MILA DEBRA DRIZA. Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

MILA DEBRA DRIZA

20

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

MILA DEBRA DRIZA

2.0

Írta: Debra Driza A mű eredeti címe: Mila 2.0 A művet eredetileg kiadta: Katherine Tegen Books, an imprint of HarperCollins Publishers Fordította: Fazekas Sándor A szöveget gondozta: Egyed Erika Copyright © 2013 by Debra Driza Translation copyright © 2014 by Fazekas Sándor Published by arrangement with HarperCollins Publishers Copyright © 2013 by HarperCollins Publishers A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn katonai Ildikó munkája © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 181 7 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Szegedi Marcsi, Zsibrita László Korrektorok: Szuperákné Vörös Eszter, Réti Attila Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást —nem sokszorosítható.

Anyának, Apának és Scottnak, akik akkor is hittek, amikor én nem

ELSŐ RÉSZ

EGY A Creenwood Ranch határain túl, keletre narancsszínben ragyogott az ég, mintha a felhők lángokban álltak volna.

Lángok. Belemarkoltam Bliss vastag, selymes sörényébe, erősen behunytam a szemem és feketén gomolygó füstfelhő után kutattam az emlékeimben. Próbáltam felidézni magamban az égő fa és műanyag, a hamvadó Phillies1-emblémás pólók és a parázsló babafotók szagát. A szirénák hangját és a sikolyokat. Bármit, ami kapcsolatba hozható a tűzzel. Apát. Felhorkant alattam a ló. Felsóhajtottam, lazítottam a szorításon és megigazítottam a sörényét. Semmi. Megint nem jött elő más, csak a nagy büdös semmi. Több mint négy hete annak, hogy a baleset véget vetett apa életének, de még egyszer sem sikerült előhívni az emlékeimet. Kinyitottam a szemem, és akkor valami bevillant. Fehér falak, fehér fények. Fehér köpeny. A fertőtlenítőszer szúrós szaga. Megborzongtam. Ez lehet a kórház, ahova vittek? Biztosan a tűz után. Ez volt minden, amire emlékeztem. Kapaszkodtam

1

A Philadelphia Phillies philadelphiai baseballcsapat, az egyik legrégebbi profi csapat az USA-ban.

ezekbe a képekbe, és igyekeztem előrángatni még többet is, de amint megjelentek, el is enyésztek. Egyvalami azonban nem akart eltűnni… most, hogy kinyitottam a szemem: az utunkat keresztező kerítés, a végeláthatatlan zöld térséget átszelő, égnek meredő fehér lécek. A másik, ami sehogy sem akart eltűnni, hiába álmodtam mást helyette: a drágalátos Clearwater – harminc napja az otthonom, Minnesotában. A fű, a fa, a por és a földek között elszórva meghúzódó régi farmházak vidéke. A platós kisteherautók és a trágyaszagú szántók világa. A városka olyan kicsi, hogy mozi sincs benne. Se McDonald’s. Kaylee szerint az egyetlen olyan hely, amit itt kulturális intézmény, illetve szórakoztatóipar kategóriában megemlít az Aranyoldalak, az a Mount’em állatpreparátor műhely. Nincs is szórakoztatóbb egy kitömött emlősnél. Bliss horkantott egyet, és hátrakapta a fejét, el a kerítéstől, vissza az istállók irányába. Nem hibáztathattam érte. A földek, a tavak és a csönd, aminek anya annyira örült, nekem semmit sem jelentett. Nem jelenthetett. Hisz minden jó emlékem Philadelphiához kötődött. Legalábbis azok, amelyekre emlékszem. Az arcom apa zöld-barna kockás flanelingéhez dörzsöltem, pontosabban a gallérjához, a puha anyagtól remélve vigaszt. Apa akkor viselte, amikor a városi parkban gyengéden, a könyökömnél fogva átkalauzolt engem a Phillies-szurkolók

tömegén, a popcorn- és hotdogillatban, a felhevült testek sűrűjében. A feszítő érzés a mellkasomban egyre nőtt. Hogy van az, hogy egyes emlékeket olyan elevenen látok magam előtt, mintha DVD-t néznék, ráadásul hangokkal és szagokkal kiegészülve, míg más emlékeimet képtelen vagyok felidézni? Anya szerint a hirtelen halálesetet követő szorongás normális, a tragédia furcsa dolgokat művel az aggyal. Ez finomabb megfogalmazása annak, hogy nem vagyok őrült, csak mert pontosan vissza tudom idézni a régi házunk alaprajzát, és apa magasba lendített karját, ahogyan a kedvenc csapatának szurkol, ugyanakkor nem emlékszem olyan végtelenül egyszerű dolgokra, mint a kedvenc farmermárkám. Vagy hogy szeretek-e biciklizni. Vagy hogy voltam-e már szerelmes. Anya állítja, hogy minden emlékem vissza fog térni. Majd… egyszer. De apa sosem. Belevájtam a körmömet a kantár bőrébe, és reszkető, mély lélegzetet vettem. Minden hamuvá égett a régi házunkkal együtt. Minden, ezt az egy vacak inget kivéve. Bliss a patájával kapálni kezdte a földet, kirugdosott egy fűcsomót. A menekülés reményében felnyerített. Pontosan tudtam, hogyan érez. Elvezettem a kerítéstől, majd ügetésre fogtam. A teste ritmikusan ringott alattam. Hűvös szél fújt az arcomba. Hátravetettem a fejemet, és hagytam, hogy az édeskés, fűillatú

légáramlat belekapjon a hajamba, az ingembe, a hasogató fájdalomba, amelyet a szívemben éreztem. Bárcsak felkapott volna a szél, és visszaröpített volna az időben! A mellkasi fájdalom felerősödött, mintha át akarna terjedni az összes porcikámra. – Gyerünk! Bliss oldalába vágtam a sarkam. A kancát nem kellett kétszer biztatni. Rögvest

nekilódult

a

maga

majd’

hétszáz

kilójával.

Dübörögve áradt az erő a lábaiból, átáramlott belém. Előredőltem, hozzásimultam, amennyire csak lehetett, és élveztem, amint újra meg újra az arcomba csapódik a sörénye. Ahogy egyre sebesebben haladtunk, úgy csillapodott a mellkasomat kitöltő feszítő érzés, mintha Bliss az ütemesen csattogó patájával és a szívem ritmikus kalapálásával egyre apróbb és apróbb darabokra zúzná a fájdalom tömbjét. Gyorsabb iramra ösztökéltem Blisst. Ahogy vágtáztunk az istállók irányába, sziklakövek emelkedtek előttünk, melyek a huszonöt holdas birtok kis részén kanyargó mutatós fal részét alkották. Már az is engedetlenség volt anyával szemben, hogy át mertem lépni a halálosan unalmas tempót. Az ugratás szóba sem jöhetett. Már csak azért sem, mert még sohasem csináltam. Vagy mégis? A sziklák egyre közeledtek. Most vagy leírok egy éles kanyart, vagy teszek egy villámgyors, ostoba kísérletet arra,

hogy felelevenítsem az emlékeimet. Hagytam, hogy a kantár kicsússzon az ujjaim közül. Azaz az ostoba kísérlet mellett döntöttem. A kanca erőteljes izmai megfeszültek a lábam között, ámulatba ejtő érzés volt, ahogy szeltük a levegőt. Mintha Bliss részévé váltam volna, és szárnyalnánk. Aztán a szárnyalás egyszerre véget ért, mert a kengyelszíj elszakadt a jobb lábamon, és hirtelen megcsúszott a nyereg. Elveszítettem az egyensúlyomat, oldalra csúsztam a meglazult nyereggel együtt. A sziklák mintha egyenesen nekem tartottak volna. Elképzeltem, ahogy szétfröccsen a fejem, míg a pulzusom őrületes ritmust dobolt a fülemben.

Neked annyi, villant át az agyamon. Azután mindkét kezem előrelendült, de villámsebesen: nem is gondoltam, hogy képes vagyok ilyen gyors mozdulatra. Elkaptam Bliss sörényét, és meglepő könnyedséggel ülő helyzetbe húztam magamat, épp amikor Bliss mellső patái csattanva földet értek. – Igen! Felszabadult nevetés robbant ki belőlem. A múltat ugyan nem sikerült felidéznem, de hetek óta most először éreztem, hogy élek. Mintha az egész világ nagyfelbontásúvá változott volna. A tetejébe kiderült, hogy átkozottul jó reflexeim vannak. Hátha egyszer anya elárulja majd, hogy volt-e komoly szerepe a sportnak életem kiesett időszakában. – Mila! Na, tessék, itt is van! Ezt bebuktam.

Ügetőre lassítottam Bliss lépteit. A gyomrom összeszorult, ahogy a kavicsos kocsifelhajtó mellett álló nyúlánk alak felé közelítettünk. Anya szív alakú arca természetesen éppolyan rezzenéstelen volt, mint máskor, mindig rendezett copfjából sem szabadult el egyetlenegy szőke hajtincs sem. Erős, vékony karjait összefonta maga előtt, ami azt sejttette, hogy bosszús. Ennyi volt az összes reakciója. Ez kiábrándító volt ugyan számomra, de nem igazán szokatlan. Nicole Dailyt semmi nem hozta ki a sodrából: sem egy súlyosan sérült, gondjaiba vett ló, sem hirtelen költözködésünk ebbe az ismeretlen államba. Naná, hogy a kissé engedetlen, összetört szívű lánya sem. A szögletes szemüvegkeret mögötti sötétkék szemei akkor sem árultak el más érzelmeket, amikor megállítottam a lovamat. – Biztos vagyok benne, hogy határozottan megmondtam: csak sétálhatsz a lóval. Mi értelme volt ennek? Leszálltam a lóról, és megpaskoltam a fújtató állat nyakát. Kihúztam magam, úgy feleltem: – Semmi. Szemöldöke a lencse fölé emelkedett, nyomatékosítva a meglepettségét,

és

rúzs

nélküli

szája

vékony

vonallá

keskenyedett. Nem volt szép dolog a részemről, de kitörő elégedettséget éreztem. – Értelek.

Hirtelen

megcsóválta

a

fejét,

majd

hosszú

ujjaival

megdörzsölte középen a homlokát. Döbbenten vettem észre, hogy remeg a keze, amikor felfordított tenyérrel gesztikulálni kezdett. Méghozzá kérlelően, ami nem volt rá jellemző. – Nem, nem értelek. Mila… nem csinálhatsz ilyet. Mi van, ha baleset ér, és… Elhallgatott, de már mindegy volt. A flaneling rám nehezedett a kimondatlan szavak súlya alatt.

És… akkor téged is elveszítelek. A költözködés óta először fordult elő, hogy megöleltem, és vigaszképp a nyakába fúrtam az arcom. – Bocsánat – duruzsoltam. A hangomat tompította a bőre, mely rozmaringtól és a lókenőcs gyógynövényeitől illatozott. – Mostantól csak lassan megyek. Megígérem. Kibontakozott volna az ölelésemből, de még erősebben szorítottam. Nem akartam elengedni. Most nem. Megsimogatta a bal vállamat, nagyon gyengéden, nagyon tétován. Szinte már azt hittem, csak képzelődöm. Mint aki az elmúlt hónap alatt azt is elfelejtette, hogyan kell. És lehet, hogy tényleg képzelődtem, mert a következő pillanatban kiszabadította magát a szorításomból, és hátralépett. Míg én azon igyekeztem, hogy az arcom ne árulja el a megbántottságomat, ő megigazította drótkeretes szemüvegét, mely felerősítette tekintete intellektuális csillogását. Anyáról nem lehet megmondani, hogy állatorvos, kazalnyi szőke haja, filigrán alakja, finom vonásai nem erre vallanak. Sminket nem

használ, időpocsékolásnak tartja. Az arca csupaszsága még inkább kiemeli természetes szépségét. Teljesen máshogy nézünk ki mi ketten: egy telivér meg egy igásló. Én alacsonyabb vagyok, erősebb testalkatú, izmos, mint apa. Barna hajam, barna szemem is az övé. Viszont annak örültem, hogy a szív alakú arcomat anyától örököltem. Meg a nyakasságot. – Be kell tartanod a szabályokat, Mila! Nehogy bajod essen. Némi habozás után a fülem mögé simította szélfútta tincseimet. Mikor az ujjai a halántékomhoz értek, lehunyta a szemét. Röpke sóhaj szökött ki a száján. Dermedten álltam, lenyűgözve a váratlan, meleg gesztustól, egyszersmind

félve,

hogy

egy

hirtelen

mozdulat,

és

visszazökkenünk a jelenbe. Én annyira, de annyira vissza akartam kapni ezt a régi anyát, aki ölelést meg puszit oszt, és vigaszt nyújt, ha kell! De egészen eddig a pillanatig meg voltam róla győződve, hogy a régi anya nem utazott ide Clearwaterbe. Hogy a korábbi verziója ott maradt valahol Phillyben – ahogy a hiányzó emlékeim is. Anya hirtelen elhúzódott tőlem, jobb keze a nyakán himbálózó smaragdzöld medálra röppent. A drágakőre, mely a születési hónapomra utalt. A nyakláncot apától kapta, amikor én még kisbaba voltam. És apa halála óta több gyöngédséggel fordult lányának ehhez a tárgyiasult formájához, mint felém. Ahogy hirtelen elfordult, felverte a port. Néztem a porszemcséket, elutasító viselkedésének kicsi, materializálódott

emlékeztetőit, amint szálldosnak felfelé, egyre ritkuló felhőt alkotva, míg végül beleolvadnak a kék égbe. Milyen lehet ilyen könnyedén tovatűnni? – Vezesd Blisst az istállóba, és csutakold meg! Én addig megnézem Maisey-t – kiáltotta hátra anya a válla fölött, miközben gyors lépteivel már félúton járt a pajta felé. Bárcsak én is így magam mögött tudnám hagyni a dolgokat! – Ó, és Kaylee hívott! El akar vinni a Dairy Queenbe. Fél óra múlva itt lesz. Elmehetsz, de sehova máshova, megértetted? – Meg – feleltem, de alig álltam meg grimaszolás nélkül. Iskola után egyenesen haza. Engedély nélkül sehova. Senki más kocsijába be nem ülni, egyes-egyedül a Kaylee-ébe, aki persze átesett már anya szigorú szülői átvilágításán. Az ember azt gondolná, hogy New York City alvilági negyedében élünk. Ráadásul az egésznek semmi jelentősége nem volt. Hiszen nem is akadt más, akivel – vagy ahová – járhattam volna. Nekitámasztottam

a

fejemet

Bliss

tajtékos

testének

(megnyugtatott a melegsége, a lovakra jellemző pézsmaszaga), aztán kiegyenesedtem. – Gyere, Bliss! Induljunk. A ló mintegy belegyezését adva felhorkantott. Anya nyomában, lépésben haladtunk, tekintetem szabadon kalandozhatott a földeken, amelyekről lerítt a vidékiesség. Lerítt az itt mindenről. Ott volt például a kavicsos kocsifelhajtó jobbra, vagy a szemközti vendégházhoz vezető földút. Új rezidenciánk kisebb,

szerényebb utánzata volt az immár megüresedett hétszázötven négyzetméteres

L-alakú

főépületnek,

amely

majd

egy

kilométerrel hátrébb terpeszkedett. Ugyanaz a fehér vakolat ugyanolyan zölden futó díszcsíkkal, ugyanaz a fedett veranda. Hiányoztak

a

lófejet

formázó

kovácsoltvas

háttámlájú

karosszékek, viszont volt egy saját, lófej alakú bronz ajtókopogtatónk. A földút a vendégházból a jobb oldalon lévő magas, nyeregtetős épület felé vezetett tovább. Ez volt az istálló. Részben emiatt jöttünk ide anyával. Tudomásom szerint a tulajdonosoknak

egy

beteg

rokonukat

kellett

ápolniuk

Angliában – határozatlan ideig –, úgyhogy anyát bennlakó állatorvosként és intézőként alkalmazták. Ilyen az én szerencsém. Feltételezem, néhány lány odáig lett volna attól, hogy egy hatalmas ranchre költözhet, távol a város zajától, ahol segédkezhet a lovak gondozásában, és új életet kezdhet. Megdörgöltem Bliss puha pofiját. Eddig kizárólag a lovakkal mentek jól a dolgaim.

KETTŐ – Mennek egymáshoz ezek a színek, Mila?

Kaylee fülem mellett felcsattanó vékony, magas hangja felriasztott

az

álmodozásomból.

Éppen

megint

apáról

ábrándoztam. A kikötői sétányon korzóztak anyával, kéz a kézben, én előttük szaladtam. Megmaradt bennem a turisták, a gördeszkások, a háromárbocos vitorláshajók látványa és a Delaware folyó állottvíz szaga. Csípett a hideg, piros kesztyűm ellenére is éreztem, de apa mély, öblös nevetése felmelegített. Amikor most hirtelen a clearwateri Dairy Queen sötétbarnadrapp enteriőrjében találtam magam, belém nyilallt a veszteség. Az emlékeimben éreztem, hogy szeretnek, és hogy tartozom valahová. Ezt az érzést nehéz fellelni egy furcsa városka gyorséttermének egyik bokszában. Kaylee a cukkerpinkre és hupililára festett körmeivel hadonászott az orrom előtt, teljesen be volt sózva. Erőt kellett venni magamon, hogy kiengedjem az öklömet, és ne hessegessem el azokat a színpompás ujjakat. – Szuperül néznek ki, igaz? Ez jellemző Kaylee-re: magához veszi a szót, és megválaszolja a saját kérdését, mielőtt esélyem lenne bármit is mondani.

– Klasszak – szólalt meg Ella az asztal másik végéről, és őszinte lelkesedés ragyogott fel keskeny egérkearcán. – Klasszak bizony! – szajkóztam utána. Valójában cseppnyi érdeklődést sem mutattam sem a körömszínek, sem a fedőlakkok iránt. – Hogy szerezted azt a horzsolást a kisujjadon? Kaylee

abbahagyta

a

hadonászást.

Homlokráncolva

vizsgálgatni kezdte az ujját, az általam szóvá tett fehér forradásra hunyorítva az első ujjpercénél. – Ezt az apróságot? Fogalmam nincs. – Azzal vállat vont. – Lehet, hogy megszúrtam egy tűvel álmomban, mert azt reméltem, hogy kómába esem, és egy másik városban ébredek. Az asztal túlsó végén Ella felsóhajtott: – Csak ki ne hagyd a herceget meg a bűvös csókot! – Álmodik a nyomor.! Kaylee felharsanó röhögése Ellából is kirobbantotta a nevetést, és még én is alig bírtam megállni mosolygás nélkül. Mióta

négy

héttel

ezelőtt

megismerkedtem

Kaylee

Danielsszel, egyfolytában ilyen eszeveszett tempóban pörgött. Ő volt a suliban az első, aki bemutatkozott: egy hosszú lábú, szeplős energiabomba magas sarkú csizmában. Rávetette magát a karomra a tanteremben, és gyakorlatilag odaráncigált az övével szomszédos padhoz. A beszélgetés minden szavára emlékeztem. – Mia Daily vagy, ugye? Most költöztetek be a vendégházba, a Greenwood Ranchre. És Phillyből jöttél! Édes istenem, ott

milliószor

izgalmasabb

lehet,

mint

itt.

Engem

Kaylee

Danielsnek hívnak, és mindent elmesélek neked Clearwaterről, amit tudnod kell. Csak az, sajnos, nem valami sok. A legfontosabb, hogy több fiú kellene. Jóval több. Amikor szünetet tartott végre, hogy levegőt vegyen, kijavítottam a nevemet – a szüleim rövidítették le a Mia Lanát Milává, így becéztek –, aztán hagytam, hogy elborítson a szóáradata.

Még

örültem

is,

hogy

valami

eltereli

a

gondolataimat. – Na, mi a nagy helyzet? Visszazökkenve a jelenbe egy illatfelhőben találtam magam. Vanília

Égbolt

parfümje

megelőzte

Parker

dobogó,

platformcipős lépteit. A csaj hanyagul az asztalra dobta a rojtos táskáját,

amivel

majdnem

feldöntött

egy

mogyoróvajas

vaníliajégkrémet – Elláét, aki mellé lerogyott a bokszba.

Parker??? Kaylee elhívta Parkert? Kis híján feljajdultam. Mellettem Kaylee mutatóujjának cukkerpink körmével megkocogtatta a vaníliafagyis kóláját. – Öö, helló… jégkrémet? A szemem sarkából láttam, ahogy észrevehetően felém bök a fejével. – Ah! – sóhajtott fel Ella sokat sejtetően, mire három szánakozó mosoly érkezett felém. Csoszogtatni kezdtem a Nike-mat az asztal alatt a ragacsos padlón, azt kívánva, bárcsak én is lecsúszhatnék mellé. Kaylee megvezetett. Ezt a Dairy Queen-es kiruccanást nem is a

jégkrém iránti olthatatlan vágya ihlette! Úgy tűnt, hogy ezt kitervelték. A jóindulatra szoruló Mila Daily – ez voltam én. Mindig megkaptam a szánakozó mosolyokat, és mindig kínos hallgatás következett, amikor az emberek tudomást szereztek arról, hogy mi történt apával. Mintha attól félnének, hogy elég egy rosszul megválasztott szó, és szilánkokra török, mint egy tükör. És persze senki nem kért abból, hogy újra össze kelljen raknia. Az edzőcipőm ismét csuszakolni kezdte a padlót, én meg igyekeztem keménynek mutatkozni. Ám mivel nem voltam biztos benne, hogy ez sikerült, következett a második legjobb dolog, ami eszembe jutott: igyekeztem elterelni magamról a figyelmet. – Jó a frizurád, Parker! Parker hosszú, szőke, gondosan kivasalt fürtjei végéhez kapott. De ahelyett, hogy sütkérezett volna az elismerésben, meglepetésemre rosszallóan felém fordult. – Jól van már, te puncsgép! Csak lenyisszantottak fél centit a végéből. Kaylee, hogy tompítsa Parker beszólását, így szólt: – Ugyan, hagyd már! Tutira felhúztad volna magad, ha senki sem veszi észre! – Engem oldalba bökött kicsit a könyökével, a csajnak meg odalökött egy Diet Coke-ot az asztal túloldalára. – Nesze! Szükséged lesz a koffeinre. – Istennő vagy! – Tudom.

Miközben a csevegésüket figyeltem, a Kaylee-nek küldött hálás mosoly, amiért megvédett, lehervadt az arcomról. Milyen érzés lehet, amikor barátok vesznek körül, méghozzá olyanok, akik annyira ismernek, hogy még azt is tudják, mit kéne éppen innod. Én momentán még magamról sem nagyon tudtam, mi esne jól. – Na, ide figyuzzatok… – kezdte Kaylee, az ajtó nyikorgása azonban félbeszakította. Egy pillanatra aszfalt- és trágyaszaggal kevert sültcsirke-illat érződött. Két tizenéves srác sétált be: egy szőke, picike U alakú anyajeggyel a homlokán, és egy sötéthajú, aprócska piros folttal a gallérján. Így

tizenegyre

nőtt

a

vendégek

száma,

minket

is

beleszámítva. – Jaj,

nézzétek

már

Tommyt!

Micsoda

undorító

munkásbakancsban van! – kiabálta elfintorított orral Kaylee, elég hangosan ahhoz, hogy az épp zúgó turmixgéptől is lehessen hallani. – Rettenetes! Ez lábgyalázás, kérdezhetsz bárkit. Mondjuk Jackson se sokkal jobb. Tudtátok, hogy érettségi után itthon akar maradni, és beállni a szülei boltjába? Aaannyira gáz! Ella és Parker egyetértően bólogattak. – És mellé még úgy is öltözik, mintha egy munkaruházati cég szponzorálná – folytatta azon melegében Kaylee, és úgy megborzongott,

hogy

a

boksz

beleremegett

a

tőle

megszokottnak számító, túljátszott alakításába. – Logós póló. Szintén gáz.

Szerettem volna én is hasonló megvetést tanúsítani Jackson pólójának sárga logója iránt, helyette azonban megjelent előttem apa, a régi nappalinkban, amint a Phillies csapatát buzdítja a piros pólójában, a fehér P-logóval a jobb felső részén. Flanelinge két ujját a kézfejemre húztam, és az ujjaim közé fogva morzsolgatni kezdtem a viseltes anyagot. Olyan ismerős volt a tapintása, hogy bekötött szemmel is felismertem volna. Harmincöt napja halt meg apa, negyvenhárom éves korában, és csak ennyi maradt utána, meg néhány emlék. Nem valami sok. Valaki rángatni kezdte az ingem ujját, mire felnéztem, és észrevettem, hogy Kaylee bámul rám, hogy mindannyian engem bámulnak. – Mi az? Kaylee

az

ingbe

bugyolált

kezeimre

pillantott,

és

megköszörülte a torkát – ami nem volt túl udvarias tőle –, majd rám villantotta legfényesebb mosolyát. – Azért hoztunk el ide, mert úgy gondoltuk, hogy nem ártana gyakrabban kiszakadnod otthonról. Ella bólintott, Kaylee pedig folytatta: – Tudod, elszabadulni a ranchről, anyukádtól. – Attól az ingtől – dörmögte Parker a bajsza alatt. Ettől mozdulatlanná dermedtem, de úgy tűnt, senki más nem hallotta meg, mit mondott. – … egyebektől – fejezte be Kaylee. Apa halálától. Ezt sűrítette magába az „egyebek”.

Hirtelen csapdának tetszett a vinilhuzatos ülés. De hát, az én hibám. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy egy kis programolás Kaylee-vel, vagy akárkivel, segíteni fog. A ranchen a lovak legalább nem hiszik azt, hogy egy jégkrém helyrevág. Összerándultam, amikor be kellett látnom, hogy oké, de legalább megpróbálták. Jó, Parker nem annyira, de Kaylee. Meg Ella, a maga óvatos, „ne-kavarjuk-fel-az-állóvizet” módján, ők igen. Megpróbálták. Csak éppen nem értettek. – Köszi – morogtam végül. Szerettem volna, ha találnak helyettem valami más közös érdeklődési pontot maguknak. Szerencsémre a kassza mellett nyikorogva kinyílt a gyorsétterem ajtaja. – Ki ez? – kérdeztem, magamban elnézést kérve a fiútól, bárki legyen is, amiért elterelő hadműveletnek használom. Egy magas, sudár alak lépett be, sötét, hullámos lobonccal. Kaylee barna szeme elkerekedett. – Mit t’om én. De guszta, bejön. Parker ásítást színlelt. – Bármelyik fickóra ezt mondanád, amelyik nem idevalósi, de él és mozog. Sőt, igazából még az sem kell, hogy éljen. – Ám amikor félrefordította a fejét, és a boksz mögé nézett, összecsücsörítette a száját, és megeresztett egy rövidke, alig hallható füttyöt. – Nem is rossz! Ella sem akart kimaradni. – Lehet, hogy az Annandele-be jár? – vetette fel a legközelebbi középiskola lehetőségét, miközben a nyakát

tekergetve az újonnan érkezett idegenre bámult, aki épp a rendelését adta le a fiatal, pattanásos pénztárosnak. Nemet intettem a fejemmel. – Rendeléskor azt mondta, hogy most költözött ide. Parker rám nézett, és elhúzta pink szájfénytől csillogó ajkait, miközben a szívószálával az előtte lévő Diet Coke-ot kevergette. Legalább három kört írt le minden egyes korty előtt. – Na, ja! Mintha legalábbis hallhattad volna innen hátulról. – Mila sokat hallgat. Sok mindent észrevesz – szólalt meg Kaylee, amivel elvette Parker szavainak élét. Aztán felnevetett. – De az is lehet, hogy van valami hiperszuper hallókészüléke, amit elrejtett itt valahol. Felém nyúlt, és játékosan meghuzigálta a fülcimpámat. Az érzés belső képek egész sorát hívta elő.

Fehér falak. Egy fehérköpenyes férfi elmosódott képe. A közelítő ujja, ami mélyen a fülembe nyúl. Hogy meneküljek a képtől, akkora lendülettel, olyan hirtelen ugrottam fel, hogy meglöktem az asztalt, és kiborítottam a jégkrémemet. Még el sem jutott a tudatomig, hogy megmozdultam, már kint is voltam a bokszból. – Jesszusom, Mila! Meg vagy húzatva? – förmedt rám Parker. – De komolyan, valaki árulja már el, miért vesztegetjük rá az időnket?

– Fogd be, Parker! Mila jó arc. És legalább nem erről az istenverte helyről származik. Te hol is születtél? Ja, persze, Clearwaterben. Látszik. Én csak álltam az asztalunk mellett, kábán. Ez egyszer igaza volt Parkernek, úgy viselkedtem, mint aki meg van húzatva. És a rám meredő tekintetekből meg a gyorséttermen végigfutó vihorászásból ítélve mások is így gondolták. Beleértve az új fiút is. Távolabbról, a kassza mellől fürkészett a kék szemével, mely olyan világos volt, hogy szinte már áttetsző. Kaylee ártatlanul felhúzta a szemöldökét, és a kezét kitárva, felfelé fordított tenyérrel felém fordult. – Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy fülfóbiában szenvedsz. Nincs több fülpiszkálás, ígérem. De kérlek, te meg ne égess le jó srácok előtt, oké? Mosolyt

erőltettem magamra,

és

visszacsusszantam

a

bokszba. Ha akartam volna, se tudtam volna megmagyarázni, mi történt. Sejtésem sem volt. Hacsak nem a kórházhoz volt köze, a tűzesetet követően. Lehet, hogy az orvosok valami beavatkozást végeztek a fülemen? Ella vihogása mentett meg. – Hé, az új fiú még mindig erre néz! – Milának hála, még mindig mindenki erre néz – dünnyögte maga elé Parker, de persze mindannyiunk feje a srác felé fordult.

Világos farmerkék, döntöttem el. A szeme világos farmerkék színű volt.

Hosszú ujjú fehér póló, szűk szabású szürke nadrággal, szürke-fekete kockás Vans cipővel – Semmi munkásbakancs – jegyeztem meg Kaylee kedvéért. – Jaj már! Nekem is ez tűnt fel először! Elfojtottam egy mosolyt. Na, persze! Ami engem illet, én sok mindent észrevettem – mint mindig. A sötétes árnyékot az álla vonalában, ami friss borosta lehetett. Ahogy a pultnak támaszkodott, lazán, de mégis kimérten. Előregörnyedő vállaival nem volt valami közvetlen jelenség. A száját nem lehetett a tökéletesség vádjával illetni, viszont izgalmassá tette, hogy a felső ajka a baloldalon kajszán feljebb kunkorodott. A kiszolgáló átnyújtott neki egy italt, ő pedig el is ment. A csöndet Kaylee törte meg, öklével dobolni kezdett az asztalon, amitől a jégkrémespoharaink ugrálni kezdtek. – Na, erről beszélek én! Pontosan ilyen vérfrissítésre van szükségünk Clearwaterben. – Kár,

hogy

Mila

elriasztotta

a

bokszugratásával

–

piszkálódott Parker, ám Kaylee visszavágott, hogy bármilyen figyelem jobb a semminél. Miközben a lányok áttértek a rejtélyes fiúkról a kedvenc színészekre, hozzásimultam apa ingéhez. Tekintetem az ablakra tévedt, de a távol helyett a múltba révedtem. Elmerültem anya és apa

mosolyában,

amikor

egyszer

pizzasütés közben

összekenték az orromat paradicsomszósszal. Láttam hármunkat,

ahogy befészkeljük magunkat a sötétkék kanapéra, és kopogós römit játszunk. Kaylee ájulási jelenete űzte el a képeket, azzal, hogy a vállamra alélt. – Istenem, iszonyat szexi volt abban a vérfarkasos filmben! De a Tristan James, a kiskorú katonában jobban tetszett. Felálltam. Ezúttal szándékosan. – Mennem kell – jelentettem ki, holott tudtam, hogy anya ideges lesz, amiért nem vagyok elég óvatos, és megszegve a szabályt, gyalog vágok neki az útnak. Elindultam, még mielőtt a döbbent Kaylee elköszönhetett volna, illetve Parker vághatott volna egy újabb grimaszt. Kinn is voltam. Egyedül. Távol a lányoktól, a sültek illatától, az idegenektől, a műanyag ülésektől és mindentől, ami nem Philly. Távol a zavaró közjátékoktól, melyek megakasztották a fejemben egymás után felbukkanó emlékeimet.

HÁROM Másnap reggel Kaylee a szokásosnál is nagyobb hévvel robbant be a tanterembe. Mondhatni, odasprintelt a padomhoz, barna haja csak úgy lobogott mögötte. Minden sietség ellenére pár dologra azért szakított időt: végigsimított saját kezűleg készített fekete ruháján – úgy tudott varrni, hogy csak na! –, eligazgatta vízkék harisnyáját, majd a mutatóujjával megdörzsölte a felső fogsorát, hogy eltávolítsa az esetlegesen odakenődött rúzst. – Láttad a srácot? – sisteregte, mikor végre ledobta magát mellém, miközben összevissza forgatta a fejét a szélrózsa minden irányába. – Mármint kicsodát? Én is lefolytattam egy terepszemlét, de nem láttam senki – és semmi – rendkívülit. Ugyanaz a krétás tábla borította a szemközti falat, mellette ugyanaz a faliújság, teli színes szórólapokkal: ÚSZÓVÁLOGATÓ, INGYENES OKTATÁS, IFJÚSÁGI KEMPINGTÁBOROK.

A durva szövésű zöld padlószőnyegen –

melynek

az

fellelkesült

színét

intézményvezetés

pillanatában

az

iskola

feltehetőleg sivár

egy

szellemének

megfelelően választotta ki – ugyanúgy öt oszlopba rendezve sorakozott a húsz pad, ugyanazokkal a diákokkal. Az ammóniával kevert lábszag is változatlanul érződött.

Mint ahogy az elveszettség érzése is ott volt bennem az idegenekkel teli teremben. Kaylee állította, hogy a Clearwater Gimi az iskolák többségéhez képest kicsi, de mivel én Phillyben magántanuló voltam, ez nem igazán vigasztalt. – Ez nem igazság! Sóhajtva hagyta, hogy lecsússzon ujjairól a hátizsákja, mire az csattanva esett a padlóra. Most nem volt kedvem felülni ennek a Kaylee-féle cirkusznak, és előhúztam egy tollat a zsákomból. – Kiről beszélsz? Nem annyira láttam, mint inkább érzékeltem, hogy Kaylee összerezzen. – Jó ég, Mila, odanézz! – mondta, és miközben megpördült a székén, meglökte a karomat. A toll kirepült a kezemből… neki egyenesen a mellkasnak, melynek

gazdája

Kaylee

kiáltását

kiváltotta.

A

kezem

reflexszerűen előrelendült, hogy még röptében elkapja a tolllövedéket. Nagy mentés lehetett volna, csakhogy a szürke inghez tartozó kéz szintén ezzel próbálkozott, és az enyémnek ütközött, a toll meg szabadon hasította a levegőt, majd koppanva földet ért. Sötét bozont. Vékony arc. Tágra nyílt fakókék szempár… Kaylee kedvenc koptatott farmerének az árnyalata. Alighogy összeállt a kép, a Dairy Queenben látott fiú el is tűnt a székem mögött, majd szó nélkül nyújtotta át a tollamat. Kaylee teljesen nyilvánvaló célzattal köszörülte meg a torkát, de nem törődtem

vele. Épp eléggé lefoglalt, hogy az arcomba rázzam a hajamat, és ezzel elrejtsem a zavarom vörös színű megnyilvánulását. Tehát igazam volt, a Dairy Queen-es srác nem az Annandalebe jár. Én pedig bénaságom látványos megnyilvánulásaképpen – amihez egyedül az előző napi bokszugratásom volt fogható – az életére törtem egy írószerszámmal. Bravó! – Itt van – mondta meglepően mély hangon. Miután

elvettem

a

tollat,

és

a

padomra

tettem,

megfordultam, hogy bocsánatot rebegjek, de ez nem jött össze, mivel már csak a széles, távolodó vállát láthattam. Okos döntés volt a részéről: mielőbb fedezékbe vonulni a furcsa lány meg a repülő csodatolla elől. – Na, ez egy olyan hang, amire abszolút szívesen ébrednék reggelente – suttogta Kaylee, és szégyentelenül bámulta. – Kaylee! – szóltam rá szemrehányóan, miközben jót mulattam a viselkedésén. Habár vele ellentétben én igyekeztem nem meregetni a szemem, a periférikus látásom azért működött. Észleltem a fiú száznyolcvan centis alakját, ahogy a terem távoli végében leroskadt egy székre. A feje búbja pont egy babakék KÖNYVVÁSÁR!-t hirdető plakát aljáig ért. Csupán négy és fél méternyi terünk volt a menekülésre, de ő minden centijét betöltötte. A jelek szerint nem igazán nyűgözte le, hogy megkíséreltem mellbe szúrni.

Ebből a távolságból kiszúrtam még azt a négy hajszálat is, amely olívazöld ingére hullott, amit lazán kigombolva hordott. Ugyanúgy, ahogy én apáét. Megint szűk szabású nadrág volt rajta – csak ezúttal fekete –, amiben inkább nézett ki deszkásnak, mint farmergyereknek. A mai napra választott fekete-sárga Vans cipője – amiért Kaylee odáig lenne – határozottan arra vallott, hogy nem idevalósi. Mondjuk sokféle diák járt a sulinkba, még itt, a minnesotai vidék kellős közepén is, úgyhogy nem lógott ki teljesen a sorból. Megszólalt az óra kezdetét jelző fülsértő csörömpölés, ezúttal is

vihogásra

ingerelve

a

tanulókat.

Mrs.

Stegmeyer

megköszörülte a torkát, aztán lecsapta a naplót a tanári asztalra, és összefonta rajta felékszerezett ujjait. Négy gyűrűje a megszokott volt, de nekem feltűnt, hogy a jobb mutatóujján a korábbi vastag ezüstöt három vékony, egymás tetejébe húzott aranykarikára cserélte. Amikor a zsivaj abbamaradt, megszólalt déli gyökereket sejtető, vontatott tempójú akcentusával, és mézes-mázos hangja betöltötte a termet. – Na akkor, fiatalok! Mielőtt elkezdenénk a névsorolvasást, bemutatkozik az új diákunk. Hunter, kérlek, állj fel, és mondj pár szót magadról! Hunter csoszogtatni kezdte gumitalpú cipőjét a pad alatt. Görnyedt tartása elárulta, hogy semmi kedve monológot rögtönözni. Erre mondjuk, magamtól is rájöttem volna. Még egy hónap sem telt azóta, hogy nekem is meg kellett tartanom a

kiselőadásomat ugyanebben a teremben. Akkor még minden új volt, fura és nyomasztó. Jobban belegondolva, a dolgok azóta sem változtak sokat. Hunter félresöpört egy szemébe hulló tincset. Hullámos esésű frufruja futólag emlékeztetett a szomszédék kutyájára, egy bozontos brie-i juhászkutyára, aki a lovak társaságában élt az elülső udvarban. A juhászkutyáról is mindig azt gondoltam, hogy imádnivaló. Hunter szűk zsebeibe süllyesztette a kezeit, és teljes magasságában felegyenesedett. Pillantása végigfutott a termen, de senkin sem állapodott meg. Amikor rám nézett, együttérző mosolyt küldtem felé. – Nos. Sziasztok. Hunter Lowe vagyok, San Diegóból – mondta. Tett még egy hiábavaló kísérletet, hogy félresöpörje a szempilláját verdeső sötét tincseit, majd visszasüllyedt a székére. – Ez minden? Még Mrs. Stegmeyert is meglepte beszéde rövidsége. A fiú vállat vont. A laza, árulkodó gesztus szükségtelenné tette a szavakat. Kaylee hozzám hajolt. – Semmi gáz. Aki így néz ki, attól senki nem várja el, hogy zseni legyen – suttogta.

Magamban visszaidéztem a saját bemutatkozásomat. Én sem mondtam ennél többet. Rólam is ezt gondolták? Hogy híján vagyok az agysejteknek? Éreztem, hogy a szám két végében lebiggyed a mosoly, amikor ismét Hunterre siklott a tekintetem. Nem mintha feltűnhetett volna neki, az ablakon bámult kifelé. A kilátással jómagam is behatóan megismerkedtem az elmúlt hónap során. Követtem a pillantása irányát, azon tűnődve, hogy vajon azt csinálja-e, amit én szoktam. Vajon ő is a futballpálya mögé bambul, a mögötte húzódó csendes kis vidéki úton túlra, és közben egy másik helyre, másik időbe képzeli vissza magát? Olykor-olykor még felé sandítottam az órán. Minden alkalommal arccal az ablak felé fordulva találtam. *** Amikor megszólalt a csengő, Kaylee úgy ugrott fel a helyéről, mintha áramütés érte volna. Tekintetét az ablak alatti pontra szegezte. – Mila, siess már! – mondta sürgető kézmozdulatok kíséretében. – Mi

a

hézag?

–

kérdeztem,

miközben

a

vállamra

kanyarítottam a hátizsákomat, de tapodtat sem mozdultam. Elkapta a karomat, és átverekedte magát velem a padsorok között. Majdnem átestünk Mary Stanley lila, békejelekkel díszített hátizsákján, és majdnem eltapostuk Brad Zanzibart, ahogy lehajolt megkötni a cipőfűzőjét.

Kaylee pályagörbéje egyenesen Hunter padjához vezetett minket. – Szia! Kaylee vagyok, ő meg itt Mila. – Próbáltam beleolvadni a környezetembe, de ő megragadta a karomat, és előretolt. – Úgy gondoltuk, esetleg elkelhet egy kis segítség, hogy megtaláld a következő termet. Míg Kaylee lábujjhegyen rugózott és ragyogott, én lefagytam. Úgy gondoltuk? Mióta? Önkéntelenül félrekaptam a fejem. Reméltem, hogy rosszalló pillantásom spontán vallomásra bírhatja, de vagy egyszerűen nem vette észre, vagy szándékosan nem figyelt rám. Hunter csak állt, vállára vette piros North Face hátizsákját, majd mindkét kezét zsebre vágta. A tekintete Kaylee-ről rám vándorolt, majd ismét Kaylee-re. Aztán vállat vont. Kaylee-nek nem kellett több. – Tökéletes! – mondta, és tapsikolt hozzá kettőt. – Gyere! Miközben az élre tört, feltűnés nélkül lesimította kétoldalt a haját. Én ügyefogyottan álldogáltam, egyik lábamról a másikra nehezedve, mert nem tudtam, ki következzen, mivel a padsorok között nem fértünk volna át egyszerre ketten. Hunter akkor rám

nézett,

és

tekintete

három

gyötrelmesen

hosszú

másodpercig időzött az arcomon. Három hosszú másodpercig, ami alatt rájöttem, hogy más megvilágításban a szeme elveszíti áttetszőségét, és opálosabbnak hat. Még mindig az az égkék, de erősebb, áthatóbb változatban.

– Csak utánad – mondta végül. A mély hang, a halovány mosoly és a spontán udvarias megnyilatkozás együttese különös hatással volt rám, mintha hirtelen kiszakadt volna belőlem a lélegzet, ami addig észrevétlenül bennem rekedt. Kaylee után siettem, remélve, hogy ha kinn leszünk a teremből, könnyebben kapok majd levegőt. Hát, nem sokkal lett jobb. Odakinn mindkét irányból özönlöttek a diákok, némelyek órára siettek, mások csak lófráltak. Mindegyikük más-más hangerőt ütött meg. Pár kivételével, akikkel köszöntünk egymásnak, tulajdonképpen mindegyik idegen volt. Ráadásul ezen a folyosón nem voltak ablakok, csak ütött-kopott, borsózöld iskolai szekrények és teremajtók. A természetes fény hiánya és a szűk hely olyan érzést keltettek bennem, mintha egy hosszú, szűk csapdába taszítottak volna minket. – Hol lesztek? – kérdezte Kaylee, amikor Hunter mellé ért. Miután megtudta, hogy a 132-es teremben, Mr. Cheskyvel, megfogta a srácot a könyökénél, és rángatni kezdte, akár egy gurulni nem akaró, rossz, húzogatós kiskocsi madzagját. Én a másik oldalán haladtam, ő pedig végigvezetett minket a folyosón. – Szóval, San Diegóból jössz. Milyen hely? Lefogadom, hogy tuti. Szoktál szörfözni? Kikukucskáltam Kaylee mellől, és meglestem Huntert. A fülcimpáját húzkodta, mielőtt válaszolt.

– Igen – felelte komolyan. – Ott, ha nem szörfözöl, nem kapsz érettségit. Kaylee szemei elkerekedtek. – Nem mondod, tényleg? A fiú ajka hirtelen megrándult, és ez elárulta. Kaylee felvisított: – Azt a mindenit, de egy piszok vagy! Mila, te hiszel neki? Alig három másodperce jár ide, és máris szórakozik velem! Az egész Clearwater Gimi is tudomást szerzett erről, mivel Kaylee hangja végigvisszhangzott a folyosón. Köhögni kezdtem, hogy elfedjem a nevetésemet. Akármilyen jó tanuló volt is Kaylee, a fiúkkal nagyon idétlenül tudott viselkedni, bár azok általában nem éreztették ezt vele. Egészen mostanáig. A maga dumagép stílusában Kaylee mindenről kifaggatta Huntert a következő sarokig. Kezdve onnan, hogy tart-e kisállatot – egyébként nem – a kedvenc énekeséig bezáróan, aki Jack Johnson. Persze a fiú egyszótagos válaszai bőven hagytak neki teret a szövegelésre. Én persze inkább Huntert figyeltem. Könnyed járása volt, akár egy atlétának. Aprócska anyajegyet vettem észre a bal arcán, ott, ahol a grüberlije lett volna, és amikor Kaylee túl személyeset kérdezett tőle – például, hogy kijön-e a szüleivel –, lesütötte a szemét, mielőtt válaszolt. Öt ajtónyira a teremtől, a lány végül felhagyott az egyoldalú faggatózással, és nyomatni kezdte az infókat rólunk.

– Én idevalósi vagyok, itt is születtem. Szomorú, igaz? Mila viszont nem. Szegénykém Phillyből költözött ide néhány hete, amikor az apukája meghalt. Azóta cimbizünk – mondta, azzal a karomba öltötte a karját, a fejét pedig a vállamra hajtotta.

„Amikor az apukája meghalt… " Ledermedtem. Remek! Véletlenül, vagy sem, de sikerült emelnie a szánalmassági hányadosomon, és néhány kedves kis mondatban megszellőztetni a személyes dolgaimat. – Ja – motyogtam. Hunter hirtelen megállt, ami dominó-effektust indított el, mivel per pillanat Kaylee összekapcsolt hármunkat, bolondos emberláncot alkotva belőlünk. Először Kaylee torpant meg, utána én. Amikor felpillantottam, arra lettem figyelmes, hogy Hunter Kaylee bodros feje fölött engem néz. – Sajnálom. Sajnálom. Mindössze ennyit mondott. Amit viszont nem mondott ki, az mindennél többet elárult. Nem váltott témát, nem próbált valami sürgető kifogással odébbállni, ahogy Kaylee barátai tették. Most az egyszer nem éreztem kórosnak, hogy meghalt az egyik szülőm. – Kösz! Egy közeli szekrényajtó csapódása zavart meg minket. – Gyerünk, különben elkésünk! – Kaylee hangja szinte morcosan csengett, miközben továbbvonszolt minket, újra mozgásba hozva a láncunkat.

– Nocsak! Parker és Ella. Ha lehet, ezt még kedvetlenebbül mondta, és meglepetten láttam, hogy összébb húzza magát. Késő. A lányok észrevettek minket. Hunter felkapta a fejét. Hirtelen olyan benyomást keltett bennem, mint egy fényszórótól megriadt őzike. Szerintem az, hogy még két lány csapjon le rá, már túl sok lett volna neki.

Nem mintha hibáztatnám emiatt, gondoltam, látva, ahogy Parker csőfarmerbe bújtatott lábain vágtat felénk. Ellának kapkodnia kellett a kis virgácsait, hogy lépést tudjon tartani vele. Olyanok voltak, akár a piráják, mikor rávetik magukat egy különlegesen finom halra. – Itt a termem – szólt Hunter, és eliszkolt előlünk. – Hé, jössz majd ebédelni? – kiáltott utána Kaylee. Erre motyogott valami olyasmit, hogy „nem tom… papírokat kell kitöltenem”, de aztán bemenekült a 132-es terem szentélyébe. Ahogy eltűnt szem elől, Kaylee haragosan fordult a lányokhoz. – Legközelebb ne nyomuljatok ennyire, oké? Csak pislogtam. Kaylee-nél jobban senki nem nyomult… De befogtam a számat, és mialatt Kaylee menetbe rendezte a csapatot, Hunter nyomdokába lépve beosontam az órámra. Hunterével ellentétben az én lelépésemet nem hiszem, hogy bárki észrevette volna.

Ám ez csak addig volt így, míg Parker ott nem hagyta a csapatot, és utánam nem jött, hamiskás mosollyal az arcán. Meglepődve torpantam meg, mire közel hajolt hozzám, mint aki valami különösen fontos dolgot akar megosztani velem. Ó, hát különös is volt, az már igaz! – Látod? – suttogta, miközben köszönésképpen odaintett valakinek. Még akkor sem figyelt rám teljesen, amikor hozzám beszélt. – Ez a nagy helyzet! Kaylee hamar megunja az új játékszereit. Neked nagy előnyöd volt, hogy máshonnan jöttél, de most, hogy itt van Hunter… – Kihúzta magát, és mosolya önfeledt,

széles

vigyorrá

terebélyesedett.

–

Maradjunk

annyiban, hogy max egy hét, és egyes-egyedül fogsz ebédelni egy félreeső sarokban. Persze ha továbbra is így bámulod a srácot, még annyi időbe sem telik. Kaylee nem szeret osztozni. Aztán egy elégedett sóhaj kíséretében sarkon perdült, és eltűnt a folyosó végében. Én fejcsóválva bementem a termembe, miközben ezredjére ütődtem meg azon, mit láthat Kaylee ebben a csajban.

NÉGY Amikor megszólalt az ebédre hívó csengő, úgy döntöttem, meglépek az éhes diákhorda elől, és kimegyek a szabadba. Jobb napokon is utáltam a zsúfolt ebédlőt a neonvilágításával együtt minden alkalommal, amikor bevonultam, úgy éreztem magam, mint egy kiállítási tárgy –, de Parker undok beszólása után, hát… mondjuk úgy, hogy a társas étkezések iránti lelkesedésem végleg a béka feneke alá süllyedt. Az ajtó felé indultam. Az jelentette az egérutat, ami a kihalt udvaron árválkodó padhoz vezetett. Ott legalább soha nincs senki, akivel foglalkozni kellene, csak egy darabka gyep, három elvadult fa és az iskolát jelképező, enyhén szólva dilettáns kivitelezésű oroszlánfigura. Ahogy kinyitottam az ajtót, hideg levegő csapta meg az arcom. Az ilyenkor megszokottal ellentétben szomorkás őszi időt ígértek a hétre, és az időjárás eddig igazolta is az előrejelzést. Számomra ez külön jó volt, hisz a csípős hideg és a szemerkélő eső soha nem zavart, míg a diákság többi részét – mint a mellékelt ábra is mutatta – a falakon belülre szorította. Azazhogy egyet kivéve.

Az ajtó becsapódott mögöttem, és egy szerény ágyúlövés hangjával tudatta érkezésemet a magányos alakkal, aki a helyemen ült. Szemügyre vettem a lehajló faágak takarásából, sejtve, hogy valószínűleg ő is kíváncsian figyel engem az őszi színekben játszó lombkaleidoszkópon keresztül. Hunter nem úgy ült a padon, mint mások. Ő az ülőhelyként szolgáló kék deszkákon vetette meg a lábát, és a támlára telepedett. A dzsekije kapucniját teljesen a fejére húzta, két könyöke a térdén egyensúlyozott. A kezében ütött-kopott könyvet tartott. Ennyit

arról, hogy papírokat kell kitöltenie. Oké… na és most? Lehetséges menekülési útvonal után kutatva végigfuttattam a tekintetem az ovális alakú kis udvaron, hátha találok más ülőhelyet. Nem akartam nyomulósnak tűnni. Igen ám, de semmiféle ülőalkalmatosság nem volt, csak a nedves füvön vagy a koszos és szintén nedves betonon lehetett volna ücsörögni. Egyik sem csábított különösebben. Épp amikor már eldöntöttem, hogy az a legkevésbé ciki, ha búcsút intek, és nagy lendülettel az ajtó felé veszem az irányt, megszólalt Hunter a fekete kapucni alól: – Elfoglaltam a helyedet? – Tulajdonképpen nem. Márminthogy az nem az én helyem. Az iskoláé. Forróság öntötte el az arcomat. Ejha! Óriási! Nyilván így van, de attól még nem kell hülyegyerek módjára elmagyarázni.

Hunter halk nevetése szétáradt az udvaron, és feloldotta a gyomromban lévő görcsöt. Egy pillanattal később már vele nevettem. – Kiszököm ide hébe-hóba, de persze te voltál itt előbb, úgyhogy én megyek – mondtam. Hunter odébb húzódott, tátongó üres helyet hagyva a kék pad hozzám közelebb eső részén. – Csomó hely van még. Beszívtam az alsó ajkamat. Csábító lehetőség. A másik alternatíva fényében különösen: az ebédlőben, a tömegben csak még elhagyatottabbnak érezném magam. – Biztos? Hunter hanyag mozdulattal megvonta széles vállát, jelezve, hogy neki aztán mindegy. Csak az ujjai árulták el, amikkel a térdén dobolt. A viseltes farmert ütögető vézna, nyughatatlan ujjak azt sejttették, hogy lappang valami a közönyösnek látszó viselkedése mögött. Ez a jelentéktelennek látszó, kontrollálatlan mozgás

valahogy

emberivé

szelídítette

a

megközelíthetetlenségét. Eszembe jutott Mrs. Stegmeyer órája. Hogy hogyan bámult ki akkor az ablakon, és hogy a csendes szemlélődése milyen égbe kiáltó ellentétben állt a folyosón uralkodó hangzavarral. – Hát, jó. Átbújtam a fa ágai alatt, és követtem a téglaszegélyes utat. Nem nagy ügy. Én a pad egyik végében, ő meg a másikban, és nem is törődünk egymással. Remek ötlet – elvileg. Csak a való

életben kicsit nehéz volt kivitelezni. Amint elhelyezkedtem ugyanis a saját térfelemen, kizárólag Hunter egyenletes szuszogását figyeltem, és megcsapott a frissen mosott ruháinak az illata meg még valami pikáns aroma – szantálfa –, és éreztem, ahogy olvasás közben dobog a lábával a padon. Percenként huszonkétszer. Jólesően beburkolóztam apa ingébe. Eredetileg újra át akartam futni az emlékeimet, de aztán nem is tudom, mi lelt. Túlságosan szem előtt éreztem magam, itt, Hunter mellett. Inkább becsuktam hát a szemem, és a szemerkélő esőcseppeket számoltam, ahogy lágyan az arcomra hulltak. Három eseménytelen perc után Hunter könyvének lapja megzizzent. – Mayának hívnak, ugye? A csalódás szíven ütött. Kinyitottam a szemem. – Majdnem. Milának. – Bocs. Mi-la. Gyönyörűen ejtette a hangokat, soha nem hallott csengést kölcsönzött a nevemnek. Elgondolkodva bólintott egyet, majd a bal térdén folytatta a dobolást. Vártam a következő kérdést. Ám ahelyett a dobolás abbamaradt, előrébb hajolt és lapozott egyet a képregényben. Próbáltam más, tőle független dologra összpontosítani: az udvarra, a cipőmre, bármire, de a csapzott, kócos, tűnődő fiú száznyolcvan centis alakja túl nagy hatással volt rám ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni. Hirtelen erős vágyakozás

ébredt bennem, hogy újra halljam a szájából a nevemet, ugyanazzal a dallamos hanghordozással. Mi-la. Elfojtottam egy sóhajt. Na szép! Nyilván átragadt rám Kaylee pasimániája. Hunter behunyt szemmel az ég felé fordította az arcát, és hagyta, hogy a szitáló eső eláztassa a szempilláját. Bármelyik srác a sulinkból hülyén mutatott volna ebben a helyzetben, olyannak, mint aki pózol, vagy ilyesmi. De ő egyszerűen csak… békésnek tűnt. – Téged nem zavar az eső? – szólalt meg, szemlátomást félálomban. Feltekintettem a fejünk fölött tornyosuló szürkeségre. A felhők eltorlaszolták a fény útját, unalmas homályt borítva az egész iskolára. – Engem valójában megnyugtat. Sanda pillantást vetett rám, a szemöldöke kíváncsian szaladt a magasba. Legszívesebben visszaszívtam volna a szavaimat. Túl sokat mutattam magamból. Jön megint a szánakozó nézés. Mindjárt mi lesz… Ehelyett azonban mosolyra húzódott a szája, és egy „ja” szakadt ki belőle, majd újra behunyta a szemét. Csak egy „ja”. Semmi több. De ebben az egyetlen kis szóban több megértés bújt meg, mint a csajokkal folytatott egész órás ebédlői csacsogásban. Ez az egyetlen „ja” felszabadító hatással volt rám. Hátha olyasvalakibe botlottam, aki elfogad annak, aki vagyok. Az új Milának, a megtört, félárva Milának, aki már nem

az a boldog, önfeledt philadelphiai lány, akinek látni szerettek volna. Még anya is. Talán találtam végre valakit, akivel tudok beszélgetni. Csakhogy, amilyen az én szerencsém, épp semmilyen témával nem bírtam előrukkolni. Törtem a fejem, mivel is hozakodhatnék elő. A lovak jutottak eszembe, de fogalmam sem volt róla, hogy Hunter szokott-e lovagolni, vagy Parkerhez hasonlóan „büdös, nagy fogú óriások”-nak tartja a hátasokat. Nem, valami olyan téma kellett, ami biztosan érdekli. Mit tudok róla eddig? Nem sokat. Hogy új fiú. És San Diegói. És ezerszer jobb az illata, mint az irodalmon mellettem ülő srácnak. Pillantásom az ölében fekvő könyvre esett. Teleírt sorok helyett képek voltak benne. – Miről szól? – A Ghost in the Shell2? A szokásos. Jó fiúk a rosszak ellen. Motoko őrnagy a Bábjátékos ellen. – Köhintett egyet, és a cipőjével a hátizsákját rugdosta. – Inkább el kéne raknom. Az eső… Mielőtt becsukta a könyvet, a képekre lestem. Egy lányt láttam, elszabadult hajjal, futurisztikus szerelésben, nagy fegyverrel a kezében, amint egy különös gép előtt áll. Érdekes lehet, de szokásosnak nem mondanám. Nem jellemző, hogy a diákok ilyesmivel szaladgálnának errefelé. Siro Maszamune cyberpunk mangája. Nálunk Páncélba zárt szellem címmel ismert a belőle készült anime. 2

A mellkasomhoz húztam a térdem, és közben láttam, ahogy kicipzározza a táskáját, és belegyömöszöli a könyvet. – Te manga-rajongó vagy? Szorosan átöleltem a lábaimat, és némi töprengés után a következő válasz mellett döntöttem: – Nem mondanám. – Nem teljesen hazugság, de nem is a kellemetlen igazság. – De szeretek olvasni. San Diegóból hoztad magaddal? Nem hittem volna, hogy Clearwaterben szerezte. – Aha. Van ott egy remek könyvesbolt. Egész gyűjteményt tartanak belőlük, és ami nincs meg nekik, azt meg lehet rendelni. Elnyújtott sóhaja sóvárgást ébresztett bennem. Furcsa módon a tudat, hogy nem csak egyedül én vágyakozom a múlt után, enyhítette kissé a magányomat. Még ha csupán csak egy könyvesbolt kapcsán merült is fel, de ez jel volt, hogy nem vagyok teljesen egyedül ezzel az érzéssel. Hunternek is hátra kellett hagynia a kedvenc dolgait. Az egyik karommal továbbra is átölelve tartottam a két térdemet, a másikat meg az arcom elé emeltem, hogy beleszagolhassak apa flanelingjébe. Érezni akartam a még megmaradt leheletnyi illatot, az édes, fenyőillatú kölniét. Minden nappal egyre gyengébb lett, engem pedig rémülettel töltött el, hogy egyszer csak teljesen elillan, és én elveszítem az utolsó kapcsot is, ami apához fűz.

– Minneapolisba kell utazni, ha az ember jó könyvesboltot akar. – Itt elhallgatott, majd hozzátette: – Ha bármikor volna kedved eljönni… – Oké – dünnyögtem óriási gombóccal a torkomban. A kedvessége, az apa elvesztése feletti fájdalmam, minden érzésem egyetlen hatalmas robbanó eleggyé olvadt össze. Ki tudja, mikor durran ki? – Hahó! Jól vagy? Nagyot nyeltem, bólintottam, de nem mertem a szavakra bízni magam. – Ez apukád inge? Megint bólintottam. – Mostanában… halt meg? Megköszörültem a torkom, hogy levegőt juttassak a tüdőmbe. Egész idő alatt az volt a bajom, hogy mindenki csak kerülgeti apa halálának a témáját. Csak egy hipokrita nem válaszolt volna. – Aha. Egy tűzben. Megütötte a fülemet, hogy megcsikordult a cipője, ahogy új testhelyzetet vett fel. – Durva. Ott voltál?

Feltehetően. Ismét keresgélni kezdtem a memóriámban: lángok, füst, egyéb emlékek után kutattam. De akár az összes többi alkalommal, ezúttal sem jött elő semmi. És akkor meghallottam egy sikolyt. A fejemben. Egy lány sikolyát. Kirázott tőle a hideg. Viszont megint csak ugyanazok a

képek társultak hozzá: a fehér falak, a fehér köpeny. A fertőtlenítő szaga. Tűz még mindig sehol. – Nem emlékszem. Nem láttam ugyan – mert mihelyt a szavak a számra tolultak, behunytam a szemem –, de éreztem a megdöbbenését. El sem hittem,

hogy

kimondtam,

ugyanakkor

meg…

azonnal

megkönnyebbültem tőle. Vállamra nehezedő kezének a súlya áramütésként ért. – Jól vagy? – ismételte meg a kérdést. Tapintatosan. – Aha. De nem igazán akarok erről beszélni. Amikor kilestem néhány szemembe lógó hajtincs közül, egészen meglepett, hogy ő nem azzal az „ennek meg mi baja?”pillantással nézett rám, ahogy Parker szokott. – Semmi baj – mondta, azzal becsukta a szemét. Hallgatásunk ezúttal bensőségesnek hatott. Ha lett volna lehetőségem idekint maradni a nap további részében is, végre egy olyan ember társaságában, aki mellett a változatosság kedvéért normálisnak érzem magam, akkor gondolkodás nélkül megragadom az alkalmat. Kisvártatva azonban megszólalt a csengő a maga csörömpölő hangján, jelezve, hogy vége az ebédnek. Hunter felnyögött. Hosszú karjait kinyújtóztatta a feje fölött, minek

köszönhetően

a

mellkasára

feszülő

ing

alatt

egyértelműen kirajzolódtak az izmai. Éreztem, hogy elpirulok, és lesütöttem a szemem. Kaylee biztos felsikoltott volna. Nem

mintha én nem értékeltem volna Hunter testi vonzerejét, mert a jelek szerint igenis értékeltem. Nagyon is. De amit igazán ellenállhatatlannak találtam benne, az az érzékenysége volt. A többi lányt ez még annyira sem izgatta, hogy észrevette volna, mielőtt mérlegelni kezdi, hogy járna-e vele. Ennek

a

puszta

gondolatára

legszívesebben

belegyömöszöltem volna Huntert a hátizsákomba, hogy elrejtsem a többi nőnemű lény elől. – Cserélünk számot? Csak, tudod, hogy tudjunk beszélni – mondta. Lehajtottam a fejem, meg ne lássa, ahogy a mosolyom ronda, ostoba vigyorrá torzul. Megadtam a mobilszámom, miközben előhúztam a telefont a táskámból. – És a tiéd? Két másodperccel később rezegni kezdett a készülék a kezemben. Mialatt felvettem, és a fülemhez emeltem, a tekintetünk összekapcsolódott. – Halló! – Most már megvan – mondta Hunter. Sztereóban. Kinyomta a hívást, és félrebillentett fejjel tanulmányozni kezdte a mobilomat. – Egy Samsung IE80-as? Ilyet még gyártanak? Akkor neked nincs szörfölés, igaz? A telefonomra meredve felsóhajtottam. – Nincs. Anya nem igazán bírja a netet. Gyűlöli a számítógépet, de tényleg. Azt sem engedi meg, hogy laptopom legyen.

Hunteren látszott, hogy meg van rökönyödve. Mindenki így nézett rám, amikor kiderült, hogy anya kerüli a modern technikát. Egy lány még azt is megkérdezte egyszer, hogy nem vagyok-e

amish.

Hunter

azonban

csak

ennyit

felelt,

sokatmondó mosollyal: – Szülők. Felkerekedtünk, és elindultunk az iskola épületéhez vezető kis úton, egymás mellett. – Milyen órád lesz? – kérdezte, mielőtt az ajtóhoz értünk volna. – Matek előkészítő. Neked? – Emelt kémia. Tessék! Egyáltalán nem is sötét. – Szuper. Az ajtóhoz érve megelőzött, hogy kinyissa. Ahogy karjával a vállamhoz ért, kellemes borzongás futott végig rajtam. Beléptem a zsúfolt folyosóra, miközben azt a szót keresgéltem magamban, ami illik erre a furcsa érzésre. Ekkor újból megszólalt a jól ismert csengő. – Nocsak, Mila, hát itt vagy! És… összefutottál Hunterrel? Kaylee két-három méterre állt tőlem, a mellkasa előtt összefont karral, platformtalpú, hosszú lábú útakadályt képezve. A diákok inkább kitértek előle, csak hogy elkerüljék az ütközést. Az „összefut” szóra helyezett hangsúly még az órára siető diákság csacsogásának és lábdobogásának hangzavarában sem kerülte el a figyelmemet.

Először végigmért engem, Hunteren már tovább időzött a tekintete, a kezünkben tartott telefonjainkon pedig még tovább. Az enyémet gyorsan el is süllyesztettem a táskámba, bár nem tudtam pontosan, miért. Hisz nem csináltam semmi rosszat. Kaylee közelebb lépett, de a vigyora ezúttal nem sikerült túl meggyőzőre. – Szóval, mit csináltatok odakinn? Mila segített kitölteni a papírokat? Hunter megvonta a vállát, és kisöpörte a tincseket az arcából. – Valahogy úgy – mondta, aztán intett nekem a szemével, majd nekiindult a folyosónak, és beleveszett a diákáradatba. Kaylee a szívére szorított kézzel nézte a visszavonulását. – A titokzatos fiúk olyan szexik! Ám amint Hunter kikerült a látóterünkből, megszűnt a jópofizása. Csípőre vágta a kezét, és szembeperdült velem. – Szóval, ezért hanyagoltál ma minket ebédkor, hogy kisajátíthasd magadnak? Mi van, rástartoltál? Jó isten, Mila, ez olyan gáz! Piros, szederjes foltok jelentek meg az arcán, a hangját pedig minden mondattal megemelte, amivel sok kíváncsi pillantást gyűjtött be az arra járó diákoktól. Két, évfolyamunkba járó lány sutyorogni kezdett, három srác meg egymást böködve mutogatott ránk, és röhögtek. – Csss! – csitítottam. – Mi van, zavarba jöttél? – kiabált még nagyobb hangerővel. – HUNTER miatt?

Egyre többen fordultak felénk, amitől csapdába esett vadnak éreztem magam. Megfeszültek az izmaim. Ki akartam kerülni a figyelem középpontjából. Most rögtön. Egy gyors mozdulattal, a teste takarásában megragadtam Kaylee felkarját, aztán az ajtóhoz húztam, amit feltéptem. A lendületem mindkettőnket magával sodort, el az odaszivárgó diákok és a kandi tekintetek elől. – Mila, ez fáj! – mondta Kaylee, miközben a szorításom ellen küzdött. Amint felfogtam, mi történik, elengedtem, mire a másik kezével azonnal dörgölni kezdte a fogásom helyét. Megrémített, hogy a karját szorongattam. – Mi ütött beléd? – kérdezte, és barna tekintete vádlóan meredt rám. Kábán csóváltam a fejem, és értetlenkedve meredtem láthatóan sajgó karjára. De tényleg, mi ütött belém? El sem hittem, hogy elkaptam Kaylee-t, csak úgy hirtelen. Ez borzasztó! – Kaylee, ne haragudj! Nem akartalak bántani. Ott volt az a rengeteg ember, és én… néha kijön rajtam a klausztrofóbia. Nem akartam. A lovas és a Dairy Queen-beli ugratásaim óta annyi minden történt. Túl sok. – Tiszta őrült vagy, tudod? – mondta, még mindig a karját dédelgetve. Egyetértően, buzgón bólogattam.

– Jobban odafigyelek majd, ígérem. – Hát figyelj is! – mondta, és fejcsóválva elsétált. Próbáltam túllépni az incidensen. Komolyan, megpróbáltam. Ám volt egy aprócska, aggasztó bökkenő, amely megnehezítette ezt. Igazság szerint ugyanis nekem nem állt szándékomban olyan erővel megmarkolni Kaylee karját. Sőt, valójában eszem ágában sem volt őt bántani. Akkor meg mi a fene történt velem?

ÖT Ez az aprócska furcsaság még vacsora után is aggasztott, amikor anya kiáltása elszólított a könyvem mellől. – Mila, gyere csak! Sóhajtva vágtam be a könyvjelzőmet A szolgálólány

meséjének a közepébe, és legurultam a szobával együtt kapott zöld-arany takaróról, amelynek enyhe naftalin- meg levendulaillata volt. Az esőcseppek összevissza kopogtak az ablakon. Gondoltam, anya talán azt akarja, nézzem meg a lovakat, úgyhogy belebújtam a leselejtezett Nike-mba, és megindultam az előszoba irányába. Anya a fogasnál várt, alig látszott ki a vállára dobott barna gyapjútakaró alól. Szokatlanul széles mosoly terült el az arcán. Ez a kedves üdvözlés eloszlatta a maradék vágyakozásomat is a könyv és az ágy után. Ez a régi mosolya volt. Az, amelyik elűzte a magányt, és csupa jót ígért. Szinte meg sem mertem szólalni, nehogy megtörjön a varázs, de győzött a kíváncsiságom. – Mit csinálunk? Anya kitárta a bejárati ajtót. – Megnézzük a vihart. ***

A roskatag veranda szélén ülve lóbáltam a lábam. Anya javaslata, hogy menjünk ki megnézni a vihart, elsőre őrült ötletnek tűnt. Arról nem is beszélve, mennyire nem volt rá jellemző az ilyesmi. De nem mondhattam nemet. Hiszen annyira ritkán hívott ilyen aranyosan. Esőcseppek hullottak felfordított tenyeremre. Mint mindig, anyának ebben is igaza volt, nincs ahhoz fogható, mint testközelből megtapasztalni a pusztai vihart. Az ég élénk fényjátéka, az izzasztóan párás levegő, az elektromos kisülések és a nyirkos föld szaga vett körbe minket. – Hát nem elképesztő? – kérdezte anya. Meglepetten figyeltem, hogy lehúzza, majd egy laza mozdulattal a háta mögé hajítja a csizmáit. Mire tompa puffanással földet értek, anya már az esőpermetben fürdőztette meztelen lábujjait. A sóhaja színtiszta boldogságról árulkodott. Bizony. Ez sem volt rá jellemző. – Neked is ki kellene próbálnod – javasolta, én pedig már kaptam is le a cipőmet, még mielőtt kiderülhetett volna, hogy csak a vihar zavarta meg az elméjét. Csupasz lábunk kísértetiesen fénylett a gyér fényben meg a párában. – Ugye, milyen fantasztikus érzés? Az apró cseppek egészen átáztattak minket, de ő ezt annyira élvezte, hogy rám is átragadt a lelkesedése. Ami viszont a legfantasztikusabb érzés volt, az a közvetlensége. – Nagyon.

Újabb villámcsapás hasította át az éjszakai égboltot. Egy pillanat

erejéig

egész

Clearwatert

bevilágította,

mintha

felkapcsoltak volna egy hatalmas reflektort. De a fény amilyen gyorsan jött, el is tűnt, és visszatért a sötétség, amit csak a konyhaablakunk ragyogása tört meg. – Egy, két, há;’ egy, két, há’; egy, két, há’; egy, két, há’; egy, két… Odafentről

mély

dörgés

szakította

meg

anya

furcsa

kántálását. – Miért számolsz? – Ezt… régen együtt csináltuk. Abbahagytam a láblóbálást. Anya ritkán beszélt a múltról, arról meg pláne, hogy mi mindent csináltunk régen együtt. Úgy láttam, hogy ő nem akar mást, mint új lapot nyitni. Mindent elölről kezdeni itt, Clearwaterben. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. Kezdésképpen előhozakodtam az egyik legártalmatlanabbal. – Szerettem

a

körömlakkokat?

Mármint,

azelőtt?

–

kérdeztem, és Kaylee színpompás körmeire gondoltam, amikkel a Dairy Queenben villogott. Azt hiszem, jó ötlet volt ezzel a jelentéktelen habkönnyű témával indítani, mert még ettől is összerezzent. Visszafojtott lélegzettel vártam. Valójában nem számítottam rá, hogy reagál. – Igen, szeretted. Amikor kicsi voltál. De… kizárólag a lábujjaidon, és csakis akkor, ha mi is kifestettük a miénket apáddal. – Tétován fogott bele a mondókájába, de minden

mondattal egyre jobban belelendült a történetbe. – Egyszer apád elfelejtette lemosni, és úgy ment el az edzőterembe… hát, gondolhatod, hogy néztek rá. Hozzám hajolt, és kacarászva meglapogatta a vállamat. – El tudod képzelni? Őt, a nagydarab férfit… csillogó rózsaszín körömlakkal, amint sportol? Ahogy mesélt róla, magam előtt láttam. Az én erős testalkatú, sötét hajú apámat, amint sportgatyában áll az öltözőben, és fejcsóválva mered csillogó lábujjaira. Dédelgettem még kicsit magamban a képet, aztán folytattam a kérdezősködést. Anya kacagása, gyengéd érintése merésszé tett. – Csináltak valamit az orvosok a fülemmel, a tűz után? – Abban a pillanatban elkapta rólam a kezét, és én tudtam, hogy hibáztam, túl messzire mentem. De folytattam. – Van egy ilyen emlékem. Egy férfiről, egy fehér köpenyesről. Művelt valamit a fülemmel… Hiábavaló próbálkozás volt. Még a halovány fényben is láttam, ahogy összeszorítja az ajkait, elutasítóan összefonja a karját

maga

előtt

és elfordítja

a

fejét.

Ennyi erővel

körbetekerhette volna ragasztószalaggal is a száját, és a nyakába akaszthatott volna, egy NE FAGGASS! táblát. – Miért nem válaszolsz? – suttogtam, a visszautasítás jól ismert, nyomasztó súlyával a vállamon. – Kérlek! Nekem is nehéz ez. Utáltam ezt az esdeklő hangomat, de nem tehettem róla, választ akartam.

Anya keze felemelkedett, mintha meg akarná cirógatni az arcomat, ahogy Phillyben tette esténként, lefekvés előtt. Azokban az időkben, amikor a körmei nem csúnyultak még el a lócsutakolástól és nem lókenőcstől bűzlöttek. Levegőt sem mertem venni, de a múló másodpercek egyre magasabb falat emeltek közénk. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, annyira vágyott a megszokott esti rituálé után. Anya az ölébe ejtette a kezeit, és visszafordult a viharhoz. A lábujjaim megfeszültek az erőlködéstől, hogy elfojtsam a kitörni készülő sikolyomat. Csak nem valami szörnyűséget követtem el, amit aztán kitörölt a memóriám? Erről lehet szó? Ezért nem akarja anya feleleveníteni kapcsolatunk egyetlen részletét sem? Hogy van az, hogy tulajdonképpen mindkét szülőmet elveszítettem, holott csak az egyik égett el a tűzben? A hajam takarásában remegő kézzel érintettem meg az arcom, attól tartva, hogy valami visszataszító, mocskos dologba nyúlok. Ám bőröm olyan volt, mint szokott. Kissé nyirkos ugyan a párás levegőtől, de meleg és selymes. Semmi olyasmit nem éreztem, ami elriaszthatna egy anyát. – Miért nem szeretsz már? – suttogtam bele a semmibe, mert azt tudtam, hogy ő nem fog felelni. Felálltam. Bár a vihar még tombolt a magasban, a vonzereje lassan eltűnt, akár a nadrágom hajtókájából a víz, ami tócsába gyűlt a lábamnál. – Számolással meg lehet becsülni, milyen távolságban van tőlünk.

Három másodperc egy kilométer. Egyetlen lépést tettem csupán, aztán anya nyugodt hangja megállított. Csak nem azzal áltatja magát, hogy ezzel most békejobbot nyújtott? Bocs, Mila, nem ölellek meg, de elmondok

neked egy-két dolgot a viharról. Ez igen, köszi! Meg sem kellett volna hallgatnom. A dühöm vitt el az ajtóig. Kitártam, hogy a szobám menedékébe siessek, ahol várt a könyvem és az illatos takaróm. – Az csak illúzió, hogy a mennydörgés követi a villámlást. Azért tűnik így, mert a fénysebesség gyorsabb a hangsebességnél. Az ujjaim szorosan rákulcsolódtak a kilincsre. Én anyai szeretetért esedeztem, ő meg a hangsebességről értekezik? Ez most komoly? – És a villámcsapás, amit látunk, valójában nem az égből, hanem a földből indul ki. Ez végképp betett. Bevágtam az ajtót, csak úgy visszhangzott az éjszakában. Megfordultam, szúrós tekintetemet karcsú hátának és békésen himbálódzó, fényes copfjának szegeztem. – Miért mondod ezeket nekem? Érdekel is engem a villámcsapás meg a hangsebesség! Sikítani lett volna kedvem. Engem a lényeg érdekel… A hiányzó emlékezetem, a hiányzó anyai szeretet, a szívemet hasogató, nem múló fájdalom. Nem egy hülye vihar a minnesotai puszta közepén. És nem is…

Újabb vakító fénycsík cikázott keresztül az égbolton. Felvillant a roskatag veranda és anya keze, ahogy azt a vacak horoszkópos nyakláncot szorongatja, aztán újra elnyelte őket a sötétség. Bennem is felvillant valami… a felismerés fénye. – Talán azt akarod ezekkel mondani, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak? Hm, anya? Mi nem olyan, mint amilyennek látszik? A deszkák recsegtek-ropogtak, az ég dörgött, de válasz nem jött. Nem jött. Hát, jó. Nekem sem volt már mit mondanom, ami változtatott volna a dolgokon. Azért még kijavítottam anyát, ami miatt kevéske keserű elégtételt éreztem: – Csak hogy tudd, ami a tényeket illeti, egyáltalán nincs igazad. Nem mindenki gondolja úgy, hogy a villám fentről csap le. Én például nem. – Már elindultam befelé, de valami megzavarta a színpadias távozásomat. Felkaptam a fejemet. – Hallottad ezt? – Mit? – Ezt a zajt. Az istállóból. – Én az eső dobolásán át is hallottam. Kling. – Most megint. Anya abban a szempillantásban talpra ugrott. Úgy ahogy volt, mezítláb rohant a bejárati ajtóhoz, és olyan erővel tépte fel, hogy az nekicsattant az ütközőnek, és visszapattant róla. Anya beviharzott, és néhány pillanat múlva egy hatalmas Maglite-tel

tért

vissza,

amit

a

konyhafiókban

tartott,

vészhelyzet esetére. Kezében ezzel az önvédelmi eszköznek is

tökéletesen megfelelő elemlámpával leugrott a verandáról, és az istálló felé futott. – Anya! Mintha meg sem hallotta volna. Utána rohantam. A talpam cuppogott a nedves földön, a lábujjaim közé befolyt a sáros víz. Amint befordultam a házunk sarkánál, láttam, hogy anya a hatalmas istálóajtóhoz ér, és hallottam a jöttére kitörő nyerítést és horkantást. Sokkal hangosabb volt, mint máskor. Valaki félig nyitva hagyta az ajtót! A hideg futkározott a hátamon. Beértem anyát, és mögé álltam, mikor felrántotta az ajtót. – Hahó! – kiáltott be, és felkapcsolta a lámpát. A hangja visszaverődött a födémgerendákról, és határozottan csengett, mint mindig. Ám a jobb keze a hatalmas és súlyos Maglite-et markolta, ütésre készen. Vállmagasságban tartotta, mint egy baseballütőt. Néma csend fogadott bennünket, csak az esőcseppek kopogása hallatszott a boltozatos tetőn. Aztán hirtelen magas hangon felnyihogott egy ló, és szalma zizegése hallatszott a nyugtalan paták alól. Anya behúzott nyakkal, görbe háttal, mint egy zsákmány után lopakodó nagymacska, óvatosan négy lépést tett befelé. Nem értem, miért lepődtem meg rajta, tudtam, hogy bármire képes, és bármilyen körülmények között. Mégis megrémültem, amikor láttam, ahogy szolid állatorvosból hirtelen portyázó tigrissé változott. Miért viselkedik így egy furcsa zörej miatt?

Úgy tűnt, bent minden rendben van. A széna és a lovak testének édes-savanykás szaga ugyanazzá a jól ismert illattá állt össze. Az üres folyosó bal oldalán nyíló fenyőfa bokszokat úgy találtuk, ahogy hagyni szoktuk, az ajtók csukva voltak, ahogy kell. Szerettük nyitva hagyni a zöld rácsos felső ablakokat, így néhány kíváncsiskodó ló kidugta rajtuk a fejét. Ebben sem volt semmi különös. De mégis… kizárt, hogy anya elfelejtette bereteszelni az istállóajtót. Nekem is ezerszer a lelkemre kötötte ezt, amikor ideköltöztünk. Kínosan ügyelt a ház bezárására is, mintha legalábbis gyémántokat rejtegetnénk a párnák alatt. Ekkor hátrapillantott a válla fölött, és meglátott. Az eső áztatta szemüveg mögött nagy, kék szemei félelmet tükröztek. Az ajtóra bökött az ujjával. – Eredj innen! – olvastam le a szájáról. Bár elakadt a lélegzetem, összeszorítottam az állkapcsomat, és megráztam a fejemet. Kizárt, hogy itt hagyjam, és egymagának kelljen szembenéznie… ki tudja, mivel. Láthatta az elszántságom, mert nem vesződött újabb reménytelen kísérlettel, hogy elzavarjon, hanem a folyosó jobb oldalából nyíló bokszok felé intett, míg ő balra osont. Derékig behajolt az első boksz nyitott ablakán. Fogalmam sem volt, mit keres, de az üldözési mániája rám is átragadt. Pattanásig feszült idegekkel, a legkisebb nesztől is megriadva belestem a felőlem eső első bokszba, Gavallér helyére. Amikor a jól megtermett deres megpillantott, odalépett

hozzám, és orrát a homlokomhoz érintette. Nyilván abban reménykedett, hogy előhúzok egy répát a zsebemből. Más nem volt a bokszban. Behajoltam, és a biztonság kedvéért óvatosan magamhoz vettem a bádog etetővödrét meg az acélkarabineres hajtószárát. Nem sok, de több a semminél. Ellenőriztem a következő két boxot is, de sehol semmit nem találtam, csak a fáradt lovakat.

Kling. Valami nagyot csörrent, pont úgy, mint az előbb. A sarki bokszok felől jött a hang. Anya a zaj felé fordult. Én az elszórt szénacsomókat kerülgetve lábujjhegyen végigosontam a betonaljzaton, nem törődve a csupasz talpamba nyomódó kavicsokkal és a kellemetlen sérülésekkel. Amint közel értem hozzá, anya egyik kezével határozottan megfogta a nyakamat. A szívem már őrült iramban dübörgött, amikor a fülemhez hajolt. – Majd én megnézem – suttogta. – Várj meg itt! Ha bármit hallasz, futás! Nemet akartam inteni a fejemmel, de a szorítása felerősödött, és még közelebb hajolt. A lehelete zihálva tört elő a fogai közül, és a fülembe hatolt, amelyben a szívverésem ritmusára, vadul lüktetett a vér. – Mila! Kérlek! Elengedett, és eltűnt a sarki bokszoknál. Nesztelen léptekkel a nyomába szegődtem, magamhoz szorítva rögtönzött

fegyvereimet, mintha nem is vaktában talált lovas kellékek lennének, hanem mondjuk kardok. A bokszok

sarkánál észrevettem,

hogy a

következő

folyosószakasz elején be vannak csukva a zöld rácsos ablakok. Az első három bokszé. Merthogy üresen álltak. Sok felszabadult a vendégek után, akik akkor jöttek, amikor Greenwoodék itt tartózkodtak. Anya elsurrant előttük. Finoman mozgott, olyan puha léptekkel, hogy lófarokba kötött szőke haja szinte meg sem rezdült. Már csak három bokszra járt a sor végétől, amikor újra hallottuk: Kling. Egyszerre fordítottuk a fejünket a jobb utolsó boksz felé. Torkomban dobogott a szívem, és úgy dörömbölt a bordáimon, hogy akár őrült, akár lótolvaj bujkált ott, simán hallhatta a hangját. Ám a géppuskaropogásra emlékeztető dübörgés mellett más is dolgozott bennem. Ugrásra készen feszültek meg az izmaim, és tudtam, hogy mindenképpen segítek anyának. Bármi történjék is. Anya szép csendben ahhoz az utolsó fülkéhez tartott, és pedig settenkedő léptei nyomába eredtem. Figyeltem, ahogy karcsú, ügyes ujjait a reteszre szorítja, elhúzza és kinyitja az ajtót. Maisey riadtan felnyihogott, mikor anya támadásra készen átszökkent a küszöbön a Maglite-tel. A súlyos, fekete lámpa fénye rögtön a föld felé irányult.

– Mi a… – hallottam anya hangját, amikor behajoltam a bokszba. Maisey volt egyedül odabenn. A szívem szelídebb ritmusra váltott, miközben megvakargattam a kanca puha orrát. Anya pontról pontra átvizsgálta a bokszot, végigfuttatta a kezét a falakon is. A falhoz rögzített etetővödörnél megállt. Vigyázva beljebb lépett, kinyújtotta a kezét, és miután elhúzta az etetővödröt a faltól, újra nekilökte.

Kling. – Buta kislány. Hát te voltál az? Játszadoztál a vödröddel? Mrs. Greenwood még figyelmeztetett is erre – mondta anya, és nevetése felszabadultan hömpölygött, mint az ár. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen tisztán, önfeledten nevetni. A hangjától feloldódott a görcs a végtagjaimban, mintha egy szelepen át kiszivattyúzták volna belőlem az összes feszültséget. Szerettem volna vele nevetni, de én még aggódtam valahogy. Ez a viselkedés nem vallott anyára. Talán jobban kiborította apa halála, mint gondoltam. Ám amint átölelte a vállamat, és rám mosolygott, megadtam magam, és mosolyogtam én is, elhallgattatva az aggodalmaskodó belső hangokat. Szerettem volna a szeretet minden morzsáját elraktározni, mint egy mókus. Sose tudni, mikor köszönt be a tél, amikor ezek megint ritkaságszámba mennek. Csak az istállóajtónál illant el anya mosolya. Követtem a pillantását, és azonnal rájöttem, mi a baj.

– Ne haragudj, én hagytam nyitva az ajtót. Siettem, és megfeledkeztem róla. Összevonta a szemöldökét, de aztán elnevette magát. – Kivételesen örülök, hogy te voltál. Most az egyszer – tette hozzá gyorsan. – De a jövőben körültekintőbbnek kell lenned! Az igazság az, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy becsuktam az istállóajtót. De ahogyan szaladtunk visszafelé a házba, úgy éreztem, megérte ez a kis hazugság. Minek aggódjon ok nélkül? Mégiscsak Clearwaterben vagyunk, akárhogy parázik is. Ugyan mi történhetne itt? Azon azért elgondolkodhattam volna, hogyan hallhattam meg Maisey etetővödrét akkora távolságból? De ez eszembe sem jutott. Csak amikor már túl késő volt.

HAT Másnap olyan boldog voltam, mint már hetek óta nem. Most, hogy

anyával

újra

közelebb

kerültünk

egymáshoz,

mosolygósabbá váltam, és az iskola sem nyomasztott annyira. Kaylee csettintett egyet az ujjával, amikor a szekrényéhez értünk. – A francba! A kocsiban felejtettem a közgáz könyvemet. Órán készülni akartam a feleltetésre. Mintha csak elfújták volna az előző napi feszkónkat. Én nem emlegettem fel neki, hogy úgy nekem esett, cserébe ő sem tette szóvá, hogy én meg neki. – Menjek veled? – kérdeztem, amikor megszólalt a jelző csengő. Gyors léptekkel a nagykapu felé vette az irányt, már amennyire a nyolc centis tűsarkai ezt engedték. – Ne! Te menj csak be! – kiáltott hátra a válla fölött. – Egy perc, és jövök. Beültem a termembe, a szokott helyemre. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a többieket, de ez nem ment igazán jól az én analitikus elmémnek: öt fiú, három lány. Hunter nem volt köztük. Mindenesetre mindegyikőjükre rámosolyogtam.

Aztán belebújtam a hátizsákomba, a füzetem keresgéltem. Hirtelen megéreztem Hunter jelenlétét. Még azelőtt, hogy ledobta volna magát mellém, Kaylee helyére. – Helló! – szólt ki kellemes, mély hangon rendetlen fürtjei alól, és rám függesztve kék szemét. – Szia! Lázas izgatottság támadt bennem. Hülyeség! Ő csak egy fiú. Na jó, ez így nem teljesen pontos. Ő az a fiú, aki történetesen tetszik Kaylee-nek. És a csaj bármelyik pillanatban visszaérhet, és számít rá, hogy várja a helye. Lázas izgatottság ide vagy oda, Hunternek muszáj elülnie. Ekkor újdonsült szomszédom ledobta a táskáját a padra, és lehajtotta rá a fejét. A szemét is becsukta. Teljesen ellágyult tőle a szívem. Olyan fáradtnak látszott, de közben annyira fiatalnak is! Sötét szempillái legyező alakban terültek szét az arcán. A szája is elernyedt. Hirtelen kedvem támadt végigsimítani aszimmetrikus felső ajkának ívén.

Hohó! Lassan a testtel! Annyira belelovaltam magam ebbe az őrült gondolatba, hogy nem is figyeltem fel a folyosón kopogó léptekre. Pedig magas sarkú cipő hangja volt. Jaj, ne! Kiegyenesedtem. – Hunter, muszáj lesz… – a becsengetés félbeszakított, aztán a nyitott ajtó felől hallottam, hogy valaki fojtottan felnyög mögöttem.

Kaylee

állt

ott,

frissen

szájfényezett

ajkait

eltátva

meglepetésében. Tett két lépést az orvul elfoglalt padja felé, azután

elbizonytalanodva

megállt,

és

végigsimított

lila

tunikáján. Pillantása ide-oda cikázott köztem és Hunter között. – Kaylee, szia! Hunter csak egy percre… – kezdtem, de újra félbeszakítottak, ezúttal Mrs. Stegmeyer. – Daniels, keressen magának egy üres helyet, ha nem akarja, hogy beírjam későnek – szólt oda a tanárunk a magazinja felett. Kaylee szeme egy pillanatra megállt az elfoglalt székénél, amitől úgy éreztem, tennem kell valamit. – Hunter – suttogtam. A söprűszempillák megmozdultak, és lassan felemelkedtek. Ki kellett valahogy tennem a székről. A feladatot csak tovább nehezítették azok az álmos, kék szemei. – Öö, nem költöznél arrébb? Itt Kaylee szokott ülni. Hunter felegyenesedett ültében, ránézett Kaylee-re, mintha most látná először, aztán felnyalábolta a hátizsákját, és felemelkedett. – De, persze. Ne haragudj! – felelte. Szégyenlős mosolya volt a legszebb ajándék, amit búcsúzóul adhatott. Az nyilvánvaló volt, hogy Kaylee gyakorlatilag ott helyben elolvadt. Hunter átbaktatott ahhoz az üres asztalhoz, ahol a legutóbbi alkalommal ült. Kaylee nagyot sóhajtva csusszant be a megüresedett székbe, miközben Mrs. Stegmeyer türelmetlenül dobolt az asztalon a körmeivel.

– Előmelegítette nekem – suttogta Kaylee, és úgy tett, mint aki legyezi magát a füzetével. – Per pillanat engem Hunter Lowe testmelege fűt. Hatalmas hullámokban öntött el a megkönnyebbülés, és hangosabban kuncogtam fel, mint kellett volna. – Lányok, figyelem! Közérdekű közlemények következnek – szólt ránk a tanárnő. És

valóban:

felrecsegett

az

iskolarádió,

majd

a

diákönkormányzat elnökének pattogó hangja hallatszott. Szórakozottan

hallgattam

a

híreket.

Egy

alapítványi

autómosásról volt szó. Én közben Kaylee fülébe suttogtam. – Tulajdonképpen csak… ideült. Hívatlanul. Na jó, én sem ragadtam nádpálcát, hogy elüldözzem. Kaylee legyintett. – Hagyjuk! Nem gond.

Nem gond. Semmi sem gond. – Lányok… csss! – csittegett Mrs. Stegmeyer, és dühös pillantást vetett ránk. Amint másfelé nézett, Kaylee hozzám hajolt, és a fülembe súgta: – Tényleg, ne izgulj! Tök jó egy kis egészséges versengés. Micsoda? – Kaylee – kezdtem. De ezúttal a jelenléti napló puffanása hallgattatott el, ahogy odacsapták az asztalra.

– Utoljára szólok, aztán szétültetlek benneteket! – rivallt ránk a tanárnő. Beszédének vontatottsága felerősödött, amikor ideges volt. Belesüllyedtem a székbe, és az óra további részében befogtam a számat. Ám végig Kaylee mondatát pörgettem a fejemben, újra meg újra.

Egészséges versengés? Hunterért? Ez nem hangzott valami jól. Sőt! Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem tetszett.

HÉT Suli után Kaylee ócska tragacsa zötyögött velem a poros úton. Csikorogtak a kerekek a hepehupás terepen, plusz a lestrapált motor hangosan pöfögött, úgyhogy a zajszint elég magas volt. Köztünk viszont fülsüketítő csend honolt. Kaylee tudomást sem véve rólam a zebracsíkos borítású kormánykereket markolta, és mereven előre nézett. – Kaylee, esküszöm, én egyáltalán nem tehetek róla, hogy Hunter átiratkozott az én irodalomórámra! Már vagy tíz perce bizonygattam az ártatlanságomat, a legkisebb eredmény nélkül: Kaylee ugyanolyan megkövült arccal bámult maga elé.

Ennyit az „egészséges” versengésről. Felsóhajtottam, és kinéztem az utasülés ablakán. A távoli hegyoldalban egy lobogó fekete sörényt láttam, ami csillogó mahagónivörös nyakat verdesett. A pompás mén hátravetette a fejét, felágaskodott, majd hatalmas teste vágtába lendült. Lovak. A lovak mentettek meg attól, hogy elveszítsem az eszem, amikor ideköltöztünk. Meg Kaylee. Ismét az arcára lestem, de mindig mosolygós ajkai most mozdulatlanok és némák voltak. Egyetlen olyan emlékem sincs

erről a pick upról, hogy ne Kaylee folyamatos poénkodása adta volna a háttérzajt benne. Hát, most majd lesz. Hunter arcának tökéletes képmása idéződött fel a fejemben: rakoncátlan melegbarna tincsek, átható kék szemek. Nem lesz ez így jó. Csak nehezített a helyzeten, ha magam elé képzeltem. De még ha Hunter Lowe is a legérdekesebb dolog egész Clearwaterben, nos, tudtommal – legalábbis amióta itt élek – az a szabály, hogy egy ostoba vonzalom nem kerekedhet felül egy barátságon. Anya nem így nevelt. Véget kellett ennek vetnem. A vicces kedvű Kaylee-t akartam. Végtére is egyedül neki köszönhettem, hogy nem közösítettek ki teljesen az iskolában. Ezért tartoztam neki. – Ne legyél nevetséges! Nem kellene egy srác miatt összebalhéznunk… csak mert nem munkásbakancs-párti, és nem bulizza szét az agyát – fűztem hozzá, hogy oldjam a feszültséget. Mondjuk ennél jóval több dolog szólt Hunter mellett. Például, ahogy némán fürkészett azzal a kék szemével, amikor beszéltem hozzá, mintha tényleg érdekelné, amit mondok. Olyankor megszűnt körülöttem a világ, és nekem most pont ez kellett: hogy megszűnjön körülöttem a világ. Csak hát, nem ilyen áron. Úgy láttam, hogy Kaylee görcsös szorítása enged a kormányon, ha csak egy icipicikét is. Megnyekkentek a rugók alatta, ahogy fészkelődött. De semmi mosoly.

– Nem is tudom, Mila – szólalt meg, végre felém pillantva. – Honnan tudhatnám, hogy igazat mondasz? – Figyelj,

esküszöm,

nem

én

mondtam

neki,

hogy

jelentkezzen át az én órámra. Kérdezd meg tőle, ha nekem nem hiszel! Jó, én is szerettem volna azt hinni, hogy Hunter miattam iratkozott át, de nekem azt mondta, hogy csak színvonalasabb olvasmánylistára vágyott. Kaylee

egyik

kezével

elengedte

a

kormányt,

hogy

megigazítsa vízkék pulóvere kámzsanyakát, egyik elképesztő varrományát. – Na, persze! Azt hinné, hogy tiszta hülye vagyok. A hangjának már nem volt olyan éle, mint az előbb. Rám sandított, az alsó ajkát harapdálva, aztán leengedte a vállait. – Bár igazán meggyőzően alakítom a hülyét, igaz? – Hékás, én is – feleltem. Nem Hunterre értettem ezt, inkább arra, amikor durván megragadtam Kaylee karját. Halványan

elmosolyodott,

nem

a

megszokott

felszabadultsággal. De ezzel kellett beérnem. – Na, akkor tudod, mit… várjunk csak! Jóságos ég, itt van! – kiáltott fel. Egy pillanatra cserben hagyott a logikám. Nem… az kizárt,

hogy…

Tágra nyitottam a szemem, ahogy megcsikordultak a fékek. Oldalra fordultam, követve Kaylee mutatóujjának az irányát. Először értetlenül álltam a dolog előtt, azután elöntött a csalódottság hulláma a kellemetlen meglepetés láttán. Hunter. Hunterről beszélt. Persze, hogy róla. Igyekeztem

megőrizni

a

lélekjelenlétemet,

mialatt

zötykölődve leálltunk az út szélén. – Tekerd le az ablakot, gyorsan! – mondta Kaylee, miközben ujjaival visszasimított pár elkószált tincset a helyére. Hunter épp megfordult, hogy lássa, ki közeleg. Kezeit, ahogy szokta, a fekete, oldalzsebes nadrágjába süllyesztette. Hiába próbáltam uralni az érzéseimet, elég izgatott lettem a láttán. Pedig komolyan, minden erőmmel higgadt akartam maradni. Letekertem a régi típusú ablakot, ami Kaylee öccsének és az anyjának sosem engedelmeskedett, nekem viszont soha nem okozott még problémát. Most, hogy az üvegfal elhárult előlem, a trágyaszag még bódítóbban hatott. – Szia Mila! – köszönt Hunter. Mint mindig, most is feltűnt, ahogy féloldalas mosolya picit feljebb

kunkorodott

a

szája

bal

sarkában.

Amikor

megbiccentette a fejét, fekete kapucnija elmozdult, és barna tincsek tömkelege szabadult el alóla. A pihe-puha fürtök, amelyeket ujjaimmal.

a

legszívesebben

végigszántottam

volna

az

Na jó, tényleg le kell állítanom magam. Kaylee-vel megállapodtunk. Közönyös hangot erőltettem magamra. – Szia Hunt… – Hunter! – visította Kaylee. – Szia! Velünk tartasz? A Dairy Queenbe megyünk. Nyilván nem akarsz lecsúszni városkánk legjobb kínálatáról. Kaylee áthajolt előttem, hogy jobban kilásson. Ha nem akartam beleszagolni grapefruit illatú hajába, muszáj volt nekinyomni a fejem a recsegő-ropogó fejtámlának. És várjunk csak… mióta is megyünk mi a Dairy Queenbe? Sikerült kiküzdenem a fejemet az övé mögül. Hunter kíváncsi kék tekintete azonnal rabul ejtette az enyémet. Úgy éreztem, hogy mindjárt megint megszűnik körülöttem a világ. Minden igyekezetem ellenére idióta vigyor jelent meg a képemen. – Nem hangzik rosszul – felelte végül, és a tekintete még mindig rajtam fuggött. Kaylee mosolya lehervadt. Látta, hogy Hunter engem néz, és összeszűkült a szeme. Ezúttal erőltetettnek tűnt a lelkesedése. Ahogy fel-le pattogott az ülésen, kórusban nyekeregtek alatta a rugók. – Hurrá! Mila, hátraugranál, hogy Hunter előreülhessen? Nem akarjuk elijeszteni az új fiút azzal, hogy egy pick up platóján utaztatjuk, ugye? Hahaha, nagyon vicces!

– Jó szöveg, Kaylee, de mi lenne, ha egyszerűen csak közelebb húzódnék hozzád? Kayle szája erre lebiggyedt, majd halkan odasziszegte nekem: – Aztán miért, hogy rátapadj, mint nyereg a lóra?

Mi van? – Alig két perce láttad be, hogy néha úgy viselkedsz, mint egy hülye. Hát, csak hogy tudd, most Oscar-díjasan alakítod – suttogtam vissza. Dühösen rám meredt, majd intett Hunternek. – Várj csak! Mila ki akar szállni. Jól jönne neki egy kis friss levegő. Néztem rá bambán, miközben igyekeztem meggyőzni magam, hogy csak azért őrült meg, mert Hunter felbukkanása nagyon meglepte. És később majd jót röhögünk az elmezavarán. Ám akkor már nem voltam annyira biztos ebben, amikor halkan odaszólt: – Az én kocsimban az én szabályaim érvényesek. Ülj be hátra, vagy mehetsz gyalog! Oké, vettem, a röhögés nem játszik. – Ne csináld már! – Kifelé! Valójában az a feszültség nyittatta ki velem az ajtót, hogy kipattanjak, ami a kezemben támadt. Féltem, hogy esetleg megint megszorongatom Kaylee-t. Ezúttal véletlenül a nyaka táján.

Leugrottam a fűre. Hunter még nem szállt be, és a mosolya eltűnt. – Elmész? – Nem, csak beülök hátra – mondtam. Meglepetten felhúzta a szemöldökét, én meg úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Hát, öö… néha nem árt más szemszögből nézni a tájra. Miután ezzel a nevetséges kifogással leszereltem, befogtam a nagy

számat,

dühösen

a

kocsi

hátuljához

trappoltam,

felmásztam a horpadt lökhárítóra és beugrottam a rakrészbe, a kelleténél

kicsit

nagyobb

svunggal.

A

hülye

Chevy

megnyekkent alattam. – Ez őrültség! – szólalt meg Hunter. – Miért nem én… – Ugyan, nekem jó így. Szeretek itt hátul. Tök jó. Sokkal könnyebben ment a színjáték, ha nem néztem rá. – Biztos? – kérdezte Hunter kétséggel a hangjában. – Aha. Abszolút. Pár pillanat múlva az utasajtó nyikorogva becsukódott. A tragacs nekilódult az útnak. Átküzdöttem magam a platón, hogy nekidőlhessek a vezetőfülke oldalának. Phillyben soha

az életben nem

kényszerítettek volna be egy pick up hátuljába. Ez barbárság volt. Arról nem is beszélve, hogy törvénytelen. Hangosan dobogni kezdtem a lábammal a platón. Sikerült is levernem a festéket. Úgy kell neki! Kaylee-nek sok volt a rovásán. Nem csoda, hogy Parkerrel olyan nagy barátnők.

A tragacs még jobban nekigyürkőzött. Zsebre kellett vágnom a kezemet, hogy le ne rágjam a körmeimet. A forgalomtól elég nagy zaj volt, ennek ellenére ki tudtam venni a vezetőkabinban zajló beszélgetést. Valószínűleg meg volt repedve az üveg. – Biztos vagy benne, hogy jó neki ott hátul? – kérdezte Hunter. Úgy képzeltem, hogy közben a nyakát nyújtogatva leskelődik hátrafelé, hogy megnézzen engem a platón, ezért a mögöttünk elsuhanó fákra szegeztem a tekintetem. Semmi szükség rá, hogy széltől kicsípett arccal, összevissza csapkodó hajjal lásson. Az egyik legelső dolog, amit Clearwaterben megtanultam: a szélfútta frizura soha senkinek nem állt még jól. – Ó, elvan ő ott. Mondta, hogy imád hátul utazni. Phillyből hozhatta. Villámló tekintettel meredtem magam elé, a plató végébe. – Tényleg, Phillyből jött. Mikor is költözött ide? – Kábé egy hónapja. – Hallottam, hogy Phillyben igazi művészélet van. Szeretett ott? – Ja, szerintem. Még innen is kihallottam Kaylee szavaiból a bosszúságot. Kiütközött rajtuk, mint a rozsda a platón, ami – mióta ülőhelyül használtam – a farmeremet is bepiszkolta. – Hé, majd én mutatok valami mókásat, amit egy olyan nagyvárosban, mint Philly, nem lehet csinálni… ezt figyeld!

Jöjjön egy kis gyorsasági edzés! Lássuk, mit bír az öreg csotrogány!

Ekkor esett le, mire célzott a mókával. Gyorsasági edzés! Gyorsasági edzés! Teljesen megfeledkezett rólam, itt hátul? – Hé, Kaylee! Épp kopogni készültem neki az ablaküvegen, hogy felhívjam magamra a figyelmet, amikor a pick-up megugrott. Elvesztettem az egyensúlyomat, és tenyérrel a plató fém aljának csapódtam. Kaylee egy hangos csatakiáltás után még gyorsabb iramra kapcsolt. Bal kézzel meg kellett kapaszkodnom a plató oldalában. A hajam az arcomba vágott, miközben egyre sebesebben száguldottunk a kátyús úton, ami meg-megdobta az autót, hála a nem túl ruganyos lengéscsillapítóknak. Hallottam, hogy Hunter szól Kaylee-nek: lassítson. Ám a motor felbőgött, Kaylee ismét gázt adott. Éreztem, hogy tovább gyorsulunk. Váratlanul új érzés kerített hatalmába. A veszély izgalomba hozott, kezdte elhomályosítani a félelmemet. Ahhoz tudtam volna hasonlítani, mint amikor Bliss belevitt abba az ugratásba. Tulajdonképpen jó buli volt. A szél belekapott el-elfúló nevetésembe, megtépázta, miközben lassan elengedtem a platót. Lehet, hogy ez történik az emberrel, amikor a nagyvárosból egy eldugott, vidéki lyukba költözik… adrenalin függővé lesz. A testem mintha csak erre született volna. Tényleg buli volt. Óriási. Ekkora élményben nem volt részem, mióta…

Hirtelen kicsúsztam balra, aztán oldalba vágott valami jobbról. A fémperem végighorzsolta a kezemet… rögtön utána pedig elragadott egy testetlen erő, és kirepültem. Az egyik pillanatban még a levegőt hasítottam, a következőben viszont egy elsöprő erejű becsapódás némította el a torkomból kiszakadó sikolyt. A karomra zuhantam, meg valami élesre. Különös érzés volt, valami belém hasított. Aztán gurultam. A világ kibillent a sarkából, és őrülten forgott velem, ahogy megpattantam, újra földet értem, majd hemperedtem tovább. Miközben bucskáztam lefelé, apró mozaikképek ismétlődtek a szemem előtt – levelek, fű, kék ég. A domb alján álltam meg. Felnéztem a fehér felhők alacsonyan szálló pamacsaira. Réteges gomolyfelhő lehetett, azt hiszem. Az ajkam megrándult, de hang nem jött ki rajta, nyilván a sokktól. Ugyanattól, ami a földhöz szegezett. Igen, biztos sokkot kaptam.

Mi

más

magyarázná,

hogy

csak

heverészek,

elemezgetem a felhőket, ahelyett, hogy kitörne a frász? Újabb nyugtalanító gondolatok hasítottak a fejembe. Például, hogy mi a fene történt? Hogyhogy nem fogyott ki belőlem a szusz? Jézus Mária! És hogyhogy alig érzek fájdalmat? Megsérült volna a gerincem? Mi van, ha nem tudok járni? Átmozgattam az ujjaimat, aztán a lábujjaimat. Eddig rendben

volnánk. Feltápászkodtam, és döbbenten tapasztaltam, hogy a

méltóságom jobban megsínylette a dolgot, mint bármi más. Hihetetlen szerencsém volt. – Mila! Hunter határozott, szapora léptekkel ereszkedett lefelé a domboldalon,

Kaylee

fürgén

bukdácsolt

mögötte,

már

amennyire a platformcsizmája ezt engedte. Ekkor fellángolt bennem a düh. – Kaylee Daniels, mi ütött beléd? Ha anyád megtudja, nem állsz meg előtte. Meg is ölhettél volna! Lesöpörtem a felsőmre tapadt füvet. Beletört. Fűfoltokat szereztem, vontam le a diagnózist. – Édes istenem, Mila! Jól vagy? Annyira, de annyira sajnálom! – zokogta Kaylee, még mindig több méter távolságból. – Feküdj vissza! Lehet, hogy hátsérülésed van. Hunter rohant oda hozzám először. – Kaylee-nek igaza van, le kell ülnöd. Fáj valamid? – Nem… nem hinném – feleltem. Ami érthetetlen volt, de nem akartam panaszkodni. – A bal karomat érzem kicsit furcsán. A könyököm fölött. – Itt valahol? Nézzük csak! – Hunter a kezébe fogta a csuklómat, és fellibbentette a lifegő ruhafoszlányt, ami a felsőm ujjából megmaradt. Láttam, hogy arcán az aggodalom helyét átveszi a rémület, és a szemei tágra nyílnak. – Mi ez a… Mila?.

Ez nem sok jót jelenthet.

– Tényleg ilyen súlyos? Vagy te az a fajta srác vagy, aki egyetlen vércsepptől is rosszul lesz? Odafordultam megnézni, mitől vált Hunter sóbálvánnyá. Kaylee épp ekkor botorkált oda. – Úgy megijedtem. Biztosra vettem, hogy arra a nagy rozsdás fémlemezre érkeztél, és kitörted a nyakadat – mondta, és egy kocsiajtó roncsaira mutatott, a dombtető mellett. – Hála… – folytatta volna, de helyette felsikoltott. Ekkor már én is csak kapkodtam a levegőt. – Mila? Jóságos ég, Mila! – kiáltotta Kaylee. – Mi… mi ez? Merthogy ez nem… – Nem vér – szakadt ki belőlem a levegővel együtt. Mindhárman a karomra meredtünk. És csak bámultuk és bámultuk. Mintha egyikünk sem hinne a szemének. A végtagom egyáltalán nem vérzett. Hatalmas vágás tátongott a bőrömön, de vér sehol. Egy csepp se. Helyette egy sérült, piros hártyán át gusztustalan, tejfehér folyadék szivárgott a sebből, és csorgott le a könyökömig. Ám aztán még durvább dolog következett. A sebben, azaz bennem, átlátszó cső futott, picinyke recés szélű hasadékkal, ami vicsorgó fogsorra emlékeztetett. Abban meg mintha drótok lettek volna. Vékony kis ezüstdrótok, kettős spirálba tekerve, ahogy biológiaórán a DNS-nél tanultuk. Nem! Nem és nem! Hallucinálok. Elvégre beütöttem a fejem.

Tutira hallucinálok. Ez lehet az egyetlen magyarázat. Magam elé kaptam a karomat, és Kaylee elszörnyedt képéről Hunter

halálra vált arcára pillantottam. Na igen, de akkor ők is hallucinálnak? A hajam jobbra-balra csapkodott, ahogy ráztam a fejemet. Semmit nem értettem ebből az egészből. – Nem lehet… én nem is… hát ez… Kaylee? Az ép karomat felemelve Kaylee felé nyúltam. De ő undorodva húzódott el. – Csss, Mila, jól van! Visszaviszünk a kocsiba – szólt Hunter, óvatosan a derekam köré fűzve a karját. – Tudsz járni így, ha rám támaszkodsz? – Kórházba vele! – nyögte Kaylee. – Kórházba kell vinni. Erre még hevesebben ráztam a fejem. – Ne, csak kórházba ne! Hogy mehetnék én kórházba ezzel a… – Ismét a karomra meredtünk, és mind ugyanarra gondoltunk. Hogy mehetnék kórházba, mikor egy szörnyszülött vagyok? És még magyarázattal sem tudok szolgálni. – Kórházba semmiképp se – hajtogattam elkeseredetten. – Nem, nem és NEM! – Jól van, nyugi! Kaylee! Tudnál nekünk segíteni egy kicsit? Gyere, lássuk, mennyire áll meg a lábán. Egy pillanatig azt hittem, Kaylee nem lesz hajlandó. Úgy állt ott, mint aki rögtön kereket old. – Oké! Az oldalamhoz óvakodott, ám nyilvánvalóan viszolygott tőlem, ez látszott abból, ahogy a hónom alá nyúlt, szinte mintha hozzám sem ért volna.

Amint Hunter meglátta, hogy Kaylee a segítségemre siet, kibújt a fekete kapucnis pulcsijából, és nagy gonddal a sérülésem köré tekerte. Lenge, szürke póló volt rajta. Az ő keze határozott és megbízható volt. Nem úgy, mint Kaylee-é. És cseppet sem viszolygott tőlem. – Tessék, ez most így elég lesz. Finoman átvett Kaylee-től, és erősen átölelve a derekamat, a domb felé vezetett. A hazafelé vezető út éppolyan csendben telt, mint amikor elindultunk. Hunter végig fogta a kezemet, és megfejthetetlen tekintettel nézett rám. Vélhetően igyekezett elrejteni a mélységes megrázkódtatást, amit érzett, amikor kiderült, hogy torzszülött vagyok. A megrázkódtatást, amit én ugyanúgy éreztem. Kaylee hallgatott. Az igazság az, hogy ránk se nézett. Nekem folyton csak az járt a fejemben, hogy: nem volt vér. Mire megálltunk a kocsifelhajtónkon, már csak a menekülés vágya hajtott, miután a rettegés a hosszú, ízelt lábain a szívembe lopózott. Egyedül anya adhatott magyarázatot minderre. És bár hallani akartam a választ, valahol mélyen egy hang azt súgta, talán jobb lenne, ha nem tudnék semmit. Kikecmeregtem a kocsiból, mielőtt bárki egyet is szólhatott volna, elmotyogtam egy sziasztokot, és belemerültem a késő délutáni csípős levegőbe, ami végigsöpört rajtam, addig nem érzett borzongást keltve. Ha igaza volt is a belső hangnak, nem számított. Meg kellett tudnom az igazságot.

Ahogy rohantam a vendégház nagykapuja felé, azt sulykoltam magamban: Túlspilázod a dolgot. Anyának tutira lesz magyarázata, és minden rendbejön. Ennél távolabb nem is lehettem volna az igazságtól.

NYOLC Halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és megálltam az előtérben. Az üres zöld-drapp kockás kanapéra bambultam, de valójában nem láttam. Kába voltam, és azt kívántam, bárcsak visszatekerhetném

ezt

az

utolsó

órát.

Bárcsak

visszatekerhetném, és kitörölhetném. Vettem egy mély levegőt, belöktem a fehér lengőajtót, ami a konyhába nyílt, és megkerestem anyát. A spájzpolcon pakolászott. Karcsú, farmerbe

bújtatott

alakja

láttán

– ahogy a

gabonapelyhes és egyéb tárolódobozok között keresgélt, mint egy átlagos napon – hirtelen úgy éreztem, ideje felráznom őt. Kész

rémálom,

ami

a

karommal

történt,

neki

meg

nassolnivalóra fáj a foga? Megfordult, kezében a kedvenc csemegéjével, egy zacskó aszalt ananásszal, rám mosolygott, és így szólt: – Helló, drágám! Mi újság a suliban? Csak álltam ott némán, és anya ezerszer látott arcát fürkésztem. Alig fért a fejembe, hogy valamikor, valamiért elhallgatott előlem valamit. De mikor? És miért? Oltalmazni akart valamitől, amiről úgy gondolta, nem érteném? Nem mintha számított volna. Hirtelen azt éreztem, hogy a múlt

éjszakai kibékülésünkkor létrejött sérülékeny kötelék recseg a hazugságai súlya alatt. Már nyitottam volna a számat, hogy feltegyem a kérdésemet, amikor éleslátó tekintete a karomra tekert pulcsira esett. Hunter pulcsijára. – Jaj, ne! – nyögte, és lehunyta a szemét, hogy ne is lássa. Éles lélegzetvétele metszően hasított a térbe, semmi jót nem ígért. Ám ahogy kinyitotta a szemét, ismét az a gyakorlatias anya volt, aki mindent megold. Aki hangokra vadászik az éjszakában egy szál elemlámpával. Aki nem hagyja, hogy bármi zavarba hozza – adott esetben az sem, hogy épp hazugságon kapják. – Mutasd!

Mutassam? Nem tudja, hogy nem így kéne kezdenie? Azt kellene mondania, hogy nem lesz semmi baj. Miért nem ezt mondja? – Mutasd! – ismételte el hangosabban, mivel meg sem moccantam. Szép lassan megfogtam Hunter pulcsiját, a szabad kezemmel kioldottam, majd hagytam, hadd essen le a vidám, kék-fehér csempepadlóra. A karomból kiálló idegen alkatrészek minden kívánságom ellenére sem tűntek el. A fehér folyadék már nem szivárgott ugyan, de a csavart drótok, meg az a sok műanyag még mindig ott voltak, akár egy kibelezett játékmasinában. Anya csak kapkodta a levegőt.

– Mi történt? Egy ilyen sérüléshez valami éles dolognak kellett elképesztően nagy sebességgel nekicsapódnod. Amikor anya az mondta, hogy „valami éles dolognak”, Kaylee szavai jutottak eszembe.

Biztosra vettem, hogy arra a nagy rozsdás fémlemezre érkeztél. – Kirepültem Kaylee tragacsának a platójáról – dünnyögtem, de anya nem is figyelt. A karomat vizsgálgatta. Figyeltem az arcát, hátha rajta is felfedezem annak a mélységes megrázkódtatásnak a nyomát, amit én éreztem, amikor megláttam a sebesülést. És amit azóta sem hevertem ki. De semmit nem vettem észre rajta. Nem volt se hitetlenkedő felkiáltás, se zokogás, se velőtrázó sikoly. Semmi, de semmi nem vallott arra, hogy a karom belseje újdonságot jelentett volna számára. A remény szikrája, hogy anya hátha nem tud a dologról, vagy tudja, csak elfelejtette megemlíteni, ekkor örökre kialudt a szívemben. Anya mellkasa ritmikusan emelkedett és süllyedt puha, kék pólója alatt. A kezem után nyúlt. – Mila! Ez nehéz lesz, de meg kell hallgatnod. Hagytam, hogy fogja a kezem. És vártam. Vártam a magyarázatot, ami érthetővé teszi a dolgot. Muszáj, hogy létezzen egy egyszerű, logikus magyarázat. Muszáj! Anya arca szokatlanul sápadttá vált.

– Hányan látták? – tudakolta. Mivel csak bámultam rá, elhűlve

ettől

a

mondatától,

megragadta

a

vállam,

és

gyakorlatilag megrázott. – Hányan? – Csak… csak ketten. Kaylee meg egy másik barátom. – Biztos vagy benne? – Persze! Kezdesz kiborítani! Áruld már el, mi folyik itt! A szorítása megenyhült, az arcán rezignáltság lett úrrá. – Gyere! Ez az egyszerű parancs felszakította bennem a gátat: egymás után öntöttek el a téboly és a szorongás hullámai. Követtem a folyosón, kész csoda, hogy nem remegtem, mire a szobájához érkeztünk.

Szívem

szerint

sarkon

fordultam

volna,

és

elrohanok. Mondtam volna neki, hogy felejtse el, hogy kérdeztem bármit is, felejtse el az egészet. A karomra meg tehetünk valami tartósabb kötést, és tudomást sem veszünk róla. El akartam rohanni. De ehelyett követtem a nagy hálószobába. Az antik mahagóni komódhoz ment, és leguggolt. Az alsó fiók, mely mindig nehezen járt, kinyílt. Üres tekintettel bámultam a szépen összehajtogatott színes pólók garmadáját, és azon gondolkoztam, vajon mi a fene köze lehet mindennek az én karomhoz. Aztán anya kirántotta teljesen a fiókot a helyéről, félretette, és benézett alá. Mellé guggoltam, és azonnal megláttam, mit keres. A hátsó sarokban egy pici ezüst tárgy csillant meg egy darabka festőszalag alatt.

Egy kulcs.

Anya fogta a kulcsot, a mosókonyhába vezetett és pontosan a garázsajtó előtt megállt. Megfordult, kisimította a hajam az arcomból, aztán leengedte a kezét. – Mila, mielőtt továbbmegyünk, tudnod kell, hogy én veled vagyok. Igazság szerint most biztosabb vagyok benne, mint valaha, hogy minden kockázatot megérsz. Ezek a szavak mélyen megráztak. A garázsban egy halom üres dobozhoz vezetett, amik szemközt a hátsó falnál sorakoztak. Legalábbis azt hittem, hogy üresek. Miután leráncigálta a felső hármat, belenyúlt az alattuk lévőbe, és a fülénél fogva előhúzott belőle egy ezüstösen fénylő fémdobozt, egy tekintélyes méretű szerszámosládát. Megfordult vele,

hogy

becipelje

a

házba.

Félrehúzódtam,

nehogy

hozzáérjek. Ösztönös reakció volt ez tőlem, annak a biztos tudatában, hogy bármit rejt is az ártalmatlannak tűnő láda, az valószínűleg örökre megváltoztatja az életemet. A nappaliba érve anya lerakta a ládát a dohányzóasztalra, és a kényelmesen párnázott zöld kanapéra mutatott. – Foglalj helyet, Mila! Ez beletelik egy kis időbe. Leültem. Az ezüst kulcs megcélozta a zárat. Még három másodperc, és darabokra hullik az életem. Fordult a kulcs. Két másodperc. Felnyílt a tető. Egy másodperc. És… Akármilyen elborult ötleteim voltak is a láda tartalmára vonatkozóan, határozottan állíthatom, hogy egyikben sem

szerepelt ezüst iPod, sem hozzávaló fülhallgató. Pontosan azok az eszközök, amiktől anya annyira ódzkodott. – Tessék! Hallgasd meg ezt, amíg én rendbe hozom a karod. Mindent megmagyaráz majd. Anya levette rólam a tekintetét. Erős, ügyes ujjai futólag megérintették

a

szeme

környékét.

Felém

nyújtotta

a

fülhallgatókat. Két fehér kis kör, csupán hat milliméteresek. Úgy feküdtek a nyitott tenyerében, mint két pici bomba. Haboztam. Tényleg tudni akarom? Tényleg? Mert bármi folyik is itt, elég szörnyű lehet, ha megríkatja Nicole Daily-t. Nem, az igazság az, hogy nem akartam megtudni. Meg kellett tudnom. Ujjaim a fülhallgatóhoz értek. Betettem őket a fülembe, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Anya további eszközöket húzott elő a ládából: egy tollméretű lézert, egy őrületesen kinéző csipeszt, védőszemüveget és egy pici csavarhúzót. Tökéletesen megfeleltek volna egy rossz laptop javításához. Látta, mennyire ámulatba ejtett, mire megeresztett egy halvány mosolyt. – Rendbe hozom a karodat – mondta. Az ő szájából úgy hangzott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Ó-ó, gondoltam, miközben a csavarhúzót méregettem. Hát, persze, hogy természetes. – Ne aggódj, nem fog fájni!

Eztán az iPodon megnyomta a lejátszás gombot. A fülembe lassú beszédű, mély férfihang áradt, és minden más megszűnt létezni a számomra. Minden, azt az egy makacs gondolatot leszámítva, hogy anya hazudott. Merthogy a karom nem fájt ugyan, de az idegen hangján feltörő szavakból egy teljesen más múlt tárult elém. Ami viszont fájt. Pokolian fájt.

KILENC A szenvtelen hangon, déli akcentusban beszélő férfinak már a legelső szavai romba döntötték az egész világomat. – A MILA, azaz a Mobile Intel Lifelike Android az amerikai hadsereg mesterséges intelligenciát vizsgáló, éppen folyamatban lévő kísérlete. A MILA-projektet a CIA és a hadsereg különleges nemzetbiztonsági részlege alkotta meg, hogy létrehozzanak egy szupertitkos robotkémet, mely a szervezkedő terrorista csoportokba beépülve hírt ad azok mozgásáról és hírszerzési hálózatáról. Kitapogattam a pillanatmegállító gombot, és megnyomtam. Üres tekintetem a semmibe révedt, ahogy megértettem a szavak jelentését. Egy önállóan bevethető, emberszerű hírszerző robot. Egy android. A nevem nem is a Mia és a Lana összevonásából született, hanem egy betűszó. Ami azt jelenti, hogy…

Nem lehet. Ez egyszerűen lehetetlen. Kész röhej, el sem hiszem. A legégbekiáltóbb baromság, amit valaha hallottam. Kirántottam a fülhallgatókat a fülemből, az iPodot meg legszívesebben a falhoz vágtam volna, hogy millió darabra törjön… amikor pillantásom anyára esett, aki épp lézerrel forrasztotta össze a csövet a karomban.

És akkor belém nyilallt. Ugyan, mi hasznom lenne abból, ha a haragomat a rossz hír hozóján tölteném ki? Most már úgysem menekülhetek a valóság elől: az a szemem láttára tárult fel előttem. Megnyomtam a

lejátszás gombot,

és a

hang hideg

tárgyilagossággal folytatta tovább a monológját. – Habár a MILA 2.0 – Mi ez az „a”? „A” Mila! Mintha egy

tárgy volnék, egy élettelen tárgy! És a 2.0! Mit akar ez jelenteni! – külsőre nem különbözik egy átlagos tizenhat éves lánytól, az agya visszafejtő mérnöki technikával létrehozott nanokomputer, félvezetők és élő sejttechnológia összetétele, ami egyedülálló képességekkel ruházza fel. Ide tartoznak a kivételes reflexek és az erő, az emberfeletti memória, vagy például az a képesség, hogy fel tud törni más számítógépes rendszereket. Környezeti és fizikai stimulálásra képes magából előhívni a megfelelő érzelmeket. Ez lennék én! Egy nanokomputer? Ami képes előhívni a megfelelő érzelmeket? Előhívni! Csak nem azt akarja nekem mondani ez az ember … nem mondhatja… az kizárt dolog. Az én érzelmeim igenis valódiak. Mindig is valódiak voltak. Összeszorult a torkom, mintha csak alá akarná támasztani a meggyőződésemet. – Szerkezetének többi részét az emberi és a mesterséges elemek kombinációja alkotja, de elsősorban szintetikus jellegű. A teste cyberdermis, ami egy szintetikus szövet polimer hidrogéllel töltve. Közvetlenül a biomérnöki úton előállított bőr

alatt található, mely rendkívül erős és ellenálló, és még receptorokat is tartalmaz, melyek továbbítják az ingerületet a nanoagyba, bár a fájdalomreceptorok száma igen kevés, egy ezreléke csupán egy átlagos emberének. Visszaidéztem a pillanatot, amikor kizuhantam a pick upból, mennyire féltem, hogy elszakadt a gerincvelőm. Hirtelen az is szörnyűséges értelmet nyert, miért sulykolta mindig anya, hogy lassan menjek a lóval. Nem attól rettegett, hogy ha leesek, fájni fog, ellenkezőleg. Attól félt, hogy nem érzek majd fájdalmat, ami kérdéseket vethet fel bennem. Elképesztő, hogy eddig nem fordult elő ilyen.

Várjunk csak! Hogyhogy még nem fordult elő velem ilyen? Hogyan lehetséges, hogy – életem tizenhat éve alatt – sosem tűnt fel, hogy alig érzek fájdalmat? Na, ez a felismerés aztán tényleg letaglózott. Brutális ereje mélyen betalált. A hang úgy mondta, hogy a MILA 2.0 külsőre nem különbözik egy átlagos tizenhat éves lánytól. És ezzel elárulta, hogy nem is voltam soha más korú, csak tizenhat. De akkor a kiskori emlékeim? Hazugságok. Egytől egyig. A hang szerint én pontosan olyannak „születtem”, amilyen most vagyok. Rosszullét fogott el. Ami a hallottak tükrében teljességgel érthetetlen volt. Mint minden az égvilágon. Én emberi lény vagyok. Emberi lény. – A csontváza szorosan összefont száloptikából áll, amelyet egy átlátszó kerámia keverékből készült cső vesz körül. Ez

nagyon nehezen törik el, és könnyen javítható. A teste egyedülálló fejlesztés, melyben ötvöződik az emberi és a gépi, mivel nanotranzisztorok találhatók az élő sejtmembránba ágyazva. Szív helyett a MILA-nak egy igen bonyolult szivattyúja van, ezzel juttat energiát a részben organikus sejtekbe, amelyek képesek oxigént termelni maguknak. Így a légzés, amely ezt biztosítaná, pusztán egy számítógépes program, de az emberi szervezet működését utánozza.

Nincs szívem! Nekem nincs is szívem! Ne, ez már tényleg abszurd! Nevetséges! Érzem, ahogy a mellkasomban dobog. Hacsak… hacsak ez nem az a „bonyolult szivattyú”, amiről szó volt. A mellkasomhoz kaptam, és rászorítottam széttárt tenyeremet. Már éreztem is a finom lüktetést. Szívverés. Vagy valami legalábbis vert odabent. Azt reméltem, hogy ez majd megnyugtat, de a biológiaórán látott, erekkel és artériákkal átszőtt öklömnyi szerv helyett most csak egy szivattyúmotort tudtam elképzelni. Egy kis gépezetet a bordáim alatt, mely életet hazudik. Persze, ez azt feltételezi, hogy vannak bordáim. Ismét megállítottam az iPodot, és tekintetem a védőszemüvegben dolgozó anyára szegeztem. A karom fölé hajolt, és minden figyelmét lekötötte, hogy a lézer ragyogó piros fénysugarát egy bizonyos pontra irányítsa a karomban. Alig éreztem valamit. Újra elindítottam a felvételt. – Egy rendkívül izgalmas fejlesztésnek köszönhetően a MILA 2.0 többet tud annál, minthogy pusztán imitálja az érzéseket.

Hús-vér diáklányoktól gyűjtött kísérleti adatok segítségével képesek lettünk az érzelmek okozta zsigeri és fizikai érzékletek tárolására, és újra elő tudjuk őket állítani. Így a MILA 2.0 ugyanazt érzi, mint egy ember, ami várhatóan megkönnyíti majd az elvegyülését az alanyok között, és megtévesztően emberszerűvé teszi a burkolatát.

Burkolatát! Jóságos ég! Úgy érti, hogy a külsőmet! – A MILA tartalmaz annyi emberi sejtet, hogy biológiai funkciókat szimuláljon, valójában azonban egy gép. Ez az izgalmas projekt augusztus huszonkettedikén lép működésbe. A felvétel véget ért, de az utolsó mondatból további dolgok következtek. Augusztus 22. Az öt nappal azelőtt volt, hogy anyával Clearwaterbe érkeztünk. Moccanni sem bírtam, lélegezni sem. Lám csak, az, hogy levegő nélkül is elvagyok, épp kapóra jött. Nevethetnékem támadt, ziháló, hisztérikus, gurgulázó röhögésben törtem ki, amitől anya elejtette a szerszámait, és megragadta a kezemet. Anya. Egy újabb szem a hazugságok láncolatában. Gyötrelmes fájdalom égette a mellkasomat, a nem létező szívem helyén. Akárki dolgozott is azon, hogy képes legyek „megfelelő érzelmi válaszokat előhívni”, kiváló munkát végzett. Talán csak álmodom. Hátha felébredek, és rájövök, hogy mindez csak rémálom volt. Hátha a régi napokra ébredek Phillyben. Ahol ott van velem apa is, a férfi, aki – amennyiben hihetek a hangnak, soha nem is volt az életem része.

Ami pedig „anyát” illeti… Nos, az elhangzottak szerint a pirítóssütőnkhöz is több közöm van genetikailag, mint őhozzá. Újabb gurgulázó röhögés. – Ez mind igaz? Az nem létezik, ugye? Kérlek, valld be, hogy csak valami beteg vicc. Kérlek szépen! De amikor anya felnézett, miközben elpakolta az eszközöket, csak szomorúságot láttam a szemében. Bármi is az igazság, tudtam, hogy az ő számára ez a valóság. – Mila, annyira sajnálom… Azt kívánom, bárcsak… – Nem érdekel, mit kívánsz – vágtam oda neki, és felpattantam. – Csak áruld el, mi folyik itt! Honnan származom? Miért vagyok itt? És hogy van az… hogy hogy nem vagyok valódi ember? Megpördültem, és egy lovat ábrázoló akvarellel találtam magam szemközt. Összefontam a karom magam előtt. Rögtön bevillant: vajon ezt a mozdulatot is belém programozták? – Valódi vagy – felelte anya azon a nyugtatgató „higgadj-leés-hallgass-rám” hangján. Fogadni mernék, hogy nem tudta: épp az ellenkező hatást éri el. Legszívesebben őrjöngve rohantam volna el tőle, torkom szakadtából

üvöltve,

hogy

felrázzam

a

marha

nagy

nyugalmából. – Ezért is loptalak el a katonai laboratóriumból. Minden nap dolgoztam veled. Történetesen én vagyok az a biomérnök, aki segített megalkotni téged. És én tudom, hogy nem csupán egy fegyver vagy… ahhoz túl sok benned az emberi. Ezért inkább

elloptalak, hogy biztonságban tudhassalak. Többet érdemelsz annál, mint amit a hadsereg biztosítana számodra. Elloptak. Lopott tárgy vagyok. Anya félresimította a hajam, majd gyengéden megpaskolta a tarkómat. Teljes valómmal hinni akartam neki, hinni, hogy igazán, szívből szeret, és hogy valamennyire azért ember vagyok. Ő mindig velem volt, amikor kicsi voltam, amikor apa meghalt… Kivéve persze, ha az egészből semmi nem igaz. De miképpen lehetséges ez? Látom a bevésődött emlékképeket, kristálytisztán sorjáznak a szemem előtt, mintha csak egy tűéles videofelvételt néznék.

Mintha csak egy videofelvételt néznék. Ujjai jóleső érintése a tarkómon azonnal kellemetlenné vált. Elrántottam a fejem, és szembefordultam vele. – Hogy csináltad? Hogy állítottad elő az emlékeimet? Anya – nem is anya, hanem Nicole – felsóhajtott, majd remegő ujjakkal levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét. – Beprogramoztam őket. Azért hatnak annyira valódinak, mert virtuális valóság programmal készítettem őket, ami lehetővé tette, hogy beleillesszelek az emlékbe. Beprogramozta. A teljes múltamat, mindent, amit igaznak hittem az életemről, a családomról, ami azzá tett, aki vagyok. És most ez az egyetlen szó megfosztott mindentől: beprogramozta.

– És a tűz? – suttogtam. – Miféle ember az, aki ilyet talál ki? És várjunk csak! Egyáltalán Nicole-nak hívnak téged? – Igen, Nicole vagyok, de Nicole Laurent, nem Daily. – Anya – azaz Nicole – felsóhajtott, és megdörzsölte a homlokát. – Csak időt akartam nyerni magunknak, és alkalmat találni rá, hogy elmondjam. De elsősorban a biztonságunkat tartottam szem előtt. És csak úgy tudtalak megvédeni, ha elhitetem veled, hogy ugyanolyan lány vagy, mint a többi. Én a magam részéről biztosra veszem, hogy a kormányzat kerestet minket, és minden rendelkezésükre álló eszközt bevetnek. Mit gondolsz, miért választottam éppen Clearwatert? Még a nyomkövetődet is letiltottam, de ez nem jelenti azt, hogy nem fognak ránk találni. Csak tovább rontott a helyzeten. Nyomkövető? Mintha valamiféle elkóborolt kutya lennék. Habár a kutyák legalább tényleg élnek. Én meg csak egy szörnyeteg vagyok. Részben élő sejtek halmaza, de jobbára hardware. Egy szörnyszülött. Újabb mozdulatot tett, hogy megérintsen, de ellöktem a kezét. – Ne! Nem tudom felfogni, hogy… hogy lehet ebből bármi is igaz? Legyártott érzelmek? – A torkom elszorult a fájdalomtól. Ezt is beprogramozták? Vagy ez valódi? Honnan is tudhatnám? Suttogom fogtam a hangom: – Ha nem vagyok ember, ez az egész miért fáj annyira? – Kicsit hasonlít a fantomvégtag-szindrómára… csak éppen az érzelmeket érinti. Noha nincsenek meg ugyanazok a

testrészeid,

mint

egy

másik

embernek,

de

attól

még

érzékelheted velük a nyomást, a meleget, a hideget, a zsigeri dolgokat, mindenfélét, ha abban az érzelmi állapotban vagy. A tieid fantom érzékletek, ha úgy tetszik, melyeket egy tinédzserlány

érzéseiből

másoltak

ki.

Egy

bonyolult

neuromátrix segítségével úgy huzaloztuk be az agyadat, hogy azt higgye, úgy épülsz fel, mint az emberi test, így valódinak fogadja el ezeket az érzékleteket. Behuzaloztak. Neuromátrix. Ez már túl sok volt. – És mi a helyzet apa ingével? – kérdeztem gúnyos mosollyal, idézőjelet karcolva a levegőbe, mikor az „apához” értem. – Az is csak az időnyerés miatt volt? Hát az a hülye nyaklánc? Mielőtt gyanút foghatott volna, előreugrottam, megragadtam a nyakában lógó smaragdot és megrántottam. A törékeny lánc reccsenve elpattant, én pedig abban a pillanatban elhajítottam a garázs végébe. – Mila! – hebegte, majd négykézlábra ereszkedve keresni kezdte. Végigrohantam a folyosón, berontottam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Elmenekültem, nem akartam ott helyben sírva fakadni. Arccal az ágyra vetettem magam, amint az első sírásroham elért. Éreztem, ahogy a meleg könnyek végigpatakzanak az arcomon. Könnyek, amik talán nem is igaziak. Lehet, hogy valami furcsa oldatból készültek, és csak a „megfelelő” környezeti inger hívta elő őket? Valóban szomorú

voltam, vagy csak a számítógépes program írta elő számomra, hogy szomorú legyek? Az egyik percben hétköznapi lány vagyok, a másikban meg egy… szörny. Ez a gondolat talpra ugrasztott, és a fehér öltözőszekrényem tetején lévő ovális tükörhöz kergetett. Nem Frankenstein3 bámult vissza rám. Hanem a saját arcom. Nem valószínűtlenül zöld a szemem? A hajamhoz értem, és belemélyesztettem az ujjaimat. Tényleg, hogy hogy nőtt? Vagy nem is nőtt? Az emlékeim a haj vágásokról… nyilván mind hamisak. És nem anya, hanem

Nicole, javítottam ki magam újból. De még a történtek után sem esett jól őt a nevén szólítani. Ezt követően megérintettem a nedvességet az arcomon. Olyan volt, mintha igazi könnyek lennének, de hát honnan tudhattam volna, milyenek az igazi könnyek? Hogy hihetnék el bármit is ezek után, amikor mindenről, amit magamról tudtam, kiderült, hogy totálisan hamis? Még az arcom, a jól ismert szív alakú arc is, meg a vastag alsó ajkam és az apró szeplőkkel hintett orrom. Azok sem valódiak. Nem valódiak. N-e-m v-a-l-ó-d-i-a-k.

3

Victor Frankenstein Mary Shelley regényében a feltaláló neve, több népszerű amerikai filmváltozat (így például a Frankenstein menyasszonya című, 1935-ös verzió) azonban táptalajt adott a közkeletű téveszmének, és a szörnyet (amelynek az eredetiben nincs neve) Frankenstein nevével azonosította.

Mielőtt tudatosult volna bennem, az öklöm előrelendült. Az indulat, hogy leromboljam a hamis tükörképemet, minden mást elhomályosított. Az üveg széttört, és a szilánklavina úgy zúdult a szekrényre, mint rám a hazugságok áradata. Mint a lábam elé szórt csillogó hazugságok, emlékeztettek mindenre, amit elveszítettem. Mindenre, ami soha nem is volt az enyém. Amint lecsillapodtam, felmértem a kárt. Ostobaság. Nem elég, hogy hatalmas felfordulást csináltam, de ezzel is csak azt bizonyítottam, hogy más vagyok. Az öklömön esett sebekből nem szivárgott vér, és csak halvány, rózsaszín karcolásokat szereztem. És ami a legdurvább: egyáltalán nem éreztem semekkora fájdalmat sem a kezemben. Nem.

Az

egyedüli fájdalom,

ami

megadatott,

az a

szivattyúszívemből fakadó élettelen lét fojtogatása. Az ágyhoz viharzottam, lesöpörtem pár üvegszilánkot és bevettem magam a takarók közé. A fejemre szorítottam a párnát, hogy megszűnjön körülöttem a világ. Csakhogy az emlékeimet nem tudtam kizárni, akár hamisak voltak, akár nem. A lelki fájdalmat sem, amit pedig nem is kellett volna ereznem. Azokat a fránya műkönnyeket sem tudtam visszatartani, amiket oly valódinak éreztem. Megállás nélkül ömlöttek.

TÍZ Aznap este Bliss bokszában kucorogtam a földön, pizsamában, a térdemre hajtott fejjel. Csak bámultam a sötét, patás lábat, mintha bármit is ki tudnék olvasni belőle. Elárasztott a széna édeskés illatával keveredő ismerős lószag. Idebenn csend volt, csak néha horkantott vagy dobbantott egy-egy ló. Csend volt, de én nem éreztem magam biztonságban. Alig huszonnégy órája még ez az istálló volt a menedékem. Itt békében emészthettem magamban apa halálát, a lovak nem ítéltek el érte. Fájdalmas gyászomban meg sem fordult a fejemben, hogy lehet még ennél is rosszabb. Soha nem képzeltem volna, hogy apa halálánál is jobban megvisel az, ha kiderül, valójában meg sem halt. Azóta sehol nem éreztem magam biztonságban. – Lennék inkább ló… – sóhajtottam. A hangomra Bliss hatalmas fejével felém fordult, és nagy orrlyukaival beleszuszogott a hajamba. Már ettől a megszokott gesztustól is összeszorult a torkom. Őt legalább nem érdekelte, hogy szörnyszülött vagyok. A fejem fölött átnyúlva megdörgöltem puha arcát, mit sem törődve az ostoba könnyeimmel, melyek csak nem apadtak.

– Te fel sem tudnád fogni, ha… más lennél, mint a többiek. Nem mintha így lenne, igaz? Tessék, nézz rám! Egy lóhoz beszélek! Kell ennél emberibb? Az istálló felett az ég sötét és vigasztalan volt, csak pár csillag szökött ki a késő esti felhők vastag takarója alól. A lovak neszezésébe olykor tücsökciripelés vegyült. Egy közeli fáról bagolyhuhogás hallatszott. Nem akartam addig visszamenni a szobámba, amíg anya – azaz Nicole – el nem aludt. A tükörtörés után bekukkantott hozzám, és felsöpörte azt a disznóólat, aztán nekiállt porszívózni. Igen, porszívózni! Mintha azzal, hogy úgy tesz, mintha egy átlagos tinédzser anyja lenne, mindent helyrehozhatna. Látva karcsú, fürge alakját és aggódó arcát, rögtön elragadtak az indulataim, két egyidejű, de egymás ellen ható késztetés: egyrészt, hogy nekimenjek még pár tükörnek, másrészt hogy jól kizokogjam magam a karjaiban. De épp annak omoljak a karjaiba, aki elárult! Ez nem történhetett meg. Csak hát, nehéz volt, mindketten ebben a vendégházban laktunk. Egyszerűen képtelen voltam egy helyben ülni, aludni meg pláne. Apropó alvás. Szoktam én egyáltalán aludni? Vagy esetemben az alvás megint csak egy „emberi tevékenységet imitáló program”, amit egyszerűen feltelepítettek rám, ahogy a Windows legfrissebb változatát szokták a számítógépekre? Ez megmagyarázná, miért ébredek fel a legkisebb mozgásra, a legkisebb zajra is, mégpedig teljesen tiszta fejjel, éberen.

Két térdem közé hajtottam a fejem, és nagyokat lélegeztem, mert a pániktól rámtört a szédülés. Anya összevissza beszélt, gondoltam magamban. Először is, ha android volnék, mitől szédelegnék? És hogy lennék jobban a mély levegővételektől, amikor – az iPodon beszélő férfi szerint – nincs is tüdőm? Hogy lehet, hogy a mesterséges bőrömmel tisztán éreztem a szúrós textúrát, amikor ujjaimat a szénába fúrtam? Hirtelen úgy tűnt, mintha minden egy gondosan előkészített kísérlet része lenne. Egy elmeállapot-felmérés. Ha nem lett volna az a hülye baleset… A gondolat egészen megrémített. Ahogy a szupergyors reflexeim és a fizikai erőm is. De leginkább anya magyarázata. Nem akartam még belegondolni sem, féltem, hogy a végén még elhiszem. Úgy akartam tenni, mintha ez a nap meg sem történt volna. Megint a régi jó Mila akartam lenni. A lány, aki egy nagy csapást igyekszik kiheverni egy új városban. A csengőhangom éles dallamára kaptam fel a fejem. Előkotortam a mobilomat a széna alól, és a képernyőre pillantottam. A szememet meresztve újra meg újra átfutottam a számot, azt gondolva, hogy biztos tévedek. Hunter. Valójában azért hoztam be a telefont az istállóba, hogy írjak neki egy SMS-t, de beparáztam, és inkább Kaylee-nek írtam. Választ nem kaptam. Még épp sikerült benyomnom a gombot, és beleszólni a mikrofonba:

– Halló! – Szia, Mila! A halk, rekedtes hang megtette a magáét, és kissé feledtette ezt az egész balhét anyával. Hunter Lowe felhívott. Egy fiú. Egy hús-vér fiú. Katonaság, CIA? Titkos android-projekt? Ugyan

már, anyám! – Szia! – Jó gyorsan eltűntél. Én csak… aggódtam miattad. Jól vagy? És a karod? Aggodalma a készüléken át is érezhető volt, és ez nem várt melegséggel töltött el. Úgy kapaszkodtam ebbe az érzésbe, mint az utolsó szalmaszálba. – Az rendben van. Hát, ja! Csak az összes többi dolog ment gajra az életemben. – Lehet, hogy furán hangzik, de épp az autómban ülök, és arra gondoltam… beugorhatnék-e hozzátok, hogy meglátogassalak? Beugrana hozzánk, most! Hogy meglátogasson? Szorosan be kellett hunynom a szemem, hogy átgondoljam a helyzetet. Mit nem adtam volna érte, ha a nap folyamán felhív, és közli, hogy eljön. De a hangfelvétellel minden új megvilágításba került. A múltam, a szüleim, az egész létezésem – mindent megkérdőjelezett egy déli akcentusú, arctalan férfi. – Nem is tudom… késő van, és anya valószínűleg nem lenne túlságosan feldobva.

Nem mintha momentán érdekelt volna a véleménye. De akkor is. Erre az éjszakára már nem hiányzott egy újabb cirkusz. – Nem tudnál kiszökni? Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam és kiengedtem egy résnyi fényt. Ezen kívül semmi más nem enyhítette a sötétséget, csupán néhány végsőkig elszánt csillag ragyogása. A ház kivilágítatlan ablakai arra engedtek következtetni, hogy anya végre ágyba bújt. Bliss felnyerített. Eszembe juttatta, hogy a lovak kedvesek, persze, de rám férne egy olyan barát is, aki beszél. – Gyere az istállóhoz! – Oké! Máris ott vagyok. Amikor leraktuk, akkor jöttem rá, mit tettem. A nyakamat nyújtogatva kukucskáltam kifelé. Lesöpörtem gyorsan a fenekemre

ragadt

szénaszálakat,

és

visszahúztam

a

pizsamafelsőmet a derekamra, mert kinn volt belőle a hasam. Hoppá! A kacsák! Hunter mindjárt jön, én meg itt állok kacsamintás flanelpizsiben. Gyorsan rájöttem, milyen röhejes vagyok. Mintha az lenne a legnagyobb bajom, hogy idióta pizsamában fogadok egy szimpatikus fiút. Miután hiába próbáltam kisimítani az elfeküdt gubancokat a hajamból, leengedtem a kezemet, és vártam. A fénypászma remélhetőleg utat mutat majd Hunternek. Nem telt bele három perc, és a távolban tompa motorzúgás hasított az éjszakai levegőbe. Harminc másodperc múlva egy dzsip sötét alakja körvonalazódott, egyre közeledve, az

utcánkban. A fényszórói nem világítottak. Ez csakis Hunter lehet, nyilván próbál észrevétlen maradni. Persze ahogy befordult a kocsifelhajtónkra, az autógumi megcsikordult a kavicson. Vagy húsz méterre a házunktól leállította a motort. Tudtam, hogy igyekszik csendes lenni, de így is meghallottam a kocsiajtó halk kattanását, akkor is, amikor kinyitotta, és akkor is, amikor becsukta. Néhány perc elteltével ott állt előttem, zsebbe süllyesztett kézzel, bizonytalan mosollyal az ajkán. – Szia! – köszönt csendesen. – Szia! – köszöntem vissza halkan én is, mivel a hangom majdnem elcsuklott a láttára. Az istállóból kiszűrődő halovány fény kiemelte a szürke felsőjéhez tapadt nedves tincseit és a frissen borotvált arcát, amin piros kis pötty éktelenkedett a baloldalon. Pontosan az állkapocscsontja felett. Szappannal kevert szantálfaillata volt. Az imént tusolhatott. Tehát csak azért állította, hogy már úton van, mert találkozni akart velem. Ez a felismerés valami… remegést indított el bennem. Meleg, eleven és jellemzően emberi érzést. A mutatóujjamat a szám elé tartva intettem neki, hogy kövessen, és óvatosan behúztam magunk mögött az ajtót. Miközben beljebb vezettem Huntert az istállóba, a bokszokban mozgolódás támadt, a lovak fel-felhorkantottak az újonnan érkezett illatra. Aztán csak álltunk ott. Mi ketten. Szótlanul.

– Öö, nem ülsz le? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet, és körbepillantottam, holott tudtam, hogy se szék, se kanapé nem lóg hirtelen ott teremni a semmiből. – De, hogyne. Hunter hátát az első boksz falának vetve lecsúszott, egészen a földre. Aztán elmosolyodott, és megveregette a helyet maga mellett. Leültem, ügyelve, hogy elegendő helyet hagyjak kettőnk között, de még így is zavart a közelsége. Az, hogy a csupasz térde kikandikált a hasított farmerjéből. A hosszú, karcsú, finom ujjai, ahogy a térdén doboltak. Elmerengtem, milyen érzés lenne közéjük fűzni az én ujjaimat. Mivel nem akartam ránézni, mert féltem, hogy az arckifejezésem esetleg elárulja a gondolataimat, kiszemeltem magamnak egy sárga kacsát a lábamon. – Szóval… – kezdett bele, de elhallgatott. – Szóval… – visszhangoztam. Amikor

erre

sem

folytatta,

nyomást

éreztem

a

mellkasomban, ami minden néma másodperccel fokozódott. Miért nem szól semmit? Talán megbánta, hogy eljött? Vagy a karom miatt? Lehet, hogy arról akar kérdezni, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá. El kéne mondanom neki. Előrukkolni az általam kitalált verzióval, amit a telefonhívása és az érkezése között eltelt időben ötöltem ki. Essünk túl rajta!

Nagy merészen – holott fikarcnyi bátorságot sem éreztem – rávettem magam, hogy felé forduljak, és a szemébe nézzek. Ő is így tett, és pont ugyanabban a pillanatban. – Szóval… – Szóval… Megint versenyre keltek egymással a szavaink, és megint ennyiben maradtunk. A szája szegletében halvány mosoly tűnt fel. Éreztem, hogy az enyémben is. Egy pillanattal később egymással versenyző nevetésünk betöltötte az istállót, majd visszaverődött a magas mennyezetről és a betonaljzatról. – Szóval, meg akartál látogatni? – kérdeztem, feldobva neki a labdát, de mikor abbahagyta a nevetést, azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Lesütötte hosszú szempilláit, és pillantása a karomra esett. – Igen. Nagyon zaklatottan mentél haza. Miközben tovább nézett, ugyanaz az érzés futott át rajtam, ami a suliban: mintha csapdába estem volna. Lehet, hogy hiba volt áthívni. Ha lenne eszem, felállnék, azt mondanám neki, hogy fáradt vagyok és elküldeném. Holnap az iskolában egyszerűbben menne. Addigra kicsit megkopik a baleset emléke, és ott lenne egy seregnyi diák, aki megosztaná a figyelmét. A lábaim azonban nem engedelmeskedtek. A fejem, a szívem, mindenem leblokkolt. Nem az eszemmel volt a gond, hanem hogy jelen pillanatban szükségem volt Hunterre. Jelen pillanatban ő jelentette a kapcsolatot az emberek világával.

– Szóval, ami a karodat illeti… el lett látva? Na, tessék! – Tulajdonképpen igen. Semmi maradandó sérülés, vagy ilyesmi. Megforgattam a csuklómat, hogy minden szögből lássa. Bámulatos, anya hogy rendbe hozta pár szerszámmal. Nem maradt a nyílásból más, csak egy halvány rózsaszín vonal, olyan, mint egy hosszú karcolás, de anya azt mondta, két nap múlva az is eltűnik majd. Mit nem adtam volna egy sebhelyért! Ekkor megsimogatta a karomat a könyökhajlatomnál. Ujjai nyomán melegség áradt szét a bőrömön. A pánik mellett izgatott remegést éreztem gyomortájékon, megannyi verdeső lepkeszárnyat.

Na, ugye! Teljesen szokványos reakció egy diáklánytól. Oké, a pánik nem annyira az, de a remegés abszolút. – Szabad? – kérdezte. – Öö, hogyne. Nagyon gyengéden megfogta a csuklómat. Amint a másik kezével kitapintotta a karcolást, én esküszöm, valami átfordult bennem. Szaltózott egyet. Cirkuszi mutatványt hajtott végre kevesebb mint öt másodperc alatt. Kizárt, hogy egy nanokomputer vezérelte android, egy titkosügynök ilyet érezzen! – Elképesztő! Nem igazán tudom, miképpen lehetséges, de egészen elképesztő! Hogy történt?

Vigyázva tartotta kezében a karomat, amitől melegség futott szét a bensőmben. Kék tekintete egybeforrt az enyémmel, arra csábítva az ajkaimat, hogy hallgassák el a hazugságot, és nyissanak utat az igazságnak. El kéne vetnem, amit kitaláltam. Hallgassunk meg valaki mást – ezúttal őt – ezzel az egész lehetetlen dologgal kapcsolatban! Mert az még mindig, ebben a pillanatban is bizarrnak tűnt. Mi ketten megfejthetnénk. Együtt. Természetesen volt egy másik, valószínűbb forgatókönyv is, amivel számolnom kellett. Az, hogyha elmondom neki az igazat, kinevet. Aztán felpattan, kirohan a dzsipjéhez és telekürtöli az egész iskolát, hogy egy agyament vagyok. Az iPod-hang vontatott akcentusa visszhangzott a fejemben, börtöncellák és laboratóriumok képét idézte, és olyan egyéb helyeket, amiket el sem mertem gondolni. Megborzongtam. Senki nem tudhat meg semmit. Soha. Különben sem fogom, elkergetni azt a személyt, aki mellett a leginkább embernek érzem magam. A legjobb megoldás az, ha kitartok a hazugság mellett. – A karom művégtag – feleltem kiábrándult, színtelen hangon. – Egy évvel ezelőtt autóbalesetet szenvedtem. De olyan élethű, néha szinte meg is feledkezem róla, hogy nem igazi. – Sajnálom.

Ja, én is, feleltem volna szívem szerint. Sajnálom, hogy hazudtam, és egyáltalán nem érdemlem meg az együttérzésedet. Be kellett dobnom valamit. Valamit, ami elvonja a figyelmét a

karomról, a múltamról, a kérdésekről, melyekre nekem sincsenek válaszaim. Ellöktem magam a faltól, és félrehajtottam a fejem. – Te hallottad ezt? Hunter talpra ugrott, mintha rugó lenne a cipőjén. – Nem, micsodát? – kérdezte, tekintetét az istálló ajtajára szegezve. A kezemet a szám elé kaptam: el akartam rejteni a mosolyt, ami félő volt, hogy szétterül az arcomon. Hunter Lowe, aki olyan lazának és higgadtnak tűnt, képes megrémülni egy aprócska puffanástól az éjszakában. Mindketten kivártunk, ő fülelt a hang miatt, hátha követi újabb az előbbi képzeletbelit, én meg úgy tettem, mintha fülelnék. Egy ló felhorkantott, amit magányos tücsökszó követett. – Szerintem semmi – szólaltam meg néhány pillanattal később. – Biztos vagy benne? – Aha, valószínűleg csak az egyik ló volt. A tekintete visszaugrott az ajtóra. – Ha anyukád felébredt… Ezúttal már képtelen voltam elfojtani a kuncogást. Hát erről van szó! Hunter attól fél, hogy anya lefüleli. A fiú vállai elernyedtek. – Talán egyébként is jobb lenne, ha mennék. A biztonság kedvéért.

Lassú léptekkel vezettem az ajtóhoz, kiélvezve minden pillanatot. Ha nemsokára újra elnyeli a sötétség, vigaszt hozó jelenlététől megfosztva az istálló ismét üresnek hat majd. Csend lesz, mozdulatlanság és magány. – Tényleg ennyire megrémültél attól, hogy összefutsz anyámmal? Kiábrándító – mondtam. Szótlanul állt, vékony ujjai a kilincsre kulcsolódtak. Aztán hirtelen, minden előzmény nélkül odafordult hozzám, és megragadta a kezemet. Megugrottam, amitől a szemembe hullott egy hajtincsem. Teljes tudatában voltam annak, hogy a minket elválasztó tér centikre zsugorodott. – Igen, megrémültem… attól, hogy összefutunk vele, és eljátszom az esélyt, hogy jó első benyomást keltsek – mondta. Ezután közelebb lépett, és az egész világ megszűnt létezni számomra. Éreztem a könnyed légáramlatot a homlokomon, ahogy a keze az arcomhoz ért. A bőre melegét, ahogy az ujjai végigsiklottak az eltévedt, kósza hajfürtömön. Hogy megáll a szívem, amikor közelebb hajol… csak hogy kihúzzon egy lazán kiálló szalmaszálat a hajamból. A mosoly, mely az ajkaira vetült, csöppnyi elégedettségről árulkodott, miközben elhajította a szalmaszálat. De még mindig nem mozdult az ajtó irányába, hanem a kezét az állam alá csúsztatta, megbillentve kissé a fejem. A gyomrom liftezett, a szemem lecsukódott. Erre, pontosan erre volt szükségem. Egy csókra, mely a szörnyű rémálmot tündérmesévé változtatja.

Egy csókra, mely egyszer s mindenkorra bebizonyítja, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Egy csókra, mely igazi mesélnivalóval szolgál. De mielőtt az ajkai akárcsak súrolták volna az enyémet, egy ajtócsapódás tönkretette a tökéletes pillanatunkat. A bejárati ajtónk csapódása. Anya! Hunter elengedett, és hátraugrott. Ledermedtem. Akárhogy csipkelődtem is vele az előbb, a gondolatra, hogy anya rájön, beengedtem valakit a birtokra éjszaka, enyhén szólva pánikba estem. Nem bírnék el egy fejmosást. Ma este nem. – Hátsó ajtó – suttogtam, és mutattam az irányt. – Viszlát holnap! – felelt Hunter, a folyosó túlsó végéhez szaladt, kinyitotta a reteszt és kisurrant a sötétségbe. Odasiettem,

és

visszareteszeltem

az

ajtót.

Amikor

megfordultam – épp időben –, a másik ajtónyílásban megláttam a jól ismert alakot. – Mila? Későre jár. Be kellene jönnöd! Álmatag

pillantással

nézett

rám.

Véreres

szemei

megrémítettek, de nem akartam ellágyulni. Különösen amikor észrevettem

a

kék

pizsamafelsője

alól

kikandikáló

smaragdmedált a régi fényében tündökölve a nyakában. Karjaimat összefontam magam előtt, és szép csendben odavonultam hozzá. Egy direkt és feltűnő mozdulattal elhúzódtam a keze elől, mely a vállam felé nyúlt. Teljes mértékben el akartam kerülni a kontaktust. Lett volna épp elég

lehetősége az effajta gyámolításra a nagy beszélgetés előtt. Akkor nem élt vele. Most rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a keménységét. Főleg amikor minden érintés hazugságnak hatott. Szótlan utunk a házhoz a sötétben olyan volt, akár az előző éjjeli békés visszatérésünk kegyetlen paródiája. Amikor anya rám mosolygott, és karját az enyémbe öltötte, úgy éreztem magam – hónapok óta akkor először –, mint egy igazi anyalánya kapcsolatban. Vagy legalábbis úgy gondoltam. Akkor még nem sejtettem, hogy az volt az első alkalom. Bizony. Anya hátramaradt néhány lépéssel, én megfordultam, és becsaptam a szobaajtómat az orra előtt. Végigdőltem az ágyon, mint egy zsák krumpli. Ráébredtem, hogy a mese, amit nemrég gyártottam anyával és velem kapcsolatban, merő ábránd volt. Ugyanakkor arra jutottam, hogy Hunter megmenthetne. Egy elferdített Csipkerózsikasztori lehetne a miénk. Amelyben Hunter a csókjával nem a gonosz átoktól váltana meg, hanem a hangfelvételtől. Hipp-hopp meggyőztem magam, hogy Hunter csókja emberré tenne.

TIZENEGY Amikor másnap reggel felébredtem, egy pillanatig tökéletes nyugalmat éreztem. Egyetlen békés, józan pillanat erejéig, amit aztán az előző napi események felidézése egy lavina erejével sodort

el:

hangfelvétel,

neuromátrixok,

beprogramozott

emlékek, meghamisított múlt. Soha nem is létező anya és apa. Minden, ami hozzám kapcsolódik: hamis, hamis, hamis. Mintha a reménytelenség és a kétségbeesés súlya alatt megindult volna a föld, és élve maga alá temetett volna. Csakhogy én nem is éltem! Ez volt a bökkenő. Ujjaimat az ágymatracba mélyesztettem, és összeszorítottam a szemem. Eszelősen kapkodtam levegő után, noha – az idegen hang szerint – nincs is rá semmi szükségem. De számomra a levegővétel éppolyan természetes, mint ahogy a nap süt. Ha hagynám, hogy a rossz érzéseim felemésszenek, mi maradna nekem? Semmi. Muszáj valami pozitívra koncentrálnom! Felöltözni, iskolába menni – kezdeni valamit az életemmel… bármit is tartogat. Beszélnem kellene Kaylee-vel, Hunterrel. Apropó, Hunter!

Elöntött a majdnem-csók emléke, és az előző napi horror meg a fejemben cikázó kérdések ellenére megint azt az őrjítő, bizsergető remegést éreztem. És ha képes vagyok ugyanazzal a kétségbeesett reménnyel és izgatott várakozással tekinteni egy fiúra, mint amiről Kaylee, Ella, de még Parker is beszél, akkor én is vagyok annyira tinilány, mint ők! Anyának nincs igaza. Itt valami nagy tévedés lehet. Végső soron ezek a gondolatok űztek ki az ágyból, és hajtottak a gardróbomhoz, hogy tiszta ruhákat keressek. Miután felöltöztem, a forró pirítós illatát követve a konyhába mentem. Na, ugye! Éhes vagyok. Hogy érezhetne éhségét olyasvalaki, aki nem ember? Erre nincs ésszerű magyarázat.

„A MILA tartalmaz annyi emberi sejtet, hogy biológiai funkciókat szimuláljon.” Kizárt, hogy a hang ezzel az evésre célzott volna… meg hasonlókra. Lehetetlen. Ahogy lezuttyantam a konyhapult előtti székre, anya felém fordult a hűtőgéptől. Egy üveg eperdzsemet forgatott a kezében. – Jó reggelt! – köszönt kissé gyanakvó hangon, mintha tesztelni akarta volna, hogy milyen hangulatomban vagyok. Bár mára tiszta farmert húzott hosszú ujjú kék felsővel, a haját pedig megint csinos lófarokba kötötte, a szemei karikásabbak voltak, mint máskor. A hátsó pulthoz ment egy tányér pirítósért. A járásából hiányzott a rá jellemző energikusság.

– Neked is! – feleltem közömbös hangon, miközben megkentem dzsemmel a pirítósomat. Anya letette magát a mellettem lévő székre. Ásított egyet, majd a tenyerébe támasztotta az állát, és nézte, hogy pusztítom el a reggelit. – Hogy érzed magad ma reggel? – kérdezte.

Hunter. Csak Hunter re gondolj, meg hogy találkozol vele a suliban! Semmi másra! – Jól – feleltem, majd újabbat haraptam a kenyérbe. Anya értetlen tekintettel bámult, én meg csak rágtam és nyeltem. Nyilvánvalóan nem ilyen válaszra számított. Az ajkai szétnyíltak, de hang nem jött ki a torkán. Helyette alig láthatóan megcsóválta a fejét, rácsapott egyet kifakult dolgozós farmerjére, és felállt. – Hát, rendben. De ha meggondolnád magad, és beszélgetni… – Nem fogom – vágtam közbe, miközben megtöröltem a számat egy szalvétával. A kezébe nyomtam az üres tányéromat, és néztem, ahogy a mosogatóhoz viszi. – Értem én, hogy még nem állsz rá készen – mondta. – De majd ha igen… – Soha. – A hangom szilárdan csengett, bár közben egész bensőmben remegtem. – Soha többé nem akarok a tegnapiakról beszélni.

Miközben csörögtek az edények, szállt a mosogatószer zöldalma-illata, felpillantottam a malacot formázó órára, amiről anyának az volt a véleménye, hogy giccses, nekem pedig, hogy irtó gáz. Ezen elgondolkodtam. Vajon az igazi énem találta ezt ki, vagy a programozott? Vagy a kettő egy és ugyanaz? Lehunytam a szemem. Az óra kérdését sikerült is száműzni a fejemből, a többi nyugtalanító gondolatomat viszont nem. – Be tudnád fejezni a mosogatást azután, hogy elvittél suliba? Nem akarok elkésni. Az

edénycsörgés

egy

pillanatra

abbamaradt,

aztán

folytatódott tovább. – Nem mész iskolába. Leforráztak a szavai. Kis ideig csak ültem megütközve, kukán, míg egy égető kérdés fel nem tört belőlem. – Ma?

–

kérdeztem,

leküzdve

egy

gyomorszorító

pánikrohamot. – Vagy soha többé? – Még nem tudom pontosan. – Micsoda? Miért! A végén már visítottam, ami valószínűleg még a lovak fülét is sérthette az istállóban. Hunter arca rémlett fel előttem, és foggal-körömmel kapaszkodtam ebbe a képbe. Ha nincs iskola, nincs Hunter sem, de én nem mondhatok le róla. És nem is mondok. A kérdésem nem zavarta meg anya rendületlen súrol-öblíttöröl köreit, miközben a lestrapált porcelánmosogató kiürítésén fáradozott.

Ahogy nőtt a kakasmintás törölgetőruhán a százszorszép szegélyű tányér- és evőeszközhalom, úgy nőtt bennem is a feszültség. Legszívesebben egyenként a földhöz vágtam volna mindet. Ekkora horderejű csapást mérni rám! És még csak rám se néz! A székcsikorgatásom megakasztotta a mosogatás rutinszerű köreit. Anya megtörölte a kezét, majd végre teljes figyelmével felém fordult. Ahogy ránéztem, eltűnődtem: hogy lehet, hogy ez az egész hazugság? Karcsú, erős teste, kék szeme, a hangja, az illata, a bőre tapintása. Ahogyan a szemüvegével babrál, amikor nagy ritkán keresi a szavakat, mint most is. Az emlékeim olyan valóságosnak hatottak, mintha már jóval régebb óta ismerném, mint valójában. – Sajnálom, de a történtek után nem vállalhatjuk a kockázatot. Még nem. – Úgy érted, annak a kockázatát, hogy félig-meddig normális életet éljek? Erre gondolsz? Lekapta a szemüvegét, és megdörzsölte a szemeit. – Tudom, hogy nehéz. De veszélyben vagyunk. – És kinek a hibájából? Nem az enyémből, az tuti, mégis én vagyok megbüntetve! – Itt megálltam, nagy levegőt vettem.

Észérvek, ide észérvek kellenek! – Különben meg paranoiás vagy. Ki jönne ide, a semmi közepére, hogy itt keressen minket? Anya keze néhány röpke pillanatra megállt a levegőben. Újra feltette a szemüvegét, és halkan válaszolt:

– Elképzelésed sincs… és szeretném, ha ez így is maradna. De meg kell tennünk az óvintézkedéseket. Aztán, ha biztonságos, újból járhatsz iskolába. Visszafordult az edényhalomhoz, és nemlétező vízfoltokat itatgatott fel a törölgetőruhával. Színlelt. Mindketten, mindig csak színleltünk. Hiába volt ott, azzal, hogy egy értelmetlen és jelentéktelen tevékenységgel molyolt, ahelyett mondjuk, hogy velem beszélgetett volna, kihozott a sodromból. – Hazudsz! Soha nem fogsz visszaengedni a suliba, igaz? – kiabáltam. Anya megpördült. – Mila! – vágott a szavamba. Látta az idegállapotomat abból, hogy túl sűrűn pislogok, és gyengédebben folytatta. – Mila – Megkerülte a rendetlenséget, és utánam nyúlt.

Ez is csapda. Mint minden. Elhúzódtam az érintése elől. – Minek ez az egész? Egyáltalán, minek loptál el, ha úgysem hagysz élni? – suttogtam, aztán fogtam magam, sarkon fordultam és berohantam a szobámba. Levágtam magam az ágyamra, és a semmibe meredtem. Amikor anya egy óra elteltével utánam jött, a bal oldalamra fordultam, és csak azért sem néztem rá. A matracom megnyikordult és megsüllyedt a súlya alatt. – Tudom, hogy dühös vagy, de beszélhetnék veled kicsit? Egy pejlóról festett fejtanulmány lógott a falamon, a zöldfehér kockás függöny mellett. Az ecsetvonások olyan jól

eltalálták az arcát, hogy a ló szinte visszanézett rám. Elgondolkodtatott, hogy mivel érte el ezt a művész, hogy lehelt belé életet, illetve hogy teremtette meg annak illúzióját egy darabka üres papíron? A papírló egyre csak nézett, én pedig lehunytam a szemem. Végső soron erről van szó. Illúzióról. Az ágy ismét megnyikordult anya fészkelődése miatt, próbált

Sok sikert hozzá! Ilyen körülmények közepette erősen kétlem, hogy menni fog Tíz másodperc is eltelt, mire kifakadtam: – Először is, ha kockázatos, miért járatsz iskolába? Miért vállaltad el ezt a hülye munkát? Miért nem bújunk el egyszerűen mondjuk egy barlang mélyére? Amikor válaszolt, a hangja fátyolos volt. – Mert azt akarom, hogy legyen saját életed, Mila. Azt akarom, hogy ezentúl mindened meglegyen. És ha ez azt jelenti, hogy bár rejtőzködve, de emberek közt élünk, hát legyen. Megcsóváltam a fejem. – Ez így nem világos. Ezentúl? Hogyhogy ezentúl? Mit titkolsz még előlem? Éreztem a puha, cirógató ujjait, végig, végig a hajamon. Olyan lassan haladt, mintha minden centijét ki akarná élvezni. Felettébb furcsa kép villant be közben. Egy hosszú, barna hajú kislány izeg-mozog hajvágás közben, míg anya ott áll mellette, fiatalabb kiadásban, egyik kezében olló, a másikban nyalóka. kényelmesen

elhelyezkedni.

De az emlék elmosódott volt, homályos. Egyáltalán nem olyan kristálytiszta, mint amikben apa szerepelt. Lehet, hogy párnak már kezdett romlani a minősége. Lehet, hogy előbbutóbb, szép fokozatosan eltűnik mind, és aztán nem lesz semmim, ami a sosem-volt családomra emlékeztethet. Még jobban összegömbölyödtem. – Szerintem mára elég ennyi. – Ismét megnyikordult az ágy. – Azért jöttem be hozzád, mert szólni akartam, hogy házhoz kell mennem. Mr. Danning lova lesántult. Maradj idehaza, a házban vagy az istállóban, de ma nincs lovaglás! Jövök, amint végeztem. Mivel nem feleltem, nagyot sóhajtva felállt, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Mihelyt hallottam, hogy kigördült a kavicsos bejárónkról, kiugrottam az ágyból. Nem élhetek úgy, mint egy csapdába esett, ketrecbe zárt állat. Abból nem lehet baj, ha elmegyek iskolába. Bebizonyítom neki. Magam elé képzeltem Hunter meleg, kék tekintetét, és ebből erőt merítve bepakoltam a hátizsákomba, és gyalog vágtam neki a giminek. *** Első probléma: elkéstem a névsorolvasásról. A nyikorgó ajtónak hála, érkezésemre az osztály nagy része felkapta a fejét. Azonnal elbizonytalanodtam, kísértést éreztem rá, hogy hazameneküljek, de ellenálltam neki. Én akartam ezt,

figyelmeztettem magamat. Iskolába jönni, akár a többiek. De a tekinteteket vádlónak éreztem, mialatt végigsétáltam a középső padsor mentén, hogy odaadjam Mrs. Stegmeyernek a sárga későcédulámat. Mintha tudták volna, hogy valami nem stimmel velem, és próbálnák kiszúrni, hogy mégis micsoda. Soha nem szerettem a figyelem középpontjában állni, de most egyenesen veszélyesnek tűnt. Második probléma: az ablaknál lévő pad üres volt. Hunter sehol. Harmadik probléma: nem tudtam leülni a saját helyemre. Leslie tespedt nagy kényelmesen a székemen, vörös fejével Kaylee felé fordulva, holott eddig épphogy csak pár kurta köszönést váltottak egymással. Leslie, aki mindig egy kicsit szaglott a körömlakktól, mivel folyamatosan azzal dekorálta a füzeteit, és Kaylee, akinek az ilyesféle szokásoktól alapból égnek állt a haja. Amikor elkaptam Kaylee tekintetét, halvány mosolyra húzta a száját. Nem az igazi mosolya volt. És nem sok jót ígért. Különösen, ha azt a feltűnő jelet is hozzászámítjuk, hogy nem írt egyetlen SMS-t sem. Persze, az is lehet, hogy csak az üldözési mánia beszélt belőlem. Anya idegessége belém költözött, és addig gyötört, míg én is olyan stresszes nem lettem, mint ő. Gyötört a biomérnöki úton előállított bőröm alatt, a drótok, a műanyag és a mindenféle embertelen alkatrész között.

Hagyd már abba!

Magamra erőltettem egy mosolyt, ami vidámabbra sikeredett, mint ahogy éreztem magam, és megindultam hátra, a távoli sarok felé, ahol Leslie szokott ülni. Oda, ahonnét az SMS-eit küldözgette titokban a barátnőinek, és ahol a füzeteit pingálta tele. Meg a padot. Látszott a belső szélén éktelenkedő lila folt. Leslie felém pillantott, de nem a fényes, nagy mosolyától tört rám megint a szorongás, hanem attól, ahová nézett. A karomra. Ami tegnap megsérült. A pad alá dugtam a karom, és lejjebb csúsztam a székemen, úgy tettem, mintha nagyon lekötne az irodalomkönyv. Mindenki mást próbáltam kizárni, és arról győzködtem magam, hogy

az

előbb

csak

képzelődtem.

Hogy

Kaylee

nem

mondhatott, és nem is tudott volna mondani semmit. Aztán megütötte a fülemet a sutyorgás. Iszonyat halk volt, de nem eléggé. Legalábbis az én füleim meghallották. – Gondolnád? – kérdezte Kaylee.

Bármi lehet a téma, gondoltam. De ezt magam sem hittem el igazán. Amikor végre kicsöngettek, már össze voltam pakolva. Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy rohantam Kaylee-hez, neki azonban még így is sikerült megelőznie az ajtónál, Leslie-vel együtt, aki a sarkában lihegett. – Kaylee, várj! Nem állt meg, csak hátraintett a válla felett a vízkék körmeivel.

– Bocsi, rohannom kell… majd később! Miközben néztem, ahogy nagy sietve kereket oldanak, a kétely, ami az imént még csak motoszkált a fejemben, komplett pánikrohammá nőtt bennem, amit tovább súlyosbított, hogy Kaylee minden óra végén felszívódott. Ráadásul fizikán az egyik lány a terem végében megbökte a mellette ülőt, majd felém intett a fejével. Kaylee akkor sem került elő, amikor ebédre csengettek. Hunter sem. Kerülgetve a szembejövőket, a szekrényem felé vettem az irányt. Az állandó csapda-fóbiámmal viaskodtam, miközben hangok, illatok és lépések veszedelmes kavalkádja örvénylett körülöttem a folyosón. Akárhányszor valaki felém nézett, a kezem ökölbe szorult és a lábam megfeszült, futásra készen. Tisztában voltam vele, hogy ez röhejes, de nem tudtam megálljt parancsolni a szorongásomnak. Ha csak egyetlenegy diák rájön, mi vagyok én, vége az életemnek. Odaértem a szekrényemhez, de Kaylee még mindig sehol. Miután bedobtam a könyvemet, nem engedtem el az ajtót, a hűvös,

sima

tapintású

fémre

összpontosítva

próbáltam

nyugalmat erőltetni magamra. Oké, Kaylee kicsit kiborult, és igen, talán dühös is, amiért így kellett tudomást szereznie a karomról. Nyilván elvárta volna, hogy sokkal korábban beszámoljak neki a művégtagomról. Értem én. Becsuktam a szemem. Persze ha valóban művégtagról lenne szó, nem pánikolnék ennyire. Ámde… így muszáj beszélnem vele. Személyesen kell megmagyaráznom a dolgot, és a lelkére

kötni, hogy tartsa titokban. Nem nagy ügy. Már épp meggyőztem magam erről, amikor Jim Dyson, a focicsapat kezdőjátékosa, akivel szomszédos volt a szekrényünk, nekem ütközött a vállával. – Hé, tényleg le akartad vágni a karodat, hogy elküldd a barátodnak, amikor szakított veled? Nekidőlt a szekrényének, és várakozásteljesen nézett rám. Sűrű, barna szemöldöke gyakorlatilag egyetlen vízszintes vonalat rajzolt kerek krumpliarcára, ferde orra többször is eltörhetett. Az ujjaim erősebben szorították a szekrényajtót. – Micsoda? Nagy, húsos tenyerével a combjára csapott, de meg sem hallotta a kérdést. – Te hibbant vagy, hé! Hibbant. Van róla fotód? Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Viccelsz, ugye? A srác közelebb hajolt, fanyar narancslé- és dezodorszag áradt belőle. – De most komolyan, nem mondom el senkinek. Mutasd már meg, oké? Ekkor esett le, hogy nem, tényleg nem viccel. És igen, tényleg azt hiszi, hogy levágtam a karomat, és tényleg képeket akar. Még erősebben markoltam a zöld szekrényajtót… éreztem, hogy a fém megadja magát az erőmnek. Hátraugrottam, mintha

odacsíptem volna a kezem, és becsaptam az ajtót. Nem láttam, mennyire rongálódott meg. Ő sem láthatta. Átbújtam vastag karja alatt, és elmenekültem a szekrénytől és a várakozó pillantása elől. Mindeközben a szívem – vagyis amim a helyén volt – szédítő ütemet diktált. Meg kell állítanom az eseményeket, mielőtt továbbgyűrűznek. Meg kell találnom Kaylee-t, mielőtt elveszi tőlem az esélyét is annak, hogy a Clearwater gimibe járhassak. Az utamba kerülő diákok közt szlalomozva egyenesen az ebédlőbe tartottam. – Bocsánat – mondtam, amikor bevágtam egy kéz a kézben andalgó szerelmespár elé. Ugyanezt mondtam akkor is, amikor átsuhantam

öt

baseballdzsekis

srác

között,

akik

nagy

méltóságteljesen vonultak. – Odanézzetek! – mordult fel az egyik. Egy másik meg elordította magát: – Hé, az én kocsimból bármikor kivetheted magad! Összecsapták a tenyerüket, lepacsiztak egymással, és hangos nevetés harsant fel. Tudtam, hogy bámulnak. A rámtörő hőhullám elöntötte a tarkómat. Egek! A helyzet rosszabb, sokkal rosszabb, mint gondoltam. Hány embernek híresztelték el? És mit is pontosan? Kaylee-nek ezt rendbe kell hoznia. Muszáj lesz rendbe hoznia. Csak azért nem rohantam egyből az ebédlőbe, mert tudtam, hogy azzal csak még inkább felhívnám magamra a figyelmet.

Bevettem az éles jobbkanyart, és lefékeztem az ebédlő tátongó ajtónyílása előtt. Odabenn már rengetegen tolongtak az asztalok körül, elővették a kulacsukat az ebédcsomagjukból, fanyalogtak az almákat látva, kibontották a fóliát meg a környezetbarát csomagolást,

és

szemezni

kezdtek

a

sejtelmes

külsejű

szendvicseikkel. Figyeltem, ahogy a barátaikkal beszélgettek, nevetgéltek és ettek, és az orromat megcsapta a kamasztestek izzadsága, melybe a grillrácson sistergő hamburgerhús illata vegyült. Felmerült bennem, hogy még nem késő megfogadnom a tanácsát: hazamenni, aztán távol maradni az iskolától. Elrejtőzni,

mint

egy

csapdában

vergődő

állat.

Távol

mindenkitől. Távol Huntertől. Távol az élettől.

Nem. Beléptem az ebédlőbe, elhaladtam a hat hosszú asztalsor mellett és odamentem a hátsó ablaknál lévőhöz, ahol Kaylee ült egyik oldalán Ellával, a másikon Parkerrel. Ez a mi asztalunk volt. Eddig. De a helyemet megint elfoglalta az a bizonyos Leslie. Kaylee háttal nekem Ella felé fordulva ült, úgyhogy az utolsó néhány lépés közben a haját néztem. Miután észrevettem, a kósza tincseit számoltam, és ezalatt sikerült lenyugodnom. Amikor ma reggel felkelt, hogy megfésülködjön, lefogadom, hogy nyelvet öltött a tükörképére, mint mindig, amikor rakoncátlankodáson kapta a fürtjeit. Ez a régi Kaylee-frizura

volt, és reménykedtem, hogy alatta ugyanaz a Kaylee található. Az a Kaylee, aki nagylelkű és kedves az újonnan érkezett lánnyal. Nem pedig az, aki hátrazavarja a pick upja platójára. Egy hirtelen kitörő visító nevetés után Parker hátrapillantott a válla fölött, meglátott és, a hosszúra vágott répával a kezében, amit épp be akart kapni, mozdulatlanná dermedt. Leejtette a zöldséget, és oldalba bökte Kaylee-t. Féltem, hogy elijesztenek, ezért a saját megerősítésemre kezemmel a műanyag asztalra támaszkodtam, és vártam. Nem kellett sokat. A másik két lány abban a pillanatban abbahagyta a beszélgetést, ahogy Kaylee hozzám fordult. Haloványan, összezárt ajkakkal mosolygott, de a szeme mást sugárzott. – Mi van? Barátságtalan hanghordozásától belém nyilallt a félelem. – Beszélhetnék veled egy percre? – Eléggé el vagyunk most foglalva. Végignéztem az asztalnál ülőkön: Parker egy Diet Coke-os pohárral szórakozott, Ella a körmeit vizsgálgatta, Leslie pedig egy szelet sült krumplival mártogatta ki a ketchupját. El vannak

foglalva. Na, persze! Miért viselkedik így velem? Noha féltem a rám összpontosuló figyelemtől, meg attól, hogy kiderül a titkom, egy új érzés lángolt fel bennem. Valami veszélyes, amivel meg is égethettem volna magam.

– Nem leszek hosszú – mondtam Kaylee-nek, és ökölbe szorítottam

az

ujjaimat,

nehogy

megint

meg

találják

szorongatni. Gondterhelt sóhaja elárulta, hogy sok minden van a begyében. – Hát, jó. Nem akartam ezt így kerek perec kimondani, de… Mila, veled vannak… bizonyos problémák… és én inkább lemondanék a társaságodról.

Hogy mi van velem? – Problémák? Velem? Miért? Azért, mert megmondtam, hogy nem akarok a kocsid platóján utazni, de te váltig ragaszkodtál hozzá? Csak hogy kicsit édes kettesben maradhass Hunterrel? Kaylee csodálkozó barna pillantása végre rám talált – nyilvánvalóan nem számított rá, hogy ezt a szemére vetem –, a lányok pedig fészkelődni kezdtek. – Öö, mi elmegyünk italért. Te kérsz valamit, Kayls? – kérdezte Ella, akinek keskeny arca a szokásosnál is jobban megnyúlt az aggodalomtól. – Nem, kösz! Megvártam, amíg elmennek, aztán becsusszantam Parker helyére. Halkan szólaltam meg: – Kaylee, miért csinálod ezt? Azt hittem, barátok vagyunk. Ajkának bal sarkában mosoly jelent meg. – Hunterrel nagyon elvoltatok, mikor hazafelé vittünk. Lefogadom, hogy ő odáig van attól, hogy a barátod lehet.

Hátratántorodtam ültömben. – Most szórakozol velem? Meg is halhattam volna! Téged meg az aggaszt, hogy Hunternek volt hozzám pár kedves szava? Hová tűnt a régi Kaylee, akit akkor ismertem meg, mikor ideköltöztünk, és aki örömmel vett be a baráti körébe engem, a megszeppent új lányt. Mert ez az új Kaylee olyan volt, mint egy idegen. Megcsikordult alatta a szék, ahogy hátratolatott vele, hogy felkászálódjon az asztaltól. – Tök mindegy. Parker megmondta, hogy ne bízzak benned. Hallgatnom kellett volna rá. Éles hangja, amire alapból is felkapta az ember a fejét, kétszeres hangerővel szólt, mire mondandója végére ért, és végigsüvített az ebédlőn. Mindenki elhallgatott, és előbb négy, öt, majd hat asztaltól is felénk fordultak, hogy mire fel ez a ricsajozás. – Csituljál már! – sziszegtem. De mikor a szeme résnyire szűkült, és a száját dacosan lebiggyesztette, rájöttem, hogy ez hiba volt. Próbáltam visszakozni. – Kaylee, kérlek… – Miért? – kiabálta, és ezzel az utolsó erőfeszítésem is kárba veszett, hogy elkerüljük a jelenetet. Teátrálisan széttárta karjait, meglebbentve bő, lila blúzának ujját. – Úgyis rájönnek előbb vagy utóbb – folytatta ugyanazzal az iszonyú hangerővel.

Úgy kiabált, hogy legszívesebben befogtam volna a száját, és kirángattam volna az ebédlőből. De az még nagyobb feltűnést keltett volna. Ugyanakkor lépnem kellett. Még mielőtt… – Miért nem mondod el nekik, hogy egy szö… A

lábfejem

már

lendült

is.

Egy

hirtelen

húzással

beakasztottam a bokájához, és kihúztam alóla a lábait. Sikolya betöltötte az ebédlőt, miközben a feje hátrahanyatlott. A kezei vadul kalimpáltak, leverte a poharát is, és a kólája végigömlött a levendulaszínű blúzán. Fenékkel érkezett a fautánzatú padlóra. A döbbent csend csak egy pillanatig tartott, aztán nevetés harsant. Egy fiúkból álló asztaltársaság elismerően füttyögni kezdett, egy lányhang pedig azt kiabálta: – Szép volt, csinibaba! Kaylee elhűlve pislogott fel rám. Nyilván azt találgatta, mi történt pontosan. Én szintúgy. Szívszorító látványt nyújtott elterülve a koszos padlón, a székek lábai között, a barna löttytől átázott blúzában. És ezt én tettem vele. Holott nem állt szándékomban, eszem ágába sem jutott ilyesmi… csak le kellett állítanom. De akkor hogyan történhetett? Félretettem a kérdést, és előreléptem. Az volt a legkevesebb, hogy felsegítem. Ám ahogy megmozdultam, valami megvillant a szemem előtt. Nem emlék, ezúttal nem. Szavak. Fénylő, vörös betűs szavak. Felvillantak. Csak egy ezredmásodperc erejéig tűntek fel, de ó, istenem, még az az ezredmásodpercnyi is túl sok volt belőlük.

Célpont: Lent.

A rémülettől összeszorult a mellkasom, mintha satuba fogták volna és kipréselt belőlem mindent, egyetlen gondolatot leszámítva.

Futás. Így is tettem. Mialatt Kaylee próbálta talpra küzdeni magát, sarkon fordultam, és elfutottam. Menekültem a színhelyről, a tetteimtől… és a felvillanó vörös betűs felirattól, amelyről minden idegszálammal reméltem, hogy a stressz okozta hallucináció. Vagy fatális véletlen. Amit soha többé nem szeretnék látni. Miközben a lépteim csattogva visszhangzottak a linóleumos folyosón, rájöttem, hogy anyának igaza volt. Nem lett volna szabad iskolába jönnöm.

TIZENKETTŐ Hiába

diktáltam

szédületes

tempót

magamnak,

mire

visszaértem a Greenwood Ranchre, a sportterepjárónk – egy Chevrolet Tahoe – már ott állt a kocsifelhajtón, hatalmas, zöld figyelmeztető jelként.

Remek! Eszembe jutott, hogy elrejtőzhetnék a ranchen egy kis időre, hogy elkerüljem a rám váró fejmosást, de azzal csak halogattam volna az elkerülhetetlent, és ami még rosszabb, vélhetően a frászt hoztam volna anyára, amiért sehol sem talál. Ennyi erővel vállalhatom is a következményeket, a szigorú számonkérést, legalább túlesek rajta. Zsebre dugtam a kezem, és fellépdeltem a verandára. Kivágódott az ajtó, mögötte ott állt anya. Kék szemével alaposan végignézte a szerelésem, aztán tekintete megállapodott a vállamon, a hátizsákom vállszíján. – Épp az istállóba indultam, megkeresni téged… de amint látom, erre nincs szükség. Nem emelte fel a hangját, és az is kifejezetten nyugodt lelkiállapotra vallott, ahogyan hívogatóan szélesebbre tárta az ajtót. A gömbkilincsre kulcsolódó, elfehéredő ujjpercei viszont nem sok jóval kecsegtettek.

És tényleg! Amint az ajtó becsukódott, és elzárt minket a külvilágtól, anya elém penderült, összefonta inas karjait a szürke pulóvere előtt, és a lábait vállszélességű terpeszben, szilárdan megvetette. – El fogod érni, hogy nyomkövetőt rakjak rád. Nagy levegőt vett, hogy még jobban leteremtsen, mire én megadóan a magasba emeltem a kezem. – Értettem, oké? Hülyeség volt elmenni suliba. Ne aggódj! Többé nem fordul elő. A

szemei

elkerekedtek,

a

szemüvegén

keresztül

bagolyszerűvé vált a nézése. Berohantam a szobámba, és magamra csaptam az ajtót. Ledobtam magam a puha takarómra. Semmi nem tud rávenni soha többé, hogy elhagyjam ezt a házat, soha, soha! Csak eszem és alszom majd, és szappanoperákat nézek, hogy elüssem az időt. Talán lovagolni néha kimegyek, és játékból elbeszélgetek a képzeletbeli barátaimmal. Ám három óra harminckét perckor Hunter SMS-e mindent megváltoztatott. Elmegyünk este valahova? Bambán meredtem a három szóra. Csak bámultam, és vártam, hogy leessen a tantusz, és felnevessek, nem is, harsány hahotára fakadjak annak már csak a gondolatára, hogy a mai botrány után találkozhatok vele. Még ha el is akarnék menni,

hatalmas szervezést és sok mellébeszélést igényelne kiszökni a házból. A mai nap után azt is el tudtam képzelni, hogy anya mindenhová magával visz a kocsiján, a legapróbb ügyintézésre is, ahol elunom az életem. Sőt, lehet, hogy rám kapcsol egy vezetőszárat is, hogy biztosan ne mehessek többet engedély nélkül iskolába. Vártam, hogy a józan ész mit diktál, de helyette beúszott a srác édeskés illata, meg ahogyan a szája az egyik oldalon kajszán feljebb kunkorodik, mint a másikon. Láttam az aprócska anyajegyet, mely grüberlinek tűnt. És ott volt a legfontosabb, hogy vele igazi embernek éreztem magam. Nem úgy, mint ma az ebédlőben. Célpont: Lent. A fejemre húztam a takarómat, de nem tudtam kizárni az emlékeimet. Ez most már mindig ilyen lesz? A vastag pehelypaplan melege ellenére megborzongtam. Ha igen, akkor muszáj találkoznom Hunterrel. Muszáj. Ő az egyetlen, aki visszatarthat attól, hogy szörnyeteggé váljak. A takaró biztonságot nyújtó menedékében visszaírtam neki. Oké. Találkozzunk a kocsifelhajtónál 7.30-kor. A válasza mosolyt csalt az arcomra, pedig az ebédlőbeli botrány óta biztos voltam benne, hogy ez az arcmimika örökre eltűnt a repertoáromból. Behunytam a szemem, és a szökésemet tervezgettem.

TIZENHÁROM Hét óra huszonötkor kétségeim támadtak. A kocsifelhajtónk felénél guggoltam az egyik fa tövében, és épp a teniszcipőmet húztam fel. A nyakamba vetve vittem odáig, mivel mezítláb osontam ki a házból, hogy minél halkabb legyek. Így október felé a nap egyre korábban nyugodott le, és már eléggé sötétedett, mégis tartottam tőle, hogy anya megláthat, ha véletlenül kinéz a konyhaablakon. Miután felvettem a cipőmet, elbizonytalanodtam, tetteim egy téglafal súlyával nehezedtek rám. Mi van, ha ismét rettenetes hibát követek el? Mi van, ha ez a találka ugyanolyan rosszul sül el, mint a suliba szökés? Visszanéztem a vendégház biztonságot nyújtó menedékére, azután megnyomtam egy gombot a telefonomon, hogy felvillanjon a képernyő. Hunter legutolsó üzenete azonnal meg is jelent. Alig várom. Ugyanaz a melegség futott végig rajtam, mint az előző SMSénél, és elnyomott minden nyugtalanító kételyt. Mégiscsak ez a helyes döntés. Megtettem a hátralévő távolságot az utcáig, és készen álltam egy kis szórakozásra. A hűvös levegő az arcomba

csapott, a lábam alatt kavics csikorgott, a szemem előtt egy Hunterrel töltött éjszaka lehetősége lebegett. Ráérősen sétáltam a földútig. Fényszórók negyedfordulatos íve világított be az utcánkba, és tizenöt másodperc elteltével egy dzsip állt le mellém, nagy zajjal. Az ablak leereszkedett, és Hunter dugta ki rajta a fejét. – Szökésben? – kérdezte azzal az észveszejtő, jámbor, kék szemű mosolyával, ami minden bizonytalanságomat eloszlatta.

Most már csak el kell húznunk innen. Mielőtt anya rájön. – Úgy valahogy. Átsiettem az utasülés ajtajához, és bepattantam. Becsuktam az ajtót, és becsatoltam a biztonsági övét, amilyen gyorsan csak tudtam. – Oké, indulhatunk – mondtam, miközben Hunter jobb lábát szuggeráltam, hogy taposson a gázba. Zavart pillantással nézett rám, de egyesbe tette a sebváltót. Egy pillanat, és már úton is voltunk. A dzsipben fahéjas légfrissítő illata terjengett, meg valami édeskésebb is érződött mellette. Öt színes papírba csomagolt cukorkát számoltam össze a középső konzolban – három rózsaszínt és két fehéret –, a konzol tetején pedig 1 dollár 8 centet érő aprópénzt. A hátsó ülés padlóján néhány üres cukorkapapír pompázott három kiivott Monster energiaitalos doboz társaságában.

– Cukor és koffein? – kérdeztem, mire ő oda sem nézve hátranyúlt az ülése mögé, kitapintotta az egyik fémdobozt, és rám hunyorított. – Ki akartam takarítani a kocsit…! – Azzal felkapott egy rózsaszínű cukorkát a konzolról. – Kérsz egyet? A picike, négyzet alakú finomsággal szemezve, melyen a Starburst márkanév virított, azon tűnődtem, ettem-e már ilyet. – Igen. Mialatt végighajtottunk az utcán, és az olvadós-rágós finomság elomlott a számban – amiért megint csak hálás voltam neki

–,

lopva

rápillantottam.

Tökéletes.

Hunter

olyan

hihetetlenül tökéletes volt, de nem azon a szokványos módon. Kiengedett, vörösesbarna inge kiemelte a szeme kékjét, és világos hosszúnadrágjában olyan hatást keltett, mintha valami trendi divatkatalógusból lépett volna ki. Amikor a váltó után nyúlt, hogy megálljon, az ujjai súrolták a karomat – azt, amelyik tegnap „megsebesült”. Láthatóan összerezzentem, majd átkoztam érte magam, hogy mit bénázok, amit aztán azzal próbáltam enyhén szólva túlkorrigálni, hogy karót nyelve ültem.

Kérlek, ne vedd észre! Kérlek, ne vedd észre! Észrevette. Pillantása szinte perzselte a karomat, ami csak fokozta a légszomjamat. Rögtön ráébredtem, hogy hibáztam. Mégpedig óriásit. Tekintete lehántotta rólam a bőrt, rétegről rétegre, és feltárta az alatta rejtőző visszataszító, undorító szörnyeteget. Rá

fog jönni az optikai szálakra és a neuromátrixokra, a fantom érzékletekre. Rá fog jönni, milyen furcsán működöm: hogy sóvárgom az oxigént, amire nincs is szükségem. Rá fog jönni az ocsmányságra, aminek már a gondolatától is rosszul vagyok. Rá fog jönni mindenre, amiről a déli akcentusban beszélő hang szónokolt a felvételen, és ezzel veszélybe sodorja anyát meg engem. Egyenesen előre bámultam, és minden akaraterőmet össze kellett szednem, nehogy a kocsiajtó kilincse után nyúljak. Belégzés: természetesen nem lát át a bőrömön. Az lehetetlen. Kilégzés: néhány napja még magam sem hittem volna, hogy androidok léteznek. Belégzés: talán még most sem hiszem. Kilégzés: vagy ha igen, úgy teszek, mintha nem hinném. Mire Hunter lehúzódott az út szélére, visszanyertem az önuralmamat, és jó erősen tartottam magam. – Anyukád túlfélt téged, igaz? – kérdezte.

Arról neked fogalmad sincs! – Mi? Csak nem a szökés miatt gondolod? – kérdeztem könnyed kacagással, mely valószínűleg rendkívül hitelesen hangzott. Egy fénykéve, egy fényszóró vakító csóvája hatolt át a szélvédőn, szemből. Az ellenkező irányba haladt, a ranch felé, ahol magára hagytam anyát.

Anya. Teljesen egyedül van a birtokon, abban a tudatban, hogy ott vagyok vele. Mozgolódás támadt mélyen a gyomromban. Vagy ahol a gyomromnak kellett volna lennie. Az ablakon át kibámultam a nagy üres semmibe, a sivár minnesotai éjszakába. A kezem ökölbe szorult az ölemben. Fel kell hagynom ezzel az örökös önelemzéssel, mindig, amikor valami emberit érzek. Ha folyton kételkedem az érzékeimben, a szerveimben, minden apró rezdülésben, ami a bőröm alatt történik, az ezerszer rosszabbá teszi a dolgokat. – De, a szökés miatt, meg mert nem számítógépezhetsz – mondta Hunter. A számítógépezés. Na, igen. – A te szüleid milyenek? Szigorúak? – kérdeztem, igyekezve biztonságosabb mederbe terelni a beszélgetést. Fészkelődni kezdett a székén, és egyik kezével az állát dörzsölgette. – Öö… nem azok. Nem sokat vannak itthon. Aggodalmas arcot vághattam, mert nevetni kezdett. – Nem vészes. Apám sokat utazgat, anya meg szeret vele menni. – Ó! Nem tudtam, mit szóljak ehhez. Hogy „jaj, te szegény, de sajnálom!” Vagy hogy „jaj, de jó, hogy ez neked nem okoz problémát.” Vagy hogy „a te szüleid legalább nem csupán beléd programozott érzetek.” Perceken át ketyegett a csend, aztán megkérdezte:

– Rossz napod volt?

Hogy rossz napom volt-e? Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! Ez a kérdés azt sugallta, hogy ha rossz is volt a nap, már vége, és egy pihentető éjszakai alvás után másnap új reggelre ébredsz, telis-tele lehetőségekkel. Új kezdetre. Az viszont nem volt benne, hogy mostantól fogva minden nap ugyanarra ébredsz, és szembe kell vele nézned, hogy nem tudsz szabadulni a rémálomból. – Ha azt hazudnám, hogy ez volt életem legjobb napja, hinnél nekem? – Lássuk csak! – mondta, majd rögtön hozzá is tette, hogy „nem”. Aztán folytatta: – Anyukáddal van valami? Vagy a sulival? Kissé oldalra billentette a fejét, úgy véltem, nem tudatosan, hanem hogy kirázza a haját a szeméből. Valamit mondanom kellett neki. Másnap úgyis biztos eljutott volna hozzá az ebédlőbeli összetűzés híre. A dolgok állása szerint legjobb volt elmondani, ugyanakkor meg… milyen ciki már bevallani, hogy Kaylee-vel őmiatta kaptunk hajba. A felsőm szegélyével babráltam. – Megígéred, hogy nem fogsz gáz csajnak gondolni? A szemöldöke felszökött, de bólintott. – Ígérem. Megköszörültem a torkom. – Nos… Kaylee-vel volt egy nagy veszekedésünk. És hát… rajtad vesztünk össze.

Miután kimondtam, szorosan becsuktam a szemem, mintha attól, hogy nem látom, milyen arcot vág, varázsütésszerűen elmúlna minden szégyenérzetem. – Hú! Ez túl diplomatikusan hangzott ahhoz, hogy rá merjek nézni, bár éreztem egy árnyalatnyi derültséget is abban az egy szótagban. – Megtudhatom, ki győzött? Ó, már tutira vigyorgott, hallottam, hogy bujkál benne a nevetés. Persze mikor összeszedtem a bátorságomat, és végre felpillantottam, csak féloldalasan mosolygott, mondjuk jobban nem is bírt volna, mert bal oldalt direkt beharapta a szája szélét. Mi vesztenivalóm volt? – Én – feleltem. Határozottan. Széles vigyorban tört ki. – Szuper! Tudod, hogy ez mit jelent, ugye?

Azt, hogy az embertelenül gyors reflexeimmel padlóra tudom küldeni az ellenfelemet. – Azt, hogy a csajok hülyék? – kérdeztem aztán inkább. – Azt is. Meg hogy mivel becsületes játékkal elnyertél engem, tartozom neked egy jutalommal. Jutalommal? – Komolyan? – A jutalmazással sosem viccelek – felelte fapofával. – Jól van, na. De hol…

És akkor megpillantottam. A vakító fénycsóvákat a távolban, a bohókás villódzást, amely elűzte a sötétséget és sokkal varázslatosabbá változtatta azt a tenyérnyi unalmas földdarabot, ami fölött eljátszadozott. Pont mint egy tündérmesében. Hirtelen kihúztam magam az ülésben, amitől a biztonsági öv megfeszült a mellkasomon. – Vidámpark? Vidámparkba viszel? Nem is próbáltam titkolni az izgatottságomat. A Clearwater Gimiben egész héten erről témáztak, még Kaylee es Parker is. Csakhogy anyánál a sulin, a Dairy Queenen és a lovas bolton kívül szóba sem jöhetett más úti cél. – Jól látom rajtad, hogy tetszik? – szólt Hunter. – Nekem… – … nos, történetesen fogalmam sem volt róla, de alig vártam, hogy megtudjam. Csak óvatosan, Mila! – Miért? Van, akinek nem? – tértem ki a válasz elől. Egy sanda pillantás után, ami kínosan sokat árult el, vállat vont. – Persze hogy van. Visszasüppedtem az ülésbe, üdvözölve a megkönnyebbülést, hogy végre nem a lábaimra nehezedett a testsúlyom. Lehet, hogy a nap eleje katasztrófa volt, de ez az éjszaka… ez az

éjszaka tökéletes lesz. Annak kell lennie! Amikor odaértünk a vidámparkba, Hunter elvezetett egy hosszú sor mellett. Az emberek ott Igazi Bungee Jumping Élmény!-re vártak, és Twister-menetre, amivel teljesen át lehet fordulni a levegőben, meg egy olyan játékra, ahol egy nagy

kalapáccsal rávághatnak egy fémkorongra. Mi a céllövölde előtt álltunk meg. – Itt volnánk. A bódé fáradtpiros ponyvája alatt sárga, csillag alakú célpontok sorakoztak. Összesen harminc. Mellettük kétoldalt plüssállatok, elsősorban unikornisok és szamarak. Az ősz hajú, elhanyagolt külsejű lövöldés légpuskát lengetett a kezében, és monoton hangon rikácsolt. – Tessék-tessék! Próbáljanak szerencsét a Csillag Lövöldében! Ha beletalál a csillagba, máris viheti a nyereményét! Semmiség az egész! Három lövés két dollár, kilenc lövés öt. Persze a két huszonéves srác, akik csak úgy húztak kifelé a bódéból, nagy zúgolódva, plüssszamár nélkül, láthatóan más véleményen volt. Hunter vállat vont, átnyújtott a fickónak egy ötdolláros bankjegyet, és elvette a fegyvert. – Ígérd meg nekem, hogy nem szaladsz el, ha nem nyerek semmit? – kérdezte, és rám vigyorodott. Elnevettem magam. – Megígérem. De biztos vagyok benne, hogy menni fog. Nem tűnik olyan nehéznek. – Nem ér heccelni a versenyzőt – élcelődött vidáman, de abból, ahogy felemelte a fegyvert, és a vállgödrébe támasztotta, észrevettem, hogy ideges. Átszellemült az arca, semmi mosoly, csak elszánt tekintet és teljes koncentráció. Még a szája sarkát is beharapta, olyan

imádnivalóan, ahogy csak ő tudja, aztán lőtt. És elhibázta, jó öt centivel.

Hoppá! És csak jöttek egymás után a lövései, némelyik nagyon félrement, némelyik meg épphogy csak a csillagon kívülre. Az utolsó pontosan a vonalra érkezett, de a lövöldés rázta a fejét. – Sajnálom, de teljes egészében belül kell lennie. Megpróbálja újra? Hunter felsóhajtott, és borúsan rám nézett. – Valószínűleg kidobott pénz lenne. – Hát a csajod, ő nem akarja kipróbálni? Vagy az a fajta, aki mellé kell egy férfi, aki tud bánni a fegyverrel? – kérdezte egy kacsintás kíséretében Huntertől. Na, ne! – Kipróbálod? – kérdezte Hunter felhúzott szemöldökkel, újabb ötdolláros után kutatva a tárcájában. Ha eddig nem is állt szándékomban utálkozó fintort vágni a fickó felé, hát most tuti. És ezek után készen álltam arra is, hogy levadásszak pár csillagot. Amikor azonban Hunter átadta a fegyvert, még meleg volt a kezétől, és olyan közel állt hozzám, hogy gondolkodni is alig bírtam, nemhogy célozni. Á, nem volt zavaró egyáltalán! A közelségét és a nullával egyenlő lövési tapasztalatomat tekintve ajánlatos lett volna inkább megvenni az egyik plüssállatot, ha már annyira akartunk egyet. Csakhogy… nem ez történt.

Amikor végül felemeltem a puskát, gondolkodás nélkül tudtam használni. Mintha a karom meghosszabbítása lett volna, tökéletesen illett a kezembe. És amikor céloztam, őrjítő dolog történt. Ahogy a csillagra szegeztem a tekintetem, valami vörös villant fel a szemeim előtt. Majdnem elejtettem a fegyvert. Jaj

ne, már megint! – Jól vagy? – kérdezte Hunter, még mindig lélegzetelállítóan közelről. Megráztam a fejem, az élmény hatása alatt kissé kábán, és úgy szorongattam a leengedett puskát, mintha az életem múlt volna rajta. A vörös fény eltűnt. – Ej, cicuka, ne hátrálj meg! Nem baj, ha nem lősz rögtön öt disznót, attól még nem ábrándul ki a fiúd! Még mindig tiszta ideg voltam, de a lövöldés szavai újra feltüzelték a dühömet. Mielőtt tudatosult volna bennem, mit csinálok, felemeltem a fegyvert, és céloztam. Még egy nagy levegő, és… Célpont: 3 méterre.

…megszédültem, de csak egy kicsit, amikor a vörös betűs szavak villódzni kezdtek, ezúttal tisztán kivehetően. Nem eresztettem le újra a puskát. Hunter még azt gondolná, idegbeteg vagyok, a lövöldés meg… nos, ő azt hisz, amit akar. Közben magamra parancsoltam: Takarodj a fejemből! Kifelé.

KIFELÉ! Ám mintha az agyam önálló életre kelt volna, felnagyította a csillagot, így pontosan ráközelíthettem a közepére. Célpont: a látómezőben.

Mielőtt meghúztam volna a ravaszt, már tudtam, hogy telibe találom a csillagot. És habár a lábaim megtántorodtak a villódzó vörös betűk láttán, amiket igyekeztem kizárni, mialatt a kezem a fegyverre kulcsolódott, maga a lövés jó érzéssel töltött el. Olyan jól esett, hogy folytattam, és újra lőttem. Aztán megint. És megint. Míg észre nem vettem, hogy tömeg gyűlt körém. Elismerően fütyültek. A lövöldés pedig kiáltozott: – Az áldóját neki! Hunter elképedve, nevetve kiáltott fel: – Valld csak be, te titokban profi vagy! Lefogadom, hogy Phillyben a lövészet volt a nagy hobbid. Csak amikor a tömeg tapsolni kezdett, akkor esett le, mekkora hülyeséget csináltam. Felfigyelhettek volna rám. Az nem volt kérdés, hogy bele tudok találni légpuskával egy icurka-picurka célpont közepébe, de nem a sokéves gyakorlás miatt. Letettem a

fegyvert,

megeresztettem egy mosolyt

a

gondterhelt ábrázatú lövöldés felé, aki a borostás állát vakargatta, és úgy bámult a telelyuggatott csillagokra, mintha akkor látná őket először. – Nyertünk valamit? Egy perc sem telt belé, és villámgyorsan el is hagytuk a sátrat – egy közepes méretű plüssszamárral gazdagabban. Esküdöztem, hogy bármelyik másik játéknál bemondom az unalmast. Szerencsére a következő bódé egy vattacukorárus volt.

Aztán kószáltunk a fények alatt, hallgattuk a zenét, a cukros miszmaszt eszegettük. Felsóhajtottam. Az előbbi malőrtől eltekintve minden a lehető legtökéletesebb volt. A kezem Hunter arca felé közelített, hogy levegyek róla egy kis rózsaszín maszatot. – Olyan lett a szád. A „szád” szónál a tekintete megállapodott az ajkamon. Na jó, az előbb hazudtam. El tudtam képzelni még tökéletesebbet is. Hogy volt-e izgatott gyomorremegés, lepkeszárnyverdesés? Mi az hogy…! Pont olyan érzés volt, mintha egy raj izgatott kék szajkó költözött volna belém, és a csapkodó szárnyaikkal csapatos felszállásra készülődtek volna. A vattacukordarabka kicsúszott a kezemből, amikor megálltunk, épp egy óriási hullámvasút mellett. Hunter közelebb húzott magához. – Tudom, hogy a jóéjt csók a randevú végén szokott megtörténni, de nem bírom kivárni. – Csók? – ismételtem, és tekintetem a szájára tapadt, mely valóságos műremek volt. Olvastam egyszer Kaylee Szépségvarázs című könyvében, hogy az emberek a szimmetrikusat találják szépnek. Szégyen. Mert hogy Hunter kissé kajsza szája a legeslegcsodálatosabb volt, amit valaha láttam. – Ha benne vagy – mondta, és szabad kezével végigsimított a hajamon, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni.

Balra tőlünk rémülten visongtak a lányok, ahogy a hullámvasút hirtelen lebukott velük a mélybe. Kirekesztettem őket a fejemből, és némán bólintottam, mire a szája az enyémhez közelített. Lecsuktam meg-megrebbenő pilláimat, és a

testem

minden

porcikája

megmerevedett

a

feszült

várakozásban. Nekidőltem… … és ekkor megint láttam… a fehér falakat. De ezúttal mást is. Egy barna hajú lányt. Egy nagy székhez láncolva egy hatalmas üres teremben. A testére vakító neonfény zuhogott. És hátulról láttam az egyik fehér köpenyest. Egy sötét hajú férfi tarkóját. A lány előtt állt, akinek a feje előre-hátra csapódott. A férfi magasra emelte a karját, és a kezében… fegyver?

Jaj, ne! Levegő után kapkodtam, és hátrahőköltem. Valami rettenetes készülődött, azt tudtam. Jaj, istenem, mindjárt… Láttam, hogy a férfi leereszti a kezét, és a fegyverrel a lány koponyáját üti. Újra. Újra és újra. Odakintről, valahonnan messziről, a termen kívülről, távol a jeges rémülettől, mely beleköltözött a lábamba, a karomba, a mellkasomba, Hunter hangját hallottam. – Mila, minden rendben? Mila! Hallottam, de képtelen voltam válaszolni. Képtelen voltam elszakadni a fejemben lejátszódó horrortól. Csak álltam meredten, mialatt további képek vonultak el a szemem előtt. Néztem, ahogy a lány a láncait rángatja, míg a férfi továbbra is a fejének nyomva tartja a fegyvert, és egy kis fémasztalkáról

elvesz egy hatalmas szerszámot. Megnyom egy gombot, mire erős, berregő hang tölti be a termet. Fúró. Egy fúró. Ismét meginogtak a lábaim. Ne! Kérem, ne! De hiába könyörögtem magamban, természetesen nem tudtam leállítani az eseményeket. A férfi magasra emelte a fúrót… azután a lány mellkasába mélyesztette. Az a sikoly minden mást túlharsogott. Éreztem, hogy Hunter megszorítja a karom, majd szólongatni kezd. De a köpenyes férfi ismét előhúzta a fegyvert. A lányra fogta, akinek barna haja olyan ismerős volt –, és a pisztolycső végét a homlokához nyomta. Nem volt elégedett, addig igazgatta a fegyvert, amíg közvetlenül a fejbőréhez nem ért. Az én látószögemből nem látszott a lány arca. De bizonyára mondhatott valamit. Mozgott a szája. És míg ő egyetlen mozdulatot sem tett, hogy védje magát, a férfi válla hátrarándult, mintha a lány megütötte volna. Dühödten csóválta a fejét. A lány haja. Dióbarna és sima, mint a vízesés, mely épphogy fodrozódik az alig észrevehető hullámoktól. Olyan… Az eldörrenő lövés hangja és a felismerés egyszerre dübörgött végig az agyamon. A lány haja. Minden reggel látom a tükörben. Szakasztott olyan, mint az enyém. Felpattant a szemem. A lány eltűnt, habár a távolból még a fülemben visszhangzott a sikolya. Remegtem. Valami… nem is, valaki rázott. – Mila, mi a baj?

– Én nem… Nem én… Hunyorognom kellett a derűs fényektől és a vidámparkban nyüzsgő tömegtől, és arra lettem figyelmes, hogy Hunter aggodalmas arca takarja ki az eget, és az ő ujjai mélyednek a karomba. Biztonságban voltam. Nem volt se fegyver, se fehér köpenyes ember. A sikolyok a hullámvasútról érkeztek. Biztonságban voltam. Most igen. De ez nem volt mindig így. Egész

testemben

reszkettem,

az

arcomat

a

szélben

nyirkosnak és hidegnek éreztem. Nyirkosnak a könnyektől, amiket azért a régi önmagamért hullattam, akire nem is emlékeztem. A reszketésemre Hunter elengedett, és hátrébb lépett. – Mi a baj? – Nem érzem jól magam – préseltem ki zsibbadt ajkaim közül. Nem hazudtam. – Haza tudsz vinni? A válla megemelkedett, hogy a csalódottságtól vagy a megkönnyebbüléstől, azt nem tudtam volna megmondani. – Hogyne – mondta rövid habozás után. Meleg tenyerét a hátamra téve kalauzolt át a tömegen, a kapu felé, ki a dzsiphez. Most az egyszer az érintése sem szüntette meg a bőröm alatt cirkuláló hideget, sem a bőröm felszínén száguldozó borzongást. És mintha a vidámpark varázslata is hatását vesztette volna. Tündérmese helyett csupán lestrapált vidámparki játékok szomorú gyülekezetét láttam, mega kietlen mezőt, ahol meghúzták magukat.

Hát a csók? Tényleg azt gondoltam, hogy az olyan könnyen megy? Hogy egy olyan értelmetlen butaság, mint hogy Hunter ajka az enyémhez ér, az összes problémámat egy csapásra megoldhatná, tá-dám! Hogy száműzni tudná az igazságot, hogy ki, vagy mi vagyok. Száműzni, akármilyen rettenetes titok lappang is a múltamban. Hogy is volna ez lehetséges, amikor én magam sem ismerem a teljes igazságot? Csak a rádió hangja és az utcai zajok törték meg a csendet a hazafelé vezető úton, a ranchre menet. Tudtam, hogy Hunter lopva rám-rámpillant, de én csak egyenesen előre néztem. Nem tudtam megszólalni, most, hogy mindhiába áltattam magam azzal, hogy én is olyan lány vagyok, mint a többi. Ez az illúzió egyre távolabb és távolabb szökött előlem. Amikor

az

utcánkba

kanyarodtunk,

Hunter

minden

figyelmeztetés nélkül lekapcsolta a fényszórókat, aztán a kocsifelhajtónktól jó három méterre, ahol a sűrű fák takarása elrejtette a dzsipet, üresbe tette a váltót. Átnyúlt a szétszórt cukorkák felett, és kezét az enyémre tette. – Esetleg csinálhatnánk ilyet máskor is, amikor majd jobban leszel. Oldalra hajtott feje és nagyra nyílt szemei olyan őszinte, mély zavarra vallottak, hogy néhány jégbilincs lepattant a szívemről. Még az ajkaim is mosolyra húzódtak, ha halványra is, de igazira. – Reméltem, hogy ezt mondod.

Aztán kirobbanó bátorsággal, ami engem is váratlanul ért, előrehajoltam, és egy hirtelen pillanat erejéig borostától érdes arcára

nyomtam

a

számat.

Elhúzódtam

tőle,

mielőtt

reagálhatott volna, megrántottam az utasülés ajtajának kilincsét, és kiugrottam az éjszakába.

TIZENNÉGY A nappali ablaka sötét volt, amikor odasettenkedtem a bejárati ajtóhoz, volt hát okom reménykedni, hogy nemcsak az eltűnésem maradt észrevétlen, hanem anya is korán lefeküdt. Ránéztem a telefonomra. Nem mutatott nem fogadott hívást, ez jó jel volt. Fellélegezve, hogy az aznapi borzalmak sorát nem kell egy anyával való veszekedéssel megkoronáznom, előkotortam a zsebemből a kulcsot. Holnap kikérdezem az emlékről, amikor már elég bátorságot érzek hozzá magamban. Amikor azonban a kilincs felé nyúltam, megütötte a fülemet valami.

Tompa

Mozdulatlanná

nyögéseket,

dermedtem,

férfihangokat

kezemben

a

hallottam.

kulccsal,

mely

épphogy csak a zárhoz ért. A tévé lehet? Talán. De anya nem szokta bekapcsolni a hálójában lévőt, a nappaliban viszont nem pislákolt semmiféle fény, ami tévézésről árulkodott volna. Bedugtam a kulcsot a zárba, és nyílt is az ajtó. Illetve már nyitva volt. Nincs az a katasztrófa vagy váratlan esemény, ami miatt anya elfelejtené bezárni az ajtót. Vigyázva benyitottam, csak annyira, hogy belessek a résen. Semmi. Csend. Beóvakodtam

az

elsötétített

szobába…

és

majdnem

felbuktam. A lábujjammal belebotlottam valamibe. Itt a padlón

nem szokott lenni semmi. Küzdve a kezem remegése és az egyre erősebben örvénylő félelmem ellen, megnyomtam egy gombot a mobilomon. Halvány fényt adott ugyan, de ahhoz elég volt, hogy eloszlassa a rettegésem. A kanapénk zöld skót kockás díszpárnájára léptem rá. Csakhogy szét volt szaggatva. Ahogy felemeltem a telefonom, a szoba többi része is láthatóvá vált. A kanapé felborítva, kibelezve, a zöld-drapp kockás bútorszövet tátongó hasítékaiból szanaszét hullottak a fehér szivacsdarabkák. A fakomód fiókjainak tartalma kiöntve az öreg fapadlóra. És papírok… papírok mindenütt. Hirtelen rájöttem:

a

szoba…

sokkal

világosabb,

mint

amit

a

mobiltelefonom gyengécske fénye indokolt volna. Képi ellenőrzés elindítva, fénylettek fel a vörös szavak a

szemem előtt. A tekintetem akaratomtól függetlenül körbejárt a szobán, ráközelítve olyan aprócska részletekre is, amiket soha nem vettem volna szemügyre ennyire intim közelségből. Éjjellátási üzemmód elindítva.

Mintha a vörös feliratok nem lettek volna önmagukban is épp elég borzasztóak, ezúttal egy személytelen női hang visszhangozta őket a fejemben. Egy ismerős hang. A térdem remegni kezdett. Ez az én hangom. Csak annak egy gépies, lélektelen, digitalizált verziója. Belém hasított a rémület, és kezemmel a falnak kellett támaszkodnom, hogy meg tudjak állni a lábamon. Küzdöttem a vöröslő szavak ellen, el akartam hallgattatni a gépies hangot.

Ekkor felfigyeltem egy folyosóról jövő neszre. Alig hallható légzés hangja. A valóság teljes súlyával a nyakamba szakadt. Valaki ránk talált.

Anya… Átugrottam a díszpárnát, és elrohantam a kanapé mellett. Egy szikár, magas alak tűnt fel a folyosón. Nem anya volt az. Egy férfi. Éles szememmel észrevettem, hogy már nyitja a száját. Tudtam, hogy kiáltani akar, és hogy muszáj elhallgattatnom, mielőtt egy társa felfedezne. Nekirontottam, és már lendült is a karom, olyan sebesen, hogy a férfinak ideje sem maradt megszólalni. Az öklöm a torkának csapódott. Gondolkodás nélkül. Egyedül a bal kezem dolgozott: pontosan tudta, mit kell tennie, mintha milliószor végrehajtottam volna már ezt a mozdulatsort, hogy egy kilőtt puskagolyó gyorsaságával nyakon vágok valakit. A férfi szemei kiguvadtak, és egy fényes eszköz csúszott ki az ökléből, amikor a torkához kapott. Egyik kezemmel elkaptam az elektrosokkolót, a másikkal megragadtam a csuklóját, hogy ne vágódjon akkora erővel háttal a padlóra. Amikor zuhant hátrafelé, egy iszonyatos, de halk roppanás hallatszott, ahogy a széttárt karját beleütötte valamibe. Felszisszentem. Ez legalább egy vállficam. Leengedtem a padlóra, amikor is a vörösen fénylő felirat meg a hang újra betolakodott a fejembe.

Célpont: hatástalanítva.

Miután összeszedtem magam, végigkúsztam a folyosón, és belestem jobbra, a szobámba. Ott még nagyobb, sokkal nagyobb káosz uralkodott. A ruháim, a papírjaim elborították a padlót, mint egy szeméthalom, de oly mértékben, hogy csak itt-ott kandikált ki alóluk a piros-arany perzsaszőnyeg. A fél matracomat lerángatták a rugós keretről, és feltámasztották, mint egy csúszdát. Hatalmas hasíték húzódott a közepén. Tekintetem az éjjeliszekrényemre siklott. Tudtam, minek kellene ott lennie. Igen, a bronz képkeret üres volt. A betört üveg mögött csupán egy barna kartondarab árválkodott. A kép apáról… eltűnt. A fájdalomtól ökölbe szorultak a kezeim. Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyis egy idegenről készült képet loptak el. Apa nem létezett. Amit anya bevallott, az mind igaz. Újabb furcsa zaj hallatszott a folyosó végéből. A garázs felől.

Anya! Végigsprinteltem az előszobán, és feltéptem az ajtót. Egy szempillantás alatt felmértem a helyzetet. A nagy ajtó mögött három férfit láttam: két magasat és egy alacsony, széles orrát. A dobozainkban turkáltak. Anyát a kazánhoz kötözték egy vékony, drótszerű kötéllel, a szájára szürke szigszalagot ragasztottak. Üveges szemekkel bámult maga elé. Mellette állt a negyedik férfi, széldzsekiben, és egy villáskulccsal csapkodta a tenyerét.

Anya kék szemei tágra nyíltak a rémülettől, amikor meglátott. A szalagtól fojtott lett a hangja, de egész biztos voltam benne, hogy azt akarja mondani: „Mila, fuss!”, ugyanis a fickó a villáskulccsal nekem rontott. Gyors volt, és elszánt. De nem annyira, mint én. Futottam, ahogy anya kérte. Csak éppen feléje. Amikor a széldzsekis fickóhoz értem, az épp ütésre emelte a villáskulcsot. Anya karjai le voltak kötözve ugyan, de a lábával azért térden tudta rúgni, éppen akkor, amikor én lesújtottam a fickó orrára. Így, kettőnk erejével sikerült egy lépést hátralökni. Nekizuhant a dobozoknak, amitől az összes a földre borult. Ekkor durva karok ragadtak meg hátulról. Hátrafejeltem, és

bumm!, hallottam az orrporc hangos reccsenését, mely behorpadt a koponyám alatt. A fülrepesztő kiáltás nem állított meg. Megperdültem, és könyékkel belevágtam egyet az alacsony férfi bal veséjébe, mire az megtántorodott. Már csak egyetlen gyors rúgás hiányzott ugyanoda, amitől nagy robajjal egy rakás kiszuperált kerti szerszámra zuhant. Üvöltés hangzott fel, mikor a feje nekivágódott egy lapátnak. Rohantam anyához, nehogy a másik két fickó elkapjon, és két erős rántással megszabadítottam a kötelékeitől meg a szigszalagtól. Anya támadásba lendült, és a könyöke rögtön egy orral találkozott. Azonnal elhajolt, de a fickó nem foglalkozott vele. Vele nem, mindkét férfi rám összpontosított. Egyszerre jöttek rám. Az egyik felemelt egy fényes fémsokkolót, és célba vett. Ekkor mintha átállítottak volna

bennem valamit, teljes harci üzemmódba. A megfelelő mozdulatok előbb vörös betűk formájában átsuhantak a fejemen, aztán tökéletes szinkronban hajtottam végre őket. Földre, kisöpörni a célpont bokáját.

Az elektrosokkoló elektródái felvillantak, átszelték a levegőt, majd belecsapódtak a plafonba, miközben a férfi megtántorodva hátralépett. Célpont: sebezhető. Megpördülni.

Egyik kéz a csuklóra, másik a sokkolóra. Csuklót eltörni. Recsegést és visítást figyelmen kívül hagyni, ártalmatlanná tenni. Jobb kézzel kivédeni a célpont támadását. Bal kéz a gyűrűporcba. Jobb térd a bal vesébe. A végső csapást a célpont nyakára mérni. Célpont: hatástalanítva.

– Mila, mögötted! – kiáltotta anya. De már rajta voltam. Mintha egy gondosan megkoreografált táncot adtam volna elő: a kezem lecsapott, felkaptam a földön heverő sokkolót és megpördültem, mindezt egyetlen folytonos mozgássorban. Épp céloztam, amikor a negyedik fickó a pisztolytáskájához nyúlt. A ravasz egyetlen kattanása után fehér fény csapott ki belőle akár egy hosszú elektromos nyelv. A férfi egész testében megrázkódott, égett fém rézillata perzselte a levegőt. Célpont: hatástalanítva.

Megfordultam, hogy gyors felmérést végezzek. Négy férfi leterítve. És még csak ki se fulladtam. Lehet, hogy én nem is tudok kifulladni. Olyan vagyok, mint egy harci robot. Rám zuhant a valóság. Harci robot. – Mila? Anyára néztem, aki még a negyedik férfit bámulta, amelyiket áramütéssel kábítottam el. Nem mozdult. Sejtettem, mit akar kérdezni anya, de az igazság az… hogy a választ nem tudtam. Nem tudtam a választ, és féltem is tőle. Merthogy ez a sokkolópisztolyt nem ember ellen találták ki, annál sokkal nagyobb célpontra tervezték. Arra, hogy engem terítsenek le vele. Anya megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Csak ennyi kellett neki, és máris akcióba lendült. – A kocsihoz! A pusztítást látva, amit alighanem én okoztam, rémülten hátráltam, de anya karon ragadott, és az ajtó felé vonszolt. – Gyerünk! Most azonnal! Kábán botorkáltam utána. Ő meg sem torpant, átugrotta a dobozokat, és húzott magával, míg ki nem jutottunk, és máris rohantunk a sportterepjáróhoz. Lefékeztem, aztán leugrottam a verandáról. – Várj, mi lesz a cuccunkkal? Az iPoddal. Rántott egyet a kezemen, és húzott tovább. – Idekinn van.

Még a földút vége előtt elfordult, a ház és a kocsifeljáró mellett futó, kőlapokból kirakott keskeny kis út felé. Lekucorodott, a vállai megfeszültek, ahogy felfordította a harmadik követ. Alatta nem föld volt, mint arra számítani lehetett, hanem egy lyuk. A lyukban pedig egy kicsi széf. Magához vette, és indult vele az autó felé. – Bőrönd a kocsiban. És akkor egyszerre megértettem. A sötétkék bőrönd, amely mindig a terepjáró hátuljában volt, nem az apa emléke iránti fura tiszteletből maradt ott. Hogy is lehetne így, amikor apa nem is létezett? Dehogy, anya felkészülten várta ezt a pillanatot. Ami most elérkezett. Kinyitotta az ajtót, beugrott a vezetőülésbe, és már fordította is el a slusszkulcsot. – Ülj arrébb! – ugrottam be az autóba, ő meg átmászott az utasülésre. Becsaptam az ajtót, és gyorsan hátratolattam. Hátramenetben lőttünk ki a kocsifelhajtóról. Ahogy a Greenwood Ranch képe tovatűnt a visszapillantó tükörben, egyre csak ugyanaz a gondolat forgott a fejemben, körbe-körbe, mint a kerekek alattunk.

Harci robot. A hangfelvétel, anya különös története – mind igaz. Az ujjaim görcsösen szorították a kormányt, olyan erővel, hogy éreztem, ahogy a párnázott borítás alatt meghajlik a fém.

Jöhet bármi, én senkinek nem engedem, hogy változtasson rajtam.

Nem

hagyom,

hogy

bármilyen

apróságtól

is

megfosszanak, ami emberi bennem. …harci robot… Feltéve, hogy egyáltalán van bennem bármi emberi, amit elveszíthetek. *** Csak akkor vettem észre, hogy nem kapcsoltam be a fényszórókat, amikor áthajtottunk a város belterületén, és ráfordultunk a keletre tartó 94-es útra. Nem égtek a lámpáim, nem világították be a közvilágítás nélküli sötét clearwateri mellékutat, mégis tökéletesen tisztán láttam. Láttam a legenyhébb kanyarokat az úton, minden lengedező levelet a fákon, még a hosszú kocsifelhajtók távoli végében parkoló rozzant kisteherautók és személykocsik rendszámát is le tudtam olvasni. Minden világos volt számomra, mint a nap. Fejcsóválva kattintottam fel a fényeket, nehogy leintsenek. Voltam kinn azelőtt is éjjel, de akkor csak botladoztam a sötétben, úgy, mint bárki más.

Egészen tegnapig. Mint akit kiszipolyoztak, szokatlan ürességet éreztem belül. Nem csak az éjjellátásra tettem szert az elmúlt huszonnégy órában. A vidámparkban pontosan meghatároztam a célpontok távolságát, és kivétel nélkül mindet eltaláltam. Ártalmatlanná tettem öt felfegyverzett férfit, és még csak meg sem erőltettem

magam. A „Célpont: lenn” és „Célpont: hatástalanítva” vörösen izzó bizonyítékként lebegtek a szemem előtt. Vezettem tovább, és próbáltam elhessegetni a gondolatokat, próbáltam

kitörölni

a

történtekből

felderengő,

szörnyű

bizonyosságot. Mindig is különböztem a többiektől, szólalt meg bennem egy hang, azé a valakié, akinek mindezek ellenére még mindig kétségbeejtően szüksége volt rá, hogy higgyen a mellette ülő nőnek. Elvégre a Dairy Queen másik végéből is megértettem Hunter minden egyes szavát, lehetetlen távolságból is meghallottam Maisey vödrének csörrenését. Bántottam Kayleet, holott megesküdtem volna rá, hogy alig értem hozzá. És ez még mind a baleset előtt történt. Ám ha őszintén magamba néztem, az eszemmel tudtam, hogy anya magyarázatában lehet valami. Az előbbi apróságok eltörpültek a harc és a fegyverforgatás mellett. Szinte olyan volt, mintha… Elszorult a torkom, ahogy a felismerésnek helyt adott az agyam. … mintha valaki egy másik üzemmódba állított volna. Emlékszem, amikor a baleset után hazamentem, anya a karomat és a nyakamat is megbütykölte, miközben egy vadidegen kegyetlen szavaival romba döntötte az életemet. Mit bütykölt a nyakamnál? Hiszen csak a karom sérült meg.

A műanyag reccsenő hangja figyelmeztetett, hogy túl nagy erővel szorítom a kormányt. Lazítottam a fogáson. Meg kellett tudnom az igazat, mielőtt tönkreteszem az autót. – Mit

csináltál

velem?

Megnyomtál

valami

aktiváló

kapcsolót, miután megszereltél? Ugyanazt a szikrányi reményt éreztem, mint amikor megmutattam neki a karomat. Ugyanolyan felfokozottan és lélegzetvisszafojtva

várakoztam,

hogy

hátha

rossz

következtetésre jutottam, holott tudtam, hogy nem így van. – Sajnálom, Mila! Két szó – döbbentem rá elfojtott zokogással –, csak ennyi kellett, hogy kihunyjon a remény. Amikor a kezét a vállamra tette, leráztam magamról, amitől a kocsi kitért oldalra. – Hagyj békén! – szóltam rá. – Csak mondd el, mit tettél! Bár igyekeztem az előttem haladó autók fénycsóváira koncentrálni, észleltem, ahogy hátradől az ülésben, és fáradt mozdulattal végigsimít a tarkóján. – Kikapcsolva tartottam a beléd programozott védelmi rendszert, amíg meg nem sérült a karod. Onnantól már féltem, hogy ilyen helyzetbe kerülhetünk. Megborzongtam, tudtam, mi jön ezután, de mégis hallani akartam, ahogy mindent részletesen beismer. – Szóval, mi történt? Pszichopata gyilkossá változtattál, anélkül, hogy szóltál volna róla? És nekem szó nélkül bele kéne nyugodnom?

– Nem. Erre a váratlan válaszra odakaptam a fejem. – Nem, mi nem? – Nem, nem vagy pszichopata gyilkos, és nem várom el tőled, hogy szó nélkül belenyugodjál. De újraindítottam a védelmi rendszeredet. Negyvennyolc óra elteltével képességeid teljes birtokában leszel. Szóval, így állunk, világos, mint az egyszeregy. Egy újabb árulás a sok után. A napnál világosabb, egyszersmind fájdalmas felismerés volt: ezentúl senkiben sem bízhatok. Magányos könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem, miközben dühített ez a gyengeségem. Anya felsóhajtott: – Tudom, hogy fel vagy dúlva, de csak próbáltalak megóvni. Meg kell értened: nem a hivatásos hadsereg üldöz minket, ez nem az ő stílusuk. Ők csapatosan jönnének utánunk, golyózáporral, nem az éjszaka közepén lopakodva. Nem, ebben Andrew Holland mocskos keze van. – Kicsodáé? – Holland tábornoké, ő a MILA-projekt egyik létrehozója. Az a férfi, akit az iPodon hallottál. Ő a felelőse a SMARTműveleteknek. – SMART-műveletek? – Secure Military Android Research and Testing, azaz Titkosított Katonai Android Kutatás és Kísérlet, egy földalatti katonai hadművelet, amit Holland irányít. Nem véletlenül

éppen ő. A pasas egy lelketlen megalomániás. Először nem tűnt fel, de… – Várj! – Tábornok? SMART-műveletek? Földalatti katonai

hadművelet? Ez most komoly? Megráztam a fejem, mielőtt újabb kérdés merülhetett volna fel bennem. – Nem akarom tudni. – De hát… – Tényleg nem! – Ingerülten leintettem, hátha a gesztus elhallgattatja, ha a szavak nem is. – Nem bírok többet elviselni, ma este már nem. Az arcomon éreztem a fürkésző tekintetét, de azért sem vettem róla tudomást. Nem is bírtam volna. Komolyan tartottam tőle, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, és vagy visítófrászban török ki vagy üvöltöző idegroncs lesz belőlem. Egyébként meggyőződésem volt, hogy az egészről ő tehet. Anya. Mindegy, mit mesélne nekem a rejtelmes SMARTműveletekről, az semmin nem változtatna. Ugyanúgy meg kell tennünk a szükséges lépéseket, ugyanúgy nem fordulhatunk vissza, ugyanúgy nem térhetünk vissza a régi életünkhöz, Clearwaterbe. Sem Hunterhez. Nem fog csoda történni, és az emlékeimben őrzött férfi attól még nem lesz az apám. Én pedig nem válok valódi emberré. Mellettem anya szőke feje a kezére bukott. – Hová tartunk? – csattantam fel.

– Torontóba – felelte. – A Pearson reptérre. Holland kerestetni fog minket minden amerikai repülőtéren. Kanadában sokkal jobbak az esélyeink, és onnan nekivághatunk a világnak. Hallottam a választ, de Kanadánál leragadtam. Odamegyünk, és ott felszállunk valami másik országba tartó gépre? Jelenleg nem igazán érdekelt, melyikbe. Egyedül az bántott, hogy Clearwater, de még az Egyesült Államok is elérhetetlen távolságba kerül, örökre. A veszteség a szívembe mart, amikor Hunter kék szeme felidéződött bennem. A furcsa mosolya. Azt sejtettem, hogy az államot el kell hagynunk, de hogy az országot is?! Ez olyan véglegesnek tűnt. Most már soha sem lesz rá esélyem, hogy valóra váljon a tündérmesém. Egyszerűen muszáj volt más felé terelnem a figyelmemet, ezért előrenyúltam, hogy betápláljam az információt az autó GPS-ébe. Anya azonban leállított. – Várj! Lehet, hogy le tudják nyomozni a kocsi GPSrendszerét. Viszont… Itt elhallgatott, és kinézett az ablakon. A házbeli támadás során szőke tincsei elszabadultak a copfjából, összevissza lógtak a nyaka körül, és tönkretették tökéletessége megszokott illúzióját. – Viszont micsoda? Miután sóhajtott egy nagyot, és vetett egy utolsó pillantást a minnesotai vidék kihalt éjszakai utcáira, visszafordult hozzám, és egyenesen rám nézett.

– Van benned egy beépített GPS. És a tied rejtett üzemmódban van. A szám szóra nyílt, de hang nem jött ki a torkomon, csupán egy fojtott lélegzet, az öklömnyi gombócnak köszönhetően, amit a torkomban éreztem. GPS. Rejtett üzemmód. Amikor már azt hittem, a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, anya megint minden esélyemet szétzúzta, hogy ember lehessek. – Mila… Ismét leintettem. – Később, kérlek! – suttogtam. A fájdalom a mellkasomban nőttön nőtt, terjeszkedett, és biztos voltam benne, hogy maradandó nyomot hagy rajtam. Elveszítettem Huntert, elveszítettem a családomat, és minden új képességgel, ami kiderült rólam, egyre inkább elveszítettem önmagamat is.

MÁSODIK RÉSZ

TIZENÖT Míg messze magunk mögött nem hagytuk Minneapolist, nem álltam készen rá, hogy újra felhozzuk a témát. – Szóval, hogy tudom elindítani a GPS-t? Anya belesüppedt az ülésbe, a szemét le sem vette a hátsó szélvédőről. Valóban nagyon ideges lehetett, ha még az sem dobta fel, hogy elmagyarázhatja a GPS-funkcióm működését. A kezeim megfeszültek. – Most, hogy újraindítottam az összes funkciódat, drót nélkül is frissül, így mindig képben vagy. Ami az elindítását illeti… csak add ki a GPS-parancsot! GPS-parancs. Rendben. Bírtam, hogy az ő szájából mindez olyan hétköznapian hangzott, mint reggelente az, hogy: pirítós van narancslével. Miközben úgy éreztem, hogy én vagyok a legnagyobb hülye Minnesotában, elmormoltam: – GPS. – Ne hangosan! Fejben! – mondta, ezúttal egy kis mosollyal a hangjában. A jókedvétől a fogamat csikorgattam. Aztán, miközben jobbról elhagytam egy lassú mozgású limuzint, ellazítottam az állkapcsomat, és rákoncentráltam a feladatra.

GPS.

Valójában nem igazán vártam, hogy működni fog – sőt, talán még reméltem is, hogy nem fog menni –, úgyhogy összerezzentem az ülésben, amikor a szó vörösen villódzni kezdett a szemem előtt. Mintegy varázsütésre egy ragyogó zöld térkép nyílt szét előttem, Minnesota részletes rajzával, és ott voltunk mi is, egy pici, narancssárga, villogó pöttyel jelölve. Vártam, csak vártam, hogy az autónk alatt megszűnik imbolyogni a föld, hogy az elmém megszűnik harcolni önmagával. Zavaró volt, mert az agyam egyik fele megpróbálta kivetni magából a képet, mint a gyomor a savanyú tejet, míg a másik fele konokul kitartott, nem hagyta kizökkenteni magát. És a nagyon emberi vágyam ellenére – hogy szabaduljak a szörnyszerűségemtől, attól, ami mássá tett – az android oldal győzött. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam eltüntetni a térképet. – Kapcsold ki! Hogy tudom kikapcsolni? A hangom gyengének, fakónak tűnt, még a saját fülemnek is. Inkább éreztem, semmint láttam anya aggodalmát, amikor felém fordult. A kezeim rákulcsolódtak a kormányra, nehogy megcsússzon a terepjáró. – GPS-t kikapcsolni! Rákoncentráltam az utasításra, miközben nagyot nyeltem. GPS-t kikapcsolni.

A fejemben dúló háború véget ért, amint a térkép eltűnt. – Mi a baj? Jól vagy?

Ha az teljesen rendben van, hogy így zakatol az agyam, akkor igen. Jól vagyok. – Én csak… most nem akarom nézni. – Értem. Súlyos, nehéz csend ereszkedett közénk. Hazugságokkal és csalással teli. Ám minden harag és fájdalom ellenére el kellett ismernem, hogy hálás vagyok, amiért velem van. És annak ellenére, hogy Nicole-nak akartam nevezni, és Nicole-ként is akartam gondolni rá, nem teljesen tudtam túllépni az agyam programozásán, ami miatt úgy tekintettem rá, mint anyámra. Komoran bámultam előre. Sokáig kell még ezen dolgoznom. Ismét éreztem, hogy engem figyel. Egy pillanattal később így szólt: – Azt hiszem, hamarosan megállhatnánk éjszakára. Habár kicsit kockázatos, de holnap a repülőtéren frissnek kell lennem. Elég egyetlen hiba, és… Nem fejezte be, én meg nem kérdeztem rá. – No, mindegy, meg kell változtatnunk a külsőnket is. Hogy egyezzen az új útlevelünkkel.

Új útlevelek? Beletúrt a táskájába, és két kis kék könyvecskét húzott elő. Az egyiket átadta nekem. Az új okmányok vadonatúj jövőt rejtettek, olyat, amilyenre valószínűleg nem igazán vágytam. Kinyitottam az útlevelet, és egy pillantással átfutottam a tartalmát.

Csak tegnap derítettem ki, hogy nem Mila vagyok, egy lány, hanem Mila, az android. Most meg nem kellett többé semmiféle Milának sem lennem. Az alteregómat, a képen látható rövid, fekete, tépett hajú photoshoppolt változatomat Stephanie-nak hívták. Ha ez így megy tovább, sosem fogok rájönni, ki vagyok valójában. – Még csak meg sem kérdeztél – mormogtam a bajszom alatt. Ez csak egy apróság volt ahhoz képest, ami megesett velünk. Teljesen jelentéktelen. Mégis, kivételesen szerettem volna valamiféle hatással lenni a saját jövőmre, még ha ez csak az álnév és a frizura kiválasztását jelentette is. – Micsoda? – Semmi. Hol húzódjak le? Anya láthatólag elgondolkodva dobolt a lábán az ujjaival. Végül azt mondta: – Mindegy. Csak még Chicago előtt. Aztán keresünk magunknak egy motelt, egy kicsit lepukkantabbat, ahol valószínűbb, hogy személyi nélkül is adnak szobát. Lepukkant motel, rohanás a határ felé. Díjaznám, ha végre jobbra fordulnának a dolgok. A következő kisebb kijáratnál, amely útmenti motelt hirdetett, lehúzódtam az autópályáról. Állt pár igényesebbnek tűnő szálláshely a lehajtó mellett, de anya intett, hogy ne foglalkozzak velük. Hajtottam tovább az úton, míg el nem értünk egyhez, ami megfelelt neki. A parkolóban csak három

autó állt. A lerobbant, kétemeletes épületen neonvilágítás hirdette: SZOBA KIADÓ. *** Miután a recepción átvettük a kulcskártyáinkat az álmos öregasszonytól, elhajtottunk a motelszobánkhoz. A friss barna festékréteg adott némi okot a reményre, ahogy az is, hogy középen, közvetlenül a kicsi kémlelőnyílás fölött fényes sárgaréz szobaszám, egy 33-as csillogott. Sajnos, a szobabelső már nem volt ilyen biztató. Az ajtó kinyílt, és két koros-kopott franciaágy tárult elénk narancssárgabarna takaróval, egy jobb napokat látott drapp szőnyeg és egy régimódi, nagy, kocka alakú TV, ami az asztalhoz volt rögzítve. Mintha lenne ember, aki el akarná lopni ezt az őskövületet. A fenyőillatú légfrissítő sem tudta elfedni a penész áporodott bűzét, ahogyan a takarók kockás mintája sem az itt-ott felbukkanó plecsniket, szám szerint ötöt. Elképzelni sem mertem, vajon mi okozhatta őket. Rátettem a bőröndöt a sarokban álló, alacsony székre – a szoba legtisztábbnak látszó helyére –, és óvatosan letelepedtem az ágy egy higiénikusabb szélére. Noha anya szemén látszott, hogy kimerült, azért alaposan felsöpörte a szobát. Benézett az ágyak alá, ellenőrizte a fürdőszobát, majd az ajtó előtt téblábolt táskával a kezében. – Vissza kell mennem a boltba, beszerezni ezt-azt. Felálltam.

– Veled megyek. Anya határozottan megrázta a fejét. – Nem, te itt maradsz. Van itt valami, amire vigyáznod kell. Beletúrt a táskájába, és kivett egy kábé öt centis, kocka alakú, átlátszó műanyag dobozkát. Egy kék lapocska volt benne, rajta aranyszínű chip. Felpattintotta a tetejét, és kiborította a tenyerébe a kártyát, melynek mélykék színe ijesztően hatott vértelen bőrén. Keskeny vonalak kusza hálózatát vettem észre anya

tenyerén,

szerteágazva

futottak

szét

a

mélyebb

barázdákból. Az öregedés jelei. Az enyémen soha nem lesznek ilyenek. – Tudom, hogy az autóban nem álltál rá készen, hogy meghallgass, de borzasztóan fontos, hogy tudd, mi elől menekülünk.

Sikerült

összegyűjtenem

némi

információt,

mielőtt eljöttem tőlük. Mind itt van ezen a memóriakártyán. Az apró kis kártyára meredtem, és a tarkóm libabőrös lett. Miért adná ide nekem, amikor nincs is nálunk számítógép? Semmi értelme. Aztán felderengett előttem egy rettentő lehetőség, és féltem, hogy mégis van. – Kérlek, mondd azt, hogy a tudtomon kívül bedugtál egy laptopot a bőröndbe. Anya tétován az alsó ajkába harapott, ujjai a szemüvege hídjával babráltak. – Mila – mondta csendesen. Ha

más

nem

Megpróbálkoztam

is, egy

a

hangszíne

nevetéssel,

de

mindent hamisan

elárult. csengett.

Hidegséget

éreztem,

olyan

hidegséget,

mintha

ez

a

memóriakártya az összes meleget száműzte volna a szobából. – Értem. Én vagyok a számítógép. És nem csupán ennyi, de valahol rajtam, nem, bennem,

bennem, a testemben van egy nyílás annak a kártyának! Egy elektronikus bemeneti nyílás. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet, hogy memóriakártya-leolvasó van a testedben, és még csak nem is tudsz róla? Nem bírtam anyára nézni, nem tudtam elviselni a hamis együttérzést az arcán. Hamisnak, álszentnek kellett lennie, elvégre ő hozott létre engem. Nem akarhatott csak azért ilyen visszataszító szörnyszülöttet adni a természetnek, hogy aztán rosszul érezze magát miatta, a dolgok nem így működnek. Inkább a kék kártyára koncentráltam, és feltettem az agyamat égető kérdést: – Hol van? Kinyújtotta a kezét, és karcsú ujjaival átfogta a jobb csuklómat. Erős kísértést éreztem, hogy visszarántsam tőle a kezemet, de ellenálltam, és engedtem az érintésének, így szándékom ellenére híd verődött közénk. Megfordította a csuklómat, és a tenyerem a mennyezet felé fordult. Végigcsúsztatta az ujját a csuklómon futó ránc mentén. – Itt van, ahol nem látható. Még azután sem vettem észre, hogy megmutatta. Az ujjam az ujja nyomán haladt, de csak bőrt talált. – Nyomd meg kissé a bőrödet a könyököd irányába!

És tényleg, amikor az utasítását követve a hüvelykujjammal megnyomtam a bőrt, felbukkant: egy hibátlanul egyenes vonal, olyan, mint mikor megvág a papír. Egy keskeny nyílás. Éppen megfelelő méretű a kártya számára. Úgy meredtem a nyílásra, a csuklómra, az egész karomra, mintha valaki másé lenne. Mintha tőlem teljesen idegenek lennének. Anya eltiltott a számítógépektől, közben meg egész végig egy memóriakártya-nyílással

a

csuklómban

járkáltam

Clearwaterben. Amikor anya elengedte a kezemet, meg sem mozdítottam. Ugyanabban a kinyújtott helyzetben tartottam, olyan messze magamtól, amennyire csak lehetséges. Sajnálatos módon anya ezt az érdeklődés jelének vette. – Két mód van a kártya adatainak a lehívására. A leggyorsabb a belső, ami a fejedben történik. De létrehoztunk egy olyan funkciót is, amellyel ki tudod vetíteni az adatokat a külvilágba. Leginkább számunkra előnyös ez, mert így az információ könnyen hozzáférhetővé válik terepen. Azt hiszem, számodra is ez lesz a legjobb használati mód. – Miért? Nem tehettem róla. Nem akartam tudni, de beteges módon mégis. Végső soron, a saját csuklómról volt szó. Meg arról a képességemről, hogy ki tudom vetíteni az adatokat a levegőbe. Bármit is jelentsen ez. – Azért, mert megszoktad, hogy emberként cselekedj, így a kártyán lévő adattípusok belső elemzése túlságosan megterhelő

lenne számodra. Jelenleg legalábbis mindenképpen. – Felém nyújtotta a kék kártyát. – Szeretnéd kipróbálni? Vicces, hogy egy lelketlen tárgy látványa ekkora ellenszenvet tud

kiváltani.

Legszívesebben

összetörtem

volna

a

cipősarkammal, a maradványait meg lehúztam volna a vécén, hogy jó messzire küldjem őket, olyan messzire, ahonnét már nem árthatnak nekem. De ez semmin nem változtatna. Amúgy meg anyának igaza volt: meg kellene ismerkednem ezekkel a SMART-műveletekkel, vagy az egyik, vagy a másik módon. És még ha ijesztőnek tűnt is az ötlet, hogy egy memóriakártyát helyeznek bele a karomba, kevésbé láttam kockázatosnak, mint tovább hallgatni anyát, és újabb esélyt adni neki arra, hogy ismét sokkoljon valamivel. – Addig nem, amíg el nem mentél. Megrándult az arca a fájdalomtól, ami belőlem is hasonló érzelmet váltott ki, és ettől haragra lobbantam. – Hagynád már ezt az anya-szerepet? Mindketten tudjuk, hogy csak megjátszod. Élesen fújta ki a levegőt. – Te nem… – behunyta a szemét, és távolabb lépett. Amikor ismét rám nézett, már higgadt volt. – Rendben. Még annyit…, hogy

a

parancsszó

az

adatok

külső

módon

való

megtekintéséhez: „kivetítés”. Micsoda? Csak ki kell mondanom a szót, és voilà, az adatok már szállnak is ki belőle? Nehéz volt elképzelni bármi ilyesmit.

Momentán csak be akartam bújni az alá a piszkos takaró alá, összegömbölyödni, és ki sem jönni addig, amíg ez az őrült valóság, ami az életem, véget nem ér. Súlyos android programhiba, mondaná Kaylee. Már ha Kaylee nem volna többszáz kilométerre tőlem, és nem utálna épp ebben a pillanatban is. Ó… hát még, ha tudná, hogy android vagyok! Anya ideadta a kártyát, amit rezzenéstelen kézzel vettem el, leküzdve

a

borzongásomat

a

sima,

élettelen

műanyag

érintésétől. Az lett volna a legrosszabb, ha anya meggondolja magát, és maradni akar. Elég jól színlelhettem a nyugalmat, mert a vállára vette a táskáját, és az ajtó felé indult. – Ami fontos, ne hadakozz ellene, és ha a kártya túltöltene téged, vedd ki! És el ne hagyd a szobát! Megértetted? Egyik keze a gömbkilincsen időzött, mintegy esélyt adva arra, hogy meggondoljam magam, és visszahívjam. De nem tudtam megtenni. Még csak rá sem bírtam nézni, mert a szív alakú arc és a fakókék szemek vágyakozást keltettek bennem az iránt az élet iránt, amely sosem lehet az enyém. Az ajtó halk kattanása jelezte anya vereségét. Vártam. Bámultam a kártyát, és vártam, hogy elhaljon a terepjáró motorzaja. Bal kezem hüvelyk- és gyűrűsujja közé csippentettem a kártyát, és alig bírtam megállni, hogy át ne hajítsam

a

szobán.

A

lélegzetemet

visszatartva

egyre

közelítettem a kék kártyát a csuklómhoz, míg már csak

leheletnyi

távolság

választotta

el

a

bőrömtől.

Ekkor

bepánikoltam. Hogy csináljam? Hogy erőltessem bele ezt a kis műanyaglemezt a húsomba, amikor minden porcikám ordít az undortól? Megacéloztam magam, és behunytam a szemem, majd műszívem egyetlen dobbanásával később kinyitottam, és mielőtt megijedhettem volna, hátrahajlítottam a csuklómat, feltártam a kis nyílást és bedugtam a kártyát. Az simán becsúszott, mindenféle ellenállás nélkül. Mintha elárult volna a saját testem. Kezdetben nem éreztem mást, csak könnyű nyomást a csuklóm ránca alatt. Bevitel: elfogadva. Azután mintha villámcsapás ért volna, összerándultam, ahogy belecsapott a karomba. Amikor elérte a nyakamat is, megrémültem. Ez nem lehet igaz. Az energia úgy vibrált a fejemben, mint egy zümmögő méhraj, és én minden igyekezetemmel próbáltam ellenállni a zsongásnak. Egy pillanat, és szédítő, kimerítő igyekezetemben összecsuklottak a lábaim. Az ágyra zuhantam, ami éppen eléggé kizökkentett ahhoz, hogy elhagyjon a védekezőerőm. Egy utolsó támadást indítva, az energia bezúgott az agyamba. Éreztem, hogy belém zúdul, és megnyílt bennem egy kapu, majd adatok kezdtek beáramlani. Vírusellenőrzés befejezve. Adatmásolás. A metaadatok ellenőrzése.

A szavak hátborzongató vörös fénnyel villództak a szemem előtt, és a saját, szenvtelen hangom visszhangozta őket. A szoba

forogni kezdett velem. Az ujjaim belemélyedtek a durva tapintású takaróba, mintha így megfékezhetném a rettegésemet attól, hogy rendet kell tennem a koponyámban. De ez persze nem használt. Az adatok betűk és jelek rendezetlen soraiként áradtak tovább anélkül, hogy bármi értelmük lett volna. Mindez egy pillanat alatt történt, de jól láttam minden részletet. Az értelmetlen mintázatok egymás után rendeződtek újra mondatokká. Képekké. Olyan információvá, amit végre fel tudtam fogni.

Címzett: HOLLAND TÁBORNOK Válasz: MILA-PROJEKT

BIZALMAS

Az Ön kérését, amely szerint több anyagi támogatást kér, figyelembe vettük. Szokás szerint a tranzakció összes részlete és a MILA-projekt szigorúan titkos marad, csak a SMART-műveletek számára elérhető. Mindketten jól tudjuk, hogy néhány felettesünk sokkal korlátoltabb annál, mintsem hogy támogassa ezt a kutatást, és én azt is kétlem, hogy az amerikai közvélemény készen állna erre. A jövőben elvárom, hogy minden hibát tisztázzon velem, mielőtt megsemmisíti azokat. Nagylelkű vagyok a támogatást illetőleg, de ez nem fog örökké tartani. Aláírás: XXXXXXXXXXXX A fejem. Dokumentumokat nyitottam meg a fejemben. Az az énem, akit ismertem, az emberi énem nem igazán értette az

eseményeket, de ez természetesen nem számított. Anya kitörölhette az emlékeimet a valódi lényegemről, de ez nem jelentette azt, hogy a valódi lényegem ezzel megszűnt létezni. A valódi android természetem. A rémületembe beteges kíváncsiság keveredett, ahogy az információk egyre sebesebben lüktettek a fejemben. Azután kitört a káosz. Hirtelen elkezdett az egész tízszer, hússzor gyorsabban áramlani, követhetetlen áramlattá mosódva. A végtelenül nagy adatmennyiség egyszerre követelte, hogy másolják, ellenőrizzék, elemezzék, sorba rendezzék. Minél gyorsabban ömlöttek a sorok, annál jobban összekeveredtek – fotók a véletlenszerűen beléjük keveredett jelekkel, diagramok az összekeveredett levelekben, mindez óriási zűrzavarrá fonódott

össze.

Akárcsak

egy

összegubancolódott

fonálgombolyag, amely nőttön nőtt, és teljesen kitöltötte a fejemet, míg már nem láttam, nem tudtam koncentrálni, és a tudatom egyetlen pánikszerű gondolattá sorvadt: Vedd ki! A tenyerembe ejtettem az arcomat, és próbáltam megállítani a rendszertelenül lüktető ritmust, a táguló adathálózat koponyarepesztő nyomását. Túltöltés.

A szó nagy vörös betűi egyetértően ragyogtak fel előttem. Az emberi és az android részem ez egyszer egy véleményen volt. Valahogyan ki kellett jutnom ebből a zűrzavarból, és átkényszeríteni az információt valahová máshová. Egy olyan helyre, ahol jobban láthatom.

A parancsszó az adatok külső módon való megtekintéséhez: „Kivetítés”. Kimondtam a szót magamban. Kivetítés.

A szó félresikerült, és eltűnt, a lüktetés felerősödött. KIVETÍTÉS!

Ez alkalommal a szó nem tűnt el. Ösztönösen kinyújtottam a kezem, hogy megragadjam, áthámozva magam az adatsorokon, és közben hihetetlenül furcsán éreztem magam. Éppen akkor, amikor már azt hittem, hogy elillan, körülfogtam az elmémmel. KIVETÍTÉS.

Sistergés. Diadalt éreztem, amikor az adatok elkezdtek az ellenkező irányba futni. Gyors egymásutánban négy zöld fal jelent meg villódzva körülöttem, ragyogó négyszögbe zárva engem, majd átvágtak az ágyon és a szőnyegen. Kicsi, villogó zöld ikonok töltötték ki őket. Megráztam a fejem, de semmi sem változott. A zöld doboz maradt, csillogott, és élénk pezsgése nyugtalanító kontrasztban állt a motelszoba kopott narancs-barna színeivel. Az ikonok is a helyükön maradtak. Túl sok. Azok után, ami ma este történt, ez egyszerűen túl sok volt. Az ósdi rugók megnyikordultak, ahogy felugrottam az ágyról, és elhátráltam a szürreális ragyogástól. A hunyorgó zöld ikonok követtek. Küzdöttem a kép ellen, azt akartam, hogy tűnjön el. Próbáltam megtagadni azt, amit a saját szememmel láttam, de az igyekezet közben elgyengültem, megremegtek a lábaim és újabb összeomlással fenyegettek.

Nincs menekvés. Nem volt menekvés. Nem volt menekvés, hacsak… Kilökés.

Ahogy kimondtam a szót, erősen megnyomtam a nyílást a csuklóm alatt. Egy pillanat, és teljesen kitisztult a környezetem: az elmém, a szoba, minden. A csuklóm viszont maradt olyan, amilyen: a kártya felső fele átfúródott

a

bőrömön,

mint

egy

kék

gránátszilánk.

Megremegtem a látványtól, kirántottam és a komódra hajítottam a cuccot. Muszáj lesz anyának beszélnie a SMARTműveletekről, ha azt akarja, hogy többet tudjak, mert azt a dolgot soha többé nem dugom be a karomba. Körbejártam a szobában, hátha megnyugszom, de hiába. Amikor ránéztem a karomra, a kezemre, a lábamra, nem egy tinédzserlány végtagjait láttam. Egy ember alakú tartály voltam. Egy gép, amely alapadatok tárolására épült. A számhoz emeltem az öklömet. Nem tudtam beletörődni ebbe. Ha beletörődöm, elvesztem a maradék igényem is az emberségre. Hinnem kellett abban, hogy valahol még mindig egy átlagos tini vagyok. De hol, hogyan? Bárcsak itt volna Hunter, a féloldalas frufrujával, féloldalas mosolyával és az izgató érintésével, amelyek elhitetik velem, hogy több van bennem, mint amit a laborban teremtettek. De Hunter Clearwaterben volt, én meg itt. Mégis, a hangja…

bárcsak hallhatnám a hangját!

A tekintetem a fehér lapocskára esett, amelyet anya ejtett a komódra. Egy pillanattal később a kulcskártya már a kezemben volt, én pedig kiléptem az ajtón.

TIZENHAT Miután meggyőződtem róla, hogy bezártam az ajtót, a kátyús parkoló felé vettem az irányt. Az út túloldalán a benzinkút éjjel-nappalijának a logója pislákolt. Csönd volt, nem volt forgalom, csak a kilométernyi távolságban lévő autópálya zaja hallatszott. Még mindig azon tűnődtem, vajon nem követek-e el hibát. Mi van, ha a SMART-műveletek emberei valahogy ránk találtak, és szemmel tartanak? Éppen elbizonytalanodtam, amikor vörös betűs szavak izzottak fel előttem. Képi ellenőrzés: elindítva. Egy rozsdabarna Sedan mellé érve földbe gyökerezett a lábam, ahogy megpróbáltam eltaszítani magamtól az agyamon átzoomoló képeket. A körülöttem parkoló autók típusok, modellek, színek szerint. Rendszámok. A környező sáros fokhagymaágyások és a magányos tölgy közelképei. A kiömlött barna lötty az aszfalton, a szállásunktól balra. Emberi fenyegetés nem kimutatható.

A kezem megremegett, ezért zsebre vágtam, és leküzdöttem az elhatalmasodni készülő viszolygást magamban. Gyűlölhettem én a különböző funkciókat, ahogy csak akartam, de ez az egy vitathatatlanul hasznos volt. Nagy kár lett volna nem kihasználni.

Ám amint keresztülsiettem a parkolón, és befordultam az utcába, rájöttem, hogy hiányzik a sötétség. Noha az éjjellátás képessége praktikus volt, attól, hogy ezentúl soha nem észlelhettem teljes sötétséget, úgy éreztem, újra megfosztottak emberi mivoltom egy darabjától. Csak pislogott, és időnként fel-felzúgott az éjjel-nappali vörös lógója a bejáraton. Amikor beléptem az ajtón, lehajtottam a fejem, de mindent megfigyeltem. A bolt rozzant külseje ellenére odabent minden makulátlanul tiszta volt. Öt sor nassolnivaló és mindenféle vegyes áru sorakozott szépen a kis helyiség közepére rendezve. A bal hátsó sarokban egy fénylő, ezüstszínű italautomata állt, jobbra pedig a hűtőpult. De nem ételért jöttem. A pult mögött ülő középkorú hölgy – a névtáblája szerint DANA – megvillantotta felém rúzsfényű mosolyát, majd visszafordult a pletykalapjához. Nem mutatott különösebb érdeklődést irántam. Sajnos azonban a fiatal biztonsági őr, aki épp kávét engedett magának hátul az automatából, igen. Rám mosolygott, és barátságos intéssel üdvözölt, de nekem egyre csak az a kérdés járt a fejemben, hogy a derekára szíjazott fegyver vajon töltve van-e. A szemeim – tudtomon kívül – belőtték a fegyvert. A fejemben csippanás hallatszott. Azután a szemem előtt megjelent a felnagyított képe, majd 360 fokos szögben körbefordult. Sig Sauer PP229, 9 mm-es.

Elfordítottam az őrtől az arcomat, és úgy tettem, mint aki a cukorkákat tanulmányozza, miközben megkapaszkodtam a polcban. Kétségbeesett pillantásom egy csomag Starburst cukorkára esett. Hunter dzsipjét juttatta eszembe, meg azt, hogy milyen emberinek és sebezhetőnek éreztem magam mellette. Elég volt ehhez a hétköznapi mozdulat, ahogyan a keze az elszórt cukorkák felett a kezemért nyúlt. Lehet, hogy hülyén hangzik, de a Hunter mellett megélt érzelmek elhitették velem, hogy bármi lehetséges, még az is, hogy nem feltétlenül vagyok gép. Aktivizáltam magam, fogtam egy zacskó cukrot, és a pulthoz vittem. Éreztem, hogy a biztonsági őr bámul, de nem néztem feléje. Egyelőre nem kellett izgulnom. Több mint valószínű, hogy errefelé elég magas a bűnözés aránya, és a bolti lopások miatt ez bevett gyakorlat. De nem tudtam eleget a SMARTműveletekről és arról, hogy az embereik milyen módszerrel dolgoznak, így nem lehettem száz százalékig nyugodt. Ráadásul pillanatnyilag minden feltűnést kerülni kellett. A legkisebb neszt is meghallottam, amit az őr keltett, még a harsogó tingli-tangli popszámon keresztül is. A térde finom roppanását, ahogy egyik lábáról a másikra nehezedett. A sercegést, amikor megvakarta az állán a borostát. Ki kell húznom innen. Most rögtön. – Kaphatnék egy feltöltött, eldobható mobiltelefont? – kérdeztem halkan, a pénztáros kócos, barna haja mögötti polcra mutatva.

A nő együttérzően csettintett a nyelvével. – Jaj, de borzasztó, szívem, elpusztult az okostelefonod? Mindenki olyan fantasztikusnak hiszi őket, de hát mondj valamit manapság, ami egyszerű és nagyszerű! Hagytam, hogy a hajam az arcomba hulljon, el is mosolyodtam picit, de nem reagáltam rá semmit. Minél kevésbé emlékezetes a találkozásunk, annál jobb. A kassza csengetett. Fizettem,

megköszöntem

a

vásárlást

és

fogtam

a

nejlonszatyromat, hogy induljak. A biztonsági őr pillantása három méter távolságból is kísért. Kifelé menet már tudtam, hogy követni fog. Odakinn a kihalt éjszakában az autók távoli zúgásán és a neonfény zümmögésén kívül más hang nem hallatszott. A SZOBA KIADÓ felirat jelzőfényként ragyogott az út túloldalán, de mit sem törődve vele, inkább jobbra fordultam, az üresen elnyúló út felé. Ha ez a fickó követni akar, nem vezetem el anyához. Léptek kopogtak – egy, kettő, három – a töredezett járdán. Követett. Talán csak dohányozni jött ki. Talán… Éppen akkor fordultam hátra, amikor felém nyúlt, hogy megérintse a vállamat. – Ó! – mondta, és hátraugrott. – Bocsánat, nem akartalak megrémíteni. Én… én csak azt akartam kérdezni… Az ujjaim reflexszerűen megszorultak a nejlonszatyromon. – …hogy ha a környékről való vagy, nem iszunk-e majd együtt egy csésze kávét?

Csak pislogtam. Egy csésze kávét? Ez a srác randizni akar velem? Az ujjaim kiengedtek, és éreztem, hogy elönti az arcomat a meleg. Megtévesztő reakció, de hihetetlenül valódinak éreztem. – Öö… köszi, de nem hinném, hogy anya megengedné.

Több szempontból sem. Tétova mosolya lehervadt az arcáról. – Az anyukád? Hány éves vagy? – Tizenhat. Most az ő arcán jelentek meg piros foltok zavarában. Néhány sietős lépéssel hátratántorodott, a kezeit védekezően maga elé kapta, mintha el akarná hárítani rettenetes gondolatait. – Hűha! Nem gondoltam. Azt hittem, hogy mivel magányosan sétálgatsz éjjel idekinn… Folyton hátrafelé tekintgetett a bolt irányába, mintha azt várná, hogy a pénztáros mindjárt kirohan, és kimenti ebből a kínos helyzetből. – Csak beszereztem egy kis rágcsálnivalót, de már megyek is vissza a motelszobába – feleltem, és megráztam a szatyrot, a mosolyomat pedig lenyeltem. – Jó éjszakát! Amikor végre visszakullogott a boltba, átsiettem az úton, egyenesen a 33-as szobába. Azon nyomban az ágyhoz mentem, leültem és kihalásztam a nejlonszatyromból a telefont, hogy bekapcsolhassam, majd elkezdtem bepötyögni Hunter számát. Biztonsági mód: bekapcsolva.

A hang annyira megijesztett, hogy majdnem elejtettem a készüléket. Biztonsági mód. Mi a csudát jelenthet ez egyáltalán? Most én bemérem valahogy a hívást, vagy még rögzítem is? Sietve megnyomtam a letesz gombot. A telefonra kulcsolódó ujjaimra meredtem. Egyetlen dolgot akartam: hallani Hunter hangját, csak pár percre, és most még ez is elveszett. De nem kockáztathattam Hunter biztonságát, sem azt, hogy anya tudomást szerezzen róla. Kikapcsoltam a mobilt, hogy spóroljak az aksival, és bedobtam a csomagomba. Jeges érzés szivárgott belém, miközben tátongó ürességet éreztem, mely nőttön nőtt. Hátradobtam magam az ágyon, és egy kicsi, fekete bogarat bámultam, ahogy végigmászott a sárguló plafonon, láthatólag minden sietség és nyugtalanság nélkül, és azon tűnődtem, vajon az érzelmek nincsenek-e egy kicsit túlértékelve bennem. Negyven perccel később egy keménytámlás széken ültem, a motel ingatag tükre előtt. Anya gyors mozdulattal egy fésűt húzott végig a hajamon, majd a keze megállt úgy a hossza felénél. – Rövidebbre! – mondtam neki. Kék szempár találkozott az én zöld szemeimmel a tükörben. – Biztos vagy benne?

Nem. – Igen. Az útlevélfotón is rövidebb. Hallgatás. – Felfogtad, hogy nem fog visszanőni?

Dermedten bámultam az állig érő fürtjeimre. Valójában nem fogtam fel, de hihetőnek hangzott. Természetesen az én hajam nem tud nőni. Mért is tudna? A hajnövekedéshez emberi hajhagymákra van szükség. Élőkre. Milyen buta kis dolog, és mégis, ahogy a pillantásom végigsiklott a barna szőnyegre hullott kunkorodó fürtökön, a szemeim égni kezdtek. – Rövidebbre! – ismételtem makacsul. – Különben is, mit törődsz annyit a hajammal? Mit számít az! Valójában anyát nem nagyon dobta fel a dolog. Azonnal elfordult, amikor először előbukkantam a fürdőszobából hollófekete hajjal, mintha rám sem bírna nézni, és a remegő ujjaiból ítélve, az első nyisszantás különösen nehéz lehetett számára. Mégis feljebb húzta a fésűt, és ez alkalommal pont a fülem alatt állt meg. Felemelte az ollót.

Nyissz, nyissz. Fekete hajvégek szóródtak a vállamra terített fehér törölközőre meg a padlóra, egy másik tükör és egy másik hajvágás emlékét idézve. Ugyanaz a kislány ült anya előtt a nyakában törülközővel, akire már emlékeztem párszor. Nyalókáért nyújtotta a kezét, anya pedig a haját nyírta. A homlokomat ráncoltam. Az emlék homályos volt, és halvány. A kislány arcát nem tudtam kivenni. Igyekeztem előhívni a képet, rákoncentráltam, de szétesett a semmibe, csak a vágyakozást hagyta maga után, magam sem értettem, miért.

A vágyakozás tovatűnt, ahogy újabb emlék bukkant a felszínre. Fehér falak, fehér fények. A fertőtlenítőszer szaga. Egy fehérköpenyes ember, aki beindítja a fúrógépet… Megráztam a fejem, és anya tiltakozása ellenére kiugrottam a székből.

Nem

akartam

újra

átélni.

Két

kezemmel

megtámasztottam az állam, és belenéztem a tükörbe. Egy lányt láttam rövid, tépett, fekete hajjal, aki veszélyesnek és feszültnek tűnt. Ez sokkal inkább illett hozzám, mint az ártatlan iskoláslány-külső,

amit

az

Egyesült

Államok

hadserege

választott számomra. És sokkal kevésbé hasonlított arra a lányra, aki én voltam abban a szörnyű emlékben. – Jól vagy? Ismét elkaptam anya tekintetét a tükörben, és láttam, hogy a keze tétován megáll, ahogy felém nyúl, hogy megvigasztaljon. Megértette,

hogy

nem

venném

szívesen

az

érintését.

Elslisszoltam a közeléből, arra az esetre, ha esetleg legyűrné a fenntartásait. Vajon meg kellene kérdeznem az emlékről? Magyarázatot követelni? Vagy ez is egy olyan dolog, amiről jobb, ha nem tudok? Az utóbbi mellett döntöttem, és kérdeztem inkább mást, ami éppen akkor jutott eszembe. – Ki döntötte el, hogy nézzek ki? – kérdeztem anya felé fordulva. Láttam, hogy rá nem jellemző módon ügyetlenkedik az ollóval.

Előregörnyedt, és néhány szívdobbanásnyi idővel tovább maradt úgy a kelleténél. Nem tudtam, vajon bosszantotta-e a kérdésem, de amikor kiegyenesedett, a nyugalom álarcát erőltette magára. Valamitől

azért

összeszorította

az

ajkát,

hogy

az

elkeskenyedett. – Nem én – csak ennyit mondott, majd elfordult, és eltűnt a fürdőszobában. Amikor később újra előbukkant, a haja ugyanúgy néhány centivel túlért a vállán, de a megszokott szőke szín helyett vörösesbarna árnyalata volt, hogy egyezzen az útlevélben található hamisított fotóval. Már nem a clearwateri anya volt, akit a memóriámba programoztak. Úgy éreztem, elszakadt egy újabb lánc, amely a múltamhoz kötött. A hajam továbbra is szétszórva hevert a padlón, mint a pitypang pihéi, amit egy kisgyerek fújt még Clearwaterben, az utcánkban,

az

édesanyjával

sétálva.

Lehajoltam,

és

megmentettem néhány selymes tincset, aztán kicsúsztattam őket az ujjaim közül, és néztem, amint visszavitorláznak a padlóra. A haj, a virág, az élet – mind múlandó. Hogy megszabaduljak a melankolikus gondolatoktól, buzgón nekiálltam összeszedegetni a hajamat a földről. – Hadd segítsek! – anya leguggolt, hogy ő is felkapdosson néhány fürtöt. – Nem kell, köszi, megoldom. Guggolva maradt, kezével a combján egyensúlyozva.

– Mila,

megértem,

hogy

mérges

vagy,

de

muszáj

együttműködnünk. A sötét haj porcelánszerű fényt kölcsönzött a bőrének, amitől az arca is törékenyebbnek tűnt. Ám tudtam, hogy a látszat megtévesztő, ahogy az én esetemben is. Senki sem sejthette a hosszúlábú, karcsú szépségben azt a szellemi és fizikai erőt, ami benne szunnyadt. Ahogy rólam sem sejthette senki, hogy bármiben is különbözök egy átlagos diáklánytól. Ez elgondolkodtatott: vajon hány ember rejtőzik a világon a külső páncélja mögé? – Rendben. De csak ha kibújsz ebből az anyaszerepből, és egyenrangú

félként

kezelsz.

Ketten

egy

csapat.

Megállapodtunk? Hosszú másodpercekig bámult rám, a szeme úgy kalandozott az arcomon, mintha a vonásaimat memorizálná. Keze közben a nyakláncán lógó hazug smaragdzöld medált markolta. Egy pillanatig azt hittem, vitába száll velem, könyörögni kezd, hogy higgyem el, mindennek ellenére ő az igazi anyámnak érzi magát, nem csak színlelte ezt. És hirtelen megint elkapott az az őrült remény. De aztán rögtön el is szállt, amikor lágy hangon válaszolt, és belement az ajánlatomba: – Megállapodtunk. Azonnal visszatértem a hajszedegetéshez, és egész idő alatt azon győzködtem magam, hogy pontosan ezt akartam tőle hallani.

TIZENHÉT A szoba még sötét volt, csak anya ütemes lélegzetvételének puha hangja hallatszott, amikor éberen felültem az ágyban. A matrac rugói hangosan megnyikordultak a csendben. A digitális órára néztem, mely az éjjeliszekrényre volt csavarozva. Hajnali három óra huszonöt perc volt. Szokatlan dobbanó zaj ébresztett fel az alvásból, vagy a nyugalmi állapotomból, vagy bármi egyebet is csinálok, mikor az ágyban fekszem. Nem mintha aktuális lett volna ezen merengeni, mert éppen újra felhangzott a zajt. Olyan volt, mint a cipőtalp súrlódása. Valaki állt az ajtó előtt. Nesztelenül kiszálltam az ágyból, anya alvó alakja fölé hajoltam, majd hátraugrottam, amikor hirtelen felpattantak a szemei, és felült. Nem értem, miért lepődtem meg, tőle már semminek nem szabadna meglepnie többé. – Van itt valaki? – kérdezte suttogva. Bólintottam, és fejemmel az ajtó felé böktem. Anya kikelt az ágyból. Teljesen fel volt öltözve, akárcsak én. Lekapta a szemüvegét az éjjeliszekrényről, és tekintetét az ajtóra szegezte. Kopogtak.

– Személyzet – szólt egy rekedt férfihang. Tettem

egy

lépést

előre,

de

anya

kinyújtott

karja

visszatartott. – Várj itt! – súgta, azzal az ajtó felé osont, és kinézett a kémlelőnyíláson. – Mit óhajt? – Bocsánat a kellemetlenségért, asszonyom, de néhány szobából és az elülső irodából áramkimaradás miatt panaszt kaptunk. Sajnos itt van a biztosítékdoboz. Csak pár percre szeretnénk bemenni, megnézni. Akkora hangerővel beszélt, hogy az ajtón át lehessen hallani.

Biztosítékdoboz? A mi szobánkban? Anya tekintete az enyémet kereste a sötétben, és tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Nem túlságosan valószínű. – Csak egy perc, felkapok valamit – Anya visszasietett hozzám, és a száját a fülemhez nyomta. – Futtass végig egy ellenőrzést! Keresd meg a környéken lévő elektromos áramkörök pontos helyét! – De nem tudom, hogyan… Ujjai a vállamba mélyedtek. – De tudod. Csak azt nem tudod, hogy tudod. Ugyanúgy, mint a GPS-nél. Koncentrálj, és lassan fordulj körbe! Az áramot egy érzékelő mutatja ki a szemed előtt. Kezeimet az arcom két oldalához érintettem. Mintha ott megérezhetném a szenzort.

– Siess, Mila! – súgta ismét. – Tudnunk kell, van-e valami a szobánk közelében. Én már „siettem”, ez már az volt. Noha a gyomrom háborgott, a kezem ökölbe szorult, lassan körbefordultam és kiadtam a mentális parancsot. Áramkörök. Mintegy varázsütésre egy digitális zöld térkép nyílt szét előttem. Rögtön ezután kicsi pontokká hullott szét. Áramkörök ellenőrzése: letiltva.

Jeges rémület futott végig a hátamon. – Letiltották. Anya elsápadt. – Zavaró berendezésük van. Akkor ezek Holland emberei. Ránk találtak. Megtaláltak minket. Csapdába estünk. Anya a tettek mezejére lépett. Besurrant a fürdőszobába, és felkapcsolta a villanyt. Utána hallatszott, ahogyan a zuhany vízsugara veri a falat. – Csak egy dobásunk van. Be kell őket hoznunk ide, becsukni az ajtót, és elintézni mindet, mielőtt bárki észreveszi. Készen állsz? Fémes dolog

csikordult

meg

a

tolózáron,

miközben

megkövülten álltam. Anya alighanem megérezte a félelmemet, mert megszorította a vállamat, és így szólt: – Egy csapat vagyunk, emlékszel? Ezt nélküled nem tudom megcsinálni.

A jeges rémület az egész testemre átterjedt. Arra kért, hogy segítsek legyőzni ezeket a férfiakat, mint a ranchen. Arra kért, hogy android legyek, holott jelen pillanatban semmi másra nem vágytam, csak hogy ő védjen meg engem, mintha csakugyan a lánya volnék, ő pedig csakugyan az anyám. De én akartam így. Én voltam, aki a „csapat” szót használta. Nem visszakozhatok. Átvizsgáltam a szobát, hogy fegyvert keressek magamnak. Pillantásom a komódra esett. Az ollókon elgondolkoztam kicsit, majd a zsebembe süllyesztettem őket, a sokkolóval leterített clearwateri

férfi

emléke

még

túl

élénken

élt

az

emlékezetemben. Csapat vagy nem csapat, android vagy ember, senkinek nem hagyom, hogy gyilkossá tegyen. Inkább a hajszárítót és egy nehéz körhajkefét markoltam meg. – Készen állok. Átugrottam az ágyat, és négykézlábra ereszkedtem az ablak melletti fotel mögött, ahonnan közvetlen út vezetett az ajtóhoz. A szék ilyen közelről savanyú tej szagát árasztotta, és por szállt fel belőle, ahogy hozzáértem a homlokommal. Amikor anya kinyitotta a tolózárat, minden idegszálammal rá koncentráltam. Csak egy dobásunk volt. Ha pisztolyt tartanak a fejéhez, még mielőtt elérném őket, akkor mindennek vége. Nem kockáztathattam, hogy baja essen. Anya kinyitotta az ajtót, és ásítást színlelt. – Biztos benne, hogy nem tud várni reggelig?

Egy izmos, sötét hajú férfi, nyomult be a szobába sarkában egy alacsonyabb, sötétkék kalapos fickóval. Az elsőt nem ismertem, a második lehajtotta ugyan a fejét, de így is láttam a dagadt orrát meg a belilult szemét. Azok közül való volt, akiket leterítettem a Greenwood Ranch kocsibehajtóján. Anya hátralépett, és folytatta a játékot. – Oké, de ha a biztosítékok a fürdőszobában vannak, akkor várniuk kell pár percet. A lányom éppen zuhanyozott, amikor kopogtak. A

férfiak

pillantása

végigsöpört

az

ágyon,

majd

a

fürdőszobaajtón állapodott meg. A kezeim rászorultak a hajszárítóra és a kefére. Kivárni. Kivárni. Ha túl hamar lépek közbe, magamra vonom az ügyeimet. Ha viszont túl későn, az sokkal, de sokkal súlyosabb következménnyel járhat. Ekkor a második fickó végigsétált a szobán, egy ezüstszínű szerszámosládával a kezében. Miután az ajtó csattanva becsapódott, minden egyszerre történt. Anya lába előrelendült, és a fickó térdhajlatába rúgott. A sötét hajú ember belenyúlt a szerszámosládába, és egy fekete pisztolyt húzott elő belőle. Én előugrottam a fotel mögül, célba vettem és dobtam. A hajkefe eltörte a sötét hajú csuklóját, a fegyvere koppanva esett a padlóra. Anya elrúgta a fürdőszoba felé, azután ismét a clearwateri férfinek szentelte a figyelmét, mire az előrebukott, négykézlábra. A kalapja lerepült a fejéről.

A sötét hajú férfi hamarabb összeszedte magát, mint vártam. Hasra vetette magát a padlón, hogy elhalássza a fegyvert. Úgy nézett ki, hogy megelőz. A fegyveres kezet megbénítani.

Az utasításra akcióba lendültem. Utána vetettem magam, miközben a karja a szemem láttára változott át három D-s belső anatómiai

ábrává.

Lüktető

zöld

fények

mutatták

a

legsebezhetőbb pontokat. Elérhető célpontok.

A levegőben úszva kirántottam a villásdugót a hajszárítóból. Ő már a jobb kezével megszerezte a pisztolyt, és az oldalára hengeredett, olyan szögben tartva a fegyvert, ahonnét meg tudta célozni anyát.

Most. Mellette fogtam talajt, először a csípőmmel, és miközben végigcsúsztam a szőnyegen, céloztam. Belevágtam a villásdugót a hónaljában lévő idegkötegbe, a karhoz tartozó ideggócba. Célpont: hatástalanítva.

Átfutott rajtam a helyzet abszurditása, ahogyan a fémvillák a húsába mélyedtek, de továbbra is összpontosítanom kellett. Egészen addig, míg biztos nem lehettem benne, hogy legyőztem. Az egész karja elernyedt, és a kiáltása metszőn hasított bele a térbe, mire a kezemet a szájára tapasztva elfojtottam a hangját. Egy légcsőre mért gyors ütés elcsöndesíthette volna, de nem akartam megint megütni, addig nem, amíg égető szükség nincs rá.

A bőrönd, a komódon. Miközben a bal kezemet a száján tartottam, a jobbal átkutattam a kicipzározott bőröndöt. Előrángattam az első puha holmit, ami a kezembe akadt. Pár pillanat múlva a férfi viselte anya kedvenc szürke topját, de úgy, ahogyan a gyártó sosem gondolta volna. Most már csak a kezeit kellett rögzíteni valamivel. Ekkor leálltam, és elgondolkoztam. Éppen most döftem hónaljon a fickót – egy vadidegent – a hajszárító villásdugójával. És jól csináltam. Képtelenség. – Te jól vagy? – kérdeztem, anya felé pillantva. A másik férfi hason feküdt a földön, és nem mozdult. Ernyedt állából ítélve elájult. De anya, biztos, ami biztos, beletérdelt még egyszer a gerincébe. – Van valamid, amivel megkötözhetnénk? Szabad kezével benyúlt a zsebébe, és egy marék mindenféle színű kábelkötegelőt húzott elő. Elkaptam kettőt, amit hozzám dobott. – Használd ezeket! – A hangja ébernek és nyugodtnak tűnt, mint mindig, még az arca bal felén lévő vöröslő folt ellenére is. A fickó nyilvánvalóan bevitt neki egy ütést, mielőtt ő a földre vitte. Hasra akartam fordítani az én ellenfelemet, de mikor a vállára tettem a kezem, habozni kezdtem. A tekintete üveges volt a fájdalomtól, és az ép karjával védelmezően átfogta a sérült

másikat. Éles fájdalom hasított belém. Jól tudtam, hová kell ütni, és ütöttem is, mégpedig anélkül, hogy tudatában lettem volna. Anélkül, hogy mérlegeltem volna: maradandó sérülést okozok-e vele? … egy harci robot. – Mila, minden rendben – mondta anya, egyetlen pillantással felmérve, mi a bajom. – Tudom, mit érzel, de ne feledd: ő nem csinált volna belőle gondot, hogy lelőjön. És amit veled tervezett… az sokkal rosszabb, mint amit te tettél vele. Talán így is volt, de én nem akartam ez a Mila lenni, ez, akit egy

laborban

építettek,

aki

embereket

bánt

és

tesz

ártalmatlanná, és egy napon talán ölni is fog. Most azonban túl kellett lépnem ezen, és meg kellett kötöznöm ezt az embert. Gyorsan tettem a dolgom. Hasra fordítottam a férfit, mire felnyögött, de nem tiltakozott, és a szemét sem nyitotta ki. Éppen csak magánál volt. Remélhetőleg így kevésbé is fájt neki. Mindenesetre finoman bántam vele, miközben megkötöztem a csuklóját a rózsaszín kábelkötegelővel. A zöldet a bokájához használtam. Anya hasonlóképpen kötözte meg az emberét, és egy pár zoknival tömte be a száját. Anya felállt, tett két lépést az ágy felé, majd leereszkedett a szélére. Idegességének egyetlen jele az volt, hogy a szemüvege orrtámjával babrált. – Most mi legyen? – kérdeztem, és a két kiterített férfit néztem.

Szorító érzés jelentkezett a mellkasomban. Próbáltam elűzni azzal, hogy úgysem valódi, hogy – ahogy anya magyarázta – ez valaki más érzelmi reakciójának a puszta újraalkotása. Valamiféle lelki maradvány. Anya szemmel tartotta a két embert, akik épp mocorogni kezdtek. – Hozd ki a cuccainkat a fürdőből, és töröld le az ujjlenyomatokat! Mire végzel, talán képesek lesznek pár kérdést megválaszolni. Fogtam a bőröndünket, és kivittem a fürdőbe. Ott mindent beledobáltam a pultról, azután felsöpörtem. A szemétben megtaláltam

a

biztonságosabb

hajfestékes helyen

dobozainkat.

dobjam

el

őket.

Kivettem,

hogy

Ujjlenyomatok.

Lerántottam egy törölközőt, megnedvesítettem a csap alatt, és mindent tisztára töröltem, amit csak megérinthettünk. Amikor előjöttem, a két férfi még mindig a földön feküdt, de az anyához közelebbi már küzdött a béklyói ellen. Anya rám nézett, a szája keskeny és elszánt volt. – Készen vagy? Mielőtt válaszolhattam volna, leguggolt a fickó mellé, és a hátára fordította, rá a hátrakötözött kezeire. Azután a halántékához nyomta a fegyvert. – Azt már tudjuk, hogy Hollandnak dolgozik. Mondja el, mit tud a tábornok! A rögtönzött szájpecek miatt nem is próbált megnyikkanni, és bár anyánál volt a fegyver, kiguvadt szemeit továbbra is

rajtam tartotta. Láttam, hogy anya keze kicsit megremeg, de aztán lecsapott a fegyverrel, és nekiroppantotta a férfi térdének. A szájába tömködött zoknik elnyelték a kiáltását. Egy lépést hátratántorodtam. – Azt mondtad, kikérdezzük őket, nem megverjük – jegyeztem meg vádló tekintettel. Anya fáradt kezeivel végigsimított az arcán. – Ez az egyetlen módja, hogy szóra bírjuk őket. Megvárhatsz a fürdőszobában, ha akarsz. Egyedül is megoldom. Majdnem így is tettem. Ha bemenekültem volna a fürdőszobába, és megnyitom a zuhanyt, aztán nyomatom teljes erővel, az elnyomta volna a hangokat. De ez nem lett volna sportszerű anyával szemben. Ha tetszik, ha nem, egy csapat vagyunk. És a túlélésünk azon múlik, hogy ennek megfelelően viselkedünk-e. – Most mondja el, amit tud! – szólította fel anya a kopaszodó embert, és kirántotta a szájából a zoknit. Az felkrákogott, elfordította a fejét és a padlóra köpött. – Holland? Mi nem Hollandnak dolgozunk. A figyelme visszatért hozzám, és kissé eltátotta a száját. Egész kis utat járt be rajtam a tekintetével, miközben négyzetcentiről négyzetcentire feltérképezte a testemet. Anya ujja rászorult a pisztolyra. – Hagyja abba a hazudozást! És rám nézzen, ne rá! Parancsára a fogoly most rá figyelt, de pár másodperc múlva megint engem bámult.

– Maga szerint úgy nézek én ki, mint valami mitugrász katonai önkéntes? Csak meg akarjuk nézni – mondta felém biccentve. – Adja át nekünk! Fizetünk érte. Fizetünk magának annyit, amennyivel bárhová elhúzhatja a csíkot. – Tetőtől talpig újra végigmustrált, és megeresztett egy halk füttyentést. – Az anyját! Most már látom, hogy miért akarnak olyan bitangul megszerezni. Ha nem tudnám, amit tudok, azt hinném, hogy egy jó kis csaj vagy, nem pedig a hadsereg legújabb játékszere. Játékszer.

Játékszernek

nevezett.

Összeszorított

foggal

küzdöttem a fájdalmas, kísértő gondolat ellen, hisz nem is sokat tévedett. Anya a fogai között szűrte a levegőt, majd megragadta az állát. – Ne vesztegesse az időmet! Jelentett a SMART-nak! Holland tudja, hogy megtalált bennünket? A férfi szája vigyorba görbült. – Én igazat mondtam. Nem az én gondom, ha maga túl ostoba ahhoz, hogy higgyen nekem. Anya felemelte a fegyvert, hogy a csöve a férfi combjára irányuljon. – Talán nem is lövöm fejbe. De lábon… – egy kattanás jelezte, hogy kibiztosította a fegyvert. A hangtól erősödött az undor bennem. Nem gondoltam, hogy anya meglőne egy tehetetlen embert, de már ennek a lehetőségétől is rosszul lettem. Nem tudtam másra gondolni, csak arra a másik lányra, a fúróra, a fejéhez tartott fegyverre…

Valahogyan rá kellett bírnom a pasit, hogy beszéljen, anélkül, hogy anya meglőné. Akár blöff árán is. Odavetődtem mellé a padlóra, a másik oldalról, és belemarkoltam a hajába. – A fegyvert el lehet felejteni, száz meg száz kínzási módszerhez van hozzáférésem, amikkel kiszedhetem magából az információt. Kérdezze a barátját! Ő rendbe fog jönni, de a karjáról ezt nem igazán mondhatom el. Eltűnt a mosoly az arcáról. Sötét szemei fel-felnyögő társa felé villantak. Ujjaimmal éreztem a fejbőrén keresztül a sebesen lüktető pulzusát. Noha felmerült bennem, nem engedtem szabadon, és sikerült magam rávenni, hogy a tenyerembe fogjam az arcát. Ha a fenyegetésem erőszak használata nélkül megijeszti annyira, hogy beszéljen, akkor megérte. – Kezdhetném

valami

egyszerűvel,

mondjuk

belenyomhatnám az ujjamat a füledbe, elég erősen ahhoz, hogy a dobhártyád beszakadjon. Csak vigyáznom kell, nehogy egészen az agyadig nyomuljak. Ó, és hát… tudni fogom, ha hazudsz. Valójában fogalmam sem volt, hogy így van-e vagy sem, de mindenesetre jól hangzott. Sötét szemeivel belebámult az én zöld szemeimbe, és az ádámcsutkája fel-le mozgott a gyors nyelésétől. Durva! Izzadt fejbőrétől nedvesek lettek az ujjaim. Aztán beszélni kezdett.

– Eddig csak mi vagyunk, akik a házatoknál voltunk. A többiek átfésülnek minden útvonalat, amely Clearwaterből indul ki. Mi későn indultunk el, viszont elcsíptük az autótok jelét. Bepoloskáztuk. – Bepoloskáztak minket? Tehát akkor sokkal többen jönnek? – vágott közbe anya. A rémület, amit oly gondosan igyekezett elnyomni, kihallatszott egyre vékonyodó hangjából. – Nem, még nem. Nem voltak biztosak benne, hogy nem kamu-e. Úgy gondolták, lehet, hogy megtaláltátok a poloskát, és áttettétek egy másik kocsira. – Még nem jelentettetek nekik? A fickó kicsit bizonytalankodott, úgyhogy figyelmeztetésül megcsavartam a fülét, anya meg talpra ugrott. A mozdulatomtól összerezzent. – Nem, nem jelentettünk. Akkor kellett volna, amikor meg tudjuk erősíteni a kilétedet a központ felé. Anya körbeszaladt a szobán, letörölgette az ujjlenyomatokat, és behajigálta a kinn maradt cuccainkat a bőröndbe. Aztán visszament a fürdőbe, és két törlőronggyal bukkant fel. Egy pillanattal később mindkét férfit alaposan elhallgattattuk velük, miután kimentette a szürke topját meg a zokniját a szájukból, igaz, kicsit nedvesebben, mint kívánatos lett volna. – Ha a barátaitok megtalálnak titeket, adjátok át, hogy aki követni próbál bennünket, kap egy kis ízelítőt azokból a kínzási módszerekből, amelyekről Mila beszélt. Értve vagyok?

A férfi szemei kitágultak, és szaporán bólogatott. – Akkor jó. Anya letérdelt, hogy átkutassa a pisztolyos férfi zsebeit. Egy rádió adóvevőnek látszó berendezéssel húzódott vissza. Néztem, ahogy homlokráncolva szemügyre veszi, miközben én is átkutattam az emberemet. Semmi azonosításra szolgáló iratot nem találtam nála, viszont egy bérelt autó kulcscsomóját igen. – Mi a baj? – kérdeztem, amikor anya felállt, és még jobban összehúzta a szemöldökét. – Ezt használták az érzékelésed megzavarására, de nem ismerem a típusát. Holland sosem mutatott nekünk ilyesmit. Úgy nézett a szerkezetre, mintha mérgező lenne, majd megnyomott rajta két gombot. A zöld fény kialudt. Abból, ahogyan lassan felemelte a fejét, nem sok jóra következtettem. – Azt

hiszem,

igazat

mondtak.

Nem

a

hadseregnek

dolgoznak. Az ajtóhoz siettünk, és kiosontunk a hideg éjszakába. A szavai végig a fülembe csengtek. Ha eddig nem lett volna elég bajunk, hát most már két csapat is van, amelyik ránk vadászik. Odakint a szél sem rezdült. Néma csend volt, csak az autópályán suhanó járművek hallatszódtak. A parkoló gyors áttekintése után megállapítottam, hogy az érkezésünkkor megfigyelt korábbi három autóhoz érkezett még egy negyedik, mely az északi oldalon állt. Egy fekete Ford Explorer, sötétített ablakokkal. Vörös fény ragyogott fel a szemeim előtt.

– Ne! – szűrtem a fogaim közt a szót, és csak fogtam a fejemet kínomban. Nem

kell

ellenőrzés!

Egészen

jól

elboldogultunk

a

robothangom kéretlen segítsége nélkül is. Képi ellenőrzés: elindítva. Emberi fenyegetés észlelve.

Abbahagytam a küzdelmet, és lecövekeltem. – Valaki van itt. Anya megállt. – Hol? – Ott – mutattam. Tőlünk balra, a motel előtti járdán, a látómezőm zöld fénnyel jelölt meg egy alakot. Ráközelítettem az arcára, és felnyögtem. Az a hülye biztonsági őr a kisboltból. Felénk tartott. – Most mit csináljunk? – Tégy úgy, mintha a kocsi hátuljában keresnél valamit. Anya megnyomta a távkapcsolót, hogy kinyissa az ajtókat, úgyhogy bedobtam a

bőröndöt a kocsiba, aztán félig

behajoltam, és úgy tettem, mintha a vezetőülés hátulján lévő rekeszt kutatnám át. Anya átvágtatott az utasoldalra, és a padlón matatott. Visszatartottam a lélegzetemet, és füleltem. A fütyörészés hangja figyelmeztetett bennünket az őr érkezésére. Közelebb jött. Még közelebb. Fel sem mertem emelni a szemem a drapp bőrülés mögül, de hallottam, hogy a csizmája alatt ropog a laza kavics, és azt is, hogy az útja anyához vezet.

– Minden rendben? A moteltulajdonos a barátom, szólt, hogy valami hangoskodás van, és megkért, hogy nézzek utána.

Hangoskodás? Ezek mi voltunk. Erősen megkapaszkodtam a bőrfachban, anya pedig felegyenesedett. Amikor megszólalt, feldúltnak tűnt. – Mit gondol, miért lépünk le az éjszaka közepén? Lehetetlen aludni azok mellett az állatok mellett a 35-ben, akik ezt a lármát csinálták. Úgy tizenöt perce végre abbahagyták, de mivel felébredtünk, és hosszú út áll előttünk, úgy döntöttünk, hogy korán elindulunk. 35-ös. A kettővel mellettünk lévő szoba. – Lárma? Miféle lárma? Úgy hallatszott, mintha megsérült volna valaki? Az autó ablakán keresztül láttam, hogy a szemével megkeresi a kérdéses szobát. Francba! Ha bemegy, és megkérdezi őket, komoly bajba kerülünk. Alighanem anya ugyanekkor jöhetett rá erre, mert élcelődve folytatta: – Ó, nem olyan lárma! Érti. A másik fajta – magyarázta, sokat sejtetően felhúzva az egyik szemöldökét. Közben felém intett a fejével, és huncutul az őrre kacsintott. Habár a pár és a lármás éjszakai tevékenységük csak kitaláció volt, égett az arcom. Különösen, hogy az őr nem sokkal azelőtt próbálkozott be nálam. Ami remek, bár kissé ciki ötletet adott arra, hogyan ijesszem el a fickót.

Kiegyenesedtem, remélve, hogy a gyér megvilágításban nem látszik az arcom lángolása. – Szia! – intettem át a kocsi teteje fölött. Eltartott pár másodpercig, amíg kapcsolt, de amikor igen, az már-már komikus volt. Levegő után kapkodott, aztán elhátrált a kocsinktól, mintha legalábbis rázna, közben pedig megbotlott a saját lábában. – Helló! – köszönt vissza rekedten, nyilvánvalóan erőltetett hangon. Zavartan a gallérjához nyúlt, és meghuzigálta. Alig tudta rólam levenni a szemét. – Köszönöm, hogy segítettek tisztázni. Megyek, megmondom a tulajnak. További jó estét! Aztán behúzta a nyakát, és az iroda felé indult, gondosan ügyelve rá, hogy végig egyenesen előre nézzen. Nevethetnékem támadt, de anya leintett. – Tönkre kell tennünk az autójukat, mielőtt visszatér – mondta, tekintetével követve a visszavonulását. – Majd én elintézem, amíg te megnézed a nyomjelző berendezést. Csöndesen a Ford terepjáró felé indultam. Senki sincs benne, rendben. Ujjaim a zsebembe túrtak, és megtalálták az ollót, amit azért dugtam el, nehogy véletlenül megsebezzen valakit. Miután hátrapillantva ellenőriztem, hogy az őr még odabenn van az irodában, a vezetői oldalon nekifogtam a munkának. Egy gyors, erőteljes döféssel kiszúrtam a kereket. Az olló a vártnál sokkal könnyebben csúszott át a külső gumin, annyira a gumiba

mélyedt, hogy a kezem az abroncshoz ért. A művelet hasonlított egy másikra, ami néhány perccel korábban történt, csak abban emberi hús szerepelt, és fémet mélyesztettem bele. Kivertem a fejemből a gondolatot, és mentem a következő gumihoz. Nem telt bele két perc, és mind a négy gumin vadonatúj, ollóval hasított lyuk éktelenkedett. Ha az üldözőink ki is szabadítanák magukat valahogy, nem jutnának messzire. Átfutottam a terepjárónkhoz. Ideje volt indulni, minél hamarabb, annál jobb. Sajnos ez nagyobb kihívásnak bizonyult, mint vártam, mert anya félig a jármű alatt feküdt, csak a hosszú lábai lógtak ki. – Még nem találtad meg? A sarok felől az irodaajtó nyikorgása hallatszott. Az őr. – Igyekezz! – Csak egy pillanat! Az alakját övező halvány fény, ahogy a vezető oldali kerékhez hajolt, elárulta, hogy magához vette az önvédelemre való elemlámpánkat. Az őr háttal állt nekünk, az ajtó kissé nyitva volt. Ám mikor megfordult, ő is meglátta a fényt, és kíváncsi lett, hogy mi az ördögöt csinálunk. Anya kicsúszott az autó alól, olajos ujjakkal, de elégedetten. – Készen van – mondta, és magasba emelt egy vörösen villogó fémdarabot, amit áttetsző, szilikonszerű anyag borított.

Abban a pillanatban, amikor anya fölállt, az ajtó becsapódott. Egy felénk küldött futó pillantás és egy fásult intés után az őr elsietett az utca irányába. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, anya pedig izgatott suttogásban tört ki. – Ez nem a szokásos katonai nyomjelző szerkezet. Te be vagy arra programozva, hogy érzékeld azt a hangot, amit azok kibocsájtanak. De ez a mesterséges anyag, amibe ez a dolog be van ágyazva, blokkolhatta ezt a képességedet, miközben a jelet kiengedte a gépből. Zseniális, komolyan – mondta, és olyan óvatosan fordította meg a berendezést a kezében, mintha értékes volna. Megmaradt tudósnak, még ilyen veszélyes körülmények között is. Feltéptem az utasoldali ajtót. – Nagyszerű, anya! Mi lenne, ha később izgulnál rá a berendezésre, ami egyébként majdnem kinyírt bennünket? Várhatnál vele egy kicsit, mondjuk, míg beszállunk a kocsiba. Izgatott arckifejezését szégyenkező mosoly váltotta fel. – Persze. Bocs! A mosolya kiszélesedett, miközben átmászott a vezetőülésbe, és bedurrantotta a motort. – Miért csinálod ezt? – kérdeztem, mialatt kitolatott a parkolóból. – Micsodát? – Amikor beszólok neked valamit, mindig csak mosolyogsz.

Nem először történt ilyen, de egyértelműen most vette ki magát a legfurcsábban. Nagyot fékezett, mikor a lámpa sárgára váltott előttünk. – Mert ez azt bizonyítja, hogy sokkal emberibb vagy, mint azt te magad vagy bárki más gondolná. – Milyen összefüggést kellene itt látnom? Rám ragyogott, és felém hajolva hátrasimította a hajamat. – Ó, ez teljesen logikus. Gondolkozz, Mila! A kormány nem pont

a

humorérzékre

helyezte

a

hangsúlyt

a

beprogramozásodnál. És én sem. Még akkor sem, amikor beültettem

az

emlékeket,

és

feltöltöttem

a

tini

nyelvprogramokat. Ez teljesen te vagy. Ami azt jelenti, hogy fejlődsz, változol … éppúgy, mint egy ember. A szavai gondolkodóba ejtettek, és melegség öntött el – kivirult bennem a remény. Persze a dolgok egészének tükrében ez egy aránylag aprócska tényező volt. Nem változtatott azon a tényen,

hogy

gyakorlatilag

mérnöki

úton

előállított

testrészekből állok, amik a valódiakat utánozzák, hogy kémként be tudjak épülni az emberek közé. De valamit azért jelentett. Egy szikrányi ígéretet arra vonatkozóan, hogy van remény, és utalást arra, hogyan változhatok. Hogyan változhatok akkor, ha elég sokáig élünk ahhoz, hogy a változás bekövetkezzen. És ha bárhogyan is, akkor megtalálom a Hunterhez visszavezető utat. Ekkor már újra az autópályán voltunk, innen már nem volt megállás. A tét egy teljesen új élet volt.

TIZENNYOLC Közvetlenül

előttünk

egy

híd

következett,

amelynek

tartószerkezete egy háromsávos út fölött ívelt át, fehér, cikcakkvonalaiéból álló rácsozatot alkotva. Ha átérünk a kék víz fölött, elhagytuk az Egyesült Államokat. Az is lehet, hogy örökre. Az új élet lehetősége, amely órákkal ezelőtt még úgy feldobott, elillant, és az űrt, amit maga után hagyott bennem, csöndes vágyakozás töltötte ki. Hunter. Onnantól, hogy idegen földre lépünk, sokkal nehezebb lesz őt elérnem. Az ajkamba haraptam, és kibámultam az ablakon. Digitális táblák irányítottak minket a megfelelő sávba. Beragadtunk egy hosszú kocsisor mögé. Araszoltunk, egy járműnyit tudtunk haladni egyszerre. – Már majdnem ott vagyunk – mondta anya, amikor ismét megmozdult egy autó. A keze a kormányra szorult. – Reméljük, nem számítanak ránk. Hátrapislogtam a bennünket körülzáró autókra, azután előre: a hat egyenruhás, fegyveres határőrre a bódékban, és a hivatali autók sorára a balra álló kis épület előtt. Az ujjaim fel-le jártak a biztonsági övemen, hogy így nyugtassam az idegeimet.

Tartottam tőle, hogy amennyiben számítanak ránk, esélyünk sem lesz. Végül elértük a kék átkelőkaput, amely a kanadai határőrszolgálatnak adott helyet. Csak két autó volt előttünk a hetedik sávban, nem álltunk messze a piros STOP jelzéstől. Láttam, ahogy odaát a hatos sávban az egyenruhás határőr rázza a fejét arra, amit az autó vezetője mond a nyitott ablakon át – még ha a sok zúgó motor miatt hallani nem is hallottam, hogy mit –, és egy magas munkatársa felé int. Miután utasítást adott a vezetőnek, felnyílt a csomagtartó, és a kolléga nekiállt átvizsgálni a tartalmát, ő pedig kinyitotta a hátsó ajtót, és benézett. Amikor végeztek, beszéltek egymással valamit, miközben egyre csak a fejüket ingatták. Az egyik felemelt egy laptopot, és rámutatott. Azután a sofőrt átirányították balra, egy zöld felirathoz, mely azt hirdette: VÁMVIZSGÁLAT. Anya olyan erővel szorította a kormánykereket, hogy kézfejének bütykei átütöttek a bőrén, olyanok voltak, mintha kicsi, kerek, fehér kövek lennének. Ebből tudtam, hogy ő is észrevette a kavarodást. Az előttünk lévő kanadai rendszámtáblás zöld Toyota Camry előrehajtott. Mi következtünk. – Menni fog? – kérdeztem, miközben összekulcsoltam az ölembe ejtett két kezemet, úgy tördeltem őket. – Remélem – felelte csendesen. – Meg kell tennünk mindent, amit lehet, hogy ne szúrjanak ki átvizsgálásra.

Hogy ne szúrjanak ki. Odanéztem, a kissé odébb álló szürke Oldsmobile-ra, melyet szemlátomást a vizsgálati épület elé irányítottak.

Figyeltem,

ahogyan

átvizsgálják

a

sofőrt.

Kiszúrhatnak, mint azt a srácot. A mi sávunk határőrének mogorva homlokráncolásából gondoltam, hogy a kiszúrási arány nála magasabb a szokásosnál. – Hagyd rám a beszédet! Felütöttem az útlevelemet, és a képre bámultam. Stephanie Prescott, született november 18-án, tizenhat éves. Jónak nézett ki, de vajon elég jónak bizonyul-e ahhoz, hogy elbírja az ellenőrzést is, az anya álnevén futó hamis kocsipapírokkal együtt? Elég jó ahhoz, hogy elkerülje a hadsereg figyelmét? És mi a helyzet a motelbeli titokzatos csoporttal, meg a szuper nyomkövető technológiájukkal? Lehet, hogy ezt a határátkelőt is ellenőrzik valamiképpen? Ennyi ismeretlen tényező mellett olyan érzésem támadt, mintha egy vaspánt szorítaná a mellkasomat, és nem tudnék szabadulni tőle. Annyi lehetőség volt rá, hogy elkaphassanak bennünket… Túl a félelmen, az egész mögött egy áruló gondolat is lapult. Az, hogyha nem engednének minket át, vissza kellene térnünk az Egyesült Államok területére. Ez pedig sokkal közelebb juttatna Hunterhez. A Toyota Camry elhagyta az ellenőrzési pontot, és az egyenruhás őr előrehívott bennünket. Kezdődik a móka! Anya előrehajtott, én meg közben letekertem az ablakot, remélve, hogy a friss levegő kiviszi a rémületet, mely vadul rám

tört. A lábujjaim ökölbe szorultak a cipőmben. Anya oldalra fordította a fejét, és feszült mosolyt villantott a határőrre, én meg felkészültem a legrosszabb forgatókönyvre. A zömök, tokás férfi még csak jelét sem adta annak, hogy viszonozni akarná a mosolyt, miközben anya átnyújtotta az útleveleket és az autó papírjait. Az útlevelünkbe pillantva a határőr összeráncolta a homlokát. Mindig így szokta, vagy ez jelent valamit? – Mi a végcéljuk Kanadán belül? – London, Ontario állam. – Indoklás? – Temetés, sajnos – mondta anya, és az utolsó szótagnál szándékosan megbicsaklott a hangja. Mást nem is mondott a fickó, csak anya útlevélképét tanulmányozta, majd feltekintett, és rá bámult. Aztán megint lenézett, majd ismét föl. A homlokráncai elmélyültek. A rémületem pánikká duzzadt, mindenütt éreztem, a karomban, a torkomban. Ez tud valamit. Ez kiszúrt minket

magának. – Nos – kezdte, tüzetesen szemügyre véve anya arcát. Megmarkoltam a középső konzolt, hogy megtámaszkodjak valamiben. Ennyi volt. Most akkor beküld bennünket a vámépületbe. Ott pedig rájönnek, hogy az útleveleink hamisak, hívják az Egyesült Államok kormányát, és megszívtuk. – Magának nincs monoklija az útlevélképén.

Micsoda? Az ajkamba haraptam, és lehajtott fejjel elfojtottam egy ideges kuncogást. A vezetőülés megnyikordult, ahogyan anya áthelyezte a testsúlyát, és kezét ártatlanul az arcához emelte. – Nincs. Nem, tényleg nincs. Különleges alkalmakra tartogatom. – Úgy ütötte le a labdát, hogy közelebb hajolt az ablakhoz, és a szempillái alól nézett fel a fickóra. – Ha tudni akarja, épp most ütköztem meg a kutyánk orrával, és én veszítettem. Ragyogó mosolyt villantott a férfira, amilyet én még sosem láttam az arcán. Kedvem támadt átmászni a hátsó ülésre, és meghúzni magam. Anya most akkor flörtöl ezzel a fickóval? Ha így volt, hát működött a dolog, mert az őr savanyú ábrázata mosolyra fakadt. – Nagy az a kutya? Anya bólintott. – Rodéziai oroszlánkutya, egy ötvenkilós csecsemő. Azt sem tudtam, hogy nézhet ki egy rodéziai oroszlánkutya, de ez mindegy volt. Anya vonzereje csodákat művelt. A fickó visszaadta az útleveleinket. – Nos, ha visszajönnek, írassák be a kutyát egy kutyaiskolába, ahol jó modort tanul! Kellemes utat! Kimondta a varázsszavakat, továbbintett bennünket, és ezzel Kanadában is voltunk. ***

Az, hogy idegen földre értünk, alighanem megnyugtatta anyát,

mert

húsz

percre

rá,

hogy

átjutottunk

az

ellenőrzőponton, és helyet cseréltünk, a kerekek folyamatos zümmögésébe könnyű horkolás moraja vegyült. Arca a tenyerén pihent. Az alvás lágyabbá tette a szeme és a szája körüli aggodalmas szarkalábakat, így a koránál fiatalabbnak és a szokottnál

pihentebbnek

látszott.

Az

idegeskedését

és

aggodalmaskodását a ranchon még betudtam apa elvesztésének. Visszatekintve azonban megértettem, hogy talán minden másodpercben idegfeszültségben élt, hiszen előre látta a napot, amikor össze kell csomagolni mindent, bepattanni az autóba, és azt tenni, amit most teszünk: menekülni. De miért? Miért vállalta a kockázatot, hogy az életét ilyen veszélynek tegye ki? Minden kételyem ellenére – amiket a motelbeli fickó támasztott bennem – azt kellett gondolnom, hogy amit anya mondott, az igaz. Hogy felismerte: amit teremtettek,

felülmúlta

a

várakozásaikat,

és

szerinte

megérdemlek egy esélyt az igazi életre. Az emberek nem teszik ki magukat ilyen veszélyeknek egy múló szeszély kedvéért. Legalábbis reméltem, hogy nem tesznek ilyet. Bizonytalanság kavargott bennem. Minden további gond nélkül elértük a torontói repteret. Követtem a táblákat, megcéloztam a hosszú távú parkolást, megszereztem a jegyet, és beszuszakoltam magunkat a terepjáróval egy csomó autótól szinte teljesen körbevett szabad helyre. Úgyszólván elrejtettem, nyílt terepen.

– Stephanie Prescott, készen állsz? Anya még ellenőrizte, hogy az útlevelünk a táskája belső rekeszében van-e, azután megfordult, és rajtam is végigfutott a szemével. Az idő telt, ő meg végigfutott rajtam újra meg újra, másodszor és harmadszor is. Kilelt a hideg. – Most mi van? Minden előzetes jel nélkül hirtelen a tenyerébe kapta az arcomat.

Érintésének

váratlan

gyengédsége

egészen

elgyengített. – Ha bármi baj történne, engem felejts el! Akkor egyedül kell Németországba menned. Kezének melege ellenére is kirázott a hideg, mintha jéggel dörzsölgették volna a bőrömet. Lehunytam a szemem, és eltaszítottam magamtól a kétségbeesést. – Oké. Még

egyszer

gyorsan

megpaskolta

az

arcom,

aztán

kényelmesen hátradőlt, neki a fejtámasznak. – Köszönöm, Mila! Szívből jövő köszönetét hallva belém hasított a bűntudat. Én csak azért mentem bele, hogy megnyugtassam. Fogtuk a bőröndöket, bezártuk az autót és követtük a jelzéseket a lépcsőház irányába. Mentünk, mentünk lefelé, egészen a földszintig. A repülőtér elegánsan ívelt tetejével és fehér fémcsíkjaival, amelyek

a

végtelen

ablaksort

keresztezték,

egy

óriási

hullámvasútra emlékeztetett. Hullámvasút, vagy egy hatalmas, fényes börtön. Hat másik utassal együtt mentünk át az úton. Középkorú szülők értek mellénk két fiatal lányukkal, illetve két öltönyösnyakkendős üzletember, akik igényes kivitelezésű, bőrből készült bőröndöket húztak maguk után. Ellenőriztem a járdát előttünk, és három újabb utast vettem észre, két idősebb asszonyt és egy magányos férfit, aki széldzsekijében a falnak támaszkodva cigarettázott, és mindannyiunkat figyelt. Vizsgálódása gyorsabb léptekre sarkallt volna, de nyugodt tempót erőltettem magamra. Mélyen az agyamban azonban ott motoszkált, hogy vajon kapcsolatban áll-e a motelbe érkezett látogatóinkkal, vagy a hadsereggel. Van-e nála sokkoló, vagy ami még rosszabb: fegyver. Elektromosság gerjedt a fejemben. A kezem ökölbe szorult, amikor a szavak felragyogtak, és a lágy géphangom megszólalt. Nincs bemérve fegyver.

Amint a 3-as terminálra nyíló üvegajtók felé sétáltunk, azon kaptam magam, hogy a pillantásom végigsiklik a többi utason. Kíváncsi voltam, vajon honnan tudnánk meg, ha valaki követne bennünket. A bőröndünk átzötyögött a fotocellás üvegajtó küszöbén, mely a repülőtér belsejébe vezetett. Tágas belső tér fogadott bennünket, magas, ívelt mennyezete alatt túlságosan szem előtt éreztem magam. Az egész erőteljes letisztultsága – fehér padló és sima, csillogó fémfelületek – szemet gyönyörködtető volt, de

engem közben abban a bizonyos teremben látott lányra emlékeztetett. Megborzongtam az emléktől, és rájöttem, hogy erről nem is kérdeztem anyát. De ennek nem most volt itt az ideje. Inkább Hunterre gondoltam. A rekedtes nevetésére, a tiszta szantálfaillatára. Az önzetlen támogatására, amiről meggyőzött, amikor leestem Kaylee kocsijáról. A verdeső gyomorremegésre, amit az érintése keltett bennem. És a hosszú söprűszempilláira, ahogy lecsukódtak a majdnem-csókunk előtt.

Ha felszállunk arra a gépre, Hunter örökre elérhetetlenné válik számomra. Követtem anyát a második szintre, fel a kötelekhez, melyek a Finnair jegypénztára köré voltak kifeszítve. Csak három utas állt előttünk – két asszony és egy kisgyerek –, úgyhogy nyugodtan várakoztunk. Ők nemsoká átmentek az egyik szabad jegyárusítóhoz, és ezzel a sor elejére kerültünk. Imádkoztunk, hogy az útleveleink ezt az ellenőrzést is kibírják. – Kérem a következőt! Egy hajszolt külsejű középkorú asszony üdvözölt bennünket. Tömött, bodros frizurát viselt. Anya megkérdezte, hogy mikor indul a következő járat Berlinbe – előre nem foglalhattuk le biztonsággal a helyet, nehogy felhívjuk magunkra a hadsereg figyelmét –, mire a nő ujjai kopogni kezdtek a billentyűzeten. – Szerencséjük van. Akad szabad hely a következő járatra, ami három óra múlva indul. De mivel last minute-ről van szó, a jegyek darabja 3339 dollár.

– Kérjük szépen! – Útleveleket és bankkártyát kérek! Anya beletúrt a táskájába, és elővarázsolta a két hamis útlevelet

meg

a

hamis

névre

kiállított

bankkártyát.

Magabiztosan adta át őket, habár biztos voltam benne, hogy pont olyan ideges, mint én. Ha a bankkártyát vagy az útleveleket visszadobják, búcsút inthetünk a terveinknek. A nő alig nézett a fotókra, már gépelte is be a nevünket. Anya megkönnyebbült mellettem. Mindjárt megvagyunk. Aztán a nő lehúzta a bankkártyát. Éles csippanás hallatszott, mely

kisugárzott

megbénított.

A

egyenesen nő

a

mellkasomba,

és

szinte

összevont

szemöldökkel

meredt

a

képernyőre. Amikor felnézett, rendezte az arcvonásait, és udvariasságot erőltetve magára, megszólalt: – Elnézést, de a bankkártyájukat elutasítja a rendszer. Tudnának más formában fizetni? Anya ujjai reflexszerben a táskájára szorultak. Éreztem, hogy hatalmába keríti a pánik, de az is lehet, hogy csak a saját félelmeimet vetítettem ki rá. A nevetése szokatlanul magas hangon és hamisan szólt. – Valami hiba történhetett. Megkérhetem, hogy próbálja meg ismét? A nő a bosszúságát jelezve fáradtan felsóhajtott, de a műmosolyának sikerült kitartania, és újra lehúzta a kártyát. A karomat anya merev karjába öltöttem. Próbáltam önbizalmat önteni belé, holott bennem sem volt. A kártyának

működnie kell! Muszáj! Ha valamilyen módon rábírhatnánk a gépet, hogy működjön… Felcsillant a vörös fény a szemem előtt, és ezúttal nem küzdöttem ellene. Jel bemérése…

A jegyárusnő megrázta a fejét. – Tudja, ha elsőre nem működnek, akkor általában utána se… – Itt elhallgatott, és rajzolt szemöldöke a magasba szökött. – Nem érdekes. Elfogadta. A ruha ujján keresztül is határozottan éreztem, ahogy anya megborzong. – Ablak mellé szóló ülőhelyünk már nincs, de van egy a folyosó mellett, a gép vége felé, és mellette egy másik, ha megfelel. – Tökéletes, köszönjük! A pult alatt anya izzadságtól nyirkos keze megtalálta az enyémet. Már majdnem elértük a célunkat. Ellenőriztük a bőröndünket, és a váróterem felé indultunk, amerre a jegyárus mutatott, a repülőtér biztonsági szolgálata felé. Már csak egy akadály volt hátra a szabadságig.

TIZENKILENC Nem jutottunk nagyon messzire, amikor anya megállt egy újságosstand előtt. – Hosszú repülőút áll előttünk, úgyhogy beszerzek néhány könyvet. Te kérsz valamit? – kérdezte, és közben lehajolt megkötni a kék cipőfűzőjét. Belestem a könyvesboltszerűségbe. A váróterem felé igyekvő utasoknak ki kellett minket kerülniük. A hely szűkös volt ugyan, de minden sík felületet újságok és könyvek borítottak. Egy magas, huszonéves csaj – lába mellett bőrönddel – épp egy

InStyle magazint lapozgatott, míg a barátja, aki lazán átölelte, a válla fölött lesett bele a lapba. Volt valami, amit kértem volna. De azt itt nem lehetett kapni. – Persze! Megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek például a kémtörténetek iránt. – Anya rosszallóan nézett rám, mire megadóan felemeltem a kezemet. – Oké, oké, csak vicceltem. A vicc jót jelent, emlékszel? – Ez előhívott egy halvány mosolyt. – Jó bármi. Ó, hozhatsz esetleg valami tinimagazint! – folytattam, követve szememmel a csajt, aki közben a pénztárhoz ballagott a lapjával. – Tudod, csak hogy el tudjak vegyülni a tömegben. Anya halkan felhorkantott, és összeborzolta a hajamat.

– Rendben. Csak hogy el tudj vegyülni. – Itt megvárlak – mondtam. Amint megláttam, hogy kiválaszt egy puhakötésű könyvet, és fölé hajol – A segítség volt a címe –, lebuktam, és előástam a táskámból az eldobható mobiltelefont. Mielőtt Clearwatert elhagytuk volna, anya megszabadult a régi mobiljainktól, mert félt, hogy a SMART-műveletek emberei vagy a motelbeli férfiak rajtuk keresztül le tudnának minket nyomozni. Tudtam, hogy nem szeretné, ha bárkit is felhívnék, és világos volt, hogy az lenne a legbiztonságosabb. De hallani akartam Huntert, még egyszer… mielőtt elérjük a végső úti célunkat. Az ujjaimban benne volt ugyan a remegés, de látszani nem látszott rajtuk, amint bepötyögtem a számot. Második csengésre vette fel. – Halló! A hangjára felszakadt bennem egy gát, és melegség áramlott szét bennem. A kezemmel meg kellett támasztanom a falat. – Mila vagyok. – Mila?! – Döbbent hallgatás. Aztán: – Jól vagy? Egyfolytában hívtalak! Ma délelőtt még be is ugrottam… – Jól vagyok – szakítottam félbe, holott a telefonból úgy ömlött az aggodalom, hogy fürödni lehetett volna benne. Már a puszta hangja is megnyugtatott, és most nem éreztem mindent olyan képtelenségnek.

– Örülök. A tegnapi éjszaka kicsit furcsán végződött; aggódtam. Még a Dairy Queenbe is beugrottam, hogy megnézzem, ott vagy e. Hirtelen elfogott az öröm, hogy a jelek szerint nagyon keresett, de az örömöm amilyen váratlanul jött, úgy el is illant. Dairy Queen. Tanulás Kaylee-vel, jégkrémezés. Lehet, hogy Kaylee nem bizonyult igaz barátnak, de ezek az emlékek valósak voltak. Néhány rövid hétig minden sokkal egyszerűbb volt. – És most mit csinálsz? – kérdeztem, elhatározva, hogy nem nyavalygok. Hunter volt az egyetlen az egész világon, aki mellett igazán embernek érezhettem magam. Nem fecsérelhettem el ezeket az utolsó pillanatokat önsajnálatra! – Nem sok mindent. Mikor láthatlak újra? Ma hiányoztál.

Hiányoztál. Fejjel is nekitámaszkodtam a falnak, és üres tekintettel bámultam, ahogy elsiettek mellettem az utasok. Sokan a családjukat mentek meglátogatni vagy a kedvesüket… vagy hazafelé tartottak, hogy újra együtt legyenek. Az ürességérzet egyre nőtt bennem, és azzal fenyegetett, hogy teljesen kifoszt, hogy semmim nem marad. E pillanatban utáltam a tudósokat – még anyát is –, amiért kitettek ennek. Az érzéseknek. Nem kellett volna felhívnom. Ez csak rontott a dolgokon.

– Figyelj! Azért hívlak, hogy… elbúcsúzzak. Anyának és nekem el kell mennünk. – Várj csak! Elhagyjátok Clearwatert? Úgy érted, elköltöztök? – Igen. – Hű! – nyögte elnyújtva. Igyekezett felfogni azt, ami alighanem őrültségnek hangzott. – Valahová a közelbe? – Nem, nem a közelbe. Elhagyjuk az országot. Döbbent csendben pergett le a következő néhány másodperc. – Ez… meglepő. Minden rendben van? Itt majdnem elnevettem magam. Nem, semmi sincs rendben, távolról sem. Csak hát… persze, ha beszélni akarnék neki a gondjaimról, az azzal járna, hogy be kellene számolnom a „származásomról”.

Ó, egyébként nem egészen vagyok ember. Emlékszel arra az estére, amikor randira vittél? Majdnem megcsókoltál egy androidot. – Mila? Eltoltam magam a faltól, hogy megnézzem, hol tart anya. Már sorban állt a pénztár előtt, csak egy ember volt előtte. Két könyvet és egy csomó magazint szorongatott. Nem sok időnk maradt. – Nagyon fogsz hiányozni. – Az ujjaimat a telefonba vájtam, amikor rájöttem, hogy ez milyen gyengén hangzik. Annyi minden volt még, annyi minden… de hogy mondjam el valakinek, hogy ő, és csakis ő képes azt az érzést kelteni bennem, hogy ember vagyok? Ismét megpróbáltam, mielőtt

még félbeszakíthatott volna. – Köszi… mindent – de a hangom elcsuklott. – Fogalmad sincs róla, milyen sokkal tartozom neked. A tenyeremet a szememre szorítottam, csak hogy enyhítsem egy pillanatra a nyomást. Az anya előtti vevő távozott, és anya átadta a könyveket a pénztárosnak. – Mennem kell. – Várj! Legalább ígérd meg, hogy felhívsz, bárhová mégy is. A pénztáros átadta anyának a visszajárót. Lejárt az idő. Mit árthatok vele, ha hazudok neki, és ráhagyom? – Persze, úgy lesz. Szia! Befejeztem a hívást, és épp eltüntettem a telefont szem elől, amikor anya felém fordult, kezében egy nejlonszatyorral. – Készen vagy? – kérdezte. Úgy tettem, mintha a táskámban turkálnék, hogy ne lássa az arcomat. – Készen – motyogtam. Alig bírtam megállni sírás nélkül. Egy újabb ember

távozott

az életemből.

Már

csak

egyetlenegy maradt. – Hoztam neked egy InStyle magazint, egy Seventeent meg egy People-t. Ja, igen, és belenéztem néhány könyvbe is, de nagyon nehéz volt választani közülük. Nem igazán tudtam, melyik a jó: egy népszerű fantasy regény vagy valami földhözragadtabb. Úgyhogy hoztam párat.

Rövidke beszélgetésünk alatt anya figyelme az előttünk lévő biztonsági tisztre összpontosult, aki csak arra várt, hogy átirányíthasson bennünket a kiszélesedő területre, az átvilágító berendezésekhez. Rájöttem a cselre. A csevegésünk trükk volt, így próbáltuk elhitetni magunkról, hogy egy átlagos anya-lánya páros vagyunk, holott mi sem állt távolabb az igazságtól. – Oké, köszi! – Reméljük, jó idő lesz Németországban. Ott az évnek ebben a szakában hidegebb szokott lenni, mint nálunk, de azt hallottam, hogy most az évszakhoz képest szokatlanul meleg idő van. – Szuper. Akkor felvehetem az új minirucimat. Azt, amelyik alig takarja a seggemet. Metsző pillantást vetett rám, mire én vállat vontam. A kérdés eldőlt: igen, képes volt egyszerre figyelni a biztonsági szolgálatra és arra, amit mondok. Körülpillantottam, és tudtam, valahogy megéreztem, hogy az android funkcióim éppen ezt a pillanatot fogják választani az akcióba lépésre. Környezetellenőrzés: 22 lehetséges emberi fenyegetés 6 méteres körzeten belül. Fegyverek bemérve: 9 db 6 méteres körzeten belül.

Ez hasznos volt. Egy biztonsági alkalmazott a személyi iratokat ellenőrizte, majd a sor három felé oszlott, szétvált a futószalaghoz

és

a

röntgengépekhez.

Három

biztonsági

alkalmazott dolgozott a bal oldali sornál – két nő, egy férfi –, két őr a középsőnél – mindkettő férfi –, és három másik őr a

jobb szélső sornál. Voltak még őrök mögöttük is, akik csak őgyelegtek a gépek körül. Ha valami balul sül el, hát…

reméljük, hogy nem kerül rá sor. A sor centinként haladt előre, erős fény világított, egyszerre csak pár utas mehetett. Anya megnyugtatott, hogy amint átesünk a személyi iratok ellenőrzésén, meg is vagyunk. A fém alkatrészeimet a szkenner nyilvánvalóan nem képes kimutatni, erről a hadsereg gondoskodott. Még ha át is sétálnék egy testszkenneren, az agyamban lévő számítógép meghamisítaná az információt, aminek eredményeként a képernyő egy normál emberi test képét mutatná. Miközben anyát figyeltem, ahogy szép nyugodtan felméri a környezetet, rájöttem, hogy ez a helyzet csak nekem új, neki nem. Ő már régóta készen állt, és tudta, hogy egyes-egyedül ő képes vigyázni ránk. Ilyen nyomás alatt egy gyengébb nő rég megtört volna, de anya nem. Még akkor sem, ha egy nagyra nőtt, hálátlan csitri személyesítette meg az okot, ami miatt menekülnie kellett. Csak sejtettem, milyen magányos lehetett az utóbbi hónapban, micsoda szellemi és érzelmi veszteséggel járhatott számára ez a teher. Habár még mindig nem voltam boldog attól, hogy hazudott nekem, a mérgem az utóbbi két napban elpárolgott, csak a konok elszántság maradt, hogy végig kell csinálnunk ezt az egészet, mégpedig együtt. Mereven néztem arcélének jól ismert, finom vonalát. Szíven ütött a felismerés: senki mást nem tudtam volna szívesebben magam mellett.

Ezt akár el is mondhatnám neki. – Anya… – kezdtem, de éppen lépnünk kellett előre. Csak két család volt köztünk és a biztonsági őr között. Aztán már csak egy. Anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, kezem a karjára lettem, és bátorítón megszorítottam. Mi következtünk. Az unottnak látszó őr a papírjaink fölé hajolt, hogy megnézze őket, majd ránk pillantott. Feszülten várakoztam. Magamra erőltettem egy mosolyt, de közben anya kezéért nyúltam, felkészülve a futásra. Aztán az őr vállat vont, és tovább küldött bennünket. Anya a középső sorhoz kalauzolt, ahol eggyel kevesebb biztonsági alkalmazott volt. Ott kevesebb figyelem juthatott ránk. Levettük a cipőnket, és egy szürke rekeszbe tettük. Anya táskája a mellettünk lévő futószalagra került. – Kérem, győződjenek meg róla, hogy kiürítették a zsebeiket! Aprópénz, kulcsok, de még papír se legyen bennük. Az új szkennerek mindent megtalálnak – kiabált át a biztonsági őr a szomszéd sorból. Végigkotorásztam a zsebeimet – üresek voltak –, miközben a gondosan kialakított szkennert bámultam. A technológia folyton változik. Hogy lehet benne biztos anya, hogy be tudom

csapni a gépet? Lassan vánszorogtunk előre. Miközben vártuk, hogy az előttünk álló nagydarab férfi kiürítse a zsebeiből az aprót, minden figyelmemet a szkenner kötötte le. Fertőtlenítőszer és

enyhe izzadságszag vegyült a levegőbe. Ahogy a férfi átment a gépen, megszólalt a riasztójelzés. Megállt bennem az ütő. – Uram, lépjen vissza, és ellenőrizze, hogy teljesen kiürítettee a zsebeit! A férfi kihátrált a detektoros kapuból, az arca elvörösödött. Feltartotta a sort, amíg a zsebeiben turkált, és egy összegyűrt rágógumipapírra bukkant. – Hoppá! Erről nem is tudtam. Amikor ismét áthaladt a kapun, merev testtartásán látszott, hogy ideges. Mintha biztos lett volna benne, hogy megint beindítja a riasztót. Az azonban ezúttal néma maradt. Mi jöttünk. Anya elé léptem. Így ha velem történne valami, neki még lenne esélye, hogy sarkon forduljon, és elrohanjon. Amint besétáltam a dobozba, mely egy üres ajtókeretre emlékeztetett, mosolyt erőltettem magamra, és nagy nehezen sikerült a fiatal, széles mellkasú biztonsági őr szemébe néznem, aki a túloldalon várt.

Most kiderül, hogy a hadsereg jó munkát végzett-e. Vettem egy mély lélegzetet, amire semmi szükségem nem volt, és besétáltam a szkennerbe. Próbáltam nem a riasztójelzésre meg a csúfos kudarcra gondolni. Szabályosan kirobbantam a másik oldalon, és… semmi. Csak lélegzetelállító, gyönyörűséges csönd. Erősen behunytam a szemem, csak egy pillanatra. Megcsináltuk! Átnyúltam a futószalag felett a cipőmért, és

belebújtam. Széles vigyort vetettem anyára a vállam felett, most ő haladt át utánam a detektoros kapun. Aztán

visszakaptam

a

fejem

egy

váratlan,

féktelen

hangkitörésre. Nem a sziréna volt. Kutyaugatás. A németjuhász teljesen megfeszítette a pórázát, egy újabb őrt rángatva maga után, miközben egy egyenruhás nő lépett elő. A fehér szemfogak csak úgy villogtak a kutya szájában, ahogy vicsorgott, és hirtelen a lábam felé kapott. Csak a gyors reflexeim mentettek meg. Hátraugrottam, és a kutya erőteljes állkapcsai ott csattantak, ahol egy másodperccel azelőtt még a jobb combom volt. Rémülten bámultam a megvadult állatra. Miért, miért ugat meg engem? Érezhet valamit, amit a szkenner nem? Mi van akkor, ha a szagom nem megfelelő? Ha így is van, az őr nem tudja. Azt kell gondolniuk, hogy van valami logikus magyarázat. – Kérem, vigyék távolabb tőlem! – húzódtam vissza. – Nem akarom, hogy megharapjon. A fiatal őr, amelyik a pórázt tartotta, visszarántotta a kutyát, és szigorúan ráparancsolt. Az állat nem törődött vele. A csillogó barna szemek kitartóan figyeltek, és mihelyt a szíj meglazult, újra nekilódult. Csaholó ugatással rám támadt, éreztem a szagos kutyaleheletét, fekete szájáról fröcsögött a nyál, és a fogai összecsattantak, ahogy másodjára is támadt. Csak egyre tudtam gondolni: Tudja. Ez a kutya tudja, hogy nem vagyok igazi

ember.

Miközben

körmeivel

a

sima

padlót

kaparta

vad

igyekezetében, hogy elérjen, hátráltam még pár lépést. Mély ugatás visszhangzott az épületben. Szemtanúja voltam, ahogyan minden megváltozik. Az egyenruhás nő gyanakvóan összehúzta a szemét, és azon nyomban merev testtartást vett fel. Az ujjai megremegtek, ahogy az övén lógó adóvevő felé nyúlt. Anya éles szisszenést hallatva kapott levegő után. Kilenc őr tartózkodott hatméteres körzeten belül, ebből kettő meg

a

kutya

közvetlenül

előttem.

Félelem

pulzált

a

mellkasomban. Talán a szemközti kijáratig el tudnék jutni, végül is a tömeg jól takar, és egyáltalán nem biztos, hogy a fegyvereik képesek megállítani. Talán meg tudnám csinálni. Én igen, de anya soha. A szavai ott bukdácsoltak a fejemben. Ígérd meg, Mila! Megígértem. De ez egy olyan ígéret volt, amit nem szándékoztam betartani. – Mindkettejüknek velem kell jönnie! A csomagokat hagyják itt, de a papírjaikat és a beszállókártyáikat hozzák magukkal! – Nem tudnák itt megejteni az átvilágítását? Le fogjuk késni a gépünket – szólt anya csípőre tett kézzel, és némiképp nyavalygós hangon. Kész színjáték volt, hiszen nem szokott nyavalyogni. – A kutyák nem kedvelik őt. Érzik rajta, hogy fél. Az őr arrébb rángatta az ebet, a nő a fejét csóválta. – Hölgyem, ez egy magasan képzett állat, emellett van egy szabályzatunk, amit követnünk kell. Induljunk!

A hangjában volt egy kis együttérzés, de látszott, hogy nem enged nekünk. Anya a vállamra tette a kezét, és sanda pillantást vetett rám. – Készen állsz, Stephanie? Amikor kiejtette azt, hogy „készen”, megdörzsölte az orrát. Alig észrevehető kis mozdulat volt – sosem tűnt volna fel, ha nem számítok rá –, de az ujja egy pillanatra az őrökön túlra, a szűk folyosóra mutatott, amely a beszállókapukhoz vezetett. Szájával pedig egy szót formált: térkép. Mosolyogtam, bólintottam és egy halk „oké”-t mormoltam magam elé. Láttam, ahogy a nő megfordul, hogy visszavezessen minket ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, a biztonsági kordonok előtt, vissza a check-in pultok irányába, de én a következő parancsra koncentráltam: GPS. Kivártam, hogy anya úgy tegyen, mintha nekiütközne a nőnek, és közben a lábával ügyesen kirúgja alóla a bokáját. Ezalatt betöltődött a repülőtér zöld vázlata a látómezőmbe. Megragadtam anya kezét, és futásnak eredtünk. Miközben végigsprinteltünk az utasfolyosón, a térkép önállóan korrigált, és ráközelítve mutatta a terminál hosszú, keskeny nyúlványát, mely C 27-estől a 41-esig foglalta magában a kapukat. Belőttünk a tömegbe, mielőtt a biztonsági szolgálat megtudta volna, mi történt. Elhaladtunk egy joghurtfagylaltárus mellett. Kikaptam két pohárral egy riadt járókelő kezéből, és magunk mögé dobtam, remélve, hogy a csúszós padló lelassítja az üldözőinket. A biztonságiak kiáltozva követtek

minket. Elhagytunk néhány kávézót, kerülgettük az utasokat, és út közben felborítottunk pár kávéspoharat meg táskát. Minden lépéssel újabb és újabb löket rémület áramlott a lábaimba,

ami

sebesebb

futásra

ösztökélt.

Csak

óriási

akaraterővel sikerült visszafognom magam, és tartanom anya lassabb tempóját. Előttünk egy csapat üzletember nézett hátra a válla fölött. Csikorgó

bőröndkerekekkel

ugráltak

félre

az

utunkból,

miközben a térkép megmutatta az egyszerű tényállást: az átjáró csarnok hamarosan véget ér, így csak egyetlen utunk marad kifelé. Az őrizetlen kapuk. Mögöttünk megszaporodtak a lépések és a kiáltások. – Erre! – ordítottam, és a 29-es beszállókapu után egyből befordultam jobbra. Rámutattam a 30-as kapu bejáratára. Egy óriási üvegpanelen keresztül láttam, hogy a 30-as kapunak van ugyan utashídja, de nincs előtte gép. Az ajtó felé rohantam, a hátunk mögött egy sereg biztonsági őrrel. Előttünk az ismeretlennel. Nem foglalkoztunk a várakozó utasok ijedt kiáltásaival. Egy kékinges repülőtéri alkalmazott kiviharzott a pult mögül, és a ruhám ujjánál fogva megragadott. – Hé, magának nem lehet… Ellöktem magamtól, és feltéptem az ajtót. Hiábavaló tiltakozása lépteink dobogásába vegyülve kísért bennünket a szűk folyosón.

Futás közben élesen balra fordultunk. Három méterrel előttünk hatalmas tér tárult fel, amely közvetlenül a kinti területre nézett, így tisztán láthattuk a forgalmi előteret, a következő kapunál álló gép szárnyát és a mögötte lévő kifutópályát. Nem várt más ránk, csak az űr, meg egy nagy zuhanás a kőkemény aszfaltra. Lenéztem a peremről, és a vörös fények villogni kezdtek. Távolság: 3,1 m. Becsapódás vállalható.

Én meg bírom csinálni, ám anya emberi teste nem feltétlenül. – Menj! – zihálta anya, ahogy lefékezett és megállt közvetlenül a perem előtt. – Nem annyira magas, egyenes zuhanás, semmi kiálló, éles tárgy, mint Kaylee kocsiján. Nem lesz semmi bajod. A másodperc törtrésze alatt megértettem, hogy nem viccel. Azt várja tőlem, hogy leugorjak arra a ronda, kemény, piszkos aszfaltra, őt pedig hagyjam hátra. Megragadta a vállamat. Határozottan. – Menj! MENJ! Az utashíd remegett. Kifutottunk az időből, az őrök már a sarkunkban voltak. Ahogy anya megfordult, hogy lássa az első arcot fölbukkanni a kanyarban, magamhoz húztam, a derekára fontam a karomat és a mellkasomhoz szorítottam. Azután beledőltem a

mögöttem tátongó ürességbe,

minkettőnket lefelé, lefelé, lefelé.

és húztam

– Ne! Állj! – kiáltotta az első őr, felénk lökve a karjait, mintha el tudna kapni bennünket. De ehhez túl messze volt. Süvített mellettünk a levegő, ahogyan szabadesésben zuhantunk lefelé. A hátam hangos csattanással csapódott az aszfaltnak, aztán a koponyám következett. A becsapódás sokkja, és hogy esés közben anyát is óvnom kellett, egy pillanatra hidegzuhanyként hatott rám. A látóteremet teljesen kitöltötte anya vörösesbarna haja és a kék ég. Egy repülőgép zúgott a távolban. Anya mozdulatlanul feküdt rajtam. Nincs semmi bajom? Belső ellenőrzés: Nincs sérülés.

Megkönnyebbülés futott át rajtam, de aztán feltűnt, hogy anya nem mozdul. Felettünk egyre nagyobb zűrzavar keletkezett, amitől kezdtem lebénulni, a gombóc pedig, amit anya miatt éreztem, nagyobbra nőtt a torkomban. Óvatosan a hátára fordítottam, és letérdeltem mellé. – Jól vagy? – kérdeztem sérülés nyomát keresve, miközben egyre könyörögtem magamban: Kérlek, ne legyen semmi bajod,

légyszi, légyszi, légyszi! Egy pillanat elteltével kinyíltak fakókék szemét, és szúrósan rám szegeződtek. – Megígérted! A bénultság eltűnt, talpra ugrottam. – Később megbüntethetsz – biztosítottam, azzal őt is felhúztam.

Nehéz volt megállítom, hogy magamhoz ne öleljem, de féltem, hátha mégis fáj valamije. Mialatt meggyőződtem róla, hogy meg tud állni a lábán, odafenn a biztonsági őrök egyre közelebb nyomultak az utashíd széléhez, ahonnét lezuhantunk. Egyikük vállon ragadta a haverját, és így szólt: – Jézusom, láttad ezt? Valamitől nagyon be lehetnek tépve… Egy másik belekiabált az adóvevőbe: – Gyanúsítottak a forgalmi előtérben, a C 30-as kapunál, a 3as terminálon. Erősítést kérünk! Ki kellett jutnunk! Miközben igyekeztem anyát mozgásra bírni, pillantásom a szomszéd kapunál veszteglő British Airways gép kék-fehér jelzésére

esett…

és

a

mellette

álló

félig

megrakott

poggyászszállító targoncára. – Gyerünk! – kiáltottam, azzal karon ragadtam anyát, és rohanva magam után húztam. A repülőgép hangos motorzúgása elfedte a lépteink zaját, a mozgásunkra viszont felfigyelt a két elfoglalt poggyászmunkás. Egyikőjük felénk fordult, és meglátott, ahogy épp tette fel a táskát a felfelé haladó szállítószalagra. Intett a kollégájának, aki szintén odanézett. Csak álltak, és töprengő arckifejezéssel figyelték, ahogy rohanunk feléjük. Azt hihették, hogy finoman szólva is óriási gebasz lehet a poggyászok körül. Valahonnét mögülünk hallottam az őrök kiáltozását. A mi szintünkről.

Emberi fenyegetés észlelve.

Anya

megbotlott

párszor,

ahogy

a

targonca

nyitott

vezetőfülkéje felé rohantunk, de elkaptam őt, és hajtottam tovább. Amikor már csak három méter volt hátra, a munkás mögénk mutatott. Az őrökre. Hátrapillantottam, és magam is meggyőződhettem róluk. Gyalog voltak, de igyekeztek. A fenyegetés távolsága: 13 m.

– Előbb te! – kiáltottam anyára, mikor végre elértük a poggyászszállítót. Belöktem

az

utasfülkébe,

és

beugrottam

mellé,

a

vezetőülésbe. Éppen akkor indult meg az egyik munkás. Mielőtt elhúzhattunk volna, feltette a lábát az utastér padlójára, és a karjánál fogva megpróbálta kirángatni a járműből anyát. Belekapaszkodtam anya másik karjába, tövig nyomtam a gázt, azután balra tekertem a kormányt. Láttam, hogy anya felemeli a kívül eső lábát, és erősen mellbe rúgja a férfit. A fickó az aszfaltra zuhant. Az örömöm kérészéletűnek bizonyult. Kanyarodás közben megláttam az őrök csapatát. Gyalog jöttek, és még nem voltak elég közel ahhoz, hogy elkapjanak bennünket. De ez még hagyján! Attól, amit a British Airways gép megkerülése után láttam, minden remény elszállt belőlem. Két biztonsági autó. Elzárták a kivezető utat, amit már elterveztem, és ami még rosszabb, egyenesen felénk tartottak. A fenyegetés távolsága: 11 m. Támadás?

– Nem! – mondtam fogcsikorgatva, és próbáltam kiűzni ezt a hülye vörös kérdést a fejemből.

Szembeszállni, még csak az kéne! Tuti, hogy nem mindenki vinné el szárazon. Jobbra

csaptam

Körülöttünk

a

a

kormánykereket,

forgalmi

előtér

terült

egérutat el

keresve.

utashídjaival,

poggyásztargoncáival és várakozó gépeivel, melyek az 1-es és a 3-as

terminál

küllőkre

emlékeztető

utasfolyosói

körül

sorakoztak. Rajtuk túl hosszú kifutópályák és füves területek húzódtak. A repülőgépzúgásba visító szirénák hangja hasított bele, melyek egyre közeledtek hozzánk. Tolatni kezdtem az 1-es terminál felé. A targonca átszelte az előteret, miközben az Air Canada egyik gépe lassan kigördült a tőlünk balra eső kapun. Ha a gép ugyanezzel a sebességgel halad a kifutópályáig, át tudunk érni előtte? A számítás hihetetlenül gyorsan pörgött le a fejemben. Jelenlegi sebesség: 70 km/h Az elöl lévő jármű hozzávetőleges sebessége: 50 km/h. Átérés lehetséges.

Mélyet lélegeztem. Sosem hagyhattuk volna le a mögöttünk lévő autókat ezzel a vacak járgánnyal, ami azt jelentette, hogy ki kell játszani őket. Anya erősen belemarkolt a térdembe. Meglepetten néztem rá: az arcizmai megfeszültek, komor pillantása vad elszántságot tükrözött. Ezek szerint jobban volt már. – Tudnál vezetni helyettem? Tekintetével követte a gép haladását. – Épp most, mikor jön a gép? – kérdezte. – Ez a terv.

– Rendben. Háromra? Egy… – Bal keze a kormánykerékre tapadt. – Kettő… Csúszni kezdtem felé, ki a jobb oldalra, ő pedig félig álló helyzetbe emelkedett. – Három! Elengedtem a kormányt, és átvetődtem az utasülésbe, anya pedig átdobta magát rajtam. A járművünk a manővertől balra húzott és lelassult, de aztán anya átvette fölötte az uralmat, és beletaposott a gázba. – Hajts tovább! – kiáltottam, miközben felálltam, és hátrafordultam. Erősen megkapaszkodtam az ülésben, majd felléptem a kis autó hátuljára. – Mila! Te meg mit… Még véget sem ért a mondat, már át is lendültem azon a hatvancentis távolságon, ami elválasztott az első utánfutótól. – Te csak hajts! – ismételtem, még mindig hátrafelé figyelve. A fenyegetés távolsága: 6 m.

Nagyon közel voltak. Tekintetem az egyre közeledő szélvédőkre szegeződött, a félelem megbéklyózta a lábamat.

Mozdulj, Mila! Most! Átfurakodtam az utánfutóban maradt bőröndök mellett, ki is löktem néhányat, nagyokat csattantak a burkolaton. Azután az utánfutó végébe mentem, és átugrottam a másodikra. A balról jövő autó éles kanyart vett, ki kellett kerülnie egy bőröndöt. A jobbról jövő kocsi a belső oldali kerekével telibe

talált egy nagyot. Felcsikorogtak a fékek, ahogy az első kerék átdöccent a bőröndön, majd utána a hátsó is. Megragadtam a legnehezebb poggyászt, amit találtam, és az utánfutó végébe toltam. Felkészültem. A repülőgép motorja az ellenkező irányból dübörögve közeledett felénk. – Mila! Hátranéztem, és a szívem összeszorult. Ó, istenem, iszonyúan közel volt a gép! A helyzetelemzőm meghibásodhatott.

Összeütközünk! És akkor szemközt találtuk magunkat vele. Balról a repülő óriási orra hasított felénk, dübörgő motorja fenyegetően hangzott, mintha mindjárt megsemmisítene bennünket. Lefogadom, hogy a pilóták legmerészebb álmukban sem gondolták volna, hogy van olyan hülye, aki megpróbálja elvágni az útjukat. Bíztam benne, hogy nem voltunk hülyék. Minden erőmet összeszedve visszafordultam a biztonságiak autója felé, és meglendítettem a karomat. Repült a bőrönd. Belecsapódott az első autó szélvédőjébe. A kocsi eltérült balra, és fékezett. Amikor átértünk a repülő előtt, és a másik autó közvetlenül annak útjába került, kidobtam a második bőröndöt is. Meg egy harmadikat. Az egyik a vezetőoldali szélvédőt találta el, míg a másik megcsúszott a motorháztetőn. Az autó megugrott, és kicsúszott jobbra.

Pontosan a repülőgép bal orrkerekébe csapódott. Éktelen csikorgás töltötte meg a levegőt, ahogy a repülőgép maga előtt tolta az autót. Megfordultam és átugrálva az utánfutók közötti réseket, visszasiettem anyához, aztán beugrottam az utasülésbe. Épp hogy elértük a 2-es terminál végét, amikor újabb szirénák hangzottak fel. A hangzavartól moccanni sem bírtam. Fenyegetés észlelve.

A biztonsági szolgálat három további autója közeledett szemből, az 1-es terminál egyik szárnyából. A mellkasomra mintha mázsás ólomtömb nehezedett volna, reszketve vettem a levegőt és kinéztem jobbra. Fenyegetés észlelve.

Még kettő ugyanabból az irányból. Hátrapillantottam. Fenyegetés észlelve.

Még három. Ezen a ponton már nem volt erőm harcolni a vörös feliratok meg a hang ellen. Nem számított. Vesztettünk. Anya a kifutópálya felé pillantott, de én megráztam a fejem. – Nincs kiút. Ennyi autóval szemben nincs. Nem tudjuk megcsinálni. Túl gyorsak. Ráadásul volt új fejlemény is. Az egyik mögöttem lévő autó szélvédőjén keresztül fémes csillogást láttam a napfényben. Mindkét őr pisztolyt tartott a kezében. – Meg kell állnunk, és meg kell adnunk magunkat. Az első pillanatban azt hittem, anya hallgat rám. Bár a tartása és az arca továbbra is feszültségről árulkodott, levette a lábát a gázpedálról, és hagyta, hogy az autó lassuljon. Az előttünk lévő

autó is lassított. Ám ekkor anya rákapcsolt, és balra rántotta a kormányt. Egyenesen a kifutópálya irányába. – Mit csinálsz? – kiabáltam, miközben ijedten figyeltem a nyomunkban száguldó autókat. – Te itt kiugrasz, én meg továbbhajtok. A többség engem fog követni, mert a repülők felé tartok. Neked csak egy őrt kell legyőznöd, és szerezni egy autót. – És a sorsodra hagyni téged, ugye? Hát nem! – Kérlek, Mila! Megráztam a fejem. Ki van zárva. Anya dühében rácsapott a kormányra, az autók pedig felzárkóztak mögénk. – A francba, Mila! Megígérted! A bűntudat megint mardosni kezdett, de csak arra tudtam gondolni, hogy mennyivel rosszabb érzés lenne otthagyni anyát. – Hazudtam. Légyszi, álljunk meg, mielőtt megsérülsz! Erre még erősebben nyomta a gázt. – Akkor ígérj meg nekem valami mást. Ha visszavisznek bennünket a bázisra, bármi történik is, ne mutasd ki az érzelmeidet, ne feledkezz meg magadról! Az érzelmeid ott hátrányt jelentenek. Megértetted? – Meg! Most kérlek, állj meg! Beletaposott a fékbe, és a targonca nagyokat rázkódva megállt, felállt, és kezeit a levegőbe emelte. Én ugyanígy tettem. Aztán csak vártuk, hogy a többi autó is leálljon. Amikor a

biztonsági őrök egymás után kiugrottak belőlük, ránk szegezték a fegyvert, és azt ordították, hogy lassan szálljunk ki a kocsiból, jól láthatóan feltartott kezekkel. Felszólítottak, hogy térdeljünk le, miközben egyre közelebb jöttek, fegyvereikkel végig a fejünkre célozva. Megbilincseltek, és két külön autóba tuszkoltak bennünket, így éppen abba a helyzetbe kerültünk, amit mindenáron el akartunk kerülni.

HÚSZ Tíz perc elteltével öt őr kísért minket végig egy fényesen megvilágított folyosón, ahol enyhe cigarettaszag terjengett. A vezetőnk megállt a FOGDA feliratú helyiség előtt, a zsebébe nyúlt, és egy kulcskártyával kinyitotta a zárat. – Befelé! – morogta, és kitárta előttünk az ajtót. Egy másik őr a könyökömnél fogva elég erőszakosan betuszkolt a zárkába. Anya követett. A kis szoba maga volt a sötét kilátástalanság. Vörös villanás. Kiterjedés: 3 m x 2,5 m.

Lenyeltem egy hideglelős kacajt. Remek! Most már legalább ismerem a kilátástalanság pontos méretét. Középen egy gyenge, összecsukható fémasztalka állt, melyet késsel, kulccsal vagy valami más éles eszközzel összekaristolt valaki. Körülötte négy műanyag szék, kettő-kettő a szemközti oldalaknál – egy teraszra jobban illettek volna. Hátul a bal sarokból egy videokamera nézett lefelé, pislogó vörös fénye megerősítette, hogy működik. De se pult, se dekoráció, se semmi, ami elég súlyos lett volna ahhoz, hogy fegyverként használják. – Leülni! – dörrent ránk a vezető.

Az őrök az asztal két végéhez kísértek bennünket, és kihúztak nekünk egy-egy széket. A csikorgó hangra az őröm arca megrándult. Elfoglaltam a helyet, és láttam, hogy anya is így tesz. Nem vették le a bilincseinket ahhoz, hogy ujjlenyomatot vegyenek. Az őr mögénk lépett, és valami kézi leolvasón végighúzta

az ujjainkat.

Elgondolkodva

húztam szét

a

csuklómat megbéklyózó hideg fémkarikákat, éreztem, ahogy megfeszül köztük a lánc. Szakítószilárdság: 224 kg. Ez az információ nem igazán nyugtatott meg, inkább felerősítette a gyomromban háborgó nyugtalanságot. Anyát bármilyen menekülési kísérlet veszélybe sodorta volna. Nem kockáztathattam meg. Egy őr elment, így ketten maradtak a zárkában, négyen pedig odakint. Minél tovább hallgattak, és nem kérdeztek tőlünk semmit, annál erősebb lett a lüktetés a fülemben. Nagyon, nagyon rossz jelnek vettem, hogy mit sem törődnek velünk, még csak hozzánk sem szólnak. Mivel két őr még volt bent, nem kockáztattunk nagyot, és az elkövetkező órákat nyájas beszélgetéssel töltöttük. Vártunk. És vártunk. Egyszer csak nyílt az ajtó. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a sötét öltönyös emberre – ahogy óvatosan megkerülte az asztal sarkát, ahogy a tekintete rutinosan végigsöpört rajtunk és a helyiségen –, és tudtam, hogy bajban vagyunk. Ez a fickó

úgy viselkedett, mint egy profi. Sokkal profibbnak tűnt, mint a biztonságiak a repülőtéren. De ki volt ő? Célpont: bemérve.

Ökölbe szorítottam a kezemet a szék mögött. Hagyd abba!

Állj, állj, állj! Anya kővé dermedt, mikor a férfi egy CIA-jelvényt húzott elő a szivarzsebéből, és a feje csüggedten előrebukott. Odafordultam hozzá, hogy lelket öntsek belé, de a férfi megszólalt: – Helló, Nicole! Hiányoltuk. Hiányoltuk. Visszakaptam a tekintetemet a férfira, miközben ökölbe szorított kezeim remegni kezdtek. Anya… anya ismeri ezt az embert! Ez csak egy dolgot jelenthetett. A kormány megtalált bennünket. A férfi barna szemei anyáról rám siklottak. Esélyeink a menekülésre, melyek amúgy is halványak voltak, gyakorlatilag a semmivel váltak egyenlővé. – Nicole Laurent, magát kémkedés és a hadsereg tulajdonának ellopása miatt körözik. Magát és a MILA-t repülőgépre teszik, majd azonnali hatállyal visszaszállítják az Egyesült Államok területére. Anya lassan felemelte a fejét. A szája elkeskenyedett, de nem szólt semmit. Csak mereven nézett maga elé. A férfi végigsimított sötétkék nyakkendőjén.

– Komolyan azt gondolta, hogy megúszhatja? Maga tudós, Nicole, nem egy ügynök. Azt hiszem, túl sok időt töltött a laborban. – A tekintete visszatért rám, és megcsóválta a fejét. – Ha nehézségei adódtak a projekttel, kérelmeznie kellett volna az áthelyezését. Anya nevetése üresen csengett. – Persze, Frank! Mintha Holland tábornok engedélyezte volna! Amúgy, az sem oldott volna meg semmit. Amit csinálunk, pontosak bár amit maga csinál, az rossz. Nézzen rá! Nézze csak meg! Mondja, mit lát: egy gépet vagy egy rémült tizenéves lányt? A kényelmetlen érzéstől, amit az keltett bennem, ahogy ez a Frank alaposan végigmért, feszengeni kezdtem. Össze akartam fonni a karjaimat magam előtt, de a bilincsek megakadályozták. – Nem számít, hogy én mit látok, jól tudja. Nem én döntök. És nem is maga. – Felfogta, hogy ez mennyire törvénytelen, Frank? Nem az Egyesült Államok felségterületén vagyunk – tette hozzá anya. A férfi megcsóválta a fejét, és az ajtóhoz vonult. Mielőtt kinyitotta, még visszafordult egy szóra: – Sajnálom, hogy így kellett történnie, Nicole. Az ajtó becsukódott, kattant a zár és anya rám nézett. – Ne feledd, amit mondtam! – suttogta. – Attól a pillanattól kezdve, hogy a bázisra érünk, semmi érzelem! Elfordítottam a fejem, és a hófehér falat bámultam balra mellettem.

Máskülönben

a

szememből

csorgó

könnyek

feltárhatták volna az igazságot. Még nem is vagyunk a bázison, és tessék! Máris elrontottam.

HUSZONEGY A CIA-ügynök egy órája ment el. Anya beszélni akart, de én a fejemet ráztam, és a kamera felé böktem. Bár statisztikai értelemben a menekülési esélyünk minden múló perccel folyamatosan csökkent, még egy soványka reményért is megérte csendben maradni. Nem mehettünk ki a mosdóba, nem kaptunk sem ételt, sem vizet. A szomjúság mesterséges érzete izgatta a torkomat. Én jól voltam, de úgy számoltam, hogy anya ennyi idő elteltével már nem érezheti magát valami fényesen. A fogvatartóink nyilvánvalóan épp ezt akarták elérni. A gondolataim Hunterre terelődtek, és eszembe jutott az izgalom

a

hangjában,

amit

a

telefonbeszélgetésünkkor

hallottam. Alighanem ugyanazt érezte, amit én, de végül is, ennek már semmi jelentősége. – Ígérd meg, hogy felhívsz, bárhova mégy is!

A lélegzetem is elállt. Felhívni… bárcsak lenne rá lehetőség! Tekintve, hogy hová tartunk, tuti, hogy szükségem lesz mindenre, ami az emberi oldalamra emlékeztet. Léptek visszhangja irányította az ajtóra a figyelmemet. A pontosságuk, az egyenletességük. – Jönnek – jegyeztem meg.

A léptek egyre közeledtek. Másfél méter. Aztán csak fél. Az ajtó kivágódott, és hat gyors mozgású férfi érkezett, terepszínű gyakorlóruhában, kibiztosított fegyverrel. Frank hiányzott. A helyén egy magas, keskeny, himlőhelyes arcú férfi állt. A hangja mély volt és pattogós. Olyan hang, amely megszokta a parancsolást, és azt, hogy betartják a parancsait. – Nem tűrjük az ellenállást – mondta, és rezzenéstelen szürke pillantásával fegyelemre intett. – Davis, Rogers! A parancsnok odabiccentett az elöl álló, két közönyösnek látszó fiatalembernek. Egyszerre indultak meg felénk, az egyik az én karomat ragadta meg, a másik anyáét. Az érintésük hideg és száraz volt. A parancsnok az ajtó felé intett a fejével. Annak ellenére, hogy a várakozás igencsak megviselt, és hogy nagyon is gyűlöltem ezt a kicsi és üres helyiséget, szívesebben maradtam volna ott. Azt legalább már ismertem. Ellenben onnan bárhová vihettek minket … például a bázisra… amitől anya úgy tartott, és amiről az eddigiekből kiindulva csak a legrosszabbat tudtam elképzelni. Olyannak képzeltem, ahol szörnyű dolgok történnek. Ahol olyan „lányokat” kínoznak, mint én. Megborzongtam. A katonák durván talpra rángattak, azután elindultunk. A bilincsek, a fegyveres férfiak, a szűk folyosó, ezek együtt megint előidézték a csapda-fóbiámat, azzal a különbséggel, hogy ez százszorta borzasztóbb volt annál, mint amit a Clearwater gimiben éreztem. Egyedül anya miatt voltam

hajlandó egyáltalán megmozdulni. Amíg együtt vagyunk, el

tudom viselni a helyzetet. Amíg el nem viszik tőlem. Egyre csak nézegettem hátrafelé, hogy ott van-e még mögöttem. Tempósan haladtunk végig ugyanazon az útvonalon, ahonnan jöttünk, csak épp az ellenkező irányba – szűk folyosók útvesztőin át, ahol egy lélek sem járt, csak a lépteink visszhangoztak körülöttünk. GPS. A fejemben lévő zöld térkép mutatta, hogy mikor milyen irányba fordultunk – kelet, dél, kelet, észak –, de a jelenlegi állás szerint ez elég haszontalan információ volt. Súlyos, fehér fémajtóhoz értünk, és kiléptünk a friss levegőre. Egy korai repülőgép zúgása megremegtette előttünk a levegőt, melyben égett kerozin nehéz szaga terjengett. Négy katona állt vigyázzban, az ajtó két oldalán. Közvetlenül mögöttük három sima fehér furgon várakozott, berregő motorral. Szöget ütött a fejembe, hogy vajon milyen koholmányt főzhetett ki a hadsereg, ami megmagyaráz bennünket és az ő jelenlétüket is. Talán sosem tudom meg. Mihelyt belöktek minket a furgonba, felbőgött az erős V-8-as motor, és már indult is. Keskeny, néptelen útra kanyarodtunk, amely egyre távolabb vezetett a fő termináltól. Öt perccel később elértünk egy őrzött kaput. Kinyílt, és egy elkülönített kifutópályára engedeti. A baloldalon hosszú, lapos épületek terpeszkedtek. Magánterminál volt, körös-körül aszfaltozott és füves területekkel.

Nem volt hová menekülni. Akkor sem lett volna, ha anya veszélyeztetése nélkül megtehetjük. Kibámultam az ablakon, egy utolsó, hosszú pillantást vetve Kanadára. A határátlépésnél felbukkanó áruló kívánságom, amit félig sem gondoltam komolyan, tovább kísértett, és ha tudtam is, hogy képtelenség, nem bírtam elnyomni magamban az érzést, hogy én hoztam a fejünkre a bajt. Hogy a vágyak, amik az Egyesült Államok elhagyása és Hunter miatt fogalmazódtak meg bennem, visszafelé sültek el, és ebbe a szörnyű zűrzavarba taszítottak bennünket.

HUSZONKETTŐ Nem telt bele három óra, és végül mégiscsak egymás mellett ültünk egy gépen anyával. Csak nem Németország felé tartottunk. Anya reszkető tenyerét az ablakhoz nyomta, és a felhőket bámulta. A katonák ugyan semmit nem közöltek velünk, de sejtettem, hogy ő gyanítja az úti célunkat. Elfordult az ablaktól, és a fülemhez hajolt. – Mila, ne add fel! – suttogta. – Kitalálok valamit… A mögöttünk ülő őrök belerúgtak az ülésünkbe. – Nincs beszélgetés! A pilótafülkére meredtem. Anyára nem bírtam nézni. Most nem. Mardosott a bűntudat, mert még annak a lánynak a rettegése és a fúró emléke sem tudta elnyomni a bennem lappangó, áruló kíváncsiságot. Valahol, túl az ég kékjén és a felhők fehér pamacsain van egy hely, ahol engem létrehoztak. Egy hely, aminek az emléke még mindig ott lenne a memóriámban, ha anya nem törölte volna ki őket belőlem. És helyes vagy sem, legbelül kétségbeesve vágytam a múltam elveszett darabkái után. Az igazságot akartam, nem betáplált hazugságokat.

Talán egyszer majd találok valamit, ami segít kibékíteni egymással az emberi és az android énemet. Ez egy olyan kihívás volt számomra, amellyel szemben eddig mindig elbuktam. A gép orra lefelé irányult a leszálláshoz. A katona, aki átellenben ült velünk, feljebb csúszott az ülésben, és erősen összeszorította a kezeit az ölében. A többiek is fészkelődni kezdtek. Én is kiegyenesedtem ültömben. Hol lehetünk most? GPS.

Ezúttal szinte örültem, amikor a zöld térkép megjelent előttem. Az Egyesült Államok rajza tárult fel, rajta a gépünk pici, villogó pontként haladva, valahol keleten. Épp csak átvillant a fejemen, hogy milyen jó lenne egy nagyítás, és a térkép máris kiszélesedett a szemem előtt. Az ábra előbb eltorzult, majd megnyúlt, amint ráközelítettem a pontos helyzetünkre. Martinsburg

Nyugat-Virginia. fölött

repültünk.

Éppen A

a

nyugat-virginiai

pontunk

egyenesen

Washington D.C. irányába tartott. Eltátottam a számat, majd gyorsan becsuktam, mikor észrevettem, hogy a szemközti katona megböki a társát, és rám mutat. A Dulles repülőtéren fogunk leszállni? A washingtoni terület felnagyítódott, és a térkép a CIA egyik saját repterét mutatta Langley-ben. Meg egy másikat, a Davison Katonai Repteret. Jelenlegi röppálya: Whitman leszállópálya, Manassas.

Egy kicsi magánrepülőtér. A választás logikája azonnal mellbe vágott.

Magánrepülőtér. Hát, persze! Elvégre ez egy titkos csoport volt, és a magánleszállópálya segít eltussolni a dolgokat, ha valami rosszul sül el. A gondolatra, melytől az összes bátorságom egy pillanat alatt elpárolgott, önkéntelenül is remegni kezdtem. Anya biztatásképpen megbökött a vállával. – Minden rendben – súgta. Annyira, de annyira hinni akartam neki! Körülöttünk a katonák bekötötték magukat, végre leszálláshoz készülődve. A gép ledöccent egy keskeny leszállópályára, háromszor is a földnek ütközött, mire gurulni kezdett. Körülöttünk semmi más, csak fű és fa. Azokon túl utakat láttam, mintha ott már a város következett volna, és a távolban épületeket is. Maga a reptér kihaltnak tűnt. Míg a gép gurult, az előttünk lévő katonák kiugrottak az üléseikből, és felsorakoztak a pilótafülke felé vezető folyosón. A katona, aki az előbb előreszólt, és elhallgattatott bennünket – egy kicsi, zömök barom –, és Davis, akit a fogdából ismertünk, az ülésünk elé állt, és vastag, terepszínt öltött combjaikkal elzárták az utunkat. A gép, miután ilyen sok férfi utazott rajta, kellemetlen szagot árasztott: izzadság, koszos zokni és fanyar dezodorszag elegyét. Akár volt tüdőm, akár nem, igencsak vágytam már a friss levegőre. A parancsnok – az a keskeny arcú férfi, aki még Torontóban beszélt velünk – legelöl állt. Mikor a gép rázkódva megállt,

hátrafordult,

hogy

megnézzen

bennünket,

vállszélességű

terpeszben, feszes testtartással. Nem éppen lazán. – Kinyitjuk az ajtót. Kövessék a parancsainkat, és jól megleszünk egymással! Két férfi a felkaromnál fogva megragadott, és levezettek a lépcsőn. Jó néhány méterrel mögöttünk három további katona sorakozott fel. Gyors tempóban vezettek bennünket a kifutópályán, a füves területek felé, egy kisebb parkolóhely irányába. A levegő nehéz volt, az évszakhoz képest szokatlanul párás. A parancsnok nyakán csillogó izzadságcseppek jelentek meg, fogvatartóink keze nyirkossá vált, amitől nyálkásnak éreztem magam, és szívből vágytam egy zuhanyozásra. Sok bujazöld fa, de civil egy szál se – csak három sötét színű sportterepjáró. A parancsnok három méterre a középső terepjáró előtt megállt,

ettől

hirtelen

mindannyian

megtorpantunk.

Végrehajtott egy szabályos hátraarcot, és egyik kezével az első, a másikkal az utolsó járműre mutatott: – Kocsiba velük! Feszültség keletkezett a végtagjaimban. Biztosan nem azt

akarják, hogy… A hátam mögül hallottam, hogy elrángatják anyát valamerre, míg engem épp az ellenkező irányba húztak. Nem. Nem, nem és nem! Nem választhatnak szét minket. Mialatt a kísérőim magukkal vonszoltak, kétségbeesetten hátrapillantottam, és anya magas, karcsú alakját kerestem. Amit láttam, attól az egész

testemben ledermedtem. Két őr kíséretében már útban volt az első terepjáró felé. – Anya!

Látom-e még valaha, ha most elválasztanak minket egymástól? És mi van akkor, ha teljesen máshová viszik? Mi van, ha megölik? Emberi fenyegetés bemérve. Támadás? Igen.

Egy gyors mozdulattal felrántottam a karom, majd hátra, és ezzel ki is szabadultam. A bal könyököm teljes erőből hátrahúztam, és brutális ütést mértem a katona torkára. Hagytam, hogy a lendület megperdítsen, és mikor a másik katona rám vetődött volna, bal lábbal keményen alhason rúgtam. Még padlót sem ért, én már futottam, és közben felkészültem rá, hogy összecsapjak a soron következő katonával. Aztán a következővel. És a következővel. – Mila, állj! Csak tovább rontasz a helyzeten! Anya dühös szavaira még csak meg sem torpantam, nem is bírtam volna, mikor így vitt a lendület, amely átáradt minden végtagomba, minden sejtembe. Nem érdekelt, hány emberrel kell megharcolnom. Ha kellett volna, teleszórom testekkel az egész parkolót. Kerüljön bármibe, csak odarohanhassak hozzá! – Vonuljanak

vissza

Laurenttel!

Vonuljanak

vissza!

–

üvöltötte a parancsnok valahonnan mögülem, mikor az öklöm lendületet vett, és a behorpadó porcok reccsenő hangja kíséretében orron találta a legközelebbi katonát.

Fröcskölt a vér, ahogy a fickó hátrarepült, miközben két újabb rohant rám két oldalról. Meg sem kottyant, hogy mindkettőt földhöz kentem. A tekintetem végigsöpört a megmaradtakon, majd megakadt anyán, aki hevesen rázta a fejét, miközben – újabban sötét – haja ide-oda csapkodott. – Mila, ne! Haboztam. Azután tettem még egy lépést előre. – Meg se forduljon a fejedben! – figyelmeztetett az anyát fogva tartó katona, de a hangja megremegett, amikor elesett társaira nézett. Terepszinű testek hevertek szerteszét körülöttem, némelyik nyögött, némelyik teljesen ki volt ütve. Mintha bomba robbant volna. És most már csak egyetlenegy ember választott el anyától. Ha leterítem, anya az enyém. Lenyúlunk egy terepjárót, és… Amint elindultam, hogy lecsapjak a fickóra, fém kattanását hallottam. Meghűlt bennem a nem létező vér. A parancsnok állt mögöttem, a pisztolya csöve pedig anya fejére célzott. – Ha megmozdulsz, meghal. Az acélos hang, a hidegvérű hozzáállás… Egy pillanatig sem kételkedtem a szavaiban. Ezután nem álltam ellent. Akkor sem, amikor anya hátrakiáltott: – Ne bízz senkiben!

Akkor sem, amikor belökték az első terepjáróba, és elhajtottak vele, pedig ekkor azt éreztem, hogy az életem ott helyben véget ért. És akkor sem, amikor egy zsákot húztak a fejemre, hogy ne lássak semmit. És még akkor sem, amikor bedobtak az utolsó kocsiba, és a himlőhelyes férfi nevetve így szólt: – A GPS-t elfelejtheted, itt nem fog működni.

Nem hát! A támadó hozzáállásom anya életébe kerülhet: ez a felismerés minden csepp ellenállást kiszívott belőlem. A másik nagy rádöbbenésről nem is szólva, amely fájdalmasan szaggatta a műszívemet, mint saskeselyű a prédáját: sosem mondtam el anyának, hogy megbocsájtottam neki. Az időnkénti torokköszörülésből, mocorgásból és köhögésből megtudtam, hogy három katona csatlakozott hozzám a terepjáróban: kettő elöl ült, egy a harmadik sorban, mögöttem. Csendben voltak. Zene nem szólt, nem szólt senki. Csak a kerekek monoton surrogása hallatszott. Ez a csend baljóslatúbb volt számomra bárminél. Hová visznek? És anya is jön? Miután lejöttünk az autópályáról, és egy darabig a városi forgalomban haladtunk, egyszer csak elkanyarodtunk, és átmentünk egy bukkanón, majd éreztem, hogy lefelé tartunk. A kerekek hangja most visszhangot vert, amiből arra következtettem, hogy egy zárt épületbe jutottunk be. – Most már levehetitek róla a zsákot. Úgysincs fogalma, mi történik.

Egy durva kéz előrenyúlt, és hátulról lerántotta a fejemről a zsákot. Megláttam egy feliratot: BELÉPNI TILOS! BELÉPÉS: KIZÁRÓLAG

A

MALLORCA

FÖLDALATTI

BEVÁSÁRLÓKÖZPONT ÉPÍTŐMUNKÁSAI RÉSZÉRE A sofőr letekerte az ablakot, és kidugott egy jelvényt. A biztonsági őr ellenőrizte, azután továbbintette, miközben egy fegyver körvonalai rajzolódtak ki kívül hordott inge alatt. A fejünk fölött két videokamera mindent felvett. Amíg áthaladtunk, megszólalt a katona az utasülésben: – Miért úgy mondtad, hogy „róla”? Tudod, hogy ez nem igazi csaj, nem, Jennings? Tudom, hogy mostanában esz a fene a nők után, de ez a példány itt szigorúan tiltólistás. A mögöttem ülő srác felröhögött, azután előrehajolt, annyira közel, hogy éreztem a leheletét a fülemen. Olyan szaga volt, mint az állott kávénak, amit anya kint felejtett egy éjszakára a konyhában. – Nekem egészen csajszerűnek tűnik – mondta, és átnyúlt az ülés felett, hogy végigfuttassa az ujjait az arcomon. – A francba, tapintásra is olyan! Teljesen puha, meg minden. Vastag ujjaival összecsippentette a bőrömet. Meg sem moccantam, csak az előttem lévő fejtámaszra összpontosítottam, hogy leküzdjem az undoromat. Semmimet sem mozdítottam, csak az ujjaim szorultak ökölbe az ölemben. Ott nem csinálhattak bajt.

Nem húzhattam ki náluk a gyufát, addig legalábbis nem, amíg anya náluk volt. Ha másképp lett volna, megfordulok, és letesztelem – jó alaposan –, hogy tetszik a fazonnak, ha őt is engedély nélkül megérintik. – Jennings! Ülj vissza, és tartsd meg magadnak a mancsodat! Ez a gép sokkal többet ér, mint amennyit te egész életedben keresel. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen boldogságot okozhat a parancsnok goromba hangja, vagy az, hogy gépnek neveznek. Lehajtottunk, aztán balra fordultunk, és a sápadt fényeket követve egy betonüregbe értünk. Egy újabb balkanyar egy fal mögé vezetett bennünket, egy parkolóüregbe, ahol hat másik autó állt. A sofőr megállt, kipattant az ajtón és feltépte az enyémet. Kiugrottam, és rögtön nyomokat kerestem, melyek az anyát szállító másik terepjáróra utalhattak. De sehol semmi. A őröm erős vasmarkával megragadott, és egy tömör fémajtóhoz vezetett. Amikor odaértünk elé, még egy utolsó pillantást vetettem a parkolóra, bár tudtam, mire számíthatok. Üres volt. Anya még mindig sehol. A katona beütötte a belépési kódot, mire az ajtó oldalra csúszva kinyílt, egy újabb, kóddal védett ajtót tárva fel. Itt valaki nagyon komolyan vette a biztonságot. – Holland nem ad parancsot arra, hogy hozzák be anyádat, amíg nem látott téged. Úgyhogy ne totojázzunk! – mondta az őröm.

Egy szűk betonfolyosón vezettek végig. Elhaladtunk egy kis benyíló helyiség előtt, aminek mindössze nyolc kabinja volt, négy férfi és két nő dolgozott bennük a számítógépek előtt. Befordultunk egy sarkon, amely után a folyosó egy nagy ajtóba torkollott. Egy újabb tömör fémajtóba, melynek látványa ellen egész valómmal tiltakoztam. Ismertem ezt az ajtót. Igen, ismertem. Az őr rántott egyet a karomon, követnem kellett egy vakítóan fehér terembe. A padló visszaverte a fényárt, ami negyvenkét természetellenesen erős lámpából jött, és keresztbekasul bevilágította a mennyezetet. Mégis, a fényáradat ellenére a helyiség hidegnek és sterilnek tűnt. Hátul falba süllyesztett számítógép-képernyők ragyogtak, magasan fölöttük egy óriási ablak terpeszkedett, hat férfi nézett be rajta.

Megfigyelők, döbbentem rá. Vészterhes pillantásuktól ki rázott a hideg. Már jártam itt. Pontosan ebben a teremben. Még egyszer felmértem a helyiséget, és ezúttal a bal oldali falra koncentráltam: masszív acél munkapad, előtte betolt, alacsony támlás szék. Tizenkét szerszámosláda állt rajta, két egyforma sorban. Rossz érzésem támadt, majd attól, amit mögöttük láttam, egyenesen földbe gyökerezett a lábam. Egy köteg vastag acéllánc fénylett a padlón a mesterséges megvilágításban. Láncok…

Megrohantak az emlékek. A terem… a láncok… Egy fehér köpenyes ember arcon vág a fegyverrel, a hajam ide-oda csapódik. A fúró fülsértő berregése, ahogyan magasan a fejem fölé emelik. A sikolyom, ami belehasít a térbe. Mintha meg akarná repeszteni a falakat, hogy kitörhessen. A hátravetődő fejem… amely mintha egy fülsiketítő lövést kapott volna. Megtántorodtam, kényszeresen levegő után kapkodtam, de nem csillapodott a rettegésem. Mindenekelőtt azért nem, mert a testemnek nem is volt szüksége oxigénre. Egyetlen gondolat villant át a fejemen.

Ki innen! Azonnal! Kétségbeesetten forgolódtam az ajtó után, hogy kereket oldjak, készen arra, hogy letaroljak mindenkit, aki az utamba áll, tekintet nélkül a következményekre. Szörnyű dolgok történtek ebben a teremben, nem fogom itt tehetetlenül kivárni, hogy újra megtörténjenek. Csak hát… az ajtót éppen most csukták be. Bezárták, méghozzá egy magas, acélos tekintetű férfi zárta be, akinek sötét hajába ezüst szálak vegyültek. Egy férfi, akinek széles arca talán még kellemes is lett volna, ha nincs az a durva száj, az a ragadozó csillogás a szürke szemében, ahogy elmélyülten szemügyre vett. – Örülök az újabb találkozásnak, Mila! Meg sem bírtam moccanni. Menekülésre gondolni sem mertem, mert azonnal felismertem a déli akcentust a hangfelvételről.

Végre szemtől szemben álltam a másik alkotómmal. Holland tábornokkal.

HUSZONHÁROM Vártam, mozdulatlanul, mint egy kő, miközben Holland közelített felém. Próbáltam minden vonását magamba szívni, és egyezést találni a memóriámban lévő valamelyik alakkal. Semmi. Hosszú léptei olajozottak és fesztelenek voltak, bakancsa nesztelenül ért padlót. Egy vezető járása volt ez, olyan vezetőé, aki nem aggódott amiatt, ha megvárat másokat. A szája mosolyra kunkorodott, de a szeme környékén nem jelentek meg ráncok. Elém állt, és módszeresen végigmért. Úgy vizsgálgatott, ahogyan Kaylee a kedvenc cipőjét; úgy, ahogyan az ember azt a tárgyat szokta, ami az övé. Aztán még körbe is járt, mintha eladó ló lennék, ő meg egy lehetséges vevő.

Uralkodj magadon! Meg ne mozdulj! Éreztem meleg, párás leheletét a nyakamnál, és aztán, ó, uramisten, megérintett a vastag, feszes ujjaival. Megtapogatta a fejbőrömet, végigfuttatta őket a tarkómon, felemelte a pólómat, és amikor a jobb kezemhez ért, a csuklómnál tapogatózott, és megérezte a memóriakártya-leolvasóm keskeny nyílását. Nem gondoltam volna, hogy kibírom, mégis el tudtam viselni, habár az érintése mintha megölt volna bennem valamit. Nem perverz volt, hanem érzéketlen, és ez még rosszabb volt. Nyilvánvalóvá

tette, hogy nem vagyok több, mint egy lelketlen tárgy. Mint egy autó a bemutatóteremben. Kábé, mint egy holttest. A földalatti bázis falai minden komótos lépésétől egyre áthatolha-tatlanabbnak tűntek számomra, és bár az érintése nélkülözött

minden

vágyat,

mégis

úgy

éreztem,

hogy

bemocskolt, és meg akartam szabadulni ettől a mocsoktól. – Pokoli fejfájást okoztál nekem, tudod? – szólalt meg mély, elnyújtott hangján, mikor végre befejezte a vizsgálódást. Lévén magas, széles vállú és atletikus testfelépítésű, első pillantásra fiatalnak látszott. Ám amikor közelebb ért hozzá az ember, ez az érzés szertefoszlott. Sűrű hajába jócskán vegyültek ezüst szálak, és az álla alatti petyhüdt bőr vesztésre állt a gravitációval vívott küzdelemben. Fekete inge makulátlan volt, és drapp hosszúnadrágjának tökéletesen futó éle rádöbbentett, hogy egynapos ruházatomban milyen elhanyagolt is vagyok. Váratlanul megcsapta az orromat az erős illata. Orvosi alkohol és borsmenta, mindkettő fanyar és édes, egy olyan keverék, amely a déjá vu különös érzésével ajándékozott meg. Mélyről fakadó rossz érzést hozott felszínre bennem, amitől legszívesebben azonnal meghunyászkodtam volna, de az ösztönöm azt súgta, hogy ez hibás lépés lenne. Ez előtt az ember előtt sosem szabad jelét adnom a félelemnek. – Holland

tábornok!

–

szólítottam

meg,

erőltetett

könnyedséggel a hangomban. Borzas

szemöldöke

szélesebbre húzódott.

felszökött,

álságos

mosolya

még

– Szinte sértve érzem magam. Ha Nicole-t anyának hívod, nekem is kijár egy „apa”, nem? Megint tisztátalannak éreztem magam. Apa. Nagyon rosszul hangzott a szájából, minden szempontból. Az állkapcsa folyton mozgott, akkor is, amikor nem beszélt, és valami zöldet is láttam a fogai között. Rágó. Ez megmagyarázta a borsmentát. – A pokolba is! Nagyobb erőkkel kutattam utánad, mint a legtöbb szülő a saját elkóborolt kölyke után. Egy komplett kisfilm játszódott le a fejemben az apámnak hitt

philadelphiai

férfiról.

Egy

karácsonyi

emlék.

Ajándékbontás, mályvacukorsütés, hóemberépítés a házunk előtti kiskertben, amivel bajt hoztam magamra, mivel anya kedvenc selyemsálját kötöttem a hóember nyakába. Apa szilaj kacagása, amikor megszórtuk hógolyókkal a Mikulásnak kitett süteményt. Hazugság, mind hazugság, most már tudtam. Tetszik – nem tetszik: Hollandnak igaza volt. Több jogot formálhatott az apai címre, mint a belém programozott, nem létező férfi. A tábornok folytatta vizsgálódását. Azt kívántam, bárcsak nekironthatnék. Leverném a képéről ezt az arckifejezést. De anya figyelmeztetett. Maradtam hát a szavaknál. – Attól még maga nem lesz az apám, hogy a tulajdonaként kezel – jelentettem ki, ügyelve a higgadt hanghordozásra. – Csak gondot jelentek a maga számára, ne is tagadja. Holland rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Mila, te sok-sok évnyi kutatásba és dollárszázmilliókba kerültél. Még szép, hogy nem csak egyszerűen gondot jelentesz. Fontos szereped van az Egyesült Államok katonai védelmi rendszerében. Egy mestermű vagy, de komolyan. Gyorsan, akár egy kígyó, hosszú, vastag ujjai a csupasz karom után kaptak. A bőre épp csak súrolta az enyémet, de ez alkalommal felkészületlenül ért. Utálkozva húzódtam el tőle, amitől még jobban elhúzta a száját. – Most nincs erre szükség. A jobb nadrágzsebéből elővett egy darab nedves papírtörlőt. Szúrós szag lebegett felém, miközben egyenként megtörölgette vele az összes ujját, majd eltette. Biztos ezért éreztem korábban az orvosi alkoholt. – Na, akkor! Nézzünk meg téged alaposan! – Karba tette a kezét, és egyik ujjával megkocogtatta frissen borotvált állát. – Értsd meg, nem arról van szó, hogy engem hidegen hagy ez a… helyzet, de Nicole eszméletlen nagy kockázatot vállalt. Van fogalmad róla, mekkora bajt okozhattál volna, ha az egyik ellenségünk rád talál? – A szemei összeszűkültek. – Nekünk feladatunk van, ezt Nicole-nak is meg kellene értenie. És istenbizony, az az igazság, mindegy, hogy ő mit mondott neked, hogy nem vagy ember. Sohasem leszel az. A hangján nem érződött sem indulat, sem kegyetlenség, de még harag sem. Tárgyilagos volt, mintha a felettünk lévő lámpák

működését

magyarázná.

súlyosbította a mondanivalóját.

Ám

ez

csak

tovább

Nem ember. Nem ember. Nem ember. Olyan érzésem támadt, mintha a szavai megpróbálnának behatolni a mesterséges bőröm alá, a kétség homályát ébreszteni a legbelsőbb valómban és elfojtani a remény minden szikráját, ami még pislákolt bennem. A sötétség elborított, én pedig felidéztem az egyetlen képet, amiről tudtam, hogy segíthet. Hunter fakókék tekintete, féloldalas mosolya ragyogott fel előttem, olyan élesen, mint egy fényképen, és annyira, de annyira valóságosnak hatott, hogy szinte ágy éreztem, ide tudnám varázsolni hozzánk, ebbe a terembe. Melegség éledt a testemben, az a könnyed, kissé szédítő érzés, amit akkor éltem át, amikor megérintette a kezem, vagy közel hajolt, és engedtem, hogy oltalmazón körülvegyen. Mindez újra felszította bennem a reményt, amit Holland megpróbált kioltani. Nem győzhet! Ilyen könnyen nem. Felszegtem az állam, és szúrósan a szemébe néztem. – Maga nem tud rólam semmit. Fogalma sincs, és nem is lesz. Holland vastag ajka megfeszült, aztán elernyedt, és reszelős nevetés jött ki rajta. Összekulcsolta a kezét a háta mögött, és még közelebb sétált. – Még harcias vagy, értem. Tényleg azt hitted, hogy Nicole embert tud csinálni belőled a memóriaegységed meghamisításával, meg azzal, hogy beírat egy gimnáziumba? – Bosszúsan megrázta a fejét, majd folytatta: – Ezzel csak ártott neked. Ez valójában kegyetlenség. Hamis reményt adni,

elhitetni olyan dolgokat, amik egyszerűen nem igazak. – Lehajolt hozzám egy kicsit, hogy szemmagasságban legyen velem. – Egyáltalán nem tesz jót neked, ha ragaszkodsz ehhez az illúzióhoz. Nicole-lal ellentétben én sohasem hazudok neked. Erre a szavamat adom. – Lázadó arckifejezésemet látva felsóhajtott, és fejcsóválva felegyenesedett. – Egyébként meg, mindegy. Most, hogy visszakaptunk, ki fogjuk hozni a maximumot belőled vagy az alkatrészeidből.

Alkatrészeimből. Egy kép ugrott be magamról: kiabálok, miközben Holland óriási vágást ejt a testem közepén, azután darabokat tép ki a belsőmből, és a körülöttünk várakozó katonák kinyújtott kezébe dobja. Az emlék betöltötte a fejemet. Leküzdöttem magamban az iszonyt, miközben a résnyire szűkült, hidegszürke szempárt tanulmányoztam, melyben már nyoma sem volt viccelődésnek. Hogy kerülhetett anya olyan helyzetbe, hogy ezzel az emberrel dolgozzon? Igaz, hogy anya hazudott nekem, de jóindulatból és féltésből tette. Míg Andrew Holland… nos, képletesen szólva, annyi szív sincs benne, mint bennem. Anya! Bárcsak beszélhetnék vele, csak egy percre! Hogy megtudjam, jól van-e. – Láthatnám anyámat? Kérem! – szűrtem a szót a fogaim közt, de legszívesebben nekimentem volna. Próbáltam elfojtani az indulataimat, de az ujjaim ökölbe szorultak, és egyre mélyebben a tenyerembe vájtak. Teljes erőkifejtés: 21 kg/cm2

A vörös szavaktól magamhoz tértem. Azonnal kiengedtem és leráztam

a

kezemet,

mintha

egy

mozdulattal

megszabadulhatnék a szavak mögötti valóságtól, a jellegzetes géphangtól. Ekkora nyomás halálos lehet. Holland a fejét rázta, halvány mosolya tétova volt – Attól tartok, hogy ez ebben a pillanatban nem lehetséges. – Miért nem? Mit csináltak vele? Szörnyű gondolatok törtek rám. Képek: anya öntudatlanul fekszik valahol a bázis mélyén egy sötét cellában, és a vére a padlóra csöpög, miközben kínvallatják. – Semmit. Biztosítalak róla, hogy Nicole-nak semmi baja. Tényleg azt hiszed, hogy tudnék bármi olyat tenni, ami árt neki? Főleg hogy ez a legjobb módja annak, hogy biztosan együttműködj velünk. Ártatlanul hangzottak a szavai, de én vettem a mögöttes jelentésüket is. Ameddig megteszek mindent, amire Holland kér, addig anya biztonságban van. De ha nem… – Akkor mikor? Mikor lesz lehetséges? Anya fájó hiányától egyszerre elhagyott az erőm. Hogy viszontlátom-e valaha, az teljes mértékben ennek a hideg, kemény

embernek

a

szeszélyétől

függött.

Igyekeztem

visszafojtani a sírást, de a tehetetlen fajdalomtól megindultak a könnyeim. Holland nagy levegőt vett, és megrázta a fejét. – A fenébe! – mondta halkan. Ismét előkerült a törlőkendő, és érződött az alkohol átható illata, miközben megint

megtisztogatta a kezeit. – Imádkoztam, hogy az érzelmi reakcióid semlegesítődjenek a távol töltött idő alatt, de már látom, hogy más a helyzet. Még jó, hogy éppen emiatt a lehetőség miatt bebiztosítottuk magunkat, és készítettünk egy másik, továbbfejlesztett változatot.

Egy másik változat. Olyan kifejezés, melynek megértése még az én szuperagyamnak is egy gondolattal több időbe telt. – Ezt hogy érti? Közben azonban nagyon-nagyon féltem, hogy pontosan tudom, mire gondol. – Csak nem tesszük tönkre az egész kutatásunkat egyetlen hiba miatt! Készítettünk egy másik MILA-t. Holland visszacsúsztatta a törlőkendőt a zsebébe, majd elmosolyodott. Ez volt az első őszinte mosoly, amit láttam tőle. Egy mosoly, mely mintha a testem minden melegét megvonta volna tőlem. – Azt mondja, van egy másik változat… belőlem? – a hangom suttogásba ment át. Holland mosolya kiszélesedett, telt arca kikerekedett, a szemétől a halántékáig futó négy ránca pedig elmélyült. – Pontosan. Akarsz vele találkozni? Egy alternatív változat, a te túlérzékeny, lelkizős hülyeségeid nélkül. Felnézett a téglalap alakú megfigyelőablakra, és bólintott. Azután arccal az ajtó felé fordult, amelyen az előbb beléptem. Követtem a tekintetét, miközben próbáltam felfogni, mire célzott. Pár pillanat múlva azon az ajtón át be fog jönni valami.

Egy másik MILA. Egy másik lány, akit pontosan ugyanazzal a kutatási módszerrel hoztak létre, mint engem. Na, azért nem teljesen ugyanazzal. Ebből a MILA-ból hiányoznak az én „túlérzékeny, lelkizős hülyeségeim”, mint azt Holland olyan finoman megfogalmazta. Szivattyúszívem kétségbeesetten pumpált, és olyan gyors tempóra kapcsolt, mintha menekülni akart volna a testemből. Az egyik kezemet a mellkasomra tettem, hátha megnyugszom ettől a nagyon is emberinek ható szívveréstől, miközben próbáltam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez csak látszat. Tompa lépések hangja érkezeti az ajtón túlról, amit egy csippanás követett, jelezve, hogy sikeresen beütötték a kódot. Azután a zárszerkezet fémes kattanással ki nyílt. Az ajtó oldalra csúszott, és egy lány lépett be rajta. A ruházata teljesen átlagos volt, grafitszürke tréningnadrágot és hosszú ujjú fehér pólót viselt. Jó, talán a járása kissé túl olajozott volt. Olyan kecsesen mozgott, hogy a tornacipős lépteivel alig ütött zajt a betonpadlón. De nem ez volt az, ami a leginkább megrémített. Hanem a szája, a rendkívül széles alsó ajakkal. A lány erős felépítésű volt: inkább igásló, mint telivér. Nagy szeme pontosan olyan kerek és ugyanolyan zöld volt, mint az enyém. Holland azt mondta, egy „alternatív változat”, ám valójában azt érthette alatta, hogy „egypetéjű ikertestvér." Dermedten álltam, képtelen voltam elfutni, elfordulni, még ha mélyen legbelül ezt is szerettem volna. Még nyelni sem

tudtam, ahogyan közeledett. Valami különbség után kutattam, bármiféle olyan jellegzetesség után, ami megkülönböztethet bennünket egymástól. Nem lehet szakasztott olyan, mint én.

Nem lehet olyan. De olyan volt. Minden tulajdonsága, amit láttam, talán a haját leszámítva. Az enyém még teljesen fekete volt, tépett, kicsit punkos, az eredménytelen álcázási kísérletem része. Ujjaimmal végigsimítottam a nyakamon, és a rám törő indulattal megtapogattam az új külsőmet. Ez legalább megmentett attól, hogy tökéletes klón legyek. Visszafordítottam a figyelmemet a másik Milára. Lennie kell valaminek, valaminek, amiben különbözik tőlem, amit kiszúrhatok. Csak elég figyelmesen meg kell néznem. Miután futó pillantást vetett a lányra, Holland ravasz tekintetével továbbra is az én arcomra koncentrált, élvezetét lelve minden apró reakciómban. – Mila, engedd meg, hogy bemutassalak a húgodnak, ha szabad így neveznem! Ő MILA 3.0. Ekkor a másik Mila, az ikertestvérem megelevenedett: udvariasan elmosolyodott, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy végre találkozunk – mondta kellemes hangon. Pontosan úgy hangzott, mintha én mondtam volna. Mert a hangja… a hangja is az enyém volt. Ledöbbentem, és hátrahőköltem ettől az utálatos rémségtől. Őt látva még nehezebb volt elhitetnem magammal, hogy van

bennem emberi. Ha lenne, ő nem jöhetett volna létre. Egyébként meg, ha ugyanúgy nézünk ki, ki tudja, hogy mi minden lehet még közös bennünk? Mivelhogy ugyanabban a laborban készültünk. A gondolataink is megegyeznek, pontosan ugyanúgy látjuk a világot? Olvashat a gondolataimban, talán éppen most is? Én

még

azután

sem

kérdőjeleztem

meg

sosem

az

egyediségemet, miután rájöttem, honnan származom. Mindig is tudtam, hogy különleges vagyok, eredeti – önálló egyéniség, mint bármely más emberi lény. Holland ezzel a legújabb húzásával megpróbálta összetörni ezt a hamis látszatot… összetörni mindent, amitől többnek hittem magam, mint egy futószalagon gyártott masinának, amelyik semmivel sem különlegesebb, mint az utána következő darab. Egy lépéssel közelebb jött, hogy visszaállítsa a köztünk lévő távolságot. Keze, az én jól ismert kezem megállt a levegőben, várva, hogy megszorítsam. A gondolat, hogy a bőréhez érjek, undorral töltött

el.

Vajon

olyan

érzés lenne,

mintha

megérinteném magamat? Tudva,

hogy

Holland

figyelmesen

néz,

tétován

odanyújtottam a kezem, és megszorítottam az ujjait. A bőre puha volt, langyos, semleges tapintású. Mit összeaggódtam, erre most… nem éreztem semmit. Sem azt, hogy bármi közünk lenne egymáshoz, sem undort. Ugyanolyan érzés volt, mint bárki mást megérinteni.

A másik Mila a legkevésbé sem izgatta magát a külsőm miatt. A külsőnk miatt. Csak visszalépett Holland mellé, és kicsit gondterhelten nézett megalkotójára: – Miért nem örül nekem? Holland megveregette a fejét, úgy, ahogyan egy kutyának szokták. – Ne aggódj, jól csináltad! Mila 3.0, azaz Three – sosem gondolnék rá úgy, mint egy másik Milára, egyszerűen nem megy – szélesen elmosolyodott. Az én ajkaimmal. Beteges elragadtatással néztem. Nem is tudtam, hogy ennyire kancsalnak látszom, amikor mosolygok. A vigyor egy szempillantás múlva eltűnt. Csak állt ott, kifejezéstelen arccal, lazán leengedett karokkal. Mintha a következő parancsra várt volna. Mikor Holland ismét megveregette őt, bizseregni kezdett a bőröm, akár ha apró bogarak mászkáltak volna rajta. – Hihetetlen, ugye? Három próbálkozásba került, de végül sikerült rendesen megcsinálni. Három próbálkozás… – Volt még egy változat? – kérdeztem, de nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom tudni a választ. Three elmosolyodott, miközben pipiskedve billegett és égett a buzgóságtól, hogy válaszoljon. – Az első MILA-változat prototípusába százötvennel több fájdalomérzékelő

receptort

építettek

négyzetcentiméterenként, mint a későbbi változatokba.

be

Későbbi változatok. Ezalatt azt érti, hogy ő és én. Szerintem ezzel is az volt a céljuk, hogy elszemélytelenítsenek bennünket. – Habár a sok receptor gondoskodott róla, hogy az 1.0-ás változat a fájdalomra adott válaszreakció hiányában ne lelepleződjön le, viszont éppen emiatt el is bukott a kínzáspróbákon. – Kínzáspróbák? Three ezúttal rám hunyorított. – Kínzási jelenetet szimulálnak a laboratóriumban, hogy lássák, a kísérleti alanyokból milyen könnyen lehet kicsikarni az információt, ha elfogják őket. Az emlék újra felvillant a fejemben, és rám szakadt a valóság. Tévedés, minden tévedés. A próbák, a kínzás. A fúró, a fegyver. A sikoly. Az nem az én sikolyom volt, az a lány a szobában nem én voltam. A felismerés nemhogy megnyugtatott volna, hanem még ezerszer rosszabbul éreztem magam tőle. Mert az a lány sokkal több fájdalmat érzett nálam, komoly fájdalmakat, és azért kínozták, hogy teszteljék a határait. Végső soron az pecsételte meg a sorsát, ami emberibbé tette, és ami ugyanakkor ahhoz vezetett, hogy újrahasznosítsák, mint egy darab alufóliát, éppolyan érzéketlenül. Ha tudtam volna hányni, most megtettem volna. A gyomrom égett, és szédültem az undortól. Szerencsémre, úgy látszik, ez volt az egyik biológiai funkció, amit kihagytak.

Semmilyen körülmények között nem árulnám el Hollandnak az érzéseimet. – Én… én akkorra már elkészültem, ugye? – Igen. Nagyjából – válaszolta Holland. Ők nézették végig velem, ez világos volt. De miért voltak az emlékeim ilyen bizonytalanok? Miért nem tudok minderre saját magamtól visszaemlékezni? A válasz egyszerű volt. Anya miatt. Meg akart óvni. – Szerencsére

már

finomítottunk

rajta.

Kevesebb

fájdalomérzékelő is elég, csak annyi, amennyi figyelmeztetni tudja, ha egy igazi ember már fájdalmat érezne. Titokban Three-re pillantottam, hogy lássam, mit reagál a burkolt utalásra, hogy ezek szerint ő sem valódi ember. Semmi. A szeme sem rebbent, az arca sem rezzent. Csak állt ott, és csöndben

tanulmányozott

engem.

És

hátborzongatóan

hasonlított hozzám.

Nem, nem is tanulmányoz, döntöttem el. A tanulmányozás valódi kíváncsiságot jelent. Az ő szemében pedig – ahogy pillantása az arcomra szegeződött – érdektelenség ült. Mintha a Hollandtól kapott küldetés hiányában nem is igazán létezne. Nos, legalább most már van logikus magyarázatom arra, hogy mi történt, amikor kirepültem Kaylee pick-upjából. Felsikoltottam, de alig volt mögötte fájdalom. Ezt eddig nem értettem. – Mit akarnak csinálni velem?

– Az eredeti terv szerint? Meg akartunk semmisíteni. Feltételezem, Nicole ezért vitt magával. Imitálni kellett volna az emberi érzéseket, nem átélni őket, és főleg nem ilyen intenzitással. A rendszered minden kísérletet visszautasított, amellyel

hatástalanítani

igyekeztünk

ezeket,

ezért

úgy

döntöttünk, megsemmisítünk, és teszünk még egy kísérletet.

Megsemmisíteni engem. Megsemmisíteni. Úgy éreztem, mintha minden jéggé fagyott volna bennem, és véletlenül a zárolási üzemmód csapdájába estem volna, miközben Holland közönyös arcára meredtem. Teljesen meg akart tőlem szabadulni. Kitörölni, mintha nem volnék több egy hibás programnál. Miután ő tényleg azt hitte, hogy nem szorult belém több élet, mint egy programba, nem volt lelkiismeretfurdalása ezzel kapcsolatban. Ebben biztos voltam. A csapda-fóbiám eltűnt, és feltámadt bennem a menekülési vágy. Ki kellett jutnom onnan. Azonnal. Űzött tekintetem az ajtóra esett – a szabadság egyetlen lehetséges útjára –, és felkészítettem magam az elkerülhetetlen harcra, azért, hogy eljussak odáig, amikor a valóság mellbe vágott. Semmi sem változott. Anya továbbra is Hollandé. Anya nem amiatt lopott el engem a fejlesztési területről, mert azért aggódott, hogy túlságosan emberi vagyok androidnak. Azért lopott el, mert úgy gondolta, hogy vagyok annyira emberi, hogy Holland foghegyről odavetett megsemmisítési javaslata szerinte egyenlő lett volna a gyilkossággal. A meggyilkolásommal.

Éreztem, hogy könnycsepp gyűlik a jobb szemembe, a mesterséges könnycsatorna szélére. Ráparancsoltam magamra, hogy ne gördüljön le. Holland szemében az érzelem csak gondot jelent. Gyengeség, ami miatt megéri engem teljesen elpusztítani. A tábornok elfordult tőlem, hogy szembenézzen az ablakon túli megfigyelőkkel. Rábólintott valamire, amiről lemaradtam, aztán egy újabb rágógumi-pukkantással megfordult. – Van egy jó hírem számodra, Mila. A döntéshozók azt akarják, hogy újra teszteljelek, hogy lássuk, vannak-e olyan értékeid, amelyeket figyelmen kívül hagytunk. Egy kis haladék. – És ha nemet mondok? Tudtam a választ, mielőtt felelt volna. Anya. Anyát fogják felhasználni biztosítéknak. – Álld ki a próbákat, és bebizonyíthatod: Nicole nem rontott el teljesen! Akkor újra át fogjuk gondolni mind a két eredményedet. Ha nem állod ki, anyádnak halálbüntetéssel kell lakolnia.

Úgyhogy…

viszlát

helyett

azt

mondom:

sok

szerencsét! – Felhúzta az ingujját, és a szőrös kezén viselt széles számlapú órájára pillantott. – A kettő-tizenötös próbát hamarosan elindítjuk. Ó, majd’ elfelejtettem, Mila. Ezúttal ne lépj meg! – Vontatott hangja figyelmeztetően csengett. Egyedül az tartott vissza, hogy anyát veszély fenyegeti, amikor felém nyúlt. Valami ezüstösen villant, majd megragadta a jobb fülemet. Hideg és idegen dolgot dugott belém, egy

vékony pálcaszerűséggel. Halk kattanást hallottam, aztán a következőt: Biztonsági chip aktiválva.

A fogászati szondát visszahúzta, de pufók ujja visszatért a fülkagylómhoz. Nedves ujjainak érintése, amint keményen megnyomta a porcomat, felelevenítette a laborbeli emlék rémületét, de nem, nem, nem, én nem tudok – nem akarok – meghátrálni. Csak azért is, mindenáron ki kell bírnom! Drót nélküli vevő aktiválva.

– Ez megoldhatja a dolgot – mondta, és elengedett. – Most már nem kell tartanunk tőle, hogy szökni próbálsz. Ez a chip lezárja a bázist, ha három méterre megközelíted a bejáratot. Holland hátba veregette Three-t, és így szólt: – Adj neki! Oké? Azután egy gyors hátraarcot csinált, és az ajtóhoz vonult. Az halkan zümmögve zárult be mögötte. Bezárt ide engem valami próbára. Tekintetem a hasonmásomra siklott. Ugyanott állt, ahol Holland hagyta. Pontosítok: bezárt minket.

HARMADIK RÉSZ

HUSZONNÉGY Itt voltam tehát, ebben a sivár teremben, neoncsövek vakító fényével

a

fejem

fölött,

hideg

betonpadlóval

alattam.

Clearwatertől mérföldekre, de inkább fényévekre. Most először maradtam kettesben az ikertestvéremmel, akiről ezidáig azt sem tudtam, hogy létezik. A

tekintetünk

találkozott.

A

visszanéző

szempár

megszólalásig hasonlított az enyémre, de csak hasonlított. Nekem

ismételten

feltűnt

a

köztünk

lévő

szembeötlő

különbség: Three zöld szemeiből hiányzott a melegség. Holland újabb teremtménye ezúttal nem a korábbi érdektelenséggel nézett rám, hanem úgy, mintha a szemével ízekre akarna szedni. Porcikáról porcikára. Amikor befejezte a vizsgálódást, vállat vont. – Mi az? – szegeztem neki a kérdést, amikor meg sem mukkant. – Ránézésre nem lehet megmondani rólad, hogy selejtes vagy. Ennyi – szólalt meg az enyémhez aggasztóan hasonló hangon. Vagy inkább az enyémmel megegyező hangon, de olyan közönyösen, mintha csak egy új számítógépes programról

beszélne. Jobban belegondolva azonban, több igazság volt abban, amit mondott, mint hajlandó lettem volna beismerni. – De ez nem számít – folytatta. – Teszem, amit tennem kell. – Itt elhallgatott, és elmosolyodott. – Semmi probléma. Semmi probléma. Mintha legalábbis nem az életem forogna kockán. Ekkor Three tekintete – minden különösebb ok nélkül – a fenti ablakra vándorolt. Én is odanéztem, és ledöbbentem. Közvetlenül az üvegnél egy fiú állt, tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, túl fiatalnak tűnt még ahhoz, hogy ott legyen a helye. Hogy köze legyen… ehhez az egészhez. Sötét haja egyik felől le volt simítva, a másik oldalon, borzasan égnek meredt. Mókásan nézett ki, mintha elaludta volna, és nem lett volna ideje megfésülködni. Esetlenül festett hosszúra nyúlt végtagjaival, gyűrött, fehér ingében, félrecsúszott nyakkendőjével. A vállát behúzta, a nyakát előrenyújtotta, mintha a szűk inggallér szorításából akarná megmenteni. Ugyanakkor a tekintete egyáltalán

nem

volt

közönyösnek

mondható,

és

rendíthetetlenül engem nézett.

2.0… Two, hallasz engem? A rekedtes hang ott visszhangzott a fejemben. Mi a franc ez? Hátrahőköltem, a füleimhez kaptam, és tekintetem Three-re villant. Rajta nem látszott semmi. Csak álldogált türelmesen, és úgy bámult felfelé a srácra, mint kutya a gazdijára. A srác. Biztosan ő beszélt.

Megráztam párszor a fejem, mintha az ütemes mozgással véget tudnék vetni ennek a zavaró jelenségnek. Természetesen ez nem így ment.

Úgy látom rajtad, hogy hallasz, igaz? Óvatosan bólintottam. Akkor jó. Lucas Webb vagyok, és én fogom felügyelni a próbákat. Már megint a próbák, amikről Holland is beszélt. De mifélék? És… hogy van ez? Ez a srác hallja a gondolataimat? Ahogy én az ő hangját? Teljesen feléje fordultam, és a következőt gondoltam magamban: Hallasz engem? Közben az arckifejezését figyeltem, de nem észleltem rajta semmi változást, és nem érkezett tőle válasz sem. Legalábbis három másodperc erejéig, amikor is halvány mosoly bukkant fel az arcán. Hangosan kell beszélned, ha azt akarod, hogy halljalak. Te csak azért hallasz engem, mert Holland tábornok aktiválta a drót nélküli vevődet. Így már kevésbé tűnt hátborzongatónak az a jelenet, amikor Holland belenyomta az ujját a fülembe, és megcsapott a borsmenta szagú lehelete. Bár nem is javított rajta sokat. Egy-két méterre tőlem Three befejezett egy furcsa mozdulatsort: a bal kezével minden irányban átmozgatta az ízületeit a jobb karjában.

– Miféle próbákat? – kérdeztem, és egyre idegesebben néztem, ahogy kezet váltott, és most a jobb kezével tekergette a balt. Minden egyes ujját behajligatta, majd kifeszítette őket, aztán ugyanígy tett a csuklójával is. Ha ugyanazt végigcsinálja, mint amit a jobb kezén, ezután a könyök következik majd, végül pedig a vállak. Mint ahogy a futók csinálták a suliban, amikor versenyre melegítettek be. Jeges

félelem

markolt

a

szívembe.

Csak

illúzió,

tudatosítottam magamban, mintha ezzel megszabadulhatnék tőle. Fantom érzéklet. Nincs is szívem. Hiába, ez nem segített.

A próbák fogják eldönteni a… a sorsod alakulását. Volt némi bizonytalanság Lucas szavaiban, holott az arca kifejezéstelen maradt. A próbákat arra találták ki, hogy felfedjék a képességeidet és a gyengéidet. Ha mind a hárommal megvagy, akkor a teljesítményedet kiértékelik és pontozzák, és ez dönti majd el, hogyan alakul a jövőd. A hang elhallgatott, de Lucas továbbra is ugyanolyan rezzenéstelen arccal bámult befelé az ablakon. A gyengéim alatt talán… az érzelmeimet érti? Ez a fura, kócos fazon azt akarja mondani nekem, hogy bármiféle érzelmi megnyilvánulás ellenem szól? Nem sokáig töprenghettem, mivel három másodperc elteltével a következőt közölte velem:

Az első próba… három perc múlva kezdődik.

HUSZONÖT – Felkészültél? – hallottam a saját hangomat.

Nem is a sajátomat. Hanem az övét. Three figyelt engem, félrehajtott fejjel. – Hogy felkészültem-e? Mire? A hasonmásom bólintott. – Hát arra, hogy teszteljük a harci képességeidet, és megbizonyosodjunk róla, hogy Dr. Laurent nem állította el őket, amikor engedély nélkül beavatkozott. Mindannyiunknak letesztelik a testi erejét a harcban.

Harci képességek? Émelyegni kezdett a gyomrom. Felpillantottam a megfigyelőablakra, Lucas Webbre, és azt láttam, hogy hat újabb arc nyomakodott mellé az üveghez. Az egyik Hollandé volt. Nem csodálkoztam volna, ha fogadásokat kötnek. Megcsóváltam a fejem, és intettem Three-nek. – Én nem akarok harcolni. Nem akarom, hogy olyanná tegyenek… – Az utolsó pillanatban lenyeltem, hogy „mint te”. Rájöttem, milyen szörnyen hangzana. Helyette inkább így fejeztem be: – … amilyen nem vagyok.

Three megint oldalra hajtotta a fejét, barna haja a jobb vállára hullott. Vajon ha megérinteném, ugyanolyan selymes tapintása lenne mint az enyémnek? – Tudom, mit akartál mondani – szólalt meg, megismételve a kézmozdulatomat, kísérteties hasonlósággal. – Ne aggódj, nem sérted meg az érzéseimet. Nem akarod, hogy olyanná tegyenek, mim én. Ez nem túl logikus gondolat. Te vagy én, csak több érzelemmel, a mi akaratunk most itt nem számít.

Te vagy én… A gondolat rést ütött a vékony burkon, ami eddig összetartott, hogy aztán minden visszafojtott, titkos félelmemet elszabadítsa. Ezt akarták… Holland, ez a teremtmény itt, meg az összes kíváncsi szempár odafent az ablakban: a velem szemközt álló teremtmény tökéletes klónjává akartak tenni. Hogy feladjam az érzéseimet és behódoljak nekik. Three azt mondta, hogy a mi akaratunk nem számít, de ezt én nem akartam, egyszerűen nem tudtam elhinni. Történjen bármi, nem hagyom, hogy olyanná tegyenek, mint ő. Three minden előzetes jel nélkül egyszer csak tett egy méltóságteljes lépést felém, mire én egyet hátráltam. Mint valami keringőben – Az ittléted alatt feltétlenül kövesd az utasításokat! – Miért? Téged úgysem érdekel, mi történik velem. Vagy mégis? Végül is Holland azt mondta, hogy megpróbálták kijavítani az érzelmi hibáimat, nem pedig, hogy egy az egyben megszabadították tőlük.

Megint hunyorgott kicsit, amiről kezdtem azt hinni, hogy ilyenkor töri a fejét valamin. – Ugyanazokból

az

anyagokból

vagyunk

felépítve,

ugyanazzal a technikával. Ha emberek volnánk, nővérek lennénk. Értjük egymást.

Nővérek. Legszívesebben eltakartam volna a szemem és elfordulok, azt kívánva, bár sohasem történt volna velem ez. Ez az én… torzulmányom nyilvánvalóan úgy érzi, hogy van közünk egymáshoz. Azt gondolja, hogy egyek vagyunk. Ami, ha igaz lenne, vagy azt jelentené, hogy ő emberibb, mint hitték, vagy pedig… én vagyok kevésbé emberi. A fejem jobbra-balra ingattam, egyre hevesebben. – Nem, nem értjük egymást. Nekem vannak érzéseim. Te meg… Megint az a hunyorgás. – Nekem is vannak érzéseim. Csak az enyémek rendesen működnek, úgy, ahogy kell. Holland tábornok szerint viszont te az emberekhez hasonlóan meg is éled az érzelmeket. – Ránc futott át a homlokán. – Remélhetőleg ezt ki tudják javítani. Kijavítani. Mintha legalábbis olyan könnyedén ki lehetne törölni az érzelmeimet, mint ahogy lecserélik egy autó elpusztult akkumulátorát. Megmegborzongtam, ahogy az irtózat belémhasított. Az lehetetlen! Egészen mostanáig nem is voltam tudatában, anya micsoda szolgálatot teljesített mellettem. Még ha hazudott is, vagy

legalábbis elhitette velem, hogy a lánya vagyok, meg hogy van egy

apám,

de

megtanított

szeretni,

megtapasztalhattam

mindenféle rendű és rangú érzelmet, olyanokat is, amik szárnyakat adnak, olyanokat is, amik lehúznak, és a kettő közé esőket is. Megfosztani mindettől egyetlen eljárással … ez tényleg lehetséges? Mielőtt teljesen kiborultam volna, Lucas hangja csendült fel a fülembe. Az első feladat a védekezőképességedet teszteli. A lényeg,

hogy kézitusával ne gyűrjenek le, és ne fogjanak el. A hangja egykedvű tárgyilagossággal zakatolt. Mintha nem egy személyhez beszélne, hanem egy géphez. Ismét felpillantottam az ablakra, dühösen rámeredtem, rázúdítottam minden haragomat és gyűlöletemet, amit ez iránt a hely iránt, Holland iránt és a mellettem lévő teremtmény iránt éreztem, aki – bár nem ő kérte, hogy hozzák létre, mégis – undorral töltött el, mert arra emlékeztetett, milyen messze is vagyok az emberléttől. Meg a fiatalembertől, aki levezette ezeket a teszteket, aki elrendelte, hogy harcoljak, anélkül, hogy belegondolt volna, hogy ez majd hogyan hat rám. Az üvegen keresztül találkozott a tekintetünk. Meglepődhetett attól, amit az enyémben látott, mert eltátotta a száját, néhány pillanat múlva pedig megszakította a szemkontaktust, és – mintha a tekintetem lyukat égetne belé – lesütötte a szemét. Mindkét kezével végigszántott a haján, és

még jobban összeborzolta. Hirtelen látszott rajta, hogy rendkívül kényelmetlenül érzi magát ott fent. Elnyomtam magamban a sajnálatot. Végtére is ő vezeti le a próbát. Ha olyan rosszul érzi magát, hát cseréljen helyet velem! Amikor végre megint kihúzta magát, és újra felvette a szemkontaktust, széttártam a két kezem, és kifordított tenyérrel egy vállrántás kíséretében a következő kérdést formáztam: És?

…és tényleg össze akarjuk vetni a képességedet Three-ével. Ezúttal lágyabbra váltott a hangja. Készen állsz? Az összes melegség kifutott a testemből, és elhűltem. Kezemet a számhoz kaptam, hogy elrejtsem ideges vihogásomat. Hogy készen állok-e? Aligha. A kezeim ökölbe szorultak, amikor meghallottam anya hangját. Történjen bármi, ne veszítsd el a kontrollt! Az érzések ilyenkor csak hátráltatnak. Nagy levegőt vettem, és kiengedtem az ökleimet. – Van más választásom? – kérdeztem fegyelmezett hangon. A fiú sűrű szemöldöke felszökött, majd megrándult az ajka. A kezeim megint ökölbe szorultak. Még jó, hogy így el tudom szórakoztatni. Nincs. – Akkor ne kérdezgess! – Azzal felháborodottan hátat fordítottam.

Rövid csend után Lucas hangja töltötte be a helyiséget, de ezúttal a rejtett hangszórókból. – A próba azonnal indul. Öt… négy… három… kettő… egy. Three támadásba lendült, még mielőtt Lucas a végére ért volna a számolásnak. Én hátrafelé cselezve kitértem előle, éppen időben. Komoran, hunyorogva nézett maga elé. Megint járt az agya. – Ugye, nem félsz? Mert azért pontlevonás jár. Igaza volt, ezt tudtam. Mivel még nem éledt fel bennem a harci kedv, az érzelmek híján lévő hugicám kapott egy pontot. Ezúttal nem számítottak az érzéseim. Főleg, ha szerettem volna esélyt kapni, hogy újra lássam anyát. Élve.

Bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem, és azt akartam felelni, hogy „Járjon!”, mikor Three lába tompa csattanással az arcomba csapódott. Fizikai kontaktus történt.

Kösz a semmit! Feleltem magamban kábán a belső hangnak, miközben hátrarepültem, és ráestem a jobb oldalamra. A csípőm ért földet először, utána az arcom, méghozzá olyan erővel, hogy a becsapódás ereje arra a pillanatra emlékeztetett, amikor kizuhantam Kaylee kocsijából. De nem maradt időm, hogy számba vegyem a lehetséges sérüléseket, mert Three a következő pillanatban felém vetődött, olyan sebességgel, hogy az alakjából csak egy elmosódott sáv látszott. A bal oldalamra hemperedtem, épp időben, mert egy ezredmásodpercen múlt, hogy lecsapjon rám.

Alig kászálódtam fel, amikor hangos roppanás hallatszott. Elkapta a bal vállamat, még nagyobb erővel, mint amennyi a rúgásában volt. Meginogtam, a földre kerültem és megint épphogy csak sikerült odébb gurulnom a következő rúgás útjából. Ha ez így megy tovább, két perc alatt veszítek. És engem megsemmisítenek, az pedig végképp jó kérdés, hogy mi lesz anyával. Miközben odébb másztam, megszállottan járt az agyam, hogy tudnám mindezt elkerülni. Talán azért esett így, mert nem voltam

formában,

vagy

mert

Three

kiképzőprogramját

frissítették, vagy pedig anya törölt ki valami lényegeset, amikor elrejtette előlem a múltamat. Akármi volt is az oka, az ikertestvérem a fenekemet rugdalta, fáradhatatlanul. Úgy éreztem, hogy a csípőmet alkotó szerkezet jó darabig szívesen elidőzne anya spéci szerszámainak társaságában. Ha

így

folytatjuk,

nem

marad

belőlem

semmi

szétszerelnivaló. Ekkor egy hang dörrent bele a fülembe. Mintha Lucas köhintett volna. Ez visszairányította a figyelmemet Three-re, de már későn. A lába elemelkedett a földtől, és úgy felhorzsolta a fülemet, hogy az én gyengécske fájdalomreceptoraim is visítottak bele. Telibe találta volna az arcomat, ha nincs Lucas. És Three még mindig támadott. Ismételten nekiveselkedtem. Mindent beleadva arrébb gurultam, hogy nyerjek magamnak egy töredék másodpercnyi

időt ahhoz, hogy lábra álljak, mielőtt jobb felkészültségű hasonmásom szétzúz, mint egy konzervdobozt. A hasonmásom, aki csupán két lépésnyire volt tőlem. És aki számított rá, hogy arrébb gurulok. Hátraszaltó.

Ezúttal nem kérdőjeleztem meg a hangot. Nem álltam le morfondírozni, hogy de hiszen soha életemben nem csináltam még hátraszaltót

– legalábbis a nyilvánvalóan hiányos

memóriám szerint nem. Ráhagyatkoztam az ötletre, és mielőtt egyet pisloghattam volna, a testem már akcióba is lendült, mintha századjára csinálná. A két tenyerem csattant a padlón, a lábammal a fejem fölé rúgtam, és ugrottam. Erőből. Egy másodperc alatt megpördültem a levegőben, és szabadesésben zuhantam arccal a beton felé fordulva. A félelem a zsigereimbe hatolt. A következő szempillantásban a lábujjaim padlót fogtak. Ekkor a jól ismert izgalom száguldott végig a testemen. Akár az adrenalinfröccs, holott nem is termeltem adrenalint. Ámde nem volt idő az akrobatamutatvány sikerét ünnepelni. Védekező

alapállásba

érkeztem.

Kitámasztottam.

Nem

futhattam tovább, fel kellett vennem a kesztyűt. Ezúttal legalább már rákészültem valamennyire Three ökölcsapására. Félrefordultam, annyira, hogy az ökle csak súrolja az arcomat. Az ütés erejétől így is meginogtam, de nem estem el. Visszanyertem az egyensúlyom, kitértem a következő ütés elől… majd kirúgtam.

Three a megfelelő pillanatban ravaszul félreugrott, de végre,

végre én kezdeményeztem a támadást. A padlón való hempergés megmentette ugyan a testemet a sérüléstől, de őszintén kételkedtem benne, hogy a megfigyelők egy valamirevaló ponttal is jutalmazzák az ilyet. Viszont most már magamon éreztem a tekintetüket. Hollandét is, Lucasét is. És hiába volt egy olyan manőverem, amely nem a védekezést szolgálta, a hideg futkosott a hátamon. Még vesztésre álltam. Dicséretére legyen mondva, Three észrevette, hogy felhagytam a kezdeti bénázással. Visszavonult, és lassan körözött körülöttem. Kísértetiesen ismerős szemeivel minden mozdulatomat szemmel tartotta, miután én is körözni kezdtem vele. Csak arra várt, hogy hibázzak. A bal lábammal kitámadtam. Trükknek szántam. Ő erre bedobott oldalra egy testcselt, mire a jobbegyenesem keményen eltalálta a torkát. Hátratántorodott három lépést, majd még egyet. Egy ember kikészült volna ettől az ütéstől, törékeny légcsöve ideiglenesen biztosan elzáródott volna. Igazság szerint, pontosan ezt a mozdulatot használtam Clearwaterben is. Three azonban nyomban összeszedte magát, ahogy ismét meg tudta vetni a lábát. Most a jobb kezemet lendítettem előre. Three ugyanazzal a sebességgel maga elé rántotta a bal alkarját, hogy hárítsa az ütést. És ez így ment, miközben körbe-körbe táncoltunk. Amikor az egyikünk ütött volna, a másik hárított, nem tudtunk kitörni a véget nem érő patthelyzetből.

De nekem győznöm kellett.

Hogy a fenébe tudnám kicselezni a védelmét? Különösen, hogy nagy valószínűséggel mindkettőnkre pontosan ugyanazt a kiképző programot telepítették fel. Nyilván emiatt tudtuk előre egymás mozdulatait. A válasz suttogva sejlett fel a fejemben. Egyszerű. Nem a hasonlóságainkra kell alapozni. Kijátszhatnám a köztünk lévő különbségeket. Ha az ő módszereivel nem győzhetek, a sajátommal kell. – Na és, hagynak téged, zenét hallgatni idebenn? – kérdeztem, éber figyelemmel, készen arra, hogy a mozgás leghalványabb jelére támadásba lendüljek. – A figyelemelterelési manővered nem fog bejönni, csak hogy tudd! – mondta türelmesen a hasonmásom. – Milyen figyelemelterelésről beszélsz? Csupán úgy gondolom, megérdemlünk egy kis zenét. A moziban mindig szól a zene, amikor megy a bunyó. Vagyis abban az egy akciófilmben szólt, amit láttam. Anyával… Gyorsan kizártam őt a fejemből. Az ellenfelet kellett kizökkenteni, nem pedig magamat. – Figyelj, eléneklem neked a barátnőm egyik kedvenc dalát. Folyton ezt hallgatta Minnesotában. Belefogtam a „Brown Eyed Girl4” hamiskás változatába. Abba a számba, amit Kaylee minden alkalommal elfújt, amikor 4

Jelentése: Barna szemű lány. Van Morrison slágere.

meghallotta a kedvenc csatornáján. A hangom visszhangzott a kopár szobában, lépteink zaját kísérte, miközben továbbra is körbe-körbe táncoltunk. Az első versszak után rázendítettem a refrénre. Kíváncsi lettem volna a lentről figyelő arcokra. Mi járhatott a fejükben? Talán hogy Nicole Laurent kiváló gépezete rövidzárlatot kapott? Vagy hogy végképp tönkretette a bütykölésével? De nem mertem felnézni. Ha levettem volna a szemem a húgocskámról, akár egy másodpercre is, azon nyomban behúzott volna egyet. – Ez a dal nem is illik ide. Egyikünknek sincs barna szeme – szólalt meg végül Three. Ám a figyelme nem lankadt. Oldalazott. Én is. És énekeltem hozzá. Csupán másfél méter választott el minket. – Mindig énekeltük, hogy sá-lá-lá-lá… Félköríves rúgás ballal. Felütés jobbal.

Lehetséges mozdulatok egész sora vonult át a fejemen, de mindet figyelmen kívül hagytam, egyet kivéve, amiről tudtam, hogy az android oldalam soha nem számolna vele. Lehet, hogy hülyeség volt. Egyetlen tapasztalt harcos sem próbálná ki, már amennyiben épelméjű. Túlságosan kockázatos, és komoly sérülést okozhat. Mindenfajta logikának ellentmondott, pont ezért volt rá esély, hogy működni fog. Úgyhogy harsogtam tovább a pattogós refrént, még akkor is, amikor fejjel a lábához vetődtem. Azonnal rájöttem, mekkora ostobaság! De már túl késő volt.

Azonnali megszakítás!

Mit sem törődve a szemem előtt felvillanó figyelmeztetéssel, összekapartam minden maradék bátorságomat, és bíztam a jószerencsében. Ellenfelem mindig villámgyorsan reagált, de csak azért, mert a belső számítógépe számolt az összes lehetséges támadással, és felkészítette a testét a válaszlépésre. Az én manőveremmel azonban nem kalkulált, így megkaptam azt a plusz tizedmásodpercet, amire szükségem volt. Three gyorsan magára talált, a jobb lába felém lendült, de félgőzzel. Nem elég gyorsan és nem elég erősen. Mikor a lába a levegőben volt, elkaptam a vádliját, és nagyot rántottam rajta, miközben

teljes

súlyommal

bedőltem

jobbra.

Aztán

elengedtem, és sértetlenül oldalra hengeredtem az útjából, mikor padlóra zuhant. A hátára vetettem magam, leszorítottam a karjait és rátérdeltem a törzsére. – Lá-lá-té-dá – fejeztem be halkan. Three kézzel-lábbal kapálózott, de jó erősen fogtam. Az ki volt zárva, hogy én ezt még egyszer újrakezdjem. Ennek a próbának itt a vége. Végül Three feladta. Hanyatt fekve rámhunyorított, amitől apró ráncok jelentek meg az orra körül. – Legközelebb énekelnél valami mást, ha szépen megkérlek? Ezt a dalt olyan… idegesítőnek találtam. Kurta és kissé hisztérikus kacagás robbant ki belőlem. Győztem! Megnyertem a harcot, mégpedig úgy, hogy mindkét oldalam, az android és az emberi is kellett hozzá.

Eufóriámat Lucas hangja szakította meg.

Hát, ez aztán… érdekes volt. Még mindig figyelt engem az ablakból. Nem mosolygott, ezúttal viszont abból volt nyilvánvaló, hogy jól szórakozott, ahogy az „érdekes” szót ejtette. A rám törő forróság teljesen alábbhagyott, csak a gyomorszorító görcs maradt utána. Egy próba, mindössze ennyit teljesítettem eddig. Még hátra volt kettő, és biztosra vettem, hogy azok még nehezebbek lesznek, az is lehet, hogy teljesíthetetlenek. – Most már láthatom anyámat? Three felpattant, és a buzgóságtól hajtva előre-hátra hintázott a talpán. – Kész vagyunk, vagy van egy újabb kör? – kérdezte, az ablakra felpillantva. Türelmetlen hangjából világos volt számomra, hogy odáig lenne a boldogságtól, ha újra nekem eshetne. Nincs, egyelőre készen vagytok. Abból, ahogy Three kissé balra biccentette a fejét, tudtam, hogy Lucas mindkettőnkhöz beszél. Three, a teszt első szakaszában te értél el magasabb pontszámot, sikerült az ellenfeledet védekezésre kényszerítened, és bevinni néhány értékes ütést. Three mosolygott, ugyanúgy, mint amikor Holland megveregette a fejét.

Összességében viszont Two teljesített jobban, mivel felismerte, hogy a harci technika önmagában nem elég a győzelemhez, és zseniális fortéllyal… Itt elmosolyodott. Épphogy csak felfelé kunkorodott a szája, de ez akkor is mosoly volt. Erősen ökölbe szorult a kezem, kedvem lett volna letörölni a képéről. Az életemről volt szó, meg anyám életéről, és számára ez ennyire szórakoztató? … kijátszott egy ugyanolyan felkészültségű ellenfelet, és végül győzedelmeskedett felette. Three, az ajtónál várj a kísérődre! Two, egy perc és lenn vagyok. Three rögtön meg is fordult, de egy pillanatra visszanézett rám. – Lehet, hogy Holland tábornok mégsem fog megsemmisíteni téged – mondta egy pénztáros kellemes modorában. Mintha egy jégkrémrendelést köszönne meg, és nem arra utalna, hogy akkor bele fognak piszkálni a szerkezetembe. Az ajtóhoz ballagott, ami csippant egyet, és szétnyílt előtte. Egy huszonéves katona várta odakinn. Az itteni egyenruhát viselte: a szokásos fekete pólót sokzsebes katonai nadrággal. Mindketten eltűntek a sarok mögött. Vártam, hogy becsukódjon az ajtó. Ehelyett egy másik fiatalember jelent meg a nyílásban: gyűrött, fehér ingben, lazára kötött nyakkendőben, szürke nadrágban, melynek bal szárán lógott a hajtóka. A srác a megfigyelőablakból.

Lucas Webb.

HUSZONHAT Lucas zsebre dugott kézzel megállt az ajtóban. Maga volt megtestesült nyugalom. Ez a látszat azonban összetört, amikor az ajtó csukódni kezdett, és megütötte a karját, mire meglepetésében

megeresztett

egy

káromkodást,

majd

bebotorkált a szobába. Megengedtem magamnak egy kárörvendő kis mosolyt, viszonzásképpen a korábbi viselkedéséért. A vér az arcába szökött, és megfestette egyébként sápadt bőrét, ami arra utalt, hogy zavarban van, de állta a tekintetemet. Sőt, elindult felém. A homlokán töprengő ráncok jelentek meg, mintha egy talányos feladvány lennék. Nem úgy járt, mint egy katona. Mindig a jobb lábára nehezedett, a balt pedig húzta. A bakancsa is más volt, mint a többieké, vastagabb talpú, és a balon egy kicsit billegett, mintha egyenetlen felületre érkezne. Ezek alapján nehezen tudtam elképzelni, hogy katona. Túl sem élt volna egy alapkiképzést. Mégis itt volt, és ő felügyelte a próbákat. Számomra ez volt a lényeg. Közelebb jött, mire én felszegtem az állam, és felkészültem egy újabb megalázó vizsgálatra. Olyanra, amilyet Holland tartott. Kavargott ugyan a gyomrom, de nem moccantam. Nem

szúrhattam el újra a dolgot, akármennyire megalázónak is éreztem a vizsla szemeket és a tapogatózó kezeket. A mellkasomban enyhült a szorítás, amikor aránylag tisztes távolságban, egy méterre megállt tőlem. – Lucas Webb vagyok, a felügyelőd – mutatkozott be. Jobb kezét előhúzta a zsebéből, hogy felém nyújtsa, de félúton meggondolta magát. Mintha eszébe jutott volna, hogy én nem érek fel egy emberrel, és ez megakasztotta volna az önkéntelen mozdulatot. Nem tudta, mitévő legyen. – Öö… Hangos sziszegéssel szűrtem a fogaim közt a levegőt, majd én is kinyújtottam felé a kezem, de centikre tőle megálltam. Nem érintettem meg, így végül neki kellett dönteni. – Mila. Egyébként nem harapok. Ismételten eltátotta kissé a száját, és elkerekedtek a szemei. Épp visszakoztam volna, amikor a kezem után nyúlt, ami gyakorlatilag elveszett a nagy markában, amikor megragadta. Nem tudtam, mit várok, de másra számíthattam, mert ahogy hozzám ért, meglepődtem. A bőre meleg volt, és kissé nyirkos. Érdesebb, mint gondoltam. Kicsi, kerek bőrkeményedések dörzsölték a tenyeremet, mint a finom smirgli, ahogy kezet rázott velem határozottan, de finoman.

Finoman. Akár ha egy ember kezét rázná, nehogy fájdalmat okozzon. Azon nyomban el is vetettem ezt a gondolatot. Nevetséges. A jelen körülmények között egyenesen veszélyesnek

bizonyulhatott

volna

bizalmat

szavazni

Lucasnak.

Nem

engedhettem ki a jelenlétében egy pillanatra sem. – Örülök a találkozásnak – mondta, miközben eleresztett, és visszadugta a kezét a zsebébe. – Na, persze! – feleltem, ügyelve rá, hogy az arcom kifejezéstelen maradjon. A jelek szerint meglepte a dacos beszólás, mert megint elkerekedtek a szemei. Barna szempár. Aranybarna, mohazöld és kék cirmokkal. Ilyet nagy kihívás lenne mesterséges úton előállítani. Megköszörülte a torkát, azután válaszolt: – Nekem, öö, be kellene vinni téged javításra. Összerezzentem, furcsa csalódást érezve, hogy a megérzésem igaznak bizonyult. Egyáltalán nem tartott embernek. – Mi baj? – kérdezte, nyilván levette a reakciómat, akármilyen kevéssé is látszott rajtam. – Nem vagyok bicikli – dünnyögtem magam elé, aztán befogtam azt a nagy pofámat. – Én… te mindig metaforákban beszélsz?

Micsoda? Ez úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Olyan váratlanul, hogy a dühöm eloszlott. – Nekem… még soha nem tűnt fel – mondtam lassan, eltűnődve. – Azt hiszem, igen. Miért? Three nem? – Ő nem. Elhallgatott, szemügyre vett. Ezúttal lassan, tetőtől talpig, amitől az arcomba szökött a meleg, holott semmi szexuális

jellege nem volt a méregetésének. De nem is azzal a rideg szenvtelenséggel végezte, mint Holland. Olyan volt, mint amikor az ablak mögül nézett. Mintha a testem minden négyzetcentiméterét át akarná kutatni, hogy olyan választ olvasson ki belőle egy problémára, amit csak ő képes meglátni. Minél több idő telt el, annál kényelmetlenebbül éreztem magam, míg végül nem bírtam tovább, és dühösen karba tettem a kezem. A gesztus kizökkenthette, mert hunyorogni kezdett, és hátra lépett. – Bocs, nem akartam… én csak… valami másra számítottam. Valami másra. Ami azt jelentette, hogy új lehet itt. Különben tisztában lenne vele, mire számíthat. A gyomrom összerándult. Ezek szerint valószínűleg nem sok hasznos információja lenne a számomra, még ha megpróbálnék is kihúzni belőle ezt-azt. Felsandítottam a megfigyelőablakra. Az is biztos, hogy bárhol szívesebben beszélne, mint itt. – Valami javítást említettél – noszogattam. Megint

hunyorgott.

Feltűnt,

hogy

sötét

pillái

vége

aranyszínben játszik. – Ja, igen! Erre gyere! Jól megnéztem magamnak, miközben furcsa járásával az ajtóhoz vezetett. Magas volt – száznyolcvanöt centi –, langaléta alkat, teljesen más testfelépítésű, mint a jókötésű katonák, akiket láttam. Vagy mint Hunter, ha már itt tartunk. De a kézfogásunkkor meglepett a benne rejlő erő. Felmerült

bennem, hogy a szikár alakja is épp ilyen megtévesztő lehet esetleg. Nem azon a folyosón vezetett végig, mint amelyiken érkeztem, és most mélyebbre hatoltunk az épület belsejébe. Csend volt és félhomály. Senkit nem láttam rajtunk kívül. GPS, adtam ki a parancsot. Villanást éreztem a fejemben,

aztán… semmi.

Itt lenn is biztos blokkolják, mint az autóban. Miután öt, tőlünk jobbra eső ajtót elhagytunk – mind egyforma volt, ezüstszürke, bárminemű jelölés nélkül –, a fiú végül befordult a hatodikhoz. Újabb acél tolóajtó, olyan, mint ami az első terembe vezetett, csak nagyobb. Négy méter széles és kettőnyolcvan magas. A fehér ajtókeretbe épített jókora kódbillentyűzet alatt jobbra egy magas, keskeny ezüstasztalka helyezkedett el. Nem volt más rajta, mint két fémhenger. Néztem, ahogy Lucas belenyúl a jobb oldaliba, és kihúz egy vattapálcát. Azután kinyitotta a száját, és végighúzta a nyálkahártyáján, majd megnyomott egy kicsi, zöld gombot a kódbillentyűzet alján, lágy keskeny tálca ugrott ki alul, benne fénylő géllel. Beletörölte a pálcikát a gélbe, aztán ismét megnyomta a gombot, mire a tálca visszacsúszott a falba. A kódbillentyűzet piros lámpácskája felvillant. – Személyazonosság megállapítása tíz másodperc múlva. Ahogy kezdetét vette a visszaszámlálás, Lucas beledobta a vattapálcát a bal oldali hengerbe. Tíz másodperc elteltével a piros fény zöldre váltott

– DNS-ellenőrzés igazolva: Lucas Webb. Kérem, adja meg belépőkódját! Mialatt bepötyögte a tizenkét számjegyű kódot, amit megjegyeztem, csak nőtt bennem a nyugtalanság. Mennyi extra biztonsági

intézkedés,

ebben

az

egyébként

is

titkos

kormányépületben! Nem sok jót jelentett, bármi is lehetett odabent. Az ajtó először megakadt, végül pittyegve szétnyílt. Lucas rosszallóan nézett az ajtósínre. – Mikor állítják már be végre a páratartalmat? Így hamarosan tönkre fog menni a berendezés. A számítógépek… – dünnyögte, aztán elhallgatott, mint aki csak magában beszélt. Hűha! A srác viselkedése még fegyelmezetlenebb volt, mint az enyém. Ez felbátorított, hogy megkérdezzem: – Mi baja a lábadnak? Vállat vont, látszólag nem kavarta fel a téma. – Dongalábbal születtem. Ennyit lehetett kihozni belőle, öt műtéttel. Csöppnyi keserűséget sem éreztem a hangjában. Akaratlanul is egy szemernyi csodálatot éreztem iránta, amiért ilyen könnyen veszi. Rendetlen helyiségre számítottam, de ahogy beléptem, az első, ami feltűnt, az a makulátlan rend volt. Négy ipari hűtő sorakozott a bal oldali fal mentén, közülük kettőn a következő figyelmeztetés: BIOLÓGIAILAG VESZÉLYES HULLADÉK. Tőlünk jobbra nagy íróasztal állt számítógép monitorral. A szoba közepén két jókora, dönthető támlás szék terpeszkedett.

Az egyiknek látszólag fontos részét képezte egy hosszú, vékony lézercső, a másikon – amely egy asztal mellett állt – hatalmas szerszámosládát láttam. De a terem meghatározó tárgya egy különös berendezés volt, mely távolabb, a hátsó sarokban állt a padlón. Egy hatalmas, átlátszó, henger alakú tartály – elég nagy egy embernek. Az áttetsző felületei teljes egészében apró négyzetrácsos háló borította, és némelyik négyzet időközönként villant egyet. Az egész egy zümmögő géphez volt csatlakoztatva, mely fölött számítógép-képernyők függtek. Lucas megállt az egyik megemelt, szürke műanyagborítású fém szék előtt. Ahhoz hasonlított, amit egy fogorvosi rendelő reklámjában láttam. Számítógép-képernyő lógott fölötte. Lucas félszegen rámutatott. – Foglalj helyet, kérlek! Alaposan szemügyre vettem a széket magas alakja mögül. Drótok futottak alatta a padlón, és egy fekete dobozba

Egy számítógép, gondoltam. A fejem magasságában két négyszögletes rekesz állt ki mindkét oldalon. – Nem ülhetnék abba? – kérdeztem, a széktől balra lévő, ártalmatlan külsejű gurulós ülőkére mutatva. Lucas ajka megrándult. – Nem, oda én ülök. Felsóhajtottam. – Mi lenne, ha állnék? csatlakoztak.

Erre megrázta a fejét. – Nem ajánlanám. Hacsak nem akarod, hogy Holland beküldjön pár embert, hogy leszíjazzanak. Ez megtette a hatását. – Mehet – feleltem. Próbáltam nem pánikolni, amikor eszembe jutott a székhez láncolt Mila One az úgynevezett kínzáspróbán. Rángatta a kötelékeit, mialatt egy férfi fúrót tartott a mellkasához. Könnyen lehettem volna ő is, és bár nekem nem volt annyi fájdalomreceptorom, mint neki, ettől még a gondolat, hogy egy fúrófej hatol át a bőrömön, vagy egy golyó csapódik a koponyámba, halálos rettegéssel töltött el. Felszökkentem a magas székbe, így Lucasszal egy magasságba kerültem, és lehetőségem nyílt tanulmányozni őt. A clearwateri csajok mércéjével a külseje meglehetősen jelentéktelennek számítana: se markáns járomcsont, se felborzolt haj, se tökéletesen szimmetrikus, már-már nőies vonások. Csak egy kissé hajlott orr és sápadt bőr. És látszott, hogy nem az a lebarnulós fajta. Semmi ellenszenves vonás nem tűnt a szemembe, de figyelemre méltó sem. A szemén kívül. A szeme egész más kategória volt. Nem csupán a színek meglepő egyvelege miatt, hanem a vastag, sötétbarna pillák aranyba játszó végei miatt is. – Dőlj hátra, kérlek! Szót

fogadtam,

miközben

próbáltam

elérni,

hogy

belemelegedjen a beszélgetésbe. Egyfelől, hogy elterelje a

figyelmemet, bármi következzék is, másfelől meg hátha megoszt velem valami hasznos információt. – Fiatalnak tűnsz ahhoz képest, hogy itt dolgozol – szólaltam meg végül őszintén. – A kutatóévemet töltöm itt a Massachusetts Technológiai Intézettől. – Nem szerettél ott? Egy időre felhagyott a szék fölötti rekesz rángatásával, és hosszan rám nézett. – Történetesen imádtam. Ez volt az első hely, ahol a korombeliek társaságában nem éreztem magam furán. Ezek szerint Lucas is érezte már úgy magát, mint egy kívülálló. Vajon ha Clearwaterben lett volna, végül egymásra találtunk volna, ahogy Hunterrel? Hunter. Egészen ezidáig ő volt az egyetlen fiú, akivel kettesben maradtam, négyszemközt. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, olyannyira más volt a két helyzet. Elkapott a vágyakozás vad hulláma, és ez eszembe juttatta, hogy információt kell szereznem, hátha van még remény kijutni innen, és beszélni Hunterrel.

De lassan a testtel! Továbbra is a hétköznapi dolgoknál kellene maradni, hogy ne keltsek gyanút a faggatózásommal. – Ha annyira tetszett a suli, miért vagy itt? Nyílt tekintete furcsán zárkózottá vált, és feltűnt, hogy a vállában megfeszülnek az izmok.

– Nem akartam elszalasztani egy ilyen lehetőséget, hogy együttműködhetek a hadsereggel. Különösen, mivel három generáció óta én vagyok az egyetlen fiú a családban, aki nem lépett be. – Elhallgatott, nagy levegőt vett, aztán újra átfutott az arcán egy halovány mosoly. – Ezt a bakancsot nem járásra találták ki – viccelődött, olyan könnyedséggel a hangjában, ami ismét meglepett. Bárcsak nekem is ilyen könnyen menne elfogadni, hogy más vagyok. – Kíváncsi vagyok, hogy vajon anya is ezért kezdett-e itt dolgozni – merengtem. – Talán nem is a hadsereg vonzotta, hanem az itteni lehetőségek? Lucas közben átnyúlt a fejem fölött a székem bal oldalán lévő rekeszhez, de a keze tétován megállt a levegőben, és elidőzött egy kis kerek fémgombnál, amikor kimondtam, hogy „anya”. A feje búbján lévő hosszabb tincsek ide-oda ugráltak, mert megrázta a fejét. – Mi van? – Semmi. Csak… Three soha nem szólít egyetlen kutatót sem ilyen bizalmasan. Hogy őszinte legyek, ez kissé visszatetsző. Nem tudtam, mit feleljek, úgyhogy csendben maradtam, ő pedig megnyomta a gombot. Egy fedél pattant fel, ami egy ezüst csatlakozóaljzatot rejtett. USB méretű volt, de más kialakítással. – Amúgy dr. Laurenttel kapcsolatban nem tudom, mi a helyzet. Bocsánat.

A csalódottság

mázsás

súlyként

nehezedett

rám, de

kipréseltem magamból egy udvarias választ. – Oké, értem. Kihúzta a kábelt, amely kattogó hangot hallatott, és tudtam, mi következik. – Ide – sóhajtottam fel, és odanyújtottam neki a csuklómat. Lucas összébb vonta vörösesszőke szemöldökét, és a kezemre bámult. – Az a memóriakártyád helye. Ez itt – mondta, miközben letekerte a kábelt – a speciális USB-csatlakozónk, és a füled mögé való. Nem tudsz a saját funkcióidról? Rettentő hülyén éreztem magam, és a kezem tehetetlenül az ölembe hullott. – Igyekszem felzárkózni. Még ha utálok is velük foglalkozni. – Miért? – Mert minél többet tudok meg a képességeimről, annál kevésbé érzem magam embernek, és annál rondábbnak érzem magam – bukott ki belőlem. Beleharaptam az ajkamba, és félrenéztem. Ez már túl sok volt, túl sokat fedtem fel magamból. – Kérlek, ne szólj erről…! Bármely pillanatban előállhat azzal, hogy köteles jelentést tenni Hollandnak. Vártam, ujjaimat szorosan egymásba fűztem. Amikor felsandítottam

rá,

azon

kaptam,

hogy

engem

Megköszörülte a torkát, majd más irányba nézett.

bámul.

– Az egyedüli feladatom az, hogy ellenőrizzem a javításaidat, és felügyeljem a próbákat. Arról nem volt szó, hogy a beszélgetéseinket is figyeljem. Belesüllyedtem

a

székembe,

és

megkönnyebbülten

lehunytam a szemem, a pilláim meg-megremegtek. Lehet, hogy tévesen ítéltem meg, ott a megfigyelőablak mögött. Ha valamikor, hát most itt volt az alkalom – feltehetőleg az egyetlen –, hogy megpróbáljak kihúzni belőle valamit anyáról. Enyhe légáramlatot éreztem, ahogy a fejem irányába nyúlt. A keze elidőzött a fülemnél. – Bocsánat. Én csak… Nem gond, ha… ? – A köhögése zavart nevetésbe fordult, amiből azt vettem le, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Elnézésedet kérem! Amikor Three-vel van dolgom, nem bizonytalankodom ennyit. De, mint az imént mondtam, te más vagy. – Ne szabadkozz! Nekem már az is reményt ad, hogy azt gondolod rólam, én más vagyok. – Reményt – ismételte meg tágra nyílt szemekkel. Aztán köhintett egyet. – Rendben.

Lennél

szíves

előrehúzni

picit

a

jobb

fülcimpádat… A jobb fülcimpámhoz nyúltam, ahol a bőr meleg volt, puha és olyan igazinak tűnt. Mély levegőt véve teleszívtam a nem létező tüdőmet, előrehúztam a cimpámat, és kitapintottam a nyílást, amiről az előbb még azt sem tudtam, hogy létezik.

Lucas arca együttérzően ellágyult, a ráncok kisimultak a homlokán. Most már öt másodpercnél tovább is tudta tartani a szemkontaktust,

anélkül,

hogy

valami

zavarba

ejtő

ügyetlenséget csinált volna. Hogy a fenébe került ő ide? Ezen ismét elcsodálkoztam. Egyáltalán nem volt idevaló, sem rendezetlen megjelenését, sem fiatal korát tekintve, és az is furcsa volt, hogy őt nyilvánvalóan foglalkoztatták az érzéseim, pedig Holland megmondta, hogy azok tesznek engem selejtessé. Lucas volt az egyetlen esélyem, hogy megtaláljam anyát ezen a szörnyű helyen. – Szóval, kapok itt egy szobát? A próbák közötti időre? – kérdeztem, reményeim szerint minden felhang nélkül. – Aha. Szerencsére épp el volt foglalva azzal, hogy kibogozzon egy hurkot a vezetéken. – A szomszéd helyiséget? – A folyosó végében balra, ahol a zárkák vannak. Ez a fránya vezeték! – morogta. – Anya is ott van? Szórakozottan biccentett egyet. – Én… – és ekkor felemelte söprűs szempilláit, én meg egyszerre

ott

találtam

magam

fürkésző,

aranybarna

tekintetének kereszttüzében. – Nem akarsz bajt hozni rám, ugye? A hangja egy árnyalattal távolságtartóbbá vált, mozdulatai durvábbak lettek, ahogy határozottan a bal kezébe fogta a

fejemet, a jobbjával pedig beledugta a csatlakozót a fülem mögötti résbe. Felelni már nem tudtam neki, mert létrejött a kapcsolat, aminek az erejétől hátracsapódott a fejem. Hallottam a nyugodt, digitalizált hangomat, ahogy a vörös szavak felvillantak előttem. Ellenőrzés futtatása. Adatkeresés.

– Az adatok rögtön megjelennek a képernyőn – mondta Lucas, miközben engem nézett. Ez elég ártalmatlan dolognak hangzott. Kivéve, ha a szóban forgó adatokat egyenesen a fejemből szipolyozzák ki. Megborzongtam, és védekezőn karba tettem magam előtt a kezem. Feszülten vártam, furcsa, idegen érzésre számítottam a fülem mögött. Azonban attól az első rándulástól eltekintve semmit nem éreztem. Halk zümmögés hallatszott a közelből, és tudtam, hogy a csatlakozó ott van. Az érzékelőimnek volt egy kis képe a nyílásról Kapcsolat létrejött felirattal, a látómezőm jobb felső részében. De ez nem tűnt szokatlannak. Egyáltalán nem volt idegen érzés, mint vártam. Újra összerezzentem. A gondolat, hogy mindehhez a testem már kezd hozzászokni, annál is rosszabbul érintett, mint hogy tudom használni a funkciókat. – Lássunk hozzá! – mondta Lucas. A képernyőn egy emberi test képe jelent meg.

Nem, nem is emberi, döbbentem rá növekvő rémülettel. Az én testem.

Valamelyest emberi, de voltak olyan részei is, amelyek egyetlen embernek sem. Olyanok, melyek a bőröm alatt húzódtak, és kétségtelenül az élettelenségről tanúskodtak: a rútságomról, feketén-fehéren, cáfolhatatlanul. Attól féltem, hogyha nem veszem le azonnal a szemem a képernyőről, a remény utolsó szikrája is meghal bennem. Elfordítottam a fejemet, államat a vállamba fúrtam és szorosan behunytam a szemem. Talán ha elég erősen szorítom, azzal tönkreteszem a látórendszeremet, és megóvom magam attól, hogy ismét ilyen nyíltan szembesüljek az igazsággal. – Jól vagy? A torkomat szorító érzéstől – fantomérzéklet ide vagy oda – csak nehezen bírtam kinyögni: – Nem. Hallottam halk sóhaját, csoszogó lépteit, aztán a bajsza alatt elmormogott szitkozódást, mikor meglökte a székemet, a fém csendülő hangját, ahogy egy cipő nekiütődött. A legapróbb nesz is jól kivehető volt számomra, akár akartam, akár nem. Dicséret illette a kiélesedett hallásomat. – Bocs! Véletlenül megrúgtam a szék alját. Ezúttal egy szót sem bírtam kinyögni. Csak a forróság jelentkezett

a

szememben.

Nedvesség.

És

végül

a

megkönnyebbülés, a szempilláim alól kibuggyanó könnyek. A karommal

eltakartam

az

arcom.

Lehet,

hogy

Lucas

együttérzőnek látszott, de tudtam, hogy Hollandnak mi a véleménye a könnyekről. És egyedül anyában bízhattam.

Anyában. Akit soha nem látok viszont, hacsak nem viszem át magasan a lécet a próbákon. Nem kellett hozzá mást csinálnom, csak rendes kis androidnak lennem. Erősnek. Összeszedettnek. Érzelemmentesnek. – Mila! A ruhaujjam takarásában megtöröltem a szememet, majd kényszerítettem őket, hogy kinyíljanak. Nekem nem járt az a luxus, hogy elbújhassak a félelmeim elől, mint egy hétköznapi lány. Semmiképp sem akartam Three-vé válni. Egy bölcsességet viszont sikerült megfogalmaznia: van úgy, hogy a mi akaratunk nem számít. Egyedül anya számított, és semmi nem állhatott a kiszabadítása útjába. Még én sem. Felemeltem az államat, és félrehajtott fejjel dacosan felnéztem a monitorra. Semmi. Csak egy egyszerű zöld képernyő volt, nem a megtestesült lidércnyomás. A monitor ki volt kapcsolva. Megdöbbentem. A tekintetem Lucasra vándorolt, aki az arcomat fürkészte. Talán nyoma maradhatott a könnyeimnek? – Kikapcsoltam. Letöltöttem, miket kell megjavítani benned – mondta, és a kezében tartott kis táblagép felé intett. – Minek? Vállat vont. – Szerintem úgy könnyebb lesz – felelte, mintha nem lenne nagy jelentősége.

Az elmúlt néhány óra történései után együttérzésének ez az aprócska jele is óriási dolognak tűnt, és félő volt, hogy megint elhomályosodik a tekintetem. – Köszönöm – suttogtam. Az arcát lassan ismét elöntötte a pír. Zsebre vágta a kezét, és valahol a bal vállamnál tanulmányozni kezdett valamit. – Na, milyen súlyos a sérülés? – kérdeztem. – Nem súlyos. Csak egy meglazult csípőízület meg egy megcsavarodott drót a válladban. Ja, és úgy tűnik, mintha lenne egy régebbi sérülésed a karodban.

Amikor kirepültem Kaylee pick-upjából. – Igen, anya próbálta megjavítani, azzal, ami kéznél volt. – Ó, igazán szép munkát végzett, ne érts félre! Csak nekünk itt jobb eszközeink vannak. Egy gép, ami egy csapásra megoldja minden bajodat, ha lehet így mondani. Az átlátszó, ember nagyságú tartályhoz vezetett, amin egyből megakadt a szemem, amikor beléptem. Miután begépelt egy csomó betűt és számot a rácsatlakoztatott számítógépbe, a tartály szisszenő hangot adott, majd lassan, ropogva szétnyílt. Ekkor láttam, hogy belül az átlátszó plexi mindkét felét emberi test formájúra alakították ki. Becsukva pont az én méretem volt. – Lépj be, kérlek! A rám szabott nagy nyílásra néztem. Eléggé tartottam tőle. Háborgott a gyomrom a gondolatra, hogy beillesszem a testem abba a gondosan kialakított formába. Lucas azonban azt

állította, hogy a gép meg tud javítani. És még két próba hátra volt, a siker pedig mindenképpen valószínűbbnek tűnt, ha tökéletes formában vagyok. Zakatolt

ugyan

a

mellkasom,

de

beléptem,

és

szembefordultam Lucassal. Lábamat az aljzaton látható két fekete lábnyomra helyeztem. Tökéletesen passzolt. Abban a szempillantásban, hogy rájuk léptem, a szisszenő hang újraindult. A szívóerő felhúzott, mire

felkiáltottam. A

plexiszárnyak rám csukódtak, mint egy szendvics két fele. Nekem nyomódtak, majd hozzám simultak. Tökéletesen illeszkedtek. Olyan érzés volt, mintha vadonatúj bőrt kaptam volna. Mintha rám öntötték volna. Rájöttem, hogy a gépet az én részemre készítették. A Miláknak. Ledermedtem, miközben a pulzusom hangosan dobolt a fülemben.

Semmi pánik! Semmi pánik, semmi pánik! Koncentrálj valami másra! Ebből a közelségből jól láttam a műanyagban futó vékony ezüstszálakat. Talán megerősítették? Ütésállóvá tették? Nem volt kiút, egyedül Lucas ereszthetett ki. A fiú megnyomott egy gombot, aztán felkattintott egy kapcsolót a mellettem lévő panelen, mire azonnal melegedni kezdett a levegő. Ugyanakkor a testemben dermesztő hideg tört utat magának. Az áttetsző üvegen keresztül a tekintetem találkozott Lucaséval, a szeme aprócska zöldkék cirmaira

fókuszáltam, hogy elmeneküljek a valóság elől, az érzés elől, hogy elevenen elnyelt egy gép. – Két percbe sem telik, és kinn leszel. Nagyot nyeltem. Lehet, hogy hihetetlen, de két perc egy örökkévalóságnak tűnt. – Most leereszkedik egy átlátszatlan borítás a tartályon kívül. Abba van beépítve a lézer. Te csak állj mozdulatlanul, és minden rendben lesz! Én itt vagyok. Ez hatott. Különben sem voltam benne biztos, hogy meg tudnék mozdulni, a félelem minden porcikámat lebénította. Öt kék cirom a jobb szemben, három a balban, számoltam eszelősen. És akkor a periférikus látómezőmbe a fejem fölül beúszott a vörös ragyogás. – Csukd be a szemed, ha úgy könnyebb! Mindenáron ki akartam zárni a tudatomból, ami történni fog, tudomást sem venni róla, bármit is csinál majd ez a szerkezet. De

képtelen

voltam

rá,

meg

aztán

ez

ugyanolyan

elgyengüléshez vezethetett volna, mint ami a monitornál jött rám, holott erősnek kellett lennem. Ráadásul attól, hogy becsuktam a szemem, még ugyanúgy láttam a három vöröslő szót, és ugyanúgy hallottam a saját szenvtelen hangomat: Lézeres javítás: elindítva.

Úgyhogy csak álltam, és meredten néztem Lucast. A vörös felirat először a borzas haját takarta ki, majd a homlokát, aztán a szemeit, míg végül már csak a halványan fénylő erős ezüstfalat bámultam.

Kattanás hallatszott, amiről azt hittem, azt jelzi, hogy a fal elérte a padlót. Éreztem, hogy a fejem fölött egyre erősebben ragyog a halvány, piros fény. – Engedj ki! – könyörögtem Lucasnak. – Minden rendben lesz. Nem tart sokáig. Ekkor felragyogott a rácshálózat a vállam fölött. Milliónyi fénycella aktiválódott. Az ízületeimet hirtelen átjárta a melegség, az egyenletes rezgés. Mint amikor anya javította a karomat, csak sokkal-sokkal erősebben. Vállízület: megjavítva.

Akkor sem bírtam volna megmozdulni, ha lett volna rá lehetőségem. Merthogy ezek a szavak nem az én szenvtelen, digitalizált hangomon szóltak. Ez a hang idegenül csengett, ismeretlen volt. Hogy került a fejembe? Émelygés fogott el, ahogy rám tört a felismerés. A gép! Valahogy belém sugározta. Mintha áramütés ért volna, páni rémület futott végig rajtam, és tébolyult, meggondolatlan tettre ragadott. – Engedj ki innen! – kiabáltam. – Kérlek szépen! A lézer zavartalanul folytatta a dolgát, a piros ragyogás lejjebb szállt, és meleget pulzált a karomba. Kar: megjavítva.

– Ne! – suttogtam, és felhagytam a kiáltozással. Nem tudtam, Lucas hall-e engem vagy sem, de az világos volt, hogy nem enged ki. Nem bírtam megmozdulni, de gondolkodni,

lélegezni

sem.

Legszívesebben

gombóccá

gömbölyödtem volna, csak a falak nem engedték. Olyan volt, mintha nyújtott karral és lábbal eltemettek volna. Egy sírba. Mintha bezártak volna egy sírkamrába, ahonnét soha, de soha nem mehetek ki többé. Míg a piros fény a csípőm magasságába ereszkedett, a gép rezgése átjárta a bőröm, a füleimet, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva, mígnem minden porcikám rezgeti, és már azt sem tudtam, hogy a félelem vagy a gép okozza-e, vagy mindkettő egyszerre. Csípőízület: megjavítva, jelentette a nyugodt, szenvtelen hang,

ami nagyon kellemetlenül érintett. Úgy éreztem, mintha egy vad idegen agyát erőszakolták volna be a fejembe. Hallottam Lucast

odakintről.

A hangja

a

szokottnál

bizonytalanabbul csengett. – Mindjárt kész vagy. Amikor a fény végül kikapcsolt, a borítás felemelkedett és szisszenés jelezte, hogy nyílnak a plexiszárnyak. Abban sem voltam biztos, hogy meg bírok állni a lábamon. Amint a nyílás szélesedni kezdett, átpréseltem magam rajta, térdre rogytam, utána kétrét görnyedtem. A fejem szinte leért a padlóra. Megkönnyebbült nevetés helyett azonban csak szánalmas, fojtott vinnyogásra futotta. Érzelmek lavinája indult el bennem, mert rögtön utána vacogni kezdtem. Pillanatokkal később tétova érintést éreztem a vállamon. Felkaptam a fejem, és Lucast láttam, amint fölémhajol. A haja

még ziláltabbnak tűnt, nyilván idegességében összekócolta. Az állkapcsa megfeszült, a keze pedig a vállam felett időzött, majd ismét éreztem pihekönnyű érintését. – Jól vagy?

Kelj fel, Mila! Kelj fel, és tégy úgy, mintha minden rendben lenne! Ha Lucas kedvesnek látszik is, ne feledd, Holland embere! Holland. Ez az egyetlen szó elég volt, hogy magamhoz térjek. Talpra álltam. – Minden rendben. Csak meg akartalak téveszteni. Gondoltam, jó poén. Lucas habozott, arca még hamuszürke volt, a két szemöldöke közt mély, töprengő ránc húzódott. – Értem – mondta lassan. – Tehát nem amiatt volt, hogy észrevetted, mi mást tud csinálni még a gép. – Ezt meg hogy érted? – A javításon kívül arra is használjuk, hogy rácsatlakoztassuk az androidokat, és megváltoztassuk a programozásukat. Vagy hogy megsemmisítsük őket. Megsemmisítik őket. Forogni kezdett velem a terem, és egy pillanatra azt hittem, elájulok, holott szilárdan álltam a lábamon. Az alsó ajkam megremegett, és összeszorítottam a számat. Uralkodj magadon, Mila!

És sikerült. De most először szörnyű gondolatom támadt. Lehet, hogy mégsem annyira előnyös olyan androidként élni, aki hús-vér embernek érzi magát? – Nem, nem vettem észre, de mindegy is. Megvontam a vállam, mintha nem tulajdonítanék neki jelentőséget, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült átrázni Lucast. Tetőtől talpig tüzetesen végigmért, mintha hazugságon szeretne kapni. Végül végtelen megkönnyebbülésemre bólintott. – Jól van – mondta, és zsebre vágta a kezeit. – Szeretnél szünetel tartani? Szünetet? Remekül hangzott! Csakhogy annál hamarabb láthattam anyát, minél hamarabb végeztem a próbákkal. Már amennyiben sikerülnek. – Nem, nem kérek szünetet. – Akkor azt hiszem, átkísérlek a… Az

ajtótól

jövő

géphang

félbeszakította.

Mindketten

megfordultunk, várva a pittyegést, mire az ajtó végül szétnyílt, és egy termetes alak jelent meg mögötte. Holland. – Na akkor! Elég jól van hozzá, hogy lábra álljon? A hangja éktelen erővel szólt, bedörögte a termet. Még Lucas is összerezzent kicsit. – Igen, uram! Épp most végeztünk.

– Tökéletes időzítés. Mit szólnál hozzá, ha én kísérném át a mi kis szökevényünket a következő próbára? Te meg elhoznád a szükséges aktákat az asztalomról? Azt

kívántam,

bárcsak

lenne

beleszólásom!

Akkor

megtagadnám az engedelmességet, és ragaszkodnék hozzá, hogy Lucas kísérjen át. De nem fért hozzá kétség, hogy Holland kezében futnak össze a szálak, és amíg anya nála volt, úgy kellett táncolnom, ahogy ő fütyült. Legalábbis, ami az ilyen egyszerű rendelkezéseket illeti. Csupán egy pillanatig haboztam, de úgy tűnt, még ez is bosszantja. Kurtán az előtér felé biccentett a fejével. – Összezavart a délies beszédmodorom? Ez nem kérés volt. Az akcentusa még mindig kellemes benyomást tett rám, a szeme sarkában ülő ránc viszont bosszúságról árulkodott. Mialatt a parancsának engedelmeskedve hosszában átszeltem a termet, egyetlenegy dolog járt a fejemben: Lefogadom, a

második próbánál már nem lesz elég elénekelni egy dalt ahhoz, hogy győzzek.

HUSZONHÉT Ahogy kiléptünk a folyosóra, Holland összekulcsolta a kezét a háta mögött, mint aki laza sétára indul. Átható orvosialkoholszagától szinte szédült a fejem, de nem volt merszem távolabb húzódni tőle. Meg aztán, féltem, hogy ha a legkisebb jelét adnám annak, hogy tartok tőle, örömöt okoznék neki. Ezt nem akartam. Léptünk egyet, kettőt, és vártam, hogy megszólaljon. Sejtettem, hogy nem véletlenül akar kettesben maradni velem, és nem is csalódtam a sejtésemben. – Látom ám, hogy Nicole afféle szörnynek festett le, és helyre akarom tenni a dolgot. Meglepetten sandítottam rá. Aprócska ránc jelent meg a szája szegletében.

Ez komoly? Ha ez a nagy terve – meggyőzni engem arról, hogy félreértettem őt, vagy ilyesmi –, igazán megspórolhatja magának a szövegelést. Különben is, mi a francnak izgatja magát? Mély, dörgő nevetése betöltötte a folyosót, úgy visszhangzott, mintha megsokszorozódott volna, és megannyi Holland járkálna körülöttem, minden oldalról körbevéve

engem. Elnyomtam magamban a viszolygást, amit ez a szörnyű gondolat keltett bennem, és vártam, hogy beszéljen. – Ó, tudom, hogy azt gondolod, összehordok én itt mindenféle baromságot, de istenemre mondom, igazat mondok. Tudsz róla, hogy nős vagyok, és van két gyerekem? Lányok, mint te. Megpróbáltam elképzelni Hollandot a lányával, sőt, a két lányával, ahogy a térdén lovagoltatja őket, bújócskázik velük. Tízpercenként áttörli őket fertőtlenítőkendővel. Hitetlenkedő kis horkantás szökött ki a számon, mire azon nyomban lehullott a megnyerő álarca, és lecsapott. Hatalmas keze előrelendült, megragadta a felkarom, és megpenderített, hogy a szemembe nézhessen. A pulzusom őrülten vert, a fejem viszont kitisztult. Emberi fenyegetés: bemérve. Ellenáll?

Legszívesebben azt tettem volna, igen. De Holland valahol itt rejtegette anyát, és ha vissza akartam kapni, be kellett tartanom a hülye játékszabályait. Bár nagy ingerenciát éreztem rá, nem ragadtam meg a karját, hogy jól megszorongassam, és lássam, mit

szól

hozzá,

hanem

lecsillapítottam

magamat.

Megreguláztam az arcvonásaimat, mikor szembekerültem gúnyos vigyorával. A szorítása erősödött. – Amikor Nicole kimenekített innen téged, gondolod, hogy pusztán miattad tette? – Cinikus morgása felélesztette bennem a gyanú szikráját, mélyen legbelül. – Hadd mondjak neked

valamit: én legalább nem kockáztatnám, hogy a Vita Obscura5 rád tegye a kezét. Muszáj volt megismételnem ezt az ismeretlen nevet: – Vita Obscura? Szürke szeme felcsillant. – Úgy van. Jól teszed, ha ide figyelsz! Gondolod, hogy rossz célokra

akartunk

felhasználni?

Mi

legalább

szívünkön

hordozzuk a nemzet biztonságát. Hogy mi az a Vita Obscura? Egy pénzéhes tolvajbanda. Technológiát lopnak, amit aztán a lehető legdrágábban értékesítenek. És ha egyszer a markukba kerülsz, hát… – Itt megeresztett egy halk, borsmenta illatú füttyentést. – Mondjuk úgy, hogy visszasírnád ezt a helyet, mint álmaid netovábbját. De ne aggódj, rövidesen többet is megtudsz majd! Hirtelen elengedett, és újra megindult előre. Sietősre fogtam a tempót, hogy lépést tartsak vele, és közben pörgött az agyam. Vita Obscura. Végre megvolt a neve azoknak, akik utánunk jöttek

a

birtokra

meg

a

motelbe.

Nem

sokáig

morfondírozhattam ezen, mert visszaérkeztünk az első próba termének az ajtajához. Holland már ütötte volna be a kódot, de aztán megállt a keze a levegőben. – Eláruljak egy apró kis titkot? A hangja újból vidáman csengett, ami épp eleget elárult. Ne,

inkább ne! Köszönöm. De persze nem igazán volt választásom. 5

Jelentése: titkos élet (latin)

Habár egy lélek sem volt a folyosón rajtunk kívül, suttogóra fogta a hangját: – Én gyűlölök, és nem is tudok veszíteni, de még annál is jobban utálok tévedni. Persze, ezzel szerintem most egyáltalán nem lesz gond. Nem bizony! Ezt követően beütötte a kódot. Míg az ajtó kinyílt, arra gondoltam, hogy anya figyelmeztethetett volna. Mert Holland nemcsak veszélyes, de rapszodikus, furcsa modora valami sokkal nyugtalanítóbbat sejtetett: a pasas teljesen őrült volt. Éppen hogy beléptünk az első próba termébe, az ajtó kinyílt mögöttünk, és Lucas jött be rajta. Jobb kezében egy kicsike fekete dobozt tartott. – Nem épp úgy néznek ki, mintha akták lennének – jegyeztem meg. Lucas halványan elmosolyodott, tekintete ide-oda járt közöttünk. Hol Hollandra nézett, hol meg rám. Hollandra, majd megint rám. Végül Holland intett a kezével. – Gyerünk, folytassuk! Már a puszta jelenléte is fokozta a feszültséget, és biztos voltam benne, hogy ezt Lucas is érzi. Tenyeremet a nadrágomba dörzsöltem. Maradj így! Ne nézz rá! Lucas ellépett tőlem. A javítóműhely-beli közvetlensége helyére merevség költözött, kiegyenesítve hórihorgas alakját. – Pontosan tíz percet kapsz rá, hogy elemezd ezeknek az aktáknak a tartalmát.

Felpattintotta a zárat, és kinyitotta a dobozt. Lejjebb eresztette, és egy piros memóriakártyát láttam az aranyszínű belsőbe ágyazva. Ránézésre nem tűnt veszélyesnek. Bár a múltkori élményem a motelszobában nem volt valami fényes. Lucas az öklébe zárta a kártyát. – Ezek az akták az USA hadseregének érdeklődési körébe tartozó csoportról tartalmaznak információkat, mely Vita Obscura néven ismeretes. Amikor tanulmányozod őket, ne csak memorizáld, ne csak raktározd a tényeket! Koncentrálj a mintázatokra, hogy mi járhat a fejekben, és a csoport motivációira! Meg a hiányzó információkra. Ez az utolsó mondat nem volt érthető. – Hogy koncentrálhatnék olyan információra, ami ott sincs? – kérdeztem, miközben végig magamon éreztem Holland tekintetét. A tábornok

újra

megköszörülte

a

torkát,

és Lucas

összerezzent. – Nem válaszolhatok a kérdéseidre. Az időzítő a kártya behelyezésekor aktiválódik. Ennél többet vártam. Kell, hogy legyen még más is. – És utána? – kérdeztem végül. A kétségbeesés gombóccá dagadt a torkomban, és arra ösztökélt, hogy ragadjam meg Lucas ingujját. Szerencsére észhez tértem, mielőtt hozzáértem volna, és visszahúztam a kezem. Becsuktam a szemem, és alig hallhatóan vettem egy nagy levegőt. Muszáj volt józannak maradnom.

– Utána… elkezded az elemzést. Lucas kinyitotta a markát, és láthatóvá lett a kicsi, piros lemezke, élénk színfoltként virított halovány tenyerében. Beugrott egy kép: ahogy anya tartotta ugyanígy elém az iPodot még Clearwaterben. Ez intő jel volt, hogy a legegyszerűbb tárgyról is kiderülhet valami szörnyűség. A kezemnek nem akaródzott megmozdulnia, nem akarta megérinteni a kemény műanyag kártyát. Váratlanul, a semmiből villant át az agyamon egy lázadó gondolat. Miért nem

mondok nemet? Nemet is mondhatnék erre a próbára, nem törődve azzal, milyen borzalmas dolgokat hallhatnék a kártyáról. Csakhogy ezzel anyát is és magamat is arra ítélném, amit a hadsereg tartogatott számunkra abban az esetben, ha elbukom. Megnyaltam a szám szélét. Meglepett, hogy nem is száraz. Egy újabb fantom érzéklet, illúzió, mint a többi. Gyenge remegés futott végig rajtam, olyan észrevétlen, hogy nem is hittem, hogy bárkinek feltűnhet. De Lucas észrevette. Tudtam abból, hogy riadt szisszenéssel szívta be a levegőt. Óvatosabbnak kell lennem. Aranyban játszó söprűs szempilláit lesütötte, ahogy a lemezre meredt, állkapcsa megfeszült, és egy pillanatra az az őrült benyomásom támadt, hogy mindjárt elhajítja – Holland ide vagy oda. Persze nem tette, csak én vetítettem ki rá ezt a titkos reményemet. Tessék, máris látok dolgokat, amik ott sincsenek.

Mégis, mikor elvettem a kártyát, Lucas a kezébe fogta a kezemet. – Sajnálom – suttogta, de olyan halkan, hogy Holland, a maga figyelő pozíciójából, három méterrel odébbról nem csíphette el. Míg próbáltam ezt feldolgozni, Lucas elengedte a kezem, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Holland – látva, hogy figyelem – tisztelgett, amit én gúnyolódásként értelmeztem. Azután megfordult, és lassítania kellett megszokott tempóján, hogy Lucas mellett tudjon haladni. Az utolsó kép, ami megmaradt bennem róluk: Holland elgondolkodó tekintete, Lucas sápadt arca, majd ahogy a fémkorlát közénk csúszott, Lucas aranybarna szeme, mely – Hollandéval ellentétben – gondterheltnek tűnt. És akkor magamra maradtam. Örültem, hogy Holland eltűnt, Lucas viszont megmagyarázhatatlan módon hiányzott. A kártya még mindig ott lapult a tenyeremben, a maga mindössze 4,25 grammjával, de én mázsás súlynak éreztem.

Mi lesz így a próbával?, emlékeztettem magamat, amikor a kezem nem akart engedelmeskedni, hogy behelyezze a kártyát a csuklómba. Vesztegetem az értékes időt, ahelyett, hogy készülnék a következő megmérettetésre, pedig ha az nem sikerül, mindent elveszítek. Ez hatott. Kitartottam a jobb karomat, és betoltam a kártyát a csuklómon lévő ráncba. Bemenő jel: elfogadva.

Az elektromos áram halk zúgása előzte meg az adatok megjelenését, a csuklóm zümmögő hangot hallatott. Úgy éreztem, melegség száguld végig a karomon, át a vállamon, bele a fejembe. A testem újra lázadni próbált, a lábaim remegtek, míg a felsőtestem reflexszerűen megfeszült, hogy előcsalogassa az adatokat. Koncentráltam: ellazítottam a kezem, a karom, megnyitottam az elmémet, hogy be

tudja fogadni az

információözönt. Egy pillanat, és az információáradat már süvített is a fejembe, fájl fájl után, mind az összes. Ezúttal azonban felkészültem rá, és nem volt olyan mellbevágó élmény. Lucas figyelmeztetése bukkant fel az elmémben.

Amikor tanulmányozod őket, ne csak memorizáld, ne csak raktározd a tényeket! Ami azt jelentette, hogy elemeznem kell az adatokat. Anya szerint ezt nagyobb kihívás fejben csinálni. Lefogadom, hogy Three képes mindent belsőleg kiértékelni, míg én mindig az érzékeimre is hagyatkoztam az információ tökéletes feldolgozása érdekében, ahogy az emberek. Holland valószínűleg nem nagyon díjazza az ilyesmit. Egy röpke pillantással meggyőződtem róla, hogy Lucas újra elfoglalta a megfigyelőhelyét az ablak mögött. Egyedül. Holland rájöhetett, hogy androidot bámulni adatvizsgálat közben nem a legszórakoztatóbb időtöltés. Szemügyre vettem Lucast, miközben azon vívódtam, hogy megkockáztassam-e az adatok kivetítését. Lehet, hogy kevesebb

pontot ér. Másfelől viszont ha nem a helyesnek tartott módon nézem az adatokat, de ezzel magasabb pontszámot tudok szerezni az aktuális feladatban, totál megéri, nem? Miközben mérlegeltem a döntést, Lucas ajkaival egy szót formált:

Kivetítés. A döntést meghoztam. Fejben elismételtem utána a szót. Kivetítés.

Az információáradat egy szívdobbanásnyi időre megállt, egy ezredmásodpercre rá irányt változtatott és az ellenkező irányba söpört rajtam végig. Éreztem az irányváltás erejét, és egy szempillantás múlva ragyogó négyzetek vettek körül. Minden „fal” fél méterre helyezkedett el a testem középpontjától, és kicsike mappaikonok villogtak rajtuk zölden a levegőben. Várták a parancsomat. Amikor a négyzetek körbevettek, az első gondolatom az volt: csak ki innét! Kilökni a kártyát, mint annak idején a motelben, és elhajítani. De annak az ideje, hogy elmeneküljek a képességeim elől, már elmúlt. Ezért hoztak létre. Nem volt okom félni. Legalábbis ezt a mantrát suttogtam magamnak, hátha el is hiszem.

Egyszerre egy dolgot! Kezdd a kicsivel! Az ikonokra összpontosítottam. A kezeim emelkedni kezdtek, aztán eszembe jutott a megfigyelőablak. Inkább a

farmerem zsebébe süllyesztettem őket, hogy az elmémmel irányítsam az ikonokat. Több pontot nem tékozolhatok el. A HÁTTÉR elnevezésű mappára fókuszálva utasítás után kutattam a fejemben. Sokkal simábban ment az egész folyamat, nem olyan nehézkesen, mint első alkalommal, a motelben. Erőt adott az, hogy minden számítógépes művelet elvégzésével hatékonyabb géppé váltam. Fájl megnyitása.

A mappa kinyílt, oldalról oldalra feltárva az információkat, míg végül az összes előttem lebegett a levegőben. Mielőtt kapcsoltam volna, hogy még azt is tudom, hogyan kell ilyen gyorsan dolgozni, az oldalak félrecsúsztak, néhány átsuhant az információs terület szemközti falára. A dolog kezdett alakot ölteni. A szívem a bordámon dörömbölt, és egyszerre

voltam

lelkes

és

rettegtem,

amitől

szinte

megrészegültem. Az első oldal közvetlenül a szemem elé rendeződött, a zöld betűk ragyogtak. Az oldal legtetején szerepelt egy név. De számomra semmit nem mondott. Trenton Blane. Annak tudatában, hogy telnek az értékes másodpercek, beolvastam a szöveget.

Fehér férfi, született negyvenkét évvel ezelőtt Scrantonban, Pennsylvaniában. Százhetvenhárom centiméter magas, hetvenöt kilogramm, sötétbarna hajú, sebhelye nem ismeretes. Apja: Harvey Blane, halálának oka idegrendszeri károsodás és rák, ami egybevág Orange ügynök leleplező vallomásával,

amelyet a vietnámi háborúiban teljesített szolgálati ideje alatt tett. Anyja: Gloria Blane. Tartózkodási helye: Boldog Napkelte Bentlakásos Otthon, Jacksonville, Florida. Elmezavarban szenved. Foglalkozás: számítógép-programozó a Leusta Enterprisesnál, egy bejegyzett számítástechnikai cégnél. Feltételezhető másodállása: a Vita Obscura alapító tagja. Mint megtudtam, a csoport nem volt válogatós. Holland nyilvánvalóan igazat mondott, erről legalábbis. A Vita Obscura mindenféle technológiára rátette a kezét, amit csak talált – különösen ami a hadügyet és a nemzetbiztonságot illeti –, és aztán pénzért cserébe bárkinek eladta. Akár terroristáknak is. Magam elé képzeltem a két férfit a motelből, és megborzongtam. Engem is el akartak adni valami terrorista szervezetnek? Hogy aztán felhasználjanak… de mire? Legalább ilyen aggasztó volt, hogy még mindig nem értettem: mi köze a Vita Obscurának ehhez a próbához? Amikor végeztem a háttérfájl átböngészésével, hátha ráakadok bennük valamire, visszalőttem az oldalakat a mappájukba. Alighogy kigondoltam a parancsot, már fel is ugrott helyettük a képmappa. Fájl megnyitása.

Az először megjelenő fényképek mindegyike beállított felvétel volt Trentonról. Az előbbi leírás arra nem tért ki, hogy sápadt bőre volt, szögletes állkapcsa, és bajusza.

Ezek után megfigyelő felvételek következtek. Sok volt belőlük. Mutatták őt irodában, kocogás közben, étteremben, egy ezüstszínű luxus terepjáróval, egy magas, keskeny, piros ajtós ház előtt. A környéken hirdetőtáblák voltak láthatók a következő feliratokkal: Tommy golftanfolyama kezdőknek, Fitt-torna, Reynaurd csemegeboltja. Képek egész forgataga. Sokukon más arcok is előfordultak Blane mellett. Voltak felvételek, melyek egy idősebb, kopaszodó férfival mutatták egy hamburgertál fölé hajolva, mások egy fiatal, egyenruhás férfi edzővel az edzőteremben. Egy ifjú, barna hölgy társaságában is feltűnt, aki golfozni tanította. És különböző férfiak szálltak be az autójába. Ahogy egyre több ikont és fájlt átvizsgáltam, arra jutottam, hogy már éppen eleget tudtak Trentonról ahhoz, hogy elkapják, amikor hopp! a pasi egyszer csak felszívódott, mintha tudta volna, hogy keresik. Amikor elolvastam a következő fájl címét, úgy véltem, már tudom is az okát. VITA OBSCURA BEÉPÍTETT ÜGYNÖK Hollandnak nyilván tudomására jutott, hogy valaki beépült a SMART-műveletekbe, alig néhány héttel azelőtt, hogy anya elhagyta őket. Mi lehetett a feltételezett célja? Én magam. Furcsa módon név nem merült fel a kémmel kapcsolatban, de volt egy fotójuk. Nem katonai, azt nyilván letörölte a pasi a számítógépről, mielőtt lelépett. Egy hétköznapi felvételük

azonban akadt róla, amelyen két másik katonával együtt szerepelt. Az egyikben felismertem a bajuszos katonát az autóból – azt, amelyik megérintette az arcomat –, de a másikat, a köpcös szőkét még nem láttam. Mitchell Jenningsként és Ray Haynesként azonosították őket. A

kém

napszemüveget

viselt,

de

megjegyeztem

az

orrformáját, az állát, a hajvonalát. Így ha anyával valaha is megszöknénk, tudnánk, kit keressünk. Behunytam a szemem, kizártam a tudatomból a ragyogó négyzetet, hogy kielemezhessem, mi mindent tudtam meg eddig. Még mindig nem értettem, hogy milyen szerepet játszik ez az információ ebben a próbában, és az idő már majdnem lejárt. Ismét kinyitottam a szemem, és átfutottam a fájlokon, ezúttal gyorsabban. De nem találtam más érdekes információt, amit ki lehetett volna nyerni. A kétségbeesés vezette az ujjaimat, ahogy a fájlok újra váltakozni kezdtek előttem. Valahol elkerülhette a figyelmemet egy összefüggés. Harmadjára is felütöttem egy mappát, mikor a csillogó zöld terület mögött, amely az ideigleges világomat alkotta, lépéseket hallottam. Pittyegő hangot. Az ajtó sziszegő hangját, ahogy kinyílt. Többen is érkeztek a szobába. Köztük Holland, és mosolygott.

HUSZONNYOLC Összeszorítottam a fogam, remélve, hogy az véget vet a kezem remegésének. Tovább böngésztem az adatokat, miközben hallottam, hogy közelednek… öten, négyen meglepően halk, az ötödik pedig meglehetősen egyenetlen léptekkel. Lucas. Egyre közelebb és közelebb értek, éreztem, hogy Holland már csupán néhány centire magasodik mögöttem, éreztem a leheletüket a hajamon. A tekintetük perzselte a bőrömet. A szívem nagyot dobbant. Ha rá hallgatok, biztonságot keresve előrébb lépek, de kővé dermedtem. Határozottan intettem a kezemmel, és újabb parancsot adtam ki,

hogy

megnyissak

egy

fénylő

fájlt,

és

telehintsem

dokumentumokkal a szemben lévő virtuális falat. Meg tudom

csinálni! Ki tudom zárni a fejemből az embereket, és befejezem a kijelölt feladatot. Ez is csak a próba része, kísérlet, hogy rám ijesszenek. Már majdnem sikerült meggyőzni magam, amikor két-két durva kéz lefogta a karjaimat, és hátrafelé vonszolt. Próbáltam szabadulni, de valami hideg és fényes került a csuklómra. Bilincs. Lánc. Egyetlen villanással semmivé lettek a fényes fájlok, miközben a bilincsbe vert karjaimat rángattam. Szakítószilárdság: 450 kilogramm.

Nem átlagos bilincsek voltak. Bénító görcsbe rándult a mellkasom, ahogy egy erős hátbavágás megküldött előre. Ha rám akartak ijeszteni, nos, akkor sikerült. Csak remélni tudtam, hogy el tudom titkolni. Néma csendben vonultam mellettük, de rövid idő múlva kifakadtam: – Ez is a próba része? Válasz nem érkezett, csak egy újabb erős hátbataszítás, amitől

ismét

megindultam.

Megbotlottam,

de

sikerült

megvetnem a lábam, és folytatni a menetelést. Nem beszéltem. Figyeltem. Jó, hogy Holland nem látott bele az agyamba. Ellenkező esetben valószínűleg ott rögtön megbuktatott volna a gondosan kidolgozott bosszútervem miatt. Két lépés múlva, amikor rájöttem, hová tartunk, mesterséges ereimben meghűlt a nem létező vér, a lábaim földbe gyökereztek.

Csak semmi érzelem. Csak semmi érzelem. Semmi. Érzelem. Így, hogy folyamatosan mantráztam magamban, nem hagyott ki a lélegzetem. Pár lépés és néhány durva ütleg után átlöktek a földön tekergő láncokon, és lefogták a kezeimet. Ugyanazok a láncok, amiket Mila 1.0-án, azaz One-on használtak, amikor alávetették a kínzáspróbának. És ott, a mellettem lévő asztalon, a mesterien elhelyezett szerszámok közepén feküdt a fúró, amit Holland használt, hogy lyukat mélyesszen vele One mellkasába, aki hiába sikoltozott.

– Meglepetés – ejtette ki halkan, elnyújtva a szót Holland, és felvette a fúrót. – Na, szóval, így megy ez a próba. Megjegyezted az összes hírszerzési adatot, amiket kinyertél a fájlokból? Csak mert titkosítva vannak. És ha a legapróbb információt is kiadod, megbuktál. Miközben beszélt, a mögötte álló katonák arcát fürkésztem – felismertem Haynes-t és Jenningset –, de nem jött segítség. A tekintetük elsiklott mellettem, inkább a lábukat bámulták. Hollandtól féltek az emberei. Ami pedig Three-t illeti – látva a saját arcomat, amin nyoma sem volt aggodalomnak, míg én fel voltam készülve rá, hogy megkínoznak –, hát, futkosott tőle a hátamon a hideg. Ugyanakkor

próbáltam

rávenni

magam,

hogy

az

ő

rezzenéstelen arckifejezéséből merítsek nyugalmat, és azt tekintsem mintának. De amikor Holland megnyomott egy gombot, és felzúgott a fúró, az elsöpört minden logikát.

Istenem! Ez hát az! És bár tudtam, hogy nem kéne rettegnem, mert a fájdalomérzékelésem elég korlátozott, nem tehettem róla, féltem. A berregő hangra a rettenetes emlék egy szélvihar erejével rohant meg. Egy másik Mila sikoltozott. Az, aki mindent érzett, amit tettek vele. Pontosan úgy, mint egy ember. Mint egy lány, akit addig kínoztak, míg megpecsételte a saját sorsát. A fúró forgott, ezüst forgószél a neonfényben. Már-már szép volt, a maga halálos módján. Nem bírtam nézni és várni, hogy a

fúrófej belém marjon. Attól is tartottam, hogy a félelem kiütközik az arcomon, ezért inkább hátrasandítottam, és a legtávolabb álló Lucast néztem. Néhány méterre állt a többiektől, aranybarna tekintete idegességről árulkodott, de állta a pillantásomat. Mélyen a szemembe nézett. Mintha erőt akarna adni. Már bármi, bármi fogódzó jól jött, ami elterelhette a figyelmemet a fúróról. Holland közeledett, és egyre lejjebb hajolt hozzám, de én Lucas szemének kék-szürke cirmaira összpontosítottam.

Újra

meg

újra

megszámoltam

őket,

miközben a fúró felém tartott. Már megcsapott a levegő, amit kavart, és belesuhogott a nyakamba.

Semmi érzelem. Semmi érzelem. Semmi érzelem. – Nézz rám! – parancsolta Holland, és én reszkető lélegzettel engedelmeskedtem. Ám keresztül néztem sűrűn barázdált arcán, és anyát képzeltem el egy cellában. Tőlem függött, mi lesz vele. Aztán Hunter arcát láttam. Még Blissre is gondoltam. Mindenre, csak a fúróra ne kelljen! Felvérteztem magam Holland faggatózása ellen. Bármit is kérdez, nem fogok felelni. A fúró már olyan közel volt, hogy karcolta a hegye a bőrömet. Minden erőmre szükség volt, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Lehet, hogy a fájdalomérzékelésem alacsony, de a gondolat, hogy az az acél fúrófej kilyukasztja a bőrömet, belém váj, tátongó lyukat szaggat a fejembe és közszemlére teszi a belső részeimet mindenki előtt, pusztító indulatot ébresztett bennem. Talán

csak

néhány

pillanatig

nem

történt

semmi,

de

egy

örökkévalóságnak tűnt. Ugyanakkor minden eltelt másodperc az akaraterőm kis diadala volt. Nem mozdulhattam. Nem sikolthattam. Nem akartam örömet okozni Hollandnak. Elrántotta a kezét, és a fúrót a fülem felé irányította, de felkészültem rá, bármit tartogatott is a számomra. Nem moccantam, akkor sem, amikor a fúrófej már a hallójáratomban rezgett, és veszedelmesen közelített az agyam felé. Egy másodperc múlva felberregett a fúró, azután elhallgatott. Értetlenül néztem, hogy Holland hátralép, a fúróval együtt. – Jó – mondta, de a szeme mást üzent. Amikor mögém ért, arra számítottam, hogy újraindítja a gépet, de ehelyett rántott egyet a csuklómra helyezett fémpánton. Az kattant, és döbbenten vettem tudomásul, hogy a kezeim szabadok. Hitetlenkedve ráztam a fejem. – Nem értem… mi…? Ekkor két katona Lucas mögé lépett, és vállon ragadták. Tágra nyílt szeméből és riadt tiltakozásából láttam, hogy épp úgy nem érti a dolgot, mint én. Aztán Holland odavonult hozzá, és egy szempillantás múlva Lucas csuklóját szorította a bilincs, amitől az előbb megszabadultam. – Mi folyik itt? – kérdezte a fiú, lenyűgözően nyugodt hangon. – Változott a terv – szólt Holland.

– Öö… uram… – szólt Lucas, még nem aggódva túlzottan, de már zavartan ráncolva a homlokát. Az én idegességem viszont minden múló másodperccel fokozódott,

ahogy

odavezették

az

acéllánchoz,

amit

a

bilincseihez rögzítettek. Mialatt Lucast néztem, magamon éreztem Holland rideg acélszürke tekintetét. – Bevetés

közben

olykor

extrém

módszerekhez

kell

folyamodnunk, hogy kinyerjük az információt. Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy az érzelmi reakcióid nem állnak majd a terveink útjába. Visszafordult Lucashoz, és a megkönnyebbülés, hogy másfelé irányul a figyelme, valamelyest enyhített a mellkasom szorításán. Ám egy pillanat múlva dupla erővel éreztem ismét. – Lucas, átszerkesztettem az aktákat, amiket Milának adtál, és kivettem a kém nevét. Ez a próba akkor minősül sikeresnek, ha Mila erőszakkal kicsikarja belőled ezt az információt. Kicsikarni. Kicsikarni. A beálló sivár csöndet egyedül a katonák bakancsainak nyugtalan

csikorgása

zavarta

meg.

A

gyomromban

a

hitetlenkedés és a rettenet érzése mérgező elegyet alkotott. Meg akartam rázni a fejem – bár inkább Hollandot kellett volna –, és sikítani, hogy semmi esetre sem veszek ebben részt, de ismét magamon éreztem a tekintetét, ahogy nézett, fürkészem, arra várva, hogy lecsapjon gyengeségem leghalványabb jelére is.

Ez nem lehet igaz, mondtam magamnak. Nyilván nem várja el tőlem, hogy megkínozzam Lucast az információért. Az még Hollandtól is túl nagy őrültség lett volna. Ám a Lucas eleve sápadt arcából lassanként elszivárgó szín épp az ellenkezőjéről vallott. – Belátom, kegyetlenül hangzik, de realista vagyok – mondta Holland, és a nyomaték kedvéért kortól ráncos kezével gesztikulált hozzá. – Amikor megbízást kapsz, olyan emberekkel találkozol majd, akik talán tisztességesnek tűnnek. A pokolba, még az is lehet, hogy párat megkedvelsz közülük. De ez egyáltalán nem számíthat. A szeme villant egyet. Felém lépett, mintha a fizikai közelségével valamiképp meggyőzhetne arról, hogy elfogadjam a logikáját, azazhogy én is úgy gondoljam: az emberkínzás, ez esetben Lucas megkínzása egyszerűen csak az élet szükségszerű velejárója. – Az egyetlen, ami számít: a végeredmény. Megszerezni az információt. Az információ életeket ment, és ez a lényeg. Még közelebb húzódott, és suttogóra fogta, hogy biztosan ne hallja más. – Érted már, nem, Two? – szólt, és a selyempuhaságú szavak besiklottak a bőröm alá, és mindent megdermesztettek odabenn. Jéggé dermesztettek, miközben majdnem megfulladtam attól a furcsa borsmenta-alkohol elegytől, és eközben egyetlen

gondolat ütött át az én sokkos, jéggé dermedt agyamon: Holland

komolyan beszélt. Ez az igazság. Kihúzta magát, a kezeivel végigsimított gyűretlen ingén és felemelte a hangját: – Ahhoz, hogy ez a próba sikerüljön, tisztáznod kell a kém kilétét! Lucas – kiáltotta oda, a szemeit még mindig rajtam tartva –, a te feladatod, hogy tartsd titokban az információt, ameddig csak bírod. Értjük egymást? Holland robosztus válla felett esdekelve néztem Lucasra. Mondj nemet! Mondj nemet, és fejezzük be ezt itt, most rögtön! – De uram… Holland felemelte a kezét. – Megállapodtunk, emlékszel? Teljesíted a parancsokat, én meg segítek a szaros testvérednek. Próbáljuk meg tehát újra! Értjük egymást? Segít a testvérének? Micsoda? Micsoda szörnyűség lehet itt, ami miatt Lucas belement ebbe? Mert egy dolog biztos: Holland nem az a fajta, aki elviseli az ellentmondást egy alárendeltjétől, nyilvánosan legalábbis nem. Bár tudtam a válaszát, azért a szájából elhangzó „értjük” élesen belenyilallt a mellkasomba. Bármi volt is Holland és Lucas testvére közt, a tábornok gyalogként használja a srácot ebben a mostani elmebeteg sakkjátszmában. – Tehát, mi szeretjük, hogy itt van a srác, úgyhogy ne öld meg, semmi komolyabb sérülést ne szenvedjen, csak vedd rá,

hogy beszéljen! Ó, és mit szólnál egy kis kedvcsinálóhoz? – Túlméretezett órájára pillantott. – Ha megszerzed az infót a gyanúsított kémről, megengedem, hogy láthasd Nicole-t. Egészen eddig nagy volt a kísértés, hogy kinyissam a számat, és elküldjem a fenébe. Nagy volt a kísértés, hogy ne mozduljak a helyemről, bukjam el ezt a próbát, és imádkozzak, hogy a következőn ragyogóan álljak helyt. Ám a szavaira felkaptam a fejemet. Diadalmas mosoly vonaglott vékony ajkain, de mit bántam én. Anya.

Megengedné, hogy lássam anyát. Mielőtt eljutott volna a tudatomig, tettem három lépést Lucas felé. Gyakorlatilag a remény vitt a lábaimon. – Látod? Tudtam, hogy benne leszel. Csak megfelelően kell motiválni. Csöpögött az elégedettség a szavaiból, aminek meg kellett volna állítania. Szégyellnem kellett volna magam, amiért per pillanat másra se vágytam, csakhogy teljesítsem, amit kér. De kizárólag anya járt a fejemben. Hol tartják fogva, milyen állapotban lehet? Egyáltalán: tényleg életben van még? Megtettem még a maradék rövidke távolságot, ami elválasztott Lucastól, de közben észrevettem, hogy minél közelebb érek hozzá, annál inkább lassulnak a lépteim. Kétségbeesetten emlékeztettem rá magam, hogy ő itt dolgozik. Nem számít, milyen kedvesnek mutatta magát, részese volt

ennek a titkos, szadista műveletnek. Akarva-akaratlanul tagja volt annak a csoportnak, amely elválasztott anyától. Annak a csoportnak,

amelyik

szemrebbenés

nélkül

bármikor

megsemmisítene engem. Mégis, amikor végül ott álltam Lucas előtt, és a szemébe néztem, összeszorult a torkom. Nem tudom, mit vártam, de biztosan nem azt az észrevétlen bólintást, amit felém küldött. Mintha felszólított volna rá, hogy vágjunk bele. Ettől a gesztustól megingott az elszántságom. Az őrült vágy, hogy lássam anyát és mellé a leküzdhetetlen borzalom, hogy ugyanakkor ehhez bántanom kell egy védtelen embert, birokra keltek bennem egymással, és úgy éreztem, kettészakítanak. Levettem a szemem Lucasról. A torkomat sírás fojtogatta.

Nem tudom megtenni. Muszáj megpróbálnom! – Áruld el, ki az a kém! – szólaltam meg, anélkül, hogy ránéztem volna. – Ez gyenge. Lucas úgy köpte elém a szót, mintha elviselhetetlen íze lenne. Megijedtem. A korábban látni vélt kedves vonások eltűntek az arcáról, résnyire szűkült szem és dühödt arckifejezés költözött a helyükre. – Mi van? Ha még arra sem vagy képes, hogy képen töröld a fickót, aki a próbák egyik kiagyalója, esélyed sincs egy bevetésen. Megérdemled, hogy megsemmisítsenek.

Csak kapkodtam levegő után, aztán leesett a tantusz. Lucas azon volt, hogy megüssem.

Megsemmisítés. A próbák kiagyalója. És tulajdonképpen bejött. – Lucas, ne ess ki a szerepedből! – figyelmeztette Holland, vontatott beszéde ezúttal pattogósan hangzott. – Elnézést! De nem úgy hangzott, mintha megbánta volna. – Áruld el, ki az a kém! – ezúttal már kiabáltam, bele az arcába. A fejem fölött világító neoncsövek könyörtelenül szórták a fényt, melyben úgy néztünk ki, mintha valami morbid színjátékban szerepelnénk. Lucas megrázta a fejét, és hangos fújtatással engedte ki a levegőt. – Nem számít, mit teszel velem, a kém meg fog téged találni. Szét fog szedni apró darabokra, és ki tudja, mit követ majd el a mamád ellen? Kinyírja, gondolom én, de csinos nő, úgyhogy szerintem meg is… Mielőtt befejezhette volna a mondatot, az öklöm előrelendült – az arca bal felét célozta meg. Amikor ütés közben hozzáértem, észhez tértem, és próbáltam fékezni magam. De már késő volt. Durva csattanás hangzott, és a feje oldalra csapódott. A kezével nem tudott megtámaszkodni, úgyhogy a teste is lendületet vett. Puffanva ért földet, tompa kiáltása betöltötte a helyiséget.

Megállíthatatlanul terjedt szét bennem a rettegés, mint olajfolt a tengeren, sűrűn, vastagon és mocskosán. A Lucas közelében álló két katona feszengett, bizonytalan mozdulatot tettek felé, mint akik készek segíteni neki, de nem tudják, szabad-e. Egyikőjük még káromkodott is a bajsza alatt. Senki nem élvezte a helyzetet. Hollandot kivéve. Lucas a hátán fekve felnyögött, majd megrázta a fejét, és mivel

megbilincselt

csuklói

akadályozták

a

mozgásban,

ügyetlenül az oldalára gördült. Előrehajoltam, hogy segítsek neki, amikor egy hatalmas kéz megfogta a vállamat. – Azért ennél többet kell beleadnod. Lucas szívós fiú. Igaz, haver? A bőröm meggyűrődött Holland keze alatt, de tűrtem. Minden önuralmamat összeszedve, rezzenéstelenül, higgadt hangon szólaltam meg: – Elbánok vele. Még ha valami össze is tört bennem, miközben figyeltem Lucast, ahogy nagy nehezen feltápászkodik. – Biztos? Vagy elkélne egy kis segítség? Holland megfordult, és odabólintott valakinek a hátam mögött. Three vonult be. – Én jobban kedvelem a kevésbé erőszakos és sokkal fájdalmasabb módszereket. A fúrót. Vagy a csípőfogót, a körmökhöz. Gyorsabban érnek el eredményt – mondta a tükörképem, és az acél munkapadon heverő szerszámok felé

biccentett,

olyan

derűs

higgadtsággal,

mintha

arról

tereferélnénk, hogy melyik a legjobb körömreszelő. Felfordult a gyomrom a közönyétől. Lucas arca pirosra gyúlt. Jól feldagadt az ütésemtől, alig látott ki a monoklijából. Nem szólt semmit, de a pillantása megállapodott az asztal lapján, majd visszatért Three-re, és láttam, hogy parányi izzadságcsepp jelent meg a homlokán, és szép lassan végiggördült az orrán. Lehet, hogy Lucas tőlem nem tartott, de Three-től határozottan félt. Three a fogó után nyúlt, és én tudtam, hogy tennem kell valamit, hogy távol tartsam Lucastól. Elébe álltam. – Beszélsz nekem arról a kémről, vagy megint fájdalmat kell okoznom?

Kérlek, beszélj! rimánkodtam magamban. Kérlek szépen! Lucas habozott, és egyetlen nagyszerű pillanat erejéig fellélegeztem. Ezt követően Holland megköszörülte a torkát, Lucas állkapcsa pedig megfeszült. – Adj bele apait-anyait! A franc egye meg! Bocsánatkérő pillantással a szememben meglendítettem az öklömet, és bevittem egy gyors ütést a veséjébe. Amennyire csak tőlem telt – anélkül, hogy Holland gyanút foghatott volna –, visszafogtam az ütés erejét, de nem eléggé. Lucas kétrét görnyedt, és hátratántorodott, majd elbotlott a láncban. Ismét elesett, de ezúttal nagy puffanással a térdére zuhant. Csak úgy visszhangzott a sivár szobában, a hideg is kirázott tőle.

Minden ökölcsapással egyre inkább eltávolodtam attól a lánytól, akinek a megmentéséért anya mindent kockára tett, és egyre inkább hasonlítottam arra a lányra, akire Holland olyan veszettül vágyott. – Szép volt… de azért én elővenném azokat a fogókat – duruzsolta Three félrehajtott fejjel, és gyermeki kíváncsisággal nézegette Lucast, ahogy az fel-felnyögött, és lassanként nekilátott feltápászkodni. Ezúttal a két katona előugrott, hogy felsegítse, még támogatták is, amikor megingott. – El a kezekkel a fogolytól! – förmedt rájuk Holland. A katonák azon nyomban elengedték, és már hátráltak is tőle.

Ennek véget kell vetni, mégpedig most azonnal! Lucas nyilván beszél majd, amiért senki sem hibáztathatja. Ám amikor óvatosan egy pillantást vetettem Hollandra, úgy éreztem, a döbbenet maga alá temeti a szívemet. A tábornok karba tett kézzel állt, tekintete a még görnyedt Lucasra vándorolt, és bár gyorsan tovatűnt, én elcsíptem a szája szegletében felbukkanó mosolyt. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy ez a szadista teszt nem csak rólam szól. Fellobbant bennem a harag, és a lángok gyorsan terjedtek, átjárták a testemet, mint erdőtűz a törékeny fákat. – Three, add át Two-nak a fogót! A tűzvész még nagyobb dühvel tombolt.

Three átnyújtotta a fogót, én pedig elvettem. Anyára gondoltam. Megragadtam Lucas ingét, és magamhoz rántottam a srácot, miközben alig hittem el, mit teszek. Gyűlöltem magamat, még Lucast is. De a legjobban Hollandot. Lucas testsúlya átkerült a rossz lábára, de visszanyerte az egyensúlyát. – Látod ezt? – Nyilván látta, hiszen néhány centivel az arca előtt hadonásztam vele. Elengedtem az ingét, és helyette a bal kezét ragadtam meg, amit aztán jobban megszorítottam, mint akartam. – Mondd el, mit tudsz a kémről, és békén hagyom a körmeidet! Máskülönben egyenként tépem ki őket.

Ki beszél ilyen rettenetes dolgokat? Én? Az lehetetlen. Enyhítettem a szorításon. – Kérlek! Áruld már el, és vége lesz ennek az egésznek! Lucas keresztülnézett rajtam, miközben újabb izzadságcsepp gördült végig az orrán. Ugyanúgy, mint az előbb, de ez mégis más volt. Ezt nem Three okozta. A kezére pillantottam, arra az erős, kérges kézre, a rövid, tiszta körmökre, és azon gondolkodtam, hogyan juthattunk idáig. – Two, tudnom kell, hogy száz százalékig megbízható vagy-e. Elő a fogóval! – sürgetett Holland. Tenyerembe zártam a hideg fémet, mire Lucas arca elfehéredett, de szempillája sem rezdült. A mellkasa megemelkedett, ahogy szaggatottan beszívta, majd felfújt arccal kiengedte a levegőt. Ezt követően megadóan magába roskadt.

Aranybarna tekintete találkozott az enyémmel – olyan érzés volt, mintha valaki belenyúlt volna a mellkasomba, hogy tiszta erőből megragadja a gépszívemet, és addig szorítsa, amíg szét nem veti a fájdalom. Lucas arra számított, hogy megteszem. – Folytasd,

Two!

–

uszított

Holland,

olyan

feszült

várakozással, amitől rosszul lettem. A tűz hirtelen ismét feléledt bennem, belém kapott, végigszaladt a karomon, egyenesen a kezembe. A pulzusom szédítő tempót diktált.

Fogó. Lucas. Anya. A fogót erősen markolva szembefordultam Hollanddal. A döbbenetnek ideje sem volt feltűnni barázdált arcán, amikor a szerszámot a bordái közé vágtam.

HUSZONKILENC Felharsant a kiáltása, és egy töredék másodperc erejéig mindenki mozdulatlanná dermedt, még Three is, majd elszabadult a káosz. Én amint felfogtam, mit tettem, hátrálni kezdtem. Egy kicsit túl későn. Ezt elszúrtam. De nagyon. Three Hollandhoz szaladt, a katonák meg felém rohantak, de néhány lépésre tőlem óvatosan megálltak, mintha egy vadállat volnék. Igazság szerint úgy is éreztem magam. A fogó kicsúszott a markomból, és koppanva a padlóra hullott. Megadóan felemeltem a kezem, míg Holland hörögve felköhögött. – Uram! – szólt hátra a bajuszos katona. – Kívánja, hogy lefogjuk? Holland ismét krákogni kezdett, és könnyező szemeihez kapott. El voltam készülve mindenre, bármilyen büntetést szabjon is ki, ám ehelyett nevetésben tört ki, ziháló, fájdalmas nevetésben. Borzongás futott rajtam végig. – Na, itt van hát az a Two, akire emlékeztem! – Uram?! – Mi az? Ó, nem, ne! – mondta, és egy elutasító kézmozdulattal hátrébb intette a katonákat, de közben

megrándult az arca a fájdalomtól. – Hagyjátok! Ezt egyedül magamnak köszönhetem, a fenébe is! Tudtam, hogy begőzöl, hátrébb kellett volna állnom. – Ugye megbünteti őt, uram? – kérdezte Three, aki a hangjából ítélve inkább kíváncsinak tűnt, semmint dühösnek. Holland szeme összeszűkült, ahogy rám nézett. Habár nem szólt semmit, mégis pontosan tudtam, mire gondol. Nem adhat nagyobb, egyszersmind fájóbb büntetést, mint amit magamnak okoztam. A második számú próba csúfos kudarccal zárult. Így már csak egyetlen lehetőségem maradt, hogy megmentsem anyát. És az esélyeim elég halványnak mutatkoztak. Az események felpörögtek: Holland mondott valamit a katonáknak a gyengélkedőről, aztán szabadon engedték Lucast, aki Three és Holland kíséretében kitámolygott a teremből. Ezt követően a két katona egy kicsi cellához vezetett, mely nem volt nagyobb, mint egy szekrény. Egy katonai gyakorlóruha hevert az ágyon. – Vedd fel! – utasított az alacsonyabb, izmosabb fickó, egész kedvesen. Haynes. – Egy órán belül visszajön érted valaki. Kiment a zárkából, és bezárult mögötte az ajtó. Nekidőltem a falnak, aztán lecsúsztam a földre, és a tenyerembe temettem az arcom. A fejemben hemzsegő sötét gondolatokat azonban nem tudtam kizárni. Felgyorsult a légzésem, végül gyakorlatilag már kapkodtam a levegőt, de ezt nagyon igyekeztem elrejteni a kamera elől.

Amikor Holland azt mondta, hogy ez az a Two, akire emlékezett…

mire

gondolhatott?

Régebben

embereket

kínoztam? Ez lenne hát a jövő, ha valahogy sikerül teljesítenem a próbákat? Amennyiben igen, lehet, hogy egyszerűen csak fel kéne adnom. Elképzelhető,

hogy

az

a

legjobb

megoldás,

ha

megsemmisítenek. Hogy eloszlassam a komor sötétséget, ökölbe szorítottam a kezem, mindaddig, míg meg nem jelent előttem egy halvány reménysugár. Nem engedhettem meg magamnak, hogy így gondolkodjak. Akkor

anya

életének

vége.

És mi haszna

lenne,

ha

megsemmisítenének? Csinálnának egy másik MILA-t, olyat, mint Three, aki egyáltalán nem érez semmit, mialatt egy csípőfogóval addig kínoz valakit, míg az kegyelemért nem könyörög. Igen, hagytam, hogy Holland a fenyegetéseivel rávegyen Lucas bántalmazására, de aztán leálltam. Leálltam, még mielőtt késő lett volna visszafordulni; észbe kaptam, mielőtt maradandó sérüléseket okoztam volna. Sovány vigasz volt, de a semminél azért jobb. Nem sokkal később Lucas kíséretében haladtam végig egy új folyósón. Nem beszéltünk, csak mikor az ajtómhoz érkezett, és megkérdezte, készen állok-e. Az arcát lila-fekete foltok tarkították. Egyébként is rossz lába most még rosszabb állapotban volt, és a járása nehézkesebbnek tűnt, minden egyes lépése fájdalmasan emlékeztetett a tettemre.

Végül nem bírtam tovább. Kifakadtam: – Lucas, én annyira… A szavamba vágott: – Ezt ne! Te meg akarod menteni Dr. Laur…, a mamádat. Értem én. Hidd el, én is követtem el hasonló szörnyűségeket azért, hogy segítsek a családomon. Rosszabbakat is. Most csak menjünk, ahová kell, rendben? Hiába mondta mindezt, úgy gondoltam, a szótlansága arról árulkodik, hogy dühös rám. Csak később jöttem rá, hogy bűntudata volt. Lucas gyéren megvilágított folyosók szövevényes hálózatán vezetett végig, beton átjárókon keresztül. Elhaladtunk három ismeretlen katona előtt. Mindannyian biccentettek Lucasnak, előlem viszont kitértek. Nem néztem rájuk. Épp eléggé szenvedtem így is. Nem hiányzott, hogy még a megvetést is lássam a szemükben a Holland elleni támadásom miatt. Megálltunk egy lift előtt. Miután Lucas leadta a DNS-mintát – DNS-ellenőrzés igazolva: Lucas Webbs. Kérem, adja meg

belépőkódját! –, és beütötte a kódját, az ajtók szétnyíltak. Megnyomta a B gombot, és még mélyebbre jutottunk a betonkazamatákba. Lucas továbbra sem kezdeményezett semmiféle beszélgetést. Egyenesen előrebámult. A csönd közénk ereszkedett, amitől olyan kézzelfogható feszültség keletkezett a térben, hogy esküszöm, úgy éreztem, a rideg fémfalak magukba zárnak –

androidot és embert egyaránt. Amikor az ajtók kinyílnak, lesz még egy utolsó esélyem. Nekem és anyának. A lift megállt. A lélegzetem, amire esetemben szükség sem volt, a mellkasomba fagyott, amint az ajtók szétnyíltak, és hirtelen vakító ragyogás tárult elénk. Váratlanul ért a hatalmas tér, a nagy belmagasság is. Belmagasság: 922 cm.

Ami a meglepetéseket illeti: az alagsor építészeti megoldásai eltörpültek a belső kialakítás részletgazdagsága mellett. Előttünk egy idillikus belvárosi tér mása terült el. A széles, rendezett járdákat szegélyező téglaépületek homlokzatát zöldpiros csíkos napellenzők árnyékolták. A járdák tövében acélkék utcai lámpák álldogáltak, a mellettük húzódó gyepen négy cserépbe ültetett fa, illetve egy csinos, kék, amerikai postaláda látszott. Vidám feliratok hirdették, melyik épület micsoda. Kocsma! Kávézó! Banki Egy kész kis díszletváros, több mint kilenc méterrel a föld alatt. Bizarr, de nem különösebben rémisztő. Megrohantak az utolsó próba emlékképei: Lucas arca, amikor biztosra vette, hogy megkínzom, Holland, a csípőfogó. Mind arra figyelmeztettek, hogy a külső lehet megtévesztő is. Tőlünk közvetlenül balra masszív betonfal emelkedett, a magasban hatalmas ablakkal. Mögötte ovális terem, mely egészen a szemközti falig húzódott. Teljesen be volt vonva ezüstszínű fémmel. Semmi látnivaló nem volt rajta, úgyhogy visszafordultam a városképhez.

Mellettem Lucas csoszogó léptei hallatszottak. – A quanticói Hogan’s Alley kiképzőterepének mintájára épült, amit az FBI-ügynökök és olykor a katonai erők használnak utcai harcok gyakorlására. Lakott területen történő harci műveleteket szimulálnak vele. Mi pedig, tulajdonképpen, nos, hogy is mondjam, átvettük a koncepciót. Természetesen csak a MILA-projekt azon résztvevői használhatják, akiknek különleges engedélyük van. – Különleges engedély. Ezek szerint különlegesnek kellene éreznem magam? – vicceltem, hátha ezzel enyhítem a bensőmben munkáló nyugtalanság rendületlen pulzálását. Leheletnyi mosoly derítette fel Lucas kifejezéstelen arcát, de hamar semmivé is lett, mint mikor felhő takarja el a napot, és váratlanul hűvösre fordul. Zsebre dugta a kezeit, és nem volt hajlandó rám nézni. – Csak arra kaptam felhatalmazást, hogy megbeszéljük ezt az utolsó próbát – hadarta hivatalos hangon. Bólintottam, nem törődve a gombóccal a torkomban. – A város mögött található a helyiek által csak Egérútként emlegetett létesítmény. Mutatóujja irányába néztem, amerre a díszletváros egyszerre megváltozott; amerre a különleges és elegáns épületek lakatlan deszkahalommá és koszfészekké változtak, ami leginkább „háborús övezetre” emlékeztetett. Követtem az irányt, amerre a járda a tekintélyes méretű betonfalba torkollott, ami a földalatti

város távolabbi végét alkotta, ahol az utca belefutott egy sötét, patkó alakú benyílóba. Egy alagútba. – Egérút? Lucas az inggallérjával babrált. – Egy akadálypálya, amit Holland tábornok arra használ, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy az itteni katonák… minden eshetőségre fel vannak készülve. A bejáratra meredtem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a rettegést, mely sötét, hideg polipkarjaival körém tekeredett. – Ebben a próbában csupán annyi a feladat, hogy teljesítsd a pályát, úgy, hogy közben a lehető legmagasabb pontszámot szerzed. Three-vel fogsz versenyezni. Mivel ő korábban már végigment

rajta,

felhatalmazást

kaptam,

hogy

röviden

tájékoztassalak arról, hogy mit várhatsz.

Three? Ettől még erősebben szorongatott a rettegés. – Át kell kelned egy sor akadályon, először a Hogan’s Alleyben, majd a pályán. Az akadályok között szerepel szögesdrót, függőleges mászás, kötélmászás, alagutak és gyalogsági aknák, természetesen nem igaziak – tette hozzá, ziháló lélegzetvételemet hallva. – A pályán találkozol majd katonákkal, akik az ellenséges erőknek felelnek meg. Őket valódi fenyegetésként kell kezelni. Lehet náluk álfegyver, és ha eltalálnak, azért pontlevonás jár. Lehetne rosszabb is, vigasztaltam magam, próbálva oldani a gyomromban jelentkező, egyre erősödő görcsöt. A Holland által kitalált szörnyűségek ismeretében lehetne sokkal rosszabb is.

– Akárhányszor elhibázol egy akadályt, amely tényleges veszélyt jelent, szintén pontlevonást kapsz. A civil lakosságot is szimulálni fogják – mondta. – Ha megsebesítesz egy civilt… – Hadd találjam ki! Csak nem pontlevonás? Lucas szembepördült velem, a kezei ökölbe szorultak. – Ez nem vicc, Mila! Szedd össze magad! A felszólítást nem kísérte mosoly, és a kemény szavak magamhoz térítettek. Ahogy Lucas a szemembe nézett – most először, amióta elhagytuk a cellámat –, a szemöldökét tőle szokatlan módon indulatosan összevonta, és rájöttem, hogy itt valami nem stimmel, nagyon nem stimmel. Megint görcs állt a gyomromba. – Most megkérlek, hogy fordítsd jobbra a fejed! Be kell helyeznem a blokkolót. Ügyetlen szögbe helyezkedett, mintha ki akarná takarni a fejemet a kamerák elől, hogy ne lássák, mit csinál. Ujjaival finoman előrehajlította a fülcimpámat. Hűvös fém csusszant a bőrömbe, amit az elektromosság gyors felzümmögése követett. Biztonsági Chi…

A belső hang megszakadt, és azután… semmi. Amikor hátralépett, azonnal a fülem mögé nyúltam, hogy kitapintsam a vékony csíkot, ami azt jelentette, hogy bennem van egy chip. – Néhány android funkciód csak az első percben fog működni, mert rövidzárlatot szimulálunk. Várjunk csak, melyik funkcióim? De mielőtt belemehettem volna a részletekbe, tőlünk balra felvillant valami fény. Fenn a

falban, a megfigyelőablak kivilágosodott, és egy mozihoz hasonló elrendezésű helyiséget tárt fel. Keresztben három sorban sorakoztak a székek, előttük túlméretezett TVképernyő. Négy fej látszott, de Holland őszes haja nem bukkant fel. Ahogy Three sem. Mintegy varázsütésre csengetett a liftajtó, és kinyílt mögöttünk. Lucas a háta mögé pillantott, és feszült arcvonásai alig észrevehetően megenyhültek. – Hol van Holland tábornok? Meggondolta magát? Arra fordultam meg, hogy Three vonul felénk, át a betonon, ugyanolyan katonai gyakorlóruhában, mint az enyém. Erre önkéntelenül beletúrtam a hajamba, és végighúztam ujjaimat a rövid, tépett frizurámon, ami bizonyította, hogy nem vagyok ugyanolyan, mint ő. – Nem, csak előkészít Two-nak – a jól ismert zöld szempár, a

saját szemem, rám villant – egy különleges feladatot. Ugyanolyan nyugodtan mosolygott, mint szokott, de ahogy kíváncsian végigmért, abból nem sok jóra következtettem. Elég. – Miféle különleges feladatot? – feszegettem. Karba tettem a kezem, és Lucashoz fordultam. Épp elkaptam a pillanatot, ahogy ujjaival végigszánt a haján. Behunyta a szemét, és szaggatottan felsóhajtott. Three is feléje fordult, és szemügyre vette. – Furát – ennyit mondott csupán.

A videokamerák miatt erőt vettem magamon, és hogy valamelyest lehiggadjak, izzadt tenyeremmel háromszor is végigsimítottam a nadrágomon. – El tudná nekem valaki magyarázni, mi történik? – kérdeztem. – Mit álldogálunk itt? Mikor kezdjük már el? Lucas helyett hangos búgás válaszolt. Mindhárman balra fordultunk, ahol is az a kidomborodó fémfal, amit már korábban észrevettem, emelkedni kezdett. Ragyogó üvegfal rejtőzött mögötte. Miközben a fémfal zúgva-búgva lassan felfelé tartott, még azt gondoltam, a helyiség üres. Egészen addig, míg pillantásom jobbra, a hátsó fal felé nem vándorok. Egy pár női teniszcipőre

lettem

figyelmes.

Fehér

teniszcipőkre,

kék

cipőfűzővel. Remény és félelem kavargott a gyomromban, majd gombóccá gyűlt a torkomban, hogy nyelni sem tudtam tőle. Egy pillanat erejéig mindent elfelejtettem – a pályát, Three-t, Lucast, ezt a helyet –, ahogy a tekintetem végigvándorolt a lábakon, a törzsön, a nyakon, fel egészen az állig. Gépszívem mindeközben majd kiugrott a helyéről. És végül megláttam az arcát. Nem láttam őt azóta, amióta elválasztottak minket a reptéren. A sürgető türelmetlenség a végtagjaimba áramlott, és tettem egy bizonytalan lépést előre. – Anya? – Ne! Lucas éles parancsszavára megtorpantam.

– Tudnod kell, hogy a próba előtti viselkedésed is beleszámít az összpontszámba – folytatta Lucas. Egyetlen rövid, kétségbeesett másodpercre megfordult a fejemben, hogy nem foglalkozom vele, de a szavaitól teljesen lebénultam. Ha az összpontszámom túl alacsony lesz… Csapdába

kerültem.

Anya

székhez

kötözött

alakjára

szegeztem a tekintetem, elnéztem a tág pupilláit, amelyek majdnem egészében kitakarták a szeme kékjét, a feszengő mozdulatait, hátrakötött karjait. A fejét elfordította, az ajkait összepréselte. Szája a nevemet formálta, de hang nem jött ki rajta. Egyik kezével nekifeszült a ragasztószalagnak, majd visszaroskadt a székbe. A feje előrelógott, mint egy babának. És itt voltam én – éppolyan tehetetlen, mint a baba, amire emlékeztetett. Egy jellegzetes, őszes hajú alak bukkant fel a helyiség túlsó végében. Holland. A bal kezében szorongatott valamit, de nem láttam, mit. Még kimértebb lépésekkel közlekedett, mint általában, a vállait szélesen kihúzta. Észrevettem, hogy minden levegővételnél hunyorít egy kicsit. Pillantásom a bal oldalára esett. Arra a pontra, ahol megütöttem a fogóval. Becsapódás ereje: 50 kg/cm2 Az 5. 6. borda nagy valószínűséggel eltört.

Szemernyi

szégyenérzetet

sem

sikerült

kipréselnem

magamból. – Mit keres ő itt? – Közreműködik a próbában – közölte Lucas furcsa, színtelen hangon.

Szavai úgy dübörögtek a fejemben, mint egy közeledő vonat, miközben Holland az üvegen keresztül szembenézett velünk. A rejtett hangszórókból

felharsanó,

elnyújtott

hangja

csak

úgy

visszhangzott körülöttünk. – Nos hát, tudom, hogy ez a Lucas fiú elmondta neked az alapokat, én viszont úgy gondoltam, hogy viszünk még bele egy kis extrát, hogy felpezsdítsük a dolgokat. A győzelem mit sem ér, ha a verseny túl könnyű, nem igaz?

Nem!, ordítottam volna, de Holland rám hunyorított. A szája sarka megrándult, mintha tudná, mit gondolok, és arra bátorítana, hogy mondjam is ki. Összeszorítottam a fogamat a kísértés ellen. – Úgy gondoltam, hogy nektek Three-vel valódi megmérettetésre van szükségetek. Az lesz a feladatotok a pályán, hogy felderítsetek és megszerezzetek egy robbanószerkezet-szimulátort. Feltétlenül meg kell találnotok, mert csupán egy van belőle, és akármelyikőtök hozza is vissza a célvonalhoz, jókora bónuszban részesül. Annyira nagylelkű vagyok, hogy még azt is elárulom, hol keressétek: egy rakás haszontalan kacat alatt, az alagút után. Na, mennyit segítettem? – Szünetet tartott, hogy vessen egy pillantást a kezében tartott rejtélyes tárgyra, majd folytatta: – Na most, a valóságban a bomba felrobban, és annyi, vége a játéknak. Ez a Lucas gyerek azt akarta, hogy a mi játékunkban az legyen, hogy aki elejti a szimulátort, az pontbüntetést kapjon. No de én? A pokolba vele!

Az az igazi büntetés, ha vége a játéknak. – Halovány mosoly úszott be viharvert ábrázatára. – Lucas, végezd a dolgod, és magyarázd el a többit! Lucas nem akart a szemembe nézni. – Ha elejted a szimulátort, automatikusan vesztettél. Úgy éreztem, elájulok. Soha, semmilyen körülmények között nem ejthetem le a szimulátort. – Mi köze ennek az egésznek anyához? – Onnantól, hogy belépsz a pályára, pontosan tizenöt perc áll rendelkezésedre, hogy megtaláld a műbombát, és teljesítsd a pályát. Three versenyezni fog veled, és a teljesítményetek közötti eltérés is beleszámít majd a pontozásba. Ezt már megbeszéltük, és nem is adott választ a kérdésemre. A pillantásom ismét Hollandra siklott, és szembetaláltam magam hideg, acélszürke tekintetével. Amikor észrevette, hogy nézem, szétnyitotta a tenyerét, és láthatóvá vált egy fényes, sárga, négyszögletes tárgy. Egy öngyújtó. A kezére pillantottam, aztán a helyiség túlsó felébe, ahol anya ült elbódítva, lekötözve. Szörnyűséges gondolat suhant át a fejemen. Nem, az ki van zárva! – Ez a feladat próbára teszi a koncentrációdat. Azt vizsgálja, hogyan teljesítesz szélsőséges érzelmi nyomás alatt – folytatta Lucas. – Nem módosíthatsz a célkitűzésen semmilyen okból sem. Semmilyen okból sem.

Ekkor Holland végighúzta húsos hüvelykujját az öngyújtó lekerekített végén. A tűzszerszám lángra lobbant. Mintha ezernyi tű állt volna bele a fejembe, és szurkált volna, annyira rettegtem. – Hogy értékelhessük a pszichikai ellenálló képességedet, Holland tábornok újabb tényezőt épített be ebbe a próbába – mondta Lucas. Minden egyes szónál érződött, hogy úgy préseli ki magából, összeszorított fogakkal. Kotorászott valami után a zsebében, ami egy pillanatra elvonta a figyelmemet, épp amikor hatalmas digitális

piros

számok

ragyogtak

fel

a

képernyőn

az

álpostahivatal épülete felett. – Az időzítő tizenöt percen áll – tudatta egy fentről szóló szenvtelen, digitalizált férfihang. Lucas kivette a kezét a zsebéből. Úgy láttam, remegett. Azután a keze ökölbe szorult, olyan erővel, hogy a bütykei majdhogynem átbökték a fehér bőrt. – Tizenöt

perc

a

maximálisan

engedélyezett

idő.

Amennyiben nem… – Amennyiben mi nem? Az üvegteremben Holland lehajtotta a fejét, mintha keresgélt volna valamit a padlón. Az öngyújtó égett.

Nem. Ez nem lehet igaz. Csak szórakozik velem, része a próbának. Erről lehet szó! – Holland tábornok egy újfajta… információszerző eszközt próbál ki. Számítógép vezérelte ventilátorokból áll és

üzemanyaggal működik, ezáltal időzíteni tudja a tüzet. Jelenleg tizenöt percre van beállítva. Utána… Lucas elhallgatott. Nem bírta vagy nem akarta befejezni a mondatot. Holland leguggolt, és az öngyújtót a földhöz érintette. Egy apró piros szikra izzott fel. Miközben egy számomra láthatatlan belső ajtón át kihátrált a teremből, a szikra lobogó tűzfallá nőtt, ami gyorsan felcsapott mellmagasságig, aztán még magasabbra. A lángok előre-hátra hajladoztak, mintha piros-narancs ruhás táncosok lennének. Lángok – nekem azt mondták, azok vetettek véget a nem létező apám életének is. Miközben

minden

szilánkokra

hullott

körülöttem,

befejeztem magamban Lucas mondatát.

Utána szénné ég az anyád. – Húsz másodperc múlva indul – jelentette be az érzéketlen géphang. Mintha minden porcikám kővé vált volna. Nem bírtam moccanni, nem bírtam lélegezni. Különféle lehetőségek villantak fel a fejemben, fel-fellobbantak, mintha csak a táncoló lángokat utánoznák. Áttörni az üvegfalat, kirángatni anyát a székből! Megbukni a harmadik próbán, elveszíteni mindent. Koncentrálni! Végigcsinálni a próbát! Nem lépni túl az időt! Minden izmom megfeszült, kitörni készültem. Hogy szétzúzom az üveget.

Az első forgatókönyvet választom, és elragadom anyát. De ez azt is jelentené, hogy vége a játéknak. Holland nyer, mi pedig anyával veszítünk. Kizárólag a második verzió adott esélyt a küzdelemre. Versenyeznem kellett, és győzni! – Álljatok a startvonalra! – szólt Lucas. Még mindig szédültem, de kábán követtem Three-t a földön keresztbe futó élénksárga csíkhoz. Magamon éreztem Lucas súlyos tekintetét, de nem néztem rá. Nem néztem Hollandra, és anyára sem. Egyre nehezebben tudtam kordában tartani az érzelmeimet. Minden egyes lélegzetvétellel egyre nehezebben. Ezt nem lett volna szabad. – Tíz másodperc múlva indul. Mellettem ott állt Three, bemelegítésképpen megnyújtózott a karjaival a feje fölött. Nem aggódott jobban, mint egy atléta verseny előtt. – Remélem, készen állsz – mondta. Nem foglalkoztam vele. Előttünk hevert a város, na és az alagút, amely a pályához vitt. Abban volt az esélyem a túlélésre – és anyáé is. A testem megfeszült, indulásra készen dőltem előre. – Elkészülni… vigyázz…rajt! Kilőttem, és már futottam, mielőtt a kiáltás elhalt volna a levegőben.

HARMINC Az útkereszteződéshez rohantam, pillantásom végigfutott a kirakatüvegeken, az ablakokon, mindenütt, ahonnét mozgást várhattam. Először egy árva lelket sem láttam odakint, ami igencsak felkorbácsolta az idegeimet. Three-től eltekintve, aki együtt haladt velem a bal oldalamon, sehol senki. Mint egy szellemvárosban, amilyenről történelemórán olvastunk. Épphogy átértem az úttesten, amikor megláttam a szavakat, és meghallottam a géphangot: Mozgás észlelve.

Egy piros széldzsekis férfi lépett ki az álposta épületéből, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. A tempómon nem változtatva, szemügyre vettem az öltözetét. Lehet-e nála pisztoly vagy bármiféle fegyver? Fegyver nem észlelve.

Elviharzottam mellette. Mozgás észlelve.

Tőlem jobbra egy másik férfi vágódott ki a fasorból, két téglaépület közül. Kicseleztem balra, mielőtt fegyvere lézersugara telibe találta volna a fejem, aztán rástartoltam. Amikor újracélzott, a lábam előrelendült, és bár visszafogtam a rúgást, fültövön találtam,

elég erősen ahhoz, hogy hátrazuhanjon. Üvöltve ért földet, és a fülét szorongatta. Becsapódás: 61 kg/cm2. Fülcsengés, rosszullét, szédülés és átmeneti zavarodottság valószínűsíthető.

Ahogy

felnyögött,

hirtelen

megsajnáltam,

de

nem

foglalkoztam vele. Ő jelentkezett erre a feladatra. Anya nem. Felkaptam a földről a fegyvert, és behajítottam a fasor fái közé, majd siettem tovább. Előttem egy homlokzathoz rögzített napellenző ponyván nagy fehér betűkkel az állt, hogy patika, de én csak lángokat láttam a lelki szemeim előtt. Volt idő, mikor mindent megtettem, csak hogy legyen valami emlékem apa halálának körülményeiről, és nagyon zavart, hogy nem tudok semmit arról a tűzvészről. Most bármit megadtam volna, hogy semmit ne tudjak a tűzről, hogy megszabadítsam magam ettől a perzselő és bénító félelemtől, hogy a tűz elemésztheti az egyetlen embert ezen a bolygón, aki tudja, mi vagyok, és mégis törődik velem. Egy

kék

fémkuka

mellett

haladtam

el,

ami

egy

lámpaoszlophoz volt rögzítve, aztán elhagytam egy piros tűzcsapot és egy kisebb műfüves részt. Szűk sikátor következett, amelyet egy pékség és egy bank fogott közre. Tökéletes csapda, jutott

eszembe.

Bármelyik

pillanatban

riaszthat

a

mozgásérzékelő funkcióm. De semmi. Egy katona kellett, aki a fejemre ejtett egy kötelet, hogy rájöjjek: a tétlenségnek vége, a különleges funkcióim pedig már

nem működnek. Gyorsan jött, egyik kezében a kötél vége, a másikkal célzott. Az utolsó pillanatban a járda felé vetődtem, de már késő volt. A sugár érte a lábujjam hegyét. – A lézer lábat ért. Tíz pont levonás – harsogta a hangszóró. Közben jobbra tőlem Three lábai dobogtak a betonon, ahogy elfutott mellettem. Ragyogó ötletem támadt. El kell kapnom őt. Amikor a katona utánam iramodott, én már fel is pattantam, és behúzott nyakkal nekiugrottam. A koponyám épp a mellkasát találta el. A lendület mindkettőnket földre küldött, de én kerültem felülre. Addig csavartam a kezét, amíg el nem engedte a fegyvert, aztán jó erősen fejbe vertem, hogy ne kövessen. Amint felegyenesedtem, megcsillant valami a nyitott kapualjban, az utca túloldalán. A fegyver felropogott, én pedig az aszfaltra vetettem magam, és a jobb oldalamra hengeredtem. Talpra álltam, egy villámgyors mozdulattal előreléptem, vetettem egy pillantást hátra, majd ide-oda cikázva tovább haladtam. Az utca továbbra is üres maradt. Elrobogtam az elhagyatott épületek romjai előtt, aztán belevetettem magam az alagút ásító szájába. Felharsant a számítógépes hang: – Tizenkét perc a hátralévő idő. Ekkor elnyelt a sötét, áporodott levegőjű barlang. Nagyon spórolhattak itt az égővel. Így, hogy az éjjellátásom ki volt kapcsolva, nem láttam másfél méternél távolabbra,

hallottam viszont Three dübögő lépteit – előttem járt. Aztán hirtelen megtorpant, majd szokatlan, súrlódó zaj hallatszott. Elérhetett az első akadályhoz. Belerohantam a sötétségbe, mindenáron utol akartam érti. Így, hogy alig láttam, a keszekusza drótkerítés szinte a semmiből termett előttem. Már csúszva tudtam csak megállni, orrommal majdnem fennakadtam az egyik kiálló, szúrós drótvégen. Szögesdrót, olyan magas, hogy nem láttam, hol ér véget. Túl sűrű ahhoz, hogy átcsusszanjak a fémhuzalok között, és túl magas, hogy átkelhessek rajta. De a drótfal és a föld találkozásánál szűk rés nyílt egy járatra, amire kicsivel térdmagasság alatt újabb szögesdrótot feszítettek vízszintesen, afféle szúrós tetőként. Ismét felfigyeltem az ütemes zajra. Mintha egy súlyos tárgyat vontattak volna a földön. De hol? Lézerfegyverek és más robbanócsapdák villantak át a fejemen, ahogy fürkésztem magam előtt a terepet. Az ujjaim ökölbe szorultak idegességemben. Semmi, semmi, sem…

Ott! Végre észrevettem a hang forrását, kicsit távolabb előttem, jobb kéz felől. A szögesdrótfal aprócska résein keresztül épp ki tudtam venni Three lábainak sötétségbe burkolt körvonalát, ahogy vonszolta magát a földön. A kúszás az egyetlen lehetőség. Négykézlábra ereszkedtem, majd leengedtem a hasamat is, és hason csúszva araszoltam át a drótszövevény alatt. Talán ha nem foglalkoznék ennyit a sértetlenségem megőrzésével, és a

gyorsaságot helyezném előtérbe, utol tudnám érni. Néhány horzsolás nem fog halálos sebet ejteni rajtam. Feljebb emeltem a mellkasomat, és nekilódultam. Alig néhány métert haladtam csupán, amikor pengeéles fájdalom hasított hátul a fejbőrömbe.

Nem nagy sé… Áramütés futott végig rajtam, és hangos zúgást hallottam. Egyetlen hosszú, rémületes pillanatra az alagút teljes sötétségbe borult, és a végtagjaim ledermedtek. A belső hangom figyelmeztetett: Az áramütés elektromos feszültsége: 75 Volt

Ez szép! Holland tehát engedélyezte, hogy a haszontalan funkcióim megmaradjanak. És az álcázott csapdákhoz is hozzájárult, amik magában a kerítésben rejtőztek. Ez után a nyugtalanító felfedezés után jött a tábornok számítógépes bejelentése: – Szögesdrót aktiválása. Tíz pont levonás. Three lehagyott, és húsz ponttal is lemaradtam. Lehasaltam a földre, és akár a kígyó, átcsúsztam a szúrós végek alatt. A hegyüket kikerülni időbe telt volna, túl sok időbe, amit nem fecsérelhettem el. Nehéz, nyirkos földszagot éreztem, és kavicsok fúródtak az alkaromba, ahogy behúzott nyakkal küzdöttem magam előre. Valószerűtlen, az egész olyan valószerűtlen volt! Pár napja még iskolába jártam, és Kaylee-vel vívtam a magam kis harcait. Sőt, majdnem csókot váltottam Hunterrel. Most pedig az életemért kúsztam-másztam ebben a hátborzongató játszmában.

Miután megcsúsztam – ami csak néhány másodpercet vehetett el, de egy örökkévalóságnak tűnt –, a drótketrecem véget ért. Kikecmeregtem a dróttető alól, és talpra ugrottam. Mi a következő feladat? Rohantam

előre,

és

összerezzentem,

amikor

egy

tévéképernyő, amit addig észre sem vettem, színesen villódzni kezdett odafent. Nem, nem is képernyő, hanem képernyők. Mert egymás után további három is felfénylett a távolban. Világítottak. Remek! Végre több mint két lépésnyire elláttam! Hamar leesett, hogy mindez nem azért van, mert Holland rajzfilmekkel akar szórakoztatni bennünket. Lángok. Lángokat vetített. És mintha piros-narancs lobogásuk nem lett volna épp elég idegesítő, megláttam anyát, még mindig a székéhez kötözve, de most felemelt fejjel. Ébren volt, tágra nyílt szemel a magasra csapódó lángok falára szegeződtek, ami jó százhúsz centivel közelebb ért hozzá azóta. Megbotlottam, amikor rájöttem: a százhúsz centi az harminc centit jelent percenként. Mesterséges szívverésem a mellkasomban meg a fülemben zakatolt, felpörgött a pániktól, amit amiatt éreztem, hogy el akarták pusztítani minden reményemet. A torkomból furcsa hang szakadt ki: fojtott kiáltás és morgás egyszerre. Az érzelmek csak rontottak a helyzeten! Kétségbeesve kutattam magamban némi önuralom és nyugalom után. Az androidból, akit ismertem, szunnyadt azért bennem valami. És valahogy, valamiképpen rátaláltam.

Ne nézelődj! Előre figyelj! Összpontosíts a következő akadályra! Csakis akkor fogsz anyával újra találkozni. Óriási erőfeszítésbe telt kizárni a fejemből a monitorokat, de sikerült. Megláttam az utamban álló újabb akadályt, egy hepehupás, hatalmas falat. Az ésszerűség azt diktálta, hogy rohanjak felé. Olyan magas volt, hogy alig láttam a tetejét. Odafentről egy öntözőrendszerből finom pára hullott rá, a cseppecskék így keringtek a halovány fényben, akár a porszemek. Az egyenetlen felszínből és a nehéz, átható illatból rájöttem, hogy a falat sár fedi. Teljes egészében bevonták sárral. Three eddigre már túljutott a harmadán. Az utolsó néhány méter sprintelés alatt arra számítottam, hogy a belső megfigyelőm majd megméri a fal magasságát. De semmi. Ezt a funkciómat is elrontották. Az ujjaim befeszültek az idegességtől. Nem pont most kéne hiányolnom az android képességeimet! Ismét a magasba pillantottam, és hat, sőt, kilenc méterre becsültem. Legalább. Nem maradt több időm csodálkozásra. Elrugaszkodtam, és a levegőbe löktem magamat. Az ugrásom felvitt úgy két-három méterre. Az ujjaim fogódzó után kapaszkodva belemélyedtek a csúszós, hideg sárba, miközben a lábaim szilárd támasztékot kerestek. Ám így sem tudtam megakadályozni, hogy visszacsússzak a földre. Tőlem balra az egyik monitoron piros lobogás látszott. Még időben észbe kaptam.

Összpontosíts! Két méterrel fölöttem Three a gravitációval dacolva, szétterpesztett lábakkal mászott tovább. Úgy tűnt, mintha csupán az akaratereje tartotta volna a magasban. Aztán észrevettem, hogy óvatosan, először az egyik kezét mozdítja, és ujjaival a sár alatt keresgél, csak utána nyomul felfelé. Keresgél. Ez az! A sárréteg alatt lennie kell valaminek. Hasadékoknak, fogódzóknak. Mindkét kezemmel belenyúltam a fejem fölött a sárba, leástam az iszapos undormányba, míg az ujjaim szilárd felszínt nem értek. Sima volt, túl sima. Miközben ujjaimmal a tükörsima felszínen tapogatóztam, felnéztem, és láttam, hogy Three újabb kapaszkodót talált. Belém mart a kétségbeesés: fogy az idő. Sima. Tükörsima. Hoppá! A bal kisujjam egy kerek dudorra talált. Kicsi volt, de megtette. Muszáj volt neki. Amennyire csak sártól csúszós kezemmel lehetséges volt, megmarkoltam a kitüremkedést, felhúztam rajta a felsőtestemet, azután a jobb lábamat, majd a balt. Three-t utánozva én is szétterpesztettem a lábam. Hálás voltam neki az ötletért, mert a szélesebb terpesz kicsit jobban megtámasztott. A következő kapaszkodót gyorsabban megtaláltam. Aztán a következőt is. Meg tudom csinálni. Meg tudom…

Mozgás támadt a bal oldalamon. Félúton, egy falból nyíló rejtekajtóból egy vastag fekete kezeslábasba bújt alak jelent meg, csak a szeme látszott ki egy négyszögletes plexilap mögül. A következő pillanatban Three után vetette magát, és kesztyűs kezeivel megragadta a jobb lábát. Én másztam tovább, Three pedig lázas igyekezettel nyúlt a fal teteje felé, csak centik választották el tőle. Ám a katona túl nehéznek bizonyult. Nekivetette a talpát a falnak, és ismét rántott egyet Three-n. A következő pillanatban mindketten a földre zuhantak. A puffanás hangjára megdermedtem, aztán a fejem fölé nyúltam újabb fogódzóért. Odalentről dulakodás hangjai hallatszódtak, de én azért se néztem le. Átvettem ugyan a vezetést, de nem voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, az a katona sokáig feltarthatja Three-t. Éppen jobb kézzel gyúrtam a sarat, amikor kesztyűs ujjak fonódtak a bokám köré. Mielőtt újabb kapaszkodót találtam volna, a katona húzni kezdett lefelé. Ahogy a testem megcsúszott, csak a tűzre tudtam gondolni, a lángnyelvekre, ahogy anya bőrét nyaldossák. Ne! Egyre erősebbnek éreztem a kesztyűs ujjak szorítását a bokám körül, ezért a falnak vetettem a bal térdem, hogy teljes erőből kirúghassak a jobb lábammal. A cipőm talpa telibe találta a katona arcát, olyan brutálisan, hogy azon nyomban eleresztett. Three merre lehet? Gyors pillantást vetettem a

mélybe, és meg is láttam. A támadója mozdulatlanul feküdt a porban, ő pedig újra mászni kezdett felfelé. Két zöld szempár találkozott a derengésben. Megfordultam, és feljebb toltam magam. Kizártam a fejemből Three-t, a katonákat, mindent. Csak a fogásokra koncentráltam, és arra, hogy meg ne csússzak. A mozdulatok egyhangúsága különös nyugalommal töltött el. Fogódzót találni. Húzódzkodni. Fellépni. Kezdeni elölről! Felnéztem, és a szívem szárnyra kapott. Csak hat kapaszkodó volt hátra. Már csak öt, négy. Három hiányzott még a tetejéig, amikor a fal mennydörgő robajjal rázkódni kezdett. A váratlan és erőteljes lökésektől a jobb kezem elengedte a falat. A lábaimmal ügyetlenül kalimpáltam a sárban, esélyem sem volt megvetni őket. A rengés rettentő erővel tombolt, és –

úristen! – csúszni kezdett a bal kezem. Begörbítettem az ujjaimat, és jobb kézzel elkaptam a meredek kiszögellés végét. Egyedül az ujjvégeim mentettek meg a hatméteres zuhanástól. A fal rázkódott, a fogásom gyengült. Úrrá lett rajtam a rettenet. Nem eshetek le, most nem. Az időveszteséggel járna, és ebből a magasságból nyilvánvalóan sérüléssel is. És ha megsérülök, anya máris halottnak tekinthető. A jobb kezem ujjai mélyen beástak a sárba, fogást keresve. Gyerünk! Gyerünk már! Új kapaszkodóra bukkantam, és nagyot sóhajtva felfelé tornáztam magam, éppen akkor, amikor a bal kezem kicsúszott a falból. Az utolsó hatvan centit szinte lehetetlennek látszott megtenni, annyira csúszott a fal, de

valahogy

sikerült,

megküzdöttem

a

rázkódással

és

a

gravitációval. Amint a jobb karomat átvetettem a tetején, a rázkódás abbamaradt, és a hangszórók a következőt bömbölték: – Kilenc perc. Túl sok idő elment. Rá kellett kapcsolnom. Átemeltem a jobb lábamat a falon. Ahogy lenéztem, kétségbeesve láttam, hogy a másik oldal és a szemben lévő fal is tiszta fémből van – ezüstszürke és tükörsima. Három hosszú, vastag kötél hidalta át a köztük lévő legalább hatméteres távolságot, odalent a mélységben pedig zavaros, barna víz hullámzott. Ha leesek, esélyem sincs visszamászni. De nem volt választásom. Arrébb csúsztam egy-két métert, hogy elérjem a legközelebbi kötelet. Egy szempillantás múlva már ott lógtam a tízméteres mélység fölött.

HARMINCEGY Óvatosan fogást váltottam, és megfordultam, abba az irányba, amerről jöttem. Váltott kézzel haladtam hátrafelé. A kötél ahelyett, hogy érdes és jó fogású lett volna, csúszós volt, és amikor felemeltem a lábam, hogy rákulcsoljam, az egész rándult egyet. Nagyot nyeltem. Csúszós és laza. Ez igen! Hátrahajtottam a fejemet, és a kezeimet figyelve apránként haladtam a távolabbi fal felé, felváltva hol az egyikkel, hol a másikkal kapaszkodtam. Már csak néhány méter választott el a céltól, amikor narancssárga villanást észleltem. Még mielőtt visszafoghattam volna a mozdulatot, jobbra kaptam a fejem. Három halálosan hosszú másodpercig néztem anyát, ahogy a kötelékeivel küzd. A lángnyelvek azóta még közelebb értek hozzá. Összeszorítottam a szemem, és folytattam a mászást, a kezeim nyugodt ritmusára összpontosítva.

Húzd! Húzd! Húzd! Félúton járva hallottam meg az első kattanást. Balra fordítottam a fejemet, olyan lendülettel, hogy az egész kötél himbálózva belengett. A falban egy kis ablak nyílt, és egy fekete puskacső bukkant elő. A cipőmre célzott.

A lábaimmal elengedtem a kötelet, még éppen időben. A lézer nem talált el, de így is éreztem a perzselő hőt a lábam helyén. Felfordult a gyomrom. Nem vitás, hogy Holland újabb különleges fejlesztése ez a lézerfegyver, amivel sérülést lehet okozni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy eltaláljanak. Nem vesztegettem a drága időt arra, hogy a lábaimat újra rákulcsoljam a kötélre. Továbbküzdöttem magam a túloldal felé, miközben megfeszült izmokkal vártam az újabb árulkodó kattanást. A kötél túlságosan ugrált ahhoz, hogy könnyen lehessen mászni rajta. Vajon a hivatásos katonáknak is így kell végigcsinálni ezt az akadálypályát? Ha igen, akkor miért tűrik ezt? Lucas miért tűri? Azonnal abbahagytam a spekulálást, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a bal oldalamon lévő kötél megfeszül. Ez Three. Mögöttem volt, és gyorsan közeledett. A csillogó acélfal úgy derengett fel előttem, mint valami nagyipari

rémálom.

Most

már

sokkal

közelebb

volt.

Előrenyúltam a jobb kezemmel, azután a ballal, mindig egy fogásnyival csökkentve a távolságot. Katt. Katt. Mindkét oldalamon ablakok pattantak fel. Jobbról jött a fenyegetés. Csak egyetlen másodpercem volt rá, hogy meglássam a kezemre célzó puskacsövet, reagálni pedig ennél is kevesebb. Hátrafeszítettem a hátam, mint egy tornász, és ahogy elengedtem a kötelet, tiszta erőből fellendítettem a

lábamat. Szaltózás közben egy rettentő pillanatig úgy tűnt, mintha semmi sem tartana vissza attól, hogy belezuhanjak az alattam lévő zavaros vízbe. Behúztam a nyakam, és a lézersugár elsuhant mellettem. Éppen ott, ahol egy pillanattal azelőtt még a kezem volt. A kötél erősen megrándult, ahogy a lábaim rákulcsolódtak. A lézer a kötélbe mart. Háttal a falnak, fejjel lefelé függeszkedve megláttam Three-t. Sértetlen volt. Hihetetlenül gyors tempóban imbolygott felém a kötelén. Többször kilengtem, mire a kezemmel újra el tudtam kapni a kötelet. Katt. Katt. Fogtam egyet előre, közben szétnéztem, előbb jobbra, aztán balra. Ablak nem látszott. A kötél viszont keményen megrándult, aztán elernyedt. Én pedig zuhantam lefelé, a távolabbi fal felé. Annyit láttam még, hogy az elvágott kötél másik fele az ellenkező oldal felé lendül.

Szép lövés! Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt fejjel nekicsapódtam az acélfalnak. A becsapódás ereje végigrázkódott a gerincemen, és kiverte a kötelet a kezemből. Visszapattantam, hatvan centit estem lefelé a levegőben, aztán sikerült újra elkapnom a kötelet, és megkapaszkodnom, de ekkor bumm! – megint a falnak vágódtam. Csúszott-csúszott a kezem a kötélen, míg a bal már csak a semmit markolta, és úgy lógtam lefelé, mintha felkínálnám magam a türelmesen várakozó víznek a mélyben. De a víznek még várnia kellett.

Felnyúltam, és a szabad kezemmel újra megragadtam a kötelet, majd óvatosan megfordultam, arccal a fémfalnak, és nekitámasztottam a talpamat a fémnek. Amikor felértem a tetejére, engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást hátra, és mámoros örömöt éreztem. Three a saját elvágott kötelébe kapaszkodott, de az ő darabja a távolabbi falhoz volt rögzítve. Ekkor világossá vált a számomra, hogy most akár le is

győzhetem. Csak időben be kell fejeznem a pályát. A magasból láttam, hogy egy újabb fal zárja el az utat, úgy két és fél-három méter távolságban. Ez nem acélból volt, hanem sziklákból. De a kövek egészen a mennyezetig értek. Két kerek keresztmetszetű fémalagúton keresztül vezetett két út, amelyek négy méter magasan hatoltak át a falon. És nem voltak valami tágasak. Elkezdtem a leereszkedést, miközben két lehetőség futott át villámgyorsan az agyamon. Lemászni ezen a falon, átfutni a másikhoz és újra felmászni, vagy… Lemászni, de csak a cső magasságáig, és onnét elugrani. Lejjebb csúsztam a sziklás oldalon. Az alagút sötét szája vonzotta a pillantásomat, mint lepkét a láng. Biztonságra menjek vagy gyorsaságra? Biztonságra menjek vagy gyorsaságra? – Hat perc.

Döntöttem. És nem adtam magamnak időt, hogy újra átgondoljam. Egy falból kissé kiálló sziklán egyensúlyoztam, valamivel az alagút aljának a szintje fölött. Csak remélni tudtam, hogy nem zavarták össze az android mérőeszközeimet. A fejem fölé emeltem a karjaimat, előredőltem, és egy csöndes imát mormolva bárkihez, aki esetleg hallja, ugrottam. Semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor egyetlen pillanattal később jössz rá a kelleténél, hogy elszámoltad magad. Szél fütyült a fülem mellett, és rémület töltött el, miközben zuhantam – mélyebbre, mint kellett volna. Kiálló sziklák várták az arcomat. Ám ekkor megpördültem, a bal kezemet villámgyorsan felemeltem, és a legeslegutolsó pillanatban sikerült elkapnom az ujjaimmal az alagút peremét. Vadul kilengtem, majdnem elveszítettem a fogást, de felhúztam magam az alagút hideg fémfelületére. Aztán már benn is voltam. Mikor elkezdtem mászni előre, az első dolog, amit észleltem, a büdös, undorító szag volt. Minél mélyebbre értem, annál erősebb lett. Meg tudtam feleltetni valaminek a memóriámban. Ez hús. Rothadó

hús.

száműzhetném

Megráztam

azokat

a

a

fejem,

rettenetesebbnél

mintha

azzal

rettenetesebb

gondolatokat, hogy vajon mi rejtőzhet előttem.

Ne gondolkodj! Mozgás! Befordultam a saroknál, és ekkor az a pici fény is eltűnt, ami addig behatolt a szűk lyukba. Odabent hűvös volt a levegő, és a

fém picit csúszott izzadt tenyerem alatt. Itt mintha el lettem volna zárva a világ többi részétől. Nem volt más, csak a sötétség, a légzésem hangja, meg a tenyerem és a térdem ütemes dobogása. Tudtam, hogy valahogyan, valahonnét Holland figyel, és várja, hogy hibázzak. Megint elfordultam, és mintha a padló eltűnt volna alólam. Csúszni

kezdtem,

és

csak

csúsztam,

csúsztam

lefelé.

Hadonásztam a kezemmel, hátha találok valamit, ami lelassít, de a falak is túlságosan csúsztak. Puffanva landoltam. Mintha mozgásérzékelős lenne, egy apró, halvány fény villant fel az alagút közepén. A tér egészen összeszűkült előttem, annyira, hogy már négykézláb sem tudtam tovább mászni.

Habozás

nélkül

az

alkaromra

támaszkodtam,

összeszorítottam a fogam és próbáltam olyan gyorsan mozogni, amilyen gyorsan csak bírtam. A bűz tovább erősödött. Az alagút élesen balra kanyarodott. Befordultam, remélve, hogy meglátom a végét. Ehelyett lábakat vettem észre. Meztelen lábakat, melyek egy testhez csatlakoztak, és bűzlöttek a haláltól. Drága másodperceket vesztegettem arra, hogy csak bámultam a talpakat, melyek ugyanakkorák voltak, mint az enyém, és a számon keresztül vettem a levegőt, hogy ne érezzem annyira a bűzt. Holland egy hullát is elhelyezett itt, a verseny részeként?

Ne gondolkodj! Csak menj!

Szédült a fejem, miközben nyomultam előre. Elértem a holttest lábát, és rémülettel vettem észre, hogy az alagút ezen a ponton annyira szűk, hogy nem tudok elhaladni mellette anélkül,

hogy

hozzá

ne

érjek.

A

mellkasomat

keresztülvonszoltam a mozdulatlan lábakon, a törzsön. Egy lány volt, pólóban, gubancos, hosszú, barna hajjal. Azután elértem az arcáig, és az egész testem mozdulatlanná dermedt. A lány velem egyidős volt, ugyanilyen magas, ugyanilyen bőrű. És a szemei, amelyek tágra nyíltak, megdöbbentően zöldek voltak. Three. Valahogyan elém került, hogy csapdába ejtsen? De várjunk! Ez lehetetlen! Ekkor pillantásom a fej oldalsó részére esett, ahol egy kegyetlen vágás húzódott, végig a haj növése mentén. Golyó ütötte lyuk tátongott mellette. Ó, istenem! Ez nem Three! Ez One! Csak nem az a One, aki a hézagos memóriámban szerepelt. Az a lány élénk volt, eleven, míg ez a lány… csak egy üres porhüvely. Üres. És így megsemmisítve teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem ember. Zúgás töltötte be a fülemet, olyan hangos, hogy először azt hittem, a hangszóróból jön. De nem. A fejemből jött – egy fantom érzelmi reakció. Az utolsó pillanatban fojtottam vissza a torkomból felszaladó sikolyt. Megbánás, szomorúság és düh olvadt keserű eleggyé bennem, mert úgy hagytam hátra az elődömet, mint valami szemétre dobott játékot. Elsiettem egy kibelezett patkány mellett, az volt a szag forrása. Holland újabb trükkje. Utána az alagút ismét kanyart

vett, és végre megjelent egy fénykör a végén. Ahogy közeledtem a kijárathoz, a fény elhalványult, de nem hagytam, hogy ez lelassítson, csak nyomultam előre. Aztán lezuhantam, de nem a földre estem. Egy nagy csomó darabos törmelékre zuhantam. Elég kemény és kellemetlen volt, de nem tett kárt bennem. Amikor a fények újra felvillantak, megtudtam, mi van alattam. Testrészek mindenfelé, amerre csak néztem… androidoké, nem embereké. Holland kacatjai. Egy pillanatig mozdulni sem tudtam a hitetlenkedéstől, hason fekve hevertem a halom tetején. Végül talpra álltam, és botladozva elindultam az egyenetlen felületen. Alig tudtam kikerülni az egymásra dobált karokat. Bárcsak tudnék hányni! Akkor talán ez a beteg csikarás a gyomromban, ez az engesztelhetetlen undor, ami felesleges nyállal töltötte meg a számat, végre megszűnne. De nem tudtam hányni. És nem tudtam futni. A szimulátor itt volt valahol… eltemetve az eldobott végtagok tengerében. Olyan végtagok között, mint az enyém. – Három perc van hátra. A számítógépes emlékeztető felrázott. Lehajoltam, és felvettem egy kart. Arra kényszerítettem magam, hogy belenézzek a belsejébe. Üres volt, néhány maradék drótot leszámítva. Irtóztam az üres porhüvelytől, és elhajítottam, majd egy eldobott lábszárat ragadtam meg. A bőr mesterségesnek

hatott, kiszáradt, mintha a láb leválasztásával az emberszerűség utolsó nyomai is kivesztek volna a testrészből. Leejtettem, és egy törzset ragadtam meg. Keskeny vágás hasította ketté a testet. Zord elszántsággal szétnyitottam, és ellenőriztem a belsejét, amilyen gyorsan csak tudtam. Drótok, fémlemezek, műanyag. De ami megragadta a figyelmemet, egy kicsi, öklömnyi tárgy volt. Nem a szimulátor, hanem egy szivattyú. Gépi. Szívutánzat egy emberutánzatnak. És semmi nem volt a belsejében, ami a lélekre hasonlítana. Sziszegve szívtam be a levegőt. Lehet, hogy nekem nincs lelkem, de ha ezek itt léteztek, anyának biztosan van. Újra elkapott a hév, és nekiálltam egymás után, gépies alapossággal átvizsgálni a testrészeket. A halom mögül halk neszezést hallottam, azután csattanást. A másik alagút. Three. Meg kellett találnom azt a szimulátort, de gyorsan! A testrészek tengere egyre sekélyebbé vált, ahogy dobáltam félre a kezeket, lábakat, karokat. Folytattam akkor is, amikor a döngés hangosabb lett. A kétségbeesés makacsul szorongatott, és nem tudtam tőle szabadulni. Nem fogok rátalálni időben. Three

ideér, aztán… Arrébb löktem egy újabb haszontalan végtagot, aztán… megláttam… egy kicsi, kerek, piros szerkentyűt, akkora átmérőjűt, mint egy kávésbögre… amilyenből anya nyakalta be a kávét reggelenként. Egy dinamitrúd rajza volt a tetejére vésve. A hátam mögül Three lépteit hallottam, ő is elérte az alagút végét. Az ujjaim ráfonódtak a gömbre. Ugyanebben a

pillanatban Three lezuhant a halomra, és az esésétől különböző testrészek vágódtak a lábamnak. Védelmezően markoltam a gömböt, Holland figyelmeztetése ugyanis elég egyértelmű volt. Ha elejtem, mindent elveszítek. Megfordultam,

a

jobb

lábammal

kiléptem,

és

kissé

előredőltem, készen arra, hogy sprinteljek a célig. Egy satuszerű szorítás a karomon azonban visszarántott.

HARMINCKETTŐ Hátratántorodtam. A gondolatok kétségbeesetten dübörögtek a fejemben.

Most

nincs

idő

verekedni

Three-vel.

Talán

megbeszélhetnénk a dolgot. – Kérlek… Meg kell mentenem anyát! Szembefordultam

vele,

miközben

a

pulzusom

mennydörgésszerűén lüktetett. Kifutunk az időből. Balra billentette a fejét, ahogy szokta, mint egy kölyökkutya: – Neked nincs is anyád. Fájdalomszerűség villanhatott át az arcomon, mert aprócska ránc jelent meg a homlokán. – Nem

mintha

érzéketlen

volnék,

csak

így

vagyok

beprogramozva. És teljesítenem kell a parancsokat. – Téged csak a parancsok izgatnak? Nem akarsz valami többet? Több lenni, mint egy android? – amint kimondtam, váratlanul rántottam egyet a karomon. Nem segített. Nem engedett el. Mennyi idő maradt? Két perc? Egy? – Ez a különbség közöttünk. Én elégedett vagyok azzal, ami vagyok… te pedig nem. Kár. Nincs azzal semmi baj, ha valaki android.

Az ujjaim rászorultak a szerkezetre, és egy kétségbeesett, őrült terv formálódott a fejemben. – Egészen addig, amíg nem gondolod azt, hogy ember vagy. – Amíg a hallottakat emésztette, ellazítottam a karomat. – Akarod a szimulátort? Akkor itt van, kapd el! A következő pillanatban felhajítottam a kerek szerkentyűt a fejünk fölé, amilyen magasra csak tudtam. A szemem sarkából láttam, hogy Three szeme egy pillanatra kitágul – ledöbbenve azon, hogy csinálhatok ennyire logikátlan dolgot –, majd a magasba nézett. Nem vette észre az arca felé suhanó öklömet, csak amikor már késő volt. Minden erőmet beleadtam az ütésbe. A bütykeim betörték a jól ismert orrot, és Three hátrarepült, a távolabbi fal felé.

A robbanószer! Laposan előrevetettem magam, és elkaptam, pusztán néhány centire a talajtól. Azután talpra ugrottam, és rohantam. Tudtam, hogy csak kicsi előnyöm van Three-vel szemben, de elégnek kellett lennie. Az alagút végén fénykört láttam. Azon túl pedig a vörös szalagot. Felemelő látványt nyújtott – a célvonal volt az. – Egy perc van hátra. Three léptei valahol mögöttem hallatszottak, de már majdnem ott voltam. Nyerni fogok, aztán kiszabadítják anyát, és… Várjunk egy percet! Miért nincs egy árva akadály sem a pályának ezen a szakaszán?

Ha ez a kérdés a másodperc törtrészével hamarabb vetődik fel bennem… Amikor a következő lépésnél a lábam földet ért, robbanás döreje csapta meg a fülemet, majd egy kör alakú lyuk nyílt alattam, és zuhanni kezdtem. Nagyot csattanva értem földet, és a következőt hallottam: – Taposóakna felrobbantva. Tíz pont levonás. De legalább nem ejtettem el a szimulátort. A jobb karomat és a bal lábamat nekifeszítettem a szűk lyuk falának, és kimásztam. Three száguldott utánam. Én előre, a cél felé néztem. Csak egyetlen esélyem volt, hogy megcsináljam. Ha megint

lezuhanok… A pólóm alá dugtam a szerkentyűt, mint egy futball-labdát, és eszeveszetten rohantam. Gyorsulnom kell, semmi perc alatt, hogy… Ekkor újabb robbanás dörrent, a föld felmorajlott alattam. Lélekszakadva inaltam tovább, még sebesebben. És mikor megint a bal lábam következett volna, már nem volt mitől elrugaszkodnia, a jobb lábam azonban szilárd talajra érkezett, így tovább tudtam haladni. Egyenesen a cél felé tartottam, a fény felé, mely az alagút végét jelezte. – Taposóakna felrobbantva. Tíz pont levonás. Pár méterre az alagút végétől még egyszer aknára futottam. A szimulátor megcsúszott a kezemben. Egy szörnyű pillanatig zsonglőrködtem vele, miközben előrebillentem. El ne ejtsd!

Az

ujjaim

végével

sikerült

megkaparintanom,

és

a

tenyerembe zártam a szimulátor sima gömbjét, mielőtt az leesett volna. Visszanéztem, és láttam, hogy Three úgy nyer időt, hogy átugrálja a robbanás után visszamaradt mély gödröket. Csaló. De nem fog elkapni. Én fogok nyerni. – Tíz másodperc van hátra.

Fuss tovább! Már csak pár lépés. Kirohantam az alagútból, ki a fényre. – Hat másodperc. Balra néztem, és minden reményem cserbenhagyott. Valahogyan visszakanyarították az akadálypályát, így az üvegterem másik végében lyukadtam ki. Nem oda, ahol anya volt. Az éhes lángcsóva, amely magasabb volt nálam, már csak fél méterre volt tőle, és lassan, de egyre gyorsulva araszolt felé. Ne! A célvonalra néztem. Még kábé harminc méterre volt. – Három másodperc. Nem bírom megcsinálni. Fel akartam adni, ott helyben. Ez az egész próba értelmét veszítette. Anya. Üvöltés hallatszott, de alig ismertem rá a saját hangomra. Elkanyarodtam balra, aztán előrevetődtem. Kinyújtott karokkal rácsaptam az üvegre. Az megrázkódott és betört, éles szilánkok záporoztak, felsértették a bőrömet, és megszaggatták a ruhámat. A földre zuhantam, onnét oldalra hengeredtem, majd egyetlen mozdulattal felálltam.

A lángokat már csak centik választották el anya lábától, amire odaértem. Két kegyetlen rántással megszabadítottam a kötelékeitől. – Mila, ne! – köhögte anya, félig önkívületben, miközben hevítette a tűz a hátunkat. Felemeltem anyát, elhátráltam a tűztől, és egy kétségbeesett pillantást vetettem hátrafelé. Van itt valahol egy ajtó? Én még el tudom viselni a törött üveget, de anya… Ismét felnyögött, és meglepetésemre könny csordult ki a szempillája alól. – Minden oké, anya, tartalak! A szeme kinyílt, de kék írisze üvegesnek látszott. – Te mindig olyan bátor voltál, Sarah. Annyira bátor – motyogta.

Sarah? – Nézd! – mondta, és mögém mutatott… aztán elájult. Enyhült a hőség a hátam mögött, mire megfordultam. A lángok elenyésztek. Nyom nélkül eltűntek, csak némi enyhe füstszag szállongott a levegőben. Közvetlenül amögött, ahol a tűz tombolt, hat katona várakozott: Haynes, a szőke, kettő, akit a folyosóról ismertem, és egy, akit még sosem láttam. Lucas volt a hatodik. Holland nem volt velük, aminek örültem. Bízva Lucas halkan odasúgott ígéretében, mely szerint a gyengélkedőre viszik anyát, átadtam őt a katonáknak. Nem tudtam, miért ájult el, de ha a belélegzett füst miatt, akkor baj is lehet belőle.

Az izmaim ugrásra készen megfeszültek. Már nem volt mit vesztenem. – Dr. Laurent fel fog épülni. Megígérem – mondta Lucas. Ebből talán felépül, de mi lesz vele azután? Ez volt az utolsó esély, az utolsó próba, és én megint elbuktam. Ha anya meghal – ha meghalok –, az az én hibám lesz. Alig bírtam magammal, hogy utána ne rohanjak. Úgy éreztem, széttépek mindenkit, aki az utamba áll. Talán nem is kellene visszafognom magam. – Ha harcolsz, azzal csak ártasz neki. Mindkettőtöknek ártasz. Abban a pillanatban, mihelyt ránk támadsz, riasztják dr. Laurent őreit. Parancsuk van rá, hogy semlegesítsék, ha ellenállsz. Lucas hangjának kíméletlensége meggyőzött róla, hogy komolyan beszél. Forró harag tört fel bennem. Semlegesítés? Hogy tudná ilyen lélektelenül elvenni anya életét? Ebben a pillanatban minden irántam tanúsított kedvessége nyomtalanul eltűnt. Rá akartam rontani, és ütni-verni. De képtelen voltam megmozdulni. Túlságosan féltem attól, hogy ha egyetlen rossz lépést teszek, anya meghal. Ám hirtelen átsuhant az agyamon, hogy ha az ő fejükkel gondolkodom, a logikus következtetés az, hogy anya mindenképpen meg fog halni. A fejünk fölött ragyogó lámpák mindent harsány fénybe vontak. A természetellenes világosság beteges sápadtságot kölcsönzött Lucas arcának.

– Nézd, inkább gyere velem! Mielőtt Holland tábornok személyesen jön, hogy magával rángasson. A többi katona a helyén maradt. A fegyvereiket készenlétben tartották. – Ajánlom, hogy anyával kapcsolatban igazad legyen – emeltem fel a kezem megadóan. Amikor a katonák előreléptek, Lucas meglepetésemre megrázta a fejét. – Semmi szükség rá, hogy lefogjátok. Ti ketten elmehettek. Azok összenéztek. Az alacsonyabbik vállat vont, majd megfordultak, és előttünk mentek ki, az ajtó nagy lendülettel csapódott be mögöttük. Lucas intett, hogy kövessem. Miközben a hátát néztem, egy szó visszhangzott a fejemben.

Semlegesítés. Semlegesítés. Semlegesítés.

NEGYEDIK RÉSZ

HARMINCHÁROM Lucas bicegése az üres folyosón még szembetűnőbb volt, mint általában. A bal lábára jobban sántított, mint azelőtt, és eléggé húzta a cipőjét a betonon. Erre a részletre koncentráltam, miközben igyekeztem visszanyerni az önuralmamat. A liftezésünk néma csendben telt, és aztán az előtérben is hallgattunk. A merev vállak és a kézzel simítgatott borzas haj láttán – mely csak azért sem volt hajlandó lelapulni – hirtelen kísértő gondolatom támadt. Mi van, ha azért nem beszél velem, hogy távolságot tartson? Arra gondolok, hogy nem kell nagyon megerőltetnie azt a Massachusetts-i Technológiai Intézetben iskolázott agyát, hogy rájöjjön: vesztettem. Talán így készíti fel magát a távozásomra.

A távozásomra. Durva nevetés tolult a torkomba. Azt hiszem, felettébb enyhén fogalmaztam. A „távozásom” alatt „újraprogramozás”, vagy ami még szörnyűbb: „megsemmisítés” értendő. Akár így, akár úgy lesz, az az én, akit ismertem, néhány gombnyomással örökre eltűnik. Azután, hogy átprogramoznak, fogok emlékezni anyára? Nem, semmit sem fog jelenteni nekem. Csak egy arc lesz a tenger sok közül.

Karba tettem a kezem, és megborzongtam. Sőt: őt fogják megbüntetni az én hibámért. Holland ezt mondta. Lopott az Egyesült Államok hadseregétől, úgyhogy egész életére rács mögé dugják. Hacsak nem viszem magasan az összes próbát… olyan, de olyan közel voltam hozzá, hogy megmentsem… Megálltam, a padlóra meredtem és próbáltam megnyugtatni magam, habár én sem tudtam, mi miatt aggódom pontosan. Vége volt. Most már hiába rejtegettem az érzéseimet, semmire sem mentem vele. Növekvő

rémülettel

hajoltam

közelebb

Lucashoz,

és

megragadtam az ingét. A szíve erősen vert a ruha alatt, mintha csak tanúsítani akarná ember mivoltát, a tisztességét. De persze nagyon is jól tudtam, hogy a szívverés ritmusa is lehet hazugság. – Tudom, hogy az utolsó próba gyakorlatilag a halálos ítéletem aláírása volt… habár azt hiszem, olyasvalakit nem ölhetsz meg, aki nem is él, igaz? Zokogásra emlékeztető hang hagyta el a számat. Azután összeszorult a torkom. Nem számít, mit mondtak: élő lény vagyok. Annak kell lennem. Legalábbis részben. Mert az egyetlen tiszta gondolat, amely áthasított rajtam, a következő volt: Nem akarok meghalni. Nem akarok meghalni. Nem, hiszen még alig éltem. Összeszorítottam az öklömet, és vártam, hogy enyhüljön a gyomorszorító érzés, és beszélni tudjak, anélkül, hogy belezavarodnék.

– Figyelj, én tudom, hogy nem tehetsz értem semmit – szóltam végül –, de megpróbálnád biztonságba helyezni anyát? Ha eltávozom, anya sem fog több bajt okozni nektek. Nem lesz rá semmi oka. Lucas olyan egyenesen nézett a szemembe, olyan mélyen, mintha belém tudna látni, és valamit keresne odabent. Mintha átlátna a bőrömön. Mondani akartam, hogy ha valami váratlant talál, tudassa velem. Merthogy, annak a tagadhatatlan ténynek a dacára, hogy nem vagyok ember – túlnyomórészt, legalábbis –, a

javítóműhelyben

látott

számítógép-képernyő

tanúsága

ellenére én még mindig úgy képzeltem el a saját belsőmet, mint bármelyik tizenhat éves lányét. Vér, szervek, csontok. Agy, működő szív. Remények és álmok, félelmek és bánat. Hajtogathatják nekem az igazságot, arra nem kényszeríthetnek, hogy el is higgyem. Lucas felemelte a kezét egy pillanatra, majd zsebre dugta. –A

zárkádba

kell

vigyelek,

hogy

eljuthassak

a

számítógépemhez – mondta, és kifejezéstelenül egy pontra meredt a fejem fölött. – Holland tábornok már várja a jelentésemet. Zsibbadtan bólintottam. – Te pedig… engedd el az ingemet! Kínos pillanat volt, amikor ráeszméltem, hogy még mindig úgy markolom az ingét, mintha mentőöv lenne. Miközben elmormoltam egy „bocsi ”-t, gyorsan elengedtem a keményített anyagot, és hátraléptem. Ekkor láttam meg a csúnya, barna

csíkokat, amiket én hagytam rajta. Elfelejtettem. Valahogy ebben a zűrzavarban elfelejtettem, hogy saras vagyok. – Az inged – mondtam ügyetlenül. Lepillantott a ruhájára, mintha ő sem vette volna észre. – Majd a mosás megoldja – mormolta. Két folyosón vezetett végig. A második tele volt ajtókkal. Lassítottam. A figyelmem az első acél téglalapra szegeződött. Lehet, hogy anya ennek az ajtónak a túloldalán van? Vagy a következő mögött? – Ő nincs itt – szólt Lucas lágyan, tempóját az enyémhez lassítva. – A gyengélkedő az épület másik részében van. A szemem lesújtva siklott le az ajtóról. Hazudhatott is, de én valahogy nem kételkedtem benne. Elhagytunk még öt egyforma ajtót a jobb oldalunkon, majd megállt egy keskenyebb előtt, és benyitott. – Tusoló – közölte. – Ne kapkodd el! Úgy tizenöt perc kemény suvickolás múlva bukkantam elő, végre tisztán. Ismét a régi ruháimat viseltem, amelyek gondosan összehajtogatva hevertek benn egy kis hokedlin, a sarokban. Miután

áthaladtunk

két

további

ajtón,

a

szokásos

beléptetőrendszer következett. Mikor felhangzott a pittyegés, és a súlyos ajtó zümmögve szétnyílt, nem kellett noszogatni, beléptem, és csüggedten szemügyre vettem a helyiséget. Kicsi volt, kisebb, mint a Greenwood Ranch-beli szobám. Kiterjedés: 2x2 méter.

Ezúttal nem tudtam elég érzelmet felkorbácsolni magamban ahhoz, hogy bosszús legyek. Pedig meglettem volna a szoba pontos kiterjedésének ismerete nélkül is. Nem sok látnivaló volt benn. A távolabbi falnál egy keskeny priccs húzódott, rajta olívazöld törölköző, szépen összehajtva. A jobb oldali falhoz kicsi fém toalettet rögzítettek. Rideg betonaljzat. És maró klórszag, mely megsemmisítette az előző lakók nyomait. Ez a helyiség az volt, ami. Nem akarta magát másnak, nem akarta magát többnek mutatni annál, mint ami valójában volt: egy börtöncella.

Talán az utolsó hely, ahol alhatok. A kimerültség megnyugtatott. Emlékeztetett arra, hogy az embernek – még az utánzatnak is – kell a pihenés. Megtettem a két lépést a priccsig, és leültem. Érdekelt, vajon ez igazi fáradtság-e, vagy pedig az agyam azt is tudja, mikor kell hamis jelzést adni. Ha ez utóbbi, akkor talán a testmozgás mennyiségével egyenesen arányosan jelzett, mert ahhoz túlságosan változékonyan jelentkezett az érzés, hogy csak az időtényezőn alapuljon. De már nem érdekelt annyira, hogy megkérdezzem. Nem törődtem vele, hogy Lucas az ajtónyílásban téblábol – félig bent, félig kint –, végigdőltem az oldalamon. A szemhéjam lecsukódott. Nedvesség gyűlt össze mögötte, de most nem fáradtam azzal, hogy letöröljem.

Egy hangos, sóhajtásszerű levegővétel. Tétova léptek. Az ízületek roppanásának a hangja. – Mila! – Lucas szólt hozzám, gyengéd hangon, mintha attól félne, hogy felriaszt. Egészen közelről beszélt. – Jól vagy? Kinyitottam a szemem. Nem lepett meg, hogy ott guggol a priccs mellett. Ez alkalommal nem állt meg a keze, az arcomhoz ért, ahol az ujjai rátaláltak a könnyeim nyomaira. Moccanni sem mertem, ahogy megéreztem bőrének gyengédségét, melegségét. Ha lett volna levegő a tüdőmben, most biztos benn rekedt volna. – Te sírtál – szólt suttogva. Elámultam. Ezek szerint törődik velem? Van még valaki ezen a világon anyán meg egy srácon kívül – akit egyébként valószínűleg sohasem látok viszont –, aki többnek lát méregdrága gépezetnél? Pedig már kezdtem elveszíteni a hitemet magamban. Lucas megtörölte előbb az arcom egyik felét, azután a másikat. Ez az egyszerű gesztus, az együttérzés piciny jele is csodálatos érzés volt. De aztán összetörtek az illúzióim. Körülnézett, egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd szemmagasságba maga elé emelte a kezét emelte, a folyadékra bámult és szétkente az ujjai között. Mintha a folyadék fizikai jellemzőit akarta volna megállapítani. Pontosan ezt is tette. Lucast az nyűgözte le, hogy micsoda nagyszerű alkotása vagyok én a tudománynak – se több, se kevesebb.

A másik oldalamra fordultam, a fal felé. Reméltem, hogy megérti a célzást, elszalad és kielemzi a próbán elért eredményeket. Mikor az ajtó bezáródott mögötte, az államhoz húztam a térdemet, és szorosan átöleltem. Magzatpózban feküdtem. Semmilyen

személyes

élményem

nem

lehetett

ezzel

kapcsolatban. A méh, amelyre emlékezhettem volna, nem egy élő test, hanem egy laboratórium volt, amely valószínűleg ugyanolyan hideg és steril lehetett, mint ez a cella. Joggal érezhettem volna itt otthon magam. Behunytam a szemem, és reménykedtem, hogy a valóság elenyészik, és legalább egy kis időre átveszi a helyét az álmodozás. Azt képzeltem, jó helyen vagyok. Biztonságban. Elképzeltem anya rozmaringolajának illatát, szinte éreztem, ahogy a keze lágyan végigsiklik a hajamon, hallottam a szívverését,

ahogy

képzeletben

hozzábújtam.

Mindez

emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egyedül. Nem akartam egyedül lenni. *** Léptek közeledtek a cellámhoz vezető hosszú folyosón. Még nem számítottam rájuk. Lucas bicegő léptei voltak, meg két másik, egyenletesebb. Felültem. Ez most jó, vagy rossz? Lényegtelen? Lucas biztosan nem készíthette el ilyen gyorsan az utolsó próba kiértékelését. De ha mégis… mit jelentsen ez?

Az ajtó pittyegve kinyílt, és felbukkant Lucas magas alakja. Az általam okozott gyűrődéseken és sárfoltokon kívül a gallérja fel volt hajtva, mintha ideges ujjakkal babrálta volna. Ám arra ügyelt, hogy az arckifejezése óvatosan üres legyen. Az aranybarna szemekben nyoma sem volt érzelemnek. – Holland tábornok vár – mondta pattogós, katonás stílusban. Holland. Holland vár. Nem állok készen rá, hogy szembenézzek vele. Sosem leszek készen rá. – Befejezted a jelentést? Lucas vállat vont, és a priccsem mögötti üres acélfalra meredt. Nehezen álltam talpra, de valahogy rávettem magam, és elindultam. Olyan nehezemre esett minden lépés, mintha ólomból lettek volna a lábaim. Lucas furcsán hidegnek és távolságtartónak tűnt. Nem mintha számított volna. Nyomasztóbb gondok gyötörtek. Az életem forgott kockán.

HARMINCNÉGY A folyosón vezető utunkat idegőrlően hosszúnak, ugyanakkor elviselhetetlenül rövidnek találtam. Talán ezt a nyirkos, kopár folyosót látom életemben utoljára. Ez a gondolat rettenetes levertséggel töltött el… Csoda, hogy egyáltalán járni tudtam. Lucas haladt elöl, én utána, engem pedig a két katona követett. Eszembe jutott egy dokumentumfilm, amit még állampolgári ismeretek órán láttunk a siralomházban lévő foglyokról. Érdekelt volna, hogy ők is úgy érzik-e magukat az útjukon, mint én. Tudatában vannak, hogy az út végén a halál várja őket, és mégis: az agyuk egy pici szegletében kitart a remény, hogy az utolsó pillanatban kegyelmet kapnak, ami további időhöz juttatja őket. Sajnos Holland nem tűnt irgalmas típusnak. A szokatlanul széles fémajtó, amelyhez Lucas vezetett, ismerős volt. Túlságosan is ismerős. Mereven figyeltem, ahogy megint végigcsinálja a szokásos biztonsági DNS-mintaadást, azután beüti a kódot, és két teljes másodpercig habozik, mire benyomja az utolsó számot. Csak álltam, mozdulatlanul, amíg az ajtó pittyegve szétnyílt. Zsibbadtan előrelódultam, amikor a szőke katona bakancsos lábával megbökte a vádlimat.

Már benn is voltam a javítóműhelyben.

A remény egy hálóhoz hasonlít, gondoltam, miközben újabb apró lépést tettem a műhely belseje felé. Egy erős védőhálóhoz. Elvárod tőle, hogy megtartson az esés végén. Csak épp amikor a tested centikre van a becsapódástól, valaki jön, és kihasítja alattad a hálót. És miközben zuhansz, zuhansz az egyre táguló lyukon át, nem hallasz mást, csak az anyag recsegő hasadását. Esetemben a recsegő hasadást most a zümmögő hang jelentette, amit a velem szemben lévő gép bocsájtott ki. Az, amelyikkel Lucas a múltkor megjavított. Az, amelyet elmondása szerint a megsemmisítésünkre használtak. Lucas jobbra fordult. Holland és Three álltak ott, egy hatalmas számítógép monitor alatt. Holland, az ezüstbe forduló sötét hajával, háta mögé tett kézzel… és a hasonmásom. Az én továbbfejlesztett változatom, aki hátborzongatóan hasonlított hozzám, és aki jobb is volt, ugyanakkor rosszabb is nálam – attól függően, honnan nézzük. Three hátranézett, nyugtázta a jelenlétünket. Nem úgy Holland. Neki is hallania kellett, hogy beléptünk, de nem fordult meg. A hatalom kicsinyes fitogtatása volt ez a részéről, teljesen feleslegesen emlékeztetett arra, hol a helyem. Lucas megköszörülte a torkát. – Holland tábornok! Elhoztam Mi… Two-t – pontosított a maga lehangolóan tárgyilagos hangján.

Holland öt hosszú másodpercen át várakoztatott minket a válaszával, mialatt az idegességtől gyűszűnyire zsugorodott a gyomrom. Aztán ennyit mondott: – Kikapcs. A feje fölötti monitor elsötétült. A férfi megfordult. Three úgyszintén, a maga olajozott módján. Holland nem szólt semmit. Mutatóujjával elgondolkodva ütögette a száját, és maga elé révedt. A keze még ráncosabb volt, mint az arca, és májfoltos a kortól, de makulátlanul tiszta, gondosan ápolt körmökkel. Fontos volt számára a megjelenés. A megjelenés igen, mások élete viszont nem. Legalábbis az enyém nem, és anyáé sem. A mellette álló Three ajka tétova mosolyra húzódott. Azután rám nézett, és szélesen elvigyorodott, mintegy kedvcsinálóként. Megborzongtam, és elkaptam a tekintetem. Borzasztó volt a tudat, hogy irtózom a saját arcom látványától, küzdöttem ellene. Nem egy tinilányt láttam, hanem a belső rútságomat, a bennem lévő szörnyszülött bámult vissza rám. Négyünk közül Lucas volt az egyetlen, aki kifejezéstelen arccal várakozott. – Uram, elolvasta az összefoglalót, amit küldtem? – Igen. Van még valami hozzáfűznivalója? – kérdezte Holland Lucasra nézve, miközben egyik ezüstös szemöldöke kissé felszökött.

Mögöttünk a katonák köhintettek. Lucas fagyos arckifejezése kezdett felengedni. Rám nézett, és aranybarna szemeiben bizonytalanságot láttam. A jó lábára nehezedett, és felsóhajtott, mielőtt válaszolt: – Nincs, uram. – Értem, nos… elolvastam a jelentést – Holland itt megcsóválta a fejét, és a szemei összeszűkültek. – Miféle őrületes marhaságokat tanítanak manapság az egyetemeken? Én arról kértem összefoglalót, hogy a beprogramozott érzelmek hogyan befolyásolják Two teljesítményét a próbák során. Nem pedig az ő, hogy is nevezted?, „zsenialitásáról” akartam hallani. Lucas bal karja megrándult, de ezt leszámítva nem mozdult. – De uram… Holland az asztalra csapott, mire a katonák a hirtelen, éles csattanástól merev vigyázzállásba vágták magukat, én pedig összerezzentem. – Most én beszélek! Apád mindig is kesztyűs kézzel bánt veled. Én mondtam Joannának, hogy sosem lesz képes igazi férfit nevelni belőletek, de nem hallgatott rám. És tessék! Az egyik fiút meg kellett mentenem a gyalázatos leszereléstől, a másik meg… Megvető szürke szemei végigsiklottak

Lucason, majd

megállapodtak a lábán. Nem kellett befejeznie a mondatot, mindenki értette, mire gondol. Hitvány. A pillantása mindent elárult.

És… várjunk csak! Joanna? Ő lenne Lucas anyja? Holland úgy rángatta bele Lucast ebbe a kellemetlen ügybe, hogy cserébe megmentette a testvérét a leszereléstől? Éreztem, hogy Lucas egész testében megfeszül mellettem. Az ajka elkeskenyedett, körmei a combjába vájtak. Mindennek ellenére a hangja meglepően nyugodt maradt. – Ön őszinte értékelést kért tőlem, és azt is adtam. Nem tehetek róla, ha nem esik egybe azzal, amit hallani akart. Lucas most tulajdonképpen engem véd? Ennek semmi értelme nem volt. Egy pillanatra megdöbbentem a szavaitól, aztán hitetlenkedve megborzongtam, majd a melegség hulláma öntött el. Lucas. A nevét csak gondolatban mondhattam ki, mert Holland két gyors lépéssel benyomult kettőnk közé. Vaskos kezével megfogta a vállamat, de már számítottam rá. Ezúttal nem rándultam úgy össze. Még attól sem, hogy a tulajdonaként bánt velem, hogy az öreg, ráncos ujjak tárgyként kezeltek, ami megint utálatos ellenérzést keltett bennem. Ahogy a borsmenta és az alkohol átható bűze is. A viszolygásom nem múlt, csak a pozitív érzések most sokkal erősebbek voltak bennem. Felszegtem az államat, és találkozott a tekintetünk, miközben próbáltam megőrizni higgadt arckifejezésem. Még akkor is, ha a hihetetlen felismerés jóleső melegsége tetőtől talpig átjárt: Lucas próbált megmenteni engem.

– Lehet, hogy Lucast lenyűgözték a kisded játékaid, de engem nem. – Holland orrlyukai kitágultak, ahogyan a kezével megszorította a vállamat. – Nos, következő a helyzet… – azzal elengedett, mire gyötrelmesen felsóhajtottam. – Igen, uram? A szemem sarkából láttam Lucas kezét, amint megrándul. Pici mozdulat volt, de elcsíptem. Three ugyanott maradt. Nyugodtan. Közömbösen. Nem zavartatta magát. De figyelmes pillantásával végigmért – Szép tőled, Lucas, hogy véded az állásaidat. Már most keményebb vagy, mint apád. – Holland szürke szeme az enyémbe

fúródott,

mintha

lyukat

próbálna

fúrni

a

szemlencsémen át, hogy megértse, mit miért teszek. – Ugyanakkor, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem osztom a nézeteidet. Two képtelen elvonatkoztatni az érzelmeitől a feladatok során, ami teljesen kiszámíthatatlanná teszi a terepen, és az ilyesféle kockázat ügynökök életébe kerülhet. Amit nem vagyok hajlandó megkockáztatni. Dühösen felém bökött az állával. Elég ijesztően hangzott, de az érvelése kikezdhetetlen volt. Az a helyzet, hogy én nem akartam a kormánynak dolgozni. Én csak élni akartam. De ezt Holland sosem fogja megérteni, ezer év alatt sem. A hadsereg volt az élete. Amikor rám nézett, a hatalmas feladatot látta bennem. Arra emlékeztettem, hogy eltolta a dolgot. És egy olyan férfinak, mint ő, a látszat a mindene.

– Továbbítani fogom az összefoglalót a feletteseimnek, de nálam van a vétójog. És tudatni fogom velük, hogy az első ítéletem pontos volt. A tábornok önelégült kis mosolya magáért beszélt. Felejtsük el a próbákat, a szövegelést a második esélyről! Holland sosem hagyta volna, hogy a felettesei rájöjjenek: ő szúrta el. MILA 1.0 bukása után semmiképpen. Inkább leselejtez, csak hogy igaza legyen, mint megmentsen, és kiderüljön, hogy tévedett. És őszintén, még csak nem is állíthatom, hogy tévedett. Az ő szempontjai alapján én elbuktam. Anya óva intett, megígértette velem, hogy nem mutatom ki az érzelmeimet, de ezt nem bírtam megtenni. És ez most mindkettőnknek sokba kerül. – Uram! – szólt Lucas. – Ne aggódj! Two nem fog teljesen pocsékba menni. Őrült remény villant fel bennem. – Eltávolítjuk a nanoagyát, és beültetünk neki egy újat, ugyanolyat, mint Three-é. És ezekkel a szavakkal Holland kioltotta a reményt. Habár már órákkal ezelőtt felkészítettem magam erre a pillanatra, kis híján megtörtem a valóság súlya alatt. Kiveszik

az agyamat.

Ki fogják

venni az agyamat.

Megfosztanak mindentől, ami én vagyok, és mindenkitől, akihez valaha közöm volt – egyetlen beavatkozással. Nem lesz többé kitalált apa, Clearwater, még Kaylee sem. Nem lesz Hunter, sem anya. Nem lesz Lucas.

És nem leszek én sem. Annyira rettegtem attól, hogy nincs bennem semmi emberi, hogy

mindig

is

sokra

becsültem

azokat

az

emberi

tulajdonságokat, amelyekkel rendelkezem. Persze meglehet, hogy Three-nek könnyebb az élete az enyémnél: nincs aggódás, se szeretet, csak a parancsok teljesítése élteti. Csakhogy ez nem élet. De most már késő volt. Vártam Lucas tiltakozását, de az nem jött. Mereven állt, ökölbe szorított kézzel, de némán. Nem meglepő. Csak egy kuriózum voltam a számára, semmi több. Nem tudtam hibáztatni ezért. Mindent egybevetve nagyon rendes volt velem. Nem figyeltem, amíg Lucas és Holland megvitatták egymással a részleteket. – Mikor kerül sor a beavatkozásra? Hiányozni fognak Lucas utánozhatatlanul sokszínű szemei. – Beszíjazzuk majd a gépbe, de várnunk kell holnapig, amikor Barry hadnagy visszaérkezik, és végre tudja hajtani. Hiányozni fog Bliss csúszós, durva sörényének érintése. – Értem. Hiányozni fog az az izgatott várakozás, amely akkor töltött el, amikor Hunter ajka az enyémhez közelített. Legesleginkább viszont anya fog hiányozni: a heves ölelései, ahogy a szemüvegével babrált, amikor ideges volt, és a rozmaringolajának az illata.

Anya. Ez az utolsó gondolat felrázott. Előrelendültem, és megragadtam Holland ingujját. Hagyjuk az illemet, hadd utálja csak a hibáimat, ahogy akarja. Ez mind nem számít már. – Láthatnám anyámat? Csak még egyszer? Mielőtt… – …mielőtt megsemmisítetek engem. De ez olyan ridegen hangzott, olyan személytelenül, hogy nem bírtam kinyögni. – Neki nem lesz semmi baja, ugye? – kérdeztem inkább. Jobb felől gyors mozgást érzékeltem, aztán háttal a padlóra estem, amikor Three erősen vállba taszított. – Ne érintsd meg Holland tábornokot engedély nélkül! Talpra álltam, és rávetettem magam, de megint hanyatt lökött. Dühösen összehúztam a szememet, a kezem ökölbe szorult. – Tűnj innen! – morogtam. Semmi sem tudott elrettenteni attól, hogy a létfontosságú kérdésemre választ csikarjak ki. Three vállszélességű terpeszbe állt, és stabilan kitámasztott. Úgy méregettük egymást, mint az első próba alkalmával, és csak arra vártunk, hogy egymásnak eshessünk. Holland kisimította magán az ingét, majd húsos kezét Three vállára tette. – Ne, ne, semmi baj, Three ! Menj arrébb! Lehet, hogy csak én láttam így, nem tudom, de esküszöm, most egy másodperccel több időbe telt Three-nek, hogy engedelmeskedjen. Ráadásul egyáltalán nem tűnt elégedettnek.

De nem tudtam eldönteni, hogy jól láttam-e, mert miután egyet pislogtam, arrébb húzódott, és teljesen közönyössé vált. Holland mosolygott, azzal az öntelt vigyorral a szája sarkában. – Látod, pontosan erről beszélek. Nicole ártott neked. Nem érdekes, te hogyan érzed, de nem vagy igazi ember. Nem vagy igazi lány, csak egy lánynak a másolata. A tökélyre fejlesztett utánzata, amit én segítettem létrehozni. Az, hogy nem lehet megkülönböztetni az eredetitől, óriási felelősséggel jár. Visszatartott lélegzettel vártam, mi van még a tarsolyában. – Nicole Laurent nem az anyád, ő az alkotód. Sajnos nem hagyott más választást nekünk. Mivel egy szupertitkos katonai projektet árult el, ki fogják vé… A mondata zihálásba fúlt, amikor odaugrottam mellé. Megszállt a harag, a kezeim elszabadultak, és a torkára szorítottam az ujjaimat. Megszorongattam, erősen. Fulladozni kezdett, mire mögé léptem, egyik kezemet az álla alá csúsztattam, és egy mozdulattal jobbra fordítottam. A másik kezemmel tartottam a tarkóját. Mindezt olyan hirtelen, hogy Three meg sem tudott mozdulni. Holland megpróbálta kitépni magát a kezemből, de könyörtelenül belevájtam az ujjamat a nyakába. – Ha még egyszer megmozdulsz, eltöröm a gégédet! Az egész teste megmerevedett. A hátul álló két katona felkapta a fejét, de semmit sem tudtak csinálni. Az ujjaim alatt éreztem a pulzusa gyors lüktetését, és a bőre izzadtságát.

– Ha csak egy lépést is tesztek, a főnökötök halott ember.

Mindenképpen meg kéne tennem. Az ujjaimat szorosabbra fontam. Megérdemli. Az ujjaimat még szorosabbra fontam. Ez a borzalmas ember meg fogja ölni anyát. Az ujjaimmal még erősebben szorítottam. A katonák rémült pillantásokat váltottak egymással, de nem mertek megmoccanni. Three a homlokát ráncolta. – Engedd el! Még ha meg is ölnéd – éreztem, hogy Holland rándul egyet –, az semmin sem változtatna. Minek töröd magad? Minek töröm magam? Azért, teljesen fantáziátlan féltestvérkém, mert jól esik. Hollandról ömlött a verejték, amitől az inge hozzátapadt az enyémhez. Savanyú izzadságszaga diadalmas érzéssel töltött el. Cseszd meg a logikádat! Nem törődöm vele. Pillanatnyilag csak az érdekelt, hogy láthassam anyát, ezen túl pedig az, hogy Holland megfizessen mindenért. – Mila, ne! Picit elfordítottam a fejem, miközben fél szememet Three-n és a katonákon tartottam. Lucas közeledett óvatosan felém, mintha súgni akart volna valamit a fülembe. Felemelte a kezét. Nem vettem észre a sokkolót. Akkor láttam meg, amikor az áram belém csapott.

Elektromosság futott végig a testemen. A törzsem, a végtagjaim, mindenem rángatózni kezdett. Üzemzavar – remegő képek – fekete foltok. A gondolataim – elillannak… Aztán én ___________________________________________ _____________________________________________________ _____________________________________________________ _____________________________________________________ _____________________________________________________ _____________________________________________________ _____________________________________________________ ____________________

HARMINCÖT A szemeim felpattantak, mintha valaki megnyomott volna egy gombot. A fekete üresség sistergő szemcsés képernyővé változott, és először csak ez a könyörtelen sistergés töltötte be a fejemet. Aztán a sercegés között fények villantak fel a csukott szemhéjam mögött. Újraindítás. A szó vörösen világított át a szemcséken. Egy

ismerős, de távolinak, torznak tűnő hang – az enyém? – ki is mondta a szót. Valami meleg anyag folyta körbe a testem hajlatait. Moccanni sem bírtam. Ettől az érzéstől egy kép villant át a fejemen, de az is torz, és túlságosan elmosódott volt ahhoz, hogy megfejthessem. Amikor

a

sercegő

hang

monoton

zúgássá

tompult,

kinyitottam a szemem. Ez az apró mozdulat elég volt hozzá, hogy sokkhullámokat váltson ki bennem, amelyek vagy hússzor átcsaptak a fejemen. Ahogy megszűntek, azonnal rám tört a félelem. Tudtam, hogy mi ez: a bennem rekedt kóboráram. Most már eszembe jutott, hol vagyok. A műhelyben. A különleges gépben, amellyel Lucas kijavította a sérüléseimet. A különleges gépben, amelyet Holland most arra akart használni, hogy átprogramozzon Three-vé.

Átprogramozás. A fülemben éreztem a szív nélkül is verő pulzusom lüktetését. Nincsen számottevő hormonháztartásom, mégis megemelkedett az adrenalinszintem, és a szintén nem létező izmaimat összehúzódásra sarkallta, meg arra, hogy röpítsenek ki innen. Nem volt tüdőm. Úgy éreztem, hogy az enyém nehéz, vastag és túl merev a burka ahhoz, hogy beszívhassam a levegőt. Próbáltam úrrá lenni a rémületen, és észérvekkel elűzni. Hiszen ez az érzés nem volt valódi. Sőt: egyetlen egy sem volt az. A belsőmben támadt hideg iszonyat egyre erősödve terjedt szét a testemben, rétegről rétegre feljebb szivárgott, majd jeges verejték formájában kicsapódott a bőrömön. Ez nem mehet így tovább. Nem mehet így tovább, fel kell mérnem a helyzetet. Meg kell vizsgálnom a környezetemet. Kell egy terv, hogy hogyan tudom leküzdeni ezt a látszólag leküzdhetetlen akadályt. Ellenőriztem a területet, de nem láttam semmit. Nincs bemérve mozgás. Csak a gépek zümmögtek, a szoba élettelen volt. Az emberi hangok hiányoztak. A helyiség üres volt. Vajon ha elvégzik a beavatkozást, azután is így fogom érezni magam? Folyamatos csend lesz majd bennem ott, ahol azelőtt a gondolatok meg az érzések úgy száguldoztak körbe-körbe, mint az autók a csúcsforgalomban? Talán békés lesz. Talán nem. Ezt sosem fogom megtudni, mert a jelenlegi változatom megszűnik létezni.

Nem! Ne! Teljes erővel nekiestem a plexinek. Az anyag ellenállt, nem engedett egy leheletnyit sem. A reménytelenség elgyengített. Lucas szerint az egyetlen kiút, hogyha átprogramozzák a gépet. Feltehetőleg ezen az áthatolhatatlan plexizárkán kívülről. Lucas. Lucas bénított meg a sokkolóval. Mintha csak az árulás keserűsége idézte volna meg, a fülembe kúszott a hangja.

Mila. Körbepillantottam a szobán, de ő nem volt ott. Nem volt ott senki. Ekkor értettem meg, hogy a hang közvetlenül a fülemben szól, csakúgy, mint az első próba alkalmával. Árulása ellenére sem tudtam visszatartani kétségbeesett suttogásomat: – Lucas…? Pislogj kétszer, ha hallasz engem! Pislogtam. Megkönnyebbült sóhaja ott susogott a fülemben. Ne haragudj a sokkoló miatt! Biztosra kellett mennem, hogy Holland ne gyanakodjon rám. Gyorsnak kell lennünk. A leggyengébb fokozatot alkalmaztam, ami arra elég volt, hogy Holland kedvéért elkábítsalak, de ahhoz gyenge, hogy sokáig összezavarja a funkcióidat. Hamarosan mindegyik működni fog, de az is lehet, hogy máris működnek. Ki foglak juttatni innen

téged és dr Laurent-et is. De azt kell tenned, amit mondok. Képes vagy erre? Lucas segít anyának és nekem? Újabb pislogás. Úgy kell csinálnod, hogy úgy nézzen ki, mintha igazi szökés lenne. Én leszek a túszod. Túsz? Valami tiltakozott bennem, még akkor is, ha megértettem, másképp nem lehet. Túszul kell ejteni Lucast, hogy biztosan ne büntessék meg azért, mert segít nekünk. Pislogás. Az első dolog: ki kell szabadítanod magad a gépből. Ha én segítek, lebuktat a biztonsági kódom az ajtón. Ugyanakkor nem hinném, hogy figyelnének. Még nem. Reménytelen. Ez teljesen reménytelen dolog. Hát nem érti, hogy ha ki tudtam volna szabadítani magam ebből a műanyag börtönből, már rég megtettem volna? Lennie kellett, egy tervnek a fejében erre az esetre is. Túl körültekintő volt ahhoz, hogy máskülönben szóba hozza a szökést. De mi lehet az? Hm… A szűkszavúsága, különösen a dolog sürgősségét figyelembe véve, nem sok jót ígért. Lemaradtam volna valamiről? Nem bírtam kitörni, és nem tudtam segítséget kérni odakintről sem. Belülről kellett kinyitnom ezt a vacakot. Nekifeszültem a falaknak. Semmi. Az anyag túl erős volt. Ellennyomás: 140 kg/cm2.

Túlságosan erős.

Kétségbeesés tört rám, és elsöpörte az észérveket, a reményt, mindent. Ha Lucas nem tud bejutni, és én nem tudok kijutni, akkor nincs menekvés. Nincs menekvés. Várjunk… hiszen Lucasnak tudnia kell ezt! Ismeri a gép paramétereit, nálam sokkal jobban. Nyilván nem azt várja tőlem, hogy erővel törjek át a henger alakú tartály falán, ami azt jelenti… hogy mentálisan kell áttörnöm. Ő rögtön meg is erősítette ezt a következtetést.

Kommunikálj a géppel! A műanyag tartály elnyelte a testemen végigfutó földrengésszerű remegést. Kommunikálni a géppel. Gép a géppel. Mintha teljesen egyformák lennénk. Néma sikoly harsant a fejemben. Ha nem tudok innét kimenekülni, akkor Holland feltöri a koponyámat, kiveszi az agyamat, és kicseréli egy újra, amivel Three pontos másolatává tesz. Igazi géppé változtat. És most Lucas azt mondja, hogy a menekvéshez éppen ez kell: géppé kell változnom. Már megkaptad az irányításhoz szükséges engedélyeket. A biztonság kedvéért megadtam őket az első alkalommal, mikor bementél. Ki kell nyitnod a portjaidat. Kinyitni a portjaimat… olyan könnyűnek hangzott, ahogy ő mondta. Holott valójában nem értettem, pontosan mire gondol. Mégis meg kellett próbálnom.

Addig kutakodtam az elmémben, míg rá nem találtam a parancsra. Nyisd ki a portokat!

Először nem észleltem semmit, sem elektromosságot, sem zöld villanást. Fokozatosan jelentkezett a hatás, egyre erősödő zúgásként, amit egyik pillanatról a másikra érzékeltem. A morajlás

észrevétlenül

áramlott,

kapcsolatot

teremtett

közöttünk – köztem és a gép között. Éreztem, hogy ez a kapcsolat körbevesz, jelen van. Érinthető, tapintható lett, még a kezemet sem kellett hozzá megmozdítanom. Attól rettegtem, hogy

lélektelennek,

üresnek

fogom

érezni

a

gépet.

Elhagyatottnak, mint a senki földje. De lám, nem olyan volt. Habár a kapcsolat közöttünk nem volt teljesen eleven, nem éreztem halottnak sem. Inkább olyannak, mint egy mindent magába olvasztó energia. A kód pislákolva megjelent, hogy a fejemben-e, vagy sem, nem tudtam biztosan. De mindenütt ott volt. Betűk, jelek, számok végtelen áradata. Most az egyszer pontosan tudtam, mit kell tennem. Nekiláttam az elmémmel elrendezni az elemeit. Éreztem, hogy a jelsorozat úgy folyik át rajtam, ahogyan a homok pereg az ujjaim között. A jelözönből pedig lassan karakterek váltak ki, és olvasható paranccsá szerveződtek. Hatástalanítsd a zárat!

Habozás, vibrálás idebent. Azután egy ajtó csapódásának a hangja. Igazold a felhasználót!

A csalódottság úgy sodort magával, mint egy hatalmas hullám. Nem tudtam igazolni a felhasználót, mert ahhoz odakinn kellett volna lennem. Bárcsak tudnék beszélni Lucassal! De nem! Lucas megadta az irányításhoz szükséges engedélyt, így lehetővé tette, hogy kapcsolatba léphessek a géppel. A többit nekem magamnak kellett kitalálnom. Az elszántság tovább erősödött bennem, és nőttön nőtt mindaddig, míg minden sejtem a bizonyosság tüzében nem égett. Bármennyire el akartam menekülni mindig az igazi természetem elől, attól még gép voltam, méghozzá erős gép. És a gépfajnak ez az alsóbbrendű példánya nem állíthatott meg. Ez alkalommal valósággal kirobbant belőlem a parancs: Hatástalanítsd a zárat!

Haboztam egy kicsit, ami megtörte az önbizalmamat. Aztán az energia megváltozott, és vele együtt a morajlás is. Az ajtó szisszenve szétnyílt. Öt másodperc múlva szabad voltam. Az ajtónál már egyszerű volt rábírni a biztonsági rendszert, hogy átengedjen. Egy gyors hatástalanítás, és ki is nyílt. A fémfelület kettévált, és megláttam Lucast. Éppen a hajába túrt, és aranybarna szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Nem szólt, csak kábán nézett, majd a zsebébe nyúlt, elővette a sokkolót, és a kezembe nyomta. Aztán futásnak eredt a folyosón. Én megijedtem, mert megláttam a videokamerát a folyosó végében, de ő bátorítóan megrázta a fejét.

– Egyelőre kicseleztem őket, de sietnünk kell. A biztonsági emberek gyorsan rá fognak jönni. Az ujjaim a sokkolóra szorultak, miközben követtem Lucast. Nem hallottam őröket, de ebben a helyzetben elég egyetlen hiba, és végünk. Három méterrel előttünk egy másik folyosó keresztezte az utunkat. Lucas balra tartott, én utána. A falhoz lapulva araszolt a sarok felé. – Hallasz valamit? – kérdezte suttogva. Becsuktam a szemem, és koncentráltam. A másik irányból beszélgetés halk moraja ütötte meg a fülem, egy férfié és egy nőé. Azután előre felvett közönségnevetés harsant fel. A tévé lehetett, talán az őrök szobájából. Előttünk… semmi. Csak a lámpák halk zümmögése és Lucas légzésének ütemes beszív-kifúj ritmusa. – Tiszta a levegő – mondtam, de azért ő is kilesett a saroknál, és mindkét irányba szétnézett, majd balra sietett. Ez a folyosó szűkebb és sötétebb volt az előzőnél, csak a vészvilágítás aprócska lámpái pislákoltak a fal mentén. Az én látásom azonnal alkalmazkodott, de Lucasnak hozzá kellett szoknia a félhomályhoz. Hirtelen megállt egy bal oldalt eső keskeny, szürke ajtó előtt, és nekilátott a szokásos DNS-belépőkód szertartásának. Odaszaladtam az ajtóhoz, olyan közel, hogy az orrom szinte érintette a sima felületet. Az ujjaimat a combomba vájtam, hogy ne tépjem fel rögtön. Ez az az ajtó, anyának itt kell lennie.

Minden tizedmásodperc kínszenvedés volt, amíg Lucas bepötyögte a számokat. Végül felhangzott a pittyegés, majd utána a kattanás. Az ajtó még ki sem nyílt, én már furakodtam is be rajta. Nem bírtam kivárni, hogy ráérős lassúsággal félrecsússzon. Rögtön az ágyon fekvő, mozdulatlan alakhoz futottam. – Anya! – suttogtam. Abban a pillanatban elfordult a faltól, és felült. – Mila? – a szemüvege után kotorászott a picike, rozoga asztalon. – Igen. Felállt. A következő pillanatban az arcom a vállához préselődött, amikor átölelt, és vékony karjainak minden erejével magához szorított. Hagytam magamnak egy kis időt, három másodpercet, hogy a teste melegében fürödjek. Elöntött a megkönnyebbülés, teljesen beleszédültem. Még egyben volt. Élt, és pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem rá. A következő rövid szorítás után gyengéden kiszabadítottam magam. – Spórolj az erőddel! Oldalra léptem, felfedve Lucast, aki őrt állt az ajtóban. – Várj, mi folyik itt? – kérdezte. – Lucas segít nekünk kijutni innen. Most azonnal. A döbbenettől elkerekedtek a szemei.

– Nem értem, hogyan… – megrázta a fejét, mintha kába lenne. – Meg tudjuk csinálni? – Nincs más választásunk. Anyának

az

a

rejtélyes

képessége,

hogy

rendkívüli

körülmények között is meg tudta őrizni a nyugalmát, most is lenyűgözött. – Rendben. Induljunk! – Az ajtó felé suhant, elvárva, hogy kövessem. – A déli folyosókon át? Azokat nem sokat használják. Lucas bólintott. – Ez volt a tervem – mondta, és megfordult, hogy vezessen minket. Anya megmarkolta a felkarját, és a füléhez hajolt: – Köszönöm – suttogta. Észrevettem, hogy Lucas elpirul. Aztán anya nekivágott a folyosónak, Lucas megindult utána, én pedig – a sokkolót a kezemben szorongatva – követtem őket. Ellenkező irányba fordultunk, mint amerről érkeztünk. A folyosó egy balkanyarral zárult. Már csak három lépésre voltunk a fordulótól, amikor Lucas halkan káromkodni kezdett. – Mi van? Fejével a távolabbi sarok felé intett. – Mozognak a kamerák. Vagy a trükköm nem működik, vagy lelepleztek. Mindannyian

megdermedtünk,

figyelve,

ahogyan

egy

kamera végigpásztázza a folyosónkat, aztán a szomszédos folyosót is.

– Most akkor megláttak minket? Lucas a fejét rázta. – Nem feltétlenül. Ez attól is függ, hogy ebben a pillanatban éppen ezt a kamerát figyelték-e. A Vita Obscura kéme éberebbekké tette őket, mint valaha, de ha igyekszünk, talán még sikerülhet. Tempósabban lépkedtünk, épp csak nem futottunk. Siettünk, de azért óvatosan, hogy ne vegyenek észre. Lucas rossz lába most még szembetűnőbb volt, de ő nem kérte, hogy lassítsunk. Anya haladt az élen, amikor újabb balkanyart tettünk, majd egy gyors jobbkanyar következett. – Ez a folyosó egyenesen az őrhelyhez visz bennünket. Ha a monitorok

elvonják

a

figyelmüket,

sikerülhet

elosonni

mellettük. Egyetértően bólintottam, miközben a fejem fölött mozgásra lettem figyelmes. A kamera zümmögött. Balra fordult, így a kerek lencse most pontosan ránk irányult. Vártam egy szívdobbanásnyit, hogy lássam, a kamera vajon folytatja-e a megszokott mozgását, de nem ez történt. Mozdulatlan maradt, ránk fókuszált, és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha Holland hideg szürke tekintetét éreztem volna magamon. – Futás! – mondtam. Anya és Lucas nem habozott, mégis csak néhány lépést tudtunk megtenni, és már fel is visított egy sziréna a fejünk fölött.

HARMINCHAT Végigrohantunk a folyosón, egyenesen a frissen riadóztatott őrök felé. Az volt a tervünk, hogy kiosonunk ebből a kavarodásból. Tartottuk a tempót, még Lucas is. Meglepően fürge volt, bár láthatóan – az erősebb bicegéséből ítélve – kényelmetlen volt neki ez a gyorsaság. Nem panaszkodott. Egy lépéssel mögötte haladtam, hiszen úgy kellett tennem, mintha valós lenne a túszejtés. Biztos voltam benne, hogy az egész menekülésünket felveszik. Nem szóltam semmit. Csak a háta közepébe nyomtam a sokkolót, és noszogattam előre. Bevettük magunkat a tágas folyosóba, amely a garázshoz vezetett. Lucas csak egyetlen lépéssel járt előttem. Az őrhely közvetlenül mellettünk volt, a jobb oldalon. A két őr felemelt pisztollyal, vadul gesztikulált. – Gyere mögém! – sziszegtem anyának, és lábujjhegyre álltam, hogy a jobb karommal elkapjam Lucas nyakát. A sokkolót az álla alá nyomtam. – HÚZÓDJATOK VISSZA! – kiabáltam az őrökre. Mindketten hasra vetették magukat, lövőhelyzetet vettek fel, és rám fogták a fegyverüket. – Húzódjatok vissza, vagy szénné sokkolom az agyát!

A magasabbik őr pillantása a társára villant. – Parancsot teljesítünk – felelte remegő hangon, de nem eresztette le a fegyvert. Váratlan, rövid kacagás tört elő a torkomból. Parancsot, na persze! Hollandot nem érdekelte, mekkora veszteség árán, mindenáron meg akarta akadályozni a szökésünket. Ennyit a szívből jövő beszédéről, hogy az emberélet drága. Éreztem, hogy Lucas teste megfeszül, megemelkedett a pulzusa. – Kérem! – mondta. – Meg fogja tenni, tudom, hogy megteszi. Hátrahőköltem. A második próba óta nem tudtam, hogy éppen szerepet játszik-e, vagy tényleg elhiszi, hogy lesokkolom. Az őrök nyugtalanul mocorogtak, de a helyükön maradtak. Bármelyik pillanatban jöhetnek az újabb katonák. Már hallottam is a távolban egy csomó bakancsos láb dobogását a betonon. Lejárt az időnk. Anya hangja csendült fel mögöttem. – Tehát hidegvérrel le fogsz lőni egy túszt? – kérdezte, miközben hátba vágott. Értettem a célzást, és előre lökdöstem Lucast. A léptek egyre hangosabbak lettek. – Megértették, ugye, hogy a golyók nem fogják megállítani? – folytatta anya. – Ha lőnek, mindkettejüket leteríti. Nem hallották, mit csinált Hollanddal?

Azt hiszem, a Three-t utánzó nyugodt mosolyom végül megtette a magáét, minden szavunkat elhitték. Leeresztették a fegyvereiket. Jó, hogy nem érzékelték a kezem remegését, és nem tudták, milyen rossz érzés Lucas nyakához fogni a sokkolót. Fogalmuk sem volt róla, hogy soha senki nem kényszeríthet rá, hogy embert öljek. Vagy ismét megkínozzak valakit, csak hogy tesztelhessék a reakciómat. Nem leszek szörnyeteg. Nem leszek Holland. Ismét előrefelé löktem Lucast. Egy lépés, aztán még egy. Így ment ez egészen addig, míg az alacsonyabbik őr rá nem világított tervünk gyenge pontjára. Abban a pillanatban, ahogy tisztán lőhetett, felemelte a fegyvert, és célba vette anyát. – Engedje el, vagy lelövöm dr. Laurent-et! Lucasszal egyszerre dermedtünk meg. Az őr arca sápadt volt, és egy izzadságcsepp gördült le az arcán, a fegyvert tartó keze viszont teljesen nyugodt és rezzenéstelen maradt. Meg fogja

tenni. Meghúzza a ravaszt és lő. És azzal minden, ami eddig történt, semmivé lesz. – A másik oldalamra, gyorsan! Minden egyszerre történt. Anya a bal oldalamhoz lépett, és a fegyver elsült. Lucas hátratántorodott, neki a mellkasomnak. Lenéztem, és megdöbbenten a vértől, ami éppen ekkor kezdett folyni a jobb combjából. A jó lábából. A bűntudat villámcsapásként sújtott le rám.

– Ti csak menjetek! – préselte ki Lucas fogcsikorgatva. De nem tudtuk megtenni. Amint a magas őr odakiáltott a társának, a lábdobogás egyre közelebb ért. Elfordítottam a fejemet, és amit láttam, az a maradék önbizalmamat is megtépázta. Three rohant felénk. Kevesebb, mint hat méterre volt, és gyorsan közeledett. – Two-t, állítsátok meg Two-t! – dübörgött végig a távolból Holland parancsa a folyosón. Előttem csillogott az acélajtó, a szabadság kapuja. Közel volt, de nem elég közel. Nem fogunk időben odaérni. – Vidd az ajtóhoz! Siess! – kiáltottam anyára, és rábíztam Lucast. Amikor vitatkozni akart, letorkoltam: – Csináld! Lucas egyik karjával anya nyakába kapaszkodott, és botorkálva megindultak, én pedig erősen rákoncentráltam a zárszerkezetre, amely egy számítógéppel volt összekötve, és hatástalanítottam a kódot. Az ajtó pittyegett, kezdett lassan szétnyílni. Megfordultam, és Three-vel találtam magam szembe. A két őr ért oda hozzám először. A földre vetettem magam, és épphogy csak kitértem a fejem fölött elsüvítő golyó elől. Gyorsabban,

minthogy

újra

célozhattak

volna,

oldalra

hengeredtem, lendítettem egyet a sokkolón, és bumm!, nekivágtam az alacsonyabb őr térdének. A fickó a magasabb őrnek esett, a kiáltása elnyomta a földre hulló fegyver koppanását. Mielőtt a második őr visszanyerte volna az egyensúlyát talpra ugrottam, és a jobb kezemmel erősen hasba

vágtam. Amikor kétrét görnyedt, az orra találkozott a térdemmel. Megfordultam, és még épp láttam, ahogy Three elrohan mellettem, de ő rám se hederített, a szemét valaki másra függesztette.

Anyára. Jaj ne! Hűvös elszántsággal vetettem magam utána. Three vészesen közeledett anya és Lucas felé, akik éppen akkor botladoztak át a nyitott ajtón. Az volt a tervem, hogy sokkolom őt, mielőtt kiugrom az ajtón, amit aztán gyorsan bezárok magunk mögött, de az őrökkel folytatott harc értékes perceket emésztett fel. Tudtam, hogy nem érek oda időben az ajtóhoz, ezért rácsatlakoztam a számítógépre, és azt a parancsot adtam ki, hogy zárja be. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy anyát biztonságba helyezzem. Three után rohantam, és egy rémületes pillanatig azt hittem, hogy az android még átfér az ajtón, mielőtt az becsukódik, én pedig itt maradok, elvágva anyáéktól. Kérlek, kérlek, záródj be! Egy futó pillanatra elkaptam anya arcát: az arcvonásai megkövültek, ahogy rezzenéstelen arccal Three-re meredt, mintha egy pisztoly csövével nézett volna farkasszemet. Three a keskeny nyílás felé kapott, az ujjai nyúltak, nyúltak… és istenem! Ha még be tud férkőzni az ajtórésbe, szétfeszítheti valahogy, aztán… Three keze a fémnek csattant, mert az ajtó bezárult.

Még háttal volt nekem, úgyhogy mögé léptem, és felemeltem a sokkolót. Ekkor megpördült: elmosódó mozgást és röppenő barna hajat láttam. Az öklével megütötte a kezemet, és a sokkoló elrepült. Aztán a következő pillanatban repültem én is, neki az acélfalnak. A fejem nagyot koppant rajta. Three ökle felém sújtott, én jobbra cseleztem. Ujjpercei a fémnek csapódtak, mire két kézzel megragadtam a kinyújtott karját, és nekivágtam a térdemnek. Mindkét kezemmel éreztem a recsegést. – Te… te tönkretetted a könyökízületemet! Zöld szemei kitágultak, majd összeszűkültek. Létezik az, hogy Three mérges volt? Csodálkozásra nem jutott idő, mert bakancsos lábával kirúgott, egyenesen a mellkasomba, megsemmisítő erővel. Hátrarepültem, csak a távolabbi fal állított meg. Becsapódás ereje: 85 kg/cm2.

Legalább némelyik funkcióm visszatért. Holland és a katonák lábdobogása egyre közelebbről hallatszott. Ahogy a padlón feküdtem, még hatalmasabbnak és fenyegetőbbnek hallottam őket. Másodpercek kérdése, és rajtunk lesznek. Ez az utolsó esély. A pillantásom megakadt a sokkolón. Több méterre hevert tőlünk. Three éppen ugyanakkor látta meg, mint én. Mindketten ugrottunk, előrenyújtott karral, de én voltam a gyorsabb. Megmarkoltam, és már kerestem is a gombját. Three ujjai éppen akkor érték el, amikor az elektródák kilőttek.

Megremegtem, ahogy az egész teste görcsbe rándult. Azután a padlóra rogyott. Átléptem fölötte, és parancsot adtam az ajtónak, hogy nyíljon ki. Átcsusszantam rajta, és arccal az közeledő katonák felé fordultam. – Maradjatok a padlón! – sziszegtem anyának és Lucasnak. Bár a katonák még messze voltak ahhoz, hogy elérjenek, nem bíztam Hollandban. Mi van, ha újra engedélyezte, hogy tüzet nyissanak ránk, most, hogy a drága kísérleti találmánya ismét megszökött? – Mila, a másik ajtót! – mondta anya. Oda sem nézve, arccal a lábdobogás felé fordultam, és azt parancsoltam a számítógépnek, hogy nyissa ki a garázshoz vezető ajtót. Ebben a pillanatban a világítás villogni kezdett. Kellemes számítógéphang hallatszott: – A vészhatástalanítás bekapcsolva. Harminc másodperc múlva minden zár kinyílik. Ami azt jelentette, hogy bármit csinálok is, a katonák túlságosan korán özönlenek be az ajtókon. Viszont most még biztonságban vagyunk. Ám miközben a bázis belseje felé vezető ajtó

bezárult,

olyasmit

láttam,

amitől

rettegés

kerített

hatalmába. A szűkülő résen keresztül megpillantottam Three-t, ahogy megmozdítja a lábait, majd lassan felemelkedik. Remegve fordultam el. Hogy a fenébe tudott ilyen gyorsan rendbejönni? Talán ez is az egyik új fejlesztés rajta, hogy ellent

tud állni az elektrosokknak? Nem mintha számított volna. Az egyetlen dolog, ami érdekes volt… hogy nemsoká jön. Berohantunk

a

garázsba,

én

egyenesen

az

ajtóhoz

legközelebbi fekete terepjáróhoz futottam, és nekifeszültem az autó hátuljának. Nem mozdult. Talán túlbecsültem az androiderőmet? A kiáltások az ajtó túloldaláról egyre közelebb értek.

Gyerünk! Ha bármikor, hát most igazán elkélt az az androidképességem, hogy odategyem magam. Még keményebben nekiveselkedtem. Mintegy varázsütésre, az autó nyekkent, és a hátulja megmozdult. Az őrök már épp nyitották az ajtót, amikor még egyet taszítottam rajta, és az autó oldala az ajtónak feszült. Pillanatnyilag be voltak zárva. Amíg ki nem jönnek egy másik ajtón. Visszafutottam anyához segíteni. – Hol van a kocsid? – kiáltottam Lucasra, a kamera kedvéért. Majd halkan odasúgtam neki: – Jól vagy? Természetesen nem volt jól. Minden lépéssel fogyott az ereje, és egyre nagyobb súllyal nehezedett rám, míg már biztos voltam benne, hogy egyedül én tartom. – Jo-ól vagyok – suttogta vissza, de elcsukló hangja szívszaggató volt. Meg kéne állnom, és segítséget hozni neki. Ebből baj lesz. – Ne… ne merészelj most megállni! – folytatta, mintha olvasna a gondolataimban. Átkutatta a zsebeit, és előhúzta a kulcsokat. – A sportkocsi az – mondta, és a kijárati rámpa irányába mutatott, a terepjárók mellett álló oldtimer Chevrolet Camaróra.

Anya Lucas másik oldalához ment, és segített az autóhoz cipelni. – Be kell kötnünk a lábát – jegyeztem meg. Anya megállt, kezét a kocsiajtóra tette és a flanelingemre nézett. Szó nélkül letéptem magamról, és odadobtam neki. – Tessék! – mondtam, alig egy csöppnyi sajnálkozással a hangomban. Lucasnak sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. Felemeltem a sérült fiút, és rátettem a sportkocsi mellett parkoló Ford pick-up platójára. Amikor oldalra léptem, hogy anya beköthesse a lábát, láttam, hogy patakzik belőle a vér. Szürke nadrágja úgy átitatódott, mintha egy medencében gázolt volna. – Ne törődj vele! – suttogta. – Ezek egy pillanat alatt rendbe hozzák a lábamat. Csak a fejemet ráztam. Túl nagy gombócot éreztem a torkomban ahhoz, hogy megszólaljak, miközben anya szorosan elkötötte a sebet az inggel. – Ez csillapítja a vérzést néhány percig, amíg ideér a segítség. Anya felrántotta a vezetőülés felőli ajtót. Én azonban Lucas fájdalomtól kipirult arcát figyeltem, és úgy ítéltem meg, nem hagyhatom így itt. – Gyerünk, Mila! – kiáltotta anya. – Várj! – lihegte Lucas. Nagyot nyelt, majd így szólt hozzám: – Csak hogy tudd: fantasztikus ember lett belőled.

Itt a szeme már elfátyolosodott a fájdalomtól. Elszorult a torkom. Még most is rám gondolt. Azt kívántam, bárcsak lenne időnk többet is tenni érte. Megköszönni neki mindent. A „sajnálom”, amit súgtam, édeskevés volt. Azután meglendítettem a kezem, és megütöttem a nyakát az érzékeny ponton. Amikor összeroskadt, a hóna alá nyúltam, és öntudatlan testét ráfektettem a platóra. Ezzel legalább megóvhattam a fájdalomtól, amíg megérkezik a segítség. – Mila, siess már! Vetettem egy utolsó pillantást Lucas mozdulatlan alakjára, beugrottam a vezetőülésbe és kitolattam a parkolóhelyről. Rátapostam a gázra. A felpörgő motor hangja versenyre kelt a sziréna sivításával. A visszapillantó tükörben is Lucast kerestem. Helyette azonban azt láttam, hogy a terepjáró, amivel eltorlaszoltam Hollandék útját, megrázkódik, majd lassan távolodni kezd az ajtótól. Three feje búbja jelent meg az ajtónyílásban, épp amikor bevettük az első kanyart.

HARMINCHÉT Három nagy kanyart írtunk le a parkolóházban, míg végül elértük a biztonsági kaput, amin nemrég bejöttünk. És éppen időben. Mélyen odalentről becsapódó kocsiajtók hangját hallottam. Jönnek.

Jön Three. Egy fegyveres őr elénk állt, és pisztolyával a szélvédőnkre célzott. – Bukj le! – kiáltottam, miközben szélesen kikerültem a férfit balról, és nyomtam a gázt. A sportkocsi nekilendült a bejárati sorompónak, és a szélvédője kemény ütést kapott. Pisztolylövés hallatszott, de a golyó fémen koppant. A becsapódás ereje megrázta az autót, de nem álltam meg. Átnyomultunk a sorompón, és az emelkedőn át kijutottunk egy másik parkolóházba. Pár kanyar múlva már a friss éjszakai levegőn voltunk. Éppen a John F. Kennedy Kulturális Központ előtt. A kocsink kerekei kilyukadtak, anya és én pattogtunk az ülésekben, ahogy keményen az útnak csapódtunk. Anya az ülésem hátuljának támaszkodott a kezével, a bütykei elfehéredtek a szorítástól.

A fejét lehajtotta, és láttam, hogy a szája mozog, de hang nem jött ki rajta.

Anya? Imádkozik? Ez romba döntötte az önbizalmamat, úgyhogy az útra koncentráltam. Követtem a balkanyart, miközben a visszapillantó tükörbe néztem. Még senki sem volt mögöttünk, de biztos voltam benne, hogy ez mindjárt megváltozik. Fogalmam sem volt róla, hová megyünk. De azt sikerült megakadályoznom, hogy a föld alá zárjanak bennünket. GPS. A vörös fény kigyulladt a szemem előtt, mély zúgó hang kíséretében. GPS.

Semmi.

Visszajátszottam magamban Lucas hangját:… a funkcióid hamarosan mind működni fognak… Mind, kivéve ezt a hülye GPS-t… amire a leginkább szükségem volt. – A GPS-em kikészült… bármi ötlet? – kérdeztem. Naná, hogy Lucasnak pont ez az oldtimer kellett, ami korábbi kiadás volt, mint a GPS-technológia! A szemem megakadt a szélvédőn futó hosszú, görbe repedésen. Jaj, istenem, Lucas meg fog ölni! – Az előttünk lévő főutcán balra, a Rock Creek Nemzeti Park felé – szólalt meg anya. Szerencsére az ő hangja határozottan csengett, mint mindig.

Erősen gyorsítottam a kanyarban, benyomtam a kuplungot, majd a kereszteződés előtt visszaváltottam. Holland emberei bármikor megjelenhetnek mögöttünk. Amikor már dél felé tartottunk a Rock Creek Parkon át vezető úton, kipillantottam az

oldalsó

ablakon,

és

visszanéztem

az

útra,

amin

végighajtottunk a Kennedy Központból jövet. A távolban, a bokrok

mögött

látott

fényszórókból

ítélve

terepjárók

kanyarodtak a parkolóház kijáratából nyíló utcára. Még keményebben nyomtam a gázpedált. Az autóúton sosem fogjuk lerázni őket. És túl nagy az útzár valószínűsége. Anya szintén meglátta őket, ahogy bejöttek a képbe, és kimondta, amit én is gondoltam: – A belvárosba! Egyre feljebb és feljebb tornáztam a sebességmérőt, növeltem a köztünk és a lassabb terepjárók közti távolságot, legalább addig, amíg megvolt rá a lehetőségem. Pár méterrel odébb, tőlünk jobbra folyt a sötétzöld árnyalatú Potomac a holdfényben. Anya hátranézett a válla fölött. A keze a szemüvege után nyúlt. – Hány autót látsz? – Elég messze jönnek, de talán kettőt. Vagy hármat. Ahogyan áthaladtunk egy felüljáró alatt, megelőztem egy Dodge Neont. Felfigyeltem rá, hogy nincs senki előttünk, és megkockáztattam egy gyors pillantást a visszapillantó tükörbe. Összeszorult a szívem. Három Suburban terepjáró! Sokkal közelebb, mint reméltem.

Az egyiket Holland vezette, a másikat… Three. – Maradj a bal oldalon! – utasított anya, amikor kettéágazott az út. – Azután csak egyenesen! Elmorogtam egy káromkodást a bajszom alatt – olyan cifrát, amiért szobafogság járt volna, ha túléljük az éjszakát –, azután megint szitkozódtam, de ezúttal magamban. Én, aki folyton harcoltam a különleges funkcióim ellen, most nagyon éreztem a GPS hiányát. Persze anya tudta az utat, de Three-nek saját számítógépes navigációs rendszer van a fejében. – Hallom ám! – Nem haragudhatsz rám érte, csak a fejlődőképességemet bizonyítja – feleltem, meglovagolva azt a megfigyelését, amit a kanadai határ felé menet tett. Megszorította a jobb karomat. Erősen. – Ez nem vicc, Mila! Mondd meg őszintén: emlékszel valamire a bázison történtekből, a Clearwater előtti időkből? Van bármilyen emléked? Kikerültem egy az autót, és közben azon tűnődtem, hogy miért éppen most kell erről beszélnünk. De jobban ismertem anyát annál, mintsem hogy vitába szálljak vele. Sosem sikerült felülkerekednem a makacsságán. – Van egy pár, igen. Emlékszem a labor fehér ajtajára. És arra, amikor MILA One-t tesztelték. Anya szorítása felerősödött. – Ezeket az emlékeidet kitöröltem, Mila! Mindet – hadarta furcsán, levegő után kapkodva.

– Úgy látszik, kihagytál néhányat. Anya szőke tincsei röpködni kezdtek, ahogy hitetlenkedve a fejét rázta. – Nem. Mindet kitöröltem, Mila, ebben biztos vagyok. Ami azt jelenti, hogy ezeket te magad tároltad el a memóriádban. Ez a fejlődés. Napról napra egyre emberibb és emberibb leszel, akkor is, ha észre sem veszed. Bármit is csinálsz. Erről ne feledkezz meg! – Oké! Mondj el mindent, de később! Éppen el voltam foglalva egy kissé. Meg aztán az, ahogyan beszélt hozzám… úgy hangzott, mintha arra számítana, hogy valami baj történik vele. Borzongás futott át rajtam, de elhessegettem a rossz érzést. Elképzelni sem mertem, mi lesz, ha elkapnak bennünket. Bele sem mertem gondolni. A mellkasom elnehezült, és keményebben markoltam a kormányt. – A Lincoln-emlékmű után kanyarodj keletre, a Kutz híd felé – mondta ő. – Nem tudom, merre van a Kutz híd! – Akkor csak fordulj keletre! Az autódudák hangzavara közepette rákanyarodtam az Independence útra, és a távolban felderengett a Kutz híd. A terepjárók lemaradtak valamelyest, de továbbra is követtek bennünket. Pontosabban csak kettő. Hova a pokolba tűnhetett a harmadik?

A szélvédőn keresztül elcsíptem a vízről visszaverődő fények csillogását. – Min megyünk át éppen? – A víztározón. Százhetven kilométer per órával hajtottunk fel a háromsávos, egyirányú hídra. Éleset fékeztem, amikor egy vörös Lexus húzott be elém, mire keményen jobbra rántottam a kormányt, de azután kétségbeesetten visszakaptam, hogy elkerüljem az ütközést egy limuzin hátuljával. Felgyorsulva

lefutottunk

a

Kutz

hídról,

tovább

az

Independence-re. Kelet felé tartottam, remélve, hogy a kanyarok során el tudunk szakadni az üldözőinktől. Anya áttúrta a kesztyűtartót, mikor a jelzőlámpa pirosra váltott előttünk, és a keresztirányú forgalom áramlani kezdett. – Lucas, te egy zseni vagy! – lehelte, miközben kihúzott egy fehér borítékot, és belenézett. – Micsoda? – kérdeztem gyorsítás közben. Egy taxi száguldott el keresztben előttünk, mire oldalra rántottam a kormányt. Súroltuk az ütközőjét, csak pár centi hiányzott.

Dudák

szólaltak

meg

mögöttünk,

és

fékek

csikorogtak, de csak nyomtam tovább. – Hagyott nekünk pénzt. Nyolcszáz dollárt. Remélhetőleg élünk még annyit, hogy hasznát vegyük. Elszakítottam a szememet az úttól, hogy egy gyors pillantást vessek a visszapillantó tükörbe. Körmeim a kormányba mélyedtek. Az egyik terepjáró már néhány autóhossznyira

felzárkózott mögénk. Cefet helyzet volt. Ráadásul a harmadik terepjáró előttünk bukkant fel, hogy majd elzárja az utunkat. Felénk tartott. – Fordulj balra! – figyelmeztetett anya, amikor már majdnem benne voltunk a kereszteződésben. Gyors rántás a kormányon, taposás a fékre, és belecsúsztunk egy balkanyarba. Éppen egy közeledő pick-up útjába. A fényszórók ragyogása elvakított. A kezeim megmerevedtek, ahogy a testem megfeszült, felkészülve az ütközésre. Ám hirtelen összeszedtem magam, és belehúztam. Ó, istenem, ez szoros lesz! A pick-up csikorogva fékezett, a sofőr hangosan dudált. Valami csoda folytán átpréseltük magunkat mellette. Egészen addig úgy tűnt, hogy ütközés nélkül, amíg bele nem akadt a hátsó lökhárítónkba. A kocsink majdnem kifarolt jobbra, de sikerült megtartanom a kormányt, megakadályozva, hogy megpördüljünk, és a kocsi kerekeinek csapódjunk. Egyenesbe jöttünk, és tovább száguldottunk a keresztutcán. Mögülünk szaporán felharsanó fékek és ütközések zaja hallatszott. Anya hátralesett, és nagyot nézett. – Ezek eltűntek a képből. Felborultak. Sajnos kettő még hátra volt. És ők is elég neccesnek ígérkeztek. Két utcával lejjebb találtak újra ránk. Csak egy háztömbnyivel voltak lemaradva. Holland és Three. A mi autónk nagyobb sebességre volt képes, de az ilyen utcákon ez

nem sok előnyt jelentett, ha jelentett egyáltalán valamennyit. Ráadásul mindkettejüknek volt navigációja. Viszont egyszer már legyőztem Three-t.

Ez az, villant fel bennem a felismerés. Egy teljesen őrült, emberi húzással győztem le. És arra talán megint képes lennék. Lehet, hogy ugyanúgy nézünk ki, de – a félelmeim ellenére – nem vagyunk egyformák, a szembetűnően hasonló külső alatt már nem. Holland hibának minősíti az érzelmeimet, és talán tényleg azok is – már amennyiben, ha tökéletes katona vagy kém akartam volna lenni. De én egyikre sem vágytam. Csak hogy egyszerű lány lehessek. Mégpedig Lucas szerint egy olyan lány, aki ha kell, zseniális tud lenni, aki, ha a helyzet megköveteli, képes a logikának ellentmondó lépésekre… ezt a vakon engedelmeskedő Three sosem fogja megérteni. A következő kereszteződésnél éles jobbkanyart vettem. A terepjárók már ott jártak szorosan a nyomunkban. A lámpa éppen sárgára váltott, és a járművek előttünk lelassítottak. Csapdába kerültünk. Hirtelen rákanyarodtam a délre tartó sávra, amerre nem lett volna szabad, és elsüvítettem mellettük, átslisszanva a pirosra váltó lámpa alatt. – Mila, mit csinálsz? – kérdezte anya. A periférikus látásommal észleltem, hogy bal kezével az ülés oldalát szorítja, jobbjával pedig nekifeszül az utasoldali ajtónak. – Van egy tervem – feleltem neki nyugodt hangon, a kormányt viszont annál idegesebben markoltam.

Egy perccel később visszahúztam az Independence-re, csakhogy kelet helyett nyugat felé haladtam. Egyenesen szemben a forgalommal. Forduljon meg! Ütközés várható.

Nem fordultam meg. Ez volt a lényeg. Kitámasztottam magam, amikor az első fényszórók ragyogása ütközött a miénkkel. Számomra is hihetetlen volt, hogy ezt csinálom, amikor minden érzékszervem visítva tiltakozott ellene, és minden amellett szólt, hogy forduljak meg, mert ez a legőrültebb ötlet a világon. Csak hát, úgy alakult, hogy az egyetlen

is.

Összeszorítottam

tehát

a

fogaimat,

jól

belekapaszkodtam a kormányba, és nem hallgattam a józan eszemre, amely azt üvöltötte, hogy mindjárt összeütközünk, és rettentő módon fogunk elpusztulni, szó szerinti szénné fogunk égni. Egy Hyundai Sedan bőgette a dudáját, miközben kitért az utunkból. A terepjárók követtek ugyan bennünket, de lemaradtak,

a

sofőröknek

gondot

okozott

a

nehezebb

járművekkel manőverezni. Visszavettem egy kicsit a gázból. Az időzítés borzasztóan fontos volt ennek az istenkísértő tervnek a megvalósulásában. Nem tudtam nyelni, úgy éreztem, a torkomban dobog a szívem. Tökéletes időzítés és óriási szerencse. Ezekre volt szükségem. Előttünk az út egyik oldalán eltűnt a talaj, a helyén űr tátongott, a mélyben pedig sötét víz hömpölygött. Immár csak tíz autóhossznyi előnnyel, nekilódultunk visszafelé, a Kutz

hídon át. Bele a szembejövő autók tengerébe. Harsogtak az autódudák minden oldalról, hamis szimfóniába olvadva, ahogy rákapcsoltam a sebességre. Ütközés fenyeget. Forduljon jobbra!

Alig kezdtem kanyarodni, amikor újabb üzenet ugrott fel a fejemben. Ütközés fenyeget. Forduljon balra!

Balra rántottam a kormányt, és kis híján elgázoltam egy halálra vált motorost. Nem figyeltem anya durva zihálására, nem figyeltem a saját kétségeimre, csak hajtottam. A hídon átvezető út háromnegyedénél tartottunk, amikor egy Ford Explorer és egy pick-up száguldott el mellettünk, épphogy elkerülték az ütközést. Egy utolsó kétségbeesett kísérletet tettem, hogy összeszedjem fogyatkozó bátorságomat. Most dől el minden. – Mila, most! – kiabálta anya. – Kapaszkodj! – üvöltöttem én is vele egyidőben. Behúztam a kéziféket, hogy száznyolcvan fokos fordulatot tegyek. A kocsink hátulja vad ívben kifarolt. A fékek csikorogtak… a miénk is, meg a szembejövő autóké is. Zúgott a fejem. Amint egyenesbe fordultunk, beletapostam a gázba. Aztán minden olyan gyorsan történt, hogy még én is alig tudtam elkülöníteni az egyes fázisokat. Hasítottunk, egyenesen Hollandék felé. Láttam az arcán a döbbenetét. Az utolsó pillanatban kitértünk balra, és a vezetőoldali visszapillantó tükröm nekicsattant a korlátnak. Three autója a szemközti

korlátnak csapódott, ahogy megpróbált élesen visszafordulni. Elhibázta. Lövés dördült. A hátsó ablak betört, üvegszilánkokat szórt szanaszét. A lövést a Holland mellett ülő katona adta le. Aztán szörnyű fékcsikorgás, túl gyorsan vették be a kanyart, és felborultak, a terepjáró fejtetőre állt. Örömömben felkiáltottam, a kezem diadalmasan a magasba lendült. Aztán feltűnt anya zihálása, meg az oldalához szorított keze. És a vöröslő folt, ami már átitatta a pólóját.

HARMINCNYOLC A szédülés émelyítő hullámaival küzdöttem. Megint egy érzelmekre adott fizikai válaszreakció, aminek tényleg nem láttam értelmét. Igyekeztem úrrá lenni a pánikon, mely a földrengés erejével tört ki rajtam.

Vérzik. Anya vérzik. – Anya! Jól vagy? Oldalra kaptam a kormányt, hogy ott helyben lehúzódhassak az útról. – Rendbe jövök, Mila – zihálta. – Csak juttass ki minket innen! Csak juttass ki minket innen! Nehéz légzése reflexszerű választ váltott ki a lábamból, és még jobban beletapostam a gázba. Ki kellett jutnunk innen. Bárcsak tudnám, hová menjünk! A szirénák – nem is olyan messze – máris felhangzottak. Merre menjek, ahol biztosan nem fognak keresni minket? Az imént látott zölden hullámzó folyó képe jelent meg a fejemben. A Potomac. Egy zsákutca! Az lenne az utolsó hely, ahová akár féleszű is menekülne. Az android logikám ragaszkodott hozzá, hogy mindenáron kerüljem el.

Ez kell nekünk. – Bírod még? – vetettem egy gyors pillantást anyára, miközben a sportkocsival tovább téptünk az utcán. Megcsúsztunk, és az autó utasoldali első kereke egy pillanatra leszaladt az útról. Nem úgy nézett ki, mint aki bírja, egyáltalán nem. Az arca sápadt volt, a foga az alsó ajkába mélyedt. Mintha egy jajkiáltást fojtott volna vissza. – Jól vagyok… csak menj tovább! De nem úgy hangzott, mintha jól lenne. A hangja feszült volt, fáradt, éppolyan, mint mikor egész éjjel fennmaradt, hogy világra segítsen egy kiscsikót. Fogást váltottam a kormányon, majd felé fordultam. A szemem végigfutott a testén, és miközben vizsgáltam, vibráló, háromdimenziós kép formájában jelent meg előttem, akárcsak az a férfi annak idején a motelszobában. Csakhogy ez nem valami idegené volt, akit azért béreltek fel, hogy elkapjon… ez anya képe volt. Mélyet lélegeztem, éreztem, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed. Engedtem, hogy a ritmikus mozgás megnyugtasson, majd koncentrálni kezdtem. A zöld képen két golyó ütötte lyuk villogott vörösen, mind a kettő a bal oldalon. Fejben széthúztam a képen a bőr és az izom rétegeit, hogy feltárjam az alattuk lévő szerveket. Az első dolog, amit észrevettem, hogy a bemeneti sebek alapján a vesék bab alakú modelljei és a sokkalta kisebb epehólyag túl alacsonyan

helyezkedtek el ahhoz, hogy megsérüljenek. Ezek biztonságban voltak. A pillantásom feljebb vándorolt, és a zihálásom betöltötte az autót.

A májának a felső része. A mája, és nem… nem, nem. A tüdeje. A szíve. – Kórház, merre van a kórház? – Mila, ne! Nem kell a kórház, nem biztonságos. Csak… menjünk! – Micsoda? Ugyan már! Neked segítség kell! Meglepő erővel ragadta meg a karomat. De a bőre… mintha kicsit hűvösebb tapintású lett volna… – Figyelj ide! – mondta hevesen. – Amikor elkészítettünk téged, átléptünk egy határt… és egy csodát hoztunk létre. Tisztában voltam a kockázattal, amikor elloptalak, és vállaltam. Önként. Boldogan. Ha segíteni akarsz nekem, tudod, mit kell tenned? Élj! A fogása lazult, a szívem pedig megdermedt. – Anya! – Tovább… csak vezess tovább! Szót fogadtam. Minden kanyarnál rettegtem, hogy betörik egy újabb ablak, megint lövés hasít a levegőbe, és eléri anyát, aki továbbra is a padlón kucorgott, egészen összegömbölyödve. Végül eljutottunk a folyóhoz, átszelve egy régi, elhagyatott építési területet, amely egy magányos mólóhoz vezetett. Leparkoltam az autót egy rozsdásodó fémbódé mögé.

– Anya, itt vagyunk. Most már felülhetsz. Semmi válasz. – Anya! Anya lassan felkapaszkodott az ülésre. Most már az egész pólója bíborszínben ázott.

Ne! Ó, ne! Ekkor megrebbent a szempillája, és halkan sóhajtott. Úgy határoztam, hogy kíméletesebb figyelmeztetés nélkül megmozdítani, úgyhogy háromig számoltam magamban, aztán felemeltem, és kivettem az autóból. Felsikoltott, amitől sírhatnékom támadt. Lefektettem a földre, majd az oldalára fordítottam. A pólója hátát átáztatta a vér. Felhúztam, azután letöröltem a pólómmal a sérülés körüli területet, hogy láthassam a sebeket. Ott is voltak, két tízcentes nagyságú lyuk. Olyan tisztára töröltem az ujjamat, amilyenre csak lehetett – ha megszabadulunk innen, az első tennivalónk fertőtlenítő és antibiotikum beszerzése lesz –, aztán óvatosan becsúsztattam a csúnyábbik sebbe, abba a mély lyukba, amely a szíve felé tartott. Anya összerándult, de én a szabad kezemmel megnyugtattam, és tovább kerestem. Fém. Fémet kellett találnom. Rá kellett bukkannom arra az apró golyóra, amely csapdába esve lapult a bordái csontketrecében. Ahogyan vizsgálódtam, a háromdimenziós kép újra feltűnt, minden réteget feltárva, amin áthaladtam, azzal egyidőben, ahogy megérintettem őket. A bőr könnyű rugalmasságát, a

sérült izom bordázottságát. Azután az ujjam becsúszott két szilárd, síkos felület közé, miközben elém villant a kép is. Bordák. Golyó sehol, a lyuk viszont még tovább mélyült… a szívig. Nem mertem tovább nyomni. Először a térdeim kezdtek remegni. Azután a lábam. Alig volt időm arra, hogy kihúzzam az ujjamat, mert a kezem is begörcsölt.

Lennie

kell

megoldásnak.

Valamilyennek

feltétlenül. A golyó nyilván megakadt valahol mélyen anyában. És képtelenség kiszedni onnan. Nincs szerszámunk, hacsak… – Anya, van még valami a kesztyűtartóban? – kiabáltam, és gyorsan megráztam a vállát, amikor a szempillája megrebbent.

Talán a csomagtartóban. Talán Lucas a csomagtartóban tartja a felszerelést. Ha el tudnék jutni ahhoz a francos csomagtartóhoz! Széttéptem a pólóját, és betömtem a lyukakba. Már nagyon ömlött belőlük a vér. Anya végül megszólalt: – Mila, hagyd! Ennek… vége. Nem. Nem voltam hajlandó elfogadni. – Gép vagyok, emlékszel? Bármit meg tudok javítani. – Nem tudod megjavítani… a megjavíthatatlant. – Ne mondd ezt! – suttogtam hevesen. Egyre jobban izgatott, hogy szerszámok után nézzek a csomagtartóban, de per pillanat

túlságosan féltem attól, hogy mindjárt elvérzik. – Tudod tartani ezt a pólót? Csak pár pillanatra? – Mila, több eszed is lehetne! – Köhögő görcsbe fulladt a mondandója, de folytatta: – Gondolnunk kell rád.

Rám? Dehogy is! Ránk! Gondolnunk kell ránk. Így helyes. Ez az egész kezdettől fogva arról szólt, hogy ketten vagyunk, mindennek dacára. Nem adhat fel most egyszerre mindent, nem hagyom. Ha én nem lettem volna… – Már eleve ott kellett volna hagynod. Akkor mindez nem történt volna meg. – Fakókék szemei lázas fényben égtek. – Azt hiszed, hogy megbántam bármit is? Tényleg? Mert nem. Egy pillanatra sem. Először nem voltam benne biztos, hogy képes leszek-e megszöktetni téged, nem is… de tévedtem. A szavai megmelengettek, ugyanakkor átjárt a hideg. Mert ez az ember, akiből csak úgy ömlöttek a zagyvaságok, nem az anyám volt. Nem az én higgadt, gyakorlatias anyám. Ami csak azt jelenthette, hogy… A torkomat fojtogató érzések rohamosan erősödtek. Elfordultam, és a Potomac sötét mélységeibe bámultam. Dühös voltam, mert cserbenhagyott az önuralmam. Micsoda haszontalanság egy robotot könnyekre programozni! Indulatosan legyintettem, majd letöröltem az arcomon csordogáló nedvességet.

Anya

egy

nagyot,

reszelőset

sóhajtott.

Azonnal

visszafordultam hozzá, és még láttam lecsukódni sápadt szemhéjait. – Ne… ne csukd be a szemed! Az ujjai, azok az egykor meleg, erős ujjak, hidegen pihentek a karomon. Kritikus vérveszteség: valószínűsíthető. Szívelégtelenség: valószínűsíthető. Szervi elégtelenség: valószínűsíthető.

Ezúttal a hang mindent hozott, csak megnyugvást nem. Értettem én, értettem. A diagnózis kritikus vérveszteség volt, melynek következtében az izmok nem jutnak hozzá az oxigénhez, ami ahhoz szükséges, hogy erős összehúzódásokat produkáljanak, és végül minden életfunkció leáll. Volt persze egy másik, líraibb magyarázat is: a lelke megfakult, és elillanni készült egy másik, jobb világba. Amíg

a

józan

ész

az

előbbihez

ragaszkodott,

én

kétségbeesetten igyekeztem hinni ez utóbbiban. – Mila – szólalt meg anya lágy hangon, sápadt, nagyon sápadt arcán halvány mosollyal. – Tudom, hogy aggódsz amiatt, mert másképpen érzékeled a világot, mint az átlagemberek. De… – Itt megállt, levegő után kapkodott egy pillanatig, aztán összeszorította a fogait. – Nincs két olyan lény, akik pontosan egyforma nézőpontból látják a világot vagy ugyanúgy értik a dolgokat… akár emberek, akár nem. A legtöbb… a legtöbb… – A hangja elfúlt, a szemhéja rebbenve becsukódott. A mellkasa a belégzés erejétől kitágult, a kilégzés pedig ismét elindította a

vörös patakot, amely a sebéből a folyóba szivárgott. A mondat folytatása motyogásba fulladt: – Mindig az a legtöbb, amit tehetünk, hogy próbálkozunk. Míg a szeme csukva volt, a keze a nyaka körül babrált, és ovális medáljára zárult. A hazug horoszkópmedálra. Meghúzta, de olyan gyengén, hogy a lánc nem adta meg magát. – Tessék! – felnyúltam, a tenyerembe fogtam a kezét, és meghúztam. A nyaklánc olyan könnyen leszakadt, mintha papírból lett volna. Anya a kezembe nyomta a medált. A hangja reszelős suttogássá halkult: – Találd meg Rich… Richard Gradyt. Ő tudja… Az utolsó szó egy sóhaj szárnyán lebbent ki a száján. Amint kimondta, a feje oldalra billent, a keze elernyedt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy bennem is meghalt valami. A magasban a madarak csivitelve jelezték, hogy közeledik az alkony. A Potomac tovasietett. Valahonnét egy távoli pékségből fánk illata szállt felém. Itt előttem pedig, a poros aszfalton anya túlságosan is emberi szíve megszűnt dobogni. – Úgy volt, hogy egy csapat vagyunk, emlékszel? De ő már nem hallhatta fojtott suttogásomat. Mintha egy lyuk szakadt volna fel a mellkasomban, amelyből a sötétség, a fájdalom és a veszteség pusztító elegye zúdult ki, ami már annyira felgyűlt bennem, hogy azt hittem, szétvet. A torkom megint elszorult, és fájt, ó, istenem, nagyon fájt. Annyira, hogy azt gondoltam, sosem fogok többé sem nyelni,

sem beszélni, sem nevetni, sem énekelni, sem egyetlen hangot kiejteni. Miért is akartam volna? Mindig is ketten voltunk: anya meg én – és most hirtelen már nincs így. Egyedül voltam egy világban, amit alig ismertem, egy világban, ami ridegnek és üresnek tűnt. Nélküle minden ridegnek és üresnek tűnt. Nem törtem magam, hogy pulzust keressek, amikor tudtam, hogy nincs; nem álltam neki őrült tempóban újraéleszteni, vagy bevágni egy autóba, és berohanni vele a kórházba. Egyik sem hozta volna vissza. Ehelyett kisimítottam a haját a homlokából. Azt a csodálatos haját. Azután odafeküdtem mellé. Egyik karomat a dereka köré fontam, arcommal az övéhez simultam. A bőre még illatozott a rozmaringolajtól.

Behunytam

a

szemem.

Megpróbáltam

elképzelni, hogy megint Clearwaterben vagyunk, egymáshoz simulva a kanapén. Valami idióta tévéműsort nézünk. Megkérdezi, minden rendben volt-e a suliban, én meg mondom, hogy igen. Bárcsak az akaratommal valósággá tudnám ezt változtatni, igazzá tenni mindezt. De nem tehettem úgy, mintha. Ez hazugság volt, hazugság, teljes hazugság. Anya bőre még meleg volt, de sehol a lélegzetvételt jelző finom légáramlat, sehol a pulzus halvány dobolása. Semmi jele semmilyen mozgásnak. Semmi, ami ellentmondana a rideg valóságnak. Holtan anya még inkább hasonlított hozzám, mint életében.

Felültem, mert egy rémisztő gondolat mart belém. Nem hagyhatom itt. Meg fogják találni, és mi van akkor, ha… mi van akkor, ha begyűjtik a sejtjeit, vagy valami olyat csinálnak vele, amivel létrehoztak engem? Anya alighanem azt akarná, hogy éljek, talán azért halt meg, hogy megadja nekem az esélyt, de nem hinném, hogy azt szeretné, hogy ami velünk történt, az bárki mással is megtörténhessen.

Én

pedig

nem

járulok

hozzá,

hogy

kísérletezzenek vele. Vele ne. Ha rajtam múlna, itt maradnék a testével, és megvárnám, hogy rám találjanak. Azt a gondolatot, hogy itt hagyjam, helytelennek, árulásnak éreztem. Holott tudtam: ha valamit, azt az egyet biztosan nem akarná, hogy maradjak. Ezt világosan az értésemre adta. Mindent kockára tett, hogy megadja nekem a szabadságot, és ha azt elfecsérlem, az olyan lenne, mintha hiábavaló lett volna az egész élete. Ő azt akarta, hogy harcoljak. Éljek. Csak legszörnyűbb álmomban sem gondoltam, hogy egyedül kell élnem. Egy távoli, éles tülkölés figyelmeztetett: itt nem vagyok biztonságban. Ez a lepusztult kis terület a Potomac mentén eldugottnak tűnt ugyan, de szó szerint csak pár percre volt Washington D.C. belvárosától. Holland és az emberei bármikor rám bukkanhattak. Vagy akár a Vita Obscura. Ha tiszteletben akartam tartani anya utolsó kívánságát, menekülnöm kellett. De

ha meg akartam adni neki a végtisztességet, előtte még valami mást is meg kellett tennem. Egy pillanatig anya nyugodt testét néztem. A haja finoman lebegett a szellőben. Kisimítottam sápadt arcából, miközben akkora üresség tátongott bennem, hogy kis híján beleszédültem. Ezután besiettem a bódéba. Pár perc múlva egy rozsdás horgonyt kötöttem anyára a Lucas csomagtartójából vett indítókábellel. Egy mozdulattal felnyaláboltam a testét, és elindultam vele a folyó felé. El a mögöttünk magasodó épületektől, el Washingtonból. El Holland karmai közül. Odavittem a folyó széléhez, és néztem az odalent kavargó vizet. Utáltam a gondolatot, hogy a sós hullámok egyszer és mindenkorra elnyelik rozmaringillatát. Elringatják kék szemeit, puha haját, sovány, mégis acélos testét lenn a mélységben, ahová már nem fogok lelátni. Tudtam, hogy meghalt. Bármi is éltette eddig, elszállt a karjaimban fekvő üres testből. Mindezt tudtam, mégis ezt suttogtam: – Viszlát, anya! Ismét a sötét, opálos vizet néztem, és az ujjaim még erősebben szorították. Hogy is tehetnék ilyet? Egyszerűen csak lökjem bele a vízbe, mint valami kidobásra ítélt holmit? Ennél jobbat érdemelt. Igazi temetést, virágokkal meg pappal, aki búcsúztatót mond; olyat, mint abban az emlékben, amelyet „apa” temetéséről ültetett a fejembe.

De azután elképzeltem, ahogy Holland megtalálja, és visszaviszi egy pokoli hely mélyére, és megborzongtam. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. A méltó temetés egy újabb dolog

azoknak

a

sorában,

amitől

Holland

megfosztott

bennünket. Mélyet lélegeztem, majd belöktem anya megtört testét a mohó hullámok közé. Olyan érzés volt, mintha kitéptem volna a szívemet, és vele együtt azt is behajítottam volna… csak az okozhatott volna hasonló fájdalmat. De anya most már sosem lehet Hollandé. Mielőtt a testét elnyelte a víz, elfordultam, és megpróbáltam elfogadni, amit a józan ész súgott. Jelen pillanatban áldás volt átadni magam az android énemnek, bármi szóba jöhetett, ami segíthetett enyhíteni a fájdalmat. Anya elment, és a folyót hiába bámultam, azzal nem válthattam valóra az utolsó kívánságát. Ki kell jutnom innen. És segítségre van szükségem.

HARMINCKILENC Miután begyűrtem a pénzt a zsebembe, hátat fordítottam a sportkocsinak. A kilőtt ablak, a rendszám és hogy mostanra talán már minden rendőr ismeri az államban, száguldó csapdává változtatta. Lucasnak való tartozásaim mellé képzeletben felvéstem egy új autót is. Nem mintha valaha is találkoznék vele. Lassan szaladva elindultam. Egyre távolodtam a sportkocsitól, vissza az utcák irányába, ügyelve a fekete terepjárókra. Minden lépés fájt. Úgy éreztem, elhagyom anyát. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én rontottam el mindent azzal, hogy elbuktam a próbán, és ez anya életébe került. Hiába igyekezett meggyőzni az ellenkezőjéről. És most hátrahagytam őt. Mindörökre. Nem álltam meg, nem engedtem meg magamnak, hogy visszanézzek. Kizárólag azzal ápolhatom méltón az emlékét, ha beteljesítem a hozzám fűződő álmait. Ha elkapnak, minden áldozata odaveszik. Egyedül ez hajtott előre, de most ennyi elég is volt. Ha azt akarta, hogy találjam meg ezt a Richard Gradyt, megtalálom. Még egyszer nem bukhatok el.

Szükségem volt egy telefonra, és mindenekelőtt új ruhákra. Idefelé jövet az út mentén elhaladtunk néhány hajléktalan mellett,

akik

egy

félreeső

füves

területen

táboroztak.

Megkerestem a nyomainkat. A hajléktalanok megfordultak, és felnéztek rám a mocskos takaróik alól, amikbe a hideg ellen burkolóztak.

Néhány

arc

közönyös

volt,

míg

mások

kíváncsiságtól ragyogtak. Szemügyre vettem a csoportjukat, és találtam egy idősebb nőt, aki nagyjából akkora volt, mint én. Vékony kapucnis kabátot viselt. Belenyúltam a cipőmbe, és kivettem belőle két húszast meg egy tízest. – Adok magának ötven dollárt a ruháiért. És cserébe még megkaphatja az enyémeket is. Lepillantottam a pólómra, az elején lévő élénkvörös foltokra. Anya vére. A torkom megint összeszorult, és a fejemben felbukkant a képe: a sápadt, mozdulatlan arca, a kék szemei… örökre lezárva. Hogy várhatta tőlem, hogy ezt tegyem, hogyan? Ujjaim a nyakamra vándoroltak, és a smaragd medálra kulcsolódtak, mely nemrégiben még anya nyakán pihent. Megjelent előttem, láttam ugyanezt a mozdulatát, és közben megnyugtatott az ékkő hűvös tapintása. – Az ing egy kicsit foltos lett, de… Még el sem jutottam a mondat végére, a nő máris felállt, és nekiállt kigombolni koszos, drapp dzsekijét. Pillantása a

kezemben lévő pénzhez tapadt, mintha megváltás lenne számára. – Van több pénzed is, csajszi? – kérdezte egy harmincas férfi, és odasompolyogott hozzám. Az egyik foga elrothadt a szájában, nikotinfoltos ujjai reszkettek. Megragadtam a kezét, mikor a pénzért nyúlt, és megszorítottam, hogy jelezzem: nem viccelek. Persze, nem túl erősen szorongattam, nehogy sérülést okozzak. – A pénz nem a magáé – vetettem oda neki, és még csak rá se néztem. Levegő után kapkodott a fájdalomtól, és hátratántorodott, amikor elengedtem. A többiek morogtak, de senki sem próbálkozott. Na azért! Se időm, se kedvem nem volt egy elszánt tömeg leszerelésére. A nő odalökte a kabátját. Barna folt éktelenkedett az elején, és izzadságtól bűzlött, pillanatnyilag azonban nem volt nagy a választék, a kapucni meg kifejezetten kapóra jött. Ezzel is közelebb kerültem a célomhoz… anya céljához. Megfordultam, hogy átöltözzek, bízva benne, hogy bárkit meghallok, aki próbálkozni akar. A kabát hosszú volt, a combom közepéig ért, úgyhogy levetettem a nadrágomat, miközben a nő is levette a magáét, egy megszaggatott fekete farmert. Nem volt jobb szaga, mint a kabátnak, sőt. A fogamat összeszorítva húztam fel. Az androidok nem lehetnek finnyásak. A nadrág lógott a csípőmön, még azután is, hogy begomboltam, de fenn maradt rajtam. Megjárja.

Fejemre húztam a kapucnit, és az összes hajamat bedugtam alá. Picit messzebbről nézve fiúnak is elmentem volna, remélhetőleg. – Tessék! – mondtam, és átnyújtottam a nőnek a pénzt. Szélesen rám vigyorgott, amitől tiszta ránc lett az arca, és láthatóvá vált, hogy két foga hiányzik, de nem szólt semmit. Elmarkolta a pénzt, és gyorsan eldugta az új pólója alá, mintha attól félne, hogy meggondolom magam. A vállam fölött visszanéztem, és elcsíptem a felkelő nap megcsillanó sugarait, amint visszatükröződtek a Potomacról. De persze nem gondoltam meg magam. Indulóban még megálltam a férfi mellett, aki az előbb pénzt akart kérni tőlem. Még mindig engem figyelt, gyanakvó tekintettel. – Nesze! – mondtam, egy tízest lökve a markába. – Legközelebb ne nyúlkáljál! Aztán tempós léptekkel nekiindultam – zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel – a belvárosnak. Egy háztömbbel odébb találtam egy lezárt, piros kerékpárt. Gondolatban bocsánatot kértem a tulajdonostól, majd addig csavartam a zárat, amíg elpattant és leesett. Gyorsabban kellett haladnom, és úgy okoskodtam, hogy egy biciklin ülő magányos emberre csak nem figyelnek fel. Lehajtott fejjel tekertem végig az utcákon, de a szemem rajta tartottam a járművökön, ügyelve a fekete terepjárókra, meg más autókra is, melyeknek utasai túlzott érdeklődést mutattak más sofőrök

iránt.

Néhány háztömb

múlva

megálltam egy

kisboltnál. Ahogy a kezem az ajtóhoz ért, felidéztem magamban azt a kisboltot, ahol utoljára jártam, nemrégiben, a motel mellett. Akkor még élt anya. Éles döfést éreztem a gyomromban, amit furcsa, majdnem jóleső

zsibbadtság

követett.

Besiettem,

vettem

egy

telefonkártyát meg egy jegeskávét – megint csak az álcázás kedvéért. Fizetés után rögtön a bolt előtti nyilvános telefonhoz mentem. A távolban, az alkonycsíkozta ég előtt a Lincolnemlékmű emelkedett, széles fehér oszlopai és hatalmas, négyszögletes teteje impozáns és tekintélyt parancsoló volt. Abraham Lincoln, a rabszolgaság eltörlője. Abraham Lincoln, aki merénylet áldozata lett egy eszme miatt, amelyben hitt. Figyelmesen benéztem az utcákba üldözők után kutatva. Fenyegetés: nincs érzékelve.

Visszafordultam a készülékhez, felemeltem a hallgatót és beütöttem a számot. Valósággal belekapaszkodtam a telefonba, mintha egyedül az segíthetne talpon maradni. Harmadik csengetésre vette fel, álomtól kába hangon: – Halló! – Hunter? – Mila? Te vagy az? Behunytam a szemem, és még erősebben kapaszkodtam a telefonba. Hihetetlen volt, mennyire hiányzott az a mély hangja. Akármilyen kiváló minőségűek is, az emlékek nem foghatók a valósághoz.

– Én vagyok. Figyelj rám! Nincs sok időm, de… a segítségedre lenne szükségem. Összepréseltem az ajkaimat. Ha nemet mond, akkor kész. Teljesen magamra maradok. Még alig kezdtem el félni, gyors válasza már meg is nyugtatott. – Bármikor. Mi a baj? Minden rendben? Csak anya ernyedt, megtört testére tudtam gondolni. Az ajkamba haraptam, és hátrabámultam az emlékműre, a pici madarakra, amelyek körülötte gyülekeztek, mintha a mai nap éppolyan lenne, mint a többi. Semmi sem volt rendben, legalábbis velem nem, de az én valóságom más, mint az övék. Talán tényleg úgy volt, ahogyan anya mondta. Senki sem tudja más szemével nézni a dolgokat. Én sem, és ők sem. Végső soron talán nem is különbözünk annyira. – Mila? – Nem – mondtam halkan. – Nem vagyok jól. Szünet. – Hol vagy? Hunter maradt az egyetlen, akiben bízhattam, Lucason kívül. De Lucassal lehetetlen volt kapcsolatba lépnem. És nem akartam

ezt

egyedül

végigcsinálni.

Ráadásul

volt

egy

megrögzött félelmem, ami azóta, hogy anyát a Potomacnak adtam, egyre erősebb lett: vajon ha minden kapcsolatomat elveszítem az általam ismert emberekkel, azokkal, akikhez közöm van, elveszítem azokat a dolgokat is, amelyektől több lenne bennem az emberi, és kevesebb a gépi vonás.

Szükségem volt Hunterre. De megérdemelte, hogy legyen választása. – Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? Újra magam elé képzeltem anyát, ahogy a bíborszínű folt szétterjed a pólóján, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. Anyának is azok az emberek okozták a halálát, akikhez köze volt. – Igen, tudni akarom. Hadd segítsek! – Köszönöm. Anya… itt hagyott. Néhány dolgot el kellene mondanom, de nem így telefonon keresztül. Viszont nem tudok visszamenni Clearwaterbe. Kellene a segítség. Hunter egy pillanatig sem gondolkodott. – Ne aggódj, Mila! Elmegyek hozzád. – Eljössz? De a szüleid… – Olyan elfoglaltak, hogy nem is foglalkoznak velem. Rengetegszer utaztam már egymagam. Amúgy is, tizennyolc éves vagyok. Nem kell a beleegyezésük. Csak mondd meg, hova menjek! Ó, istenem! Kellemes hangja és a feltétlen segítőkészsége picsogó szánalomtengerré változtatott. És nem akartam sírni. Nem akartam már megint. A telefonzsinórt tekergettem, teljesen meggyötörtem. Önző dolog volt megkérni, jól tudtam én azt. A találkozónk veszélybe sodorhatta. Viszont… anya sem akarta volna, hogy egyedül legyek. – Mila… áruld el! Kérlek!

Nemet kellett volna mondanom. Azt kellett volna, de úgy elöntött a megkönnyebbülés, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Anyán és Lucason kívül nem volt senki más, akire baj esetén támaszkodhattam volna, csakis Hunter. És nem is tagadom: a féloldalas mosolyát is szerettem volna már viszontlátni. Még ha csak egy rövid időre is. A fejemben lejátszódott az egyik beültetett emlékem: egy fiktív nyaralás, amely számomra mindig olyan idillikusnak tűnt. – Oké! Találkozzunk két nap múlva, Virginia Beachen! Felhívlak, ha odaértem, és részletesebb útmutatást is adok. Virginia Beach. Elöntött a vágyakozás hulláma. Lehet, hogy valójában sosem jártam anyával azon a tengerparton, de talán ha a meghamisított emlékezetemet megelevenítem – homokba ásom a lábujjaimat, hallgatom a hullámtörés moraját és elnézem a sétányon bámészkodó embereket –, az segít majd kicsit közelebb kerülnöm hozzá. Egy sziréna vijjogott fel a távolban. – Mennem kell. És… Hunter, köszönöm. Letettem, mielőtt meghallhattam volna a válaszát, és a biciklimhez indultam. Igen, Virginia Beach tökéletes helyszín lehet. Csak el kell jutnom oda egy darabban.

NEGYVEN A fiatal pincérnő kinézett a helyiségből. Lófarokba kötött, gesztenyebarna hajával, tágra nyílt, kék szemével és tökéletesen szimmetrikus vonásaival akár modell is lehetett volna. Azon gondolkodtam, mi késztethette arra, hogy ezt a koszos kávézót válassza, lesült szülőket és visító gyerkőcöket szolgáljon ki, és mosogasson utánuk. Nyilván halvány fogalma sem volt róla, hogy mennyire irigylem őt. Módjában állt azt tenni, amit akar, azzá lenni, akivé akar. Én is ilyesfajta szabadságot terveztem magamnak. A közeljövőre. Egy férfi kiáltása csengett valahonnan a sétányról, és mozdulatlanná dermedtem ültömben, a fából készült székben. Kinéztem az ablakon, aztán – gyorsabban, mint bármikor azelőtt – az android funkcióim átvették az irányítást. Célpont: bemérve.

Egy alacsony, pocakos, széles karimájú kalapot viselő férfi képe jelent meg előttem. Figyeltem, ahogyan megint rákiabál a két gyerekre, akik lent voltak a parton, és a hullámok felé rohantak, teljesen felöltözve. Nincs fenyegetés bemérve.

Ha valamit megtanultam ebből az egészből, az az, hogy nem tesz jót, ha harcolok a képességeim ellen. Jobb egyszerűen elfogadnom őket. Megkönnyítik a dolgokat. Néha azon is elgondolkodtam, hogy az megkönnyítené-e a dolgokat, ha kevésbé volnék emberi. Megfogtam a nyakamban lógó medált. Sosem értettem, hogy ez a hazug születési kő miért jelent anya számára oly sokat, de ő azt akarta, hogy az enyém legyen, én pedig örültem neki. Ez az egyetlen tárgy maradt rám utána, és bár az android logikám tiltakozott egy lelketlen tárgyhoz fűződő ragaszkodás ellen, a drágakő mégis minden alkalommal egy kis vigaszt nyújtott. A kitörni készülő sírástól égtek a szemeim. Hogy el ne eredjenek a könnyeim, kinéztem a ragyogó napsütésbe. A kávézó a strandra nyílt, nyitott ablakain át só meg hal illata szállt befelé. Sirályok vijjogtak, az óceán morajlott, és turisták fecsegését lehetett hallani mindenfelé. A hideg sült krumplit piszkáltam a tányéromon, és szürcsölgettem a jeges teát, amit a pincérnő már kétszer újratöltött. Másodjára sokkal lassabban, úgyhogy talán ismét rendelnem kellett volna valamit, hogy fenntarthassam a helyemet. Ez volt az első eset, hogy egyáltalán megpróbáltam enni valamit, amióta megszöktem Hollandtól. Nevetségesnek tűnt pénzt pazarolni ételre, amire valójában nincs is szükségem. Ráadásul a programozott étvágyam nyilván reagálhatott az érzelmi állapotomra, mert egyáltalán nem voltam éhes. És most,

hogy ilyen régen nem ettem semmit, az egész procedúra… szükségtelennek tűnt. Egy pici kétségbeesés bujkált bennem, mint amikor életemben először rendeltem, és rájöttem, hogy igazából nem akarok semmit. Úgy éreztem, ha felhagynék az emberi dolgokkal, eltűnne belőlem az emberszerűség. Pár asztallal odébb a pincérnő egy másik csoport vendéggel beszélt. Figyeltem, ahogyan ránevet egy izgő-mozgó kölyökre. Nagyon barátságos volt, állandóan mosolygott, és arra kért, hogy intsek neki, ha rendelnék még valamit. Csodálatos élete

lehet, hogy ilyen vidám, gondoltam végül. Ismét kinéztem az ablakon. Nem számítottam az ismerős arcra a járókelők között. Valószínűleg úgy döntött, hogy nem jön el. Nem tudtam hibáztatni érte. Ki az, aki ép ésszel elrepülne Minnesotából Virginia Beachre, csak azért, hogy találkozzon egy lánnyal, akit épp csak pár napja ismer? Vele vagy nélküle, elrejtőzök Holland, Three és a Vita Obscura elől – már ha ez utóbbi tényleg létezik –, és lenyomozom ezt a Richard Gradyt, bárki legyen is. Elmondja majd, amit tud, és én pedig aztán megpróbálom folytatni az életemet. Nagyon, de nagyon reméltem, hogy ehhez az élethez Fiunter is hozzátartozik majd. De az esélyeim nem voltak túl jók. Lehajoltam, hogy a strandpapucsos lábamról ledörzsöljek pár rátapadt homokszemet. Amikor felegyenesedtem, megláttam. Jött, jött a sétányon, a haja olyan hosszú, és olyan hullámos volt,

mint amilyen lenni szokott, kezei zöld kapucnis felsője zsebébe dugva, combjait zsebes térdnadrág takarta. Az ajtó előtt megtorpant, körülnézett és egy szívszorító pillanatig azt hittem, hogy sarkon fordul, és elmegy. A légzésem felgyorsult. Ki akartam kiáltani neki, de ehelyett csöndesen ültem a helyemen, és úgy markoltam a jegesteás poharamat, mintha az volna az utolsó mentsváram. Neki magának kellett meghoznia a végső döntést, és nem hibáztathattam azért, ha netán vannak kétségei. Biztosan kíváncsi volt rá, hogy mi a fene történt, miféle slamasztikába keveredtem bele. Azután bekukkantott a kávézóba, és benyitott. Úgy gondoltam, visszafogott maradok, és nem rémisztem halálra, amikor besétál, azzal, hogy a nyakába ugrom: egy érzelmileg defektes android, ötvenöt kiló buzgó rajongás. Valahogy azonban mégis talpra szökkentem, kilőttem magam az asztal mellől, és mire belépett a kávézóba, már rohantam. Nem sokkal előtte megtorpantam, mivel hirtelen rájöttem, mit teszek, és hogy mindenki bámul. Szent ég! Talán egy kézfogásra számított, erre ott voltam én, és éppen készültem a földbe döngölni. De ő kitárta a karját, én pedig boldogan vetettem a nyakába magam. Nos, óvatosan, természetesen. Lerohanni álmaim fiúját három rögbivédő erejével, amint azt Kaylee megfogalmazta, talán nem a legjobb módja annak, hogy jó benyomást tegyünk rá.

– Hát itt vagy! – suttogtam a nyakába, és beszívtam jól ismert illatát. A korábbi aggodalmaimat, hogy eltűnnek az emberi vonásaim, hirtelen nagyobb ostobaságnak tartottam, mint valaha. Szorosan átölelt. – Tartozol még egy randival, emlékszel? Visszafojtottam egy kacagást, és ott, a kávézó közepén úgy öleltem át, mintha az életem múlna rajta. Talán így is volt. Most, hogy itt volt velem, úgy éreztem, ráér még megtudni a hirtelen találkánk okát. Talán örökre.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szent Habakuk, írtam egy könyvet! De nem egyedül. Az írás magányos tevékenységnek tűnik, de hihetetlen, hogy mennyi segítség és támogatás (és tesztelés) kell ahhoz, hogy egy könyv megszülethessen. Szerencsére körülvettem magam néhány olyan emberrel, akik a földkerekség legsegítőkészebb és legpozitívabb hozzáállású egyedei közül valók. Köszönöm Kathleen Peacocknak, Lindsey Cullinek, Rachael Allennek,

Kara

Taylornak,

Stephanie

Kuehnnek,

Sarah

Hariannek, Vahini Nadoo-nak, Elyse Regannek, és az összes YAWN-osnak, hogy a munka különböző fázisainál biztosítottak róla, hogy amit írok, az nem színtiszta badarság! Köszönet az LB és a WN nagyszerű íróinak és a Hopefuloknak!

Köszönöm,

hogy

meghallgattatok

és

(valamennyire) kijózanítottatok (higgyétek el, tudom, milyen nehéz feladat volt ez!)! Úgyszintén köszönet illeti az Apocalypsies, a Luckies és a Classes csapatait! Szeretlek mindannyiótokat! Külön

köszönet

az

én

fantasztikusan

tehetséges

író

barátnőmnek, Kathleen Peacocknak, aki egyúttal a Cheerleader of Awesomeness formáció tagja és a YouTube-őrület szállítója! Bálványimádók, EGYESÜLJETEK!

Köszönet az Absolute Write-nak, hogy megmutatták, hogyan legyek komoly író, és különösen a Purgies-eimnek, amiért végtelen támogatást nyújtottak! Ej, az áldóját, bloggereim! Óriási köszönet a SoCal írócsoportnak! Büszkék lehettek magatokra, és büszke vagyok rá, hogy részese lehettem a helyi íróéletnek. (Sőt! Többnek. Az ebédeknek is. Csak mondom.) Külön üdvözlet az YA közösségnek – íróknak, bloggereknek és mindenki másnak. Tudom, hogy vannak hullámvölgyeink, de összességében egy egészen hihetetlen dolognak vagyunk a részesei. Köszönet a HarperCollins Kiadó és a Katherine Tegen Könyvek csodálatos csapatának, akik mindezt lehetővé tették; nagyszerű szerkesztőmnek, Claudia Gabelnek – Mila nem jöhetett volna létre nélküled! –, Melissa Millernek, Katherine Tegennek és Katie Bignellnek a szerkesztőségben, Amy Ryannek és Erin Fitzsimmonsnak a művészeti osztályon, illetve Sarah Fioynak és Benjamin Delacournak, akik tulajdonképpen nem a Harpernél vannak, de segítettek a címlap elkészítésében (Úristen, srácok! Ez a címlap!!!), René Cafierónak a kézirati osztályon, Lauren Flowernek és Megan Sugrue-nak a marketing osztályon, továbbá Casey Maclntyre-nek a közönségkapcsolatok osztályán! Szintén köszönet illeti a Harper Kiadó összes csodás emberét, akikkel az Amerikai Könyvtár Egyesületnél és a Comic Con nemzetközi képregény találkozón olyan jól éreztem magam, és mindenki másnak is a Harpernél, aki valamiképpen segített a Milában, bármilyen mértékben. Meg sem próbálom

elmondani, hogy a könyv iránti lelkesedésetek mennyire sokat jelent a számomra. Köszönet Taylor Martindale-nek, aki egy személyben a barátom, a támogatóm, a lelki szemetesládám, a különleges ügynököm, és aki végtelen jóindulattal kezelte a váratlan helyzeteket és a szorongásaimat! Köszönet az SDLA-nak és a Full Circle Literary Agencynek a támogatásukért. Köszönet Kat Postnak a stresszmentes fényképezkedésért, és hogy vigyázott az én kis drágáimra, amikor szükségem volt néhány plusz órára az íráshoz! Köszönet a civil barátaimnak a támogatásotokért, a végtelen türelmetekért, és hogy kibírtátok azt a hercehurcát, ami a könyv születése körül zajlott az elmúlt évben. És a sürgősségi átdolgozások idején szükséges gyerekfelvigyázásokért, éljenéljen! Különleges köszönet illeti Tom Wyattet, aki megvalósította az utat Clearwaterbe. Jövök neked egy fagyival! Hatalmas köszönet édesanyámnak, aki gondoskodott róla, hogy rákattanjak az olvasásra és az ifjúsági regényekre! Köszönet

a

családomnak

Coloradóban

a

korlátlan

támogatásukért és a gyerek-vigyázásokért (habár még mindig várok

az

elefántcsonttoronyra),

különleges

köszönet

a

Jerhoundnak, akik legyen szó repülésről vagy autóútról, egy szóra ugrottak, és jöttek Kaliforniába! Köszönet családunk chicagói részének a lelkesedésükért, és Dawnnak, akinél kialakíthattam az írókuckómat!

(Ugyanezen oknál fogva nagyon köszönöm a San Marcos-i Starbucksnak, a Boudin and Panerának, akiknél írhattam, anélkül, hogy remetévé kellett volna válnom!) Köszönet Shaninak és a többi kutyának! Figyelitek, hogy becsempésztem az oroszlánkutyát a szövegbe? Köszönet

Finley-nek

megértettétek,

hogy

bár

és

Connornak,

anya

amiért

nagyon-nagyon

(néha) szeretne

MineCraft and Ponies-t játszani a nap huszonnégy órájában, az írásra is kell időt szakítania! Köszönet azért is, amiért megtöltitek a házat öleléssel és nevetéssel (na meg olykor üvöltéssel, de ezt most hagyjuk!)! Köszönet Scottnak a rendkívüli gyerekidomításodért, hogy finoman fenéken billentettél, amikor közelgett a határidő, miközben soha nem panaszkodtál és mindig hittél bennem! A te támogatásod a legfontosabb a számomra a világon, és csak hogy tudd: a tiszta udvar rendes ház ideálja túl van dimenzionálva. És végül köszönet neked, kedves olvasó, amiért kézbe vetted a könyvemet, hisz a történetek csak akkor szórakoztatóak, ha van kivel megosztani őket!