhetünk különféle „tünetekre”. Magukkal utaztatják többek között az egy szem lovukat, illetve még külön árnyékszéket is építettek az épphogy el nem süllyedő tutajra. Innentől kezdve azonban a legénység szinte csak külsőleg emlékeztet hódító seregre: a katonák éheznek, kedvetlenek, egyre inkább belátják, hogy helyzetük teljesen kilátástalan. Képtelenek ellátni „hódító funkciójukat” is. (Mindenesetre a csapat vezetői nem kételkednek a sikerben, Aguirre többször hozza fel Cortez példáját, aki úgy fedezte fel Mexikót, hogy szembeszállva a spanyol király parancsával, nem fordult vissza.) Mindössze egyetlen, már feldúlt és felégetett falut tudnak kifosztani, ez is főleg az éretlen fürt banánok bezabálását és néhány kóbor sertés lekaszabolását jelenti. Itt Herzog újból hagyja felszínre törni a katonák agresszióját, amely most már nem csak taszító, de teljesen értelmetlen is. Hiába látják, hogy a falut előzőleg már feldúlták, ők azért is felégetik, miután felszedegették az összes hátrahagyott morzsát. Aranyat is összesen egyszer látnak, egy kenuval érkező indián nyakában. Ezt a kis darab gazdagságot azonban szinte bámulják, és egyből a határtalan gazdagság biztosítékának veszik. Eldorádó utópiájának pedig épp ez az egyik legerősebb jellemzője: már a fantasztikus gazdagság puszta ígérete is elég ahhoz, hogy a kalandvágyók életüket kockáztassák érte. Miközben útjuk során ténylegesen nem történik semmilyen „hódító cselekedet”, egyszer csak magával a puszta kijelentéssel elfoglalják az eddig bejárt földeket (már az is mindenképpen túlzás, hogy bejárták), amely már most hatszor nagyobb, mint Spanyolország. A leendő ország császára egy széles karmozdulat kíséretében kijelenti, hogy innentől kezdve ők utalják a földet. Nem is beszélve arról, hogy még meg sem érkeztek sehová, sehol sem tudtak kikötni, nemhogy Eldorádóban, de az új országnak már császára is van. A hadjáratra 72

indult csapat nem hajlandó lemondani a szervezettség és rend látszatáról még a teljes bomlásban sem. Minden cselekményben végbemenő bomlás voltaképpen a belső szerkezet dekonstrukciójának a felszíni tünete. Lényeges eleme ennek a dekonstrukciós folyamatnak Popol Vuh zenéje is, amely a legkevésbé sem illik a kolonizáció fenséges témájához. Annál jobban passzol viszont Herzog elképzeléseihez, Vuh posztmodern zenéje ugyanis nagy mértékben segíti az Aguirre, Isten haragja rétegzettségének felfejtését. Morajló, szinte dallamtalan, ugyanakkor nyugodt és nem kifejezetten fenyegető tónusok kísérik a felfedezők útját. Szinte az egész filmet ezek a különös hangok töltik meg, Herzog azonban bizonyos helyeken tudatosan elhagyja Vuh zenéjét. A tutajon halálra rémült, az indiánok támadásától rettegő katonákat látva Aguirre megparancsolja egyik őslakos szolgájának, hogy bátorításképpen játsszon valamit a pánsípján. A tradicionális perui hangszeren megszólaló dallam azonban tökéletesen ellentétes a jelenet hangulatával, és tapintható, elképesztően nagy feszültséget teremt. Miközben a katonák pattanásig feszült idegekkel várják a nyílzáport, az indián zenéje – mintegy Damoklész kardjakét lebegve a tutaj legénysége fölött – nemhogy megnyugtatónak vagy bátorítónak hat, hanem már fenyegető. Aguirre tutajával Herzog egy másik középkori képzetet is beemel a filmbe: a bolondok hajóját, amely így összemosódik a konkvisztádorok legendáival. Michel Foucault A bolondság története című könyvében írja, hogy a bolondok töltötték be Európában a középkor végén a leprások „szent betegsége” után maradt űrt. Egyszerre voltak társadalmilag kirekesztettek, ugyanakkor spirituálisan befogadottak. Foucault a Narrenschiff-et a bolondság képzetének egyik legszimbolikusabb alakzataként határozza meg, amely képzeletbeli hősöket (akik erkölcsi mintaképeket vagy társadalmi típusokat testesítenek meg) visz egy nagyszabású túlvilági utazásra. Ennek az utazásnak a végén – még ha a legénység nem is nyeri el jutalmát – olyan belátásokhoz juthatnak el saját életüket illetően, amelyet máshogyan soha nem értek volna el, „feltárul előttük sorsuk vagy igazságuk képe.” 5 A különös jelentéstöbblet, amely olyan érdekessé teszi a bolondok hajójának képzetét az, hogy a városból száműzött bolond a vízen mintegy „saját távozásának foglya lesz.” 6 A felszálló bolondot a folyó vagy a tenger tökéletesen körbefogja, bezárja. Azonban a víz nemcsak magával viszi, hanem potenciálisan meg is gyógyítja őt. Emellett a tengeri utazásban rejlő állandó bizonytalanság miatt a Narrenschiff utasa mindig „a túlvilág felé kel útra (…) s kikötéskor mindig a túlvilágból érkezve lép partra.” 7 Foucault szerint a bolondok hajójában egyszerre, és egyesítve van jelen a szétválasztás és az átkelés. Utasának egyedül e két világ között van valódi léte. Ha mindezt Herzog filmjére vonatkoztatjuk, Aguirre hajója mintegy külső megtestesülése lesz egyben a karakter tébolyának. Miután ténylegesen is átveszi a hatalmat a maroknyi sereg fölött, visszafordíthatatlanná válik a bomlás (tényleges és szó szerinti értelemben is). A széthullóban lévő tutajt alkotó, egymás mellé kötözött fatörzsek pedig egyre jobban szétcsúsznak. A hajótest ezzel olyan élő szövetre kezd hasonlítani, amely már a bomlással küzd. Legvégül, amikor már gyakorlatilag Aguirre a tutaj egyetlen legénysége, egy csapat majom is ellepi a hajót. A tébolyult konkvisztádor pedig szórakozottan kergeti őket a hajó egyik feléből a másikba. Ezzel válik teljessé és explicitté Aguirre őrülete, illetve az a metafora, amely összekapcsolja a tutajt a bolondok hajójával. 5

Foucault, Michel: A bolondság története a klasszicizmus korában. Budapest, Atlantisz, 2004. 19. Foucault, Michel: id. mű 22. 7 Foucault, Michel: id. mű 23. 6

73

A Foucault-tól átvett metafora abból a szempontból is kulcsfontosságú adalék az előadásom téziseihez, mivel az Utópia, mint helyszín, kizárólag a véletlen, vagy baleset útján közelíthető meg, szándékos utazással soha. A korábban említett két irodalmi példánál maradva Gulliver és Robinson is hajótörést szenvedtek. Ebből kiindulva akár azt is mondhatjuk, hogy ez a veszte minden Eldorádó elérését vagy meghódítását megcélzó utazásnak: túlságosan szervezettek. Ezzel szemben Aguirre Narrenschiff-ének éppen az az ígérete, hogy ténylegesen elérhetné az inkák aranyvárosát. Herzog azonban a két képet is egymás ellen fordítja, és újraértelmezi azok szerkezetét. Aguirre utazásában keveredik a szervezett hódítás és a bolondok hajójához társuló véletlen és esetlegesség, valamint annak spirituális vonzata. Ezzel a rendszer belülről indul bomlásnak, végül szét is esik. Ennek következtében a tébolyult alak örökre elakad a két világot összekötő folyón. A Gulliver utazásaival összehasonlítva Herzog filmje már sokkal több, mint szatirikus ábrázolás. Nem csak kikezdi, hanem teljesen megsemmisíti az Eldorádó-utópiák és a délamerikai kolonizációk eszményképét. Még, mint eszményt sem hagyja meg, csak a düledező váz marad. Nem csak az utópia témáját, hanem egész gondolkodásának (és gondolkodásmódjának) szerkezetét is szétszedi. A rendező eddigi életművében központi szerepet kaptak a különc, kívülálló hősök, amely don Lope de Aguirre esetében összemosódik az őrülettel és a tébollyal. A film pedig Eldorádó utópiájához kimondottan posztmodern módon fordul, annak szerkezetét újragondolva és hozzá új értelmezéseket keresve, amivel Herzog megnyitotta a kapukat az olyan többletértelmek számára, mint például Foucault tézisei a bolondok hajójáról. Az Aguirre filmnyelve és szerkezete tehát nem zárkózik el a posztkolonialista interpretációk elől, sőt a film jelen tanulmánynál hosszabb lélegzetvételű értekezések alapanyagául is kínálja magát. Irodalom: Baudrillard, Jean (1996): Amerika. Magvető, Budapest Foucault, Michel (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Atlantisz, Budapest Memmi, Albert (1968): Dominated Man. Beacon Press, Boston Stam, Robert – Spence, Louise (2005): Kolonializmus, rasszizmus és reprezentáció. In: Metropolis 2005/2.

74

Kádár Zoltán: Az idiotizmusig és még tovább – avagy Ray Bradbury némelyik rémálma mára valóra vált.

A közelmúltban nagy botrányt kavart a brit sajtóban a hír, hogy a rendőrség és a tűzoltóság kötelékében – egy toleranciára okító „szakkönyv” ajánlásai alapján – nem szerencsés immár olyan kifejezéseket használni, mint „jó estét”, „gyerek”, „háziasszony”, „fiú”, „lány”, vagy éppen „üzletember”, mert úgymond negatív konnotációt hordoznak. Ezek, és még sok más eddig „ártatlan”, megszokott kifejezés állítólag sérti a multikulturális társadalom ezerfelől kisebbségiként definiálható tagjait, így – egyes önmagukat befolyásosnak tudó tényezők elvárnák a nyelvhasználat esetében az öncenzúrát a fent említett állami alkalmazottaktól. Mindez azért több puszta őrültségnél, mert Ray Bradbury több mint ötven évvel ezelőtt már leírta a kisebbségek és kisebbségvédők hiperérzékenységének a szabad gondolkodást és a kritikai attitűdöt – és hosszú távon a demokratikus jogokat is – megsemmisítő tombolását. Az utópikus művek alkotói az ókorban, a középkorban és az újkorban is egyfajta racionális rendet kívánnak érvényre juttatni az éppen aktuális történelmi korszakot átszövő, a fejlődést visszatartó, a lehetőségek kiaknázását meggátló érdekekkel, valamint az irracionális elgondolásokkal szemben. A középkor végétől kezdve az utópiák egyik vezérmotívuma a technológiai haladás áldásos mivoltának propagálása lett, alternatíváik az álmodozás vagy a konkrét programadás szintjén az értelem, a logika hatalomra jutásának lehetséges pozitív következményeiről számolnak be. Ennek ellenére akárhány irányból próbálták megközelíteni az értelem által megzabolázott világot, csak részben sikerült elképzelniük annak hétköznapjait, és bár a 20. század elején az utópista lelkület már-már győztesnek hihette magát, annál nagyobbat kellett csalódnia, amikor álmait porrá zúzta a babonák, az elmaradottság és az irracionalizmus egyszer s mindenkorra elhajítottnak vélt bumerángjának visszatérése. Az utópista gondolkodók szembetalálták magukat olyan új problémák egész sorával, mint a bolsevik és náci népirtások, a világháborúk egyéb, minden addigi mértéket meghaladó borzalmai és a hidegháború, mely a civilizált világ egyik felét a kommunizmus légvárának építésére kárhoztatta mérhetetlen mennyiségű energiát pazarolva el a semmiért, a másik felében pedig kitermelte a konzumidiotizmus mételyét, amely mára exponenciálisan elterjedni látszik a Földön. A 20. század elejétől kezdve sorra jelennek meg az antiutópiák, mint az utópiák karikatúrái vagy egyenesen az utópikus kísérletek és az utópiákban kritikátlanul példaértékűnek tekintett folyamatok érzékelhető jeleire adott reakciók, figyelmeztetések. A dolgozat e hátborzongató víziók legsikerültebb darabjai közül választ ki néhányat, és bizonyos szempontok szerint megvizsgálja, hogy jóslataik milyen mértékben találtak célba a mát illetően. Az antiutópiák tündöklése máig tart, és biztosak lehetünk benne, hogy a 21. századnak is megszületnek azok a negatív víziói, melyek legalább annyira hatásosak, időtállóak és ötletesek lesznek, mint a 20. századiak.

75

A világ ma sem mentes az ellenőrizhetetlen, bármikor és bárhol felbukkanni képes pusztító irracionális akarattól, amely jól működőnek hitt közösségeket képes pillanatok alatt romba dönteni, vagy az elhibázott, át nem gondolt világjobbító szándéktól vezérelve még szánalmasabb állapotba taszítani azt, ami épphogy csak vegetál. Ma is csak vágyálom, hogy egyetemes erkölcsi és gyakorlati elvek mentén intéződjenek el a világ vitás dolgai – ilyesmi csak az elméletalkotók agyában létezik. Ugyanakkor folyamatosan fennáll a veszélye annak, hogy ezen elgondolásaikat – melyek nem feltétlenül aratnak osztatlan elismerést – befolyásos hívekre lelve megpróbálják a valóságra erőltetni. Ray Bradbury 1953-ban papírra vetett Fahrenheit 451 című kisregénye egy részint Huxleytól, részint Orwelltől megismert világot mutat be, minthogy egy múltüldöző, könyvégető, de az emberi szórakozást maximálisan pártoló, a nímanddá tett átlagembert mindenféle technikai vívmánnyal elárasztó jövőbeli társadalomról szól. Ebben a világban az olvasás törvényellenes, a vizuális kommunikációt a négyzetméternyi televíziókészülékek és a képregények uralják, aminek egyenes következménye, hogy a történelem megszűnik létezni. Bradbury megkülönbözteti a képzelet szülte történeteket, vagyis fantáziákat a tudományos-fantasztikus művektől, mégpedig a következőképpen: „Nem vagyok tudományosfantasztikus író. Csupán egyetlen könyvet írtam, amely tudományos-fantasztikusnak minősül, ez a Fahrenheit 451. Minden más, amit írtam, fantázia. A fantázia olyasmi, ami sohasem történhet meg, a tudományos-fantasztikus művek pedig arról szólnak, ami megvalósulhat” (Aggelis, 2004. 185.). A Fahrenheit 451 világa tökéletes példája a civilizált kulturálatlanságnak: egy totalitárius vidámpark, amelyben ugyanakkor érezhető, hogy a nagy mámorban miként megy el a nyüzsgő nihil dacára az emberek életkedve. A sivár, irodalom és történelem nélküli, szellemtelen világban népbetegség a depresszió, rutinos, unott, gyomormosó és vérátömlesztő gépekkel felszerelt kisiparosok járják a városokat, hogy visszahozzák az életbe a naponta önmagukat tucatjával öngyilkosságba altatózó szerencsétleneket. A szabadidő eltöltésének kieső alternatíváit helyettesítő sport, zsivaj, kötelező társas élet, – melyben mindenki akaratlanul ellenőrzi a másikat – eluralkodása a mindennapokon már önmagában kivédhetetlen csapás, e mellé jönnek a képregények, filmek, tv-játékok tízezrei azt sugallva, hogy hajszolja mindenki a boldogságot, rohanjon valahonnan valahová még napi munkája után is. Bradbury kitűnően ráérzett arra, hogy a modern polgári társadalom mechanizált mindennapjaiban az autonóm cselekvés luxus: milliók ezerféle rutinszerű cselekedete hajtja előre a társadalmi reprodukció menetét, s ebben a nagy zajban pont annyi autonóm produktum születik, amennyire szüksége van a világnak, vagyis amennyit megérdemlünk. Szinte minden rutinszerű, a kikerülhetetlen technikai-módszertani fejlődés pedig beépül a rutinba, egyesül vele. Ebben a világban a civilizált (de nem kulturált) életforma a túlélés egyetlen záloga, egy elidegenedett, eltömegesedett társadalomban. Bármelyik nyugati (és most már sok keleti társadalomban is) a problémákon való töprengés, az elmélkedés a totális kudarcot jelentheti: az irányt kell tudni (lehetőleg a jövőre vonatkozóan is) az élet egyes területein, meg persze a hogyant, és mindent bele. Ha valaki sietni kezd, nyargal utána mindenki, nehogy lemaradjon, bár ebben a sietségben már nem található meg a vágyott szabadság. A felgyorsult életritmus évei, évtizedei savként marják szét a társadalmakat korábban összetartó intézményeket, szokásokat: a vallás, a család, a meghittség, az erkölcs, a haza mind zárójelbe kerül, ha szorít a HATÁRIDŐ. A civilizált világ nem a tehetség kiteljesedésének irányába mozdul el, hanem specializált, részfeladatokba burkolózó embertömegeknek ad otthont, akik többnyire a pokolba kívánják e részfeladatokat. Minthogy a munka legtöbbször – ahogyan azt Marx nagyszerűen 76

kifejtette 1 – a közelében sem jár az emberi kreativitást próbára tevő, jóleső kihívásoknak, és fárasztó robottá silányul, a 21. századi munkavégző pihenésképpen a professzionálisan (mondhatni tudományosan) előkészített kultúripar karmai közé kerül, melynek észrevétlenül uniformizáló termékeit szinte lehetetlen kikerülni. Bradbury már az ötvenes évek elején látta, hogy szabadidő eltöltésének, vagy inkább elpárologtatásának legveszélyesebb forrása a televízió, amely nem pusztán időtöltés, de manipulatív eszköz is, és olyan torzót farag az egyénből, amilyet a műsorkészítők perverzitása éppen látni kíván. Az így felhasznált televízió pedig méltán nevezhető az értelem guillotinjának. Az életről való színvonalas tájékoztatás és az ezt megemészteni elegendő szabadidőn kívül az egyén életében legtöbbször hiányzik még az a lehetőség is, hogy a befogadott és jól átgondolt értékeket szintetizálva valami újat, előrevivőt, értékeset alkothasson. Ezáltal a fejlődés megáll, az ember kreativitása, lényege végképp elvész, a társadalom távlattalanul, folyamatosan a mában él, nincs holnapja, de az agyhasználat médián keresztül programozott bojkottja miatt a múlt is egyre nagyobb ködbe vész. A kereskedelmi televíziók és rádiók személyzete óramű pontossággal végzi azt a szellemi pusztítást, ami a feladata, és a világviszonylatban is jelentős támogatottságot élvező, „haladó” oktatási modellekkel karöltve olyan állapotot sikerült teremteniük, amely a szakemberekből egyértelmű vészjelzéseket vált ki. Erre Bradbury nem csak szépirodalmi formában figyelmeztetett. Egy vele készült interjúban arra a felvetésre, hogy mi a mondandója annak, aki a jövőbe tekintve épít karriert a technológia – a CD romok, az internet és a multimédia – világában, így válaszol: „mindez értelmetlen, ha nem tanítják meg írni és olvasni. Semmire sem megy az, aki nem tudja, hogyan írjon le és olvasson el valamit.” (Kelley, 1996.) A regénybeli jelenhez való eljutást, a társadalom szellemi leépülését Bradbury a mű meghasonlott főhősébe lelket önteni kívánó tűzoltóparancsnok szavain keresztül láttatja. Beatty kapitány felvázolja könyvégetéstől megcsömörlött beosztottja számára a közelmúlt eseményeit, kezdve a tömegkultúra elterjedésével, az ezzel párhuzamos színvonaleséssel, folytatva a színvonalesés hatványozódásával, a kultúra leépülésével és elsekélyesedésével. „Lerövidült az iskoláztatás ideje, meglazult a fegyelem, a filozófia, a történelem és a nyelvek kikoptak, a helyesírás fokozatosan háttérbe szorult, míg végül teljesen semmivé lett. Csak a munka számít, s utána mindenek felett a szórakozás. Minek megtanulni bármit, ha minden gombnyomásra, kapcsolók és fogantyúk elfordítására működik” (Bradbury 1980. 49.). A Fahrenheit 451 világából kikopott a kritika lehetősége. Ha bármiről komolyan próbáltak írni, az valamilyen kisebbséget sértett, az ellen valaki tiltakozott, a tömegeket kizárólag a semleges irományok, a giccs volt képes politikailag korrekt elfoglaltsághoz és mindenekelőtt szórakozáshoz juttatni, az értelmiség pedig gyáván hallgatott. Bámulatos, hogy Bradbury e hihetetlenül pontos diagnózist – már 1952-ben! – képes volt felállítani, mégpedig a következő munkahipotézisbe burkolva: „a science fiction kitűnő lehetőség arra is, hogy az ember úgy tegyen, mintha a jövőről írna miközben a közelmúlttal vagy a jelennel konfrontálódik. Kritizálhatja a kommunistákat, rasszistákat vagy éppen a fasisztákat, esetleg más jól azonosítható veszélyforrást, melynek ugyanakkor fogalma sincs arról, hogy róla van szó” (Kelley, 1996). 1

„A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem exisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől. ... Mint ahogy a vallásban az emberi fantázia, az emberi agy és az emberi szív öntevékenysége az egyéntől függetlenül, azaz mint idegen, isteni vagy ördögi tevékenység hat az egyénre, ugyanúgy a munkás tevékenysége nem az ő tevékenysége. Másé, magamagának elvesztése” (Marx 1977. 98.)

77

A Fahrenheit 451 oldalakon át foglakozik a kisebbségeknek való kedvezés túlzásokba eső, ostobaságig fokozott, káros hatásaival, világosan láttatva, hogy mivé válik a demokratikus társadalom, ha elszabadulnak benne a „jogok”. Bradbury világa egy olyan demokrácia romhalmaza, melyet már jó ideje megmászott a türannosz. A jelen tökéletes kórképe található meg e több mint félévszázados sci-fiben: „Vegyük példának okáért civilizációnk kisebbségeit. Minél nagyobb a népesség, annál több a kisebbség. Vigyázzunk, nehogy megsértsük a kutyásokat, macskatartókat, orvosokat, ügyvédeket, mormonokat, baptistákat, unitáriusokat, másodgenerációs kínaiakat, svédeket, olaszokat, németeket, texasiakat, brooklyniakat, oregoniakat, esetleg mexikóiakat. Az adott könyvben vagy tvműsorban megjelenő karakterek véletlenül sem azonosak egy valóságos festővel, térképésszel vagy műszerésszel sem. … Szerzők, telve ördögi gondolatokkal, zárjátok el az írógépeiteket! Megtették. … Nem a kormány intézte így, nem volt kényszer vagy cenzúra. A technológia, a tömegtermelés és a kisebbségek nyomása vitte véghez a trükköt, hála Istennek. Manapság nekik köszönhetően örök vidámságban olvashatjuk a képregényeket, a jó öreg önvallomásokat és kereskedelmi értesítőket. … Egyformának kell lennünk. Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, mint ahogy az alkotmány mondja, de mindenkit egyenlővé tesznek. Mindenki a többiek képmása, így mindenki boldog, nincs széthúzás, vetélkedés” (Bradbury, 1980. 6162.) A hajlam a múlt, a hagyományok eltörlésére, a történelmi, kulturális tények semmibevételére láthatóan igen erős a 21. század emberében, mely tény súlyos problémákat vetít előre a jövőre nézve. A kisebbségek képviseletének őrületbe menő túlzásai a 20. század végétől kezdve rendre felháborodást keltenek a nyugati civilizáció zónájában élő, értelmetlen túlzásokra nem hajlamos emberekben, vagyis a többségben. A kereszt eltávolítása hosszú-hosszú évszázados keresztény múlttal rendelkező országok iskoláinak, intézményeinek faláról igen gyakori vitatéma azok részéről, akik az adott országban a többséghez tartozónak érzik magukat, és nem kívánják elfogadni az idegen vallású, számarányukat tekintve kisebbségi vendégmunkások és emigránsok jogát a befogadó ország vallási szimbólumainak eltűntetésére. A karácsony elnevezést már a 90-es években is próbálták – és ez az igyekezet máig tart – „Happy Holiday”, „Chrismukkah”, stb. leleményekre cserélni, a keresztény vonatkozások eltávolításával. Jó példa az Európai Unió alkotmánya körül kialakult vita is: bizonyára ragyogó érvekkel támasztották alá egyesek ama vágyálmukat, hogy miért jó ötlet a múlt, Európa kapcsolatának megtagadása a kereszténységgel. Ez az otromba lépés is tipikus bizonyíték az antiutópiák szerzőinek jóstehetségére. Egyre gyakoribbak az efféle túlzásokról szóló hírek, kitűnően jelezve a válságot, melynek különböző vetületeit Bradbury mellett például E. M. Forster, Zamyatin, Huxley, Orwell vagy Anthony Burgess más nézőpontú, ám hasonlóan lényegre törő művei kitűnően előre vetítettek a 20. század folyamán. 2009 októberének terméke egy 52 oldalas, izzadságszagú ajánlás, melyet az angol rendőrség és tűzoltóság részére állítottak össze a valóságtól végletesen eltávolodott – kritikusaik által a józan ész hiányával méltán megvádolt – jogvédők. Az ajánlás szerint a fent említett hatósági szervek részéről bizonyos szavak és kifejezések használata az ügyfelekkel, polgárokkal folytatott érintkezés során immár kerülendő, mert a kisebbségek számára nehezen feldolgozható „másodlagos jelentést hordoznak”, esetleg „elavultak”, – az utóbbi esetben a 21. század emberét akár néhány másodpercnyi gondolkodási kényszer is fenyegetheti, ha az óvatlan állami alkalmazott használni meri őket. Be kívánják tiltani többek között a „jó estét” (good evening, evenin’all) köszönést mert „az olyan kifejezések mint a délután és az este némileg szubjektívek és eltérő jelentéssel bírhatnak a más kultúrájú vagy nemzetiségű 78

emberek számára. Sok kultúrában az este szó a főétkezéshez kapcsolódik. Számos országban, beleértve Nagy-Britanniát az esti étkezés ideje 5 és 7 óra közé esik, ám ez eltérő lehet egy Amerikából érkezett család számára, akik korábban étkeznek, így számukra az este szó egy korábbi időpontot jelöl” (O'Sullivan 2009). Más szavak azért veszélyesek és kerülendők, mert rosszallást válthatnak ki: az „üzletember”, „háziasszony”, vagy a „gyerek” például ilyen nyelvi vadhajtás, melyet az üzletemberek, háziasszonyok és gyerekek verbális támadásnak vélhetnek. A „homoszexuális” szó is a tiltottak közé került, ehelyett újbeszélül a „gay” használata ajánlott. Ez a diktátum azért érdekes, mert a szlenges hangzású „gay” többek között buzit, meleget tarkabarkát, élveteget jelent, vagyis inkább pejoratív, mint e kisebbséget jó színben feltűntető elnevezés, főként a hivatalos szakzsargonban. A nem homoszexuálisokra alkalmazott, szlengszerű „straight” kifejezés viszont szintén „rossz”, helyette a heteroszexuálist ajánlják. Aki tehát nem heteroszexuális, az „gay”, aki viszont „gay”, az véletlenül sem homoszexuális. A „gyerek”, „ifjú” és „kamasz” (child, youth, youngster) szavaknak az essexi rendőrség és az északír tűzoltó és katasztrófavédelmi szervek üzentek hadat, a rendkívül választékos „young people” kifejezés kedvéért, mellyel 2-18 éves korig nyilván kitűnően jellemezhető mindenki. Természetesen a nők sem maradhatnak ki a szórásból: a „manning”, „layman”, „tax man”, (személyzet, laikus, adóbehajtó) stb. kifejezések, minthogy a man szó szerepel bennük „láthatatlanná teszik a nőket”, így a politikai korrektség őrületének radírja élvezettel támad rájuk. Ugyanezen okból a tűzoltóknak (fireman) újabban ajánlatos magukat a rokon értelmű firefighter kifejezéssel illetni. Bradbury véleménye az ilyen tendenciákról egyértelmű. 1996-ban így fogalmazott „…Még nyomasztóbb, hogy 43 évvel ezelőtt előre láttam a politikai korrektséget. A tűzoltóparancsnok a regényben bemutatja, hogy a kisebbségek lépésről lépésre miként némítják el a közönséget, majd a gondolkodását is elfojtják: a zsidók gyűlölték Fagint és Shylockot – tűzre velük. A feketék Nigger Jimet nem szívlelték, ahogy Huckleberry Finn-nel sodródik a tutajon – hadd égjen, de legalábbis ne legyen szem előtt. A női jogvédők Jane Austen ellen ágálltak, aki egy szörnyen kényelmetlen asszony volt egy borzalmasan régimódi korban – nyaktilót neki. A családvédők Oscar Wildetól írtóztak – el az útból, Oscar! A kommunisták a polgárokat utálták – lelőni őket! És ez így megy tovább és tovább. Míg egykor a többség zsarnokságáról írtam, ma kénytelen vagyok ezt kiegészíteni a kisebbségekével. Manapság mindkettő egyformán fenyeget, és irányítani akar. … Mindkét csürhének csak azt tudom mondani, legyen többségi vagy kisebbségi, hogy kopjon le. A pokolba mindenkivel, aki meg akarja mondani, hogy mit írjak (Kelley, 1996).” A legveszélyesebb, hosszútávon legkártékonyabb, ám egyszersmind leglappangóbb támadás a demokráciák léte ellen az antiutópiákban világosan megfogalmazott szándékos butítás, a tömegek ostobává tételének eszköze. Ezt az eszközt természetesen általában nem azért működtetik, hogy diktatórikus állapotokat idézzenek elő, a hanyatlás mögött számtalan érdek, érdekcsoport húzódhat meg, melyek talán nem is tudnak egymásról, de hasznot húznak az előállt helyzetből. Hátborzongatóan ismerős, ahogy Bradbury megmutatja, miként juthat idáig a társadalom.

79

Irodalom: Stewen L. Aggelis (2004): Conversations With Ray Bradbury. University Press Of Missisipi, Jackson. Ray Bradbury (1980): Fahrenheit 451. Ballantine Books, New York. Kelley, Ken (1996): Playboy Interview: Ray Bradbury. Playboy, 43.5. sz. 47-56+149-150. Marx, Karl (1977): Elidegenült munka. In: Gazdasági - filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. O'Sullivan, Kevin (2009): Now police can't say evenin' all... it's just not PC. 2009.10.26-i megtekintés. http://www.express.co.uk/posts/view/136257/Now-police-can-t-say-Evenin-Allit-s-just-not-PC-

A szerző: Kádár Zoltán, PhD hallgató, SZTE Málnási Bartók György Filozófiai Doktori Iskola

80

Pankász Balázs: Büntetve nevelni – börtönparadigmák

Felvezetés Lehet-e a börtönök zárt világában eredményes személyiségfejlesztő tevékenységet folytatni? Mi a börtön társadalmi funkciója és szerepe? A börtön társadalmi funkcióváltásai, az útkeresési kisérletek (Fligeauf 2008-as színvonalas áttekintése) napjainkban igen aktuális kérdésnek tűnnek. A börtön része a társadalmi hálózatnak (Farrington, 1992), kiterjedt társadalmi kapcsolatokkal rendelkezik, számos csatorna, összekötetés alakítja kölcsönösen a változásokat. A börtönfogalom objektív és szubjektív elemeket magában foglaló (Fligeauf, 2008) szimbolikus reprezentációs képződmény mely több szinten érvényesül. Lecsapódik a filozófiai kérdésekben, társadalmi attitűdökben, a közgondolkodásban, a tényleges viselkedés szintjén. A börtön a társadalmi kontroll lenyomata, a társadalmi- intézményi kommunikáció színtere és alakítója is egyben. A kommunikáció lényegi eleme a kölcsönösség. A bűncselekmény társadalmi jelenség, csakúgy, mint a rá adott válasz. A társadalom a fogvatartás tényén keresztül olyan információt próbál közvetíteni a fogvatartottak felé, hogy az általuk elkövetett (bűn)cselekmények következményeiért vállalniuk kell a felelősséget, és szabadságvesztésüket -mint társadalmilag elfogadott retorziót- el kell fogadniuk. A börtön paradigmája olyan elméleti rendszer, amely értelmezi, és koherens módon leírja, fogalmi eszközökkel megragadja a folyamat (bebörtönzés) lényegét, feltárja annak okait, folyamatát és következményeit. A paradigma fogalma alatt (Kuhn nyomán) az alábbiakat értem: egy adott időszakban kialakult és intézményesült közmegegyezés arról, hogy mi az adott tudományterület tárgya, feladata, és keretei (hol húzódnak a tudományosan érvényes ill. érvénytelen kérdésfeltevések közötti határok, illetve mely feltételek mellett lehet valamely álláspontot egyáltalán tudományon belülinek elfogadni). A börtönparadigmák érvényes és elfogadott magyarázóelvek, melyek több szinten (kutatók, döntéshozók, társadalom, börtönszemélyzet, fogvatartottak) önreflexív módon érvényesülnek. A dolgozat terjedelmi korlátaira való tekintettel nem térek ki egyéb paradigmatikus börtönkoncepciókra (kezelés, kizsákmányolás, ellenőrzés), nyilvánvalóan összetett problémákat jelenít meg a bebörtönzés jelenségköre. E tanulmányban a büntető és nevelő börtönparadigma egymásmellettiségének ellentmondásait próbálom bemutatni. A vizsgált területen jellegzetes problémagócok rajzolódnak ki, anomáliákat eredményezve. Az időben és térben pontszerűen jelentkező változások, egy meghatározott helyzetben felmerülő problémahalmazra adandó válasz okán rendszerszerűen összekapcsolódnak (Kuhn, 1984). A paradigmaváltások sajátossága, hogy az egyre szaporodó, korábban egymással csupán közvetett összefüggésben álló anomáliák hatására a paradigmák egymásba csúsznak.

81

Büntetési paradigma A bűn és büntetés egyidős az emberiséggel. A bűnelkövetést és törvénysértést követő büntetés történetileg a megtorlást és az elrettentést szolgálta. A büntető paradigma azon a tételen alapul, hogy a társadalom joga a bűnelkövető megbüntetése, a megtorlás. A bosszú személyes és nem szükségképpen arányos az áldozat sérüléseivel, a megtorlás személytelen és kiegyensúlyozott (Lewis Lyons, 2005). A bebörtönzés jelensége igen hosszú múltra tekint vissza, a börtönök a társadalmi büntetési rendszer fontos elemei évszázadok óta. A bebörtönzés története jellegzetes változásokon ment át az évszázadok alatt, míg a mai formáját elnyerte. A XVIII. század előtt a börtön csak egy része, és semmiképp sem leglényegesebb része volt a büntetési rendszernek. A börtönreformok megjelenését követően már a börtön használatát tekintették a büntetések „leghumánusabb” formájának. A „modern” büntető megközelítésekben bizonyos elemek hiányoznak (száműzés, nyilvános megszégyenítés, halálbüntetés) és a testi büntetés helyett a szabadságtól való megfosztás lesz a domináló elv, így büntetés jellege a testről a szellem (lélek) irányába tolódik el. A börtönök létrejöttében több a köz érdekét szolgáló társas szempont jelenik meg: Ártalmatlanná tétel. Az idő alatt, míg az elítélt a börtön falai között van cselekvőképtelenné válik, nem tud ártani másoknak. A fő cél a társadalom védelme, az elkövető akadályoztatása. Ilyen értelemben a börtön egyértelműen segít a bűnözés csökkentésében, bár nem minden bűncselekmény típus esetében (bizonyos cselekményeknél, mint például drogelkövetés más szereplők lépnek a bebörtönzött személy “helyére”). Elrettentés. Több irányból értelmezhető fogalom. A büntetés végrehajtási rendszer, mint egész, elrettentő hatású, így csökkent(het)i a bűnözői magatartást. Akik bűncselekmény elkövetését tervezik, a börtön következményeivel számolva gondolhatják újra tettük következményeit, és térhetnek jobb belátásra, mielőtt még a bűn útjára lépnek (általános elrettentés). A börtönkörülményeknek kényelmetlennek (sőt kifejezetten fájdalmasnak) kell lennie, hogy visszatartó erővel bírjon a büntetést saját bőrén megtapasztaló személyre, aki ennek hatására felhagy bűnöző életmódjával, és kikerülve nem akar majd újabb bűncselekmény(eke)t elkövetni (specifikus elrettentés). Megtorlás. A bűn megtorlást igényel, és a társadalom elfogadja a megtorló büntetésnek a börtön által megvalósuló formáját, mivel ha az állam nem ezt alkalmazná, akkor a kárt szenvedett emberek, áldozatok saját maguk szolgáltatnának „igazságot” és állnának bosszút. A büntetési elvben tükröződő megtorlásnak egyenes folyománya a túlkapás, az indokolatlan erőszak, a börtönbeli brutalitás és bosszú-elv. A kegyetlenkedést úgy határozhatjuk meg, mint a büntetés szükséges mértékén túlmutató testi vagy lelki erőszakot. A retribuciós bosszútudat szükségszerűen jelentkezik a börtönökben (Fligeauf, 2008), a személyzet az erőszak fenyegetésével irányítja a fogvatartottak életét, esetenként tovább bünteti őket, fenntartva azt a meggyőződést, hogy az elzárás nem elég büntetés a rabok számára. A börtön totális rendszerében hierarchia jön létre, melyben a személyzet magasabb szintre kerül, a bináris rendszer (melyben a fogvatartottak alávalók, rosszak) a polarizáció következménye. A büntetés ténye lealacsonyítja az elkövetőt (aljas gonosztevő), felsőbbrendű pozícióba helyezve az elnyomó hatalom képviselőit, kiélezve a rendszer bipolaritását (J. S. Logan, 2008). 82

A büntetés egy fontos társadalmi funkciója maga a „megtorló lealacsonyítás” folyamata, emiatt a rehabilitáció elve háttérbe szorul. A büntető paradigma napjainkban tapasztalható térnyerését elősegíti a veszélyeztetettség és fenyegetettség következtében felerősödő társadalmi nyomás, valamint a radikalizálódó igazságszolgáltatás gépezete (Bosworth, 2009). Bármilyen büntetési gyakorlatot folytatnak a bűnelkövetőkkel szemben, azt a – médiától jelentősen befolyásolt – közvélemény túlságosan enyhének fogja tartani. Ennek hullámait meglovagolva a megtorló jellegű büntetőpolitika képviselői (politikusok és döntéshozók) kerülnek domináns helyzetbe, akik egy erőteljes és védelmező ellenőrző kultúrára építik az új penológia doktrínáit (Garland, 2001). Nevelési paradigma A börtönreform elképzelésekben csak a XIX. századtól jelenik meg a nevelés és kezelés fogalma, kezdetben, mint lehetőség, majd, mint cél. A bebörtönzés fontos funkciója a társadalomba való későbbi visszailleszkedés elősegítése, a szabadulásra való felkészítés is. A rács mögötti személyek egy része egy napon elhagyja a büntetés végrehajtási intézményt, megpróbál a falakon túl “új életet” kezdeni. A társadalmi reintegráció eszménye, a „treatment” megközelítés (megfelelő bánásmód) a 70-es években bukkan fel újra a börtönelképzelésekben. A treatment olyan intézkedéseket jelöl, melyek az elítélt személyi szükségleteire szabottak, és a közvetlen befolyásolás (pozitív változás) elérésére irányulnak. A treatment a börtönök intézeti programjára vonatkozik, ennek humanizáltságától, a szakszerű és hatékony nevelési-oktatási részprogramoktól és az elítéltek önkéntes közreműködésétől várják a büntetés-végrehajtás eredményes átformálását. A hangsúly az elítélt társadalmi visszailleszkedésén és a jogkövető magatartás kialakításán van, túllépve azon a szemléleten, hogy a büntetés-végrehajtás célja a törvényben meghatározott joghátrány érvényesítése. A humánus és következetes bánásmód a személyiségfejlesztés alapja, a társadalmilag elvárt magatartásformák kialakításának alapköve (Módos, 1998) A nevelésorientált börtönök filozófiája szerint a bűnelkövetők izolálása nem öncélú, azért történik, hogy megfelelő helyen és körülmények között lehetőség legyen a szándékolt és megtervezett nevelési folyamat megvalósítására. A fogvatartott személyek személyiségének változási folyamata azt a célt szolgálja, hogy szabadulva képesek legyenek beilleszkedni a társadalmi közösségekbe és tartózkodjanak az újabb bűncselekmények elkövetésétől (Módos, 2003). A sikeres visszailleszkedés fontos tényezője az alapvető oktatás, képzés és a személyiség fejlesztése. A nevelési elv gyakorlati felhasználása a rehabilitációs programok kulcstényezője (Ruzsonyi, 2003) Börtönparadoxonok Azt az álláspontot képviselem, hogy a bebörtönzés paradigmatikus megközelítései immanens ellentmondásokat próbálnak kezelni és ez válságot hozott létre. Válság akkor jön létre, amikor a paradigmába vetett bizalom meginog, és más módon kezdünk gondolkodni egy jelenségről. Jelenlegi formájában a büntetés-végrehajtás és bebörtönzés célja kettős. Egyrészt büntető jellegű, mivel a joghátrány érvényesítésén keresztül (szabadságvesztés) az elkövetőt 83

izolálja és a társadalom védelmét valósítja meg, másrészt nevelő jellegű, hiszen a társadalomba történő visszaillesztés és visszaesés elkerülése, mint cél, szintén hangsúlyos eleme. A börtönkoncepciókban az elrettentés és megtorlás mellett a nevelés, a bűnelkövetők személyiségének megváltoztatási szándéka jelenik meg. A társadalmi retorzió a szabadság elvonásában, mint büntetésben ölt testet: a társadalom így szankcionálja azon tagjait, akik nem tartják be a mindenkire érvényes szabályokat. A szabadságvesztés büntetés az elítélt személyt elszigeteli a társadalomtól. A társadalom elvárása kettős a börtönrendszer irányába: egyfelől elvárás a társadalom védelme, a bűnelkövetők biztonságos módon történő elszigetelése, izolálása a szabadságvesztés időtartama alatt (ne szökjenek meg, ne veszélyeztessék a társadalom békés rendjét), másfelől, hogy pozitív változásokat érjen el a későbbi életvezetésük vonatkozásában, tegye lehetővé a társadalmi visszailleszkedést. Ez a helyzet már önmagában ellentmondást hordoz magában: izolálni valakit majd újra a közösség teljes jogú tagjává tenni, nehéz és összetett feladat. A jelenleg tapasztalható börtönnevelési gyakorlat, nem ad világos és követhető perspektívát a társadalmi visszailleszkedéshez. A zárt intézeti rendszer biztonsági szempontból képes ellátni feladatát, nevelési szempontból nem, az elkövetők nagyobb részénél visszaesés mutatható ki, az életvitel nem változik pozitív irányba. A változás motivációjának és az önkéntesség és valódi együttműködés hiányának köszönhetően a személyiség kívánt irányba történő változása elmarad, a börtönök kényszerkondicionálása csak addig áll fen, amíg az erős külső kontroll működik. A paradigmák ellentmondó sajátosságai az alábbi táblázatban találhatóak összesített formában.

Megközelítésmód Időben Elv Megközelítés Feladat jellege Cél Járulékos hatásai Domináló tudományterület Szerepek Viszonyrendszer

Büntetési paradigma konzervatív megközelítés történeti tradíció megtorlás, büntetés, embertelen bánásmód, retribúció (bosszú) normatív, biztonsági, rendvédelmi feladat társadalmi kirekesztés izoláció (elzárás) én-kép devalváció (rab státusz) biztonsági ismeretek kiemelt szereplő a biztonsági felügyelő bipoláris szerepek (asszimetria): jó-rossz kényszer, szigorú szabályok

84

Nevelési paradigma liberális megközelítés új fejlemény (treatment, neotreatment) visszahelyezés és humanisztikus bánásmód individuális, személyiség megismerésére épül (klasszifikáció) szociális feladat társadalmi visszaillesztés a személyiség átalakítása, fejlesztése pozitív én-kép kialakítás, önbecsülés fejlesztése pedagógiai-pszichológiai ismeretek kiemelt szereplő a nevelő (humán terület) szimmetrikus szerepek, kliens önkéntesség, partnerség

Hipotézise Intézménytípus Rendszerszintű hatások Következmény Eredménye Társadalmi hatások

stagnálás, szinten tartás zárt intézetek széleskörű deprivációk

változás, beavatkozás nyílt intézetek ártalomcsökkentés

függőség prizonizáció rekriminalizáció társadalmi elutasítás, előítéletek és stigmatizáció

önállóság törvénytisztelő életvezetés reszocializáció, rehabilitáció társadalmi elfogadás-befogadás,

1. táblázat: A tárgyalt paradigmák többszempontú összehasonlító elemzése

Összegzés A börtön intézményes megvalósulása (és a büntetés-végrehajtás egész rendszere) súlyos ellentmondásokra, megoldatlan társadalmi-emberi problémákra hívja fel a figyelmet. A bűnelkövetés napjainkban is a leggyakoribb és legkomolyabb társadalmi problémák között szerepel, fontos kérdés, hogy a társadalom miként szankcionálja az elkövetőket. Ehhez azonban átgondolni szükséges a paradigmák érvényességi körét és felhasználási lehetőségeit. A dolgozatban azt próbáltam alátámasztani, hogy a paradigmák összecsúszása és párhuzamossága miatt a börtönrendszer jelenleg egyetlen funkcióját sem képes betölteni! Nem valósul meg az elrettentés, mivel a reformelvek is működnek, a börtön negatív környezete pedig megakadályozza a nevelési munka eredményességét. A reszocializáció lényege az lenne, hogy a korábbi bűnelkövető „megjavul”, nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. Ez leginkább a „nevelésen” (pozitív személyiségformálás) keresztül valósulhat meg: a fogvatartottak önbecsülésének és felelősségérzetének fenntartása és fejlesztése, a társadalmi hasznosság tudatának kialakítása a folyamat lényegi eleme. A nevelés azonban önmagában nem lehet cél, csak az elítélt szabadulás utáni visszaillesztésének, a törvénytisztelő és konstruktív életvezetés megalapozásának eszköze. A börtönviszonyok megváltoztatásának szándéka a büntetés-végrehajtás területén főleg deklarációkban és formai jegyekben fejeződik ki, a tényleges gyakorlat egészen más képet sugall. Sem a társadalom, sem az igazságszolgáltatás nem kellően érzékeny, hogy akár etikai, akár szakmai okokból nagyobb hangsúlyt fektessen a bűnelkövetők sorsának rendezésére. A jelenlegi börtönhelyzet olyan látszatintézkedések sorát tartalmazza, melyek inkább a társadalom időleges megnyugtatását szolgálják, nem a probléma valódi kezelését és megoldását. Ha a büntetés célja a visszariasztás és elrettentés, akkor a rendszer létjogosultsága is kérdéses. A börtön nem tudja megszüntetni a bűnözést, és erősen vitatható, hogy van-e visszatartó ereje. Naivitás azt hinni, hogy az ellenálló és változásra, együttműködésre nem képes emberek valóban sikeresen rehabilitálhatók egy olyan intézmény segítségével mely alapvető jellemzője a kényszer és a közömbösség. El kell gondolkodni a kérdésen: lehet, hogy maguk az elvek és paradigmák azok melyek érvénytelenek és működésképtelenek e kontextusban. Napjainkban a büntető paradigma térnyerése látható, miközben a büntető szigor, a zéró tolerancia széleskörű terjedése élénk társadalmi vitákat eredményez (Wacquant, 2001). Ez együtt jár a bűnelkövetők egyre nagyobb számú bebörtönzésével és a mind szigorúbb társadalmi retorziókkal. Tudomásul kell venni, hogy a széleskörű bebörtönzés összefügg a 85

társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével, a munkalehetőségek hiányával, a szociális helyzet kilátástalanságával. A szegregációs bebörtönzés sok esetben a társadalmi-kulturális előítéletekre épül rá, egy marginalizálódott csoportot kíván távol tartani, megkönnyítve annak kivonását a társadalom testéből. A büntető paradigma dominanciája annak ellenére tart, hogy a különböző országokban bebörtönzéssel kapcsolatos kutatások nem tudnak összefüggést találni a börtönpopuláció emelkedése és a bűnözési ráták változása között. A kezelésre, emberibb bánásmódra épülő ideák börtönbeli jelenléte a hatalom, a társadalmi szankció és büntetés hangsúlyosabb és érezhetőbb jelenlétének árnyaltabbá tételét, leplezését szolgálják. Talán a képmutatás olyan rejtett és nehezen megfogható, hogy ez akadályozza meg a kialakult helyzettel való szembenézést. Irodalom Adler – Muelle – Laufer (2000): Kriminológia. Osiris Kiadó, Budapest Boros-Csetneky (2000): Börtönpszichológia. Rejtjel-RTF, Budapest Bosworth (2009): Explaining U. S. imprisonment. SAGE Publications, California Farkas Ákos (2002): A falra akasztott nádpálca. Osiris Kiadó, Budapest Fliegauf Gergely (2008): Mennyiben változott a börtön társadalmi funkciója az elmúlt ötven év során? Börtönügyi Szemle 2008/1,2. Foucault (1990): Felügyelet és büntetés. Gondolat Kiadó, Budapest Garland (2001): The Culture of Control. Oxford University Press, Oxford Kuhn (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Budapest Logan, James Samuel (2008): Good punishment? Eerdmans Publishing, Michigan Loic, Wacquant (2001): A nyomor börtönei. Helikon, Budapest Lyons, Lewis (2005): A bűntetés története. Magyar Könyvklub, Budapest Lukács Tibor (1987): Szervezett dilemmánk: a börtön. Magvető Kiadó, Budapest Módos Tamás (1998): Büntetés-végrehajtási nevelés. Rejtjel, Budapest Módos Tamás (2003): A reszocializáció módszertana. Büntetés-végrehajtási Szakkönyvtár 2003/3. Nils, Christie (2004): Büntetésipar. Osiris Kiadó, Budapest Dr Ruzsonyi Péter (2003): A büntetés-végrehajtási korrekciós nevelés új irányzatai. Büntetésvégrehajtási Szakkönyvtár 2003/2. A szerző: Pankász Balázs, Pécsi Tudományegyetem, Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar, Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézet, Ergonómia és Munkapszichológia Intézeti Tanszék; PhD-hallgató, Pécsi Tudományegyetem, Oktatás és Társadalom Doktori Iskola

86

Láng András: The utopia of modern child care – attachment theory in understanding the genesis of utopias

A scientific approach to maternal deprivation Beginning with one of his earliest works, John Bowlby – the father of attachment theory – stressed the importance of the continuous relationship between child and mother. In a widely noted paper, Bowlby (1944) investigated the home environment and the parent-child bond of institutionalized juvenile thieves. The one factor that distinguished thieves from clinical children was the evidence of prolonged separations from mothers, and this difference was even bigger among a subgroup of thieves termed as „affectionless” by Bowlby. Institutionalized children later developed into persons who lacked feelings, had few and superficial relationships, and exhibited hostile or antisocial tendencies. Given these results, Bowlby was faced with a dual task: on the one hand, there was no theory to explain the importance of the parent-child relationship; on the other hand, there was a lack of research demonstrating the importance of this special bond between a child and his parents. Working for WHO, Bowlby wrote a report titled ‘Maternal Care and Mental Health’ later retitled in a popular edition ‘Child Care and the Growth of Love’ (Bowlby, 1953). The central concept of this work is maternal deprivation. This is a misnomer according to Rutter (1981 cited by Holmes, 1993), since deprivation means the removal of something that was previously there, and the report concerns mostly privation (the lack of something that is needed). This book is more than a scientific investigation, best called a landmark social document. What makes ‘Child Care and the Growth of Love’ a special work is its emphasis on psychological as opposed to economic, nutritional, medical or housing difficulties as a root cause of social unhappiness. In gathering empirical evidence Robertson (1962, as cited in Kobak, 1999) provided considerable help for Bowlby. They spent four years together documenting and filming the effects of separations on young children. Because of the strict hospital rules of the age, the separations from the parents were really serious, institutionalized children could only be visited once a week. Following up the children’s stay in these institutions, Robertson and Bowlby observed three phases that the children typically passed through during separation. These phases were labeled „protest”, „despair”, and „detachment”. Claims concerning the fundamental importance of parent-child relationship stirred great controversy among professionals responsible for children. Then-current policy in social work stressed the importance of the physical needs of children, which could not be held any longer considering the findings of Bowlby and Robertson. This resulted in a conflict between Bowlby and childcare professionals of his age. Then it could be considered to be a utopia to rearrange institutional child care in respect of Bowlby’s findings. Major theories of the 1950s viewed the

87

parent-child relationship as a secondary by-product of the infant’s more primary need for food. Both Freud and the behaviorists shared this view of ‘cupboard-love’ in their own conceptual background. Behaviorists viewed the presence of mother as secondary compared to food. Freud conceptualized the relation between mother and infant as anaclitic, the baby being in need to be fed by the mother. In searching for an alternative paradigm, Bowlby discovered ethology contemporarily evolutionary psychology - and Piagetian cognitive developmental psychology. The short summary above is merely the beginning of a long scientific journey. Later Bowlby formulated his thoughts more precisely in his three-volume book on attachment (Bowlby, 1969/1982; Bowlby, 1973; Bowlby, 1980). A short sketch of John Bowlby’s childhood In understanding his later work, it is important to have a look at Bowlby’s childhood and family of origin. Holmes (1993) gives a very good summary of it. Edward John Mostyn Bowlby was born to a family of higher class origins. Both of his parents were well into middle age, when he was born. His father, Major-General Sir Anthony Bowlby, was surgeon of the royal family. Her mother, May Mostyn, was offspring of Hon. Hugh Mostyn, parson of noble origin. Both parents had difficult relation with other sex parents. Sir Anthony had a very strong, dependent bond with his mother, after his father died in the opium war. Sir Anthony didn’t start to look for a wife, until his mother died. May, the mother had his father like an idol, the model for every acceptable behaviour. Bowlby had five siblings. The children fell into three groups by age: the two older girls, Winnie and Marion, who were talented musicians from an early age; Tony and John, only 13 months apart; then Jim and Evelyn. Tony and John were good friends, but extremely rivalrous. Tony was a clear favourite of their mother, so John did everything to catch up with his brother, and win some maternal attention. Since each parent had a special relation with one of their parents, they spent little attention for childrearing. They mainly entrusted the upbringing of their children to their numerous servants. This was not unique in that age, it was common habit of the class. The main figure taking care of the children was Nanny Friend, who joined the family when Marion was born, and served the Bowlby’s through her life. She was an intelligent and strict woman, with great capacity for elaborate story-telling. The childhood in the family ended as John was seven and the world war started in 1914. John and brother, Tony were moved to boarding school because of the danger of possible air raids on London. But again, it was just an excuse, since separating young children from their families was only the traditional first step of raising the ‘English gentleman’. Bowlby describes his family as a „straightforward, fairly close – not all that close – but fairly close, professional class family living a pretty traditional lifestyle, with nurses of course” (Bowlby in Hunter, 1991 cited by Holmes, 1993). It is clear from this short summary that the way John Bowlby was reared in his family is only understandable from multiple points of view. Transgenerational (e.g. relation of parents with their own parents), historical (e.g. the role of wars) and sociological (e.g. the childrearing habits of the higher middle class in early 20th century Britain) issues must be taken into account to receive a full picture. This will be of great

88

importance when attachment theory will be argued to be suitable for understanding the connection between childhood life events and genesis of utopias in adult life. Personal experience turns into scientific interest In this part of the paper we will have a look at how personal experience with parents, siblings and family could have shaped the scientific interest and work of John Bowlby. Bowlby began the second volume of his attachment trilogy with a quote from Graham Greene: “Unhappiness in a child accumulates because he sees no end to the dark tunnel. The thirteen weeks of a term might just as well be thirteen years” (Bowlby 1973, p. 3). Such experiences seemed to directly influence Bowlby’s adult attitudes. Fiercely opposed to remote and rigid English childrearing, he detested the deprivation of love and affection imposed on children in the name of not spoiling them (Coates, 2004). But this was not only a critique against the habit of his age, but also a fight against childhood memories. First, the coldness of his mother was obvious, since speaking of his mother Bowlby said she “held the view that it was dangerous to spoil children so her responses . . . to bids for attention and affection were the opposite of what was required” (Byng-Hall 1987, quoted in van Dijken 1997, p. 25 cited by Coates, 2004). Second, during World War I, John was dispatched from his family to boarding school, as part of higher middle class education. Another example for the effect of personal life onto scientific interest (and the genesis of the utopia of affectionate maternal care and loving families) may be as follows. In naming the three most impressive professional experiences in his life, Bowlby highlighted his work with Melanie Klein in psychoanalytic training. Paradoxically Klein’s ignorance of family circumstances while working with children, made a great impact on Bowlby. He was always interested in intergenerational transmission of attachment difficulties (Coates, 2004). This again was not only the idea of a scientific innovator, but the bitter reality for John as a child. The chaotic relations of his parents - as mentioned earlier - may well have affected the marital relation and the climate of the family. These two short memories of Bowlby’s life and their connection with later scientific work illustrate well the connection mentioned in the title of this part. In the closing paragraphs we have a look at how this principle can be generalized with help of attachment theory. Attachment theory in understanding utopia As we can see on the example of Bowlby’s childhood and later adult life, scientific (and philosophical, literary etc.) ideas (let’s call them utopias until they come true), as well as adult personality, are rooted in infant and early childhood experiences. One of the most influential modern theories describing these kinds of experiences is attachment theory (Bowlby, 1969/1982; Bowlby, 1973; Bowlby, 1980). The great advantage of attachment theory is its complexity. It doesn’t take only personal and intrapsychic into account, but it is an evolutionarily adaptive signalling system as well (Belsky, 1999). Through her attachments, the newborn is able to unconsciously infer to future social surroundings. The information about the group (family, community, society etc.) is not only mediated by family rules, group norms or 89

cultural habits. As we can see in Table 1. (Perry, 2001, p. 238) different social-environmental pressures and resources create different modes of cognition, affect and problem solving. These in turn affect the method and quality of childrearing. It is an all-important feature of attachment theory, that in the development of different attachment styles it takes rather environmental aspects into account. So, different childrearing practices create different attachment styles in the infant or young child. This unique configuration (i.e. attachment style) is carried on into adulthood via internal representations and affects cognition, emotional development and interpersonal relations. Thus, at the two ends of the causal chain we can find socialenvironmental pressures (what kind of society do we live in) and adult personality (how we think, feel, relate to others). No doubt, personality plays an important role in the process of creation. Attachment theory shows us, that utopias (dealing mostly with political and social issues) can be deeper understood if in exploring the relation of the author to society, childhood experiences are taken into consideration as well. SOCIALENVIRONMENTAL PRESSURES Prevailing Cognitive Style Prevailing Affective ‘Tone’ Systemic Solutions Focus of Solution Rules, Regulations and Laws Childrearing Practices

RESOURCESURPLUS PREDICTABLE STABLE/SAFE Abstract Creative CALM

RESOURCELIMITED UNPREDICTABLE NOVEL Concrete Superstitious ANXIETY

RESOURCEPOOR INCONSISTENT THREATENING Reactive Regressive TERROR

INNOVATIVE

SIMPLISTIC

REACTIONARY

FUTURE Abstract Conceptual

Immediate FUTURE Superstitious Intrusive

PRESENT Restrictive Punitive

Nurturing Flexible Enriching

Ambivalent Obsessive Controlling

Apathetic Oppressive Harsh

Table 1. The continuum of adaptive responses to threat in a living group (family, organization, community or society) (Perry, 2001, p. 238)

References Belsky, J. (1999). Modern evolutionary theory and patterns of attachment. In J. Cassidy & P. R. Shaver (Eds.), Handbook of attachment. Theory, research and clinical applications (pp. 89111). London: Guilford Press. Bowlby, J. (1944). Forty-four juvenile thieves: Their characters and home life. International Journal of Psychoanalysis, 25, 19-53. Bowlby, J. (1953). Child Care and the Growth of Maternal Love (abridged version of Maternal Care and Mental Health, 1951). London: Penguin Books; Bowlby, J. (1969/1982). Attachment and loss: Vol. 1. Attachment. New York: Basic Books. Bowlby, J. (1973). Attachment and loss: Vol. 2. Separation: anxiety and anger. New York: Basic Books. 90

Bowlby, J. (1980). Attachment and loss: Vol. 3. Loss. New York: Basic Books. Coates, S.W. (2004). John Bowlby and Margaret S. Mahler: their lives and theories. Journal of the American Psychoanalytic Association, Vol. 52, No. 2, 571-601. Holmes, J. (1993). John Bowlby and attachment theory. London and New York: Routledge. Kobak, R. (1999). The emotional dynamics of disruptions in attachment relationships. Implications for theory, research and clinical intervention. In J. Cassidy, & P. R. Shaver, (Eds.): Handbook of attachment. Theory, research and clinical applications (pp.21-43). London: Guilford Press. Perry, B.D. The neurodevelopmental impact of violence in childhood. In: D. Schetky and E.P. Benedek, (Eds.): Textbook of Child and Adolescent Forensic Psychiatry (pp. 221-238). Washinton, D.C.: American Psychiatric Press. A szerző: Láng András, egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Neveléstudományi Intézet; PhD-hallgató, PTE BTK Pszichológia Doktori Iskola

91

Dr. Barakonyi Eszter: Életpálya tervezés a munkaviszonyban – vágyálom vagy realitás?

A felnőttképzés jelentősége, szerepe, funkciói; - LLL A képzettségnek kiemelkedő jelentősége van, nem csupán a munkaerő-piaci statusok, de a munkavállalói aktív életkor meghosszabbítása terén is. Sajnálatos módon a jelenlegi oktatási struktúra nem felel meg teljes mértékben a munkaerő-piaci kívánalmaknak, ezért, és a folyamatos technológiai fejlődés adaptációjának szükségessége okán, egyre nagyobb szerepet játszik a felnőttképzés. Ahogy a fejlett piacgazdaságokban, úgy hazánkban sem fejeződik be tehát az oktatás és a képzés az iskolarendszerből való kilépéssel – az első szakképesítés megszerzésével. A folyamatos technológiai fejlődés ugyanis szükségessé teszi a képzésbe való gyakori bekapcsolódást, rendszeres továbbképzést, a gazdasági szerkezet átalakulásával járó szakmaváltást. Az egész életen át tartó tanulás és képzés a munkaerőnek a gazdaság által megkövetelt igényekhez való alkalmazkodás érdekében történő képzését is jelenti, hozzájárulva a fenntartható gazdasági fejlődéshez, valamint a társadalmi esélyegyenlőség biztosításához. A néhány évtizede még természetes és elfogadott szemlélet napjainkra tehát megdőlt. Korábban ugyanis a tervezhető életpálya alapja az iskolai végzettség megszerzése volt, mely tipikusan fiatal korban lezárult, és ezt követően a munkavállaló karrierjét a szakmai tapasztalat és egyéni rátermettség határozta meg. A szakmaváltások vagy felnőtt korban megszerzett újabb diplomák történetei hosszú évtizedeken keresztül ritkaság számba mentek. Figyelembe véve a tudomány és technika világában lezajló változásokat, a szakmai ismeretek gyors avulását, ez a szemléletmód napjainkra már nem tartható, és szerencsére a jelenleg felnövekvő, illetve most fiatal–felnőtt korú népesség számára természetes a képzettség folyamatos fejlesztésére vonatkozó igény. Szembe kell néznünk azonban azzal a problémával, hogy velünk él még több olyan generáció is, amelynek képzettségi szintje meglehetősen alacsony, az ismereteik jórészt elavultak és tanulási motivációik szinte egyáltalán nincsenek! A kompetenciák felértékelődése A rendszerváltást megelőzően a képző intézmények jellemzően a képzés befejezését követően azonnal alkalmazható munkaerőt bocsátottak ki, és ahol szükséges volt a gyakorlati képzés biztosítása, ott ez a képzési folyamatba beépült. Ebben az időszakban azonban a gazdaság jellemzően kiszámítható volt, és főként államilag tervezett viszonyok között működött, így a szakemberigény is előre tervezhető volt. A piacgazdaság folyamatosan változó körülményei azonban jelentős mértékben megnehezítik a szakemberigény tervezhetőségét a kibocsátási oldalon, így a foglalkoztatók sok esetben maguk kénytelenek gondoskodni a munkavállalók szakismereteinek biztosításáról, lévén nehezen beszerezhető az igényeiknek megfelelő szaktudással rendelkező szakember. A tudásigényes technológiák terjedésével és folyamatos fejlődésével párhuzamosan pedig egy újfajta igény jelent meg,

92

nevezetesen a tudásalapú gazdaság igényeihez alkalmazkodni képes tudás, mely tudás viszont sokkal tágabb kört ölel fel, mint a szakmai tudás. Olyan készségek és kompetenciák elsajátítása vált szükségessé, amely az új gazdasági igényeknek megfelelően az ismeretek alkalmazásának hatékonyabbá tételét, illetve konvertálhatóságát tartalmazzák. Az új igények tehát új képzési szemléletet 1 kívánnak meg. A reguláris képzési intézmények azonban meglehetősen lassan és nehézkesen reagáltak ezekre az igényekre, illetve a reguláris képzés funkcióját tekintve nem is tud, és nem is kell, hogy tudjon teljes mértékben megfelelni a piac kívánalmainak. Biztosítani kell azonban a fejleszthető tudás alapját jelentő alapkészségeket. Az Európai Unió foglalkoztatáspolitikáján belül is megjelenik célként az alapkészségek fejlesztése. Az egész életen át tartó tanulás európai térségének valóra váltása című dokumentum részletesen fel is sorolja milyen alapkészségekről 2 van szó. A munka törvénykönyve hatálya alatt munkát végzők képzésének kérdései A munkavállaló munkavégzéséhez szükséges szakismereteinek megszerzése érdekében sok esetben valamely képzés vagy tanfolyam elvégzésére van szükség. A Munka Törvénykönyve ezen élethelyzet kezelését alapvetően kétféle módon teszi lehetővé, egyrészt megteremti annak a lehetőségét, hogy a munkáltató által szükségesnek tartott szakismeretek megszerzését a munkáltató a munkavállaló számára mintegy utasítási jogkörben rendelhesse el, másrészt a felek számára szintén lehetővé teszi a tanulmányi szerződés megkötését. A két jogintézmény tehát mind jellegében, mind pedig eszközrendszerében eltérő elemekből épül fel. A munkáltató utasítási jogkörében elrendelt képzés A munkajogviszony a munkáltató és a munkavállaló között jön létre, és bár kontraktuális alapú jogviszonyról van szó, a felek kapcsolatrendszere nem a polgári jogi értelemben vett szerződéses kapcsolatot keletkezteti, hanem a munkaviszony céljának és tartalmának megfelelően egy függő, önállótlan jogviszonyt. Ebből a jellegből eredeztethető a munkavállaló képzésére vonatkozó szabályozási metódus is. A jogalkotó ugyanis abból indul ki, hogy mivel a munkavégzés elsősorban a munkáltató gazdasági érdekének előmozdítása érdekében történik, a munkavállaló – éppen a függő jellegre tekintettel – akár egyetértése vagy szándéka ellenére is kötelezhető a hatékony munkavégzés érdekében részére előírt tanfolyamokon és képzéseken való részvételre. 3 E kötelezettség fennállásának egyetlen feltétele, hogy a munkáltató a képzés költségeit, illetve a képzés ideje alatt a képzési idő miatt kieső munkabérét megtéríteni köteles. A munkavállaló tehát nem jogosult felülbírálni a képzés szükségességének tényét, és a vonatkozó jogszabály számára csupán egyetlen garanciális Az önálló tanulás módszereinek az ismerete, önálló információszerzés és feldolgozás, problémamegoldó gondolkodás, döntésképesség, rugalmasság, kreativitás, terhelhetőség, kooperációs készség, team-munkára való hajlandóság; olyan készségek, melyek kialakítása mára feltétlenül szükségessé vált, és amely készségek kialakításának színtere az iskolarendszerű képzés (Mayer, 2002). 2 Olvasás, írás, matematika, tanulás tanulása, informatikai készségek, idegen nyelvek, technológiai kultúra, vállalkozó szellem, szociális készségek. In: Bizottsági Közlemény, 2001. Az egész életen át tartó tanulás európai térségének valóra váltása. Brüsszel, 2001. 11. 21. COM (2001) 678. 3 1992.évi XXII. tv. a Munka Törvénykönyvéről, 103.§. (4) 1

93

szabályt állít fel az esetleges érdeksérelemmel szemben, nevezetesen, hogy amennyiben a képzésben való részvétel számára személyi vagy családi körülményeire tekintettel aránytalan sérelmet jelent, mentesül ezen kötelezettség alól. Az aránytalan terhet jelentő körülmény fennállását azonban csak az adott körülmények ismeretében lehet megállapítani mérlegelés útján. Az viszont egyértelműen következik a törvény megfogalmazásából, hogy a képzésen való részvételre kötelezés járhat a munkavállaló személyi vagy családi körülményeire sérelemmel. Az alkalmazási korlátot így az aránytalan kifejezés jelenti ilyenkor. Ez esetben tehát csupán a személyi vagy családi körülményben okozott sérelem súlya alapozhatja meg a munkavállaló e kötelezettség alóli mentesülését, a képzés elrendelésének esetleges indokolatlansága nem. Mindezekből arra lehet következtetni tehát, hogy a jogalkotói szemléletben a képzés mint a munkáltató érdekkörében felmerülő körülmény jelenik meg. A munkáltatói utasítási jogkörben elrendelt képzések tekintetében a fentiekre tekintettel a munkáltató érdeke elsőbbséget élvez, azonban ennek megfelelően a képzés kapcsolódó költségeit is teljes egészében rá terheli a jogalkotó. A költségek természetesen itt abszolút értelemben jelennek meg, és minden a képzésben való részvételhez kapcsolódó költség, illetve kiadás a munkáltató által megtérítendő. Ilyennek kell tekinteni különösen a képzési díjat, a szállás és utazási költségeket, továbbá a szükséges tanszerek, taneszközök árát. A képzésen való részvétel időtartamára, valamint a vizsgákra való felkészülés idejére a munkavállaló munkabérre jogosult, hiszen a munkáltató utasítására, a munkáltató érdekében fejti ki e tevékenységét. A tanulmányi szerződés Az eddig tárgyaltakon túlmenően a Munka Törvénykönyve e tárgykörben biztosítja a felek számára a tanulmányi szerződés kötésének lehetőségét is. 4 A tanulmányi szerződéssel támogatott tanulmányok folytatása kívül esik a fentiekben tárgyalt munkáltatói utasítással elrendelt képzésben való részvételt jelentő kötelezettségtől. Ilyen képzésben való részvétel ugyanis nem biztosítható tanulmányi szerződéssel. Ekörben tehát a felek kontraktuál alapú kapcsolata a domináns, és éppen ebből következőleg a törvény csupán a tanulmányi szerződés minimális alaki és tartalmi követelményeiről rendelkezik. A feleket terhelő jogok és kötelezettségek rendszere is a kölcsönösség és az egyenértékűség általános polgári jogi elvein alapul, mivel ilyen esetekben a munkáltató vállalja a képzési költségeket, illetve biztosítani tartozik a tanulmányok végzéséhez szükséges szabadidőt, a munkavállaló pedig mintegy ellenszolgáltatásképpen kötelezi magát a képzésben való részvételre, a képzettség megszerzésére, illetve a munkaviszony meghatározott ideig való fenntartására. A képzéssel kapcsolatosan felmerülő költségek viselésére vonatkozóan ez esetben a felek megállapodása irányadó. Mindebből következőleg nem feltétlenül terheli a munkáltatót a képzés közvetlen költségeinek viselése. A munkaidő-kedvezmény kérdése A Munka Törvénykönyve (továbbiakban Mt.) a munkaidő-kedvezményre való jogosultságot a képzésben való részvételhez köti, és jogalapként a képzés jellegét határozza 4

1992.évi XXII. tv. a Munka Törvénykönyvéről, 110-116.§.

94

meg. Eszerint tehát a munkavállalót a munkaidő – kedvezmény arra tekintettel illeti meg, hogy iskolarendszerű képzésben vesz-e részt, és annak a kérdése, hogy a munkáltató a képzésben való részvétellel egyetért-e, nincsen jelentősége. Figyelembe véve, hogy a munkaidő– kedvezmény célja a képzésben való eredményes részvétel, a kedvezmény is csak e cél érdekében illeti meg a munkavállalót, és csak a szükséges mértékben. Az Mt. a munkaidő– kedvezmény jogcímét így három körülményben határozza meg, melyek: a tanórák látogatása, a vizsgákon való részvétel, évfolyam, illetve szakdolgozatírás. A képzések tekintetében a képzés közvetlen költségei között igen jelentős hányadot tesz ki a munkavállalónak biztosított munkaidő-kedvezmény. A tanulmányok folytatása alatt ugyanis a munkavállaló bár csupán az általános iskolai tanulmányok folytatása esetén jogosult díjazásra, az iskolarendszerű képzések esetében a munkaidő-kedvezmény alanyi jogon illeti meg a munkavállalót, így annak időszakos pótlásáról, azaz helyettesítéséről is gondoskodnia kell a munkáltatónak. A munkaidő–kedvezmény idejére díjazás a munkavállalónak (távolléti díj) azonban csak akkor jár, ha a munkavállaló általános iskolai tanulmányokat folytat. Ettől eltérően természetesen a felek megállapodhatnak. A vizsgákra való felkészüléshez, továbbá a diplomamunka (szakdolgozat, vagy évfolyamdolgozat) elkészítéséhez is köteles a munkáltató szabadidőt biztosítani. 5 Az itt vizsgált képzéssel kapcsolatos jognyilatkozatok tehát kifejezetten individuális jellegűek, függetlenül attól, hogy egyoldalú jognyilatkozatról, azaz utasításról van-e szó, vagy a két fél kölcsönös akarat megegyezését megtestesítő tanulmányi szerződésről. Ez a körülmény azonban határozottan megnehezíti a munkáltató humánerőforrás-fejlesztési politikájának komplex tervezését. Sajnálatos módon a munka világában a szakszervezetek és üzemi tanácsok működése visszaszorulóban van, így a munkáltatói képzési koncepciók kialakításában sem tudnak ezen szervezetek kellő súllyal részt venni. A munkáltatók nagy többsége nem is készít képzési tervet, amit avval indokolnak, hogy a vállalat teherbírása azt nem teszi lehetővé. Mindezek alapján azt lehet mondani, hogy a képzések elősegítésében a Munka Törvénykönyve nem tartalmaz olyan szabályokat amelyek ösztönöznék a munkáltatókat a munkavállalói képzettségi szint növelésére, hanem csupán lehetőséget teremt arra vonatkozólag, hogy a már meglévő ilyen irányú igényeket jogszabályi eszközökkel kiszolgálja. Az ismertetett szabályozási metódusnak álláspontom szerint több gyenge pontja is akad. Az egyik, és témánk szempontjából talán leglényegesebb hiányosság, hogy a törvény differenciál a képzések között azok jellege szerint, amikor az iskolarendszerű képzések tekintetében ex lege keletkezteti a munkavállaló munkaidő-kedvezményre való jogosultságát. Figyelmen kívül hagyva ezáltal minden, a munkáltató érdekeit – elsősorban gazdasági érdekeit – tükröző szempontot. A munkaerő-piaci vizsgálatok egyértelműen azt igazolják, hogy a képzési trendek alapvetően megváltoztak, és a hagyományos, iskolarendszerű képzés nem követi kellőképpen a piaci igényeket, így azok fokozatos háttérbeszorulásának tendenciája már megkezdődött. Vagyis a munkahelyi képzések előtérbe kerülése lesz a felnőttképzési trendek egyik fő meghatározó eleme.

A törvény szerint vizsgánként, a vizsga napját is beleszámítva 4 munkanap jár. Ha egy napon több tárgyból kell a munkavállalónak vizsgát tennie, akkor a 4 munkanap vizsgatárgyanként számítandó. Diplomamunka, szakdolgozat és évfolyamdolgozat elkészítéséhez 10 munkanap szabadidőt köteles a munkáltató biztosítani.

5

95

Ugyanezen szabályozási elem egyidejűleg azt a problémát is felveti, miszerint a munkáltatói oldal homogén egységként történő kezelése – mely szemléletmód egyébiránt általánosan jellemző a Munka Törvénykönyvére,– aránytalan terhet ró az úgynevezett kisteherbírású munkavállalókra. Figyelembe véve, hogy a kisteherbírás fogalmát maga az Mt. a 10 fő főfoglalkozású munkavállalót foglalkoztató munkáltatói körülményben határozza meg, fontos lenne a differenciált jogalkotói szemléletet tükröző szabályozási elemet beépíteni. Tekintve, hogy a munkáltatók összetétele igencsak heterogén, és a teherbírásuk szempontjából is jelentős differenciálódást figyelhetünk meg, ami nem kedvez a képzések támogatásának, erre tekintettel ajánlatos lenne a munkaerő-piaci ösztönzők e szempontok szerinti kialakításának. A tanulással kapcsolatos egyes terhek a munkáltatót attól függetlenül terhelik, hogy a képzésben való részvételhez esetleg hozzá sem járult, illetve, hogy a képzés nem kapcsolódik a munkavállaló munkakörének ellátásához. Ez teljes mértékben ellenkezik a munka magánjogának munkakör központú szemléletével. A munkáltató képzéssel kapcsolatos magatartásának középpontjában ugyanis az adott munkakör ellátásához szükséges ismeretek megszerzésének igénye áll. A munkavállaló szakmai előmenetelének biztosítása így csupán mint a munkáltatói érdekkörben elrendelt képzettség „hozadéka” jelenik meg. A közalkalmazotti jogviszony szabályozási szemlélete A közalkalmazottak tekintetében a képzésre vonatkozó szabályozás alapvetően követi a munkajogi szabályozási metódust, mivel a Közalkalmazotti Törvény (továbbiakban Kjt.) alkalmazni rendeli a fentiekben vizsgált jogszabályhelyeket. Kiegészül azonban néhány olyan elemmel, amelyek biztosítani hivatottak a közalkalmazott szaktudásának folyamatos fejlesztését és kontrollját. A kötelező gyakornoki idő szabályának bevezetése fontos lépés e folyamatban. Meg kell azonban jegyezni, hogy a gyakornoki idő kitöltésére vonatkozó szabály nem abszolút módon kötelező, hiszen csak az alaptevékenység ellátásával összefüggő munkakörök tekintetében, a határozatlan időre történő kinevezés, és csak meghatározott fizetési osztályba sorolt munkakörök esetében írja azt elő a jogalkotó, feltéve, hogy a közalkalmazott nem rendelkezik a munkaköréhez szükséges iskolai végzettséget és szakképzettséget, szakképesítést igénylő, a három évet meghaladó időtartamú szakmai gyakorlattal. 6 Annak érdekében, hogy a gyakornoki idő ne válhasson a ranglétrán való előrejutás egyszerű és pusztán időbeli várakozásként értelmezhető elemévé, a közalkalmazotti jogviszonyban történő előrejutásnak a törvény megalkotta a szakmai segítő jogintézményét. A szakmai segítő feladatai közé nem csupán a gyakornoki tevékenység folyamatos figyelemmel kísérése, és munkájának ellenőrzése tartozik, hanem e feladatának teljesítése során a szakmai segítő aktív segítséget is kell, hogy nyújtson a gyakornok számára a vonatkozó szakmai követelmények teljesítése érdekében. E kettős feladatrendszer megvalósulását hivatott szolgálni a minősítés félévente megjelenő kötelezettsége. Az ilyen gyakoriságú értékelés feltételezi a munkakör ellátásának folyamatos figyelemmel kísérését, illetve támogatását. E szabályozási rendszer álláspontom szerint megfelelően szolgálja a betanulási szakasz szakmai intenzitását, és megfelelő alapot ad a közalkalmazott szakmai fejlődésének, ezáltal jövőbeni lehetséges karrierjének. A törvény szintén megteremti annak a lehetőségét, hogy a minősített 6

Kjt. 22.§.(1). bek.

96

közalkalmazott észrevételt tegyen a minősítésben foglaltakra. 7 Az eddig tárgyalt minősítési rendszer azonban csupán a gyakornoki időhöz kötötten jelenik a Kjt-ben, és ebből kifolyólag a munkavállalói aktív életkor meghosszabbítását nem szolgálja még közvetetten sem. A minősítési rendszer kiterjesztése a közszolgálati jogviszony teljes időtartamára azonban megfelelő alapot teremthet arra, hogy a közalkalmazott tudását és szakismereteit folyamatosan fejlesztve kikerülhesse a tudás-avulás jelentette csapdát. Sajnálatos módon a Kjt. a gyakornoki idő lejártát követő időszakra a minősítési kötelezettséget a munkáltatóra csupán az alábbi esetkörben 8 telepíti: • • • • •

kinevezett, illetőleg megbízott vezetőként a vezetői kinevezést vagy megbízást követő második év elteltével, valamint a határozott idejű magasabb vezetői vagy vezetői megbízás lejárta előtt legalább három hónappal, a magasabb fizetési fokozatba lépésre irányadó várakozási idő 9 csökkentése esetén, a garantált illetmény összegnél magasabb illetmény megállapítását megelőzően, abban az esetben is, ha a jogviszony létesítésekor került sor a magasabb összegű illetmény megállapítására egy év elteltével, 10 címadományozást megelőzően, a közalkalmazott erre irányuló kérése esetén.

Sajnálatos módon a jogviszony fennállása alatt a gyakornoki idő leteltét követően a közalkalmazott kifejezett kérése hiányában csupán a munkáltató döntése lehet az alapja a minősítésnek. Így amennyiben a munkáltatóban nem fogalmazódik meg az igény például a közalkalmazotti karrier felgyorsítására, előfordulhat, hogy a közalkalmazotti jogviszony fennállásának teljes időtartama úgy teljen el, hogy a közalkalmazott minősítése egyszer sem történt meg. Mivel a minősítés egyidejűleg teljesítmény-értékelést is jelent, ezért annak egyik legfontosabb hatása, nevezetesen a motivációs ereje veszik el egy ilyen esetlegességen alapuló rendszerben. Természetesen a munkáltató saját belátása szerint a fentiekben megjelölt kötelező eseteken túlmenően is jogosult a minősítésre, ám sokkal célszerűbb lenne a meghatározott időszakonkénti kötelező minősítési rendszert bevezetni. Amennyiben a munkáltató minden ötödik évben értékelné a közalkalmazott szakmai teljesítményét, lehetősége nyílna a kompetenciák erősödésének vagy esetleges kopásának nyomon követésére, és ezáltal a közalkalmazotti jogviszony karrier eleme is erősödne. A jelenlegi rendszerben ugyanis bár megjelenik a munkavállaló szakmai fejlődését segítő szemlélet- és eszközrendszer, azonban az a gyakornoki időt követő időszakra már szinte teljes mértékben kiüresedik, és csupán, mint lehetőséget biztosítja a szabályozás a munkaéletpálya fejlődését. Az előmeneteli rendszerben jelenleg ugyanis fő szabály szerint az idő múlása az egyik leginkább meghatározó tényező, hiszen a meghatározott várakozási idő leteltét követően a törvény kötelezően írja elő a fizetési fokozat emelkedését, és a kiemelkedő színvonalú munkavégzés esetére csak, mint lehetőséget biztosítja a közalkalmazotti karrier felgyorsítását. Eszerint abban az esetben, ha a közalkalmazott teljesítményének értékelésére nincsen meg a kifejezett munkáltatói akarat, akkor legfeljebb a közalkalmazott kifejezett, erre irányuló kérése lehet az alapja a munkateljesítmény értékelésének.

7

Kjt. 22.§.(12). bek. Kjt.40.§. 9 Kjt.65.§.(3).bek. 10 Kjt. 66.§.(1)-(3), (8)., 66/A.§.(1).bek. ill. 79/E.§. 8

97

A köztisztviselői jogviszony szabályozási szemlélete A köztisztviselői jogviszony a közalkalmazotti jogviszonnyal ellentétben nem biztosít a köztisztviselőnek egy, a közalkalmazott gyakornoki státusának megfelelő kiindulási alapot. Igaz, a Köztisztviselői Törvény (továbbiakban Ktv.) is ismeri a gyakornok kifejezést, és előírja, hogy a köztisztviselői jogviszony kezdetén a pályakezdő köztisztviselő gyakornoki besorolást kapjon. 11 Ez azonban véleményem szerint legfeljebb elnevezésében azonos a közalkalmazotti gyakornoki státussal, mivel ezen időszakhoz nem kapcsolódik egy, a szakmai segítő személyéhez hasonló jogintézmény. A Ktv. evvel szemben előírja, hogy a köztisztviselői kinevezés feltétele – többek között – az eredményes közigazgatási versenyvizsga. 12 E szabály megalkotásával gyakorlatilag a jogviszony előfeltételévé vált a szükséges szakmai kompetencia megszerzése. Természetesen önmagában a sikeres versenyvizsga nem jelent feltétlen alkalmasságot, azonban a törvény további szűrőelemet nem épített be ennek megítélése érdekében. A Ktv. hatálya alatt tehát a gyakornoki időszak teljesítését nem zárja le a köztisztviselő munkájának minősítése. Korábban előírta a törvény a közigazgatási alapvizsga letételére vonatkozó kötelezettséget, melynek elmulasztása vagy sikertelensége a jogviszony megszűnését eredményezte. A hatályos szabályok szerint az alapvető szakmai kompetenciaszint már előfeltétele a jogviszonynak, így a köztisztviselői karba való bekerülést eleve kizárja annak a hiánya. Ez a szabály álláspontom szerint jól tükrözi, és szolgálja is egyben a közszolgálat presztizsértékét, melynek alapja elsősorban a foglalkoztatás stabilitásában rejlik. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás evvel összefüggésben így fogalmaz: „…A kormányprogram a kisebb szolgáltató közigazgatás megteremtése érdekében célul tűzi ki, hogy a közszolgálatban is érvényesüljön a teljesítményelv, és a közpénzek takarékos felhasználásának követelménye. A hatékonyabb államapparátus létrehozása indokolttá teszi, hogy a közszolgálatban dolgozókkal szemben nagyobb teljesítménykövetelmények fogalmazódjanak meg, és rugalmasabbá váljanak alkalmazásuk szabályai. Ugyanakkor a jelenleginél nagyobb elismerést kell biztosítani a színvonalas teljesítménynek, korszerűsíteni kell a humánerőforrással való gazdálkodást, és ösztönözni kell a fiatal, felkészült szakemberek pályára kerülését.” A közszolgálati állás tehát hosszú távon ígér biztonságot, és tervezhető karriert. Ezt a Ktv. köztisztviselői életpályának nevezi, és a teljes egyéni életpályára vonatkozó garanciákat kínál. Az iskolai végzettség szerint biztosítja az előmenetel rendjét, és nyújt ezáltal egyfajta garantált karrier utat. 13 Az előmenetel feltételéül támasztja a jogalkotó a megfelelő minőségű munkavégzést. Kimondja ugyanis, hogy a közalkalmazottat magasabb besorolási fokozatba kell sorolni amennyiben a feladatainak ellátására legalább alkalmas minősítést szerez, illetve a következő besorolási fokozathoz előírt feltételeket teljesítette. E feltételek alapja egyébként lehet jogszabály, de lehet akár a közigazgatási szerv által meghatározott.14

11

Ktv.24.§. Ktv. 10/C.§. 13 Ktv.23.-24.§. 14 Ktv.25.§. 12

98

A köztisztviselő teljesítményének értékelése, minősítése A köztisztviselő előmeneteli rendszere egy kétszintű szabályozáson alapul, ugyanis a törvény egyrészt évente kötelezi a munkáltatót a köztisztviselő munkájának értékelésére, illetve négyévente annak minősítésére. A minősítés során természetesen az értékeléseket is figyelembe kell venni. A köztisztviselők értékelésének szabályozási szemlélete tehát sokkal jobban tükrözi a közszféra életpálya szemléletét. A köztisztviselő értékelése e jogviszonyban már évente ismétlődő kötelezettség, és ekképpen kötelező erővel és strukturáltan jelenik meg. A Ktv. ugyanis előírja, hogy a munkáltatói jogkör gyakorlója írásban köteles eleget tenni az értékelési kötelezettségének, továbbá szintén írásban tartozik tájékoztatást adni a köztisztviselővel szemben támasztott követelményekről is. Fontos garanciális szabály, hogy az értékelés átadását minden esetben szóbeli megállapodáshoz kell kötni. E szabállyal a törvény lehetővé teszi, hogy a köztisztviselő életpályája, karrierje a felek együttműködésével alakuljon. Az értékelés és a minősítés nem pusztán a szakmai előmenetel folyamatos jelzőrendszerének szerepét tölti be, hanem ezen keresztül a köztisztviselő előmenetelének sebességét is behatárolja. E rendszer teszi lehetővé, hogy a pusztán az idő múlásához kötött előmeneteli rendszerben gyorsabban léphessen előre, illetve a besoroláshoz kapcsolódó illetmény mértékének megállapításában is közvetlen szerepe lehet. A kiemelkedő munkavégzést honorálandó a munkáltatói jogkör gyakorlója évente a teljesítményértékelésben foglaltak alapján a besorolás szerinti fizetési fokozathoz tartozó alapilletményt megemelheti, illetve akár csökkentheti is. Ez a munkáltatói jogosultság mérlegelési jogkörben illeti meg a munkáltatói jogkör gyakorlóját, 15 ami egyúttal azt is jelenti, hogy önmagában a kiemelkedő teljesítmény csupán lehetőséget ad a köztisztviselői karrier gyorsítására, így munkáltatói akarat hiányában az nem kikényszeríthető. Véleményem szerint az illetménycsökkentés egyoldalú, és a minősítésre alapozott lehetősége nem összeegyeztethető a munkajog alapelveivel, hiszen a nem megfelelő munkavégzés önmagában jogviszony megszüntető ok, 16 így a meglehetősen gyakori értékelést jelentő rendszerben hamar kiderül, ha a köztisztviselő munkavégzésének színvonala nem éri el az elfogadható szintet. Abban az esetben tehát, ha az értékelések és minősítések eredményeképpen a köztisztviselő nem alkalmatlan, akkor az azt jelenti, hogy a munkavégzésének a színvonala bár alacsony, de az elfogadható szinten van. Az illetménycsökkentés kifejezetten fegyelmi jellegű intézkedés, ugyanakkor a fegyelmi intézkedés alapja a közszolgálati jogviszonyból eredő kötelezettség vétkes megszegése, 17 amelyről a nem kiemelkedő illetve magas, ám még elfogadható színvonalú munkavégzés esetén nem beszélhetünk. A magas színvonalú értékes munkát motiváló rendszer kétségtelenül jó hatással van az egyéni életpályára, azonban a még megfelelő, ám nem kiemelkedő színvonalú munkavégzés ilyen jellegű „büntetése” – különösen annak egyoldalú jellegére tekintettel meglehetősen 15

A Ktv. 43.§.(4).bek. szerint a hivatali szerv vezetője a megelőző év szakmai munkájának értékelése alapján a tárgyévre vonatkozóan a köztisztviselő besorolása szerinti fizetési fokozathoz tartozó alapilletményét legfeljebb 30%.-kal megemelheti, vagy legfeljebb 20%-kal csökkentett mértékben állapíthatja meg. 16 Ktv.17.§.(2).bek b.pontja, illetve a (6).bek.-ben foglaltaknak megfelelően, amennyiben a munkáltatói minősétési eljárásban a közalkalmazott alkalmatlan minősítést szerez, a jogviszonyát felmentés útján meg kell szüntetni. 17 Ktv.50.§.

99

vitatható, még akkor is, ha ezt a jogalkotó a munkáltató mérlegelési körébe utalja. Szintén megkérdőjelezhető az a szabályozási elem, miszerint a nyugdíjjogosultság megszerzését megelőző öt évben nem kötelező a köztisztviselő minősítése. Ez a szabály ugyanis azt sugallja, hogy a nyugdíjjogosultsághoz közelálló munkavállaló munkájának – szakértelmének egyrészt már nincsen akkora súlya, másrészt pedig, hogy az ő életútja már gyakorlatilag lezárult, így a munkaszervezetben sincsen jelentősége a munkájának. E szabállyal gyakorlatilag már jóval a nyugdíjjogosultság megszerzése előtt megkezdődik a munka világából való kivonulás, így a jogosultság megnyílásakor nagy valószínűséggel fel sem merül a továbbdolgozás lehetősége. A köztisztviselő képzése, továbbképzése Az ismeretek bővítés, illetve fejlesztése az előmenetel szempontjából elengedhetetlen eleme a jogviszonynak. Szemben a munkajog általános megközelítésével, a Ktv. hatálya alatt foglalkoztatottak képzése nem mint a munkáltató esetleges gazdasági érdeke szerint elrendelt jelenik meg, hanem sokkal inkább mint a köztisztviselő előmenetelének az alapja. A munkajogviszonyban ugyanis a felek közötti szerződés egy meghatározott munkakör betöltésére jön létre, és a képzés is csupán mint a munkakör ellátásához kapcsolódó ismeretek megszerzésének – bővítésének eszköze értelmezhető. Ebből az következik, hogy ha a munkakör ellátásához szükséges tudás fejlesztésére nincsen szükség a munka hatékonysága érdekében, akkor a munkavállaló nem is kérheti számon a munkáltatón a képzés biztosításának a hiányát. Ez a munkajog munkakör központú, és egyben statikus szemléletéből ered. Evvel szemben a köztisztviselői jogviszonyban (bár a kinevezés ez esetben is meghatározott munkakörre szól) a jogviszony alapvető jellegzetessége a szakmai előmenetel biztosításának kötelezettsége. 18 A szakmai előmenetelhez való jog erőteljes karrierszemléletet mutat, amit tovább erősít a képzési tervek készítésére vonatkozó kötelezettség. 19 Összefoglalás Összefoglalásképpen tehát megállapítható, hogy a munkavállalási korban lévők képzettségi szintjének emelése kardinális jelentőségű kérdés, mivel ez jelentheti a megoldást a munkavállalási életkor kitolásához, és evvel együtt az aktív öregedési stratégia megvalósításához. A jelenleg gazdaságilag aktív korosztályok összetétele (életkoruk és képzettségi szintjük tekintetében) pedig arra enged következtetni, hogy e cél megvalósításához leginkább alkalmas színtér maga a munkahely lenne, mivel az adott munkakör betöltéséhez szükséges kompetenciákat a munkáltató ismeri a legjobban. Szintén nem elhanyagolható körülmény, hogy a munkavállaló szaktudásának, illetve annak lehetséges fejlesztési irányának feltérképezésére maga a munkáltató a legesélyesebb. Önmagában azonban a képzettségi szint növelése nem jelent feltétlen megoldást, hiszen a munkavállalónak olyan tudásra kell szert tennie, ami valóban elősegíti a munkaéletkor meghosszabbítását, és a munkaerőpiacon is hasznosítható. 18

Ktv. 33.§.(1).bek. A köztisztviselők továbbképzésének rendszerességét és tervszerűségét középtávú és éves tervek alapján kell biztosítani. Ktv.33.§.(6).bek.

19

100

A közszférában a szakmai előmenetelt biztosító képzési rendszer intézményi és jogi feltételrendszere kiforrott, és valóban tervezhető életpályát biztosít, ami egyenes utat jelent az anyagi biztonság és az aktív öregedés felé. A versenyszféra tekintetében azonban ez korántsem ilyen egyértelmű. Az Mt. szabályozási szemlélete egyértelműen a munkakört tekinti központi elemének a munkavállaló képzése szempontjából. Ez azt jelenti, hogy a munkáltató érdekkörébe tartozik kizárólagosan annak eldöntése, hogy a munkavállaló szakmai ismereteinek bővítése szükséges-e vagy sem. A munkajogi szabályozás tehát a munkavállaló által betöltött munkakört statikusan kezeli, és a fejlődés lehetséges irányvonalait is csak a munkáltatói gazdasági érdek mentén értelmezi. Evvel szemben a közszféra szabályozási szemlélete sokkal dinamikusabb, és a szakmai előmenetel mindig a javadalmazási rendszerrel párhuzamosan halad. A közalkalmazottak esetében a minősítési rendszerrel együtt járó előmeneteli rendszer csak a gyakornoki idő alatt következetes. A köztisztviselői jogviszony szabályozása azonban sokkal erőteljesebben tükrözi a karrier tervezhetőségének igényét a jogviszony teljes időtartama alatt. A munkavállalási aktív életkor meghosszabbításának alapvető feltétele a munkaviszony alatti folyamatos fejlődés. A közszolgálat keretein belül úgy tűnik, ez sokkal inkább biztosított, mint a Munka Törvénykönyvének hatálya alatt. A munkajog magánjogias szemlélete bár nem teszi lehetővé a közszféra szabályozási metódusának alkalmazását, annak egyes elemeit azonban sikerrel lehetne beépíteni a Munka Törvénykönyvébe az aktív öregedési stratégia megvalósítása érdekében. Ilyen beépíthető elem álláspontom szerint a rendszeres minősítés, illetve értékelés gyakorlata. A munkáltató, ha bizonyos időközönként felméri munkavállalók szakmai kompetenciáját, és annak lehetséges fejlesztési irányait, és ezt velük együttműködve egy személyes megbeszélés keretében teszi, akkor hatékonyabban tudja a rendelkezésre álló emberi erőforrást kiaknázni, és ezáltal a dolgozói megelégedettség, illetve elkötelezettség is jelentős mértékben javul. Természetesen ez a technika sok munkáltatónál már működő eljárás, azonban jelenleg erre vonatkozóan nincsen törvényi előírás, így a munkáltatókon az nem is kérhető számon. Figyelembe véve, hogy a munkajog keretrendszerébe nem illeszthető be a munkáltatóra telepített képzési kötelezettségre vonatkozó előírás, és a képzési terv készítésének lehetősége sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, olyan megoldásra van szükség, mely a két szélső pont között kínál előremutató megoldási alternatívát. A munkaviszony huzamos fennállása feltételez egyfajta személyes elköteleződést is a felek között. Ennek szerepe az utóbbi idők humánpolitikai trendekben hihetetlenül megnőtt, 20 azonban sajnálatos módon az aktív öregedés támogatása legfeljebb áttételesen jelenik meg. Egy olyan szabályozási elem beiktatása a Munka Törvénykönyvébe mely kötelezné a munkáltatókat arra, hogy a munkaviszony fennállásának minden ötödik évében a munkavállalóval egy személyes megbeszélés keretében karrier tervet készítsen, nem csupán felhívná a figyelmet a munkaéletkor meghosszabbítását jelentő humánpolitika alkalmazásának jelentőségére, de aktívan szolgálná is a munkavállalók képzettségi szintjének növekedését. A hosszabb távú alkalmazás alapvető feltétele ugyanis a vállalatokon belül a karriertervezés kiterjesztése. Ennek során a munkavállalót orientálni kell olyan foglalkozás felé, mely nem determinált az életkor által, vagyis korsemleges munkaköröket kell számukra kialakítani. Ezekben a munkakörökben ugyanis az életkor előrehaladtával szükségszerűen megjelenő „kopások” jól ellensúlyozhatóak az életpálya során megszerzett ismeretekkel, 20

gondolok itt elsősorban a WLB, illetve a CSR jelentőségének előtérbe kerülésére, mely politikák egyértelműen igazolják a munkáltatókkal szembeni, - a munkajogi kereteken túlmutató elvárások térnyerését.

101

illetve tapasztalatokkal. A munkavállalókra ezt a feladatot áthárítani csak nagyon kevés esetben lehet, és akkor is csak tipikusan azok a munkavállalók képesek önálló karriertervezésre, akik amúgy is előnyösebb helyzetben vannak magasabb kvalifikáltságuk révén. Mindebből az következik, hogy a munkáltatók – munkahelyi vezetők szerepe igencsak megnő a munkavállalók felkészítésében az időskorra. Segíteniük kell őket ugyanis abban, hogy a szaktudásukat fejlesszék, és számukra a szükséges munkakör változások előkészítésében és lebonyolításában segédkezet nyújtsanak. E körben azonban meg kell jegyezni, hogy a foglalkoztatók összetétele Magyarországon igen speciális. Hazánkban ugyanis az alkalmazott nélküli vállalkozásokban dolgozik az összes foglalkoztatott 10,8%-a, a mikro,- és kisvállalkozásokban foglalkoztatottak aránya pedig 25,2%, illetve 14,1%. Ez azt jelenti, hogy az összes foglalkoztatott 40%-a olyan foglalkoztatói szervezettel vagy szervezet típussal áll jogviszonyban, amely még a közepes vállalat kategóriáját sem éri el, 21 és ez a szám 2007-re 45%ra emelkedett. Az ilyen vállalatok viszont nem csak az életpálya tervezéshez nem, vagy csak nagyon kis mértékben rendelkeznek erőforrásokkal, hanem a képzések finanszírozása, illetve szervezése, vagy egyáltalán a képzési lehetőségek feltérképezése terén sem. A munkaerő-piaci támogatott képzések ugyanis tematikusan kerülnek kiírásra, ám sok vállalkozás nem rendelkezik kellő szakértelemmel a pályázatok figyeléséhez, illetve elkészítéséhez. 22 Így meg kell teremteni a munkáltatók támogatásának intézményi hátterét. Tulajdonképpen már létezik egy olyan kialakult intézmény, amely alkalmas lenne e feladat ellátására, hiszen a munkaügyi központok ellátnak tanácsadói feladatokat is. A megyei munkaügyi központok keretén belül működnek az úgynevezett Foglalkozási Információs Tanácsadók (FIT). A tanácsadás e körben meglehetősen komplex fogalmat takar, mely felöleli a munkatanácsadás, pályatanácsadás, álláskeresési, rehabilitációs és pszichológiai tanácsadás eseteit is. A témánk szempontjából a FIT-ek által végzett munka- és pályatanácsadás bír jelentőséggel. A munkatanácsadás során ugyanis a tanácskérő személy munkavállalással, munkahely megtartással kapcsolatos problémáinak megoldásának, illetve a sikeres elhelyezkedés megvalósítási tervének kidolgozásában kérhet segítséget. A pályatanácsadás során a szolgálat a munkavállaló tanácskérőt segíti az érdeklődésének, képességének, személyiségének és a munkaerő-piaci igényeknek megfelelő pályaterv kialakításában és megvalósításában. A pályamódosítási tanácsadás célja, hogy a nem piacképes szakmai végzettséggel rendelkezőket támogassa új képzési irány vagy foglalkozás megtalálásában. A FIT-ek szolgáltatásai tehát kifejezetten a munkavállalói – vagy álláskeresői oldalhoz kapcsolódnak, így szükséges lenne a munkáltatói oldal „bekapcsolása” is. A nagyobb, és tőkeerősebb munkáltatók maguk is képesek ellátni e feladatokat, azonban a kis- és középvállalkozások esetében indokolt az esetlegesen kötelező karrierterv elkészítésében segítséget nyújtani, lévén, hogy sem az ehhez szükséges szaktudással, sem pedig az erőforrással nem rendelkeznek. Az ilyen munkáltatók tehát jogosultak lennének a FIT-ek közreműködésére.

Humán Erőforrásfejlesztési Operatív Program 2000-2006. adatai alapján Forrás: ‘Kis- és közepes vállalkozások helyzete 2000-ben.’ A Kisvállalkozás-fejlesztési Intézet éves jelentése (52. old.).

21

22

102

Felhasznált irodalom A Kisvállalkozás-fejlesztési Intézet éves jelentése – ‘Kis- és közepes vállalkozások helyzete 2000-ben.’ Bizottsági Közlemény (2001): Az egész életen át tartó tanulás európai térségének valóra váltása. Brüsszel, 2001. 11. 21. www.om.hu/doc/upload/200506/kozlemeny_tanulás.pdf (letöltés: 2003. 11. 06.) Durkó Mátyás (1999): Andragógia – A felnőttnevelés és a közművelődés új útjai. Magyar Művészeti Intézet, Budapest. p. 82. Henczi Lajos (2005) Felnőttképzési menedzsment. Perfekt Kiadó, Budapest. p. 27. Humán Erőforrásfejlesztési Operatív Program 2000-2006. Központi Statisztikai Hivatal (KSH): Munkaerő-piaci jellemzők 2006. II. negyedévében. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest Mayer József (2002) A tanulás kora. In: Módszertani stratégiák az iskolarendszerű felnőttoktatásban, Országos Közoktatási Intézet, Budapest. p. 150-151. A szerző: Dr. Barakonyi Eszter, egyetemi tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem, FEEK

103

Utópia a természettudományban

104

Pethőné Vendel Terézia: 2000 éves álom – A Bolyai János által kidolgozott − több kortárs tudós által utópisztikusnak tartott − geometriai rendszer alapjai és fogadtatása

„Minden tanárnak feltétlenül tudnia kell valamit a nemeuklideszi geometriákról… Ez a matematika azon néhány részének egyike, amelyről… széles körben beszélnek, úgyhogy bármelyik pillanatban megkérdezhetik róla.” F. Klein 1939. Alexandriai Eukleidész Elemek című könyveiben lefektette a geometria alapjait, ez lett az eljövendő századok standard geometriai tankönyve. Az euklideszi geometria jellemzően axiomatikus deduktív rendszer. Ennek ötödik posztulátuma azonban folyamatosan nyugtalanította a matematikusokat. Ez –a később párhuzamossági axiómaként elhíresült állítás – több mint 2000 évig kifogott a kísérletezőkön. Míg a XIX. század első felében Bolyai János és tőle függetlenül az orosz Lobacsevszkij megoldották azokat a problémákat, amelyeket korábban ők is megoldhatatlannak véltek. Létrehoztak egy olyan geometriát, amely mentes az euklideszi geometria „hibáitól”, és elkezdődhetett a modern matematikai térelmélet fejlődése. Eukleidész és kora A görögök a földrajzi hódításaik közben nagy-nagy tudásvággyal igyekeztek ellesni a meghódított területek népeinek és szomszédjainak bölcsességét, tudását. A görög matematikáról azonban Kr. e. VI. századig nem tudunk semmit. Milétoszi Thalész (Kr. e. kb. 624-548) az első ismert görög tudós. A kis-ázsiai Milétosz közel volt az ősi Babilonhoz, így az ottani kultúra, csillagászat, matematika valószínűleg nagy hatással volt rá. Neki tulajdonítják több geometria tétel első bizonyítását is. Ez „a fejlődésnek azt a határkövét jelenti, amely elválasztja a szemléletre alapozott tapasztalati geometriát az érzékekre már nem támaszkodó, logikai bizonyítást igénylő geometriától”. (Sain, 1986) Athén volt a Kr. e. IV: században a görög világ szellemi központja. Itt működött Platón Akadémiája. Platóntól nem maradt fenn matematikai tárgyú írás, de az „Állam” című könyvében „azt javasolta, hogy a leendő vezetők elsősorban a matematikát tanulmányozzák” (Mankijewic, 2003), ezzel nagy hatással volt a matematikai filozófiára. Miután II. Philipposz makedón király megtörte az egymás ellen harcoló városállamok hatalmát, létrehozta az egységes Görögországot. Fiát, Nagy Sándort is 105

görög szellemben neveltette, egyik nevelője Platón tanítványa, Arisztotelész volt, a másik a matematikus Menaikhmosz. A nagy hódító megteremtette az ókor legnagyobb birodalmát, és Kr. e. 331-ben megalapította Alexandria városát. (McCarty, 2004) Később itt épült fel az ókori világ hét csodájának egyike, a Pharosz szigetén álló világítótorony. Sándor korai halála után hadvezérei felosztották maguk között a területeket, így lett Egyiptom ura I. Ptolemaiosz vagy Ptolemaiosz Szótér. Ő és utódai az új fővárosban, Alexandriában hatalmas kultúrközpontot építettek ki. A Muzeion-ban (Múzsák menedéke) az akkori világ legnagyobb művészei és tudósai gyűltek össze. Ők az első „államilag fizetett tudós alkalmazottak”, akik a görög tudomány és művészet addig soha nem látott virágzását indították el. Ebben segítette őket a több mint 500000 irodalmi és tudományos kéziratot tartalmazó könyvtár is, amelyben az emberiség akkori tudáskincsének legnagyobb része megtalálható volt. Időrendben az első alexandriai matematikus Eukleidész (1. ábra) volt. Kezdetben összetévesztették Szókratész tanítványával, a megarai Eukleidésszel, ezért latinosan Euklidesnek is nevezték.

1. ábra: Alexandriai Eukleidész

Életéről keveset tudunk, de egy anekdota fennmaradt: „I. Ptolemaiosz királynak arra a kérdésére: miként lehetne a geometriát könnyen elsajátítani, Eukleidész azt felelte: A geometriához nem vezet királyi út.” (Sain, 1986) Eukleidész „Sztoikheia”, magyarul „Elemek” című műve 13 könyvből (tekercsből) áll. Az ezekben szereplő tételek valószínű nem mind Eukleidész munkái, a kor ismereteit összegezte. Arra törekedett, hogy a matematika elemi fejezeteit minimális alapokon nyugvó tökéletes logikai rendet felállítva fejtse ki. Az első könyvben fogalmak, definíciók, posztulátumok és axiómák találhatók. Definíciók szerepelnek még néhány könyvben, ezen kívül tételek egy-egy sorozatát és azok bizonyításainak deduktív rendszerét (elfogadott állításokra, definíciókra és axiómákra alapozott bizonyítások) tartalmazzák. Posztulátumok és axiómák azonban a többi könyvében nincsenek. Eukleidész 23 új fogalmat vezetett be, például: • „A pont az, aminek nincsen része.” • „A vonal szélesség nélküli hosszúság.” • Ezeket követik a posztulátumok (tapasztalatainkkal összhangban lévő alapigazságok), például:

106

•

„Követeltessék meg, hogy minden pontból minden ponthoz legyen egyenes húzható.” • … • V. „Ha két egyenest úgy metsz egy egyenes, hogy az egyik oldalon keletkező belső szögek (összegben) két derékszögnél kisebbek, akkor a két egyenes végtelenül meghosszabbítva találkozzék azon az oldalon, amerre az (összegben) két derékszögnél kisebb szögek vannak.” Majd a 9 axióma (olyan igazság, amelyet a logikus gondolkodás érdekében kényszerülünk elfogadni) következik, például: • „Amik ugyanazzal egyenlők, egymással is egyenlők.” • VIII. „Az egész nagyobb a résznél.” • IX. „Két egyenes vonal nem fog közre területet.” Az axiómák és posztulátumok szerepe az, hogy a következtetések ne az érzékszervi úton szerezhető, bizonytalan információkra, hanem az igaz axiómákra, posztulátumokra támaszkodjanak. Tartalmát tekintve az Elemek első hat könyve síkgeometriai tételeket tárgyal. A 79. kötetek az úgynevezett aritmetikai könyvek, számelméleti fejtegetéseket tartalmaznak. A 10. könyv az irracionális számok elméletét, míg az utolsó három könyv (11-13.) a térgeometria alapjait tárgyalja. Időszámításunk kezdetén a római hódító háborúk következtében Alexandria, a tudományok központja hanyatlani kezdett. A könyvtárat felégették, a reakciós kereszténység hatására a „pogány” tudósokat száműzték vagy megölték, a Muzeiont pedig lerombolták. Ennek esett áldozatul az első ismert női matematikus Hüpátia (kb. 370-415), Theon lánya is. A matematika aranykora véget ért, a tudományos gondolkodás fejlődését tekintve azonban ez a korszak egyedülálló az emberiség történetében. Eukleidész rendszere még akkor is csodálatos, ha találhatók benne hiányosságok. A fogalmak nehézkesek, a görög tudósok már az ókorban megkísérelték egyszerűsíteni, kiegészíteni őket. Az axiómák és posztulátumok közötti különbségek az idők folyamán a másolások következtében eltűntek, a másolók belejavítottak vagy áthelyeztek mondatokat. Mégis évszázadokon keresztül Eukleidész Elemek című könyve volt a matematikatanítás alapja. Szinte minden nyelvre lefordították. A Bibliát követően a legtöbb kiadást megélt mű. Az V. posztulátum sorsa Eukleidész V. posztulátumát (amit Bolyai János XI. axiómaként említ, a jelenlegi irodalmak pedig sokszor V. axiómának neveznek) a matematikusok már a kezdetekben kritikával fogadták. Könyvében maga Eukleidész is csak a 29. tétel bizonyításánál használta fel először.

107

2. ábra: Az V. posztulátum szemléltetése

Egyes matematikusok nem találták magától érthetőnek, túl összetettnek érezték. Az eredetivel ekvivalens, de szemléletesebb, könnyebben felfogható axiómákat kerestek. Például: • „Egy egyenesen kívüli ponton át csak egy az egyenessel párhuzamos egyenes vonható.” E megfogalmazás az oka, hogy a későbbiekben párhuzamossági axiómaként említik. • „Minden háromszögben a szögek összege két derékszög összegével egyenlő.” Sokan úgy gondolták, hogy a párhuzamossági axiómától megfosztott rendszer (maradék-axiómarendszer) felhasználásával a párhuzamossági axióma - mint tétel bizonyítható. De rendre kudarcot vallottak. Mások a maradék axiómarendszerhez az V. posztulátum tagadását csatolták és így próbálták felépíteni a geometriát. Furcsa, a szemlélet számára szokatlan tételek adódtak, de ezek egymással szemben nem mutattak fel ellentmondást. A tudománytörténeti kutatások szerint Eukleidész korától 1800-ig száznál több bizonyítás látott napvilágot. Ezen hibás bizonyítások közül 67 az 1760-1800 közötti intervallumban jelent meg. (Kárteszi, 1977, Szénássy, 1978) A sikertelen próbálkozásokat gyarapította Bolyai Farkas két bizonyítása is, amelyek kudarca nagyon elkeserítette. Fiának viszont felkeltették a figyelmét. Az akkori Erdélyben élő család nem értesülhetett mások felfedezéseiről, ahogy mások sem ismerhették meg Farkas eredményeit. Csak a göttingai barát, Carl Friedrich Gauss német matematikus, csillagász és fizikus. A matematikusok nagy része, aki a paralellákkal (párhuzamossági axiómával) foglalkozott, Gausshoz küldte el munkáját véleményezésre. Így ő ismerte a legújabb eredményeket, amelyek sem igazolni, sem cáfolni nem tudták az V. posztulátumot. Viszont többen sejteni vélték, hogy létezhet az euklideszitől különböző geometria is. Gauss maga is foglakozott a témával, eljutott a hiperbolikus geometria gondolatához, de félt kora tudóstársadalmának elutasításától, akik a tér Kant által megfogalmazott idealisztikus felfogását vallották, miszerint a tér és az idő velünk született fogalmak, a tér nem érzéki-tapasztalati, hanem a tapasztalattól független (a priori) szemléleti forma. Ennek geometriai leírására az euklideszi geometriai rendszert tartották elfogadhatónak, amelynek semmilyen, addig ismert fizikai jelenség nem mondott ellent. (Szénássy, 1978) Ezért Gauss nem publikálta eredményeit. Mikor Bolyai Jánost apja tiltása sem tántorította el a párhuzamosság vizsgálatától, több kísérlet után rájött, hogy bizonyítani nem lehet semmilyen módon ezt a posztulátumot. Viszont elhagyásával, a többi euklideszi axióma és posztulátum megtartásával egy új ellentmondásmentes geometria építhető fel.

108

Bolyai János és kora A Földközi-tenger partjain a matematika fejlődésében beállt több évszázados szünetet csak a felvilágosodás korszakában követte fellendülés. A feudalizmus vége, a kapitalista termelési mód kezdete a matematikai tudományok felvirágoztatásához vezetett. A középkori Magyarország kulturális életének fellendítését segítette a Nagy Lajos király által 1367-ben alapított pécsi egyetem. A következő században Mátyás király Corvinák bibliotékája szolgálta a reneszánsz kultúra terjedését. Az ország három részre szakadása után a lakosság elszegényedésével megszűnt a fejlődés. A XVI. században a reformáció hatására az Erdélyi Fejedelemség területén is egymás után alakultak a református iskolák és kollégiumok. Ilyen iskola alakult Marosvásárhelyen is 1557-ben, amelynek a vártemplomhoz épített régi Ferenc-rendi ház adott otthont. (Weszely, 2002) Az új iskola fő rendeltetése a református vallás terjesztése volt. 1601-ben a törökök feldúlták a vártemplomot, ezután költözött az iskola arra a helyre, ahol a Bolyai Farkas Líceum ma is található. Elérkeztünk a XIX. század elejére, ez Erdélyben a feudalizmus bomlásának korszaka. Nincsenek egyetemek és tudományos intézmények, a gazdasági viszonyok átalakulóban, a kulturális elmaradottság a mélyponton. Ekkor érkezett vissza Bolyai Farkas Göttingából Erdélybe, ahol Gauss barátságát és a szakmai vitákat az intellektuális sivárság váltotta fel. Ilyen körülmények közé született 1802. december 15-én Bolyai János. Kolozsvár az anyai nagyszülők lakhelye, ahol János meglátta a napvilágot. Innen költöztek tavasszal Domáldra, a családi kisbirtokra, ahol 1804 tavaszáig gazdálkodtak. Bolyai Farkast áprilisban kinevezték a marosvásárhelyi kollégium matematika-, fizika-, kémiaprofesszorának, ezért a család Marosvásárhelyre költözött. Farkas élete végéig itt élt. A kis János fejlődéséről az apa büszkén számolt be távoli barátjának, Gaussnak. Hétéves korában német nyelvre és hegedülni is tanították, de leggyorsabban a matematikában fejlődött. Tizenkét éves korában, mikor apja beíratta a marosvásárhelyi kollégiumba, már jól ismerte a sík- és térgeometriát, trigonometriát, kúpszeletek elméletét. (Weszely, 1981) A kisgyermekkorától Gausst dicsőítő megjegyzéseket halló János édesapjával együtt úgy gondolta, hogy a marosvásárhelyi vizsgák után Gaussnál folytathatja matematikai tanulmányait. A régi barát azonban nem válaszolt az apa érdeklődő levelére, így János a bécsi hadmérnöki akadémiára iratkozott be, ahol a felvételi vizsga után rögtön a negyedik évfolyamon kezdte meg tanulmányait. 1820-ban itt kezdett komolyabban foglalkozni az addig mindenkinek csalódást jelentő V. posztulátummal. Apja óvta volna a sikertelenségtől: „…tudom én azt az utat is mindvégig – külön meg mértem azt a feneketlen éjszakát én is, az életemnek minden világossága, minden öröme kialudt benne – az Istenre kérlek! haggy békét a paralelláknak.” (Weszely, 1981) Jánost azonban már „megfertőzték” a paralellák. Miután rájött, hogy nem lehet bizonyítani a párhuzamossági axiómát, új úton folytatta, s hamarosan egy más geometria alapjait rakta le. Befejezte a katonai iskolát, és Temesvárról már mint alhadnagy írta édesapjának 1823. november 3-án: „…olyan felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár volna 109

elveszni; ha meglátja Édes Apám megesméri; most többet nem szólhatok, csak annyit: hogy semmiből egy ujj más világot teremtettem; mindaz valamit eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest.” (Weszely, 2002, Mankiewicz, 2003)

3. ábra: Bolyai Jánosról készült rajz

1825-ben felfedezését átadta édesapjának, majd 1826-ban volt akadémiai tanárának is. Ezek az írások sajnos elvesztek. Végül 1832-ben Bolyai Farkas Tentamen című könyvének végén, függelékként jelent meg a 29 oldalas tanulmány, ezért nevezik ma is Appendixnek. A címe: „A tér abszolút igaz tudománya: a XI. euklideszi axióma (a priori, soha el nem dönthető) helyes, vagy téves voltától független tárgyalásban: annak téves volta esetére a kör geometriai négyszögesítésével.” Még a megjelenés előtt 1831 júniusában a marosvásárhelyi kollégiumban megjelent különlenyomatot az apa elküldte Gaussnak, a posta megbízhatatlansága miatt a küldemény eltűnt, csak a levél érkezett meg. Másodszor is elküldte a lenyomatot, de most már egy Göttingába utazó személyt kért meg a csomag átadására. Gauss áttanulmányozta, majd március 3-án írt levelével Bolyai János minden reményét elvette. A „matematikusfejedelem” az Appendixet nem méltatta nyilvános elismerésre, mert mint írta: „…ha megdicsérném, ez azt jelentené, hogy magamat dicsérném: mert a mű egész tatalma, az út, amelyet fiad követ, és az eredmények, amelyekre jutott, majdnem végig megegyeznek részben már 30-35 év óta folytatott meditációimmal.” Tehát Gauss magának tartotta fenn a prioritást.

110

Bolyai János egészsége a katonai szolgálat alatt megromlott, Gauss válasza után lelkileg is összetört. 1833 nyarán, harmincévesen nyugdíjba vonult. Beteg, életunt, kiábrándult emberként élt előbb Marosvásárhelyen, Domáldon, majd újra Marosvásárhelyen. 1860. január 29-én, két nappal halála után, a kötelező katonai kiküldötteken kívül három civil kísérte el utolsó útjára. Jeltelen sírba helyezték. A marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe pedig az alábbi néhány sort írták: „Bolyai János, nyugalm. Ingenieur Kapitány – meghalt agy- és tüdőgyulladásban −. Híres nagy elméjű mathematicus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.” (Weszely, 2002)

Bolyai János új világa Az Appendix Bolyai János „főműve”. Az ábrákkal és kiegészítésekkel együtt mindössze 29 oldal terjedelmű, 43 §-ból áll.

4. ábra: Az Appendix borítója

A mű teljes egészében megjelent többek között Kárteszi (1977) valamint Weszely (1981) kiadványaiban, rövidített változata Weszely (2002) könyvében is. A mi célunk az, hogy a hiperbolikus geometria alapgondolatát megmutassuk olyan olvasóknak is, akik nem matematikával foglalkoznak. Ezért mellőzzük Bolyai jelöléseit is, a magyarázatokat pedig az iskolában tanult ismeretekhez igazítjuk. (A matematikus olvasóknak javasoljuk a már említett irodalmak tanulmányozását.) Bolyai az 1. §-ban a párhuzamosságot félegyenesekre (fénysugarakra) értelmezte.

B

A

Q

β

α

N

111 M P

5. ábra

Az AM párhuzamos (jele: || ) BN félegyenessel, ha a) AM és BN az AB egyenes ugyanazon oldalán van, b) AM-nek és BN-nek közös pontja nincs, c) a β szögtartomány minden BP félegyenese metszi az AM félegyenest. (5. ábra) Vagy másként fogalmazva: ha a BP félegyenest, amely metszi az AM-t, a B pont körül az óramutató járásával ellentétes irányba forgatjuk, akkor e forgatás közben egyszer csak előáll az a helyzet, amikor BN már nem metszi az AM félegyenest, hanem „elpattan” tőle, ekkor mondjuk, hogy BN || AM félegyenessel. Ekkor α + β ≤ 2R, ahol R a derékszöget jelöli. De míg az euklideszi síkon két egyenes vagy metszi egymást vagy párhuzamosak, Bolyainál vannak olyan félegyenesek is például BQ (5. ábra), amely se nem párhuzamos AM-mel, se nem metszi azt. Ekkor azt mondjuk, hogy AM és BQ ultraparalel félegyenesek. Ha az AB egyenes merőleges az AM félegyenesre és AM || BN, akkor az AMmel ellenkező irányú AM’ félegyeneshez is tartozik egy vele párhuzamos BN’ félegyenes, amelyre α’ + β’ ≤ 2R teljesül. (6. ábra)

N’

M’

B β’ β

α, α A

N

M

6. ábra

Ha α + β = 2R, akkor a BN és BN’ két félegyenes egy egyenesbe esik, ekkor az euklideszi geometria párhuzamosság fogalmához jutunk. Későbbiekben Bolyai ezt a geometriát Σ-rendszernek nevezte. Ha α + β < 2R, akkor a BN és BN’ félegyenesek nem esnek egy egyenesbe (Lobacsevszkij csak ezzel foglalkozott). Ezt a geometriát, tehát azt, amelyben nem érvényesül az euklideszi párhuzamosság, S-rendszernek nevezte Bolyai, később nevezték el hiperbolikus geometriának. Ekkor hiperbolikus párhuzamosságról beszélhetünk. (Megjegyezzük, hogy Bolyai egyenesei nem feltétlenül „egyenesek” a köznapi értelemben. Ezek félkörök, vagy más geometriai objektumok is lehetnek.)

112

Majd a párhuzamosság előbb megfogalmazott definíciójából kiindulva sorra teljes szabatossággal igazolta azokat a tételeket, amelyek a párhuzamossági axióma feltételezése nélkül leírják a geometriai alakzatok összes lényeges összefüggéseit, többek között a trigonometria képleteit. Azok a geometriai tételek, amelyek függetlenek a párhuzamossági posztulátumtól, mind a két rendszerben igazak. Ezek abszolút tételek. Bolyai már az Appendix címében világosan megmondta: a tér olyan abszolút igaz tudományát fejti ki, amely független attól, igaz-e vagy hamis Eukleidész párhuzamossági axiómájának állítása. Ő tehát, úgy építette fel a geometriáját, hogy eredményei érvényesek legyenek párhuzamosokra vonatkozó minden előfeltevés nélkül. Így alkotta meg az S-rendszer geometriája, a hiperbolikus geometria mellett az abszolút geometriát is. Bolyai bevezette az izogonális (Gauss szerint egymással korrespondeáló) pontok fogalmát (7. ábra): ha az AM félegyenes párhuzamos a BN félegyenessel, és az A valamint a B pontoknál fekvő szögek egyenlők, akkor az A és B pontok korrespondeáló pontok. B N M A 7. ábra

Az AM félegyenessel Bolyai értelemben párhuzamos térbeli egyenessereg azon pontjai, amelyek az A ponttal korrespondeálnak, összefüggő felületet alkotnak. Ezt a felületet Bolyai F felületnek nevezte, Gauss után ma paraszférának hívjuk. Az AM félegyenes a paraszféra tengelye. (8. ábra). Az F felületből az olyan síkok, amelyek a paraszféra tengelyére illeszkednek, L vonalakat, paraciklusokat metszenek ki.

A

M

A

M

8. ábra

(Az Σ-rendszerben az F felület a tengelyre merőleges sík, az L vonal pedig egyenes.) Az L paraciklus minden irányban önmagában elmozgatható, ami az Srendszerben görbe vonal (az Σ-rendszerben, mint már említettük, egyenes). Az F paraszférán, ahol az egyenesek szerepét az L paraciklusok töltik be, az euklideszi geometria érvényes. Tehát az S-rendszeren belül létezik egy olyan felület, 113

amelyen az euklideszi geometria tételei igazak. Ezt úgy mondhatjuk, hogy az F paraszféra az euklideszi geometria hiperbolikus térbeli modellje.

9. ábra

A 27. §-ban találhatók az S-rendszerben jelentős szerepet játszó hiperciklus és hiperszféra fogalmak. A hiperciklus egy b egyenestől (az általa meghatározott félsíkok egyikében) egyenlő távolságra (AA1 = BB1 = CC1) levő (A1, B1, C1…) pontok összessége. (9. ábra) A b egyenes a kapott h hiperciklus bázisa. A hiperciklust távolságvonalnak is nevezik. Hasonlóan: a síktól az egyik féltérben egyenlő távolságra levő pontok halmaza alkotja a hiperszférát. (Az Σ-rendszerben a hiperciklus az adott b egyenestől megadott távolságra levő, vele párhuzamos egyenes, a hiperszféra pedig az adott síkkal párhuzamos sík.) Bolyai bevezette a párhuzamossági szög fogalmát, majd ennek felhasználásával a hiperbolikus geometria alapösszefüggését. B β

N

x M

A

x ek

= ctg

β 2

10. ábra

Itt β az x = AB távolsághoz tartozó párhuzamossági szög, e a természetes logaritmus alapszáma (e ≈ 2,71), k pedig a hiperbolikus geometriára jellemző, pozitív állandó mennyiséget jelöl, ez a Bolyai-geometria paramétere. Mivel a k paraméter végtelen sok különböző értéket kaphat, ezért a Bolyai geometria végtelen sok geometriát foglal magában. Ha k értéke nagyon nagy (k → ∞), akkor a β szög 90 fokos, tehát az euklideszi geometriát kapjuk. Azt mondhatjuk, hogy az euklideszi geometria a Bolyai-geometria speciális esete. Bolyai János igen világosan leírta azt a meggyőződését, hogy tisztán logikai szempontból egyformán jogosult az euklideszi geometria és a tetszőleges k értékhez tartozó nemeuklideszi geometria. Azt, hogy a fizikai világunkban melyik érvényes ténylegesen, matematikai módszerekkel nem lehet eldönteni, ez a fizika feladata. Néhány szerkesztési feladatot is tartalmaz az Appendix. Az egyik a címben is szereplő kör négyszögesítése. Ez a több mint kétezer éves probléma azt mondja, hogy adott területű körhöz szerkesszenek ugyanakkora területű négyzetet pusztán körző és egyélű vonalzó felhasználásával. Bolyai a hiperbolikus geometriában megoldotta a problémát. Azt, hogy az euklideszi geometriában a kör nem 114

négyszögesíthető, már a dolgozat címében leírta: vagy érvényes Eukleidész XI. axiómája, vagy lehetséges a kör kvadratúrája. Bolyai János ezzel a munkájával valóban világraszólót alkotott. Megoldotta a geometria leghosszabb ideig, több mint 2000 évig ellenálló, ún. párhuzamosok problémáját. Fontos felismerése volt, hogy az euklideszi geometria rendszere nem az egyetlen elképzelhető geometriai rendszer. Az abszolút geometria kidolgozása befolyásolta a későbbi kutatásokat. Az Appendix megjelenése segítette az axiomatikus módszerek kidolgozását, az axiómarendszerek függetlenségének, ellentmondás mentességének, teljességének vizsgálatát. De az emberiség térrel kapcsolatos felfogását is megváltoztatta, s utat nyitott a huszadik század modern fizikai elméletei előtt. Lobacsevszkij felfedezése Bolyaival csaknem egy időben dolgozta ki Nikolaj Ivanovics Lobacsevszkij (4. ábra) orosz matematikus a maga elméletét, s valamivel korábban, 1829-ben közölte nyomtatásban „ A geometria alapjairól” címmel a Kazanyi Hírnökben oroszul, így külföldön teljesen ismeretlen maradt ez a közleménye. Ebben a dolgozatban kimondta, hogy az V. posztulátumot nem lehet bizonyítani (korábban ő is ezzel próbálkozott), azt egy másik axiómára cserélve egy új geometriát épített fel, (Mankiewicz, 2003) mintegy szembeállítva az euklideszi és a hiperbolikus geometriát.

11. ábra: N. I. Lobacsevszkij (1792-1856)

1840-ben adták ki a Geometriai vizsgálatok a párhuzamosok elméletéről című művét németül, amelyet Gauss is tanulmányozott és Bolyai Farkas figyelmébe ajánlott. Gauss ezt a munkát sem méltatta nyilvánosan, de elismeréseként a Göttingeni Tudományos Társaságba 1842-ben külföldi tagként beválaszttatta Lobacsevszkijt. Bolyai János 1848-ban kapta kézhez Lobacsevszkij német nyelvű könyvét. Először úgy érezte, mindenéből kiforgatták, és (a már gyűlölt) Gauss fondorlatának tekintette a két mű egyezését. A mű részletes áttanulmányozása után azonban belátta, hogy gyanúja alaptalan, véleményének megváltoztatását becsületesen bevallotta. (Weszely, 1981) Szinte a csodálat hangján beszélt Lobacsevszkij művéről „… én örömest megosztom a találói érdemet”.

115

Lobacsevszkij 1814-1846 között a kazanyi egyetem tanára volt, 1827-1846-ig az egyetem rektora is. Erőfeszítéseinek eredményeként vált a kazanyi egyetem elsőrendű tanintézetté. (Ribnyikov, 1974) 1846-ra szembetegsége egyre súlyosabb lett, kollégái tiltakozása ellenére az egyetemről is elbocsátották. 1856-ban bekövetkezett haláláig harcolt műve elismertetéséért. Utópia? A XIX. század első felében Bolyai János és tőle függetlenül az orosz Lobacsevszkij létrehoztak egy olyan geometriát, amely különbözött az euklideszi geometriától. Utópia az ő új világuk? Ma már tudjuk a választ, de abban a korban nem tudtak szembeszállni a „hivatalos elmélettel”. Gauss volt az egyetlen ember, akihez bizalommal elismerésért fordultak, és aki megértette munkáikat. De ő nem vállalta a kockázatot, hogy tudós társai őt is megbélyegezzék, ezért hivatalosan írásban nem állt ki a két tudományos munka elismeréséért. Néhány barátjának magánlevélben azonban említést tett a két zseni dolgozatáról. Bolyai János kétségbeesetten próbálta munkáját a világgal megismertetni. Előbb édesapjának és volt akadémiai tanárának adta át véleményezésre, de tőlük elismerést nem kaphatott, valószínű nem is értették meg zsenialitását. Gauss langyos dicséretet tartalmazó, de az elsőbbséget magának fenntartó levele után korábbi jóakarójához, Habsburg János főherceghez fordult. Azt kérte tőle, hogy művét bíráltassa el valakivel, valamint három hónapi szabadságot kért további tudományos kutatásaihoz. A szabadság iránti kérelmét elutasították, a dolgozatot azonban kiadták bírálatra a hadmérnöki akadémia professzorának. A bírálat olvasható Weszely (2002) munkájában. János főherceg tovább adta újabb bírálatra a bécsi Tudományegyetem elismert professzorának. Az ő véleményét nem ismerjük, de valószínű elutasító volt. A két professzor nem ismerte a legújabb kutatási eredményeket, így szakmai szempontból nem tudták értékelni a mű tartalmát. Sajnos Brassai Sámuel sem fogadta el az új geometria létjogosultságát, nem tűrte, ha Eukleidészt bírálták. Ez indokolhatta, hogy nem javasolta a Tentamen újbóli kiadatását sem. Ezek az okok is azt eredményezték, hogy Bolyai János meg nem értve, magányosan, szegénységben halt meg. A Lobacsevszkij-geometria fogadtatása is rendkívül rossz volt. Műveire akadémikusok, köztük Osztrogradszkij is negatív bírálatot adtak. Dolgozatait a sajtóban támadások érték. Lobacsevszkij mindvégig bátran harcolt igazáért, és vakon úgy halt meg, hogy kortársai nem értették meg és nem ismerték el. (Ribnyikov, 1974) „Győzött a józan ész” Bolyai és Lobacsevszkij mindketten feledésbe merültek volna, ha nem tartották volna a kapcsolatot Gauss-szal. A sors iróniája, hogy éppen Gauss halála robbantotta ki a nemeuklideszi forradalmat. (Mlodinow, 2003) Hagyatékában a történészek tanulmányozták levelezéseit és feljegyzéseit. Ott megtalálták Bolyai és Lobacsevszkij 116

munkáit, valamint Gauss kutatási eredményeit is. 1867-ben mindkét kiváló tudós cikke megjelent R. Balzer „A matematika elemei” című könyvének második kiadásában, s ettől kezdve hozzáférhető volt azok számára, akik az új geometriával foglalkoztak. 1867-ben franciául és németül jelent meg Bolyai János életrajza Schmidt Ferenc építész − aki a legtöbbet tette a Bolyai család elismertetése érdekében − közreműködésével. A következő évben franciául és olaszul is kiadták az Appendixet. 1891-ben angolra fordították, majd az Amerikai Egyesült Államokban és Japánban is megjelentették. (Weszely, 1981) Csak magyar nyelvű fordítás nem létezett. A nemeuklideszi geometriát igazán csak akkor értette meg és fogadta el a tudóstársadalom, amikor törvényszerűségeit szemléletes modelleken mutatták be. Beltrami olasz matematikus 1868-ban megalkotta a pszeudoszférát. Ez egy olyan felület az euklideszi térben, amelynek egy részén a hiperbolikus sík egy része ábrázolható.

117

12. ábra: A pszeudoszféra a Bolyai múzeumban

118

A hiperbolikus geometria Poincaré-féle modelljét a francia matematikus 1882ben szerkesztette meg. Ezen a modellen a hiperbolikus síknak egy, az euklideszi síkba rajzolt nyitott körlap felel meg, amelyhez a körvonal pontjai nem tartoznak hozzá. A hiperbolikus sík egyeneseinek a modell alapkörét merőlegesen metsző köröknek az alapkör belsejébe eső ívei, illetve az alapkör átmérői felelnek meg.

13. ábra: A Poincaré-féle körmodell egyenesei

M. C Escher holland grafikus 1958-ban ismerkedett meg és került barátságba a híres geométerrel, Coxeterrel, akinek a Poincaré-féle körmodellről írt cikke keltette fel a művész érdeklődését a körmodell csempézései iránt. (Coxeter, 1973) Több olyan fametszetet is készített, amelyen a körmodellt csempézte ki periodikus mintákkal. (Escher, 1992) Coxeter elismeréssel nyilatkozott a művekről, amelyek aprólékos pontossággal követték a geometria előírásait.

119

14. ábra: A híres Circle Limit sorozat két fametszete

Az utókor rehabilitációja A magyar tudományos életben nem ismerték Bolyai János munkáját. Először külföldön fedezték fel. Elsősorban Guillaume Jules Hoüel (1823-1886) francia matematikus nevét kell megemlíteni, akinek állhatatos tevékenysége következtében elindulhatott a világhír felé Bolyai János „új geometriája”. Weszely (2002) munkájában részletesen leírja azt a küzdelmet, amit a marosvásárhelyi illetékesekkel vívott. Ebből csak egy dolgot említek: megkérte Boncompagni olasz herceget, hogy írjon báró Eötvös József kultuszminiszternek a Bolyai hagyaték megszerzése

120

érdekében. A levélről Eötvös József beszámolt fiának, Lórándnak: „A napokban levelet kaptam a Romai Akadémia matematikus osztálya elnökétől, amelynek örültem és elszomorodtam egyszerre, s melynek tartalmáról most nem tudom, büszkék legyünk-e reá, vagy piruljunk. … ugyanazon postával Bolyai Jánosnak és Farkasnak Rómában kijött biographiáját küldi … melyhez Bolyai Jánosnak a paralellák teóriájáról írt kisebb munkája olasz és francia fordításban csatoltatott. Ez a munka állítólag a római tudósok nézete szerint a legnagyobb, mi a matematika körében a század alatt történt. … Ez az ember soha nem volt akadémikus, Erdélyben félbolondnak tartatott; … s ha örülünk, hogy nagy matematikust adtunk a világnak: lehet-e ez rosszabb bizonysága barbarizmusunknak?” (Weszely, 2002) A nehezen megszerzett iratok feldolgozása is lassan haladt. Hoüel türelmetlen levelet küldött Schmidt Ferencnek: „Egy kicsit több aktivitással ki lehet használni azt a pillanatot, amikor a téma még új, és a feljegyzésekben eddig ismeretlen eredményeket lehet találni.” A magyarok azonban késlekedtek. 1894-ben Paul Stäckel német matematikust kérték fel a hagyaték feldolgozására. Kétkötetes munkája magyarul 1914-ben látott napvilágot. Magyar nyelven csak 1897-ben jelent meg az Appendix. Ekkor már több világnyelven olvasható volt, angolul már 4 kiadást élt meg. „Vajha, Bolyai János a hazában is oly elismerésre találna, mint amilyenben már évek hosszú sora óta az egész világon részesül.”- írta Schmidt Ferenc a magyar nyelvű könyv végén. Néhány évtizedes késéssel Magyarországon is felismerték az Appendix jelentőségét, és igyekeztek bepótolni mindazt, amit fél évszázadon át elmulasztottak. Bolyai János születésének századik évfordulója alkalmából a kolozsvári egyetem szervezésében emlékünnepséget tartottak. Többek között Eötvös Lóránd is beszédet tartott: „Környezőitől, atyján kívül, meg nem értve, magából es magának alkotta meg Bolyai János a geometriának azt az új világát, a melynek mélységeiben ő s később az ő nyomdokán haladók gazdag kincseket tártak föl a tudománynak. … Elismerésre, jutalomra e hazában nem számíthatott. Nem látta ő, csak elképzelni tudta azt a szebb világot, a melyben őt megérteni tudó emberek is élnek, talán ott, valahol túl a hegyek határán, ott, a hol a göttingai szellemóriás lakik, kiről neki atyja, mint ifjúkori barátjáról, oly szívesen beszélt. Ennek az akkor még tőlünk oly távolraeső és idegen tudományos világnak írta, ennek elismerésében bízva adta ki Bolyai azt a művét, melylyel magának s magyar nevével magyar nemzetének el nem évülő dicsőséget szerzett.” (Eötvös, 1903) Ezen a centenáriumi ünnepségen jelentették be a Bolyai-díj megalapítását is. 1911-ben Magyarország tudományos és közigazgatási szervei úgy határoztak, hogy apát és fiát közös sírba temetik. A két holttestet exhumálták, a koponyacsontok nélkül egy-egy érckoporsóba helyezték és Bolyai Farkas régi sírhelyén készített sírba hantolták. A koponyacsontok a Bolyai Múzeumba kerültek. Bolyai János születésének 200. évfordulóján Marosvásárhelyen a Bolyai téren felavatták a nagy matematikus alkotásából ihletett köztéri szobrot.

121

15. ábra: A Bolyai emlékmű

Végül álljon itt Székely János (1929-1992) erdélyi költő Bolyai hagyatéka című szonett-ciklusából egy vers. A koponyacsont Ím, itt a csont, mely ötven éven át A sírok minden mocskait beszívta. Nézd: ősleletként őrzi még a ritka Nagy agyvelő pár domborulatát. Csak ez maradt, e furcsa csontszilánk, E tört edény, mely ívesen homorlott, S a gondolat, mely egykor benne forrott, Hogy fényt árasszon máig is reánk. Építsd fel hát e csont köré alakját, Találd ki végre szép, magányos arcát E hímporos, nagy délutáni csendben. Mert ecsetre sem vette azt a Század, Ki új világot alkotott magának, És igaza volt mindenekkel szemben. Irodalom Barbotin, C. – Bovot, J-L. – Delange, E. – Denoyelle, M. – Descamps, S. – Harle, D., Pierrat, G., Ros, D. és Vernerey, D. (1993): Az ókori Egyiptom és Hellász története. Larousse-Officina Nova, Budapest

122

Coxeter, H. S. M.(1973): A geometriák alapjai. Műszaki Könyvkiadó, Budapest Eötvös Loránd (1903): Emlékbeszéd a kolozsvári Bolyai-emlékünnepen. Akadémiai Értesítő, 110-111. Escher, M. C. (1992): Grafikák és rajzok. Taschen/Vince Kiadó, Budapest Kárteszi Ferenc (szerk.) (1977): Bolyai János Appendix, A tér tudománya, Akadémiai Kiadó, Budapest Klein, F. (1939): Elementary Mathematics from an Advanced Standpoint. Macmillan, New York Mankiewicz, R. (2003): A matematika históriája. HVG Kiadói Rt., Budapest McCarty, N.(2004): Nagy Sándor – egy hős életének igaz történet. EgmontHungary Kft., Budapest Mlodinow, L. (2003): Eukleidész ablaka. Akkord Kiadó, Budapest Ribnyikov, K. A. (1974): A matematika története. Tankönyvkiadó, Budapest Sain Márton (1986): Nincs királyi út! Matematikatörténet. Gondolat Kiadó, Budapest Székely János (1994): Semmi – soha. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest Szénássy Barna (1978): Bolyai János. Akadémiai Kiadó, Budapest Weszely Tibor (1981): Bolyai János matematikai munkássága. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest Weszely Tibor (2002): Bolyai János. Az első 200 év. Vince Kiadó, Budapest

A szerző: Pethőné Vendel Terézia PhD, egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem, Pollack Mihály Műszaki Kar, Matematika Tanszék

123

Pete József: Ha Sohasincsországot térképezni lehetne... Bibó István Uchróniájának történeti földrajzi aspektusai

1. Elméleti bevezetés 1.1. Az uchronia A cím nem tévedés: nem Seholsincsországról van szó! Az elemzés tárgya nem egy utópia, hanem uchronia. Az uchronia „az u-tópia párja: nem létező helyek helyett nem létező időfolyamatok leírása” (Bibó 1990b. 247. o.). 1 Eredetét, kiindulópontját tekintve tehát szoros kapcsolatban áll az utópiával (1. ábra).

1. ábra: Az uchronia helye az utópikus gondolkodásban (Mannheim 1996 és Trencsényi

1993 alapján, saját szerkesztés) Egyes megközelítések szerint az uchronia a mi világunk egy hipotetikus időperiódusára utal, szemben a kitalált országokkal vagy világokkal. A fogalom hasonló jelentésű, mint az alternatív történelem, de eltér olyanképpen, hogy az uchronikus idők nem könnyen meghatározhatóak. Azonban az emberek gyakran használják az uchroniát az alternatív történelem vonatkozásában (Uchronia 2009a). Más megközelítések alapján viszont az 1

Más megközelítésekben alternatív történelem (alternative(UK)/alternate(USA) history, allohistory, counterfactualism, virtual history (Rosenfeld 2007. 147. o.). Bizonyos értelemben így ez illeszkedik az „új annalizmus” irányzatába (Hölscher 2008).

124

alternatív történelem a sci-fivel állítható szembe. Amíg ugyanis az utóbbi a potenciálissal, az előbbi az irreálissal operál (Alternativweltgeschichte 2009). 2 Bárhogy is csoportosítjuk, közelítjük meg a témát, népszerűsége napjainkban egyre növekszik. 3 Az uchronia legfőbb sajátossága – esetünkben – az, „hogy nem tetszés szerint konstruált történelmi változatot jelent, hanem a valóságos történelem csomópontjaiban rejtőzködő valós lehetőségeket” jelent (Kovács 2004 399. o.). Ezen történelmi csomópontok (noeud d’histoire) „esetében bizonyos döntések fokozott kihatással vannak az események további folyására.” (Trencsényi 1993 39. o.) 4 1.2.Utópia és uchronia Az utópia és az uchronia összehasonlításának alapja a valóság tagadása (1. táblázat). Mindkettő esetében a „van” bírálata és a „lennie kellene” állítása figyelhető meg (Mannheim 1996; Trencsényi 1993). Ennek eszköze a térbeli-időbeli eltávolítás (Mannheim 1996; Kuczka – Szerdahelyi 1994). A különbségek közül viszont a legfontosabb szempont a történelemhez való viszony kérdése. Az utópia a jelen állapotait tagadja, míg az uchronia a nem létező időfolyamatával folytonosan a jelenre reflektál. Más szempontból viszont az utópia a történelem teleologikusságát, éppen ezért szükségességét tételezi, míg az uchronia a történelem szükségszerűtlenségét (indetermináltságát). Nem történelempárti, hanem annak egyfajta tagadása (Trencsényi 1993 38-39. o.). Éppen ezért viszont az utópia szükségképpen statikus – amennyiben az egyetlen, legjobb, meghaladhatatlan állapotra koncentrál –, míg az uchronia dinamikusnak tekinti a történelmet, a csomópontokban, „folyékony korszakokban” (Bibó) rejlő valós lehetőségek sokaságának (Trencsényi 1993. 38-39. o; Kovács 2004. 399. o.). A másik összehasonlítási szempont, az antropológiai elképzelések összevetése már nem annyira koherens. Az utópiák egy része ugyanis a törvényeket, intézményeket, más része magukat az embereket kívánja megváltoztatni. Mindkét esetben azonban nagy mértékben determináltan, formális vagy eszmei kényszerek hatására, parancsára cselekszenek (Trencsényi 1993 39. o.). 5 Az uchroniában a valóságos személyek – az adott lehetőségskálán belül – külső kényszerektől mentesebben, öntörvényűen döntenek, vagyis az ember nem a történelmi körülmények tehetetlen bábja (Kovács 1997 50. o; Kovács 2004 399-400. o.).

2

A szembeállítás elfogadható, az indoklás azonban teljesen téves. Ha ugyanis a sci-fi a jövőre vonatkozik, úgy a múltból eredeztethető alternatív történelmi elbeszélésekkel nem rokonítható. Ha pedig a múltra vonatkozó scifiről van szó, úgy annak bármely felvetése – a jelenre vonatkoztatva – éppen úgy irreális, mint az alternatív történelemé. Vagy – megfordítva: éppen úgy ez egy potenciális szcenáriót jelent, mint a másik. 3 Alternatív történelmi, uchronikus narratívák száma meghaladja a 2900-at (www.uchronia.net). Az alternatív történelem pedig a szakmai (történészi) közösségben is teret nyer (Rosenfeld 2007 147. o.). 4 A történelmi csomópont fogalmát Trencsényi Charles Renouvier (1815-1903) francia filozófus, író Uchronie. L'Utopie dans l'histoire című művéből eredezteti, melyet a műfaj első képviselőjének tekint. Az állításba azonban több pontatlanság is csúszott, mivel a mű említett 1901-es kiadása előtt még 1857-ben és 1876-ban is megjelent (Renouvier 2009). Továbbá a műfaj első igazi képviselőjének – a szakmai közvélemény egyöntetű álláspontja szerint – Louis-Napoléon Geoffroy-Château (1803–1858) francia író Histoire de la Monarchie universelle: Napoléon et la conquête du monde (1812–1832) című munkája tekinthető. Ennek 1836-os első kiadását 1841-ben – Napoléon Apocryphe címmel – egy átdolgozott kiadás is követte. (Geoffroy-Château 2009) 5 Hasonlóan vélekedik a pszichológia is az eszményi társadalom emberéről (Bálint 2007).

125

Közös

Eltérő

Történelem Antropológia

Utópia Uchronia A „van” bírálata, a „lennie kellene” állítása Térbeli/időbeli „eltávolítás” A jelen tagadása Jelenre reflektálás Teleologikus „Szükségszerűtlen” Statikus (céljában) Dinamikus (csomópontjaiban) Determinált ember Öntörvényű ember

1. táblázat: Az utópia és uchronia összehasonlítása (Mannheim 1996; Trencsényi 1993 és Kovács 1997, 2004 alapján, saját szerkesztés)

2. Bibó Uchroniája 2.1. A megírás háttere Trencsényi Balázs véleménye szerint Bibó István „kevés munkát írt annyira filológiai előzmények nélkül 1956 után, mint éppen az Uchroniát” (1993. 35. o.). 6 Kovács Gábor szerint (1997) azonban uchronikus gyökerek a bibói életműben több ponton is megfigyelhetőek. A negyvenes években ugyanis két kiadatlan kéziratban is szerepel az alapgondolat: „S ne felejtsük el, hogy azért, mert minden megtörtént rosszból származik mellékesen valami jó is, amelyet ismerünk, ez nem jelenti azt, hogy ez összemérhető a rossz miatt elmaradt mindazon jókkal, melyeket nem ismerünk”. 7 Párhuzamok pedig az 1965-74 között íródott Bénultságkönyvben is megfigyelhetők (Bibó 1965-74 332-334. o.). 8 Másrészről viszont szinte az egész életmű, de a fő műve mindenképpen utópikus jellegűnek tekinthető. Az Uchronia szinopszisa a Révai Andráshoz írott levélben, 1968-ban, bővebb vázlata – maga a tulajdonképpeni mű – még ugyanabban az évben íródott. Az első – részleges, a szinopszisra szorítkozó – megjelenés a Külhoni Szövegtárban történt, 1979-ben. 9 A teljes mű első – szamizdat – megjelenési helye a Bibó-Emlékkönyv volt (Bibó 1991). 10 Első hazai legális kiadása az Újhold 1987. évi 2. számában 11 jelenhetett meg, melyet további kiadások követtek (Bibó 1994, 2004). Munkánkban a Válogatott tanulmányokban közölt szöveget vettük alapul (Bibó 1990). 12 6

Hasonlóan vélekedett Sesztay András is (1990). Bibó 2004. 53. o. Megjegyzendő, hogy Kovács (1997. p. 49. 52. o.) a kéziratra hivatkozva (Bibó István: A háborúról. MTAKK Ms 5115/101, 4, illetve Bibó István: Szegedi szociológiai előadások. A harcról és a háborúról. MTAKK Ms 5116/31-32) későbbi munkájában (Kovács 2004 399. o.) már más – 12-13 – oldalszámot ad meg az utóbbira. Valamelyik vagy elgépelés, vagy a kézirat kuszaságának következménye... 8 További részletek, adalékok: Kovács 2004 397-399. o. 9 Bibó István: Levél Londonba. Külhoni Szövegtár I. Szerk. Bikich Gábor, kiadja Koncz Lajos. Boston, 1979 923. o. (A szűkebb szöveg: 14-17. o.). Későbbi kiadások: Bibó 1981. Azonos szövegű internetes megjelenés: Mi lett volna, ha... További kiadások: Bibó 1990b, 1995. 10 Az emlékkönyv megjelenési ideje némi bizonytalanságot rejt. Az 1991-es kiadás „az 1979. évi kötet változatlan szövegű kiadása”-ként jelöli meg magát. Más források 1980 októberére teszik a mű elkészültét (Csizmadia 1994). Mindezek mellett az 1981-es és 1984-es (gépelt) kiadásról is tudni vélnek... 11 Bibó István: Uchronia. Újhold Évkönyv, 1987/2. 55-68. o. 12 A mű a kibertérben is megjelent, több példányban is, teljes szöveggel http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kc_085.html); vagy (http://mek.niif.hu/02000/02043/html/539.html, részleteiben (http://www.ujreformkor.hu/bibo-istvan-mi-lett-volna-ha-elmarad-reformacio 7

126

Az írás utóélete – az életmű más elemeihez viszonyítva – meglehetősen sanyarú. A rendszerváltás időszakának Bibó-recepciója vagy csak méltató megemlékezéseket (Litván 1990; Göncz 1990), vagy emellett aktualizáló-teologizáló (Vályi-Nagy 1990; Bárczay 1990; Rosdy 1990) megközelítéseket szült e műről. Kevés az Uchroniáról szóló mélyebb elemzés. Ezek közül kiemelkednek Kovács Gábor (1997, 2004) és Trencsényi Balázs (1993) munkái. Földrajzi szempontú megközelítése azonban még nincsen. 2.2. Az uchronia tartalma, szerkezete A mű tartalmát – bizonyos mértékig – maga az igen terjengős, barokkos cím is felfedi: Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna... Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchronia Az uchronikus jelleg elsősorban a történeti utalások szellemi izgalmat kínáló játékosságában nyilatkozik meg. Bibó alternatív világában „Európa története másképp alakul” (Bibó 1990 267. o.). A legszembeötlőbb különbség, hogy az uchronikus történelem – a valós történelemből ismert – szinte valamennyi szereplője egyházi személy, valódi vagy címzetes egyházi méltóság. 13 A legfontosabb, „haladó” történelmi események, jelenségek az egyház vezetésével, támogatásával, ösztönzésével zajlanak, valósulnak meg. 14 Ebben a világban az európai történelem negatív, tragikus eseményei meg sem történnek – az egyház eszmeitársadalmi-politikai dominanciája miatt. 15 Jóllehet: Bibó nem folytatja néhány kortársa szépirodalmi esszéista példáját (pl. Németh László), politikai esszéi – így a leginkább szépprózai köntösű Uchronia is – elemezhetőek így is. Ebből a szempontból figyelemre méltó a munka „posztmodern jellege”, ugyanis az „önmagát író mű” képzete sejlik fel Az Uchronia szerkezete – bizonyos megközelítés alapján – három hármas egységre tagolható (2. ábra). A bevezetés – mintegy első függelék – és az „uchronia az uchroniában” 16 függeléke keretezi a tulajdonképpeni uchroniát. A tézis-antitézis-szintézis sémára emlékeztető tagolás 17 gerincét, magját az uchronikus történelem bemutatása jelenti három – térbeli utalásai alapján is jól elkülöníthető – szakaszban. 18 E szakaszok alapvetően a külső – földrajzi – és a belső – gondolati – térben

13

Bíborosok (Erazmus, Contarini, Melanchton, Locke, Montesquieu, Uljanov pátriárka, Dzsugasvili pátriárka, Dulles, Russel, Harnack), püspökök (Mirabeau, Zola), kanonokok (Danton, Werbőczy), abbék (Robespierre, Voltaire, Gide), apátok (Rousseau, Freud), prépostok (Dekker) vagy egyszerű atyák (Marx páter) – de legalább is szentek (Luther Szent Márton, Kálvin Szent János)! 14 „(...) A felvilágosodás, modern tudományosság, humanitarizmus (sic!), demokratizmus, liberalizmus, szocializmus mind keresztény egyházi keretek között zajlanak.” (Bibó 1990 267. o.). Az olasz egység pedig Garibaldi pápai tábornok vezetésével, a török kiűzése Európából XI. Ince pápa jóvoltából. 15 Ami elmarad: fejedelmi abszolutizmus, Habsburg Birodalom, első és második világháború, holokauszt, atombomba. 16 Nem nehéz mindebben Madách Tragédiájának párizsi színére asszociálni... 17 Megjegyzendő, hogy e tagolás legutolsó, szintézis eleme hiányzik – talán nem véletlenül: jelezvén, hogy a felvetett kérdésre, a történelem értelmére, céljára nem adható ezen összefüggésben adekvát válasz. 18 A dolgozatnak nem témája az Uchronia szerteágazó filozófiai, teológiai kapcsolatainak és utalásainak részletesebb bemutatása, mivel azt már számos publikáció elemezte. Bibó politikai filozófiájára pl. Kovács G. 2004; Berki 1992. A mű teológiai aspektusaira: Vályi-Nagy 1990; Bárczay 1990; Rosdy 1990.

127

zajló „utazás” motívuma alapján két részre bomlanak. 19 A továbbiakban e földrajzi vonatkozásokra fókuszálunk.

2. ábra: Az Uchronia szerkezeti vázlata (Saját szerkesztés)

3. Az Uhronia földrajzi aspektusai Az irodalmi művek földrajzi – térbeli – aspektusainak elemzése joggal felvethető. 20 Ez – részben – a mentális térképek készítésén alapul. Az Uchronia esetén azonban az irodalmi (mentális) tér azonos az általunk ismert fizikai (földrajzi, abszolút) térrel (3. ábra). 21 19

A logikai-szerkezeti tagolás háromosztatúságát némileg alátámasztja és megerősíti Bibó másik uchronikus jellegű gondolatmenetével, a Bénultság-könyvvel való összevetés, ahol két feltételezett, alternatív és a valós történelem szcenárióinak leírását állította egymás mellé (Bibó 1965-74 332-334. o.). 20 Alapját Mihail Bahtyin vetette meg a kronotoposz fogalmának bevezetésével (1976). Az egyes irodalmi művek földrajzi jellemzőinek elemzései közül ld. pl. Bajmócy – Boros – Pál 2006. BASSA 2004. Vass 2001. A kérdés a politikai földrajz felől is vizsgálható (Békési 2004). 21 Regionális földrajzi megközelítésben egyterű, de különidejű események zajlanak le (Nemes Nagy 1998).

128

3. ábra: Uchronia térképe Jelmagyarázat: első – második – harmadik beszélgetésben felmerülő nevek

A hangsúly azonban a megváltozott történelemben a megváltozott viszonyokon van, s az ezek alkotta relatív tér szerkezete, szövete, felépítése egészen más, mint az általunk ismert világé. Regionális földrajzi megközelítésben felvethető néhány alapvető kérdés. 22 Elsősorban a tér kiterjedése. Erre a legegyszerűbb a válasz: alapvetően Európára terjed ki. Ez egyben osztottá is teszi a teret: az Európán kívüli terek csak járulékosan – vagy úgy sem – jelennek meg. Ezzel kapcsolatban megállapítható továbbá egy térben – és a mű idejében – is kimutatható tendencia: Angliáról szinte csak a bevezetésben hallunk, az uchronia első szakasza Nyugat-Európára fókuszál, a második Közép- (és Kelet-) Európára, míg a harmadik a tengerentúlra. Feltűnő azonban az USA szinte teljes negációja. További kérdés, hogy – a fentiekkel kapcsolatban – kimutatható-e intenzitási zóna. A bibói megközelítés jogi-politikai természetéből fakadóan az intenzitást az alkotmányosság jelenti. Ez pedig egyértelműen a centrumból terjed a félperiféria felé, a periféria csak függelék. Feltehető továbbá a térbeli rendszer rendezettségének kérdése is. Elsősorban is az, hogy az egyes komponensektől az egészhez vezető kapcsolatok egyáltalán vannak-e, s ha igen, milyen távolság-irány komponensekkel írhatók le? Az Uchronia koncepciójának lényege, hogy vannak ilyen kapcsolatok, létezik egy sajátos konfiguráció az európai politikai térben, melynek a sajátos itáliai-németalföldi szövetség a „tengelye”. (Ehhez másodlagosan egy Róma-Szuez tengely is kapcsolódik...) E tengelyhez rendeződnek az európai hatalmak, külön 22

A továbbiakban alapvetően regionális tudományi kategóriák (Nemes Nagy 1998) alapján kísérlem meg leírni az Uchronia földrajzi viszonyait

129

kiemelve a közép-európai térséget, mely „ha sokszor hátrább sántikált is az európai fejlődésben, azért egy bizonyos stabilitást jelentett”. (Bibó 1968 278. o.) Mindezek a kapcsolatok tehát egyértelmű területi egyenlőtlenségi viszonyokat is teremtettek. 4. Összegzés Végezetül feltehetjük a kérdést: mi a helye és jelentősége az Uchroniának a bibói életműben? Mint Trencsényi Balázs megállapította (1993): egyesek a bibói életmű irrealitását tételezik, mely a realitáshoz csak Bibó speciális harmonikus személyiségében tud kapcsolódni. Az általa ellentmondásmentesen képviselt, követett értékek (nemzet és demokrácia, egyén és közösség, egyház és progresszió, elit és szociális érzék, szocializmus és nyugati típusú demokrácia) az Uchroniában páratlanul harmonikusan simulnak egymáshoz. Mindebben következetes a bibói életmű, melynek alapelemei a negyvenes években megfogalmazódtak (Bibó 2004b). A társadalomtudomány ugyanis nemcsak valóságtudomány (van), hanem értéktudomány is (legyen). Így Bibó az utópista és realista felfogás egységét látta (Trencsényi 1993). Másik – az életmű egészében is kimutatható jellemző Bibó István elitkoncepciójának érvényesülése. Az Uchronia valóságos terében a valóságos történelem szereplői jelennek meg, de – személyiségükkel nem ellentétesen, mégis – másként viselkednek, mint a valóságban (Kovács 2004). Luther, Kálvin, Marx – csak néhány példa – saját eszméiket képviselik az uchronikus történelemben – de mind az egyházon belül! Ezzel pedig eljutunk a mű és az életmű harmadik kapcsolódási pontjához: Bibó kereszténység-felfogásához. Az Uchronia ugyanis összefoglalja a kereszténység társadalomszervező funkciójáról vallott nézeteit (Kovács 2004). Ez utóbbival kapcsolatban néhány nyitott kérdés is felmerült (Kovács 1997). Az egyik ilyen, hogy a demokratikus, nyugati szabadságtechnikák alkalmazása mellett mi lenne az egyház ellensúlya? A kérdés nem teljesen jogos, mivel – Bibó e műve szerint – éppen az egyház belső, demokratikus struktúrája miatt, a működő belső fékek révén nincs szüksége a rendszernek külső, az egyházzal konkuráló fékekre, ellensúlyokra. E válasz azonban – Kovács Gábor (1997) szerint – újabb problémát rejt: ez a latitudinárius egyház hogy tud a középkori univerzalizmus erejével fellépni? A válasz már a kérdésben benne rejlik: éppen ezért! Mivel megmarad monopolisztikusnak – belső tagoltságával, sokszínűségével együtt – ezért képes – mintegy kifelé – monopolisztikusan fellépni. Uchronia azonban – mint az utópiák sora – csupán a képzelet szüleménye, így ez a – nem tökéletes, de a tökéletesíthetőség elvét magában hordozó – világ nem létezik – sajnos... 23

23

Kovács Gábor (1997) még egy ellentmondást, problémát felvet, mégpedig Németországét, amely az Uchronia lapjain szinte egyáltalán nem szerepel, pedig Bibó munkásságának egyik központi kérdése, az európai társadalomfejlődés egyik fő problémája. A válasz – mint a fentiek esetében is – lényegileg benne foglaltatik a kérdésben. Ha ugyanis az európai történelem – éppen részben a németországi reformáció alternatív kimenetele folytán is – „egészen másként alakult”, akkor a 20. századi – német gyökerű – európai problémák is hiányoznak...

130

Felhasznált irodalom Alternativweltgeschichte (2009): Alternativweltgeschichte. Wikipedia. Die freie Enzyclopädie. http://de.wikipedia.org/wiki/Alternativweltgeschichte (Letöltés: 2009. 12. 01.) Bahtyin, Mihail Mihajlovics (1976): A tér és az idő a regényben. In: Bahtyin, Mihail Mihajlovics: A szó esztétikája. Budapest, 257-298. Bálint Ágnes (2007): Az utópia pszichológiája. In: Péley Bernadette – Révész György (szerk.): Autonómia és identitás. Tanulmányok Kézdi Balázs 70. születésnapjára. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs. 17-27. Bárczay Gyula (1990): Bibó István és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Confessio, 1990. 1. sz. 20-23. Bassa László (2004): Irodalom és földrajz. In: II. Magyar Földrajzi Konferencia Szeged, 2004. szeptember 2-4. http://geography.hu/mfk2004/mfk2004/cikkek/bassa_laszlo.pdf (Letöltés: 2010. 01. 02.) Békési László (2004): A politika földrajza. Aula Kiadó, Budapest Berki, Robert, N. (1992): A moralizmus realizmusa. Bibó István politikai filozófiája. Eredeti megjelenés: History of Political Thought, XIII. 3. (Ford.: Csepregi András) Letöltés: 2010. 10. 04. http://jog.unideb.hu/bibo/articles/bibo_filozofia.htm Bibó István (1965-74): A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Negyedik kötet 1935-1979. Válogatta: ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Szerk. ifj. Bibó István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 283-681. Bibó István (1990b): [Levél Londonba, Révai Andráshoz] In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Negyedik kötet 1935-1979. Válogatta: ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Szerk. ifj. Bibó István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 239-263. Bibó István (1990): Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna... Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel, a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Negyedik kötet 1935-1979. Válogatta: ifj. Bibó István és Huszár Tibor. Szerk. ifj. Bibó István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 265-282. Bibó István (1981): Előirányzott munkatervéből. In: Bibó lstván: Összegyűjtött munkái 1. Sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás – Szöllősi Árpád előszavával és Szabó Zoltán bevezetőjével. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 313-316. Bibó István (1991): Uchronia. In: Réz Pál (szerk.) Bibó – Emlékkönyv I-II. Századvég Kiadó – Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Budapest – Bern, II. kötet, 380-390. Bibó István (1994): Uchronia. In: Bibó István: Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 444-457. Bibó István (1995): Levél Londonba Révai Andrásnak. 1968. In: Bibó István (1911-1979): Életút dokumentumokban. Vál., a kötetet összeáll. Huszár Tibor. A felhasznált interjúkat készítette Huszár Tibor és Hanák Gábor. Szerk. Litván György és S. Varga Katalin. 1956-os Intézet – Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 586-599. Bibó István (2004): Uchronia. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Társadalomtörténet – szociológia – társaslélektan. Vál. és az utószót írta Huszár Tibor. Corvina Kiadó, Budapest, 328-336. Bibó István (2004b): Szegedi szociológiai előadás (munkástanfolyam) Bevezetés a jog-, állam- és társadalomtudományba. (Közreadja Balog Iván.) In: Dénes Iván Zoltán (szerk.): 131

Bibó István egyetemi előadásai 1942-49. S. a. r., a szövegeket gondozta Balog Iván – Tóth László Dávid. Kossuth Egyetemi Kiadó – Debreceni Egyetem, Debrecen, 35-76. Csizmadia Ervin (1994): A szamizdat szubkultúrája. Budapesti Negyed, 2. 3. sz. 129-172. http://bfl.archivportal.hu/id-145-csizmadia_ervin_szamizdat.html (Letöltés: 2009. 12. 02.) Geoffroy-Château 2009: Louis-Napoléon Geoffroy-Château. (Letöltés: 2010. 01. 02.) (http://en.wikipedia.org/wiki/Louis_Geoffroy Göncz Árpád (1990): Bibó István – amilyennek én látom. Confessio, 1990. 1. sz. 23-25. Hölscher, Lucian (2008): Új annalizmus. Történelemelméleti vázlat. Aetas, 23. 4. sz. 158-172. Kovács Gábor (1997): Változatok a történelemre – Bibó István Uchróniája. 2000, 1997. 7. sz. 47-52. Kovács Gábor 2004: Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argumentum Kiadó, Bibó István Szellemi Műhely, h. n. (Eszmetörténeti Könyvtár 3.) Kuczka Péter – Szerdahelyi István (1994): Utópisztikus irodalom. In: Szerdahelyi István (főszerk.): Világirodalmi lexikon. Tizenhatodik kötet. U-Vidz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 253-254. Litván György (1990): Bibó és Mérei. Kommentár az Uchronia egyik epizódjához. Confessio, 1990. 1. sz. 25-27. Mannheim Károly (1996): Ideológia és utópia. Atlantisz Kiadó, Budapest. (Mesteriskola) Mi lett volna, ha...(2009): Mi lett volna, ha... elmarad a reformáció? Bibó István előirányzott munkatervéből. http://www.gerlo.hu/hvall/religdox/bibo.html (Letöltés: 2009. 12. 02.) Nemes Nagy József (1998): A tér a társadalomkutatásban. (Bevezetés a regionális tudományba) Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület. „Ember-Település-Régió” Budapest. (Letöltés: 2010. 01. 01.) http://geogr.elte.hu/ref/REF_Kiadvanyok/Ter_a_tarskutban/A_Ter_a_tarsadalomkutatasban_N NJ.htm Renouvier (2009): Charles Renouvier. http://fr.wikipedia.org/wiki/Charles_Renouvier (Letöltés: 2010. 01.02.) Rosdy Pál (1990): A szekularizáció és a szakadás nem csak „az ördög műve”. Confessio, 1990. 1. sz. 27-28. Rosenfeld, Gavriel (2007): Miért a kérdés, hogy „mi lett volna, ha...?” Elmélkedések az alternatív történetírás szerepéről. Aetas, 22. 1. sz. 147-160. (Ford.: Szélpál Lívia) (Letöltés: 2009. 11. 29.) http://www.aetas.hu/2007-01/rosenfeld.pdf Trencsényi Balázs (1993): A tegnap árnyékában. Bibó István és az Uchronia. Nappali Ház, 5. 2. sz. 35-44. Uchronia (2009): Uchronia. From Wikipaedia, the free encyclopedia http://en.wikipedia.org/wiki/Uchronia (Letöltés: 2009. 12. 01.) Vályi Nagy Ervin (1990): Gondviseléshit – contra és pro. Bibó István „Uchroniá”-ja elé. Confessio, 1990. 1. sz. 16-20. Vass Tibor (2001): Az Odüsszeia helyszíneinek földrajzi meghatározása és az útvonal számítógépes modellezése meteorológiai, tengerrajzi, csillagászati és hajózási ismérvek alapján. (Odüsszeusz útvonalának hajózási elmélete) In: Dormány Gábor – Kovács Ferenc – Péti Mátyás – Rakonczai János (szerk.): A földrajz eredményei az új évezred küszöbén. Magyar Földrajzi Konferencia, Szeged, 2001. október 25-27. Szegedi Tudományegyetem TTK Természeti Földrajzi Tanszék, Szeged, 1-41. http://geography.hu/mfk2001 (Letöltés: 2010. 01.02.)

132

A szerző: Pete József PhD, tanár

133

Utópia és művészet

134

Gáspár Gabriella: A modern művészet, mint utópia Bevezetés helyett Az utópia, sehol-hely, az a hely, ami nincs, ami nem a megszokott lét terrénuma, ami valami más, mint a valóság, általában pozitív értelemben. A valóságtól negatív értelemben eltérő utópiákat disztópiáknak nevezzük. Mind az utópiák, mind a disztópiák tere eltér a valóságostól, attól elkülönített, érzékeltetve ezzel annak nem létező voltát. Ebbe a fogalmi körbe tartoznak a heterotópiák is, amelyekben a tér, a hely elkülönített jellege dominál. A heterotópiák a látható valóság részei ugyan, de funkciójuknál fogva speciális terek, amelyek azt a célt szolgálják, hogy ott történjenek, vagy legyenek azok a dolgok, és személyek, ott történjenek meg bizonyos cselekedetek, amelyeket a társadalom a szokott mindennapi életen kívülre utasít. A heterotópiákról legtöbbet Foucault-tól tudhatunk meg. Foucault a tér vizsgálatával közvetlenül nem foglalkozott, a társadalmi gyakorlatok (Felügyelet és büntetés) és a hatalom elemzése során fogalmazta meg a következőket: „Jelenlegi korunk talán inkább a tér korszaka lehet. Az egyidejűség, a mellérendeltség, a közel és a távol, a jobbra és a balra, a szétszóródás korát éljük” (Foucault 2000. 147) A hatalom és a tér strukturálisan összekapcsolódik, az embereket a hatalom osztja szét a térben, de ez a hatalom nem centralizált. A hatalom szétszóródó és kapilláris szerkezetű, maga a fegyelmező társadalom gyakorolja. A hatalomgyakorlás technikáival, illetve gyakorlódásával függ össze a heterotópia is. A heterotópia az archaikus és tradicionális társadalmakban, mint válság-heterotópia jelenik meg, krízis helyzetben lévők számára (serdülők, szülő nők, öregek stb.) fenntartott, mások számára tiltott helyek. A modern társadalmakban is megmarad ezekből egy-két intézmény (pl. sorkatonaság, kaszárnyák, bentlakásos iskolák, nászút), de alapvetően a devianciaheterotópiák dominálnak. (Foucault 2000.) A deviancia-heterotópiák olyan helyek, ahova a törvényeket, normákat megszegők, vagy a társadalom peremén élők kerülnek, ilyenek a börtönök, pszichiátriai intézetek, de a vigalmi negyedek, a gettók és a hajléktalan szállók is. A heterotópiák valóságosak is meg nem is, a többi térhez képest illuzórikus szerepet töltenek be. A heterotópiák nehezen köthetők műfajhoz, ezért nem érhető közvetlenül tetten a műalkotásokban. A heterotópia kapcsolódik a valósághoz, s bár egy illúzió jegyében elkülönít, elsősorban szociológiai dimenzióban értelmezhető. Az utópiára és a disztópiára jócskán találunk példákat, mind az irodalmi alkotások, mind a filmek között. Ha a pozitív és negatív utópiák sorát összehasonlítjuk, mintha több lenne a negatív utópia, más néven disztópia. Disztópia Huxley 1932-ben írt „Szép új világ”, Orwell 1948-ban írt „1984”, Bradbury 1953-ban elkészített „Fahrenheit 451” című műve. A filmek közül a „Brazil”, a „Gattaca”, a „12 majom”, vagy a „Mátrix”. Ez utóbbira hatást gyakorolt Jean Baudrillard szimulakrum elmélete, amelyben a szerző a reálisnak a reális jeleivel való felváltásáról beszél, az elnyomásáról, amely minden reális folyamatnak önnön műveleti képmása által történik. A valóság már többé nem jöhet létre csak a modell. A modelleken keresztül történő szimuláció ma már nem a létezőre, a szubsztanciára irányul, ez maga a hiperrealitás. A jelek tekintetében nincs különbség a valóságos, vagy csak a modellezett, szimulált áruházi lopás között. A szimuláció, a modellek elsőbbsége uralkodik a

135

tények felett, amelyek csak a modellek metszéspontjában születnek. „Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs.” 1 A művészet hordozhat utópikus tartalmakat, legyen az irodalom, képzőművészet, vagy film, amikor azonban maga a művészet válik utópiává, ahhoz nem csak Baudrillard gondolatai visznek közelebb bennünket. A XX. század eleji gondolkodók, és művészek többsége felveti a valóság, a tudat és a művészet kapcsolatát. Minden utópia, legyen az pozitív, vagy negatív egyaránt kritikai, mert a létező valóság kritikáját adja. A művészet (vagy a filozófia) kritikai jellege azonban még önmagában nem magyarázat arra, hogy maga a dolog – esetünkben a modern művészet -, miért válik utópiává? Amikor a tudat nincs összhangban léttel az csak a valóság másik olvasata, vagy egy másik világ, amely elveszítette a gyökereit? Hogyan válik a művészet utópiává és milyen értelemben lesz az? A kérdéshez közelítve beleütközünk abba a problémába, hogy a modern művészet már a XIX. században elveszíti szociológiai létalapját, s lassan fiktívvé válik, hogy aztán a sorozatos dekonstrukcióval egyre inkább kritikaivá és utópiává váljon. A másik megközelítés a kérdés egy sajátos oldalát vizsgálja; egy művészeti irányzat – jelesül a futurizmus -, amely nemcsak absztrakciójában, de tartalmában is utópisztikus gondolatok sora, találkozik az utópisztikus politikai ideológiákkal, a fasizmussal és a kommunizmussal. Ez utóbbi a XX. század egy sajátos jelensége, amely egy rövid életű, de jelhasználatában nagyon is erőteljes, provokatív művészeti irányzat flörtjét mutatja, a hasonlóan erős és tragikus kifejletű totalitariánus ideológiákkal. Már az a körülmény, hogy a vázolt találkozás megtörténhetett egy művészeti irányzat és az ideológiák között önmagában is valami olyan rendellenességet mutat. Felvetődik a gyanú, hogy valami mélyen elromlott a művészetben, ami mégis csak gyökereit mélyen a társadalom testébe ereszti. A művészet „magától értetődőségének” megszűnése Milyen értelemben válik a művészet a XX. században utópiává? Worringer azt mondja, hogy a modern művészet fikcióvá vált, mert elveszítette szociológiai létalapját. A művészet szociológiai funkciója nem más, mint a társadalmi létben való lehorgonyzottsága. (Worringer 1989. 220) Baudrillard tovább viszi ezt a gondolatot, és egyenesen utópikusnak nevezi a modern művészetet. A modern idők esztétikai utópiája az volt, hogy a művészet életformává emelkedjen, ami természetesen nem sikerült, ellenben átadta helyét a mindennapi élet általános esztétizálódásának, „a képek puszta terjedésének a köznapiság transzesztétikájában.” (Baudrillard 1997.16) A művészet anyagtalanná vált mindattól, ami antiművészet, saját kritikai tartalmai révén válik utópiává, a valóságtól elszakadás, az eltűnés esztétikájává. A művészet utópiává válása hosszú folyamat eredménye, az átváltozás állomásai nehezen, de talán tetten érhetőek. Worringer a barokk végétől eredezteti a művészetek magától értetődőségének megszűnését, és problematikussá válását. Ekkor kezdett a művészet elszakadni a társadalmi beágyazottságától, s maga a tartalom, ami korábban sosem volt idézőjelben, az idézőjelbe tétetett. Elszakadt a közönségétől – különösen igaz ez a képzőművészetre -, és műveltségornamentummá vált. (Worringer 1989. 221) Debord is hasonlóan vélekedik, ő 1

Baudrillard, Jean: A szimulakrum elsőbbsége http://209.85.129.132/search?q=cache:B2zQ_wC0NXwJ:syrena.elte.hu/irodalomtudomany/baudrillard.doc+baud rillard+a+szimul%C3%A1krum+els%C5%91bbs%C3%A9ge&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&lr=lang_hu

136

azonban kicsit korábbra, a barokk művészetébe helyezi a hanyatlás kezdetét, mert a barokk már elveszítette középpontját, mind a középkori mitikus rend, mind ennek a modern világi kormányzásba áthelyezett formája megbukott. Ekkor alakult ki az a szcéna, hogy a művészet önnön vonzáspontja legyen, amely mindent egyesít- Debord szerint. „A barokk korszakot követően végül a tagadás egyre individualizálóbb művészete jött létre, amely addig-addig gyűjtötte újabb rohamra erőit – a romantikától a kubizmusig bezárólag -, míg a művészi szféra széttöredezése és tagadása be nem teljesedett. A történelmi művészet eltűnése – a művészeté, amely egy olyan elit belső kommunikációjához kötődött, amelynek félig független társadalmi alapját azon részlegesen játékos létfeltételek adták, amelyeket az utolsó arisztokraták még közvetlenül megtapasztalhattak – egyben azt is jelzi, hogy a kapitalizmussal az első olyan osztályhatalom valósult meg, amely bevallottan híján van minden ontológiai minőségnek; amelynek hatalma a pőre gazdaságirányításban gyökerezik, s ezzel valamennyi emberi mesterséget is eltűnésre ítéli.” (Debord 2006. 121) A művészet elszakadása a valóságtól különböző fázisokon ment keresztül a kapitalizmus szép új világában, és hozta létre a modernizmust. Először a szép, az esztétikai cél kérdőjeleződik meg, a rút esztétikájának megjelenésével. Rosenkranz művében a rút már nem a szép kiemelésére szolgál, hanem a modern társadalom szociológiai része (Rosenkrantz 1863.). A filozófiai esztétika elvesztette talaját, a klasszikus korban a szép volt a természetes érték, eköré épült a szépművészet elmélete. Ez az illúzió a XIX. század közepén összeomlott, s a művészet akkor maradhatott csak hű önmagához, ha kivételként kezeli a szépség modelljeit. A szép kommerszé vált a tömegtermelés kialakulásával és megjelent a giccs, ami elfogadhatatlanná tette az addig elfogadott értékrendet. A szép fogalmából elpárolgott minden művészeti relevancia, s ezzel az esztétika is elvesztette iránytűjét. A szép átváltotta rútba, hiszen annak művészeti megjelenítése is lehet szép, ahogy Baudelaire-nél is tapasztalhatjuk, vagy akár a kortárs Lautreamont-nál, hogy csak az irodalom példáit említsük. Az utóbbi szerzőnek volt egy „szép” definíciója (amit nem idézek, mert untig ismert), ami később Louis Aragon jóvoltából vált ismertté és a szürrealizmus jelszavává. Maga Lautreamont a poézis tárgyává éppen az allantas emberi vágyakat, a szorongást és a mély félelmeket tette, híven a korszak szellemiségéhez. (Lautreamont 1981) A szépség eszme eltűnése után, a közönség fontossága is megkérdőjeleződik. A rendi társadalom felszámolásával Európa különböző országaiban sorra tűnik el a nemesség, először, mint privilegizált rend, aztán a nemesi értékrend és ezzel az a magabiztos ízlés, ami, bár az anyagi helyzet által korlátozott volt, mégis a művészetet mecénásként éltette. Európa gazdaságilag fejlett országaiban a vagyonos polgárság is komoly megrendelője volt a képzőművészetnek, impozáns anyagi ereje miatt, de a polgárság ízlése kezdettől inkább utánzó jellegű volt. Az átlag polgár (bár, ez is egy fikció) sok tekintetben bizonytalan, gyakran beéri az utánzattal, nem költ sokat saját társadalmi megbecsültsége növelésére. Csak a gazdag, művelt polgár rendel és vásárol műtárgyakat, főként a polgári arisztokrácia. Azt mondhatnánk, hogy a közönség lassan háttérbe szorul, és a művészek egyre kevésbé veszik figyelembe, de ez így nem igaz, illetve nem pontos. A közönség fogalma változik meg. Míg a korábbi századokban a közönség gyakorlatilag a mecénás, vagy mai kifejezéssel élve a szponzor volt, addig ez a közösség csak szélesedik, egyre nő, és tömeggé válik. A tömeghez nem képes a művészet alkalmazkodni, és nem is ez a dolga. A közönség ízlése elértéktelenedik, tömegessé válik a tömegtermeléssel. Az ízlését vesztett polgár érdektelen a művészet számára, illetve kiváltja a szembenállást, a polgárpukkasztást, ami a művész kritikája a polgári középosztállyal, annak életvitelével és ízlésével szemben. A XIX. században kevésbé, a XX. század elején azonban egyre markánsabban merült fel az a gondolat, hogy ezzel az új 137

közönséggel mégis kezdeni kellene valamit. A művészetben az avantgarde polgárellenessége mellett megjelenik a szociális érzékenység (gondolok itt pl. Bauhaus szociál-etikájára, vagy a szocialista realizmusra), illetve az „emberbarát” attitűd is. A szépség jelentősége már elveszett az esztétikából, eltűnt a közönségnek megfelelés igénye is, a művész már csak önmagát tekinti mércének. Az individuum felértékelődik, ahogy a művész önkifejezésése és kritikája a fennálló, rajta kívülálló világgal szemben. A szubjektum érzése már a XVIII. század óta egyre hangsúlyosabb helyet követel a művészetről szóló elméletekben. Baumgarten Aesthetikájában megfogalmazott véleménye szerint, ezek az alsóbb, érzéki megismerés által létrehozott igazságok tagolatlansága, képlékenysége fokról fokra szilárdul, illetve tökéletesedik. A művészeti megismerés fogalma, és igazsága elválik a filozófiai megismeréstől, és igazságtól. Az érzékek által felfogott igazság egyenjogúsítása megnyitotta az utat az esztétikai szubjektivitás előtt, amely később a német klasszikában bontakozott ki. Baumgarten szerint „aiszthétának” tekintendő az érzéki megismerés valamennyi intencionális tárgya. (Baumgarten 1999. 131) Perneczky Géza a „Művészet alkonyatkor” című tanulmányában három dolgot emel ki, amely a modern kor vívmányaként kijelöli a művészet új pozícióját. Az első a befogadó közönség, vagy recipiens megváltozása és ennek felfedezése, a második a művészetek dekoratívvá válása, a harmadik pedig az utópiák kultiválása. (Perneczky 1995. 22-24) Az első kérdést fentebb már érintettem, a dekorációs funkció eluralkodása problémájának felvetése hasonló a Worringer-féle tematizáláshoz. Mindkét szerző kiemeli azt a körülményt, hogy a művészet, amikor dekoratívvá, vagy műveltségi ornamentummá válik, akkor talaját veszíti, elszakad a valóságtól, amiből logikusan következik fiktív jellege és hajlama az utópiává válásra. Perneczky azonban kifejezetten a vasárnapi művészetre gondol, a díszítő kedvű mentalításra, amikor a „minden ember lehet művész” felszólításra utal. Az utópista szocialisták, és Marx is úgy gondolkodott a művészetről, hogy a korszak végén elhal, mivel mindenki művelheti, amikor kedve van. A művészetből elfogyott a transzcendencia igénye, ami összekapcsolódik utópikus jellegével, az pedig, az oppozíció állandó kritikai álláspontjával. „ Az utópikus művész számára a művészet nem is önálló entitás, hanem csak az oppozíció egyik formája. Ha pedig tényleg sikere van – az utópista eszmék szemszögéből nézve – a megvalósult forradalom esetével állunk szemben.”(Perneczky 1995. 24) Az oppozíció valódi tartalmát nem ismerjük, ahogy a vágyott forradalom értelmét sem. A XIX. században már sokasodnak a jelek, hogy egyre jobban elemelkedik a művészet a matériától. Elszakad a közönségtől, a művész szubjektumát helyezi a középpontba, a társadalomhoz való viszonya alapvetően kritikaivá válik. Önnön feladatát már nem a szépben, az érzéki gyönyörködtetésben, hanem a polgári közízlés lerombolásában látja. Egyre elvontabbá, könnyedebbé, játékosabbá válik. Ezeknek a folyamatoknak jó kifejezői azok a művészetelméletek, amelyek a játékösztönből eredeztetik a művészetet, sőt lényegét is ebben határozzák meg. Ortega y Gasset és Gadamer, ahogy korábban Nietzsche is, a művészet játékos vonatkozását emelik ki a többi elem rovására., s ezzel egyben akarva-akaratlanul el is kendőzik a válságjelenségek nyomait. A művészet kivonulni látszik az élet „komoly” területeiről. „Komoly az, ami életünk tengelyébe esik. A művészet azonban nem alkalmas életünk terheinek viselésére. Amikor megkísérli, tönkremegy bele, mert elveszíti a maga lényegszerinti gráciáját.” Ha a művészetet életünk perifériájára helyezzük, és annak tekintjük ami, játéknak, szórakozásnak, időtöltésnek, az alkotás visszanyeri fényét. A művészet komolyságának hiánya az öregek számára fogyatékosság, a fiatalok számára pedig, éppen ez az értéke. A művészettel kapcsolatos magatartás az új életérzés egyik legfőbb jellemzője, 138

amelyet Ortega a sportszerű és az ünnepi iránti érzéknek nevez.(Ortega y Gasset 1993. 82-83 ) Az értékek rendszerében új elem kerül be, a vitalitás, ami az összes többit háttérbe szorítja. Teszi ezt éppen akkor, amikor az erő és az élet kezdi elhagyni a művészetet. Légiessé válik, elveszti a talajt. Az impresszionizmus maga a lassú köddé válás. A művészettapasztalat megközelítésének leghelyesebb módja Gadamer szerint; a játék, a szimbólum és az ünnep értelmezésén keresztül vezet. Gadamer amikor az új művészet helyzetéről beszél, Ortegához hasonlóan kiemeli, hogy az egységes hagyomány utolsó nagy hulláma a XIX. században volt, és ennek megszakadása a XX. századra tehető. A művészet magától értetődősége megszűnt, és szükségessé vált egy új művészetfogalom, de a változással kapcsolatos kérdések felvetése mindenképpen. Az új művészet nemcsak szembe helyezkedik a múlttal és a hagyománnyal, hanem erőit és ösztönzéseit is abból meríti. A festészetben érhető leginkább tetten a művészeti forradalom, ahol nyilvánvalóan a tárgyvonatkozás teljes megszűnésében teljesedik ki. A kubista és a nonfiguratív festészetet már nem lehet csak átfogó tekintettel nézni, hogy a mély összhang megragadjon bennünket. (Gadamer 1994. 16-19.) Felvetődik a kérdés, hogy miként élhet tovább a művészet, ha már megszűnt a szociológiai funkciója? Először a plasztika és a szobrászat szükségessége szűnik meg, s válnak ezek az alkotások a terek díszévé. Csak a hagyomány táplálja a hozzájuk való ragaszkodást, az elevensége ezeknek a műveknek megszűnik. Nincs valóságos kapcsolat a közönséggel, a társadalomnak nincs rájuk szüksége, nincs belső terük. Ha, a műtárgynak meg is marad az esztétikai funkciója, attól még nem feltétlenül eleven, ha nincs szellemi kapcsolatban az őt körülvevő léttel. Worringer szerint; csak a potenciális, szublimált érzékiség lehelhet lelket a művészetben, nem pedig, a mesterkélt szellemiség, az „expresszionista modorosság”. A művészeti ágak közül az irodalom és a zene a legkevésbé talaját vesztett, mivel a nyelv és a zenei formák klasszikus volta miatt, sosem tudott annyira elszakadni a szociológiai létalapjától, hogy „olvashatatlanná”, csak szöveggé, vagy csak zörejjé váljon. A XX. század eleji avantgárd irodalom ugyan mindent megtett, hogy az irodalmat is emancipálja, de ez szerencsére nem sikerült. A zene is kiheverte az avantgárd törekvéseket, mert a nyelv, és hang harmóniáját nem lehet olyan könnyen átlépni, mint a vizuális művészetekét. A közönség igényeihez könnyen talál ma is utat mind az irodalom, mind a zene a populáris művészet keretei között, míg a képzőművészet e tekintetben is eszköztelennek tűnik. Amikor arról beszélünk, hogy a modern művészet, elsősorban a képzőművészet utópiává vált, nem arról van szó, hogy az ábrázolás témája lett utópikus, hanem a művészet lényegi törekvése vált utópiává. Amikor nincs összhangban az őt körülvevő léttel a művészet, akkor utópiává válik. A modern ember számára vált a művészet eszmévé és utópiává. Átkerült a fiktív dimenziójába, hiába működik a művészeti üzem, és nem is akárhogyan. A művészet kulturális létünkben periferikus lett, legalábbis a képzőművészet. Senki nem tiltakozik, ha egy kiállítás idő előtt bezár, vagy egy galéria többé nem nyit ki. Az irodalom, a színház, a zene, a filmről nem is beszélve, jobb állapotban vannak, mert van rájuk igény. Az emberek értik, szeretik, szórakoztatja őket, nem úgy, mint az absztrakt festészet, amely kellemetlenül idegen, mert nem talál utat a közönséghez, s az sem hozzá. A mai társadalmi léttől elvált festészet önmagára sem talál, ami nem a művészek hibája, de a mai képzőművészetet, minden előkelősége ellenére is légüres tér veszi körül. Baudrillard az esztétika titkos kódjának megszakadását látja a jelenkori művészet görcsössége, tehetetlensége és minimalizmusa mögött. „A kép nem egyéb, mint valaminek a nyoma, ami eltűnt.[…] Képeink olyanok, mint az ikonok: megengedik, hogy továbbra is higgyünk a művészetben, megkerülve a létére vonatkozó kérdést.” (Baudrillard 1997. 20-21)Az egzakt látomások nem pótolják az érzékiség hiányát a művészetben, azét az érzékiségét, amely évszázadokon át az európai festészet 139

meghatározó iránya volt. Mindenki, aki a XX. század elején az ábrázolás dekonstrukcióján és a műalkotás szétzúzásán munkálkodott egy avantgárdhoz tartoztak (dadaisták, futuristák, konstruktivisták, szürrealisták stb.), és valamilyen módon egy kritikai utópia védelmezői voltak. A modern művészet története egy utópia története, amelyben a művészet (és a maga a művész is) forradalmárnak vagy egy forradalom előfutárának tartja magát, vagy éppenhogy a forradalom felett állónak. Akárhogy is, a modern ember számára a művészet már nem illúzió, hanem utópia. Ennek leginkább látható jele, hogy tárgyát demisztifikálta és esztétizálta a mindennapi valóságot. Erre a legjobb példa Duchamp művészete, kiállított tárgyai (Forrás, Palackszárító), ready made-jei a mindennapi élet használati tárgyai, amelyek bizonyos kontextusba helyezve művészetként értelmeződnek, és egyben felteszik azt a jogos kérdést, hogy lehetséges-e még az esztétika? Ezzel átbillentette a művészetet a spekulatív szférába. A futurizmus kalandja a politikai ideológiákkal Vannak olyanok művészeti alkotások, amelyek a reális formai elemekkel ábrázolnak, vagy szolgálnak hétköznapi tartalmakat, de maga a művészi kifejezés egy társadalmi- politikai utópia szolgálatában áll.. Erre a jó példa a szocialista realizmus, amely egy utópiát próbál reálissá varázsolni, általában egészen köznapi eszközökkel. Erre példa az ötvenes években a Szovjetunióból átvett hazai szocialista realizmus, amelynek szobrait helyenként még mindig megcsodálhatjuk köztereinken. A lakótelepek beton építményei nem különben kitartóan és keservesen tanítják meg a keleti blokk városlakóit a társadalmi utópiák keserű következményeire. A sztálini utópiának azonban vannak egészen sajátos és nagyszabású építményei, mint pl. a moszkvai Metró egyik szakaszának állomásai. Az utópiákat általában térben úgy helyezik el, hogy védve legyen a tökéletlen világ hatásaitól. Az irodalmi utópiákat gyakran úti beszámolók keretében adják elő, de hiába az elbeszélés ezekhez vissza már sosem talál az utazó, mert térben elrejtettek. Ha egy létező társadalmat szeretnénk utópikussá átalakítani, nem könnyű olyan helyet találni, amely ezt jól szimbolizálja. Nagy Péter cár Szentpétervárt egy mocsárra építette, aminek az volt a szimbolikus üzenete, hogy „nem begyökerezett”, mint a nyugati kultúra Oroszországban. Sztálin hasonló helyet talált az új kommunista ideológia monumentális megjelenítésének; a föld alá helyezte. A nagy Birodalom szelleme, ami Péter cárt az orosz Róma létrehozására sarkallta, ugyanaz a szellem vezette Sztálint, amikor a birodalom szimbolikus központját Moszkvába helyzete át. Egyes orosz művészek olyan tervekkel rukkoltak elő, amelyek a dolog valószínűtlenségét, és futurisztikusságát kiemelték volna, csak éppen komolyan gondolták abszurd terveiket. Például Malevics ún. „platinákat” kisebb űrhajókat képzelt el, amin az „erditáknak nevezett emberek közlekedtek volna. El Liszickij tervezetei az új Moszkvát hatalmas lábakon állva a régi fölé emelte volna. Hlebnyikov, a költő úgy képzelte, hogy az emberek helyhez kötöttségét kell megszüntetni, mégpedig üvegből készült mozgó lakásokkal, amikkel bármerre közlekedhettek volna.(Groys 1997. 32.) A tervek nem valósultak meg, és nemcsak azért mert a művészek nagy részét elfogták és kivégezték. Sztálin az ő terveiktől előjelét tekintve eltérő, nem lebegő, hanem föld alá vitt várost valósított meg. Boris Groys szavaival élve; „először a sztálini időszak tette lehetővé az égnek a pokolba való átvezetését, illetve a két szféra szintézisének megvalósítását” ( Groys 1997.38.), ami maga a moszkvai földalatti. A sztálini időszak metrója, nem egyszerűen a technika által biztosított praktikus közlekedési lehetőség volt, hanem maga az utópikus város, a kommunista jövő városa. Az első szakaszát 1935-ben nyitották meg, s a megnyitás előtt egy évvel a vezetés bevezette a

140

művészet egységes irányítását. Innentől a szocialista realizmus lett az egyetlen művészeti irányzat, amely még Sztálin halálát is jóval túlélte. A metró presztízsobjektumként épült, pompás palotaszerű építmények voltak, a legdrágább, leghatásosabb anyagokat használták fel az építkezésnél. A mesterséges fények következtében előálló fény-árnyék hatás mind-mind azt a képzetet kelti, hogy egy templomban, szentélyben vagyunk. Egyes állomáscsarnokok közepén kandelábersor húzódik végig, mintha egy sétálóutcában lennénk. A metróról és az építőiről versek, regények, színpadi művek, filmek készültek. A metró mindenütt megjelent és a sztálini kultúra legfontosabb szimbólumává vált. Ugyanakkor állomásai kidolgozása művészi szempontból historizáló és eklektikus volt. Mégis utópikusak, mivel egy soha nem létezett múlt képét rajzolták fel, amely az antik templomokhoz, és a barokk palotákhoz egyaránt hasonlított. A drága anyagok; az arany, ezüst, márvány pompás múltat idéztek, a freskók és a szobrok azonban Sztálin hű embereit, továbbá munkásokat és parasztokat ábrázoltak, és nem görög héroszokat. A sztálini metró talán tudatosan, vagy öntudatlanul az elsüllyedt város, Kityezs legendáját is idézi. A XII. században keletkezett legenda szerint Bolsoj Kityezs elsüllyedt városát csak az igazak láthatják meg, és Krisztus második eljövetelékor válik újra láthatóvá. A város feltételezett helye zarándokhely, ahol az emberek imádkoznak mindazért, amit képvisel; az elveszett igazi hazáért, az emberi boldogságért, az igazság utópikus társadalmáért. A metró, még a moszkvai is, ugyanakkor az állandóan hömpölygő, mozgó embertömeg színtere. Az állandó, szakadatlan mozgás utópiája – ennyiben az orosz futuristák megvalósult álma, igaz, a föld alatt és nem felette. (Groys 1997. 42.) A föld felett és alatt persze nem ugyanaz. A föld feletti szabad mozgás iránya a kozmosz, az ég, a másiké a mélység, a korlátozottság, a sötét. Ezt a sötétet persze mesterséges fények világítják meg, amely szintén nem ellentétes az orosz avantgarde művészek vágyaival. A futuristák a nap kiiktatásában látták a régi rend végleges bukását és az új ember és a gépek tökéletes győzelmét a természet felett, ami a konstruktivizmusból logikusan következni látszik. Krucsonih, Malevics és Matyusin operája a nap legyőzéséről, híven hirdeti ezt a koncepciót 1912-ben. Ha a futurista kiáltványokat tüzetesebben megnézzük, láthatjuk, hogy a kommunista ideológia szinte szervesen következik belőlük, még akkor is, ha a történelem során nem a futuristák miatt tört ki a nagy orosz forradalom. A futurista utópia, mint ideológia voltaképpen előkészített sok mindent Oroszországban, Olaszországban és Németországban egyaránt. Ahogy Kassák megjegyzi, a futurizmus éppen azokban az országokban hódított, amelyeknek múltját sok minden terhelte. (Kassák-Pán 2003. 60.) A futurizmus az avantgárd korai és talán leggyorsabban lefutó irányzata volt. Elsősorban az irodalomban jelentkezett, de a festészetben is megjelent. Ez utóbbi a mozgás és a fény optikai illúziójára helyezte a hangsúlyt. A futurizmus atyja, Filippo Tommaso Marinetti 1909-ben Milánóban fogalmazta meg kiáltványát, amely a futurista mozgalom kezdetét jelentette. A kiáltvány először Franciaországban jelent meg a „Le Figaro” című lapban. Marinetti Franciaországban már elismert volt és számos művész támogatta. ( Többek között barátja Apolinaire, aki a francia futurizmust kívánta megalapítani.) A futurizmus az olasz „futuro” (jövő) kifejezésből származik, s valóban az irányzat követői kivétel nélkül szakítani kívántak a múlttal, beleértve a művészetek múltját is. Az irodalomban ez nem csak az elődök stílusával, modorosságaival, de a művelt nyelvvel való szakításban is megnyilvánult. A futurista versek, szövegek sortördelése, mondatszerkezete különleges, mellékneveket nem szívesen használnak, annál inkább főnévi igeneveket. A versek szabad versek, vagy képversek, kerülik a nagybetűket, és szívesen alkalmaznak különleges jeleket és hangutánzó szavakat. Törekedtek 141

arra, hogy megbotránkoztassák és megdöbbentsék az olvasót, teoretikus buzgalommal kerülték a konvenciókat. Marinetti kiáltványának vezérszavai: veszély, bátorság, vakmerőség, felháborodás, mozgás, gyorsaság, lázas álmatlanság, harc, militarizmus, anarchisták romboló gesztusai, nagyvárosok sokhangú forradalmi tűzvészei. Az olasz futuristák közé tartoztak; Carlo Carra (csak kezdetben), Gino Severini, Giacomo Balla Paolo Buzzi, Libero Altomare, Luciano Folgore és Aldo Palazzeschi, Umberto Boccioni stb. Marinetti futurista politikai pártot is szervezett, de a szervezésnél nem jutott tovább. Marinetti tudatosan agresszív és provokatív előadásokat tartott, a múlt ellenében a jövőt, a rohanást, a harcot és a háborút éltette. „ A patriotizmusnak és a háború szeretetének semmi köze az ideológiához: ezek higiéniai princípiumok! Ki tagadhatja, hogy az ember és a harcos szinonima?” (Kassák-Pán 2003.56) Előadásai következtében a nézőtér gyakran csatatérré változott. 1910-ben Moszkvában és Péterváron is előadás-sorozatot tartott. A háború válságos időszakában az olaszok gyakran úgy érezték: igaza van a futuristáknak. Mussolini elismerte Marinetti tevékenységét, ellentétben több művésszel, akik csak kezdetben szimpatizáltak a mozgalommal. A Marinetti-féle háborús apoteózis logikusan a fasizmussal való lepaktáláshoz vezetett, s mint ilyen a történelem szemétdombján végezte. A futurizmus minden országban más-más hangsúlyt kapott, a társadalom aktuális helyzetétől függően. Oroszországban a futuristák forradalompártiak és kommunisták lettek, mert ezt hozta a politikai helyzet, amivel a futurizmus összeilleszthető volt. Ezzel együtt sem úszták meg a letartóztatást és a kivégzést, csak akik emigráltak. Az orosz futuristák kiáltványát 1912-ben írta Kucsonih, Burljuk, Majakovszkij és Hlebnyikov. A „Pofonütjük a közizlést” címmel. A kiáltvány, egyben versgyűjtemény, jelentősen különbözik az olasz futuristák agresszív, a harcot és a vakmerőséget dicsőítő szavaitól, bár a korabeli orosz kultúrában ugyanolyan kihívóak és felháborítóak voltak, mint kortársaik Nyugaton. Álljon itt egy-két kiragadott részlet a kiáltványból: „A múlt szűk. Az akadémia és Puskin érthetetlen hieroglifák.” „Aki nem felejti el az első szerelmét, nem ismeri fel ez utolsót.” „Mi a felhőkarcolók magaslatából pillantunk le hitványságukra!” „…Irtózattal hárítsuk el homlokunkról a garasos dicsőség Önök által fürdővesszőkből font koszorúját!” (Kassák-Pán 2003. 61.) A kiáltvány inkább tagad, mint követel. Elutasítja a régi irodalmat, a régi szavakat, a kisszerűséget, a józan észt, az előjogokat, és a javakat. A kelet-európai értelmiség tipikus messianisztikus vonásai lelhetők fel benne, s az érzelmes, tagadó szláv lélek, aki előbbre sorolja a heves érzelmeket a harcnál, a nagy széles mozdulatokat, és a költészet új nyelvét a gyakorlati, praktikus ész technikai vívmányainál. 1914-ben „Futuriszti” címmel lapot indítottak, Moszkvában pedig a „Futuristák Kávéháza” lett a központjuk, majd meg alakították a „Művészet Baloldali Frontját”, teljes mértékben elfogadva a forradalom álláspontját. A kommunista diktatúra azonban nem tolerálta a művészek sajátos, bár lojális alapállását, mindenkiben ellenséget látott, a művészi autonómia pedig veszélyeket rejtett magába, ezért elsorvasztása kívánatos volt a rendszer számára. Az orosz futuristák irodalmár-forradalmárok voltak, igazi polgárpukkasztók, akik a társadalom átformálását nem vették komolyan. Nem is tehették, mert eleinte a bolsevikok jól tűrték az orosz futuristák okozta hangzavart, később azonban Sztálin már nem tűrt el a művészetben sem az egyénieskedést. A futurizmus hatása Magyarországon nem volt erőteljes, sőt javarészt visszatetszést keltett (pl. a „Nyugat” című folyóirat írói között), azonban Kassák és köre figyelemmel kísérte a mozgalmat, pár verset lefordítottak, és egy-két festményt közöltek a „Tett” című folyóiratban. Marinetti „Csata” című verse a 15. számban jelent meg, a 16. számot pedig teljes egészében vörös címlappal megjelent meg, amelyben a háborús ellenségek írásait közölték 142

„internacionalista szám” volt, ami a lap sorsát nagyjából meg is pecsételte. Balázs Béla írja a futurizmusról: „Művészetük átmenet nélkül, teljes fegyverben lépett ki teoretikus homlokukból. (Mely különös jele vajon az időknek, hogy e sorrend mostanában így megfordult, hogy az elméletek megelőzik a művészeti irányokat?!) Elméletük, melyet gyakorlott dialektikával fejtettek ki, a következő. A mozdulatlannak látott tárgyak üres absztrakciók. Sem a valóságnak, sem lelkünk állapotának nem felelnek meg. Kívülünk és bennünk csak mozgás van. Minden vonal csak erők iránya, melyeket a festőnek fel kell fedni, széttörvén a mozdulatlannak látszó dolgok ormait. A másik nagy elv pedig, hogy a lélekben egyszerre és együtt jelenlévő dolgokat együtt kell festeni. Nem az fontos, amit látunk, hanem az asszociációk, mert azok a mi igazi belső élményünk. Íme az elmélet nagyon röviden és vázlatosan.” (Balázs Béla 1912.646.) Kassák 1916-ban a „Program” címen cikket írt a lapba, melyben elhatárolódik Marinetti háborús szenvedélyétől. Az 1950-es években Kassák így ír a futurizmusról: „A futurizmus széles gesztusaival, ingerült hanghordozásával jelentős befolyást gyakorolt az izmusokra általában bárha a futuristák művei – nagyon kevés kivételtől eltekintve – nem sorolhatók a modern alkotások első kategóriájába. Azok az indulati kitörések, amelyek olyan lázítóan és sokat igérően harsantak fel manifesztumaikban, műveikben alig jutottak kifejezésre.” (Kassák-Pán 2003. 62) A futurizmus egészében véve sokkal kevesebbet alkotott, mint amennyit követelt, hatalmas átéléssel próbálta felforgatni a világot, miközben nem jutott el a művészet mélyre ható élményéig. Ígért, de nem adott, olyan volt, mint egy nagy ütvefúró, amely lyukat üt a múlt és a régi művészeti értékrend falán, rombol, de nem ad helyette semmit. Összegzés helyett A modern művészet utópikussá válásának útját jól példázza a futurizmus kalandja a politikai ideológiákkal. A művészet kritikai, forradalmi, majd a folyamatos megszakadások által görcsösen előhívott megújulási programjai határozzák meg a XX. század irányzatait. Sikerült előállítani azt a helyzetet, hogy a tárgy dekonstrukciója után a művész, mint szubjektum lerombolására is sor került a neoavantgarde-ban. Minden lehet művészet, ebből következően, semmi sem az, vagy legalábbis erős kétségeink lehetnek a dolog mibenlétével kapcsolatban. Baudrillard írja „Gépies sznobizmus” című művében, hogy, a jeleknek és képeknek ez a fétissé alakítása különbözteti meg Warholt Duchamp-tól és többi előfutárától a művészet modern forradalmában. A tárgy dekonstrukciójára azért volt szükség, hogy a művész pozíciója pontosabban megmutatkozzon. Warhol már nem tartozik egyik avantgárd irányzathoz, és utópiához sem. Végletekig vitte az alkotó tevékenység elfojtását, „gépies sznobizmusa” felment a művészet színlelése alól. Így szabadít meg végül bennünket a művészettől és kritikai utópiájától. „Talán egy nap majd kiderül, hogy a művészet nem volt más, mint zárójel, fajunk egyfajta múló luxusa.” 2 Ezzel a mély pesszimizmussal nehéz mit kezdeni, talán mégis inkább Worringernek van igaza, amikor azt gondolja, hogy a művészet felszívódott a gondolkodásba, átjárta és érzékivé tette azt. „ Nézetem szerint, ez a sokat vitatott szellemi művészet csupán öntudatlan helytartója volt egy eljövendő, művészi jellegű szellemiségnek.” (Worringer 1989. 230-231) Az érzéki gondolkodás, mint a művészet alternatívája már kevésbé nyomasztó jövőkép. Worringer itt a

2

Baudrillard, Jean: Gépies sznobizmus http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/93/warhol.html

143

XX. század eleji avantgárdra gondol, míg Baudrillard, már a neoavantgárd tanulságain túl jutva vonja le pesszimista következtetéseit. A művészetfilozófia és a szociológia nézőpontja az, ami ebben az írásban megjelenik a modern művészet utópikus vonásairól. A művészettörténet természetesen másként látja ezeket a folyamatokat, de bizonyos hasonló gondolati formák mégis felfedezhetők a szempontok különbözősége ellenére is. „A modernizmus „meszesedése” a klasszikus avantgard felfogásból származott át az „underground”-ba, ebbe a „föld alatti” szubkultúrából közkultúrává váló dimenzióba, de az „underground” újsütetű alkotói különböznek elődeiktől abban a hitben, hogy folyamatosan és állandóan oly mértékben idegenültek már el a forrásoktól, hogy azok említése szinte méltatlan. A megoldás, amit felvetnek: utópikus. Közösen felépíteni egy alternatív társadalmat.” (Aknai 2001. 24)

Felhasznált irodalom: Aknai Tamás (2001): Egyetemes művészettörténet 1945-1980, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs Balázs Béla (1912): Futuristák. Nyugat, 1912. 7. szám Baudlaire, Charles (1857): Les fleurs du mal. Paris Baudlaire, Charles (1964): Válogatott művei. (Szerk.: Réz Pál) Európa Kiadó, Budapest Baudrillard, Jean (1987): A tárgyak rendszere. Gondolat Kiadó, Budapest Baudrillard, Jean (1997): A rossz transzparenciája. Balassi Kiadó – BAE TartóshullámIntermedia, Budapest Baumgarten, Alexander Gottlieb (1999): Esztétika. Atlantisz Kiadó, Budapest Debord, Guy (2006): A spektákulum társadalma. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám, Budapest Foucault, Michel (2000.): Eltérő terek. In:Uő: Nyelv a végtelenhez. Latin Betűk, Debrecen Gadamer, Hans-Georg (1994): A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Budapest Groys, Boris (1997): Az utópia természetrajza. Kijárat Kiadó, Budapest Kassák Lajos – Pán Imre (2003): Izmusok. A modern művészeti irányok története. Második kiadás. Napvilág Kiadó, Budapest Lautreamont, de Comte (Isidor Lucien Ducasse) (1981): Maldoror énekei. Európa Kiadó, Budapest [Les chats de Maldoror 1868. Balitout, Questroy et Cie, Paris]

144

Ortega y Gasset, José (1993): Korunk feladata. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest Perneczky Géza (1995): Kapituláció a szabadság előtt, Jelenkor Kiadó, Pécs Rosenkranz, Johann Karl Friedrich (1863): A rút esztétikája. Worringer, Wilhelm (1989): Absztrakció és beleérzés, Gondolat Kiadó, Budapest

Egyéb források: Baudrillard: Gépies sznobizmus http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/93/warhol.html Baudrillard, Jean: A szimulakrum elsőbbsége http://209.85.129.132/search?q=cache:B2zQ_wC0NXwJ:syrena.elte.hu/irodalomtudomany/ba udrillard.doc+baudrillard+a+szimul%C3%A1krum+els%C5%91bbs%C3%A9ge&cd=1&hl=h u&ct=clnk&gl=hu&lr=lang_hu A szerző: Dr. Gáspár Gabriella, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Szociológia Tanszék

145

Utópiák az irodalomban

146

Hartvig Gabriella: Aldous Huxley és a XX. század első felének hazai utópia-irodalma

A nemzetközi befogadástörténet-kutatás, a The Reception of British and Irish Authors in Europe egymás után publikált köteteiben nem csupán a kanonikus angol szerzők nemzeti fordításairól és kiadástörténetéről, hanem többek között Jonathan Swift, H. G. Wells vagy éppen Laurence Sterne műveinek „creative re-writing”-jairól, imitációiról is számot adnak a német, francia, spanyol és más európai országból származó irodalmárok. A recepciótörténet nemzetközi jellege itt válik szembetűnővé: Swift Gulliverjének magyar imitációiról igazán csak a XX-XXI. század hazai utópisztikus regényirodalom ismeretének kontextusában beszélhetünk, ugyanakkor az eredeti mű alapos ismerete, fordítástörténete is nélkülözhetetlen egy ilyesfajta vizsgálathoz. Karinthy Frigyes Swift-szeretetéből, 1914-es Gulliverfordításából, és H. G. Wells iránti rajongásából születtek azok a korai gulliveriádák, amelyek műfajjá magasztosították a XVIII. századi világutazó kései hazai kalandjainak leírásait. A Faremidó és a Capillária mintaként szolgált Karinthy tíz évvel fiatalabb tanítványának, Szathmári Sándornak főműve, a Kazohinia megírásához, olyannyira, hogy utópisztikus művét neki dedikálta. Ebben a dolgozatban arra a kérdésre keresem a választ, vajon milyen mértékben beszélhetünk egy-egy imitáció, kanonikus külföldi mű hazai folytatásának esetében szolgai utánzásról – Szathmárit plágiummal vádolták –, vagy inkább olyan kreatív recepcióról, amely az utópia műfaji behatároltsága miatt szerves hasonlóságot mutat elődjével, forrásával. Szathmári 1935-ben kezdte el írni filozofikus regényét, amely először – mint Keresztury Dezsőnek egy későbbi kiadáshoz írt utószavából megtudhatjuk – csak hat évvel később, 1941-ben jelent meg, akkor is erősen cenzúrázott változatban. Szathmári többször átdolgozta művét, majd megmutatta Karinthynak is, akiről így nyilatkozott: „Karinthy nekem szellemi apám volt, az egyetlen magyar író, akinek az írás nem mesemondás volt, hanem eszköz az elsikkadt, agyonhínározott valóság felszínre búvárkodásához . . . Ő volt az első ember, aki Kazohiniát teljesen átértette. Mialatt beszélt, az volt az érzésem, hogy én magam beszélek, szavai legbelsőbb agysejtjeimből hangzanak. Soha senkivel nem volt annyira tökéletes szellemi kapcsolatom, mint vele” (Keresztury, 1972, 385. o.). Karinthy legendás

147

véleménye a műről az volt, hogy „összes művét odaadta volna, ha övé lehetne a Kazohinia” (384. o.). Az első kiadásból kimaradt, cenzúrázott részek már bekerülnek a második, 1946-os kiadásba, sőt, egy újabb fejezettel is bővül a regény, majd a harmadik, 1957-es kiadás újabb módosításokat tartalmaz, végül ez szolgál a negyedik, 1972-es kiadás (amelyhez Keresztury Dezső készített utószót) alapjául. Mint az újabb és újabb kiadások is bizonyítják, az első kiadást hatalmas siker követte. A kritikusok a mű lehetséges irodalmi forrásait kezdték keresni, s hamarosan rá is találtak Aldous Huxley hasonlóan utópisztikus regényére, a Szép új világ-ra. Szathmári a következő szavakkal válaszolt a plágium-vádra: Tekintve, hogy Kazohiniát a Szép új világ megjelenése előtt két évvel írtam, nem is tudtam tökéletesebben utánozni. De az tény, hogy szerencsére született két évvel előbb, mert valóban annyi hasonlóság van köztük, hogy ha a Szép új világot előbb olvastam volna, sohasem mertem volna megírni Kazohiniát. Érdemes egy kicsit eme önigazoló mondatok igazságtartalmát megvizsgálni, mielőtt a két művet az esetleges hasonlóságok szempontjából összevetjük.

„A szegény csepűrágó dala” Huxley egy vagy két évvel korábban kezdte el írni és 1932-ben adta ki híres utópiáját, a Szép új világ-ot, melynek első változata 1931 augusztusában készült el. Ezt a változatot többször is átdolgozta, míg 1932-ben többek között a Chatto and Windus kiadásában jelent meg. Magyarra először Szinnai Tivadar fordította, 1934-ben. Lehet, hogy erről a fordításról Szathmárinak nem volt tudomása, mindenesetre nemhogy angolul, de magyarul is elérhető volt a Szép új világ a Kazohinia megírása idején, 1935-ben. De hasonló forrásnak bizonyulhatott Szathmári számára H. G. Wells 1921-es Men Like God című fantasztikus regénye is, amelyet úgyszintén lefordítottak a Kazohinia kiadásának idejére: 1925-ben jelent meg a mű magyarul Karinthy Emília fordításában (Emberistenek, 1925).

148

Keresztury Dezső a befogadástörténet érdekes jelenségére hívja fel a figyelmet, amikor azt írja: a Kazohinia és a Szép új világ közötti hasonlóságot „nyilván az a szellemi törvényszerűség magyarázza, hogy azonos történelmi pillanatban és körülmények között az európai művelődés különböző területein egymástól függetlenül is lényegükben igen rokon jelenségek lépnek fel” (Keresztury, 1972, 386. o.). Az apológiához azért tegyük hozzá, hogy az „azonos történelmi pillanat” Szathmári esetében feltétlenül kiegészült egy igen tájékozott és olvasott ember műveltségével, aki a második kiadáshoz illesztett utószóban, „A szegény csepűrágó dalá”-ban több forrást is felsorol és ugyanezt teszi a Magyar Út elnevezésű protestáns folyóirat 1941.28-as számában, ahol „Mit akartam mondani Kazohiniával?” címmel hosszabb tanulmányt jelentet meg. Szathmári még egy plágiumvádba került majd’ tíz évvel műve második kiadása után. Ezúttal ifjúkori jóbarátja és kollégiumi szobatársa indított ellene pert 1958-ban, azzal vádolva a szerzőt, hogy művének egy részét ő maga írta. Annyi igaz a történetből, hogy a kézirat elkészülte után Szathmári valóban kérte Tamkó-Sirató Károly segítségét műve kiadatásához. Az 1946-os, második kiadás utószavában, „A szegény csepűrágó dalá”-ban Szathmári köszönetét fejezi ki Tamkó-Siratónak e szavakkal: „Záradékul nem mulaszthatom el megemlékezni Sirató Károlyról, aki még kéziratban, az első kiadás előtt olvasta könyvemet. Sok hasznos tanácsát valósítottam meg, a könyvet átrendeztem és több mondat az ő elgondolásából született” (Szathmári, 1946, 345-46. o.). Plágiumnak tekinthetjük-e ennek alapján a Kazohiniát? A bíróság legalábbis felmentette Szathmárit. De nézzük tovább Keresztury Dezső gondolatmenetét, aki a vádaskodó kritikusokat a mű félreértésével vádolja utószavában: „A legártalmasabb belemagyarázás szerint a szerző borzalmas falanszterként festette le a hinek társadalmát, hogy a mű azt mutassa meg: íme, óvakodjatok a kollektív civilizációtól, mert megélhetetlen, borzalmas. Az igazság éppen ezzel ellenkező. A regény körül támadt félreértések onnan származtak, hogy a magyarázók egyértelműen társadalmi szatírának fogták fel. Pedig legfőbb műfaji érdekessége az, hogy két, alapjában rokon, általában azonban külön úton járó műfajt házasított újra – s elődeinél határozottabb ellenpontozással – egybe: az utópiát és a szatírát. Mintha Morus Tamás nyújtana kezet benne Swiftnek. Kazohinia tudniillik nem a falanszter karikatúrája, hanem annak a tökéletes életnek megálmodott képe, amelyet Szathmári egy egészségesen fejlődő emberiség

149

elé eszményül állítana. A behin telep látomása pedig, amelynél keserűbb szatírát kevesen írtak az emberi élet visszásságairól, arra szolgál, hogy még jobban kiemelje a tökéletes hinek életének szépségét és igazságát” (Keresztury, 1972, 386-87. o.). Olvasva e sorokat, a XXI. század olvasója – mégha tévesen is – nem tud eltekinteni a második világháború utáni évek irodalomkritikájának ideológiai rezsimjétől, a hivatalos értelmezésektől, melynek keretében Keresztury szavai érthetővé válnak: negatív utópia megjelenését nem támogathatta a szocialista irodalomkritika. Hasonló okból értelmezte Lutter Tibor 1954-es monográfiájában a Gulliver utazásait szatírának, de optimista szatírának, különösen a sokat vitatott utolsó részt, ahol Gulliver a nyihahák országába utazik: „De a nyihahák nemcsak az igazmondás kérdésében, hanem minden berendezkedésükben az ész diktátumát követik: az életnek egyéb posztulátumát sem ismerik, mint hogy az ész mindenekelőtt. . . . Ha Gulliver negyedik részének ezeket a mozzanatait domborítjuk ki, nyilvánvaló, hogy Swift magatartása itt sem pesszimista mizantrópia, hanem az uralkodó osztály aljasságával szemben érzett mérhetetlen harag. . . . Nyilvánvaló, hogy a nyihahák országában élére állított szatirikus kontraszt nem az Ember, hanem az emberi társadalom fonák viszonyai ellen irányul, s ezekben Swift kemény igazmondással mutatja ki az uralkodó osztály kizárólagos felelősségét” (Lutter, 1954. 98., 100. o.). Lutter és – látszatra legalábbis – Keresztury értelmezésében egyaránt osztályharcos propagandaművé változik Szathmári utópiája. De térjünk vissza „A szegény csepűrágó dalá”-hoz, az 1946-os kiadás utószavához. Szathmári e korai, saját értelmezése gyökeres ellentétben áll Keresztury későbbi értelmezésével. Szatírájának értelmét a nagy gazdasági válság idején megnyilvánuló „általános közéleti válság” ábrázolásában látja: A társadalomtudományban is kitör a válság. Wells meghasonlik a szocializmussal, Shaw pedig mint legfiatalabb, mindennel. Kételyek merülnek fel abban az irányban, hogy mi a társadalom célja. . . . Mindezek a nagy kilengések – úgy tűnik fel – már nyugalomba kezdenek indulni. A téboly tetején, a fasizmuson lassan túljutunk, az atomenergiát – ha egyelőre szörnyű formában is – sikerült igába fogni és megszűnt misztikumnak lenni. Jean Cocteau nem ír már dadaista komédiát az Eiffel torony násznépéről, nem valljuk, hogy a társadalom célja az egyén halála és szenvedése, a

150

különböző pénzügypolitikai elméletek is lassan átadják helyüket a termelés és elosztás gyakorlati feladatainak. Ezzel persze az emberiség nem gyógyult meg. Nem remélhető ugyanis, hogy az emberi kultúra mintegy tizenötezeréves meddő messiásvárása után éppen most jöjjön meg a teljes és végleges megváltás. Az emberiség alapjában véve beteg és semmi remény rá, hogy tizennégy tragikus szín után a tizenötödik csupa méz legyen. (Szathmári, 1972. 334-35. o.) Szathmári szavai összecsengenek Gulliver levelével, amelyet unokatestvéréhez, Sympson kapitányhoz címez a Gulliver utazásai legelején: ….immár hat hónapja olvashatja mindenki intelmeimet, de még sohasem hallottam, hogy könyvem csak egyetlen egyszer is azt a hatást váltotta volna ki, melynek reményében az egészet írtam. . . . Azt hiszem, mindenki belátja, hogy hét hónap bőven elegendő idő lett volna arra, hogy a jehuk kigyógyuljanak őrültségeikből és jóvátegyék bűneiket ha a becsületre és értelemre való hajlandóságnak legalább kezdeti csírái feltalálhatók volnának bennük . . . (Swift, 1954. 17. o.). A hinek falanszter-világa, a kollektív civilizáció Keresztury által eszményinek értelmezett lefestése azokhoz az interpretációkhoz sorolható, amelyek szerint a Nyihahák országa a Gulliverben – a lovaké, akik soha nem hazudnak, csak a jóságot és értelmet ismerik – szintén eszményi és követendő példa. A lovak országának a hinek világával való párhuzamba állítása az utópisztikus irodalmi hagyományban olyan konvencionális keretet állít fel, amelyben az ideális társadalom eszményképként mutat példát az emberiség számára. Ugyanakkor mindkét mű kifejezi ennek az ideális társadalomnak az elérhetetlenségét is: a Kazohiniában a behinek, a Gulliverben pedig a jehuk világa azonosul az emberi nem egyes tulajdonságaival, és már a bevezetőben is kiderül mindkét regényben, hogy semmi remény arra, hogy az emberiség tanuljon saját hibáiból. Ráadásul az ideális társadalom értékeinek bemutatása is ironikus kontextusban történik, hiszen Gulliver mindkét esetben a korlátolt, „unreliable” narrátor szerepében meséli el kalandjait: igazmondása, morális értékrendje mindjárt a regények elején megkérdőjeleződik. A Szép új világ jövőbeni angol társadalma hasonló egyéneket ábrázol,

151

mint a hinek: szintén valódi érzelmek nélküli, kizárólag a ráció világában élő, promiszkuus egyéneknek a gazdasági fejlődés szempontjából tökéletesen működő, elképzelhetetlen technikai fejlettségű társadalmát. A történet főhősei azonban minden esetben – Huxley hőse, Bernard, de Swift és Szathmári Gulliverje is – elutasítják a hideg és józan értelem világát, a valódi, monogám szerelem helyett a szexuális vágyak puszta kiélését és a fajfenntartás racionális szabályozását.

Kazohinia: a Szép új világ kommentárja? Ha Huxley regényét összevetjük a Kazohiniával, könnyen találhatunk hasonló elemeket a történetvezetésben, az utópisztikus ábrázolásban, vagy a jellemekben. Ilyen példa a gyerekek kondicionálása bevésés útján: a Szép új világban a Tanítógépek a Beidegzőteremben vég nélkül duruzsolják a gyerekek fülébe a megtanulandó elveket a hipnopedagógia segítségével: „Ezek a szuggesztiók belerágódnak a gyerek lelkébe … Végül a gyerek egész lelke nem lesz egyéb, mint ezeknek a szuggesztióknak az összessége. És a gyerek lelkéből lesz a felnőtt lelke. Amit most belecsöppentünk, azt hordozza magában egész életén át.” (Huxley, 1934. 30. o.) A behinek társadalmában szintén korai kondicionálással tanítják a gyerekeket: „A gyermekeket külön satnyító intézetbe utalják, hol a legfantasztikusabb koholmányokat ismételgetik előtte mindaddig, míg ép, természetes érzéke megzavarodik, mindent hamis színben lát, és mikor természet adta ítélőképességét teljesen elvesztette, azt mondják róla: skoro behin” (Szathmári, 1972. 235. o.). Jelentős és beszédes különbség azonban, hogy az olvasó logikusan az Újvilág fejlett világával azonosítja a hinek társadalmát, itt azonban a behinek nevelésében van jelen a kondicionálás, a hinek autonóm és szabadon cselekvő lények. A csapból megnyitásra kiáramló parfümillat is megjelenik mindkét regényben: „Aztán egy csapot nyitott ki, melyből valami üdítő, ózondús erdei illat áradt.” (Szathmári, 1972. 167. o.) A Rezervátumba érkezve Bernardnak eszébe jut, hogy „indulás előtt otthon a fürdőszobában nyitvafelejtette a kölnivízcsapot.” (Huxley, 1934. 180. o.) A rezervátumban a lázadás leverésére például szómagázt használ a rendőrség Huxley regényében, csakúgy, ahogy a hinek végső soron elgázosítják, megölik a lázadó behineket: „De az igazi borzalom csak most következett. A hinek gázt cseréltek, és rám is új gázmaszkot adtak, aztán az új gázzal öntötték végig a tömeget. Rémülten vettem észre, hogy a földön heverők melle megszűnik emelkedni és 152

süllyedni. Kiáltani akartam, de a gázmaszk nem engedte. . . . A felhő már oly sűrű volt, hogy eleinte semmit sem láttam. Percekbe telt, míg némileg kitisztult. Szívet tépő látvány tárult szemem elé: két, földbe szúrt póznán a kör és négyszög csillogott, körötte ezerkétszáz mozdulatlan hulla borította a földet” (Szathmári, 1972. 354-55. o.). A Szép új világban John a Park Lane Kórházban uszítja a dolgozókat, hogy ne vegyék be a szóma-kapszulákat, amely kábítószer-szerű örömérzetet ad. A Delták megtámadják mérgükben, amiért aznapi munkájuk jutalmától a Vadember megfosztja őket: „A rendőrök félretolták az útból [Bernardot] és munkához láttak. Hárman hosszú permetezőt csatoltak le a vállukról és vastag szómafelhőt fecskendeztek belőle a verekedők fölé. . . . A következő három rendőr vizipisztolyból gyorsanható kábító folyadékot lövöldözött a tömegbe. Végül három rendőr belevetette magát az embergombolyagba és módszeresen, szép sorjában, egyenként lefogta azokat, akiken már mutatkozott a kábítószer hatása, úgyhogy már könnyű és veszélytelen volt elráncigálni őket a csatatérről” (Huxley, 1934. 180. o.). Lenina és Bernard kapcsolata nagyon hasonlít Gulliver és Zolema kapcsolatára, ahol Gulliver szintén érzelmeket, igazi szerelmet szeretne kicsalni a fejlettebb társadalom érzések nélküli, csak a testiségre koncentráló, vonzó fiatal hölgyéből: „Még tegnap megtévesztett tökéletes emberi alakja, sőt szépsége, míg most egy mozgó automatának kezdtem látni. Megértettem, hogy csak emberi testekkel van dolgom, amikben azonban szikrája sincs az embernek” (Szathmári, 1972. 164. o.). Bernard ugyanerre a gondolatra jut Leninával kapcsolatban: „Lenina diadalmasan mosolygott. Egy darab hús. Maga sem tekinti magát egyébnek. Nem akar több lenni” (Huxley, 1934. 86. o.). Az egyik legmarkánsabb párhuzam a két regényben a beszélő nevek használata. A Szép új világ szereplői jól ismert nevekből származnak: Henry Ford az autók sorozatgyártásának feltalálója, őtőle származik az Új Világ időszámítása – időnként Freud-nak is hívják –, de Bernard Marx, Lenina, Popé, dr. Wells, vagy Mustapha Mond is beszédes nevek. A Kazohiniában ugyanígy történelmi, irodalmi, vagy filozófiai személyek után vannak a szereplők elnevezve: Zolter Voltaire-ről (lehet, hogy Voltaire a mintája a Z-vel kezdődő neveknek, ti. a napkeleti bölcs, Zadig, Voltaire egyik emblematikus figurája, magyarul már 1928-ban megjelent – de lehet, hogy Ludoviko Zamenhof miatt vannak a Z-betűs nevek, Szathmári ugyanis elismert hírű nemzetközi eszperantista volt), Zift például Swiftről, Zantim Immanuel Kantról, Zum talán Hume lenne, Zadács pedig Madách Imre, és Zatamon esetleg Salamon. A hasonlóságoknak lehetnek azonban műfajtörténeti okai is, hiszen mindkét mű azonos korban íródott, és a

153

disztópia műfajába tartozik. A hasonlóságok mellett mégis jelentős különbség az Újvilág és a hinek társadalma között, hogy az Újvilágban az emberek drogon, szómakapszulákon élnek, és a boldogságot ez a bódult állapot jelenti számukra, míg a hineknél ismeretlen a boldogság fogalma, érzelmek nélküli, racionális lények. Míg a Szép új világ narrátora „mindentudó elbeszélő”, egy külső szempont képviselője, addig a Kazohinia történetmesélő Gulliverje benne áll a történetben, ugyanolyan esendő lény, mint az olvasó, ezért a látottakról szubjektív véleményt alkot, amely adott esetben – bár ez a regényből direkt módon nem derül ki – eltér a szerzői állásponttól. Gyurkovics Tamás – a magyar utópiákról és gulliveriádákról szólva –, a műfaji kérdéseket vizsgálva állapítja meg, hogy a Kazohinia relatív utópia, mivel „az első olvasásra elidegenedettségével, lélektelenségével emlékezetessé (és valljuk meg, taszítóvá) váló hin rend a posteriori, a behinek megismerésének keserű tapasztalatával, és az ún. keresztény civilizáció fölvillantásával egyszeriben átértékelődik, és mégiscsak egy eszményi, de legalább eszményibb világ fényében fürdik” („Bevezetés”). Egy másik fogalom, amelyet bevezet, a Gulliver-trauma: a narrátor, a főhős felismerése, hogy ő maga az alacsonyabb, megvetett rendhez, fajhoz tartozik, és a felsőbbrendű lények ezzel azonosítják, vagy ő maga ismer magára. Ennek prototípusa az a jelenet, amikor Gulliver a Yahoo-lányban önmagára, a saját fajtájára ismer rá, vagy amikor Zatamon megállapítja, hogy Gulliver is behin lény: „És sohasem fogjátok magatokat meglátni – folytatta változatlan tónusban –, mint ahogy Liliputban is hiába utaztál. Behin fajtád csak a gyermekeket szórakoztatja a mulatságos „egzotikummal”. Itt is hiába utaztál. Értelmetek nincs. Atavisztikus, átmeneti fajta vagytok, melynek előbb ki kell küszöbölnie magát a létező világból, hogy a kazo kialakítsa a harmonikus formát” (Szathmári, 1972. 366. o.). Gulliver maga is ráismer behin voltára, amikor megállapítja: „Irtózat fogott el arra a gondolatra, hogy nekem éppúgy két lábam és két kezem van, mint ezeknek” (Szathmári, 1972. 341. o.). A behintelep – melynek 1200 tagját a hinek elgázosítják – megfeleltethető a vademberek rezervátumának, ahonnét John származik a Szép új világban. Gyurkovics azonban lát műfaji különbséget a két mű között: A két regény műfaja ugyanis eltérő: míg a Szép új világ egyértelműen antiutópia, hiszen a Vadember sem a „tökéletes társadalommal”, sem a rezervátummal nem tud már azonosulni, tragédiája szavakká formálja az addig csak a sorok között olvasható,

154

írói ellenérzést a regényben vázolt Világközösség rendjével szemben. A Kazohinia azonban a behintelep leírásakor egyértelműen szatíra, míg a hinek társadalmáról szóló részben utópia, ha tetszik relatív utópia, avval a negatív felhanggal kiegészítve, hogy Szathmári a „mégis-tisztelt” hin életformát csak egy génmutáció árán látja megvalósíthatónak, azaz a „jelenlegi” emberiséggel nem. (Gyurkovics, „Bevezetés”). A behinség hasonló génmanipuláció, egy „lappangó gén jelenlétének” eredménye, csakúgy, mint a Szép új világban az alfa-, béta-, gamma-egyedek létrehozásának processzusa klónozással, ugyancsak génmanipulációval, vagy Karinthy Frigyes Faremidójában az ember azonosítása a doszire nevű betegséggel, amely megtámadta a földet (Karinthy, 1972). Zatamon el is magyarázza Gullivernek a hinek fajtisztítási módszerét: „Most már megértheted, mért különítjük el a behineket, és mért zárjuk ki őket a velünk való párosodásból. A beteg faj állandó kiszűrésétől reméljük, hogy ez a káros lappangó gén néhány évszázad múlva teljesen eltűnik” (Szathmári, 1972. 362. o.). A Faremidóban is abban bízik Midore, hogy az emberi faj, a doszirék, egy idő múlva önmaguktól is kipusztulnak a Földről: „A piciny lény tökéletlen agyában gyógyíthatatlan szervi hiba van: gyógyíthatatlan szervi betegség. Ez a fajta nem élhet meg, el kell pusztulnia, halálos, szervi betegségben szenved, mely előbb-utóbb véget vet az egész fajtának” (Karinthy, 1972. 51-52. o.). Ugyanakkor sem Gyurkoviccsal, sem Kereszturyval nem lehet egyetérteni – legalábbis a mai olvasó nem tud egyetérteni – akkor, amikor pozitívnak és majdan elérendő, utópisztikus állapotnak állítják be a hinek világát. A regény utolsó fejezeteinek sorait olvasva az válik inkább valószínűvé, hogy Gulliver előtt vagy a – John végéhez hasonló – öngyilkosság áll, vagy a menekülés: végül sikerül elmenekülnie és – az „imaginary voyage”, a képzelt utazás műfaji szabályainak megfelelően – visszatérnie szeretett hazájába, Angliába, miután a Terrible cirkáló felszedi csónakjából: „Soha ilyen kilátástalan zsákutcában nem voltam. A reménytelenség tudata lassan felháborodásomat is elnyomta, és elérkeztem ahhoz a látszólagos nyugalomhoz, mikor az ember már higgadt ésszel mérlegeli az öngyilkosságot. Pedig számomra harmadik megoldás is nyílhatott volna, ami mindent jóra fordíthat: ha el tudok menekülni erről az elátkozott szigetről, és visszajuthatok hazámba. Börtönlakó nem csüng olyan vággyal a rácson beszűrődő vékony sugáron, ahogy én vetettem rá magam a visszatérés reményére” (Szathmári, 1972. 367. o.). Gyurkovics rámutat arra a finom iróniára, amellyel a szerző saját, megbízhatatlan narrátorát kezeli, és finom iróniával mutatja be például, hogyan vakítja el Gullivert a szikla mögött lebukó nap fénye, 155

amikor éppen elszökik a hinek országából. A hinek világa a „mégis-vágyott” utópia világává válik: „Ez a mozzanat pedig igazat ad ugyan az irodalmi fogalmakat magyarázó szótáraknak az utópiák jövőidejűségét illetően, ám nem tudja tompítani az elbeszélő felett uralkodó Szathmári ujjongását a hinek rendjéért – legalábbis a behinek, és a nyugati civilizáció csődjével szemben” („Bevezetés”). Gyurkovics eme véleményét a regénynek egyetlen sora sem támasztja alá, sőt, ilyen sorokat olvashatunk, mint: „Nekem pedig nagy kő esett le szívemről, hogy e borzalmas szigetet, hol a szív, szeretet, szépség ismeretlen fogalom, és ahol a vigasztalan élet sivár börtöne oly sok szenvedést okozott, végre messze hagytam magam mögött” (Szathmári, 1972. 373. o.). Szathmári ironikusan kezeli saját narrátorát, és a regény végén a Terrible cirkáló fedélzetére kerülve Gulliver és társai ugyanolyan esztelen módon lelkesednek egy idegen ügyért, amelyért készek bármikor életüket is áldozni, mint a behinek. Érdekes ugyanakkor, hogy „A szegény csepűrágó dalá”-ban valóban találunk optimista, ha tetszik, utópisztikus felhangokat: „Kazohinia tehát egyáltalán nem pesszimista könyv, mert a kazo – ha nem is érjük el, de – megmutatja, hogy a gyötrelmekből menekülő élet számára nem a lemondás és halál az egyetlen kiút, hanem menekülhet önmaga felé is, tehát az életbe. Nem tehetek róla, nekem rokonszenves is a bölcs hinek élete. Gulliver borzadásait szándékosan festettem olyan eszközökkel, hogy az európai kultúrlény vele érezzen, összeforrjon honvágyával, hogy aztán a behineknél kapott hidegzuhany annál inkább annak felismerésére vezesse, hogy önmagában van alkati hiba, a kazo pedig nem börtön, hanem védő és jó menedék” (Szathmári, 1946. 345.o.). Szathmári ezzel az interpretációval akaratlanul is arra a swifti paradoxonra hívja föl a figyelmet, amit az irodalomkritika később a „soft” és a „hard school” eltérő Gulliver-olvasatának nevezett. A „soft school” kritikusai – először a Swiftkutatásban – az 1940-es években, pont „A szegény csepűrágó dala” írásának idején, komikus regényként kezdik el értelmezni Swift művét, amelyben a szerző jószándékú, kedves elnézéssel kezeli főhősét, és alapjában hisz az emberiség jobb jövőjében. 1 A „hard school” követői azonban a Gulliverben Swift végső leszámolását látják az emberiséggel – Lemuel Gulliver levele a kiadóhoz a regény bevezetésében ékesen bizonyítja a nagy utazó csalódottságát: „Ezek után mindjárt keserű szemrehányást kell tennem magamnak gyenge ítélőképességem miatt, mivel csakis ennek köszönhetem, hogy az Ön (és mások) állandó 1

Lásd John F. Ross (1941): The Final Comedy of Lemuel Gulliver, idézi James L. Clifford (1974): Gulliver’s Fourth Voyage. “Hard” and “Soft” Schools of Interpretation. In: Champion, L. S. (szerk.): Quick Springs of Sense. University of Georgia Press, Athens. 33-49 (35. o.).

156

unszolásának és hamis érvelésének engedve, ugyanakkor legszentebb meggyőződésem ellenére odáig jutottam, hogy kinyomattam utazásaim történetét” (Swift, 1954, 16. o.). Ha összevetjük e szavakat Szathmári második kiadásához írt előszavával, láthatjuk, hogy a végső pesszimizmust tűnik választani: „Azt ugyanis már az első kiadás előtt sejtettem, hogy az olvasók többsége, ha meg is érti a szatírát, az első résszel nem tud mit kezdeni és legalább is nem azt fogja tanulni belőle, amit mondani akartam. Ezért írtam az említett részeket. Így világosabb. Őszintén megvallva, így sem remélem, hogy az alapeszme, mint merőben szokatlan gondolat, könnyen talajra lel” (Szathmári, 1946, 6. o.). Szathmári utópistaszocialista álláspontja paradox módon pont azt a „kulturális szükségletet” próbálja eliminálni a „kazo”, a tiszta racionalitás és szükségszerűség ideáljának hangoztatásával, ami a Szép új világban a legfőbb kinccsé válik: John világnézete Shakespeare műveinek olvasása folyamán nyeri el értékrendjét, amihez a Vadember az Újvilágban is ragaszkodik, és végső soron ennek az értékrendnek az összeférhetetlensége kergeti öngyilkosságba és mutat rá arra, mi történik egy kultúra nélküli társadalomban. Habár világos, hogy más kultúrafogalomban gondolkodik (inkább a civilizáció fejlődését értve alatta), Szathmári ugyanakkor így értelmezi művének mondandóját a „Mit akartam mondani Kazohiniával” című, az első kiadás után megjelent cikkében: „A kultúra – mint mondtam – mindig annyi energiát fog elvonni a létszükségletektől, hogy a civilizáció áldásait megsemmisítse és az ember nyomorban és szenvedésben éljen. A huszadik század emberének nagyobb kényelmét nagyobb gyötrelmekkel kellett ellensúlyozni, hogy a szükséges szenvedésmennyiség létrejöjjön. A kultúrboldogsághoz” (Szathmári, 1941. 3. o.). Szathmári gulliveriádája hűen követi azt a narratív konvenciót, amelyben a szerző lényegében reflektál saját hősére, amikor időnként ironikus kontextusban mutatja be, és Gulliver szavahihetősége megkérdőjeleződik. Ami relativizálja a regénybeli anti-utópisztikus világot, a hinek társadalmát, az a szerző regényen kívüli többszöri megnyilatkozása, például „A szegény csepűrágó dala”, ahol a kazo-t, a hinek racionális gondolkodását eszményi példaként állítja elénk: nem véletlen, hogy Keresztury a regényhez írt utószavában a második kiadásról szólva jegyzi meg, hogy „sokkal teljesebb volt az elsőnél: tartalmazta a fasizmus idején kicenzúrázott részeket, újabbakkal bővítette a kalandokat s egy, a mű filozófiai értelmét – sajnos, elég szerencsétlenül – magyarázó utószóval is bővült.” (Keresztury, 1972. 386. o.)

157

Összefoglalva: Szathmári Sándor Kazohiniája a két századdal korábban élt anglo-ír szerző, Jonathan Swift főművének olyan múlt századi kreatív imitációja, amelyben több korabeli mű és műfaj hatása is érvényesül. Így válik az angol kora modern „elképzelt utazás” a XX. században a magyar regényirodalom jelentős filozófiai regényévé, társadalomszatírájává és egyben futurisztikus disztópiává. A Szép új világgal mutatott, sokszor meglepően szoros hasonlóságok mindössze annyit bizonyítanak – akár ismerte Szathmári Huxley regényét, akár nem –, hogy az utópia műfaja és annak változatai, a disztópia vagy a relatív utópia a kora XX. század technikai fejlődése és a korai szocializmus olyan kézenfekvő tematikus elemeket kínált e műfajnak, amelyek – H. G. Wells vagy Karinthy regényeit is ideszámítva – jó alkalmat adtak az utópia és a tudományos fikció műfaji változatainak a nemzeti irodalmakban való megteremtésére.

Irodalomjegyzék: Gyurkovics Tamás: „Bevezetés, avagy, rövid bédekkel seholsincs-országba.” 18 May, 2006. Web. 30 Nov 2009 < http://scifi.elte.hu/cikk.phtml?cim=bedekker.html>. Huxley, A. ([1934]): Szép új világ. Ford. Szinnai Tivadar. Pantheon, Budapest. Karinthy Frigyes (1972): Utazás Faremidóba. Capillária. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 383-389. Keresztury Dezső (1972): Utószó a Kazohiniához. In: Szathmári S.: Kazohinia. Magvető, Budapest. Lutter Tibor (1954): Swift. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest. Swift, Jonathan (1954): Gulliver utazásai. Ford. Szentkuthy Miklós. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, Bratislava.

158

Szathmári Sándor (1941): Mit akartam mondani Kazohiniával?, Magyar út, 21. 28. sz. 3. Szathmári Sándor (1946): A szegény csepűrágó dala. In: Gulliver utazása Kazohiniában. Bolyai Akadémia, Budapest. 329-346. Szathmári Sándor (1972): Kazohinia. Magvető, Budapest.

A szerző: Hartvig Gabriella PhD., egyetemi docens, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar , Anglisztika Intézet

159

Tiringer Aranka: „Sliding in Time…” Utopia in writings by Frigyes Karinthy

The life blood of writings by Frigyes Karinthy is the fantastic and utopia. In his writings philosophical-utopian ideas get along with a humorous-satiric approach. He was fascinated both by historic past and future of the human race and by scientific discoveries, technical achievements and intellectual tendencies of his own era. In his writings he often wandered to the past and the future, below the ground and the sea, or to far-away stars. He could easily put himself into past periods or the imaginary future and by twisting these again and again he could set them against his own present. „Sliding in time, as the future is becoming clearer and clearer, the past is becoming clearer and clearer as well – one who can see the future far ahead can also see to the past far back…” (Karinthy, 1994c) Several data can prove that he was attracted to the fantastic not only in his adulthood. According to family members’ memories „Frici as a young child was in the centre of attention. Sitting on a bench in the garden he created fantastic tales for the large audience. At the age of 11 (…) a serial novel by him was published in a child magazine.” (Szalay, 1987c, 116) It is known that he wrote two novels in his childhood: one of them is Voyage To Mercury, the other is Honeymoon Voyage Through the Centre Of the Earth. Both of them are based on an imaginary, fantastic voyage, and they are strongly influenced by Jules Verne, parodied by Karinthy in That’s How You Write later on 1. His two diaries that have remained since his childhood (Karinthy, 1987a) can also prove that at the age of 12-13 Karinthy fantasized about the future, voyages, adventures and that he was really sensitive to the remarkable events, wartime actions and heroes of his own time. As an adult he was interested in everything beyond empirical reality. Although he was not religious practically, moreover he was rather skeptic, he was genuinely interested in 1

A Journey To the Center Of the World by Verne was published in 1864, and his novel From the Earth To the Moon in 1865. Karinthy was born in 1887, thus it is likely that he could read these novels.

160

transcendence, death and the other world, in addition to the scientific achievements and philosophic tendencies of real life. His attitude towards the world was original and individual, and he tried to find the answer to the important questions all of his life like an eternal seeker (adolescent?). According to the characterization by Gyula Juhász: „Karinthy was Freudian, but he was also Descartian, Spinozian, Kantian and Karinthian at the same time.” 2 He was fascinated by the technical novelties of his era: he was one of the first people travelling by air, he tried a Zeppelin airship, he was interested in motion pictures, photography, microscopes, telescopes, x-raying, automobiles, sheep-shearing scissors and he dreamed of the prototype of television beforehand… Two peculiar worlds: Faremido and Capillaria In addition to his numerous short stories, poems, plays, satires and writings in other genres he wrote five novels – four with an utopian subject. 3 The first of these is Voyage To Faremido published in 1916. Admittedly Gulliver-stories by Swift served as a model for the novel as if it were a continuation of these, since the subtitle of it was Gulliver’s Fifth Voyage. Miraculously Gulliver – due to an accident – reaches a far-away star (Faremido) populated by machinery creatures (szolaszis – solasis). They communicate with musical notes (that is why the country is named: fa-re-mi-do), their world is perfect: they do not know suffering, death or pain and there is no difference between their thoughts and emotions. Creating szolaszis Karinthy eliminates every single phenomenon (mortal body, soul, brain, emotions, passion) that can make humans vulnerable. The short novel itself represents a parallel structure of space and time: the Earth suffering from the hell of the Firts World War can be seen from Faremido. Sinking ships, dying people, ruining world – and from these one can feel Karinthy’s disappointment with the mankind, science and development. „People had got to the point that they paid ten times more for a painting of a naked woman than for the woman herself – serving as a nude model for the figure; they did not have as great regard for the human as they had for their image, their reconstructed replica…” (Karinthy, 1994a, 25.) From the point of view of content Voyage To Faremido can be classed among positive utopias, because it depicts the imaginary world better than the real one it reflects. 2

Quotation from András Veres (in: Angyalosi, 1990, 98.) Voyage To Faremido (1916), Capillaria (1921) , Tightrope Walk (1923), The Heavenly Report (1937) – his writing about his own brain operation titled A Journey Around My Skull (1937) is the only odd one out.

3

161

Karinthy brought up the need for a new Encyclopedy that can reclarify concepts and return the value of the words these years. 4 Faremido represents a world like this: machinery creatures communicate by means of musical tunes instead of words. Karinthy’s attraction to technology is reflected in the description of these creatures: „…this machine was beautiful – in a much richer sense of the word than in the case of characterizing a painting for instance, or even more a woman…” (Karinthy, 1994a, 16.). Though he depicts an utopian world he still cannot forget about tecnological inventions of his own era: he likens the machinery creatures’ eyes to the lens of a camera, while in Capillaria Gulliver swims using artificial branchia.5 For the destination of Gulliver’s sixth journey is Capillaria, the depth of the sea. But this – also utopian – world is not peculiar because of machines but because it is the country of women: in Capillaria bulls (men) of small build with a vestigial brain are dominated by beautiful iohas (women). The novel reveals the complexity and complication of the relationships between men and women avoiding to take a side with either of them but emphasizing their interdependence. A letter written by Karinthy to H. G. Wells is added to the short novel – as if a preface. In spite of the fact that it was written three years after Capillaria it represents an almost independent entity. Karinthy introduces his opinion about the relationship between the two sexes with great subtlety and self-reflectiveness. Noticeably Karinty’s thinking regarding the relationships between men and women had become more mature since he finished Capillaria. „If I am alone in a room, I am a person. If a woman enters, I become a man. And the more of a woman is the woman who enters, the more of a man I become.” (Karinthy, 1994b, 83) Thus it seems that this issue was extremely important for Karinthy, since – in addition to the numerous shorter writings of his – he worked up this topic twice in Capillaria as well: first putting it into an utopian world, then directly: raising real questions. In the preface of his book he wrote the following 6: „…it can be recommended for all those who seek for frankness and simplicity… but not for hair-raising and variegated fantastic.” (Karinthy 1994b, 98). From this point of view Capillaria is a pseudo utopia. 4

The idea of the Encyclopedia arose due to Karinthy’s epistemological crisis (see later), as he felt misusing and manipulating words and notions – and war as a result of these – avoidable through rethinking them. Only few headwords of the Encyclopedia were accomplished. 5 Again, here we can sense Verne’s influence who published Captain Nero in 1871, and also the rapid development of the end of 19th century made underwater intustry (building bridges and ports) spread where diving gears were already used. 6 He wrote a preface to the first edition of the book which is not identical with the letter to Wells written by him.

162

Concerning his novel Voyage To Faremido – written five years earlier – however it is difficult to identify the relation between the fictive world and the real one and to decide if the book should be seen as a positive or a negative utopia?... The fantastic in the novel is like – using a comparison inspired by Karinthy’s enthusiasm about technology – the carrier rocket of a spaceship: it can „separate” from the spaceship to let the important part („content”) continue its way independently… Karinthy turns to utopia even if his message could endure reality (for example Voyage To Faremido – anti-war attitude). Embedding the message in the future and in an imaginary world is a master stroke: the more distant the scene and the characters are, the more authentic the exposure and the more shocking its effect will be; the more reflections can be provided on the present; the more emphasis the message itself will get. But what is this message? According to his contemporaries Karinthy often said that: „…they use me like potatoes were used first in Europe – they pick my blooms and fruit (humor and jokes), and they throw away the tuber (my philosophy).” (Kosztolányiné, 1988, 151). Although both his being a writer-poet and a humorist could be essential components of his identity his writings contain serious philosophic messages and thoughts that were regarded by him as important as his writings humorous in tone. He was aware of the fact that if a humorist – after his pieces of literature typically humorous in tone – starts to harp on philosophic questions in his writings – will not be taken seriously by anybody. But utopia as a genre proved to be especially suitable to express these thoughts in a hidden form. Not only in his novels but also in several shorter writings of his Karinthy used utopian elements. The base situation of his short satire titled The Time Machine is that a man – by means of a time machine – returns to his self of 1914 from 1918. He would like to warn himself of the difficulties deriving from the war that cannot be foreseen (ie. food shortage), but his earlier „self” does not believe him… In his writing titled Geography Class In 2825 the students take their oral tests in geography on the deck of a spaceship and they point at the continents on the real planet Earth. Depicting the future he leaves student-teacher relationship untouched: the student is anxious while taking his test and the teacher also treats him strictly just as in the Please, Sir! The plot of his satire bitter in tone titled Old Easter Customs – From the 2232 Year’s Number Of the Courier also takes place in the distant future. It is about the self-destruction of mankind: the writing created in the end of the First World War represents a

163

retrospective of the war 300 years later in which the horrors of the war are seen as Easter traditions (ie. a parallel is drawn between bombing and egg throwing in Easter). The Martians On the Earth is also a pseudo utopia, but admittedly: by the end of the story the Martians become tenants evicted by their landlord by means of the following pun: „Mars, Lakók!” (marslakók: Martians, Mars, Lakók!: Out you go, Tenants!).

The sources of utopia On the basis of all these we may well ask what individual features, personal models, biographical events serve as the background of Karinthy’s utopian writings? We shall review these in what follows: 1. Fulfilling childhood wishes His diary from his age of 12-13 (see: earlier) proves that Karinthy as a child daydreamed of an adventurous, colourful life, rich in experiences with a great role of journeys and revelations. Travel is a frequent motive in the writings he wrote as an adult as well, though according to the biographical data we know that in fact he rarely travelled. The furthest place he ventured on the occasion of his brain operation – to tell the truth still under compulsion – was Stockholm. That one-time young boy who wanted to be a sea-captain at one time (Szalay, 1987c, 124) wrote the following one year before his death: „In Göteborg we arrived at the Briatnnia at half past six in the evening to find our way home through London. Wide horizons are opening for me. It is going to be be my first voyage at the age of forty-seven.” (Karinthy, 1987b, 247). He recouped himself for the childhood wishes that had not come true by going on imaginary trips in his writings.

2. His ambivalent attitude to science

164

Basically Karinthy’s approach to science was determined by two factors: the positivist theory of science and the analytical psychology flourishing at that time. By the middle-twenties he was disappointed with both of these however 7: with the first because instead of making mankind happier scientific theories and technical discoveries had almost led to their destruction (the First World War). With the latter because psychoanalysis had not been able to provide an explanation of general validity for the principles of human soul, not even its nature 8. „Enthusiastic science, the problem is that you can only see hands and legs and a head, but cannot see the whole human. You can tell us what our body parts for, but you cannot tell us what the whole human is for…” (Karinthy, 2001, 135). As a consequence of all these Karinthy who inclined to utopian imagination anyway started to abandon the present even more, and in many of his writings, poems he charged the era he lived in: „What have you done to my innocent heart, shameful era, do answer…” (Christmas Elegy, Karinthy, 1996, 114). In spite of his disappointment he remained interested in science until his very death, science kept getting along with the fantastic in his writings. 3.

Café culture

According to the social culture of that time and to the conventions among the writers of the periodical Nyugat (West) Karinthy spent the vast of his time in cafés, and a significant number of his writings was created there. This – likely – very turbulent and hectic lifestyle could contribute to his artistic self-expression in many aspects, but not in each one. 9 According to his contemporaries’ memories he read little, did not finish any universities (although he started his studies with several specializations but he did not finish more than a semester in any of them); his knowledge about the scientific achievement of his time was incomplete and superficial. „In spite of the fact that he did not read too much he was informed about everything á la page or even better. At the ’open university’ of cafés he could get information about each important question, moreover answer, he was always surrounded by some outstanding scientists-specialists or polyhistors who kept him informed, while the rest was 7

See: the writing by András Veres titeled „Enthusiastic Science, the Problem Is…” (In: Angyalosi, 1990, 88) The reason for his disappointment with psychoanalysis was partly of a personal character: His second wife, Aranka Böhm was a psychiatrist (although with no significant paractice) and their frequent debates and quarrels (even: fights!) – among others – made Karinthy doubt the „use” of analytical psychology. 9 In his short story I Go Home To Work he wtites about that in more details. (In: Karinthy 1998, 243.) 8

165

done by his marvellous talent for empathy and imagination…” (Kosztolányiné, 1988, 137). Thanks to this character of thinking – not structured by academic knowledge – he had free scope for imagination and utopian thoughts. 4. Playing with different time levels Sliding the future and the past together is also a motive originated in his childhood which appears in many of his writings. Hints of it can already be found in his childhood diary: „What will happen next year – what shall we do then? Hey, I wish we could foresee all of these things!...” (Karinthy, 1987a, 25). His writing Please, Sir! also starts with a kind of this time travel: the 26-year-old writer goes back to secondary school and relives – already as an adult – the events, situations, wishes, dreams of his past. The basic idea of the short story titled Meeting a Young Man is the same although it is darker in tone: in fact the mature writer’s facing his young self is a meeting of idealized self with the real one which is inevitably leads to disappointment. Petőfi Literary Museum owns a record on which Karinthy reads out his poem titled Mene Tekel. The first sentence is as follows: „Hallo, it is Karinthy Frigyes the poet is speaking from the 20eth century…” In this case his specifying the century is like a „time capsule”: he really believed that his message would survive during the distant future. This introductory sentence is an utopia in itself: He read out the poem to have it recorded not for his contemporaries but for the future generations… 5. Changes and losses In most writings the relationship between men and women is a central question – not always expressed as distinctly as in Capillaria however. His thoughts regarding this were shaped by his own experience of life, relation patterns and losses. It is remarkable that between Voyage To Faremido (1916) and Capillaria (1921) – although only 5 years passed during this period – he experienced several biographical events each highly influential on their own. The most tragic from these is his first wife’s, Etel Judik’s death (1918) due to a ’La Grippe’ epidemic after the First World War. The war itself followed by collective losses also exercised an influence on the pacifist Karinthy. For the second time he married (Böhm Aranka) in 1920, and in 1921 his father died. The changes in his subjective world (mourning, widowerhood, his

166

second marriage) and those in the outer environment (the consequences of the First World War, poverty, starvation, the alteration of the frontiers of Hungary) together made him escape to the safety of an imaginary world created by him. 10 The utopian pieces of literature by Karinthy do not cover the whole range of his writings and also, apart from the above mentioned ones several other aspects can exist to make the given topic subtler and more specific. It is likely that Karinthy could convey his thoughts that were the most important for him through the utopia as a genre; thanks to which he got the chance to retain the funny-humorous side of his style while expressing deeper connections and philosophical thoughts. This was the attitude that suited to his personality and world view best. „…In this way I had recourse to the so called literature: telling all what nobody wants to listen to one by one…” (Karinthy, 1994c, 66.)

Bibliography: Gergely Angyalosi (1990) (editor): Critic in a disguise Studies on Karinthy Frigyes. Budapest: Capital 11th District Office of the Mayor – Maecenas Publishing House Ágnes Bálint (2007): Az utópia pszichológiája. (Psychology of Utopia) In: Péley Bernadette – Révész György (2007): Autonómia és identitás. Tanulmányok Kézdi Balázs 70. születésnapjára. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs. p.17-27. Frigyes Karinthy (1987a): Childhood Diaries. Helikon Publishing House, Budapest Frigyes Karinthy (1987b): A Journey Around My Skull. Szépirodalmi Publishing House, Budapest Frigyes Karinthy (1994a): Voyage To Faremido. Könyvesház Publishing House, Budapest Frigyes Karinthy (1994b): Capillaria. Könyvesház Publishing House, Budapest 10

In connection with the psychological aspects of utopias and their writers see the writing by Bálint (2010) in this volume.

167

Frigyes Karinthy (1994c): A Letter to H. G. Wells. In: Capillaria. 65-96, Könyvesház Publishing House, Budapest Frigyes Karinthy (1996): Collected Poems. Nippon Publishing House, Budapest Frigyes Karinthy (1998): They are kidding me. Elektra Publishing House, Budapest Frigyes Karinthy (2001): Christ and Barrabas. Akkord Publishing House, Budapest Dezsőné Kosztolányi (1988): About Frigyes Karinthy. Múzsák Educational Publishing House, Budapest Gabriella Kőhegyi (2004): Science, Superstition and Mistery in the prose by Frigyes Karinthy. Studia Caroliensia, 2004/2. 142-160.) Károly Szalay (1987a): „I will tell you all”. About the life and pieces of literature by Frigyes Karinthy. Kossuth Könyvkiadó, Budapest Károly Szalay (1987b): Everything is different. Life-work of Frigyes Karinthy according to debates and opinions. Kozmosz Books, Budapest Károly Szalay (1987c): Epilogue. In: Karinthy Frigyes: Childhood Diaries. Helikon Publishing House, Budapest

A szerző: Tiringer Aranka, Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Mentálhigiénés Járóbetegrendelés és Gondozó; főiskolai tanársegéd, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola; PhD-hallgató, PTE BTK Pszichológia Doktori Iskola

168

Radnai Éva: Villiers de l’Isle-Adam intim utópiája Tanulmányomban egy kevéssé ismert francia szerző, Villiers de l’Isle-Adam 1886-ban megjelent regényével foglalkozom. Ahhoz, hogy bemutassam A jövő Évája utópiaként való olvasatát, mindenekelőtt egy rövid tartalmi összefoglalót adnék. A regény főszereplője Edison, az „elektromosság atyja”, a híres feltaláló, aki merész vállalkozásba kezd. Egy régi barátja életének és halálának szomorú példája arra indítja, hogy találmányainak felhasználásával és egy médium közreműködésével „életre keltse” az „ideális nőt”. A kísérletben részt vesz barátja, Lord Ewald, aki látogatóba érkezik hozzá. Az ifjú angol lord szerelmi bánatában már az öngyilkosságot fontolgatja, hisz megtalálta ugyan azt a nőt, aki az ő szemében tökéletes – legalábbis külsőre, de megszólalásai és viselkedése olyan felszínes gondolkodásról árulkodnak, hogy végképp kiábrándul belőle. Nem tud azonban elszakadni tökéletes szépségének bűvöletéből, és ő maga is meghasonlik amiatt, hogy ebben a női testben ilyen tökéletlen lélek lakik. Edison meggyőzi őt arról, hogy a létrehozott android feledtetni tudja a szerelmére méltatlan színésznőt, de azt is, hogy nem „született ember”. Találmányai segítségével Edison az arctalan lényt a színésznő képére formálja: külleme, hangja, mozdulatai a megtévesztésig hasonlítanak hozzá. Emellett viszont képes lesz arra, hogy visszatükrözze a Lord Ewald fejében élő ideált, így megfelelő társa lehet. Hadaly minden emberi tökéletlenségtől mentes, (neve is azt jelenti: ideál), s a vele való élet a tökéletes boldogságot ígéri, Lord Ewaldnak csak hinnie kell benne. Ebből a rövid leírásból is kitűnik, hogy a regény kiindulási helyzete a csalódottság. Minden utópia a csalódás és a hiány műfaja. Lord Ewald társát keresi, de nem találja, s ez a hiány arra indítja, hogy „kilépjen a valóságból”, vagyis, hogy véget vessen életének. Az utópia szintén a valóság keretei közül való kilépést kínálja fel megoldásként, azáltal, hogy egy másik, ideális világba vezet. Láthatjuk, a regényben egyetlen ember boldogságának kérdése kerül középpontba, ugyanakkor az utópia szóról elsőként a tökéletes társadalmi berendezkedés jut eszünkbe. Ez

169

nagyrészt abból fakad, hogy az alapműveknek tekinthető utópiák, Platón és Morus művei, a tökéletes világ államszerkezetére koncentrálnak. N. Frye definíciója azonban egy általánosabb értelmezéshez vezet: „a utopia is an ideal or flawless state, …” 1 Az angol nyelv sajátossága, hogy a state szó egyszerre jelent államot és állapotot, tehát a mondatot úgy fordíthatnánk: „utópia egy ideális és hibátlan állam/állapot”. E kettős jelentés azt sugallja, hogy az utópia nem feltétlenül kell, hogy egy államszerkezet működését írja le, hanem egy adott állapotot kell minden szempontból megvizsgálnia. A magyar nyelvben is azonos a szótő, s az áll-ból képzett szavak jelentés-struktúrájukban nagyon közel állnak egymáshoz. Fekete Sándor a következő meghatározást adja: „Irodalmi szempontból szélesebb értelemben utópikusnak lehet nevezni minden olyan művet, amely az éppen adott társadalomnál – valamilyen vonatkozásban – tökéletesebb társadalom életének bizonyos mozzanatait mutatja be.” 2 A jövő Évájában ez a mozzanat az intim szféra, s középpontban a férfi és nő egymásra-találásának, együttműködésének kérdése áll. A szerző implicit alapvetése, hogy ha helyreállítjuk – általában – a férfi-nő kapcsolatot, helyreáll a társadalom rendje, s ezen túlmenően a világ rendje is. Felmerül a kérdés, hogy Villiers miért éppen a nőt akarja „megreformálni”? A választ elsősorban abban az egyértelműen körvonalazható elbeszélői szándékban kereshetjük, hogy a szerző különféle mitikus történetekre épít, ezeket írja újra. Már a regény címe is azt sugallja, az európai kultúra teremtéstörténetének motívumai határozzák meg az elbeszélést. Edison Isten szerepében tetszeleg, azáltal, hogy társat ad a férfi mellé. A nő kizárólagos szerepe az lesz, hogy a férfi egyenrangú és méltó társa legyen. Ez a gondolat azért válik fontossá, mert a kor művészei úgy érzékelték, hogy felborult a rend, amely férfi és nő együttműködését meghatározza. A 19.-20. század fordulóján többeket is foglalkoztat ez a problematika. Görög Imre így ír H. G. Wellsről: „A mai asszonyt az író sűrűn megnyilatkozó meggyőződése szerint még sokkal nagyobb távolság választja el a jövő Emberétől, mint a mai férfit. Ezt mutatják regényeiben a férfisorsok, a nőalakok nagy többsége, az elhangzó mondások és megjegyzések. … Csak Utópia országaiban szűnik meg az ellentét a férfi hivatása és szerelmi élete között. A jövő Asszonya megint egyenrangú élettárs, mintahogy az is volt, ősidőkben, amikor még nem

1 2

Frye, p. 329. Fekete p.75.

170

formálta a férfi éppen a szerelmi élet terén magánál is hiúbbá és hazugabbá.” 3 Ebből a kommentárból feltételezhetjük, hogy a kor írói nem tagadják a férfiak felelősségét a kialakult helyzettel kapcsolatban. Először a férfinak kell tehát megváltoznia, hogy a nő is megújulhasson, s mindehhez vissza kell térni valamiféle kezdetei állapothoz. A jövő Évájában Lord Ewaldnak teljesen át kell formálnia szemléletét, hogy ő maga is aktív részese legyen az ideális nő életre-keltésének. A fikció keretében így megvalósul a rituális újrateremtés, a rend helyreállítása. A férfi-nő kapcsolat, a szerelem minden korban fontos kérdés marad, s az utópistának nem kerülheti el figyelmét. Érdekes megvizsgálnunk, milyen szerepet játszik a szerelem a „negatív” utópiákban. Vegyük példának a két legismertebb művet, a Szép újvilág-ot és az 1984-et. Szilágyi Ákos rámutat arra, hogy ezekben a regényekben a szerelem lesz a „mesterségesen létrehozott tökéletlen elem, amely kizökkenti mozdulatlanságából a tökéletesen negatív állapotot”. 4 Itt bizonyos szempontból fordított a helyzet, mint Villiersnél vagy Wellsnél, ahol a szerelem „meghibásodik”, s eltorzult formájával, a pusztító szenvedéllyel találkozunk. Az antiutópiákban „a szerelem lesz a defenzívába szoruló individualitás utolsó megnyilvánulása, az utolsó kétségbeesett tiltakozás a fennálló világ „üressége”, embertelensége ellen” 5 - írja Szilágyi. A két regény keserű végkicsengése, hogy a szerelemnek nincs helye a „valóságban”. Egy meghatározás szerint az utópiának „a valóságból kiszoruló emberi lényeg az alapja” 6, s ez a megállapítás igaz A jövő Évájára is. Villiersnél a „valóságból kiszorult emberi lényeg”, a szabadság, a szerelem adta boldogság kérdése, az illuzionizmus útjára vezet. A szakirodalom az ő nevével fémjelzi ezt az irodalmi irányzatot, melynek fő mondanivalója, hogy a valóságot kell újraértelmezni ahhoz, hogy az emberi lényeget újra birtokba vehessük. A regény jellegzetesen 19. századi utópia. Fellelhetjük benne nem csak a kor irodalmi irányzatainak jegyeit általában, hanem azokat a mozzanatokat, melyek a kor utópista gondolkodásában megjelennek. Bár az utópia szándékoltan téren is időn kívül kíván helyezkedni, szembetűnő módon magán viseli írójának térbeli és időbeli meghatározottságát. A „sehol-sincs-hely” mindig

3

Görög Szilágyi p. 544. 5 ibid. 6 ibid. 4

171

konkrét helyhez viszonyítva képzelhető csak el, és az ábrázolt világban felismerjük a kor társadalmának sajátos vonásait is. A 19. század végén Amerika továbbra is az „új világ” megtestesítője. Társadalmi-politikai berendezkedésével sokak szemében a megvalósuló ideálhoz közelített. Másrészt az ipari és gazdasági fejlődés, mely teret adott az új találmányoknak, tovább éltették a „nagy felfedezések országa” képzetet. A jövő Évájában erősen érezhető az „Amerika az ígéret földje” korhangulat. Nem véletlen, hogy a regényben felbukkanó „tökéletesség ígérete” Amerika szülöttének szájából hangzik el. Edison megszólalásainak hátterében felsejlik a kor emberének mottója: „minden lehetséges”. Ezt a vélekedést egy más mozzanatban is tetten érhetjük, mely szintén az új élet képzetéhez kötődik. A kor íróit különösen foglalkoztatta a lélekátvitel kérdése, s a téma Poe és Wells írásaiban is megjelenik. Egy lélek új testben való továbbélése, hogy jobbá tegye a világot nem csak általános sci-fi toposz, de valóban utópisztikus gondolat. A lélekátvitel motívumában a kor halálba-vágyódása is megjelenik, mely Poe egész életművének meghatározója. Ő a halál után képzeli egy szebb és jobb világ megvalósulását. A halálhoz közeli állapot pedig a hipnózis, melynek lehetőségei ezért különösen lázba hozták a kor művészeit, és ezeknek továbbgondolásából sok elbeszélés született. A Jövő Évájában egy hipnotikus állapotban levő médium, testétől elszakadt megtisztult lélek lesz az android éltetője. A jövő Évája egyfajta meghatározás szerint tudományos-technikai utópiának tekinthető. „A tudományos alapú utópiák az adott korban felsejlő tudományos lehetőségeket gondolják tovább.” 7 Villiers korának emberét ámulatba ejtették az 1878-as párizsi világkiállításon bemutatott Edison-találmányok. Az elektromosság már önmagában olyan megfoghatatlan csodának számított, hogy ennek segítségével semmi nem tűnt a kortársak szemében megvalósíthatatlannak. Villiers a felsejlő tudományos lehetőségeket nem a távoli jövőbe vetíti, hanem úgy állítja be, mint ha itt és most megvalósíthatóak lennének. Edison arról győzi meg barátját, hogy találmányai, – amellett, hogy önmagukban is zseniálisak –, felhasználhatóak egy éterikusan tiszta lény megalkotására. A tudományos-technikai utópiákat aszerint is csoportosíthatjuk, hogy az író, aki továbbgondolja a kor tudományos lehetőségeit, milyen előnyöket és milyen veszélyeket lát 7

Balogh p. 230.

172

ezekben. Az egyértelműen lelkesedő és bizakodó szemlélet kevés műre jellemző, A jövő Évája ennek ritka példája. Ha csak a mesterséges teremtés témáját nézzük, a technika és tudomány különböző fejlettségi fokán létrehozott emberszerű lények nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, leginkább a félelmetes következményeivel való szembenézés dominál az irodalmi művekben. Említhetnénk Hoffmann egyik meséjét, Mary Shelly Frankensteinjét vagy Bulgakov Kutyaszív c. kisregényét – a „szörnyszereplőkre” hivatkozik is Edison mint művének „elődeire”, de a sci-fi későbbi darabjaiban is többnyire félelmet keltenek a különféle embergyártási kísérletek. Az abszolút pozitív látásmód A jövő Évájában azonban nem csak a technika csodáira vonatkozik, hanem a felvázolt, utópisztikus világra is. Az utópia tipikus szereplője az „utazó”, aki az idegen világba csöppenve megismerkedik annak szabályaival, és nem csak csodálkozását, de akár kételyeit is kifejezheti. A regényben Lord Ewald tölti be ezt a szerepet. A „cselekmény” nagy részét az teszi ki, hogy Edison meggyőzi őt – és egyben az olvasót is, hogy az általa felkínált világban nincs semmi hiba. Szilágyi Ákos azonban rámutat arra, hogy akár pozitív, akár negatív egynemű világot epikai formában megjeleníteni szinte lehetetlen. Meg kell, hogy jelenjen az ideál árnyoldala (vagy fordítva – az elhatalmasodott árnyoldal mellett az ideál). A jövő Évájában – bár végig az optimista, már-már ujjongó hangulat uralja, szükségképpen megjelenik a pesszimizmus: Edison az utolsó fejezetben értesül az android pusztulásáról és Ewald gyászáról. A szerző teljes elméleti megalapozottságot ad az utópisztikus világnak, de a „gyakorlati megvalósítástól” mintha tartana. A regény végkicsengése, hogy az elképzelt ideál nem valósulhat meg. Ez a poétika kihangsúlyozza az általunk körbejárt fogalom egyik fontos aspektusát, hisz mindennapi

szóhasználatunkban

az

„utópia”

illetve

„utópisztikus”

olyan

vágyat,

cselekvéstervet fejez ki, mely törekvés eredményessége, az álom megvalósítása felettébb kétséges. Egy másik fontos jelentéselem, melyet a szakirodalom egységesen megnevez az, hogy az utópia fogalma szorosan összefügg egyfajta célkitűző tevékenységgel. Az utópia szerzője megnevez egy végpontot, amelyhez az emberi társadalom közelít vagy közelítenie kellene. (A Jövő Évájában ez a cél a tökéletes harmónia két ember között.) Ugyanakkor, ahogy erre Frye felhívja a figyelmet: „Az utópikus gondolkodás képszerű, és az irodalomban gyökerezik. Az

173

irodalmi képalkotás pedig sokkal kevésbé a célok elérésére, mint a lehetőségek megjelenítésére irányul.” 8 (Edison részletesen elmagyarázza, az elektromosság és a gondolat hatalma milyen lehetőségeket biztosítanak, és mindezt egy tökéletes női lény bemutatásával illusztrálja.) Frye továbbá rámutat arra, milyen szoros kapcsolat áll fenn a mítosz és az utópia fogalma között. „Van két olyan társadalmi modell, melyet csak a mítosz nyelvén fejhetünk ki. Az egyik a „társadalmi szerződés” mely beszámol a társadalom eredetéről, a másik az utópia, amely kifejez egy elképzelt víziót a társadalom végső céljáról.” 9 Frye irodaloméletének kulcsfontosságú gondolata, hogy az irodalmat alapvetően határozza meg a mitikus gondolkodás. Az utópia-szakirodalomban találkozhatunk olyan véleménnyel, mely a népi utópizmus, az utópisztikus gondolkodás körébe sorolja a mennyországról, és a paradicsomról szóló történeteket, s elhatárolja ezeket az irodalmi utópiától. Látnunk kell azonban, hogy éppen ezeknek a történeteknek, mítoszoknak az irodalmi művekben való továbbélése folytán ez a határ elmosódik. A jövő Évájában tulajdonképpen a paradicsomi állapot visszaállítása a cél, s ennek sajátos módon a technika fejlődése lesz a kulcsa. Edison, első körben barátja számára biztosítaná a boldogságot, majd – eredeti tervei szerint – találmányát közkinccsé tenné, hogy kora társadalmának gondjait orvosolja. Vállalkozása azonban ennél még szélesebb perspektívába helyeződik, hisz Edison így nyilatkozik: „úgy tűnik nekem, a jövő Évája be fogja teljesíteni fajunk titkos vágyait” 10 A tét tehát az egész emberiség boldogsága. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, tisztában kell lenni az ember alaptermészetével, s ehhez vissza kell menni akár a teremtésig. A jobbító szándék az utópia keretein belül összefonódik a „végső célról” való elmélkedéssel, melyhez sok esetben az eredet kérdései adnak kiindulópontot. Ezzel egyetértésben Fekete Sándor így fogalmaz. „Az utópista így vagy abban a hiszemben él, hogy az emberiség történetében valami megrontotta a kezdeti tökéletes állapotot – s ebben az esetben helyre kell igazítani a dolgot –, vagy úgy gondolja, hogy bár a világ alapjában véve tökéletlen, kellő eltökéltséggel tökéletessé tehetjük. Az utópista

8

Frye, p. 326. „Utopian thought is imaginative, with its roots in literature, and the literary imagination is less concerned with achieving ends than with visualizing possibilites.” 9 Frye, p. 323. „There are two social conceptions which can be expressed only in terms of myth. One is the social contract, which presents an account of the origins of society. The other is the utopia, which presents an imaginative vision of the telos or end at which social life aims.” 10 Villiers, p.89. „Cette Eve future, me parait devoir combler les voeux secrets de notre espece.”

174

gondolkozás tehát a kezdet romlatlanságába és a tökéletesség elérhetőségébe vetett hitként is jellemezhető.” 11 Az utópista tehát visszatekint az elképzelt abszolút múltba, s a kezdeti romlatlan állapot alapján megjelenít egy jövőbe vetített ideált. Képzeletében az időtlenségben összeér múlt és jövő, hogy ezeket megidézve saját jelenéhez szóljon. Bármely korban íródott utópia azonban fontos mondanivalókat hordoz az utókor számára is, a mindenkori jelen emberének. S hogy mi ez a mondanivaló? Befejezésül Sükösd Mihály gondolatát idézném, mely talán Villiers egyik alapvető szándékára is rímel: „Az utópiák nemcsak reményt adnak, de élni is megtaníthatják a csüggedőket.” 12

Irodalom: Villiers de L’Isle-Adam (1993): L’Eve future. Gallimard Frye, Northrop (1965): Varieties of Literary Utopias. Daedalus. The Journal of the American Academy of Arts and Sciences 1965 spring, p. 323-347. Szilágyi Ákos (1976): Utópisztikus magatartás a lírában és az epikában. Világosság, 1976. p. 539-544. Balogh Zoltán (1982): Utópia és tudományos-fantasztikus irodalom. Medvetánc, 1982. p. 227335. Bálint Ágnes (2007): Az utópia pszichológiája, In: Péley Bernadett – Révész György (2007): Autonómia és identitás. Tanulmányok Kézdi Balázs 70. születésnapjára, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs. p.17-27. Görög

Imre

(1927):

H.

G.

Wells

hitvallása.

Nyugat,

1927/12.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00421/13154.htm Kinszki Imre (1922): H. G. Wells és a nyugati civilizáció. Nyugat, 1922/15-16. www.epa.oszk.hu/00000/00022/00321/09752.htm Sükösd Mihály (1990): Utópia lovagjai. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest Fekete Sándor, Az utópia műfaj karakteréről. kvt99.lib.uni-miskolc.hu:8080/.../eleMEK.server.fs.DocReader?...fekete_sandor2...

11 12

Fekete p.77. Sükösd, p.6.

175

A szerző: Radnai Éva, Pécsi Tudományegyetem

176

Gombos Péter: „Nem mese ez, gyermek” – Antiutópiák a gyermekirodalomban

A disztópiák létjogosultsága a gyermekirodalomban Egy műfaj – az utópia – több szempontú bemutatására vállalkozó konferencián talán eltekinthetünk a definíció(k)tól. Egyrészt nincs okunk megkérdőjelezni a kollégák előadásaiban elhangzott, leírt meghatározásokat – leginkább azt, mi is az utópia –, másrészt a választott témámban talán érdekesebb az a kérdés: mit keres e műfaj s még inkább a „párja”, az antiutópia (disztópia, aipótu) a gyermekirodalomban. Releváns-e a jelenléte, s ha igen, milyen előzmények és folyamatok segítették a konkrét művek elterjedését, népszerűvé válását? Alig néhány bekezdés után obligát lehet az a felvetés is: van-e különbség – s ha igen, miért – a magyar és a külföldi gyermekirodalom (anti)utópiái között. Még tovább szűkítve a témakört a továbbiakban elsősorban a disztópiákra helyezem a hangsúlyt. Ennek részben objektív okai vannak: mind a primer-, mind a szakirodalom jelentősebb terjedelemben foglalkozik a gyermekirodalom antiutópiáival, mint az utópiákkal. Szubjektívebb, így kevésbé „védhető” érv, ám – szerencsére… – nem elsőként kell megfogalmaznunk: a 20. század nagy hatású, „irodalmilag is jobban sikerült” művei jellemzően disztópiák (Balázs, 2006, 32.). Mindenekelőtt azonban fontos megindokolnunk, hogy a disztópia, „a műfaj, mely ellentmond a gyermekkorra jellemző reményteli jövő víziójának” (Nikolajeva, M., 2000, 167.), valóban figyelmet érdemel a gyermekirodalom sokszínű művei között. Először is hivatkozhatunk konkrét regényekre, melyek megjelenésük idején nyilvánvalóan érdeklődést keltettek az olvasók és a kritikusok körében. A külföldi példák közül Michael Ende Momója (1973) kívánkozik előre, mely a hetvenes években kultuszkönyv lett a német egyetemisták körében, ráadásul a 21. században mintha még időszerűbbé válna. Ende későbbi aipótuja, A Végtelen Történet nimbuszát is csak a Wolfgang Petersen-féle film tépázta meg, ám sikere, hatása így is máig érzékelhető. Különösen a kritikusok méltatták Békés Pál A Félőlény (1991) című történetét, mely rádiójátékként, meseregényként és zenés színdarabként is kiállta az idő próbáját. A kérdés még inkább okafogyottá vált Lois Lowry disztópiájának – The Giver (1993), magyarul: Az emlékek őre (2001) – megjelenése, világszerte pozitív fogadtatása után. Sőt – Maria Nikolajeva szerint a felnőttirodalomhoz képest fél évszázados késéssel ugyan, de – a ’90-es évekre a műfaj kiemelt jelentőségűvé vált – elsősorban az angolszász nyelvterület gyermekirodalmában (Nikoljavea, M., 2000) Például azért, mert a disztópia térhódítása fontos új témákat hozott be az ifjúsági irodalomba. Olyanokat, melyek eddig hiányoztak, tabunak számítottak. A magyar ifjúsági irodalomban ezek a „problémafelvető” könyvek egyébként továbbra sincsenek jelen igazán, de még Amerikában is hiánypótló műként értékelték e tekintetben a The Givert (Lea, S. G., 2006. ) (Még egy érdekes adalék: egy internetes adatbázis szerint az 1960-as évektől angol nyelven több mint 250 ifjúsági disztópia jelent meg. Csak 2009-ben 14!) A következőkben tehát a műfaj létjogosultságát a gyermekirodalomban nem vitatjuk, azt nem kérdőjelezhetjük meg. 177

Az antiutópiák előzményei Hogy a disztópiák miért tudtak meghonosodni a gyermekirodalomban, több okra vezethető vissza. A felnőtt irodalom szuggesztív művei (Wells, Zamjatyin, Huxley, Orwell, Bradbury kultuszregényei) nyilván inspirálóan hatottak szerzőkre, de minden nemzetnek megvoltak a maga egyéb előzményei is (Ðergović-Joksimović, Z., 2000). (A magyar előképekről később részletesebben szólunk.) Érdekes módon a műfaji előzmények is szinte nemzetenként változóak, angol – s talán meglepő módon: orosz – nyelvterületeken a poszt-apokaliptikus sci-fi (s általában a tudományos-fantasztikus művek) éppoly fontos előképek voltak, mint Nyugat-Európában a német romantika, majd a szecesszió mesevilága. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az utópia (mint műfaj, de konkrét művekről is beszélhetünk) sem előzményként, sem ösztönzőként nem hatott a disztópiák megszületésére. Miközben nem ritkán diszjunkció nélkül kezelik a műfaji megjelölést – jellemző, hogy az angol nyelvű források együtt használják a két kifejezést, per jellel elválasztva: ’utopia/dystopia’. Találkozunk ezzel a magyar szakirodalomban is, Papp Zsolt például „tökéletesen kellemes”, illetve „tökéletesen kellemetlen” utópiákról ír (Papp, 1975, 532.) –, első pillanattól kezdve nyilvánvalóak a különbségek is. Fontos például, hogy az utópiák jövőbe vetettségével szemben a disztópiáknál a jelen idejűség az alap. Emellett persze utóbbi is tárgyalja irányítók és irányítottak viszonyát s bizonyos (állam)bölcseleti kérdéseket (Pál 2008). Krishan Kumar találóan így fogalmazza meg: „az utópia az eredeti, az antiutópia másolat” (Idézi: Burnett, W. G.; Rollin, L. 2000, 78.). Ugyanakkor mindkét esetben – a „tökéletes társadalom” és a „legrosszabb jövő” bemutatásával is – a jelennel szembesítenek a szerzők. Persze, míg az utópia ünnepli az ember lehetőségét a tökéletességre, az antiutópia egyfajta melankolikus érzést kelt az elbeszélésben az elmaradt és elvetélt reformok és forradalom kapcsán (Burnett, W. G.; Rollin, L. 2000). Érdekes módon a két műfaj gyökere, társadalmi vagy épp technikai előzménye közös is lehet, jellemző, ahogy például Zamjatyinnál két alternatíva jelenik meg a technikai haladás következményeként, e fejlődés vezethet utópiához és antiutópiához is (M. Nagy, 1989). Hogy az utópia miért nem ihletője antiutópiáknak? Először is a disztópiák sohasem egy mű, egy műfaj ellenében, cáfolatul vagy tiltakozásul íródtak – ezt alátámasztja a kronológia is. Király Jenő helyesen mutat rá: „Az utópia ellentéte a fennálló rend igazolása és nem az apokalipszis.” (Király, 1994, 233.) Disztópiák a világ gyermekirodalmában Konkrét művekre térve: először az elmúlt évek, évtizedek legjelentősebb világirodalmi aipótuit mutatjuk be. Némileg szubjektív válogatásunkban hagyatkozunk Maria Nikolajeva tanulmányára is, aki korábban hivatkozott könyvében egy egész fejezetet („The Promise of Hapiness”) szánt e regényeknek s magának a műfajnak. Robert Cormier I Am the Cheese (1977) című regénye narrációja és narratívája okán is említést érdemel. A változó elbeszélői személy, a nem kronologikus cselekményvezetés, a fikció, a képzelet és a valós események összemosódása miatt a történet csupán a vége felől nézve kezd összeállni, ám így sem lesz teljesen egyértelmű a befejezés. A főhős sejthető halála mindenesetre jelzi, a gyermekirodalom aipótui sem követelik meg feltétlenül a hepiendet.

178

Gudrun Pausewang Fall-outja (1997) címében mutatja gyermekkönyvekben nem megszokott témáját: a ’Fall-out’ azt a rádioaktív csapadékot jelöli, mely egy atomkatasztrófa (vagy -háború) után sújtja a környezetet. A német írónő regénye egyrészt utal a második világháború szörnyűségeire (melyet a főszereplő nagyszülei éltek át), másrészt nyilvánvalóan merít a csernobili tragédia tapasztalataiból. Nancy Farmer The Ear, the Eye and the Armja (1994) egy jövőben játszódó regény. Zimbabwe 2194-ben tökéletesen működő államnak látszik, amíg a három főszereplő gyerek véletlenül fel nem fedezi a nyomorban élő „többséget”. A védett világból kiszabadulva a fiatalok döbbenten tapasztalják meg a valóságot. Az előbbi, amerikai könyvhöz hasonlóan néhány brit gyerekdisztópia is a társadalomkritikát állítja középpontba, például Louise Lawrence The Disinheritedje (1994) vagy June Oldham Foundlingja (1995). Cormier disztópiájához hasonlóan nem egyszerű regény Thormod Haugen A Cry From The Jungle-ja (1989). Értelmezési lehetőségek sorát mutatták már be kritikusok, irodalmárok, akik abban többnyire egyetértettek, az Osló belvárosában megjelenő dzsungel nyilvánvalóan metafora – de a megfejtése nem könnyű. Haugen „jelzései” alapján inkább globális utalásnak tűnik, ugyanakkor Maria Nikolajeva az egyéni lélektani értelmezés izgalmas lehetőségére mutat rá (Nikolajeva, M. 2000). Közben az sem pontosan eldönthető, a vad és ellenőrizhetetlen, természetes és titokzatos hely pozitív vagy negatív hatású-e. Fenyegeti a civilizációt? Ha igen, akkor egy jobb alternatívát mutat a globális világ problémáival szemben? Mindezek ellenében fontos motívum, hogy a dzsungel kétségkívül rombol. Nem az értelmezési lehetőségek, hanem több újszerű motívum és a villámgyors siker tette sok tanulmány, elemzés tárgyává Lois Lowry The Giver (1993) című regényét, mely szinte bizonyosan az elmúlt két évtized legnagyobb hatású antiutópiája volt a gyermekirodalomban, de a műfaji szűkítéstől eltekintve is a legemlékezetesebb regények közé tartozik az ifjúsági könyvek piacán. A cselekmény ismeretlen időben (valamikor a jövőben) és meghatározhatatlan helyen játszódik. A leírt társadalmi modell egy ideig tökéletesnek tűnhet, hiszen a szinte végletes determináltság és túlkontrollált élet egyik fontos eredménye, hogy megszűnik a bűnözés, s a javak elosztása is megkérdőjelezhetetlen, ráadásul a Közösség tagjai nem éreznek sem fájdalmat, sem bánatot. A családi élet szintén hibátlannak látszik, még a napi élmények, események megbeszélésére is jut idő – sőt, ez elvárás. A főhős, a 12 éves Jonas számára fontos pillanat jött el az életében, hiszen most határozzák meg további tanulmányait s valójában majdani munkakörét is. Ám a fiút nem sorolják be a megszokott helyek egyikére sem, helyette az Őrző mellé kerül, aki utódot, „örököst” keres, s aki fokozatosan átadja neki azokat az emlékeket, melyekkel a Közösség többi tagja már nem rendelkezik. Jonas (vagyis Jónás, a fontos döntés elé állított, a prófétaszerepet csak nehezen vállaló ember) döbbenetes élményekkel találkozik az emlékekben, s viszonylag hamar rájön, hogy jelen életformájuk hazugságokon alapul, s az embertelen, kegyetlen határozatok, ítéletek, melyek szerves, már észrevétlen részei mindennapjaiknak, egyre inkább elfogadhatatlanná válnak számára. A regény egyik legizgalmasabb motívuma az, amikor rámutat a fiú felelősségére. Jonas sorsa nyilvánvalóan az – erre predesztinálja már a neve is –, hogy ne csak ő maga lépjen ki ebből társadalomból, de az egész Közösséget is megmentse. Ám Lowry azt is érzékelteti, miközben a 20. század gyermekirodalmában rendszeresen találkozunk azzal, hogy egy gyereknek kell megmenteni a világot (lásd Momó, Bastien), ezúttal valóban óriási a tét. A Jonas előtt e beosztást tanuló lány, Rosemary inkább az elbocsátást választotta – gyakorlatilag egyfajta öngyilkosságot –, mert ekkora felelősséget ennyi idősen nem bírt el. Jonas helyzetét ráadásul 179

tovább nehezíti, hogy többször is választania kell egyén és közösség boldogulása, élete között. A regény különös befejezése (nem egyértelmű, hogy a fiú és öccse elértek-e a boldogabb életet garantáló, „normális” helyre, vagy a karácsonyi ének és fények a halál előtti utolsó vízió hangjai, képei) szintén izgalmassá teszik a történetet. Ezzel valószínűleg újra egyén és közösség sorsa, az irántuk való felelősség kérdése erősödik fel, s Lowry állást is foglal: nem az egyén (Jonas, Gabe) története az érdekes, hanem a Közösségé. Bár biztosan nem tudjuk, hogy megváltozott-e az életük, az új Őrző, Jonas távozásával rájuk szabadult emlékek alighanem számukra is megkönnyítik a döntést. S ez fontosabb lehet, mint a két gyermek sorsa. Lowry „lebegtetett” befejezése nem sokat veszített izgalmasságából akkor sem, amikor – olvasói (s vélhetően kiadói) nyomásra – megjelent a folytatás. Hiszen a Gathering Blue (2000) – magyarul: Valahol, messze (2004) – inkább párhuzamos cselekményű az első résszel, mindössze egyetlen mondatban kapunk utalást Jonasszel kapcsolatban. 2004-ben aztán sajátos trilógiává állt össze a történet, amikor a két előző regény hőseinek sorsa összekapcsolódik a Messengerben (2004) – magyarul: Hírvivő (2007). A magyar gyermekirodalom disztópiái A magyar gyermekirodalom disztópiáinak bemutatása előtt érdemes külön figyelmet szentelnünk itt is az előzményeknek. A magyar irodalom disztópiáinak sorában valószínűleg Makay István Repülőgépen a Holdba (1899) című írása az első. A kor Verne-epigonjai közül nem nagyon lóg ki a szerző, ám ponyvaregénye kevésbé érdekes, mint a korszak utópiái, például Jókai Mór két műve. Az ifjúsági irodalom kategóriájába sorolható regények közül Szemere György Kont-esetje (1911) lehet az első utópia. Bizonyos szempontból nagyon „magyaros” a történet, de Szemere sem tudta levetkőzni Verne hatását, afféle „technikai utópiát” írt. E könyv megelőlegez egy érdekes dolgot: a magyar gyermekirodalomban jóval több utópia fordul elő, mint disztópia. Hogy miért, valószínűleg inkább történelmi okokra vezethető vissza. A század első felében mintha a millennium optimizmusa érződne még, s persze a mindennapokba észrevehetően belépő technikai fejlődéssel kapcsolatos kérdések. Az első világégés, a gazdasági világválság, majd az újabb háború időszakában is inkább egy pozitív példa felmutatásában nyilvánul meg a jelenből elvágyódás. Az ötvenes évektől nyilván (kultúr)politikai okai is voltak az aipótuk hiányának, s az is természetesnek mondható, hogy programbeszédszerű, a kommunizmus apoteózisát hirdető utópiák – például: Fekete Gyula: A kék sziget (1961) – jellemzőbbek. S még egy fontos ok: mintha attól féltek volna az íróink, hogy a gyermekolvasó nem elég érett ahhoz, hogy egy elrettentő társadalmi példával szembesüljön. Holott a külföldi példák – vagy akár a világirodalom ifjúsági antiutópiáinak hazai sikere – ennek éppen az ellenkezőt bizonyítják. Az antiutópiák „fénykora” hazánkban (is) kétségtelenül a 20. század első fele, bár a Karinthy Frigyessel kezdődő „ívet” érdemes a második világháború utáni évtizedekig elnyújtani, legalább Karinthy Ferenc Epepéjéig (1970). A század első feléből Karinthy két gulliveriádája emelkedik ki, az Utazás Faremidóba (1915) s a Capillaria (1921), majd Babits Elza pilótája (1933) érdemel kiemelt figyelmet. Szathmári Sándor Kazohiniáját (1941, 1946, 1957 – különböző címekkel, változatokban) a mesterének tartott Karinthy is dicsérte, s a század második felében időről időre „divatba jött” a regény. A világháború után Karinthy Ferenc mellett Déry Tibor művéről, a G. A. úr X-benről (1964) kell szólnunk. 180

A nyolcvanas években sem tűnt el a műfaj, Czakó Gábor Eufémia (1983), Tandori Dezső Stevenson-biozmagória (1984), Jeremy Taylor (D. Németh István) Bolygófalók (1988), Dalos György 1985 (1990) című antiutópiája, Mandics György és M. Veress Zsuzsanna Heraklidáktrilógiája – Vasvilágok (1987), Gubólakók (1989), A dromosz (1992) – ráadásul kivétel nélkül figyelemre méltó művek. A társadalmi problémák iránti érzékenység, a nyelvi gazdagság, a narráció izgalmas megoldásai szinte mindegyik könyvre igazak, ahogy a transztextualitás gyakori megnyilvánulásai is. A 21. század fordulóján Parti Nagy Lajos jelentetett meg aipótut, a Hősöm tere (2000) méltó folytatása az előző két évtized írásainak. Ami e könyvek esetében feltűnő lehet – összehasonlítva más országok hasonló műfajú regényeivel –, hogy nem nagyon találkozunk sci-fi alapú disztópiával (kivételt a Bolygófalók jelent), ahogy általában a tudományos-fantasztikus irodalom sem volt ismert és elismert hazánkban a második világháború után. Érdekes az is, hogy a szocializmus nehezebb, keményebb évtizedeiben azok írtak antiutópiát, akik korábban épp baloldali elkötelezettségükről tettek tanúbizonyságot. A gyermekirodalom disztópiái előzményeit keresve fontos megemlíteni még a modern mese műfaját. Az elsősorban Lázár Ervin nevével, műveivel jellemezhető mesetípus úgy rúgta fel a folklór konvencióit, hogy közben folyamatosan utal rá, a transztextuális utalások, a reminiszcenciák, a parafrazeált történetek „áldozatai” szinte mindig népmesék. Ahogy korábban jeleztem, a kortárs magyar ifjúsági irodalom egyik hiányossága, hogy nincsenek úgynevezett „problémaközpontú” könyvek. Olyanok, melyek a mai (kis)kamaszok gondjairól szólnak, melyek azonosulási lehetőséget adnak „reális hősökkel”. Ugyanakkor változatlanul nagy a kínálat modern mesékből (és meseregényekből), s ezek szellemessége, nyelvi gazdagsága Európa-, sőt világszerte szinte kuriózumnak számít. Ilyen alapokra részben úgy építkeztek az aipótuszerzők, ahogy az várható volt, vagyis inkább mesei alapú disztópiák (és disztópikus művek) születtek. Emellett viszont az a műfaj jelent meg dominánsan, amely a felnőttirodalomban kevésbé: a sci-fi alapú antiutópia. Fehér Klára Oxygénia (1974) és Szentmihályi Szabó Péter A tökéletes változat (1983) című regényén alig észrevehető a tudományos-fantasztikus irodalom magyarországi gyökértelensége, pontosabban negyvenéves „száműzetése”, éppen csak megtűrése. A könyvek aipótuként leginkább az orwelli hagyományokat követik. Oxygénia diktatúrájának elnyomói az 1984-ben megismert eszközöket használják, annyi különbséggel, hogy egy lételemet, a levegőt – pontosabban annak „adagolását” – is sikerült ellenőrzésük alá vonni. A főhős, Peter McGulliver nem igazi swifti figura, elődjével ellentétben ő hajlandó beavatkozni a megismert társadalom életébe, sőt az ő közreműködése kell ahhoz, hogy a Száz Család kiváltságos helyzete megszűnjék. A többiek felett álló s egyben irányító csoport mindkét regényben titkolja kiemelt helyzetét az átlagemberek, a „dolgozók” előtt. Közös pont a tudatos onomasztika: még a számokkal, látszólag véletlenszerű betűkkel vagy töredékszavakkal jelölt szereplők sem véletlenül kapták nevüket – ahogy az az antiutópiákban oly gyakran előfordul. S mindkét helyszínen egy apokaliptikus pusztulás után építettek új rendet – ez sem példa nélküli (Lásd: Radóné Kempner Magda: Integrállények (1926)). Érdekes összecsengés van ugyanakkor a Szentmihályi-könyv és Az emlékek őre között: a magyar regényben is kiemelt szerepe van az emlékeknek, melyeket a közösségben (törzsben) egy ember őriz: az Emlékező. A diktatúrákat ismerő írók számára – nemzetiségtől, kortól függetlenül – kiemelten fontosak az emlékek mint a múlt, a történelem hiteles(ebb) őrzői.

181

Mézga Aladár és a Félőlény Végül kicsit részletesebben mutatok be két olyan ifjúsági aipótut, melyek valamilyen szempontból különlegesek. Romhányi József Mézga Aladár különös kalandjai (1974) című története közismert hazánkban – rajzfilm formájában. Hogy létezik regényként is, kevesen tudják, s talán még kevesebben gondolják, hogy antiutópia, még közelebbről gulliveriáda a műfaja. De miért tekinthető annak a történet? A hosszabb magyarázathoz idézzük fel Balogh Tamás részletesebb, pontosabb műfaji meghatározását: „Egy »szabályos« gulliveriáda így fest: a történet sematikus: a képzeletbeli utazás (imaginary voyage) ötletét felhasználva, s az útikönyvek iránti kortárs érdeklődést kihasználva a királyi flotta sebészorvosának, Lemuel Gullivernek utazását meséli el. A választott hős tipikus, átlagos – angol – polgár, aki a sors szeszélye folytán különös helyzetekbe, irracionális adottságokkal rendelkező társadalmakba kerül, ahol az irreális helyzetek az ő személyét és nézeteit is irreálissá és irracionálissá teszik. A kötelező történetelemek, amelyekből a gulliveriáda áll: mentegetőzés, ismét utazás, hajótörés, idegen országba kerülés, lakók, nyelv, társadalom megismerése, az angol társadalom bemutatása, szembesítések és szembesülések (jók és rosszak), szökés vagy elbocsátás, hazatérés, fogadkozás. Az elbeszélő mindig azonos az utazóval, így a gulliveriáda csak egyes szám első személyben készülhet. Nyelve egyszerű, de nem parlagi: egy átlag honpolgár prózája. Stílusa szolidan leíró, nem hangoskodó, nem szélsőséges, gúnyos, szatirikus kicsengéssel. Célja az emberi kicsinységek és kicsinyességek, túlzások és nagyzolások feltárása, nevetségessé tétele.” (Balogh, 2000, 3.) A főbb elemek nyilvánvalóan megvannak az Aladár utazásait elmesélő történetekben, vannak azonban fontosnak látszó eltérések, melyek akár meg is kérdőjelezhetik a műfaji besorolást. 1. A főszereplő ezúttal nem Lemuel Gulliver sebészorvos, hanem Mézga Aladár általános iskolás tanuló az Ökörcsíny utcából. Ebből következően nem állnak azok a megállapítások sem, amelyek angol polgárként jellemzik a hőst. Utóbbira könnyebb magyarázatot találnunk, természetesen a magyar olvasó (és néző) számára sokkal érdekesebb volt egy hazai utazó, s talán nem is rendelkezett elég ismerettel ahhoz, hogy igazán élvezni tudta volna az angol társadalomra vonatkozó utalásokat. Hogy lehet-e gulliveriádát írni ilyen nevű szereplő nélkül, nehezebb kérdésnek tűnik. Távolabbról indulva: emlékezzünk arra, vajon Bürger Münchausen báróján kívül melyik münchausiáda jut eszünkbe először? Természetesen Garay Háry Jánosa. Amelynek a főhőse ízig-vérig magyar katona, csak alaptulajdonságában – a nagyotmondás – hasonlít kísértetiesen irodalmi elődjére. Vagy nézzük meg a Balogh által is gulliveriádának minősített Oxygéniát. Ennek főhősét Peter MacGullivernek hívják, de hasonló nevén kívül egyéb egyezést nem találunk az angol sebészorvossal. E tekintetben tehát elnézőek lehetünk. (Főleg, hogy itt is van azért utalás Swift kalandorára, Aladár űrhajója ugyanis a Gulliverkli nevet kapta építőjétől.) 2. Talán ennél is fontosabb eltérés az „előírásoktól”, hogy az elbeszélő személye nem egyezik meg a felfedezőével. Itt megint csak Fehér Klára antiutópiájára kell hivatkoznunk, melynek elbeszélésmódját vizsgálva megállapíthatjuk, hogy bár jobbára személyhez kötött fokalizáció jellemzi, de nem homodiegetikus. Mézga Aladár kalandjait narrátor meséli, ám nézőpontja gyakran esik egybe a főhősével, s a gyakori dialógusok miatt a címszereplő sokszor szólal meg. Ha a cselekményt mondjuk Aladár naplójából ismernénk meg, valószínűleg mind stílusában, mind hangulatában kevés eltérés lenne a kiadott változathoz képest.

182

De érdemes idecitálnunk a Kazohiniát is, mely ugyan egyes szám első személyben íródott, ám a főhős és a szerző nézőpontja sok helyen különbözik! Gulliver egész Kazohiniát elutasítja, az utilitaritáshoz végletekig ragaszkodó hinek rendszerét éppúgy, mint az őrültek kormányozta behinekét. Szathmári ugyanakkor többször is érezhetően visszafordítja az iróniát hőse és Zatamon, hin kísérője egy-egy vitájában, s épp Gulliver érvelését teszi nevetségessé. Saját kora állapotaihoz képest az író számára érezhetően elfogadhatóbb a szélsőségesen haszonelvű társadalom modellje. (A behinek rendszerét szerző és hőse egyformán lesújtónak véleményezi.) 3. Ezek után már elenyésző eltérésnek tűnik, hogy a Mézga Aladár különös kalandjaira kevésbé jellemző: „Nyelve egyszerű, de nem parlagi: egy átlag honpolgár prózája.” A később említett kritériumok – gúnyos, szatirikus kicsengés – megvannak, ám a regény tele van szójátékokkal, szóviccekkel, még Blöki, a kutya megszólalásai sem nevezhetők átlagosnak. Ha e kifogásokat elfogadjuk, az is belátható, hogy Romhányi regénye valójában nem is egy, hanem tíz gulliveriáda, hiszen Aladár minden utazása során újabb társadalmat (bolygót) ismerünk meg, s az itt tapasztaltak teljes mértékben megfelelnek a műfaji előírásoknak. Ami talán meglepő lehet: a regény szerkezete, stílusa sokkal átgondoltabb, mint azt előzetesen feltételezhetnénk egy, alapvetően a humorra építő történetnél. Utalásai, a fejezetek szerkezete „komoly” antiutópiákhoz hasonlíthatók, de közben végig érezzük, tudjuk – ez egy gyerekkönyv. Tanulságos, cselekményes, humoros. Összehasonlítva a külföldi példákkal, az „előzményekkel”, nem nagyon lehet hiányérzetünk, Romhányi regénye éppúgy megállja a helyét, mint Szathmári vagy Karinthy gulliveriádái. Békés Pál: A Félőlény (1991) című meseregénye hosszas elemzés tárgya is lehetne, ezúttal csak azokat a sajátosságokat kerestem a műben, melyek disztópiákban típusosnak mondhatók. Az értelmiség hatalom iránti kényszeredett lojalitása, illetve esetleges lázadása – talán némileg meglepő módon – más gyerekkönyvekben is megjelent már Magyarországon. Az kevésbé furcsa, hogy ez is (anti)utópisztikus mű: Szijj Ferenc Szuromberek királyfija (2001). Ott Zimbab, Bogár Zoli és Mameluk párbeszéde, szervezkedése határozottabb ellenállást mutat az önkénnyel szemben, ám az óvatosság, a besúgóktól, a megtorlástól való félelem szintén megfigyelhető: „– Csak mi nem félünk! – rikkantotta Bogár Zoli, de a többiek olyan heves pisszegésben törtek ki, hogy gyorsan behúzta a fülét-szarvát.” (Szijj, 2001, 143.) Békésnél ez – az értelmiség szerepvállalása, vívódása a lázadás és a beletörődés között – kulcsmotívummá válik. Részben konfliktus- és feszültségteremtő elem lesz a (pozitív) szereplők eltérő attitűdje e kérdésben, hiszen szinte mindannyian más mértékben hajlandók az „alkalmazkodásra”, a behódolásra. Végül éppen az teszi a Félőlényt a regény főszereplőjévé, hogy – megfelelve a posztmodern mesék hősei attribútumainak – vállalja a konfrontációt, miközben – a hagyományos mesék értékeivel szemben – bátorság és irgalmasság helyett a kívülállás és a be nem hódolás erényeit mutatja fel. Ahogy Lázár Ervin hősei (Boldizsár, 1997). A gyermekirodalmi disztópiák hagyományait (is) követő Félőlény így nem is bukhat el, s végül a Kiserdő is megmenekül. Igaz, – s ez is a műfaji hagyomány része – csak a változások elindulását ismerjük meg, a teljes folyamatot nem. (Lásd még Lowry ifjúsági disztópiáit vagy a Heraklidák-trilógia köteteit.) Korábban is jeleztük már, feltűnően gyakori motívum a gyermekirodalom disztópiáiban az emlékek megőrzésének jelentősége. A Kiserdő lakóinak is van egyfajta történeti emlékezete, melynek megléte – ahogy más antiutópiákban is így van ez (Fenyő D. Gy., 2004.) – nagyon

183

fontos számukra. Egyrészt ezek az emlékek segítenek felidézni a harmóniát, melyre így továbbra is lehet vágyakozni, a nosztalgia így motivációs bázisként is szolgál. Másrészt az efféle, mindenkiben meglévő történeti tudat összetartó ereje is lehet a közösségnek. A közös élményanyag hivatkozási alap, növeli a csoportkoherenciát, s egyúttal zártabbá is teszi a társaságot. Fontos, hogy e történeti emlékezetnek fizikai megnyilvánulásai is vannak, s a harmónia megszűnésének – majd a rend helyreállásának – ezek lesznek a szimptómái. Ilyen a tölgyfa kidőlése, majd visszaállása, valamint a közterületek neveinek (vissza)változásai. Utaltunk már rá, hogy a harmónia kulcskérdés a Békés-meseregényben – ahogy általában a disztópiákban, sőt az utópiákban is. Poszler György szerint: „Az aranykor elvesztése ősi mítosz” (Poszler, 1989, 131.). E mítosz újraélésének vagyunk tanúi a könyv elején, s a visszanyeréséért folyik a harc mindvégig. Más ifjúsági antiutópiákhoz képest talán annyiban különbözik a Kiserdő lakóinak helyzete, hogy a történet kezdetén még meglehetősen közel vagyunk a harmonikus időszakhoz. Az emléke, a hozzá kapcsolódó élmények frissek. Gyakrabban találkozunk azzal, hogy az „aranykor” már a távoli múltba veszett, helyenként legendává szelídült – így azonban kevésbé alkalmas motivációs bázisnak. (Megint csak hangsúlyoznunk kell az emlékek szerepét! Még ha azok „átörökítettek”, közvetettek is.) Lowry trilógiájának hősei számára nincs is megfogható élményanyag a múltból, mely oppozíciót kínálna a jelen létformájával. A Félőlény és barátai számára azonban „népmesei közelségben” van a veszteség, a hiány előtti időszak, a nosztalgia mindvégig érzékelhető körükben. „Az aranykor és visszanyerése ősi nosztalgia.” (Poszler, 1989, 131.) Érdekes az utópia és a disztópia alaplogikájának egyezése e kérdésben, tudniillik, hogy mindkettő vallja a fennálló rend örökösségét, a múlt eltörlésének szükségességét, az „egydimenziós jelen időt” (Poszler, 1989, 147.). Ugyancsak műfaji sajátosság, s csak a mesei alapú disztópiák között számít ritkaságnak a besúgók, ügynökök által rettegésben tartott „közemberek” sajátos életformájának leírása. A kukkoló berregény (kémszörny) jelentősége sokkal inkább mérhető az általa kiváltott hatásban, mint a megszerzett információk fontosságában. A hatalom számára – az antiutópiákban – gyakran fontosabb a kondicionálás, a spionoktól való félelem, mint az általuk végzett egyéb tevékenység. Így van ez itt is, s a Kiserdő lakóinak többsége fel is veszi azt az attitűdöt, mely célja lehetett ellenségeiknek. A „ha nem teszünk semmit, nem lehet bajunk” látszatigazsága egyfajta harmónia illúzióját adhatja, valójában fontos lépés a teljes önfeladás, a behódolás felé. A kondicionálás végső hatása aztán a teljes alkalmazkodás lehet (Adorno, 1998). Csupánc és Porhany ezen az úton jár, s Rakonc ellenérzése sem meggyőző, még ha bátrabb is társainál. Az effajta félelemben létezők aztán teljes mértékben alkalmassá válnak arra a haszonelvű gondolkodás irányította életre, mely megint csak a hatalomgyakorlók érdekeit szolgálja. A disztópiák utilitaritása feltűnő, még ha eltérő mértékű is a különböző művekben. Csupánc csupálása, Porhany porhanyítása – ezt figyelembe véve – már nem csupán pótcselekvés, hanem megfelelés az elvárásoknak: „tedd a dolgod, s ne foglalkozz semmi mással”. Ezzel a létformával több szempontból is összeegyeztethetetlenek a mesékkel tarkított teadélutánok. E haszontalan elfoglaltság olyan fogalmakkal hozható kapcsolatba, amelyek – fentebb említett okokból – nem kívánatosak a szörnyek számára: nosztalgia, emlékek, vágyakozás, fantázia. Zamjatyin regényében olvashatjuk: „a betegség neve: Fantázia” (Zamjatyin, 1990, 167.). Csatang Békés meseregényében azt is elárulja, a fantasztikus történetek, a mesék nagyobb kárt

184

okozhatnak a lázadóknál is. Az ő legfontosabb küldetése is a könyvek, a könyvtár megsemmisítése. „Rövidesen emlékezni sem fogtok rá, kik voltatok. Ti nem számítatok. Csak a történetek tudói. Meg a története. És míg Csatang diadalittasan dölyfölgött, elparázslott, megszenesedett a sok-sok mese és legenda, amit valaha a teadélutánokon hallottak, füstté váltak a regék, mondák, elszálltak a történetek, nem maradt utánuk más, csak fekete pernye.” (Békés, 1991, 67.) Hogy Csatang – és a szörnyek – végül mégsem győznek, az épp annak köszönhető, hogy életben hagyják a történetek tudóját, a mesélőt. A(z irodalmi) totalitárius rendszerek vezetői gyakran megkegyelmeznek a lázadóknak. Vagy nem akarnak mártírokat teremteni, vagy nem tartják már annyira veszélyesnek az ellenállót, hisz kivették az eszközt a kezéből, így nem árthat már senkinek. A disztópiák szuggesztivitásának egyik titka épp az lehet, hogy a – keresztény metafizikából következő (Adorno, 1998) – „szenvedés, aztán megváltás” kronológia félbeszakad az első fázis után, így az olvasói várakozásnak (elvárásnak) nem felelnek meg. Huxleynál, Orwellnél sincs meg a megváltás, a gyermekirodalom antiutópiáiban viszont – többnyire – van felold(oz)ás. A Félőlény küzdelme, szenvedése sem öncélú, sőt utóbb kiderül, maga a harc, a próbatételek (s nem azok sikere!) kellettek ahhoz, hogy – a metamorfózis után – merjen nemet mondani, ellenállni. S ez – ezúttal – a győzelemhez is elég volt. A hepiend, a lázadó(k) sikere tehát nem a disztópia műfaji sajátosságaiból következik – ez a befejezés A Félőlénynek mint gyerekkönyvnek jár. Irodalom • Adorno, Theodor W. (1998): Aldous Huxley és az utópia. In: Uő.: A művészet és a művészetek. Helikon, Budapest 144–162. • Balázs Zoltán (2006): Utópia és disztópia. In: Holmi, 18. évf. 9. sz. 1165–1167. • Balogh Tamás (2000): „Csak férfi és nő van”. In: Tiszatáj Diákmelléklete. 69. sz. 1–16. • Békés Pál (1991): A Félőlény. Móra, Budapest • Boldizsár Ildikó (1997): Varázslás és fogyókúra: Mesék, mesemondók, motívumok. JAK– Kijárat, Budapest • Burnett, W. G. – Rollin, Lucy (2000): Anti-leisure in dystopian fiction: the literature of leisure in the worst of all possible worlds. In: Leisure Studies, 19. évf. 2. sz. 77–90. • Ðergović-Joksimović, Zorica (2000): Featured Essay. Serbia Between Utopia and Dystopia. In: Utopian Studies, 11. évf. 1. sz. 1–20. • Fenyő D. György (2004): A mese határai. In: Új Forrás, 36. évf. 2. sz. 86–107. • Király Jenő (1994): Frivol múzsa: A tömegfilm sajátos alkotásmódja és a tömegkultúra esztétikája 1–2. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest • Lea, Susan G. (2006): Seeing Beyond Sameness: Using The Giver to Challenge Colorbind Ideology. In: Children’s Literature in Education, 2006. 37. évf. 1. sz. 51–68. • Nagy Miklós, M. (1989): Utópiák igézetében: Jevgenyij Zamjatyin regényéről. In: Nagyvilág, 34. évf. 5. sz. 669–670. • Nikolajeva, Maria (2000): From Mythic to Linear. Time in Children’s Literature. The Children’s Literature Assosiation and The Scarecrow Press, Lanham @ London • Pál József (2008): Világirodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest 185

• Papp Zsolt (1975): Utópiák szociológiája – szociológiák utópizmusa. In: Világosság, 16. évf. 8–9. sz. 530–536. • Poszler György (1989): Eszmék, Eszmények, Nosztalgiák. Magvető, Budapest • Szijj Ferenc (2001): Szuromberek királyfi. Jelenkor, Pécs • Zamjatyin, Jevgenyij (1990): Mi. Európa, Budapest

A szerző: Gombos Péter PhD, főiskolai adjunktus, Kaposvári Egyetem Pedagógiai Kar, Magyar Nyelvészeti és Irodalmi Tanszék

186

Tiringer Aranka: „Ó, nő, ha te meg tudnál érteni…” – A férfinő kapcsolat utópisztikus dimenziói Karinthy Frigyesnél

A címadó idézet Karinthy Frigyes Súgó című novellájából való, s nem kisebb szerzőtől kölcsönözte, mint Madách Imrétől, aki Az ember tragédiájában, a Nyolcadik színben, ÁdámKepler szájába adja ezt a - Karinthy életében is – emblematikusnak számító monológ-szakaszt: „Ó, nő, ha te meg bírnál érteni, ha volna lelked oly rokon velem, /…/ Nem hordanál mindent, mi benned édes, Világ elé s mindent, mi keserű, Nem tartanál fent házi tűzhelyednek…” (Madách, 1984) Az ember tragédiája alapmű volt a Karinthy eredeti családjában. A Karinthy gyerekek kívülről fújták sorait, Karinthy Frigyes pedig több írásában dolgozta fel Madách alap-ötletét, hol szatirikusan („Emberke tragédiája” az Így írtok ti-ben, illetve az „Embrió tragédiája” című karikatúrájában), hol komolyra fordítva a szót, pl. az antiszemitizmus ellen felszólalva, „Az ember tragédiája – színházi kritika a Faji Tárgyilagos egykorú számából” címmel. Noha a férfi és nő közötti megértés–meg nem értettség problematikája nem Madách vagy Karinthy sajátja, hanem több ezer éves irodalmi toposz és valószínű, hogy egyidős az emberiség történetével. Karinthy írásait olvasva azonban a férfi-nő kapcsolat különös arculatát lehet felfedezni. Novelláiban, cikkeiben, drámáiban, szatíráiban állandó, visszatérő téma volt a férfi-nő közötti ellentét, alá-fölérendeltségi viszony, ugyanakkor az egymásra utaltságból fakadó kiszolgáltatottság és egymás meg nem értésének nyomasztó érzése is. Írásait olvasva feltűnik, hogy hiányzik belőlük a boldog, beteljesült szerelem, az erotika és a testiség ábrázolása, helyette sajátosan utópisztikus hangulatú, különös férfi-női világ tárul elénk, ahol a

187

testiséget a halál, az erotikát a végzetes csábítás, a szerelmet pedig cinikus humorba ágyazott, macska-egér játszmához hasonló, cívódó-nyugtalan vonzalom váltja fel. Írásaiban olykor kiváló, de mindenképpen jobb sorsra érdemes férfiak halnak céltalan, haszontalan halált nők miatt. Így pl. 1912-ben, a Titanic tragédiáját követően ellentmondásos és zűrzavaros hírek érkeztek a hajón utazó emberek sorsáról. A világ eseményeire érzékenyen reagáló Karinthy – eleresztve a füle mellett minden más információt -, azt ragadta meg, ami a meggyőződésével leginkább megegyezett: a hajóról csak nők és gyerekek menekültek meg.1 Ebből az élményéből született a Ballada a néma férfiakról c. szürrealista képeket idéző novellája a víz alatt lebegő, merev szemű, lebbenő nyelvű de néma férfiakról. „Csak egy pillanatig hittük, ó, nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske, púderes arcocska… most aztán nincs bók és gyöngédség, úgy löktök vissza a vízbe minket, mint haszontalan és sivalkodó kismacskákat… Mert mi is így tennénk veletek, ha erősebbek volnánk…és így teszünk veletek ott, ahol erősek vagyunk, titokban…” (Karinthy,2001) Karinthy írásaiban a férfi-nő meg nem értettségének forrása a nő, a férfiak áldozatok a nemek csatájában. A nő az eszményi férfialkat ellentézise, a bölcs férfi romantikusan gonosz ellentétpárja, szeszélyes, kicsinyes, önző „nemi szélhámos”. Írásaiban a nő ezerarcú: a bugyuta-butácska, önmagát megjátszó, a férfi nélkül életképtelen, gyenge női ábrázolástól kiindulva a skála széles egészen a modern idők démon-szerű végzet-asszonyáig. Ezekre a nőalakokra leginkább jellemző a sunyiság, ravaszság, alattomosság; egyfajta macskatermészet, ragadozó mentalitás. A férfit saját céljaikra használják fel, azaz, hogy féltékenységet ébresszenek bennük, kihasználják, vagy fájdalmat okozhassanak nekik. Ezt a nőiséget Karinthy sajátos paradoxonokkal fejezi ki: „Őnagysága halálosan tudna szeretni egy olyan gyönyörű szép, zseniális, gazdag és tökéletes férfit, aki reménytelenül szereti őtet…” (Férfiideál; Karinthy, 1997) „…Ama kérdésre, hogy kihez megy feleségül, azt felelte, hogy csak olyanhoz megy, aki meg tud halni érte, és ezt előbb be is bizonyítja…” (Asszony; Karinthy, 1997)

1

A Titanic túlélői kevésbé nemi-megoszlást mutattak, hanem inkább társadalmi-gazdasági megoszlást: a túlélők nagy része a gazdagok köréből került ki, akiknek kabinjaik a felső szinteken helyezkedtek el, így több esélyük volt a megmenekülésre.

188

A nőuralmon alapuló társadalmat az utópisztikus képeket felvonultató Capilláriában mutatja be, ahol szélsőségesen hasad nőkre és férfiakra a világ. A nők (oihák) szépséges palotákban laknak, a gyönyöröknek élnek; a férfiak (a csökevényes, fejletlen növésű bullokok) szolgálják őket. Az oihák kedvenc tápláléka a bullokok agyvelője, amire a szaporodásukhoz is szükségük van… A nőuralom, a nő hatása és befolyása a férfira ugyancsak kedvenc témája Karinthynak, ami mögött személyes szorongás és félelem állhat: az apró termetű, felfalt agyú bullokok alakjában a kistermetű, nem túl előnyös külsejű Karinthy nőkkel szemben érzett alacsonyabbrendűségét, kasztrációs szorongásait sejthetjük. Karinthy három évvel később, H. G. Wellsnek írt levelében tovább finomítja a képet, és nem foglal állást egyik nem mellett sem, hanem egymásra utaltságukat hangsúlyozza, mégis érezhetően megkérdőjelezi a férfi és nő közötti kapcsolat harmóniájának „realitását”: „Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? hisz mindkettő mást akar – a férfi a nőt, a nő a férfit.” (Karinthy, 1994) Karinthynál tehát a féfi-nő kapcsolat mindig tartalmaz egy utópisztikus dimenziót, hol valódi utópia formájában (pl. Capillária, Utazás Fáremidóba, ahol távoli csillagra vagy a tenger mélyére helyezi a szereplőket), hol belső, szubjektív utópia (elérhetetlenség, meg nem értettség) formájában. Mégis a leggyakoribb – s talán legmegdöbbentőbb – témája írásaiban a nők és a halál összefonódása. Gyakran magát a halált nő formájában ábrázolja, a pusztulás folyamatát állítja az erotika és a gyengédség helyére. „Én a fekete ruhás suhogó szoknyájú asszony vagyok, akit rémülten és zokogva áhítoztál a szomorú estéken, fölhúzott paplan alól. Íme, idejöttem, és most fölébed hajolok. (…) Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal: és arcodból mély lyukat harap ki…” (Intő, Melankólia c. novellák; idézi Halász, 1972). A Lepketánc c. írásának főhősére egy asszony helyezi rá az elbukást szimbolizáló csuklyát, a vakság és a sötétség szimbólumát. Ugyanígy a „Szerelem az élet illatos virága” c. novellájában – melynek már a címe is cinikus – ahol a szerelmes férfit a nő undorító, ragályos betegséggel fertőzi meg, de a férfi a testi rothadás különböző fázisait átélve még mindig gyanútlan, bizakodó. A Testi szépség és a Május c. novellában a már halott férfiak a túlvilágról visszanézve a női test egykor vonzó, erotikus részeit veszik sorra: ami egykor gyönyörűséget jelentett, mára visszataszítóvá vagy érdektelenné vált. A Fogyókúra c. írásának végkicsengése a „halál mégis a legjobb fogyókúra”, mely végre egyenrangúvá teszi és összeköti a férfit és a nőt. Ezekben az írásokban az élet és a halál közötti határok nem zártak: az élő és a halott

189

továbbra is kapcsolatban vannak egymással, a nő még a halálban is hatással van férfira, vagy éppen a halál az, ami meghozza számukra azt a rég áhított egyesülést, békét, ami az életben nem valósulhatott meg… Az itt kiragadott példák csak töredékei az életműben fellelhető, férfi és nő közötti meg nem értést példázó humoros, utópisztikus vagy groteszk írásoknak. De honnan ez a mindent átható életérzése Karinthynak? Miből ered az a feszült nyugtalanság, ami egész életében írásainak örökzöld témáját adja? Karinthy Márton Ördöggörcs c. művének megjelenése óta a téma iránt érdeklődők számára közismertté vált Karinthy Frigyes második, Böhm Arankával kötött házasságának viharos, szerető-gyűlölséggel teli története. Túl egyszerű séma lenne erre a nyugtalan, nehézségekkel teli kapcsolatra ráhúzni minden magyarázatot, annál is inkább, mert említett írásainak zöme időben korábban keletkezett, leginkább első házassága idején (1912-1918) amely – minden forrás szerint - egyértelműen boldognak és harmonikusnak mondható. Ismét egy – Karinthy életében oly gyakran megfigyelhető - sajátos paradoxon, aminek megértéséhez időben jóval korábbra kell visszanyúlni. Karinthy nő-képét a veszteség határozta meg, pontosabban három nő fiatalkori elvesztése: az anyáé, a nővéréé és első feleségéé. Látni fogjuk, ezek a gyászok egymásra épültek, feldolgozásuk egyenként is nehézséget jelentett, együttesen pedig örök nyomot – traumát – hagytak Karinthy életében.

Az anya Noha különböző források eltérő dátumot jelölnek meg, Karinthy Frigyes 7 és fél éves volt édesanyja halálakor, ami 1894. január 26-án következett be2.

2

Legpontosabb dokumentumként Karinthy Gyerekkori naplóját jelölhetjük meg. 1899. január 26-án ezt írja az akkor 12 éves Karinthy: „Ma, jan.26 án van a boldogult mama halálának az év forduló napja. Itt ülök az íróban, papa, mint rendesen 4 fekete fátyollal bevont gyertyát, köztük mama arczképét (…) Van elég alkalmam most vissza gondolni 5 év előttre, Január 26 ikára… Bizony nagyon de nagyon szomorú nap volt ez…” (Gyermekkori napló, 1987) Az anya halálának időpontjában fellelhető bizonytalanságok egyik forrása maga Karinthy volt, aki „Anyám” című novellájában a halál időpontjának egy novemberi napot jelöl meg. „Anyám” Kettős kör, 1980)

190

Az anya halálával kapcsolatos emlékeit a ’30-as években írt „Anyám” c. novellájában fogalmazza meg. A gyerek Karinthy szemtanúja volt az akkor már súlyos beteg anya kórházba szállításának: „…a hordágy valószínűtlen magasságban lebegett, csak hangját hallottam anyámnak, sírva, s akkori érzéseim szerint kissé patetikusan búcsúzott tőlem, mintha a felhőkből kiáltozná valaki a nevem…” (Anyám; In: Kettős kör, 1980). Az egyedüllét ellen az anya asztaláról elcsent kockacukorral vigasztalja magát, éppúgy, mint a Tanár Úr kéremben szereplő gyerek, aki iskola után törökmézzel, csokoládéval, cukorral kárpótolja magát az elvesztett örömökért. A következő emlék a kórházi szobában haldokló anyáról szól: „…anyám profilja a párnán sápadtan és hidegen. Apám fölé hajol, és halkan közli vele, hogy elhozott magával, itt állok az ágy végében. Anyám azt feleli, egészen száraz és hideg hangon, tudom, felém sem fordulva. Meghökkenten és bántódottan tépdesem a takaró rojtjait. Az az érzésem, hogy anyám mindkettőnkre haragszik, nem tudni miért.” (Anyám; Kettős kör, 1980). Az anya ezen az éjszakán hal meg. Az apa másnap reggel közli a hírt a családdal. Frigyes kíváncsisággal, de mindvégig érzelmek nélkül figyeli és utánozza a felnőttek viselkedését: úgy tesz, mintha ő is sírna, vállával zokogó mozdulatokat tesz. „…de nem sírtam: a sírás zavart volna ennek az új, ismeretlen szenzációnak, a szomorúságnak a felfedezésében: minden erőmet megfeszítve figyeltem befelé…” Az új megfigyelések közé tartozik az is, hogy a cseléd – miután rövid időre kettesben maradnak -, a boncolásról mesél neki. Ez különös módon ragadja meg az amúgy is élénk fantáziájú gyereket, később ezeket az új információkat is beépíti saját élményvilágába: ő világosítja fel a felnőtteket a halott további sorsáról, a boncolás menetéről, átvéve a cseléd felszínes, valódi gyászt nem tartalmazó szavait, gesztusait. Későbbi írásaiban nem szűnő érdeklődés figyelhető meg a foszló-bomló női test iránt, aminek első tragikus lenyomata az anya halála, illetve a cseléd „felvilágosító” tevékenységének összekapcsolódása. Az előbb még szerető, kedves-játékos anya előbb közönyössé, majd hirtelen halottá, testében felbomló, szétfoszló alakká változása csak úgy dolgozható fel a kisgyerek Karinthy számára, hogy az ehhez kapcsolódó fantázia groteszk, humoros alakot ölt, rögzül, és a későbbiekben is így jelenik meg. Így például Könnyed társalgás c. humoreszkjében a feszült, tömör párbeszéd csattanója, hogy egész idő alatt egy összevagdalt női holttestről beszélgettek. A Festékben a szerelmes férfi

191

először gyengéden simogatva, majd egyre dühödtebben dörzsöli le a nőről az arcfestéket – de nincsen alatta semmi. „Újabb réteg vált le alatta, újra festék. Felordítottam, és az egész üveg tartalmát ráöntöttem. Aztán gyúrni és dörzsölni és harapni kezdtem, hogy elevenig jussak. (…) Egyetlen mozdulattal lerántottam a selymet, hogy mohón beleharapjak. (…) De ő nem volt sehol, s a pamlagon gyűrött, szertekuszált rongyok hevertek.” (Festék; Karinthy 1997). Ugyanígy ír az Arabella c. novellájában: „Akkor vetettem rá magam. A torkát kaptam el, a Test meg sem mozdult, de a fej eleinte kissé nehezen, aztán egészen könnyedén engedett. A fej a kezemben maradt, a test legurult az ágy elé (…) Gyorsan körülnéztem, a könyvespolc alsó fiókja nyitva volt. Begurítottam a fejet, s lábammal meglöktem a fiókot.” (Bíráló álruhában, 1990) A gyász traumatizáló hatását minden bizonnyal csökkentette az apa személye, aki – rövid ideig tartó bizonytalanság után3 példamutató igyekezettel teremtette meg családja számára az élet folytatásához szükséges biztonságot és szeretetet. Karinthy gyerekkori naplója arra utal, hogy lehetőség volt közösen gyászolni az anyát. A nagyobb testvérek érzelmi közelsége, a nagybácsik és nagynénik segítőkészsége ugyancsak segítették az anya halálát követő időszak minél traumamentesebb átélését. Noha úgy tűnik, adottak voltak a gyászmunka elvégzéséhez szükséges pszichológiai feltételek, a gyerek Karinthyban hamar ellenszenv fejlődött ki a „szegény kis árva” és az „anya nélkül” kifejezésekkel szemben. „Erről az egész temetéshistóriáról elhatároztam, hogy anyám kívánságára, puszta játékból, vagy valamik és valakik megtévesztésére csinálták. (…) Nap mint nap, éveken keresztül indult meg bennem egy újabb változat elképzelése az állandó tárgyról, amit csak én tudok: ma otthon találom anyámat.” (Anyám; Kettős kör, 1980) A folyamatot nehezítették azok az elhárító mechanizmusok, melyeket Karinthy a gyászgondolat távoltartására alkalmazott: ilyen volt a tagadás, a humor (amely egész életét végigkísérte), a megfordítás (halottból élő), a megkettőzés (Én és énke), melyek írásaiban jól nyomon követhetők.

3

A gyerekek néhány hónapig a rokonság körében voltak elhelyezve, a legkisebb – József – volt leghosszabb ideig távol a családtól – őt néhány évig a bécsi nagynéni nevelte.

192

A nővér (Elza) Karinthy életrajzával foglalkozó írások kevésbé térnek ki Elza4 nővérével való kapcsolat fontosságára, pedig Karinthy gyerekkori naplójában számtalan bejegyzés szól róla. A lányok közül ő bizonyult a legígéretesebb tehetségnek: festészetet tanult, képeiről elismeréssel szólt a korabeli kritika, de különlegesen szép szoprán énekhangja miatt is egyedülálló karriert jósoltak neki. Karinthy gyerekkori naplója tanúskodik arról, hogy Frigyes érzékenyen figyelt Elza minden lépésére, sőt hangulatváltozásaira; feljegyezte, mikor merre járt, gondosan bejegyezte (sőt naplójába vázlatszerűen berajzolta) Elza festményeit. „Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat Amitől művész lettem magam is…” (Mindszenti litánia; Karinthy, 1996) A Gyermekkori Napló számtalan jól sikerült illusztrációja nemcsak a kreatív, ügyes kezű Frigyesről szól, hanem a nálánál 8 évvel idősebb nővért mintaképként, ideálként látó kamaszról is. (Elza szépségét Frigyes úgy tekintette, mint önmaga „ellenpontját”, „jóvátételét” a természet részéről). Elza sosem ment férjhez, halála fiatalon érte – nem tudjuk pontosan az idejét -, valószínűleg nőgyógyászati eredetű daganatban halt meg. Karinthy Frigyes Mindszenti litánia c. verse szól erről, melyben jól érezhető a fájdalom, szomorúság, amit szeretett nővére elvesztése jelentett („…én lelkem, tompa tükör…”), s ismét megragadható a humor és gyász összekapcsolódása: „Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok” (Mindszenti litánia; Karinthy,1996)

4

Karinthy Eliza Szeréna („Elza”) 1879-ben született, így 8 évvel volt idősebb Frigyesnél (forrás: MerényiMetzger, 2003)

193

A feleség (Judik Etel, „Boga”) Kapcsolatuk – megismerkedésüktől kezdve egészen Judik Etel haláláig, beleértve a halála körüli eseményeket is -, sokkal inkább álomszerű, romantikus történethez hasonlít, mintsem az akkori – háborús viszonyokat leképező – valós élethez. Karinthy Gyerekkori Naplójában (1899. február 1.-i bejegyzéssel), 1912-re jósolja meg házasságkötésének jövőbeni időpontját. A Karinthy életét végigkísérő különös egybeesések egyike ez, hiszen Judik Etellel valóban ebben az évben házasodtak össze. Megismerkedésükkor – a később „Boga”-nak becézett Judik Etel - színésznő volt, férjezett, háromgyerekes asszony. Nyomorúságos körülmények között, egy olcsó panzióban élt iszákos, agresszív férjével, akit ő tartott el. Karinthyval való kapcsolatáról a férj is tudott – hol revolverrel fenyegetőzött, hol szótlanul tűrte felesége udvarlóját, mivel Karinthy pénzt is adott neki. Végül romantikus körülmények között, a felbőszült férj gyilkos indulatai elől menekülve szöktek meg. Fél évig bujkáltak Berlin mellett, s noha éjjel-nappal együtt voltak, több mint ötszáz szerelmes levelet írtak egymásnak. Boldog, beteljesült, hosszan szerelmes és nyugodt évek következetek. Karinthy feleségül vette Bogát, aki feladta színésznői hivatását, és meleg családi otthon teremtett Karinthy számára. (Közös gyermekük – Karinthy Gábor.) A hat évig tartó házasságnak Judik Etel 1918-ban bekövetkezett tragikus halála vetett véget. Karinthyt teljesen eluralta a gyász. A megtalált, gyengéd és szerető „anyát” (Bogát) másodszor vesztette el, s már nem voltak elégségesek a gyerekkorban jól bevált elhárító mechanizmusok a gyászgondolat távoltartására. 1918 október – 1919 október között vezetett naplójában nyomon követhetők a gyászmunka fázisai. Jól érezhetőek ezekből a sorokból a traumaismétlődés minden kínját és fájdalmát átélő Karinthy keserűsége, szenvedése: „… Úgy zokogok, mint egy tébolyult. Mi lesz velem? (…) Undorodom ettől – vidámság nélkül lenni, egy egész életen át! nekem, aki ismertem a pogány örömet és vidámságot. Szörnyűeket álmodtam ma, ó szörnyűeket. Gyilkosságot és tébolyt (…) Álom: már végleg el vagyunk válva, és én kezdek beletörődni. Ő zavarosan és hevesen és romantikusan hagyott el, valami nagy szerelem miatt, amivel maga sem volt tisztában. Most nagyon szegényen és nyomorultan lakik valami rettenetes helyen, nekem nem árulja el a lakcímét.” (Karinthy, 1964)

194

A gyászmunka előre haladtával a haragot, dühöt tükröző bejegyzések egyre ritkulnak, átadják helyüket rezignáltabb hangvételű, az elfogadást és beletörődést sejtető bejegyzéseknek. Noha Karinthy már 1920-ban, másfél évvel Judik Etel halála után újra nősült, soha nem tudta elfelejteni Bogát, és egész életében vágyakozott arra a megtapasztalt, elfogadó-megértőszeretetteljes kapcsolatra, amit vele átélt. Későbbi sorsát, betegségét, halálát pedig mindennél meggyőzőbben jelzi naplója 1918-ban keletkezett bejegyzése: „A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek belé, amikor ő meghalt – ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé… Nyomorult lettem egész életemre…” (Karinthy, 1964)

„Az anya választása” Karinthy Frigyes - mindezeken túl – átél egy olyan meghatározó gyerekkori élményt is, ami kulcsélménynek tekinthető, s ami különösen érzékennyé tette a nőkkel szemben. Ez az élmény – mint látni fogjuk – transzgenerációs szinten is megfigyelhető motívum. Az asszony c. novellájában leírja egy kamaszodó kisfiú plátói kalandját egy férjes asszonnyal: beszélgetéseik során a fiú hosszú előadásokat tart a csillagokról, a tengerről; arról fantáziál, hogy az asszony felnéz rá, vállára hajtja a fejét, és ő lesz az erős férfi a nő életében… Este a fiú felkeresi az asszonyt (Horovitznét), aki azonban néhány heti távollét után hazatért férjével foglalkozik, s az ajtót bezárva az udvaron hagyja a megdöbbent fiút. „…És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben – az az arca, amit a Plejádok csillagképébe belerajzoltál, Kicsikém. De nyugodj meg. Én jobban ismerem az arcot, és tudom mit jelent a gonosz és rossz és hitvány. No, jöjj, menjünk már innen – látod az izmaimat? Már nem véznák és törékenyek, mint a tiéd – erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megbosszuljalak.” (Asszony; Karinthy, 2001) Ismét a szerelem, a nőiség távolítása, utópisztikus dimenzióba emelése figyelhető meg (Plejádok csillagkép).

195

S hogy ez az élmény nem csak az írói fantázia szülöttje, arról Karinthy gyerekkori naplójának 1900. augusztus 2-i bejegyzése szolgál bizonyítékul. A Karinthy család ez időben Szentendrén nyaral. A 13 éves Karinthy minden élményét gondosan feljegyzi. A korábbi napok során említi a szomszédban nyaraló kedves, fiatal Gurovitznét; ír a nyaralás örömeiről, a szivárványról, a napsütésről, a vízről, majd hirtelen a következők olvashatók: „Nagyon rossz, nagyon rossz (…) szeretnék bemenni Pestre. Itt nagyon rossz. (…) Gurovitzékkal vakító zöld fénnyel világító meteor követ láttunk zuhanni (…) De az remek volt! Remek, és… Hagyjuk! Hagyjuk! Nagyon rossz.” (Karinthy, 1987). A hirtelen megváltozott hangulat, a keserű hangvétel, a novellával való egyezések (pl. meteor-csillagkép, hasonló hangzású nevek, stb.) arra engednek következtetni, hogy a novellában leírt bontakozó plátói szerelem, majd az azt követő megalázottság és csalódottság Karinthy saját gyerekkori élménye lehetett. A nő visszautasítása Karinthy mélyen megalázta alakuló férfi-szerepében, abban az életkorban, amikor erre érzékeny, sérülékeny minden kamasz. Úgy tűnik, Frigyes igazán mély vonzalmaiban az érett nőiesség mellett nagy szerepe volt az anyaságnak: az elveszett örök anyát kereste és vélte megtalálni kapcsolataiban. „Egy délután meglátogattam őt, és megismertem az édesanyját – írja az Egy nőt szeretni c. novellájában. – Két percig beszélgettem vele, aztán forogni kezdett velem a világ. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Az a rejtelmes vonás nem a lányé volt: az anya húsos és érett arcán ott élt a mása. (…) Eljöttem, és tudtam, hogy nem szeretem ezt a lányt…” (Karinthy, 1997) Az élmény transzgenerációs mivoltát mutatja az a tény, hogy Frigyes fia, Ferenc életében is felbukkan ugyanez a vonzódás, sőt csalódás is. Ifjúság, szerelem c. novellájában leírja első igazi szerelmét egy kétgyerekes, özvegyasszonnyal. Mintha megismétlődne az, ami az apával is történt: egy alkalommal a nő váratlanul kirakja a házából Karinthy Ferencet, aki éppen udvarolni jött, mert Ferenc helyett egy érettebb, jobb anyagi háttérrel rendelkező férfit választ. (Ifjúság, szerelem; Karinthy Ferenc, 2001). 5

5

Arról, hogy nem csak irodalmi műről, hanem Ferenc valós élményéről van szó, mind Ferenc naplójában, mind Karinthy Márton Ördöggörcsében találunk utalásokat.

196

Az „anya választása” tehát olyan sajátosság a Karinthy családban, ami többszörös ismétlődő mintázatot mutat: Frigyes mindkét házasságában már előzőleg férjezett, gyermekes anyát választ,

6

csakúgy, mint Ferenc fia, aki az özvegy, kislányát egyedül nevelő Boros

Ágnest veszi feleségül…

„Méreg és méz…” Szembetűnő a különbség Karinthy két házassága, a feleségek egyénisége között. Úgy tűnik, Judik Etel halála után Karinthy olyan nőt választott, aki egyesítette addigi női tapasztalatait az őt szerető, de elhagyó nőkről. Második felesége egyszerre volt elutasító és befogadó, vonzó és taszító, fanyar és édes… Vagyis Böhm Arankával való „se vele, se nélküle” jellegű kapcsolata az előző három gyász átélésből érthető meg. Ambivalens és viharos második házassága következmény és nem ok abból a szempontból, ahogy Karinthy a nőket – a pontosabban a férfi-nő kapcsolatot – látja. Későbbi kapcsolatában már nem a meleg, elfogadó anyát keresi - hiszen az egyet jelent annak elvesztésével -, hanem az ambivalens, változó arcú, keserédes nőt… Ugyanakkor Aranka iróniája, humorérzéke, játékossága találkozott Karinthy hasonló igényeivel, házasságuknak ez adta meg sajátos, keserédes arculatát. Nőkhöz való viszonya legjobban ismét Madách szavaival írható le, melyet maga Karinthy idéz a Súgó című novellában: „Minő csodás kevercse rossz s nemesnek A nő, méregből s mézből összeszűrve…” (Madács, 1984;) Irodalom: Angyalosi Gergely (szerk.) (1990): Bíráló álruhában. Maecenas Kiadó, Budapest

6

Judik Etel – eltérő források szerint – legalább kettő, de lehet, hogy három gyermekkel rendelkezett, akiknek további sorsa Frigyessel való házassága alatt ismeretlen. Böhm Aranka pedig Kertész Tamás nevű fiát hozta a házasságba, így a későbbiekben a házaspár három fiút nevelt együtt: Karinthy Gábort, Kertész Tamást és Karinthy Ferencet. Ebből a sajátos családi konstellációból származik Frigyes szállóigévé vált találó mondása: „Aranka, a maga fia meg az én fiam veri a mi fiúnkat…”

197

Halász László (1972): Karinthy Frigyes alkotásai és vallomásai tükrében. Szépirodalmi, Budapest Karinthy Márton (2003): Ördöggörcs I-II. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Karinthy Frigyes (1987): Gyermekkori napló. Helikon, Budapest Karinthy Frigyes (1994): Capillária. Könyvesház, Budapest Karinthy Frigyes (1964): Naplóm, életem. Magvető, Budapest Karinthy Frigyes (1997): Egy nőt szeretni. Szukits Könyvkiadó, Szeged Karinthy Frigyes (1996): Összegyűjtött versek. Nippon Kiadó, Budapest Karinthy Frigyes (2001): Elbeszélések I. Akkord, Budapest Karinthy Ferenc (1993): Napló I-III. Littoria Könyvkiadó, Budapest Karinthy Ferenc (2001): Baracklekvár és más történetek. K.u.K Kiadó, Budapest Madách Imre (1984): Az ember tragédiája. Szépirodalmi, Budapest Merényi-Metzger

Gábor:

Karinthy

Frigyes

származásának

anyakönyvi

forrásai.

www.itk.iti.mta.hu/megjelent/2003-45/merenyi-metzger/pdf Ugrin Aranka – Varga Kálmán (szerk.:) (1980): Kettős kör. Kozmosz, Budapest Varga Zsuzsa (1992): A humor, mint a gyászfeldolgozás sajátos módja Karinthy Frigyesnél. Pszichológia, 1992/12.

A szerző: Tiringer Aranka, Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Mentálhigiénés Járóbetegrendelés és Gondozó; Főiskolai tanársegéd, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola; PhD-hallgató, PTE BTK Pszichológia Doktori Iskola

198

Utópia és nevelés

199

Dr. Kocsisné dr. Farkas Claudia: Iskolai utópiák Don Milanitól Zavalloniig – Itáliai reformelképzelések, hogy az iskola igazi kaland legyen „Lassan-lassan ráébredtünk, hogy ez egy különleges iskola. Nincsenek jegyek, nincs buktatás, nincs bizonyítvány, nem kell félni az osztályismétlésektől. Sok napot és órát töltöttünk az iskolában, könnyűnek tűnt a tanulás. A sok tanulással töltött óra juttatott minket előre. Élvezettel tanultunk. Ez az iskola, amely félelem nélküli, mélyebb és gazdagabb.” (Mario Lodi) Don Lorenzo Milani Comparetti (1923-1967) személyében egy olasz papot és nevelőt, pedagógust, szociális és politikai álmodozót tisztelhetünk. Személye sok vitát váltott ki az 1960-as és 1970-es években. Nevezték lázadónak, forradalmárnak, katokommunistának, de „elmeháborodott gondolatszövőnek” is. Halála után újraértékelték munkásságát és felfedezték a szegények tanításában végzett tevékenységét, módszereinek pedagógiai értékét. Barbianában létrehozott iskolája olyan szemléletbeli és módszertani újdonságokat hordozott, amelyek méltán tették ismertté és elismertté a nevét egész Itáliában. Don Lorenzo Milani a fasizmus korszakában született, előkelő és megbecsült firenzei értelmiségi családban. Személyesen is megtapasztalta a fasizmus borzalmait. Olyan családból származott, ahol a kultúra, nagybetűvel írva, otthon volt. Anyai nagyszülei cseh zsidók voltak, akik a kozmopolitanizmusáról ismert Triesztbe költöztek és kereskedelemből éltek. Közeli kapcsolatot ápoltak Freuddal és Joyce-szal. A családi környezet intellektualizmusa messze felette volt annak, amit a korszak olasz iskolájában kaphatott az ember. A Milani-házaspár 1933-ban megkereszteltette három gyermekét, így próbálták védelmezni őket a faji törvényektől és a zsidóüldözéstől, ami Németországban Hitler hatalomra kerülését követően elkezdődött. Lorenzo öntörvényű, érzelemgazdag gyerek volt, aki gyűlölettel tekintett mindenre, ami erőszakos. Élénk és intelligens, bár keveset foglalkozott a tanulással, a bukás réme is fenyegette. Érettségi után családja megdöbbenésére festészettel kezdett foglalkozni. Engedték, hogy a saját útját kövesse, ez természetes volt a szülői házban. 1942 nyarán, a nyári szünidő alatt elhatározta, hogy freskókat fest egy plébánia falára. A munkálatok alatt egy réges-régi imakönyvre bukkant, aminek tartalma és szépsége magával ragadta. A zsidó gyökerekkel bíró fiatalember számára ez volt az első igazi kapcsolat a kereszténységgel. Az élmény hatására 1943-ban a Firenzei Seminarióban kezdett tanulni, majd 1947-ben pappá szentelték. A szeminárium időszaka keménynek bizonyult számára, hamar szembekerült az Egyház mentalitásával: nem tudta megérteni és elfogadni bizonyos szabályok létjogosultságát, a túlzott merevséget. Ezek szerinte távol álltak az evangélium közvetlenségétől és őszinteségétől. Fájdalomteljes volt a szülők számára, amikor Lorenzo belépett az egyházba. Lorenzo szerint az értelmiségiek steril világban élnek. Ő elutasította ezt. Két ellentétes világ volt,

200

ahonnét ő jött és ahová került. Meggyőződése, hite fokozatosan érlelődött, akkor is, ha látszólag hirtelen tört a felszínre. A sivárságból, az ürességből, az örömtelenségből született, aztán egyszer csak imakönyvet tartott a kezében. Korábbi életét ő maga csak „sötétségben eltöltött éveknek” nevezte, úgy érezte, hogy az Evangélium Igazsága vezette ki őt a sötétségből a fényre. Aztán már semmi sem állíthatta meg, hogy csak Istenért éljen. Barbianába – kisebb állomások után – 1954 decemberében került. A barbianai iskola alapmunkája a „Levelek egy tanítónőhöz” című írás, amelyben a gyerekek az iskolai rendszert és a didaktikai módszereket kritizálták, mondván, az a gazdagabb rétegek igényeit elégíti ki, miközben az analfabetizmus sebe húzódik végig az országon. Don Milani halála után a könyv hihetetlenül magas példányszámban kelt el. Don Milani mottója az „Érdekel, szívemen viselem” volt. Ez a mondat később sok vallási és politikai szerveződést is megihletett. Azt tanította, hogy az engedelmesség nem erény. Azt vallotta, hogy a szegényeknek lehet és kell is harcolniuk a gazdagok ellen. Barbianát, az eldugott, szinte megközelíthetetlen kis hegyi falut kevesen lakták. Egyszerű és nagyon szegény emberek éltek itt, akik jórészt félanalfabéták voltak, olaszul sem tudtak rendesen. Don Milani megpróbálta kimozdítani az embereket a passzivitásból. Egyik első cselekedeteként megtanította a felnőtteket motorbiciklizni, hogy kiszabadulhassanak az elszigeteltségből. Don Milani megérkezését követően maga köré gyűjtötte a gyerekeket és elkezdte Tanítani őket. Különleges iskolát teremtett. Semmiféle intézményi felügyeletet nem gyakoroltak rá, egyedül ő határozta meg a programot, a módszereket, a technikát, a tananyagot. A részvétel önkéntes volt. Akik végigcsinálták, nem volt könnyű dolguk. A Mester intellektuális frissessége és kulturális gazdagsága azonban mágnesként vonzotta a kis tanítványokat. Don Lorenzo tanítási stílusa lebilincselő volt. Előkelő zsidó neveltetésének is köszönhetően sok dolgot tudott és azt nagyszerűen közvetítette. A legfontosabbnak a tanulók motiválását tartotta, és azt, hogy az iskola igazi szórakozás legyen a diákok számára, a tanulást ne tehernek érezzék, sokkal inkább kalandnak, kihívásnak. A pap-nevelő célja az volt, hogy felemelje az embereket, a félénkeket és a gyengébbeket is, és a tanulással, a tudással eszközt adjon a kezükbe a boldoguláshoz. Don Milani munkáját az egyházban nem nézték jó szemmel és a kúriához megérkeztek az első panaszok. Amit tett, forradalmi újítás volt kulturális, didaktikai és pedagógiai értelemben. Elutasította a közönyösséget, a passzivitást, motiválta a tanulót. Az iskola közösséggé, családdá nőtte ki magát. Mester és tanítványai között igazi, tényleges, bizalmi kapcsolat, szeretet-kapcsolat alakult ki. Don Milani iskolája a vidámságtól volt hangos. Missziója abban foglalható össze, hogy embereket neveljen, formáljon, és ezt úgy csinálta, hogy az igazi leckéket az életből vették. Sok szülő ingázó lett, a falutól távol eső helyeken is mertek munkát vállalni, mert tudták, hogy gyermekük jó helyen van, tudták, hogy Don Milanira bizalommal rábízhatják a gyermekeiket. Don Milani lakásának egyik szobájában rendezte be az iskolát, amely jellegzetesen „kerek formát” öltött. Eltávolították a katedrát, a gyerekek az asztalok körül ültek, egymást tanították. A tanári szerep átalakult, sokkal inkább szervezővé, ismeretátadóvá, facilitátorrá vált. A tanár és a diákok közösen fektették le a szabályokat. Az iskola reggel 8 órától késő estig nyitva volt, egész napos volt a munka. Don Lorenzo globális elsajátításra törekedett, nem volt órarend, nem tettek különbséget „hétköznapi” és „tudományos” ismeretanyag között. Nem ismerte a szünet fogalmát sem. Elutasította a csak lexikális alapokra építő tanítást és a hagyományos oktatási módszereket. 201

Kooperatív és kutató szellemben dolgoztak a tanulók, sok dolgot saját maguk tapasztaltak meg, a felfedezéses tanulás szellemében maguk jöttek rá az összefüggésekre. Hónapokig csak egy tudományra közelítettek, interdiszciplináris találkozásokat kerestek. A manuális dolgokra nagy figyelmet fordítottak. A közösség számára hasznos feladatokat is elvégeztek, például vízvezeték-szerelés, útépítés. Ezt a tanítási-tanulási módszert, amely közvetlenül a valóságból nyerte értelmét, tárgyát, módszerét és eszközeit, a „kapcsolat/kapcsolódás pedagógiájának” is nevezik. Abból a környezetből indultak ki, amelyben éltek, a diák maga szervezte meg és építette fel ismereteit, tudását. Az egyetemesből haladtak a részek felé. A legfontosabb eszköz a szó volt. Gyakran használtak szinonimaszótárt, vagy etimológiai szótárt. Tanultak trigonometriát, csillagászatot, nyelveket és összekapcsolták az egyes tudományterületeket. A nyelvtanításra is nagy súlyt helyeztek. A rádióból vettek fel dalokat, volt magnójuk és lemezjátszójuk. Kialakítottak műhelyeket, például asztalosműhelyt, fotószobát, csillagász termet. Számológépük, sőt mozigépük is volt. Használták a modern technikát, melyhez sok esetben ajándékként jutottak. Don Milani nevelési terve a nyelvnek prioritást adott. Don Milani a szókincset igyekezett gazdagítani, ugyanis sok szó ismeretlen volt a gyerekek számára. Ezért sok írásgyakorlatot végeztek. Közösen olvasták az újságokat, kivágtak szavakat és megpróbáltak értelmes szókapcsolatokat találni. Don Milani igazi „Hajóskapitánya” volt közösségének. A barbianai iskolában az egyszerű emberek fiai megtalálták az identitásukat és az eszközöket, hogy képesek legyenek kifejezni önmagukat, érzéseiket, kultúrájukat. Arra akarta nevelni a gyerekeket, hogy jó emberek legyenek, akik felelősséget viselnek a tetteikért. Mindenekelőtt sok jóságot kaptak a diákok Don Milanitól. Egykori tanítványai olyan emlékeket őriztek róla, hogy elsősorban is igazi keresztény volt. Őt a lélek érdekelte, nem az anyagi dolgok. Az ő élete folyamatos tanítás volt. Az életet, amit Barbianában teremtett, nagyon izgalmasnak találták a tanítványai. Ott a gyerekek különleges dolgokat csináltak: tanultak és folyamatos órarendjük volt, de csak akkor írtak, amikor kedvük volt hozzá. „Senki sem tanított”, vagyis mindenki tanított. Az iskola, módszereinek köszönhetően a kritikai gondolkodásra nevelt, jellemformáló volt. Megtanulták tisztelni a másik gondolatait. Többen említik visszaemlékezéseikben Don Milani lenyűgöző intellektuális fürgeségét, de arroganciáját is. Olyan embernek ismerték, aki az emberekkel nem volt túlzottan kedves, viszont rendíthetetlen és nagyon jó volt. A diákok az iskoláját gyakorlatiassága miatt is sokra becsülték. Sok mindenre megpróbálta megtanítani a diákokat: lúgozni, gépeket, motorokat, telefonokat javítani. A gyerekeknek mindig adott valamilyen elfoglaltságot. Barbianában azt lehetett hallani, hogy a gyerekek mérgelődnek, mert haza kell menni. Nagyon intenzív napok voltak, pillanatról-pillanatra megéltek. Volt, aki azért jött Barbianába, mert azt hallotta, hogy ez a pap tanít és lehetőséget ad a továbbtanulásra. Sokan jutottak ki külföldre a pap segítségével, mert neki voltak ismeretségei, barátai. A barbianai iskola kemény volt. A gyerekek azonban nem érezték az iskola súlyát. Sokkal inkább szórakozásnak tűnt, ami itt zajlott. Akkor is volt kedvük tanulni, ha 12 órán át tartott, nem fáradtak el, mert váltogatták a témákat. Addig nem mentek tovább, amíg mindenki meg nem értette, miről van szó. Don Milani halála után az iskola még egy évig működött Michele Gesualdi vezetésével, mert többeknek még be kellett fejezniük a tanulást, aztán az Iskola végleg bezárta kapuit.

202

Don Milani iskolája pedagógusokat is megihletett. Például Gianfranco Zavallonit, aki pedagógus, iskolaigazgató, művész, mindemellett gyakorló szülő, egy új nevelési és oktatási rendszer, az ún. „Csiga Pedagógia” kidolgozója. Hosszú út vezetett idáig. Zavalloni emlékeiben azoknak a tanároknak az emlékezete őrződött meg, akik gyermekkorában megismertették a tanulás szeretetével és a hatékony tanulási módszerekkel. Az igazi pedagógusok szerinte nem csupán tanítani tudnak, de segítik a személyiség kivirágoztatását is. Kulcsfontosságúnak tartja a megélt tanítási és didaktikai tapasztalatokat. Olaszországban kevés olyan emlék van, amely közreadott. Kivételt képez Don Milani és a barbianai iskola, amely történelmi példa lehet a megélt és közzétett, terjesztett didaktikának. Zavalloni gyermeke gyakran panaszkodott az iskola fojtogató-rohanó-kibírhatatlanul sürgető légköréről, ahol a tanárok mindig azt mondták, hogy sietni kell, tovább kell menni. Zavalloni szerint a mai iskola a gyorsaság mítoszában él, ami messze nem a legjobb stratégia. Itt az ideje, tehát, hogy azt mondjuk, „Elég a rohanásból!” Zavalloni a lassúság, a lassítás filozófiáját vallja. Pedagógiai modellje megalkotásában referenciaszemélyként jelenik meg Don Lorenzo Milani és az iskolakísérlet. Olyan lassító pedagógiai stratégiák szükségességét vallja, amelyek szerinte képesek megváltoztatni az iskola szellemiségét és egy lassú, békés, emberközeli iskolát teremteni. Nagyon fontos lenne, hogy mi pedagógusok „pazaroljunk” időt a gyerekekkel történő beszélgetésekre. Nem értelmetlen, de nagyon értékes, ha a gyerekeket meghallgatjuk személyes élményeikről, történeteikről. Sok tanító sajnos ódzkodik attól, hogy időt pazaroljon a programcsinálásra. Ugyancsak a lassítás szellemében javasolja a sétát, a gyaloglást, a szemlélődést, a környezetszennyező autózás helyett. Provokatív ötlete úgy hangzik, hogy a tanítók vigyék ki a gyerekeket az iskola elé, üljenek le a puha fűben, heveredjenek le a virágok közé és nézzék a felhők mozgását, gyönyörködjenek a természet szépségében. Milyen iskola ez? Különleges. A virtuális valóság, a szimuláció, a mobil visszaszorításáért emel szót. Ezek nem kellenek, helyette élő, konkrét, nem virtuális tapasztalatok kellenek. Zavalloni szerint a fénymásolás az iskoláink nagy átka. Mindent fénymásolunk, mindent le akarunk másolni, aztán odaadjuk a gyerekeinknek, hogy színezzék ki. Helyette rajzoljanak a gyerekek! A fénymásolat-didaktika a gyerekek művészi hajlamainak megsemmisülését eredményezi. Hol van az eredetiség, a kreativitás, az egyediség? Meg kell tanítani a gyerekeket a rajzolásra, az önkifejezésre. A kéz alkot, felfedez, dolgozik, játszik. A kézügyesség alapvető tapasztalat a megértésben. A játékos felfedezés örömét vissza kell adni a gyerekeknek. A kreatív munka, a kétkezi dolgok segítik a személyes fejlődést. Érdekes ötlet, hogy térjünk vissza a tollhegyhez és a tollszárhoz! Ezzel szerinte könnyebben megy a fogalmazás, a kéz lágyabb, az elme lazább lesz, ezen túlmenően a gyerekekkel megszerettetheti az írást, mint tevékenységet. A töltőtollal nem lehet gyorsan írni, így szebb lesz a külalak és a szép betűkapcsolatokat memorizálni is könnyebb. A modern iskolában főleg a tanulás-rögzítés-magolás-felelés együttese valósul meg. Helyette a tanulásnak játékosnak kellene lennie, csakúgy, mint a barbianai iskolában, ahol a gyerekek nem érezték a tanulás súlyát, csak örömét. Elengedhetetlenül fontos, hogy az iskolai munkát a tanárok misszióként fogják fel, mint amilyen tanító pl. Don Lorenzo Milani is volt. Boldogabb és elkötelezettebb tanárokat eredményezne, ha a tanároknak kevesebb kötelező órát kellene tartaniuk. Több idő jutna a felkészülésre, a rekreációra, a szakmai továbbképzésre, elkerülhető lenne a kiégés, mint jelenség. Kis iskolákról és kis csoportokról álmodik, mert ahol tömegeket oktatnak, - vallja - ott nem valósulhat meg minőségi oktatás.

203

A pedagógiai értékelés témakörét is átrajzolná Zavalloni. Javaslata így hangzik: Töröljük el az osztályzatokat! Szerinte a jegyek a gyerekekből kiölik a tevékenység örömét, nem örömmel tanulnak, hanem kötelességből, versenyből. Ismét a barbianai iskolához nyúl vissza, mondván, a Scuola di Barbianában sem volt buktatás, sem jegyek, pedig minőségi oktatás folyt. Mario Lodi, aki a barbianai iskola egykori diákja volt, úgy emlékezett, hogy a barbianai iskola attól is különleges volt, hogy nem volt osztályozás, nem volt buktatás, nem kellett félni az osztályismétlésektől. A tanulás igazi öröméért tanultak. Zavalloni megkérdőjelezi a házi feladat szükségességét is. Több mint bölcs megoldásnak tartaná, ha ezt is eltörölnék, hiszen szükség van mentális pihenésre is. A nehéz iskolatáska problémáján úgy segítene, hogy kevesebb iskolai felszerelés kellene, kevesebb füzet, de ha ügyesen használják őket, hipertextként is funkcionálhatnak. A kooperatív tanítási módszerek híve. Az iskola fontos feladatának tartja a kritikai gondolkodás fejlesztését. Kiemelt szerepet kellene kapnia a művészeti fejlesztésnek, a sok manuális tevékenységnek. A gyerekeknek sok mozgásra van szükségük az iskolában is. Szünetekre, mozgásra, térre, időre, szabadságra. Rövidek a szünetek. Mindehhez harmonikus iskolaudvar dukál és sok zöld terület. Ami pedig a berendezést illeti, figyelmünkbe ajánlja az ergonómiai kialakítást, a minőségi berendezéseket. Zavalloni azt vallja, hogy az iskola akkor jó, ha mindannyiunk – szülők, gyerekek, tanárok – számára érdekes kaland, egy nagy közös tapasztalat, olyan, akár egy hosszú utazás, vagy egy színházi előadás. A sikeres munka záloga az együttműködés, a jó kapcsolat a szülőkkel. Sok-sok vidámságot kell vinni a falak közé. A Csiga Pedagógia modelljének megálmodójának számos részletre kiterjedő javaslata remélhetőleg nem csupán utópia marad, hanem létező-követendő valóság, a magyar iskolák számára is. Irodalom Baker, C. (2006): Ozio lentezza e nostalgia. Rizzoli, Milano. Hodgkinson, T. (2005): L’ozio come stile di vita, Rizzoli, Milano. Martinelli, E. (2007): Don Lorenzo Milani. Dal motivo occasionale al motivo profondo. SEF, Firenze. Sitográfia Don Lorenzo: I ragazzi di paese. http://www.edscuola.it/archivio/comprensivi/barbiana.htm Guidotti Paolo – Innocenti Laura – Pinelli Marco: Intervista a don Bensi, confessore di don Lorenzo Milani. http://www.ilfilo.net/donbensi.html Martinelli, Edoardo: Il Laboratorio Massimo della Scuola di Barbian http://62.77.63.181/C_impegnoeducativo_it. A szerző: Dr. Kocsisné Farkas Claudia, PhD., Pécsi Tudományegyetem, FEFI

204

Lencse Máté: Pedagógia és utópia – Lehetetlenség és megoldási lehetőség

Az utópia a társadalom szerkezetét érintő fogalom és általában csak a filozófia és a művészetek terén találkozunk vele, leggyakrabban irodalomban vagy filmen. Ennek oka, hogy túl szigorúak vagyunk a terminus kapcsán, és számunkra mindenképpen valami egészen extrém helyet jelöl, olyat, ami ugyan következhetne jelenlegi társadalmi rendünkből, de mindenképpen valószínűtlenül jó vagy elviselhetetlenül rémisztő (disztópiák: ld. George Orwell: 1984). A fogalom meghatározása ugyanakkor „pusztán” annyi, hogy jövőbeli, közel tökéletes emberi társadalmat jelöl – a disztópia természetesen ennek ellentéte. A szó tükörfordítása pedig: seholsincs hely. Az utópia és a disztópia között az a lényeges különbség, hogy utóbbi jóslatnak, fenyegetettségnek tekinthető, előbbi viszont általában vágyálom. A disztópia azt mondja, hogy erre felé tartunk, ide jutunk, ha így folytatjuk, az utópia pedig azt, hogy talán arra felé kellene haladni. Tehát egyfajta lehetséges jövőbeli képekről van szó. Ami közös bennük, az az a filozófia, hogy jelen társadalmi berendezkedésünk nem tökéletes, változtatásra, javításra szorul. Mind a disztópiák, mind az utópiák ezt fejezik ki, egyik elrettentéssel, másik kecsegtetéssel. Közhely, hogy a fejlődéshez mindig célokat kell kitűzni, akarni kell a változást, és hogy nem szabad minden esetben kompromisszumokat kötnünk. A köznapi beszédbe beszivárgott utópisztikus kifejezés félrevitte a fogalom jelentését azzal, hogy soha be nem teljesülhető dolgokat, lehetetlenségeket jelölünk vele. Nem valószínű, hogy azok, akik utópiákat gyártottak, azt gondolták, hogy minden száz százalékig realizálódik, de a lényeg nem is az, hogy betűről betűre, milliméteres pontossággal valósuljanak meg a leírtak, hanem az, amit A. L. Morton mond az angol utópiákról szóló könyvének bevezetőjében: „Utópia ugyanis voltaképpen az a sziget, amely az emberek gondolataiban, reményeiben vagy olykor éppen a félelmében úgy élt, mint amivé saját koruk Angliája fejlődhetik hamarosan…” (Morton, 1974. 5.). A következő oldalon pedig az alábbi olvasható: „Elméletemet udvariasabb formában, fikcióként fejtettem ki, írta saját művéről Samuel Hartlib, a Macaria szerzője” (Morton, 1974. 6.). Az utópiák tehát elméletek, melyeket belülről az elégedetlenség, a változtatni akarás vagy a tökéletességkeresés mozgat. Az elképzelt világok valóban túlzottan ideálisnak (vagy élhetetlennek) tűnnek, bekövetkezésük valószínűtlen, a lényeg azonban azokban az elvekben, gondolatokban, elképzelésekben rejlik, amelyek adott irányba mutatnak. Ezeket kell figyelembe venni, ezek orientálnak, ezek figyelmeztetőek, ezek használhatók fel. Ezek azok az alapok, amelyek végre a neveléstudomány területe felé terelhetnek – a szűkebb értelemben vett témánkra. Az utópiára mostantól tehát nem mint műfajra tekintünk, hanem mint elméletre, mely a jövő társadalmával foglalkozik. A pedagógia pedig szintén a jövő társadalmával foglalkozik, hiszen az oktató-nevelő munka tulajdonképpeni célja a jövő társadalmának megalkotása. Ilyenkor sokaknak egyből az jut eszébe, ami Bordieu (2008) elméletének alaptétele, miszerint az iskola újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. E megállapítás egy nem szociológiai nézőpontból vizsgálva úgy értelmezhető, hogy az oktatás nem teszi lehetővé a társadalom fejlődését, hiszen konzerválja jelenlegi állapotát. Ennek két oka lehet: vagy nincsen

205

elképzelésünk egy jobban működő társadalomról (nem valószínű), vagy egészen egyszerűen képtelenek vagyunk abba az irányba terelni a gyerekeket. Egy ideális (vagyis nem létező) pedagógustársadalom minden tagjának kellene, hogy legyen elképzelése a jövőről, hiszen ha nem tudja, vagy nem gondolkozik azon, milyen lesz a világ a közeljövőben, akkor vajon mi irányítja munkáját? Ha azt gondolja, hogy a társadalom rossz irányba halad, akkor az oktatónevelő tevékenységét annak kell mozgatnia, hogy e folyamatnak gátat szabjon. Ha úgy látja, az út jó, akkor azon kell terelgetnie diákjait, de a lényeg, hogy megszülessen benne egy elképzelés a jövőbeni világ kapcsán arról, hogy mire is lesz szükség, milyen vértet és milyen eszközöket adjon növendékeinek, hogy a lehető legjobban élhető világ jöjjön létre. Amiről most beszélünk, az kísértetiesen hasonlít arra, ahogy az utópiát definiáltuk. A pedagógusok egy seholsincs helyen való boldogulásra nevelnek, olyan dolgokat tanítanak, amiket ott lehet majd hasznosítani. Utópiát írni – akár ez is lehetne a tanári képesítő vizsga, hiszen ily módon válnának explicitté elképzeléseik. Ez persze egy végletekig sarkított gondolatmenet, de tény, hogy ha egyszerűen csak az éppen aktuális világot veszi alapul egy pedagógus, és annak akar nevelni, az a fejlődés befagyasztását jelenti, és ebből következhet (és következik is) az, amit Bordieu hangoztat, miszerint újratermelődnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Az ellenvetések logikusan egymásból következnek. Először is, ha minden tanár a saját jövőképe, vagy – kockáztassuk meg végre –, saját utópiája alapján tanít, a gyerekek nagyon hamar tudathasadásos állapotba kerülnek, és nem fogják tudni, hogy a több tucatnyi sziget közül melyik felé is tart(s)anak. Erre ideális megoldás, ha megállapodás történik egyetlen seholsincs sziget kiválasztásában. Ez egy egyértelmű és letisztult rendszer, ami azonban számos veszélyt rejt magában: elég, ha csak hazánkra és a szocializmus ideológiájára gondolunk, ami valóban egyértelművé tette az oktatást, köszönhetően a pontos jövőbeni célok megfogalmazásának. Azonban mielőtt ezt az ideális képet teljesen elvetnénk, a védelem felvonultathatja a demokrácia fogalmát, szemben a kommunizmuséval. Az érv viszont erőtlen: számos pedagógiai dokumentumban olvasható a demokráciára való nevelés mint cél, de ez sokkal kevésbé kézzelfogható, mint a marxizmus-leninizmus, ráadásul nem megy át a gyakorlatba – éppen kézzel-foghatatlansága miatt. Egy radikális ponthoz érkeztünk el, ami talán úgy fogalmazható meg, mint a pedagógia lehetetlensége. Hiszen, ha nem rendelkezünk utópiával, akkor csak a jelen társadalom vehető alapul, és ezzel minden hibáját hosszú évtizedekre állandósítjuk. Ugyanakkor az sem megoldás, ha egyen-utópiát követünk, mert ez nagy veszélyeket rejt magában. Ha viszont hiányzik az egység, máris itt a káosz. Mi ez, ha nem lehetetlenség. Szerencsére csak annak tűnik. A neveléstudomány jelenlegi állása szerint a válasz a kompetencia alapú oktatás körül keresendő. Nézzük meg, hogy elvi elgondolás szintjén járhatónak tűnik-e ez az út! Először fontos tisztázni egy általános félreértést: az, hogy kompetencia alapú egy oktatás pusztán hangsúlyeltolódás jelent (legalábbis ez lenne az ideális), nem zárja tehát ki a tudáselemeket, nem zárkózik el a tudás- és információátadástól. Hibás feltételezés, hogy a kompetenciák elsajátítása önmagában zajlik. Hogyan tanulhatna meg tanulni egy gyerek, ha nincs mit tanulni? A mit tehát továbbra is fontos alkotóelem, de nem kizárólagos. Eddig az volt „leírva”, hogy miket kell tudni, mára pedig kiegészül azzal, hogy milyen kompetenciákat kell emellett elsajátítani. Kompetenciákat azért adunk a diákok kezébe, hogy boldoguljanak a jövőben. Látszólag újra ugyanabba a zsákutcába tévedtünk, hiszen továbbra sem tudhatjuk, mi is az, ami következik. Azonban ez egy sokkal nyitottabb rendszer, amit a következő példa talán meg is világít: eddig megállapítottuk azokat a tudáselemeket, amikkel tele kell tömni a diákok fejét, 206

mert ezekre bizonyára évtizedek múlva is szükség lesz. Most viszont az lett a fontosabb, hogy képessé tegyük a diákot a tudás megszerzésére. Ezzel azt a kérdést, hogy mit tartalmaz a tudás, nyitva hagyjuk, és azt próbáljuk meg elérni, hogy jövőbeni adott szituációkban, az adott, releváns tudást legyen képes elsajátítani. Meg kell tanulnia a tanulás folyamatát megszervezni, levezényelni önmaga számára, mert az ember nem minden esetben (sőt igen ritkán) számíthat segítőre, mentorra olyan formában, mint azt az iskolában megszokhatta. Jusson eszünkbe a lifelong learning, mely most alapelvként díszeleg a pedagógia zászlaján! Úgy látszik, meg tudtuk kerülni a problémát, hiszen bár továbbra is feltételezésekkel élünk (azt gondoljuk, hogy a tudás elsajátítása továbbra is tanulás útján fog történni és nem hipnózissal vagy chipbeültetéssel), ezek a feltételezések jóval valószínűbbek, sokkal kevésbé komplex rendszerek, mint az egész, lehető legjobb társadalmi szerveződésről alkotott utópiák. (Itt érdemes újra leszögezni, hogy az utópia fogalmát jelen tanulmány szabadabban használja a megszokottnál.) Röviden összegezve tehát arról van szó, hogy téves az az út, amikor a jövőről komplex jóslatokat készítünk, mert ezekre nem lehet felépíteni az oktató-nevelő munka folyamatát. Ezzel szemben az tűnik járható útnak, ha azokra az alapvető feltételezésekre támaszkodunk, miszerint lélegezni fogunk, tanulás útján fogunk új tudáselemeket szerezni, szükségünk lesz a kritikai gondolkodásra bármely médiummal szemben, de akár a leghétköznapibb élethelyzetekben is, valamint, hogy szociális interakciókban fogunk létezni. És persze lehetne még folytatni a sort (vegyük alapul a Nemzeti alaptanterv által meghatározott kulcskompetenciákat), de térjünk vissza röviden, példa és zárásképpen az utolsóra, mely egyértelműen a szociális kompetencia területét érinti. „Manapság nehéz még csak elképzelni is olyan munkahelyet, ahol ne kerülne az ember kooperatív interakcióba másokkal. Az embereket manapság legtöbbször nem azért menesztik életük legelső munkahelyéről, mert nem rendelkeznek a kellő szaktudással, hanem azért, mert fejletlenek az interperszonális képességeik.” (Kagan, 2004. 1:1) A kooperatív tanulás (tekintsük módszernek vagy struktúrának) ehhez ad segítséget. Segít elsajátítani a munkát interperszonális környezetben, a diákok megtanulják, hogyan „nyerhetik” ki a tudást másokból és ezzel egy időben azt, hogy ők maguk hogyan adjanak át. Megtanulnak viselkedni, kommunikálni és úgy összességében kooperálni, tehát fejlett szociális kompetenciát sajátíthatnak el, és mindezt úgy, hogy közben tanulnak (a szó legköznapibb értelmében), mert információkkal, tudáselemekkel dolgoznak. Csak a hangsúly került át, méghozzá jó helyre, így a tudás mellett ahhoz is kulcsot kapnak, hogy a jövőben képesek legyenek például csapatban dolgozni. Kerülőútra léptünk tehát, hiszen látható, hogy utópiákra képtelen támaszkodni a pedagógia. Az persze, hogy ez zsákutca-e, nem tudhatjuk, hiszen nem látjuk az út végét. De sokáig járhatónak tűnik és persze bármikor le lehet majd térni róla, ha szükséges. Jelen helyzetből megítélve azonban nem ez a valószínű. Az utópiák pedig? Maradnak a filozófusok és művészek kezében, a neveléstudományban pedig legfeljebb közvetve csapódnak le hatásaik. A közvetettség azonban nem negatív jelző, hiszen hozadékaik fontosak: felhívják a figyelmet a hibákra, helyesebb utakat mutatnak, minőségileg változtatni pedig csak az oktatás segítségével lehetséges.

207

Irodalom Bordieu, Pierre (2008): A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése - Tanulmányok. General Press Kiadó. Kagan, Spencer (2004): Kooperatív tanulás. Önkonet kft. Budapest. Morton, A.L. (1974): Angol utópia. Kossuth könyvkiadó, Budapest. A szerző: Lencse Máté, egyetemi hallgató, Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Pedagógia szak

208

Perjésiné Gazdag Éva: Integráció mint utópia, avagy utópiae az integráció ma Magyarországon? „Ha velem jössz, veled megyek.” szufi mondás Az utóbbi évek egyik legszámottevőbb oktatási intézkedése (és társadalmi ígérete) volt az integráció előtérbe helyezése. Mind pedagógusként, mind szülőként, mind civil vezetőként érdeklődve, aztán egyre kiábrándultabban figyeltem, amint az utópisztikus elképzelések utópiává érnek. Nehéz is volt elképzelni, amint évszázados falak pillanatok alatt ledőlnek, de a kezdetekben kecsegtetőek voltak a lehetőségek. Teljes képet festeni egy fogyatékkal élő ember életívéről és az élete folyamán felmerülő integrációs lehetőségekről igen nagy feladat. Jelen írásban csupán a közoktatás alapfokáról mutatok képet, egy kis körzeti iskola példáján megmutatva, hogy az integráció 2009 vidéki Magyarországán sajnos még utópisztikus jelenség. Fogalmak értelmezése Mivel az integráció fogalma meglehetősen széles értelemben használatos, szükségesnek látszik tisztázni, hogy jelen esetben milyen értelemben használjuk. Az integráción túl további fogalmak értelmezésére is vállalkozom. A fogyatékosság a gyógypedagógia egyik alapfogalma. Megjelöli azt a tulajdonságot vagy tulajdonságcsoportot, amely rászorulttá teszi a gyermeket az átlagostól eltérő nevelési körülményekre, gyógypedagógiai ellátásra. Az SNI a sajátos nevelési igényű tanulókat jelenti, fontos megkülönböztetni a hátrányos helyzetű gyermekektől. Ez a két kategória Európai Unió dokumentumainak szintjén nem különül el élesen, s a hazai gyakorlatban is gyakran összemosódik. Sajátos nevelési szükségletről beszélünk azoknál a gyermekeknél, akiknek nevelhetősége eltér a többi gyermekétől. Az Oktatási Törvény 121.§-a határozza meg a sajátos nevelési igény fogalmát, melynek értelmében sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a gyermek, tanuló, aki a szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye alapján 1. testi, értékszervi, értelmi, beszédfogyatékos, autista, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos; 2. pszichés fejlődés zavarai miatt a nevelési, tanulási folyamatban tartósan és súlyosan akadályozott (pl. dyslexia, dysgraphia, dyscalculia, mutizmus, kóros hyperkinetikus vagy kóros aktivitászavar). A közoktatásról szóló többször módosított 1993. LXXIX. törvény kimondja, hogy a fogyatékos gyermek joga, hogy különleges gondozás keretében állapotának megfelelő 209

pedagógiai ellátásban részesüljön attól kezdődően, hogy a fogyatékosságát megállapították. Az ebbe a csoportba tartozó gyermekek nevelése-oktatása eredményességének érdekében biztosítanunk kell az óvodai, iskolai követelmények módosítását és a szokásostól eltérő, nagyobb mértékű pedagógiai segítségnyújtást. Az integráció az Európai Unióhoz való csatlakozás előtérbe helyezte az integráció fogalmát. Gazdag tartalma sokféle folyamatot és többféle embercsoporttal való foglalkozást jelent. Mindezek közül a jelen esetben csupán a sajátos nevelési igényű (fogyatékos, fogyatékkal élő, sérült) gyermekek integrációjáról van szó. Az integrációs törekvések több formát, új fogalmat is hoztak magukkal. Mindenesetre valamilyen módon együttnevelés folyik, azaz az SNI gyermekek és a többiek az oktatási-nevelési folyamatban együtt vesznek részt. Az integrálás szó mindig kifejez egyfajta kirekesztést, nevezetesen, hogy egy többitől eltérő gyermeket kell a „normálisak” közé beillesztenünk (Kőpatakiné, 2001, 2008). Valódi integráció esetén a teljes oktatási-nevelési folyamatban szakmai feltételek megléte mellett folyik az együttnevelés. Kőpatakiné és Metzger(2009) szerint az integrált nevelés-oktatás különféle szinteken valósulhat meg. Rideg integráció akkor folyik, amikor nincsenek meg az integrációhoz szükséges feltételek. A lokális integráció a azt jelenti, hogy közös épületben folyik a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztése ép társaikkal, de a gyermekek között nincs kapcsolat, például külön osztály vagy csoport működik egy-egy iskolában vagy óvodában. Szociális integrációról akkor beszélünk, amikor a tanórákon külön csoportokban folyik a sajátos nevelési igényű gyermekek fejlesztése, de a tanórán kívüli időben (napköziben, szakkörön, étkezési időben, szabadidős és sporttevékenységek során) együtt vannak társaikkal. Funkcionális integráció esetében az együttnevelés, az együttfejlesztés minden tanórára és foglalkozásra kiterjed. Ezen belül ha bizonyos órákon, foglalkozásokon az SNI gyermekek külön csoportokat alkotnak, részleges integrációról beszélünk. Teljes az integráció, ha sajátos nevelési igényű gyerek minden idejét együtt tölti ép társaival. Az inklúzió befogadást, bevonást jelent. Míg az integrációs modell alapján a módszer, az óravezetés stílusa nem változik és a tanítási- tanulási folyamat teljesítményorientált, az inkluzív oktatásban sem az óravezetés, sem a módszer nem hagyományos. Mindennapi gyakorlattá válik a differenciáló pedagógiai módszerek alkalmazása, amikor is gondok esetén a pedagógus változtat a munkáján, és a gyógypedagógus feladata nem az, hogy megoldja a problémát, hanem partner a megoldáshoz vezető út megtalálásában (Csányi, 2000). Az inkluzív iskola és pedagógia igyekszik minden gyermek egyéni szükségleteit kielégíteni. Következésképpen mindenféle problémával, sérüléssel élő gyermek megjelenhet az intézményben. Az integráció tárgyalásánál mindenképpen meg kell említenünk a szegregáció fogalmát is. A köznyelv, de gyakran a szakirodalom is ellentétként kezeli ezen fogalmakat. Nevelési szempontból inkább párhuzamosságról, nevelési alternatívákról kellene beszélnünk. A szegregáló nevelés különnevelést jelent, azaz az SNI gyermekek nevelése más intézményben történik, mint az ép gyermekeké.

210

Rövid kitekintés külföldre 1 Ausztrália Az 1990-es évek szakpolitikája a speciális oktatásban célul tűzte ki, hogy a gyermekek a legkevésbé korlátozó környezetben tanulhassanak. A gyakorlati megvalósulás tekintetében azonban nagy eltérés tapasztalható az egyes államok területén. A tankötelesek 12-20 %-áról gondolták úgy, hogy tanulási nehézségek miatt speciális oktatásra van szükségük, holott azok aránya, akik egy vagy több kifejezett fogyatékossággal rendelkeztek, ennél sokkal kisebb volt. A teljes tanulói létszámnak 2,6 %-át minősítették fogyatékosnak. Az évtized végére azonban a speciális tantervű osztályokban tanulók arány 0,5 %-ra csökkent, köszönhetően az inkluzív oktatás térhódításának. Az állami szakpolitika mindemellett határozottan állítja, hogy egyes tanulók számára továbbra is biztosítani kell a speciális tantervű osztályokat, iskolákat. A fogyatékkal élő tanulók mind a speciális, mind a közönséges tantervű osztályokban egyéni program szerint tanulnak. A közönséges tantervű osztályokban ezt szükség szerint külső segítők alkalmazásával támogatják. Új-Dél-Walesben 1994 óta minden pedagógus, aki iskolai munkaviszonyt kezd, köteles elvégezni egy 13 hetes tanfolyamot, mely a speciális oktatással foglalkozik. Két év múlva az állam minden (összesen tíz) felsőfokú tanárképző intézménye kínált ilyen képzést. Negatívum, hogy mindössze négy helyen volt eleme a tanfolyamnak a gyakorlati képzés. Egyébként ebben az államban a pedagógusok az alapképzés után speciális oktatásra jogosító egyetemi diplomát szerezhetnek. Kanada (New Brunswick) New Brunswick általános oktatási gyakorlata az inkluzív pedagógia. A tartomány minden speciális oktatást igénylő tanulója közönséges tantervű iskolákban tanul, bármilyen súlyos is legyen a fejlődési zavar. A tartomány sikerrel valósítja meg a bevonást célzó oktatáspolitikát, olyannyira, hogy már nincsenek speciális tantervű iskolák, és szinte minden speciális oktatást igénylő gyermek a közönséges tantervű iskolarendszerben tanul. Beleértve a súlyos tanulási, emocionális, szenzomotorikus fejlődési zavarokkal küzdőket is. A siker legfontosabb tényezői: • a körzeti szakszolgálat általános értelemben segíti a gyerekek nevelését, és nemcsak a speciális oktatást igénylőkre összpontosít; • a körzeti szakszolgálat rendszeresen szervez továbbképzéseket a speciális módszerrel tanító tanárok számára, ez lehetővé teszi szaktudásuk folyamatos fejlesztését; • az osztálytanítók és az asszisztensek rendszeres továbbképzéseken vesznek részt a különféle tanítási módszerek elsajátítása érdekében; • az iskolaigazgatók rendszeresen bevonják speciális módszerrel tanító tanáraikat az általános értelemben vett iskolaigazgatásba (nem kizárólag a speciális oktatással kapcsolatos ügyekbe); • a szülők nemcsak az ügyfél szerepét töltik be, hanem aktív szerepet vállalnak az oktatási folyamatban.

1

Az eredeti összeállítást Schüttler Vera, a FSZK munkatársa készítette. Ez rövidített változat.

211

Dánia Miután a dán parlament határozata lehetővé tette a csökkent képességű tanulók számára, hogy normál iskolában tanuljanak, az 1970-es években egyre kevesebb gyermeket írattak speciális tantervű iskolába. A dán kormány oktatáspolitikáját a normalizáció, az integráció és a decentralizáció jellemzi. Az iskola előtti időszakra és a kötelező oktatás idejére egyaránt érvényesek ezek az elvek. A miniszteri útmutató csak abban az esetben engedélyez speciális tantervű oktatást, ha a normál keretek között nem biztosítható a megfelelő mértékű haladás. A normál oktatást ugyanis úgy kell megszervezni, hogy optimális feltételeket biztosítson a speciális igényű gyermekeknek is. A szülők szabadon választhatnak ideológiai, politikai, pedagógiai, vallási nézeteik alapján az oktatási alternatívák közül. Meglepő módon az elmúlt években ugyan kis mértékben, de nőtt a speciális tantervű osztályok létszáma. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a szülők nem feltétlenül részesítik előnyben az inkluzív oktatást. Németország A hivatalos állami szakpolitika az inkluzív oktatást támogatja. Egy 1994-es szövetségi nyilatkozat kimondja, hogy a speciális oktatást biztosítani kell a speciális tantervű és a normál tantervű iskolákban egyaránt. Az integráció elvének támogatása mellett a tanköteles korban lévők viszonylag nagy hányada, 4%-a tanul speciális tantervű iskolában. A fogyatékosság különböző típusaival különböző speciális tantervű iskolák foglalkoznak. Izland Izlandon törvényi szinten megszűnt a „speciális oktatás” kifejezés. Az oktatáspolitika célja mindenkinek egyenlő esélyeket biztosítani mindenkinek. A tanköteles korosztály 18%-a igényel speciális oktatást, és mindössze 0,5% jár speciális tantervű iskolába. A jogalkotás biztosítja azokat a feltételeket, szolgáltatásokat, amelyek lehetővé teszik a normál közösségben való oktatás lehetőségét. Mind a közönséges, mind a speciális tantervű intézményekben precízen megalkotott, és gondosan végrehajtott program szerint oktatják a gyermekeket. Olaszország Az inkluzív oktatás határozott támogatásának mérföldköveként egy 1977-es törvényben megszüntetik a speciális osztályokat, intézményeket. A gyermekek tanulással kapcsolatos képességeit egészségügyi szolgálat vizsgálja. A „funkcionális diagnózis” alapján a speciális oktatást igénylő gyermekek olyan csoportokba kerülnek, melyek létszáma nem haladhatja meg a 20 főt (ahol nincs fogyatékkal élő gyermek, ott 25 fő a maximális létszám). Tanulásukat kisegítő tanárok segítik, akik az adott gyermek fogyatékosságának megfelelő szakirányú képzettséggel rendelkeznek. Az osztálytanítók és a kisegítő tanárok szorosan együttműködnek. Ez a rendszer teszi lehetővé, hogy a tanköteles gyermekek 99,9 %-a közönséges tantervű iskolában tesz eleget tankötelezettségének. Nagy Britannia Jó gyakorlat, hogy a helyi oktatási hatóságok családsegítő szakembereket alkalmaz. Ezek a szakemberek rendszeresen látogatják az adott családokat és segítenek abban, hogy speciális igényű gyermekeik normál közösségekbe, játszócsoportokba, óvodai csoportokba járjanak. 212

A speciális igényű gyermekek oktatása általában valamilyen mértékben integrált módon működik. Nagyon ritka az olyan speciális osztály, ahol minden idejüket ott töltenék a tanulók. Többnyire normál tantervű osztályokban tanulnak, és az egyes tantárgyaknál különféle képességű csoportokban dolgoznak. Az inklúzió mértékét tekintve középiskolai szinten van jelentős visszaesés. Amerikai Egyesült Államok A szakpolitika és a törvénykezés körülbelül két évtizede támogatja az alulról szerveződő, inklúzióra törekvő kezdeményezéseket. Legfőbb irányelvek a legkevésbé korlátozó környezethez való jog, illetve az egyénre szabott oktatáshoz való jog. Jelentős szerepet játszottak, játszanak a folyamatban az inkluzív oktatással foglalkozó projektek, melyeket az oktatási minisztérium is támogat, irányítói pedig szülői szervezetek, oktatási intézmények. Az Egyesült Államokban tulajdonképpen minden tanuló egyéni oktatási terv szerint tanul. A fogyatékkal élő tanulókat a speciális oktatás területén felsőfokú képesítéssel rendelkező szakemberek segítik. Nemcsak a pedagógusok, hanem a pszichológusok, logopédusok is az iskola alkalmazottai. A hazai integrációs törekvések rövid története A magyar gyógypedagógia, annak különféle módszerei, egyes intézményei világszerte elismertek. Mint Gordosné(2000) írja, e neveléstudományi ág fejlődését tulajdonképpen a fogyatékos gyermekek nevelése ösztönözte. A kötelező oktatás bevezetésével hamar nyilvánvalóvá vált, hogy van a gyermekek között egy jelentős réteg, melynek nevelése átlagos körülmények között nem megoldható. Speciális módszerekre, pedagógiára volt szükség. Ez viszont abszolút felesleges lett volna a normál intézményekben, így megindult a különnevelés folyamata. A módszerek, illetve maga a gyógypedagógia fejlődésével egyre speciálisabb feladatellátásra lett képes. A fogyatékosság különféle kategóriái elkülönültek, maguk a fogyatékos tanulók is más-más intézményekben kaphatták meg a megfelelő nevelést-oktatást. A hagyományos gyógypedagógia igazán sikeres az elkülönített oktatás folyamán lett. Hatékonynak tűnt a két szálon futó oktatás. A többségi iskola nem tűrte meg a problémás eseteket, a speciális (kisegítő) intézmények viszont így kénytelenek voltak felvállalni olyan gyermekeket is, akik nem voltak odavalók. Teret kapott egy olyan fajta szegregáció is, amely végül többek között felborította ezt a rendszert. Az etnikai elkülönítés összefonódása a sajátos nevelési igénnyel olyan vonása lett a párhuzamos rendszernek, mely végül a politikában is jelentős szerepet kapott. A XX. század második felében a fejlett országokban a kirekesztés gondolatát már felváltották az integrációs törekvések. Nálunk több évtizedes késéssel, a ’90-es években születtek az első kezdeményezések. A sajátos nevelési igényű gyermekek integrációjára először 1993-ban biztosított lehetőséget a törvény. Egyrészt az imént említett politikai ráhatásra, másrészt szülői és civil kezdeményezésre megindultak az integrációs folyamatok. Az érzékszervi és mozgás fogyatékos gyermekek integrációja viszonylag jó ütemben, széles körben haladt. Az értelmi fogyatékkal élő gyermekek beillesztése a többségi iskolákba azonban sokkal több feltételt kíván meg. Nemcsak a tárgyi és szakmai feltételekről van itt szó, hanem a hozzáállás kérdéséről a társadalom részéről. 213

Az oktatásügyi közvélemény-kutatásokban 2 (2002) többek között azt vizsgálták, hogy a közvélemény szerint az általános iskolai oktatás mely formája optimális a fogyatékos tanulóknak.

1. ábra: A fogyatékos tanulók általános iskolai oktatásának optimális formája a megkérdezettek szerint

A fogyatékos és sérült gyermekek általános iskolai oktatását 1. a megkérdezettek 27%-a szerint együtt, egy iskolában a nem fogyatékos gyerekekkel, de külön foglalkozások formájában, 2. 53%-a szerint külön iskolában, 3. 15%-a szerint közösen a nem fogyatékos gyerekekkel kellene megoldani. 4. A megkérdezettek 5%-a nem tudja. Érdekes eredménye ugyanennek a közvélemény-kutatásnak, hogy az esélyegyenlőség fontosságát a közvélemény előtérbe helyezi.

A jelenlegi helyzet egy vidéki körzeti általános iskolában Előzmények 1991 óta működik az általános iskolában speciális tagozat. Ellátta a körzet enyhe fokban értelmi sérült gyermekeit, és az áthelyező bizottság javaslatára, szülők kérésére néhány középsúlyos értelmi sérült gyermeket is. Az első években nem volt gyógypedagógus az intézményben, de a tagozaton tanítók kiváló érzékkel látták el feladatukat. Időközben lelkes 2

http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=kiadvany&kod=egyuttneveles

214

fiatal gyógypedagógusokkal gazdagodott az intézmény, valamint gyógypedagógiai asszisztens is segítette a munkát. A 2004-es évvel megindult a tagozat folyamatos megszüntetése, azaz az integrációs törekvések következtében a bizottságok integrálhatónak nyilvánítottak minden olyan gyermeket, aki eddig a tagozat tanulója lett volna. Tehát elsős speciális tagozatos a 2005/2006-os tanévtől már nem volt felvehető, így lassan a tagozat „kifut”, két tanév múlva megszűnik. Napjainkban Ez az erőltetett, feltételek nélküli, integrációnak nevezett folyamat azonban jelentős rombolást végzett, végez az iskola életében. A sajátos nevelési igényű gyermekek mindenfajta megsegítést nélkülözve kerültek (ki) a normál osztályokba. Nem készítették fel sem azokat a tanulókat, akiket a speciális tagozatról helyeztek ki, sem azokat, akiket a beiskolázáskor minősítettek beintegrálhatónak. A jelenlegi összes segítség, amit kapnak, ugyanaz a korrepetálás, ami bármelyik tanulónak jár. A SNI gyermekek túlnyomó többsége nem tudja teljesíteni a tantervi követelményeket, de kegyelemkettesekkel átbukdácsolnak egyik évfolyamról a másikra. Az osztályközösség perifériáján tengődnek, gyakran éri őket kudarc-élmény. Az órai munkát viselkedésükkel zavarják, emiatt a pedagógusok és társaik is rossz véleménnyel vannak róluk. Emellett azok a tanulók, akik nem voltak integrálhatók, egyetlen csoportba zsúfolódtak. 18 tanulót jelent ez, három évfolyamról, jelentősen eltérő képességekkel, tudásszinttel. Ha a tanár differenciált oktatást akarna megvalósítani, minimum 6-8 féle csoportot kellene alkotnia. Nemcsak ez lehetetlen, hanem az is, hogy óráról órára tisztességes tananyagátadás, elsajátítás történjék mindhárom évfolyamon, akár csak minimális szinten is. Napjaink – számokban tanév

csoportok száma

2004/2005 2005/2006 2006/2007 2007/2008 2008/2009 2009/2010

3 3 3 2 2 1

Speciális tagozaton tanulók összlétszám osztályok

32 1-2-3-4-5-6-7-8 30 2-3-4-5-6-7-8 30 3-4-5-6-7-8 23 4-5-6-8-8 18 5-6-7-8 18 6-7-8 1. táblázat: Speciális tagozaton tanulók száma

egy tanárra jutó tanulók száma 11 10 10 12 9 18

A speciális tagozat létszáma természetesen folyamatosan csökkent, hiszen a 2005/2006-os tanévtől már nem vettek fel gyereket, és azok is távoztak, akiket integrálhatónak nyilvánítottak. Míg az OECD országokban a legmagasabb létszám, ami speciális tantervű iskolában egy tanárra jut, az 8 (az Egyesült Királyságban ennyi; a legkevesebb Izlandon, ahol

215

1,3gyermek jut egy tanárra),3 ebben az iskolában ennél mindig több volt. A kicsúcsosodás az idei tanévre tehető, amikor is 18 tanuló jut egy pedagógusra. Ha figyelembe vesszük a létszám-számítás szabályait SNI gyermekek esetében, a következőket kapjuk: két tanulót lehet 3-mal szorozni, a többiek kettőnek „számítanak”. Így hát 38 fős osztályról lehetne beszélnünk. Mindemellett az iskolában végzett mikrokutatás azt mutatja, hogy a pedagógusok szerint az osztályokban viszonylag magas arányban vannak olyan tanulók, akik viselkedésük, képességeik szerint sajátos nevelési igényűek. Átlagosan számítva a tanulóknak több mint 20%-a SNI. Ez így is magas szám, de ha részletesebben megvizsgáljuk az osztálylétszámok, és a pedagógusok által SNI-nek ítélt gyermekek létszámának arányát, egyes esetekben ijesztő a helyzet. Három osztályban is 40% feletti ez az arány. A kutatás még a továbbiakat derítette ki az iskola pedagógusainak véleményéről az együttneveléssel kapcsolatban: - 100%-uk úgy gondolja, hogy az integráció elve helyes, de a jelenlegi feltételekkel nem megoldható; - 60% azt gondolja, hogy az értelmi fogyatékos gyermekeket külön intézményben kellene oktatni (míg az érzékszervieket nem); - 75% szerint a fogyatékos gyermek számára nem előnyös, ha normál osztályba jár; - 75% szerint a normál gyermek számára nem előnyös, ha osztályába fogyatékos gyermek jár; - 75%-nak jelent jelentős terhet az osztályban levő SNI gyermek; - 100% szerint rossz hatással van az osztályközösségre a SNI gyermek jelenléte; - 85% szeretné, ha azokban az osztályokban, ahol tanít, nem lenne SNI gyermek; - 90% szerint az intézményben nincsenek meg az integráció feltételei. Meggyőződésem, hogy ha egy tisztességesen előkészített integrációs folyamatnak lennénk részesei, akkor nem lenne ilyen rémisztően erős a pedagógusok ellenérzése az együttneveléssel kapcsolatban. Mi kellene ahhoz, hogy az integráció valóban működhessék? Miért nem jó az integráció a jelenlegi feltételek szerint? • Gyógypedagógus: o megszűnik a munkahelye. • Többségi pedagógus: o nincs felkészülve az új oktatási helyzetre; o sokszorosan meg kell osztania az óra anyagát, figyelmét; o nem tud az eddigi tempóban haladni, és tartani az előírt ütemet; o a korrepetálás, felzárkóztatás a fogyatékos gyermek esetében is az ő feladata; o gyakrabban kényszerül a gyermekek közötti konfliktusok megoldására. • Fogyatékkal élő gyermek: o kevés siker, sok kudarc; o az esetek egy részében csupán megőrzés (üljön szépen csendben, ne zavarjon); o nem tudja tartani az osztály tempóját; 3

OECD adatbázis alapján

216

•

o esetleges viselkedési „különlegességei”visszásságot váltanak ki a többiekből; o elveszti a kiscsoportokra jellemző meleg, számára fontos tanár-diák kapcsolatot; o nehezen, vagy egyáltalán nem fogadják be; o habilitáció (az életre való felkészítés tantárgya) elvesztése; o baráti kapcsolatokat osztály szinten nem tud kialakítani, periféria o eredménytelenség, óriási mértékű hiányzások; bukások; a tankötelezettség ideje alatt képtelen szakmát szerezni, képzetlensége óriási hátrány a munkaerő-piacon. Többségi gyermek: o nem haladhat saját tempójában; o mindig várni kell a fogyatékos osztálytárs(ak)ra (feladatok megértése, elvégzése); o nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a fogyatékos gyermeknek nem kell megcsinálnia bizonyos dolgokat, vagy éppen nekik lehet (nem kell leírnia a vázlatot, nem kell szintidőt vagy távolságot teljesíteni, kevesebb ponttal ugyanolyan értékű a dolgozata, stb.).

Mi kellene ahhoz, hogy az integráció megfelelően működhessék? •

•

• •

•

Tárgyi feltételek: o oktatási eszközök a SNI tanulók számára; o pihenősarok; o helyiség a külön foglalkozásokra. Többségi tanulók felkészítése o milyen helyzetek várhatók a fogyatékos osztálytársaktól, azoknak milyen megoldásai lehetnek (alternatív konfliktuskezelési technikák) – pl. más teljesítményszintek, eltérő viselkedés, eltérő tempó. Szülők felkészítése – mindkét csoport esetén. Többségi pedagógusok felkészítése: o elmélet (az értelmi fogyatékosság mibenléte); o „tűzoltásként” tanfolyam jelleggel; o Felsőoktatás: a megváltozott feladatra fel kell készíteni; o technikák; o frontális vagy csoport? o kooperatív tanulás, adaptív technikák; o együttműködés a gyógypedagógussal. Egyéb személyi feltételek: o a fogyatékos gyermeket segítő gyógypedagógus vagy gyógypedagógiai asszisztens, aki az órán is! segíti a munkát; o órai munka függvényében gyakorol vele; o esetenként egyes tárgyakból az osztályból kiemelve segíti az előrehaladást; o utazótanári, szaktanácsadói hálózat hatékony működése. o osztálylétszámok csökkentése: 25 fős osztály nem bír el 4-5-6 értelmi fogyatékkal élő gyermeket.

217

o a vetélkedést indukáló numerikus osztályzás megváltoztatása szöveges értékelésre. Összegzés Szekeres Pál (2002): „Az én szememben a fogyatékosügy három dolgot jelent: szemléletet, szakértelmet és pénzt. Ha a háromból egy is hiányzik, akkor nem működik a rendszer.” Kőpatakiné-Salné (2001) kutatási eredménye: Az integráció sikeres megvalósításának akadályait a válaszadók (116 intézmény vezetője) nem a konfliktusok megjelenésében látják, hanem az anyagi (36%), a személyi (34%) és a tárgyi feltételek (30%) hiányában. A történelem, és még inkább hazánk történelmének során sokszor bebizonyosodott, hogy azért, mert valamit kihirdetünk, az még attól nem valósul meg. A feltételek teljesülése, sőt teljessége nélkül nem jutunk messzire. Vannak részeredmények, vannak példaértékűen működő intézményeink. De ha nem fordítunk elég pénzt a feltételek megteremtésére, nem vesszük igénybe világhíres gyógypedagógiánk szakértelmét és nem teremtjük meg az új szakértelmet, és mindenekelőtt nem segítjük a szemléletváltást, akkor az integráció, inklúzió csupán utópia marad. Irodalom 1993. évi LXXIX. Törvény a közoktatásról Csányi Yvonne (2000): A speciális nevelési igényű gyermekek és fiatalok integrált neveléseoktatása. In: Gyógypedagógiai alapismeretek (szerk.: Illyés Sándor). ELTE BGGYFK, Budapest Gordosné dr. Szabó Anna (2000): A magyar gyógypedagógusképzés története. Budapest, ELTE B. G. Gyógypedagógiai Főiskolai Kar Kőpatakiné Mészáros Mária (2008): Közben felnő egy elfogadó nemzedék, Új Pedagógiai Szemle, 2008/2. Metzger Balázs: A sajátos nevelési igényű gyermekek integrált neveléséről http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=kiadvany&kod=egyuttneveles (Letöltés: 2009. 11. 10.) Salné Lengyel Mária – Kőpatakiné Mészáros Mária (2001): Fogyatékos gyermekek és tanulók helyzete az ezredfordulón. Az együttnevelés. (Egy kutatás tapasztalata.) Fejlesztő Pedagógia, 2001/3. Schüttler Vera (1999): Az inkluzív oktatás fenntartása. www.oki.hu/cikk.php?kod=oecd, 1999 Szándék és valóság (2002): Quo vadis? Pódiumbeszélgetés a „Felelősség, együttműködés – befogadó társadalom” című konferencián A szerző: Perjésiné Gazdag Éva, tanár, PhD hallgató, PTE BTK Neveléstudomány Doktori Iskola

218

Sztanáné Babits Edit: A reneszánsz utópiák helye, szerepe az óvó- és tanító szak tananyagában. Bevezetés Ahogy egy nép kultúrájához hozzátartozik történelme, úgy tartoznak szervesen a pedagógiai kultúrába a neveléstörténeti ismeretek. Az előzmények tudása és kritikus átgondolása, majd az értékek további alkalmazása biztosítják az alapot a helyes pedagógiai döntések meghozatalához. Így tehát a neveléstörténet tantárgy a pedagógusképzésben résztvevő hallgatók számára alapozó és szintetizáló tudományterületnek egyaránt nélkülözhetetlen. Eredményes elsajátítása a szilárd történelemtudáson és a megfelelő gondolkodási képességeken és olvasottságon egyaránt múlik. Tekintettel az ismeretanyag méreteire, válogatni, súlypontozni az oktató felelőssége és kompetenciája. A curriculum tervezésekor a Képzési és Kimeneti Követelmények figyelembe vételével kell az éves anyagról dönteni, a feldolgozandó témákat, a feldolgozás mélységét, az elsajátítási követelményeket eldönteni mindvégig figyelemmel a hallgatók előismeretére. A neveléstörténet tematikák felépítése általában lineáris, pedagógiai hagyományoknak megfelelően, bizonyos korok, szerzők, művek feldolgozása pedig szerző- vagy műközpontú elemzéssel történik. A hallgatók olvasmányainak kijelöléséhez javaslom konzekvensen alkalmazni a művek jelen pedagógiai törekvései szempontjából fontos tanulságait. A tanórák megfelelő szervezésével, helyes olvasmány meghatározással, projektmunkákkal és előzetes feladatkijelöléssel, majd a hallgatók tanórai munkába történő bevonásával sokat tehetünk az eredményességért. Az, hogy az oktatóknak a kötelező penzumokon, nélkülözhetetlen anyagrészeken túl is lehetnek kedvenc és a pedagógiai célok érdekében jól feldolgozható korszakai, alkotói, természetes és személyes elkötelezettségnek vállalásával erősítheti a tárgy iránti érdeklőst. Számomra a reneszánsz utópiák jelentik ezt a kedvenc, neveléstörténeti szempontból is érdekes területet. Egy lehetséges szempont az órai munka kialakításához A korszak kiválasztását a szemlélete, újra törekvése, emberközpontúsága indokolja, a szerzők és művek kiválasztásánál szempont a pedagógiai értékek megjelenítése lehet. A feldolgozás történhet szerzőnként, műközpontúan és/vagy komplex módon. Lehetséges egy szerző egy művének kiválasztása és alkalmazása vezérfonalként, megállapításaihoz hozzákapcsolva további szerzők/művek tanulságait. Szerencsés, ha a feldolgozás nem pusztán történelmi-neveléstörténeti szempontból történik, hanem kitekintünk formai értékekre, megvitatjuk a hallgatók szubjektív észrevételeit, kapcsoljuk a ma törekvéseihez is. A továbbiakban példákat, feladatokat mutatok be a lehetséges feldolgozási módokra. Az általam választott szerzők Morus, Erasmus, Campanella, Rabelais, Bacon.

219

Az elemzés középpontjába Morus-t helyezem, az Utópiát. Miért Utopát? Chambers-szel válaszolva: „Utópia roppant erényes puritán állam, ahol kevesen éreznék egészen jól magukat közülünk; mindamellett az Utópia szót továbbra is egy boldog, paradicsomi ország megjelölésére használjuk, amelynek egyetlen hibája az, hogy túlságosan boldog és eszményi ahhoz, hogy megvalósítható legyen.” (Chambers, 2008.112.) Morusról és az Utopia születéséről Morus 1499-ben ismerkedik meg Erasmus-szal, aki később többször is, huzamos ideig kedves vendége házának. Morus és Erasmus 1499-es első találkozásuk után hamar a legközelebbi barátok lettek. Erasmust és körét már mint humanistákat ismerték a műveit kortársak. A humanisták hitték és vallották a görög és latin írások nevelési értékeit is. Nem fordítottak túl nagy figyelmet a technikai, logikai és filozófiai tanulmányokra, amelyek annyi középkori skolasztikust rabul ejtettek, hanem a nyelvi és retorikai tanulmányokra helyezték a hangsúlyt. Latinul beszélgettek egymás között, és igyekeztek elsajátítani a szeretve tisztelt antik szerzők stílusát. A humanisták hitték, hogy tudományuk erejével, az ókori pogány szövegek felelevenítésével Európát újra a rég elfelejtett tudományok és művészetek felé fordíthatják, az egész keresztény világot a krisztusi igazságok jobb megértéséhez segíthetik a Biblia és az antik keresztény írások szövegének megismertetésével. 1508-ban Morus házában született, mint említettük, a Balgaság dicsérete (Encomium Moriae – Morusság dicsérete is lehet), a későbbi Utópia „ikertestvére”. Morus neves ügyvédként a polgárok, kereskedők kívánságára volt tagja 1515-ben egy több mint 6 hónapig tartó flandriai küldöttségnek. Ez az év, 1515 fordulópont volt Morus életében. Megkapta a királytól az első nagyobb fontos küldetését, és megírta első, később leghíresebbé váló munkáját. Tunstall-lal együtt küldte VII. Henrik Flandriába a gyapjútermeléssel és kereskedelemmel kapcsolatos tárgyalásokra, ahol a követi tevékenységtől szabad napjait kisebb utazásokra, találkozásokra hasznosította. Ekkor találkozott Morus Antwerpenben Petrus Aegidius-szal (Giles), a város polgármesterével, és kötött barátságot Buslidius-szal, kinek gazdag melcheni palotájában megismerkedhetett a németalföldi reneszánsszal. (10 évvel később Erasmus kérésére Ő veszi pártfogásába, s segíti Angliában ifj. Hans Holbeint, aki hosszú időn keresztül nála lakik, s megfesti családját.) Az Utópia gondolata ez alatt a követség alatt született meg Morusban, s innen választotta a mű kerettörténetéhez Aegidiust szereplőnek, s az új világot témául. A mű, mint a legtöbb utópia, két nagy szerkezeti részre tagolódik. A Bevezetés utáni első, terjedelmét tekintve rövidebb fejezetben, Az Első Könyvben a szereplők, beszélgetők bemutatása után egy elvi vita leírása, problémafelvetés következik, és ebben a jelen bírálata. Morus tehát követként Flandriában tartózkodott Tunstall (1474-1559) kíséretében, ahol az Őt kísérő Clemens Jánossal (+1572) együtt Aegidius Péternél (1485-1533), új barátjánál vendégségben megismerkedet Csupatűz Rafaellel (Kardos fordításában), Hythlodeusszal,

220

akinek neve görög szóösszetétel; a fecsegés és az égni szavak összetételéből áll, vagyis „lángoló fecsegő”, ő a mű kitalált szereplője. Ez a nagy mesélő hatalmas vállalkozásból hazatérve szórakoztatja-oktatja hallgatóit, „Vespucius négy hajóútja közül, melyről már széltében lehet olvasni, a három utolsóban állandóan vele volt…” 1 vagyis a Föld első nagy felfedezői, világutazói közül az egyik. A beszélgetésben résztvevő személyek neves humanisták. Aegidius Péter Erasmus tanítványa, majd barátja. Később lelkesen bíztatta Morust, hogy az Utópiát minél előbb ismertessék meg a világgal. Clemens János Morus házában nevelkedett, majd gyermekeinek volt nevelője. Évekig volt Oxfordban, tanította a görög nyelvet. Később orvosi tanulmányokat folytatott, a londoni orvosi céh tagja lett. Apósa, Morus halála után Belgiumban élt száműzetésben. Cuthbert Tunstall püspök Morus barátja volt, Erasmusnak is jó ismerőse. A két világ (a korabeli Anglia és Utópia) ütköztetésének kiindulópontja az, ami van, ami jellemzi az angol társadalom irányítását, és az, amit erről szereplőink gondolnak. Az ütköztetés indító, nagy kérdése – konkrét szituációra is utalva, melyben maga Morus is vívódhatott, -:”Valóban csodálom, Rafael, hogy miért nem állasz valamilyen király szolgálatába?” 2, vagyis vállaljon-e a filozófus politikai szerepet. Nagy kérdés! Tehetségünket, tudásunkat hogyan állítsuk a közjó szolgálatába? A vitatkozók (a szerző és Rafael) egyaránt Morus dilemmáját fogalmazzák meg, az Ő véleményét, gondolatait, vívódását tolmácsolják „A te Plátód azt hiszi, hogy csak akkor lesznek boldogok az államok, ha a filozófusok kormányoznak majd, vagy ha a királyok válnak bölcselőkké. De milyen messze lesz ez a boldogság, ha a filozófusok még csak nem is méltatják a királyokat arra, hogy tanácsokat adjanak nekik!” 3 mondja a regénybeli Morus. Morus kiindulópontja mindenkor humanista emberszeretete. Ez az emberszeretet nem valami elvont, csak általánosságban hangoztatott, de semmi gyakorlati jelentőséggel nem bíró érzelem. Mélyén az ember mint nembeli lény mélységes tisztelete rejlik, és a hit abban, hogy az Isten az embert nemes, nagy célokra teremtette: „Gyöngéd anyaként a természet szemünk elé helyezte mindazt, ami jó: a levegőt, a vizet és magát a földet, a hiábavaló és haszontalan dolgokat azonban mélyen elrejtette, ..,.” 4 fogalmazza meg, állítása mélyén a görög pantheizmus szemléletével. Az építmény csúcsán az ember, „… mivel szerintem az emberi élettel a jó szerencse összes javai sem érnek fel.”5 Hogy milyen a társadalom, melyben az ember a reneszánsz világszemlélet szerinti legteljesebb életet élheti, kibontakoztathatja legjobb képességeit önmaga és a köz érdekében, fejlesztheti testi és szellemi adottságait, és szabadon élhet, - ez tárul fel az antwerpeni beszélgetés leírásából, Utopia leírásából.

1

Morus: Utópia. Európa, Bp., 1989. 13. Morus: Utópia. Európa, Bp., 1989. 17. 3 Uo. 39. 4 Morus: Utópia. Európa, Bp., 1989. 85. 5 Uo. 29. 2

221

A hallgatói munka szervezése A hallgatók előzetes felkészüléséhez feladat a reneszánszról korábban tanultak felelevenítése, a művek (esetleg a belőlük kijelölt fejezetek) elolvasása, referátumokra készülhetnek erre vállalkozó hallgatók egy-egy szerző és/vagy egy-egy mű bemutatásával. Az oktató és a referáló hallgató/k előzetesen döntenek a feldolgozás menetéről és a bemutatásra kerülő kiegészítő, szemléltető anyagokról, melyek képek, zenék, művek részletei egyaránt lehetnek. Vigyázat, gondolkodásra, megbeszélésre szánjunk időt, ne essünk a gazdag lehetőségek miatt a „frontális” munka csapdájába! A technikai eszközök használata segíti a feldolgozást, de az anyagokra vigyázni kell, ne lépjünk át a feldolgozás helyett a varázslás kategóriájába, a referálás pedig nem pusztán felolvasás! Bemelegítésként, az óra bevezetéseként kiegészíthetjük a hallgatókkal közösen a következő táblázatot, megbeszélhetjük a szükséges előzetes ismereteket.

Időpontok

Országok

Uralkodók

Magyaro.

Mátyás

Anglia

VII.Henrik VIII.Henrik Erzsébet

Írók, Művészek Filozófusok Janus Pannonius Bonfini

Művek

Intézkedések Események

Morus Shakespeare Mishelangelo Leonardo da Vinci

Itália

Franciao.

Rabelais Hans Holbein Erasmus

A világ útvesztője…. A Balgaság dicsérete

V. Károly Új Atlantisz 1. táblázat: Bevezetés a reneszánsz pedagógia megbeszéléséhez.

A táblázatot a hallgatók előzetes ismereteinek megfelelően soronként egy-két ténnyel állítjuk össze, a feladat a hiányzó adatokkal történő kiegészítés, mely közös megbeszélés útján történhet. A munka során megbeszélhetjük a történelmi eseményeket, kiemelkedő alkotók 222

tevékenységét, végezhetünk rövid ismertetéseket egyes alkotások kapcsán. A megbeszélés során jól alkalmazhatjuk a digitális táblát, kiegészíthetjük a táblázatot (nemcsak azokkal a szükséges ismeretekkel, melyeket a táblázat kér, hanem továbbiakkal is, melyeket a hallgatók említenek), vetíthetünk képeket, játszhatunk be zenét, szövegeket. Az óra ezen szakászát célszerű az oktatónak vezetni, az elhangzott válaszokat szükség szerint korrigálni, a táblán való munkát végezze hallgató. A referátumokból is építhetünk be a közös megbeszélés gördülékenyebbé tétele érdekében, a szemléltető anyagok bejátszása szintén lehet hallgatói feladat, hiszen hallgatóink nagy többsége biztonságosan használja a digitális technikát. A téma feldolgozása történhet előzetesen kijelölt szempontok alapján, több feladat esetében feladatonként egy-egy rövid vitaindítóhoz csatlakozhatnak a hallgatók észrevételeikkel. Megvitatásra alkalmas témák a reneszánsz utópiák esetében: 1. Egy-egy szerző (Morus: Utópia, Campanella: Napállam, Rabelais: Gargenta és Pantagruel, Erasmus: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Bacon: Új Atlantisz) adott műve utópisztikus gondolatai a társadalomról, az emberről, a jövőről. 2. Pedagógiai elképzelések alkotónként elemzése adott művek alapján. 3. Az alkotók és művek összehasonlító elemzése. 4. Egyes művek utóélete, gondolatok, elképzelések megvalósulása, üzenete a mának. Feladatok az eredményesség ellenőrzéséhez A témakör feldolgozásának eredményességéről mind írásbeli mind szóbeli hallgatói teljesítmények alapján meggyőződhetünk akár általunk készített teszttel, akár esszé íratásával pl. a következő (esetleg hallgatói döntés alapján választott) feladatokkal: 1. Mutassa be a reneszánsz gondolkodók pedagógiai tanulságokat hordozó műveinek, filozófiájának ókori forrásait! 2. Ismertesse egy, pedagógiai koncepciót is tartalmazó reneszánsz regény elemzését (megadott szempontok alapján, pl. a kor gyermekképe, a kor embereszménye, a tanulásról: ki és mit tanít, hogyan folyik a tanulás, mindennapi élet, az ember viszonya a kultúrához, milyen a jó nevelő)! 3. Végezze el a reneszánsz gondolkodók pedagógiai elképzeléseinek összehasonlító elemzését! 4. Igazuk volt? Mit mondanak a mának, mi valósult meg a reneszánsz utópiák pedagógiai elképzeléseiből? Elemzésben jártas, jól felkészült, olvasott hallgatók esetében szerencsés megoldás, amikor a feladatok közül néhányat közösen elvégezve önálló munkának, akár számonkérés céljából az összegző, szintetizáló feladatokat jelöljünk ki. Összegzés A hallgatók előzetes ismeretei, történelem, irodalom, művészetek iránti érdeklődése változó, ezért a szemináriumok eredményessége a tanórák szervezésén, vezetésén túl nagyban múlik az oktató hallgatókkal kialakított kapcsolatán, műveltségükről, olvasottságukról, érdeklődésükről szerzett tapasztalatai reális voltán. A feladatok kijelölésekor mérlegeljünk, tervezzünk igényesen, de reálisan!

223

Irodalom: Chambers, Raymond Wilson (2008): Morus Szent Tamás. Kairos Kiadó, Debrecen. Morus, Thomas (1989): Utopia. Európa Kiadó, Budapest.

A szerző: Sztanáné Babics Edit PhD, főiskolai tanár, Eötvös József Főiskola, Neveléstudományi Kar

224

Utópia és oktatás

225

Komlódiné Pozsgai Gyöngyi – Németh Tímea: Utópia vagy kényszerpálya? A külföldi hallgatók létszámának növelése a Pécsi Tudományegyetemen a globalizáció és a versenyhelyzet aspektusából

1. A külföldi hallgatótoborzás szükségességének aspektusai Miért indítanak angol nyelvű képzési programot a magyar felsőoktatási intézmények? Hatos Pál, a Magyar Ösztöndíj bizottság elnökének előadása „A magyar felsőoktatás és a nemzetközi hallgatói mobilitás” címmel az alábbi eredményt kutatási tükrözi e témában ( Hatos Pál, 2004): ƒ ƒ ƒ ƒ

intézményüket külföldi hallgatók számára is vonzóvá tegyék (87%) a hazai hallgatókat alkalmassá tegyék a globális vagy nemzetközi munkaerőpiac kihívásainak (81%) új, végzettségeket adó programokkal bővítsék képzési kínálatukat (53%) intézményeik jövedelmezőségét a programokért beszedett tandíjjal növeljék (19 %)

A külföldi hallgatók részére meghirdetésre kerülő idegen nyelvi képzések létjogosultságát és szükségeszűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy Intézményfejlesztési Stratégia részét kell, hogy képezze. A felsőoktatás legfőbb dokumentuma, „A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény (továbbiakban Ftv.)” 151. § (5) bekezdése szerint az állami felsőoktatási intézményeknek 2006. december 31-ig el kellett készíteniük az intézményfejlesztési tervet a 2007-2011-es időszakra. Az intézményfejlesztési terv a felsőoktatási intézmények stratégiai alapdokumentuma. Az intézményfejlesztés főbb területei között szerepel az „Idegen nyelvű kurzusok meghirdetése, külföldiek részvételi lehetőségeinek bemutatása” (2.1.8. fejezet). Az idegen nyelvi képzés fontos helyen szerepel a Pécsi Tudományegyetem Beiskolázási Stratégiájában is. A PTE Szenátusa által 2008. május 8-ai ülésén elfogadott „A Pécsi Tudományegyetem Intézményi Beiskolázási Marketing Stratégiája – 2008-2013” a beiskolázási marketing főbb céljait a következőkben határozza meg: 1. A Pécsi Tudományegyetem ismertségének növelése, országos ismertség és elismertség a célcsoportban. 2. A Pécsi Tudományegyetem pozíciójának stabilizálása, erősítése. 3. A Pécsi Tudományegyetem képzési kompetencia térképének és képzési portfóliójának kialakítása, azok fenntartása, továbbá azok fejlesztési irányainak meghatározása. 4. A képzésfejlesztés döntési mechanizmusának rugalmassá és hatékonnyá tétele. 226

5. Hazai jelentkezők számának megtartása, kiemelve a jó képességű hallgatók vonzását. 6. Külföldi hallgatók számának növelése az idegen nyelvű térítésköteles programjainkon, részképzéseinken, úgy, hogy a PTE mind a tíz kara ajánljon térítésköteles idegen nyelvű képzést, fogadjon e képzéseken részt vevő külföldi hallgatókat. 7. Minőségi és munkaerőpiachoz rugalmasan alkalmazkodó képzések kialakítása. A kulturális város – régió adottságainak kihasználása, azokra való építés, azok továbbfejlesztése. A gazdasági élet szereplőivel kiterjedt, komplex hálózatos együttműködések kialakítása/erősítése, a munkaerőpiac igényeinek hatékony leképezése. 8. A képzésfejlesztés mellett kiemelt figyelmet kell fordítani a szolgáltatói szemlélet kialakítására, melynek minden területen meg kellene jelennie. 9. Erőteljesebb jelenlét a régióban, elkötelezettség, beépülés, integrálódás, tudás-szolgálat és szolgáltatás. A nemzetközi és a hazai intézményi gyakorlatok alapján a külföldi hallgatók részére kínált idegen nyelvű térítésköteles diplomaadó programok és képzések célja a következőkben összegezhető: Akadémiai szempontból: 1. Nemzetközi tanulmányi környezet megteremtése az egyetemen 2. A nemzetközi hallgatók jelenléte okozta interkulturális környezet felkészíti a hallgatóinkat a nemzetközi, globalizált világban való későbbi munkaerő piaci viszonyokra 3. Növeli az oktatás és a kutatás minőségét 4. A demográfiai hanyatlás okozta csökkenő magyar hallgatói létszámot ellensúlyozza 5. A PTE-n szerezhető diploma értékét a nemzetközi tanulmányi környezet biztosítása révén növeli Finanszírozási szempontból: Árbevételt eredményez, azaz az állami finanszírozás csökkenése okozta bevételkiesést pótolja valamint a megnövekedett működési költségek okozta finanszírozási nehézségekkel szemben bevételi forrást teremt.

2. Világpiaci tendenciák Az UNESCO adatai szerint több mint 2.7 millió hallgató folytatott a 2006-os évben külföldi tanulmányokat, mely több mint 60 % -os növekedést mutat az 1999-es adatokhoz képes. Nemcsak hogy megnövekedett a külföldön tanulók száma, e emellett megnőtt a jelentősége 227

olyan nem-tradicionális célországoknak is, melyek Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában találhatóak. E földrészeken található országok jó része a világ gazdasági motorjává vált és emellett folyamatosan dolgoznak azon, hogy az oktatási szektorban is egyre fontosabb helyet foglaljanak el a világ felsőoktatási piacán. Megvizsgálva a világ felsőoktatási mobilitási mutatóit, megállapíthatjuk, hogy az USA fenntartja az előkelő helyet abban, hogy a legtöbb külföldi hallgatót fogadja. 2006-ban az USA a világ nemzetközi hallgatói mobilitásának 30 %-át fogadta a világ legtöbb külföldi hallgatót fogadó országai között. A világ legtöbb külföldi hallgatót fogadó országai 2006-ban az alábbiak: USA – 30% Nagy-Britannia- 18% Franciaország – 13% Németország- 12% Ausztrália-9% Kína- 8% Japán – 6% Kanada – 4% (UNESCO) A hallgatók földrajzi szempontú mobilitási irányai mellett igen fontos megvizsgálni azt is, hogy milyen szempontok határozzák meg intézményválasztásukat. Az idegen nyelvű képzésben részt vevő külföldi hallgatók legfontosabb motivációi az egyetemválasztásra vonatkozóan az alábbiak: 1. Az oktatás színvonala 2. Munkaerő piaci elhelyezkedés 3. Megfizethető árszint 4. Személyes biztonság 5. Életmód, életkörülmények 6. Az oktatás elérhetősége (British Council, 2009) A motivációkra vonatkozó kutatási eredményekből kitűnik, hogy a hallgatók döntésében prioritást élvez a megszerezhető diploma piaci értéke, azaz az oktatás színvonala és a munkaerőpiacon való elhelyezkedési lehetőségük a megszerzett diploma révén. Ezek után vizsgáljuk meg, hogy mely országokból érkezik a legtöbb hallgató külföldi felsőoktatási tanulmányokat végezni. A világ oktatáspiacán a legtöbb külföldi hallgató az alábbi országokból érkezett:

228

Sorrend Származási hely 2004/05 2005/06 WORLD TOTAL 565,039 564,766 1 India 80,466 76,503 2 China 62,523 62,582 Korea, Republic 3 of 53,358 59,022 4 Japan 42,215 38,712 5 Canada 28,140 28,202 6 Taiwan 25,914 27,876 7 Mexico 13,063 13,931 8 Turkey 12,474 11,622 9 Germany 8,640 8,829 10 Thailand 8,637 8,765 11 United Kingdom 8,236 8,274 12 Hong Kong 7,180 7,849 13 Indonesia 7,760 7,575 14 Brazil 7,244 7,009 15 Colombia 7,334 6,835 16 France 6,555 6,640 17 Kenya 6,728 6,559 18 Nigeria 6,335 6,192 19 Nepal 4,861 6,061 20 Pakistan 6,296 5,759 1. táblázat: A világ fő küldő országai (Forrás: IIE, 2007)

A 2005/2006-os tanévre vonatkozó adatokból kitűnik, hogy a vezető küldő országok az ázsiai országok, ezen belül is India, Kína és Dél-Korea hallgatói folytatnak legnagyobb számban külföldi tanulmányokat. Az Európai Unió legtöbb hallgatót küldő országa Németország. A lista első 20 helyén mindössze 3 európai ország található, ebből következik, hogy Európára az a jellemző, hogy inkább fogadó, mint küldő országok találhatóak itt. Ezt követően vizsgáljuk meg, hogy milyen mobilitási trendek jellemzőek az USA-ra, mint a világ legtöbb külföldi hallgatót fogadó országára. Az USA-ban tanuló külföldi hallgatók származási helyük szerint a 2006/2007-es tanévre vonatkozó adatok alapján: • • • • • • • •

India Kína Dél-Korea Japán Taiwan Kanada Mexikó Törökország 229

• •

Thaiföld Németország

A 2006/2007-es tanévben 582.984 külföldi hallgató folytatott felsőfokú tanulmányokat az USA-ban, ez 3,2 %-os növekedés az előző tanév adataihoz képest. (IIE, 2007). Az Európai Unió országait tekintve egyedül Németországból tanultak jelentős számban hallgatók amerikai egyetemeken, a fő küldő országok jellemzően Ázsiában találhatóak. A legnépszerűbb tárgyak, amit 2006/2007-ben tanultak a külföldi hallgatók az USA-ban, a következőek: • • • • • • • • • • •

Üzlet és Menedzsment Mérnökképzés Természettudományok Társadalomtudományok Matematika és számítástechnika Művészettudományok Egészségtudományok Intenzív angol Tanárképzés Bölcsészet Mezőgazdaság (IIE, 2007)

Megvizsgálva az európai mobilitási trendeket a legtöbb külföldi hallgatót fogadó európai országok, Nagy-Britannia és Németország esetében, ezek az alábbi jellegzetességekkel bírnak: A 2004/2005-ös tanévben Nagy-Britanniában a külföldi hallgatók száma 351,470 fő volt. A legfőbb küldő országok Kína, India, Írország, Görögország, USA, Németország, Franciaország, Malajzia, és Nigéria voltak. A hallgatók származási helyét összevetve megállapíthatjuk, hogy míg az USA vonatkozásában az ázsiai országok állnak a vezető helyen, Nagy-Britannia esetében az európai országok szerepelnek az előkelő 3-4. helyen. Mindemellett kitűnik, hogy míg az amerikai hallgatók a 4. helyen állnak a vezető küldő országok között, ugyanez nem jellemző a nagy-britanniai hallgatókra, ez a folyamat nem reciprocív, ők nem választják az amerikai egyetemeket tanulmányaik színhelyéül ilyen jelentős számban. A 2004/2005–ös tanévben a külföldi hallgatók legnagyobb számban az alábbi tudományterületeken folytattak felsőfokú tanulmányokat Nagy-Britanniában (HESA 04/05): • • • • •

Tanárképzés Jog Politikatudomány Gépészmérnökképzés Üzleti tudományok

230

Összevetve az amerikai és a nagy-britanniai beiskolázási adatokat megállapíthatjuk, hogy szignifikáns eltérés mutatkozik a választott tudományterületek tekintetében. Az USA-ban tanuló külföldi hallgatók az adatok tanulságai szerint az első helyen választják az üzleti tudományokat, a nagy-britanniai felsőoktatási intézmények választásánál ez a tudományág ugyanakkor csak az 5. helyen szerepel. Nagy-Britannia esetében a tanárképzés, a jogászképzés és a politikatudomány élvez prioritást, az amerikai egyetemeket választó külföldi hallgatók ugyanakkor a mérnökképzés és a természettudományos képzés iránt érdeklődnek legnagyobb számban. A 2005/2006-os tanévben Németországban az összes hallgatói létszám ( 1.932.300) 9,5 %-a (188.400) volt külföldi hallgató. E tanévben Németország az alábbi országokból fogadta a legtöbb hallgatót: Kína, Bulgária, Lengyelország, Oroszország, Marokkó, Törökország, Ukrajna, Marokkó. Kínából a teljes külföldi hallgatói populáció 26%-a érkezik Németországba felsőoktatási tanulmányokat folytatni (Christian Muller, 2008) A két európai ország adatainak összevetéséből kitűnik, hogy mindkét országba Kínából érkezik a legtöbb hallgató. Indiából, mely a világ vezető küldő országa, pusztán NagyBritanniába érkeznek hallgatók, Németországot ők nem választják jelentős számban. Ugyanígy nem választják az amerikai hallgatók Németországot, ugyanakkor a német oktatási piacra az a jellemző, hogy a volt szocialista országok hallgatói – Bulgária, Lengyelországszívesen folytatnak a német egyetemeken tanulmányokat.

3. Magyarországi helyzetkép A magyar felsőoktatási intézmények az utóbbi évek során felismerték az idegen nyelvi képzések indításának szükségességét. Nemcsak a legnagyobb hallgatói létszámmal rendelkező egyetemek kínálnak programokat külföldi hallgatók számára, hanem a kisebb egyetemek is felismerték az ebből eredő előnyöket. A magyarországi felsőoktatási piacon az állami támogatás csökkenő mértéke miatt egyre inkább jellemző a versenyhelyzet a hazai felsőoktatási intézmények között, egyre erőteljesebb versenypiaci tendenciák figyelhetőek meg. Azok az intézmények, melyek gyorsan képesek reagálni a megváltozott piaci körülményekre, igényekre és lehetőségekre, versenyelőnyre tehetnek szert. A nyereséges és sikeres piaci szerepléshez azonban ki kell alakítani a piac szereplőinek a piaci szemléletű gondolkodásmódot. Ennek fontos előfeltétele a költséghatékony tevékenység. Érdekes jellemzője a hazai oktatási piacnak az, hogy a piac szereplői nem tekintik a hasonló terméket előállító intézményeket versenytársaknak. Nemcsak az egyes gyártókra jellemző információkhoz lehet könnyen hozzájutni, de ezen felül az intézmények az értékesítési stratégiájukat is nyilvánosságra hozzák. Egy üzleti szemléletű, nyereségorientált vállalat az üzleti szférában a marketingstratégiáját bizalmasan kezeli és mindent elkövet annak érdekében, hogy az ne jusson versenytársai tudomására. A hazai oktatási piacon nyilvános

231

konferenciákat szerveznek, ahol a versenytársak nyitottan beszámolnak a hallgatótoborzásra vonatkozó stratégiájukról, eredményeikről. Az oktatási intézmények olyannyira nem érzik át, hogy a versenyhelyzetben előnyre kell szert tenni a sikeres érvényesülés érdekében, hogy a termékkialakításnál nem törekednek arra, hogy a versenytársak termékeitől jól megkülönböztethető termékeket hozzanak létre. A hazai idegen nyelvű orvosképzés jellegzetessége, hogy a képzést kínáló intézményeket közös hallgatótoborzó ügynök képviseli a célpiacokon, egy ügynök folytatja az összes idegen nyelvű hazai orvosképzésre vonatkozó értékesítési tevékenységet. Ennek a közös és egyben egyetlen értékesítési csatorna alkalmazásának fennáll az a veszélye, hogy amennyiben az ügynök valami oknál fogva felbontja az ügynöki szerződését, a teljes értékesítés leáll. Ezen felül ilyen esetben az ügynök pozíciója túl erős, ezáltal nincs ösztönözve a jobb teljesítményre. A makrokörnyezeti helyzetképet vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a hazai felsőoktatás előtt álló kihívások a következőek: 1. A felsőoktatás globális piacának kialakulása. Világméretű verseny indult meg a felsőoktatási piacon a hallgatókért, mely egyrészt a régiók országainak felsőoktatási intézményei között jelentkezik, másrészt az egyes országos oktatási piac intézményei között. Hatása a magyar oktatási piacra: • Elszívó hatás: a külföldön tanuló magyar hallgatók száma növekszik • Külföldi versenytársak megjelennek a magyar piacon – 2006-ban a Magyarországon engedéllyel működő külföldi felsőoktatási intézmények száma 16 volt. 2. Csatlakozás az európai felsőoktatási térséghez A Bologna-folyamathoz való csatlakozás bár Európa-szerte elfogadott diplomát biztosít a hallgatóink számára, magában hordozza azt a veszélyt, hogy a magyar hallgatók élnek a „folyamat átjárhatósága” rendszer előnyeivel és külföldi oktatási intézményben folytatják tanulmányaikat

232

3. Demográfiai hullámvölgy

Demográfiai változások, 2000-2006 (Forrás: Rudas Imre, 2007)

A demográfiai változásokat elemezve kitűnik, hogy a felsőoktatási beiskolázásban fő potenciális hallgatói célcsoportként számon tartott 18 évesek száma drasztikus csökkenést mutat a 2000. évi adatokhoz képest. Bár a 2003-2004 év során demográfiai emelkedés volt megfigyelhető, ezen időszak óta azonban folyamatos esést mutat a demográfiai változások görbéje. A kiinduló 200.évi demográfiai adatok relációjában a 2006. évi 18. éves magyar lakosok száma közel 10% -os visszaesést mutat.

Demográfiai adatok (Forrás: Rudas Imre 2007)

A jövőre vonatkozó hazai demográfiai prognózisok még komolyabb hallgatószám csökkenéssel számolnak. Ahogy a grafikonból kiolvasható, a 2014-es évre közel 30 %-kal kevesebb lesz a 18 éves korú lakosság száma. A magyar felsőoktatási piac elemzésekor fontos megemlíteni, hogy felismerve a külföldi hallgatók toborzásának szükségességét, az Oktatási és Kulturális Minisztérium is támogatja a magyar felsőoktatási intézmények külföldi hallgatók toborzására irányuló tevékenységét. Az

233

OKM 2009. évi Pénzügyi Tervében a 11/11/5 sz. „Kétoldalú munkatervi feladatok” címen előirányzott finanszírozási keret célja „a magyar felsőoktatás vonzerejének növelése által külföldi költségtérítéses hallgatók toborzása magyar felsőoktatási intézmények számára”. A demográfiai visszaesés hatása az nemcsak az egyetemisták számának drasztikus csökkenését eredményezi, ezen túlmutatva az alábbi válsághelyzetet idézheti elő a haza felsőoktatási intézményekben: z A felsőfokú intézményekbe jelentkezők számának csökkenése 4-5 éven belül még a nagy múltú és nagy hallgatói létszámmal rendelkező egyetemeken is nagy számban fogja a magasan képzett oktatók elbocsátását eredményezni; z

összeomlással fenyegeti az elmúlt évek egyetemi és főiskolai kapacitásbővítő PPP programjait

z

veszélybe sodorja a kisebb, illetve nem népszerű szakokat oktató magyar felsőfokú tanintézeteket (elsősorban kisebb főiskolákat). ( Bod és Árvai, 2009)

Vizsgáljuk meg, mely országokból érkeztek az utóbbi években a Magyarországon felsőfokú tanulmányokat folytató külföldi hallgatók: Kibocsátó ország Afrika összesen Észak-Amerika összesen Ázsia összesen Ciprus Irán Izrael Vietnam Jemen Európa összesen Németország Görögország Norvégia Lengyelország Románia Oroszország Szlovákia Ukrajna Jugoszlávia Összesen Magyarországra érkező hallgató

1998/99

2001/2002

2002/2003

211 505

175 435

167 319

1249 211 166 334 61 14 5120 504 772 370 49 940 229 724 387 675

1602 302 178 578 88 14 8975 575 457 575 142 2737 207 1783 743 1254

1775 321 181 637 112 11 9494 570 320 553 128 3090 217 2071 893 1229

11187

11755

7085+1800

**

2. táblázat: A Magyarországra érkező hallgatók eredet ország szerint, 1998–2003 (Forrás:UNESCO)

234

Megvizsgálva a Magyarországon tanuló külföldiek számának alakulását, megállapíthatjuk, hogy számuk az utóbbi években folyamatos emelkedést mutat. Kontinensenként elemezve ezen adatokat kitűnik, hogy a legjelentősebb növekedés az Európából érkező hallgatók száma mutatja.

(Forrás: OKM)

A 2006/2007-es mobilitási adatokat vizsgálva szembeötlő, hogy az Európából érkező hallgatók száma a teljes külföldi hallgatói mobilitás 79%-át teszi ki, ezt követi az ázsiai származású hallgatók részaránya, de jócskán lemaradva emögött, 16%-kal. Ugyanakkor a világ vezető küldő országainak listájával összehasonlításban megállapíthatjuk, hogy ott az első európai ország csak a 8.helyen szerepel, Törökország, majd ezt követi Németország. Ebből az összevetésből kitűnik, hogy a magyarországi mobilitási helyzetkép jelentősen eltér a világ mobilitási jellemzőitől. Ország Románia Szlovákia Németország Ukrajna Szerbia Izrael Norvégia Irán Ciprus Svédország Amerikai Egyesült Államok Oroszország Nigéria Vietnám Horvátország

Összes 3294 2296 1520 1475 1205 754 715 496 293 270 248 208 174 172 170

3. táblázat: A Magyarországon tanuló külföldi hallgatók száma állampolgárságuk szerint 2006/2007-ben (Forrás: Felvi)

235

4.

Ország

Összes

Románia Szlovákia Németország Ukrajna Szerbia Izrael Norvégia Irán Svédország Ciprus Amerikai Egyesült Államok Vietnám Oroszország Nigéria Kína Görögország Horvátország

3 133 2 178 1 640 1 372 1 310 791 700 579 331 307 232 208 204 201 197 166 146

táblázat: A Magyarországon tanuló külföldi hallgatók száma állampolgárságuk szerint a 2007/2008as tanévben. Forrás: Felvi

Az előzőekben vázolt eltérés még szembeötlőbb, ha országonként vizsgáljuk meg Magyarország egyetemeinek esetében a küldő országok rangsorát. Az első 5 helyen 4 Magyarországgal szomszédos ország található, Törökország nem is jelenik meg az első 15 legjelentősebb küldő ország között.

A külföldi hallgatók megoszlása a küldő országok szerint, 2009-ben (Forrás: Bod és Árvai , 2009)

A Magyarországon tanuló külföldiek közel 45%-a a környező országokból, feltehetően a Kárpát-medence magyar lakta vidékeiről érkezik. Ugyanakkor mára az 50%-ot meghaladta a nem magyar nemzetiségű külföldiek aránya (Bod és Árvai , 2009) 236

5. Helyzetelemzés – Pécsi Tudományegyetem A Pécsi Tudományegyetemen meghirdetett idegen nyelvű térítésköteles diplomaadó képzések a 2009/2010-es tanévben a következőek voltak: Osztatlan képzés: • Általános Orvostudományi Kar: orvosképzés és fogorvosképzés– angol és német nyelven • Általános Orvostudományi Kar: gyógyszerészképzés– angol nyelven BA, BsC, BeD szint: • Közgazdaságtudományi Kar: Üzleti képzés– angol nyelven • Bölcsészettudományi Kar: pszichológia program– angol nyelven • Egészségtudományi Kar: ápolóképzés (ápoló, szülész és fizioterápia szakosodással) – angol nyelven • Illyés Gyula Tanítóképző Kar – óvodapedagógus – német nyelven • Illyés Gyula Tanítóképző Kar –tanítóképzés– német nyelven • Egészségtudományi Kar: Laboratóriumi analitikus – angol nyelven MA, MsC szint: • Közgazdaságtudományi Kar: Alkalmazott üzleti tudományok – angol nyelven • Bölcsészettudományi Kar: Angol tanulmányok – angol nyelven • Bölcsészettudományi Kar: Német nyelv, irodalom és kultúra – német nyelven • Bölcsészettudományi Kar: Német kisebbségi nyelv és kultúra – német nyelven • Egészségtudományi Kar: Ápolóképzés – angol nyelven PhD képzés: • Közgazdaságtudományi Kar: – Üzleti adminisztráció – angol nyelven • Természettudományi Kar: Biológia– angol nyelven • Természettudományi Kar: Kémia – angol nyelven • Természettudományi Kar: Földtudományok – angol nyelven • Természettudományi Kar: Fizika– angol nyelven Összehasonlítva a Magyarországon tanuló valamint a Pécsi Tudományegyetemen tanulmányokat folytató külföldi hallgatókat, az alábbi eredményre jutunk:

237

(Forrás: saját forrás)

Az adatok elemzéséből kitűnik, hogy míg a Magyarországon tanuló külföldi hallgatók száma jelentős emelkedést mutat a 2008/2009-es tanévben az előző évek adataihoz képest, a hallgatók számának emelkedése a PTE esetében szignifikáns eltérést mutat az országos tendenciához viszonyítva. A PTE külföldi hallgatói létszámadatai a PTE összes hallgatóinak relációjában a következőképpen alakulnak:

A PTE-n tanuló külföldi hallgatók számának elemzésekor megállapíthatjuk, hogy szemben a hazai demográfiai visszaesés okozta magyar hallgatószám csökkenéssel, mely 13 %-os volt, igen örvendetes az a tény, hogy ezzel szemben a PTE-n tanuló külföldi hallgatók száma a 2005/2006 és 2008/2009-es tanév közötti időszakban 65 %-os növekedést mutat. A külföldi hallgatók számára meghirdetésre kerülő térítésköteles idegen nyelvi képzés egy speciális, rendkívül összetett termék. Mennyiben hasonlít és mennyiben különbözik az e termékre vonatkozó marketingkoncepció a hagyományos marketingkoncepciótól? MCarthy 4P (Price, Product, Place, Promotion) marketingmix elméletével szemben a Christopher Price által kidolgozott eredményes hallgatótoborzás 4 P- koncepciója az alábbi összetevőkből áll: Permission, Planning, People, Perseverance 1. Engedély (Permission) : Az Egyetemvezetéstől nemcsak engedély kell hozzá, de teljes támogatás is. A hallgatótoborzás fontosságát és céljait az Egyetem minden dolgozójában tudatosítani kell.

238

2. Tervezés (Planning) – Megvalósítható célokat kell kitűzni, melyek az intézményi stratégiával összhangban vannak. A piacot meg kell érteni, az egyetemnek és az ajánlatának az adott piacon jól megkülönböztethetőnek kell lenni 3. Emberek (People) – Tapasztalatot kell szerezni a hallgatótoborzás terén és szakembereket is kell alkalmazni. A fő cél a vevők nézőpontjából gondolkodni. Folyamatosan kapcsolatokat kell építeni az emberekkel. 4. Kitartás (Perseverance) – A hallgatótoborzásra a hosszútávon megtérülő tevékenységek a jellemezőek. Ennek egy jellemző példája az Alumni kapcsolatok kiépítése és ápolása (Christopher Price, 2004) Összegezve az előzőekben a tanulmányban foglaltakat, a külföldi hallgatótoborzás sikerességének összetevőit a Pécsi Tudományegyetem esetében az alábbiakban határozhatjuk meg:

•

Szükséges megalkotni egy rövid- és hosszú távú Hallgatótoborzó Stratégiát, mely összhangban kell, hogy álljon az Intézményfejlesztési Stratégiával

•

Nemcsak az Egyetemvezetés, de az Egyetem összes dolgozója magáénak kell, hogy érezze e stratégiát. Ennek feltétele és eredménye abban mutatkozik meg, hogy az egyetem összes dolgozója a saját munkaterületén hozzá kell, hogy járuljon annak megvalósításához

•

Rendkívül fontos a programokra és célpiacokra szegmentált alapos piackutatás végzése. Ezt nem eseti jelleggel, hanem folyamatosan kell véghezvinni.

•

A piackutatási eredmények alapján kell új képzéseket létrehozni, meglévőeket módosítani vagy piaci érdeklődés hiánya esetén megszüntetni.

•

A piaci változásokra rugalmasan kell reagálni.

•

Kiemelt fontossággal bír a külföldi hallgatók toborzásában a megfelelő személyzeti háttér kialakítása. Ennek összetevői egyrészt értékesítési képviselői hálózat létrehozása célpiaconként jól meghatározott és elkülöníthető feladatkör elvégzésére, másrészt szolgáltatásközpontú attitűd és tevékenységek kialakítás a hallgatótoborzásban majd a hallgatók ügyeinek az intézésében.

•

Az árképzést pontos költségkalkuláció illetve piaci információk alapján kell elvégezni.

•

A PTE nemzetközi imázsát a potenciális fogyasztók igényeinek megfelelően kell kialakítani.

239

•

A PTE imázsa és a PTE által kínált idegen nyelvű képzések a versenytársakétól jól elkülöníthetőek legyenek, azaz egyedi jellemzőkkel legyenek felruházva

•

Folyamatos versenytárs analízist kell végezni, a konkurencia meghatározásától kezdve a versenytársak stratégiájának felismerése, a céljaik meghatározása, erős és gyenge pontjaik felderítésével

•

A stratégia megvalósításához szükséges marketing tevékenység hatékonyságát folyamatosan ellenőrizni kell, ehhez létre kell hozni az eredményesség mérésének kritériumait.

•

A Hallgatótoborzó stratégiát és a megvalósítására vonatkozó tevékenységeket bizalmasan, üzleti titokként kell kezelni

A cikkben előzőleg foglaltakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a külföldi hallgatók számának növelése a Pécsi Tudományegyetemen nem utópia, hanem a jövőbeli fejlődés szükségszerű záloga!

Felhasznált szakirodalom: Bod P. Á. – Árva L.: Gyorsítósáv III. Ajánlás a fejlesztési források hatékonyabb felhasználásához. http://aam.hu/ftp/aam_group/gyorsito_sav_3/gyorsitosav_iii_tanulmany.pdf Letöltve: 2009. november 10. Hatos Pál (szerk.)(2005): Idegen nyelvű képzések és külföldi hallgatói mobilitás a magyar felsőoktatásban Budapest, MÖB Iroda Hatos Pál: Nemzetközi helyzetkép és európai tendenciák, az európai és nemzeti mobilitási programok, Tanulmány. http://www.scholarship.hu/static/rolunk/megjelenesek/mobilkonyv/nemzetkozihelyzetkep.pdf Hatos Pál: Nemzetközi hallgatói mobilitás: magyarországi helyzetkép, tanulmány, Magyar Ösztöndíj Bizottság, http://www.scholarship.hu/static/rolunk/megjelenesek/mobilkonyv/hazaihelyzetkep.pdf, Letöltve: 2009. szeptember 5. Hatos Pál: „A magyar felsőoktatás és a nemzetközi hallgatói mobilitás”című előadás, Nemzetközi Campus Konferencia, Budapest, 2004 Muller, C.: „Változó tendenciák a globális hallgatói mobilitásban: Ki hova megy?” NAFSA konferencián elhangzott előadás, 2008

240

Price , C. (2004): “Factors determining the success of international student recruitment” EAIE Marketing and Recruitment Training, Jegyzetek L. Rédei Mária: Külföldön tanulni, Magyar Tudomány, 2006/6 L. Rédei Mária (2006): Tanulási célú migráció a világban és itthon Demográfia, 49. évfolyam 2-3. sz. Rudas Imre (2007): „Hazai felsőoktatási intézmények kilátásai és lehetőségei az évtized második felében” konferencia előadás, „A magyar felsőoktatás új utakon konferencia”, Budapest A Pécsi Tudományegyetem Intézményi Beiskolázási Marketing Stratégiája – 2008-2013” – A PTE Szenátusa 2008. május 8-ai ülésén elfogadott dokumentum A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. http://www.okm.gov.hu/jogszabalyok/torvenyek, Letöltve: 2009. október 2.

törvény,

Higher Education Statistics Agency, http://www.hesa.ac.uk/index.php?option=com_collns&task=show_colln&Itemid=232&c=C04 018&s=3&wvy=any&wvs=3&isme=1,Letöltve: 2009. október 10. UNESCO honlap, www.uis.unesco.org_en.html, Letötlve: 2009. március 4. OKM honlap, http://www.okm.gov.hu/felsooktatas, Letöltve: 2008. október 10. IIE Open Doors Survey 2007 http://opendoors.iienetwork.org/?p=113118, Letöltve: 2009.szeptember 25. Vision 2020, British Council, Letöltve: 2009. november 30.

http://www.britishcouncil.org/eumd_-_vision_2020.pdf.

A szerzők: Dr. Komlódiné Pozsgai Gyöngyi, Pécsi Tudományegyetem, Nemzetközi Szervezetek Irodája Németh Tímea, Pécsi Tudományegyetem, Egészségtudományi Kar

241

Garaj Erika: Escape in the future? Developing New Competences for Health Sector –The Case of Healthcare Project Manager Education at Semmelweis University

Introduction Development of the health sectors in the European Union is consistent with major objectives of social and economic progress of Member States. Health and physical well being are essential to the formation and the sustainability of human capital. Success in the health sector is inextricably linked to strategic objectives of economic growth especially in the current crisis period. The need for becoming efficient under the pressure of new international economic and educational requirements made organizers of health care education to search new solutions. New educational needs and skills, new effective learning and teaching methods which facilitated the fast and successful internalization of knowledge had to be developed (Koltai, 2002). The development of knowledge also causes enormous changes in the economic and educational environment. At the same time, however, the changing higher educational environment forces educational institutions (universities, training colleges) to realize the needs of specific labour market and for transferring competences, knowledge and expertise efficiently. Not only economic conditions change but also the priorities within health sector. Public interventions in health and other sectors should be as efficient as possible, maximizing benefits and minimizing costs. Higher education with different project management training programmes has an important role in achieving these objectives. There are the following strategic considerations for projects within health sector adapted from the Handbook of the Economics and Development Resource Center (Handbook, 2000): - maintain a focus on achieving tangible, measurable results, further strengthening the monitoring and evaluation of all health sector activities; - emphasizing interventions with strong evidence of effectiveness; improving implementation of health sector activities; deployments of effective and affordable new technologies by financing pilot tests of new approaches to health care financing, organization, and management; and helping support the deployment of new technologies; increase support for public goods such as research, health education, and regulation; - increase the efficiency of its health sector investments helping to strengthen management capacity of the public sector in improving its economic and sector work and strengthening linkages with other sectors. The economic analysis of projects should be used in investment decisions within the publicly financed health sector. There may be a few situations where health projects are successful. (Barnum, 1995). In Table 1. summarizes some possibilities for projects adapted from Barnum.

242

Interventions and Scopes Single intervention Single disease Multiple interventions Multiple diseases Alternative delivery systems and interventions across the sector Complex project objectives Health sector investment compared to investment in other sector

Exaples Tuberculois therapy Measles immunization Child health program Health care program Preventive versus curative, lower versus upper-level services Industry project with both health status and economic efficiency objectives Education versus health

Table 1. Economic Evaluation of Health Projects

Finally all economic changes affect educational systems everywhere. That is why nowadays the economic and management knowledge is becoming more and more important part of health care education at Semmelweis University (SU). The employers in health organizations require qualified health professionals with special practice-oriented management skills depending on positions. The working places need new competencies and new employee skills. The answer to these changed needs is the new Training Program Of Healthcare Project Mamagement (TPHPM) at SU. Goals and key targets We defined the training program (TPHPM) as developing new competences for health professionals in order to manage healthcare projects over a predetermined period of time to achieve a set of professional and business goals. The aim of the training is to create and develop a special cadre of health professionals with this expertise, so that there is more recognition of the skills involved and to facilitate development and career progression. The TPHPM initiative has three key targets: (1) to develop capability and capacity within health sector by developing new skills for suitably qualified and experienced people; (2) to recruit, motivate and retain health professionals through career possibilities and new tasks; (3) to encourage a healthcare environment where jobs can be acknowledged and advertised as requiring a project management capability. The goal of the training program (TPHPM) is to show how we can fulfil these requirements, which experiences have been made and whether international and national policies and guidelines exist. The subjects focus on the following topics: (a)The combination of technical, 243

behavioural and contextual competences; (b) Assessment methods for behavioural and contextual competences; and (c) Experiences. Rreasons for curriculum effort Similarly to many other emergent occupations such as nursing, librarians and social work, project management seems to be striving for professional recognition. The traditional professions of medicine and law are knowledge based activities, as is project management, so we may regard them as conceptually similar (Sheper, M. ,2005). Project management, as a profession and area of research, continues to grow and develop. In response to project management being applied in new industries, countries and application areas, the demands on project management continue to change. Therefore the focus of the curriculum planning of training program for healthcare project manager is on how to perform project management activities as well as project execution activities (Schmidt, K. 2007). The planning and evaluation of the curriculum effort itself is primarily done intuitively based on years of experience – or by following predetermined guidelines for project management. There are several reasons for investing more efforts in deliberate planning of the management effort in projects: (a) Effective project management is a key factor for innovations in complex technology areas within health sector; (b) Rapid technical development; changing political environment and regulations in Hungary; (c) Expected intense competition between private and public organizations within health sector. There is the fundamental problem of interdependencies, of understanding them and getting health professionals to share a common view on relevant interdependencies and how they will evolve (Järkvik, J.- Berggren, C.and Söderlund, J., 2008). Project management is utilised for broader circle of tasks, which implies that experiences and guidelines from one situation should not automatically be transferred to another situation; (d) Quality assurance (within both the educational organization and the project manager’s healthcare organization); (e) Common project management activities. Documented curriculum planning makes it easier to involve both those preparing the curriculum (lecturers, professions, experts) and some specialists of project managment training organizations (International Project Management Assosciation called IPMA). Conscious planning and evaluation of the effort is a powerful vehicle for learning and for transfer of healthcare project management knowledge. Finally, a well-planned project management curriculum is a great assistance when the project management function has to be transferred to a new project manager within healthcare sector. A possible model of curriculum planning A new curriculum model is to be employed for successful implementation. Figure 1. is a simplified illustration of this concept. The model combines theoretical and expert knowledge 244

and practical experiences through professional analysis. This training program is an excellent option due to the fact that it is a management model in which the work of the project manager covers the projects within a program, and drives the project connection and collaboration required. As Figure 1. illustrates, critical areas in curriculum planning are: (a) processes – like key processes in the training program which contacts with the project work; (b) Methods – like use of specific ways of working to carry out and manage project work (e.g. project structure plan, project schedule, etc.) (c) Practise – because project manager students involved in the healthcare project (in various workplaces) and how they get on with other stakeholders (e.g.professional communication, project documentation etc.) and (d) Methodologhy – like complex practise-oriented paradigm in subjects which projects comes into contact with. Demand in health sector

Job requirements

Higher education

Curriculum

Framing of knowledge

Specifying of methods

Evaluating of practise

Methodologhy

New competences and skills

Figure 1. A possible model of curriculum planning

245

The project managers need to be very proficient in communication and emotional skills. Communication includes basic skills such as effective writing and speaking, but also includes the ability to listen actively and understand non-verbal communication as well. Accorning to Martinelli, R. and Waddell, J. (2008) emotional intelligence skills involve: (1) Self awareness: Recognizing and understanding the moods and emotions of themselves and others; (2) Self regulation: Developing trustworthiness, integrity, and the ability to deal with ambiguity and change; (3) Motivation: Maintaining a high level of persistence in pursuing and obtaining goals; (4) Empathy: The ability to understand and appropriately react to the needs of others; (5) Social skills: Establishing a proficiency in managing human relationships, building rapport, and creating an effective human network. Job requirements What competences and skills do health organizations seek in new employees? Job requirements for Healthcare Project Managers can be found in Table 2. adapted from Dale (2007). It is used here to decribe the criteria and behaviour needed for the particular job in the context of the employer organisation.

246

Scope of Work The Healthcare Project Manager (HCPM) ensures the successful implementation of the project to achieve its objectives. S/he ensures the quality of the services as well as the appropriate use of its resources in conformity to the project contract, the organizational regulations and the national health policy. S/he has a personnel responsibility of managing some 3-15 staff. Regular visits to the project sites are required and s/he also ensures that projects are completed on schedule and within budget. S/he collaborates closely with other units at the project office and ensures good and regular contacts/briefing with related provincial and district authorities and other external stakeholders. Responsibilities Work Breakdown Structures, Project Plans, Financial Plan, Communication Plan, Quality Plan, Human Resource Plan, Risk / Issue Management Plan, Project Status Reports Tasks Supervisory Tasks Coordinate and supervise the activities Oversee and guide the implementation of the health project activities according to the policy, strategy, work plan, budget and other guidelines Technical Tasks To ensure quality of the health activities through regular technical follow-ups and evaluations Finance tasks To lead the unit in the budget preparations, follow up and revisions Training tasks To promote the capacity building of the project staff through coaching and support, training and adequate level of involvement in the decisionmaking process Tasks in relation To represent the project, towards the administrative and health authorities Criteria Problem analyses and solving Relationship management Excellent communication and demonstration skills Interpersonal and teamworking skills Computer literate Practice within health sector Table 2. Job requirements for Healthcare Project Managers

The same job in a different organisation may have different special reqiurements. But there are some common criteria, see in the last part of the Table 2. In general, Healthcare Project Managers are responsible for work plan and budget for the project. They have to provide leadership to the project and to build a team spirit to maximise the effectiveness of the management process and to represent the project towards the administrative and health authorities as well as the various coordinating bodies.

247

The main steps of curriculum planning Planning the curriculum of project management should typically take place at the critical points of project tasks. Those responsible for preparing curriculum follow a three-step methodology: (1) Framing the project circumstances and characteristics as well as the project management challenges and potential initiatives; (2) Specifying the detailed plans for the project management effort; (3) Evaluating the performed project management activities, including documenting each activity in a logbook (Fangel, 2008). This methodology has been developed and based on research (subjects), consultancy (prectice-oriented seminars), and practice (trainings). The main steps of curriculum planning can be found in Table 3. Main steps

Curriculum with examples

Framing The project and its stage Characterising management complexity Challenges of the project management Special initiatives to cope with the challenges Specifying

Where? Why?

How?

Basics of health sciences and project management (subjects like Applied Health Economy, Healthcare Organizations Knowledge, Change Management)

5.

Project management activities

6. 7.

Project management roles Project management methods/forms Evaluating

What and when? Who? How?

Basic methods of project management (subjects like Project Management Methods and Techniques, Professional Communication Training, Project Planning)

8.

Documentation of performed activities

9.

Documentation of management roles Evaluation of the PM performance How? Table 3. Methodology of the curriculum for HCPM

1. 2. 3. 4.

10.

What?

What and when? Who?

Project demonstration and practice (subjects like Infotechnology, Risk Management, Project Cost Planning, Project in Practice)

New competences, knowledge and skills New competences also need new training methods in health education. Researchers have long proved the effectiveness of active learning over passive learning. (Cross, 2000; Hamer , 2000; Kolb, 1984; Lamont, 2001; Pallab and Kausiki, 2005; Shakarian, 1995; Smith and Van Doren, 2004; Young 2002) Kolb defined experiential learning as a „process whereby knowledge is created through the transformation of experience.” (Kolb 1984, p. 38.) As a result experiential techniques creating knowledge through transformation of experiences have been emerging as one of the most common approaches to help students engage in active learning.

248

Students can learn about various organizational problems and alternative solutions in health organizations depending on the subjects. The management-oriented subjects are taught by external lectures with business practice. In order to develop such processbased student skills, educators have many techniques and teaching methods to choose from (e.g. lectures, group projects, in-class exercises, instructor-led discussions, student-led discussions, simulations, role-play, case study). Hamer (2000) loosely categorized these techniques by the type of learning they are designed to encourage: passive learning and active learning. In passive learning, students passively listen to and take notes during a lecture (the traditional instructional format) without actively being engaged in the lecturer material (Smith and Van Voren 2004). As Shakirian (1995) puts it, here the implicit assumption is that lecturing equals learning, students learn by being told what they should know. The perceived advantages of the lecture format are: (a) large amounts of information can be conveyed within a limited amount of time; (b) intstructors have more control over the classroom environment, and (c) large class sizes can be handled adequately. Active learning methods, on the contrary, are characterised by application of theory to real-life situation in a dinamic manner. They promote higher level student involment in many activities. (e.g.: discussing, persuading, writing, criticising) rather than listening, and emphasize the development of student skills and higher-order thinking of students, rather than information transmission,. Indeed, having our training programmes endowed with the appropriate kind of educational technology, one that induces active learning, has been proven to be useful in raising students’ awareness, knowledge and understanding of the operation of health sector. The active learning, beyond increasing students’ understanding and knowledge of a topic (health care organizations) helps them to improve several types of skills. These include critical thinking, creativity, analytical and problem solving skills. Typical experiential activities include simulations, role-playing, case study, group projects and debates. Hamer (2000) suggests that these complex activities share the following characteristics: (a) students are faced with unstructured, ambiguous situations; (b) a great deal of student learning may take place outside of class and without the instructor; (c) student must deeply process course materials and creatively apply those materials to the situation; and (d) students have a great deal of conrol over what they learn from the activities and the process through which they learn. Students learn when they are actively involved in concrete situations. Students learn best when knowledge is linked to their prior experiences and to the questions they now have. Experiential learning usually draws upon students’ past experiences and emphasizes the connection between concepts discussed in the classroom and its real life application. According to the co-operation, between the International Project Management Association (IPMA) and the Faculty of Health Care at SU, students of the manager programme could get general and special knowledge, methods and tools of professional management. They could try their skills in the business simulations and real situations (guided field practices). According to Sheper, M. (2005), the factors consist of four to seven key measurements, most of which we relate to project knowledge areas: Time, Cost, Scope, Quality, Risk, application of the right Resources, and Benefit/Cost Ratio. A possible selection of basic terminology for project management can be seen in Table 4.

249

Concept Activity

Interpretation Task, job, operation or process consuming time and possibly other resources. The smallest selfcontained unit of work used to define the logic of a project. Audit Systematic retrospective examination of the whole, or part, of a project or function to measure conformance with predetermined standards. Audit is usually qualified, for example financial audit, quality audit, design audit, project audit, etc. Benefit The enhanced efficiency, economy and effectiveness of future business or other operations to be delivered by a project or programme. Budget Quantification of resources needed to achieve a task by a set time, within which the task owners are required to work. A budget consists of a financial and/or quantitative statement, prepared and approved prior to a defined period. Co-ordination Co-ordination is the act of ensuring that work carried out by different organizations and in different places fits together effectively. It involves technical matters, time, content and cost in order to achieve the project objectives effectively. Communication The transmission of information so that the recipient understands clearly what the sender intends. Determining project stakeholders communication and information needs Control Control is the process of developing targets and plans; measuring actual performance, comparing it against planned performance and taking effective action to correct the situation. Cost The effective financial control of the project through evaluating, management estimating, budgeting, monitoring, analyzing, forecasting and reporting the cost information. Delegation The practice of getting others to perform work effectively which one chooses not to do oneself. The process by which authority and responsibility is distributed from HCPM to subordinates. Key events Major events the achievement of which that are deemed to be critical to the execution of the project. Monitoring Monitoring is the recording, analysing and reporting of project performance as compared to the plan. Network A pictorial presentation of project date in which the project logic is the main determinant of the placements of the activities in the drawing. Frequently called a flowchart, logic drawing, or logic diagram. Project Unique set of co-ordinated activities, with definite starting and finishing points, undertaken by an individual or organization to meet specific objectives within defined time, cost and performance parameters. Projectmanagem Planning, monitoring and control of all aspects of a project and the ent motivation of all those involved in to achieve the project objectives on time and to the specified cost, quality and performance. Stakeholder A person or group of people who have a vested interest in the success of an organization and the environment in which the organization operates.(Project stakeholders are people or organizations who have a vested interest in the environment, performance and deliverables). Table 4. Some new terms of healthcare project managers Selection by the author adapted from IPMA (2009b)

250

Certification The IPMA was established as a discussion group for managers of international projects. This organization is now the leading international promoter of project management with various exams and qualified levels. The association is a world leading non-profit project management organization. It represents national project management associations on the international level and actively promotes project management to businesses and organisations around the world. In order to increase the recognition of the profession, this association certifies project managers, award successful project teams and individuals, and provide a number of project management publications. According to IPMA, project success is a result of the combined use of the three competences (PM-technical, PM-behavioural and PM-contextual) for this the IPMA certification adopted the use technical competences, behavioural competences and contextual competences. The IPMA certification system now utilizes the important tool STAR (situation, task, action and result). Additionally, a 360° assessment approach is being discussed. The assessment of PM-behavioural competences as part of the certification poses new challenges to candidates and assessors (Stäuble, M.and Knoepfel, H.(2009). The IPMA four level certification program is world leading (IPMA, 2009a). By obtaining the IPMA certification, project managers can enhance their career opportunities. Businesses and organisations around the world will recognise their certified competence. Requirements: To achieve the IPMA certification, candidates must demonstrate an acceptable level of understanding, knowledge and practical experience of project management as defined by the IPMA Competence Baseline. Certification is an independent third party assessment based on a level-specific combination of: (1) self assessment, (2) written exam, and (3) report on the management of a project programme or portfolio and interview. There are also optional country specific parts of the assessment like at SU. Conclusions Curriculum planning is not an easy task. Portfolio of the practice-oriented training programs must be based on the new competencies and management skills of employer organizations within health sector. Project Management skills are closely connected with business development and management skills, and with our delivery skills and economic performance. The curriculum planning and training innovation presented here are all based on a pragmatic, experience-based approach to organizing practice. These innovations add to the understanding of the role which could be played by project management in health sector. A functioning higher educational organization and reliable procedure (curriculum, subjects) can never be taken for granted. Instead, such procedures have to be built and built again by practicing of lecturers, experts, project managers, by their everyday decision-making and integration activities in the training programmes. Since time is short, this requires daily exercises, not in advanced simulations, but doing the real thing, by delivering real increments to the real system. Identifying and articulating effective means to deal with the often emerging complex professional developments are important steps in increasing the innovative potential of higher education.

251

Finally, one must have a plan for setting goals, monitoring process, assessing outcomes and improving them continouosly. Sharing experiences with others via journal articles, presentations in conferences and electronic information (research networks) exchange will be helpfull as well. References Baker, D. P. – Salas, E. – King, H. – Battles, J. – Barach, P. (2005): The Role of Teamwork in the Professional Education of Physicians: Current Status and Assessment Recommendations. Journal on Quality and Patient Safety, Vol. 31, Number 4, April, 185-202. Barnum, H. (1995): Economic Evaluation of Health Projects. Human Develpoment Department, Human Capital Develpoment and operations Policy, The World Bank Dale, M. (1996/2007): How to be a Better Interview.Kogan Page Ltd, London Brummer, A. (2009): The Crunch. Random House Trade Briggs, A.R. – Coleman, M. (2007): Research methods in Educational Leadership and Management. Paul Chapman Bodine, P. (2008): Perfect Phrases for Business School Acceptance. McGraw-Hill Publ. Bono, E. (2009): A kreatív elme- 62 gyakorlat a kreativitás növelésére. HVG Kiadó, Budapest Buchbinder, S. B. – Shanks, N. H. (2007): Introduction to Health Care Management. Jones & Bartlett Publ. Cross, E.Y. (2000): Managing Diversity – The Courage to Lead. Westport, CT Quorum Books Edwards, N. – Marshall, M. – McLellan, A. – Abbasi, K. (2003): Doctors and Managers: a Problem without a Solution? British Medical Journal, 326, (7390), March, 22, 609-610. Fangel, M. (2008): Systematic Planning and Evaluation of the Project Management Effort. Project Management Practice, Issue 1, Spring, 13-19. http://www.ipmacert.hu/pmpractise/ntPM_practice_spring2008.pdf Farrell, C. (2005): Perceived Effectiveness of Simulations in International Business Pedagogy: An Exploratory Analysis. Journal of Teaching in International Business, Vol. 16, Number 3, 71-88. Forest, J. F. - Altbach, P. G. (2006): International Handbook of Higher Education. Springer Verlag Garaj, Erika (2009): New Practice-oriented Economic Knowledge and Learning Methods of Health Care Education. Practice and Theory in Systems of Education, Vol. 4, Number 2, 2738. Gulacsi, László (2000): Hungarian Health Care in Transition, Hungary Handbook (2000): Handbook for the Economic Analysis of Health Sector Projects. Economics and Development Resource Center, ADB, Manila Hamer, L. O. (2000): The Additive Effects of Semistructured Classroom Activities on Student Learning: An Application of Classroom-Based Experiental Learning Teachniques. Journal of Marketing Education, Vol. 22, April, 25-34. Hutton, D. – Moulton, S. (2009): Behavioral Competencies for Health Care Leaders. Best of HOHN Online. American Hospital Assosiation, 15-18. IPMA (2009a): Certifications. www.ipma.ch IPMA (2009b): Terminológiajegyzék. www.ipma.hu

252

Järkvik, J.- Berggren, C.and Söderlund, J. (2008): A neo-realistic approach to time-critical complex systems development. project Management Practice, Issue 1, Spring, 4-9. http://www.ipmacert.hu/pmpractise/ntPM_practice_spring2008.pdf Kolb, D.A.(1984): Experiential Learning: Experience as the Source of Learning and Development. Englewood Cliffs, NJ, Prentice Hall Koltai, Dénes (2002): Theoretical, Economic and Regional Issues of Adult Education.IIZ/DVV, Germany Kotabe, M. – Auklath, P.S. (2002): Emerging Issues in International Business Research. Edward Elgar, Cheltenham UK Lambert, Gábor – Thomson, T. (2009, szerk.): Hogyan olvassunk? Hogyan írjunk róla? Hogyan értsük meg? Akadémiai, Budapest Lamont, L. M.(2001): Enhancing Student and Team Learning with Interactive Marketing Simulations. Marketing Education Review, Vol. 11, Spring, 45-55. Martinelli, R. and Waddell, J. (2008): Managing Highly Distributed Programs. Project Management Practice, Issue 3, Autumn,12-14. http://www.ipmacert.hu/pmpractise/PM_Practice_Aut_07.pdf McLean, R. (2007): Learning and Teaching for the Twenty-First Century. Springer Verlag Miller, C.T. (2008): Games: Purpose and Potential in Education. Springer Verlag Smart, J.C.(2005): Higher Education, Springer Verlag Szentes, Tamás (2006): Fejlődés, versenyképesség, globalizáció I. Akadémiai, Budapest Pallab, P.-Kausiki, M. (2004): Experiential Learning in International Business Education. Journal of Teaching in International Business, Vol. 16, Number 2, 7-26. Perry, N. - Sherlock, D. (1998): Quality Improvement in Adult Vocational Education and Training, Kogan Page Pfeffer, J.(1998): The Human Equation. Harvard Business School Press, Boston Schmidt, K. (2007): Status and Trends in Project Management in a Global Context. Project Management practice, Issue 2, Summer, 8-11. http://www.ipmacert.hu/pmpractise/PM_Practice_Sum_07.pdf Sheper, M. (2005): Project Management aProfession. Project Management Practice, Issue 4, Winter, 4-5. http://www.ipmacert.hu/pmpractise/PM_practice_Win_2005.pdf Shakarian, D. C (1995).:Beyond Lecture: Active Learning Strategies that Work. Journal of Physical Education,Vol. 66, May-June, 21-24. Smith, L. W. – Van Doren, D. C. (2004): The Reality-Based Learning Method: A Simple Method for Keeping Teaching Activities Relevant and Effective. Journal of Marketing Education, Vol. 26, Number 1, 66-74. Stäuble, M.and Knoepfel , H.(2009): Behavioural and Contextual Competences for Project Management Success. Newsletter, first quarter, 3-4. http://ipmacert.hu/docs/IPMA_Q1_2009.pdf Tidwell, D. L. - Heston, M. L. - Fitzgerald, L.M. (2009): Research Methods for the Self-Study of Practice. Springer Verlag Vibhakar, a.P.-Smith, R.K. (2004): Developing the Appropiate Empolyee Skill Set and Degree for Small International Businesses. Journal of Teaching in International Business, Vol. 16, Number 1, 51-66. Whetten, D. A. - Cameron, K. S.(1998): Developing Management Skills. Addison-Wesley Yin, R. K. (2008): Case Study Research. Sage Publ.

253

Young, M. R. (2002): Experiential Learning: Hands On – Mind On. Marketing Educational Review, Vol. 12, Spring, 43-51. A szerző: Garaj Erika PhD, főiskolai tanársegéd, Semmelweis Egyetem, Egészségtudományi Kar, Társadalomtudományi Intézet

254

Németh Tímea – Kivés Zsuzsanna – Diffellné Németh Marietta – Máté Orsolya – Dr. Komlódiné Pozsgai Gyöngyi – Sütő Balázs: Internationalising the curriculum: a utopia or a must have in higher health care education in Hungary?

Introduction Europe has completely changed since the end of World War II, not only in its geopolitical realities but also in the mentality and quality of life of its people. Many Europeans start their studies in one country, continue in another and work in a third. European-level actions and programmes in culture are indispensable for promoting common values and a sense of European citizenship, while supporting an evolving European identity, which is one of the main pillars of a unified Europe 1. However, for people from all walks of life, including those involved in higher education, the challenge of how to manage diversity and change in a multicultural Europe remains. What kind of competencies should the students of higher education, the future employees of Europe, possess in order to easily adapt to the culture of their new working environment if they start their career in a foreign country or at home working with people from different cultural backgrounds? Is higher education prepared to integrate these needs into the curricula? There are numerous questions that need to be answered, therefore a decision was made at the Faculty of Health Sciences of the University of Pécs (hereinafter the Faculty) to elaborate on a study with the focus on finding the answers to these problems. The Bologna Process and internationalising the curriculum Ján Figel, 2 the European Commissioner responsible for Education, Training, Culture and Youth claims that education and training are vital for the future of the EU as improved knowledge and skills are factors for not only personal but societal growth, employability, social cohesion, cultural awareness and civic maturity. High-quality and accessible education is essential for the whole society, for all who are able to contribute to the European civilization of knowledge. As in all of Europe, Hungarian higher education is facing challenges and undergoing major changes with the ultimate goal of creating the so-called European Higher Education Area, which is the final aim of the Bologna Process. In the past two decades the Hungarian higher education in the health sciences has undergone an outstanding development. 3 New bachelor programmes have been introduced, paramedical degrees have been expanded and previous programmes have been updated to meet international requirements and those of globalization. In 2000 health sciences were recognised and 1

European Commission Education and Training Figel 2008 3 Betlehem et al 2008 2

255

acknowledged as an independent discipline. Today most of the bachelor programmes last four years, while master programmes last one and a half years. Holding a master’s degree also enables students to enrol in the PhD Doctoral School in Health Sciences which was established in 2006 by the Faculty. However, the implementation of the Bologna Process is far from complete not only in the higher health sciences education, but in the higher education arena across the country and the continent at large. How can the curriculum be internationalised? In order to understand the idea of internationalisation, we must first define it. The concept has been in use for several centuries in political science and governmental relations, but has become a buzz word in higher education since the late 1980s and early 1990s. It means different things to different people and is often confused or used interchangeably with the term globalisation. Knight and de Wit 4 argue that while globalisation is the flow of technology, economy, people and culture across borders, internationalisation of higher education is one of the ways in which a country can react to the challenges and impact of globalisation. Therefore, these terms are not synonymous but closely interrelated dynamic processes. As Knight claims, 5 “globalisation can be thought of as the catalyst, whilst internationalisation as the response, albeit a response in a proactive way”. One of the earliest and most commonly quoted and accepted definitions of internationalisation also comes from Knight 6 according to whom it means the process of integrating an international/intercultural dimension into the research, teaching and services function of higher education. The importance of including both an international and an intercultural approach highlights the fact that internationalisation is not oriented to countries and nations exclusively, but includes cultures, minorities and ethnic groups within their territories. As Sheppard and Bellis 7 argue internationalisation is a more holistic approach to embedding international and global values into all aspects of the institutions as it also highlights other issues and agendas, such as employability, mobility, lifelong learning and curriculum development. As Bentling and Lennander maintain, 8 “internationalisation is to promote cultural competence.” Nevertheless, with the continuous and rapid changes in the past decades Knight felt the classification of internationalisation had to be updated in the early 21st century and she came up with the following definition. 9 “internationalization at the national, sector and institutional levels is defined as the process of integrating an international, intercultural or global dimension into the purpose, functions or delivery of postsecondary education”. She uses the three terms of international-interculturalglobal intentionally as a triad, whereby international refers to the relationships between nations, intercultural manifests the diversity of cultures within a country and global reflects to the worldwide scope of the term. Knight 10 also claims that with the use of more general terms of the updated version the meaning of internationalisation can be relevant at the sector and institution levels as well as for the different providers in postsecondary education. 4

Knight and de Wit 1997 Knight 1999, p.14 6 Knight 1993 7 Sheppard and Bellis 2010 8 Bentling and Lennander 2008, p.5 9 Knight 2003, p. 2 10 Knight 2003 5

256

Internationalisation at Home (IaH) is a substantial component of the process of internationalisation, as not all stakeholders of this agenda have the opportunity to study, work, teach, do research, etc. abroad. The primary aim of IaH is to teach undergraduates how to function and operate across borders and cultures in order to be able to provide culturally competent health care. 11 There are several means of accomplishing the internationalisation of the curricula in higher health care education, such as participating in international projects, research, events, including international content in the seminars and lectures by using international case studies, examples and literature, employing international staff, offering international programmes and foreign language classes to both national and international students, participating in mobility programmes and many more, which all contribute to giving an international dimension and vision to all stakeholders of higher education with the primary goal to prepare students to live and work anywhere in the world by providing them with the indispensable skills, expertise and cultural sensitivity to do so. Exchange and mobility programmes are both major components of internationalising the curriculum and are in the focus of our research. Background of the research Several international studies have proved 12 that a period spent abroad enriches students' lives not only in the academic field but also in the acquisition of intercultural skills and selfreliance. In today’s globalised world, an international education is a must-have for talented young people, and European companies have made the whole Continent their home. They seek mobile, flexible, cosmopolitan and multilingual staff, whose very existence can be partially attributed to mobility programmes. 13 However, several works on the topic have highlighted 14 that mere international knowledge is not enough and that encounters with diverse cultures are needed to provide a learning environment for the development of multicultural competences. In Hungary no research has been found to focus on the intercultural impact of mobility programmes. Therefore, the Faculty has called for a study to further investigate this issue. The hypothesis of the survey is that besides academic and professional development, mobility programmes have a significant intercultural impact on students’ skills, knowledge, awareness and personality development, which in the long run may even influence their job selection and play a role in the formation of a more European, cosmopolitan mindset. Over the years the Faculty has developed numerous relations with similar faculties and universities in locations as diverse as North America, Europe, and Asia to focus on research activities and mobility programmes. Hence, the target groups of international relations are mainly academic staff and researchers, students with outstanding achievement and language proficiency and just recently as a new development within the Erasmus mobility programmes: the administrative staff.

11

BIHUNE 2003 Nilsson 1999, Wächter 2000, BIHUNE 2003, Callen and Lee 2009 13 Discussions on the EU's future 14 McCabe 2006, Flaskerud 2007, Callen and Lee 2009 12

257

Mobility Programmes There have been three main mobility programmes at the Faculty in the past decade: one with the Physiotherapy Department of the University of Ljubljana enabling physiotherapy student and instructor exchanges for two weeks, one through The Frankfurt Fund (a fund established between the Frankfurter Diakonie-Kliniken and the Faculty of Health Sciences) enabling mostly nursing and physiotherapy student and teacher exchanges for one month (students) and one week (instructors) and finally, the Erasmus programme which covers almost all the majors and contributes to at least a three-month study abroad experience for students and one week for instructors and administrative staff. Since this study intends to measure the intercultural impact of mobility programmes, it focuses on Erasmus students exclusively, as this is the only type of program that provides the benefit of a longer period of intercultural exposure and experience, which can later be evaluated. The Erasmus Programme The Erasmus programme, also known as the European Region Action Scheme for the Mobility of University Students, was named after the Dutch philosopher, theologian and humanist Desiderius Erasmus of Rotterdam (1465-1536) who lived and worked in several places in Europe to develop his knowledge and gain new insights and experience. The programme was established in 1987 by the European Commission in preparation for the single European market and with the aim of encouraging and supporting academic mobility of higher education students, teachers and administrative staff within the European Union, the European Economic area as well as EU candidate countries. The programme has become a driving force in the modernisation of higher education in Europe and inspired the establishment of the Bologna Process. In addition to mobility actions, the Programme encourages higher education institutions to work together through intensive programmes, networks and multilateral projects. The Erasmus Programme was incorporated into the Socrates Programme in 1994. The Socrates programme was then replaced by the Socrates II programme on 24 January 2000, which, in turn, was replaced by the Lifelong Learning Programme 2007–2013 on 1 January 2007. Approximately 90% of European universities take part in Erasmus and more than 2 million students have participated in it since it was launched. The annual budget is over 400 million euros, more than 3,100 higher education institutions in 31 countries are involved, and even more are waiting to join. 15 The Erasmus experience The Erasmus experience can even be regarded as a cultural phenomenon and is considered both a time for learning and a chance to socialise in a multicultural background. Simply having Erasmus on one's Curriculum Vitae is seen as a very positive attribute as that one word explains the whole experience of studying abroad. Therefore, those who participate in the programme are considered more employable than those who do not. 16 For many European 15 16

European Commission Education and Training Bennhold 2005

258

university students, the Erasmus programme is their first time ever living and studying abroad. Hence, it has become a cultural phenomenon and is very popular among European students. Even popular movies, such as the French film L’Auberge espagnole (The Spanish Inn), which was released in 2002, were made about the Erasmus experience and feeling. Some academics have contemplated that former Erasmus students will prove to be a powerful force in creating a pan-European identity in the future. Political scientist Stefan Wolff 17, a professor at the University of Bath, UK, argues that what he calls as Erasmus generation are the founders of a first time ever seen European identity. He also claims that "…give it 15, 20 or 25 years, and Europe will be run by leaders with a completely different socialization from those of today". Wolff truly believes that in the future there will be “… less national wrangling, less Brusselsbashing and more unity in EU policy making – even if that is hard to picture today.” 18 Valéry Giscard d’Estaing, former French President shares the same view by claiming that the idea of Europe is in transition and therefore a different generation of leaders are in demand. Werner Weidenfeld, Director of the Center for Applied Policy Research in Munich has a clear vision of the new generation that thinks European, lives in Europe and has new opportunities as opposed to the previous generation. 19 Methods The methods will include statistical analyses of data available, the use of standardised questionnaires for comparative analysis with previous surveys carried out by other universities world-wide and face-to-face interviews. The questionnaires developed will focus on the intercultural impact of student mobility programmes at the Faculty. The scope of intercultural factors this research intends to focus on is knowledge, skills, awareness and personality development. The following hypothesises will be taken into consideration in the research plan: 1. Language development – the hypothesis is that significant increase in Second Language Proficiency (in most of the cases English and German) is expected, whilst even Third Language Acquisition may be present (usually the language of the target country). 2. Personality change – Significant increase in self-confidence and self-reliance is expected. 3. Enhancement in tolerance level – High increase in accepting other cultures, ethnicities, people holding different values parallel with outstanding growth in the level of tolerance towards others. 4. Impact on career development - Considerable impact on job selection (local or other city/foreign country) after graduation is expected.

Conclusion 17

Bennhold 2005 Bennhold 2005 19 Discussions on the EU's future 18

259

The study is in its early stage, questionnaires are being developed and validated. In addition to examining outgoing students, surveying the intercultural impact of mobility programmes on incoming students would also be worthwhile in the future along with research focusing on professionals (medical and paramedical) with international experience. One of the prospects of the study is also to extend the sample population beyond Faculty level and gather data from other higher health care institutions and universities nation-wide. The authors believe that study abroad programmes need to be further expanded not only by the Faculty, but national higher health care institutions alike as their intercultural impact is of considerable importance, especially for students of health sciences who tend to migrate and find their first jobs abroad, not only within but outside the EU. 20 More emphasis needs to be placed on marketing and PR activities to increase student awareness, and the significant financial contribution of the Faculty and the Students Union has to be maintained and even extended to a governmental level in order to further encourage student applications for the Erasmus mobility programmes. The importance of foreign language courses should be highlighted, as the lack of sufficient foreign language competency seems to be the bottleneck of the problems considering that only students with sufficient foreign language proficiency are eligible for study abroad programmes. Intercultural orientation programmes need to be developed to prepare students for their studies abroad. However, internationalisation at home is also of great significance as not all students have the opportunity to study abroad due to some of the previously mentioned factors, therefore it is imperative to integrate international dimensions into the curriculum. This should become a reality and not remain a utopia in 21st century Hungary. References: Barakonyi, K. (2002): Sorbone-tól Prágáig: a „Bologna Folyamat“ Magyar Felsőoktatás, 7:1921. Bennhold, K. (2005): "Quietly sprouting: A European identity", International Herald Tribune. Retrieved on 21 November 2006. Bentling, S., Lennander A. (2008): Visible, invisible and made visible, The Nordic Journal of Nursing Research nr 3. http://www.vardinorden.org/ Retrieved on 10 December, 2008. Bentling, S. (2008): „Cultural diversities in health, illness & daily life” Lecture held on 8 April 2008 at the Faculty of Health Sciences, University of Pécs, Hungary. Betlehem, J. – Sütő-Németh T. – Goján R. (2003): Nemzetköziesedés az ápolóképzésben. Magyar Felsőoktatás, 9-10:18-21 Betlehem, J. (2005): Átalakuló egészségtudományi felsőoktatás. Nővér 18;4: 27-31. Betlehem J. – Boncz I. – Kriszbacher I. – Illei Gy. – Tahin T. – Bódis J. (2008): Az ápolóképzés változása hazánkban az Európai Felsőoktatási Térségben. Informatika és Menedzsment az Egészségügyben, 7;1:27-32. Betlehem J. – Kukla A. – Deutsch K. – Marton-Simora J. – Nagy G. (2008): The changing face of European health care education: The Hungarian experience, Nurse Education Today, Volume 29, Issue 2:240-245.

20

Betlehem 2005

260

BIHUNE Benchmarking Internationalisation at Home (IaH) in Undergraduate Nursing Education in Europe. 2003. Final Report. Socrates Programme “General Activities of Observation and Analysis”. Action 6.1. Vaxjö Universitet. Callen B.L. – Lee J.L. (2009): Ready for the world: Preparing nursing students for tomorrow, Journal of Professional Nursing, Vol. 25, No 5: 292-298. Discussions on the EU's future, International Herald Tribune http://www.stefanwolff.com/media/iht4.pdf Retrieved on16 June, 2005 Downs, J.F. (1971): Cultures in Crisis. Beverly Hills: Glencoe Press. Erasmus Programme (2008) http://ec.europa.eu/education/Erasmus/doc920_en.htm Retrieved on 12 October, 2008. European Commission Education and Training. (2009) http://ec.europa.eu/education/Erasmus/doc920_en.htm Retrieved on 1 October, 2008. Figel, J. (2008): http://ec.europa.eu/commission_barroso/figel/index_en.htm Retrieved on 15 September, 2008. Flaskerud, J.H. (2007): Cultural Competence: What is it? Issues in Mental Health Nursing, 28: 121-123. Gesteland, R. (1997): Cross-Cultural Business Behaviour. Handelshojskolens Forlag. Hall, E.T. (1990): Understanding Cultural Differences. Intercultural Press. Herskovits, M.J. (1955): Cultural Anthropology. New York: Knopf. Hofstede, G. (1991): Cultures and Organisations, McGraw Hill Book Company. Hofstede, G. (2009): http://www.geert-hofstede.com/, Retrieved on 16 September, 2009. Knight, J. (1993): Internationalization: Management Strategies and Issues, International Education Magazine, CBIE, Ottawa. Knight, J. (1994) Internationalization: Elements and Checkpoints, Canadian Bureau for international Education, Ottawa. Knight, J. – de Wit, H. (1997): Internationalization of Higher Education in Asia Pacific Countries, EAIE Conference, Amsterdam, . Knight, J. (1999): Internationalisation of Higher Education in: Quality and Internationalisation in Higher Education, OECD, Paris, pp.13-29. Knight, J. (2003): "Needed: updated internationalization definition", International Higher Education, Vol. 33 pp.2-3. Kroeber, A. L. – Kluckhohn C. (1952): Culture: A Critical Review of Concepts and Definitions. Papers of the Peabody Museum of American Archeology and Ethnology, 47 (1):12-60. McCabe, J.A. (2006): An assignment for building an awareness of the intersection of health literacy and cultural competence skills, Journal of Medical Library Assoc. October; 94(4): 458–461. Meeuwesen, L. – Brink-Miunen, van den A. – Hofstede, G. (2008): Can dimensions of national culture predict cross-national differences in medical communication? Patient Education and Counselling, Volume 75, Issue 1:58-66. Nilsson, B. (1999): Internationalization at Home EAIE Conference Maastricht, December. Pirisi, G. – Stefán, K. – Trócsányi, A., (2008): The role of cultural Economy in the revival of cities – endowments and chances of the city of Pécs. In: Lóczy, D. – Tóth, J. – Trócsányi, A. (eds.): Progress in Geography in the European Capital of Culture. Imedias Publisher, Pécs: 11-23. Rasmussen, A.S. – Bank-Mikkelsen, G. (2000): Focus on Culture, Systime. 261

Sheppard, M. – Bellis, P. (2010): The Bologna Process: Supporting the internationalisation of higher education in the UK. http://eunis.dk/papers/p37.pdf Retrieved on 10 January 2010 Tylor, E. (1871): Origins of Culture. New York. Harper and Row. Trompenaars F. – Hampden-Turner, C. (1997): Riding the Waves of Culture. Nicholas Brealey Publishing Ltd. London. UNESCO. 2009 World Conference on Higher Education. The New Dynamics of Higher Education and Research for Societal Change and Development, COMMUNIQUE. Wächter, B. (2000): Internationalization at home – the context. In: Crowter, J. – Joris, M. – Otten, M. et al. (eds.) Internationalization at Home A Position Paper. EAIE: 5-15.

A szerzők: Németh Tímea, PTE Egészségtudományi Kar, PhD-hallgató Kivés Zsuzsanna, PTE Egészségtudományi Kar; PhD-hallgató Diffellné Németh, PTE Egészségtudományi Kar; PhD-hallgató Máté Orsolya, PTE Egészségtudományi Kar; PhD-hallgató Dr. Komlódiné Pozsgai Gyöngyi PTE Egészségtudományi Kar; Nemzetközi Szervezetek Irodája; PhD-hallgató Sütő Balázs PTE ÁOK, PhD-hallgató

262