Milan Nic: Milan Hodza és Bibó István: Két elképzelés a II. világháború utáni KözépEurópáról Az 1938-39-es évek és Hitler előrenyomulása felfedték a közép-európai versailles-i rendezés ingatagságát. Számos régióbeli, e témában érdekelt politikus és értelmiségi számára ez kihívást jelentett újabb megoldások keresésére. Ebből a szempontból a negyvenes évek eleje, a Szövetségesek háborúba lépését követően, Közép-Európa háború utáni ideális rendezésének termékeny és intenzív keresési időszaka volt. Forrásként használhatók az emigráns folyóiratok, az amerikai külügyminisztérium és a brit Külügyi Hivatal archívuma, történelmi monográfiák, illetve utólagosan publikált szövegek, amelyeket szerzőik többnyire fiókjuk számára írták a hazai fasisztabarát rezsimek nyomasztó viszonyai közepette. Főleg a londoni emigráció köreiben formálódtak konkrét elképzelések – valamennyi közül említsük meg csupán Benes 1940. novemberi lengyel-csehszlovák konföderációs tervezetét, valamint az 1942. januári jugoszláv-görög terveket a "Balkán Unió"-ról. Az Eckhardt Tamás és Pelényi János köré csoportosuló Egyesült Államok-beli magyar emigráció viszont a határok háború utáni megváltoztatásáért lobbizott. E korabeli javaslatokat csak nagyon ritkán követték komolyabb hangvételű kritikák a két világháború közti időszak sikertelenségének okairól. Ebben az időszakban formálta meg véleményét a Szovjetunió és Németország közötti háború befejezése utáni területrendezésről Milan Hodla és Bibó István. A szlovák Hodla 1942-ben a londoni emigrációban publikálta "Föderáció Közép-Európában" c. munkáját. A magyar Bibó "A kelet-európai kis nemzetek nyomorúságá"-t 1943-45-ben írta odahaza, azonban csak röviddel a háború után tudta közzétenni. Az előbbi – szlovák politikus és csehszlovák miniszterelnök, aki mindig is külügyminiszter akart lenni, és rövid ideig az is volt – ma a szlovák történészek szerint "kora legnagyobb közép-európai politikusainak egyike" (D. Kováè). Kettejük közül az utóbbi hazájában és külföldön is kiérdemelte a "legeredetibb XX. századi magyar gondolkodók egyike" címet (Schöpflin György). A negyvenes évek első felében mindketten a kis nemzetek szélesebbkörű problémáit vizsgálták. Közép-Európa olyan elrendezését keresték, amely legjobban konszolidálta volna a térséget és nemzeteit, illetve megteremtette volna a stabil fejlődésükhöz szükséges feltételeket. Különböző, véleményem szerint egymást kölcsönösen kiegészítő megoldásokat találtak. A magyar történelemtudományban Milan Hodla a magyar országgyűlés fiatal képviselőjeként ismert (19O5-1O között), aki bekapcsolódott Ferenc Ferdinánd trónörökös híres politikai műhelyének tevékenységébe, és a román Alexander Vajdával és Aurel Popovicivel közösen memorandumokat készítettek számára Magyarország és a monarchia föderalizációjáról. Budapesten Jászi Oszkár bizalmas barátjának számított. Csehszlovákia megalakulása után áttelepült Prágába, ahol a legismertebb szlovák politikus lett. Az 1929-32 közötti időszak kivételével, amikor is korrupciós botrány miatt háttérbe szorították, a két világháború közti Csehszlovákia valamennyi kormányának tagja volt, 1935-től az utolsó München előtti miniszterelnök. Egy cseh történész nagyon találóan jellemezte őt, mint "jómodorú, kultivált, tapasztalt és széles látókörű politikust, aki valamennyi szlovák, de cseh politikus közül is leginkább keltette az államférfi hatását a két háború közti időszakban" (V. Benes). Bár a kormányzó tábor politikusai közé tartozott, amit a szlovák nacionalisták máig nem tudtak elfelejteni (és ami további bizonyítéka annak, hogy Szlovákiának tulajdonképpen nem voltak demokrata politikusai, akik a függetlenség mellett álltak), két kérdésben kitartóan ellenállt a Vár hivatalos irányvonalának: az állam belső felépítésének ügyében, valamint a
külpolitikában, ahol Masaryk védencétől, Eduard Benestől több közép-európai politikai orientációt követelt. Bibó Istvánt a magyar olvasóknak nem szükséges bemutatni. Érdekes, hogy mindketten, Bibó és Hodla, azelőtt elfeledettek és marginalizáltak voltak, a kommunizmus bukása után a hazai liberális értelmiség által felfedezettek, idézettek és kiadhatók lettek, mint az inspiráció és a demokratikus hagyományok kútfői. Hodla esetében a pozsonyi értelmiségi közösségnek még bőven van pótolnivalója. Rögtön az elején említsük meg, hogy miben különböztek. Elsősorban korban – a szlovák politikus a magyar értelmiségitől 33 évvel volt idősebb, két egymást követő generációhoz tartoztak. Hodla (1878) ígéretes politikai pályafutását még a Habsburg monarchia idején kezdte. Bibó (1911) csupán 7 éves volt, amikor az szétesett. Másodszor, különböző foglalkozást választottak: Milan Hodla egész életében kabinetpolitikus és újságíró volt, míg Bibó értelmiségi, politikai gondolkodó és tudós a társadalomtudományok széles területén, a jogfilozófiától kezdve, a történelmen, pszichológián át a szociológiáig. Ez a különbség írásaikból is kitűnik. Amíg Hodla hozzáállása reflektív és eklektikus, Bibó megfontoltan és metodikusan halad előre. Harmadszor pedig különböző politikai beállítottságúak voltak. Hodlát a mai felfogás szerint liberális konzervatívként jellemezhetjük, Bibó baloldali liberális volt. Emellett mindketten odaadó demokraták voltak, külföldön tanultak, beszéltek néhány európai nyelvet és generációjukból széles-látókörű, toleráns, művelt közép-európai emberként emelkedtek ki. Mint kisvárosok szülötteihez, közel állt hozzájuk a decentralizáció gondolata. *** A szlovák politikus Közép-Európát egy Németország és Oroszország közötti homogén geopolitikai régiónak tartotta. Sőt, a szociális fejlődés egy specifikus közép-európai útjában hitt, melynek gerincét a gazdag parasztság képezi. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése a térségbeli kisnemzeteket csapdahelyzetbe hozta: ha a szomszédos hatalmakkal szemben meg akarták védeni érdekeiket, egyesülniük kellett. Számára a közép-európai egyezmény nem csupán a háború utáni helyzet következménye, hanem történelmileg kikerülhetetlen volt. A háború után a győztes Szövetségesek aktív részvételével megalakított közös föderációjuk erős végrehajtó hatalommal rendelkezett volna, és a nemzeti kormányokkal szemben is képes lett volna érvényesíteni döntéseit. Mint ahogyan Dusan Kováè egyik tanulmányában helyesen megjegyezte, emögött Hodlának a nemzeti államokkal szembeni bizalmatlansága bújt meg. Közép-európai viszonylatban nagyszabású decentralizációt tartott szükségesnek, a kisebbségek számára területi, adminisztratív és kulturális autonómia kombinációjával kiegészítve. Voltaképpen ez Hodca megvalósítatlan tervezete volt a két világháború közti Csehszlovákiáról és az egész térségről. Bibó István ritkán használta a "Közép-Európa" kifejezést, azt is csak Németországgal, Olaszországgal és Ausztriával kapcsolatban. Nem csupán terminológiai eltérésről volt szó, hanem más történelmi-filozófiai felfogásról (a továbbiakban a Közép-Európa kifejezést fogom használni). Amíg a nyugat-európai nemzetek organikus, "deformálatlan" fejlődésen mentek keresztül létező államkeretek között, az egész Rajna és Oroszország közötti régióban győzedelmeskedett a nyelvi nacionalizmus, ami később messzemenő következményekkel járt. Bibó a történelmet sakktáblaként képzelte el, amelyen bizonyos elvekhez kell igazodni, mely elveket ha valaki megsért vagy helytelenül választja meg, a következő lépéseknél veszít. Hodlához hasonlóan ő is a XVI-XIX. századi európai hatalmi egyensúly klasszikus
rendszeréből vont le tanulságokat, bár más részletére helyezte a hangsúlyt. "Az európai egyensúlyról és békéről" című könyvében határozottan megírta, hogy ezen rendszer keretei közt "az államok közti egyensúly ... mindenekelőtt területi egyensúly volt". A versailles-i békeszerzők kudarcot vallottak a közép-európai területi egyensúly kialakítása során, mivel nem tudtak eléggé elvszerűek lenni. A két világháború közti Közép-Európa így a megfeszített területi ellentétek labirintusában találta magát, amelyek meghosszabbították a politikai deformációt és a harcot a túlélésért, egyszóval a közép-kelet-európai kisnemzetek nyomorúságát. Az 1946. évi békeszerzőknek, akiknek Bibó naivan címezte esszéjét, lehetőségük volt ezt a hibát kijavítani és Közép-Európát visszairányítani az európai konszolidáció fővágányára. Az elv, amelyhez igazodniuk kellett, a közép-európai nemzetek közötti határok kijelölése volt etnikai kritériumok alapján. A konszolidáció legjobb eszközei a népszavazások lettek volna – vitás esetekben eredményeik új, nemzetiségileg igazságos határokat jelöltek volna ki. Sőt Bibó a "Kelet-európai kisállamok nyomorúsága" című esszéje utolsó, hetedik fejezetének a "jó békekötés technikája" címet adta. Versailles-ról A kérdés, amelyben Bibó és Hodla véleménye lényegesen különbözött, az a versailles-i és a trianoni békeszerződés értékelése volt. A szlovák politikus pozitív fényben látta, mint egy nagy előrelépést, és mint a térség nem magyar és nem német nemzetei felszabadításának szimbólumát. Függetlenségre és önmeghatározásra való joguknak elismerését Hodla a további konszolidáció legfőbb előfeltételeként emelte ki. Bibó egyetértett azzal a nézettel, miszerint Versailles nagy előrelépést jelentett – azonban rögtön hozzátette, hogy egyúttal zűrzavaros lépés volt. Véleménye szerint az 1919. évi újabb rendezés döntő kérdése nem a kis nemzetek függetlenségének deklaratív elismerése, hanem az őket elválasztó állandó határok kijelölése volt. Bibó fejtegetése ez ügyben nagyon logikus és meggyőző. Az 1919-es békekötők KözépEurópa esetében tévesen alkalmazták a nemzetek önmeghatározására való wilsoni jogok nyugati értelmezését. Nyugat-Európában egyes nemzetek önállósodása vagy függetlensége stabil történelmi határok közt történt, míg ebben a térségben etnikai csoportok önállósításáról volt szó megfelelő történelmi határok nélkül, egy nemzetek felett álló monarchiától. Tehát a magyarok és szlovákok, magyarok és románok, valamint a csehek és németek közötti demarkációs vonalakat újonnan kellett kijelölni, a nyelvi határok alapján, és ez az új határok alkotóinak fatális tévedése volt. Bibó hitte, hogy ez elvileg lehetséges olyan nyelvileg vegyes területeken is, mint Erdély vagy a Szudéták A kérdésre vonatkozó nézeteinek e témában ez volt az Achillesi pontja. Végül hozzá kell tenni, hogy Bibó alapjában véve elvetette még a hivatalos Horthy-korszakbeli Magyarországon is élő elképzelést Nagymagyarország és a Trianon előtti határok visszaállításáról. Milan Hodla az 1919-es békekötők legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy effektív rendelkezésekkel nem kényszerítették a történelmileg szétszórt kisnemzeteket nagyobb együttműködésre. Másképpen szólva, Hodla határozottan elvetette Versailles felelősségét Münchent követően. Bibó ellentétes nézetet vallott. Véleménye szerint Versailles a kisnemzeteket terület-centrikus nézettel fertőzte meg. Az egész két világháború közti Közép-Európában nem akadt egyetlen ország sem, amely képes lett volna területi vitákon felülemelkedő külpolitikát folytatni, állítja Bibó. Azon természetes szövetségesek tipikus példájaként említette Lengyelországot és Csehszlovákiát, amelyeket megosztottak a felesleges határmenti ellentétek. Így a "versailles-i térkép" kikövezte a Münchenhez vezető utat. Hodla alulértékelte a Bibó által hangsúlyozott elvi akadályokat a kölcsönös együttműködést illetően, ami megmutatkozott az 1935-36-os
"Dunai tervezetében" is. A győztes Csehszlovákia optimista szemlélete által befolyásolva Versailles-t és Trianont illetően nem vette figyelembe, hogy a két világháború közti KözépEurópában meglévő ellentéteket egyszerűen lehetetlen volt felelős állampolitikával legyőzni. Bibó analitikus magyarázata szintén kiegészítést igényel. A magyar politikai gondolkodó nem vette figyelembe, hogy a versailles-i békés rendezés nem csupán alkotóinak az önmeghatározási jog deklarált alapelvével szembeni hozzáállására tett pecsétet, hanem nagy mértékben következett az egész hatalmi helyzetből és az első világháború eredményeiből. A jogos, etnikai arányokhoz alkalmazkodó határok nem voltak kompatibilisek a versailles-i békekonferencia fő céljaival: ellehetetleníteni Németország újabb fellépését, Franciaország érdekében Közép-Európában erős utódállamokat kialakítani és megjutalmazni őket a tradicionális német szövetségesek kárára. A kisebbségek Hodla a kisebbségeket "tipikus közép-európai problémának" tartotta, amelyek a specifikus történelmi fejlődés miatt sohasem tűnnek el a térségből. Meg volt róla győződve, hogy az idő előrehaladtával megfelelő intézményi-adminisztratív változtatásokkal és az utódállamok toleráns kisebbségi politikájával a probléma megoldódik. Számolt a demokrácia feltartóztathatatlan előretörésével az egész térségben, amely elfogadható intézményi megoldásokat hozott magával. Ez is oka volt annak, hogy Hodla nem gondolkodott a határok megváltoztatásáról. A határokat egyszer már kijelölték, az új államok alkalmazkodtak hozzájuk, nem volt értelme megváltoztatni őket. Bibó szintén úgy vélekedett, hogy a második világháború után Közép-Európában olyan helyzet alakul ki, amikor a létező határok állandósulnak és stabilizálódnak újabb száz évre, bár figyelmeztetett, hogy jobb stabilizálni a "jó és általánosan elfogadott határokat". A kisebbségi probléma intézményi úton való megoldásával szemben Bibó szkeptikus volt. Határozottan kijelenti, ... feltéve, hogy a nemzetek többségénél győzedelmeskedik a "világosan látó, merész és demokratikus közvélemény". Ilyen esetben az adott állam kormányának saját érdekében meg kellene valósítania valamennyi kisebbségi követelést, az elszakadás kockázatával. Azonnal hozzáteszi, ehhez az is szükséges, hogy a közép-európai kisnemzetek "ne féljenek tovább", és ez ismét szorosan kapcsolódik a területi ellentétek és igények megoldásához. Az ő értelmezése szerint ez ördögi körnek számított. Az egyik oka annak, amiért a szlovák politikus és a magyar tudós a kisebbségi kérdést másképpen látta, a demokratikus tradíciókra és a régió perspektíváira vonatkozó eltérő nézeteikben rejlett. Hodla optimizmusának forrása a közép-európai nacionalizmusok tulajdonságának felületes és idealizáló szemlélete volt, amelyet a következő idézetben juttat kifejezésre:. "A nacionalizmus valamennyi közép-európai nemzet esetében, Ausztria és Magyarország kivételével, lépésről lépésre a demokráciával együtt alakult ki. Ez amiatt történt, mert ezen nemzetek szabadságának ellenségei tulajdonképpen nemzeti és szociális ellenségeik voltak. A földtulajdonosok, a nagy iparmágnások és az ő hivatalnokaik évtizedeken keresztül zömmel az uralkodó osztályhoz tartoztak, és egyidejűleg a nemzeti elnyomás végrehajtói voltak... A szociális és nemzetiségi ellentétes viszony ezen identitása támogatta a demokratikus nézettel összefonódó védekező nacionalizmust. A valóságban Közép-Európát egészében véve a nemzetiségi emocionalizmus erősíti és a nacionalizmust itt demokratikus elvek szövik át – természetesen Magyarország kivételével. Éppen ezért Közép-Európa, néhány ideiglenes
kivételtől eltekintve, sokkal alkalmasabb volt és lesz a demokráciára, mint Németország vagy Olaszország." Bibó nézete a nacionalizmusról magán viseli a fogékony társadalmi tudós történelmipszichológiai analízisének legfőbb nyomait. Mindenekelőtt leleplezi a régióban élő kisnemzetek nyelvi nacionalizmusának "egzisztenciális félelmét a társadalomtól". A veszélyérzet ilyen pszichikai állapotában, amelyben a közép-európai nacionalizmusoknak az irányzatot reprodukálniuk kell, a politikai értékek értelme megsérül. Következzen egy hosszabb idézet: "Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép-és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének elemi feltételeit. Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a másnyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb módon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba( vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzet egységét fenyegető, s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség "bérencei"-nek, az "árulók"-nak a keresése, a minden áron való rendnek, vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtibilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák."
Megjegyzem, hogy Bibó ezt az írást 1946-ban adta ki. Első pillantásra úgy tűnik, mintha egy aktuális kommentár lenne a mai lapokból, amely találóan és tájékozottan írja le a Meciar Szlovákiájának és Tudjman Horvátországának politikai helyzetét. Az idézetből pontosan kitűnik, hogy Bibó megelőzte korát. Egyúttal mindkét idézet és a közép-európai nacionalizmus értékelése felfedi a két férfi közti különbséget. A szlovák Hodca nem észlelte a közép-európai kisnemzetek agresszív és nem demokratikus vonulatainak megnyilvánulását. Lendületes, archaikus nyelvezete és a nemzeti mozgalmak romantikus szemléletére való hajlama ellentétes hatást nyújt Bibó logikus, fogékony gondolkodásmódjával, ötletességével és kritikus hangvételével. Visszatérve a kisebbségek problémáihoz, Bibó helyesen látta, hogy esetükben a nemzeti államtól való elidegenítésnél többről van szó. Kifejtette pszichológiájának lényegét, és állította, hogy az államhatalom által alkalmazott metódusokra, legyenek azok toleránsak, civilizáltak avagy nem, lényegében semmilyen befolyással nem rendelkeznek. Vagyis a probléma lényege az utódállamok nemzeti államokként való önmeghatározása. A konfliktus az identitás szintjén kezdődik. A kisebbségi lét másodrendű, nem teljes értékű lét, és ez az állapot nem tartható sokáig. Már a bevezetőben említettem, hogy Hodca sem bízott a nemzeti államokban. Az általa javasolt erős központi szervekkel rendelkező közép-európai föderációnak végső következménye a kettős identitás kialakulása lenne – szövetségi és nemzeti -, ami elszakítaná a kisebbségeket az elidegenedéstől. A. J. P. Taylor, ismert angol történész, találóan jegyezte meg, hogy a többnemzetes utódállamok és a szövetségi tervezetek esetében a nemzeteket egyesítő, azok felett álló Habsburgok pótlásáról van szó. A háború után de facto a kommunizmus lett ez a helyettes, és Jugoszláviában Tito alakította a legjobb kommunista Habsburg szerepét. Hodca maga sem hitte, hogy a demokratikus föderációt úgymond "alulról" létre lehetne hozni, ezért számolt a nyugati nagyhatalmak kényszerítő nyomásával. Ma már látjuk, egyetlen hasonló elképzelés sem járt sikerrel. Csupán két föderációt – Csehszlovákiát és Jugoszláviát – hoztak létre nem demokratikus módon, majd a kommunizmus bukása után ezek legitimitása is elveszett. A demokratikus körülmények között megszűntek, jelentős nagyhatalmi nyomás ellenére is. Elképzeléseket egy szövetségi államról, melynek keretei közt az államhatárok elveszítenék jelentőségüket, Bibónál is találunk, mégpedig kritikus megvilágításban. "Veszélyes előítéletet" lát bennük. Ehhez hozzáteszi: "A föderáció olyan mint a házasság. Nem szabad elintézetlen problémákkal belekezdeni, mert lényege abban rejlik, új perspektívával problémák tömegeit ..., nem pedig abban, hogy bármilyen megoldatlan kérdést megtakarítsunk vele". A határok etnikai alapokon való megváltoztatásának további alternatívája a lakosságcsere volt. Bibó ezt elveti mint "hitleri találmányt", amely eliminálná a helyi lakosság állandóságát mint a közép-európai határok megszilárdításának utolsó bázisát. Befejezésképpen engedjenek meg egy rövid összefoglalót. Hodca elmélkedésének alapvonulata, melyet előadásom elején felvázoltam, Bibóval szemben nem foglalkozik belső ellentétekkel, hanem az egész térség külső konszolidációjával. A szlovák politikus lényegében abszolutizálta a kisnemzetek együttműködésének kérdését mint a védelem kikerülhetetlen módját és érdekeiknek biztosítását a szomszédos Németországgal és Oroszországgal szemben. Hodca szemlélete a szétzúzott, és így könnyen uralható Közép-Európáról az erőegyensúly koncepciójának szempontjából lehetővé tette a sztálini Szovjetunió felől érkező hatalmi megfélemlítés érzékelését, amelyre eléggé egyértelműen felhívta a figyelmet az amerikai
külügyminisztérium "Európa válaszúton" című 1943 végéről származó memorandumában. Az inkább baloldali beállítottságú Bibó István ezt a perspektívát figyelmen kívül hagyta. 1946 előtt nem gondolt a Szovjetunióra mint saját geopolitikai ambícióval rendelkező hatalomra. Milan Hodcától eltérően Közép-Európa határainak eltolását domináns orosz hatás alatt addig a konszolidáció legnagyobb lehetőségének tartotta. Arról, hogy ez hogyan fog kinézni, a reálpolitikus Hodcának nem voltak illúziói. Bibó alaptézise a térség kisnemzeteinek biztonságát illetően ismét az érem másik oldalát mutatja, és nagyon pesszimista. Talán így lehetne összegezni: Közép-Európában a nemzetek csupán etnikailag homogén államban képesek szilárdan kifejlődni, mivel az egyes nemzeti mozgalmaknak ez a tulajdonképpeni céljuk: kiépíteni egy államot, melynek alapja a "népek együvé tartozása és közös nyelvhasználata". Ésszerűbb és humánusabb a versailles-i és trianoni határokat megszabni az etnikai térkép alapján, mint radikálisabb megoldásra alkalmat adni. Szomorúan ironikus, hogy erre leginkább éppen a Bibó-esszé megjelenésének idejében, 1946-ban került sor. Az állam által szervezett, a kollektív bűnösség elmélete alapján végrehajtott etnikai tisztogatások után így alakult meg az etnikailag homogén Csehország és Lengyelország, ötven évvel később ugyanennek az utilitárius bosszúnak engedett Tudjman Horvátországa. Végül Bibó írásai teszik érthetőbbé a szerb erózió politikai jellegét és Bosznia-Hercegovina tragédiáját. Összességében Milan Hodca intellektuálisnak tűnik látásmódjával és a XIX. század emberének hozzáállásával. Bibó modern szerző és politikai gondolkodó, aki egyértelműen a XX. század, valamint napjaink embere. Míg Hodca könyvét érdeklődéssel olvashatjuk, majd nyugodtan visszatehetjük könyvespolcunkra, addig Bibót inkább hagyjuk szam előtt íróasztalunkon. Segítségükkel megérthetjük a jelenkor problémáit, a térségbeli nacionalizmus kifejlődésétől kezdve egészen a volt Jugoszláviában a közelmúltban lejátszódó eseményekig. Amennyiben figyelmesen olvasták, bizonyára egyetértenek. Felhasznált irodalom. Hodca, Milan: Föderáció Közép-Európában, Kalligram, Pozsony 1997 Bibó István: A keleteurópai kisállamok nyomorúsága, Budapest, 1946, Új Magyarország, 50.o. Bibó István: A közép-európai kisállamok nyomorúsága, Kalligram, Pozsony 1996
