Milan Kundera AZONOSSÁG. Milan Kundera: L' Itdentité Gallimard, Paris 1997 Milan Kundera, Fordította: N. Kiss Zsuzsa

Milan Kundera AZONOSSÁG Milan Kundera: L' Itdentité Gallimard, Paris 1997 © Milan Kundera, 1997 Fordította: N. Kiss Zsuzsa

1 Kisvárosi szálloda a normandiai tengerparton; ráböktek egy útikönyvben. Chantal péntek este érkezett, hogy magában éjszakázzon itt, JeanMarc nélkül, aki majd szombaton déltájban fut be. Felviszi a kisbőröndöt a szobába, és már indul is tovább, rövid sétát tesz az ismeretlen utcákon, aztán visszamegy a szálloda éttermébe. Fél nyolc, a helyiség üres. Leül egy asztalhoz, és várja, hogy foglalkozzanak vele. Átellenben, a konyha ajtajánál két pincérnő nagyban beszélget. Chantal utál hangoskodni, fölkel hát a székről, átmegy a termen, és megáll nem messze tőlük, de a téma túlságosan leköti őket. Hiszen mondtam, tíz éve már. Ismerem őket. Rémség. Semmi nyom. Semmi, de semmi. A tévében is szó volt róla. A másik: Mégis, mi történhetett vele? Rejtély. Igazából ez a borzasztó. Gyilkosság? Átfésülték az egész környéket. Emberrablás? Ki tette volna? És miért? Nem volt se gazdag, se híres. Mutatták őket a tévében. A gyerekeket, az asszonyt. Hogy odalehetnek. Képzelheted. Végre észreveszik a vendéget, és az idősebbik nő odafordul: Szokta nézni a tévéműsort az eltűntekről? Hova lettek? a címe. – Igen válaszolja Chantal. – Akkor talán látta Bourdieuéket. Idevalósiak. – Igen, jaj, de szörnyű mondja Chantal, aki nem veszi a lelkére, hogy egy tragédiáról kicsinyes ételrendelésre terelje a szót. – Vacsorázni óhajt, ugye mondja végre a másik pincérnő. – Igen. – Szólok a főpincérnek, foglaljon helyet. Az idősebbik nő még hozzáteszi: Most mondja meg, valaki, akihez ragaszkodunk, egyszer csak eltűnik, és az életben nem derül ki, mi lett vele! Bele kell zavarodni! Chantal visszamegy az asztalához, öt perc és előkerül a főpincér; Chantal egyszerű hideg vacsorát kér; nem szeret egyedül enni, jaj de nem szeret! Míg a sonkát szeleteli a tányérján, hiába igyekszik megfékezni a pincérnők által elindított gondolatait: egy ilyen világban, ahol minden lépésünket ellenőrzik, számon tartják, ahol az áruházakban kamerákkal figyelnek, ahol az emberek léptennyomon egymásba ütköznek, ahol még szeretkezni sem lehet anélkül, hogy másnap a közvélemény vagy piackutatók rá ne kérdeznének a („hol szoktak együtt lenni?”, „hetente hányszor?”, „használnak óvszert?”), hogyan tudja valaki kijátszani az éberséget, hogyan tud úgy eltűnni, hogy bottal üthetik a nyomát? Igen, szokta nézni a Hova letteket, már a címtől is megborzong, ez az egyetlen tévéműsor, ami igazából hatni tud rá az őszinteségével, a szomorúságával: mintha a televíziót idegen sugallat kényszerítené, hogy mindenfajta frivolitást levetkezzen; a műsorvezető komoly hangon hívja fel a nézőket, jelentkezzenek nyomra vezető tanúvallomásokkal, segítsenek előkeríteni az eltűntet. Az adás végén sorra mutatják azoknak a fényképeit, akik a Hova lettek? műsorában addig szerepeltek; van, akit már tizenegy éve nem találnak. Elképzeli, milyen lenne így elveszíteni egy napon JeanMarcot. A tanácstalanság, a képzelődés. Még csak meg se ölhetné magát, hiszen az öngyilkosság árulás lenne, a várakozás megtagadása, a türelem fogyta. Arra lenne ítélve, hogy szakadatlan iszonyatban élje le az életét.

2 Felmegy a szobájába, nagy nehezen elalszik (keserves küzdelem), majd az éjszaka közepén, egy hosszú álom után felriad. Csak a múltja szereplői tűntek fel benne: az anyja (aki már régen meghalt) és főként a volt férje (évek óta nem találkoztak, és a férfi még csak nem is hasonlított saját magára, mintha az álom rendezője tévesen osztott volna szerepet); a nővérével volt, aki dirigált és nyüzsgött, meg az új feleségével (akit elődje sose látott, de az álomban a személyazonosságához nem férhetett kétség); a végén az exférj mindenféle homályos erotikus ajánlatokat tett, a nej pedig hevesen szájon csókolta Chantalt, nyelvével megpróbált behatolni az ajka közé. Az egymással nyalakodó nyelvektől mindig is undorodott. A csóktól ébredt fel. Az álom keltette aránytalan viszolygás miatt erőlteti az agyát oknyomozásra. Igazából az dúlja fel annyira, véli, hogy az álom megszünteti a jelent. Márpedig ő körömszakadtáig ragaszkodik a jelenéhez, oda nem adná se a múltért, se a jövőért. Ezért nem szereti az álmokat: elfogadhatatlan egyenlőségjelet tesznek egy élet különböző korszakai közé, egyöntetűségbe mosva mindazt, amit az ember valaha is megélt, a jelent eljelentéktelenítik, elvitatják kivételezett helyzetét. Mint ez a ma éjszakai álom is: az elmúlt évek foszlottak semmivé, JeanMarc, a közös otthonuk, az együtt töltött évek; helyükbe odaterpeszkedett a múlt; akikkel rég szakított, banális csábítás hálóit fonogatták köré. Ajkán érezte egy másik nő nedves ajkát (nem mintha csúnya lett volna, az álom rendezője meglehetős igényességgel választott színésznőt), és ez annyira zavarta, hogy az éjszaka közepén kiszállt az ágyból, és hosszasan mosakodott, gargarizált a fürdőszobában.

3 F. nagyon régi barátja volt JeanMarcnak, gimnazista koruk óta ismerték egymást; teljes volt köztük a nézetazonosság, mindenben egyetértettek és tartották a kapcsolatot, míg néhány éve JeanMarc hirtelen és véglegesen ki nem ábrándult belőle, és be nem szüntette a találkozásokat. Egy hete megtudta, hogy F. súlyos állapotban fekszik egy brüsszeli kórházban. Semmi kedve nem volt meglátogatni, de Chantal unszolására mégis odautazott. Gyötrelmes volt viszontlátni a hajdani barátot: a gimnáziumi emlék élt benne, a törékeny fiú, akit mindig skatulyából húztak ki, s akinek természetes kifinomultsága mellett JeanMarc rinocérosznak érezte magát. Azok az érzékeny, nőies vonások, melyek annak idején fiatalabbnak mutatták F.-et a koránál, most öregítették: arca groteszkül kicsire zsugorodott, összetöpörödött, ráncos lett, mint egy négyezer éve halott egyiptomi hercegnő mumifikálódott feje; JeanMarc a karját nézi, az egyik, amelyikbe vérátömlesztést kap, mozdulatlan, a vénában tű, a másik széles mozdulatokkal kíséri a szavakat. Ha F. gesztikulált, JeanMarcnak mindig is úgy tetszett, hogy a karja még kisebb, a kicsi testéhez képest is: egészen miniatűr, afféle marionettvégtag. Ezt a benyomást most erősíti, hogy a gyermeki gesztusok sehogy sem illenek a mondanivaló komolyságához: F. több napig tartó kómájáról beszél, amiből csak nagy nehezen térítették eszméletre az orvosok: Tudod, mit szoktak mondani azok, akiket visszahoznak a klinikai halálból: az alagút végén ott a világosság. A túlvilág hívása. Esküszöm neked, nincs ott semmiféle fény. És ami még rosszabb, tudatvesztés sincs. Mindent tudsz, mindent hallasz, csak éppen az orvosok nincsenek tisztában ezzel, és mindent kimondanak előtted, azt is, amit nem szabadna. Hogy kampec. Hogy az agyadnak annyi. F. pillanatnyi szünetet tart. Aztán: Nem állítom, hogy tökéletesen tiszta volt az agyam. Mindent érzékeltem, csak kicsit torzan, mint egy álomban. S ez az álom időnként lidérces volt. Az életben a lidérces álomnak hamar vége szakad, az ember kiabálni kezd, és fölébred rá, csakhogy én nem tudtam kiáltani. Ez volt a legborzasztóbb, hogy nem jött ki hang a torkomon. Hogy a rémálomban némaságra voltam kárhoztatva. Megint elhallgat. Aztán: Sose féltem a haláltól. De most már félek. Nem nyughatok a gondolattól, hogy a halál után élve maradunk. Hogy a halál végeérhetetlen lidérces álom. De hagyjuk. Hagyjuk. Beszéljünk másról. A látogatás előtt JeanMarc biztosra vette, lehetetlenség elsiklania bármelyiküknek is a szakítás felett, s hogy őszintétlen szavakkal kell kiengesztelnie F.et. De félelme alaptalannak bizonyult: a halál árnyékában minden más téma súlytalan. F. hiába akar másról beszélni, újra és újra visszakanyarodik a szenvedő testéhez. S amit mond, lehangolja JeanMarcot, de nem ébreszt benne szeretetet.

4 Hát lehet ennyire rideg, ennyire kőszívű? Egy napon, több éve már, tudomására jutott, hogy F. elárulta; ó, kár is ilyen romantikusan tálalni, nyilvánvalóan túlzás; nem volt ez olyan szörnyű nagy árulás: egy összejövetelen JeanMarcot távollétében mindenki támadta, ami később az állásába került (kellemetlen, de nem igazán súlyos veszteség, oly keveset jelentett számára a munka). Ezen az összejövetelen F. jelen volt. Jelen volt, és egyetlen szót se szólt JeanMarc védelmében. Hadonászni mindig kész miniatűr karját meg se mozdította a barátjáért. JeanMarc nem akart igazságtalan lenni, ezért gondosan utánajárt, vajon F. valóban hallgatott-e. Mikor végképp megbizonyosodott róla, pár percig nagyon a szívére vette, aztán elhatározta, többé felé se néz, és nyomban megkönnyebbült, indokolatlan jókedv fogta el. F. végére ért gyötrelmei taglalásának, és pillanatnyi hallgatás után múmiahercegkisasszonyarca felderül: Emlékszel még a beszélgetéseinkre a gimiben? – Nem igazán mondja JeanMarc. – Felnéztem rád, mint a tanítómesteremre, mikor a lányokról beszéltél. JeanMarc gyötri az agyát, de nyomokban sem képes felidézni a hajdani beszélgetéseket. Mit mondhattam én neked a lányokról tizenhat éves taknyos létemre? – Látom magam, amint ott állok előtted – folytatja F. –, és te mondasz valamit a lányokról. Emlékezz csak, mindig megbotránkoztam, hogy az a gyönyörű test voltaképpen egy váladékkibocsátó gépezet; el mondtam, azt se bírom nézni, ha egy lány orrot fúj. És előttem van, amint megállsz, végigmérsz, és meghökkentően tapasztalt, őszinte, határozott hangon visszakérdezel: ha orrot fúj? nekem elég, ha pislogni látom, a szemhéját rebbenni a szaruhártya fölött, és majd szétvet az undor. Emlékszel? – Nem válaszolja JeanMarc. – Hogy felejthetted el? A szemhéj rebbenése. Milyen különös ötlet! De JeanMarc igazat beszél; valóban nem emlékszik semmire. Igaz, már nem is kutat az emlékezetében. Máson jár az esze: íme a barátság egyetlen igazi létjogosultsága: tükröt tartani, odamutatni a másiknak azt a hajdani arcot, amely a közös emlékek örökös pajtási blablája híján rég semmivé foszlott volna. – Szemhéj. Valóban nem emlékszel? – Nem mondja JeanMarc, és magában hozzáteszi: hát képtelen vagy felfogni, hogy nem érdekel többé a tükröd? F.et hirtelen letaglózza a kimerültség, megnémul, mintha a szemhéj emléke kiszívta volna minden erejét. – Hagylak aludni mondja JeanMarc, és fölkel. A kórházból kilépve mérhetetlen vágy fogja el Chantal után. Ha nem lenne annyira fáradt, azon nyomban kocsiba ülne. Útban Brüsszel felé eltervezte, jól bereggelizik a szállodában, aztán szép kényelmesen visszaindul. De miután meglátogatta F.et, ötre állítja be az útivekkerét.

5 Rossz éjszakája után Chantal fáradtan hagyja el a szállodát. A tengerpartra igyekszik: léptennyomon víkendezőkkel találkozik. A csoportséma egyforma: a férfi kocsiban tolja a babát, mellette megy a felesége. A férfi arca jámbor, gondterhelt, mosolygós, kicsit zavart, mindig kész lehajolni a gyerekhez, az orrát törölni, csitítgatni. Az asszony arca unott, zárkózott, önelégült, esetenként (érthetetlenül) rosszindulatú. A képlet számos variációban vonul el Chantal előtt: a férfi a nő oldalán babakocsit tol, hordozóban a hátán is visz egy kicsit; a férfi a nő oldalán tolja a babakocsit, a nyakában is visz egy gyereket, meg elöl is, a hasára kötve; a férfi a nő oldalán nem tol babakocsit, hanem kézen fogva vezet egy gyereket, másik hármat pedig a hátán, a hasára kötve, illetve a nyakában visz. Aztán jön egy nő, nincs vele férfi, maga tolja a babakocsit olyan eréllyel, ahogyan a férfiak soha; Chantal, aki szemközt megy a járdán, épp hogy félre tud ugorni előle. Elpapásodtak a férfiak, gondolja Chantal. Nem apák, csak papák, akik híján vannak az apai tekintélynek. Elképzeli, hogy kikezd egy ilyen babakocsit toló papával, akinek a hátán is, a hasán is gyerek csimpaszkodik. Él az alkalommal, ha a nej ottfelejtkezik egy üzlet kirakata előtt, és fülbe súgva randevúra hívja a férjet. Vajon hogyan reagálna? Az ilyen karácsonyfamód gyerekkel teliaggatott férfi meg tude még fordulni egy ismeretlen nő után? A hátán meg a hasán függeszkedő babák nem tiltakoznának bömbölve szállítójuk háborgatása ellen? Mulatságosnak találja a gondolatot, jókedvre derül tőle. Olyan világban élek, ahol többé nem fordulnak meg utánam a férfiak, gondolja. Aztán más délelőtti sétálók közt a töltésen találja magát: apály van, egy kilométernyi homokos síkság húzódik előtte. Rég nem járt a normandiai tengerparton, nem is tudja, mik most a divatos időtöltések: a sárkányeregetés meg a homokvitorlázás. A sárkány riasztóan merev vázra feszített színes szövetfoszlány a szél szárnyára bocsátva; egy-egy madzagon tartja mindkét kéz, azzal lehet irányítani; emelkedik, süllyed, táncol iszonyú zajt csapva, akár egy gigászi bögöly, s időnként orral fúródik a homokba, mint a szerencsétlenül járt repülők. Meglepő, gondolja Chantal, nem gyerekek vagy kamaszok röptetik, szinte csak felnőttek. És nincs köztük nő, csupa férfi. De hiszen ezek a papák! Papák gyerekek nélkül, akiknek sikerült meglépniük az asszony mellől! Nem a szeretőjükhöz rohannak, hanem a tengerpartra, játszani! Megint megkísérti a galád csábítás ötlete: hátulról becserkészi a két madzagot tartó férfit, aki felszegett fejjel figyeli játéka zajos röptét, fülébe súgja szerelmi ajánlatát a legobszcénabb szavakkal. Vajon hogyan reagálna? Chantalnak nincs kétsége, hogy egy pillantásra se méltatná, csak odasziszegné: menj innen, dolgom van! Jaj, a férfiak többé nem fordulnak utána. Visszamegy a szállodába. A parkolóban a hall bejáratánál meglátja JeanMarc kocsiját. A recepciónál közlik, hogy legalább félórája megérkezett már. A portásnő üzenetet tol elé: Előbb jöttem. Megkereslek. J.M. – Elindult utánam, sóhajtja Chantal. De merre? – Az úr azt mondta, biztosan lenn van a tengerparton.

6 A tengerpartra menet JeanMarc elhalad egy buszmegálló mellett. Farmert-pólót viselő fiatal lány várakozik egy szál magában; különösebb hév nélkül, de jól láthatóan riszálja a csípőjét, mintha táncolna. A közelébe érve JeanMarc megpillantja eltátott száját: hatalmasat, telhetetlent ásít; ezt a tátongó lyukat ringatja a gépiesen táncoló test. Tánc és unalom, gondolja JeanMarc. A töltéshez ér; lenn a parton férfiakat lát, akik fejüket hátraszegve sárkányt eregetnek. Nagy odaadással csinálják, és JeanMarcnak eszébe jut a régi elmélete: háromféle unalom létezik. Passzív unalom, mint a táncoló, ásító fiatal lányé, aktív unalom, mint a sárkányeregetőké, és lázadó unalom: az autókat felgyújtó, kirakatzúzó fiataloké. Távolabb tizenkettő-tizennégyévesforma gyerekek, vézna testüket meggörbesztő nagy színes sisakban gyülekeznek különös járművek körül: keresztbe forrasztott két fémrúdon elöl egy, hátul két kerék; középen hosszúkás, lapos dobozban lehet végignyújtózni, s árboc magasodik fölébe vitorlával. Miért van sisak a gyerekeken? Hát igen, veszélyes sport. Na de akkor is, gondolja JeanMarc, a gyerek kormányozta herkentyűk a sétálókra jelentenek nagyobb veszélyt; nekik miért nem jár sisak? Mert a szervezett szórakozástól ódzkodók dezertálnak az unalom elleni nagy közös hadműveletből, és nem érdemelnek se figyelmet, se védősisakot. JeanMarc lemegy a lépcsőn a homokra, és figyelmesen kémleli a messzi partszegélyt; a sétálók távoli sziluettjei közt Chantalt keresi; végre rátalál: éppen megállt, ráfeledkezik a hullámokra, a vitorlásokra, a felhőkre. JeanMarc elmegy a gyerekek mellett, akiket az oktató beültet a járművekbe: lassan elindulnak körbekörbe. Mások szanaszét száguldoznak. Csak a kötéllel mozgatható vitorlával lehet kormányozni, kanyarogva kerülgetni a sétálókat. De hát egy amatőr ura lehete igazából a vitorlának? És a jármű valóban hibátlanul teljesítie a pilóta akaratát? JeanMarc nézi a kocsikat, és mikor az egyik mint a golyó célba veszi Chantalt, homloka redőkbe gyűrődik. A kocsiban úgy fekszik el az a vénember, mint űrhajós a rakétában; vízszintes helyzetéből nem láthatja, mi van előtte! Vajon Chantal észnél lesze, hogy kitérjen az útjából? Fene a jóhiszeműségét, átkozódik JeanMarc, és felgyorsítja lépteit. Félfordulatot tett hátra, de biztosan nem vette észre JeanMarcot, mert a mozgása továbbra is lassú, a gondolataiba merült asszonyé, aki számára megszűnt a külvilág. Jó lenne odakiáltani neki, ne legyen már annyira szórakozott, figyeljen oda ezekre a strandon száguldozó kretén harci szekerekre. Hirtelen elképzeli vérző, elütött, homokba roskadó testét, a kép fejbe kólintja, maga előtt látja, amint ott fekszik a vérében, a kocsi tovaszáguld a parton, ő meg rohan felé. Amit elképzel, annyira felkavarja, hogy valóban kiáltozni kezdi Chantal nevét, nagy a szél, a part végtelen, nem hallja senki, átadhatja magát ennek a szentimentális színjátéknak, hogy könnyes szemmel világgá kiáltja féltését; síró grimaszba torzult arccal pár pillanatra átéli Chantal halálának borzalmát. Magát is meglepi ez a furcsa hisztériás roham, hiszen a távolban ott sétál fesztelenül, békés nyugalomban, végtelenül meghatóan; JeanMarc mosolyog a saját magának előadott gyászkomédián, mosolyog, de nem szégyenkezik, hiszen Chantal halála azóta kísérti, mióta beleszeretett; nem lassít, integetve próbálja magára vonni a figyelmét. Hát nem megint megáll, a tengert bámulja, a messzi vitorlásokat, ügyet se vet a férfira, aki a karját lengeti a feje fölött. Na végre! Hátranéz, mintha észrevenné; JeanMarc felderülve int neki. De hiába: a címzett újra félrefordul, ráfeledkezik a homokot becéző tengerszélre. Most, hogy profilból látja, JeanMarc rájön, hogy kontynak nézett egy fejkendőt. Ahogy közeledik hozzá (egyszerre megcsappanó iramban), a nő, akit Chantalnak vélt, öreggé, randává és csúfondárosan mássá változik.

7 Chantal hamar elunja a part kémlelését a töltésről; úgy dönt, inkább a szobájukban vár JeanMarcra. Majd leragad a szeme. A viszontlátás előtt jót tenne egy kávé. Irányt változtat és elindul a csupa üveg, nagy betonépület felé, amelyben étterem, kávézó, játékterem működik néhány üzlet mellett. Belép a kávézóba; mellbe vágja a nagyon hangos zene. Idegesen megy végig a két sor asztal között. A tágas helyiség üres, két férfi tekintete szegeződik rá: egyikük fiatal, a pultot támasztja fekete pincéröltözékben; a másik idősebb, zömökebb pólót visel és a terem végében áll. Chantal le akarván telepedni, odaszól a zömöknek: Lesz szíves kikapcsolni a zenét? A zömök közelebb lép: Elnézést, nem értettem. Chantal megnézi deltás karján a tetoválást: nagy mellű, meztelen nőre kígyó fonódik. Elismétli a kérést (mérsékelve igényeit): Megkérhetném, hogy halkítsa le a zenét? – A zenét? – kérdez vissza a férfi. – Miért, nem tetszik? Chantal látja, hogy a fiatalember immár a pult mögé kerülve felhangosítja a rockot. A tetovált már egészen közeljött. Mosolya rosszindulatot sejtet. Chantal kapitulál. Egyáltalán nem zavar. Mire a tetovált: Mindjárt láttam, hogy szereti. Mit hozhatok? – Köszönöm, semmit. Csak benéztem. Kellemes itt. – Akkor foglaljon helyet minálunk mondja a háta mögött kellemetlenül édeskésen a fiatalember, aki újfent helyet változtatott: az asztalok közében elállja az egyetlen kifelé vezető utat. A mézesmázos hang pánikba ejti Chantalt. Úgy érzi, pillanatokon belül bezárul a csapda. Sietni kell. Csak a fiatalember mellett juthat ki innen. Halálraszántan indul a kijárathoz. Torkában dobog a szíve a fiatalember mosolya láttán, aki az utolsó pillanatban lép el oldalt és engedi ki.

8 Összetéveszteni a szeretett nő testi valóját egy másikéval. Hányszor megesett már vele! S nem szűnt meg ámulni rajta: hát ilyen parányira különbözik a többitől? Hogyhogy képtelen az ember felismerni a legszeretettebb, pótolhatatlannak érzett személy alakját? Benyit a szobába. Végre megpillantja. Ezúttal kétségkívül ő az, de nem hasonlít saját magára. Öreg arc, furcsán rosszindulatú tekintet. Mintha a nő, akinek a parton integetett, örökre elbitorolta volna a helyét annak, akit szeret. Mintha bűnhődnie kellene azért, hogy nem tudta azonosítani. – Mi van veled? Mi történt? – Semmi, semmi hangzik a válasz. – Hogyhogy semmi? Egészen megváltoztál. – Nagyon rosszul aludtam. Szinte le se hunytam a szemem. És rosszul telt a délelőtt is. – Rosszul telt? Mi volt? – Semmi. Tényleg semmi. – Mondd el szépen. – Semmi se volt, hidd el. JeanMarc tovább erősködik. Végül Chantal kiböki: Többé nem fordulnak utánam a férfiak. JeanMarc értetlenül nézi: mit akar mondani ezzel? Szomorú, mert a férfiak nem fordulnak utána többé? Hát én?, kérdezne vissza, hát én? Én, aki kilométereket loholok utánad a parton, sírva szólongatlak, és a világ végéről is visszahoználak? De nem mondja ki. Helyette halkan elismétli Chantal iménti szavait: Többé nem fordulnak utánad a férfiak. Valóban ezért vagy szomorú? Chantal elpirul. Rég nem látta így elpirulni. Ez a pír mintha leplezett vágyakról árulkodna. Melyek hevében Chantal kénytelen elismételni: Bizony, a férfiak nem fordulnak utánam többé.

9 Mikor JeanMarc felbukkant az ajtóban, igazán minden erejével azon volt, hogy vidámnak mutatkozzék; a nyakába akart borulni, de nem ment; a kávézói közjáték óta olyan feszült volt, olyan ideges, annyira rátelepedett a sötét hangulat, hogy félt, ha megpróbálkozik e szerelmes gesztussal, erőltetettnek és hamisnak tetszik majd. JeanMarc meg mindjárt azt kérdezi: „Mi van veled?” Beszámol neki, hogy rosszul aludt, hogy kimerült, de JeanMarc hajthatatlanul faggatja tovább; mikor sehogy se tudja leszerelni ezt a szerelmes inkvizíciót, valami vicceset akar mondani; ekkor jut eszébe a reggeli séta, a gyerekkel teliaggatott férfiak erdeje, úgy talál rá erre a mondatára, ami ottfelejtett, apró holmi módján lappangott addig az agyában. „Többé nem fordulnak utánam a férfiak.” Azért hozza elő, hogy gátat vessen mindenfajta komoly eszmecserének; a lehető legnagyobb könnyedségre törekszik, de meglepetésére keserű és mélabús a hangja. Arcán is érzi a rádermedt mélabút, s már tudja, félreértették. Látja, hogy a másik hosszan, komolyan nézi; ez a tekintet mintha tüzet csiholna a teste mélyén. A tűz sebesen terjed fölfelé a hasában, a mellkasában, lángba borítja az arcát, miközben hallja, hogy JeanMarc elismétli: „Többé nem fordulnak utánad férfiak. Valóban ezért vagy szomorú?” Lángol, mint a fáklya, verejtékezik; tisztában van vele, hogy ez a pír aránytalanul megnöveli kijelentése súlyát; a másik biztosan azt hiszi, hogy a szavaival (amik pedig oly triviálisak!) elárulta magát, kimutatta titkos hajlamait, és most a szégyentől vörös; félreértés, de nem lehet kimagyarázni, mert ez a felcsapó tűz ismerős már egy ideje; idáig nem volt hajlandó néven nevezni, de ezúttal nem lehet kétsége, hogy mit jelent, és éppen ezért nem akar, nem tud beszélni róla. A hőhullám elhúzódik; a szadizmus csúcsa, hogy JeanMarc szeme láttára; nincs mód elleplezni, elrejtőzni, elfordítani a kutató tekintetet. Végső zavarában újra kimondja, amit az előbb, abban a reményben, hogy helyrehozza a bakit, és ezúttal sikerül könnyed hangon viccként, paródiaként elsütnie: „Bizony, többé nem fordulnak utánam a férfiak.” Kárba veszett fáradság, még melankolikusabban cseng, mint az előbb. JeanMarc tekintetében hirtelen fény villan, ismerős, üdvözítő lámpás: „Hát én? Hogy tudsz azokra gondolni, akik nem fordulnak utánad, mikor én ott rohanok a sarkadban, bárhova mész?” Úgy érzi, megmenekült, hiszen JeanMarc a szerelem hangján szól hozzá, erről a hangról el is feledkezett a zűrzavaros pillanatokban, ez a szerelmes hang simogatás és feloldozás, de még nem készült fel rá; mintha messziről, túl messziről érkezne hozzá ez a hang; jó ideig hallania kellene még, hogy hinni tudjon benne. Ezért is dermed meg, mikor a másik átölelné; fél hozzásimulni; fél, hogy teste nyirkossága kiadja a titkot. Nem marad idő önfegyelmezésre; nincs érkezése visszafogni a mozdulatot, s félénken, de határozottan ellöki.

10 Valóság volte ez az összeborulásukat meghiúsító, félresikerült találkozás? Chantal emlékszike még az értetlenség pillanataira? Emlékszike még a kijelentésére, amin JeanMarc fennakadt? Aligha. Az epizód feledésbe merült, mint ezer másik. Úgy két óra múlva a szálloda éttermében ülnek az ebédnél, és vidáman társalognak a halálról. A halálról? A főnöke megbízta Chantalt, tervezzen reklámkampányt a Lucien Duval temetkezési vállalatnak. – Csúnya dolog ezen nevetni – mondja nevetve Chantal. – A többiek nem nevetnek? – Kik? – A kollégáid. Már az ötlet is kész nevetség, reklámot csinálni a halálnak! Nahát, hogy neked micsoda főnököd van. Vén trockista. Pedig folyton mondogatod, hogy milyen intelligens! – Az. Késéles a logikája. Ismeri Marxot, a pszichoanalízist, a modern költészetet. Előszeretettel hangoztatja, hogy a húszas évek német irodalmában mint költői irányzat jelentkezett a hétköznapiság. Szerinte a reklám megkésve bár, de valóra váltja ezt a költői programot. Költészetet csinál az egyszerű tárgyakból. Dalt fakaszt a hétköznapiságból. – Mitől olyan intelligens neked ez a sok közhely? – Attól, ahogyan mondja, a kihívó cinizmusától. – Nevetett vagy sem, mikor utasított, hogy reklámozd a halált? – A távolságtartó mosoly roppant elegáns, és minél nagyobb a hatalmad, annál inkább kötelességednek érzed az eleganciát. Az ő fensőbbséges mosolyának semmi köze a te nevetésedhez. Erre a nüanszra nagyon is ad. – És el tudja viselni, hogy te nevetsz? – Na de JeanMarc, hova gondolsz, én nem nevetek. Ne felejtsd el, kétszínűsködöm. Megtanultam némi örömöt lelni benne, de azért kétszínűsködni nem olyan könnyű. Erőfeszítést, fegyelmet igényel. Meg kell értened, hogy bármibe kezdek, jól akarom csinálni, nem tehetek róla. Már csak azért is, hogy ki ne rúgjanak. És nagyon nehéz tökéletes munkára törekedni úgy, hogy közben megveted a feladatot. – Ne is mondj ilyet, te ezt is tudod, amilyen zseniális vagy mondja JeanMarc. – Az igaz, hogy lehet két arcom, de nem egyszerre. Ha veled vagyok, előveszem a gunyoros arcom. Az irodában meg a komoly képemet viselem. Hozzám futnak be az álláskeresők pályázatai. Nekem kell áttanulmányozni az anyagukat és ajánlani vagy eltanácsolni őket. Egyesek kifogástalanul korszerűen fejezik ki magukat, a kisujjukból rázzák ki a közhelyeket, a zsargont, a kötelező optimizmust. Látatlanban is rosszul vagyok tőlük, fölösleges egyetlen szót is váltanom velük. Ugyanakkor tudom, hogy ők fognak jól és odaadással dolgozni. És aztán ott vannak azok, akik más időkben bizonyára a filozófiának, a művészettörténetnek, a francia nyelv oktatásának szentelték volna magukat, de most jobb híján, mondhatni végső kétségbeesésükben nálunk keresnek munkát. Tudom, hogy a lelkük mélyén megvetik az állást, amiért folyamodnak, vagyis ugyanabból a fából faragták őket is, mint engem. És döntenem kell. – És hogyan döntesz? – Egyszer beajánlom azt, aki szimpatikus nekem, másszor azt, aki jól fog dolgozni. Félig a cégemet árulom el, félig saját magamat. Kétszeresen vagyok áruló. És ezt a dupla árulást nem bukásnak tekintem, hanem teljesítménynek. Hiszen meddig ragaszkodhatom még a két arcomhoz? Kimerítő. Eljön a nap, mikor már csak egy arcom lesz. Nyilván a rosszabbik. A komoly. A meghunyászkodó. Akkor is szeretni fogsz? – Te soha nem veszítheted el a két arcodat – mondja JeanMarc. Chantal elmosolyodik, a poharáért nyúl. Bár igazad lenne. Koccintanak, isznak, aztán JeanMarc azt mondja: Különben majdhogynem irigyellek ezért a halálreklámozásért. Huszonkilenc éves koromig, mikor eltűnt az anyám, nem éltem meg közelről a halált. Ugyanakkor nem tudom miért, de kicsi korom óta rabul ejtenek a halálról szóló versek. Sokat kívülről megtanultam. Szavalok egy kicsit, jó? Hátha ötletet ad. Itt van mindjárt Baudelaire, biztos ismered:

Halál! Vén kapitány! Horgonyt fel! itt az óra, óh, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már! – Ismerem, hogyne – ismerném vág közbe Chantal. – Gyönyörű, de reklámnak nem jó. – Hogyhogy? A vén trockistád odavan a költészetért. És létezhete jobb vigasztalás egy haldoklónak annál, hogy „untat ez a táj”? Oda tudom képzelni neonkivilágításban a temetőkapuk fölé. Alig kell hozzányúlni, és kész a reklámszöveg: Untatja ez a táj?Ha itt az óra, horgonyt emel

Lucien Duval, a vén kapitány. – De nekem nem a haldoklók tetszését kell elnyernem. Nem ők veszik igénybe Lucien Duval szolgáltatásait. Az élők pedig, akik a halottaikat temettetik, az életnek akarnak örülni, nem a halált ünnepelni. Jól jegyezd meg: a mi vallásunk az élet dicsőítése. Az „élet” szó királya a többinek. A szókirályt körbeveszik a többi nagyságok. A „kaland”! A „jövő”! A „remény”! Egyébként tudod, mi volt a fedőneve a Hirosimára ledobott atombombának? Little Boy! Zseniális névválasztás! Keresve sem találhattak volna jobbat. Little Boy, kisfiú, kölyök, lurkó, nincs is ennél gyöngédebb, meghatóbb, jövőbe mutatóbb. – Igen, értelek – mondja lenyűgözve JeanMarc. Maga az élet lebeg Hirosima fölött a kisfiú személyében, aki a romokat a reménység aranyhúgyával öntözi. Hát így szentelték fel a háború utáni új korszakot. A poharáért nyúl. Koccintsunk!

11 Ötéves volt a fia, mikor eltemette. Aztán a közös nyaraláson így szólt hozzá a sógornője: „Belepusztulsz a bánatba. Szülj másik gyereket. Hogy felejts.” A sógornő megjegyzésétől elszorult a szíve. A gyermek: lét életrajz nélkül. Árny, amely utódjába olvad. De ő nem akarta elfelejteni a gyerekét. Kiállt pótolhatatlan egyedisége mellett. A jövővel szemben a múltat oltalmazta, szegény kis halott semmibe vett, lenézett múltját. Egy héttel később a férje mondta: „Nem akarom, hogy depresszióba ess. Szülessen új gyerekünk minél előbb. Hogy felejts.” Felejts, felejts: annyi fáradságot sem vett, hogy más szót keressen! Ekkor született meg az elhatározás, hogy otthagyja. Világos volt számára, hogy passzivitásra hajló férje nem a saját nevében beszélt, hanem a nővére uralta nagycsalád általános érdekeit képviselte. A nővére a harmadik férjével és előző házasságaiból született két gyerekével élt; ápolta a jó viszonyt az elvált férjekkel, és maga köré szervezte őket is, csakúgy, mint a fivéreit, unokanővéreit családostul. A nagyszabású összejövetekre egy hatalmas nyaralóban került sor a szünidőben; a sógornő itt igyekezett összemelegíteni Chantalt a famíliával, hogy apránként, észrevétlenül beolvassza őt is: Itt, a nagy villában történt, hogy a sógornője, majd a férje arra buzdították, szüljön másik gyereket. S itt, egy kis hálószobában tagadta meg magát a férjétől. Minden közeledése az újabb terhesség érdekében folytatott családi kampányt juttatta eszébe, s nevetséges lett volna szeretkeznie vele. Úgy érezte, a család apraja-nagyja, az összes nagyanya, papa, unokaöcs, húg és rokon az ajtajuk mögött hallgatózik, titkon szemügyre veszi lepedőiket, s reggelente figyelemmel kíséri lankadtságukat. Mindenki jogot formált arra, hogy a hasát bámulja. Még a kis unokaöcsök is kivették a részüket a hadjáratból. Egy ötéves kisfiú nekiszegezte: „Chantal, te miért nem szereted a gyerekeket?” „Miből gondolod, hogy nem szeretem őket?” kérdezett viszsza nyersen, ridegen. A kicsinek elakadt a szava. Chantal ingerülten folytatta: „Kitől hallottad, hogy nem szeretem a gyerekeket?” S a szigorú tekintetétől megriadt fiúcska tántoríthatatlan meggyőződéssel válaszolta: „Ha szeretnéd a gyerekeket, lehetne neked is. Erről a szabadságról visszatérve Chantal a tettek mezejére lépett: először is újra munkába akart állni. A fia születése előtt középiskolában tanított. Mivel rosszul fizették, nem ment vissza, inkább olyan állást vállalt, amihez nem volt kedve (tanítani szeretett), háromszor annyiért. Rossz lelkiismerettel áldozta fel pénzért a hajlamait, de mit volt mit tennie, ha csak így szerezhetett függetlenséget. S hogy birtokba vehesse, a pénzen kívül még más is kellett. Egy férfi, aki elevenen példázza, hogy van másik élet, mert jóllehet megszállottan akart szabadulni előző életéből, újat nem tudott elképzelni. Várnia kellett néhány évet, míg megismerte JeanMarcot. Két héttel később férje nagy meghökkenésére bejelentette, válni akar. Sógornője elítélő csodálattal ekkor nevezte Tigrisasszonynak: „Arcizmod se rezdül, nem lehet tudni, mi jár a fejedben, aztán odacsapsz.” Három hónap múlva vett egy lakást, és minden házassági szándék nélkül összeköltözött a szerelmével.

12 JeanMarc álmodik: félti Chantalt, keresi, szaladgál az utcákon, és végre meglátja a hátát, távolodóban. Utánarohan, a nevét kiáltja. Alig pár lépésre van már tőle, mikor hátrafordul, és JeanMarc borzadva lát egy másik, idegen és kellemetlen arcot. Pedig nem másvalaki, ez Chantal, az ő Chantalja, semmi kétség, csakhogy más arcot visel, és ez nagyon rossz, kibírhatatlanul rossz. Átöleli, magához szorítja, és zokogva mondja neki újra meg újra: Chantal, kicsi Chantalom, kicsi Chantalom!, mintha ezt ismételgetve a megváltozott arcba visszalehelhetné elveszett mivoltát, elveszett identitását. Felriad. Chantal már nincs az ágyban, reggeli neszek hallatszanak a fürdőszobából. Még az álom szorításában ellenállhatatlan vágyat érez, hogy lássa. Fölkel, odamegy a fürdőszoba félig nyitott ajtajához. Megáll a küszöbön, és intim jelenetre vadászó kukkoló módján beles: igen, ez az ő Chantalja, amilyennek ismeri: a mosdó fölé hajolva mossa a fogát, köpködi a fogpasztával kevert nyálat, és olyan komikusan, olyan gyermekien feledkezik bele abba, amit csinál, hogy JeanMarc elmosolyodik. Aztán mintha megérezné magán a tekintetét, Chantal hátrafordul, észreveszi az ajtóban, bosszankodik, majd utóbb hagyja magát megcsókolni a csupafehér száján. – Este értem jössz a céghez? – kérdezi. Hat óra tájban belép az előcsarnokba, végigmegy a folyosón, megáll Chantal irodájának az ajtaja előtt. Félig nyitva van az is, mint reggel a fürdőszobáé. Chantal két nővel, a kollégáival van odabenn. De már nem ugyanaz, mint reggel; erélyesebb hangot használ, mint amihez ő szokva van, mozdulatai szaporábbak, keményebbek, parancsolóbbak. Reggel a fürdőben azt találta meg, akit az éjszaka elveszített, s lám, most estefelé megint átváltozik a szeme láttára. Belép. Chantal rámosolyog. De ez a mosoly erőltetett,és Chantal merev. Kétoldalt arcon csókolni egymást húsz év óta úgyszólván kötelező érvényű szabály Franciaországban, s szerelmeseknek éppen ezért kínos. De hogyan kerülhetnék meg ezt a szokást, mikor mások szeme láttára látják viszont egymást, és nem akarnak olyan látszatot kelteni, mintha haragban volnának? Chantal feszengve lép elébe és tartja oda az arcát. Mesterkélt az egész, mindketten hamisnak érzik. Távoznak, és időbe telik, míg Chantal visszaváltozik azzá, akinek ismeri. Mindig így van: a viszontlátástól utat kell megtenni odáig, hogy rá is ismerjen arra, akit szeret. Ám mikor először találkoztak a hegyen, szerencséjére szinte azonnal különvonulhatott vele. Ha ezt megelőzően gyakorta érintkeznek, s úgy látja, ahogyan másoknak mutatkozik, vajon rádöbbene, hogy neki teremtették? Ha csak azt az arcát mutatja neki is, amit a kollégáinak, a főnökeinek, a beosztottjainak, vajon megindítja, ámulatba ejtie valaha is? Nem tud választ ezekre a kérdésekre.

13 Talán az ilyen idegenségpillanatok iránti felfokozott érzékenysége magyarázza, hogy annyira mély nyomot hagyott benne ez a „többé nem fordulnak utánam a férfiak”: Chantal, mikor kimondta, felismerhetetlen volt. Nem vallott rá ez a kijelentés. De a gonosznak, öregnek ható arca sem. Ő először féltékenységgel reagált: Chantal képes fájlalni mások közönyét, mikor ő éppen aznap reggel az életét is kockáztatta az országúton, csak hogy mielőbb nála legyen? Azonban alig egy óra múlva már leszögezte magában: a nők azon szokták mérni öregedésüket, hogy a férfiakból érdeklődést válte ki a testük. Hát nem nevetség ezen megsértődni? Egyébként a sértődést leszámítva se ért egyet vele. Az öregedés enyhe jeleit (Chantal négy évvel idősebb nála) ismeretségük első percétől látta az arcán. Akkor rácsodálkozott a szépségére, de nem azért, mert fiatalította; inkább úgy fogalmazna, hogy a szépségét a kora csak kiemeli. Chantal kijelentése egyre ott zsong az agyában, maga elé képzeli a teste történetét: elsikkadt a sok millió egyéb test között, míg egy napon magára nem vont egy vágyakozó pillantást, amely kiemelte a zavaros sokaságból; aztán megsokasodtak a pillantások, lángra lobbantották ezt a testet, hogy fáklyaként járjonkeljen a világban; ám a tündöklő dicsőség korszaka nem tart örökké, hamarosan ritkulni kezdenek a pillantások, a ragyogás apránként kialszik, s a test idővel áttetsző, majd átlátszó, végül láthatatlan lesz, s mint vándorló kis semmi rója az utcákat. Az első láthatatlanságtól a másodikig ívelő pályán ez a mondat, „Többé nem fordulnak utánam a férfiak”, figyelmeztető piros jelzés, hogy megkezdődött a test fokozatos kihunyása. Hiába is bizonygatná neki, hogy szereti és szépnek látja, szerelmes pillantása sem hatna rá vigasztalóan. A szerelmes pillantás ugyanis az árvaságé. JeanMarc a mások számára láthatatlanná vált két öreg szerelmes magányára gondol, a halált előrevetítő szomorú magányra. Nem, Chantalnak nem szerelmes pillantásra van szüksége, hanem közönséges, buja, idegen tekintetek áradatára, melyek rokonszenv, választás, gyöngédség, udvariasság nélkül szegeződnek rá, végzetesen, sorsszerűen. Ezek tartják meg az emberi társadalomban. A szerelmes tekintet kiszakítja onnan. Lelkiismeretfurdalással gondol szerelmük szédítően gyors kezdetére. Nem kellett harcolnia Chantalért: a hódítás megtörtént már a legelső pillanatban. Utánafordulni? Minek. Ott volt mindjárt az oldalán, a szeme előtt, a közelében. Kezdettől ő volt az erősebb fél, Chantal a gyengébb. Ez az egyenlőtlenség benne foglaltatott szerelmük alapjaiban. Méltánytalan egyenlőtlenség, amire nincs mentség. Chantal azért esendőbb, mert idősebb.

14 Tizenhat-tizenhét évesen nagyon kedves volt neki egy metafora; hogy maga találta ki, vagy hallotta, olvasta valahol?, nem érdekes: rózsaillat szeretett volna lenni, szerteáradó, diadalmas illat, így akart minden férfihoz elérni, az egész világot átölelni. Szerteáradó rózsaillat: a kaland metaforája. Ez a metafora úgy bontott szirmot felnőtt élete küszöbén, mint az édes promiszkuitás romantikus ígérete, mint útrahívás a férfiak közé. De természettől nem volt az a nő, aki váltogatja a szeretőit, s ez a homályos, költői ábránd hamar elaludt nyugodt boldogságot ígérő házasságában. Jóval később, mikor már elhagyta a férjét és évek óta JeanMarckal élt, egy nap a tengernél ültek: a szabad ég alatt vacsoráztak egy stégformán víz fölé nyúló teraszon; élesen él benne azóta is a fehérség emléke; a deszkaaljzat, az asztalok, a székek, az abroszok mind fehérek voltak, a lámpaburákon is fehér festék, a lámpák fehér fényt sugároztak a még világos nyári égboltra, ahonnan a szintén fehér hold szórta mindenhová fehér világát. Ebben az elviselhetetlen fehérségfürdőben nosztalgia fogta el JeanMarc után. Nosztalgia? Hogyhogy nosztalgiát táplált utána, mikor ott ült szemben? Hogyan lehetséges annak a hiányától szenvednünk, aki velünk van? (JeanMarc tudja a választ: szenvedhetünk nosztalgiától a szerelmünk jelenlétében, ha megsejtjük a jövőt, mikor a szerelmünk már nincs az élők sorában; ha a szerelmünk halála láthatatlanul már jelen van.) A különös nosztalgiának ebben a tengerparti pillanatában hirtelen eszébe jutott a halott gyereke, és a boldogság hulláma hömpölygött át rajta. Nemsokára megrémül majd ettől az érzéstől. De az érzelmekkel szemben tehetetlenek vagyunk, ránk törnek, nem uralkodhatunk rajtuk. Felróhatjuk magunknak tetteinket, kimondott szavainkat, de az érzelmeinket nem, egész egyszerűen azért, mert nincs hatalmunk fölöttük. Halott fia emléke boldogsággal töltötte el, legfeljebb az okát firtathatta. S a válasz egyértelmű volt: ez annyit jelent, hogy jelenléte JeanMarc oldalán feltétlen érvényű, s e feltétlen érvény a fia halálából következik. Őrül, hogy meghalt a fia. Szerette volna JeanMarc előtt hangosan kimondani, de nem merte. Félt, hogy JeanMarc mit szól; nehogy rásüsse már, hogy szörnyeteg. Ízlelgette a teljes kalandmentességet. A kaland: egy módja annak, hogy átöleljük a világot. De ő már nem akarja átölelni. Már nem kell neki a világ. ízlelgette a boldogságot, hogy kalandjai elmúltak éppúgy, mint vágyakozása a kalandokra. Eszébe jutott a metaforája, és egy rózsát látott, szélsebesen hervadt, mint a felpörgetett filmen, lecsupaszult hosszú, feketés szárrá, örökre beleveszett estéjük fehér egyetemességébe: fehérségbe oldódó rózsa. Aznap este közvetlenül elalvás előtt (JeanMarc aludt már) megint eszébe jutott a halott gyerek, s az emléket újfent botrányos boldogsághullám kísérte. Akkor azt mondta magának, szerelme JeanMarc iránt eretnekség, íratlan törvényeit hágja át az emberi közösségnek, amelytől mind távolabbra sodródik; azt mondta magának, titkolnia kell ezt a szertelen szerelmet, nehogy magára vonja mások engesztelhetetlen felháborodását.

15 Reggelente mindig ő lép ki előbb a lakásból, ő nézi meg a levélszekrényt: benne hagyja JeanMarc postáját, a magáét meg elviszi. Ma két levelet talál: az egyik JeanMarcnak szól (futólag megnézi, Brüsszelből jött), a másik neki, de nincs rajta se címzés, se bélyeg. Személyesen kellett idehozni valakinek. Nem ér rá felbontani, becsúsztatja táskájába, és siet a megállóhoz. Miután leült a buszon, kinyitja a borítékot; a levél egyetlen mondat: „A sarkában vagyok, mint egy spion: maga szép, nagyon szép.” Elsőre rossz érzés. Valaki az engedélye nélkül be akar avatkozni az életébe, figyelmet követel (képtelen korlátlan figyelemre, nincs ereje növelni a befogadóképességét), magyarán zaklatja. Aztán azt mondja magának, hogy kár felfújni. Melyik nő nem kapott már ilyesmit? Újra megnézi a levelet, kapcsol, hogy a mellette ülő hölgy szintén beleolvashatna. Visszateszi a táskába, és körülnéz. Üldögélő embereket lát, akik szórakozottan bámulnak ki az ablakon, két leányzó kacarászik, egy szálas, jóképű fiatal néger az ajtó mellől méregeti, egy asszony a könyvébe temetkezik, bizonyára hosszú út áll előtte. A buszon rendszerint tudomást sem vesz a többi utasról. A levél miatt úgy véli, figyelik, s ezért ő is figyel. Vajon máskor is úgy megbámulják, mint ma ez a néger? Mintha tudná, mit olvasott az imént, rámosolyog. Ő írta volna az üzenetet? Elhessenti ezt a képtelen ötletet, és fölkel a helyéről, hogy a következő megállónál leszálljon. Feszélyezi, hogy a néger elállja az utat az ajtóhoz, nem lehet kikerülni. Mikor odaér mellé, fékez a busz, egy pillanatra elveszti az egyensúlyát, és a néger, aki nem veszi le róla a szemét, hangosan elneveti magát. Chantal leszáll, és azt gondolja: nem flörtölt, gúnyolódott. Ez a gúnykacaj egész nap baljósan cseng a fülében. Az irodában kétszerháromszor átfutja még a levelet, s hazatérve eltűnődik, mit is kezdjen vele. Tegye el? Miért? Mutassa meg JeanMarcnak? Hogy kínos perceket szerezzen magának, s olyan látszatot keltsen, mintha dicsekedni akarna?! Semmisítse meg? Ez az. Bemegy a vécébe, és a kagyló fölé hajolva nézi a víztükröt; darabokra tépi a borítékot, bedobja, lehúzza, de a levelet összehajtja és a szobájába viszi. Kinyitja a fehérneműs szekrényt, és beteszi a melltartói alá. Közben újra hallja a néger gúnyos nevetését, és arra gondol, ő se más, mint a többi nő; a melltartók egyszerre mintha közönséges, ostoba pipiskedést lobbantanának a szemére.

16 Alig egy óra múlva a hazatérő JeanMarc gyászjelentést mutat Chantalnak: Reggel találtam a postaládában. Meghalt F. Chantal szinte örül, hogy az aznapi postával jött súlyos hír mellett elsikkad az ő levelének nevetségessége. Karon fogja JeanMarcot és a nappaliba vezeti, aztán leül vele szemközt. Chantal: Azért megráz, ugye? – Nem válaszolja JeanMarc, inkább mellbe vág, hogy nem érzek semmit. – Még most sem bocsátottál meg neki? – Megbocsátottam én. Nem erről van szó. Meséltem neked, milyen öröm, milyen furcsa öröm fogott el annak idején, mikor elhatároztam, hogy többé nem találkozom vele, hogy kész, vége. Hideg voltam, mint a jégcsap, és nagyon jólesett. A halála mit sem változtat ezen. – Megijesztesz. Komolyan megijesztesz. JeanMarc fölkel, hogy odavigye a konyakos üveget két pohárral. Kortyol egyet, aztán: Mikor már menni készültem a kórházból, az emlékeit kezdte fölemlegetni. Eszembe akart idézni valamit, amit állítólag tizenhat éves koromban mondtam. Akkor világosodott meg előttem, hogy a barátságnak mai formájában mi az egyetlen értelme. A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan működéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Ők a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat. De engem nem érdekel, hogy mi mindent műveltem a középiskolában! Kora ifjúságomtól, talán gyerekkoromtól fogva egészen másra vágytam: a minden más érték fölébe magasztosult barátságra. Előszeretettel hangoztattam, hogy ha az igazság és a barátom között kellene választanom, habozás nélkül a barátom mellett törnék lándzsát. Provokációnak szántam, de valóban így gondoltam. Ma már tudom, hogy ez az irányelv a messzi múlté. Érvényes lehetett Achillesre, Patroklosz barátjára, Dumas testőreire, még Sanchóra is, aki igaz barátja volt gazdájának minden nézeteltérésük dacára. De ránk már nem érvényes. Pesszimizmusom odáig terjed, hogy ma már kész vagyok előnyben részesíteni az igazságot a barátsággal szemben. Újabb korty után: A barátság azt bizonyította számomra, hogy létezik valami, ami hatalmasabb az ideológiánál, a vallásnál, a nemzetnél. Dumas regényében a négy barát gyakran ellenséges táborokban találja magát, s ezért kénytelenek egymás ellen harcolni. De ez mit se változtat a barátságukon. Továbbra is segítik egymást, titkon, fortélyosan, gúnyt űzve ellentétes táboraik igazságából. Barátságuk előbbre való számukra az igazságnál, az ügynél, a főrendeknél, a királynál, a királynőnél, mindennél. Chantal megsimogatja a kezét; rövid szünet után JeanMarc így folytatja. Dumas kétszáz év távlatából írta meg a testőrök történetét. Talán már benne is a barátság elveszett világa iránti nosztalgia dolgozott? Vagy a barátság eltűnése újabb keletű jelenség? – Sejtelmem sincs. A barátság nem a nők problémája – Hogy érted ezt? – Ahogy mondom. A barátság férfiproblematika. Az ő romantikájuk. Nem a miénk. JeanMarc nem szól semmit, újabb korty konyak után visszakanyarodik a saját gondolatmenetéhez: Hogyan keletkezett a barátság? Nyilván mint bajtársi szövetség, amelynek híján az ember fegyvertelenül kényszerült volna szembenézni az ellenségeivel. Talán már nem létfontosságú többé az ilyen szövetség. – Ellenség mindig lesz. – De ma már láthatatlanok, névtelenek. Hivatalok, törvények. Mit tehet érted a barátod, ha határozat születik, hogy az ablakod alá építik az új repülőteret vagy elbocsátanak? Ha segítenek rajtad, akkor is névtelen, láthatatlan valami, segélyszervezet, fogyasztóvédelmi szövetség, ügyvédi iroda. A barátságot ma már lehetetlen hőstettel bizonyítani. Nincs alkalom felkutatni sebesült barátunkat a csatamezőn, vagy kardot rántani a védelmében az útonállókkal szemben. Nagyobb veszélyek nélkül ússzuk meg az életünket, de a barátság is kiveszett. – Ha ez igaz, éppenséggel megengesztelődhetnél F. iránt. – Készséggel elismerem, hogy értetlenül fogadta volna részemről a szemrehányást, ha egyáltalán elhangzik. Mikor a többiek nekem estek, nem szólt egy szót sem. De pontosítanom kell: ő a hallgatását vitéz dolognak tartotta. Elmondták nekem, hogy még dicsekedett is: nem hódolt be a személyem keltette össznépi pszichózisnak, nem mondott semmi olyat, ami árthatott volna nekem. Tehát tiszta volt a lelkiismerete, és bizonyára megbántódott azon, hogy érthetetlen módon nem keresem a társaságát. Hibáztam, amikor a semlegességnél többet vártam el tőle. Ha a védelmemre mer kelni abban a rosszindulatú, epés légkörben, ő is megszégyenítésnek, konfliktusoknak, zaklatásoknak válik célpontjává. Milyen alapon követeltem tőle ilyet? Egy barátomat ilyesminek kitenni! Roppant barátságtalan dolog lett volna részemről! Vagy másképpen fogalmazva: udvariatlanság. Merthogy a barátság, miután megfosztatott hajdani tartalmától, mára kölcsönös figyelmességi megállapodássá, röviden udvariassági szerződéssé alakult át. Márpedig udvariatlanság egy baráttól olyasmit kérni, ami számára kínos vagy terhes lehet. Helyes; pontosan így van. Csak mondd keserűség nélkül. Irónia nélkül. Irónia nélkül mondom. Pontosan így van. – Ha acsarognak rád, hibáztatnak, kibeszélnek, az ismerősök részéről kétféle reakcióra számíthatsz: egyesek beállnak csaholni, mások diszkréten úgy tesznek, mintha nem tudnának semmiről, nem hallanának semmit, így aztán továbbra is érintkezhetsz és szóba állhatsz velük. Ez a második diszkrét, finom társaság a barátaid. Barátaid a szó modern értelmében. Ide hallgass, JeanMarc, nekem ez nem újdonság.

17 A vásznon egy fenék, fekvő helyzetben, premier plánban; szép, érzéki. Egy kéz becézi gyöngéden, élvezkedik a csupasz, odaadó, védtelen bőrfelületen. Aztán hátrál a felvevőgép és teljes egészében látni a testet egy kis ágyon: kisbaba, a mamája hajol fölébe. A következő képsorban az anya felveszi a gyereket, és félig nyitott ajka megcsókolja a csecsemő puha, nedves, eltátott száját. Újra közelít a kamera és ugyanez a csók kiszakítva-kinagyítva hirtelen érzéki, szerelmes csókká változik. Leroy itt megállítja a filmet: Egyfolytában a többség kegyeit keressük. Mint választási kampány idején az Egyesült Államok elnökjelöltjei. Egy terméket olyan képek bűvkörébe foglalunk, melyek nagy valószínűséggel vásárlói többséget hoznak. A képek kiválasztásánál hajlamosak vagyunk túlbecsülni a szexualitás jelentőségét. Pedig elenyésző kisebbség leli csak igazi örömét a szexualitásban. Leroy szünetet tart, hogy kiélvezze az egybegyűlt munkatársak kis csoportjának meghökkenését, akiket hetente egyszer hív össze továbbképzésre egyegy kampány, reklámfilm, plakát örvén. A közönség régtől tisztában van azzal, hogy a főnök mája nem buzgó helyeslésüktől, hanem csodálkozásuktól hízik. Ez az oka annak, hogy egy disztingvált hölgy, akinek elöregedett kezét számos gyűrű díszíti, ellentmondani bátorkodik. A közvéleménykutatások egészen mást tanúsítanak! – Hát persze! – így Leroy. – Drága hölgyem, ha valaki rákérdez, hogy kegyed hányadán áll a nemiséggel, tán az orrára köti az igazat? Ha névtelenül, telefonon, látatlanban kérnek is öntől felvilágosítást, hazudni fog: „Szeret baszni? De mennyire! Hányszor? Napjában hatszor! Szeret malackodni? Megveszek érte!” Ez csak komédia. Az erotika ambivalens az üzlet szempontjából, mert jóllehet mindenki áhítozik az érzékiségre, egyben utálja is mint a bánatai, a csalódásai, a sóvárgásai, a komplexusai, a kínlódásai kútfejét; Újra levetíti a televíziós reklámfilm képsorát; Chantal nézi a premier plánban érintkező nedves ajkakat, és rádöbben (először tudatosul benne ennyire világosan), hogy JeanMarc meg ő soha nem szoktak így csókolózni. Maga is meglepődik: hát lehetséges? soha nem csókolták volna meg egymást ilyenformán? Dehogyisnem. Mikor még egymás nevét se tudták. Egy hegyi szálloda nagy termében, iszogató, csevegő emberek között elvegyülve váltottak banális szavakat, de hanghordozásuk elárulta, hogy kívánják egymást, s elvonultak egy néptelen folyosóra, ahol szó nélkül csókolózni kezdtek. Kitátotta a száját és nyelvével benyomult JeanMarc szájába, készen arra, hogy bármit talál is ott, tobzódjon benne. Nyelvük hevessége nem érzéki kényszer volt, hanem inkább sietség, hogy tudassák egymással, szeretkezni kívánnak mindjárt ott és akkor, féktelenül, fenntartások, késedelem nélkül. Nyáluknak semmi köze nem volt a vágyhoz vagy a gyönyörhöz, üzentek vele. Nem volt elég bátorságuk fennhangon egymás szemébe mondani, hogy „szeretkezni akarok veled most rögtön”, hagyták, hogy a nyáluk valljon a nevükben. Így esett, hogy szerelmes ölelkezésük közben (amelyet az első csóktól néhány óra választott el), ajkaik bizonyára (Chantal nem emlékszik már, de ennyi idő távlatából szinte biztos benne) közömbösek maradtak, nem érintkeztek, nem nyalakodtak, s el is siklottak a kölcsönös érdektelenség e skandaluma fölött. Leroy megint megállítja a filmet: Azon áll vagy bukik minden, hogy találunk-e frusztrációkeltés nélkül erotikát sugalló képeket. Ebből a szempontból érdekes ez a képsor: felpiszkálja az érzéki fantáziát, de nyomban az anyaság felé tereli. Merthogy az intim testi kapcsolat, a teljes feltárulkozás, a nyál összeolvadása nem kizárólagosan felnőtt erotika, mindez megvan már a csecsemőnek az anyjához fűződő viszonyában, ebben az ősi édenben, ahonnan az összes testi örömök erednek. Apropó, lefilmeztek egy magzatot a leendő anyuka hasában, és kiderült, hogy van nemi élete. Akrobatikus pózban, amit hiába is próbálnánk utánozni, a magzat bekapta a saját parányi szerszámát. Vegyék tudomásul, hogy a szexualitás nem csak a sárga irigységre bujtó fiatal, formás testekre korlátozódik. Ha egy magzat maszturbál, a legmegkeseredettebb, legprűdebb nagyanyák is elolvadnak. Merthogy a csecsemő a leghatalmasabb, a legszélesebb körben érvényes, a legbiztosabb közös nevezője mindenfajta többségnek. És a magzat, kedves barátaim, még a csecsemőnél is csecsemőbb, ősbaba, szuperbaba! És megint lepergeti a filmet, és Chantal megint érzi az enyhe viszolygást a két összeérő nedves száj láttán. Eszébe jut, hogy Kínában és Japánban tudomása szerint a szerelmi kultúra nem ismeri a nyitott szájjal adott csókot. A nyálcsere tehát nem az erotika vastörvénye, hanem szeszély, eltévelyedés, gusztustalanság, ami csakis Nyugaton járja. A vetítés befejeztével Leroy még hozzáfűzi: Az anyukák nyála lesz a kötőanyaga annak a többségnek, amiből vevőkört akarunk létrehozni a Roubachoff márkának. Chantal pedig kijavítja régi metaforáját: nem az anyagtalan, költői rózsaillat szüremlik a férfiak közt, hanem a fizikális, prózai nyál, amelyet mikrobák hadával ad át a barátnő a szeretőjének, a szerető a feleségének, a feleség a kisbabájuknak, a kisbaba a nagynénjének, a pincérnő nagynéni a vendégnek, beleköpvén a levesébe, a feleség a házibarátnak és így tovább, szájról szájra, minek folytán mind nyakig merülünk az elvegyülő nyálak tengerébe, a nyál közösségébe, az összeázott emberiség egyetemességébe oldódva.

18 A motorzajtól, dudálástól elcsigázva érkezik haza este. Csöndre sóvárogva belép az épületbe, és munkások ordítozása, kalapálás üti meg a fülét. Elromlott a lift. Felfele menet érzi, hogy elönti az utálatos hevülés, a lépcsőházat végigvisszhangzó kalapácsütések dobpergés módjára festik alá a forróságot, még izzóbbá, felfokozottabbá, diadalmasabbá teszik. Verejtéktől csatakosan megáll a lakásajtóban, és vár egy kicsit, nehogy ilyen vörös álcában kerüljön JeanMarc szeme elé. „A krematórium vizitkártyája” mondja magában. Nem az ő kitalációja ez a fordulat, nem tudja, miért, de egyszerre eszébe ötlött. Áll az ajtó előtt a szűnni nem akaró lármában, és többször is elismétli. Nincs ínyére, tetszelgően morbid, ízléstelen, de képtelen elhessenteni. A kalapácsolás végre abbamarad, csillapodik a hevülés, belép az ajtón. JeanMarc átöleli, de épp mikor mond valamit, a kalapácsütések, igaz, kissé tompítva, újra felhangzanak. Olyan érzés, mintha üldöznék, nincs hova rejtőznie. A bőre még nyirkos, teljes logikátlansággal szakad ki belőle: A krematórium menthet csak meg attól, hogy kényére-kedvre kiszolgáltassuk nekik a testünk. Elkapja JeanMarc meglepett tekintetét, és rádöbben, mennyire nem odaillő, amit mondott; gyorsan beszámol az aznap látott reklámfilmről, Leroy mondókájáról, s mindenekelőtt az anyaméhben lefilmezett magzatról. Aki akrobatikus pózban olyan avatottan végez önkielégítést, hogy a felnőttek elbújhatnak mellette. – Szexuális élet magzati korban, most mondd! Nincs tudata, személyisége, fogalma sincs semmiről, de már érez szexuális késztetést és talán élvez is. A szexualitásunk tehát korábbi keletű az öntudatunknál. Az énünk még sehol, de már paráználkodunk. És képzeld el, a kollégáim ezen mélyen meghatódtak! Nézték a maszturbáló magzatot és könny szökött a szemükbe! Hát neked? Jaj, én undorodtam, JeanMarc, undorodtam. Furcsa felindultsággal öleli át, magához szorítja, és hosszú másodpercekig nem ereszti el. Aztán így folytatja: Vedd észre, hogy az anyád eleddig szentélynek számító hasában sincs már nyugtod! Lefilmeznek, kémkednek utánad, meglesik, mikor maszturbálsz, szegény, szerencsétlen kis magzat létedre. Ha egyszer a világon vagy, nincs békességed tőlük, ezt mindenki tudja. De háborgathatnak még mielőtt megszületnél. És háborgathatnak a halálod után. Emlékszem, az újságban olvastam, hogy valakit szélhámossággal gyanúsítottak, állítólag visszaélt egy száműzött orosz főrang nevével. Hogy leleplezhessék, a halála után exhumálták a feltételezett anyja, egy parasztasszony maradványait. Széttrancsírozták a csontjait, megnézték a génjeit. Szeretném tudni, mely nemes indokra hivatkozva vindikáltak maguknak jogot arra, hogy kikaparják a földből azt a szegény nőt! Hogy a meztelenségében, a teljes meztelenségében, a fokozhatatlan csontvázmezítelenségében kutakodjanak! Jaj, JeanMarc, undorodom, csak undorodni tudok. És ismered a históriát Haydn fejével? Azon melegében lemetszették a holttestről, hogy valami ütődött tudós kihámozhassa belőle az agyat, és megállapíthassa, hol lakik a zene géniusza. No és Einstein esete? A végrendeletében gondosan meghagyta, hamvasszák el. Teljesült az óhaja, ám hűséges és odaadó tanítványa továbbra is magán akarta tudni a mester tekintetét. Hamvasztás előtt kiemelte a holttestből a szemgolyókat, hogy egy üveg alkoholból nézzék őt halála napjáig. Hát ezért mondtam, hogy a krematórium menthet csak ki a kezük közül. Csak az az abszolút halál. És nekem olyan kell. JeanMarc, én abszolút halált akarok. Kis szünet után megint kalapácsolás veri fel a szobát. – Csak ha elhamvasztanak, lehetek holtbiztos abban, hogy ezt nem kell tovább hallgatnom. – Chantal, mi van veled? Chantal ránéz, aztán hátat fordít, újfent megindultan. Ezúttal nem a saját mondandója kavarja fel, hanem JeanMarc hangja, amely miatta csupa gondterheltség.

19 Másnap kimegy a temetőbe (havonta legalább egyszer sort kerít rá) és megáll a fia sírjánál. Ilyenkor mindig beszél hozzá, és ma, mintha magyarázkodásra, önigazolásra kényszerülne, ezt mondja neki, drágám, drágám, ne hidd, hogy nem szeretlek, vagy nem szerettelek, de éppen mert szerettelek, nem lehetnék az, aki ma vagyok, ha megvolnál még. Ha gyerekünk van, nem vethetjük meg a világot, hiszen ebbe a világba szüljük. A gyerek miatt kötődünk a világhoz, gondolunk jövőjével, vetjük bele magunkat lármáiba, háborgásaiba, vesszük komolyan gyógyíthatatlan ostobaságát. A haláloddal megfosztottál az együttlét örömétől, de ugyanakkor szabaddá is tettél. Szabaddá, hogy farkasszemet nézhessek ezzel a nemszeretem világgal. S ha megengedhetem magamnak, hogy ne szeressem, csak azért, mert te nem vagy már. A sötét gondolataim téged nem taszíthatnak kárhozatba. El akarom mondani neked most, sok évvel azután, hogy itt hagytál, a halálodat ajándéknak tekintettem, s utóbb el tudtam fogadni ezt az iszonyatos ajándékot.

20 Másnap borítékot talál a postaládában ugyanazzal az ismeretlen kézírással. Ez a levél már nem könnyed és szűkszavú. Terjedelmes jegyzőkönyvre emlékeztet. „Múlt szombaton írja a feladó 9.25kor ment el hazulról, a szokottnál korábban. Követni szoktam a buszhoz, de ezúttal ellentétes irányban indult el. Egy bőröndöt vitt a tisztítóba. A tulajdonosnő jól ismeri, bizonyára kedveli is. Figyeltem az utcáról, mintha szendergésből tért volna magához, eleven lett az arca, nyilván tréfálkozott vele, mert hallottam a nő nevetését, amelyet maga fakasztott, s amelyben arca tükröződését véltem felfedezni. Aztán maga kijött a teli bőrönddel. Pulóvereket vitt, abroszokat, ágyneműt? Akárhogy is, a bőrönd olyan benyomást tett rám, mintha művi toldalék volna az életében.” A ruhája és a nyaklánca leírása következik. „Ezt a gyöngysort még sose láttam. Szép. A piros jól áll magának. Sugárzóbb lesz tőle.” Ezúttal aláírás is van: C. D. B. Chantalt ez nyugtalanítja. Az első levélen nem volt ott, a névtelenséget, mondhatni őszintének vélhette. Egy ismeretlen fejet hajt, aztán köd előtte, köd utána. De az aláírás, ha mégoly jelzésszerű is, arra utal, hogy fokról fokra, lassan, de elkerülhetlenül fel akarja fedni a kilétét. C. D. B., ismételgeti Chantal mosolyogva: CyrilleDidier Bourguiba. CharlesDavid Barbarossa. Elgondolkodik a szövegen: ez a férfi biztosan követte az utcán: „a sarkában vagyok, mint egy spion”, írta első levelében; tehát neki látnia kellett őt. Csakhogy vajmi csekély érdeklődést tanúsít a környező világ iránt, s aznap a szokásosnál is szórakozottabb volt, hiszen JeanMarc kísérte. Egyébként JeanMarc nevettette meg a nőt a tisztítóban, nem ő, a bőröndöt is JeanMarc vitte. Chantal újraolvassa: „A bőrönd olyan benyomást tett rám, mintha művi toldalék volna az életében.” Miféle toldalék lehetett az a bőrönd az életében, ha egyszer nem is ő vitte? Ezen a toldalékon nem JeanMarc értendő? A levélíró ilyen nyakatekerten intézett volna támadást a szerelme ellen? Derűsen nyugtázza reakciója komikumát: a képzelt szeretővel szemben is képes a védelmére kelni JeanMarcnak. Mint az előző esetben, most is tanácstalan, hogy mihez kezdjen a levéllel, megismétlődnek a tétovázás tánclépései, ugyanazokkal a fordulatokkal: belebámul a vécékagylóba, ahova hajítani szándékozik, fecnikre tépi a borítékot és lehúzza, aztán összehajtja a levelet, a szobájába viszi, és becsúsztatja a melltartók alá. A fehérneműs szekrényhez hajolva hallja, hogy nyílik az ajtó. Gyorsan becsukja a szekrényt, és hátrafordul: JeanMarc áll a küszöbön. Lassú léptekkel közeledik felé, és úgy néz rá, mint még soha, kínos tüzetességgel vizsgálja, s mikor odaér, megfogja Chantal könyökét, és úgy harminc centire eltartja magától, miközben le nem veszi róla a tekintetét. Chantal teljesen összezavarodik, egy szót se bír szólni. Mikor zavara elviselhetetlenné fokozódik, JeanMarc magához szorítja, és nevetve mondja: Csak a szemhéjadat akartam látni, úgy takarítja a szaruhártyád, mint szélvédőt az ablaktörlő.

21 Mióta utoljára látta F.-et, egyfolytában ez jár a fejében: a szem, ablak a lélekre; az arc szépségének gyújtópontja, ahol az önazonosság koncentrálódik: ugyanakkor a látás eszköze, amelyet egy sótartalmú folyadékkal szakadatlanul tisztítani, mosni, ápolni kell. A tekintetet, az ember legfőbb csodaszámba menő szeme világát tehát rendszeresen zavarja a tisztítómechanizmus. Mint mikor a szélvédőn jár az ablaktörlő. Ma már szabályozható az ablaktörlő sebessége, hogy két törlés közé tíz másodperc szünet ékelődjön, ami nagyjából megfelel a szemhéj ritmusának. JeanMarc a szemébe néz azoknak, akikkel szóba elegyedik, és igyekszik nyomon követni a szemhéj mozgását; megállapítja, hogy korántsem könnyű. Nem szoktunk tudomást venni a szemhéjról. Azt gondolja: nincs, amit gyakrabban látnék, mint a többi ember tekintetét, vagyis a szemhéj mozgást. De az emlékezetem nem őrzi meg. Leszámítom a tekintetből, amely szembenéz velem. És így folytatja magában: Istennek a műhelyében véletlenül éppen ezt a testmodellt sikerült összebarkácsolnia, s kiki a maga rövid idejére ennek kénytelen a leikévé lényegülni. De milyen sanyarú a lélek sorsa egy hanyagul összeeszkábált testben, amelynek a szeme csak úgy látásképes, ha tízhúsz másodpercenként átmossák! Hogyan is hihetjük, hogy a másik ember szemközt velünk szabad, független lény, önmaga ura? Hogyan hihetjük, hogy a teste híven fejezi ki a benne lakó lelket? Hogy elhihessük, meg kell feledkeznünk az állandó pislogásról. Meg kell feledkeznünk a barkácsműhelyről, ahonnan kikerültünk. Érvényesnek kell tekintenünk magunkra az egyezményes feledést, amit maga Isten rótt ránk. Pedig egészen biztosan volt egy rövid időszak JeanMarc életében a gyerekkor és a serdülőkor mezsgyéjén, mikor még nem vett tudomást erről a feledési kötelezettségről, és elképedve látta a szem fölött sikló szemhéjat: megállapította, hogy a szem nem ablak, melyen át az egyedi, a csodaszerű lélek látható, hanem hevenyészett szerkezet, melyet az ősidőkben helyezett üzembe valaki. A serdülőkori megvilágosodásnak ez a pillanata bizonyára megrendítő volt. „Megálltál mondta F. Végigmértél, és meghökkentő határozottsággal mondtad: nekem elég, ha csak pislogni látom...”Akkor nem emlékezett vissza. Feledésre ítélt sokk volt. S bizony valóban elfeledte volna mindörökre, ha F. eszébe nem juttatja. Gondolataiba merülve ment haza, és rányitott Chantalra a szobájában. Valamit eltett éppen a szekrényébe; JeanMarcnak kedve támadt megnézni, hogyan simít végig a szemhéja a szemén, a szemén, amely az ő számára ablak kedvese szavakba foglalhatatlan lelkére. Ment feléje, könyökön ragadta és a szemébe nézett; volt is pislogás, igen szapora, mintha Chantal tudta volna, vizsgán esik át. Látta a szemhéját rebbenni, gyorsan, nagyon gyorsan, a hajdani érzést kereste magában, a tizenhat éves JeanMarc érzését, aki a szemgépezetet kétségbeejtően kiábrándítónak látta. De a szemhéj szokatlanul szapora tempója, rebbenéseinek szeszélyes szabálytalansága inkább megindultságot keltett benne, mintsem kiábrándulást: Chantal szemhéjablaktörlőjében a lélek szárnyát látta, a lélek reszkető szárnyát, amint pánikban vergődik. Mint a villám csapott belé az érzés, és magához szorította Chantalt. Aztán ölelését meglazítva rápillantott zavarodott, riadt arcára. Így szólt hozzá: Meg akartam nézni, hogyan mossa a szaruhártyádat a szemhéjad úgy, mint az ablaktörlő a szélvédőt. – Egy szót se értek az egészből – mondta Chantal, hirtelen megenyhülve. S ő beszámolt az elfeledett emlékről, amit a megtagadott barátja idézett fel.

22 Mikor F. Eszembe juttatta a megjegyzést, amit állítólag tizenhat éves koromban tettem, tiszta abszurdumnak hangzott. Dehogy mondta neki Chantal, az, akinek én ismerlek, könnyen mondhatott ilyet. Rád vall. Elfelejtetted a medikuséveidet? JeanMarc soha nem becsülte alá a pályaválasztás mágikus pillanatának jelentőségét egy férfi életében. Tudván, hogy az élet rövidsége miatt ez a választás jóvátehetetlen, aggódva konstatálta, hogy nincs olyan foglalkozás, amely iránt spontán hajlandóságot érezne. Szkeptikusan tekintette át a kínálkozó lehetőségek legyezőívét: az ügyészek egész életükben másokat üldöznek, a tanárok a neveletlen gyerekek pofozógépei, a műszaki tudományok előrehaladása csekély előnyök fejében felmérhetetlen károkat okoz, a humán tudományok szószaporítása agyonbonyolított üresség, a belsőépítészet (amelyhez talán néhai asztalos nagyapja emléke vonzotta) tökéletesen ki van szolgáltatva a divat általa utált szeszélyeinek, a szegény patikusok mestersége leszűkült a dobozokkal, üvegcsékkel való szatócskodásra. Valahányszor feltette magának a kérdést: mi legyen az életre szóló hivatásom?, belül a legkínosabb némaság volt a válasz. Mikor végül az orvostudomány mellett döntött, nem titkos vonzalom vezette, hanem az önzetlen idealizmus: az orvoslást tartotta az egyetlen olyan foglalkozásnak, amely az embereknek vitathatatlanul hasznára van, s ahol a technikai fejlődés a legkevesebb negatívummal jár. A csalódás azonban nem maradt el, mikor másodévesen a boncteremben kellett töltenie az idejét: a sokkot máig nem heverte ki: nem bírta a halál látványát; hamarosan beismerte magának a még lesújtóbb igazságot: a test látványát nem bírja: végzetes, botor tökéletlenségét; az oszlás óraszerkezét, amely működését szabályozza; vérét, zsigereit, kínját. Mikor F.-nek megvallotta, milyen undort kelt benne a szemhéj mozgás, tizenhat éves lehetett. Mikor orvosi tanulmányokra szánta el magát, betölthette a tizenkilencet; ekkor már elkötelezte magát az egyezményes feledés mellett, s nem emlékezett az F.-nek három év előtt mondottakra. Meg is járta. Ez az emlék óvatosságra inthette volna. Rádöbbenthette volna, hogy döntése az orvostudomány mellett merőben elvi, és szikrányi önismeret sem érvényesül benne. Három évig tanult orvosnak, azután adta fel a teljes csőd érzetével. Mihez kezdjen ennyi elvesztegetett év után? Mibe kapaszkodjon, mikor a lelke mélyén a süket csönd mit se változott? Mikor utoljára baktatott le az orvosi fakultás széles külső lépcsősorán, úgy érezte magát, mint a pályaudvari peronon, ha minden vonat elment.

23 A levélírót azonosítandó Chantal diszkréten, de figyelmesen tekinget körül. A sarkon bisztró van: ideális figyelőállás a spionnak; odalátni a házuk bejáratára, a két utcára, melyeken mindennap közlekedik, az autóbusz megállójára. Chantal belép, leül, rendel egy kávét, és nézegeti a vendégeket. A pultnál megpillant egy fiatalembert, aki félrefordult, mikor ő bejött. Törzsvendég, Chantal ismeri látásból. Chantalnak még az is eszébe jut, hogy többször is összeakadt már a tekintetük, s utána az illető mindig keresztülnézett rajta. Másnap megmutatja a szomszédasszonynak. Hiszen ez Dubarreau úr! Dubarreau vagy du Barreau? A szomszédasszony nem tudja. Hát a keresztneve? Ismeri? A szomszédasszony válasza nemleges. Du Barreau: stimmel. Vagyis titkos csodálója nem CharlesDidier vagy ChristopheDavid, a D a partikulát jelöli, és du Barreaunak szimpla keresztneve van. Cyrille du Barreau. A Charles még jobb. Chantal lecsúszott vidéki arisztokrata családot képzel maga elé. Nevetségesen büszkék arra a partikulára. Felidézi Charles du Barreaut a pultnál, amint közönyt színlel, illik hozzá ez a nemesi partikula, mondja magában Chantal, tökéletesen egybevág a blazírtságával. Másnap JeanMarckal mennek az utcán, és szembejön du Barreau. Chantal a piros gyöngysorát viseli. JeanMarctól kapta, de úgy gondolta, túl feltűnő, és ritkán vette fel. Rájön, hogy most azért van rajta, mert du Barreau megdicsérte. Aki bizonyára úgy gondolja (egyébként teljes joggal!), hogy miatta, az ő kedvéért hordja. A férfi röpke pillantást vet rá, Chantal viszonozza, és a piros gyöngyre gondolva elpirul. Elpirul egészen a keble hajlatáig, és biztos benne, hogy a másik észrevette. De már el is mentek mellette, messze jár, JeanMarc az, aki meghökken: Elpirultál! Miért? Mi van? Chantal is elcsodálkozik; miért ez a pír? Szégyelli, hogy túlzott fontosságot tulajdonít ennek a férfinak? De hiszen neki szentelt figyelme jelentéktelen, semmiség! Atyaisten, az utóbbi időben miért pirul el olyan gyakran, olyan könnyen, mint a süldő lányok? Kamaszkorában valóban pirulós volt; az élettani értelemben vett női lét kezdetén a teste terhére volt és szégyellte. Felnőtt fővel elfelejtett pirulni. Aztán a hőhullámok előrevetítették női pályája végét, és most újra szégyenkezik a teste miatt. Feléledt a szemérmessége, és újra megtanult pirulni.

24 További levelek érkeznek, egyre kevésbé tud legyinteni rájuk. Intelligens, illemtudó levelek, híján minden nevetségességnek, tolakodásnak. Az írójuk semmit nem akar, nem kérdez, nem követel. Van annyira bölcs (vagy ravasz), hogy homályban hagyja saját személyét, életét, érzelmeit, vágyait. Spion; csakis őróla ír. Nem csábítanak ezek a levelek, hanem magasztalnak. S ha tervbe van is véve a csábítás, csak távlati cél. A legfrissebb levél azonban merészebb hangot üt meg: „Három napra szem elől tévesztettem. Mikor viszontláttam, ámulatba ejtett a magasságot szomjazó könnyedsége. Olyan volt, mint a láng, amely abban él, hogy felcsap, hogy táncol. Soha nem volt még ilyen nyúlánk, és lángoktól, vidám, bakkhuszi, mámoros, vad lángoktól övezve lépegetett. Ha magára gondolok, lángokból varrt köpenyt vetek a mezítelen vállára. Fehér testére kárminpiros bíborosi palástot borítok, és így elredőzve küldöm piros szobába, piros ágyra, piros kardinálisom, szépséges kardinálisom!” Pár nap múlva vásárolt egy piros hálóinget. Odahaza forgolódott benne a tükör előtt. Megnézte magát minden oldalról, fellibbentette a hálóing alját, sose érezte még magát ilyen nyúlánknak, ilyen tejfehér bőrűnek. Hazaérkezett JeanMarc. Meglepődve látja, amint csábító, kacér léptekkel felé tart a káprázatos szabású piros ingben, hozzá lép, kering körülötte, elhúzódik tőle, hagyja magát becserkészni, aztán megint elillan. JeanMarc belemegy a játékba, és követi végig a lakáson. Ez bizony nem más, mint az ősi helyzet, mikor a férfi üldözőbe veszi a nőt; lenyűgöző. Chantal körbeszaladja a kerek asztalt, maga is megmámorosodik a jelenettől: a nő rohan a férfi elől, aki megkívánta. Az ágyra menekül, és nyakig felhúzza az ingét. JeanMarc friss, váratlan hévvel szeretkezik vele, és Chantal hirtelen úgy érzi, van még valaki a szobában, aki eszelős figyelemmel mered rájuk, látja az arcát, Charlesét, aki rákényszerítette a piros hálóingét, ezt az aktust, és mikor erre gondol, sikolt a gyönyörtől. Már lihegve fekszenek egymás mellett, és a figyelő spion gondolata felizgatja Chantalt; JeanMarc fülébe sugdos a csupasz testére vett bíbor palástról, amelyben szépséges bíborosként áthalad a hívekkel telizsúfolt templomon. Erre JeanMarc újra felé fordul, és Chantal lankadatlan fantáziálása hullámain lebegve még egyszer szeretkezik vele. Aztán elcsendesül minden, Chantal szeme előtt nincs más, mint az agyongyűrt, ágy sarkába vetett piros hálóinge. Félig hunyt pillái mögött a vörös folt átváltozik rózsaágyássá, s orrában érzi az enyhe, kis híján elfelejtett illatot, a rózsáét, amely minden férfit át akar ölelni.

25 Másnap, szombat reggel, kitárja az ablakot, látja, hogy csodálatosan kék az ég. Boldognak, jókedvűnek érzi magát, és meggondolatlanul így szól az indulófélben lévő JeanMarchoz: – Vajon mit csinál most szegény Britannicusom? – Tessék? – Még mindig olyan nagy kujon? Éle egyáltalán? – Honnan jutott eszedbe? – Nem is tudom. Csak úgy. JeanMarc elmegy, ő ott marad magára. A fürdőszobába megy, aztán a szekrényéhez, ma nagyon szép akar lenni. Végignéz a polcokon, és valami szemet szúr neki. A vászonnemű tetején a vállkendője szépen összehajtva pihen, pedig emlékezete szerint hanyagul vetette oda. Valaki rendet rakott volna a holmija közt? A bejárónő hetente egyszer jön, és békén hagyja a szekrényeket. Chantal elámul a saját megfigyelőképességén, nyilván a nyári lakban töltött vakációk során finomult ki ennyire, gondolja. Ott érezte úgy, hogy állandóan leselkednek utána, s ezért megtanulta emlékezetébe vésni a holmija pontos elrendezését, hogy azonnal észrevegye az idegen kéz nyomát, a mégoly csekély változtatást is. Boldog, hogy időközben fordult a kocka, elégedetten néz a tükörbe, és elmegy hazulról. Lenn kinyitja a postaládát, és újabb levelet talál. A táskájába teszi, és azon tűnődik, hol olvassa el. Keres egy kis parkot, egy sárguló hárs terebélyes, napsütötte őszi koronája alá telepszik. „A járdán kopogó cipősarka a soha be nem járt utakat juttatja eszembe, amelyek úgy ágaznak szét, mint a fák koronája. Felkeltette bennem kora ifjúságom rögeszméjét: jövendő életemet faformán képzeltem magam elé. A lehetőségek fájának neveztem. Csak egészen rövid ideig szemlélhetjük így az életet. Később egyszer s mindenkorra kötelező útvonalnak tetszik, alagútnak, ahonnan nem juthatunk ki. A fa egykori látomása mégis megmarad bennünk kitörölhetetlen nosztalgiaként. Felidézte számomra ezt a fát, és viszonzásképpen szeretném megosztani magával a képét, eljuttatni a füléhez megbabonázó zsongását.” Chantal föltekint. A hárs koronája mint madárdíszes aranymennyezet borul föléje. Mintha csak a levélbeli fa lenne. A metaforikus fa elméjében egybeolvad a régi rózsa metaforájával. Haza kell mennie. Búcsúzásképpen újra a hársra emeli a szemét, és indul. Serdülőkorának mitikus rózsája igazság szerint nem szerzett neki sok kalandot, és konkrét helyzetre egyáltalán nem utal eltekintve egy nálánál jóval idősebb angol meglehetősen komikus emlékétől, aki vagy tíz éve járt az ügynökségen, és tette neki a szépet egy félóra erejéig. Csak utólag tudta meg róla, hogy nagy szoknyavadász és tivornyahős hírében áll. A találkozásnak nem lett folytatása, ha csak az nem, hogy azóta is ugratják vele egymást JeanMarckal (JeanMarc adta a Britannicus csúfnevet), és reflektorfénybe vont számára addig közömbös szavakat: a tivornya szót például, vagy akár Angliát, amely az ő szemében a közkeletű asszociációk ellenére a kéj és a bűn hónát jelenti. Hazafelé menet egyre a fülébe cseng a hárs madarainak hangzavara, s maga előtt látja a komisz öreg angolt; a képek ködében halad kényelmesen az utcájuk felé; lám, úgy ötven méterrel előtte a járdán sorakoznak a bisztró asztalai, és ifjú levelezője ott ül magában könyv, újság nélkül, tétlenül egy pohár vörösbor mellett, a semmibe bámul, arcán a lusta elégedettség kifejezésével, ami párja a Chantalénak. Chantal szíve dobogni kezd. Milyen ördögi szervezés! Mintha tudta volna ez az ember, hogy amint ő elolvasta a levelét, összefutnak. Zaklatottan, mintha meztelen testét csak piros köpeny fedné, halad felé, aki intimitásai után szaglászik. Alig pár lépés választja el tőle: várja, mikor szólítja meg. Mihez kezd akkor? Sose kívánta ezt a találkozást! De mégsem futamodhat meg félénk fiatal lány módjára. Lassít, próbál nem odanézni (Atyaisten, valóban úgy viselkedik, mint egy kislány, hát itt tartana már az öregedésben?), de furcsamód a férfi isteni közönnyel ül továbbra is a vörösbora mellett, bámul a semmibe, észre se veszi őt. Már el is haladt előtte, a ház bejáratához tart. Du Barreau gyáva volt? Vagy uralkodott magán? Ugyan, ugyan. Őszinte közönye nem hagyhat kétséget Chantalban: önáltatás, groteszk önáltatás volt az egész.

26 Este étterembe mennek JeanMarckal. A mellettük lévő asztalnál egy pár végeérhetetlen hallgatásba burkolózik. Fenntartani a csöndet mások tekintetének kereszttüzében nem egyszerű. Hova nézhetnek ők ketten? Groteszk lenne egymás szeme közé bámulniuk úgy, hogy egy szót sem szólnak. Meredjenek a plafonra? Tüntetően közszemlére tennék a némaságukat. Nézegessenek a szomszéd asztalok felé? Akkor kiszolgáltatják magukat a csöndjükön kárörvendő tekinteteknek, és az még rosszabb. JeanMarc azt mondja Chantalnak: Ide hallgass, nem feltétlenül utálják egymást. Az sem biztos, hogy a közöny lépett a szerelem helyébe. Két emberi lény vonzalmának nem mércéje az, hogy hány szót váltanak egymással. Egész egyszerűen űr van a fejükben. Meglehet, tapintatból mellőzik a beszédet, mert nincs mit mondaniuk. Ellentétben a périgordi nagynénémmel. Ha találkozunk, szünet nélkül mondja a magáét. Próbáltam megfejteni, milyen srófra jár a bőbeszédűsége. Szavakba foglal mindent, amit lát, mindent, amit csinál. Hogy reggel fölébredt, hogy csak üres kávét reggelizett, hogy a férje utána elment sétálni, és képzeld, JeanMarc, mikor visszajött, leült a tévé elé, most képzeld el! kapcsolgatott ide-oda, és mikor megunta a tévét, könyvekben lapozgatott. Hát így telik az ideje a nagynéném szavaival. Tudod, Chantal, nagyon szeretem ezeket az egyszerű, közönséges mondatokat, amelyek meghatározásai szinte egyegy misztériumnak. Ez az „így telik az ideje” alapvető mondat. Az idővel van gondjuk, hogy múlassák valahogy, hogy az idő múljon magától, az ő erőfeszítésük nélkül, ne nekik kelljen keresztülvergődniük rajta, mint az elcsigázott vándoroknak, és ezért is beszél egyfolytában a néném, mert a kimondott szavai diszkréten előretaszigálják az időt, ha ellenben nem jár a szája, az idő lecövekel, előlép a homályból hatalmasságával, súlyosságával és ráijeszt szegény nénémre, aki pánikba esve gyorsan keres valakit, hogy hírül adja, a lányának se éjjele, se nappala a hasmenéses gyereke miatt, bizony, JeanMarc, hasmenéses, hasmenéses, az anyja el is vitte orvoshoz, te nem ismered, ott lakik nem messze tőlünk, jó néhány éve ismerjük, tudod, JeanMarc, jó néhány éve, engem is kezelt már ez az orvos, azon a télen, mikor influenzás voltam, emlékszel, JeanMarc, lázas voltam rettenetesen... Chantal mosolyog, és JeanMarc elmeséli egy másik emlékét: Alig múltam el tizennégy, mikor a nagyapám haldoklott, nem az asztalos, hanem a másik. A száján valami hasonlíthatatlan hang jött ki, nem nyögés, mert nem szenvedett, nem szó, mert képtelen lett volna kimondani, holott a beszédképességét nem veszítette el, csak egyszerűen nem volt mondandója, közlendője, semmiféle konkrét üzenete, és nem volt kihez szólnia sem, mert nem érdekelte már senki, magára maradt a kibocsátott hangjával, azzal az egy aaaaaval, amit csak azért szakított meg időnként, mert lélegzetet kellett vennie. Néztem, mint akit hipnotizáltak, és örökre megjegyeztem, mert gyerek létemre felfogni véltem: íme a lét mint olyan, mikor szembesül az idővel mint olyannal; megértettem, hogy ennek a szembesülésnek unalom a neve. A nagyapám unalmának ez a hang, ez a végtelen aaaa volt a kifejeződése, enélkül agyonnyomta volna az idő, és nagyapámnak nem volt más fegyvere ellene, mint ez a szánalmas, se vége, se hossza aaaa. – Azt akarod mondani, hogy haldoklott és unatkozott? – Azt. A halálról, az unalomról beszélnek, és bordóit isznak, kacagnak, szórakoznak, boldogok. Aztán JeanMarc visszatér az eszmefuttatásához: Szerintem az unalom mértéke, már ha egyáltalán mérhető az unalom, jelentősen megnőtt a múltbelihez képest. Mert a hajdani mesterségek túlnyomó része elképzelhetetlen lett volna szenvedélyes odaadás nélkül: a földjüket imádó parasztok, a szép asztalokat varázsoló nagyapám; a vargák, akik minden bütyköt ismertek a faluban; erdészek, kertészek; akkoriban alighanem a katonák is örömüket lelték a gyilkolásban. Az élet értelme nem volt kérdéses, magától értetődően jelen volt a műhelyeikben, a mezőiken. Minden mesterség megteremtette a maga sajátos szellemiségét, létmódját. Az orvos másképpen gondolkozott, mint a paraszt, a katona viselkedése eltért a tanítóétól. Ma mind nagyon hasonlítunk egymáshoz, egyesít a munkánk iránti általános közöny. Ez a közöny vált szenvedéllyé. Korunk egyetlen nagy közös szenvedélye... Chantal azt mondja: Nekem bevallhatod, hogy mikor síoktató voltál, meg újságokba írtál építészeti, később orvosi tárgyú cikkeket, vagy mikor az asztalosműhelyben voltál tervező...Igen, az tetszett a legjobban, de nem mentem semmire... – ...vagy mikor munkanélküli voltál és lógáztad a lábad, te is csak unatkoztál, vagy nem? – Minden megváltozott, mikor téged megismertelek. Nem mintha a munkácskáim most jobban lelkesítenének. Hanem mert minden, ami körülöttem zajlik, közös beszédtémánk lehet. – Másról is beszélhetnénk! – Ha ketten szeretik egymást magukra maradva, a világtól elzárkózva, az nagyon szép. De miből táplálkoznak akkor a bizalmas együttléteik? Bármennyire – Hallgathatnak is. – Mint azok ketten odaát? nevet JeanMarc. Jaj, ne, a némaság a szerelem halála.

27 A pincér hajol az asztaluk fölé a desszerttel. JeanMarc témát vált. Ismered azt a koldust, aki időnként megfordul az utcánkban. – Nem. – Dehogyisnem, biztosan észrevetted. Negyvenes lehet, olyan hivatalnok vagy középiskolai tanár forma, és gyötrelmes zavarban tartja a markát pár frankért. Nem ugrik be? – Nem. – Dehogyisnem! A platán alatt szokott állni, amit még meghagytak az utcánkban. Az ablakból rálátsz a lombjára. A platán. Arról végre kapcsol. Persze! Tudom, ki az. – Rettenetesen vágytam arra, hogy szóba elegyedjek vele, beszélgetést kezdeményezzek, és kicsit pontosabban betájoljam, kiféle-miféle, de nem fogod elhinni, hogy milyen nehéz ügy. Chantal nem figyel oda JeanMarc utolsó szavaira; maga előtt látja a koldust. Fa alatt álló férfi. Visszahúzódó, a szerénysége szembeszökő. Öltözéke mindig kifogástalan, a járókelők nehezen fogják fel, hogy kéreget. Pár hónapja megszólította őt, és roppant udvariasan alamizsnáért folyamodott. JeanMarc folytatja: Azért olyan nehéz, mert biztosan gyanakvó. Nem is értené, miért akarok beszélni vele. Kíváncsiságból? Az nyilván megijeszti. Szánalomból? Az megalázó. Vagy felajánljak neki valamit? De mit? Próbáltam a helyébe képzelni magam, hogy megértsem, mit várhat a többi embertől. De nem jutott eszembe semmi. Chantal elképzeli a férfit, amint ott áll a fája alatt, és a fa világosítja meg számára villanásszerűen, hogy csakis ő lehet a levelek szerzője. A fametaforájával árulta el magát, az ember a fa alatt, akit betölt a fája képe. Chantal okfejtése pillanatok alatt összeáll: csakis ő, az idejével szabadon rendelkező állástalan csempészhet feltűnés nélkül levelet a postaládába, a jelentéktelenség leple alatt csakis ő követheti észrevétlenül hétköznapjain. És JeanMarc tovább fűzi a szót: Mondhatnám neki, hogy jöjjön, segítsen pincét takarítani. Nem lustaságból tagadná meg, hanem mert nincs munkaruhája, és az öltönye makulátlan kell maradjon. De annyira szeretnék beszélni vele! Merthogy az alteregóm. JeanMarcra ügyet sem vetve Chantal azt mondja: Vajon milyen lehet a nemi élete? – A nemi élete? – kacag JeanMarc. – Semmilyen, semmilyen! Merő álmodozás! Álmodozás, mondja magában Chantal. Szóval ő csak egy szerencsétlen flótás vágyálma. Miért őt választotta, miért éppen őt? JeanMarc nem tágít a rögeszméjétől: Szívem szerint egy nap odaállítanék, és azt mondanám neki, jöjjön, igyunk meg egy kávét, mert maga a hasonmásom. Azt a sorsot éli, amitől engem csak a véletlen mentett meg. – Ne butáskodj szól rá Chantal. Téged soha nem fenyegetett ilyen sors. – Sose felejtem el, mikor otthagytam az orvosi kart, és rájöttem, hogy minden vonat elment. – Tudom, tudom mondja Chantal, aki nemegyszer hallotta már ezt a történetet, de hol van a te kis kudarcod az olyan ember igazi nagy bajától, aki már csak abban reménykedhet, hogy a járókelők egyegy frankot nyomnak a markába? – A kudarc nem a tanulmányaim megszakítása volt, az ambícióimról tettem le akkor. Egyszerre ambíciók nélküli ember lett belőlem. Ambíció híján pedig nyomban a világ peremére szorultam. És ami még rosszabb, egy ízem se kívánkozott máshová. Annál is kevésbé, mert nem fenyegetett a nyomor. De ha valakinek nincsenek ambíciói, nem törekszik a sikerre, az elismertségre, annyi, mintha a szakadék szélén táborozna le. El kell ismernem, hogy én teljes kényelemben tettem ezt. De akkor is a szakadék szélén vertem tanyát. Tehát nem túlzás azt állítanom, hogy a koldussal tartok, nem pedig ennek a pompás étteremnek a tulajdonosával, még ha itt feszítek is. Chantal azt mondja magában: egy koldus erotikus bálványa lettem. Bolond egy tisztesség. Aztán kijavítja magát: voltaképpen miért érne kevesebbet egy koldus vágyakozása egy orvosénál? Ebben a vágyakozásban, éppen mert reménytelen, van valami felbecsülhetetlen: a kényszeredettség, az őszintétlenség árnyéka sem fér hozzá. Aztán más fut át az agyán: aznap, mikor a piros hálóingben szeretkezett JeanMarckal, nem a bisztróbeli fiatalember volt a jelen lévő harmadik, aki megleste őket, hanem ez a koldus! Ő vetette a vállára a piros palástot, ő csinált belőle parázna bíborost! Ez a gondolat gyötrő és kínos néhány pillanatig, de győz a humorérzéke, és némán kacag belül. Elképzeli ezt a végtelenül félénk embert a megindító nyakkendőjével, amint a szobájuk falát támasztva a markát tartja, és meredt, buja tekintettel figyeli hancúrozásukat. Elképzeli magát, amint a szerelmi jelenet végeztével meztelenül, verejtékesen kikel az ágyból, az asztalról felveszi a táskáját, aprót kotor elő, és a férfi markába nyomja. Alig bírja visszafojtani a nevetést.

28 JeanMarc nézi Chantalt, akinek az arca titkos derűtől ragyog föl. Nincs kedve az okát tudakolni, beéri azzal, hogy gyönyörködik benne. Míg Chantal a bolondos képzelgésébe feledkezik, JeanMarc arra gondol, hogy Chantal az egyetlen érzelmi kapocs, ami a világhoz köti. Rabokat, üldözötteket, éhezőket emlegetnek neki? Egyetlen módját ismeri annak, hogy szerencsétlen sorsukon személyesen, fájdalmasan meginduljon: Chantalt képzeli a helyükbe. A polgárháború tömeges megerőszakolásairól esik szó? A megerőszakolt Chantalt látja maga előtt. Ő, csakis ő képes feloldani a közönyét. Csak rajta keresztül képes együtt érezni bárkivel. Szeretné elmondani neki, de szégyell ennyi dagályt. Rátör egy szögesen ellentétes gondolat is: és ha elveszíti ezt az egyetlen lényt, aki az emberiséghez köti? Nem Chantal halálát érti, hanem valami szubtilisabb, megfoghatatlanabb dolgot, ami az utóbbi időben egyremásra megfordul a fejében: egy napon nem ismer rá, egy napon rádöbben, hogy Chantal nem az, akivel együtt él, hanem a nő a tengerpartról, akivel összetévesztette; a bizonyosság, amit Chantal jelent számára, illuzórikusnak bizonyul, és Chantal éppoly közömbös lesz neki, mint a többiek. Chantal megfogja a kezét: Mi van veled? Megint elkomorodtál. Látom ám, hogy pár napja rossz kedved van. Mi bánt? – Semmi. Semmi a világon. – Nem igaz. Mondd el szépen, most min szomorodtál el? – Elképzeltem, hogy másvalaki vagy. – Tessék? – Hogy más vagy, mint akinek hiszlek. Hogy eltévesztettem a személyazonosságodat. – Nem értelek. JeanMarc egy halom melltartót lát maga előtt. Lehangoló rakás. Nevetséges. De a látomáson nyomban átszüremlik a vele szemközt ülő Chantal valóságos arca. Érzi a keze érintését a magáén, és hamarosan elillan az érzés, hogy egy idegent, egy hitszegőt lát. Elmosolyodik: Felejtsd el. Vedd úgy, hogy nem szóltam.

29 Míg szeretkeznek, a hálószobájuk falához lapul, a markát tartja, és sóváran figyeli meztelen testüket: így képzelte el az éttermi vacsoránál. Most a fának támaszkodva sután nyújtogatja kezét a járókelők felé. Chantal először úgy akar tenni, mintha nem is látná, de aztán meggondolja magát, és elszántan megáll előtte, mint aki azt fontolgatja, tisztáz egy zavaros helyzetet. A férfi a földre szegezett tekintettel elismétli mondókáját: Kérem, segítsen. Chantal jól megnézi: kínosan tiszta, nyakkendőt visel, őszes haját hátrafésülte. Szép férfi vagy csúnya? Adott léthelyzetében kívül esik e kategóriákon. Chantal szeretne mondani neki valamit, de nem jut eszébe semmi. A feszengés szavát szegi, kinyitja hát a táskáját, és aprót keres, de pár centimeon kívül más nem akad a kezébe. A férfi meg áll mozdulatlanul, tátong a rettenetes marka, rezzenetlenségétől mind nyomasztóbb a csönd. Azt mondani neki most, hogy pardon, nincs nálam pénz, lehetetlenségnek tetszik, Chantal papírpénzt akar adni, de csak egyetlen kétszáz frankos bankjegy van nála; orcapirítóan túlzó alamizsna, mintha kitartaná a képzelt szeretőjét, túlfizetné azért, hogy szerelmes leveleket küldözget neki. Mikor a kis fémdarab helyett a koldus papírt érez a tenyerén, felnéz, és Chantal meglátja elkerekedett szemét. Riadt tekintet: Chantal kínosan érzi magát, és elsiet. Mikor a bankót a kezébe tette, még azt hitte, a csodálójának adja. Csak távolodóban józanodik ki: a férfi szemében nem villant cinkosság, néma utalás a közös kalandra, csak őszinte, teljes elképedés, a szegény ember riadt csodálkozása. Egyszerre világos, mint a nap: ezt az embert a levelek szerzőjének vélni végképp abszurdum. Chantal agyát elönti a vér, dühös magára. Mit áll oda szarakodni? Miért hagyja, akár csak képzeletben is, hogy valaki, akinek nincs jobb dolga, unalmában belerángassa egy ilyen kis kalandba? Egyszerre elviselhetetlen számára, hogy a melltartói alatt ott lapul a levélköteg. Elképzeli, hogy egy megfigyelő titkos rejtekhelyéről minden lépését nyomon követi, de gondolatairól mit sem sejt. A látszat alapján csakis a legközönségesebb férfifalónak tarthatja, vagy ami még rosszabb, romantikus, buta libának, aki ereklyeként őrzi a szerelem minden tanújelét, ábrándjai tápjaként. A láthatatlan megfigyelő gúnyos pillantása annyira elviselhetetlen, hogy amint hazaér, a szekrényhez megy. Meglátja a melltartóhalmot, és rögtön szemet szúr neki valami. Hát persze, már tegnap észrevette: a sálja másképpen van összehajtva, ő nem így szokta. Akkor jókedvében mindjárt meg is feledkezett róla. De most képtelen legyinteni arra, hogy láthatóan más is benyúlt a szekrényébe. Egyértelmű! Elolvasta a leveleket! Ellenőrzi! Leselkedik utána! Chantal felgerjedő haragja többeket illet: az ismeretlen férfit, aki arcátlanul zaklatja a leveleivel, saját magát, aki naivul rejtegeti őket, és JeanMarcot, aki kémkedik. Előveszi a köteget, és kimegy (vajh hányadszor!) a vécébe. Mielőtt darabokra szaggatná és lehúzná leveleket, vet rájuk egy búcsúpillantást, de hirtelen meginog, mert gyanúsnak találja a kézírást. Tüzetesen vizsgálódik: a tinta mindig ugyanaz, a betűk mind nagyon nagyok, kissé balra dőlnek, de levélről levélre eltérnek némiképp, mintha az írójuk nem tudott volna következetesen kitartani egyetlen kézírás mellett. Ez a megfigyelés oly különös, hogy most se tépi el a leveleket, visszaül velük az asztalához, hogy újra átolvassa őket. Elidőz a másodiknál, amely a tisztítói esetet taglalja: hogy is történt? JeanMarc volt vele; ő vitte a bőröndöt. Odabenn, Chantal jól emlékszik, JeanMarc nevettette meg a főnöknőt. S a levélíró említést tesz erről a nevetésről. De hogyan hallhatta meg? Állítólag belesett az utcáról? Figyelhette őt bárki anélkül, hogy észrevette volna? Du Barreau semmiképpen. Se a koldus. Csak egyvalaki: aki vele ment a tisztítóba. Az a „művi toldalék az életében” fordulat, amiről azt hitte, suta támadás JeanMarc ellen, igazából magának JeanMarcnak a nárcisztikus magakelletése. Igen, a narcizmusával árulta el magát, az önsajnáló narcizmusával, amellyel mintha azt vágná a szemébe: ha az utadba akad egy másik férfi, én már csak hasznavehetetlen toldalék vagyok az életedben. Chantalnak eszébe jut az a különös mondat is az éttermi vacsora vége felé. Azt mondta neki, hogy talán eltévesztette a személyazonosságát. Hogy ő talán nem is az, aki! „A sarkában vagyok, mint egy spion”, állt az első levélben. Ez a spion tehát JeanMarc. Vizsgálgatja őt, kísérletezik, hogy kiderítse róla, nem az, akinek hiszi! Leveleket ír hozzá egy ismeretlen nevében, aztán elemzi, hogyan reagál, még a szekrényébe, a melltartói közé is beles! De hát miért csinálja ezt? Nyilvánvaló a válasz: kelepcébe akarja csalni. De minek ez a kelepce? Hogy megszabaduljon tőle. Végtére JeanMarc a fiatalabb, ő meg öregszik. Hiába titkolja a hőhullámait, eljárt fölötte az idő, és ez meglátszik. JeanMarc ürügyet keres, hogy elhagyhassa. Nem mondhatja neki, hogy te megöregedtél, én fiatal vagyok. Ehhez JeanMarc túl tisztességes, túl rendes. De ha bizonyosságot szerez, hogy Chantal áruló, hogy képes az árulásra, ugyanolyan könnyedén, hidegen nagyja faképnél, ahogyan régi barátját, F.et eltávolította az életéből. Ez a hidegség a maga különös derűjével mindig is megrémítette. Most érti meg, hogy félelme előérzet volt.

30 Chantal pirulását szerelmük aranykönyvének legelejére jegyezte be. Először nagy társaságban találkoztak egy teremben, a pezsgőspoharakkal, szendvicses, pástétomos, sonkás tálakkal megrakott hosszú asztalnál. Egy szállodában történt, a hegyekben, akkoriban síoktató volt, a sors szeszélye folytán éppen azon az egy estén kapott meghívást, hogy csatlakozzon egy konferencia résztvevőinek szokásos esti koktéljához. Futólag bemutatták Chantalnak, olyan gyorsan, hogy egymás nevét sem tudták megjegyezni. Alig néhány szót válthattak a többiek jelenlétében. JeanMarc másnap hívatlanul jött el, csak azért, hogy viszontlássa. Chantal elpirult, mikor meglátta. Nemcsak az orcája pirult el, a nyaka is, egészen a dekoltázsáig, csodálatosan piros volt mindenki szeme láttára, miatta és neki. Ez a pír volt a szerelmi vallomása, ez döntött el mindent. Félóra múlva kinn találták magukat egy hosszú folyosó homályában kettesben, s szó nélkül, mohón csókolózni kezdtek. A tény, hogy ezek után hosszú évekig nem látta többet pirulni, megerősítette JeanMarcot az akkori pír rendkívüliségében: múltjuk távolából úgy tündökölt, mint a felbecsülhetetlen értékű rubin. Aztán egy napon Chantal azt mondta neki, többé nem fordulnak utána a férfiak. Ennek az amúgy súlytalan kijelentésnek jelentőséget adott, hogy pír kísérte. JeanMarc nem maradhatott érzéketlen a színek sugallata, szerelmük szócsöve iránt, amely Chantal kijelentéséhez kapcsolódva az öregedés bánatáról vallott JeanMarcnak. Ezért írta neki egy idegen álarcában: „A sarkában vagyok, mint egy spion. Maga szép, nagyon szép.” Mikor az első levelet betette a postaládába, még nem gondolt arra, hogy többet is küld. Nem volt semmi terve, elképzelése a jövőre, csak hamar, késedelem nélkül örömet akart szerezni, elűzni Chantaltól a lehangoló tudatot, hogy a férfiak nem fordulnak már utána. Nem latolgatta Chantal reakcióját. Ha mégis törte volna a fejét, hogy kitalálja, feltételezte volna, hogy Chantal megmutatja neki a levelet, és elújságolja: „Nézd csak! Azért még nem felejtettek el egészen a férfiak!”, alkalmat adva neki, ártatlan szerelmesnek arra, hogy az ismeretlen hódolatát a magáéval toldja meg. Csakhogy Chantal nem mutatott meg semmit. Az ügy végére nem került pont, nyitva maradt. A rákövetkező napokban JeanMarc gyakran kapta Chantalt azon, hogy búnak ereszti a fejét, és halál gondolata gyötri, úgyhogy kénytelen-kelletlen folytatta a levélírást. Miközben a másodikat írta, azt mondta magában: Cyrano lesz belőlem; Cyrano, aki egy másik ember álarcában vall érzelmeiről a szeretett nőnek; akiből, miután neve terhét levetette, szabadon tör föl az ékesszólás. Ezért írta alá a levelet így: C. D. B. Az ő egyéni kódja. Mintha titkos jelet akarna hátrahagyni. C. D. B.: Cyrano de Bergerac. S Cyrano maradt továbbra is. Arra gyanakodván, hogy Chantal nem bízik többé a bájaiban, lefestette neki a tulajdon testét. Törekedett rá, hogy ne maradjon ki semmi: se az arc, se az orr, se a szem, se a nyak, se a láb, hogy Chantal újra büszke lehessen rájuk. JeanMarc boldogan tapasztalta, hogy Chantal több kedvvel öltözik és vidámabb, ugyanakkor ellenére is volt a siker: korábban Chantal nem szívesen vette föl a piros nyakláncát, hiába unszolta; egy másik férfinak bezzeg szót fogadott. Cyrano nem lehet meg féltékenység nélkül. Aznap, mikor váratlanul rányitott Chantalra, aki a szekrénypolcon rámolt valamit, nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen zavarban van. Úgy beszélt neki a szemhéjablaktörlőről, mint aki semmit nem vett észre; csak másnap, mikor egyedül maradt a lakásban, nézett be a szekrénybe, és talált rá a két levelére az egymásra rakott melltartók alatt. Akkor szomorúan kérdezte meg újra magától, miért is nem mutatta meg a leveleket Chantal; úgy vélte, a válasz egyszerű. Ha egy férfi leveleket ír egy nőhöz, azért teszi, hogy előkészítse a terepet a majdani csábításhoz. S ha egy nő titokban tartja ezeket a leveleket, a jelen diszkréciójával a jövendő kalandot óvja. S ha ráadásul el is teszi őket, kész ezt a jövendő kalandot a szerelem rangjára emelni. JeanMarc sokáig állt a nyitott szekrény előtt, aztán valahányszor új levelet tett a postaládába, ellenőrizte, hogy a helyére kerül-e, a melltartók alá.

31 Ha Chantal megtudná, hogy JeanMarc hűtlen lett hozzá, szenvedne miatta, de végül is nem érné váratlanul. Viszont ez a kémkedés, ez a rendőri próba, aminek alávetette őt, sehogy se illik a képbe, amit róla alkotott. Mikor megismerkedtek, JeanMarc tudnihallani se akart az ő elmúlt életéről. S neki nem volt nehéz elfogadnia ezt a radikális visszautasítást. Soha nem volt előtte titka, csak azt hallgatta el, amiről Jean Marc nem is akart értesülni. Chantal nem lát semmi okot arra, hogy egyszerre gyanúsítsa, szemmel tartsa őt. Hirtelen eszébe jut a mondat a bíborosi palástról, ami úgy megszédítette, és szégyelli magát: milyen fogékony volt a képekre, melyeket egy idegen oltott belé! Mennyire nevetségessé tette magát! JeanMarc ketrecbe zárta, mint egy nyulat. És a reakcióit figyelve gonoszul szórakozik rajta. És mi van, ha téved? Nem tévedett kétszer is, mikor azt hitte, sikerült lelepleznie a levélírót? Előveszi JeanMarc néhány korábban hozzá írott levelét, és összeveti őket C. D. B. írásaival. JeanMarc betűi kissé jobbra dőlnek, a karakterek inkább kicsik, az ismeretlen leveleiben ellenben termetesek a betűk, és balra dőlnek. De éppen ez a feltűnő eltérés utal a csalafintaságra. Aki el akarja változtatni az írását, először a betűi méretét és dőlését módosítja. Chantal megpróbálja összevetni JeanMarc és az ismeretlen „f”-jeit, „a”-it, „o”-it. Megállapítja, hogy a méretbeli különbség ellenére a rajzuk igencsak hasonló. De minél tovább vizsgálódik, annál bizonytalanabb. Köszöni szépen, ő nem grafológus, ő nem esküszik meg semmire. Kiválasztja JeanMarc egyik levelét meg egy C. D. B. aláírását; beteszi őket a táskájába. A többivel mi legyen? Keressen nekik jobb rejtekhelyet? Minek? JeanMarc úgyis látta mindet, és tudja azt is, hogy ő hova szokta tenni őket. Nem szabad megtudnia, hogy észrevette a felügyeletet. Chantal tehát pontosan oda teszi vissza a leveleket, ahol addig is voltak. Aztán becsönget egy grafológushoz. Fiatalember fogadja sötét öltönyben, egy folyosón át egy irodába vezeti, ahol egy asztalnál egy másik, zömök férfi ül, ingujjban. A fiatalember hátramarad, és a helyiség végében támasztja a falat, a zömök pedig fölkel a helyéről, és kezet nyújt. A férfi visszaül, ő meg helyet foglal szemközt a fotelban. Kiteszi JeanMarc és C. D. B. leveleit az asztalra; mikor zavartan előadja, mit is akar megtudni, a férfi roppant hűvösen ezt mondja: Lélektani elemzést adhatok arról a férfiról, akinek a személyazonosságát ismeri. De a hamisított írást lélektanilag elemezni nagyon nehéz. – Nincs szükségem lélektani elemzésre. Annak a férfinak a pszichéjét, aki ezeket a leveleket írta, már ha egyáltalán ő volt az, és helytálló a feltételezésem, kellőképpen ismerem. – Ha jól értettem, meg óhajt bizonyosodni arról, hogy ennek a levélnek az írója az ön szeretője vagy férje azonos azzal, aki itt elváltoztatta az írását. Sarokba akarja szorítani. – Nem egészen szabadkozik feszengve Chantal. – Nem egészen, de majdnem. Csakhogy, asszonyom, én grafológus meg pszichológus vagyok, nem pedig magándetektív, és a rendőrségnek sem dolgozom. Csönd telepszik a kis irodára, és a férfiak nem szándékoznak megtörni, mert egyikük sem érez együtt vele. Chantal érzi, hogy a testét elönti a forróság, a nagy erejű, vad, áradó hőhullám, vörös lesz, vörös tetőtől talpig; megint eszébe jutnak a szavak a kárminpiros bíborosi palástról, mert a testén most valóban fényespiros lángköpeny redőzik. Eltévesztette a házszámot vetik még oda neki. Ez nem feljelentőiroda. Chantal füléhez ér a „feljelentőiroda”, és lángköpenye máris szégyenköpeny. Fölkel, hogy eltegye a leveleit. De még mielőtt újra magához vehetné őket, a fiatalember, aki fogadta, átmegy az asztal túloldalára; a zömök mellett állva figyelmesen vizsgálja a két kézírást, és azt mondja: Ez bizony ugyanaz a személy. Majd Chantalhoz intézi szavait: Nézze ezt a „t”-t, nézze ezt a „g”-t! Chantal hirtelen ráismer: ez a fiatalember volt a kávéházi pincér a normandiai tengerparton, mikor JeanMarcra várt. S mikor kapcsol, kicsoda, tüzelő teste belsejében a tulajdon ámuló hangját hallja: de hiszen ez nem lehet igaz! képzelődöm! képzelődöm! ez lehetetlen! A fiatalember fölemeli a fejét, végigméri Chantalt (mintha csak az arcát akarná megmutatni, hogy egészen biztosan felismerjék), és éppoly behízelgő, mint megvető mosollyal azt mondja neki: Egészen biztos, hogy ugyanaz az írás. Csak megnagyobbította a betűit és balra döntötte. Chantal nem akar többet hallani, a „feljelentőiroda” elűzött minden más szót. Úgy érzi magát, mint aki a szívszerelmét adja föl a rendőrségen bizonyítékul hozva a hűtlenség lepedőjén talált hajszálat. Végre sikerül felragadnia a leveleket, és sarkon fordul, hogy távozzék. A fiatalember megint helyet változtatott: az ajtónál áll, és kinyitja neki. Chantal hat lépésre van tőle, s ez áthidalhatatlan távolságnak tetszik számára. Vörös, lángol, szakad róla a víz. Az előtte álló férfi kihívóan fiatal, és kihívóan nézegeti az ő szánalmas testét. A szánalmas testét! A fiatalember tekintetétől úgy érzi, szabad szemmel láthatóan, felgyorsult ütemben öregszik, letagadhatatlanul. Mintha a normandiai tengerparton átélt kávéházi jelenet ismétlődne; mikor ezzel az alamuszi mosollyal elállta az útját, és ő megrémült, hogy nem jut ki többé. Várja, hogy eljátssza vele ugyanezt, de a fiatalember udvariasan áll az irodaajtónál és átengedi; öregasszonyos léptekkel indul el a folyosón kifelé (a fiatalember tekintete szinte ránehezedik a csatakos hátára), s mikor végre a lépcsőházban találja magát, fellélegzik, mint aki nagy veszélyből menekült meg.

32 Aznap, mikor együtt mentek az utcán, és nem szóltak egymáshoz, és csupa idegennel találkoztak, Chantal vajon miért pirult el olyan hirtelen? Nem volt rá semmi magyarázat: JeanMarc úgy elképedt, hogy cserbenhagyta az önuralma: „Elpirultál! Miért? „Nem kapott választ, és felzaklatta, hogy Chantalban zajlik valami, amiről ő mit se tud. Ez a epizód mintha felfényesítette volna szerelme aranykönyvének felséges színét, s megírta Chantalnak a levelet a kárminpiros bíborosi palástról. Cyranói szerepében ekkor hajtotta végre a legnagyobb hőstettet: megbabonázta Chantalt. Büszke is volt a levelére, a hódítására, de a féltékenység hevesebben gyötörte, mint valaha. Egy fantomot teremtett, s így akaratlanul megtesztelte, Chantal mennyire fogékony mások csábítása iránt. A féltékenysége másmilyen volt, mint fiatal korában, mikor a képzelete gyötrő erotikus fantáziákat korbácsolt fel benne; most kevésbé fájt, de pusztítóbb volt: a szeretett nőt fokozatosan átalakította a szeretett nő illúziójává. S mivel Chantal megszűnt maga a biztonság lenni, JeanMarcnak nem volt többé biztos pontja abban az értékrend nélküli káoszban, ami a világ. Az átlényegült (vagy tán lényegét vesztett) Chantal valami különös, mélabús közönnyel töltötte el. Nem ő vált számára közömbössé, hanem az egész mindenség. Ha Chantal illúzió, JeanMarc egész élete az. Végül a szerelme legyűrte a féltékenységét, a kétségeit. A nyitott szekrényhez hajolva vizslatta a melltartókat, és hirtelen, maga se értette, hogyan, megindultság kerítette hatalmába. Megindította a levél fehérnemű közé rejtésének ősrégi női gesztusa, ez a gesztus, amellyel az ő egyetlen, utánozhatalan Chantalja csatlakozik a vele egyneműek végeláthatatlan menetéhez. JeanMarcot soha nem érdekelték Chantal életének intim részletei abból az időből, mikor még nem voltak együtt. Most milyen alapon firtatja ezeket, milyen alapon háborodik fel rajtuk? Különben is, tette fel magának a kérdést JeanMarc, mi az, hogy intim titok? Ez lenne az emberi lényben a legrejtelmesebb, a legegyénibb, a legeredetibb? Chantalt az intim titkai avatják az ő egyetlenévé? Nem. Titok az, ami a legközönségesebb, a legbanálisabb, ami folyton ismétli magát, és mindenkiben közös: a test és a szükségletei, betegségei, rögeszméi, a székrekedés például, vagy a havivérzés. Nem azért rejtegetjük szemérmesen ezeket az intimitásokat, mert annyira személyesek, hanem éppen ellenkezőleg, mert sajnálatosan személytelenek. Hogy is haragudhat Chantalra azért, mert a neméhez tartozik, mert hasonlít a többi nőre, mert melltartót visel, s vele a melltartó lelkiségét? Mintha ő mentes volna mindenféle öröktől való férfiidétlenségektől! Mindketten abból a barkácsműhelyből kerültek ki, ahol a szemüket elfuserálták a kiferdült szemhéjmozgással, s bűzös kis üzemet telepítettek a hasukba. Mindkettőjük olyan testet bír, amelyben a léleknek vajmi kevés hely jut. Nem kellene ezt megbocsátaniuk egymásnak? Nem kellene szemet hunyniuk a fiókjaikban dugdosott kis szánalmasságaik felett? Végtelen részvét fogta el, s hogy bevégezze ezt a históriát, úgy döntött, ír Chantalnak egy utolsó levelet.

33 A papírlap fölé hajolva megint arra gondol, mit is nevezett Cyranoénje (melyet most az egyszer, utoljára még magára ölt) a lehetőségek fájának. A lehetőségek fája: az élet, ahogyan az ámuló embernek a felnőttség küszöbén mutatkozik: dús korona tele zümmögő méhekkel. És JeanMarc hirtelen megérteni véli, miért is nem mutatta meg neki Chantal a leveleket: egyedül, nélküle akarta hallgatni a fa zsongását, mert ő, JeanMarc minden lehetőség megszűnésének jelképe, Chantal életének beszűkülése (igaz, szerencsés beszűkülése) egyetlen lehetőségre. Chantal nem beszélhetett neki ezekről a levelekről, mert a vallomással kinyilvánította volna (önmagának és neki is), hogy nem érdeklik igazából a lehetőségek, melyekkel a levelek kecsegtetik, s hogy eleve lemond erről az elvesztett fáról, amelyet ő megmutatott neki. Hogyan is neheztelhetne rá emiatt? Akárhogy is nézzük, ő akarta, hogy Chantal belehallgasson a zsongó korona zenéjébe. Chantal úgy viselkedett, ahogyan JeanMarc kívánta tőle. Engedelmeskedett. A papírlap fölé hajolva JeanMarc azt mondja magának: a zsongás visszhangjának meg kell maradnia Chantalban akkor is, ha a levélkaland véget ér. S leírja, hogy egy váratlan körülmény miatt el kell utaznia. Aztán finomít: „Valóban váratlan ez az elutazás? Vajon nem azért írhattam-e a leveleimet, mert tudtam, folytatás nem lesz? Nem az tettee lehetővé, hogy teljes nyíltsággal szóljak magához, hogy biztosan tudtam, elutazom?” Elutazni. Az egyetlen lehetséges befejezés, de mi legyen az úti cél? JeanMarc gondolkozik. És ha szót sem ejtene róla? Eltúlzott, romantikus titokzatoskodás lenne. Vagy sértő fölény. Jó, hogy az életének homályban kell maradnia, nem részletezheti elutazása indokait, mert rávilágítanának a levélíró képzeletbeli identitására, a foglalkozására példának okáért. Mégis természetesebb lenne, ha közölné, hova megy. Franciaországon belül utazzon el valahova? Nem. Ez nem elegendő ok a levelezés abbahagyására. Messzire kell utazni. New York? Mexikó? Japán? Kicsit gyanús lenne. Idegen várost kell idekölteni, ami azért közeli, banális. London! Hát persze! Annyira logikus, annyira természetes, hogy JeanMarc mosolyogva mondja magában: Hova máshová utazhatnék, mint Londonba? De máris felmerül benne a kérdés: Miért éppen London annyira magától értetődő? S felidéződik a londoni férfi emléke, akin annyit élcelődtek Chantallal, a nőbolond, aki annak idején odaadta a névjegyét Chantalnak. Az angol, a brit, akit JeanMarc elkeresztelt Britannicusnak. Nem is rossz: London, a kéjes álmok városa. Az ismeretlen hódoló ott vegyül el a tivornyahősök, a szoknyavadászok, a stricik, a szexmániások, a ferde hajlamúak, a züllöttek hadában; ott vész nyoma mindörökre. Ezt a London szót, gondolja még JeanMarc, a kézjegye gyanánt foglalja a levélbe, hogy valami halvány nyoma azért legyen a Chantallal folytatott beszélgetéseknek. Csöndes gúnnyal illeti magát: ismeretlen, azonosíthatatlan akar maradni, mert ez a játékszabály. Ugyanakkor dolgozik benne az ezzel ellentétes, jogtalan, igazolhatatlan, irracionális, titkos és minden bizonnyal ostoba vágy, hogy észrevétesse magát, nyomot hagyjon, elrejtsen egy kódolt kézjegyet, melynek alapján az ismeretlen, kivételesen világos fejű megfigyelő mégis azonosíthatja. Mikor lefelé tartott a lépcsőn, hogy a postaládába dobja a levelet, éles hangokra lett figyelmes. Leérve meglátta, kitől származnak: egy nő három gyerekkel a csengők előtt. Elment mellettük a szemközti falon sorakozó postaládákhoz. Hátranézett, és látta, hogy a nő azt a csengőt nyomja meg, amely mellett az ő neve szerepel meg a Chantalé. – Keres valakit? – érdeklődött. A nő mondott egy nevet. – Én vagyok. A nő tett egy lépést hátra, és tüntető csodálattal vette szemügyre: Hát maga az! Jaj, mennyire örülök, hogy megismerhetem! Chantal sógornője vagyok!

34 Meglepetésében mi mást tehetett volna, mint hogy behívja őket? – Nem szeretnék alkalmatlankodni mondja – a sógornő, miközben betódulnak a lakásba. – Szó sincs alkalmatlankodásról. Chantal egyébként mindjárt itt lesz. A sógornőnek elered a szava; időnként odapillant az elcsöndesedett, megilletődött, majdhogynem megkövült gyerekekre. – Úgy örülök, hogy Chantal végre találkozik velük simogatja meg az egyik gyerek fejét. Nem is ismeri őket, azután születtek, hogy ő elment. Szerette a gyerekeket. A nyaralónkban mindig nyüzsögtek a gyerekek. A férje eléggé utálatos volt, nem szabadna így beszélnem az öcsémről, de újra megnősült és felénk se néz többé. Elneveti magát: Mindig is jobban szerettem Chantalt, mint a férjét. Megint hátralép egyet, és csodáló, egyben kihívó pillantással méri végig JeanMarcot. Végre belevaló férfit választott! Azért jöttem, hogy elmondjam, szívesen látjuk magukat. Hálás lennék, ha eljönnének hozzánk, és így visszakaphatnánk a mi Chantalunkat. A házunk nyitva áll, jöhetnek, amikor csak akarnak. Bármikor. – Köszönöm. – Milyen magas! Ez nagyon tetszik nekem. Az öcsém alacsonyabb Chantalnál. Chantal nekem mindig is úgy festett mellette, mintha az anyja lenne. „Egérkém”-nek hívta; ugye magának is feltűnik, hogy mennyire nőies becenév! Elképzeltem mondja a sógornő, és nevetésben tör ki, hogy a karjában ringatja, és azt suttogja neki, hogy „Egérkém, egérkém!”. A sógornő tesz néhány tánclépést olyan kartartással, mintha csecsemőt fogna, úgy ismételgeti: Egérkém! Egérkém! Folytatja egy darabig, hogy nevetésre ingerelje JeanMarcot. A kedvéért JeanMarc mosolyra húzza a száját, s közben előtte van Chantal, szemközt egy férfival, akit „egerem”nek nevez. A sógornő csak mondja, mondja, de JeanMarc képtelen szabadulni a borzongató képtől: Chantal, amint egy férfit (aki nálánál alacsonyabb) „egérkém”-nek hív! A szomszéd szobából zaj hallatszik. JeanMarc konstatálja, hogy a gyerekek már nincsenek velük: íme, a hódítók ravasz stratégiája: a jelentéktelenség leple alatt sikerült beóvakodniuk Chantal szobájába; előbb csöndben voltak lopakodó hadsereg módjára, aztán mikor feltűnésmentesen magukra csukták az ajtót, megkezdődött a diadalittas tombolás. JeanMarc aggódik, de a sógornő megnyugtatja: Ne törődjön vele. Hiszen gyerekek. Játszanak. – Hát persze mondja JeanMarc. Értem én, játszanak. Azzal elindul a zsivaj irányába. A sógornő megelőzi. Ő tárja ki az ajtót. A gyerekek körhintának használják a forgószéket: az egyik gyerek hason fekszik benne és pörög, a másik kettő kurjongatva nézi. – Megmondtam, hogy játszanak ismétli el a sógornő, és becsukja az ajtót. Aztán cinkos kacsintással így folytatja: Hiszen gyerekek. Mit vár tőlük? Kár, hogy Chantal még nem ért haza. Annyira szeretném, ha látná őket. A szomszéd szobában fokozódik a hangzavar, és JeanMarcnak egyszerre elmegy a kedve attól, hogy csitítsa a gyerekeket. Maga előtt látja Chantalt, amint a családi felfordulás közepén egy csöpp kis férfit ringat a karjában, és „egérkém”nek nevezi. S ehhez a képhez másik is társul: Chantal, amint féltékenyen őrzi az ismeretlen hódoló leveleit, nem hajlandó csírájában elfojtani a kaland ígéretét. Ez a Chantal nem hasonlít önmagára; ez a Chantal nem az, akit szeret; ez a Chantal illúzió. Különös rombolási vágy tölti el, és örül a gyerekek zenebonájának. Azt kívánja, kő kövön ne maradjon abban a szobában, ebben a mikrovilágban, amit szeretett, s ami illúzióvá vált. Az öcsém folytatja közben a sógornő túl nyamvadt volt hozzá, érti, túl nyamvadt... neveti el magát ... minden vonatkozásban. Ugye ért engem? Ugye ért engem? kacag tovább. Egyébként adhatok magának egy tanácsot? – Kérem. – Nagyon bizalmas! A sógornő odatolja a száját, és sutyorog valamit, de az ajka úgy súrlódik JeanMarc fülén, hogy semmit nem lehet hallani. A sógornő hátralép és kacag: – Na mit szól? JeanMarc egy kukkot sem értett, de ő is nevet. – Látom, jól szórakozik rajta mondja a sógornő, és hozzáteszi. Sok ilyesmit tudnék még mesélni. Tudja, soha nem volt titkunk egymás előtt. Ha problémái van nak vele, csak szóljon, majd én kisegítem jó tanáccsal nevet. Én megmondom, hogyan szelídítse! És JeanMarc arra gondol: Chantal mindig ellenszenvvel beszélt a sógornője családjáról. A sógornő hogy mutathat iránta ilyen őszinte rokonszenvet? Pontosan mit jelent Chantal utálata irántuk? Hogyan lehet utálkozni, s közben könnyedén alkalmazkodni az utálat tárgyához? A szomszédban dühöng a gyerekhad, s a sógornő feléjük int és elmosolyodik: Látom, magát se zavarja! Magát is ugyanabból a fából faragták, mint engem. Tudja, én nem vagyok rendmániás, nekem az élet úgy szép, ha zajlik, ha mindig történik valami, ha áll a bál! Én szeretek élni! A gyerekricsajozás közepette JeanMarc folytatja eszmefuttatását: valóban annyira csodálatra méltó, hogy Chantal könnyedén alkalmazkodik ahhoz, amit utál? A kétarcúság valóban diadal? JeanMarcnak örömére szolgált, hogy Chantal a reklámszakemberek között afféle betolakodó, kém, álcázott ellenség, potenciális terrorista. Pedig hát nem terrorista, hanem a politikai terminológiánál maradva inkább kollaboráns. Kollaboráns, aki azonosulás nélkül szolgálja a gyűlölt hatalmat, s neki dolgozik, ha külön áll is tőle, s aki egy napon azt hozza fel mentségére bírái előtt, hogy két arca volt.

35 Chantal megtorpant a küszöbön, és majd egy percig dermedten állt, merthogy se JeanMarc, se a sógornő nem vették észre. Megütötte a fülét a harsány hang, amit oly rég nem hallott már: ...Magát is ugyanabból a fából faragták, mint engem. Tudja, én nem vagyok rendmániás, nekem az élet úgy szép, ha zajlik, ha mindig történik valami, ha áll a bál! Én szeretek élni! A sógornő végre észreveszi: – Chantal! – kiáltja –, ugye, meglepődtél?, és odaront, hogy a nyakába boruljon. Chantal a szája sarkán érzi a sógornő ajkának nedvességét. A Chantal felbukkanása okozta zavar nem sokáig tart, becsörtet egy kislány. 0 a mi kis Corinneunk vezeti elő Chantalnak a sógornő. Rászól a gyerekre: Köszönj szépen a nagynénédnek, de az rá se hederít Chantalra, közli, hogy pisilni kell. A sógornő habozás nélkül, mint aki otthonos a lakásban, kitereli Corinnet az előszobába, onnan meg a vécére. Szent isten nyögi Chantal, hogyan kajtattak fel minket? JeanMarc vállat von. Mivel a sógornő tárvanyitva hagyta az előszobába vezető ajtót meg a vécéajtót is, nem nagyon beszélhetnek. Hallják, amint a vizelet belecsorog a vécékagyló vizébe, a nesz aláfesti a sógornő beszámolóját a családjáról, a pisilő kislánynak is jut egy-egy szó. Chantal visszaemlékszik: egyik nap a nyaralóban bezárkózott a vécébe; valaki lenyomta a kilincset. Viszolygott attól, hogy a vécéajtón keresztül társalogjon, ezért hallgatott odabenn. A ház másik végéből valaki odakiáltott a türelmetlenkedőnek: „Chantal van benn!” E felvilágosítás dacára a türelmetlenkedő tovább rángatta a kilincset, mintha Chantal némasága ellen tiltakozott volna. A vizelet csobogását felváltja az öblítésé, és Chantal egyre csak a betonból épült nagy nyaralóra gondol, amelyben úgy terjedt a hang, hogy eredetét megállapítani lehetetlen volt. Hozzászokott ahhoz, hogy hallja a sógornője zihálását közösülés közben (a fölösleges hangerőt minden bizonnyal provokációnak szánta, nem annyira szexuális, mint inkább morális értelemben: így utasított el tüntetően mindenfajta titkot); egy napon újfent szerelmes sóhajtozás ért el Chantal füléhez, és némi időbe telt, míg felfogta, hogy a visszhangos ház túlsó végén erőlködik nyögve lélegzetért egy asztmás nagyanya. A sógornő visszatér a nappaliba: No, mehetsz mondja Corinnenak, aki visszaszalad a szomszéd szobába a többiekhez. Aztán JeanMarchoz intézi a szót: Nem hibáztatom Chantalt, amiért elhagyta az öcsémet. Talán már korábban el kellett volna hagynia. De azért neheztelek, hogy elfelejtett bennünket. Chantalhoz fordul: Ejnye, Chantal, mégicsak számottevő része voltunk az életednek. Nem tagadhatsz le bennünket, nem törölhetsz el, nem változtathatod meg a múltadat! Ami történt, megtörtént. Kár vitatnod, hogy boldog voltál közöttünk. Azért jöttem, hogy elmondjam az új párodnak, hogy mindkettőtöket szívesen látlak! Chantal hallgatja, és közben arra gondol, nagyon is hosszú időt töltött ennek a családnak a kebelében anélkül, hogy kimutatta volna, más, mint ők, a sógornője tehát (majdnem) jogosan nehezményezhette, hogy a válás után megszakított velük minden kapcsolatot. Miért is volt annyira udvarias és meghunyászkodó a házassága éveiben? Maga sem tudja, minek nevezze akkori viselkedését. Alkalmazkodásnak? Színlelésnek? Közönynek? Fegyelemnek? Mikor még élt a fia, készségesen elfogadta ezt az állandó felügyelet alatt zajló közösségi életet a koszával, a szinte kötelező uszodai meztelenkedésekkel, az ártatlan keveredéssel együtt, aminek folytán apró, mégis bántó jelek adták tudtára, ki járt előtte a vécén. Szerette ő ezt? Dehogy, eltöltötte az undor, de ez szelíd, halk, csöppet sem harcos, rezignált undor volt, szinte békés, kissé gunyoros, de sohasem lázadó. Ha a gyereke nem hal meg, elélt volna így élete fogytáig. Chantal szobájában fokozódik a zsivaj. A sógornő elkiáltja magát: Csönd legyen már!, de a hangjában több a jókedv, mint a harag, nem úgy fest, mint aki véget akar vetni az üvöltésnek, inkább ő is beszállna. Chantal kifogy a béketűrésből, és benyomul a szobájába. A gyerekek a fotelokon mászkálnak, de Chantal ezt meg se látja; borzadva nézi a szekrényt; az ajtaja tárvanyitva, a földön szanaszét hevernek a melltartói, a bugyijai, közöttük pedig a levelek. Csak utóbb veszi észre, hogy a legnagyobb gyerek, egy kislány a fejére tekert egy melltartót olyanformán, hogy a kosara kozákkucsmaként magasodik a fején. – Nézze csak kacag a sógornő, miközben barátian karolja át JeanMarc vállát. Nézze, nézze! Itt jelmezbál van! Chantal a leveleket nézi a földön. Agyát elönti vér. Egy órája sincs, hogy kijött a grafológustól, ahol megvetően bántak vele, és mert a tűzbe borult teste elárulta, nem tudta felvenni a kesztyűt. De már elege van a bűntudatból: a levelek többé nem az ő okkal szégyellt nevetséges titkát jelentik; mostantól JeanMarc hamisságának, álnokságának, árulásának jelképei. A sógornő felfigyel Chantal fagyos reakciójára. Miközben szakadatlanul beszél és kacag, a gyerekhez hajol, kigabalyítja a melltartóból, és leguggol, hogy összeszedje a fehérneműt. – Nem, nem, kérlek, hagyd inti le határozott hangon Chantal. – Bocsánat, bocsánat, én csak jót akartam. – Tudom mondja Chantal, és végigméri a sógornőjét, aki visszamegy JeanMarc mellé, és a vállához dől; Chantal úgy látja, összeillenek, tökéletes pár, mindketten felügyelők és spiclik. Nem, semmi kedve becsukni azt a szekrényt. Nyitva hagyja, hadd lássék a dúlás. Azt gondolja magában: ez az én lakásom, és mérhetetlenül vágyom arra, hogy egyedül legyek benne, gőgösen, fenségesen egyedül. Hangosan is kimondja: Ez az én lakásom, és senkinek sincs joga a szekrényeimet nyitogatni, és az intim dolgaim közt turkálni. Senkinek. Ismétlem: senkinek.Az utolsó mondat JeanMarcnak van címezve, sokkal inkább, mint a sógornőnek. De hogy ki ne adja magát a betolakodónak, Chantal mindenekelőtt hozzá beszél: Kérlek, menj innen. – Senki nem turkált az intim dolgaid között védekezik a sógornő. Chantal válaszképpen kurtán biccent a nyitott szekrény, a földre szórt fehérneműk, levelek felé. – Istenem, hát játszottak a gyerekek! – mondja a sógornő, és a gyerekek, mintha megéreznék a levegőben vibráló indulatot, nagy diplomáciai érzékről tanúságot téve hallgatnak. – Kérlek, menj ismétli el Chantal, és az ajtóra mutat. Az egyik gyerek almát tart a kezében, a tálból vette el az asztalról. – Tedd vissza az almát oda, ahol volt szól rá Chantal. – Megáll az eszem! – kiált fel a sógornő. – Tedd vissza az almát! Ki adta oda? – Sajnál egy almát a kisgyerektől! Megáll az eszem!A gyerek visszateszi az almát a tálba, a sógornő kézen fogja, a másik kettő is velük tart, és elmennek.

36 Kettesben marad JeanMarckal, de semmi különbséget nem lát közte és az imént távozottak között. – Majdnem kiment a fejemből mondja, annak idején azért vettem ezt a lakást, hogy végre szabad lehessek, hogy ne kémkedjenek utánam, hogy odarakhassam a holmim, ahova tetszik, és számíthassak rá, hogy senki nem rendezi át. – Többször is mondtam már neked, hogy az én helyem a mellett a koldus mellett van, és nem temelletted. Én a világ peremén vagyok. Te meg a világ közepének tartod magad. – Ez a te peremléted igencsak fényűző, és semmibe se kerül neked. – Én mindig kész vagyok kilépni a fényűző marginalitásomból. De te soha nem fogsz lemondani a konformista fellegváradról, ahol elbástyázod magad a sokarcúságba.

37 Egy perce még JeanMarc magyarázkodni akart, bevallani a csalást, de ez a négyszeres pengeváltás lehetetlenné tesz mindenfajta párbeszédet. JeanMarc nem tud mit mondani, mert igaz, hogy ez Chantal lakása és nem az övé; Chantal a fejéhez vágta, hogy fényűző peremlétre rendezkedett be, ami semmibe se kerül neki, és ez is igaz: ötödannyit keres, mint Chantal, s egész kapcsolatuk azon a hallgatólagos megállapodáson alapul, hogy erről az egyenlőtlenségről sosem ejtenek szót. Alltak egymással szemközt az asztal két oldalán, Chantal kivett a táskájából egy borítékot, feltépte, és széthajtotta a levelet; az a levél, amit alig egy órája írt neki JeanMarc. Chantal tüntetően nem rejtegetett előle semmit. Teljes léleknyugalommal a szeme láttára olvasta a levelet, amit titokban kellett volna tartania. Aztán visszatette a táskájába, kurta, majdhogynem közömbös pillantást vetett JeanMarcra, és szó nélkül bevonult a szobájába. JeanMarc újra végiggondolja, amit Chantal mondott: „Senkinek sincs joga a szekrényeimet nyitogatni és az intim dolgaim közt turkálni.” Szóval rájött, a jóisten tudja, miből, hogy ő tud a levelekről és a rejtekhelyükről. Chantal meg akarja mutatni, hogy leleplezte és fütyül rá. Elhatározta, a maga kedvére rendezi be az életét, és vele nem törődik. S ezentúl az ő orra előtt sem restell szerelmes leveleket olvasni. Ezzel a közönnyel jelzi, hogy JeanMarc távozására számít. Számára már ott sincs. Már kiakolbólította. Chantal sokáig maradt a szobájában. JeanMarc dühös porszívózást hallott, a betolakodók okozta felfordulás orvoslásaképpen. Aztán Chantal kiment a konyhába. Tíz perc múlva szólt JeanMarcnak. Asztalhoz ültek egy kis hideg vacsorára. Közös életük során először fordult elő, hogy egy szót se szóltak egymáshoz. Milyen gyorsan lenyelték az ételt, aminek az ízét nem érezték! Chantal megint visszavonult a szobájába. JeanMarc nem tudta, mihez kezdjen (de muszáj volt csinálnia valamit), pizsamába bújt, és lefeküdt a széles ágyukba, szokott közös fekhelyükre. De Chantal ezen az estén a szobájában maradt. Teltmúlt az idő, és JeanMarcnak nem jött álom a szemére. Végül fölkelt, és az ajtóra tapasztotta a fülét. Ütemes szuszogást hallott. Ez a nyugodt, könnyű álom a lelkébe hasított. Sokáig fülelt az ajtónál, és az járt a fejében, hogy Chantal sokkal kevésbé sebezhető, mint gondolta. Lehet, hogy tévedett, mikor Chantalt vélte a gyengének, magát pedig az erősnek. Melyikük az erősebb? Mikor még mind a ketten a szerelem talaján álltak, talán ő volt az. De most, hogy ez a talaj kicsúszott a lábuk alól, Chantal az erősebb, és ő a gyengébb.

38 A keskeny ágyon Chantal kevésbé jól aludt, mint JeanMarc hitte; zaklatott álmai voltak, kellemetlenek, kuszák, abszurdak, triviálisak és zavarba ejtően erotikusak. Valahányszor ilyen álomból ébred, mindig kínban van. Íme, gondolja, a női élet egyik titka, minden nőé, ez az éjszakai promiszkuitás, amitől kétes minden hűségfogadalom, tisztaság, ártatlanság. Századunkban már senki se veszi ezt a szívére, de Chantal előszeretettel idézi maga elé Cléves hercegnőt, Bemardin de SaintPierre szűzies Virginiáját, vagy Avilai Szent Terézt, netán Teréz anyát, aki napjainkban lótfut izzadásig szerte a világban jót cselekedve; előszeretettel képzeli őket maga elé, amint éjszakáikból, mint bevallhatatlan, valószínűtlen, idióta vétkek kloákájából emelkednek ki a napvilágra, ahol visszaváltoznak szűziessé és erényessé. Most neki is ilyen éjszakája volt: többször is felriadt, mindig valami ismeretlen, visszataszító férfival folytatott bizarr orgia után. Megelégelvén e tisztátalan gyönyöröket, kora reggel felkelt, hogy egy kis bőröndbe bepakolja azt a pár holmit, ami elengedhetetlen egy rövid utazáshoz. Éppen elkészült, mikor meglátta JeanMarcot a szobája ajtajában. – Hova mész? – kérdezte JeanMarc. – Londonba. – Tessék? Londonba? Miért pont Londonba? Chantal nagyon higgadtan válaszolta: Tudod jól, hogy miért. JeanMarc elpirult. Chantal elismételte: Ugye tudod?, és JeanMarc arcába nézett. Micsoda diadal számára, hogy ezúttal JeanMarc vörös, mint a rák! JeanMarc lángoló arccal válaszolta: Nem, nem tudom. Chantal nem bírt betelni JeanMarc pirulásával. – Londonba kell mennünk egy konferenciára mondta. Tegnap este tudtam meg. Ugye megérted, hogy se alkalmam, se kedvem nem volt elmondani neked. Chantal biztos volt benne, hogy JeanMarc nem hihet neki, és örült, hogy a hazugsága ennyire átlátszó, szemérmetlen, pimasz, sértő. – Hívtam taxit. Lemegyek. Bármelyik pillanatban itt lehet. Chantal úgy mosolygott JeanMarcra, ahogyan időleges vagy végleges elváláskor szokás. S az utolsó pillanatban, mintha szándéka ellenére, önkéntelenül tette volna, jobb kézzel megérintette JeanMarc orcáját; az érintés nem tartott egykét másodpercnél tovább; aztán sarkon fordult, és elment.

39 JeanMarc érzi még az arcán Chantal érintését, pontosabban a három ujjbegyét, s a nyom hideg, mintha béka ért volna hozzá. Chantal simogatása mindig lassú volt, higgadt, JeanMarcnak úgy tetszett, az időt akarja vele nyújtani. Mikor a három ujjbegy futólag megpihent az arcán, nem simogatás volt, hanem emlékeztető. Mintha a nőnek, akit vihar, hullám ragad magával, csak ez az illanó gesztus adatna meg, hogy tudassa: „És mégis itt voltam! Elhaladtam erre! Bármi történjék, azért ne felejts el!” JeanMarc gépiesen felöltözködik, és a szavakra gondol, melyeket London kapcsán váltottak. „Miért pont Londonba?” kérdezte ő, és Chantal így válaszolt: „Tudod jól, miért.” Egyértelmű célzás az utolsó levélben bejelentett elutazásra. A „Tudod jól”t így kell érteni: tudod, mi áll a levélben. De ezt a levelet, amit épp akkor vett ki a levélszekrényből, nem olvashatta más, mint a feladó és maga Chantal. Más szóval Chantal letépte szegény Cyrano álarcát, és azt akarta mondani: te küldtél Londonba, magadra vess. De ha egyszer Chantal kitalálta (miből, édes jó istenem, miből?), hogy ő írta neki a leveleket, miért vette a dolgot ennyire rossz néven? Miért ilyen kegyetlen? És ha már mindent kitalált, a csalása okaira miért nem jött rá? Mivel gyanúsítja? Csupa megválaszolatlan kérdés, és csak egyvalamit tud biztosan: nem érti Chantalt. De Chantal se értett meg semmit. Gondolataik iránya kettévált, s JeanMarc úgy érzi, többé nem is találkozhat. JeanMarc fájdalma nem áhít csillapítást, ellenkezőleg, égőbbé tenné a sebet, és közszemlére bocsátaná mint súlyos igazságtalanságot. JeanMarcnak nincs türelme kivárni, míg Chantal visszatér, hogy tisztázhassa előtte a félreértést. A lelke mélyén pedig tudja, hogy ez az egyetlen ésszerű magatartás, de a fájdalom nem hajt a józanságra, megvan a maga oktalan oka. S ez az oktalan ok azt követeli, hogy Chantal visszatérve üresen, nélküle lássa viszont a lakását, kinyilvánított óhajának megfelelően, miszerint egyedül akar lenni, és senki ne kémkedjen utána. JeanMarc zsebre tesz pár bankót, minden pénzét, aztán pillanatnyit tétovázik, magával vigye a kulcsát vagy sem. Végül is ott hagyja az előszobai kisasztalon. Ha Chantal meglátja, tudni fogja, hogy ő nem jön vissza többé. Pár zakó és ing a szekrényben, pár könyv a polcokon, ennyi marad utána. Nekiindul, céltalanul. Egy a fontos, elmenni ebből a lakásból, ami már nem az övé. Elmenni, meg se fontolva, hogyan tovább. Majd csak az utcán engedi meg magának, hogy belegondoljon. De mikor leér a ház elé, furcsa érzése támad: mintha kívül került volna a valóságon. Töprengve meg kell állnia az utca közepén. Hova menjen? Több minden megfordul az agyában: Périgord, ahol a paraszti családja egyik ága él, és mindig szívesen fogadják; valami olcsó párizsi szálloda. Míg tűnődik, a piros lámpánál taxi fékez. Leinti.

40 Lenn az utcán persze nem várja taxi, és Chantalnak fogalma sincs, hova menjen. Elhatározása hamisítatlan rögtönzés volt, az vitte rá, hogy zaklatottságán nem bírt úrrá lenni. Jelen pillanatban csak egyre vágyik: hogy legalább huszonnégy óra hosszat ne lássa JeanMarcot. Felötlött benne, hogy kivesz egy szobát itt Párizsban, de nyomban ostobaságnak minősítette: ugyan mit csinálna egész nap? Járkáljon az utcákon, szívja be a bűzt? Zárkózzon be? Mire jó az? Aztán arra gondol, hogy elviszi a kocsit, és csak úgy találomra nekiindul, keres valami békés helyet, ahol eltölthet egy-két napot. De mégis hol? Maga se tudta, hogyan, egy buszmegállóban találta magát. Kedve támadt felülni az első buszra, és a végállomásig vitetni magát. Megállt egy busz, és meglepődve látta a kiírást, hogy a Gare du Nordt is útba ejti. Onnan indulnak a vonatok Londonba. Úgy érzi, mintha cinkos körülmények irányítanák, s szeretné azt hinni, hogy egy jó tündér sietett a segítségére. London: ezt az úti célt jelentette be JeanMarcnak, de csupán azért, hogy tudassa vele, leleplezte. Most átfut az agyán, hogy JeanMarc talán komolyan vette, hogy ő Londonba indul; talán kimegy utána a pályaudvarra. S ehhez a gondolathoz kapcsolódik egy másik halványabb, alig hallható, mintha valami pirinyó madár csipogná: ha JeanMarc eljön, ez a különös galiba is véget ér. Olyan, mint a simogatás, de nem sokáig tart, mert a következő pillanatban Chantal újra kifakad magában JeanMarc ellen, és elvet minden nosztalgiát. De hova menjen akkor, mit csináljon? Mi lenne, ha valóban Londonba utazna? Ha valóra váltaná a hazugságát? Eszébe jut, hogy a noteszában ott van Britannicus címe. Vajon hány éves lehet most Britannicus? Chantal tudja, hogy találkozásuknál mi sem valószínűtlenebb. Hát aztán? Az a jó. Elmegy Londonba járkál egy kicsit, kivesz egy szállodai szobát, aztán másnap visszajön Párizsba. De aztán elkedvetleníti ez az ötlet: mikor elment hazulról, azt hitte, a függetlenségét nyerte vissza, holott ismeretlen, szeszélyes hatalom játékszere. Ez a hóbortos véletlenek sugalmazta londoni utazás tiszta téboly. Miből gondolja, hogy a cinkos körülmények neki dolgoznak? Miből gondolja, hogy jó tündér van a dolog mögött? Hátha gonosz tündér, aki a vesztére tör? Megfogadja magában: ha megáll a busz a Gare du Nord előtt, ő nem száll le, tovább megy. De mikor az autóbusz megáll, azon kapja magát, hogy mégis leszáll. És valósággal beszippantja a pályaudvar épülete. A hatalmas csarnokban meglátja a márvány lépcsőt, amely felvezet az Angliába tartó utasok váróterméhez. Megnézné a menetrendet, de egyszerre hallja, hogy nagy nevetés közepette a nevén szólítják. Megáll, és észreveszi a lépcső aljában gyülekező kollégáit. Mikor azok felfogják, hogy felfedezte őket, még hangosabban kacagnak. Mint egy csapat kollégista, ha sikerül a tréfa, bejön a fantasztikus fordulat. – Mégiscsak kifundáltuk, mit kell tennünk, hogy egyszer végre te is elgyere. Ha tudod, hova megyünk, biztosan keresel valami kifogást. Átkozott individualista! És megint kitör belőlük a nevetés. Chantal tudta, hogy Leroy értekezletet tervez Londonba, három héttel későbbre. Hogyhogy ma itt vannak? Megint elfogja az érzés, hogy ami történik, tökéletesen valószerűtlen, nem lehet igaz. De a meghökkenése helyébe mindjárt újabb lép: szöges ellentétben azzal, amit önmagától várhatna, őszintén örül a többieknek, és hálás, hogy megtréfálták. A lépcsőn fölfelé belékarol egy ifjú kollegina, és Chantal arra gondol, JeanMarc mindig is visszafogta attól az élettől, ami megillette volna. A fülébe cseng: „...a világ közepének tartod magad.” Meg ez is: „Soha nem fogsz lemondani a konformista fellegváradról.” Most visszavág neki: úgy van. És akkor is megmaradok benne, ha neked nem tetszik! A fiatal kolléganő még mi dig karon fogva vezeti az embertömegben, és a peronra vivő újabb lépcsőnél álló rendőrök felé tartanak. Chantal megmámorosodva folytatja néma veszekedését JeanMarckal, odaveti neki: Miféle bíró nyilatkoztatta ki, hogy a konformizmus rossz, a nonkonformizmus meg jó? A konformizmus tán nem azt jelenti, hogy elvegyülünk a többiekkel? A konformizmus tán nem a nagy közös találkahely, ahol minden összefut, ahol az élet a legsűrűbb, a leghevesebb? A lépcső tetejéről megpillantja a modern, elegáns londoni vonatot, és még azt mondja magának: akár szerencse, akár csapás, hogy erre a világra születtünk, a legjobb időtöltés, ha sodortatni hagyjuk magunkat, mint most én, a vidáman, zajosan vonuló tömeggel.

41 A taxisnak azt mondta: „A Gare du Nordra!”, s ez az igazság pillanata volt: elmehet a lakásból, a Szajnába hajíthatja a kulcsát, hálhat az utcán, de nem bír szakítani Chantallal. Kimenni utána a pályaudvarra kétségbeesett gesztus, de a londoni vonat az egyetlen, ráadásul roppant bizonytalan támpont, amit Chantal adott neki, s nem engedheti meg magának, hogy legyintsen rá, ha mégoly kicsi is a valószínűsége, hogy nyomra vezeti. Mikor a pályaudvarra ért, benn állt a londoni vonat. Négyesével vette a lépcsőfokokat, jegyet váltott; az utasok zömmel felszálltak már, utolsónak ért a szigorúan ellenőrzött peronhoz; a szerelvény mentén rendőrök cirkáltak bombakeresésre idomított német juhászokkal; JeanMarc vagonjában csupa japán ült, nyakukban fényképezőgéppel; megkereste a helyét, és elfoglalta. .Akkor döbbent rá, milyen abszurd, amit művel. Fenn ül egy vonaton, holott aligha találja itt azt, akit keres. Három óra múlva ott áll majd Londonban, mint szamár a hegyen: épp hogy ki tudja fizetni a visszautat. Elbizonytalanodva kelt föl, lelépett a peronra, homályos kísértést érezvén a hazamenetelre. De hogyan jut be, ha egyszer nincs kulcsa? Otthagyta az előszobai kisasztalon. Most hogy kitisztult a feje, belátja, gesztusa szentimentális ripacskodás volt csupán: a házmesternél van pótkulcs, és magától értetődően bocsátaná a rendelkezésére. Tétován pillantgatott a peron végére: minden kijárat zárva. Intett egy rendőrnek, és megkérdezte, hogyan lehet kijutni; a rendőr felvilágosította, hogy lehetetlen; biztonsági okokból felszállás után a vonatot nem hagyhatja el senki; az utasoknak maradni kell, eleven garanciának, hogy nem helyeztek el bombát a vonaton; iszlám terroristák is vannak, írek is; vágyaik netovábbja egy vérfürdő a tenger alatti alagútban. JeanMarc visszaszállt, egy kalauznő rámosolygott, és ő azt gondolta magában: hát így van ez, sűrített, felfokozott mosolyokkal lökik a halálalagútba ezt a rakétát, amely az unalom hadseregét szállítja, amerikai, német, spanyol, koreai turistákat, akik készek vásárra vinni a bőrüket a harcmezőn. Leült, s amint megmozdult a vonat, újra felkelt, és Chantal keresésére indult. Belépett egy első osztályú kocsiba. Az átjáró egyik oldalán egyesével, a másikon kettesével sorakoztak az ülések, a vagon közepén egymással szembefordítva, az itt utazóknak tehát módja nyílt lármásan társalogni. Chantal ott ült közöttük. Hátulról látta: ráismert a feje, a divatjamúlt kontya végtelenül megható, szinte komikus formájára. Az ablaknál ült, és részt vett az élénk beszélgetésben; de hiszen ezek a munkatársai az ügynökségről; hát mégsem hazudott?, bármennyire hihetetlen, nem hazudott. JeanMarc nem mozdult; nevetést hallott, közte Chantalét. Vidám. Vidám: ez szíven ütötte. Nézte számára idegenszerű, eleven gesztikulálását. Nem hallotta, mit mond, de látta, hogy energikusan jár a keze; nem ismert rá erre a kézre; másvalakinek a keze volt; nem mintha elárulta volna JeanMarcot, egészen másról volt szó: JeanMarcnak úgy tetszett, mintha a számára nem létezne többé, mintha elment volna máshová, egy másik életbe, ahol, ha öszefutnának, ő nem ismerne rá.

42 Chantal harciasan mondja: – Egy trockista hogy térhet meg? Hol itt a logika? – Kedvesem, ugye ismeri Marx híres formuláját: változtassuk meg a világot. – Hogyne. Chantal az ablaknál ül, szemközt a legidősebb kolléganőjével, a felgyűrűzött ujjú disztingvált dámával, aki szomszédja Leroynak. Leroy így folytatja: Óriási, amit ez az évszázad megértetett velünk: az ember képtelen megváltoztatni a világot, és ez így lesz örökre. Forradalmán tapasztalatomból ezt a döntő következtetést szűrtem le. Megjegyzem, hallgatólagosan ezt mindenki elfogadja. Csakhogy van egy nő, aki ennél is tovább megy. Teológus, és szerinte az embernek nincs is joga megváltoztatni, amit Isten teremtett. Ezt a tilalmat szó szerint be kell tartani. Chantal élvezettel figyeli: ez az ember nem oktat, hanem provokál. Chantal díjazza a hidegen férfias hangütését, meg hogy bármit tesz, provokáció a kanonizált forradalmi és avantgárd hagyomány jegyében; a „polgárpukkasztás”t akkor se mulasztja el, ha a legközhelyesebb igazságokat hangoztatja. Egyébként is, a provokáció („lámpavasra a polgárral!”) tán nem válik hivatalossá, ha hatalomra jut? A konvenció bármikor provokációvá minősülhet át, és megfordítva. A szándék a döntő, hogy a végletekig viszünk-e valamit vagy sem. Chantal odaképzeli Leroyt az 1968as diáklázadás viharos gyűléseire, amint a maga intelligens, logikus, hűvös stílusában ad elő minden józan érvelést elsöprő okoskodásokat: a polgárságnak nincs létjogosultsága; a munkásosztály számára érthetetlen művészetnek el kell tűnnie; a polgárság érdekeit kiszolgáló tudomány semmire se jó; azokat, akik ezt oktatják, ki kell dobni az egyetemről; a szabadság ellenségeinek ne legyen szabadsága. Minél nagyobb abszurdumot hangoztat, annál büszkébb, elvégre csak a kiváló intelligencia képes logikát lehelni az esztelen eszmékbe. Chantal így válaszol: Egyetértek, szerintem is gyászos változások mentek végbe. S ez esetben az lenne a feladatunk, hogy megóvjuk a világot a változásoktól. Sajnos a világ képtelen gátat vetni a veszett átalakulásainak... – ...melyeknek az ember pusztán csak eszköze – vág közbe Leroy. Azzal, hogy feltalálták a mozdonyt, már megvolt a repülőgép tervének csírája, s innen egyenes az út az űrrakétához. Ez a dolgok logikája, más szóval része az isteni elrendelésnek. Az emberiség úgy, ahogy van, lecserélhető másikra, de ettől mit se változik a biciklitől a rakétáig ívelő fejlődés. És ennek a fejlődésnek az ember nem létrehozója, csupán végrehajtója. Hozzáteszem, szánalmas végrehajtója, merthogy nem tudja, mi az értelme annak, amit végrehajt. Ez nem is tartozik ránk, hanem csakis Istenre, a mi dolgunk itt annyi, hogy engedelmeskedjünk, és Ő azt tehesse, ami Neki tetszik. Chantal behunyja a szemét: átjárja a „promiszkuitás” szó édessége; hangtalanul mondja magának: „eszmepromiszkuitás”. Hogyan kerülhet össze két ennyire ellentétes felfogás egy ember fejében, mintha két dajna osztozna egy ágyon? Chantal korábban majdhogynem felháborodva fogadta az efféle eszméket, ma inkább elbűvölik: hiszen tudja, hogy az ellentmondásnak, ami Leroy korábbi és jelenlegi nézetei között feszül, nincs jelentősége. Mert minden eszme egykutya. Mert minden kijelentés, állásfoglalás ugyanannyit ér, súrlódások, kereszteződések, összefonódások, egybeolvadások keletkezhetnek, fogdosódás, tapogatózás, paráználkodás. Halk, kissé reszketeg hang szólal meg Chantallal szemközt: De akkor miért vagyunk ezen a földön? Miért élünk? A disztingvált hölgy az, aki imádott Leroyja oldalán ül. Chantal elképzeli, hogy Leroyt két nő szorongatja, és választania kell közülük: romantikus hölgy vagy cinikus hölgy; hallja a könyörgő hangocskát, amely ragaszkodik szép hiedelmeihez, de úgy védi őket (Chantal fantáziájában), mintha titkon remélné, hogy démoni hőse, aki most odafordul hozzá, mindet sárba tiporja. – Miért élünk? Hogy ellássuk az Istent emberhússal. Tudniillik a Biblia, kedves hölgyem, nem arra buzdít, hogy az élet értelmét keressük. Arra szólít fel, hogy szaporodjunk. Szeressétek egymást és szaporodjatok. Ne áltassa magát: azt, hogy „szeressétek egymást” a „szaporodjatok” felől kell értelmezni. Szó nincs itt könyörületes, együtt érző, átszellemült szeretetről, szenvedélyről, egyszerűen úgy kell érteni: „szeretkezzetek!”, „közösüljetek!” (Leroy halkabbra fogja a hangját, és közelebb hajol) „basszatok!” (A hölgy odaadó tanítvány módjára tágra nyílt szemmel figyel.) Hát ez és csakis ez az emberi élet egyetlen értelme. A többi szart se ér. Leroy érvelése borotvaéles, és Chantal egyetért: a szerelem mint két egyén felmagasztalása, mint hűség, mint szenvedélyes kötődés egy bizonyos személyhez, nem létezik. És ha mégis, akkor önbüntetés, egyéni bolondéria, kolostorba menekülés. Chantal azt mondja magában, ha létezik is szerelem, nem szabadna léteznie, s ez a gondolat korántsem keseríti el, ellenkezőleg, boldogság árad szét a tagjaiban. A férfiakat befutó rózsa metaforája jut eszébe, s arra gondol, idáig szerelmes elvonultságban élt, de ezentúl kész a rózsamítosznak hódolni, átadni magát mámorító illatának. Eszmefuttatásának ezen a pontján eszébe jut JeanMarc. Otthon maradt? Elment hazulról? Minden érzelem nélkül latolgatja, mintha azon tűnődne, esik-e Rómában, süt-e a nap New Yorkban. De bármennyire közömbös is, JeanMarc emléke arra készteti, hogy hátranézzen. Látja, hogy a vagon végében valaki sarkon fordul, és átmegy a szomszédos kocsiba. Mintha JeanMarc igyekezne eltűnni a szeme elől. Valóban ő az? Chantal nem firtatja, inkább kinéz az ablakon: a táj egyre csúnyább, a mezők szürkülnek, szaporodnak a fémoszlopok, a betonépítmények, a vezetékek. A hangosbeszélőn bejelentik, hogy a szerelvény hamarosan a tenger alatt folytatja útját. S Chantal valóban lát egy kerek, fekete lyukat, ahová kígyómód besiklik a a vonat.

43 – Most lemegyünk – mondja a disztingvált hölgy, hangjából zaklatott ijedelem csendül. – Le a pokolba – tódítja Chantal, feltételezvén, hogy Leroy még több naivitást, meghökkenést, riadalmat vár el a hölgytől. Ördögi segédjéül szegődik. Örülne, ha ezt a disztingvált, szemérmes hölgyet megkerítené Leroy ágyába, amelyet nem egy fényűző londoni hotelba képzel, hanem valami emelvényre lángok nyögések, ördögök közé. Az ablakon kár kinézni, a vonat alagútban halad, és Chantal úgy érzi, egyre messzebb kerül a sógornőjétől, JeanMarctól, mindenfajta felügyelettől, leselkedéstől, egyre messzebb a tapadós, terhes életétől; „hova lettek”, jut eszébe, s meglepve tapasztalja, hogy az eltűnés nem komor, hanem mitologikus rózsájának égisze alatt kellemes és derűs. – Egyre lejjebb ereszkedünk mondja a szorongó hölgy. – Oda, ahol az igazság honol mondja Chantal. – Oda licitál rá Leroy, ahol választ találunk a kegyed legfőbb kérdésére drága hölgyem: miért élünk? Mi az élet lényege? A hölgyet fixálja. Az élet lényege, hogy fenntartjuk: vagyis a szülés, és ami azt megelőzi, a közösülés, előtte a csábítás, vagyis a csókok, a szélben lobogó haj, a bugyik, a jól szabott melltartók, és minden egyéb, ami az embereknek kedvet csinál a közösüléshez, a zaba, nem a konyhaművészet, ez a fölösleges valami, ami senkit nem érdekel, hanem a zaba, amit mindenki megvásárol, és ahol zaba van, ott bélműködés is van, de hiszen tudja, drága asszonyom, szépséges és igen tisztelt hölgyem, hogy szakmánkban milyen kitüntetett hely illeti meg a vécépapírt és a pelenkát. Vécépapír, pelenka, mosószer, zaba. Íme az ember bűvköre, és a mi küldetésünk nem csupán az, hogy felfedjük, megragadjuk, kijelöljük, hanem hogy széppé tegyük, dallá formáljuk. Befolyásunknak hála majd minden vécépapír rózsaszín, és én azt ajánlanám, drága, aggódó hölgyem, mérlegelje alaposan ezt roppant épületes tényt. – De hiszen ez nyomorúság, nyomorúság mondja a hölgy, a hangja reszket, mint a megerőszakolt nő jaj szava, kozmetikázott nyomorúság! Kozmetikázzuk a nyomorúságot! – Pontosan mondja Leroy, és Chantal kihallja ebből a „pontosan”ból a disztingvált hölgy panaszos hangja által keltett gyönyörűséget. – De akkor hol marad az élet nagyszerűsége? Ha a zabára, a közösülésre, a vécépapírra korlátozódunk, mik vagyunk mi egyáltalán? Ha csak ennyi telik tőlünk, ugyan miféle büszkeséget meríthetünk abból az állítólagos tényből, hogy szabadon rendelkezünk magunkkal? Chantal végigméri a hölgyet, és arra gondol, egy tivornyán álmodni se lehetne eszményibb áldozatot. Elképzeli, hogy levetkőztetik, megkötözik koros, tiszteletre méltó testét, és kényszerítik, fennhangon, panaszosan ismételgesse naiv bölcselmeit, miközben mindenki ott párzik és mutogatja magát a szeme láttára...Leroy félbeszakítja Chantal fantáziálását: Szabadság? Míg megéli a nyomorúságát, lehet boldog vagy boldogtalan. Annyi a szabadsága, hogy választhat. Szabadságában áll, hogy feloldja az egyéniségét a nagy olvasztótégelyben, és ezt lesújtva vagy eufóriával tegye. Mi, kedves hölgyem, az eufóriát pártoljuk. Chantal érzi, hogy az arcára mosoly rajzolódik. Megjegyzi, amit Leroy mondott az előbb: egyetlen szabadságunk, hogy választhatunk a keserűség és a kéj között. Mivel osztályrészünk az általános jelentéktelenség, ne bélyegként viseljük, tudjunk örülni neki. Látja Leroy szenvtelen arcán a vonzó, de éppoly perverz intelligencia sugárzását. Rokonszenvvel nézi, de nem kívánja, s azt mondja magában (mintegy elhessentve az előző fantáziaképet), Leroy régen átlényegítette már férfierejét az ütőképes, metsző logikájába, a tekintélybe, amit a munkacsoportja felett gyakorol. Arra gondol, mi lesz, mikor elhagyják a vonatot: míg Leroy egyre rémisztgeti a hölgyet, aki imádja, ő diszkréten besuttyan egy telefonfülkébe, aztán kereket old, lerázza az egész társaságot.

44 A japánok, amerikaiak, spanyolok, oroszok nyakba akasztott fényképezőgépeikkel leszállnak a vonatról, és JeanMarc igyekszik nem szem elől téveszteni Chantalt. A széles emberfolyam hirtelen elkeskenyedik, a peronról mozgólépcső szállítja tovább. A csarnokban a lépcső aljához kamerával felszerelkezett férfiak tódulnak, bámész tömeggel a sarkukban, és elállják az utat. A vonat utasai kénytelenek megállni. Tapsok, kiáltások fogadják az oldallépcsőn érkező gyerekeket. Sisakot visel mind, különféle színűeket, mintha sportolók lennének, kis versenymotorosok vagy síelők. Őket filmezik. JeanMarc lábujjhegyre áll, hogy a fejek fölött kikémlelje, hol van Chantal. Végre meglátja, a gyerekoszlop túloldalán, egy telefonfülkében. A kagylóba beszél. JeanMarc megpróbál utat törni magának. Meglöki az egyik operatőrt, aki mérgében belerúg. JeanMarc oldalba böki a könyökével, a férfi kis híján elejti a felvevőgépet. Odamegy egy rendőr, és felszólítja JeanMarcot, várja ki a felvétel végét. Akkor pár pillantra találkozik a tekintete a Chantaléval, aki kilép a fülkéből. Megint nekiveselkedik, hogy átverekedje magát a tömegen. A rendőr annyira fájdalmasan csavarja ki a karját, hogy JeanMarc kétrét görbed, és szem elől veszti Chantalt. Végre elvonul az utolsó sisakos gyerek is, a zsaru szorítása csak akkor lanyhul, és ereszti szabadon. JeanMarc a telefonfülkére pillant, de már üres. Megáll mellette egy francia csoport; ráismer Chantal kollégáira. – Hol van Chantal? – kérdezi egy fiatal lánytól. A lány szemrehányóan feleli: – Azt magának kellene tudni! Olyan jó kedve volt! De mikor kiszálltunk, nyoma veszett! Egy kövérkés nő nála is ingerültebb: – Láttam magát a vonaton! Integetett neki. Láttam mindent. Elfuserálta az egészet. Leroy szól közbe: – Indulás! – Hát Chantal? Kérdezi a fiatal lány. – Tudja a címet. – Ez az úr is Chantalt keresi mondja a felgyűrűzött kezű, disztingvált hölgy. JeanMarc tudja, hogy Leroy ismeri őt látásból. – Jó napot – köszön rá. – Jó napot viszonozza Leroy, és rámosolyog. Láttam a dulakodást. Mindenki egy ellen. JeanMarc rokonszenvet vél kihallani a hangjából. Szorult helyzetében ez olyan, mint a kinyújtott kéz, amit el akar fogadni; mintha szikra pattanna, amely barátsággal kecsegteti, férfibarátsággal: ők ketten ismeretlenül, mindössze a hirtelen támadt szimpátia kedvéért készek segíteni egymáson. Mintha szépséges régi álma volna megvalósulóban. Bizakodva kérdi: Megmondaná a szálloda nevét? Odatelefonálnék, hátha megérkezett már Chantal. Leroy hallgat egy sort, aztán visszakérdez: Chantal nem hagyta meg a címet? – Nem. – Akkor elnézését kérem mondja Leroy kedvesen, szinte sajnálkozva, de nem árulhatom el. A szikra kihuny és aláhull, JeanMarcnak egyszerre sajogni kezd a rendőr vasmarkától meggyötört karja. Elárvultan lép ki a pályaudvarról. Nem tudja, hova menjen, kóborol az utcákon. Meg se áll, úgy veszi elő a zsebéből a pénzét, és megint átszámolja. A visszaútra elég, de másra nem futja. Ha most elhatározza magát, máris indulhat vissza. Estére Párizsban van. Nyilvánvalóan ez a legésszerűbb. Mihez kezd itt? Semmi dolga nincs. És mégsem bír felkerekedni. Úgyse tágít innen. Képtelen elhagyni Londont, míg Chantal itt van. De mivel a visszaútra kell tartogatnia a pénzét, nem mehet szállodába, nem ehet semmit, egy szendvicset sem. Hol hajtsa le a fejét? Egyszerre rádöbben, igazolódik, amit tud, amiről oly gyakran beszélt Chantalnak, hogy voltaképpen peremlétre hivatott, olyan peremlény, aki jómódban él ugyan, de csak merőben bizonytalan, időleges körülmények jóvoltából. Hát most itt van igaz valójában, visszalökték oda, ahova tartozik: a szegények közé, akiknek elhagyatottságukban nem jut fedél. Visszaemlékezik a vitákra Chantallal, és gyermetegen igényelné, hogy most elébe állhasson és ráolvassa: lásd be, igazam volt, nem komédiáztam, valóban az vagyok, aki vagyok, peremlény, hajléktalan, csavargó.

45 Leszállt az este, lehűlt a levegő. JeanMarc betér egy utcába, amelynek egyik oldalán házsor, a másikon feketére mázolt ráccsal elkerített park van. A park felőli járdán pad, fából; JeanMarc leül rá. Nagyon fáradtnak érzi magát, és kedve támad feltenni a lábát, és végignyújtózni. Így kezdődik, gondolja. Egy napon feltesszük a lábunkat a padra, aztán ránk esteledik és elalszunk. Ő is így sorolódik át, hogy egy legyen a sok földönfutóból. Ezért minden erejével azon van, hogy úrrá legyen a kimerültségén, ül tovább merev háttal, akár a mintadiák az osztályteremben. Háta mögött fák, előtte az utca túloldalán házak; mind egyforma fehér, kétszintes, a bejáratnál két oszlop, emeletenként négy ablak. Figyelmesen szemügyre vesz minden járókelőt ebben a csöndes utcában. Eltökélte, itt várja meg, míg Chantal felbukkan. Várni: ennyit tehet érte, ennyit tehet kettőjükért. Egyszer csak úgy harminc méterre jobbra kivilágosodik az egyik ház valamennyi ablaka, s bent valaki elhúzza a piros függönyöket. Ünnepelni gyűlt össze egy társaság, gondolja. Csak furcsállja, hogy senkit se látott bemenni; már régen együtt vannak, és csak most gyújtottak villanyt? Vagy talán észre se vette, hogy elbóbiskolt, ezért nem tűnt fel az érkezésük? Szent isten, és ha Chantal azalatt járt erre, míg ő aludt? Villámként hasít belé a gyanús tivornya gondolata; fülébe csengnek a szavak: „Tudod jól, miért London”, és ez a „tudod jól” hirtelen más megvilágításba kerül: London az angol, a brit Britannicus városa; őt hívta fel a pályaudvarról Chantal, miatta szökött el Leroytól, a munkatársaitól, mindannyiuktól. Rátör a heves, kínos féltékenység, nem az az absztrakt fajta, amit akkor érzett, mikor a nyitott szekrény előtt feltette magának a merőben elvi kérdést, hogy Chantal meg tudná-e csalni, hanem az a fiatalkori, ami átjárja, elviselhetetlenül facsarja a testet. Elképzeli Chantalt, amint engedelmesen, áhítatosan odaadja magát másoknak, és nem bírja tovább. Felkel, és a házhoz rohan. Az ajtaja hófehér, felette lámpás. Elfordítja az ajtógombot, az ajtó kinyílik, belép, lépcsőt lát piros szőnyeggel, fentről hangokat hall, fölmegy a széles pihenőre az emeleten, amelyet teljes szélességében rúd ér át, erről kabátok lógnak, de (s ez újfent szíven üti) női ruhák, és néhány férfiing is. Dühösen keresztülvág a gardróbon, és egy nagy kétszárnyú, szintén fehér ajtóhoz ér, mikor fájós vállára ránehezedik egy kéz. Hátrafordul, mire egy zömök, pólót viselő, tetovált karú férfi arcul csapja, és mond neki valamit angolul. Próbálja lerázni magáról a kezet, amely egyre kínzóbban markolja, és a lépcső felé taszítja. Ellenállna, de elveszti az egyensúlyát, és az utolsó pillanatban kapja el a karfát. Megverten kullog le a lépcsőn. A tetovált követi, és mikor JeanMarc tétován megáll az ajtó előtt, rákiált angolul, és egy kézmozdulattal kiutasítja.

46 A tivornya képe régóta vissza-visszatér Chantal kusza álmaiban, a képzeletében, sőt a JeanMarckal folytatott beszélgetéseiben is, aki egy napon (de rég volt) azt mondta neki: szívesen veled mennék egy feltétellel: a gyönyör pillanatában mindenki változzon állattá, ki birkává, ki tehénné, ki kecskévé, torkolljon a bacchanália pásztorjátékba. 0 kapott is az ötleten: az orgia végére kettesben maradnak JeanMarckal az állatok között, mint pásztor és pásztorlány, boldogan, ártatlanul. Ez az idilli fantázia mulattatta is: a bűntanyára igyekvő szegény tivornyázók nem is sejtik, hogy tehén képében távoznak majd. Meztelen emberek veszik körül, most jobban örülne a birkáknak. Elege van, behunyja a szemét, de pillái mögül egyre látja az ágaskodó, apadó szerveket, olyik nagy, olyik nyeszlett. Mintha kinn a földeken látna fölegyenesedő, hajladozó, tekergő, visszahanyatló földigilisztákat. Aztán már nem gilisztákat lát, hanem kígyókat; a kép undorítja, mégis izgatja. Igen ám, de ez az izgalom nem kelt benne friss vágyat a szerelemre, ellenkezőleg, minél izgatottabb, annál jobban undorítja ez az izgalom, mert megérti belőle, nem az övé a teste, hanem ezé a sártengeré, a gilisztáké, a kígyóké. Kinyitja a szemét: a szomszéd helyiségből egy nő tart felé; megáll a szélesre tárt ajtóban, és mintha ki akarná ragadni Chantalt a férfi időtlenségből, a földigiliszták fennhatósága alól, csábító pillantással nézi Chantalt. Magas, ragyogó testű, szép arcát szőke haj keretezi. Épp mikor Chantal reagálna a néma hívásra, a szőke elkerekíti a száját, és a nyálát villantja; Chantal mintha erős nagyítón keresztül látná ezt a szájat; a nyál fehér, tele apró légbuborékkal; a nő úgy tolja ki és szívja vissza ezt a habot, mintha csalogatni akarná Chantalt, mintha gyöngéd, nedves csókokkal kecsegtetné, melyek egymásba oldják majd őket. Chantal nézi a gyöngyöző, remegő, szivárgó nyálat, és undora émellyé fokozódik. Hátat fordít, hogy diszkréten elrejtőzzön. De a szőke ott terem mögötte, és elkapja a kezénél. Chantal kiszabadítja magát, és pár lépésre elhúzódik. Megint a testén érzi a szőke kezét, és futásnak ered. Hallja, hogy üldözője ott zihál a nyomában, nyilvánvalóan erotikus játéknak véli a menekülését. Kelepce: minél jobban igyekszik, hogy lerázza, annál jobban felizgatja a szőkét, aki további üldözőket toboroz a hajtóvadászathoz. Egy folyosóra kanyarodik, háta mögött lépteket hall. Annyira viszolyog üldözői testétől, hogy undora pánikba csap át: fut, mintha az életét mentené. A folyosó hosszú, a végében ajtó nyílik egy kis kőpadlós helyiségbe, ennek sarkában újabb ajtó; benyit, és becsukja maga mögött. A homályban a falhoz lapulva kiszuszogja magát; tapogatózik az ajtónál, és villanyt gyújt. Kis odú, benne porszívó, partvisok, felmosórongyok. A földön pedig egy halom rongyon összegömbölyödött kutya. Nem hall már neszt a folyosóról, és azt gondolja: eljött végre az állattá válás pillanata, és megúsztam. Fennhangon megkérdezi a kutyától: Melyik átváltozott férfi vagy? Maga is elámul azon, amit mondott. Szent isten, kérdezi magától, honnan veszem, hogy az orgia végén mindenki állattá változik? Furcsa: fogalma sincs, honnan támadt ez a gondolata. Kutat az emlékezetében, mindhiába. Csupán egy semmilyen konkrét emlékhez nem kötődő édes érzés fogja el: titokzatos, boldogító, mint valami távoli üdvözlet. Hirtelen kivágódik az ajtó. Fekete nő jön be, alacsony, zöld blúzt visel. Chantalon minden csodálkozás nélkül, kurtán, megvetően tekint végig. Chantal félrehúzódik, hogy a nő hozzáférjen a nagy porszívóhoz, és kivihesse. Ezért közelebb kerül a kutyához, s az tépőfogait villogtatva morogni kezd. Chantalt megint hatalmába keríti a rémület; kimegy.

47 A folyosón áll, és csak egyvalami jár az eszében: megkeresni a lépcső tetejét, ahol egy rúdon ott lógnak a ruhái. De valahány ajtó gombját elfordítja, mind kulcsra van zárva. Végül a széles, nyitott ajtón át belép a szalonba; furcsán tágas és néptelen: a zöld blúzos fekete nő már munkához látott a nagy porszívóval. Az esti társaságból néhány úr van csupán jelen, állva társalognak fojtott hangon; már felöltözködtek, és rá se hederítenek Chantalra, akiben tudatosul egyszerre illetlenné vált meztelensége, s ezért félénken tekinget feléjük. Egy másik úr, amolyan hetvenegynéhány éves forma, fehér fürdőköpenyben, papucsosan odamegy hozzájuk, és mond nekik valamit. Chantal töri a fejét, hogy merre juthatna ki, de a megváltozott légkörben, a váratlanul elnéptelenedett, átrendezettnek tetsző szobákban nem ismeri ki magát. Látja, hogy tárva nyitva áll annak a szobának az ajtaja, ahol a szőke kikezdett vele; arra indul; a szoba üres; megáll, és ajtót keres, de nincs. Visszatér a szalonba, és megállapítja, hogy időközben távoztak az urak. Miért is nem volt szemfülesebb? Velük tarthatott volna! Már csak a fürdőköpenyt viselő hetvenes van a szobában. Tekintetük találkozik, és ráismer: a hirtelen bizonyosság eufóriájában indul felé: Telefonáltam, ugye, emlékszik? Ide hívott, de mikor megjöttem, sehol se találtam! – Tudom, tudom, elnézését kérem, de én már inkább kimaradok az ilyen gyerekes játszadozásból hangzik a kedves, ám szórakozott válasz. A férfi az ablakokhoz indul, és sorra kitárja őket. Erős huzat tör a szalonba. – Úgy örülök, végre egy ismerős mondja Chantal zaklatottan. – Ki kell szellőztetni ezt a bűzt. – Legyen szíves megmondani, hol a lépcső. Ott van minden holmim. – Türelem mondja a férfi, és a szalon sarkába megy egy ottfelejtett székért; odaviszi Chantalnak: Üljön le. Amint ráérek, magával is foglalkozom. A szék a szalon kellős közepén áll. Chantal engedelmesen letelepszik. A hetvenes odalép a fekete nőhöz, és eltűnik vele a másik szobában. Onnan búg a porszívó; zaján keresztül Chantal a hetvenes parancsoló hangját hallja, azután kalapácsütéseket. Kalapálás?, hökken meg. Ki dolgozik itt kalapáccsal? Ő senkit se látott! Jött valaki! De hol jutott be? A huzat a piros ablakfüggönyöket emelgeti. Chantal fázik meztelenül a széken. Megint meghallja a kalapácsütéseket, és riadtan fogja fel: beszögelnek minden ajtót! Soha nem jut ki innen! Rátör a végveszély érzete. Feláll a székről, tesz háromnégy lépést, de nem tudván, merre induljon, földbe gyökerezik a lába. Segítségért akar kiáltani. De ki segíthet rajta? A szörnyű félelemnek ebben a pillanatában merül fel emlékezetéből a férfi képe, aki át akarja verekedni magát hozzá a tömegben. Valaki hátracsavarja a kezét. Chantal csak a görnyedő hátát látja, az arcát nem. Istenem, de jó lenne egy kicsit pontosabban emlékezni, maga elé idézni a vonásait, de sehogy se sikerül, Chantal mindössze annyit tud, hogy az illető férfi szereti, és jelen pillanatban csak ez számít. Ebben a városban látta, nem lehet messze. A lehető leghamarabb meg kell keresnie. De hogyan! Az ajtókat beszögelték! Aztán meglátja a lebegő piros függönyt az egyik ablaknál. Az ablakok! Azok nyitva vannak! Oda kell menni az ablakhoz! Lekiáltani az utcára! Ki is ugorhat, ha az ablak nincs túl magasan! Újabb kalapácsütés. Megint egy. Most vagy soha. Az idő ellene dolgozik. Több esélye nincs.

48 JeanMarc visszamegy a padhoz, alig látszik a gyéren világított utca két messze eső lámpája között a homályban. Leülne, de üvöltés hallatszik. Felugrik; időközben más foglalta el a padot, és szitkokat szór rá. JeanMarc tiltakozás nélkül odébbáll. Hát itt tartunk, mondja magában, ezentúl így lesz; ölre kell mennem azért is, hogy valahol meghúzhassam magam. Az utca túloldalán megáll szemközt a fehér ajtót megvilágító oszlopközi lámpással, annál a háznál, ahonnan két perce dobták ki. Leül a járdára, és a parkot körülvevő rácsnak támaszkodik. Rákezdi az apró szemű eső. Felhajtja a kabátgallérját, és figyeli a házat. Hirtelen sorra nyílnak az ablakok. A félrehúzott piros függönyöket lengeti a légáram, be lehet látni a megvilágított fehér mennyezetre. Mit jelentsen ez? Véget ért a mulatság? Hiszen senki nem jött ki! Pár perce még égette a féltékenység, és most csak rettegést érez, Chantalért retteg. Mindent megtenne érte, de fogalma sincs, mit kellene tenni, és ez az, ami tarthatatlan: nem tudja, hogyan segíthetne rajta, pedig csak ő segíthet, ő, senki más, mert Chantalnak rajta kívül a világon senkije sincs, sehol senki az egész világon. Az arca könnyben úszik, feláll, tesz néhány lépést a ház felé, és a nevét kiáltja.

49 A hetvenes, kezében egy másik székkel, megáll Chantal előtt: – Hova igyekszik? Chantal meglepődik, hogy szemtől szembe találja magát vele, és ebben a zaklatott pillanatban a teste mélyéből nagy erejű hőhullám tör föl, betölti a hasát, mellkasát, elborítja az arcát. Lángol. Tetőtől talpig meztelen, tetőtől talpig vörös, és a férfi tekintetétől érzi is, hogy lángol minden csupasz porcikája. Gépiesen a melléhez viszi a kezét, mintha el akarná fedni. Testében a lángok hamar fölemésztik a bátorságát, lázadását. Egyszerre fáradtnak érzi magát. Gyöngének. A férfi belékarol, a székhez vezeti, és a magáét közvetlenül Chantal előtt teszi le. Ülnek kettesben, szorosan szemtől szembe az üres szalon közepén. A hideg légáram megcsapja Chantal csatakos testét. Reszket, és gyönge, könyörgő hangon kérdezi: Nem lehet kijutni innen? – De hát miért nem akar itt maradni velem, Anne? – kérdezi szemrehányóan a férfi. – Anne? – borzad el Chantal. – Miért nevez Annenak? – Hát nem az a neve? – Nem vagyok Anne! – Hiszen öröktől fogva Annenak ismerem! A szomszéd szobából újabb kalapácsütések hallatszanak; a férfi arra fordítja a fejét, mint aki habozik, közbelépjen-e. Chantal élve a pillanatnyi egyedülléttel számot vet a helyzettel: meztelen, de tovább csupaszítják! Megfosztják az énjétől is! A sorsától is! Miután elnevezték másnak, itt hagyják a sok idegen közt, akikkel sose tisztázhatja, hogy kicsoda. Már nem reméli, hogy kijuthat innen. Az ajtókat beszögelték. Szerénynek kell lenni, az alapoknál kezdeni. A nevével. Először is azt akarja elérni, hogy ez az ember itt szemben a nevén szólítsa, az igazi nevén. Mindenekelőtt ezt fogja kérni tőle. És nem tágít. De alighogy elhatározza magát, rádöbben, hogy a neve elakadt valahol az agyában; nem emlékszik rá. Ettől végképp pánikba esik, de tudja, hogy az élete forog kockán, és ha védekezni, harcolni akar, meg kell őriznie a hidegvérét; ádáz erőfeszítéssel próbál emlékezni: három nevet kapott a keresztségben, igen, hármat, de csak egyet használ, ezt tudja, de melyik az a három név, és melyiket választotta közülük? Atyavilág, hiszen több ezerszer hallotta már ezt a nevet! Megint eszébe jut a férfi, aki szerette. Ha itt lenne, biztosan a nevén szólítaná. Talán, ha vissza tudna emlékezni a vonásaira, elképzelhetné a száját, amint kimondja a nevét. Ez járható útnak ígérkezik: a férfi közvetítésével jutni el a nevéhez. Próbálja felidézni, és megint csak a tömegben dulakodó alakot látja. Halvány, illanó kép, és Chantal erőnek erejével marasztalná, elmélyítené, a múltba tágítaná: honnan jött az az ember? hogy került a tömegbe? miért verekedett? Tágítani próbálja az emléket, és egy kert tűnik elébe, egy nyaraló nagy kertje, ahol a sokaságban észrevesz egy alacsony, ványadt kis embert, és eszébe ötlik, hogy közös gyerekük volt, akiről nem tud mást, mint hogy meghalt... – Hova kalandozott el, Anne? Felemeli a fejét, és egy öreget lát a szemközti széken, aki csak nézi, nézi. – Meghalt a gyerekem – mondja. Nagyon halvány az emlék; éppen ezért mondja ki fennhangon; így talán valóságosabbá teheti, marasztalhatja életének ezt az illanó kis darabját. A férfi odahajol, megfogja a kezét, és a hangja komoly, csupa biztatás: „Anne, felejtse el a gyerekét, felejtse el a halottait, az életre gondoljon!” A férfi rámosolyog. Aztán széles mozdulatot tesz a kezével, mint aki valami hatalmast, valami fenségest akar mutatni: Az élet! Az élet, Anne, az élet! Elborzad a mosolyt ól, a mozdulattól. Felpattan. Reszket. Reszket a hangja: Miféle élet? Mit nevez maga életnek? A kérdés, amely elhagyta a száját, óhatatlanul másikat von maga után: Lehet, hogy ez már a halál? Ilyen lenne a halál? Ellöki a széket, amely átgurul a szalonon és a falnak ütközik. Kiáltani akar, de nem talál szavakat. Kitör belőle az elnyújtott, artikulátlatlan aaaa.

50 – Chantal! Chantal! Chantal! Karjába szorítja sikoltó, görcsös testét. – Ébredj fel! Nem igaz! Reszket a karja közt; többször is elismétli neki, hogy nem igaz. Chantal utánamondja: Nem, nem igaz, nem igaz, és lassan, nagyon lassan megnyugszik. Én meg azt kérdezem magamtól: Ki álmodott? Ki álmodta ezt a történetet? Ki képzelte el? Melyikük? Mind a ketten? Egyik a másikának? És melyik pillanatban változott át valóságos életük álnok fantáziává? Mikor a vonat lement a La Manche csatorna alá? Vagy korábban? Aznap reggel, mikor Chantal bejelentette JeanMarcnak, hogy Londonba utazik? Vagy még korábban? Mikor a grafológus irodájában belebotlott a normandiai városka kávéházának pincérébe? Vagy még annál is korábban? Mikor JeanMarc az első levelet küldte neki? De elküldtee igazából ezeket a leveleket? Vagy csak képzeletben írta* meg? Pontosan melyik az a pillanat, mikor a realitás irrealitásba, a valóság álmodozásba fordult? Hol volt a határ? Hol a határ?

51 Látom a két fejet profilból a kis éjjeliszekrénylámpa világánál: JeanMarcét a párnán, s vagy tíz centiméterrel fölötte Chantalét, ráhajolva. Chantal azt mondja: Ezentúl mindig rajtad tartom a szemem. Szakadatlanul nézni foglak. Kis szünet után: Félek pislogni. Nehogy abban a pillanatnyi kihagyásban valami kígyó, patkány, más férfi lopakodjon a helyedbe. JeanMarc kicsit megemelkedik, hogy hozzáértesse az ajkát. Chantal a fejét rázza: Nem, csak nézni akarlak. Aztán: E gész éjszaka égve hagyom a lámpát. Minden éjjel.

TARTALOM 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51